FORGOTTEN REALMS
R. A. Salvatore
Menedék
[Sötételf Trilógia 3. rész]
(Tartalom)
A sötételf ott ült a puszta hegyoldalban, és aggodalmasan ügyelte a keleti láthatáron növekvő vörös sávot. Talán a századik hajnala is lehetett ez, és már jól ismerte az égető érzést, amit a perzselő fény kelt bíbor szemeiben – azokban a szemekben, melyek több mint négy évtizedig csak Mélysötét homályát ismerték.
Mégsem fordult el, amikor a lángoló nap felső pereme kibukkant a horizont fölött. Tisztítótűznek vette ezt a fényt, szükséges fájdalomnak, amit el kell viselnie, ha a saját útját akarja járni, ha a felszíni világ lénye akar lenni.
Szürke füst lebbent a drow sötétbőrű arca elé. Anélkül is tudta, mit jelent ez, hogy lepillantott volna. Piwafwija, drow készítésű mágikus köpenye, ami oly sokszor óvta meg Mélysötéten ellenséges tekintetektől, végül megadta magát a napfénynek. A köpenyben rejtező mágia már hetekkel ezelőtt gyengülni kezdett, az anyag maga pedig egyszerűen elenyészett. Tágas lyukak jelentek meg a szétfoszló anyagban, és a drow szorosan behúzta a karját, hogy megmentse, amit még lehet.
Pedig tudta, hogy úgysincs sok értelme: a köpeny halálra volt ítélve ebben a környezetben, ami oly más, mint az, ahol készült. A drow mégis kétségbeesetten ragaszkodott hozzá: valamiképp saját sorsa jelképének tekintette.
A nap egyre magasabbra kúszott, és könnycseppek gördültek le a drow pislogó bíborszín szeméből. Már nem látta a füstöt, már nem látott semmit annak a rettentő tűzgolyónak a vakító izzásán kívül. Mégis ülve maradt és végigvárta a hajnalt.
Ha életben akar maradni, alkalmazkodnia kell.
Fájdalmasan egy sziklaszirtnek nyomta a lábát, hogy elterelje a figyelmét a szemeiről, a szédülésről, ami már-már úrrá lett rajta. Arra gondolt, hogy mivé lettek finoman szőtt csizmái, és tudta, hogy hamarosan azok is semmivé foszlanak.
És utána talán a szablyái jönnek? Vajon ezek a csodálatos drow fegyverek, melyek annyi megpróbáltatásban voltak társai, ezek is megsemmisülnek? És milyen sors vár mágikus macska barátjára, Guenhwyvarra? A drow önkéntelen mozdulattal a zsebébe nyúlt, hogy megtapogassa a varázsos szobrocskát, amivel a macskát szokta megidézni. Az ónix keménysége megnyugtatta ebben a kételyekkel teli pillanatban, de ha ezt is sötételfek készítették, a hazájukra jellemző mágiával, akkor lehet, hogy hamarosan Guenhwyvar is elpusztul?
– Milyen szánalmas teremtmény leszek – töprengett a drow, anyanyelvén. Nem először, és biztosan nem is utoljára eltűnődött azon, hogy bölcs dolog volt-e elhagyni Mélysötétet, hátat fordítani gonosz népe világának.
Feje lüktetett, veríték csorgott a szemébe, csak fokozva az égető érzést. A nap folytatta emelkedő útját, és a drow nem bírta tovább. Felállt, a kis barlang felé fordult, amit otthonának nevezett ki, és révetegen megint a szobrocskáért nyúlt.
Piwafwija cafatokban lógott rajta, csekélyke védelmet nyújtva a hegyi szelek maró hidege ellen. Mélysötéten nem volt szél, csak enyhe áramlatok, melyek lávamedencékből szálltak föl, és hideg sem volt, az élőhalottak jeges érintésén kívül. Ez a felszíni világ, mellyel a drow immár több hónapja ismerkedett, sok különbséget, sok változatosságot nyújtott – a drow szerint néha túl sokat is.
De Drizzt Do'Urden nem adta fel. Mélysötét volt a fajtája, a családja otthona: abban a sötétségben úgysem lett volna soha nyugalma. Elveit követve kirohant Lloth, a Pókkirálynő ellen, a gonosz istenség ellen, akit népe még magánál az életnél is jobban imádott. A sötételfek, Drizzt családja nem tudták megbocsátani ezt az istenkáromlást, és nincs Mélysötétnek olyan mély zuga, ahova az ő kezük ne érne el.
Még ha Drizzt hitte is, hogy a nap el fogja őt égetni, ahogy elégette a csizmáját és drága piwafwiját, még ha csak testetlen szürke füst marad is belőle a csípős hegyi szél szárnyán, akkor is ragaszkodott elveihez és méltóságához: azokhoz a dolgokhoz, amik értelmet adtak az életének.
Drizzt levetette köpenye maradványait, és egy mély szakadékba hajította. A hideg szél marta verítékes arcát, a drow mégis szálfaegyenesen és büszkén járt, nyitott szemmel, határozott, zárt ajkakkal.
Ezt a sorsot választotta.
Egy másik hegy oldalában, nem messze onnan, egy másik alak figyelte a kelő napot. Ulgulu is elhagyta szülőhelyét, a mocskos, füstös hasadékokat, melyek a Gyehenna létsíkját jellemezték. Ez a szörnyeteg azonban nem saját elhatározásából jött. Neki sorsa és büntetése volt, hogy ebben a világban növekedjék, amíg elég erős nem lesz ahhoz, hogy visszatérjen hazájába.
Ulgulu osztályrésze a gyilkolás volt, a körülötte nyüzsgő gyenge halandók életerejéből táplálkozott. Most már közel állt a teljességhez: hatalmas volt, erős, és rettenetes.
Minden gyilkosságtól egyre erősebb lett.
NAPKELTE
Égette a szemem, és fájdalmat okozott egész testemben. Elpusztította piwafwimat és csizmámat, kiszívta a varázst páncélomból és meggyengítette hűséges szablyáimat. Mégis, kivétel nélkül minden áldott nap ott ültem leshelyemen, ítélőszékemen, és vártam a nap érkezését.
És az minden nap jött, valami feloldhatatlan ellentéttel. Tagadhatatlanul égette a szememet, de a látvány szépsége is vitathatatlan volt. A nap felbukkanása előtt megjelenő színek úgy ragadták meg a lelkemet, ahogy Mélysötét hőmintázatai sohasem. Először a helyszín furcsaságának tulajdonítottam elragadtatásomat, de még most, sok év múltán is érzem, hogy szívem megdobban a pirkadatra, ami a nap közeledtét jelzi.
Most már tudom, hogy a nappal szemben töltött időm – mindennapi vezeklésem – több volt, mint puszta alkalmazkodási vágy. A nap lett Mélysötét és új hazám minden különbségének jelképe. Az a társadalom, amit elhagytam, a titkos üzelmek és fondorlatos szövetkezések világa nem létezhetett volna a nyílt levegőn, a napfényénél.
Ez a nap minden kínnal együtt, amit a testemben okozott, lassan a szimbólumává vált a másik, sötét világ tagadásának. Ezek a láttató fény sugarak éppoly biztosan megerősítettek elveimben, mint ahogyan meggyengítették drow varázst hordozó tárgyaimat.
A napfényben a piwafwi, a védőköpeny, ami megvédett a vizslató szemektől, a tolvajok és orgyilkosok ruhadarabja csak értéktelen, cafatokban lógó rongy lett.
Drizzt Do'Urden
Fájdalmas lecke
Drizzt elkúszott a menedéket adó cserjék mellett, át a lapos, csupasz sziklafelületen, ami a most otthonául szolgáló barlanghoz vezetett. Tudta, hogy valami járt erre – méghozzá nem is régen. Nem látszottak lábnyomok, de erős szag érződött.
Guenhwyvar a hegyoldali barlang feletti sziklákon körözött. Drizzt tökéletesen bízott társában, és tudta, hogy a macska elűzne bármilyen ellenfelet, aki rajtaütésre készülve bujkál. Drizzt eltűnt a sötét barlangnyílásban, és elmosolyodott, amikor hallotta, hogy a párduc is lejön mögötte. Vigyáz rá.
Drizzt megállt egy kő mögött, közvetlenül a bejárat után, és hagyta, hogy szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz. A nap még mindig fényesen sütött, hiába hanyatlott egyre lejjebb a nyugati égbolton, a barlangban viszont sokkal sötétebb volt – elég sötét ahhoz, hogy Drizzt szeme már átválthasson a vörösön túli tartományba. Mikor átállt a szeme, megkereste a betolakodót. Valami hőforrás: egy élőlény világos izzása áradt egy másik kő mögül az együreges barlang belsejében. Drizzt egy kissé megnyugodott. Guenhwyvar már csak néhány lépésnyire van tőle, és a kő méretét tekintetbe véve a behatoló nem lehet túlságosan nagy.
De Drizzt Mélysötéten nevelkedett, ahol minden élőlényt, legyen az bármekkora, veszedelmesnek tartottak. Jelzett Guenhwyvarnak, hogy maradjon készenlétben a bejárat mellett, aztán kitérő hadmozdulatba kezdett, hogy jobb szögből tudja megközelíteni az ellenfelet.
Drizzt még sosem látott ilyen állatot. Szinte macskaszerű volt, de a feje sokkal kisebb és hegyesebb. Az egész lényecske alig nyomhatott néhány kilót. Ez a tény, valamint az állat pamacsos farka és sűrű bundája arra utalt, hogy inkább gyűjtögető, mint ragadozó. Most is éppen az ennivalós zsákban kotorászott, láthatóan mit sem sejtve a drow jelenlétéről.
– Lazíthatsz, Guenhwyvar – mondta Drizzt halkan, és visszacsúsztatta kardjait a tokjukba. Egy lépést tett előre, hogy jobban szemügyre vehesse a betolakodót, bár a távolságot azért tartotta, nehogy elriassza a kis jószágot. Arra gondolt, hogy talán újabb társra talált. Ha meg tudná nyerni az állatka bizalmát...
A lényecske Drizzt hangjára hirtelen megfordult, s kurta elülső lábait feltámasztotta a falra.
– Ne félj – suttogta halkan Drizzt, ezúttal a vendégnek. – Nem bántalak. – A drow újabb lépést tett, mire az állat sziszegett és megperdült, apró hátsó lábai koppantak a kőpadlón.
Drizzt majdnem hangosan elnevette magát, mert úgy látszott, mintha az állatka a barlang hátsó falán keresztülnyomakodva akarna menekülni. De ekkor megjelent Guenhwyvar, és hirtelen letörölte a mosolyt a drow arcáról.
Az állatka farka magasra emelkedett: a halvány fényben Drizzt észrevette, hogy a hátán jellegzetes csíkok futnak végig. Guenhwyvar nyöszörögve menekült volna, de már késő volt...
Úgy egy óra múlva Drizzt és Guenhwyvar már a hegy alsóbb ösvényein jártak, új otthon után kutatva. Megmentették, amit lehetett, bár ez nem volt valami sok. Guenhwyvar jókora távolságot tartott Drizzt oldala mellett. Közelről szinte elviselhetetlen volt a bűz.
Drizzt viszonylag könnyen viselte, bár a saját testéből áradó szag egy kissé kellemetlenebbé tette a leckét annál, mint amilyennek szerette volna. Nem tudta a kis állat nevét, de jól megjegyezte a kinézetét. Legközelebb már óvatosabb lesz, ha szkunkkal – bűzborzzal – találkozik.
– Akkor ki lesz társam ebben az idegen világban? – suttogta magában a drow. Nem először gondolt ilyesmire. Nagyon keveset tudott a felszínről, és még kevesebbet az itt élő lényekről. Napjait a barlangban és a barlang közelében töltötte, csak néha merészkedett le az alsóbb, népesebb területekre. Itt már látott állatokat, igaz, csak messziről, és még embert is. De eddig még nem szedte össze a bátorságot ahhoz, hogy elhagyja rejtekhelyét és üdvözölje szomszédait, mert félt a lehetséges visszautasítástól, és tudta, hogy nincs hova menekülnie.
Csobogó víz hangja vezette a tűnődő drow-t és a párducot egy gyorsfolyású patakhoz. Drizzt azonnal hűsítő árnyékot keresett, és kezdte lehámozni magáról páncélját, ruháját, míg Guenhwyvar a folyással úszva halászgatott egy kicsit. A vizet paskoló párduc hangjára mosoly költözött a drow komor arcára. Ma este jó vacsorájuk lesz. Drizzt óvatosan kikapcsolta övének csatját, és finommívű fegyvereit láncinge mellé fektette. Igazából védtelennek érezte magát páncélja és fegyverei nélkül – Mélysötéten soha nem merte volna így levenni őket – de itt már több hónap telt el anélkül, hogy szüksége lett volna rájuk. A szablyáira pillantott, és keserédes emlékek rohanták meg arról az időről, amikor utoljára használta őket.
Akkor Zaknafeinnel harcolt, apjával, mentorával, legdrágább barátjával. Csak Drizzt élte túl a találkozást. A legendás fegyvermester nincs többé, de ez a diadal legalább annyira volt Zak műve, mint Drizzté, mert valójában Zaknafein volt az, aki Drizzt után ment a hídra a savas barlangban. Vagy pontosabban Zaknafein harag-szelleme, Malice Anyának, Drizzt gonosz anyjának irányítása alatt. Malice bosszút akart állni fián Lloth és a drow társadalom megtagadása miatt. Drizzt több mint harminc évet töltött el Menzoberranzanban, de soha nem tudta elfogadni azt a gonosz szemléletmódot, ami a drow városban elfogadott volt. Jelenléte állandó kellemetlenséget jelentett a Do'Urden Háznak, kiváló fegyverforgató képességei ellenére. Azzal, hogy elmenekült a városból, hogy száműzöttként Mélysötét vadonjában éljen tovább, kivetette főpapnő-anyját Lloth kegyeiből.
Ezért Malice Anya feltámasztotta Zaknafein szellemét, a fegyvermesterét, akit Llothnak áldozott, és az élőhalott fajzatot küldte a fia után. De elszámította magát, mert Zak lelkéből elég sok maradt a testében ahhoz, hogy ne legyen hajlandó Drizztet megölni. Abban a pillanatban, amikor sikerült kikerülni Malice irányítása alól, Zak diadalmasan felkiáltott, és a savtóba vetette magát.
– Apám – suttogta Drizzt, erőt merítve az egyszerű szóból. Neki sikerült az, ami Zaknafeinnek nem: ő megtagadta a gonosz drow életet, aminek Zak mindvégig a foglya maradt, névtelen gyalogként mozogva Malice Anya hatalmi játszmáiban. Zaknafein kudarcából azonban az ifjú Drizzt erőt merített, Zak győzelme pedig a savas barlangban megkeményítette Drizzt eltökéltségét. A drow látását nem homályosította el a hazugságoknak az a pókhálója, mellyel a menzoberranzani Akadémia tanárai próbálták meg beszőni, és kijött a felszínre, hogy új életet kezdjen.
Drizzt megborzongott, amikor a jéghideg vízbe lépett. Mélysötéten megszokta az állandó langyos hőmérsékletet és a mindig változatlan sötétséget. De ez a világ minden pillanatban új meglepetésekkel rukkolt elő. Azt már eddig is észrevette, hogy a fény és a sötétség időszakai nem állandóak: a nap egyre korábban nyugodott, a hőmérséklet pedig – ami amúgy szinte óráról órára változott – az utóbbi néhány hétben kifejezetten csökkent. Még ezeken a világos és sötét időszakokon belül is következetlenségek voltak tapasztalhatók. Egyes éjszakákon ezüstös fényű korong jelent meg, nappal pedig időnként fényes kék helyett tompa szürke kupola borult fölé.
Mindezek ellenére Drizzt jobbára elégedett volt döntésével, hogy erre az ismeretlen világra jött. Most, hogy a parton heverő fegyverekre és páncélra tekintett a vízből, el kellet ismernie, hogy a felszín minden furcsasága mellett békésebb, mint Mélysötét valaha is volt.
De nyugalma ellenére Drizzt most is vadonban járt. Négy hónapja élt már a felszínen, de még mindig magányos volt, kivéve ha megidézte macska barátját. Most, hogy egy szál alsójától eltekintve csupasz volt, szeme égett a szkunk permetétől, szaglóérzékét pedig eltompította saját átható kigőzölgése, hallását elnyomta a víz csobogása, a drow valóban sebezhető volt.
„Milyen szedett-vedetten nézhetek ki” – gondolta, és karcsú ujjaival sűrű fehér sörényébe túrt. De amikor megint a ruhái felé nézett, már nem ezzel a gondolattal törődött. Öt nagydarab figura vette körül a holmiját, és láthatóan mit sem törődtek a sötételf lerongyolódott külsejével.
Drizzt megfigyelte a hét láb magas, kutyaarcú humanoidok szürkés bőrét, sötét orrát, de méginkább megnézte a lándzsákat és kardokat, amiket most feléje emeltek. Ismerte ezt a fajtát, mert látott hozzájuk hasonló rabszolgákat Menzoberranzanban. Ebben a helyzetben azonban merőben másként tekintett a gnollokra: sokkal vészjóslóbbnak látta őket, mint ahogyan emlékezett.
Arra gondolt, hogy a szablyáihoz rohan, de aztán hamar elvetette a gondolatot, mert tudta, hogy a lándzsával simán felnyársalják, mielőtt még odaér. A legnagyobbik gnoll, egy nyolc láb magas, szembeötlően vörös hajú óriás, hosszú pillanatokig meredt Drizztre, aztán a felszerelésére, majd megint vissza.
– Vajon mire gondol? – motyogta magában Drizzt. Valójában nagyon keveset tudott a gnollokról. Az Akadémián azt tanulta, hogy a gnollok afféle goblinfajzatok, gonoszak, kiszámíthatatlanok és meglehetősen veszedelmesek. De ugyanezt hallotta a felszíni elfekről és az emberekről is – és most döbbent rá, hogy a drow-n kívül szinte minden fajról. Drizzt szorongatott helyzete ellenére kis híján elnevette magát. Tiszta nevetség, hisz éppen a drow az, ami leginkább rászolgál a gonosz kiszámíthatatlanság jelzőjére!
A gnollok nem mozdultak, és nem szóltak. Drizzt megértette, hogy tétováznak egy sötételf láttán, és tudta, hogy ki kell használnia ezt a természetes félelmet, ha azt akarja, hogy egyáltalán bármi esélye legyen. Mágikus örökségének veleszületett képességeihez folyamodva Drizzt intett, mire az öt gnollt ártalmatlan bíbor lángok fogták körül.
Az egyik bestia nyomban a földre vetette magát, ahogy Drizzt remélte, de a többiek tapasztaltabb vezérük egy kézjelére a helyükön maradtak. Idegesen tekingettek körbe, láthatóan azon tűnődtek, érdemes-e tovább erőltetni ezt a találkozást. De a gnoll főnök már látott ilyen ártalmatlan tündefényt, amikor egy szerencsétlen – és immáron megboldogult – vándorral harcolt. Tudta, mivel áll szemben.
Drizzt teste megfeszült a várakozásban, és megpróbálta kitalálni, mit tegyen ezután.
A gnoll főnök végignézett társain, mintha csak ellenőrizni akarná, mennyire rajzolják ki őket a táncoló lángnyelvek. A varázslat teljességéből ítélve nem egyszerű drow paraszt álldogál a patakban – Drizzt remélte, hogy ez jár a főnök fejében.
Lazított egy kissé, amikor a vezér megbiccentette lándzsáját, és jelzett a többieknek is, hogy kövessék példáját. Aztán a gnoll valami halandzsaszerű ugatásba kezdett. Drizzt nyilvánvaló értetlenségét látva a gnoll a goblinok torokhangú nyelvén vartyogott valamit.
Drizzt értett goblinul, de a gnoll dialektusa olyan furcsa volt, hogy csak néhány szót tudott belőle kivenni, többek közt azt, hogy „barát” és „vezér”.
Drizzt elővigyázatosan lépett egyet a part felé. A gnollok hátrébb húzódtak, utat nyitottak neki a felszereléséhez. Drizzt újabb tapogatózó lépést tett, de aztán felbátorodott, amikor észrevett egy nagy fekete macskaalakot a közeli bokrok rejtekében. Csak egy szavába kerül, és Guenhwyvar szétcsap a gnollok között.
– Ti és én menjünk együtt? – kérdezte Drizzt a gnoll vezért goblin nyelven, igyekezvén utánozni a furcsa nyelvjárást.
A gnoll sietős kiáltással válaszolt, amiből Drizzt csak az utolsó szót vélte érteni: – ...szövetséges?
Drizzt kurtán bólintott, és remélte, hogy nem értette félre a főnököt.
– Szövetséges! – recsegte a gnoll, mire társai megkönnyebbülten elvigyorodtak, és derűsen hátba veregették egymást. Drizzt ekkor ért oda a holmijához, és azonnal felkapta a szablyáit. Mivel látta, hogy a gnollok éppen magukkal vannak elfoglalva, a drow Guenhwyvarra pillantott, és az előttük álló ösvény melletti sűrű aljnövényzet felé biccentett. Guenhwyvar zajtalanul és villámgyorsan foglalta el új helyét. Nem kell minden titkot azonnal elárulni, gondolta Drizzt, főleg amíg nincs tökéletesen tisztában új útitársai szándékaival.
A sötételf elindult a gnollokkal a hegy alsóbb, kanyargó ösvényein. A gnollok Drizzt mellett, jókora távolságban mentek, vagy az iránta érzett tiszteletből, a fajtája híre miatt, vagy valami más okból: Drizzt nem tudhatta. Mindazonáltal gyanította, hogy pusztán a szaga miatt nem mennek a közelébe, amin a fürdőzés sem segített sokat.
A gnoll vezér időnként beszélt hozzá, izgatott szavait ravasz kacsintással, vagy vastag, húsos kezeinek hirtelen összedörzsölésével aláfestve. Drizztnek fogalma sem volt róla, miről zagyvái a gnoll, de a teremtmény mohó szájnyalogatásaiból arra gondolt, hogy valami lakoma lehet kilátásban.
Drizzt hamarosan sejteni kezdte az úti célt, hisz gyakran látta a magas sziklaszirtekről a völgyben fekvő kis emberi földműves-település fényeit. Drizzt csak találgathatta, hogy milyen a gnollok és az embergazdák kapcsolata, de az volt az érzése, hogy nem éppen a legbarátságosabb. Mikor a falu közelébe értek, a gnollok védekező alakzatba rendeződtek, bokrok rejtekén lopózva haladtak tovább, és lehetőség szerint az árnyékban mentek. Gyorsan közeledett az alkonyat. A faluval szemben álltak, nyugat felé egy magányos házra láttak le.
A gnoll főnök suttogni kezdett Drizztnek. Minden szót lassan görgetett, hogy a drow megértse: – Egy család – recsegte – Három férfi, két nő...
– Egy fiatal nő – tette hozzá egy másik mohón.
A gnoll vezér rávicsorgott. – És három fiatal férfi – fejezte be.
Drizzt azt hitte, hogy most már érti az útjuk célját. Az arcára kiülő meglepett, kérdő tekintet arra késztette a gnollt, hogy egyértelművé tegye a helyzetet.
– Ellenségek -jelentette ki.
Drizzt, mivel szinte semmit nem tudott egyik fajról sem, alapos dilemma elé került. A gnollok banditák – ez most már világos volt –, és le akarnak csapni arra a házra, amint leszáll az éj. Drizztnek nem állt szándékában velük tartani, míg pontosabb értesüléseket nem szerez a konfliktus természetéről.
– Ellenségek? – kérdezett vissza.
A gnoll főnök látható megrökönyödéssel vonta össze a szemöldökét. Vartyogni kezdett, amiből Drizzt az „ember... gyenge... rabszolga” töredékeket vélte kivenni. A gnollok megérezték a drow hirtelen feszültségét: a fegyvereiket kezdték markolászni, és idegesen nézegettek egymásra.
– Három ember – mondta Drizzt.
A gnoll vadul a földbe szúrta lándzsáját. – Megöld legidősebbet! Kapd el kettőt!
– Asszonyok?
A gnoll arcára kiülő ocsmány mosoly semmi kétséget nem hagyott szándékai felől, és Drizzt lassan látni kezdte, melyik oldalra is kell állnia az ügyben.
– Mi lesz a gyerekekkel? – Egyenesen a gnoll vezérre nézett, és minden egyes szót tisztán ejtett ki. Nem lehet félreértés. Utolsó kérdése mindent tisztázott, mert bár Drizzt el tudta fogadni a halálos ellenségekkel szemben szokásos erőszakot, sosem tudta elfelejteni, hogy valaha ő is részt vett egy ilyen rajtaütésben. Akkor megmentett egy elf gyermeket: az anyja teste alatt rejtette el a kislányt, hogy megkímélje drow társai haragjától. Minden gaztett közül, amit Drizzt valaha látott, a gyerekgyilkosság volt a legrosszabb.
A gnoll kirántotta lándzsáját a földből, kutyapofája torz vigyorba rándult.
– Szerintem nem – mondta Drizzt nemes egyszerűséggel, és láng csapott fel bíbor szemeiben. A gnollok csak most vették észre, hogy valamilyen módon a kezében termettek a szablyái.
A gnoll megint felmordult, de most zavarában. Fel akarta emelni a lándzsát, hogy védekezzen, nem tudván, mire készül a furcsa drow, de elkésett.
Drizzt rohama túl gyors volt. Mielőtt a gnoll lándzsájának hegye megmozdult, a drow már rajta is volt előreszegezett kardjaival. A négy másik gnoll döbbenten nézte, ahogy Drizzt pengéje kettőt szökken, és felszakítja hatalmas vezérük torkát. A termetes gnoll hangtalanul hanyatlott hátra, hasztalan markolászva a nyakát.
Az egyik mellette álló gnoll tért magához elsőnek, és felemelt dárdával rontott Drizztre. A fürge drow könnyedén hárította az egyenes támadást, de vigyázott rá, hogy ne fékezze meg a gnoll lendületét. Amikor a teremtmény eldübörgött mellette, Drizzt mellékerült és bokán rúgta. A gnoll egyensúlyát vesztve botladozott tovább, és dárdája mélyen belefúródott egyik meglepett társa mellkasába. A gnoll a fegyverhez kapott, de az nem jött ki: szakállas vége megakadt az áldozat hátcsontjában. A gnoll nem kímélte haldokló társát: a fegyverét akarta. Rángatta, forgatta a dárda nyelét, és káromkodva köpött a másik kínlódó arcába – míg egy szablya le nem sújtott a fejére.
Egy másik gnoll, aki látta, hogy a drow éppen el van foglalva, és aki bölcsebbnek vélte, ha messziről bocsátkozik küzdelembe, dobásra emelte dárdáját. Karja magasra lendült, de még mielőtt a fegyvere elindult volna előrefelé, Guenhwyvar rávetette magát, és egy csomóba gabalyodva hemperedtek tova. A gnoll erőteljes csapásokat mért a párduc izmos oldalára, de Guenhwyvar karmai sokkal hatékonyabban működtek. Azalatt a töredék pillanat alatt, míg Drizzt visszafordult a három halott gnolltól, a negyedik kiszenvedett Guenhwyvar mancsai közt. Az ötödik menekülőre fogta a dolgot.
A párduc kitépte magát a halott gnoll görcsös öleléséből. Karcsú izmai feszülten várták a parancsszót. Drizzt szemügyre vette az eddigi mészárlást, a vért kardjain, és a halottak iszonytató arckifejezését. Nem akarta folytatni, mert rájött, hogy a tapasztalatait meghaladó helyzetbe került: két olyan faj útját keresztezte, amelyekről igen keveset tudott. De egy pillanatnyi tűnődés után felmerült benne a gyerekek halálát ígérő gnoll főnök vigyorgó képe. Túl sok forog itt kockán.
Guenhwyvarhoz fordult, és hangja inkább volt elszánt, mint belenyugvó: – Menj, kapd el.
A gnoll botladozva haladt. Tekintete ide-oda ugrált, minden kő és fa mögött sötét alakokat vélt felfedezni.
– Drow! – hörögte újra és újra, mintegy bátorítva magát menekülés közben. – Drow! Drow!
Zihálva érkezett egy facsoporthoz két meredek sziklafal közé. Átesett egy lehullott ágon, megcsúszott, és beverte a bordáját egy mohás kőbe. De az ilyen kisebb sérülések mit sem lassították a rémült fajzat menekülését. A gnoll tudta, hogy üldözik, érezte, hogy valaki lapul az árnyékban, mindig gondosan a látómezején kívül maradva.
Mikor már majdnem a facsoport végéhez ért, a sűrű homályban maga előtt sárgán izzó szemeket vett észre. A gnoll tanúja volt, hogyan teríti le a párduc az egyik társát: el tudta képzelni, mi állja el az útját.
A gnollok gyáva teremtések voltak, de meglepő szívóssággal tudtak harcolni, ha sarokba szorították őket. Most is ez volt a helyzet. Mivel látta, hogy nincs menekvés – vissza, a sötételf felé nem mehetett –, a gnoll felmordult, és elhajította nehéz dárdáját.
Tompa puffanást hallott, majd fájdalmas nyüszítést, ahogy a dárda célba talált. A sárga szemek egy pillanatra eltűntek, aztán egy sötét alak iszkolt el a fák felé. A földhöz lapulva, majdhogynem macskaszerűen mozgott, a gnoll mégis azonnal látta, hogy nem a párduc az. Mikor a sebesült állat a fához ért. visszanézett, és a gnoll felismerte.
– Mosómedve! – fakadt ki a gnoll, és elnevette magát. – Egy mosómedve elől futottam! – Megcsóválta a fejét, aztán egy mély lélegzetvétellel újra elkomolyodott. A mosómedve látványa némileg megnyugtatta, de nem felejtette el azt sem, ami a társaival történt. Vissza kell térnie a búvóhelyre, hogy szóljon Ulgulunak, hatalmas goblin gazdájának, istenének a drow felbukkanásáról.
Elindult, hogy visszaszerezze a dárdáját, aztán hirtelen megtorpant: mozgást érzett maga mögött. Lassan hátrafelé fordította a fejét. Csak a saját vállát látta, meg a mohos sziklát.
Megdermedt. Semmi sem mozdult mögötte, még egy nesz sem hallatszott, mégis tudta, hogy valami van ott. Szaggatottan lélegzett, húsos keze görcsösen hol ökölbe szorult, hol kinyílt az oldala mellett.
A gnoll megperdült és felmordult, de düh kiáltásából a rettegés sikolya lett, amikor a háromszáz kilónyi párduc ugrott a nyakába egy alacsony ágról.
A becsapódás erejétől a gnoll békamód elterült, de nem volt az a gyenge fajta. Ügyet sem vetve a párduckarmok fájdalmas karcolásaira, megragadta ellenfele lecsapó fejét, és csak azon igyekezett, hogy a gyilkos állkapcsot távol tartsa a nyakától.
Majdnem egy teljes percig küszködött így: karja remegett a párducnyak erőteljes izmainak nyomása alatt. De aztán Guenhwyvar feje lecsapott: a párduc fogást talált. Roppant fogak mélyedtek a gnoll nyakába, és szorítani kezdték belőle a szuszt.
A gnoll vadul vergődött, és valahogy sikerült a párduc fölé hengerednie, de Guenhwyvar szorítása mit sem enyhült. A fogak nem engedtek.
A csapkodás néhány perc múlva elcsendesedett.
Lelkiismereti kérdések
Drizzt hagyta, hogy látása átcsússzék a vörösön túli tartományba, éjszakai látásba, mellyel épp olyan tisztán látta a hófoltokat, mint nappal a tárgyakat. Szablyái most fényesen izzottak a friss vér melegétől, a felszakított gnoll testek pedig ontották kifelé melegüket a szabad levegőbe.
Drizzt igyekezett nem odanézni, próbálta szemét az ösvényen tartani, ahol Guenhwyvar elment az ötödik gnoll után, de tekintete mindahányszor visszaröppent a halott gnollokra, a véres kardokra.
– Mit tettem? – tűnődött félhangosan. Igazából nem tudta. A gnollok gyermekek lemészárlásáról beszéltek, és ez a gondolat felbőszítette Drizztet, de vajon mit tudhat ő a gnollok és a falubeli emberek ellentétéről? Lehet, hogy az emberek, de még az ember-gyerekek is szörnyetegek? Talán lerohanták a gnollok faluját és irgalom nélkül gyilkoltak. Talán a gnollok csak vissza akartak vágni, mert nem volt más választásuk, mert meg kellett védeniük magukat.
Drizzt a nyomasztó helyszínről Guenhwyvar után indult: remélte, hogy beéri a párducot, még mielőtt az ötödik gnoll is elpusztul. Ha életben találja a gnollt, és fogságba ejtheti, talán választ kap néhány nyugtalanító kérdésére.
Gyors, kecses léptekkel haladt, szinte zajtalanul az ösvény melletti cserjésben. Eléggé könnyen megtalálta a menekülő gnoll nyomait, és azt is látta, hogy sajnos Guenhwyvar is meglelte a nyomokat. Mikor végre a facsoporthoz érkezett, már tudta, hogy kutatóútja véget ért. Mégis összeszorult a szíve, amikor meglátta az áldozata mellett heverő macskát.
Guenhwyvar kíváncsian nézett Drizztre, aki láthatóan feldúltnak tűnt.
– Mit tettünk, Guenhwyvar? – suttogta Drizzt. A párduc oldalra billentette a fejét, mint aki nem érti.
– Ki vagyok én. hogy ítélkezzem? – folytatta a drow, inkább saját magának, mint a párducnak. Elfordult Guenhwyvartól meg a halott gnolltól, és egy lombos bokorhoz lépett, amibe beletörölhette a kardját. – A gnollok nem támadtak meg engem, sőt, irgalmasak voltak, amikor megtaláltak a pataknál. Én pedig cserébe a vérüket ontottam!
Drizzt ezzel a felkiáltással visszafordult Guenhwyvar felé, mintha azt várná, sőt, remélné, hogy a párduc leszidja, elítéli: megerősíti bűntudatát. Guenhwyvar eddig sem mozdult, és most sem, hatalmas, zöldessárgán izzó szemei pedig nem meredtek Drizztre, egyáltalán nem nehezteltek rá semmiért.
Drizzt tiltakozni kezdett, mindenáron bűnösnek akarta érezni magát, de Guenhwyvart nem lehetett kirázni higgadt közönyéből. Mikor egyedül éltek Mélysötét vadonjában, mikor Drizzten néha úrrá lett a vad ölnivágyás, Guenhwyvar néha nem engedelmeskedett neki, sőt, még az Asztrális Síkra is visszament anélkül, hogy elbocsátották volna. De most a párduc semmi jelét nem mutatta a csalódottságnak vagy mehetnéknek. Guenhwyvar felállt, lerázta fekete bundájáról a port és a gallyakat, aztán odament Drizzthez és hozzádörgölőzött.
Drizzt lassan megnyugodott. Megint törölt egyet a szablyáin, ezúttal a sűrű fűben, aztán visszatette őket a tokjukba, majd hálás mozdulattal a párduc fejére tette a kezét.
– A szavaik gonosznak mutatták őket – suttogta a drow, mintegy önigazolásképpen. – A szándékaik miatt kellett cselekednem. -Szavaiban nem sok meggyőződés csengett, de most hinnie kellett bennük. Mély lélegzetet vett, hogy megerősítse magát, és saját bensőjébe tekintett, hogy onnan merítsen erőt: tudta, hogy szüksége lesz rá. Aztán eszébe jutott, hogy Guenhwyvar már régóta van mellette, és vissza kell térnie az Asztrális Síkra. A zsebébe nyúlt az ónix szobrocskáért.
De mielőtt kivehette volna, a párduc mancsa felemelkedett, és kiütötte a kezéből. Drizzt csodálkozva nézett Guenhwyvarra. A macska súlyosan támaszkodott rá, majdnem leverte a lábáról.
– Hűséges barátom – suttogta Drizzt, mert megértette, hogy a párduc mellette akar maradni. Kihúzta a kezét a zsebéből, fél térdre ereszkedett, és megölelte az állatot. Aztán egymás mellett mentek tovább.
Drizzt semmit sem aludt aznap éjjel, csak a csillagokat figyelte és gondolkozott. Guenhwyvar érzékelte aggodalmát, és szorosan mellette maradt, míg a hold felemelkedett és leszállt. Amikor Drizzt elindult, hogy üdvözölje a hajnalt, Guenhwyvar, bár kimerülten és törődötten, de vele tartott. Találtak egy sziklás párkányt a hegy lábánál, erre ültek, hogy figyeljék a kezdődő látványosságot.
Alattuk az utolsó fények is kihunytak a parasztházak ablakaiban. A keleti égbolt rózsaszínre váltott, aztán vörösre, de Drizzt nem tudott odafigyelni. Tekintete a lenti házak felé kalandozott: agya próbálta összerakosgatni ennek az ismeretlen közösségnek a mindennapi életét, és valami igazolást keresett az előző nap eseményeire.
Az emberek földművesek – ennyit Drizzt biztosan tudott – és szorgalmasak is, mert sokan közülük már most kint dolgoztak a földeken. Bár ezek a tények ígéretesek voltak, Drizzt még nem tudott általános következtetéseket levonni az emberi faj általános viselkedésére vonatkozólag.
Aztán döntésre jutott, amikor a napfény ragyogva szétterült a fa-házikók és a tágas gabonaföldek fölött. – Minél többet meg kell tudnom, Guenhwyvar – mondta halkan. – Ha ebben a világban akarok -akarunk – maradni, meg kell ismernünk a szomszédaink szokásait.
Drizzt bólintott, ahogy átgondolta saját szavait. Az már bebizonyosodott, méghozzá fájdalmasan, hogy nem maradhat pártatlan megfigyelője a felszíni világ eseményeinek. Drizztet gyakran sarkallta cselekvésre a lelkiismerete: ezzel az erővel nem tudott szembeszállni. De míg ilyen keveset tud az errefelé lakó népekről, ez könnyen tévútra vezetheti. Ártatlanoknak okozhat kárt, és így éppen azokat az elveket sérti meg, amelyek a legfontosabbak számára.
Drizzt pislogva tekintett a hajnali fénybe, választ várva nézett a távoli falucska felé. – Lemegyek – mondta a párducnak. – Lemegyek és körülnézek.
Guenhwyvar végig csendben ült. Hogy helyeselte, helytelenítette, vagy egyáltalán megértette-e a szándékát, azt Drizzt nem tudhatta. De Guenhwyvar most nem tett tiltakozó mozdulatot, amikor Drizzt elővette az ónix szobrocskát. A nagy párduc néhány pillanat múlva már asztrális otthona felé suhant a síkokat összekötő alagútban, Drizzt pedig elindult az ember-falu – és a lehetséges válaszok – felé vezető ösvényen. Csak egyszer állt meg, a magányos gnoll holttesténél, hogy levegye róla a köpenyét. Drizzt undorodott a saját tolvajlásától. de a hideg éjszaka eszébe juttatta, hogy piwafwija elvesztése akár végzetes is lehet.
Drizzt ismeretei az emberekről és társadalmukról mindeddig erősen korlátozott volt. Lent Mélysötét zsigereiben a sötételfek nemigen találkoztak felszínlakókkal, de nem is nagyon érdeklődtek irántuk. Menzoberranzani élete alatt Drizzt csak néhányszor hallott az emberekről: akadémiai tanulmányai során, és a varázslók iskolájában, a Sorcere-ben eltöltött hat hónap alatt. A drow mesterek attól óvták a diákokat, hogy úgy használják a mágiát, „ahogy az emberek tennék”, bizonyos meggondolatlanságot sugallva ezzel a rövid életű fajjal kapcsolatban.
– Az emberi varázslóknak – mondották a mesterek – sem kisebbek a céljaik, mint egy drow mágusnak, de míg egy drow-nak több évszázad áll a rendelkezésére a célok megvalósítására, addig az embereknek alig néhány évtized.
Drizzt már sok éve hordozta ennek a kijelentésnek a sugallatait, de leginkább az elmúlt hónapokban, amikor szinte minden nap látta fentről az ember-falut. Ha nem csak a varázslók, de minden ember olyan nagyratörő, mint a legtöbb drow – fanatikusok, akik akár egy évezred javát is céljuk elérésére áldozzák –, akkor vajon őket is hatalmába kerítette ez az őrültséget súroló egyetlen eredmény felé törekvés? Vagy talán, és Drizzt ebben reménykedett, az Akadémián hallott ember-történetek is azok közé a hazugságok közé tartoztak, amelyek az intrika és az üldözési mánia pókhálójába kötözték a társadalmát? Talán az emberek reálisabb szinten tűzik ki céljaikat, és rövid létük napjaiban örömet és elégedettséget találnak.
Drizzt csak egyszer találkozott emberrel Mélysötéten. Ez az ember – egy varázsló – értelmetlenül, kiszámíthatatlanul és veszedelmesen viselkedett. Ez a varázsló változtatta át Drizzt barátját pekből – ártalmatlan kis humanoid lényből – rettentő szörnyeteggé. Mikor Drizzt és társai a varázsló tornyához mentek, hogy elrendezzék a dolgokat, a mágus dörgő villámcsapásokkal üdvözölte őket. De végül meghalt, Drizzt barátja, Kopáncs pedig sorsára maradt.
Drizztben keserű űr támadt annak az embernek a láttán, aki látszólag igazolta a drow mesterek intelmeit. Így tehát igencsak óvatos léptekkel haladt az emberi település felé, szívét egyre jobban elnehezítette a félelem, hogy talán hibát követett el, amikor megölte a gnollokat.
Úgy döntött, hogy ugyanazt a magányos parasztházat fogja figyelni, amit a gnollok szemeltek ki támadásuk céljául. Hosszú, alacsony építmény volt, egyetlen ajtóval és számos spalettás ablakkal. Nyílt, tetővel fedett tornác futott végig a ház elülső részén. Az épület mellett kétszintes pajta állt, széles, magas kapuval, hogy nagy szekérrel is be lehessen menni rajta. Különféle méretű és anyagú ketrecek, ólak álltak az udvarban, tele csirkékkel, disznókkal és egy kecskével. Más kerítések sorba ültetett leveles növényeket védtek, melyeket Drizzt nem ismert.
Az udvart mindhárom oldalról földek szegélyezték, a ház hátulja azonban a cserjés, köves hegyoldalra nézett. Drizzt egy fenyő alacsony ágai alá rejtőzött a ház hátulsó sarka mellett, innen jól rálátott az udvar nagy részére.
A ház három felnőtt férfiembere – három generáció, vélte Drizzt a külsejük alapján – a földeken dolgozott, túl messzire ahhoz, hogy részleteket is lásson belőlük. A házhoz közel viszont négy gyermek, egy serdülő leány és három kisebb fiú szorgoskodott: ellátták a csirkéket, a disznókat, és gazolták a veteményt. A reggel nagy részében egyedül, szó nélkül dolgoztak, így Drizzt nem sokat tudott meg a családi kapcsolatokról. Aztán egy zömök asszony, akinek ugyanolyan búzaszín haja volt, mint az öt gyereknek, lépett ki a házból, és megrázott egy nagy csengőt. Erre mintha minden munkálkodóból kirobbant volna az eddig gyűjtögetett elevenség.
A három fiú hujjogva és kiáltozva rohant a házba, épp csak annyi időre megállva, hogy rohadt zöldséggel dobálják meg nővérüket. Drizzt először azt hitte, hogy a dobálózás valami komolyabb összecsapás kezdete lesz, de miután a lány visszadobált, mind a négyen elnevették magukat, és Drizzt rájött, hogy csak játszanak.
Aztán a legfiatalabb mezei munkás trappolt be az udvarba, kiabálva és vaskapát lóbálva. A fiatal lány bátorítóan visszakiabált új szövetségesének, mire a három kisfiú felszaladt a tornácra. De a fiatalember gyorsabb volt náluk, nyakon csípte az utolsó kis kópét, és a disznóvályúba pottyantotta.
Mindeközben a csengető asszony csak tehetetlenül csóválta a fejét, és szakadatlanul zsémbelt. Egy idősebb, szürke hajú asszony lépett ki mellé, és vészjóslóan hadonászni kezdett egy fakanállal. A fiatalember láthatólag elégedetten átvetette karját a lány vállán, és a két fiú után beléptek a házba. A harmadik gyerek kikászálódott a koszos vízből, és ment volna utánuk, de a fakanál sakkban tartotta.
Drizzt persze egy szót sem értett abból, amit beszéltek, de úgy gondolta, hogy az öregasszony nem fogja beengedni a gyereket a házba addig, amíg meg nem szárad. A kis vadóc mormogott valamit a fakanalas asszonyság hátába, mikor az befordult a házba, de nem volt valami jó az időzítése.
A másik két férfi, az egyik dús, szürke szakállú, a másik simára borotvált, szintén megérkezett a mezőről, és odalopóztak a méltatlankodó kisfiú mögé. A gyerek megint a levegőbe emelkedett, aztán hangos loccsanással megint a vályúban landolt. A két ember derűsen gratulált egymásnak, aztán bementek a házba a többiekhez. Az ázott gyerek megint morogni kezdett, és pofán loccsantott egy kíváncsiskodó sertést.
Drizzt egyre növekvő csodálkozással figyelte mindezt. Semmi döntőt nem látott, a család játékos viselkedése, és az, hogy még a vesztes is viszonylag belenyugvással viseli sorsát, felbátorította. Drizzt valami közösségi szellemet érzett bennük, azt, hogy minden résztvevő egy közös célért dolgozik. Ha ez a gazdaság az egész faluról hiteles képet ad, akkor ez a hely olyan lehet, mint Blingdenstone, a mélységi gnómok városa, nem pedig olyan, mint Menzoberranzan.
A délután körülbelül ugyanúgy telt, mint a délelőtt, munkával és játékkal. A család korán pihenni tért, napnyugta után szinte azonnal lámpát oltottak, Drizzt pedig visszahúzódott a hegyoldal sűrűjébe, hogy átgondolja megfigyeléseit.
Még most sem lehetett biztos semmiben, aznap éjszaka mégis békésebben aludt. Nem zavarták már kételyek a halott gnollok miatt.
Három napig lapult a drow az árnyak közt, a farm mögött, és figyelte a családot munka és játék közben. A családtagok közti szoros kapcsolat egyre nyilvánvalóbbá vált, és valahányszor valódi harc robbant ki a gyerekek között, a legközelebbi felnőtt gyorsan közbelépett, és a józan ész medrébe terelte a csetepatét. A küzdő felek pedig egy kis idő múlva már újra békésen játszottak egymással.
Minden kétely elmúlt Drizztből. – Féljétek kardomat, gazemberek – suttogta a néma hegyeknek együk éjszaka. Az ifjú drow elhatározta, hogy ha bármilyen gnoll, goblin, vagy bárki más le akarna csapni erre a parasztcsaládra, akkor először Drizzt Do'Urden suhogó kardjaival kell szembenéznie.
Drizzt tisztában volt a kockázattal, amit vállalt, mialatt a családot figyelte. Ha a parasztnép észreveszi – ez pedig könnyen előfordulhat –, akkor biztosan kitör a pánik. De most Drizzt szívesen vállalta ezt a veszélyt is. A lelke mélyén egy kicsit szinte reménykedett is benne, hogy felfedezik.
A negyedik nap hajnalán, mielőtt a nap felkúszott a keleti égboltra, Drizzt elindult szokásos napi őrjáratára: körbejárta a magányos parasztházat övező hegyeket és erdőket. Mire visszatért megfigyelőhelyére, a gazdaság munkája már javában folyt. Drizzt kényelmesen ücsörgött egy mohapárnán, és az árnyak közül kilesett a felhőtlen, ragyogó napra.
Alig egy óra múlva magányos alak óvakodott ki a házból, éppen Drizzt felé. A legkisebb gyerek volt, a homokszín hajú legényke, aki legalább annyi időt töltött a vályúban, mint azon kívül, még ha nem is saját jószántából.
Drizzt egy közeli fa mögé húzódott: nem tudta, mit akar a gyerek. De hamarosan rájött, hogy a fiúcska nem látta meg őt, mert bekúszott a sűrűbe, a válla fölött szortyintott egyet vissza, a ház felé, aztán egyenest nekiindult az erdőnek, vidám fütyörészés közepette. Ekkor Drizzt már látta, hogy a gyerek elkerüli őt, de nem volt meggyőződve róla, hogy a kicsi jól teszi, ha elkóborol otthonról ilyen veszedelmes területen. A fiúcska nem lehetett több tízévesnél: vékony, finom testalkatú, ártatlan kék szemű, borostyánszín fürtös kis jószág. Drizzt kivárt egy kicsit, hogy maga elé engedje a fiút, és hogy lássa, nem követi-e valaki, aztán a gyerek nyomába eredt, a füttyszót követve.
A fiú tántoríthatatlanul elfelé tartott a háztól, fel a hegyekbe, Drizzt pedig mögötte, mintegy száz lépésre, és elszánva arra, hogy minden veszedelemtől megvédje.
Mélysötét homályos alagútjaiban Drizzt mehetett volna közvetlenül a fiú mögött – vagy egy goblin, azaz gyakorlatilag bármi mögött –, és fenéken billenthette volna, mielőtt még felfedezik. De körülbelül fél óra után a fiú mozgása, hirtelen irányváltoztatásai – na meg a fütyülés megszűnése – elárulták Drizztnek: a gyerek tudja, hogy követik.
A drow nem tudta, hogy a fiúcska nem egy harmadik személyt érzett-e meg, ezért előhívta Guenhwyvart, és felderítő körre küldte. Drizzt óvatos tempóban indult tovább.
Egy pillanat múlva, amikor a kisfiú rémülten felkiáltott, a drow előrántotta szablyáit, és sutba dobott minden óvatoskodást. Drizzt nem értette a gyerek szavait, de a kétségbeesett hanghordozás is elég világos volt.
– Guenhwyvar! – kiáltotta a drow, hogy visszahívja maga mellé a párducot. De nem várhatott, amíg a macska visszaér: továbbrohant.
A csapás meredek lejtőn kanyargott felfelé, majd hirtelen kibukkant a fák közül, és egy teljes húsz láb széles szurdoknál ért véget. Egyetlen szál fa hidalta át a mélységet, és a másik parthoz közel ott lógott rajta a kisfiú. Szemei láthatóan kikerekedtek az ébenfekete bőrű, két szablyát szorongató elf látványára. Hebegett néhány szót, amiből Drizzt egy kukkot sem értett.
Bűntudat hulláma öntötte el Drizztet a veszedelemben forgó gyerek láttán: a fiú csak azért került ebbe a helyzetbe, mert Drizzt üldözte. A szurdok csak olyan mély lehetett, mint amilyen széles, de az alján hegyes sziklák meredeztek. Drizzt először tétovázott, a hirtelen találkozás és mindaz, ami ezzel jár, kibillentették egyensúlyából, de aztán gyorsan elhessegette magától saját problémáit. Visszadugta a szablyákat tokjukba, és kezét keresztezve a mellén – a drow-k békejelével – a fatörzsre lépett.
De a fiú másképp gondolta. Ahogy magához tért a sötételf látványa okozta sokkból, a szemközti part párkányára lendült, és lelökte a fatörzset. Drizzt gyorsan leugrott a mélybe zuhanó fáról. Csak most értette meg, hogy a fiú nem volt veszélyben, csak tettette a szorultságot, hogy kiugrassa a bokorból üldözőjét. És Drizzt feltételezte, hogy ha az üldöző a család egyik tagja lett volna, ahogy azt a gyerek nyilván gondolta, akkor a veszedelem semlegesített volna mindenféle büntetést.
Most Drizzt volt szorult helyzetben. Felfedezték. Megpróbált kitalálni valamit, hogy kommunikálni tudjon a gyerekkel, hogy megmagyarázza, miért van itt, és így megelőzze a pánikot. De a fiú nem várt magyarázatra. Tágra nyílt szemmel és rémülten rohant be a sűrűbe, nyilván valami általa ismert ösvény felé.
Drizzt kétségbeesetten nézett körbe. – Várj! – kiáltotta drow nyelven, bár tudta, hogy a gyerek nem fogja megérteni, de még ha értené, se állna meg.
Fekete macskaalak jelent meg a drow mellett, és könnyed szökkenéssel a szurdok másik oldalán termett. Guenhwyvar puhán érkezett, és eltűnt a sűrűben.
– Guenhwyvar! – kiáltotta Drizzt, hogy megállítsa a párducot. Fogalma sem volt, hogyan reagál a nagy macska egy gyerekre. Drizzt legjobb tudomása szerint Guenhwyvar eddig csak egy emberrel találkozott: a varázslóval, akit végül megöltek. Le tudna mászni a szakadék oldalán, és felmászhatna a másik falon, de ez túl sokáig tartana.
Drizzt hátrált néhány lépést, aztán nekirohant a szakadéknak, és útközben felidézte veleszületett levitációs képességét. Jócskán megkönnyebbült, amikor érezte, hogy teste kiszakad a gravitáció szorításából. Amióta a felszínre jött, még nem használta ezt a lebegő-varázst. A szabad ég alatt nem sok hasznát vehette. Kezdeti lendülete hamarosan a szemközti párkány felé sodorta Drizztet. Arra kezdett koncentrálni, hogy szelíden ereszkedjen le a sziklára, de a varázslatnak hirtelen vége szakadt, és Drizzt keményen lekoppant a földre. Mit sem törődve felhorzsolt térdével, varázslata megszakadásának okával, felpattant és rohanni kezdett, hogy megállítsa Guenhwyvart.
Nagyon megkönnyebbült, amikor rátalált a párducra. Guenhwyvar nyugodtan üldögélt egy tisztáson, egyik mancsával szelíden a földre nyomva a hason fekvő gyereket. A fiú megint kiabált – nyilván segítségért –, de sértetlennek tűnt.
– Gyere, Guenhwyvar – hívta Drizzt csendes, nyugodt hangon. – Hagyd békén a gyereket. – Guenhwyvar lustán ásított egyet, és engedelmeskedett. Átvágott a tisztáson, és megállt gazdája mellett.
A fiú még egy ideig fekve maradt. Aztán minden bátorságát összeszedve hirtelen felpattant, és szembefordult a sötételffel meg a párduccal. A szeme most még nagyobb volt: piszkos arca a rémület gúnyrajzának tetszett.
– Ki vagy te? – kérdezte a gyerek az emberek közös nyelvén. Drizzt széttárta karját, hogy jelezze: nem érti. Hirtelen támadt ötlettől vezetve a saját mellkasára bökött, és azt mondta: – Drizzt Do'Urden. – Észrevette, hogy a fiú nagyon lassan, de mozog, lopva rakja egyik lábát a másik mögé. Drizzt nem lepődött meg – és gondoskodott róla, hogy Guenhwyvar most ne rögtönözhessen –, amikor a fiú sarkon fordult és elrohant, miközben minden lépésnél azt kiáltozta: – Segítség! Egy Drizzt!
Drizzt Guenhwyvarra nézett, és vállat vont. A nagy macska mintha szintén megvonta volna a vállát válaszul.
A kölykök
Nathak, a vékonykezű goblin lassan mászott a meredek, sziklás emelkedőn, minden egyes lépését rettegés súlya roskasztotta. Jelentenie kellett, amit talált, s bár az öt halott gnoll nem fontos, erősen kételkedett benne, hogy akár Ulgulu, akár Kempfana szó nélkül elfogadja majd a híreket. De nem volt más választása. Elszökhet, lemenekülhet a hegy másik oldalán, be a vadonba. De ez még kétségbeesettebb cselekedetnek tűnt a goblin számára, hisz jól ismerte Ulgulu bosszúszomját. A hatalmas bíborszín bőrű mester puszta kézzel csavart ki fákat, szakított le darabokat a barlang sziklafalából, és készséggel letépte volna egy dezertőr goblin fejét is.
Nathak minden egyes lépésre megborzongott, mikor túlment a mester barlangrendszerének kis előterét rejtő cserjésen.
– Épp ideje má', hogy visszagyötté' – szortyintotta egy másik goblin, aki a helyiségben tartózkodott. – Má' négy napja vótál oda!
Nathak csak bólintott, és nagy levegőt vett.
– Mit akarsz? – kérdezte a harmadik goblin. – Megtaláltad a gnollokat?
Nathak ábrázata megsápadt, és semmiféle mély lélegzet nem segített a reszketésén. – Ulgulu itt van? – kérdezte nyavalyatörősen.
A két goblin őr furcsálkodva nézett egymásra, aztán Nathakra: -Megtaláta a gnollokat – jegyezte meg az egyik, ráérezve a megoldásra. – De mán csak hóttan.
– Ulgulu nem fog örűni – szólt a másik, aztán szétváltak, és egyikük felhajtotta a nehéz függönyt, ami az előteret elválasztotta a fogadóteremtől.
Nathak tétován nézegetett hátrafelé, mintha hirtelen meggondolta volna magát. Arra gondolt, hogy talán inkább mégis el kellene szöknie. De a goblin őrök nyakon fogták nyakigláb társukat és durván betaszították a terembe, dárdájukat keresztezve Nathak mögött, nehogy kiszökjön.
Nathak egy kissé összeszedte magát, amikor látta, hogy nem Ulgulu, hanem Kempfana trónol a terem másik végében a hatalmas székben. A goblinok úgy tartották, hogy a két uralkodó testvér közül Kempfana a higgadtabb, bár időnként és ötletszerűen ő is épp elég alattvalóját falta fel, csak hogy némi egészséges tiszteletet vívjon ki magának. Kempfana látszólag tudomást sem vett a goblin érkezéséről: Lagerbottomssal, a kövér hegyi óriással tárgyalt éppen, aki azelőtt a magáénak vallotta ezt a barlangrendszert.
Nathak átcsoszogott a termen, mind a hegyi óriás, mind a nagydarab – majdnem óriás nagyságú – bíborbőrű goblinfajzat figyelmét magára vonva.
– Igen, Nathak? – kérdezte Kempfana, miközben keze egyetlen mozdulatával magába fojtotta az óriás tiltakozását. – Mit akarsz jelenteni?
– Én... én... – dadogta Nathak.
Kempfana nagy szemei hirtelen narancssárgán felizzottak: ez a veszedelmes izgalom csalhatatlan jele volt.
– Én... megtalátam a gnollokat! – tört ki Nathakból. – Meghóttak. Megőték őket.
Lagerbottoms mélyen, fenyegetően felmordult, de Kempfana erősen megszorította a karját, mintegy emlékeztetve az óriást arra, ki az úr a háznál.
– Halottak? – kérdezte halkan a bíborbőrű goblin. Nathak bólintott.
Kempfana sajnálta, hogy ilyen megbízható szolgákat vesztett el, de gondolatait most inkább bátyja vad reakciója foglalkoztatta, amivel a híreket fogadja majd. Kempfanának nem kellett soká várnia.
– Halottak! – hallatszott a velőtrázó ordítás, amitől még a szikla is majdnem meghasadt. A teremben tartózkodó három lény önkéntelenül behúzta a nyakát, és oldalra fordult, épp időben ahhoz, hogy lássák, amint a roppant sziklalap, egy másik szobába vezető durva ajtó kicsapódik és leszakad.
– Ulgulu! – sipította Nathak, és arccal a földre borult, hogy ne kelljen felnéznie.
A hatalmas, bíborbőrű goblinféle lény berobbant a fogadóterembe, szeme izzott a narancssárga haragtól. Három öles lépéssel az óriás mellett termett: Lagerbottoms hirtelen kicsinek és védtelennek tűnt.
– Halottak! – dörögte haragosan Ulgulu. Ahogy goblinhordája fogyatkozott az ember-falu lakói vagy más szörnyek tevékenysége folytán – bár néhányat maga Ulgulu is megevett szokásos dührohamai alkalmával –, a kis gnollcsapat lett a barlangiak fő fogolyszerző hadteste.
Kempfana szemrehányó pillantást vetett termetesebb testvérére. Ők ketten együtt jöttek az Anyagi Síkra: két kölyök-barghest, akinek ennie és növekednie kell. Ulgulu azonnal uralomra tört, ő ette meg a legerősebb áldozatokat, és így nagyobb, erősebb lett. Ulgulu bőre színén, a testnagyságán és erején látszott, hogy hamarosan felnőttként térhet vissza a Gyehenna füstölgő szakadékai közé.
Kempfana remélte, hogy erre már nem kell sokat várnia. Ha Ulgulu elmegy, majd ő uralkodhat: enni és erősödni fog. Aztán ő, Kempfana is túl lesz a végtelennek tűnő elválasztási időszakon ezen az átkozott síkon, és visszatérhet a barghestek közé igazi létsíkjára.
– Halottak – hörögte megint Ulgulu. – Állj fel, te nyomorult goblin, és mondd el, mi történt! Ki tette ezt a gnolljaimmal?
Nathak egy kicsit még kuporgott a földön, csak aztán sikerült nagy üggyel-bajjal felállnia. – Én nem tom – nyöszörögte. – Meg vótak halva, széjjelvagdosva meg tépve.
Ulgulu túlméretezett lábán hintázva a sarkára emelkedett. A gnollok egy falusi ház ellen indultak, hogy elhozzák a gazdát és legnagyobb fiát. Ez a két szívós emberi ennivaló jelentősen növelte volna a hatalmas barghest erejét, sőt, talán éppen eljuttatta volna Ulgulut arra az érettségi fokra, mellyel már visszatérhetne a Gyehennába. Most, Nathak jelentése alapján Ulgulunak Lagerbottomsot kellene kiküldenie, vagy akár személyesen utánanéznie a dolgoknak, az óriás vagy a bíbor goblin látványa azonban biztosan veszedelmes, szervezett akciókra késztetné az emberi települést. – Tephanis! -dörögte hirtelen Ulgulu.
Az Ulgulu ajtajával szemközti falról apró kavics pattant le. Alig néhány lábnyit esett a föld felé, de mire a padlóra érkezett, már kicsinyke manó pattant elő a lakásául szolgáló kis kövecskéből, átrohant a termen, és felszaladt Ulgulu oldalán, hogy kényelmesen helyet foglaljon a barghest roppant vállán.
– Hívattál-engem-csakugyan, gazdám – zümmögte Tephanis egy kissé túl gyorsan. A többiek még csak észre sem vették, hogy a két láb magas manó megjelent. Kempfana elfordult, és csodálkozva csóválta a fejét.
Ulgulu dörögve felkacagott: nagyon szerette látni legkedvesebb szolgája, Tephanis mutatványát. Tephanis fürgönc volt, aprócska manó, aki a normális időtől eltérő dimenzióban mozgott. A legügyesebb félszerzet tolvajt is megszégyenítő korlátlan energiával és tetterővel rendelkezett. A fürgöncök sok olyan feladatra voltak alkalmasak, amit rajtuk kívül egyetlen faj tagjai sem tudtak még csak megkísérelni sem. Ulgulu már itteni tartózkodása elején barátjává fogadta Tephanist – ő volt az egyetlen a barlang különféle eredeti lakói közül, akit a barghest nem nyilvánított alattvalójának –, és ez a kapcsolat kifejezett előnyt adott a kölyök-barghestnek testvérével szemben. Tephanis könnyedén kikémlelhette a lehetséges áldozatokat, így Ulgulu pontosan tudta, melyiket egye meg ő, és melyiket hagyja Kempfanának, valamint azt is, hogyan győzzön le magánál erősebb kalandozókat.
– Kedves Tephanis – dorombolta Ulgulu reszelősen. – Nathak, a szegény Nathak... – A goblin figyelmét nem kerülte el a vészjósló jelző – ...azt tudatta velünk, hogy a gnolljaim valami szerencsétlenségbe futottak.
– És-te-azt-akarod-hogy-kimenjek-és-megnézzem-mi-történt-velük, uram? – kérdezte Tephanis. Ulgulunak eltartott egy kis ideig, míg felfogta az első hallásra szinte érthetetlen szózuhatagot, de aztán mohón bólintott.
– Azonnal-megyek, uram. Hamar-visszajövök.
Ulgulu enyhe csiklandozást érzett a vállán, de mire akár ő, akár a többiek felfogták, mit mondott Tephanis, az előtérbe nyíló ajtó függönye már hullott is vissza a helyére. Az egyik goblin épp csak egy pillanatra bedugta a fejét, hogy lássa: Ulgulu vagy Kempfana hívta-e, aztán visszatért a helyére. Azt hitte, csak a szél lebbentette meg a függönyt.
Ulgulu megint felröhögött, mire Kempfana undorodó pillantást vetett rá. Kempfana gyűlölte a manót, és már rég megölte volna, ha nem tartotta volna szem előtt a hasznát, remélve, hogy Tephanis őt fogja szolgálni, ha Ulgulu elment.
Nathak egyik lábát a másik mögé csúsztatva akart kiosonni a teremből, de Ulgulu egyetlen pillantással megállította.
– Nagyon hasznos volt a jelentésed – kezdte a barghest. Nathak kissé megnyugodott, de Ulgulu keze egyetlen villanással előrenyúlt, elkapta a goblin nyakát, és felemelte Nathakot földről.
– De még hasznosabb lett volna, ha veszed a fáradságot, hogy kiderítsd, mi történt a gnolljaimmal!
Nathakot az ájulás környékezte, és mire teste a mohó Ulgulu szájába került, már kívánta a megváltó eszméletvesztést.
– Dörzsöld hátul, jobb lesz majd. Majd visszajön, ha akar. Dörzsöld hátul, jobb lesz majd. Majd visszajön, ha akar – kántálta újra és újra Liam Thistledown a litániát, hogy elterelje figyelmét a nadrágja alatti égető érzésről. A haszontalan Liam nagyon is jól ismerte ezt a mondókát. De most más volt a helyzet, és Liam végül magának is beismerte, hogy a munka elől futott.
– De a Drizzt igaz – morogta dacosan.
Mintegy válaszként a kunyhó ajtaja résnyire nyílt, és Shawno, a második legkisebb gyerek, meg Eleni, a leány lopóztak be.
– Most már igazán elég legyen – feddte Eleni legszigorúbb nővérhangján. – Épp elég baj, hogy elszöktél, amikor annyi munka várt, de hogy még ilyen mesékkel is állíts haza!
– Pedig igaz a Drizzt – tiltakozott Liam, aki nem értékelte Eleni pótanyáskodását. Épp elég rossz volt, hogy a szülei megszidták, semmi szüksége nem volt még Eleni megjegyzéseire is. – Fekete volt, mint Connor üllője, és volt egy nagy fekete oroszlánja is!
– Halkabban – figyelmeztette őket Shawno. – Ha apa megtudja, hogy itt kint beszélgetünk veled, mindnyájunkat agyonüt.
– Még hogy Drizzt – méltatlankodott kétkedve Eleni.
– Igenis igaz! – tiltakozott Liam hangosan, mire Shawno csattanós pofonban részesítette. Aztán mindhárman elsápadtak, amikor nyílt az ajtó.
– Gyere gyorsan! – suttogta keményen Eleni, és nyakon fogta Flannyt, aki kicsit idősebb volt Shawnónál, Eleninél azonban három évvel fiatalabb. Berántotta a fiút a pajtába. Shawno, a csapat örök aggodalmaskodója, gyorsan kidugta a fejét, hogy megnézze, nem látta-e meg őket valaki, aztán halkan becsukta az ajtót.
– Ne kémkedj utánunk! – szidta Eleni.
– Honnan tudhattam volna, hogy itt vagytok? – vágott vissza Flanny. – Csak azért jöttem, hogy egy kicsit bosszantsam a kis tökmagot. – Liamra nézett, elbiggyesztette a száját, és ujját fenyegetően a levegőbe emelte: – Én vagyok a Drizzt, és azért jöttem, hogy megegyem a kisfiúkat!
Liam elfordult, de Shawnónak nem tetszett a dolog. – Jaj, hallgass már! – morogta Flannynak, és nyakon csördítette az öccsét. Flanny már fordult, hogy megtorolja a támadást, de Eleni közéjük állt.
– Elég legyen! – kiáltotta, olyan hangosan, hogy mind a négy Thistledown gyerek a szájához kapta az ujját, és azt mondta: -Pssszzt!
– A Drizzt igaz – kötötte az ebet a karóhoz Liam. – Be is tudom bizonyítani, ha... ha nem féltek!
A három másik gyerek kíváncsian nézett Liamra. Mindnyájan tudták, hogy az öccsük megrögzött lódító, de most mit nyerhetne a hazugsággal? Apjuk nem hitt neki, és a büntetés szempontjából csak ez számított. Liam mégis hajthatatlan maradt, és a hangja azt sugallta, hogy nem a levegőbe beszél.
– Hogyan tudod bebizonyítani, hogy van Drizzt? – kérdezte Flanny.
– Holnap nem kell dolgoznunk – felelte Liam. – Elmegyünk áfonyát szedni az erdőbe.
– Anya és apa biztosan nem engednek el – mondta erre Eleni.
– De igen, ha rá tudjuk venni Connort, hogy jöjjön el velünk – felelte Liam, a legidősebb bátyjukra gondolva.
– Connor nem fog hinni neked! – vitatkozott Eleni.
– De neked hinni fog! – felelte Liam élesen, újabb általános pisszegéstől kísérve.
– Én sem hiszek neked – torkollta le Eleni fojtottan. – Te csak mindig kitalálsz mindenfélét, mindig bajt csinálsz, aztán összevissza hazudozol, hogy kimentsd magad!
Liam összefonta vékony kis karjait a mellkasa előtt, és türelmetlen toppantással vetett gátat nővére szófolyamának. – Majd hinni fogtok nekem – morogta Liam –, ha ráveszitek Connort, hogy jöjjön ő is!
– Kérlek – könyörgött Flanny Eleninek, pedig Shawno, aki belegondolt a várható következményekbe, a fejét csóválta.
– Szóval felmegyünk a hegyekbe – mondta Eleni Liamnek, hogy folytatásra késztesse.
Liam szélesen elvigyorodott, fél térdre ereszkedett, aztán egy kis összekapart fűrészporba vázlatos térképet kezdett rajzolni a helyről, ahol a Drizzttel találkozott. Terve egyszerű volt: az áfonyát szedő Eleni lesz a csalétek. Négy fiútestvére majd titokban követi, mikor Eleni azt színleli, hogy kificamodott a bokája, vagy valami hasonló baleset érte. A baj már az előbb is odavonzotta a Drizztet, és ha egy szép fiatal lány a csalétek, akkor most is felbukkan majd.
Eleninek nem nagyon tetszett az ötlet, hogy a horogra tűzött kukac szerepét játssza.
– Úgysem hiszel nekem – mutatott rá sietve Liam. Elvigyorodott, közben látszott, hogy egy foga hiányzik: kiverték. A nővére a saját makacsságának esett áldozatul.
– Akkor hát vállalom! – mondta Eleni. – És továbbra sem hiszek a Drizztedben, Liam Thistledown! De ha az oroszlán igazi, és felfal engem, akkor megjárod! – Ezzel Eleni sarkon fordult, és kiviharzott a pajtából.
Liam és Flanny a markukba köptek, aztán merész pillantásokat vetettek Shawnóra, aki lassan legyőzte félelmét. Ekkor a három fivér diadalmas csapással ütötte össze a tenyerét. Minden egyet nem értés elenyészett köztük, ha valamelyiküknek sikerült valamivel felbosszantania Elenit.
Egyikük sem szólt Connornak a tervbe vett Drizzt-vadászatról. Inkább Eleni figyelmeztette a bátyjukat mindazon szívességekre, amellyel neki tartozik, és megígérte, hogy az adósságot elengedi -de csak miután Liam beleegyezett, hogy ő veszi át a kötelezettségeket, ha nem találják meg a Drizztet –, ha Connor elviszi őt és a fiúkat áfonyát szedni.
Connor morgott egy kicsit valami patkóról, amit az egyik lóra kell feltenni, de sohasem tudott ellenállni húga kék szemének és ragyogó mosolyának. Az pedig, hogy Eleni hajlandó elengedni az adósságait, végleg megpecsételte a sorsát. Szüleik áldásával Connor elindult a gyerekekkel a hegyekbe, a kölykök kezükben kosárkával. Connor pedig durva karddal az övében.
Drizzt már jóval azelőtt átlátott a cselen, hogy a fiatal lány elindult egyedül az áfonyásban. Látta a négy Thistledown fiút is, ahogy a közeli juharfaligetben lapulnak, Connor pedig nem éppen szakértő módon szorongatja a kardját.
Drizzt tudta, hogy a legkisebb gyerek hozta őket ide. Előző nap a drow látta, hogyan ráncigálják ki a fiúcskát a pajtába. „Drizzt!” kiáltásokat hallatott verés közben, legalábbis az elején. Most pedig nyilván be akarja bizonyítani különös meséjének igazát.
Az áfonyaszedő lány hirtelen megrándult, aztán a földre rogyott és felkiáltott. Drizzt felismerte a „Segítség!” szót, amit a szőke kisfiú is használt. A drow elmosolyodott. Abból, hogy a lány milyen nevetségesen rogyott össze, látta, hogy játékról van szó. Szó sincs sérülésről: egyszerűen csak a Drizztet hívja.
A drow hitetlenkedve rázta meg fehér sörényét, és már ment volna el, amikor valami hirtelen elszorította a szívét. Visszanézett az áfonyásra, ahol a lány dörzsölgette a bokáját, és közben aggodalmasan nézegetett elrejtőzött testvérei felé. Valami megpendítette Drizzt lelkének húrját ebben a pillanatban: valami késztetés, aminek nem tudott ellenállni. Milyen sokáig is volt egyedül, társ nélkül? Ebben a pillanatban nagyon vágyott rá, hogy Belwar, a svirfnebli, aki sokáig kísérte vándorlásában Mélysötét vadonjában, megint mellette legyen. Eszébe jutott Zaknafein is, apja és barátja. A testvérek összetartó közösségének látványa több volt annál, mint amit el tudott viselni.
Eljött az idő, hogy Drizzt találkozzon a szomszédaival.
Jól a fejére húzta a gnoll köpeny csuklyáját, bár maga a rongyos köntös nem nagyon tudta leplezni a drow valódi mivoltát. Elindult a mezőn. Remélte, hogy ha a lány kezdeti félelmét le tudja küzdeni, akkor talán valahogy szóba tud elegyedni vele. De reményei túlzottnak bizonyultak.
– A Drizzt! – suttogta Eleni, amikor megpillantotta a drow-t. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, futni akart, de a rettegés megdermesztette.
A fák felől Liam hangja hallatszott: – A Drizzt! – kiáltotta a kisfiú. – Ugye megmondtam! Megmondtam! – A bátyjaira nézett, és Flanny meg Shawno kellőképpen izgalomba is jöttek. De Connor arca olyan meredt iszonyatot tükrözött, hogy Liam öröme egy csapásra lehervadt.
– Az istenekre – lehelte a legidősebb Thistledown-fiú. Connor már sokat járt az apjával, és megtanulta észrevenni az ellenséget. Most csak ránézett három öccsére, és egyetlen szót mondott, ami azonban mit sem jelentett a tapasztalatlan gyerekeknek: – Drow.
Drizzt úgy tízlépésnyire a rémült lánytól megállt: ez volt az első ember-nő, akit közelről látott, s most tanulmányozta. Eleni bármely faj mércéje szerint csinos volt, nagy, szelíd szemeivel, gödröcskés arcával és sima, aranyszín bőrével. Drizzt tudta, hogy itt most nem lesz harc. Rámosolygott Elenire, és karját szelíden keresztbe tette a melle előtt. De valami mozgás oldalról elvonta figyelmét a lányról.
– Szaladj, Eleni! – kiáltotta Connor Thistledown, és kardját lengetve a drow-ra rontott. – Ez egy sötételf! Egy drow! Fuss, ha kedves az életed!
Connor ordításából Drizzt csak a „drow” szót értette. De az ifjú alapállása és szándéka félreérthetetlen volt, hisz Connor egyenest Drizzt és Eleni közé vetette magát, kardja hegyével Drizzt felé fordulva. Eleninek sikerült talpra állnia a bátyja háta mögött, de mégsem menekült el, ahogy mondták neki. Már ő is hallott a gonosz sötételfekről, és nem hagyhatta, hogy Connor egyedül szálljon szembe eggyel.
– Tisztulj innen, sötételf! – dörögte Connor. – Kiváló kardvívó vagyok, meg erősebb is nálad!
Drizzt tehetetlenül tárta szét a karját: egy szót sem értett.
– Tisztulj innen! – kiáltotta a fiú.
Drizzt hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálkozott a néma drow arc- és kézjelbeszéddel.
– Varázsolni akar! – sikoltotta Eleni, és az áfonyabokrok közé vetette magát. Connor rikoltva rontott neki vélt ellenfelének.
De mielőtt még felfoghatta volna, mi történik, Drizzt megragadta az alkarját, a másik kezével megcsavarta a csuklóját, és elvette tőle a kardot, majd háromszor megpörgette az otromba fegyvert Connor feje fölött, és markolattal előre visszanyújtotta a pengét a fiúnak.
Drizzt széttárta a karját és elmosolyodott. Drow szokás szerint a felsőbbségnek ez a kimutatása az ellenség megsebzése nélkül a barátságos szándék jele volt. De Bartholoemew Thistledown gazda fiában mindez csak rettegést keltett.
Connor tátott szájjal állt egy ideig. A kard kihullt a kezéből, de észre sem vette, nadrágja nedvesen tapadt combjára, mert az ijedségtől bepiszkította, de ezt sem vette észre.
Valami ősi sikoly tört fel Connorból. Megragadta Elenit, aki szintén sikított, és bemenekültek a fák közé, hogy összeszedjék a többieket, aztán pedig rohanjanak, míg a házuk küszöbén belül nem kerülnek.
Drizzt egyedül maradt. Arcáról lassan lehervadt a mosoly, ahogy magányosan állt karját széttárva az áfonyabokrok közt.
Szédítően repkedő szempár figyelte az áfonyást, az átlagosnál jóval nagyobb érdeklődéssel. A sötételf váratlan megjelenése, főleg így, gnoll köpenyben, sok kérdésre választ adott Tephanisnak. A fürgönc már megvizsgálta a gnollok tetemét, de egyszerűen nem tudta összeegyeztetni a gnollok sebeit az egyszerű parasztok által használt durva fegyverekkel. A sötételf derekán lógó varázslatos ikerszablyák látványa, és az a könnyedség, amivel a parasztfiút leszerelte, elárulta Tephanisnak az igazságot.
A fürgönc által hagyott poros nyomok még a Birodalmak legkiválóbb nyomolvasóját is összezavarták volna. Tephanis, aki sosem volt az egyenes utak híve, hegyi ösvényeken szaladt fel, fákat került meg, ide-oda szaladgált, és általában kétszer vagy háromszor visszatért a saját nyomára. A távolság sosem aggasztotta: már azelőtt ott állt a bíbor barghest kölyök előtt, hogy Drizzt a katasztrofális találkozás következményein elmélkedve elhagyta a tisztást.
Aggodalmak
Bartholemew Thistledown véleménye gyökeresen megváltozott, amikor Connor, a legidősebb fia sötételfként azonosította Liam „Drizztjét”. Thistledown gazda életének mind a negyvenöt évét Maldobarban töltötte, ebben a Halott Ork folyótól ötven mérföldre, Sundabartől északra fekvő kis faluban. Bartholemew-nak már az apja is itt élt, meg a nagyapja is. Ezalatt Thistledown gazda csak annyit hallott a sötételfekről, hogy azt beszélték: drow-k ütöttek rajta egy kis vad elf-településen százmérfóldnyire északra, a Hidegerdőben. De ez az eset, még ha drow-k követték is el, már tíz éve történt.
De a személyes tapasztalat hiánya a drow-kal kapcsolatban nem csökkentette Thistledown gazda félelmét, amikor meghallotta, hogy a gyerekeinek milyen kalandban volt részük az áfonyásban. Connor és Eleni, akik elég idősek, és akikben megbízott, voltak olyan okosak, hogy még a válságos pillanatban is megfigyeljék az elfet. Semmi kétely nem volt a bőre színét illetően.
– Csak azt nem értem – mondta Bartholemew Benson Delmónak, Maldobar kövér és kedélyes polgármesterének, meg több más gazdának is, akik aznap éjjel a házába gyűltek –, hogy miért engedte el a gyerekeket. Én nem értek a sötételfek dolgaihoz, de épp eleget hallottam róluk ahhoz, hogy ne ilyen viselkedést várjak.
– Talán Connor támadása sikeresebb volt, mint hitte – mondta Delmo tapintatosan. Mindnyájan hallották Connor lefegyverezésének történetét: Liam meg a többi Thistledown-gyerek – persze Connort kivéve – különösen szívesen mesélte el újra és újra ezt a részt.
De bármennyire értékelte is a polgármester bizalmát, Connor csak megrázta a fejét. – Elkapott – ismerte be. – Lehet, hogy túlságosan meglepődtem a látványtól, de tény és való, hogy elkapott.
– Nem lehetett könnyű dolga – vetette közbe Bartholemew, elejét véve a komor tömeg kacagásának. – Mindnyájan láttuk már Connort harcolni. Csak az elmúlt télen három goblint terített le, a farkasaikkal együtt, amin lovagoltak.
– Nyugalom, jó Thistledown gazda! – szólt a polgármester. – Senki sem vitatja a fiad rátermettségét.
– Én azt vitatom, hogy volt-e egyáltalán ellenség! – szólt közbe Roddy McGristle, ez a medvenagyságú és medveszőrzetű ember, a csoport legharcedzettebb férfiúja. Roddy több időt töltött fenn a hegyek közt, mint a földjét művelve, mely utóbbi foglalatosság nem túlságosan volt ínyére, és amikor valaki jutalmat tűzött ki ork fülekre, akkor mindig Roddy gyűjtötte be a legtöbb pénzt.
– Ne borzold már a nyaktollaidat! – intette le Roddy Connort, amikor a fiú fel akart állni, hogy tiltakozzon. – Tudom, hogy mit mondtál arról, amit láttál, és elhiszem, hogy azt mondtad, amit láttál. De drow-nak nevezted, ez a név pedig többet jelent, mint amit te tudhatsz. Nem valószínű, hogy drow-t láttál, bár nem vagy az a hazudós fajta. De sok más dolog is él ott a hegyekben, ami képes arra, amit te elmondtál.
– Mik ezek? – mordult fel Bartholemew keményen, mert nem tetszett neki, ahogy Roddy kétségbe vonta a fia történetét. Amúgy sem nagyon kedvelte Roddyt. Thistledown gazdának tiszteletreméltó családja volt, és valahányszor a hangos és durva Roddy McGristle ellátogatott hozzájuk, Bartholemew-nak és a felségének napokba telt, mire a gyerekeket visszaszoktatták az illemtudó viselkedésre.
Roddy csak vállat vont, nem sértette a gazda hangja. – Goblinok, trollok – de lehetett erdeielf is, aki túl sokat volt napon. – Nevetése átterjedt az egész gyülekezetre, és kissé oldotta a komorságot.
– De honnan tudhatjuk biztosan? – kérdezte Delmo.
– Meg kell keresnünk – vélte Roddy. – Holnap reggel... – mutatott végig az asztalnál ülőkön – ...kimegyünk, és megnézzük, amit látnunk kell. – Ezzel Roddy befejezettnek tekintette a rögtönzött gyűlést, az asztalra csapott és felállt. De mielőtt kilépett volna a ház ajtaján, hátranézett, majd kacsintott és a csoportra vigyorgott úgyszólván teljesen fogatlan szájával. – Ja, és még valami – mondta. -A fegyvereiteket se hagyjátok ám otthon, fiúk!
Roddy nevetése visszhangra talált az emberek között is, és még sokáig bujkált a nyers modorú hegyi ember távozása után is.
– Hívhatnánk egy erdőjárót – mondta reménykedve az egyik gazda, amikor a csüggedt társaság cihelődni kezdett. – Azt hallottam, Sundabarban van egy: Lady Alustriel egyik húga.
– Erre egyelőre még nincs szükség – felelte Delmo polgármester, lehervasztva a felderülő arcokat.
– Sosincs túl korán, ha drow-ról van szó – vetette közbe Bartholemew.
A polgármester vállat vont. – Egyelőre tartsunk McGristle-lel -felelte. – Ha valaki rábukkanhat az igazságra ott fent a hegyekben, akkor az ő. – Tapintatosan Connorhoz fordult. – Én hiszek neked, Connor. Igazán. De bizonyosságot kell szereznünk, mielőtt olyan előkelő segítséghez folyamodunk, mint amilyen Ezüsthold Asszonyának húga.
Azzal a polgármester és a vendég gazdák szétszéledtek, magára hagyva Batrholemew-t meg Connort a családi konyhában.
– Nem goblin volt, és nem is erdeielf – jelentette ki Connor halkan, daccal és zavarral a hangjában.
Bartholemew hátbaveregette a fiát. Ő egy percig sem kételkedett az igazában.
Fent a hegyi barlangban Ulgulu és Kempfana is aggodalmak közt töltötték az éjszakát a sötételf felbukkanása miatt.
– Ha drow, akkor tapasztalt vándornak kell lennie – mondta Kempfana nagydarab testvérének. – Talán még ahhoz is elég tapasztalt, hogy eljuttassa Ulgulut a teljes fejlettséghez.
– És vissza a Gyehennába! – fejezte be Ulgulu a fivére helyett. -Kedves tőled, hogy ennyire várod a távozásomat.
– Te magad is alig várod a napot, amikor visszatérhetsz majd a füstölgő szakadékok közé! – emlékeztette Kempfana.
Ulgulu elvicsorodott, de nem felelt. A sötételf megjelenése számos olyan gondolatot és félelmet hordozott, ami meghaladta Kempfana egyszerű logikai állítását. A barghestek a többi létsíkok más értelmes lényeihez hasonlóan ismerték a drow-kat, és egészséges módon tisztelték is őket. Míg egyetlen magányos drow nem jelent túl nagy gondot, addig Ulgulu tisztában volt vele, hogy egy sötételf harci gárda, de főleg egy sereg, végzetesnek bizonyulhat. A barghest-kölykök sem voltak sebezhetetlenek. Az ember-falu könnyű prédát jelentett nekik, és ez így is maradhatott, amíg óvatosan ténykedtek. De ha egy csapat sötételf felbukkan, a könnyű zsákmány elúszik.
– Csinálni kell valamit ezzel a drow-val – jegyezte meg Kempfana. – Ha felderítő, akkor nem engedhetjük, hogy visszatérjen az övéihez jelentést tenni.
Ulgulu jéghideg pillantást vetett a testvérére, aztán a fürgöncért kiáltott. – Tephanis – rikkantotta, és a fürgönc már a vállán is termett, még mielőtt kimondhatta volna a nevét.
– Azt-akarod-hogy-elmenjek-és-megöljem-a-drow-t, uram – csicseregte a fürgönc. – Tudom, mit-kell-tennem.
– Nem! – ordított fel hirtelen Ulgulu, mert érezte, hogy a fürgönc azonnal indulni akar. Tephanis már félúton volt az ajtó felé, mire Ulgulu kiejtette a szót, és már megint a vállán volt, mikor a kiáltás elhalt.
– Nem – ismételte meg Ulgulu kissé nyugodtabban. – Talán valami hasznunk is lehet belőle.
Kempfana olvasott Ulgulu gonosz vigyorából, és kitalálta a bátyja szándékát. – Új ellenség az embereknek – következtetett a kisebbik kölyök. – Új ellenség, ami fedezi Ulgulu gyilkosságait?
– Mindenből hasznot lehet húzni – felelte gonoszul a nagy, bíbor barghest. – Még egy sötételf felbukkanásából is. – Ulgulu visszafordult Tephanishoz.
– Többet-akarsz-megtudni-a-drow-ról, uram – köpködte Tephanis izgatottan.
– Egyedül van? – kérdezte Ulgulu. – Egy nagyobb csapat kiküldött felderítője, vagy magányos harcos? Mik a szándékai a falusiakat illetően?
– Megölhette-volna-a-gyerekeket – felelte Tephanis. – Gondolom-barátságot-akar.
– Tudom – vicsorogta Ulgulu. – Ezt már kifejtetted. Most menj és tudj meg még többet! Nekem nem a te véleményedre van szükségem, Tephanis, különben is, a drow-k cselekedetei ritkán árulkodnak valódi szándékukról!
A fürgönc leugrott Ulgulu válláról, aztán további utasításokat várva megállt.
– Kérlek, kedves Tephanis – fogta dorombolóra a hangot Ulgulu. – Nézd meg, nem tudnád-e megszerezni a drow valamelyik fegyverét nekem. Hasznos le... – Ulgulu elhallgatott, amikor látta, hogy a kijárat függönye meglebben.
– Micsoda viszketeg kis manó – jegyezte meg Kempfana.
– De megvan a maga haszna – felelte Ulgulu, és Kempfana erre csak bólinthatott.
Drizzt már egymérföldnyi távolságból észrevette őket. A tíz felfegyverkezett gazda azt a fiatalembert követte, akivel az áfonyás tisztáson találkozott előző nap. Bár beszélgettek és tréfálkoztak, léptük elszánt volt, és büszkén mutogatták fegyvereiket, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy használják is. A főcsapat mellett egy hordómellkasú, komor arcú, vastag bőrökbe öltözött ember ment, míves fejszét szorongatva, és két nagy, sárga kutyát vezetett maga mögött vastag láncon.
Drizzt szorosabb kapcsolatba akart kerülni a falusiakkal, és szívesen folytatta volna a már megkezdett folyamatot, hogy megtudja, végre otthonra lelhet-e, de tudta, hogy a küszöbön álló találkozás nem kecsegteti ilyen előnyökkel. Ha a gazdák megtalálják, biztosan baj lesz, és bár Drizzt nem aggódott a saját biztonsága miatt a szedett-vedett bandával szemben, még a komor ábrázatú harcost figyelembe véve sem, tartott attól, hogy az egyik gazda esetleg megsebesül.
Drizzt úgy döntött, hogy aznapi feladata: elkerülni a csapatot és eltéríteni a kíváncsiságukat. A drow ismerte a célravezető trükköket is. Maga elé állította a földre az ónix szobrocskát, és Guenhwyvart hívta.
Valami zümmögő hangot és levelek zörgését hallotta oldalról, ez egy pillanatra elvonta figyelmét a szobor körül megjelenő szokásos ködörvényről. De Drizzt nem látott semmi veszedelmeset közeledni, ezért aztán nem is foglalkozott tovább a dologgal. Úgy vélte, hogy pillanatnyilag ennél égetőbb problémái vannak.
Mikor Guenhwyvar megjött, Drizzt a macskával együtt elindult az áfonyás mögötti ösvényen, ahol sejtése szerint a vadászok valószínűleg majd a kutatást kezdik. Terve egyszerű volt: egy kis ideig hagyja, hogy a vadászok bebarangolják az egész környéket, hadd mondja el a fiú még egyszer a történetét. Akkor majd egyszer csak megjelenik Guenhwyvar a tisztás szélén, és hiábavaló hajszába kergeti a csapatot. A fekete bundájú párduc valószínűleg kételyeket fog ébreszteni a fiú meséjével kapcsolatban, az idősebbek bizonnyal úgy vélekednek majd, hogy az ifjú a macskával találkozott, nem sötételffel, a képzeletük meg majd kipótolja a többi hézagot. Drizzt tudta, hogy hazardírozik, de Guenhwyvar legalább némileg kétségessé teheti a sötételf létezését, és egy időre eltéríti Drizzttől az üldözőket.
A gazdák a várt időben érkeztek az áfonyáshoz, néhányan elszánt komorsággal és harcra készen, a zömük azonban beszélgetett és nevetgélt. Megtalálták az eldobott kardot, és Drizzt bólogatva figyelte, ahogy a gazda fia eljátssza az előző napi eseményeket. A drow azt is észrevette, hogy a nagydarab fejszés ember csak fél füllel hallgatja a történetet, inkább a csapat körül cirkál a kutyáival, különböző helyekre mutat a bokrokban, és ott szimatoltatja körül az állatokat. Drizztnek nem voltak gyakorlati tapasztalatai kutyákkal, de azt tudta, hogy sok állatnak vannak különlegesen finom érzékei, amiket fel lehet használni vadászatnál.
– Menj, Guenhwyvar – suttogta a drow. Nem akarta megvárni, amíg a kutyák tiszta szagot fognak.
A nagy párduc zajtalanul rohant végig az ösvényen, és elhelyezkedett annak a ligetnek az egyik fája mögött, ahol a fiúk lapultak előző nap. Guenhwyvar hirtelen mordulására egy csapásra elnémult a vidám csevegés, és minden fej a fák felé fordult.
A párduc kiszökkent a tisztásra, elsüvített a döbbent csapat jobb oldala mellett, és a hegyi lejtő szikláira pattant. A gazdák föleszméltek és az üldözésére indultak, a kutyás emberért kiáltva.
hogy menjen ő elöl. Hamarosan az egész csapat felkerekedett a vadul csaholó kutyákkal, Drizzt pedig leereszkedett a kis juharligetbe, hogy átgondolja a nap eseményeit és a legbölcsebb taktikát.
A zümmögés mintha követte volna, de Drizzt valami rovar neszezésének vélte, és nem törődött vele.
A kutyák zavart viselkedéséből Roddy McGristle-nek nem volt nehéz rájönnie, hogy a párduc nem ugyanaz, mint akinek a nyomait az áfonyásban megtalálták. Továbbá arra is rájött, hogy képzetlen társai meg a kövér polgármester még az ő segítségével is esélytelenek a párduccal szemben: a nagy macska olyan szakadékokon bír egy szökkenéssel átugrani, amit a gazdák csak hosszú kerülővel tudnak leküzdeni.
– Gyerünk! – kiáltotta Roddy a többieknek. – Kergessétek tovább errefelé! Én a kutyákkal elébe vágok és visszafordítom hozzátok! -A gazdák beleegyezően morogtak, és továbbmentek, Roddy pedig megrántotta a láncokat és elfordította a kutyákat.
A vadászatra betanított állatok tovább akartak menni, de gazdájuk mást forgatott a fejében. Több gondolat is nyugtalanította Roddyt ebben a pillanatban. Már vagy harminc éve járta ezeket a hegyeket, de még sosem látott ilyen macskát, és még csak hallani se hallott ilyesmiről. És bár a párduc könnyedén maga mögött hagyhatta volna a gazdákat, mindig viszonylag közel bukkant fel előttük, mintha vezetné őket. Roddy felismerte a trükköt, és azt is sejtette, hol rejtőzik az értelmi szerzője. Elhallgattatta a kutyákat és elindult visszafelé, arra, amerről jött, vissza az áfonyás tisztás felé.
Drizzt egy fa törzsének támaszkodva pihent a sűrű lombú ligetben, és azon tűnődött, hogyan mutatkozhatna meg a gazdák előtt úgy, hogy ne keltsen további pánikot. Míg a parasztcsaládot figyelte, egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy az emberek között otthonra lelhet, vagy itt, vagy egy másik településen, már ha sikerül őket meggyőznie arról, hogy nem jelent veszélyt számukra.
Hirtelen zümmögés zavarta meg elmélkedésében. Gyorsan kardot rántott, de ekkor valami feléje villant, túl gyorsan ahhoz, hogy védekezni tudjon. Felkiáltott a hirtelen fájdalomtól, amit a csuklójában érzett, és a szablyáját kirántották a kezéből. Drizzt zavartan meredt sebére: arra számított, hogy nyílpuskalövedéket vagy nyílvesszőt fog látni.
De a seb tiszta volt és üres. Csipogó nevetés hallatszott, mire Drizzt megpördült. Egy manó állt ott, Drizzt kardját kényelmesen a vállára vetve, hogy a kardhegy majdnem a földet súrolta az apró teremtmény mögött. A másik kezében egy vértől csöpögő kis tőrt tartott.
Drizzt mozdulatlan maradt, igyekezett kitalálni a lényecske következő lépését. Még sosem látott fürgöncöt, és nem is hallott erről a ritka fajzatról, de már így is jó képet alkothatott magának az ellenfele fürgeségében rejlő előnyről. De mielőtt még bármilyen tervet kieszelhetett volna a fürgönc ellen, újabb ellenfél bukkant fel.
Ahogy a vonyítást meghallotta, Drizzt már tudta, hogy fájdalomkiáltása elárulta. Roddy McGristle első vicsorgó kutyája áttört a bokrokon, és a drow lábára támadt. A második néhány lépéssel az első mögött jött, de ez magasra ugrott, Drizzt torkára.
Ezúttal viszont Drizzt volt a gyorsabb. Lecsapott megmaradt kardjával, és szétzúzta az első kutya fejét. Habozás nélkül hátravetette magát, fogást váltott a szablya markolatán, és most az arca fölé emelte, egy vonalban az ugró állattal. A markolat erősen támaszkodott a fatörzsnek, a kutya pedig, röptében irányváltásra képtelenül nekivágódott a kard másik végének, mire szétnyílt a torka és a mellkasa. Lendületének ereje kitépte Drizzt kezéből a szablyát, így kutya és kard együtt repült a fa melletti cserjésbe.
Drizzt alig tért magához, amikor maga Roddy is berobbant a színre.
– Megölted a kutyáimat! – dörögte a hegynagyságú ember, és Vércsapoló nevezetű harcban próbált fejszéjével a drow feje felé sújtott. A csapás veszedelmesen gyors volt, de Drizztnek sikerült oldalra hajolva elkerülnie. A drow egy kukkot sem értett McGristle áradó szitkaiból, és azt is tudta, hogy a nagydarab ember sem értene meg semmit az ő magyarázatából.
Sebesülten és fegyvertelenül Drizzt csak kitéréssel védekezhetett. Egy másik csapás kis híján elkapta, szétszakította gnoll köpenyét is, de Drizzt behúzta a hasát, így a fejsze lecsúszott a finom láncingről. A drow oldalra táncolt, egy sűrűbb kis facsoport felé, ahol nagyobb mozgékonyságával talán előnyösebb helyzetben lesz. Ki kellett fárasztania a dühödt embert, vagy legalábbis gondolkodásra kényszerítenie brutális támadásával kapcsolatban. De McGristle dühe mit sem csökkent. Vicsorogva törtetett Drizzt nyomában.
Drizzt most már látta terve hiányosságait. Az ember nagy testét távol tarthatja magától a sűrűben, a fejsze azonban akadálytalanul szeli át a leveleket.
Az erős fegyver oldalról támadott, vállmagasságban. Drizzt kétségbeesetten vetette magát a földre: épphogy csak elkerülte a halált. De McGristle nem tudta időben megfékezni a csapás erejét, így nehéz – és varázsos – fegyvere egy fiatal juhar négyhüvelykes törzsébe hasított.
A megbillenő fatörzs szoros satuba szorította a fejszét. Roddy morogva próbálta kiszabadítani a fegyverét, és egészen az utolsó pillanatig nem vette észre, milyen veszély fenyegeti. Sikerült elugrania a törzs fő tömege elől, de a juhar lombozata maga alá temette. Ágak csapódtak az arcába, fedték be pókhálóként, és szorították a földhöz. – Te átkozott drow! – hörögte McGristle. és hasztalan rángatta természetes börtönének faág-rácsait.
Drizzt sebesült csuklóját szorítva arrébb mászott. Megtalálta a megmaradt szablyáját, mely markolatig átdöfte a szerencsétlen kutyát. A látvány fájdalommal töltötte el Drizztet: tudta, mennyit ér egy hűséges állat társasága. Több keserves pillanatig is eltartott, mire kiszabadította a pengét, és ezeket a pillanatokat még kínosabbá tette a másik kutya, ami csak elkábult, de most mozgolódni kezdett.
– Te átkozott drow! – üvöltött fel megint McGristle.
Drizzt megértette a fajának szóló utalást, a többit pedig magától is ki tudta találni. Segíteni akart volna a bajbajutott emberen, gondolván, hogy így talán utat talál a civilizált kapcsolatfelvételhez, de úgy vélte, az ébredező kutya nem lesz valami hasznos segítőtárs. Egy utolsó pillantást vetett körbe a manó után, aki elindította az egész dolgot, aztán kivonszolta magát a ligetből, és felmenekült a hegyekbe.
– Elkaphattuk volna! – morogta Bartholemew Thistledown, mikor a csapat visszatért az áfonyás tisztásra. – Ha McGristle odamegy, ahová mondta, akkor biztosan elkaptuk volna azt a macskát! Különben is, hol van az a kutyafalkás?
Elhaló „Drow! Drow!” kiáltás válaszolt Barthlemew kérdésére a juharos felől. A gazdák odasiettek, és Roddyt még mindig reménytelenül a fölhöz szegezve találták a juhar ágai alatt.
– Az az átkozott drow! – ordibálta Roddy. – Megölte a kutyámat! Átkozott drow! – Amikor a bal keze kiszabadult, a füléhez nyúlt, de azt kellett tapasztalnia, hogy a fül már nem tartozik a fejéhez. – Átkozott drow! – süvöltötte megint.
Connor Thistledownba visszatért a büszkeség a meséje igazságának bebizonyosodása láttán, de ő volt az egyetlen, akit Roddy felkiáltása örömmel töltött el. A többi gazda idősebb volt Connornál, ők tudták, mit jelent az, ha egy sötételf kószál a környéken.
Benson Delmo letörölte az izzadságot a homlokáról, és nem csinált titkot belőle, hogyan viszonyul a hírekhez. Azonnal a mellette álló gazdához fordult, egy fiatalabb férfihez, aki híres lótenyésztő és lónevelő volt. – Menj Sundabarba – parancsolta a polgármester. -És azonnal találj nekünk egy erdőjárót!
Roddyt néhány perc alatt kiszabadították. Ekkorra már sebesült kutyája is mellette volt, de a tudat, hogy egyik szeretett jószága életben maradt, mit sem csillapította a dühét.
– Átkozott drow! – dörögte Roddy immáron vagy ezredszer, miközben a vért törölgette az arcáról. – Elkapom! – Mintegy nyomatékképpen suhintott egyet a Vércsapolóval az egyik közeli juhar törzsébe, de úgy, hogy ezt is majdnem kidöntötte.
A lopakodó végzet
A goblin őrök félreugrottak, amikor a hatalmas Ulgulu kirontott a függöny mögül, és kiment a barlangból. A hegyvidéki éjszaka ropogós, hideg levegője jólesett a barghestnek, de még jobban érezte magát, amikor az előtte álló feladatra gondolt. A görbe kardra nézett, amit Tephanis hozott neki. A fegyver szinte aprónak tűnt Ulgulu hatalmas, bíbor mancsában.
Ulgulu önkéntelenül a földre ejtette a kardot. Ma éjszaka nem akarta használni. A barghest a saját gyilkos fegyvereivel – a karmaival és fogaival – szándékozott harcolni, hogy megízlelje áldozatait és felfalja életerejüket, hogy még erősebb legyen. De Ulgulu értelmes lény volt, és esze gyorsan úrrá lett az ösztönökön, melyek úgy kívánták a vér ízét. A ma esti munkának célja van, módszere van, mely nagy nyereséget ígér, és véget vet annak a nagyon is valós fenyegetésnek, amit a sötételf váratlan megjelenése okozott.
Torokhangú vicsorgással – az ösztönök nyilvánultak meg így – a barghest megint megfogta a kardot, és öles léptekkel elindult lefelé a hegyoldalban. Megállt egy vízmosás peremén, ahol egyetlen keskeny kis ösvény kanyargott le a puszta sziklafalon. Több percbe is beletelne, míg leóvakodna azon a veszélyes úton.
De Ulgulu éhes volt.
A barghest tudata visszahúzódott, és átadta helyét lénye mágikusan fluktuáló magjának. Ő nem az Anyagi Sík teremtménye volt, a más síkról érkezett lények pedig törvényszerűen olyan erőket hoznak magukkal, ami a fogadósík lakói szemében varázsosnak tűnnek. Ulgulu szemei narancssárgán izzottak az izgalomtól, amikor néhány pillanattal később magához tért önkívületéből. Lenézett a szikláról, és kiszemelt egy helyet lent, a sima kövön, talán egy negyedmérföldnyi távolságban.
Egy irizáló, sokszínű ajtó jelent meg Ulgulu előtt a levegőben, a vízmosás széle fölött. A szörny ordításszerű nevetéssel lökte be az ajtót, és éppen a kiszemelt helyet találta mögötte. Bement rajta, és így egyetlen dimenzión kívüli lépéssel hidalta át az anyagi távolságot.
Ulgulu csak rohant, rohant lefelé a hegyen, az ember-falu felé, hogy beindítsa ördögi tervének gépezetét.
Ahogy a barghest közeledett a lejtő aljához, megint feltámadt benne az a mágikus csomó. Ulgulu léptei lassúbbodtak, aztán a bestia meg is állt, görcsösen rángatózva és érthetetlenül gurgulázva. Csontok húzódtak össze ropogva, bőr hasadt és alakult újjá, miközben majdnem feketére sötétedett.
Mikor Ulgulu újra elindult, léptei – egy sötételf léptei – már nem voltak olyan ölesek.
Bartholemew Thistledown apjával, Markhéval és legnagyobb fiával üldögélt aznap este a magányos házban Maldobar nyugati szélén. A felesége és az anyja kimentek a pajtába, hogy elrendezzék az állatokat éjszakára, a négy kisebb gyerek pedig már ágyban volt, a konyha melletti kis szobában.
Máskor már a Thistledown család többi tagja is békésen hortyogott volna ilyenkor, de Bartholemew félt, hogy sok éjszaka fog még eltelni, mire a kis gazdaság visszatérhet a normális kerékvágásba. Sötételfet láttak a környéken, és bár Bartholemew nem volt meggyőződve róla, hogy az idegen ártani akar nekik – nyugodtan megölhette volna a gyerekeket, mégsem tette –, tudta, hogy a drow megjelenése jó ideig felkavarja majd Maldobar csendes életét.
– Talán be kéne költöznünk a falu belsejébe – javasolta Connor. – Biztosan találnak valami helyet nekünk, és akkor egész Maldobar ott áll majd mögöttünk.
– Ott áll mögöttünk? – kérdezte a gazda szarkasztikusan. – És gondolod, hogy mindennap otthagyják a földjüket, hogy kijöjjenek ide, és segítsenek nekünk a munkában? Szerinted melyikük jönne ki minden áldott este, hogy ellássa az állatokat?
Connor lehorgasztotta a fejét apja szavaira. Egyik kezét kardja markolatára csúsztatta, így emlékeztette magát, hogy már nem gyerek. Connor mégis hálás volt a támogató mozdulatért, mellyel nagyapja a fiú vállára tette a kezét.
– Gondolkodni kell, fiam, mielőtt ilyesmit mondasz – folytatta Bartholemew, most már szelídebben, mert látta, hogy kemény szavai mennyire megrázták a fiút. – A gazdaság az életünk, a vérünk, az egyetlen dolog, ami számít.
– A kicsiket talán mégis beküldhetnénk – szólt közbe Markhe. -A fiúnak igaza van, amikor aggódik, hisz itt járkál egy sötételf.
Bartholemew elfordult, és lemondóan a tenyerébe temette arcát. Már a gondolatát is gyűlölte annak, hogy a család elszakadjon egymástól. A család az ő erejük, ahogy mindig is volt a Thistledownok öt és annál is több nemzedéke óta. Most mégis ledorongolta Connort, pedig a fiú csak a családnak akart jót.
– Jobban végig kellett volna gondolnom, apa – hallotta fia suttogását, és tudta, hogy a büszkesége alul fog maradni Connor fájdalmával szemben. – Ne haragudj.
– Ugyan már – vigasztalta Bartholemew, és visszafordult a többiekhez. – Nekem kellett volna bocsánatot kérnem. Mindenki fél a sötételftől. Igazad volt, Connor. Túlságosan kint vagyunk itt: ez nem biztonságos.
Mintha csak a szavai igazát támasztaná alá, hasadó fa recsegése és elfojtott kiáltás hallatszott kintről, a pajta irányából. Ebben a rettenetes pillanatban döbbent rá Bartholemew Thistledown, hogy korábban kellett volna cselekednie, mikor a nappali fény még valamelyes védelmet nyújtott volna a családjának.
Connor mozdult először: az ajtóhoz rohant és kicsapta. Az udvarban halálos csend uralkodott, még egy tücsök ciripelése sem zavarta a valószínűtlen jelenetet. Néma hold világlott az ég alján, hosszú és csalóka árnyékokat húzva a kerítésnél és a fáknál. Connor csak figyelt lélegzetvisszafojtva: az a néhány pillanat szinte örökkévalóságnak tűnt.
A pajtaajtó megnyikordult és leesett a sarokvasáról. Egy sötételf lépett ki az udvarra.
Connor becsapta az ajtót, és nekivetette a hátát, mivel úgy érezte, hogy szilárd támaszra van szüksége. – Anya – lehelte döbbent apja és nagyapja felé. – Drow!
Az idősebb Thistledown-férfiak nem haboztak, bár agyukban ezernyi iszonytató gondolat kavargott. Egyszerre pattantak fel a helyükről. Bartholemew fegyverért nyúlt, az öreg pedig az ajtó felé indult.
Hirtelen megmozdulásuk kizökkentette Connort bénultságából. Kirántotta a kardját, kitárta az ajtót, hogy kirohanjon és szembeszálljon a betolakodóval. Ulgulu egyetlen hatalmas lépéssel a ház ajtajánál termett. Connor vakon rohant ki a küszöbön, és beleütközött a lénybe – ami csak úgy nézett ki, mint egy karcsú drow –, majd kábultan visszapattant róla, be a konyhába. Mielőtt bármelyikük tehetett volna valamit, a szablya a barghest rettentő erejével lecsapott Connor fejére: majdnem kettéhasította a fiatalembert.
Ulgulu belépett a konyhába. Látta, hogy az öregember – a gyengébbik megmaradt ellenfél – feléje tart, és mágikus lényét hívta segítségül a támadás elhárítására. Különféle érzések hulláma csapta meg Markhe Thistledownt, olyan erős kétségbeesés és rettegés, amivel nem tudott harcolni. Ráncos szája néma sikolyra nyílt, az öreg hátratántorodott és a szívéhez kapott.
Bartholemew Thistledown rohamában a féktelen düh minden ereje benne volt. A farmer érthetetlenül hörögve és vicsorogva szegezte előre vasvilláját, és csapott le az ellenségre, aki megölte a fiát. De a karcsú, látszólagos test, amiben most a barghest lakozott, nem csökkentette Ulgulu hatalmas erejét. Ahogy a villa ágai megközelítették a mellkasát, Ulgulu megragadta a nyelét. Bartholemew rohamát megállította ez az erő, és a villa nyele a hasába nyomódott. Alig kapott levegőt.
Ulgulu kinyúlt, felrántotta Bartholemew-t a padlóról, és akkora erővel verte bele a gazda fejét az egyik mennyezeti gerendába, hogy eltört a nyaka. Aztán a barghest nemtörődöm mozdulattal félrelökte a gazda testét, és az öreghez lépett.
Talán Markhe látta, hogy közeledik, de az is lehet, hogy a fájdalom és a düh már teljesen elvakította. Ulgulu odament hozzá, és kitátotta a száját. Fel akarta falni az öreget, hogy megkapja életerejét, ahogy tette a fiatalabbik nővel is a fajtában. Ulgulu már sajnálta, amit a pajtában tett, ahogy a gyilkolás eksztázisa elenyészett. De most az értelme győzedelmeskedett. Ulgulu mohó vicsorgással az öreg mellébe döfte a kardot, így vetvén véget kínjainak.
Ulgulu szemügyre vette véres munkáját, és sajnálta, hogy nem eheti meg egyik fiatalabb gazdát sem, de emlékeztette magát, hogy milyen előnyei származnak majd a ma esti akcióból. Aztán ijedt kiabálásra figyelt föl a szomszéd szobából.
Drizzt másnap óvatosan ment el a hegyekből. A csuklója lüktetett ott, ahol a manó megszúrta, de a seb tiszta volt, és Drizzt biztosra vette, hogy meggyógyul. Lekuporodott a cserjésben a hegyoldalon a Thistledown-gazdaság mellett, készen arra, hogy újra találkozzon a gyerekekkel. Túl sokat látott már az emberi közösségből, és túl régen volt egyedül, hogy feladja. Itt akart otthonra találni, ha sikerül áttörnie a nyilvánvaló előítéletek korlátain, melyeket legszembetűnőbben a kutyás ember testesített meg.
Ebből a szögből Drizzt nem láthatta a leszakított pajtaajtót, és minden teljesen normálisnak tűnt a hajnali gazdaságban.
De a család nem jött elő napkeltekor, pedig azelőtt mindig talpon voltak ilyenkor. Kakas kukorékolt. és az állatok mozgolódni kezdtek, de a ház csendes maradt. Drizzt tudta, hogy ez különös, de arra gondolt, hogy az előző napi események miatt az emberek ma megbújva maradtak a házukban. De az is lehet, hogy a család elhagyta az otthonát, és a faluban talált menedéket. Ezek a gondolatok súlyosan nehezedtek Drizztre: megint szétzilálta a környezete életét pusztán azzal, hogy megmutatta magát. Eszébe jutott Blingdenstone, a mélységi gnómok városa, meg az a kavarodás és veszedelem, amit a felbukkanása okozott.
A nap egyre fényesebb lett, de a hegyekből borzongató fuvallat áradt. Még most sem mozdult senki sem az udvaron, sem a házban, már amennyire Drizzt meg tudta állapítani. De tovább figyelt, és minden múló perccel egyre jobban aggódott.
Ismerős zümmögő hang zökkentette ki elmélkedéséből. Előhúzta egy szál kardját, és körülnézett. Szívesen előhívta volna Guenhwyvart, de még nem telt el elég idő a párduc előző megjelenése óta. A nagy macskának még egy egész napot pihennie kell asztrális hazájában, hogy elég erős legyen megint. Mivel a közvetlen közelben semmit sem látott, Drizzt két nagy fa törzse közé lépett: ez védhetőbb hely volt a villámgyors manóval szemben.
De a zümmögés abbamaradt, és a manó sem látszott sehol. Drizzt a nap hátralevő részét a bozótosban töltötte buktatódrótok kifeszítésével, gödrök kiásásával. Ha újabb harcra kerül sor a manó ellen, más legyen a vége.
Az egyre nyúló árnyékok és a vörös nyugati ég aztán visszatérítette Drizzt figyelmét a házra. Egyetlen gyertya sem gyulladt az ablakok mögött, hogy fényével eloszlassa a sűrűsödő homályt.
Drizzt aggodalma nőttön nőtt. Az undok kis manó újabb felbukkanása nyomatékosan emlékeztette a környék veszedelmeire, és a kihalt udvar látványától először csak bekúszott a szívébe a félelem, aztán gyökeret vert és gyorsan szárba szökkent.
Az alkonyat estébe fordult. Feljött a hold, és egyre magasabbra kúszott a keleti égen.
Mégsem gyulladt fel egyetlen gyertya sem a házban, és egyetlen hang sem szűrődött ki a sötét ablakok mögül.
Drizzt kiosont a bokrok közül, és átszaladt a keskeny hátsó kerten. Nem szándékozott közel menni a házhoz, csak kicsit körül akart nézni. Lehet, hogy nincsenek is itt a gazda lovai meg a szekere: ez bizonyíték lenne Drizzt korábbi elméletére, miszerint a család a faluba menekült.
Mikor megkerülte a pajtát, és meglátta a leszakított ajtót, ösztönösen tudta, hogy nem ez a helyzet. Félelme minden lépéssel növekedett. Bepillantott az ajtón, és már nem lepődött meg, amikor látta, hogy a szekér bent áll, és a lovak is a helyükön vannak.
De a szekér mellett mereven és saját vérébe fagyva ott feküdt az öregasszony. Drizzt odament hozzá, és azonnal látta, hogy halott, valami éles pengéjű fegyver ölte meg. Gondolatai azonnal a manóra és a saját hiányzó szablyájára villantak. De mikor megtalálta a másik holttestet a szekér mögött, tudta, hogy valami más szörnyeteg, valami gonoszabb és hatalmasabb járt itt. Drizzt még csak azonosítani sem tudta ezt a másik, félig megevett testet.
Drizzt kirohant a pajtából a házhoz, sutba dobva minden óvatosságot. Megtalálta a férfiak holttestét a konyhában, és legnagyobb irtózatára a gyerekek is gyanúsan mozdulatlanul, csendesen feküdtek az ágyukban. Iszonyat és bűntudat öntötte el, amikor a kis testekre nézett. A „Drizzt” szó fájdalmasan csendült fel a fülében, amikor tekintete a szőke kisfiúra esett.
Drizztnek ez már sok volt. Fülére tapasztotta a kezét, de az átkozott szó, „Drizzt!” vég nélkül visszhangzott a fejében, kísértőn, emlékeztetve.
Drizzt kimenekült a házból. Ha gondosabban átkutatta volna a szobát, az egyik ágy alatt megtalálta volna hiányzó szablyáját, félbetörve, amit a gyilkos a falusiaknak hagyott ott.
AZ ERDŐJÁRÓ
Van súly, ami jobban nehezedik a vállunkra, mint a bűntudat? Én gyakran görnyedeztem e teher alatt, sokáig cipeltem, hosszú utakon.
A bűntudat egy kétélű kardhoz hasonlít. Egyfelől igazságot szolgáltat, gyakorló erkölcsösséget kényszerít mindazokra, akik tartanak tőle. A bűntudat, mint a lelkiismeret következménye, választja el a jó embereket a rosszaktól. Hasznot ígérő helyzetben a legtöbb drow képes megölni a másikat, akár fajtájabelit, akár mást, és ez nem rak a vállára semmiféle érzelmi terhet. A drow gyilkos esetleg tarthat a megtorlástól, de sosem ont könnyeket az áldozatért.
Az embereknél – meg a felszíni elfeknél, és minden más jóra-való fajtánál – a lelkiismeret okozta szenvedés általában rosszabb, mint bármilyen külső fenyegetés. Ebből levonható a következtetés, hogy a bűntudat – a lelkiismeret – az elsődleges különbség a Birodalmak fajai között. Ebből a szempontból tehát a bűntudat pozitív erőnek tekinthető.
De van a dolognak másik oldala is. A lelkiismeret nem mindig ragaszkodik a józan ítélethez. A bűntudat mindig saját magunk által okozott teher, de nem mindig indokolt. Így mentem, miközben Menzoberranzantól eljutottam a Jeges Szelek Völgyébe. Menzoberranzanból magammal hoztam a Zaknafein iránti bűntudatomat, akit miattam áldoztak fel. Blingdenstone-ba a Belwar Dissengulp iránti bűntudattal érkeztem, akit a bátyám megcsonkított. Aztán útközben sok egyéb terhet is magamra szedtem: Kopáncsét, akit a rám vadászó szörny ölt meg, a gnollokét, akiket saját kezűleg vágtam le, és legfájdalmasabbat: a paraszt-családét, akiket a barghest-kölyök pusztított el.
Drizzt Do'Urden
Sundabar
– Elég legyen már, Fret – mondta a magas nő a fehérköpenyes, fehérszakállú törpének, és eltolta a kezét. Beletúrt sűrű barna hajába, amivel alaposan sikerült felborzolnia.
– Kic-kic – felelte a törpe, és kezei visszasiklottak egy piszkos részre a nő köpenyén. Vadul dörzsölgetni kezdte, de az erdőjáró állandó mozgolódása miatt nem sokat tudott elérni. – Miért, Falconhand Úrnő, szerintem igenis jó lenne, ha elolvasnál néhány könyvet az illemtudó viselkedésről.
– Csak most jöttem Ezüstholdból – felelte bosszúsan Dove Falconhand, és rákacsintott Gabrielre, a szobában tartózkodó másik harcosra: egy magas, merev arcú férfira. – Az ember bepiszkolódik az úton.
– Az már majdnem egy hete volt! – ellenkezett a törpe. – Ugyanebben a köpenyben voltál az ünnepségen is tegnap este! – Ekkor vette észre, hogy Dove köpenyének tisztogatása közben bepiszkolta a saját selyemköntösét, és ez a katasztrófa azonnal elterelte figyelmét a nőről.
– Kedves Fret – kérlelte Dove, miközben megnyalta az ujját, és dörgölni kezdte a foltot a ruháján. – Te vagy a legkülönösebb minden szolga közül.
A törpe arca céklavörös lett, fényes papucsával toppantott a kövezett padlón. – Még hogy szolga! – puffogta. – Én inkább azt mondanám, hogy...
– Mondd csak! – nevetett Dove.
– Én a legtökéletesebb – vagy az egyik legtökéletesebb – bölcs vagyok egész északon! A különböző fajták részvételével rendezett ünnepélyek illő etikettjére vonatkozó tézisem...
– Vagy az illő etikett hiányára... – Gabriel nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon. A törpe savanyú arccal fordult felé – ...már ha törpék is jelen vannak – fejezte be a szálas harcos ártatlan vállrándítással.
A törpe láthatóan remegni kezdett, papucsai kopogtak a padlón.
– Ó, kedves Fret – tette a törpe vállára csillapítóan a kezét Dove, majd végigsimított Fret tökéletesen nyírt, sárgás szakállán.
– Fred! – csattant fel a törpe, és ellökte az erdőjáró kezét. – Fredegar!
Dove és Gabriel értőn egymásra pillantottak, majd nevető kórusban kiáltották a törpe vezetéknevét: – Kőzúzó!
– A Tollrágó Fredegar kifejezőbb lenne! – tette hozzá Gabriel. De a dühöngő törpére vetett egyetlen pillantás elárulta, hogy ideje mennie, így felkapta a holmiját és kirohant a teremből, épp csak annyira állt meg, hogy még egyszer rákacsintson Dove-ra.
– Én csak segíteni akartam – rejtette kezét elképzelhetetlenül mély zsebeibe a törpe, és lehorgasztotta a fejét.
– Segítettél is! – kiáltott fel Dove, hogy megvigasztalja.
– Én arra gondoltam, amikor Törpebarát Helmmel találkozol -folytatta Fret, kissé visszanyerve büszkeségét. – Illendően kell viselkedni Sundabar Urával szemben.
– Valóban – ismerte el készségesen Dove. – Mégis azt kell viselnem, amit most rajtam látsz, kedves Fret, mocskosan az út porától. Attól tartok, hogy nem fogok túl jó benyomást kelteni Sundabar Urában. Ő és a nővérem nagyon összebarátkoztak. – Most Dove-on volt a sor, hogy sértett duzzogást tettessen, és bár kardja már nem egy óriást aprított keselyűeledellé, az erős erdőjáró játszani is tudott.
– Mit tegyek? – csóválta a fejét tanácstalanul, és a törpére nézett. – Talán – ingerkedett – ha esetleg...
Fret arca felderült a célzásra.
– Nem – mondta aztán Dove nehéz sóhajjal. – Sosem kényszerítenélek ilyesmire.
Fret szinte pattogott az örömtől, és vidáman tapsikolt vaskos kezeivel. – Dehogynem, Falconhand Úrnő! Dehogynem!
Dove beharapta az ajkát, nehogy újabb áruló mosoly bukjék ki belőle, mikor az izgatott törpe kirohant a teremből. Bár sokszor szívesen bosszantotta Fretet, Dove kész volt beismerni, hogy valójában nagyon kedveli a kis törpét. A törpe sok évet töltött el Ezüstholdban, ahol Dove nővére uralkodott, és sokkal gazdagította az ottani híres könyvtárat. Fret valóban ismert bölcs volt, aki szerteágazó kutatásokat végzett a különféle, gonosz és jó népek szokásairól, és szakértője volt a félemberi kérdéseknek. Amellett remek zeneszerző hírében állt. Hányszor fordult elő, hogy az ő dallamát fütyörésztem az erdőt járva, gondolta Dove őszinte alázattal.
– Kedves Fret – suttogta az erdőjáró halkan, amikor a törpe visszatért, egy selyemköntössel az egyik karján – de gondosan összehajtogatva, hogy ne érjen le a padlóra! – a másik kezében pedig válogatott ékszerekkel és csinos cipellővel. A fogai közt tucatnyi tűt tartott, egyik fülére pedig mérőszalag volt akasztva. Dove elfojtotta mosolyát, és elhatározta, hogy most hagyja, hadd győzzön a törpe.
Selyemköntösben, kifogástalan úrihölgyként fog betipegni Törpebarát Helm fogadótermébe, a büszkén feszítő törpével az oldalán.
Pedig tudta, hogy a cipő végig szorítani fogja, a köpenytől meg viszketni fog. De hát a rang kötelességekkel jár, gondolta Dove, mikor szemügyre vette a köntöst meg a kellékeket. Fret sugárzó arcába nézett, és úgy döntött, hogy ez minden kellemetlenséget megér.
A barátságnak is megvannak a maga kötelességei, gondolta.
A gazda már több mint egy napja sietett megállás nélkül: egy sötételf megpillantása gyakran volt ilyen hatással az egyszerű falusiakra. Két lóval jött el Maldobarból, és már jókora utat maga mögött hagyott: félúton otthagyta az első lovat. Ha szerencséje van, visszafelé is ott találja. A második ló, a gazda imádott csődöre, már kezdett fáradni. De a gazda ráhajolt az állat nyakára, és hajtotta tovább, egyre tovább. Már látszottak Sundabar éjszakai őrségének fáklyafényei a vastag városfal tetejéről.
– Megállj! Ki vagy? – hallatszott a szokásos kérdés a kapuőrség parancsnokától, amikor a lovas fél óra múlva megérkezett.
Dove Fretre támaszkodott, miközben követték Helm szolgáját a hosszú, díszes folyosón a fogadóterem felé. Az erdőjáró egy korlát nélküli kötélhídon is át tudott volna kelni, egy vágtató paripa hátáról is halálos pontossággal nyilazott, teljes páncélzatban, karddal és pajzzsal is képes volt felmászni a fára, de a szép kis cipellők, amikbe Fret belegyömöszölte a lábát, minden tapasztalata és ügyessége ellenére is kifogtak rajta.
– És ez a ruha – suttogta Dove elkeseredetten, mert tudta, hogy a kényelmetlen öltözék hat-hét helyen is felhasadna, ha most suhinthatna egyet a kardjával, de még akkor is, ha csak túl erőteljes lélegzetet venne.
Fret megbántottan nézett rá.
– Ez a ruha valami csodálatos... – dadogta Dove, nehogy a törpe dührohamot kapjon. – Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok, kedves Fret.
A törpe szürke szeme felcsillant, pedig Dove biztosan tudta, hogy barátja egy szavát sem hiszi. Mindenesetre Fret úgy értékelte, hogy Dove eléggé tiszteli őt, ha elfogadta a javaslatát, és neki csak ez számított.
– Bocsáss meg, úrnőm – hallatszott egy hang a hátuk mögül. Az egész menet megfordult, és a kapuőrség kapitányát látták közeledni, oldalán egy parasztgazdával.
– De jó kapitány! – tiltakozott Fret a protokoll ilyetén megsértése ellen. – Ha kihallgatást szeretnél az úrnőtől, be kell jelentkezned az előcsarnokban. Akkor, és csak akkor lehet...
Dove a törpe vállára tette a kezét, hogy elhallgattassa. Látta a két férfi arcán tükröződő sietős izgalmat, amit kalandozóként már sokszor megfigyelt. – Folytasd, kapitány – kérte. Fret megnyugtatására hozzátette: – Csak néhány percünk van a kihallgatás kezdete előtt. Helm Uraságot nem szabad megvárakoztatni.
A gazda merészen előlépett. – Én is bocsánatot kérek, úrnőm -kezdte idegesen forgatva sapkáját a kezében. – Én csak egyszerű szántóvető vagyok Maldobarból, egy kis faluból a...
– Ismerem Maldobart – nyugtatta meg Dove. – Sokszor láttam a hegyekből. Szép és erős település. – A gazda felderült erre a jellemzésre. – Remélem, nem éri semmi baj Maldobart.
– Eddig még nem érte, úrnőm – felelte a gazda –, de most veszedelem van a láthatáron. – Elhallgatott, és segélykérően a kapitányra nézett. – Drow.
Dove elkerekedő szemmel hallgatta az újságot. Még a türelmetlenül toporgó Fret is felfigyelt.
– Mennyi? – kérdezte Dove.
– Egyelőre csak egyet láttunk. De félő, hogy egy nagyobb csapat felderítője, és rosszban sántikál.
Dove értően bólogatott. – És ki látta azt a drow-t?
– Először gyerekek – felelte a gazda, mire Fret felsóhajtott, és újra topogni kezdett.
– Gyerekek? – kaffantotta a törpe.
De a gazda nem ingott meg. – Aztán McGristle is látta – nézett egyenesen Dove szemébe –, és McGristle már sokat megélt!
– Ki az a McGristle? – kérdezte Fret.
– Roddy McGristle – felelte Dove némileg savanyúan, mielőtt a gazda magyarázatba kezdett volna. – Ismert fejvadász és prémfogó.
– A drow megölte Roddy egyik kutyáját – folytatta izgatottan a gazda –, és kis híján magát Roddyt is levágta. Rádöntött egy fát! Roddynak egy fülébe került ez a találkozás.
Dove nem teljesen értette, miről beszél a gazda, de erre nem is volt szükség. Sötételfet láttak a környéken: ez a tény már önmagában is cselekvésre késztet egy erdőjárót. Lerúgta cipellőjét, aztán egyik szolgáját elküldte útitársaiért, egy másiknak pedig megmondta, hogy tolmácsolja legodaadóbb bocsánatkérését Sundabar Urának.
– De Falconhand Úrnő! – kiáltott fel Fret.
– Most nincs idő kellemeteskedésre – felelte Dove, és Fret a nő nyilvánvaló izgalmából látta, hogy nem túl csalódott, amiért el kellett halasztania a találkozást Helmmel. Már tekergőzni is kezdett, ahogy csodálatos ruhájának hátsó csatját próbálta kioldani.
– A nővéred nem fog örülni – morogta Fret fennhangon, topogva.
– A nővérem már rég szögre akasztotta a hátizsákját – torkolta le Dove –, az enyémen viszont még nedves az út sara!
– Valóban – morogta a törpe, de nem éppen bókszerűen.
– Akkor hát eljössz? – kérdezte a gazda reménykedve.
– Hát persze – felelte Dove. – Egyetlen igazi erdőjáró sem ülhet nyugodtan, ha valahol sötételfet látnak! Három társammal együtt még ma éjszaka elindulunk Maldobarba, de te maradj itt, jó gazda. Látszik, hogy kimerítő utad volt idáig: aludnod kell. – Kíváncsian körülnézett, aztán egyik ujját a szája elé szorította.
– Mi az? – kérdezte a törpe.
Dove arca felragyogott, amikor lenézett Fretre. – Nem sok tapasztalatom van a sötételfekkel kapcsolatban – kezdte –, és tudomásom szerint a társaim sem találkoztak még soha velük.
Fret abbahagyta a topogást.
– Gyere, kedves Fret – dorombolta Dove. Csupasz talpa hangosan csattogott a csempézett padlón. Helm fogadószobájába vezette Fretet, a kapitányt és a maldobari gazdát.
Fret kissé összezavarodott és reménykedni kezdett Dove hirtelen irányváltásától. Mikor Dove beszélni kezdett Helmmel, s bocsánatot kért a kellemetlenségért, majd kért valakit a nagyúrtól, aki segítene neki a maldobari küldetésben, Fret már kezdte érteni a dolgot.
Mire másnap hajnalban pirkadni kezdett, Dove csapata – egy elf íjász és két erőteljes ember-harcos – már tízmérföldnyire maga mögött hagyta Sundabar nehéz kapuit.
– Uh! – nyögött Fret, amikor világosodni kezdett. Zömök kis adbari pónin ügetett Dove mellett. – Látod, milyen piszkos lett a szép ruhám? Mindnyájan itt pusztulunk! Egy saras, isten háta mögötti úton!
– Írj erről egy dalt -javasolta Dove, a három másik vigyorától kísérve. – Az Öt Megfulladt Kalandozó Balladája! Ez lesz majd a címe.
Fret dühös pillantása csak addig tartott, míg Dove nem juttatta eszébe, hogy maga Törpebarát Helm, Sundabar Ura bízta meg Fretet azzal, hogy velük jöjjön.
Izzó harag
Azon a reggelen, amikor Dove csapata elindult, Drizzt is nekivágott a maga saját útjának. Előző esti rettentő felfedezésének iszonyata mit sem csökkent, és Drizzt úgy érezte, nem is fog csökkenni, de aztán eszébe jutott valami. Már nem tehet semmit a meggyilkolt gazdáért és családjáért, csak a halálukat bosszulhatja meg. Ez a gondolat nem túlságosan boldogította Drizztet: azt remélte, hogy a vadságot, a bosszúállást Mélysötéttel együtt maga mögött hagyta. De a mészárlás eleven képeivel a fejében, magányosan, Drizzt csak a kardjához folyamodhatott igazságért.
Drizzt két óvintézkedést is tett, mielőtt a gyilkos nyomába eredt volna. Először is visszakúszott a ház udvarára, a ház háta mögé, ahol egy törött ekevas hevert. A fémdarab nehéz volt, de az elszánt drow felemelte és elvitte.
Aztán előhívta Guenhwyvart. Amint a párduc megjelent és látta Drizzt mogorvaságát, éberen lekushadt. Guenhwyvar épp elég időt töltött el Drizzt mellett ahhoz, hogy felismerje az arckifejezését, és tudja, hogy hamarosan harcba keverednek.
Még hajnal előtt elindultak. Guenhwyvar könnyedén követte a barghest világos nyomát, ahogy Ulgulu remélte. De lassan haladtak, mert Drizztet akadályozta a nehéz ekevas. Ám ahogy a drow meghallotta a távoli zümmögő hangot, tudta, hogy helyesen cselekedett, amikor magával hozta a súlyos vasat.
A délelőtt további része eseménytelenül telt. A nyom egy köves, meredek vízmosáshoz vezette őket, egy magas, egyenetlen szikla aljába. Drizzt tartott tőle, hogy majd meg kell másznia a sziklafalat -és hátra kell hagynia az ekevasat – de hamarosan észrevett egy keskeny kis ösvényt, ami fölfelé kanyargott a falban. Az emelkedő csapás simán haladt fel veszedelmes, be nem látható kanyarokkal. Mivel előnyére akarta fordítani a terepet, előreküldte Guenhwyvart, aztán maga is elindult a vasat hurcolva. Felettébb sebezhetőnek érezte magát a nyílt sziklafalon.
De ez az érzés mit sem tompított a túlméretezett gnoll köpeny csuklyája alól kitekintő bíborszín szemek izzó lángolásán. Ha az alatta tátongó szakadék látványa néha megijesztette a drow-t, elég volt csak a parasztcsaládra gondolnia. Egy kicsit később, amikor Drizzt egy kissé lejjebbről meghallotta a várt zümmögést, csak elmosolyodott.
A zümmögés gyorsan közeledett mögötte. Drizzt nekivetette hátát a sziklafalnak, elővette a szablyáját, gondosan mérlegelve, mennyi idő alatt érhet oda a manó.
Tephanis elvillant a drow mellett, apró tőre nyílást keresett a táncoló görbe kard mozdulatai között. Aztán a manó egy pillanat alatt eltűnt, Drizzt feje fölé, de mégis bevitt egy szúrást a drow vállába.
A sötételf megvizsgálta a sebet, és komoran bólintott: kisebb kellemetlenségnek vette a sérülést. Tudta, hogy nem védheti ki a villámgyors támadást, és azt is tudta, hogy ez az első találat szükséges a végső győzelméhez. Drizzt morgást hallott a feje fölül: azonnal éber lett. Guenhwyvar is összefutott a manóval, és a párduc gyors mancsai, melyeknek gyorsasága vetekszik a manóéval, nyilván visszafordították a lényecskét.
Drizzt megint a falhoz lapult, a zümmögés közeledését figyelte. Ahogy a manó kifordult a sarkon, kiugrott a keskeny útra, kezében karddal. A másik keze kevésbé volt feltűnő, és egy kemény fémtárgyat markolt, készen arra, hogy fölemelje az útba.
A fürge manó a fal felé cikázott, könnyedén elkerülve a szablyát. De most, hogy ilyen közel volt ellenfeléhez, a fürgönc nem vette észre Drizzt emelkedő másik kezét.
A drow épphogy csak érzékelte a manó mozgását, de a hirtelen pendülés, és a karjában támadt rezgés azt mutatta, hogy a lényecske nekiment az ekevasnak. Drizzt elégedetten elvigyorodott. Elejtette a vasat, nyakon csípte az ájult manócskát és felemelte a földről. Guenhwyvar épp akkor bukkant ki a kanyarból, amikor a manó kirázta a szédülést éles vonású kis fejéből. Hosszú, hegyes fülei minden rázásnál az arcába lendültek.
– Miféle fajzat vagy te? – kérdezte Drizzt goblin nyelven, mert ez a gnolloknál is bevált. Meglepve látta, hogy a manó érti őt, de csipogó, pergő válasza túl gyors volt, hogy Drizzt megérthesse.
Megrázta a teremtményt, hogy elhallgattassa, aztán felmordult: -Egyszerre csak egy szót! Mi a neved?
– Tephanis – mondta ingerülten a manó. Tephanis százat tudott lépni egy másodperc alatt, de ennek nem sok hasznát látta a levegőben lógva. Lenézett az útra, és látta, hogy tőröcskéje ott hever a hajlott ekevas mellett.
Drizzt kardja fenyegetően megmozdult. – Te ölted meg a parasztokat? – kérdezte sötéten. Majdnem lecsapott, amikor a manó felkacagott.
– Nem – mondta gyorsan Tephanis.
– Akkor ki volt?
– Ulgulu! -jelentette ki a manó. Tephanis fölfelé mutatott az ösvényen, és izgatottan fecserészni kezdett. Drizzt csak nagyon keveset vett ki belőle, „Ulgulu... vár... ebéd”, de ez eléggé aggasztó volt.
Drizzt nem igazán tudta, mit kezdjen a foglyul ejtett manóval. Tephanis egyszerűen túl gyors volt ahhoz, hogy biztonsággal őrizni lehessen. Guenhwyvarra nézett, aki néhány lábnyival feljebb hevert az ösvényen, de a párduc csak ásított egyet és nyújtózkodott.
Drizztnek már éppen eszébe jutott egy másik kérdés, amivel kiderítheti, hogyan illik bele Tephanis az egész történetbe, amikor a manócska úgy döntött, hogy megelégelte a rabságot. Drizzt számára követhetetlen gyorsasággal lenyúlt a csizmácskája szárába, előkapott egy másik kést, és belevágott Drizzt sebesült csuklójába.
De ezúttal alábecsülte ellenfelét. Drizzt nem tudott versenyezni a manó gyorsaságával, szinte nem is látta a kicsiny tőrt. De fájdalmában és haragjában nem is nagyon figyelte. Csak szorított egyet a manó nyakán, és döfött a kardjával. Tephanis még így, mozgásában korlátozva is elég fürge és ügyes volt, hogy elkerülje a szúrásokat, miközben végig fennhangon kacagott.
Aztán visszavágott: tőrét Drizzt alkarjába mélyesztette. Végül a drow olyan taktikát választott, ami ellen Tephanis nem tudott védekezni, s ami megfosztotta előnyétől. Hozzávágta Tephanist a falhoz, aztán az ájult manót lelökte a szikláról.
Nem sokkal később Guenhwyvar és Drizzt már ott lapultak a meredek, sziklás lejtő alján, a cserjésben. Fent a jótékonyan takaró bokrok közt egy barlang rejtőzött, ahonnan időnként goblin hangok szűrődtek elő.
A barlang mellett a lejtő meredek szakadékká vált, a nyílás mögött pedig ugyancsak jóval meredekebben folytatódott. A nyomok, bár némileg elhalványultak a puszta kövön, ide vezették Drizztéket: nem volt kétséges, hogy a szörnyeteg, aki megölte a parasztokat, ott van a barlangban.
Drizzt megint azon az elhatározásán kezdett el rágódni, hogy megbosszulja a családot. Jobb szeretett volna civilizáltabb igazságszolgáltatást, törvényes bíróságot, de hát mit tehetett? A falusiakhoz nem fordulhatott a gyanújával, de máshoz sem. A bokorban rejtőzve Drizzt megint a parasztokra gondolt: a szőke kisfiúra, a csinos leánykára és a fiatalemberre, akit lefegyverzett az áfonyásban. Nagy önuralmába került, hogy megőrizze légzése egyenletes ritmusát. A vad Mélysötéten időnként utat engedett ösztönös késztetéseinek, énje sötétebbik oldalának, ami kegyetlen és gyilkos hatékonysággal harcolt, és Drizzt most érezte, hogy ugyanez a másik én kezd mozgolódni benne. Először próbálta elnyomni a dühöt, de aztán eszébe jutott, amit tanult. Ez a sötét oldal része a személyiségének, a túlélés eszköze, nem puszta gonoszság.
Szükség van rá.
De Drizzt átlátta, milyen hátrányos a helyzete. Fogalma sem volt, hány ellenséggel fog találkozni, és milyenekkel. Hallott goblinokat, de a falubeli vérengzés valami náluk sokkal erősebbre utalt. Drizzt józan esze azt súgta, maradjon veszteg és figyeljen, hogy minél többet tudjon meg az ellenről.
De egy futó emlék, a ház képe elmosta ezt a józan ítéletet. Egyik kezében a szablyával, a másikban a manó tőrével, Drizzt elindult felfelé a sziklákon. Akkor sem lassított, amikor a barlang közelébe ért: egyszerűen átgázolt a bokrokon, és egyenesen besétált.
Tephanis érezte, hogy hideg fuvallat cirógatja az arcát, és egy pillanatra azt hitte, hogy valami szép álom közepében van. De hamar magához tért révületéből, és rádöbbent, hogy éppen sebesen zuhan a föld felé. Szerencsére nem volt messze a sziklafaltól. Kézzel-lábbal, zümmögő gyorsasággal kapálózni kezdett, és bele-belekapott a sziklába, hogy valamelyest fékezze az esést. Közben belekezdett egy lebegés-varázs mondókájába: csak ez menthette meg.
Néhány őrjítően lassú pillanat telt el, amíg a manó érezni kezdte, hogy testét hatalmába keríti a varázslat. Így is keményen ért földet, de alig sérült meg.
Tephanis viszonylag lassan felállt, és leporolta magát. Első gondolata az volt, hogy szalad és figyelmezteti Ulgulut a drow közeledtére, de aztán rögtön meggondolta magát. Nem tudna idejében fellebegni a barlangba ahhoz, hogy szóljon a barghestnak, út pedig csak egy vezet fel – és azon a drow megy.
Tephanisnak pedig esze ágában sem volt újra találkozni vele.
Ulgulu meg sem próbálta elrejteni a nyomait. A sötételf épp kapóra jött neki: ha felfalja Drizztet, eléri a teljes érettséget, és visszatérhet a Gyehennába.
Ulgulu két goblin őre nem nagyon lepődött meg Drizzt belépőjén. Ulgulu mondta nekik, hogy számítsanak a drow-ra, és csak tartsák fel egy kicsit az előtérben, míg ő maga fel nem készül. A goblinok abbahagyták a beszélgetést, dárdáikat keresztezték a függöny előtt, és kidüllesztették mellüket, ostoba módon követve uruk utasításait.
– Senki sem mehet be... – kezdte az egyik, de ekkor villant a görbe kard, és a két goblin átvágott torkához kapva rogyott össze. A lándzsakorlát lehanyatlott, és Drizzt mit sem lassítva a tempóján, berontott a függönyön keresztül.
A benti szoba közepén aztán megláthatta ellenfelét. Az óriási termetű, bíborszín bőrű barghest keresztbefont karral és gonosz, ön-telt vigyorral várta.
Drizzt előrehajította a tőrt, aztán rohamra indult. Ez a dobás mentette meg az életét, mert amikor a tőr zavartalanul áthatolt a behemót testen, Drizzt észrevette a csapdát. De ment tovább, mert a lendületét már nem tudta visszafogni, és kardja ártalmatlanul szaladt keresztül az illúzióképen.
Az igazi barghest a kőtrónus mögött volt, a szoba hátsó részében. Mágikus tárháza újabb csodájának csillogtatásával Kempfana a saját képét varázsolta a terem közepére, hogy helyben tartsa a drow-t.
De Drizztnek most elárulták az ösztönei, hogy be akarják csapni. Ez nem valódi szörnyeteg, csak egy jelenés, amivel a nyílt terepen akarják tartani, védtelen pozícióban. A terem igen gyéren volt bútorozva: a közelben semmilyen fedezéket nem talált.
Ulgulu, aki a drow fölött lebegett, zajtalanul leereszkedett mögéje. A terv tökéletes, az áldozat pedig éppen a kellő helyen.
Drizzt, akinek reflexei és izmai tökéletes harckészültségre voltak edzve, megérezte az idegen jelenlétet, és előrevetődött a képmás felé, amikor Ulgulu rácsapott volna. A barghest roppant mancsa épp csak Drizzt haját húzta meg, de már ettől is félrebillent a feje.
A drow vetődés közben félfordulatot tett, aztán talpra ugrott, hogy szembenézzen Ulguluval. A szörnyeteg a valóságban még a hatalmas képmásnál is nagyobb volt, de ez nem bátortalanította el a haragvó drow-t. Kifeszített húrként csapott vissza a barghesetre. Mire Ulgulu magához tért sikertelen ütése után, Drizzt szablyája már háromszor hasbabökte, és csinos kis lyukat fúrt a nyakába.
A barghest dühösen felhördült, de nem sérült meg túl súlyosan, mert ellenfele drow készítésű fegyvere elvesztette mágikus erejének nagy részét a felszínen töltött idő alatt, a Gyehenna szurdokainak lakóját pedig csak mágikus fegyverrel lehetett megsebezni – mint amilyen Guenhwyvar karma és foga.
A nagy párduc Ulgulu tarkójára ugrott, akkora erővel, hogy előredöntötte a padlóra. Ulgulu még sosem érzett ilyen rettenetes fájdalmat, mint most, amikor Guenhwyvar karmai a fejébe téptek.
Drizzt már mozdult, hogy beavatkozzon, amikor mozgást hallott a terem hátuljából. Kempfana rontott elő a trón mögül tiltakozó ordítással.
Most Drizzten volt a mágia sora. Sötétséggömböt bocsátott a barghest útjába, aztán összehúzva a végtagjait, beleugrott. Kempfana már nem tudott megállni, beleszaladt a gömbbe, és keresztülesett a kuporgó drow-n – akkorát rúgott Drizztbe, hogy annak elállt a lélegzete – és súlyosan elterült a gömb másik oldalán.
Kempfana a fejét rázogatta, hogy kitisztuljon, aztán letámasztotta két lapáttenyerét, hogy felálljon. De Drizzt már a hátán volt, és kegyetlenül vagdalkozott a kardjával. Kempfanának már tiszta vér volt a haja, mire eléggé feltápászkodott ahhoz, hogy levesse magáról a drow-t. Szédelegve állt föl, és megfordult, hogy szembenézzen ellenfelével.
A terem másik végében Ulgulu kúszott-mászott, gurult, tekergeti. A párduc túl gyors és túl sima volt az ő nehézkes ellentámadásaihoz. Tucatnyi karmolás éktelenítette a barghest pofáját, és Guenhwyvar éppen a nyakába mélyesztette fogait, mind a négy lábával az óriás hátára támaszkodva.
De Ulgulunak volt még egy lehetősége. Csontok kezdtek ropogni, átformálódni. Ulgulu szétmart arcából hosszú orr nőtt, fogaiból agyarak lettek. Sűrű szőr burjánzott elő a testéből, elhárítva Guenhwyvar karmait. A csapkodó kezekből rugdalózó mancsok váltak.
Guenhwyvar most már egy hatalmas farkassal küzdött: előnye rövid életűnek bizonyult.
Kempfana lassan, új keletű tisztelettel közelített Drizzt felé.
– Te ölted meg őket – mondta Drizzt goblinul, olyan metsző hangon, hogy a bíbor barghest megtorpant.
Kempfana nem volt ostoba teremtés. Látta a drow kirobbanni készülő dühét, és megtapasztalta már a kardja fájdalmas csókját. Több esze volt annál, mint hogy egyenesen nekimenjen, tehát ismét nem evilági képességeihez kellett folyamodnia. A narancsszín szemek egyetlen pillantása alatt eltűnt a biborszín barghest: átlépett egy dimenzión kívüli ajtón, és Drizzt háta mögött jelent meg.
Mikor Kempfana eltűnt, Drizzt ösztönösen oldalra húzódott. De a hátulról jövő csapás gyorsabb volt, éppen a háta közepét érte, és átröpítette a termen. Drizzt az egyik fal tövébe esett. Lassan, zihálva térdelt fel.
Kempfana most már mert egyenesen jönni: a drow röptében félúton elejtette a szablyáját, és most túl messze volt ahhoz, hogy elérje.
A hatalmas barghest-farkas – majdnem kétszer akkora volt, mint Guenhwyvar – áthengeredett, és szétterpesztett lábbal a párduc fölé állt. Most az ő állkapcsa csattogott Guenhwyvar torkánál, és a párduc vad csapkodással igyekezett távol tartani. Guenhwyvar nem remélhette, hogy egyenlő harcban legyőzheti a farkast. Az egyetlen megmaradt előnye a mozgékonysága volt. Hatalmas fekete nyílvesszőként lőtt ki a farkas alól a függöny felé.
Ulgulu felmordult és a nyomába eredt.
Guenhwyvar akkor ért ki a barlangból, amikor Ulgulu áttört a függönyön. Azonnal megfordult, és felugrott a bejárat fölötti sziklákra. Amikor a nagy farkas kilépett, a párduc megint csak Ulgulu hátára vetette magát, tovább tépte és karmolta.
– Ulgulu ölte meg a parasztokat, nem én – morogta Kempfana, miközben közelített. Drizzt kardját elrúgta a terem másik végébe. -Ulgulunak kellesz – te ölted meg a gnolljait. De most én öllek meg, drow harcos. Felfalom az életerődet, hogy még több erőre tegyek szert!
Drizzt még mindig levegőért kapkodott, alig hallotta ezeket a szavakat. Csak a halott családra gondolt, és ez a gondolat bátorságot öntött belé. A barghest közel jött Drizzthez és vad pillantást vetett rá, elszánt pillantást, mit sem törődve a drow láthatóan reménytelen helyzetével.
Kempfana elbizonytalanodott az összeszűkülő, lángoló szemek látványától, és ez a késlekedés elég is volt Drizztnek. Máskor is harcolt már nagytestű szörnyek, leginkább kampósrémek ellen. Mindig a szablyái tettek pontot a küzdelem végére, de eleinte mindannyiszor a puszta testét használta. A hátában lüktető fájdalom semmi sem volt növekvő haragjához képest. Guggolásban maradva ellökte magát a faltól, átgurult Kempfana lábai között, aztán hátulról megragadta a barghest térdét.
Kempfana gyanútlanul hajolt le, hogy megfogja az izgő-mozgó drow-t. Drizzt elég ideig kerülte el az óriás kezeit ahhoz, hogy valami kapaszkodót találjon. De Kempfana még mindig csak kellemetlenségnek vélte a dolgot. Amikor Drizzt kibillentette az egyensúlyából a barghestet, Kempfana szándékosan eldőlt, hogy lerázza magáról a szívós kis elfet. De Drizzt megint gyorsabb volt. Kiugrott az eső óriás alól, felpattant és a terem szemközti fala felé rohant.
– Nem! – rikoltotta dörögve Kempfana, először mászva, majd futva feléje. Épp mikor felkapta a kardját, roppant kezek kulcsolódtak köréje, és könnyedén felkapták a földről.
– Szétmorzsollak, széttéplek! – dübörögte Kempfana, és valóban, Drizzt hallotta, hogy megroppan az egyik bordája. Megpróbált körbefordulni, hogy szemben legyen ellenfelével, de aztán letett erről, és inkább kardos kezének kiszabadításával törődött.
Újabb borda roppant: Kempfana halálos ölelése szorosabb lett. De a barghest nem akarta ilyen egyszerűen megölni a drow-t, mert eszébe jutott, hogy fejlődése szempontjából előnyösebb, ha inkább felfalja erős ellenfelét, és kiszívja Drizzt életerejét.
– Bekaplak, te drow! – nevetett az óriás. – Micsoda lakoma!
Drizzt két kézre fogta kardját, erejét a halottak emlékéből merítette. Kirántotta a fegyvert a szorításból, és a feje fölött hátracsapott vele. A penge éppen Kempfana kitátott, mohó szájába fúródott, le a torkán.
Drizzt csavart egyet rajta.
Kempfana csapkodni kezdett, Drizzt izmai és inai pedig majd' beleszakadtak az erőfeszítésbe. De a drow fogást talált a kard markolatán, és tovább forgatta.
Kempfana gurgulázva vágódott el, és Drizztre hengeredett, hogy kiszorítsa belőle a szuszt. A fájdalom most már behatolt az elf tudatába.
– Nem! – rikkantotta, belekapaszkodva az álmában meggyilkolt szőke kisfiú képébe. Tovább rángatta és forgatta a pengét. A gurgulázás folytatódott, mint amikor a levegő vérrel keveredve tör elő. Amikor az óriás mozdulatlanná merevedett, Drizzt tudta, hogy ezt a csatát megnyerte.
Leghőbb vágya volt, hogy összegömbölyödjön és lélegzethez jusson, de tudta, hogy még nem végzett. Kimászott Kempfana alól, letörölgette a szájáról a vért, a tulajdon vérét, aztán minden ünnepélyeskedés nélkül kirántotta kardját Kempfana szájából, és visszaszedte a tőrét is.
Tudta, hogy súlyosak a sebei, talán halálosak is. ha nem látja el őket időben. Lélegzete továbbra is erőltetett, véres zihálás volt. Mégsem ezzel törődött most. hisz Ulgulu, a szörnyeteg, aki megölte a parasztokat, még élt.
Guenhwyvar leugrott az óriás farkas hátáról, és ismét megvetette lábát a bejárat fölötti sziklákon. Ulgulu vicsorogva megpördült, és a párduc felé szökkent. A köveket kaparászva próbált feljebb jutni.
Guenhwyvar átugrott a háta fölött, azonnal visszafordult, és belemart Ulgulu farába. A farkas megfordult, de addigra Guenhwyvar megint visszaugrott a sziklákra.
Ez a harapj-és-fuss játék percekig folyt így: Guenhwyvar csapott, aztán félreszökkent. De a végén a farkas már számított Guenhwyvar mozdulataira. Masszív állkapcsai közé kapta az ugró párducot. Guenhwyvar tekergőzött, és sikerült kitépnie magát, de közben veszedelmesen közel került a meredek szakadékhoz. Ulgulu ott tornyosult előtte, elzárva a menekülés útját.
Drizzt éppen akkor lépett ki a barlangból, amikor a farkas lecsapott, hogy hátraszorítsa Guenhwyvart. Kavicsok hulltak Zörögve a mélybe, a párduc hátsó lába megcsúszott, és kaparászva próbált támaszt találni. Még az erőteljes Guenhwyvar sem állhat ellent a barghest-farkas súlyának és erejének, ezt Drizzt is tudta.
Azt is látta, hogy nem fogja tudni időben leszedni a farkast Guenhwyvarról. Elővette az ónix szobrocskát, és a harcoló felek felé lökte. – Távozz, Guenhwyvar! – adta ki a parancsot.
Guenhwyvar amúgy nem lett volna hajlandó magára hagyni gazdáját ilyen veszedelemben, de megértette Drizzt szándékát. Ulgulu nagy erővel megtaszította, hogy végleg lelökje Guenhwyvart a peremről.
Aztán a következő pillanatban már csak testetlen füstöt markolt. Előrelendült, és vadul csapkodott, egy csomó követ és az ónix szobrot is a szakadékba rúgva. Kibillent egyensúlyából, nem tudott megkapaszkodni: Ulgulu esni kezdett.
Újra csontpattogás hallatszott, a vastag szőr ritkulni kezdett: farkas-alakban Ulgulu nem tudta alkalmazni a lebegés-varázst. A barghest kétségbeesetten összpontosított és goblin-alakját vette elő. A farkaspofa lapos arccá alakult, a mancsok megvastagodtak és karrá változtak.
De félig átváltozott állapotában nem tudta végrehajtani a varázslatot: a sziklának csapódott.
Drizzt lelépett a peremről, és lebegővarázsa segítségével lassan ereszkedett lefelé, a sziklafal mellett. Mint a múltkor is, a varázslat hamar kifulladt. Drizzt az utolsó húsz lábnyi utat a falhoz nyúlkálva tette meg, zuhanva. Puffanva ért földet a szakadék alján. Látta, hogy a barghest néhány lábnyira tőle mocorogni kezd. Megpróbált felállni, hogy védekezzen, de ekkor elsötétült előtte a világ.
Drizztnek fogalma sem volt, hány óra telt el, amikor dörgő ordítás térítette magához. Már sötét, felhős éjszaka volt. A harc emlékei lassan visszatértek a szédelgő, sebesült drow agyába. Megkönnyebbülve látta, hogy Ulgulu fél farkas, fél goblin alakban mozdulatlanul hever mellette, szemmel láthatóan holtan.
Egy második ordítás hallatszott fentről, a barlangtól. A drow felnézett a szakadék tetejére. Lagerbottom, a hegyi óriás tért vissza vadászatából, és feldühítette a mészárlás látványa.
Ahogy lábra kecmergett, Drizzt tudta, hogy aznap már képtelen újabb harcra. Körülnézett, megtalálta a szobrocskát, és a zsebébe süllyesztette. Nem aggódott Guenhwyvar miatt. Már nagyobb veszedelmeket is átvészelt a párduc – egy varázspálca szétrobbanását, egy tomboló elementált, aki átráncigálta a Föld Síkjára, egy sistergő savfürdőt. A figura sértetlennek látszott, és Drizzt biztos volt benne, hogy Guenhwyvar biztonságban pihen asztrális hazájában.
A drow viszont nem engedhetett meg magának ilyen pihenőt. Az óriás már indult is lefelé a sziklás lejtőn. Drizzt még egy utolsó pillantást vetett Ulgulura, és érezte a bosszút, ami azonban nem törölte el a megölt emberek kínzó, keserű emlékét. Elindult a vad hegyek felé, menekülve az óriás – és saját bűntudata – elől.
Nyomok és rejtelmek
Már több mint egy nap telt el a vérfürdő óta, amikor az első szomszéd átjött a Thistledown gazdaságba. A hullabűz már azelőtt figyelmeztette a gazdát, mielőtt még benézett volna a házba vagy a pajtába.
Egy órával később Delmo polgármesterrel és több másik gazdával tért vissza. Végigjárták a Thistledown-házat, és mindent megvizsgáltak, kendőt szorítva az arcuk elé a rettenetes szag ellen.
– Ki tehette ezt? – kérdezte a polgármester. – Miféle szörnyeteg? – Mintegy válaszként az egyik gazda lépett elő a hálószobából, kezében egy törött görbe karddal.
– Drow fegyver? – kérdezte a gazda. – Ide kéne hozni McGristle-t. Delmo tétovázott. Mindennap várta a sundabari csapat érkezését, és úgy vélte, hogy a híres Dove Falconhand jobban úrrá lesz majd a helyzeten, mint az állhatatlan, zabolátlan hegyi ember.
De a vita el sem kezdődhetett, mert kutyamorgás figyelmeztetett mindenkit a házban McGristle érkezésére. A testes, piszkos ember belépett a konyhába. Fél arca csúnyán össze volt karistolva, és barna, alvadt vér borította.
– Drow fegyver! – fröcsögte, hisz a kelleténél jobban ismerte a fegyvert. – Ugyanaz, amit ellenem használt!
– Az erdőjáró hamarosan itt lesz – kezdte Delmo, de McGristle oda sem figyelt. Körbejárta a konyhát, a szomszédos hálószobát, megmozgatta a testeket a lábával, aztán lehajolt, hogy kisebb részleteket is szemügyre vegyen.
– Láttam kint a nyomokat – jelentette ki hirtelen McGristle. -Kétfélék voltak.
– A drownak szövetségese van – következtetett a polgármester. -Egy okkal több, hogy bevárjuk a sundabari csapat érkezését.
– Hisz azt se tudod, tényleg jönnek-e! – szortyintott McGristle. -Most kell a drow után indulni, míg melegek a nyomok!
Az összegyűlt gazdák közül többen helyeslően bólogattak – mert Delmo bölcsen nem tájékoztatta őket arról, mi várhat rájuk.
– Egyetlen drow is legyőzött téged, McGristle – vetette közbe a polgármester. – Most pedig, amikor kiderül, hogy kettő van, vagy még ennél is több, azt akarod, hogy menjünk utánuk?
– Csak balszerencse volt, hogy felülkerekedett! – vakkantotta Roddy. Végignézett az elbátortalanodott gazdákon. – Ha elkapom, jól megruházom!
A gazdák idegesen mocorogtak, és suttogni kezdtek, amikor a polgármester megfogta Roddy karját, és a szoba egyik végébe vonszolta.
– Várj még egy napot – könyörgött Delmo. – Sokkal jobbak lesznek az esélyeink, ha az erdőjáró megérkezik.
De Roddyt nem győzte meg. – Ez az én harcom – vicsorogta. -Megölte a kutyámat, és engem is alaposan helybenhagyott.
– Ha kell, megkapod – ígérte a polgármester –, de itt most több forog kockán, mint a kutyád vagy a büszkeséged.
Roddy arca vészjósló grimaszba torzult, de a polgármester hajthatatlan maradt. Ha valóban egy drow csapat tevékenykedik a térségben, akkor Maldobar közvetlen veszélyben van. A kis közösség legerősebb védelme a segítség megérkezéséig az egység, és ez az egység esne szét, ha Roddy elvinne egy csapat férfit – harcosokat, akikből már így is kevés van – üldözőkörútra a hegyekbe. De Benson Delmo elég jó emberismerő volt ahhoz, hogy tudja: Roddynak hiába mondana ilyeneket. Bár a hegyi ember már néhány éve tartósan Maldobarban élt, lényegében magányos farkas volt, és semmiféle hűséggel nem tartozott a falunak.
Roddy elfordult. Úgy döntött, hogy a beszélgetés véget ért, de a polgármester merészen elkapta a karját, és visszafordította. Roddy kutyája a fogait mutogatta és morgott rá, ez azonban semmi volt ahhoz a fenyegető grimaszhoz képest, amit Roddy vágott feléje.
– Megkapod a drow-t – mondta gyorsan a polgármester – de várd meg a sundabari segítséget. Kérlek. – Olyan érvekhez folyamodott, amit Roddy talán inkább megért. – Én nem vagyok kicsinyes alak, McGristle, te pedig díjvadász voltál, mielőtt idekerültél, és gondolom, még most is az vagy.
Roddy arckifejezése haragosból kíváncsivá változott.
– Várd meg a segítséget, aztán kapd el a drow-t. – A polgármester szünetet tartott: a megteendő ajánlatot fontolgatta. Nem volt tapasztalata ilyesmiben, és míg túl alacsony árat sem akart mondani, nehogy lelohassza Roddy lelkesedését, azért a saját erszényét sem akarta túlságosan megterhelni. – Ezer aranyat kapsz a fejéért.
Roddy már számtalanszor eljátszotta ezt az alku-játékot. Jól leplezte elégedettségét: a polgármester ajánlata az ötszöröse volt a szokásos árnak, és különben is a drow után menne, még ha nem is kapna semmit.
– Kétezer! – vágta ki a hegyi ember gondolkodás nélkül, gyanítva, hogy ennél többet már úgysem tud kisajtolni. A polgármesternek felszökött a vérnyomása, de emlékeztette magát, hogy a falu puszta léte forog kockán.
– Egy rézgarassal se kevesebb! – tette hozzá Roddy, vastag karját összefonva a mellén.
– Várd meg Falconhand Úrnőt – kérte Delmo szelíden -. és megkapod a kétezret.
Lagerbottoms egész éjjel követte a sebesült drow nyomát. A tagbaszakadt hegyi óriás még mindig nem tudta biztosan, hogyan is érezzen Ulgulu és Kempfana halála miatt, hisz ezek a kéretlen zsarnokok betelepedtek a barlangjába, az életébe. Bár félt bármitől, ami le tudta győzni azt a kettőt, tudta, hogy a drow súlyosan sérült.
Drizzt rájött, hogy követik, de nem nagyon bírta elrejteni a nyomait. Egyik lába, ami a sziklafalnak csapódott, miközben leereszkedett, fájdalmasan sánta volt, és Drizztnek minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa előnyét az óriás előtt. Mikor eljött a hajnal, és világosodni kezdett, tudta, hogy hátránya tovább növekszik. Nem remélhette, hogy megmenekül a hegyi óriás elől a nappal áruló fényénél.
Az ösvény egy változatos magasságú facsoportba vezetett. A fák ott nőttek, ahol csak utat találtak a sziklatömbök között. Drizzt úgy gondolta, hogy egyenesen átvág – nem látott más megoldást, mint hogy tovább meneküljön –, de míg az egyik nagyobb fának támaszkodva pihent, valami eszébe jutott. A fa hajlékony ágai kötélszerűen csüngtek lefelé.
Drizzt hátrapillantott az ösvényen. A fáradhatatlan hegyi óriás ott ment fent, egy sziklapárkányon. Drizzt előhúzta a kardját az egyik, még viszonylag működőképes kezével, és levágta a leghosszabb ágat, amit talált. Aztán egy alkalmas darab kő után nézett.
Az óriás mintegy fél óra múltán csörtetett be a fák közé, hatalmas bunkóját maga mellett lengetve. Lagerbottoms megtorpant, amikor a drow előbukkant az egyik fa mögül, és elállta az utat.
Drizzt majdnem hangosan felsóhajtott, amikor az óriás megállt, épp a kijelölt helyen. Félt, hogy a nagydarab behemót egyszerűen megy majd tovább, és letapossa, hisz Drizzt jelen állapotában nemigen tudott volna ellenállni. Kihasználva az óriás tétovázásának pillanatát, a drow goblinul felkiáltott: – Állj! -. és egyszerű varázslattal kéken izzó, ártalmatlan lángokba burkolta ellenfelét.
Lagerbottoms nyugtalanul mozgolódni kezdett, de nem haladt tovább furcsa, veszedelmes ellenfele felé. Drizzt a várhatónál erősebb érdeklődéssel nézegette az óriás mozgolódó lábait.
– Miért jössz utánam? – kérdezte Drizzt. – Csatlakozni akarsz a többiekhez halálos álmukban?
Lagerbottoms megnyalta kiszáradt ajkát. Eddig nem úgy zajlott a találkozás, ahogy várta. Most az óriás túllépett első ösztönös késztetésein, melyek ide hozták, és megpróbálta átgondolni a lehetőségeket. Ulgulu és Kempfana halottak: visszakapta a barlangját. A gnollok és goblinok is elmentek, meg azt a szemtelen kis manót sem látta jó ideje. Hirtelen gondolat ötlött fel benne.
– Barátok? – kérdezte reménykedve.
Bár örült neki, hogy elkerülheti a harcot, Drizzt némileg kétkedve fogadta az ajánlatot. A gnoll banda is így indított, mégis rosszul végződtek a dolgok, ez az óriás pedig nyilvánvalóan azokhoz a másik szörnyekhez tartozik, akiket megölt, és akik lemészárolták a parasztcsaládot.
– Miért legyünk barátok? – kérdezte Drizzt tapogatózva, ok nélkül reménykedve abban, hogy kiderülhet: ezt a lényt valamiféle elvek vezérlik, nem csak a vérszomja.
– Ölni – felelte Lagerbottoms, mintha a válasz teljesen magától értetődő lenne.
Drizzt elvicsorodott, és dühös tagadással megrázta a fejét. Fehér sörénye vadul röpködött a feje körül. Kirántotta szablyáját, alig törődött vele, hogy az óriás lába a csapdája hurkába került.
– Ölni téged! – rikkantotta Lagerbottoms a hirtelen pálfordulást látva. Felemelte husángját, és lépett egy nagyot előre, mire a hurok szorosan a bokája köré fonódott.
Drizzt úrrá lett a vágyon, hogy azonnal odarohanjon, hisz tudta, hogy a csapda gépezete mozgásba lendült, és azt is figyelembe kellett vennie, hogy mostani állapotában aligha szállhat szembe a hatalmas óriással.
Lagerbottoms lepillantott a hurokra, és dühösen felordított. A faág nem volt igazán jó kötél, és a hurok nem húzódott túl szorosra. Ha Lagerbottoms lenyúlt volna, egyszerűen lehúzhatta volna a lábáról. De a hegyi óriások nem éles eszükről voltak közismertek.
– Ölni téged! – kiáltott fel megint, és rugdalózni kezdett a hurokban. A rugdosás jelentős erejétől az ág-kötél másik végére erősített kőtömb megindult az óriás mögött, egyenesen a hátába.
Lagerbottoms harmadszor is el akart bődülni, de fenyegetése csak erőlködő zihálásként tört elő belőle. A nehéz husáng a földre hullt, amikor az óriás a vesetájékát tapogatva térdre roskadt.
Drizzt egy pillanatig habozott: nem tudta, hogy elfusson-e, vagy a gyilkolást fejezze be. Nem maga miatt aggódott: az óriás egyhamar nem fog utána jönni, de nem ment ki a fejéből Lagerbottoms undok tekintete, amikor azt mondta, hogy öljenek együtt.
– Hány más családot gyilkolnál még le? – kérdezte Drizzt drow nyelven.
Lagerbottoms persze nem értette. Csak hörgött és morgott a fájdalomtól.
– Hányat? – kérdezte újra Drizzt. Keze a kard markolatára tévedt, szeme pedig fenyegetően összeszűkült.
Gyorsan, keményen csapott le.
Benson Delmo legnagyobb megkönnyebbülésére a sundabari csapat – Dove Falconhand, három harcosa és Fret, a törpebölcs – még aznap megérkezett. A polgármester ételt, szállást ajánlott nekik, de ahogy Dove értesült a Thistledown-házban történt borzalomról, azonnal elindultak. A polgármester, Roddy és több kíváncsi gazda követte őket.
Dove láthatóan csalódott volt, amikor megérkeztek a házhoz. Új nyomok százai fedték el a fontos nyomokat, és a házban sok dologhoz, még a holttestekhez is hozzányúltak. Dove és tapasztalt társai ezzel együtt módszeresen végigmentek, hogy a lehető legjobb következtetést tudják levonni a rémes helyszínből.
– Ostobák! – szidta Fret a gazdákat, amikor Dove-ék befejezték a vizsgálatot. – Az ellenség malmára hajtjátok a vizet!
Több gazdaember, de még a polgármester is feszengeni kezdett a szidásra, csak Roddy vicsorodott el, és tornyosult dühösen az apró törpe fölé. Dove gyorsan közbevetette magát.
– Az, hogy már ti is jártatok itt, megzavarta a nyomokat – magyarázta Dove nyugodtan, lefegyverzően a polgármesternek, miközben Fret és a testes hegyi ember közé lépett. Dove már sok történetet hallott McGristle-ről, és ezek alapján nem éppen a kiszámíthatóságáról vagy hidegvéréről volt ismert.
– Nem tudhattuk – próbált magyarázkodni a polgármester.
– Hát persze hogy nem – bólintott Dove. – Úgy viselkedtetek, ahogy bárki más is viselkedett volna a helyetekben.
– Bárki más kezdő – jegyezte meg Fret.
– Hallgass! – morogta McGristle és a kutyája.
– Nyugalom, jó uram – mondta Dove. – Túl sok ellenségünk van a falun kívül, nincs szükségünk még bent is rájuk.
– Kezdő? – vakkantotta McGristle. – Én már nagyon sok fajzatot levadásztam, és erről az átkozott drow-ról is épp eleget tudok ahhoz, hogy megtaláljam.
– Biztos, hogy a drow volt? – kérdezte Dove, valódi kétellyel. Roddy biccentésére az egyik gazda előhozta a törött görbe kardot.
– Drow fegyver – mordult fel Roddy nyersen, és sebes arcára mutatott. – Én közelről láttam!
Dove-nak csak rá kellett pillantania a sebekre, és azonnal tudta, hogy azoknak semmi közük a finom pengéjű kardhoz, de nem látta értelmét további vitának.
– És drow nyomok – makacskodott Roddy. – A csizmanyomok nagyjából olyanok, mint azok, amiket az áfonyásnál találtunk, ahol a drow-t láttuk.
Dove pillantására minden szem a pajta felé fordult. – Ami azt a nagy ajtót leszakította, nagyon erős volt – elmélkedett. – A fiatalabbik asszonyt pedig, aki bent volt, nem sötételf ölte meg.
Roddy hajthatatlan maradt. – A drow-nak van egy állata – mondta. – Egy nagy, fekete párduc. Átkozott macska!
Ám Dove gyanúja nem múlt el. Nem látott párducra valló nyomokat, és az, ahogyan csontostól-mindenestül felfalták az asszony egy részét, nem vágott össze azzal, amit a nagymacskákról tudott. De a gondolatait megtartotta magának, mert látta, hogy a mogorva hegyi ember nem akar olyan rejtélyeket, amelyek árnyékot vetnének már kész következtetéseire.
– Most pedig, ha már elegetek van ebből a helyből, induljunk el a csapán – dörögte Roddy. – A kutyám szagot fogott, és a drow-nak már így is jókora előnye van!
Dove aggodalmas pillantást vetett a polgármesterre, aki zavartan elfordult átható pillantása elől.
– Roddy McGristle veletek tart – magyarázta Delmo nyögve, miközben azt kívánta, bárcsak ne kötötte volna azt a hirtelen ötlettől vezérelt alkut a hegyi emberrel. Látva a nő higgadtságát, mely olyannyira különbözött Roddy hirtelen természetétől, jobbnak látta, ha Dove és társai veszik kezükbe az ügyet. De hát az alku az alku.
– Maldobarból csak ő megy veletek – folytatta Delmo. – Tapasztalt vadász, és mindenkinél jobban ismeri a környéket.
Dove. Fret határtalan csodálkozására, megint csak vita nélkül beadta a derekát.
– Hamar sötétedik – szögezte le Dove. Aztán direkt McGristle-nek címezve hozzátette: – Hajnalban indulunk.
– A drow már így is túl nagy egérutat nyert! – ellenkezett Roddy. – Most azonnal el kéne indulnunk!
– Te abból indulsz ki, hogy a drow menekül – felelte Dove, megint csak nyugodtan, de némi kemény éllel. – Nagyon sokan haltak már meg amiatt, hogy ugyanezt feltételezték. – Roddy ezúttal úgy megdöbbent, hogy nem vágott vissza. – A drow, vagy a drow csapat itt is rejtőzhet a közelben. Azt szeretnéd, ha váratlanul beléjük botlanánk. McGristle? Örülnél neki, ha sötételfekkel kéne hadakoznunk a fekete éjszakában?
Roddy csak az égnek emelte karját, felmordult és elment, nyomában a kutyával.
A polgármester felajánlotta Dove-nak és csapatának, hogy a saját házában látja vendégül őket, de az erdőjáró és társai inkább a Thistledown-ház közelében akartak maradni. Dove elmosolyodott, amikor a gazdák elmentek, Roddy pedig a közelükben ütött tábort, nyilvánvalóan azért, hogy szemmel tartsa őket. Eltűnődött rajta, hogy McGristle-nek mi lehet a tétje ebben a játszmában, mert azt gyanította, hogy nem csak a karmolásairól meg a leszakadt füléről van szó.
– Tényleg hagyod, hogy az a vadállat velünk jöjjön? – kérdezte később a törpe, amikor Dove-val és Gabriellel együtt üldögéltek a tűz mellett a ház udvarán. Az elf íjász és a csapat ötödik tagja őrjáratban voltak.
– Ez az ő falujuk, kedves Fret – magyarázta Dove -. És McGristle tagadhatatlanul jól ismeri a terepet.
– De olyan koszos – morogta a törpe. Dove és Gabriel összemosolyogtak, Fret pedig, amikor látta, hogy semmire sem megy érveivel, hálózsákjába bújt, és durcásan hátat fordított a többieknek.
– A jó öreg Tollrágó – motyogta Gabriel, de látta, hogy Dove felvillanó mosolya ellenére is aggódik.
– Mi a gondod. Falconhand Úrnő? – kérdezte.
Dove vállat vont. – Bizonyos dolgok nem illenek bele a képbe -kezdte.
– Azt a nőt a pajtában nem párduc ölte meg – jegyezte meg Gabriel, mert neki is feltűntek bizonyos ellentmondások.
– És azt a gazdát, a Bartholemew nevűt sem drow gyilkolta le a konyhában – tette hozzá Dove. – A gerenda, amin kitörték a nyakát, majdnem maga is kettétört. Csak egy óriásnak lehet ekkora ereje.
– Mágia? – kérdezte Gabriel.
Dove megint csak vállat vont. – A drow mágia köztiszteletben álló bölcsünk szerint ennél jóval kifinomultabb – magyarázta, és Fretre pillantott, aki hangosan hortyogott. – És teljesebb. Fret nem hiszi, hogy Bartholemew-t vagy a feleségét drow mágia pusztította el, a pajtaajtóról nem is szólva. Aztán ott van a nyomok rejtélye.
– Kétfélék – jegyezte meg Gabriel. – És majdnem egy egész nap időkülönbséggel keletkeztek.
– És más-más mélységűek – tette hozzá Dove. – Az egyik: a frissebb valóban származhat egy sötételftől, de a másik, a gyilkos nyoma, túl mély egy könnyű léptű elfhez.
– Talán a drow-k ügynöke? – vetette föl Gabriel. – Esetleg az alsóbb síkok egy megidézett lakója. A drow pedig másnap odament, hogy ellenőrizze a szörnyeteg munkáját? – Most Gabriel is csatlakozott Dove-hoz a tanácstalan vállvonogatásban.
– Majd kiderül – mondta Dove. Gabriel pipára gyújtott, Dove pedig elszenderedett.
– Uram, ó-uram – zümmögte Tephanis a szétzúzódott, félig átváltozott barghest láttán. A fürgönc igazából nem sokat törődött sem Ulguluval, se barghest-testvérével, haláluk azonban baljós előjel volt a manó további pályafutásával kapcsolatban. Tephanis kölcsönös előnyök reményében csatlakozott Ulgulu csapatához. Mielőtt a barghestek felbukkantak, a kis manó egyedül tengette napjait, a közeli falvakból lopkodva. Mindene megvolt, élete azonban magányosan és minden izgalmat nélkülözően telt.
Ulgulu ezt egy csapásra megváltoztatta. A barghest csapat védelmet és társaságot kínált, Ulgulu pedig, aki mindig egyre újabb és cselesebb gyilkosságokat eszelt ki, állandóan érdekes küldetésekkel látta el Tephanist.
Most a fürgöncnek ott kellett hagynia mindezt, hisz Ulgulu halott, Kempfana is halott, Tephanis pedig semmit sem tehetett ez ellen.
– Lagerbottoms? – kérdezte hirtelen önmagától. Arra gondolt, hogy a hegyi óriás, az egyetlen, aki nem volt a barlangban, talán jó társnak bizonyulhat. Tephanis viszonylag tisztán látta az óriás nyomait, melyek elfelé vezettek a barlangtól, ki a magasabb hegyekbe. Izgatottan ütötte össze a tenyerét, a következő percben talán százszor is, aztán elindult, hogy megkeresse új barátját.
Drizzt Do'Urden utoljára nézett le Maldobar fényeire a hegyekből. Mióta leereszkedett a magasabb csúcsok közül a kellemetlen szkunk-eset miatt, olyan vad világot látott, mely majdnem olyan volt, mint a sötét birodalom, melyet maga mögött hagyott. Bármilyen reményeket dédelgetett is Drizzt, míg a parasztcsaládot figyelte, ezek már elvesztek: eltemetődtek a bűntudat súlya alá, meg a mészárlás képei alá, melyek örökké kísérteni fogják.
Testi fájdalmai csökkentek kissé: most már rendesen tudott lélegezni, bár kissé fájdalmasan, a vágások a lábán és kezén pedig összeforrtak. Életben marad.
Lepillantva Maldobarra, az újabb helyre, amit sosem nevezhet majd otthonának, Drizzt nem tudta, hogy örüljön-e megmenekülésének.
A hajsza
– Mi ez? – kérdezte Fret, elővigyázatosan Dove lombzöld köpenye mögött maradva.
Dove, de még Roddy is óvatosak lettek, mert bár a teremtmény halottnak tűnt, még sosem láttak hozzá hasonlót. Különös, óriási méretű goblinfarkas-fajzat volt.
Kissé bátorságra kaptak, amikor közelebb értek, és látták, hogy a lény valóban halott. Dove lehajolt, és megpiszkálta a kardjával.
– Szerintem több mint egy napja halott – jelentette ki.
– De mégis, mi ez? – kérdezte megint Fret.
– Félvér korcs – morogta Roddy.
Dove közelről megvizsgálta a lény különös ízületeit. Azt is észrevette, hogy több seb borítja a testet – tépett sebek, egy nagy macska karmolásaihoz hasonlók.
– Alakváltó – találgatta Gabriel, a sziklás terep oldalát figyelve. Dove bólintott. – És átváltozás közben ölték meg, félúton.
– Én még sosem hallottam goblin varázslókról – ellenkezett Roddy.
– Ó, igen – kezdte Fret, finom anyagú tunikája ujját simogatva. -Ott volt, persze, Grubby a Kelekótya, egy álvarázsló, aki...
Egy magasból érkező füttyre a törpe elhallgatott. Fent a párkányon Kellindil állt, az elf íjász, és integetett. – Többen is vannak itt fenn – kiáltotta az elf, mikor sikerült magára vonnia a figyelmüket. – Két goblin meg egy vörösbőrű óriás, amilyet még sose láttam!
Dove végignézett a sziklán. Úgy látta, hogy fel tud mászni rajta, de amikor a szegény Fretre nézett, látta, hogy úgyis az ösvényen kell menniük: több mint egy mérföldes út. – Te maradj itt – mondta Gabrielnek. A merev arcú férfi bólintott, és védett helyre húzódott a kövek közé, míg Dove, Roddy és Fret visszaindult a vízmosásban.
Félúton jártak a sziklafalban kanyargó ösvényen, amikor találkoztak Dardával, a csapat másik harcosával. Az alacsony, izmos ember szúrós szakállát vakargatta, és valami ekevasnak tűnő tárgyat vizsgálgatott.
– Ez Thistledowné! – rikkantotta Roddy. – Láttam a háza mögött, javítani volt félrerakva!
– És mit keres itt fenn? – kérdezte Dove.
– És miért véres? – tette hozzá Darda, a vörös foltokra mutatva a homorú oldalon. A harcos lenézett a vízmosásba, aztán megint vissza a vasra. – Valami szerencsétlen keményen nekiment – tűnődött Darda. – Aztán valószínűleg leesett a szakadékba.
Minden szem Dove-ra szegeződött, amikor az erdőjáró kisöpörte sűrű haját az arcából, állát szép, de kérges kezébe támasztotta, és megpróbálta kibogozni ezt az újabb rejtélyt. De túl kevés volt a nyom, és Dove hamarosan széttárta karját, aztán továbbindult az ösvényen. Az út befelé kanyarodott. Dove kiment a kanyar szélére, éppen Gabriel fölött. A harcos azonnal észrevette őt, és szólt, hogy lent minden rendben.
– Gyertek – mondta nekik Kellendil. és bevezette a csapatot a barlangba. Egyes válaszok azonnal megvilágosodtak Dove előtt, ahogy beléptek a belső szobába.
– Barghest-kölyök! – kiáltott fel Fret a bíborbőrű óriási holttestre meredve.
– Barghest? – kérdezte Roddy zavartan.
– Hát persze! – ujjongott Fret. – Ez megmagyarázza a farkas-óriást is a szakadékban.
– Átváltozás közben kapták el – vélte Darda. – A sebei és a becsapódás végeztek vele, mielőtt átváltozhatott volna.
– Barghest? – kérdezte megint Roddy, ezúttal mérgesen, mert nem szerette, hogy kimarad egy beszélgetésből, amit nem ért.
– Egy másik létsíkról érkezett lény – magyarázta Fret. – Azt mondják, a Gyehenna lakója. A barghestek elküldik kölykeiket más létsíkokra, néha éppen a miénkre. hogy ott táplálkozzanak és erősödjenek. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Hogy táplálkozzanak -ismételte meg sokat sejtetően.
– Az asszony a pajtában! – kiáltotta erre Dove.
Az erdőjáró csapatának tagjai bólogattak a hirtelen felfedezés hallatán, de a mogorva McGristle makacsul ragaszkodott eredeti elméletéhez. – A drow ölte meg őket!
– Nálad van a törött szablya? – kérdezte Dove. Roddy előszedte a fegyvert többrétegű bőröltözéke ráncai közül.
Dove átvette a fegyvert, és lehajolt a halott barghesthez. A penge tökéletesen illett a barghest sebeihez, főleg az utolsó, halálos vágáshoz a torkán.
– Szóval azt mondod, hogy a drow két ilyennel harcolt – gondolkodott hangosan Dove, és felemelte a kardot.
– Ezt a polgármester mondta – javította ki Roddy. – Thistledown fiának beszámolója alapján. Mikor én láttam a drow-t... – vette vissza a fegyvert – ...csak egy volt nála – az, amivel kiirtotta a Thistledown-klánt! – Roddy szándékosan nem említette, hogy bár a drow egy szablyát forgatott, a derekán két kardhüvely lógott.
Dove kétkedve rázta meg a fejét. – A drow ezt a barghestet ölte meg -jelentette ki. – A sebek illenek a pengéhez, gondolom, annak a testvéréhez, ami nálad van. És ha megnézed a goblinokat az előtérben, látni fogod, hogy az ő torkukat is hasonló görbe pengével vágták el.
– Mint Thistledownékat! – vicsorogta Roddy.
Az erdőjáró okosabbnak vélte, ha bimbózó elméletét egyelőre nem adja elő, de Fret, aki szívből utálta Roddyt, nem bírta ki, hogy ellent ne mondjon: – Őket a barghest ölte meg! – jelentette ki a törpe, mert eszébe jutott a kétféle nyom az udvarban. – Drow alakban!
Roddy rávicsorgott Fretre, Dove pedig kérlelő pillantást vetett a törpére, hogy elhallgattassa. De Fret félreértette a nézést, érvelő ereje fölötti csodálatnak vélte, és büszkén folytatta: – Ez megmagyarázza a kétféle nyomot. A korábbi, mélyebb a barg...
– És mi a helyzet a szakadékbelivel? – kérdezte Darda Dove-ot, hogy segítsen neki elhallgattatni Fretet. – Annak a sebei is görbe kardtól származnak?
Dove gondolkodott egy pillanatig, és sikerült hálája jeléül észrevétlenül odabiccentenie Dardának. – Némelyik talán igen – felelte. – De azt a barghestet valószínűleg a párduc ölte meg... – egyenesen Roddyra nézett – ...a macska, ami szerinted a drow állata.
A hegyi ember belerúgott a halott barghestba. – A drow irtotta ki a Thistledownokat! – morogta. Roddy egy kutyát és egy fület vesztett a sötételf miatt, és nem fogadott el egy olyan következtetést sem, ami csökkentette volna esélyeit, hogy megszerezze a kétezer aranyas fejpénzt, amit a polgármester felajánlott.
Egy kiáltás kintről véget vetett a vitának – ennek Dove is, Roddy is örült. Miután bevitte őket a barlangba, Kellindil megint kiment, hogy utánanézzen néhány más dolognak, amire rájött.
– Csizmanyom – magyarázta az elf, egy kicsi, mohás foltra mutatva, mikor a többiek kijöttek. – És itt is. – Karcolásokat mutatott a kövön, dulakodás nyilvánvaló nyomát.
– Szerintem a drow kiment a peremre – magyarázta Kellindil. -Aztán átlépett rajta, talán a barghest és a párduc után, bár ez csak puszta feltételezés.
Miután bejárták a Kellindil által feltételezett utat, Dove és Darda, de még Roddy is egyetértett a feltevéssel.
– Vissza kéne mennünk a vízmosásba -javasolta Dove. – Talán találunk valami nyomot a sziklákon túl, amiből megtudhatunk valamit.
Roddy megvakarta arcán a sebeit, és megvető pillantást lövellt Dove-ra, ami világosan mutatta érzelmeit. Egy szemernyit sem érdekelték a kideríthető válaszok, hisz ő már rég levonta a szükséges következtetéseket. Roddy elszánta magát – mindenáron, ezt Dove tudta –, hogy a sötételf fejével jöjjön vissza.
De Dove Falconhand korántsem volt ilyen biztos a gyilkos kilétében. Sok nyitott kérdés maradt még előtte és a csoport előtt. Miért nem ölte meg a drow a Thistledown-gyerekeket, amikor a hegyekben találkoztak? Ha Connor története igaz volt, akkor miért adta vissza a drow a fiúnak a fegyvert? Dove meg volt róla győződve, hogy a barghest, és nem a drow ölte le a Thistledown családot, de aztán miért jött a drow utána a barghest-barlangba?
Egy csapatban volta a barghestekkel. de megromlott a kapcsolatuk? És ami még nagyobb fejtörést okozott az erdőjárónak – akinek épp az volt a célja, hogy megvédje a közönséges embereket a jó szándékú fajok és a szörnyek csatájában –, hogy vajon a drow talán a házban történt mészárlásért akart bosszút állni a barghesteken? Dove gyanította, hogy ez utóbbi feltevés a helyes, csak éppen a drow indítékait nem értette. Talán a barghest ezzel a vérfürdővel felriasztotta Maldobar lakóit, és így meghiúsított egy tervezett drow rajtaütést?
A darabok megint nem álltak össze. Ha a sötételfek támadást terveztek volna Maldobar ellen, akkor biztos, hogy egyik se mutatkozott volna az emberek előtt. Valami azt súgta neki, hogy az az egy drow egyedül cselekedett, előjött, és megbosszulta a megölt embereket. De aztán, mint túl derűlátót, elhessegette magától a gondolatot, és emlékeztette magát, hogy a sötételfek nem éppen az ilyen lovagias cselekedetekről híresek.
Mire lejutottak az ösvényen és újra előttük volt a négy test, Gabriel már megtalálta a csapást, mely a hegyek mélye felé vezetett. Kétféle nyom látszott, a drow-é, és egy frissebb, egy óriási kétlábú lényé, valószínűleg egy harmadik barghesté.
– És mi lett a párduccal? – kérdezte Fret. aki most, hogy sok év után először vett részt ilyen expedíción, kissé vérszemet kapott.
Dove hangosan elnevette magát, és tanácstalanul megrázta a fejét. Minden egyes válasz újabb és újabb kérdéseket vetett fel.
Drizzt egész éjszaka ment, menekült, mint már évek óta mindig, valami újabb komor valóság elől. Nem ő ölte meg a parasztokat -sőt, még meg is mentette őket a gnoll bandától –, mégis halottak. Ezt a tényt nem lehetett megkerülni. Drizzt a saját jószántából belépett az életükbe, és most halottak.
A hegyi óriás megölése utáni második éjszakán Drizzt tábortüzet látott a távolban, lejjebb a hegyi ösvényen, a barghest-barlang irányában. Mivel tudta, hogy ez több, puszta véletlennél, előhívta Guenhwyvart, és leküldte a párducot körülnézni.
A hatalmas macska fáradhatatlanul rohant. Karcsú fekete alakja láthatatlan maradt az éjszakában, amint sebesen közeledett a tábor felé.
Dove és Gabriel nyugodtan pihentek a tüzüknél, jókat szórakoztak Fret bohócságain, aki serényen tisztogatta finom zekéjét egy durva kefével, és közben állandóan zsémbelt.
Roddy elkülönült tőlük, ő egy kis fülkébe húzódott egy kidőlt fa és egy kőtömb között, lábánál a kutyájával.
– A mindenit ennek a piszoknak! – nyögte Fret. – Soha többé nem lesz már tiszta ez a ruha! Újat kell vennem – Dove-ra pillantott, aki hasztalan próbálta megőrizni komolyságát. – Nevess csak, ha akarsz, Falconhand Úrnő – mérgelődött a törpe. – Úgyis a te erszényed fogja bánni!
– Szomorú az a nap, amikor egy törpének kell szép ruhát venni – szólt közbe Gabriel, mire Dove elnevette magát.
– Nevess csak! – morgott Fret, és még erősebben kezdett dolgozni a kefével, szinte már szétfoszlatva az anyagot. – A mindenségit!
– szitkozódott, aztán elhajította a kefét.
– Fogjátok be a szátokat! – reccsent rájuk Roddy, elrontva a szórakozásukat. – A nyakunkra akarjátok hozni a drow-t?
Gabriel nemigen hajlott a szóra, de Dove rájött, hogy a hegyi ember meglátása, bármilyen durva is, de helytálló. – Pihenjünk le, Gabriel – mondta harcostársának. – Darda és Kellindil hamarosan visszatérnek, és akkor rajtunk a sor az őrködésben. Meg aztán a holnapi nap sem lesz könnyebb... – Fretre pillantott, és elmosolyodott – ...vagy kevésbé piszkos, mint a mai.
Gabriel vállat vont, a szájába tette a pipáját, és kezét összefogta a tarkóján. Ezt az életet szerette a társaival együtt: a csillagok alatt táborozni, a hegyi szél énekét hallgatva.
Fret viszont kényelmetlenül forgolódott a kemény földön, morogva és nyögve váltogatta a testhelyzeteket.
Gabrielnek nem kellett Dove-ra néznie, hogy tudja: a nő is mosolyog. De Roddyra sem kellett rápillantania ahhoz, hogy sejtse: a hegyi ember dühösen füstölög a további zajongás miatt. Egy városlakó törpe fülének ez nyilván elhanyagolható nesz volt, a tapasztaltabb kalandozók számára azonban áruló zaj.
Fütty hallatszott a sötétségből, ugyanekkor Roddy kutyája is felborzolta a szőrét, és morgott.
Dove és Gabriel már fent is voltak, és egy szempillantás alatt a tábor szélénél termettek, és a tűz körén kívül indultak Darda jelzésének irányába. Roddy a kutyáját vonszolva utánuk indult, megkerülte a kőtömbjét, ki a fényből, hogy szemük szokja a sötétet.
Fret. akit túlságosan lefoglalt saját kényelmetlen helyzete, csak egy idő után vette észre a mozgolódást.
– Mi van? – kérdezte kíváncsian. – Mi van?
Rövid, suttogó megbeszélés után Dardával, Dove és Gabriel kettéváltak, és két különböző irányból kerülték meg a tábort.
– A fa – hallatszott egy halk suttogás, mire Dove lekuporodott. Egy pillanat múlva észrevette Roddyt, aki okosan elrejtőzött a szikla és valami bokrok között. A hegyi ember is készenlétben tartotta fegyverét, a másik kezével pedig a kutyája száját fogta be.
Dove követte Roddy fejmozdulatának irányát egy magányos szilfa terebélyes ágai közé. Az erdőjáró először semmi különöset nem vett észre a levelek között, de aztán megvillantak a sárga macskaszemek.
– A drow párduca – suttogta Dove. Roddy bólintott. Meredten ültek és figyeltek, mert tudták, hogy a legkisebb mozgás is elriaszthatja a macskát. Nemsokára Gabriel is csatlakozott hozzájuk, ő is néma mozdulatlanságba merevedett, és követte tekintetüket a szilfa ágai közé. Mind a hárman tudták, hogy az idő nekik dolgozik: Darda és Kellindil talán máris a helyükön vannak.
A csapdájuk biztosan meg is fogta volna Guenhwyvart, de ekkor a törpe előcsörtetett a táborból, és zajosan belebotlott Roddyba. A hegyi ember kis híján felborult, és amikor ösztönszerűen maga elé kapta fegyvertelen kezét, hogy megtámaszkodjon, a kutyája vad csaholással előrerohant.
A párduc fekete nyílként szökkent le a fáról, és eltűnt az éjszakában. De nem volt szerencséje, mert egyenesen Kellindil előtt futott el, és a sasszemű elf íjász tisztán látta.
Az elf hallotta a távolból érkező ugatást és kiabálást a tábor mellől, de nem tudhatta, mi történt. De nem tétovázott tovább, mikor meghallotta a kiáltást:
– Öljétek meg a gyilkos jószágot! – rikoltotta Roddy.
Mivel azt gondolta, hogy a párduc vagy drow társa megtámadta a tábort, Kellindil kilőtte nyilát. A megbűvölt vessző mélyen a rohanó Guenhwyvar oldalába fúródott.
Aztán jött Dove kiáltása, ahogy Roddyt szidta: – Nem! – kiáltotta az erdőjáró. – A párduc nem tett semmit, amivel rászolgálhatott volna haragunkra!
Kellindil a párduc után eredt. Vörösön túli tartományban is látó elf szeme világosan látta az elhullajtott párduc-vércseppek melegét, és követte őket.
Dove és a többiek hamarosan beérték. Kellindil hosszúkás, szép elf vonásai most élesen szögletesnek tűntek, ahogy dühös pillantása Roddyra esett.
– Félrevezettél, McGristle – mondta haragosan. – A te szavaidra lőttem rá valamire, ami nem is szolgált rá a nyilamra! Egyszer, és csak most az egyszer figyelmeztetlek, hogy ilyet többé ne merj tenni! – Aztán egy utolsó, fagyos pillantással továbbindult a vérnyom mentén.
Dühös tűz lángolt fel Roddyba, de elfojtotta, mert tudta, hogy egyedül áll a négy harcossal meg a törpével szemben. Ezért dühét Fretre irányította, mert sejtette, hogy ezzel a többiek sem vitatkozhatnak.
– Tartsd a szádban a nyelved, amikor veszedelem van a közelben – morogta Roddy. – És ne lépkedj a hátamra a büdös csizmáddal!
Fret hitetlenkedve nézett körül, mikor a csapat Kellindil után indult. – Büdös? – kérdezte fennhangon. Sértetten pillantott le fényesre pucolt lábbelijére. – Büdös? – mondta Dove-nak, aki megállt, hogy vigasztalóan rámosolyogjon. – Szerintem inkább az ő hátától piszkolódott be!
Guenhwyvar akkor sántikált vissza Drizzthez, mikor már az első napsugarak is kezdtek kikandikálni a keleti hegyek közül. Drizzt tanácstalanul megrázta a fejét, szinte meg sem lepődött a párduc oldalából kiálló nyílvesszőn. Nem szívesen, de tudván, hogy helyesen cselekszik, elővette a fürgönc tőrét, és kivágta vele a vesszőt.
Guenhwyvar halkan morgott a műtét alatt, de nem ellenkezett. Aztán Drizzt, bár örült volna, ha Guenhwyvar mellette marad, visszaküldte a párducot asztrális hazájába, ahol gyorsabban meggyógyul a sebe. A nyílvessző mindent elárult a drow-nak, amit üldözőiről tudnia kellett, és Drizzt sejtette, hogy hamarosan megint szüksége lesz a macska segítségére. Kiállt egy sziklaperemre, és a lenti útra nézett, ahonnan az ellenség jövetele volt várható.
Persze semmit sem látott, hisz Guenhwyvar még így sebesülten is könnyedén lehagyta az üldözőket, és egy embernek, vagy ahhoz hasonló lénynek a tábortűz több órai járásra volt.
De jönni fognak, ezzel Drizzt tisztában volt, és ismét harcba kényszerítik akarata ellenére. Körülnézett, hogy milyen csapdát állíthatna nekik, milyen előnyei lehetnének, amikor a találkozás ütésváltásba torkollik, ahogy eddig minden találkozás.
De az utolsó ember-találkozás emlékei, a kutyás emberrel meg a többi gazdával, hirtelen megváltoztatta véleményét. Akkor a harc félreértés miatt tört ki: nem tudta, hogy azt a korlátot valaha is legyőzheti-e. Drizztnek esze ágában sem volt hadakozni az emberekkel, és Guenhwyvar sebe ellenére most sem akarta ezt.
A fény egyre erősebb lett, és a sebesült drow, bár éjszaka pihent, egy sötét és kényelmes zugot szeretett volna találni. De ilyen késedelmet nem engedhetett meg magának, ha meg akarta őrizni előnyét.
– Meddig fogtok még követni? – suttogta a reggeli fuvallatba. Aztán komor, de elszánt hangon mondta: – Majd meglátjuk.
Becsületbeli kérdés
– A párduc megtalálta a drow-t – vonta le a következtetést Dove, miután átvizsgálták a sziklapárkányt. Kellindil nyila törötten hevert a földön, nagyjából ugyanott, ahol a párduc nyomai véget értek. -Aztán eltűnt.
– Vagy legalábbis nagyon úgy tűnik – vakargatta a fejét Gabriel a zavarba ejtő nyomokat nézegetve.
– Pokolbéli macska – morogta McGristle. – Visszament undok otthonába!
Fret a legszívesebben megkérdezte volna, hogy „Egy helyen laktok?”, de aztán bölcsen megtartotta magának a fullánkos megjegyzést.
A többiek sem reagáltak a hegyi ember szavára. Nem tudtak válaszolni erre a rejtélyre, így Roddy verziója is volt olyan jó, mint bármilyen más elmélet. A sebesült párduc és a véres csapa eltűnt, de Roddy kutyája hamarosan rálelt Drizzt szagára. Az eb izgatottan csaholva állt az élre, Dove és Kellindil pedig, akik tapasztalt nyomolvasók voltak, többször is észrevettek más jeleket, amelyek igazolták az irány helyességét.
Útjuk a hegy oldalában vezetett, sűrű facsoporton keresztül, majd egy csupasz, sziklás részen át, aztán hirtelen véget ért egy újabb szurdoknál. Roddy kutyája egészen kiment a peremig, de még egy kicsit lejjebb is, az alattomos sziklás lejtőn.
– Átkozott drow mágia – morgolódott Roddy. Körülnézett, aztán a combjába öklözött, mert látta, hogy több órájába fog kerülni, míg megkerüli a meredek falat.
– Sötétedik – figyelmeztette társait Dove. – Táborozzunk le itt, és reggel menjünk tovább.
Gabriel és Fret bólintott, de Roddy ismét ellenkezett. – Most friss a nyom! – vitatkozott a hegyi ember. Legalább küldjük le a kutyát, és keressük meg a nyom másik végét, mielőtt lefekszünk.
– Az órákba telne... – kezdett tiltakozni Fret, de Dove elhallgattatta.
– Gyertek – kérte az erdőjáró a többieket, és elindult nyugat felé, ahol a lejtő meredek volt ugyan, de mászható.
Dove nem értett ugyan egyet Roddy érvelésével, de nem akart további vitákat Maldobar képviselőjével.
A szurdok alján újabb rejtély fogadta őket. Roddy minden irányba elküldte a kutyáját, de nem lelték nyomát a tünékeny drow-nak. Több percnyi elmélkedés után ragyogott fel az igazság Dove előtt, és mosolya mindent elárult tapasztalt társainak.
– Túljárt az eszünkön – nevetett Gabriel, kitalálva Dove derültségének okát. – Egyenesen a szakadékhoz vezetett minket, mert tudta, hogy feltételezzük: mágia segítségével jut le!
– Miről beszélsz? – kérdezte Roddy mérgesen, pedig pontosan tudta, miről van szó.
– Úgy érted, hogy vissza kell másznunk? – kérdezte nyöszörögve Fret.
Dove megint felnevetett, de gyorsan kijózanodott, amikor Roddy-ra pillantott. – Majd reggel.
Ezúttal a hegyi ember nem tiltakozott.
Mire felvirradt a másnap reggel, már fent voltak a meredély szélén, Roddy is visszaállította kutyáját Drizzt szagára, és visszakövették a nyomot a kiálló szikláig, ahonnan elkezdték követni, a törött nyílvesszőnél. A csel meglehetősen egyszerű volt, őket mégis kísértette egy kérdés: hogyan tudott letérni úgy a nyomról a drow, hogy a kutya ne vegye észre? Mikor visszaértek a sűrű fák közé, Dove tudta, hogy megvan a válasz.
Biccentett Kellindilnek, aki már tette is le nehéz zsákját. A fürge elf kiválasztott egy alacsonyra lenyúló ágat, és föllendült a fák koronája közé, hogy megtalálja a drow lehetséges útját. Sok fának összefonódtak az ágai, így számos lehetőség kínálkozott. Egy idő múlva Kellindil mégis a helyes útra vezette Roddyt és a kutyát, ami a fák oldalában vezetett ki, és visszakanyarodott a hegyoldalba, Maldobar felé.
– A falu! – kiáltotta rémülten Fret, de a többiek nem látszottak aggódni.
– Nem a faluba megy – tiltakozott Roddy, aki túl izgatott volt ahhoz, hogy ragaszkodjon sértettségéhez. – A folyóhoz – magyarázta, mert azt hitte, hogy immáron mindent tud a drow gondolkodásmódról. – A folyóhoz megy, hogy a kutya elveszítse a nyomát.
– Ravasz ellenfél ez a drow – jegyezte meg Darda, aki most teljesen egyetértett Roddy következtetésével.
– És most már legalább egy nap előnye van -jegyezte meg Gabriel. Fret undorral felsóhajtott, mire Dove kissé vigasztalni próbálta:
– Ne aggódj – nyugtatta. – Mi jól fel vagyunk szerelkezve, de a drow nem. Neki meg kell állnia néha vadászni vagy gyűjtögetni, nekünk viszont nem.
– Csak akkor alszunk, amikor feltétlenül kell! – vetette közbe Roddy, aki eltökélte, hogy nem hagyja magát lelassítani a csapat többi tagja miatt. – Akkor is csak keveset!
Fret megint súlyosan felsóhajtott.
– És az élelmet is jól be kell osztani – tette hozzá Dove, részint hogy kiengesztelje Roddyt, részint, mert valóban így látta helyesnek. -Épp elég nehéz lesz beérni. Nem késlekedhetünk.
– Beosztani – morogta Fret. Immáron harmadszor sóhajtott fel, és kezét dédelgetően a hasára helyezte. Mit nem adott volna érte, ha kis szobájában lehetett volna Helm sundabari kastélyában!
Drizzt úgy gondolta, hogy addig megy egyre beljebb a hegyekbe, míg az üldöző csapatnak el nem megy a kedve a hajszától. Továbbra is alkalmazta a félrevezető taktikát, gyakran ment vissza saját nyomán, és indult el egy teljesen más irányba. A hegyi patakok is eltüntették a szagát, de az üldözők sem voltak kezdők, Roddy kutyája pedig kiváló vadászebnek bizonyult. A csapat nemcsak hogy Drizzt nyomában maradt, de még csökkentették is a hátrányukat az elkövetkező néhány napban.
Drizzt még mindig hitte, hogy megszabadulhat tőlük, de közeledésük más gondolatokat is ébresztett benne. Nem tett semmit, amivel rászolgált volna erre az elszánt üldözésre, sőt, még meg is bosszulta a család halálát. És bár dacosan megfogadta, hogy ezentúl egyedül jár, hogy ne hozzon veszedelmet senkire, már túl régen volt társa a magány. Nem tudta megállni, hogy néha – kíváncsiságból, nem félelemből – hátra ne nézzen a válla fölött, és vágyakozása mit sem csökkent.
Végül be kellett ismernie önmagának, hogy kíváncsi az üldözőkre. És Drizzt, miközben a tábortűz körül mozgó alakokat nézte, tudta, hogy ez a kíváncsiság a vesztét okozhatja. De ez a felismerés túl későn jött ahhoz, hogy a drow tehessen valamit ellene. Vágyai visszahúzták, és most alig húszyardnyira volt tőle az üldözők tábortüze.
Dove, Fret és Gabriel derűs beszélgetése megpendítette Drizzt lelkének húrjait, pedig egy szavukat sem értette. De amikor megjelent Roddy és undok kutyája, Drizztben egyszeriben lelohadt a vágy, hogy besétáljon a táborba. Jól tudta, hogy azok ketten semmiféle magyarázatra nem lennének kíváncsiak.
A csapat két őrt állított, egy elfet és egy magas termetű embert. Drizzt elosont az ember mellett, helyesen feltételezve, hogy az ember rosszabbul lát a sötétben, mint az elf. De aztán minden óvatosságot sutba dobva a tábor másik oldala, az elf őrszem felé vette útját.
Drizzt eddig csak egyszer találkozott felszíni rokonaival. Az a találkozás pedig rettenetes volt. Az a drow csapat, melynek Drizzt volt a felderítője, lemészárolt egy egész felszíni elf közösséget, egyetlen elf kislány kivételével, akit Drizztnek sikerült elrejtenie. Ezek miatt a kísértő emlékek miatt kellett újra elfet látnia, élő és eleven elfet.
Kellindil akkor vette észre, hogy valaki más is van a közelben, amikor egy apró tőr süvített el mellette, kis híján elszakítva az íj-húrját. Az elf azonnal megpördült, és a drow bíbor szemeit látta maga előtt. Drizzt alig néhány lépésre állt tőle.
Kellindil szemének vörös izzása elárulta, hogy a vörösön túli tartományban nézi Drizztet. A drow keresztezte a karjait a mellkasa előtt, Mélysötét békejelével.
– Hát végre találkoztunk, sötét rokon – suttogta keményen Kellindil drow nyelven. Hangjában harag bujkált, izzó szeme veszedelmesen összeszűkült. Kellindil macskafürgeséggel rántott elő egy finommívű kardot az övéből, melynek pengéje vörös lidércfénnyel izzott.
Drizzt döbbenten és reménykedve hallotta, hogy az elf beszéli a nyelvét, és nem hangoskodik, nem veri fel a tábort. A felszíni elf akkora volt, mint Drizzt, és hasonlóan szögletes vonású, de a szemei keskenyebbnek tűntek, aranyszín haja pedig nem volt olyan hosszú és sűrű, mint Drizzt fehér sörénye.
– Drizzt Do'Urden vagyok – kezdte Drizzt óvatosan.
– Érdekel is engem a neved! – vágott vissza Kellindil. – Drow vagy, nekem ennyi elég. Gyere csak, drow! Gyere, hadd lássuk, ki az erősebb!
Drizzt még nem húzta elő a kardját, de nem is állt szándékában. – Nem akarok harcolni veled... – De elcsuklott a hangja, amikor látta, hogy szavai hatástalanul pattannak le a gyűlölet páncéljáról.
Drizzt mindent el akart mesélni az elfnek, az egész történetét, hogy más is véleményt alkothasson róla saját magán kívül. Ha pedig ez a más – különösen egy felszíni elf – tudomást szerez a megpróbáltatásairól, és helyesli a döntéseit, egyetért azzal, hogy helyesen cselekedett a rettenetes percekben, akkor a bűntudat leszállna Drizzt vállairól. Ha elfogadást nyerne azoktól, akik úgy gyűlölik – ahogy ő maga is gyűlöli – a sötételfek dolgait, akkor Drizzt Do'Urden végre nyugalmat találna.
De az elf kardja nem ereszkedett lejjebb, és a gyűlölködő grimasz sem enyhült szép elf arcán, mely inkább szokva volt mosolygáshoz.
Drizzt sosem talál itt elfogadásra, sem most, de talán később sem. Ennek így kell lennie, hogy mindig félreismerik?, tűnődött. Vagy talán ő ismeri félre a környezetét, és több jóságot tulajdonít az embereknek meg az elfeknek, mint amennyivel valójában rendelkeznek?
De Drizzt nem foglalkozhatott sokáig ezzel a két nyugtalanító kérdéssel, mert Kellindilnek elfogyott a türelme. Az elf előreszegezett karddal rontott a drow-nak.
Drizzt nem volt meglepve – miért is lett volna? Hátraugrott, aztán veleszületett mágiájához folyamodva sötét gömböt bocsátott a közeledő elfre.
Kellindil, aki maga sem volt tudatlan a mágiában, átlátott a cselen. Irányt váltott, kibukkant a gömb másik oldalán, és felemelte kardját.
De a bíbor szemek eltűntek.
– Drow! – kiáltotta Kellindil hangosan, mire a táborban tartózkodók felpattantak. Roddy kutyája vonyítani kezdett, és ez az izgatott, fenyegető hang követte Drizztet fel a hegyekbe, további száműzetésre kárhoztatva őt.
Kellindil egy fának vetette a hátát: éber volt, de nem hitte, hogy a drow még a közelben van. Drizzt akkor még nem tudhatta, de szavai és tettei – hogy elmenekült, nem harcolt – valójában igenis kételyeket ébresztettek a jóindulatú, és nem túlságosan merev gondolkodású elfben.
– A nappali fénynél veszíteni fog az előnyéből – mondta Dove reménykedve, miután órákig hasztalanul kajtatták a drow-t. Egy lavórszerű sziklás mélyedésben voltak, a sötételf nyomai pedig a másik oldalon egy magas, meredek lejtőn vezettek tovább.
Fret, aki már majdnem összeesett a fáradtságtól, gyorsan közbevágott: – Előny? – nyögte. Az előttük álló hegyre nézett, és megcsóválta a fejét. – Mindnyájan végkimerültségben pusztulunk el, mielőtt megtalálnánk ezt a pokoli drow-t!
– Ha nem bírod, feküdj le és halj meg! – vicsorogta Roddy. – Most nem ereszthetjük ki a kezünk közül ezt a büdös drow-t!
De mégsem Fret volt az, aki váratlanul kifeküdt, hanem a csapat egy másik tagja. Hirtelen hatalmas kőtömb csapott a csoportba, gurultában elkapta Darda vállát, és nagy erővel a levegőbe dobta. Darda még csak fel sem tudott kiáltani, amikor arccal előre a porba esett.
Dove megragadta Fretet, és egy közeli szikla mögé húzta, Roddy és Gabriel ugyanezt tették. Újabb kő, aztán számos további zúdult le a völgyükbe.
– Kőlavina? – kérdezte a rémült törpe, mikor magához tért döbbenetéből.
Dove, aki túlságosan aggódott Dardáért, nem felelt, bár átlátta a helyzetüket, és tudta, hogy nem kőlavináról van szó.
– Él – kiáltotta Gabriel a fedezéke mögül, tizenkét lábnyira Dove fölött. Újabb kő gurult feléjük, éppen csak elhibázva Darda fejét.
– A mindenit – motyogta Dove. Kilesett a köve fölött, és végignézett a hegyoldalon. – Most, Kellindil! – suttogta magában. – Szerezz nekünk egy kis haladékot.
Mintegy válaszképpen megpendült az elf íjhúrja, aztán dühödt mordulás hallatszott. Dove és Gabriel komor mosollyal néztek össze.
– Kőóriások! – kiáltott fel Roddy, aki felismerte a mordulás mély, reszelős hangszínét.
Dove lekuporodva várt, hátát a kőnek vetve, kezében nyitott zsákjával. Nem jött több kő, viszont zajos recsegés hallatszott fölöttük, Kellindil helyének közelében. Dove kirohant Dardához, és óvatosan a hátára fordította.
– Ez fáj – suttogta Darda, és mosolyogni próbált.
– Ne beszélj – anyáskodott felette Dove, és orvosságos üveg után kezdett kotorászni a zsákjában. De kifutott az időből. Az óriások, akik meglátták őt a nyílt terepen, folytatták a támadást.
– Vissza a kőhöz! – kiáltotta Gabriel. – Dove a fekvő ember válla alá dugta a karját, hogy támogassa Dardát, ahogy botladozva megy a menedék felé.
– Gyorsan! Gyorsan! – kiabálta Fret, a sziklának vetett háttal, aggodalmasan nézve őket.
Dove hirtelen Dardára borult, és lenyomta a földre: egy hatalmas kődarab zúgott el pattogva a fejük fölött.
Fret már a körmét rágta izgalmában, de aztán ráébredt, hogy mit cselekszik, és undorodó arcot vágott. – Siessetek már! – kiáltott fel. Újabb szikla pattogott le, ezúttal túl közel.
Még mielőtt Darda és Dove elértek volna Frethez, egy kődarab ugrott be éppen a menedéket adó szikla mögé. Fret messzire repült. Dove lerakta Dardát a szikla mögé, aztán megfordult. Arra gondolt, hogy most a törpéért is ki kell mennie.
De Fret már talpon is volt: vadul morgott és átkozódott, ám jobban bosszantotta a ruháján keletkezett újabb lyuk, mint a sérülései.
– Gyere vissza! – rivallt rá Dove.
– A mindenségit ezeknek az ostoba óriásoknak! – Fret csak ennyit mondott, és dühösen csípőre tette a kezét, úgy indult el.
A zárótűz folytatódott, lent is, feljebb is. Aztán Kellindil beugrott a Roddy melletti kő mögé.
– Kőóriások – magyarázta az elf. – Legalább egy tucat – mutatott fel egy gerincre.
– A drow műve – morogta Roddy, öklével a követ csapkodva. Kellindil erről nem volt meggyőződve, de tartotta a száját.
A sziklás emelkedő csúcsáról figyelte Drizzt a csata kibontakozását. Egy órával előbb, még hajnal előtt járt ott, az alsóbb úton. A sötétben a várakozó óriások nem jelentettek akadályt a lopakodó drownak, minden baj nélkül jutott át vonalaikon.
Most, a reggeli fényben hunyorogva Drizzt végiggondolta, ami történt. Mikor elment az óriások mellett, számított rá, hogy üldözői bajba kerülnek. Vajon figyelmeztetnie kellett volna őket?, tűnődött. Vagy másfelé kanyarodnia, hogy távol tartsa az embereket meg az elfet az óriások leshelyétől?
Drizzt megint csak nem tudta, hogyan illene ő bele ebbe a furcsa, erőszakos világba. – Hadd harcoljanak egymás közt – mondta keményen, mintha csak saját magát akarná meggyőzni. Szándékosan felidézte az előző esti találkozást. Az elf támadott, pedig ő kijelentette, hogy nem akar harcolni. Eszébe jutott a nyíl is, amit Guenhwyvar oldalából szedett ki.
– Irtsák csak ki egymást – heveskedett Drizzt, és megfordult, hogy továbbinduljon. De azért még egyszer utoljára visszanézett a válla fölött, és észrevette, hogy néhány óriás megindult. Egy csoportjuk a gerincen maradt, és szüntelen kőesővel bombázta a völgyet, míg két másik csapat, az egyik jobbra, a másik balra, elindult oldalt, hogy a csapdába esett üldözők mögé kerüljön.
Drizzt tudta, hogy követői nem menekülhetnek. Ha az óriások az oldalukba kerülnek, akkor nem tudnak védekezni a kereszttűz ellen.
Ebben a pillanatban valami megmozdult benne: ugyanaz az érzés, ami cselekvésre késztette a gnollokkal szemben. Biztosan nem tudhatta, de sejtette, hogy a támadást fontolgató gnollokhoz hasonlóan most az óriások képviselik a rossz oldalt ebben a küzdelemben.
Aztán újabb gondolatok lágyították meg Drizzt kemény arcát: az udvaron játszadozó gyerekek, a vályúba pottyanó szőke kisfiú képe.
A drow a földre helyezte az ónix szobrocskát. – Gyere, Guenhwyvar – parancsolta. – Szükség van ránk.
– Az oldalunkba akarnak kerülni! – vicsorogta Roddy McGristle, látva a lefelé nyomuló óriásokat.
Dove, Gabriel és Kellindil először körbenéztek, majd egymásra: valami menekülési utat kerestek. Sokszor küzdöttek már óriások ellen együtt is, más csapatokban is. Akkor mindig önként, örömmel szálltak harcba, hogy megszabadítsák a világot néhány bajkeverő szörnyetegtől. De most sejtették, hogy más lesz a csata kimenetele. A kőóriások a legjobb kőhajítók hírében álltak az összes birodalomban, és egyetlen célba talált lövedékük megölte a legkeményebb embert is. Darda pedig, bár életben volt, nem tudott futni, és a többiek semmi szín alatt nem hagyták volna ott.
– Menekülj, hegyi ember – parancsolta Kellindil Roddynak. – Nem tartozol nekünk semmivel.
Roddy hitetlenkedve nézett az íjászra. – Én nem futamodom meg, elf- morogta. – Semmi elől se!
Kellendil bólintott, és nyílvesszőt helyezett az íj húrjára.
– Ha mellénk érnek, elvesztünk – magyarázta Dove Fretnek. -Bocsáss meg, kedves Fret. Nem kellett volna elhozzalak az otthonodból.
A törpe tagadólag vállat vont. Köpenye alá nyúlt, és egy kicsi, de erős ezüstkalapácsot szedett elő. Dove erre elmosolyodott, és arra gondolt, milyen furcsán fest a kalapács a törpe puha, inkább toll-forgatáshoz szokott kezében.
A legfelső gerincen Drizzték árnyként követték a csapdába esett csapat bal oldala felé kerülő óriásokat. Drizzt elhatározta ugyan, hogy segít az embereknek, de azt nem tudta, mennyire lesz eredményes négy fegyveres óriás ellen. Ezzel együtt úgy gondolta, hogy Guenhwyvar segítségével elég hosszú időre szét tudja zavarni az óriásokat ahhoz, hogy a csapat kitörhessen.
A völgy kiszélesedett útközben, és Drizzt rájött, hogy a másik oldalon haladó óriáscsapat valószínűleg kőhajító-távolságon kívül van.
– Gyere, barátom – suttogta Drizzt a párducnak, előhúzta szablyáját, és elindult lefelé a csipkés, töredezett sziklák közt. De ahogy meglátta az óriások előtt elterülő terepet, nyakon ragadta Guenhwyvart, és visszavezette fel, a magas gerincre.
Itt a terep repedezett és sziklás volt, de kétségtelenül stabil. Előttük viszont nagyobb kőtömbök és kisebb sziklák hevertek szétszórtan a meredek emelkedőn. Drizzt nem volt túl tapasztalt a hegyoldalak stabilságának megítélésében, de még ő is látta, hogy a meredek és laza lejtő leomlással fenyeget.
A drow és a macska rohanni kezdtek, még mindig az óriások fölött. Az óriások már majdnem célhoz értek: némelyikük már dobálni is kezdte kövekkel az embereket. Drizzt lemászott egy nagyobb kőtömbhöz, nekiveselkedett és kibillentette a helyéről. Guenhwyvar nem ilyen kifinomult módszerekkel dolgozott. A párduc lerohant a hegyoldalon, minden lépésére kövek indultak meg. Ráugrott a kövek hátoldalára, aztán visszaszökkent, amikor a szikla nekilódult.
Kőtömbök gurultak és pattogtak. Kisebb kövek ugráltak közöttük egyre gyorsuló lendülettel. Drizzt az akció hevében a rohanó földindulás kellős közepén futott le köveket hajigálva és lökdösve -mindegy, hogyan, de fokozva az omlást. Hamarosan maga a föld is megindult a drow lába alatt, és az egész hegyoldal leomlani látszott.
Guenhwyvar a lavina előtt rohant, mint a végzet előfutára a meglepett óriások számára. A párduc átugrott előttük, de épp csak egy pillanatnyi figyelmet szenteltek neki, mert aztán több tonna kő zúdult a nyakukba.
Drizzt keményen koncentrált. A varázslat már kétszer cserbenhagyta eddig, és ha most sem tart ki, ha visszaejti őt a kőzuhatagba, akkor az a biztos halált jelenti.
Minden elszántsága ellenére érezte, hogy teste egyre súlyosabb a levegőben. Hasztalan csapkodott karjaival, kereste azt a mágikus energiát drow testében – mégis egyre lejjebb süllyedt.
– Csak azok veszélyesek ránk, akik elöl vannak! – kiáltott fel Roddy, amikor egy elhajított kő érkezett jobb felől, de röviden. -Azok ott a jobb oldalon túl messze vannak ahhoz, hogy eldobjanak idáig, a bal oldaliak meg...!
Dove követte Roddy gondolatmenetét, és tekintetét a bal szárnyukon emelkedő porfellegig. Sokáig és figyelmesen meredt a lezúduló kövekre, meg arra az alakra, ami akár egy köpönyeges sötételf is lehetett. Mikor visszanézett Gabrielre, tudta, hogy a harcos is észrevette a drow-t.
– Most már indulnunk kell – kiáltott oda Dove az elfnek. Kellindil bólintott, és kifeszített íjjal a fedezékköve oldalába állt.
– Mégpedig gyorsan – tette hozzá Gabriel. – Mielőtt a jobb oldali csapat lőtávolba kerül.
Kellindil íja pendült egyszer, pendült kétszer. Előttük egy óriás felhördült fájdalmában.
– Maradj itt Dardával – kérte Dove Fretet, aztán Gabriellel és Roddyval együtt – aki szoros pórázon fogta a kutyát – előrontott a fedezékből. Sziklától szikláig vetődtek, zavaró cikkcakkban, hogy az óriások ne tudják kiszámítani a mozgásukat. Kellindil nyilai végig ott süvítettek mellettük, hogy az óriások inkább a védekezéssel, mint a kőhajigálással legyenek elfoglalva.
Mély szirtek voltak a lejtő aljánál, melyek fedezéket kínáltak, de szét is választották a három harcost. Nem látták az óriásokat sem. de tudták a nagyjábóli irányt, és arra igyekeztek.
Két kőfal közül éles kanyarral kifordulva Roddy éppen belebotlott az egyik óriásba. Azonnal elengedte a kutyáját, mire az acsargó állat félelem nélkül előretört és magasra ugrott, kis híján elérve a behemót derekát.
A hirtelen támadástól megdöbbenve az óriás elejtette husángját és röptében elkapta a kutyát. Egy pillanat alatt összeroppantotta volna a szerencsétlen jószágot, ha a Vércsapoló, Roddy gonosz fejszéje bele nem vág a combjába, a testes hegyi ember minden erejével. Az óriás megtántorodott, Roddy kutyája kiszabadult, és továbbmászott fölfelé, az óriás nyaka és arca felé kapkodva. Lent pedig Roddy vagdalkozott, mintha csak fát aprítana.
Félig lebegve, félig táncolva a gördülő köveken siklott lefelé Drizzt a lejtőn. Látta az egyik óriást botladozva kiválni a zűrzavarból, de éppen Guenhwyvar mancsai közé került. Az óriás sebesülten és döbbenten rogyott össze.
Drizztnek nem volt rá ideje, hogy kiélvezze kétségbeesett tervének sikerét. Lebegővarázsa valamiképpen kitartott, így éppen elég könnyű maradt ahhoz, hogy megőrizze egyensúlyát. De amellett, hogy csúszott, még kövek is eltalálták, a por pedig fojtogatta, és csípte érzékeny szemét. De így félvakon is sikerült észrevennie egy kisebb gerincet, ami némi menedéket nyújthatott, ám csak úgy juthatott volna oda, ha megszünteti lebegését, és mászik tovább.
Újabb kő ütközött Drizztnek, és majdnem megpörgette a levegőben. Érezte, hogy a varázs gyengül, és tudta, hogy csak egy esélye maradt. Visszanyerte egyensúlyát, megszüntette a varázslatot, a földre süllyedt, és futni kezdett.
Gurult, kúszott-mászott, szaladt. Egy szikla ütődött már így is sérült térdének, és a földre lökte. Drizzt megint gurult, de azért így is mindent megpróbált, hogy elérje a kiszemelt gerinc menedékét.
De nem volt elég a lendülete. Újra lábra állt, hogy lefussa a maradék távot, de semmi erő nem maradt a lábában, és azonnal felbukott: ott maradt védtelenül, megrekedve.
Érezte az ütődést a hátán, és tudta, hogy vége az életének. Aztán egy pillanat múlva szédelegve csak azt látta, hogy valamiképp a gerinc mögé került, és valami beborítja, de nem por vagy kő.
Guenhwyvar ült a gazdája hátán, úgy védte Drizztet, míg az utolsó kő is el nem pattogott mellettük.
Ahol a szirtek után nyíltabb terep következett, Dove és Gabriel ismét látták egymást. Mozgásra figyeltek fel maguk előtt, egy lazán rakott kőfal mögött, mely körülbelül tizenkét láb magas volt, és ötven láb hosszú.
Egy óriás bukkant fel a fal tetején dühös ordítással, és egy dobásra kész követ tartott a feje fölött.
Számos nyílvessző állt ki a nyakából és a mellkasából, de fel sem vette.
Kellindil következő lövése azonban már magára vonta a figyelmét, mert a nyílvessző éppen a könyökébe állt. Az óriás felhördült és a karjához kapott, teljesen elfeledkezve a kőről, ami így éppen a fejére esett. Az óriás egy pillanatig döbbenten, mozdulatlanul állt, miközben két újabb nyílvessző talált az arcába. Egy kissé megingott, aztán a porba omlott.
Dove és Gabriel összemosolyogtak: mindketten nagyra értékelték az elf íjász ügyességét. Aztán folytatták a rohamot, a fal két különböző vége felé.
Dove épp a sarok mögött lepett meg egy óriást. A szörnyeteg a bunkójáért nyúlt, de Dove kardja azonnal lecsapott, és megsebesítette a kezét. A kőóriások veszedelmes ellenfelek voltak, öklük egyetlen csapásával leterítették az embert, bőrük pedig csaknem olyan kemény volt, mint a szikla, amiről a nevüket kapták. De sebzetten, meglepődve és a husángjuk nélkül nem vehették fel a versenyt egy tapasztalt erdőjáróval. Dove felugrott a falra, amitől egy szintbe került az óriás arcával, és módszeres munkába kezdett a kardjával.
Gabrielnek viszont nem volt ilyen szerencséje. A megmaradt egy óriás nem volt ilyen közel a fal végéhez. Bár Gabriel meglepte ellenfelét, amikor előbukkant, a behemótnak elég ideje – meg kézben egy köve – volt az ellentámadáshoz.
Gabriel felemelte a kardját, hogy eltérítse a lövedéket, és ez mentette meg az életét. A kő elsodorta a kardot, és még így is elég lendülete maradt ahhoz, hogy feldöntse a harcost. Gabriel harcedzett veterán volt, és főként azért volt még mindig életben annyi harc után, mert mindig tudta, mikor kell visszavonulni. Átvészelte a fájdalom első, legerősebb hullámát, aztán talpra állt, és visszarohant a fal másik oldalára.
Az óriás husánggal a kézben követte. A fal mögül kilépő szörnyeteget szisszenő nyílvessző várta, de az óriás csak félresöpörte a vesszőt, és a harcosra csapott.
Gabriel hamarosan kifogyott a helyből. Megpróbált visszamenni a szirtek közé, de az óriás elvágta az útját, és egy dobozszerű kő-zsákutcába szorította. Gabriel szabadjára engedett dühvel átkozta balszerencséjét.
Dove ezalatt elintézte a maga óriását és kirohant a fal mögül. Azonnal észrevette Gabrielt meg az óriást.
Gabriel is látta az erdőjárót, de csak a vállát vonta meg, szinte bocsánatkérően, mert tudta, hogy Dove nem érhet oda időben megmenteni őt.
A morgó óriás közelebb lépett, hogy végezzen a nyomoronc emberrel, de aztán éles reccsenés hallatszott, és a szörny megtorpant. Egy-két pillanatig furcsán forgatta a szemeit, aztán Gabriel lábához rogyott, meglehetősen halott állapotban.
Gabriel felnézett az egyik falra, és majdnem hangosan elnevette magát.
Fret kalapácsa nem volt nagy fegyver – körülbelül két hüvelyk széles lehetett a feje –, de nehéz és kemény annál inkább. Beszakította vele a kőóriás koponyáját.
Dove eltette a kardját, úgy jött, hasonlóan meglepetten.
Fretet nem szórakoztatta döbbent ábrázatuk.
– Végül is törpe volnék, vagy mi – morogta méltatlankodva, és keresztbe fonta a karját maga előtt. Ettől a véres-agyvelős kalapács hozzáért a köpenyéhez, mire a törpe teljesen pánikba esett. Tömpe ujjait megnyálazva esett neki az undok foltnak, aztán még nagyobb iszonyattal szemlélte az ujjara kenődött trutymót.
Dove és Gabriel most már teli torokból nevettek.
– Tudd meg, hogy te fizeted az új köpenyemet! – rivallt Dove-ra a törpe. – Ebben biztos lehetsz!
Aztán egy kiáltás kizökkentette őket pillanatnyi megkönnyebbülésükből. A négy megmaradt óriás, miután látta, hogy társaik egy csapata a lavina alá került, a másikat pedig gondos kezek vágták le, elvesztette érdeklődését a csata iránt, és a menekülés mellett döntött.
Mögöttük ott loholt Roddy McGristle, és a csahos kutya.
Egyetlen óriás élte túl a lavinát és a párduc karmait is. Most vadul rohant fölfelé a hegyoldalban, a legfelső gerinc felé.
Drizzt gyors üldözésre indította Guenhwyvart, aztán talált egy mankónak használható botot, és talpra állt. Összehorzsolva, porosan, teli sebekkel még a barghest-csatából – meg amiket most szerzett – indult el. De a lejtő alján valami mozgást látott, ezért megállt. Megfordult, és az elffel találta szembe magát, pontosabban egy rászegezett nyílvesszővel.
Drizzt körülnézett, de nem volt hova bújnia. Talán tehetett volna egy sötétséggömböt valahova maga és az íjász közé, de tudta, hogy egy ilyen ügyes íjász még így sem hibázná el a lövést. Drizzt kihúzta magát, és büszkén nézett szembe az elffel.
Kellindil visszaeresztette az íjhúrt, és levette róla a vesszőt. Ő is látta a sötétköpenyes alakot a kőcsuszamlás tetején lebegni.
– A többiek hátramaradtak Dardával – mondta Dove, aki most ért oda az elfhez. – McGristle pedig üldöz...
Kellindil se nem felelt, se nem nézett az erdőjáróra. Csak kurtán biccentett, fejének mozdulatával mutatva fel a sötét alakra a hegyoldalban.
– Hagyd elmenni – kérte Dove. – Ő sosem volt az ellenségünk.
– Nem szeretem, ha egy drow szabadon járkál – felelte Kellindil.
– Én sem – adott igazat neki Dove. – De még kevésbé szeretném, ha McGristle megtalálná őt.
– Visszamegyünk Maldobarba és megszabadulunk attól az embertől – vigasztalta Kellindil. – Aztán te meg a többiek visszatértek Sundabarba. Nekem vannak rokonaim ezekben a hegyekben: együtt fogjuk szemmel tartani sötétszínű barátunkat, és teszünk róla, hogy ne ártson senkinek.
– Rendben – mondta Dove. Megfordult és elindult, Kellindil pedig, akit nem kellett tovább győzködni, követte.
De aztán mégis megállt, és még egyszer visszanézett. Benyúlt a hátizsákjába, kivett belőle egy palackot, és jól láthatóan letette a földre. Aztán mintha még egyet gondolt volna, előszedett még valamit, ezúttal az övéből, és a flaska mellé ejtette. Aztán elégedetten megfordult és az erdőjáró nyomába eredt.
Mire Roddy McGristle megtért vad, de eredménytelen hajszájából, Dove és a többiek már mindent összepakoltak, és indulásra készen álltak.
– Tovább a drow után – jelentette ki Roddy. – Nyert egy kis időt, de hamar beérjük.
– A drow elment – mondta élesen Dove. – Nem üldözzük tovább. Roddy arca eltorzult a meglepetéstől. Látszott rajta, hogy majd' szétveti a düh.
– Dardának nagyon nagy szüksége van pihenésre! – reccsent rá Dove. – Kellindilnek pedig majdnem minden nyila kifogyott, csakúgy, mint a készleteink.
– Én nem felejtem el ilyen könnyen a Thistledownok halálát! -jelentette ki Roddy.
– A drow sem – vetette közbe Kellindil.
– Thistledownékat már megbosszulták – tette hozzá Dove. – És ezt te is nagyon jól tudod, McGristle. A drow nemhogy nem ölte meg őket, de még le is vágta a gyilkosukat!
Roddy vicsorogva elfordult. Tapasztalt fejvadász, és ebből kifolyólag gyakorlott nyomozó volt. Természetesen már régen kitalálta, mi az igazság, de nem feledkezhetett meg összekarmolt képéről, leszakadt füléről – és persze a zsíros fejpénzről.
Dove sejtette, mire gondol. – Maldobar népe nem akarja majd a drow fejét, ha megtudja az igazságot – mondta. – És fizetni sem akar majd, gondolom.
Roddy vadul rámeredt, de nem tudott vitába szállni ezzel az érveléssel. Mikor Dove csapata elindult vissza Maldobarba, Roddy is velük tartott.
Drizzt még aznap visszament a hegyoldalba: keresett valamit, amiből megtudhatja üldözői hollétét. Megtalálta Kellindil flaskáját, és csak óvatosan merte megközelíteni, de aztán meglátta mellette a másik tárgyat: a kicsiny tőrt, amit a manótól vett el, és amit eldobott az elf mellett első találkozásukkor.
A kulacsban lévő folyadék édes illatú volt, és a drow, akinek a torka még mindig égett a portól, örömmel ivott bele. Csípős borzongás futott végig rajta, ami felfrissítette és megélénkítette. Már napok óta alig evett, mégis hirtelen visszatért az ereje. Sebesült lába egy pillanatra elzsibbadt, aztán érezte, hogy az is erőre kap.
Hirtelen szédülés-hullám fogta el. Odamászott egy közeli kőhöz, és leült mellé pihenni.
Mikor felébredt, az ég sötét volt és csillagos. Sokkal jobban érezte magát. Még a kőlavinában szétmaródott lába is elbírta megint. Drizzt tudta, ki hagyta ott neki a kulacsot meg a tőrt, és most, hogy felismerte a gyógyital természetét, bizonytalansága és tanácstalansága csak nőtt.
MONTOLIO
A világ különféle népei számára semmi sem oly elérhetetlen, ugyanakkor oly mélyen személyes és útmutató, mint az isten fogalma. Szülőhelyemen szerzett tapasztalataim nem sokat mutattak meg nekem ezekből a természetfölötti lényekből a gonosz drow istenség, Lloth, a Pókkirálynő befolyásán kívül.
Lloth véres művének megtapasztalása után nem siettem keblemre ölelni semmiféle istent, semmiféle olyan lényt, ami így irányítja, megszabja egy egész társadalom felfogását és életét. Az erkölcs nem belső erő, és ha az, akkor az elveket diktálják vagy érzik?
Ezután jön maguknak az isteneknek a kérdése: ezek a névvel illetett dolgok valóban létező lények, vagy csak közös hiedelmek megtestesülései? A sötételfek azért gonoszak, mert a Pókkirálynő útmutatását követik, vagy Lloth csak a természetes gonosz drow hajlam kicsúcsosodása?
Ugyanígy, mikor a Jeges Szelek Völgyének barbárjai harcolni indulnak a tundrán, és Tempus, a Hadak Ura nevét kiáltozzák, akkor Tempus tanait követik, vagy Tempus csak egy idealizált név, amit a cselekedeteikre ruháznak?
Erre én nem tudok választ adni, de rá kellett jönnöm, hogy senki más sem, akármilyen nagy hévvel hangoztatják is az ellenkezőjét -főleg egyes istenek papjai. Végső soron, a prédikátorok legnagyobb bánatára, az istenválasztás személyes ügy, az elkötelezettség vállalása pedig mindig az adott személy belső elvrendszeréből ered. Egy hittérítő korlátozhat és kijátszhat leendő tanítványokat, de egyetlen értelmes teremtmény sem tudja valóban követni egy isten-figura határozott parancsait, ha ezek a parancsok ellenkeznek a saját meggyőződésével. Sem én, Drizzt Do'Urden, sem az apám, Zaknafein nem tudtunk soha a Pókkirálynő híveivé válni. És Wulfgar a Jeges Szelek Völgyéből, aki később a barátom lett, bár talán még mindig ordítja a hadisten nevét, szerintem nem szolgál a Tempus nevű lény elégedettségére, kivéve, ha használatba veszi roppant harci pörölyét.
A birodalmak istenei számosak és különfélék – vagy csak számos és különféle nevei és megnyilvánulásai ugyanannak a lénynek.
Nem tudom – és nem is foglalkozom vele –, hogy mi az igazság.
Drizzt Do'Urden
Tél
Drizzt napokig ment a magasba törő, sziklás hegyeken át, hogy minél messzebb kerüljön a falutól – és a szörnyű emlékektől. Nem tudatosan döntött a menekülés mellett: ha nem lett volna úgy kifordulva magából, megláthatta volna az elf jóindulatú ajándékaiban egy jövőbeni kapcsolat első lehetőségét.
De Maldobar és a bűntudat emlékét, ami a drow vállát nyomta, nem lehetett olyan könnyen eldobni. A falu csak újabb zsákutca volt az otthonkeresésben, melyről egyre inkább hitte, hogy hiábavaló. Drizzt nem tudta, hogy egyáltalán képes lesz-e lemenni a következő faluba, amit majd meglát. A tragédia lehetősége túl világosan mutatkozott meg előtte. Abba már nem gondolt bele, hogy a barghestek jelenléte milyen ritka, szokatlan dolog volt, és hogy ilyen szörnyek hiányában a találkozás talán másképp sült volna el.
Életének ezen mélypontján a drow minden gondolata egyetlen szóban kristályosodott ki, ami szüntelenül ott visszhangzott az agyában, és mindannyiszor szíven döfte: „Drizzt”.
Végül egy széles völgyhöz ért, melynek meredek, sziklás oldalai közt egy lent dübörgő folyam párája ült. A levegő hidegebb lett -Drizzt többek közt ezt sem értette –, és a nedves pára jól esett a drow-nak. Elindult lefelé – az út szinte egész napját felemésztette -és elért a zuhatagos folyó partjára.
Drizzt Mélysötéten látott már folyókat, de ehhez egyik sem volt fogható. A Rauvin szirteken szökkent át, habja magasra fröccsent a levegőbe. Roppant kövek mellett rohant el, egy kavicsosabb résznél szétterült, majd hirtelen vízesésbe bukott, ami ötször olyan magas volt. mint a drow. Drizztet rabul ejtette a látvány és a hang, de még inkább az, hogy megsejtette: itt talán menedéket találhat. Számos holtág szegélyezte a folyamot, kis állóvizek, melyek kiestek a fősodorból. Itt gyülekeztek a halak is, megpihenve a sebes áramlat küzdelmei után.
A látványra megkordult Drizzt gyomra. Az egyik medence fölé térdelt felemelt kézzel, lecsapásra készen. Több kísérletébe került, mire rájött, hogyan töri meg a víz a fényt, de elég gyors és eszes volt ahhoz, hogy megértse a játékot. Hirtelen a vízbe csapott, és egy lábnyi hosszúságú pisztrángot markolt ki.
Kidobta a halat a kövekre, és hamarosan egy másikat is fogott. Ma este jót eszik majd, először azóta, hogy otthagyta a falu környékét. Tiszta, hideg víz pedig van elegendő, szomjaznia nem kell.
Ezt a helyet Halott Ork Szorosnak hívták azok, akik ismerték a környéket. A név némileg félrevezető volt, mert bár valóban több száz ork lelte itt halálát az emberek elleni harcban, de több ezernyi belőlük még mindig itt élt a hegyi barlangokban, készen arra, hogy lecsapjanak minden betolakodóra. Kevés ember merészkedett ide, azok is rosszul tették.
A tudatlan Drizztnek azonban a könnyű élelem és vízforrás, meg a kellemesen melegítő köd miatt tökéletes menedéknek tűnt a völgy.
A drow, sziklák és barlangok óvó árnyékában töltötte a nappalokat, halászni és gyűjtögetni jobb szeretett az éjszaka sötét óráiban. Ezt az éjszakai életmódot nem tekintette visszatérésnek előző életéhez. Mikor előjött Mélysötétből, elhatározta, hogy felszínlakóként fog élni a felszínlakók között, és nagy fájdalmak közepette szoktatta magát a nappali világossághoz. De most már nem voltak ilyen illúziói. Inkább az éjszakákat választotta a mozgásra, mert így jobb volt érzékeny szemeinek, és mert tudta, hogy minél kevesebbet teszi ki szablyáját a napfénynek, a fegyver annál tovább megőrzi maradék varázserejét.
De csakhamar azt is megértette, miért kedvelik jobban a felszínlakók a nappalt. A nap melegítő sugarai alatt a hőmérséklet még elviselhető volt, ha kissé hideg is. Éjszaka azonban menedéket kellett keresnie a szurdok oldalán leömlő maró fagy ellen. Északon gyorsan jött a tél, de ezt persze a drow, aki egy évszakok nélküli világban nőtt föl, nem tudhatta.
Az egyik ilyen éjszakán, mikor a szél fagyos északi leheletétől elgémberedett a keze, Drizzt fontos felismerésre jutott. Hiába volt mellette Guenhwyvar, hogy melegítse, növekvő fájdalmat érzett a végtagjaiban. A hajnal még messze volt, és Drizzt erősen kételkedett benne, hogy egyáltalán megéri a napkeltét.
– Túl hideg van. Guenhwyvar – dadogta vacogó foggal. – Túl hideg van.
Megfeszítette izmait, és mozgolódni kezdett, hogy helyreállítsa lelassult vérkeringését. Aztán mentális gyakorlatba kezdett: a régi, meleg időkre gondolt, hogy úrrá legyen kétségbeesésén, és becsapja testét. Egyetlen kép bukkant fel benne világosan: a Menzoberranzani Akadémia konyháinak képe. A mindig meleg Mélysötéten Drizzt soha nem a meleg forrásaként tekintett a tűzre, csak főzőeszköznek, fényforrásnak tartotta, esetleg fegyvernek. De most egyszerre nagyon fontos lett a számára. A szél egyre hidegebben és hidegebben süvített, Drizzt pedig megrettenve döbbent rá, hogy egyedül a tűz melege tarthatja életben.
Gyújtós után nézett. A Mélysötéten gombaszárakat tüzelt el, a felszínen azonban nem nőttek elég nagyra a gombák. De voltak más növények, fák, amik még Mélysötét gombáinál is magasabbak voltak.
– Hozz... magasat – vacogta Drizzt Guenhwyvarnak, nem ismervén a „fa” szót. A párduc kíváncsian méregette.
– Tüzet – könyörgött Drizzt. Fel akart állni, de a lába teljesen elgémberedett.
Ezt a párduc már értette. Felmordult, és kirohant az éjszakába. Majdnem keresztülesett egy rőzsehalmon, amit valaki – Drizzt nem tudta, ki – éppen a bejárat elé készített. A drow annyira aggódott az életéért, hogy nem figyelt fel a párduc gyanúsan gyors visszatérésére.
Percekig hiába próbálkozott azzal, hogy tőrét a kőhöz csapkodva tüzet csiholjon. Végül rájött, hogy a szél miatt nem kapnak lángra a szikrák. Egy védettebb részre vitte a farakást. Most már fájt a lába, és a nyála ráfagyott az ajkára.
Ekkor a szikra belekapott a száraz fába. Drizzt óvatosan szította az aprócska lángot, és két tenyere fészkében óvta a széltől.
– Meggyulladtak a lángok – mondta az elf a társának.
Kellindil komoran bólintott. Még mindig nem volt egészen biztos abban, hogy okosan teszik-e, amikor segítenek a drow-nak. Kellindil egyenesen idejött Maldobarból, míg Dove és a többiek Sundabarba indultak. Találkozott egy kis rokon elf családdal, akik a Halott Ork Szoros közelében éltek a hegyen. Az ő szakértő segítségükkel az elf hamarosan rábukkant a drow-ra, és rokonaival együtt már hetek óta figyelte kíváncsian.
De Drizzt ártalmatlan életmódja nem oszlatta el az elf minden kételyét. Hiszen Drizzt mégiscsak drow, fekete kívül, és a híre szerint fekete a lelkében is.
Kellindil sóhaja mégis valódi megkönnyebbülésről árulkodott, amikor ő is meglátta a halvány, távoli fényt. A drow nem fog megfagyni: Kellindil hitte, hogy ez a drow nem ilyen végzetet érdemel.
Miután evett valamit – még ugyanazon az éjszakán – Drizzt Guenhwyvarhoz bújt, aki szintén örömmel fogadta barátja testének melegét. Drizzt felnézett a fagyos égen fényesen tündöklő csillagokra. – Emlékszel Menzoberranzanra? – kérdezte a párducot. – Emlékszel arra, amikor először találkoztunk?
Guenhwyvar, ha értette is, semmi jelét nem adta. Ásítva hajtotta a fejét két mancsa közé.
Drizzt elmosolyodott, és megvakargatta a párduc fülét. A Sorcere-ben, az Akadémia varázslóiskolájában találkozott Guenhwyvarral, amikor a párduc még Masoj Hun'ett tulajdonában volt: az egyetlen drow-éban, akit Drizzt megölt. Drizzt most szándékosan igyekezett nem gondolni erre az incidensre: a lábát melengető kellemes tűznél nem volt helye az ilyen kellemetlen gondolatoknak. A rengeteg borzalom ellenére, amit szülővárosában tapasztalt, azért kellemes percei is voltak ott, ezenkívül hasznos leckékben lehetett része. Még Masojtól is tanult olyan dolgokat, amik most nagyobb hasznára váltak, mint valaha képzelte volna. A pattogó lángokra nézve Drizzt eltűnődött azon, hogy ha gyakornokként nem kellett volna gyertyákat gyújtogatnia, akkor most talán a tüzet sem tudná megrakni. Tagadhatatlan, hogy ez a tudás mentette meg a fagyhaláltól.
De Drizztnek lehervadt a mosoly az arcáról, mikor gondolatai továbbhaladtak ezen a szálon. Nem is olyan sokkal ezután a fontos lecke után Drizzt kénytelen volt megölni Masojt.
A drow hátradőlt, és felsóhajtott. Veszedelmek és zavaros kapcsolatok híján most nagyon egyszerű életet élt, mégis éppen ekkor rohanta meg legerősebben élete bonyolultságának problémája.
Aztán kizökkent a nyugalmából, amikor egy nagy madár: egy szarvszerű tollpamacsokkal rendelkező bagoly húzott el fölötte. Drizzt nevetett rajta, hogy ennyire nem tud ellazulni: mire eljutott az agyáig, hogy a madár nem jelent rá veszélyt, már talpon is volt, kirántott karddal és tőrrel. Guenhwyvar is reagált a madárra, de egész másképp. Mikor Drizzt felpattant, és üresen maradt a helye, a párduc közelebb csúszott a tűz melegéhez, kéjesen nyújtózkodott, és megint ásított egyet.
A bagoly zajtalanul siklott a láthatatlan fuvallatokon, és a folyó feszálló párájának hátán emelkedett föl a szurdokban, szemközt azzal a fallal, ahol Drizzt lejött. A madár végigsuhant az éjszakán egy sűrű örökzöld-ligethez az egyik hegyoldalon, aztán megpihent egy fa-kötél hídon, mely három fa magasabb ágait kötötte össze. Rövid tollászkodás után megszólaltatott egy kis ezüstcsengőt, ami éppen ilyen esetekre volt rászerelve a hídra.
Egy pillanat múlva a madár megint csengetett.
– Jövök – hallatszott bentről egy hang. – Türelem, Huhogány. Ne siettesd a szegény vak embert. – A bagoly, mintha értené és élvezné a dolgot, újra csengetett.
Kunkori szürke bajszú, fehér szemű öregember jelent meg a hídon. Szökellve haladt a bagoly felé. Montolio annak idején neves erdőjáró volt, aki utolsó éveit – a saját akaratából – magányosan élte a hegyek között, azokkal a lényekkel körülvéve, akiket a legjobban szeretett (és az embereket, elfeket, törpéket meg más értelmes fajokat nem ide sorolta). Hajlott kora ellenére Montolio magas és daliás termetű volt. de azért az évek is megtették a magukét, mert a remete egyik keze úgy meggörbült, hogy szinte madárkaromra emlékeztetett.
– Türelem, Huhogány – motyogta. Aki látta fürgén végigmenni az alattomos függőhídon, sose gondolta volna, hogy vak, azok pedig, akik ismerték, sosem mondták ezt. Inkább mondták volna azt, hogy a szeme nem működik, de aztán gyorsan hozzátették volna, hogy neki nincs is szüksége rájuk. Képességeivel és tudásával, valamint számos állat barátja segítségével az öreg erdőjáró többet „látott” a körülötte zajló világból, mint sok rendes látású ember.
Montolio kinyújtotta a karját, amire a nagy bagoly azonnal rátelepedett, óvatosan egyensúlyozva a férfi vastag bőr ruhaujján.
– Láttad a drow-t? – kérdezte Montolio.
A bagoly egy húú-val válaszolt, aztán bonyolult, csattogó pattogtatásba és további huhogásba kezdett. Montolio figyelmesen hallgatta, egyetlen részletet sem mulasztott el. Barátai, főleg a beszédes természetű bagoly segítségével az erdőjáró már napok óta megfigyelés alatt tartotta a drow-t, hogy kiderítse, a sötételf vajon miért jött a völgybe. Montolio először azt hitte, hogy a drow valamiképpen Graullal, a környék ork főnökével áll kapcsolatban, az idők során azonban megváltozott a véleménye.
– Ez jó jel – jegyezte meg Montolio, amikor a bagoly megnyugtatta, hogy a drow mindeddig nem vette fel a kapcsolatot az ork törzsekkel. Graul önmagában is elég rossz volt, hát még egy erős elf szövetségessel!
De az erdőjáró nem tudott rájönni, hogy az orkok miért nem találták még meg a drow-t. Talán nem vették észre: a drow letért az útról, hogy észrevétlen maradjon, nem rakott tüzet – legalábbis ma estig nem –, és csak napnyugta után merészkedett elő. De még valószínűbb, vélte Montolio, mikor jobban belegondolt, hogy az orkok látták a drow-t, de még nem volt bátorságuk kapcsolatot teremteni vele.
De akár így, akár úgy. az eset jóleső szórakozást nyújtott az erdőjárónak napi tevékenysége közben: a házát készítette elő a közelgő télre. Nem ijedt meg a drow megjelenésétől – Montolio nemigen félt semmitől –, és ha a drow meg az orkok nem szövetségesek, akkor a várható összezördülés felettébb érdekesnek ígérkezik.
– Menj és fogj egeret! – mondta végül a panaszkodó bagolynak. A madár azonnal felröppent, tett egy kört a híd alatt, majd fölötte, aztán eltűnt az éjszakában.
– Csak vigyázz, hogy ne azt az egeret edd meg, amit azért küldtem ki, hogy figyelje a drow-t! – kiáltotta Montolio a madár után.
Megrázta elvadult szürke fürtjeit, és visszament a híd végénél álló létrához. Miközben lemászott, megfogadta, hogy hamarosan a derekára csatolja kardját, és személyesen néz utána, miért jött ide ez a különös sötételf.
Nem ez volt az öreg erdőjáró első ilyen fogadalma.
Az ősz figyelmeztető szelei hamar utat engedtek a tél rohamának. Drizztnek nem sok idő kellett hozzá, hogy megtanulja a szürke felhők jelentőségét, mégis meglepődött, amikor a vihar most hóval, nem esővel érkezett. Látta már a fehérséget a hegyek csúcsain, de sosem ment elég közel hozzá ahhoz, hogy alaposabban megvizsgálja: azt hitte, hogy csak a sziklák ilyen színűek. Most azt látta, hogy fehér pelyhek ereszkednek le a völgybe: a folyóban eltűnnek, de a sziklákon felgyűlnek.
Mikor a hó vastagodni kezdett, a felhők pedig még mélyebbre lógatták hasukat, Drizzt borzalmas felfedezésre jutott. Gyorsan előhívta Guenhwyvart.
– Jobb búvóhelyet kell találnunk – magyarázta a fáradt párducnak. Még csak tegnap küldte haza Guenhwyvart asztrális otthonába. – És tele kell raknunk tűzrevalóval.
Több barlang is volt a völgyfalban a folyónak ezen a partján. Drizzt talált egyet, ami nemcsak hogy mély és sötét volt, de még egy magas sziklaszirt is védte a széltől. Belépett, aztán megállt, épp csak annyira, hogy szeme átálljon a hó vakító fehérsége után.
A barlang padlója egyenetlen volt, mennyezete pedig nem túl magas. Nagy kőtömbök hevertek véletlenszerűen szerteszét, és az egyik oldalon, valamelyik ilyen tömb közelében Drizzt egy sötétebb foltot pillantott meg: egy másik terem bejáratát. Lerakta gyújtós-csomagját, és elindult felé, aztán hirtelen megtorpant: ő is, Guenhwyvar is megérezték az idegen jelenlétet.
Drizzt előhúzta a kardját, a kőtömbhöz osont, és kikukkantott mögüle. Hőlátásával nem volt nehéz észrevennie a barlang másik lakóját: egy melegen izzó gömböt, ami jóval nagyobb volt, mint a drow. Drizzt azonnal tudta, mi ez, bár a nevét nem ismerte. Már sokszor látta ezt a lényt, amikor ügyesen – és a nagyságához képest fantasztikus gyorsasággal – halat fogott a patakból.
Bármi is volt a neve, Drizztnek nem volt kedve megvívni vele a barlangért: voltak más üregek is a környéken, amiket könnyebben meg lehetett szerezni.
De a hatalmas barna medve, úgy látszik, másképp gondolta. Hirtelen megmozdult, és hátsó lábára emelkedett, roppant ordítása átvissz-hangzott a barlangon, karmai és fogai pedig igencsak feltűnőek voltak.
Guenhwyvar, a párduc asztrális lénye, azonnal felismerte a medvében ősi riválisát, akit a bölcs macska gondosan elkerül. A bátor párduc mégis egyenesen Drizzt elé ugrott, hogy feltartsa a nagy állatot, míg gazdája el tud menekülni.
– Ne, Guenhwyvar! – parancsolta Drizzt, megragadta a macskát, és saját magát húzta előre.
A medve – Montolio egy másik barátja – nem tett támadó mozdulatot, de fenyegetően állt a helyén. Nem örült, hogy megzavarták régen várt szunyókálásában.
Drizzt érezte, hogy van itt valami megmagyarázhatatlan – nem barátság a medve és közte, inkább valami borzongató megértés az állat szempontjából. Ostobának érezte magát, amikor elrakta a kardot, mégsem tudott mit tenni a jelenség ellen: mintha a medve szemével látta volna a helyzetet.
Drizzt elővigyázatosan közelebb lépett, hogy teljesen rálásson az állatra. A medve majdhogynem meglepettnek tűnt, lassan leeresztette nagy mancsait, és vicsorgása lassan átadta helyét valaminek, amit Drizzt kíváncsiságnak vélt.
A drow lassan benyúlt a zsebébe és elővett egy halat, amit vacsorára tartogatott. Odadobta a medvének, aki szimatolt egyet, aztán egy harapással eltüntette a halat.
Újabb hosszú bámulás következett, de a feszültség már eltűnt. A medve böfögött egyet, visszafeküdt, és hamarosan már elégedetten hortyogott.
Drizzt Guenhwyvarra nézett, és tanácstalanul vállat vont: fogalma sem volt, hogyan sikerült ilyen sikeresen kapcsolatba lépnie az állattal. A párduc láthatóan megértette a csere jelentőségét, mert a szőre lesimult.
Később, mikor Drizzt a barlangban járt, mindig ügyelt rá, hogy ha megmaradt egy kis élelme, akkor egy-egy darabot odapottyantson az alvó medve mellé. Néha, főleg ha Drizzt halat hozott, a medve szortyintott egyet álmában, aztán épp csak annyira ébredt föl, hogy bekebelezze az ennivalót. De gyakrabban előfordult, hogy ügyet sem vetett az ételre, csak ritmusosan hortyogott, mézről, málnáról és medvelányokról álmodott, meg amiről még az alvó medvék álmodni szoktak.
– Beköltözött Vérmorgóhoz? – kérdezte csodálkozva Montolio, amikor Huhogánytól megtudta, hogy a drow és a medve közösen lakják a kétüreges barlangot. Montolio kis híján elesett – és el is esett volna, ha nincs olyan közel a fa támasztéka. Az öreg erdőjáró csak állt, támaszkodott a fának, a borostát vakargatta az arcán, és a bajuszát húzogatta. Sok év óta ismerte a medvét, és nem volt benne biztos, hogy szeretett volna együtt lakni vele. Vérmorgó hirtelen haragú jószág volt, és ezt Graul számos ostoba orkja is megtanulta az évek során.
– Szerintem Vérmorgó csak túl álmos volt, hogy vitatkozzon – próbált értelmes magyarázatot keresni Montolio, pedig tudta, hogy itt valami más bujkál. Ha egy ork vagy egy goblin tévedt volna be abba a barlangba, Vérmorgó gondolkodás nélkül széttépi. A drow meg a párduca mégis ott vannak, nap mint nap, tüzet raknak a külső üregben, míg Vérmorgó elégedetten húzza a lóbőrt a belsőben.
Mint erdőjáró, és mint sok más erdőjáró ismerője, Montolio már rengeteg furcsa dolgot hallott életében. De mindeddig úgy hitte, hogy a vadállatokkal történő mentális kapcsolatteremtés képessége csak azoknak a felszíni elfeknek, félszerzeteknek, gnómoknak és embereknek a kiváltsága, akik erdei neveltetést kaptak. Honnan ismerheti egy sötételf a medvéket? – kérdezte Montolio fennhangon, a szakállát babrálva. Két lehetőség fordult meg a fejében: vagy a drow faj többre képes, mint gondolta, vagy pedig ez az egy sötételf más, mint a népe. Az elf eddigi különös viselkedését látva Montolio az utóbbi feltételezésre hajlott, de azért szerette volna biztosan tudni. Az első hó már leesett, és az erdőjáró tudta, hogy már a második meg a harmadik sem várat magára soká. A Halott Ork Szoros körüli hegyekben megállt az élet, ha lehullt a hó.
Guenhwyvar lett Drizzt megváltója a következő hetekben. Mikor a párduc átjött az Anyagi Síkra, mindig kiment a hideg, mély hóba vadászni, és ami még fontosabb, tüzelőfát is hozott.
De azért a drow-nak így sem volt könnyű dolga. Mindennap le kellett mennie a folyóhoz és széttörni a jeget, ami a lassabb folyású ágakban, Drizzt halászhelyein megült. Nem volt hosszú út, de a hó mély volt és alattomos, gyakran lecsúszott a lejtőn Drizzt nyakába. A drow sokszor mászott úgy vissza a barlangjához, hogy nem is érezte a lábát, a kezét. Hamar megtanulta, hogy jól megrakja a tüzet, mielőtt kimegy, mert visszatérve már nem volt ereje a tőrrel szikrát csiholni.
De még amikor tele volt a hasa, ott ült a tűz és Guenhwyvar oldala mellett, még akkor is fázott, és nyomorultul érezte magát. Hetek óta először támadtak kételyek benne, amiért elhagyta Mélysötétet, és ahogy kétségbeesése nőtt, már Menzoberranzan is eszébe jutott.
– Otthontalan nyomorult vagyok – panaszkodott az önsajnálat most már nem is olyan ritka pillanataiban. – Így fogok meghalni, fázva és egyedül.
Drizztnek fogalma sem volt róla, mi történik körülötte ebben a különös világban. Vajon az a meleg, amit első felszíni útján érzett, már sosem fog visszajönni? Vagy ez talán csak valami gonosz átok, amit talán neki szánnak hatalmas menzoberranzani ellenségei? Ez a tanácstalanság zavaró dilemmába kergette Drizztet: maradjon itt a barlangban, és várja itt ki a vihart (hisz máshogy nem tudta nevezni a telet), vagy induljon el a völgyből valami melegebb hely felé?
Ha elindulna, a hegyekben elpusztulna, és észrevett más dolgokat is, amik egybeesést mutattak a furcsa időjárással. A nappali órák száma csökkent, az éjszaka hosszabbodott. Vajon a nap teljesen el fog tűnni, és örök sötétben, hidegben hagyja a felszínt? De Drizzt kételkedett ebben, így hát egy üveggel meg egy kis homokkal elkezdte mérni a világosság és a sötétség hosszát.
Reményei egyre fogyatkoztak, mikor kalkulációi egyre korábbi napnyugtát mutattak, és ahogy az évszak előrehaladt, Drizzt egyre kétségbeesettebb lett. Valóban nyomorultul nézett ki: sovány volt és reszketett, mikor először észrevette az évszak fordulásának jelét, a téli napfordulót. Alig hitt a számításainak – mérései nem voltak túl pontosak – de néhány nap múlva már kétségtelenné vált a szóródó homok üzenete.
A napok egyre hosszabbak lettek.
Drizztbe visszatért a remény. Az évszakok változását már akkor gyanította, amikor az első hideg szelek fújni kezdtek. Látta, hogy a medve szorgalmasabban halászik, ahogy hidegebbre fordul az idő, és most már sejtette, hogy az állat számított a hidegre, és zsírt halmozott fel, amivel átaludhatja azt.
Ez a sejtés, és mérései a nappal hosszával kapcsolatban meggyőzték arról, hogy fagyos elszigeteltsége nem tart örökké.
De a napforduló nem hozott azonnali menekvést. A szelek még hidegebben fújtak, és a hó tovább vastagodott. Ám Drizztbe visszaköltözött az elszántság, és ahhoz nem elég egy tél, hogy legyőzzön egy elszánt drow-t.
Aztán megtörtént – szinte egyik napról a másikra. A hó megvékonyodott, a folyó jég nélkül, szabadon rohant, és a szél is melegebb áramlatot hozott. Drizzt érezte, hogy felbuzog benne az életerő és a remény, hogy megszabadul a bánattól és a megmagyarázhatatlan bűntudattól. Nem tudta, milyen késztetések támadtak fel benne, nem volt szava rá, de őt is éppúgy magával ragadta az időtlen tavasz, mint a felszín bármelyik más lényét.
Egy reggel éppen végzett a reggelivel, és lefeküdni készült, mikor hétalvó lakótársa kicammogott a belső üregből, szemmel láthatóan soványabban, de azért így is félelmetesen. Drizzt óvatosan nézte a hunyorgó medvét, és azon tanakodott, hogy hívja-e Guenhwyvart, vagy előhúzza-e a kardját. De a medve ügyet sem vetett rá. Elment mellette, szimatolt egyet, majd megnyalta a követ, amit Drizzt tányérnak használt, aztán kicaplatott a meleg napfénybe. A barlangbejáratnál megállt ásítani egyet, és akkorát nyújtózkodott, hogy Drizzt megértette: vége a téli álomnak. Azt is tudta, hogy a barlang most egyszer csak nagyon tele lesz ezzel a veszélyes állattal, és úgy döntött, hogy nem éri meg harcba bocsátkoznia a barlangért.
Drizzt elment, mielőtt a medve visszajött volna, de az állat nagy örömére otthagyott neki még egy utolsó halat. A drow hamarosan berendezkedett egy kevésbé mély és kevésbé védett barlangban, úgy száz yarddal arrébb.
Az ismert ellenség
A tél éppoly gyorsan tűnt el, ahogy jött. A hó napról napra fogyott, a déli szél pedig meleget hozott. Drizzt hamar kialakított egy kényelmes napirendet. A legnagyobb gondja most a még mindig havas földről visszacsillanó nappali fényesség volt. A drow meglehetősen jól alkalmazkodott a naphoz első néhány felszíni hónapja alatt, hisz sokszor nappal vándorolt. De most, hogy a fehér hó vakítóan verte vissza a ragyogást, Drizzt nemigen merészkedett ki.
Csak éjszaka jött elő: a nappalt meghagyta a medvének és a többi hasonló teremtménynek. De azért nem aggódott túlságosan, mert remélte, hogy a hó hamarosan eltűnik, és akkor visszatérhet ahhoz a könnyű élethez, amit a tél beköszöntése előtt folytatott.
Jóllakottan, kipihenten, a hold lágy fényénél Drizzt egy éjszaka átnézett a folyón a szemközti völgyfalra.
– Ott mi lehet? – suttogta magában. Bár a folyó erős sodrással haladt a tavaszi olvadásoktól, Drizzt már talált egy gázlót rajta: nagy és egymáshoz közeli kövek álltak ki a vízből.
Fiatal volt még az éjszaka: a hold még feleúton sem járt fölfelé. Kalandvággyal és az évszakra jellemző lelkesedéssel telve Drizzt úgy döntött, hogy megnézi. Lement a partra, aztán könnyedén, ügyesen szökdécselni kezdett a köveken. Egy ember vagy egy ork -meg a legtöbb más faj – számára a nedves, szabálytalanul álló, síkos kövek olyan nehézséget jelentettek, hogy még csak meg sem próbálkoztak volna vele, de a fürge drow gond nélkül átkelt.
Futva, a köveken szökkenve gondtalanul haladt a másik parton. Mennyire másképpen viselkedett volna, ha tudja, hogy most a völgynek azon az oldalán van, ami Graulnak, a hatalmas ork főnöknek a területe!
Egy ork őrjárat már akkor észrevette a szökellő drow-t, amikor az még a fal fele magasságában sem járt. Az orkok már máskor is látták, amikor halászott a folyóban. De mivel tartottak a sötételfektől, Graul úgy döntött, hogy nem mennek a közelébe: azt hitték.
a hó majd elűzi az idegent. De a tél elmúlt, a magányos drow pedig maradt, és most ráadásul át is kelt a folyón.
Graul idegesen csavargatta húsos ujjait, amikor meghallotta a híreket. A nagy orkot kissé megnyugtatta az a hit, hogy a drow egyedül van, nem egy nagyobb csapat tagja. Talán felderítő vagy renegát. Graul nem tudhatta, mi az igazság, de egyik lehetőség sem volt túl kellemes. Ha felderítő, akkor újabb sötételfek jöhetnek utána, ha pedig renegát, akkor lehetséges szövetségesekként tekinthet az orkokra.
Graul már sok éve volt törzsfőnök, az orkoknál szokatlanul hosszú ideje. Azért maradt meg, mert semmit sem bízott a véletlenre, a szerencsére, és most sem akarta ezt tenni. Egy sötételf elbitorolhatja a törzs vezéri helyét, pedig ehhez a pozícióhoz Graul ragaszkodott. Ezt nem engedhette meg. Két ork őrjárat surrant ki hamarosan a parti üregekből, kifejezett paranccsal a drow elpusztítására.
Hideg szél fújt a völgyfal felett, és itt fent a hő is vastagabb volt, de Drizzt nem törődött ezzel. Sűrű örökzöldfoltok tárultak fel előtte, és hívogatták az átkuporgott tél után egy kis felfedezésre.
Már majdnem egy egész mérföldet maga mögött hagyott, amikor rájött, hogy üldözik. Látni nem látott semmit, legfeljebb egy-egy suhanó árnyat a szeme sarkából, kitapinthatatlan harcos-érzékei mégis elárulták neki az igazságot. Egy meredek emelkedő szélén haladt, felkúszott egy sűrű facsoport fölé, aztán a magas gerinc felé sietett. De mielőtt odaért, behúzódott egy kőtömb mögé, és visszafordulva várt.
Hét sötét figura, hat emberféle meg egy nagy kutyafajzat bukkant elő mögötte a fák közül, módszeresen és óvatosan követve a nyomát. Ilyen messziről Drizzt nem tudta megmondani, miféle fajhoz tartoznak, bár sejtése szerint emberek voltak. Körülnézett, hogy visszavonulási utat, védhető terepet találjon.
Szinte észre sem vette, hogy már a kezében a kard, a tőr. Mikor rádöbbent, hogy előhúzta a fegyvereket, és az üldöző csapat már kellemetlenül közel van. megállt és eltűnődött.
Itt helyben is szembefordulhat a csoporttal, és levághatja őket, ahogy araszolnak felfelé a csúszós lejtőn.
– Nem – morogta Drizzt, és azonnal elvetette a lehetőséget. Támadhat, és valószínűleg győzne is, de akkor milyen nehéz terhet cipelne tovább a találkozás után? Drizzt nem akart harcot, de semmiféle más kapcsolatot sem. Már így is épp elég bűntudatot hordozott.
Aztán meghallotta üldözői hangját, a goblinokéhoz hasonló erőltetett torokhangokat. – Orkok – lehelte némán a drow, összeillesztve a nyelvet és a közeledők nagyjából emberi nagyságát.
De ez a felismerés sem változtatott a szándékain. Drizzt nem szerette az orkokat – épp eleget látott a bűzlő bestiákból Menzoberranzanban – de oka vagy indoka sem volt rájuk támadni. Megfordult, kiválasztott egy útirányt, és elsietett az éjszakában.
De a hajsza szoros lett: az orkok túl közel voltak ahhoz, hogy Drizzt le tudja rázni őket. Látta, hogy a baj nagyobb, mint gondolta, mert ha az orkok ellenségesek – márpedig ordításukból és vicsorgásukból Drizzt sejtette, hogy ez a helyzet –, akkor elmulasztotta a lehetőséget, hogy kedvező terepen szálljon szembe velük. A hold már rég leszállt, és az ég színe a hajnal előtti kék árnyalatban játszott. Az orkok sem szeretik a napfényt, Drizzt viszont szinte teljesen védtelen lesz a nappali ragyogásban.
De a drow makacsul ellenállt a harc lehetőségének, és megpróbálta lefutni az üldözőket, visszakanyarodva a völgy felé. Itt elkövette a második hibáját, mert ott egy másik ork csapat – egy farkassal és egy kőóriással – lapult.
Az ösvény meglehetősen egy szintben haladt, a drow balján meg a jobbján is sziklás, meredek lejtő húzódott. Drizzt tudta, hogy üldözői gond nélkül követni tudják, tehát csak a sebességére hagyatkozhatott, hogy visszaérjen védhető barlangjába, mielőtt vakítani kezd a nap.
Vérszomjas vicsorgás figyelmeztette, mikor egy nagy, durvaszőrű farkas, más néven worg, bukkant fel fölötte a kövek mögül, és elébe ugrott. A worg rávetette magát Drizztre, fogaival a feje felé kapott. Drizzt lebukott, kardja pedig felvillant, és a bestia gyomrába hasított. A worg nehézkesen zökkent a földre a drow mögött, és a saját vérét nyalogatta.
Drizzt megint rácsapott, és levágta, de ekkorra a hat ork is ott termett, lándzsákat és husángokat rázogatva. Drizzt megfordult, hogy meneküljön, aztán megint lebukott, épp időben, hogy elkerülje az elhajított kőtömböt, ami a lejtő tetejéről süvített felé.
Drizzt szinte gondolkodás nélkül sötétséggömböt idézett magára.
A négy elülső ork úgy rohant be a gömbbe, hogy észre sem vette. Másik két társuk viszont megállt, a lándzsájukat markolászták, és idegesen nézegettek körbe. Semmit sem láttak a mágikus sötétség belsejében, de a kiszűrődő csattogásból és kiáltozásból úgy hallatszott, mintha egy egész hadsereg csatázna odabent. Aztán újabb hang hallatszott a gömbből: vészjósló macskamorgás.
A két ork hátrálni kezdett, a válluk fölött nézegettek hátra, és hőn kívánták, hogy a kőóriás minél hamarabb ideérjen. Először egyik, majd másik ork társuk rontott ki a sötétből rettegő ordítással. Az első elrohant döbbent társai mellett, de a másodiknak már nem sikerült.
Guenhwyvar ráugrott a szerencsétlen teremtésre, a földre nyomta és kirázta belőle az életet. Aztán le sem lassulva továbbszökkent és lenyomta a másik bámészkodó orkot is, aki éppen rohant volna el. A másik botladozva menekülni kezdett a sziklák közt, de Guenhwyvar a nyomába eredt.
Drizzt sértetlenül lépett ki a gömb másik oldalán, ork vértől csöpögő karddal és tőrrel. Most a széles vállú, oszloplábú hatalmas óriás lépett elé, Drizzt pedig nem habozott. Felugrott egy nagy kőre, aztán előreszegezett karddal előrelendült. Fürgesége meglepte a kőóriást: a szörnyeteg még csak a husángját vagy a kezét sem tudta felemelni, hogy védekezzen. De a drow-nak most nem volt szerencséje. Szablyája, ami Mélysötét mágiájával készült, már túl sok napfényt látott. Nekifeszült az óriás kőkemény bőrének, majdnem kétrét hajlott, aztán tőből kettétört a pengéje.
Drizzt visszapattant: szeretett fegyvere először hagyta cserben.
Az óriás felhördült és gonosz vigyorral felemelte bunkóját, amikor egy fekete alak repült át áldozata fölött, és egyenesen a mellkasának ugrott a karmaival.
Guenhwyvar ismét megmentette Drizztet, de az óriás még nem volt készen. Addig csapkodott, míg a párduc le nem vált róla. Guenhwyvar meg akart fordulni, hogy újra ugorhasson, de a lenti lejtőre érkezett, és a vastag hó megakasztotta lendületét. A macska megcsúszott és meghemperedett, de aztán sikerült sértetlenül kikeverednie a hócsuszamlásból, csakhogy addigra már mélyen Drizzt és a harctér alatt volt.
Az óriás most már nem vigyorgott. Vér szivárgott a mellkasát és arcát szabdaló karmolásokból. Mögötte pedig egy újabb ork csapat közeledett a másik vonyító worggal az élen.
Túlerővel szemben álló bölcs harcoshoz illően Drizzt megfordult és menekült.
Ha a két ork. akik Guenhwyvar elől menekültek, visszamásztak volna a lejtőn, levághatták volna a drow-t. De az orkok nem az ilyesfajta hőstettekről közismertek, azok ketten még most is futottak, hátra se mertek nézni.
Drizzt rohant az ösvényen. Le akart menni, hogy megtalálja a párducot. De a lejtő sehol sem volt ígéretes, mert csak lassan és óvatosan lehetett volna leereszkedni, miközben az óriás valószínűleg kövekkel dobálná. A felfelé menetel épp ugyanilyen hasztalannak tűnt, nyomában a szörnyeteggel, így hát a drow csak futott tovább, remélve, hogy az ösvénynek nem szakad vége egyhamar.
A nap ekkor kukkantott ki a keleti láthatáron. Ez újabb gondot okozott a már így is épp elég szerencsétlen drow-nak.
Drizzt érezte, hogy a szerencse ellene fordult, így valamiképp megérezte, még mielőtt befordult volna az éles sarkon, hogy az út végéhez jutott. Egy kőcsuszamlás zárta el az utat, láthatólag régóta. Drizzt megtorpant és levette zsákját. Tudta, hogy az idő ellene dolgozik.
A worg vezette ork banda beérte az óriást, és némi önbizalmat merítettek egymás jelenlétéből. Együtt csörtettek tovább, elöl a gonosz kinézetű worggal.
Az állat befordult az éles kanyarba, aztán megbotlott, és megpróbált megállni, mikor hirtelen egy kötélhurokba gabalyodott. A worgok nem voltak ostoba állatok, de ez a példány nem fogta fel a szörnyű jelentőségét annak, hogy a drow egy nagy követ tol a lejtő szélére. Nem értette, mi a helyzet, míg a kötél meg nem feszült, és le nem rántotta magával.
Az egyszerű csapda tökéletesen működött, de Drizzt ennél több előnyt nem tudott nyerni. Mögötte el volt zárva az út, oldalt pedig túl meredekek voltak a lejtők, hogy arra meneküljön. Mikor az orkok és az óriás óvatosan kibukkantak a sarok mögül, látva worgjuk légi utazását, Drizzt egy szál tőrrel állt szemben ellenfeleivel.
Megpróbált beszélni hozzájuk goblin nyelven, de az orkok nem voltak hajlandóak meghallgatni. Még mielőtt az első szó elhagyta volna Drizzt ajkát, egyikük rádobta a lándzsáját.
A fegyver villanva röppent a napfénytől elvakult drow felé, de görbe volt, és ügyetlenül hajították el. Drizzt könnyedén ellépett előle, aztán a tőrével viszonozta a dobást. Az ork jobban látott, mint a drow, de nem volt olyan gyors. Egyenesen a torkába kapta a tőrt. Hörögve rogyott össze, a legközelebb álló társa pedig megfogta és kirántotta a tőrt, nem azért, hogy a másikat mentse, hanem hogy megszerezze a finom kis fegyvert.
Drizzt felkapta a durva lándzsát és erősen megvetette a lábát, amikor az óriás megindult.
Hirtelen egy bagoly röppent az óriás fölé, és elhuhogta magát, bár ezzel nemigen térítette el az elszánt szörnyeteget. De egy pillanattal később az óriás előrebillent egy nyílvessző lökésétől, ami a hátába állt.
Drizzt látta a rezgő, fekete tollas nyílvesszőt, amikor a dühödt óriás megfordult. A drow nem sokat elmélkedett a váratlan segítségen. Teljes erőből a szörnyeteg hátába vágta a lándzsát.
Az óriás már fordult volna, hogy megtorolja a támadást, de a bagoly megint jött, huhogott, és újabb nyílvessző érkezett szisszenve, ezúttal a mellkasába. Még egy huhogás, még egy találat.
A döbbenettől bénult orkok mindenfelé keresték a támadót, de a reggeli ragyogás és a csillogó hó nem sokat segített rajtuk, lévén éjszakai lények. A szíven lőtt óriás meg csak állt és bámult meredten: még el sem jutott a tudatáig, hogy vége az életének. A drow megint beleszúrta hátulról a lándzsát, de csak eltántorodott tőle a behemót.
Az orkok egymásra, majd körbenéztek: a menekülés útját keresték.
A különös bagoly megint lekanyarodott, ezúttal egy ork fölé, és negyedszer is elhuhogta magát. Az ork sejtette, mi következik: felemelte a kezét és ordítani kezdett, majd elnémult, amikor egy nyílvesszőt kapott az arcába.
Négy ork maradt, soraik megbomlottak: hanyatt-homlok menekültek, az egyik fel a lejtőn, a másik vissza az úton, ketten pedig Drizzt felé.
A lándzsa nyele csavaró mozdulattal az egyik ork arcába csapott, aztán Drizzt ugyanazzal a mozdulattal a föld felé csapta a másik ork lándzsáját. A támadó elejtette a fegyvert, mert tudta: úgysem tudná időben felemelni ahhoz, hogy a drow-t megállítsa.
Az emelkedőn felfelé mászó ork már látta végzetét, amikor a bagoly megjelent. A rémült bestia a huhogás hallatán egy szikla mögé bújt, pedig ha okosabb, tudta volna, hogy rosszul cselekszik. Az óriást leterítő lövések irányszögéből ítélve az íjász valahol fent, az emelkedőn lehetett.
Egy nyílvessző csapódott a combjába: tekeregve esett hátra. Az ork ordítása és csapkodása mellett az íjásznak aligha volt szüksége a bagoly huhogására, mert második lövése az ork mellkasába fúródott, és örökre elhallgattatta.
Drizzt azonnal irányt váltott, és a második ork felé csapott a lándzsa végével. Egyetlen szempillantás alatt már harmadszor váltott fogást a lándzsanyélen, és a fegyver hegyét az ork torkába mélyesztette, aztán felszúrt az agyába.
Az első ork tántorgott és vadul rázogatta a fejét, hogy kitisztuljon az agya a harchoz. Aztán érezte, hogy a drow kezei megmarkolják koszos medvebőr ruhájának elejét, aztán egyszer csak erős szelet érzett, és átrepült a lejtő felett, mint annak idején a worg.
Haldokló társai üvöltését hallva az úton szaladó ork leszegett fejjel fokozta a sebességét, és nagyon okosnak hitte magát, amiért erre indult. De kénytelen volt megváltoztatni a véleményét, amikor az egyik kanyarba fordulva egyenesen egy hatalmas fekete párduc várakozó karmaiba futott.
Drizzt kimerülten támaszkodott a sziklának, lándzsáját dobásra készen tartva, amikor a fura bagoly visszasiklott hozzá a hegyoldalba. De a madár tartotta a távolságot, és az ösvény éles kanyarját okozó kiálló sziklára szállt, körülbelül tizenkét lépésnyire a drow-tól.
Aztán fent valami mozgás vonta magára a sötételf figyelmét. Alig látott a vakító fényben, de azért ki tudott venni egy emberféle alakot, amint óvatosan ereszkedik le hozzá.
A bagoly megint felröppent, rikoltozva körözni kezdett a drow fölött, mire Drizzt éberen és idegesen lekuporodott, miközben az ember a kiálló szikla mögé ereszkedett. De most nem követte nyílvessző a bagoly huhogását. Maga az íjász jött.
Magas, szálas és nagyon öreg férfi volt. hosszú szürke bajusszal, elvadult szürke hajzattal. De a legkülönösebb tejfehér, pupillátlan szeme volt. Ha Drizzt nem látta volna iménti íjászbemutatóját, azt hihette volna, hogy a férfi vak. Az öreg végtagjai is meglehetősen törékenynek látszottak, de Drizzt nem hagyta magát megtéveszteni a külsejétől. A mesteríjász felajzva tartotta hosszú íját, rajta a nyíllal, és mindezt a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül. A drow-nak nem kellett messzire nézni ahhoz, hogy lássa, milyen halálos hatékonysággal tudja használni ez az ember a fegyverét.
Az öreg mondott valamit egy Drizzt számára érthetetlen nyelven, aztán egy másik nyelven, majd goblinul. Ezt Drizzt már értette. – Ki vagy?
– Drizzt Do'Urden – felelte a drow, némi reményt merítve a tényből, hogy legalább beszélni tud ellenfelével.
– Ez egy név? – kérdezte az öreg. Felkacagott, és vállat vont. – Bárki is vagy, és bármiért jöttél is ide, nem sokat számít.
A bagoly mozgást észlelt: vadul huhogni és repdesni kezdett, de az öregnek már késő volt. Guenhwyvar robbant ki a kanyarból, és lelapult füllel, kivicsorított fogakkal közeledett.
Látszólag nem érzékelve a veszedelmet, az öreg befejezte a gondolatot: – Mostantól a foglyom vagy.
Guenhwyvar mély, torokhangú morgást hallatott, a drow pedig szélesen elmosolyodott.
– Nem hinném – felelte Drizzt.
Montolio
– A barátod? – kérdezte nyugodtan az öreg.
– Guenhwyvar – magyarázta Drizzt.
– Nagymacska?
– Igen – felelte Drizzt.
Az öreg ellazította az íjat, és hagyta, hogy a vessző lecsússzon róla. Lehunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét: láthatólag magába mélyedt. Egy pillanat sem telt el, mikor Drizzt észrevette, hogy Guenhwyvar fülei hirtelen felmerednek, és a drow rájött, hogy ez a furcsa ember valamiféle telepatikus kapcsolatot létesített a párduccal.
– Jó macska – mondta hamarosan az öreg. Guenhwyvar közelebb jött – a bagoly kétségbeesetten röppent távolabb –, és nyugodtan elsétált az öreg mellett, hogy Drizzt mellé álljon. Látszott, hogy egyáltalán nem tekinti ellenségnek az embert.
Drizzt kíváncsian figyelte Guenhwyvar viselkedését: eszébe jutott saját szavak nélküli megállapodása a medvével.
– Jó macska – mondta megint az öreg.
Drizzt nekidőlt a sziklának, és lazított a lándzsa fogásán.
– Montolio vagyok – mondta az öreg büszkén, mintha ennek a névnek lett volna valami jelentősége a drow számára. – Montolio DeBrouchee.
– Örülök, hogy találkoztunk, és jó utat – felelte Drizzt tompán. – Ha vége a találkozásunknak, mindenki mehet tovább a saját útján.
– Mehet – egyezett bele Montolio. – Már ha mindketten így gondoljuk.
– Megint a... foglyod legyek? – kérdezte Drizzt némi szarkazmussal. De Montolio nevetése még a cinikus hangulatú drow arcára is mosolyt csalt. – Az én foglyom? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem, azt hiszem, ezt már elintéztük. De te ma megölted Graul néhány alattvalóját, és ezt az ork király meg fogja torolni. Hadd ajánljak fel neked egy szobát a váramban. Oda az orkok nem jönnek. – Szárazon elmosolyodott és közelebb hajolt Drizzthez, hogy suttogjon, mintha következő szavait kettejük titkának tekintené: – Tudod, nem mernek a közelembe jönni. – Montolio furcsa szemeire mutatott. -Rontó mágiának hisznek az én... – Küszködve kereste azt a szót, ami a legjobban kifejezné a valóságot, de a goblin nyelv eléggé szegényes volt, így hamar megunta a kínlódást.
Drizzt magában újra lepergette a harcot, aztán leesett az álla döbbenetében, amikor rájött az igazságra. Az öreg valóban vak! Az ellenség fölött repkedő bagoly irányítja a lövéseit. Drizzt az óriás és az orkok tetemekre nézett, és döbbenete mit sem csökkent: az öreg egyszer sem hibázott.
– Jössz? – kérdezte Montolio. – Szeretném megtudni a... – megint csak keresnie kellett a szót – ...célokat ...amiért egy sötételfnek télen egy barlangban kell laknia Vérmorgóval, a medvével.
Montolio átkozta saját ügyetlenségét, amiért nem tud jól beszélni a drow-val, de a szövegkörnyezetből Drizzt megértette, mire gondol az öreg, sőt még az olyan ismeretlen kifejezésekre is ráérzett, mint a „tél” és a „medve”.
– Graulnak, az ork királynak ezer más katonája van, akiket ellened küldhet – szólt az öreg, mert érezte, hogy a drow erősen tusakodik az ajánlaton.
– Nem megyek veled – felelte Drizzt egy idő múlva. Valójában nagyon is menni akart, hogy megtudjon néhány dolgot erről a figyelemreméltó emberről, de már túl sok tragédia járt a nyomában eddig is.
Guenhwyvar mély mordulása elárulta, hogy a párduc nem helyesli a döntését.
– Velem együtt jár a baj – próbálta megmagyarázni az öregnek, a párducnak és magának. – Jobban jársz, Montolio DeBrouchee, ha távol maradsz tőlem.
– Ez fenyegetés?
– Figyelmeztetés – felelte Drizzt. – Ha befogadsz, vagy akár csak a közeledbe is engedsz, véged, mint azoknak a parasztoknak a faluban.
Montolio hegyezni kezdte a fülét a távoli falu említésére. Hallotta, hogy Maldobarban brutálisan legyilkoltak egy családot, és hogy egy erdőjárót, Dove Falconhandet hívták segítségül.
– Én nem félek a végzettől – mondta Montolio, és kiszorított egy mosolyt. – Én már nagyon sok... harcot túléltem, Drizzt Do'Urden. Tucatnyi véres háborúban csatáztam, és egy teljes telet vészeltem át törött lábbal egy hegy oldalában. Öltem óriást egy szál tőrrel és... összebarátkoztam... minden állattal ezerlépésnyi körzetben. Engem ne félts. – Megint szárazon, mindentudón elmosolyodott. -Hisz te tulajdonképpen nem értem aggódsz – mondta lassan.
Drizzt összezavarodott, és egy kicsit meg is sértődött.
– Magad miatt félsz – folytatta Montolio rendíthetetlenül. – Ön-sajnálat? Az nem illik a bátorságodhoz. Vágd sutba és gyere velem.
Ha Montolio látta volna Drizzt grimaszát, ki tudta volna találni a választ. Guenhwyvar azonban tudta, és meglökte Drizzt lábát.
Guenhwyvar reakciójából Montolio megértette a drow szándékát. – A macska azt akarja, hogy velem jöjj – mondta. – Jobb helyed lesz ott, mint egy barlangban – ígérte. – És jobb ennivalód, mint a félig sült hal.
Drizzt lenézett Guenhwyvarra, aki megint meglökte, és ezúttal hangosabb, elszántabb morgást hallatott.
De Drizzt hajthatatlan maradt: szándékosan emlékeztette önmagát a falusi mészárlás képeire. – Nem megyek – mondta szilárdan.
– Akkor kénytelen leszek ellenségemnek és foglyomnak tekinteni téged! – dörögte Montolio, és felemelte íját. – Most nem fog segíteni neked a macskád, Drizzt Do'Urden! – Montolio közelebb hajolt, és mosolyogva suttogta: – A macska velem van.
Ez már túl sok volt Drizztnek. Tudta, hogy az öreg nem lőne rá, s Montolio bája hamarosan letörte a drow mentális védekezését.
Amit Montolio várnak nevezett, az egy csomó odú volt, melyeket hatalmas, szorosan álló örökzöldek gyökerei közé ástak. Összeszőtt fa toldaléképületek növelték a védelmet, egyben össze is kötve az üregeket, és az egymásra rakott kövek alacsony kerítése vette körül az egész helyet. Mikor Drizzt közelebb ért, több fa-kötél hidat vett észre a fák közt, melyekre kötélhágcsók vezettek fel a földről, és amelyekre nyílpuskák voltak elhelyezve nagyjából szabályos távolságban.
A drow mégsem panaszkodott, hogy a vár fából meg földből van. Három évtizedet töltött el Menzoberranzan csodálatos kőkastélyai és lélegzetelállító épületei közt, de ezek közül egyik sem volt olyan otthonos, mint Montolio háza.
Madarak üdvözölték csicseregve az öreg erdőjáró érkezését. Mókusok, de még egy mosómedve is, izgatottan ugrándoztak az ágak közt, hogy a közelébe kerüljenek – de nem jöttek oda, amikor észrevették, hogy egy hatalmas párduc is van barátjukkal.
– Rengeteg szobám van – magyarázta Montolio Drizztnek. – Rengeteg takaróm és sok élelmem. – Montolio utálta a szegényes goblin nyelvet. Annyi mindent akart elmondani a drow-nak, és annyi mindent akart megtudni tőle. De ez lehetetlennek, vagy legalábbis túl kimerítőnek látszott egy ilyen primitív és alapvetően rossz szándékú nyelven, mely nem összetett gondolatok, érzelmek kifejezésére alakult ki. A goblin nyelv száznál is több szót ismert a gyilkolásra és gyűlöletre, de egyet sem az irgalomra, és a hasonló nemesebb érzelmekre. A barátságot jelentő goblin szót egyaránt lehetett fordítani időleges katonai szövetségnek vagy egy erősebb goblin szolgálatának, de ezek közül a definíciók közül egyik sem felelt meg Montolio szándékának a sötételffel szemben.
Az erdőjáró tehát úgy döntött, hogy elsőként a közös nyelvre kell megtanítania a drowt.
– Nem tudunk beszélni... – A goblinban nem létezett a „megfelelően” szó, így Montoliónak rögtönözni kellett – ...eléggé ...ezen a nyelven – magyarázta Drizztnek –, de segít abban, hogy megtanítsam neked az emberek nyelvét, ha akarod.
Drizzt óvatos maradt a beleegyezéssel. Mikor eljött a faluból, elhatározta, hogy remeteként él tovább, és eddig ment is a dolog -jobban, mint várta. De az ajánlat nagyon csábító volt, és gyakorlatiasabban szemlélve a dolgot, Drizzt tudta, hogy a környék közös nyelvének ismerete sok bajtól megóvhatja. Montolio mosolya majdnem a füléig ért, amikor igennel válaszolt.
Huhogány. a bagoly már nem örült annyira. Most, hogy itt volt a drow – de főleg a párduca –, a bagoly kevesebb időt tölthetett az alacsonyabb ágakon.
– Kuzin, Montolio DeBrouchee befogadta a drow-t! – kiáltotta az egyik elf izgatottan Kellindilnek. Az egész csapat kint kereste Drizzt nyomait a tél vége óta. Mikor a drow eltűnt a Halott Ork Szorosból, az elfek, de főleg Kellindil, bajtól tartottak, attól, hogy a drow esetleg összeállt Graullal és gonosz követőivel.
Kellindil talpra ugrott: elállt a lélegzete a hírtől. Ismerte Montoliót, a legendás, bár némiképp különc erdőjárót, és azt is tudta, hogy Montolio állat ismerősei révén meglehetősen pontosan fel tudja mérni az idegeneket.
– Mikor? Hogyan? – kérdezte az elf. Azt sem tudta, hol kezdje a kérdezősködést. Ha a drow zavarba hozta őt az elmúlt hónapokban, akkor most teljesen megkavarta.
– Egy héttel ezelőtt – felelte a másik elf. – Nem tudom, hogy történt, de most a drow Montolio ligetében sétálgat a párducával.
– Lehet, hogy Montolio...
A másik elf félbeszakította Kellindilt, mert tudta, mire akar kilyukadni a társa. – Montolio sértetlen, és kézben tartja a dolgokat – nyugtatta meg Kellindilt. – Úgy tűnik, saját jószántából fogadta be a drow-t, és a közös nyelvre tanítgatja.
– Különös – az elf csak ennyit tudott válaszolni.
– Állíthatnánk egy őrszemet Montolio ligete fölé – ajánlotta a másik elf. – Ha aggódsz az öreg biztonságáért...
– Nem – felelte Kellindil. – Nem. A drow ismét megmutatta, hogy nem ellenség. Már azóta sejtettem, hogy barátságosak a szándékai, amikor először találkoztam vele Maldobar mellett. Most már kezdek biztos lenni benne. Tegyük a saját dolgunkat, és hagyjuk az öreget meg a drow-t békén.
A másik elf bólintott, de az a kicsi lény, ami Kellindil sátra mellett hallgatózott, nem volt ilyen biztos a döntésben.
Tephanis minden este bejárt az elf táborba, hogy ennivalót és egyéb hasznos dolgokat lopkodjon. A manó már napokkal azelőtt hallott a sötételfről, mikor az elfek újrakezdték Drizzt keresését, és azóta mindig nagyon figyelmesen hallgatta a beszélgetésüket, hogy minél többet megtudjon Ulgulu és Kempfana gyilkosának hollétéről.
Tephanis vadul megrázta hegyesfülű fejecskéjét. – Átkozott-legyen-a-nap, amikor-visszajött! – suttogta, mint egy izgatott dongó. Aztán elrohant, apró lábai épp csak súrolták a földet. Tephanis az Ulgulu halála utáni hónapok alatt új ismeretségre tett szert, újabb hatalmas szövetségesre, akit nem akart elveszíteni.
Perceken belül visszaért Caroakhoz, a hatalmas, ezüstszőrű hó-farkashoz a magas hegycsúcsra, ami otthonuk volt.
– A-drow-az-erdőjárónál-van! – hadarta Tephanis, és a kutyaforma lény mintha értette volna. – Vigyázz-vele! Ő-ölte-rneg-az-előző-gazdáimat!
Caroak lepillantott a széles hegynyúlványra, ahol Montolio ligete terült el. A hófarkas jól ismerte azt a helyet, és pontosan tudta, hogy óvakodnia kell tőle. Montolio DeBrouchee mindenféle állatnak barátja, de a hófarkasok inkább voltak szörnyetegek, mint állatok, és nem szívelték az erdőjárókat.
Tephanis is Montolio otthona felé nézett, és félt, hogy megint szembe kell majd néznie az alattomos drow-val. Már a találkozás puszta gondolatától megfájdult a feje – és az ekevas ütötte seb sohasem múlt el teljesen.
Ahogy az elkövetkező néhány hétben a tél tavasszá enyhült, Drizzt és Montolio kapcsolata is barátsággá melegedett. A környéken beszélt közös nyelv nem különbözött olyan nagyon a goblintól, inkább csak a ragozásban, mint a szavaiban. Drizzt gyorsan haladt, és még az írást-olvasást is elsajátította. Montolio kiváló tanárnak bizonyult, a harmadik héten már csak a közös nyelven szólt Drizzthez, és türelmetlenül ráncolta a homlokát, ha tanítványa visszaváltott goblinba, hogy elmagyarázzon valamit.
Drizzt számára mindez szórakozás volt: a könnyű élet és a közös örömök ideje. Montolio könyvgyűjteménye igen terjedelmes volt, és a drow csakhamar belemerült a képzeletbeli kalandokba, a sárkány-tudományokba, és hősi csaták leírásaiba. Montolióval kapcsolatos kételyei már rég eltűntek. Az örökzöldek közti menedék valóban vár volt, az öreg pedig szíves és bőkezű házigazda.
Drizzt nagyon sok egyebet is megtanult Montoliótól az első hetek alatt: gyakorlati ismereteket, melyek segítségére lehetnek az életben. Montolio megerősítette Drizzt sejtését az évszakos időjárás-változással kapcsolatban, és még azt is megtanította Drizztnek, hogyan lehet nap mint nap előre látni az időjárást az állatok, az ég, a szél megfigyelése révén.
Drizzt ebben is gyorsan haladt, ahogy Montolio várta. Az öreg sosem hitte volna ezt el, ha nem a saját szemével látja, de ez a különös drow úgy viselkedett, mint egy felszíni elf, sőt, mint egy erdőjáró.
– Hogyan csillapítottad le a medvét? – kérdezte egyik nap Montolio. Ez a kérdés azóta piszkálta, amióta megtudta, hogy Drizzt és Vérmorgó közös barlangban laktak.
Drizzt tényleg nem tudta a választ, mert még mindig nem értette, mi történt akkor. – Ugyanúgy, ahogy te szelídítetted meg Guenhwyvart, amikor először találkoztunk – mondta végül.
Montolio vigyora elárulta neki, hogy az öreg jobban érti a dolgot, mint ő. – Erdőjáró-szív – suttogta Montolio, amikor elfordult. Drizzt éles fülei meghallották a megjegyzést, de érteni nem egészen értették.
Drizzt leckéi felgyorsultak a napok múltával. Most Montolio már a körülöttük zajló életre, az állatokra és növényekre koncentrált. Megmutatta tanítványának, hogyan kell az állatokat etetni, és hogyan lehet megérteni egy állat érzelmeit pusztán a mozdulataiból. Az első igazi vizsga hamarosan elérkezett, mikor Drizzt egy bogyóbokor ágait félrehajtva kicsiny odúbejáratot fedezett fel, és rögtön szembetalálta magát egy dühös borzzal.
Huhogány, aki fölötte körözött, kiáltozni kezdett, hogy figyelmeztesse Montoliót, az erdőjárónak pedig első gondolata az volt, hogy odamenjen és segítsen drow barátjának. A borzok a környék talán legrosszabb bestiái voltak, még talán az orkoknál is rosszabbak. Még a medvénél is mérgesebb természetük lévén nekirontottak bárminek, még ha nagyobb is volt náluk. Aztán Montolio mégis hátramaradt, csak Huhogány tudósítását hallgatta az eseményekről.
A drow első ösztönével a tőréhez nyúlt. A borz hátrált, a fogát vicsorgatta, és sziszegve méltatlankodott.
Drizzt is hátrább húzódott, még a tőrét is elrakta. Hirtelen a borz szemszögéből kezdte látni a találkozást: érezte, hogy az állat súlyosan fenyegetettnek érzi magát. Aztán Drizzt valahogy arra is rájött, hogy a borz ezt az odút szemelte ki hamarosan megszülető kicsinyei számára.
Az állat megzavarodott a drow határozott mozdulataitól. Az előrehaladott terhes borzanya nem akart harcolni, és amikor Drizzt óvatosan visszahajtotta a bokrot az odú elé, a borz szőre lesimult. Beleszimatolt a levegőbe, hogy megjegyezze a sötételf szagát, aztán visszabújt a lyukba.
Mikor Drizzt megfordult, a mosolygó Montoliót látta maga mögött. – Még egy erdőjáró is nehezen csendesít le egy dühös borzot -magyarázta az öreg.
– Várandós – mentegetődzött Drizzt. – Még nálam is kevésbé akart harcolni.
– Honnan tudod? – kérdezte Montolio, bár nem kételkedett a drow megérzéseiben.
Drizzt válaszolni akart, de aztán rájött, hogy nem tud. Visszanézett a bokorra, majd tanácstalanul Montolióra pillantott.
Mestere hangosan elnevette magát, és visszatért a munkájához. Ő, aki évek óta volt Mielikki istennő követője, tudta, mi történt, még ha Drizzt nem is.
– Azt tudod, hogy szét is téphetett volna – mondta szárazon, amikor Drizzt elindult mellette.
– Vemhes – emlékeztette Drizzt. – És nem is olyan nagy.
Montolio gúnyosan felnevetett. – Nem is olyan nagy? – visszhangozta. – Higgy nekem, Drizzt, több esélyed lett volna Vérmorgó ellen, mint egy anyaborzzal szemben!
Drizzt csak a vállát vonta meg válaszul, nem tudott érvelni a tapasztaltabb öreggel szemben.
– Tényleg azt hitted, hogy az a szánalmas kis kés elég lett volna ellene? – kérdezte Montolio, hogy másfelé terelje a beszélgetést.
Drizzt a tőrre pillantott, amit a manótól vett el. Megint csak nem tudott vitatkozni: a tőr valóban kicsike volt. Elnevette magát: – Sajnos, csak ez van.
– Ezen majd segítünk – ígérte az erdőjáró, és ennyiben maradt a dolog. Montolio minden nyugalma és önbizalma ellenére nagyon is tisztában volt a vad, hegyvidéki környék veszélyeivel.
Az erdőjáró most már fenntartás nélkül bízott a drow-ban.
Montolio röviddel napkelte előtt ébresztette Drizztet, és egy vastag fához vitte a liget északi végében. A fa aljánál egy nagy lyuk volt, majdhogynem barlang, bokrokkal és fatörzsbarnára festett pokrócokkal álcázva. Mikor Montolio félrehúzta a takarókat, Drizzt megértette a titkolózás okát.
– Fegyvertár? – kérdezte döbbenten a drow.
– Te tudtommal a görbe kardot szereted – felelte Montolio, a fegyverre gondolva, amit Drizzt beletört a kőóriásba. – Abból is van itt jó. – Bemászott, és egy ideig kotorászott, majd egy finom, görbe pengével tért vissza. Drizzt a lyukhoz állt. hogy megnézze a fegyvertárat, miután az erdőjáró kijött. Montoliónak sokféle fegyvere volt, díszes tőröktől kezdve roppant fejszéken át könnyű és nehéz nyílpuskákig, mind kifényesítve és karbantartva. A fatörzs belsejéhez támasztva lándzsák álltak: tíz láb hosszú, hegyes pika, melynek feje alatt két kisebb tüske meredezett, meg hasonlók.
– Pajzsot szeretnél a másik kezedbe, vagy inkább tőrt? – kérdezte Montolio, amikor a drow lenyűgözötten előkerült. – Bármelyiket elviheted, kivéve, amelyiken karmos bagoly van. Az a pajzs, kard és sisak az enyém.
Drizzt kissé elbizonytalanodott: megpróbálta elképzelni a vak erdőjárót teljes harci díszben. – Egy kard kellene – mondta végül. – Egy másik görbe kard, ha van.
Montolio csodálkozva tekintett rá. – Két ilyen hosszú penge – jegyezte meg. – Szerintem össze fognak akadni.
– A drow-k közt nem szokatlan ez a küzdőstílus – magyarázta Drizzt.
Montolio vállat vont: ebben nem kételkedett. Visszamászott az üregbe. – Ez inkább csak dísznek jó, attól tartok – jött vissza egy gazdagon díszített pengével. – Ha jó, használd ezt, ha nem, adok egyenes kardot. Abból van több is.
Drizzt méregetni kezdte a szablyát a kezében. Egy kicsit túl könnyű volt, és talán kissé törékeny is. De mégis úgy döntött, hogy megtartja, mert ez a hajlított penge jobban kiegészítette a másik szablyát, mint egy nehéz, egyenes kard.
– Éppen úgy a gondjukat viselem majd, ahogy te – ígérte, mert tudta, hogy nagyon nagy ajándékot kapott ettől az embertől. – És csak akkor fogom használni őket – tette hozzá, mert tudta, mit akar hallani Montolio –, ha kell.
– Akkor imádkozz, hogy sose legyen szükséged rájuk, Drizzt Do'Urden – felelte az öreg. – Én már láttam békét, láttam háborút, és mondhatom neked, sokkal jobban szeretem az előbbit! Jöjj, barátom. Annyi mindent szeretnék még megmutatni neked.
Drizzt még egyszer szemügyre vette új szablyáit, aztán az övén lógó tokokba dugta őket, és Montolio után indult.
Most, hogy közeledett a nyár, és ilyen kellemes, de izgalmas társaságban tölthették napjaikat, a tanító és különös tanítványa is jókedvű volt. Értékes leckék és csodás események évszaka elé néztek.
Hogy lehervadt volna arcukról a mosoly, ha sejtik, hogy egy bizonyos ork király, feldühödve tíz katonája, két worgja és értékes kőóriás-szövetségese elvesztésén az egész környéket felkutatta a drow után. A hatalmas ork arra gondolt, hogy Drizzt talán visszament Mélysötétre, vagy beállt valami másik csapatba, talán a környéken kószáló kis elf bandába, vagy összeállt a vak erdőjáróval, Montolióval.
Graul eltökélte, hogy ha a drow még mindig a közelben van, akkor megtalálja. Az ork főnök nem bízott semmit a véletlenre, a drownak pedig már a puszta jelenléte is veszélyt hozott.
Montolio próbája
– Nos, most már elég ideig vártam! – mondta Montolio egyik délután, és megrázta a drow-t.
– Vártál? – törölgette az álmot a szeméből Drizzt.
– Varázsló vagy, vagy harcos? – folytatta Montolio. – Vagy mind a kettő? Afféle mindentudó? A felszíni elfek erről híresek.
Drizzt értetlenül nézett. – Én nem vagyok varázsló – nevetett.
– Titkolózol, mi? – szidta az öreg, bár vigyora enyhítette mogorvasága álarcát. Célzatosan megállt Drizzt alvóürege előtt, és karba fonta a kezét. – De én nem elégszem meg ennyivel. Befogadtalak, és ha varázsló vagy, szeretném, ha megmondanád!
– Miért mondod ezt? – kérdezte a döbbent drow. – Kicsoda...
– Huhogánytól hallottam! – csattant fel Montolio. Drizzt most már valóban zavarban volt. – Abban a harcban, amikor először találkoztunk – magyarázta Montolio – elsötétítettél egy területet magad körül. Ne is tagadd, varázsló. Huhogánytól tudom.
– Az nem varázsló-varázslat volt – tiltakozott Drizzt tehetetlenül. – És én nem vagyok varázsló.
– Nem varázslat? – visszhangozta Montolio. – Akkor talán valami eszköz? Hadd lássam!
– Nem is eszköz – felelte Drizzt. – Képesség. Minden drow, még a legalacsonyabb rangú is, tud sötétséggömböt csinálni. Ez nem olyan nagy dolog.
Montolio egy kissé elgondolkozott ezen a felfedezésen. Korábban nem volt tapasztalata sötételfekkel. – És milyen más „képességeid” vannak még?
– Tündefény – felelte Drizzt. – Ez olyan láng...
– Ismerem a varázslatot – mondta Montolio. – Az erdei papok is használják. Erre is minden drow képes?
– Nem tudom – válaszolta őszintén Drizzt. – Ezenkívül lebegni is tudok – vagy tudtam. Ezt csak a drow nemesek tudják. De attól tartok, hogy ez a képességem már elveszett, vagy hamarosan el fog veszni. Azóta gyengül, hogy a felszínen vagyok. A piwafwim, a csizmám és a drow-készítésű kardom is cserben hagyott.
– Próbáld meg -javasolta Montolio.
Drizzt egy hosszú pillanatig koncentrált. Érezte, hogy egyre könnyebb a teste, aztán felemelkedett a földről. De ahogy feljutott, a súlya visszatért, és ő visszazökkent a talpára. Alig három hüvelyknyit emelkedett.
– Elképesztő – hebegte Montolio.
Drizzt csak nevetett, és megrázta fehér sörényét. – Most már mehetek vissza aludni? – kérdezte.
Montolio azonban másképp gondolta. Meg kell ismernie Drizzt képességeit, a mágikusakat és egyebeket is. Új terv fogant meg az erdőjáró fejében, de nem indította be egész napnyugtáig.
– Várj – kérte Drizztet. – Majd pihensz később, napnyugta után. Most szükségem van rád és a „képességeidre”. Tudnál csinálni egy sötétséggömböt, vagy idő kell, hogy felkészülj?
– Pár pillanat – felelte Drizzt.
– Akkor hozd a páncélodat meg a fegyvereidet – utasította Montolio. – És gyere velem. Siess. Nem akarom elveszíteni a napfény segítségét.
Drizzt vállat vont és felöltözött, aztán követte az erdőjárót a liget északi végéhez, amit ritkán használtak.
Montolio letérdelt és maga mellé húzta Drizztet is. Egy kisebb lyukra mutatott egy füves halom oldalán.
– Egy vadkan ütötte fel itt a tanyáját – magyarázta az öreg. – Nem akarom bántani, de nem merek elég közel menni hozzá ahhoz, hogy kapcsolatba tudjak lépni vele. A vadkanok fölöttébb kiszámíthatatlanok.
Hosszú ideig csend volt. Drizzt azt hitte, hogy Montolio a vadkan felbukkanását várja.
– Gyerünk – mondta az erdőjáró.
Drizzt csodálkozva nézett rá: azt hitte, hogy most egyenesen el kell indulnia, hogy üdvözölje hívatlan és kiszámíthatatlan vendégüket.
– Csináld – folytatta az erdőjáró. – Csináld azt a sötétséggömböt – oda a lyuk elé.
Drizzt végre megértette, és megkönnyebbült sóhajára Montolio beharapta ajkait, hogy el ne nevesse magát. Aztán a lyuk előtti térség sötétbe borult. Montolio intett Drizztnek, hogy várjon hátul, aztán elindult.
Drizzt feszülten figyelt és hallgatózott. Több magashangú visítás hallatszott, aztán Montolio kiáltott fel fájdalmasan. Drizzt felpattant és egyenesen odarohant. Kis híján átesett barátja fekvő testén.
Az öreg erdőjáró nyöszörgött, és nem felelt a drow halk szólongatására. Mivel semmiféle vadkan hangja nem hallatszott, Drizzt leguggolt, hogy megtudja, mi történt. Elborzadt, amikor megtalálta Montoliót, aki összegömbölyödve, kezét a mellkasára szorítva feküdt.
– Montolio – lehelte Drizzt, mert azt hitte, hogy az öreg súlyosan megsebesült. Föléje hajolt, hogy egyenesen az arcába beszélhessen, aztán hamarabb egyenesedett ki, mint gondolta volna, mikor Montolio pajzsa oldalról fejbe csapta.
– Drizzt vagyok! – kiáltott fel a drow, és növekvő púpját dörzsölgette. Hallotta, hogy Montolio felpattan előtte, aztán azt is, hogy az erdőjáró kardja kiröppen hüvelyéből.
– Hát persze hogy az vagy! – kacagott Montolio.
– De mi van a vadkannal?
– Vadkannal? – visszhangozta Montolio. – Nincs semmiféle vadkan, te ostoba drow. Soha nem is volt. Itt most mi vagyunk az ellenfelek. Itt az ideje, hogy szórakozzunk egy kicsit!
Drizzt már értette. Montolio csak azért csalta ki belőle a sötétséggömböt, hogy megfossza a látás előnyétől. Montolio kihívta őt, egyenlő alapon. – Jól van! – felelte a drow, aki szívesen ment bele a játékba. Mennyire szerette az ilyen ügyességpróbákat még otthon Menzoberranzanban, Zaknafeinnel!
– Az életedért! – nevetett vissza Montolio. Az erdőjáró íves szúrását a drow szablyájának széles mozdulatával csapta félre.
Drizzt két gyors, rövid vágással felelt középen fölfelé: ez a támadás a legtöbb ellenfelet legyőzte volna, de most csak duplán csattant Montolio jól helyezett pajzsán. Pontosan ismervén ellenfele helyzetét, az erdőjáró pajzsostul tört előre.
Drizzt majdnem felborult, mielőtt sikerült kitérnie. Montolio kardja oldalról érkezett, és a drow kivédte. Az öreg pajzsa megint előrelendült, de Drizzt makacsul megvetette a sarkát, és megfogta a támadás lendületét.
A ravasz öreg ekkor felnyomta a pajzsát, ami magával vitte támadója kardját és egyensúlyának jó részét is, aztán kardjával Drizzt testének közepe felé csapott.
A drow valahogy megérezte a támadást. Lábujjhegyre emelkedve behúzta a hasát és kinyomta hátul a fenekét. De minden igyekezet ellenére még így is érezte az elsuhanó kardot.
Drizzt aztán támadásba váltott: több ravasz, finom mozgássorozatot hajtott végre, melyekről hitte, hogy véget vetnek a küzdelemnek. De Montolio mindegyiket felkészülten várta, mert Drizzt erőfeszítéseit mindannyiszor csak a pajzson csattanó kard hangja jutalmazta. Aztán az erdőjáró indult meg, és alaposan megszorította ellenfelét. A drow nem volt kezdő a vak-küzdelemben, Montolio viszont örökké vakon járt, és legalább olyan ügyes volt, mint sokan rendes látással.
Drizzt hamarosan látta, hogy a gömbben nem győzhet. Arra gondolt, hogy kiszorítja az erdőjárót a varázslat hatóköréből, de aztán egy csapásra megváltozott a helyzet, amikor a sötétség kifulladt. Drizzt azt hitte, vége a játszmának: több lépést hátrált, lábával kitapogatva egy kiálló fagyökeret.
Montolio egy pillanatig meglepetten méregette ellenfelét, mert észrevette a harc menetében beállt változást, aztán alacsonyan, mélyre hajolva rohamozott.
Drizzt nagyon okosnak hitte magát, amikor átvetette magát az erdőjáró fölött, hogy mögötte földet érve egyik vagy másik oldalról támadjon rá, amikor az ember megzavarodva hátrafordul.
De nem az történt, amire számított. Montolio pajzsa félúton felemelkedett: Drizzt arccal beleütközött, majd nyögve a földre hanyatlott. Mire elmúlt a szédülése, azon vette észre magát, hogy Montolio ül a hátán.
– Hogy... – kezdte kérdezni Drizzt.
Montolio hangja olyan éles volt, amilyennek Drizzt még sosem hallotta. – Alábecsültél engem, drow. Vaknak és tehetetlennek gondoltál. Ezt ne tedd soha többé!
Drizzt egy töredék pillanatig komolyan arra gondolt, hogy Montolio meg akarja ölni, olyan dühös volt az öreg. Drizzt tudta, hogy lekezelő viselkedésével megsértette mentorát, és rádöbbent, hogy a mégoly magabízó és ügyes Montolio DeBroucheenak is megvannak a maga terhei. Mióta az erdőjáróval találkozott, Drizzt először gondolt bele, milyen fájdalmas lehetett az embernek látása elvesztése. Vajon mi mindent veszíthetett még el az erdőjáró?
– Nyilvánvaló volt – mondta Montolio rövid szünet után. Most már lágyabb lett a hangja. – Mikor én olyan alacsonyan támadtam.
– Csak akkor nyilvánvaló, ha megérzed, hogy vége a sötétnek -felelte Drizzt, és eltűnődött, hogy Montolio valójában mennyire fogyatékos. – Sosem próbálkoztam volna meg ezzel a manőverrel a sötétben, ahol a szemem nem vezet. De egy vak ember honnan tudhatta, hogy már megszűnt a varázslat?
– Te magad árultad el! – kiáltotta Montolio, és továbbra sem szállt le Drizzt hátáról. – A viselkedéseddel! A lábad suhogásával – túl könnyed volt ahhoz, hogy teljes sötét legyen – és a sóhajtásoddal, drow! Az a sóhaj elárulta a megkönnyebbülésedet, pedig akkor már tudtad, hogy a látásod nélkül nem kerekedhetsz fölém!
Montolio fölkelt Drizztről, de a drow fekve maradt: a tanulságokon rágódott. Rájött, milyen keveset tud a barátjáról, hogy mennyi mindent tételezett fel automatikusan Montolióról.
– Gyere már – mondta neki az öreg. A ma esti első lecke véget ért. Hasznos volt, de más dolgunk is van.
– Azt mondtad, alhatok – emlékeztette Drizzt.
– Azt hittem, szívósabb vagy – vágta rá Montolio, és önelégült mosolyt vetett az elterült drow-ra.
Míg Drizzt mohón szívta magába mindazt, amit Montolio tanított neki, az öreg is összegyűjtött némi tudást a drow-ról. Leginkább a jelennel foglalkoztak: Montolio megmutatta tanítványának a világot, és azt, hogyan kell életben maradni benne. De időnként hol egyikük, hol másikuk – bár főleg Drizzt – elejtett valami megjegyzést a múltjáról. Lassan már játék lett ebből közöttük: célozni valami régmúlt eseményre, inkább csak azért, hogy lássák a másik meghökkenését, nem valódi közlés céljából. Montoliónak volt egykét jó anekdotája a vándoréveiről, hősi goblincsatákról és tréfás ugratásokról, amelyeket az amúgy komoly gondolkodású erdőjárók előszeretettel űztek egymás rovására. Drizzt egy kissé zárkózottabb maradt saját múltjával kapcsolatban, de Menzoberranzanról, a képmutató Akadémiáról és a családok közti háborúságokról szóló történetei így is felülmúltak mindent, amit Montolio valaha is hallott.
De bármilyen nagyszerűek voltak is a drow meséi, Montolio tudta, hogy Drizzt valamit visszatart, valami nehéz terhet hordoz. Eleinte nem is erőltette a dolgot. Türelmes volt, megelégedett azzal, hogy közös elveik vannak – ahogy látta Drizzt erdőjáró-képességeinek drámai fejlődését –, és hasonlóan látják a világot.
Egyik éjszaka a hold ezüstös fényénél Drizzt és Montolio hátradőltek székeikben, amiket Montolio épített ágakból az örökzöld lombban. A suhanó felhőfoszlányok mögött ragyogó hold látványa elbűvölte a drow-t.
Montolio persze nem láthatta a holdat, de Guenhwyvar fejével az ölében ő sem élvezte kevésbé a szép estét. Szórakozottan megvakargatta a macska izmos nyakát, és hallgatta az éjszaka hangjait, az ezernyi lény fecsegését, amit Drizzt észre sem vett, pedig az ő hallása jobb volt Montolióénál. Az öreg időnként felkacagott, egyszer akkor, amikor meghallotta, hogy egy mezei egér cincog mérgesen egy bagolyra – valószínűleg Huhogányra –, amiért megzavarta a vacsorájában, és arra kényszerítette, hogy visszameneküljön a házába.
Az erdőjáróra és Guenhwyvarra pillantva, akik olyan jól megértették egymást, Drizzt a barátság és a bűntudat fájdalmát érezte. -Talán sosem kellett volna idejönnöm – suttogta a hold felé.
– Miért? – kérdezte csendesen Montolio. – Nem ízlik a főztöm? -Mosolya lefegyverezte a feléje forduló drow-t.
– Már úgy értem, ide a felszínre – magyarázta Drizzt, borongós hangulata ellenére kis mosollyal. – Néha úgy érzem, önző voltam.
– A túlélés általában önzés – felelte Montolio. – Magam is többször éreztem ugyanezt. Egyszer szíven kellett szúrnom egy embert. A világ durvasága nagy bűntudatot okoz, de szerencsére ez csak múló bánat, és biztos, hogy senkit sem visz harcba.
– Bárcsak tényleg múló lenne – sóhajtott fel Drizzt, inkább csak magának meg a holdnak, nem Montoliónak.
De megjegyzése társa elevenébe talált. Minél közelebb kerültek egymáshoz, annál inkább osztozott Drizzt ismeretlen terhében. A drow elf fogalmak szerint még fiatal, de már tapasztalt, és a legtöbb hivatásos harcost megszégyenítően jól küzd. Kétségtelen, hogy valaki, aki ilyen sötét örökséggel érkezik, korlátokba fog ütközni a gyanakvó felszíni világban. De erdőjáró úgy vélte, Drizzt képes lehet legyőzni ezeket az előítéleteket, és figyelemreméltó képességeit kamatoztatva hosszú, eredményes életet élhet. Vajon mi nyomaszthatja ennyire ezt az elfet?, tűnődött Montolio. Drizzt többet szenved, mint amennyit mosolyog, és jobban bünteti magát, mint kellene.
– Igazi a bánatod? – kérdezte tőle. – Mert tudod, a legtöbb nem az. A legtöbb önmagunkra kirótt teher tévhiten alapul. Mi – legalábbis mi, őszinte jellemek – mindig szigorúbb mércével mérjük magunkat, mint másokat. Ez. gondolom, afféle átok, vagy talán inkább áldás, attól függ, ki hogy tekinti. – Üres szemeit Drizzt felé fordította. – Te vedd áldásnak, barátom, valami belső hívó hangnak, ami elérhetetlen magasságokba hajt.
– Csüggesztő áldás – felelte Drizzt.
– Csak akkor, ha nem állsz meg számbavenni mindazokat az eredményeket, amiket ezzel a hajtóerővel értél el – felelte sietve Montolio, minta várta volna a drow válaszát. – Azok, akik kevesebbre törnek, kevesebbet érnek el. Ehhez nem fér kétség. Én azt gondolom, hogy jobb a csillagok felé nyúlni, mint tétlenül üldögélni, csak mert tudod, hogy nem érheted el őket – villantotta Drizztre jellegzetes fanyar mosolyát. – Az, aki nyújtózik, legalább megtornáztatja az izmait, szép kilátásban van része, és talán még egy alacsonyan lógó almát is nyer a fáradozásával!
– Vagy egy alacsonyan repülő nyílvesszőt, valami láthatatlan támadótól – jegyezte meg Drizzt keserűen.
Montolio tehetetlenül csóválta a fejét Drizzt végtelen pesszimizmusa láttán. Nagyon fájt neki, hogy ilyen elesettnek látja a jólelkű elfet. – Talán igen – mondta Montolio egy kicsit keményebben, mint akarta –, de az élet elvesztése csak azoknak számít, akik megpróbálják élni! Jöjjön az a nyílvessző alacsonyan, és találja el a tétlent! Az ő halála nem lesz olyan tragikus.
Drizzt nem vitathatta a logikát, sem a vigasztalást, amit kapott. Az elmúlt hetekben Montolio fesztelen filozófiája és világnézete – pragmatikus, mégis fiatalos hévvel teli gondolkodása – jobb kedvűvé tették Drizztet, mint amilyen bármikor volt a vívótermi évek óta. De azt is tudta, hogy ez a megnyugvás milyen rövid életű lesz. A szavak megnyugtathatták, de nem tudták eltörölni múltjának kísértő emlékeit, a halott Zaknafein, a halott Kopáncs, a halott család távoli hangjait.
– Elég ebből a bújócskából – folytatta Montolio, látszólag felháborodva. – Én a barátomnak nevezlek téged, Drizzt Do'Urden, és remélem, te is barátodnak tartasz engem. Hogyan lehetnék a barátod, ha nem tudom, milyen teher nyomja a válladat? Vagy a barátod vagyok, vagy nem. A tiéd a döntés, de ha nem vagyok az, akkor nem látom okát annak, hogy megosszunk egy ilyen szép éjszakát. Beszélj, Drizzt, vagy menj el az otthonomból!
Drizzt alig tudta elhinni, hogy az oly türelmes és higgadt Montolio ilyen helyzetbe hozza. A drow első reakciója a visszavágás lett volna, egy harag-fal állítása az öreggel szemben, ragaszkodás ahhoz, amit magánügyének tekint. De ahogy múltak a pillanatok, Drizzt túljutott kezdeti meglepetésén, és vette a fáradságot, hogy átgondolja Montolio szavait, hogy megértse azt az alapvető igazságot, ami mentséget ad ezekre a kijelentésekre: Ő és Montolio valóban barátok, és leginkább az erdőjáró jóvoltából.
Montolio osztozni akar a múltjában, hogy jobban meg tudja érteni és meg tudja vigasztalni új barátját.
– Ismered Menzoberranzant, születésem és népem városát? – kérdezte halkan Drizzt. Ez a név még így, kimondva is fájdalmas volt neki. – És ismered a népem gondolkodását, vagy a Pókkirálynő tanait?
Montolio sötéten felelte: – Mondj el róluk mindent, kérlek.
Drizzt bólintott – Montolio érzékelte a mozdulatot, ha nem is látta –, és a fának támaszkodott. A holdra bámult, de valójában elnézett mellette. Gondolatai visszavándoroltak kalandjaira, vissza Menzoberranzanba, az Akadémiára, a Do'Urden-házba. Egy ideig itt is maradt gondolatban, a drow családi élet bonyolultságára és a Zaknafeinnel töltött gyakorlóidő örömmel fogadott egyszerűségére gondolt.
Montolio türelmesen figyelte: gondolta, hogy barátja valami kezdőpontot keres. Drizzt eddigi futó megjegyzéseiből kiderült, hogy sok kalandja és zavaros élménye volt. Montolio tudta, hogy ez nem lesz könnyű falat Drizztnek, aki még mindig nem bírja eléggé a közös nyelvet ahhoz, hogy pontosan ki tudja fejezni minden gondolatát. A terhekkel, bűntudattal és keserűséggel pedig, amit a drow nyilván hordoz, még tétovább lesz.
– A családom történelmének egy fontos napján születtem – kezdte. Ezen a napon pusztította el a Do'Urden Ház a DeVir Házat.
– Elpusztította?
– Lemészárolta – magyarázta Drizzt. Montolio szemei semmit sem mutattak, de arca látható visszatetszésről árulkodott, ahogy Drizzt várta. A sötételf azt akarta, hogy társa megértse a drow társadalom iszonytató mélységeit, ezért szándékosan tette hozzá: – És ezen a napon döfte Dinin bátyám a kardját másik bátyám, Nalfein szívébe.
Montolio gerince megborzongott, az öreg megrázta a fejét. Még csak az elején jár annak, hogy Drizzt terheit megérthesse.
– Ilyenek a drow-k – mondta Drizzt nyugodtan, tárgyilagosan, igyekezvén tudatosítani a drow-k nemtörődöm hozzáállását a gyilkossághoz. – Menzoberranzanban merev rangstruktúra uralkodik. Ha akár az egyén, akár a család feljebb akar jutni, magasabb rangot akar szerezni, akkor el kell pusztítania a fölötte állót.
Drizztet elárulta hangjának enyhe remegése. Montolio világosan látta, hogy barátja nem fogadja el ezt a gonosz gyakorlatot, és soha nem is fogadta el.
A sötételf továbbhaladt a történetben, teljesen és pontosan mesélt el mindent, de legalábbis azt a több mint negyven évet, amit Mélysötéten töltött. Beszélt azokról a napokról, amiket Vierna nővére szigorú felügyelete alatt töltött, vég nélkül a házi kápolnát takarítva, tanulva veleszületett képességeinek használatát – és helyét a drow társadalomban. Hosszasan magyarázta ezt a különös társadalmi felépítést Montoliónak, a szigorú hierarchiát, a képmutató drow „törvényt”, mely gonosz álarc mögé rejtette a városban uralkodó káoszt. Az erdőjáró összerezzent a családi háborúk hallatán. Véres konfliktusok voltak ezek, melyek nem hagyhattak nemesi túlélőt, még gyereket sem. Montolio még jobban megrezzent, amikor Drizzt a drow „igazságszolgáltatásról” beszélt, annak a Háznak az elpusztításáról, amelyiknek nem sikerült gyökerestül kiirtania egy másik családot.
Aztán a mese kissé kellemesebb lett, amikor áttért Zaknafeinre, apjára és legdrágább barátjára. Persze Drizzt boldog emlékei apjáról hamar véget értek: csak nyitányként szolgáltak Zaknafein végzetének rémségeihez. – Az anyám megölte az apámat – mondta Drizzt komoran, nyilvánvaló fájdalommal. – Feláldozta Llothnak az én bűneimért, aztán életre keltette a testét, és utánam küldte, hogy megöljön, büntetésül azért, hogy elárultam a családot és a Pókkirálynőt.
Drizzt egy ideig nem is tudta folytatni, de amikor mégis megszólalt, megint őszintén beszélt, még saját hibáit is feltárva Mélysötét vadonjában töltött napjai alatt. – Attól félteni, hogy elvesztem önmagamat és az elveimet, és ösztönös, vérengző szörnyeteggé válok – mondta Drizzt kétségbeesetten. De aztán létének érzelmi hulláma újra felcsapott, és mosoly telepedett az arcára, mikor beszámolt arról az időről, amit Belwarral, a svirfnebli fúrásfelügyelővel és Kopánccsal, a kampósrémmé változott pekkel töltött. Mosolya várhatóan rövid volt, mert a mese folyamán Kopáncs áldozatul esett Malice Anya élőhalott szörnyetegének. Újabb barát pusztult el Drizzt miatt.
Mire a sötételf eljutott addig, amikor feljött Mélysötétről, a hajnal már kacsingatni kezdett a keleti hegyek közül. Itt Drizzt már óvatosabban válogatta meg a szavait. Még nem állt készen arra, hogy beszámoljon a parasztcsalád tragédiájáról, mert félt, hogy Montolio ítélkezne fölötte és bűnösnek tartaná, ezzel pedig megszakadna új keletű barátságuk. Az eszével emlékeztette magát, hogy nem ő ölte meg a parasztokat, sőt, még bosszút is állt értük, de a bűntudat ritkán racionális érzés, és Drizzt nem találta a szavakat -még nem.
Montolio, aki öreg volt, bölcs, és állatai ott voltak mindenütt a környéken, tudta, hogy Drizzt elhallgat valamit. Mikor először találkoztak, a drow említett valami kiirtott parasztcsaládot, Montolio pedig hallott egy családról, akiket megöltek Maldobarban. Montolio egy pillanatig sem hitte, hogy a drow tette, de gyanította, hogy valamiképp köze van az ügyhöz. De nem erőltette társát. Drizzt becsületesebb és nyíltabb volt, mint Montolio várta, és az erdőjáró biztos volt benne, hogy a drow a maga idejében majd kitölti a nyilvánvaló hézagokat.
– Jó történet – mondta egy idő után Montolio. – Több mindenen mentél keresztül a négy évtized alatt, mint amit sok elf évszázadok alatt átél. De nem számosak a sebeid, és be fognak gyógyulni.
Drizzt ebben nem volt olyan biztos. Szomorú pillantást vetett Montolióra. Az erdőjáró csak annyit tehetett, hogy vigasztaló mozdulattal hátba veregette, mikor Drizzt felállt, hogy aludni menjen.
A drow még aludt, amikor felkeltette Huhogányt, és terjedelmes feljegyzést kötött a bagoly lábára. Huhogány nem örült túlságosan az erdőjáró utasításának: az út egy hétbe is beletelhet. Így értékes és örömteli időtől esik el a párkereső- és egerésző-évszakban. De tiltakozó huhogása ellenére engedelmeskedett.
Huhogány felborzolta a tollait, és a szél első fuvallatát felhasználva erőfeszítés nélkül röppent a havas csúcsok felé, a hágók felé, melyek Maldobarba viszik – és Sundabarba is, ha kell. Egy bizonyos híres erdőjáró, Ezüsthold Asszonyának húga még a környéken volt, ezt Montolio állathírnökeitől tudta, és megbízta Huhogányt, hogy keresse meg.
– Hát-már-soha-nem-lesz-vége? – nyöszörögte a manó a csapáson haladó testes ember láttán. – Először-az-az-utálatos-drow, most-meg-ez-a-tuskó! Hát-soha-nem-fogok-már-megszabadulni-ezektől-a-bajkeverőktől? – Tephanis olyan gyorsan toporgott, hogy kis árkot fúrt a földbe.
A csapáson egy nagy, sebhelyes sárga kutya is vicsorgatta a fogait, Tephanis pedig, aki rájött, hogy talán túl hangosan méltatlankodott, széles félkört került messze az ember mögé. A sárga kutya csavargatta a fejét, és zavartan vinnyogott.
Árny a menedék felett
Drizzt és Montolio nem hozták szóba a drow meséjét a következő napokban. A drow a fájdalmasan felidézett emlékeken rágódott, Montolio pedig tapintatosan magára hagyta. Módszeresen látták el napi feladataikat, távolabb egymástól, kevesebb lelkesedéssel, de ez a távolság csak időleges volt, ezt mindketten tudták.
Fokozatosan közelebb kerültek egymáshoz, ami felébresztette Drizztben a reményt, hogy talán ugyanolyan jó barátra talált, mint Belwar, sőt, Zaknafein. De egy reggel olyan hangra ébredt, amit túlságosan is jól ismert, és rögtön arra gondolt, hogy Montolióval töltött napjai most egy csapásra véget érnek majd.
Az ásott kamráját védő, fából készült falhoz kúszott, és kinézett.
– Drow elf, Mooshie – mondta Roddy McGristle, és egy törött szablyát mutatott az öreg erdőjárónak. A hegyi ember, aki szőrméiben még kövérebbnek látszott, egy kicsi, de izmos lovacskán ült, a ligetet körülfogó alacsony kőfal előtt. – Láttad őt?
– Láttam? – visszhangozta Montolio szarkasztikusan, és túlzó mozdulattal kacsintott egyet fehér szemével. Roddy nem hatódott meg.
– Tudod, mire gondolok! – morogta. – Többet látsz, mint mi mindnyájan, úgyhogy ne tettesd az ostobát! – Roddy kutyája, akin csúnya vágás éktelenkedett Drizzt jóvoltából, ismerős szagot fogott, izgatottan szimatolni kezdett, és ide-oda rohangált.
Drizzt készenlétbe helyezkedett, szablyával a kezében, zavart kifejezéssel az arcán. Nem akart harcolni – de még csak a kutyát sem akarta megütni még egyszer.
– Hívd vissza a kutyádat magad mellé! – puffogta Montolio. McGristle-n látszott, hogy majd szétveti a kíváncsiság. – Láttad a sötételfet, Mooshie? – kérdezte megint, ezúttal gyanakvóan.
– Meglehet – felelte Montolio. Megfordult, és élesen, szinte alig hallható magasságban füttyentett. Roddy kutyája, hallva az erdőjáró nyilvánvalóan kifejezett haragját, farkát a lába közé húzva oldalgott vissza gazdájához.
– Egy alomnyi rókakölyköm van itt – hazudta az erdőjáró mérgesen. – Ha a kutyád hozzájuk nyúl... – Montolio ennyiben hagyta a fenyegetést, Roddy pedig láthatóan elbizonytalanodott. Kötelet vetett a kutya nyakába, és magához húzta az állatot.
– Egy drow. valószínűleg ugyanaz, amiről te beszélsz, átjött itt az első havak előtt – folytatta Montolio. – Azt ugyan nehéz lesz elkapnod, fejvadász – nevetett. – Ha jól tudom, tengelyt akasztott Graullal, aztán továbbindult, gondolom haza sötét otthonába. Le, a Mélysötétbe is követni akarod? Biztosan jót fog tenni a hírnevednek, fejvadász, még ha az életednek nem is!
Drizzt megnyugodott ezekre a szavakra: Montolio hazudott a kedvéért! Látta, hogy az erdőjáró nem sokra tartja McGristle-t, és ez a tény is kissé megnyugtatta a drow-t. Aztán Roddy kiteregette az egész maldobari tragédia történetét, de olyan ármányos és rosszindulatú módon, ami komoly próbának vetette alá Drizzt és Montolio kapcsolatát.
– A drow megölte a Thistledownokat! – dörögte Roddy az erdőjáró önelégült mosolyára, mire a mosoly azonnal lehervadt. – Leölte őket, a párduca pedig megette az egyiket! Ismerted Bartholemew Thistledownt, erdőjáró. Szégyelld magad, hogy ennyire könnyen veszed a gyilkosát!
– A drow ölte meg őket? – kérdezte Montolio komoran.
Roddy megint feltartotta a törött szablyát. – Levágta őket – morogta. – Kétezer aranyat tűztek ki a fejére – ötszázat megkapsz belőle, ha segítesz nekem.
– Nem kell az aranyad – felelte gyorsan Montolio.
– Te nem akarod, hogy kézre kerüljön a gyilkos? – vágott vissza Roddy. – Neked semmit sem jelent a Thistledown-klán pusztulása?
Montolio hallgatásából Drizzt arra gondolt, hogy az erdőjáró kiadja őt. Ekkor Drizzt elhatározta, hogy nem menekül el, bárhogy döntsön is Montolio. A fejvadász dühe nem zavarta, de Montolióé igen. Ha az erdőjáró őt vádolja, akkor Drizztnek elé kell állnia, és viselnie kell az ítéletet.
– Szomorú nap – motyogta Montolio. – Valóban jó család volt. Kapd el a drow-t, McGristle. A legzsírosabb fejpénz lesz, amit valaha is kaptál.
– Hol kezdjem? – kérdezte Roddy, mert azt hitte, hogy megnyerte magának Montoliót. Drizzt is ezt hitte, főleg akkor, amikor Montolio megfordult és visszanézett a liget felé.
– Hallottál már Morueme Barlangjáról? – kérdezte Montolio.
Roddy arca láthatóan megnyúlt erre a válaszra. Morueme Barlangja, a nagy Anauroch sivatag szélén volt, és nevét arról a kéksárkány-családról kapta, amelyik benne lakott. – Az százötven mérföld – morogta McGristle. – Az Alsókon keresztül – kemény út.
– Pedig a drow oda ment, vagy a környékre, még a tél elején – hazudta Montolio.
– A drow a sárkányokhoz ment? – kérdezte meglepetten Roddy.
– Valószínűbb, hogy inkább valami másik barlangba a környéken – felelte Montolio. – Morueme sárkányai valószínűleg tudnak róla. Ott kérdezősködj.
– Nem szeretek sárkányokkal alkudozni – jelentette ki Roddy komoran. – Túl veszélyes, de még ha jól megy, akkor is sokba kerül!
– Akkor úgy tűnik, hogy Roddy McGristle első fogását szalasztotta el – mondta Montolio. – Bár jó próbálkozás volt, főleg egy sötételf ellen.
Roddy megfordította a lovát. – Te csak ne fogadj ellenem, Mooshie! – kiabálta vissza a válla fölött. – Nem hagyom futni, még ha végig is kell néznem az Alsók minden üregét!
– Ez nekem nem érné meg kétezer aranyért – jegyezte meg Montolio, csöppet sem lenyűgözve.
– A drow elvette a kutyámat, a fülemet és ezt a sebet ejtette rajtam! – sorolta Roddy, és az arcára mutatott. Aztán rádöbbent, hogy hiába mutogat – a vak öreg úgysem látja –, és kilovagolt a ligetből.
Montolio undorodva intett McGristle hátának, aztán elindult megkeresni a drow-t. Drizzt a liget szélén futott össze vele, és azt se tudta, hogy mondjon köszönetet.
– Sose szerettem a fickót – magyarázta Montolio.
– A Thistledown-családot valóban kiirtották – vallotta be Drizzt sötéten.
Montolio bólintott.
– Tudtad?
– Már azelőtt, hogy te idejöttél – felelte az erdőjáró. – Az igazat megvallva, először gondolkodtam rajta, hogy nem te tetted-e.
– Nem én tettem – felelte Drizzt. Montolio megint bólintott.
Elérkezett az idő, hogy a drow kitöltse a hézagokat a felszínen töltött első hónapjaival kapcsolatban. Minden bűntudata visszatért, amikor beszámolt csatájáról a gnoll csapattal, és minden fájdalom visszaköltözött belé, a „Drizzt” szóban kikristályosodva, amikor Thistledownékról és iszonyú élményéről beszélt. Montolio a gyors manócskáról meg tudta állapítani, hogy fürgönc, de a hatalmas goblin-farkas lényekre, melyekkel Drizzt a barlangban küzdött meg, nem talált magyarázatot.
– Jól tetted, hogy megölted a gnollokat – összegezte Montolio, amikor Drizzt befejezte. – Ezért ne bánkódj.
– Honnan tudhattam volna? – kérdezte Drizzt őszintén. – Minden tudásom Menzoberranzanhoz kötődik, és még mindig nem tudom elválasztani az igazságot a hazugságtól.
– Elég zűrzavaros utad volt – mondta Montolio, és szívből jövő mosolya jelentősen enyhítette a feszültséget. – Gyere, hadd meséljek neked a népekről, és arról, hogy miért cselekedtél igazságosan, amikor levágtad a gnollokat.
Erdőjáróként Montolio annak a vég nélküli harcnak szentelte életét, ami a jó fajok – főként az emberek, elfek, törpék, gnómok, félszerzetek – és a gonoszak, a goblinfélék és óriásfajzatok között folyt, akik csak a pusztításnak éltek, az ártatlanok terhére.
– Az orkok a fő kedvenceim – magyarázta Montolio. – Úgyhogy most elégedett vagyok, hogy szemmel – a bagoly szemével – tarthatom őket.
Annyi minden világosodott meg Drizzt előtt. Nyugalom öntötte el, mert ösztönei helyesnek bizonyultak, és egy időre nagyjából megszabadult a bűntudatától.
– És mi van a fejvadásszal meg a hozzá hasonlókkal? – kérdezte Drizzt. – Ők nem nagyon illenek bele ebbe a besorolásba.
– Minden fajban vannak jók és rosszak – magyarázta Montolio. – Én csak az általános viselkedésről beszélek, és a goblinféléknél és óriásfajzatoknál ez az általános viselkedés gonosz!
– Honnan tudjuk? – kérdezte Drizzt.
– Csak nézd a gyerekeket – felelte Montolio. Elkezdte magyarázni a nem is olyan kicsi eltéréseket a jó és a gonosz fajok gyermekei között. Drizzt hallotta őt, de csak távolról: nem volt szüksége magyarázatra. Drizzt akkor érezte, hogy talán helyesen cselekedett a gnollokkal szemben, amikor látta a Thistledown-gyerekeket játszani. És még annak idején – mintha csak egy napja, de ugyanakkor ezer éve lett volna – ugyanígy vélekedett Zaknafein is. – Minden drow gyermek gonosz? – tűnődött akkor Zaknafein, és egész életében kísértették a haldokló gyermekek sikolyai, akik a hadakozó családok vonalai közé keveredtek.
Hosszú, néma pillanat következett Montolio előadása után. Mindkettőjüknek időre volt szükségük, hogy megemésszék az újdonságokat. Montolio tudta, hogy Drizzt megnyugodott, amikor a drow váratlanul feléje fordult, szélesen elmosolyodott, és hirtelen vidámabb témára váltott.
– Mooshie? – kérdezte Drizzt, mert eszébe jutott a név, amit McGristle használt.
– Montolio DeBrouchee – kacagott az öreg, és Drizzt felé hunyorított. – Mooshie vagyok a barátaimnak, meg az ilyen McGristle-féléknek, akik nem tudnak kimondani hosszabb szavakat annál, mint „öl”, „köp” meg „borz”.
– Mooshie – morogta magában Drizzt, derülve egyet Montolio rovására.
– Nincs semmi dolgod, Drizzt? – zsörtölődött az öreg.
Drizzt bólintott, és elindult. Most már a „Drizzt” sem fájt neki annyira.
– Morueme Barlangja – motyogta Roddy. – A fenébe! – Egy pillanat múlva apró manó telepedett Roddy lovára, és egyenesen a döbbent hegyi ember képébe bámult. Tephanis végighallgatta a beszélgetést Montolio ligeténél, és átkozta a balszerencséjét, amikor az erdőjáró elirányította a fejvadászt. Ha Roddy elkapná Drizztet, gondolta a fürgönc, akkor mindketten eltűnnének innen, márpedig ez nem lett volna baj Tephanisnak.
– Csak-nem-vagy-oly-ostoba, hogy-hiszel-a-vén-hazugnak? – hadarta Tephanis.
– Megvagy! – kiáltotta Roddy, és nehézkesen a manó után kapott, aki egyszerűen leugrott a lóról, visszafordult és felült Roddy mögé.
– A Kilenc Pokolra, ki vagy te? – dörögte a hegyi ember. – Ülj nyugodtan!
– Barát vagyok – felelte Tephanis, amilyen lassan csak tudta. Roddy óvatosan megnézte a válla fölött.
– Ha-el-akarod-kapni-a-drow-t, rossz-felé-mész – mondta a manó önelégülten.
Roddy nemsokára már a Montolio ligetétől délre eső sziklák közt kuporgott, és figyelte az erdőjárót és sötét színű barátját munka közben.
– Jó-vadászatot! – kiáltotta Tephanis, azzal eltűnt. Visszament Caroakhoz, a nagy farkashoz, akinek jobb szaga volt, mint annak az embernek.
Roddy, aki csak a látvánnyal törődött, észre sem vette a fürgönc távozását. – Megfizetsz a hazugságodért, erdőjáró! – motyogta. Ördögi mosoly terült szét az arcán, amikor kigondolta, hogyan fog bosszút állni rajtuk. Remek lesz. De hát Graullal mindig öröm dolgozni.
Montolio küldönce két nap múlva érkezett vissza Dove Falconhand üzenetével. Huhogány megpróbálta elmondani az erdőjáró nő válaszát, de az izgága bagoly teljességgel alkalmatlan volt ilyen hosszú és bonyolult történetek előadására. Mivel nem volt más választása. Montolio Drizztnek adta oda a levelet, hogy fennhangon, gyorsan olvassa fel. Mivel még nem volt gyakorlott olvasó, Drizzt már több sort elmondott, mire felfogta, miről is van szó. Az üzenet Dove beszámolóját tartalmazta arról, ami Maldobarban és a hajsza közben történt. Dove verziója nagyon közel járt az igazsághoz, megvédte Drizztet, és a barghest-kölyköket jelölte meg gyilkosként.
Drizzt olyannyira megkönnyebbült, hogy alig tudta felolvasni azt a részt, ahol Dove azzal folytatta, hogy mennyire örül, és hálás, amiért ez az „érdemes drow” beköltözött az erdőjáróhoz.
– A végén mégiscsak megkaptad, ami jár neked, barátom – Montolio csak ennyit mondott.
MEGOLDÁSOK
Most már úgy tekintek hosszú utamra, mint az igazság keresésére – a saját szívemben, a környező világban és a cél, a lét kérdéseiben. Hogyan lehet meghatározni a rosszat és a jót?
Én egy belső erkölcsrendszert hordoztam magammal utamon, de hogy ez velemszületett vagy Zaknafeintől kaptam – vagy egyszerűen az élményeim alapján fejlesztettem ki –, azt sosem Jogom megtudni. De ez késztetett arra, hogy elhagyjam Menzoberranzant, és bár nem voltam biztos benne, mik ezek az igazságok, azt biztosan tudtam, hogy Lloth birodalmában nem fogom megtalálni őket.
A Mélysötét vadonjában töltött szörnyű évek és első ijesztő felszíni tapasztalataim után kezdtem kételkedni bármiféle egyetemes igazság létezésében, és elgondolkodtam azon, vajon van-e egyáltalán bármilyen célja az életnek. A drow világban a becsvágy volt az egyetlen cél, az anyagi haszon reménye, ami a magasabb ranggal jár. De ez már akkor sem jelentett nekem semmit: aligha lehetett ok a létezésre.
Köszönöm neked, Montolio DeBrouchee, hogy igazoltad sejtéseimet. Megtanultam, hogy azoknak az igyekezete, akik önző célokat követnek, csak kaotikus pazarlás, múlékony nyereség, amit örök veszteség követ. Mert valóban létezik harmónia az univerzumban, a közjó összecsengő dala. Hogy részt vehessünk ebben a dalban, rá kell lelnünk belső harmóniánkra, meg kell találnunk az igazan csengő hangokat.
Ezzel az igazsággal kapcsolatban még egy dolgot meg kell állapítani: a gonosz teremtmények nem tudnak énekelni.
Drizzt Do'Urden
Istenek és célok
A leckékkel továbbra is jól haladtak. Az öreg erdőjáró enyhített a drow nehéz érzelmi terhén, Drizzt pedig jobban elsajátította a természeti világ tudnivalóit, mint bárki, akit Montolio valaha látott. De Montolio érezte, hogy valami még mindig nyugtalanítja a drow-t, bár arról fogalma sem volt, mi lehet az.
– Minden ember ilyen jól hall? – kérdezte egyszer csak Drizzt, amikor egy letörött ágat vonszoltak ki a ligetből. – Vagy a te éles hallásod csak áldás, hogy kárpótoljon vakságodért?
A kérdés nyersessége meglepte Montoliót, de csak addig, míg rá nem jött, hogy Drizztet nyugtalanítja, hogy nem érti az öreg képességeit.
– Vagy a vakságod talán fortély, trükk, amit az ellenfél félrevezetésére használsz? – folytatta Drizzt rendületlenül.
– És ha az? – felelte Montolio közönyösen.
– Akkor nagyon jó trükk, Montolio DeBrouchee – felelte Drizzt. – Biztosan hasznodra válik az ellenfelekkel szemben... de a barátokkal szemben is. – A szavak keserűek voltak Drizzt szájában.
– Téged nem sokszor győztek le csatában – felelte Montolio, mert tudta, hogy Drizzt csalódottságának forrása a párbajuk volt. Ha látta volna most a drow-t, sokat megtudhatott volna az arckifejezéséből.
– Túl komolyan veszed – folytatta Montolio a kellemetlen csend után. – Én nem győztelek le igazán.
– Legyűrtél, és meg is ölhettél volna.
– Saját magadat győzted le – magyarázta Montolio. – Én tényleg vak vagyok, de nem olyan tehetetlen, mint ahogy te láthatólag gondolod. Alábecsültél. Tudtam, hogy így lesz, bár azt nem gondoltam, hogy ennyire vak leszel.
Drizzt megtorpant, és Montolio is megállt, amikor hirtelen húzni kezdte az ág. Az öreg a fejét rázta, és nevetett. Aztán elővett egy tőrt, feldobta a levegőbe, elkapta, és azt kiáltotta: – Nyír! – majd egyenesen belehajította a tőrt a liget egyik nyírfájába.
– Képes lenne erre egy vak ember? – tette föl a szónoki kérdést Montolio.
– Akkor hát látsz – mondta Drizzt.
– Dehogy – torkolta le az öreg. – A szemem már öt éve nem működik. De vak sem vagyok, Drizzt, főleg itt, ahol itthon vagyok! Mégis vaknak gondoltál – folytatta az erdőjáró kissé nyugodtabban. -Mikor megvívtunk, és a sötétség-varázsod véget ért, azt hitted, hogy most nálad az előny. Azt hitted, hogy minden akcióm – és meg kell mondjam, hatásos akcióm – az orkok ellen is, meg ellened is, egyszerűen betanult és begyakorolt volt? Ha olyan nyomorék lennék, mint ahogy Drizzt Do'Urden hiszi, hogyan maradhattam volna életben akár csak egy napig is itt, a hegyek között?
– Én nem... – kezdte Drizzt, de zavara elhallgattatta. Montolio igazat mondott, és ezt Drizzt jól tudta. Valóban önkéntelenül fogyatékosnak gondolta az erdőjárót első találkozásuk óta. Drizzt érezte, hogy nem volt tiszteletlen a barátjával – valóban nagyon nagyra tartotta –, de beskatulyázta Montoliót, és magánál ügyetlenebbnek hitte.
– De igen – mondta Montolio –, és én megbocsátok neked ezért. A javadra legyen mondva, hogy tisztességesebben bántál velem, mint bárki más, de még azok is, akik útjaimon velem jártak. Most ülj le – kérte Drizztet. – Rajtam a sor, hogy elmondjam a történetemet, ahogy te is elmondtad a tiédet.
– Hol is kezdjem? – tűnődött Montolio, az állát vakargatta. Már minden olyan távolinak tűnt, az a másik élet, amit maga mögött hagyott. De egyvalami még kötötte a múltjához: taníttatása, amit Mielikki istennő erdőjárójaként kapott. Drizzt meg fogja érteni.
– Életemet az erdőnek, a természetes rendnek szenteltem, már fiatalon – kezdte Montolio. – Ahogy te most, úgy ismertem meg én is a természetet, és már korán eldöntöttem, hogy én ezt a tökéletességet akarom védelmezni, a ciklusoknak ezt a harmóniáját, ami túl hatalmas ahhoz, hogy megértsük. Ezért szeretek annyira orkokkal és hasonlókkal harcolni. Mint már mondtam, ők a természetes rend ellenségei, épp annyira veszélyeztetik a fákat és az állatokat, mint az embereket és más jó szándékú népeket. Egyszóval nyomorult teremtések, ezért nem is érzek bűntudatot, amikor levágom őket.
Montolio hosszú órákat töltött azzal, hogy újragondolta némelyik útját, expedícióját, ahol egyedül vagy egyszerűen csak nagyobb seregek felderítőjeként működött. Mesélt Drizztnek a mesteréről, Dilamonról, aki olyan ügyességgel használta az íjat, hogy egyszer sem látták őt hibázni. – Csatában halt meg – mesélte az erdőjáró.
– Egy parasztházat védett a rátörő óriásoktól. De ne sírj Dilamon Úrnőért, mert egyetlen szántóvető sem sebesült meg, és a néhány megmenekült óriás közül egyik sem merte többet a környékre dugni azt az undok pofáját!
Montolio hangja észrevehetően elhalkult, amikor közelebbi múltjáról beszélt. Mesélt a Figyelőkről, utolsó csapatáról, és arról, hogyan keveredtek harcba egy vörös sárkánnyal, aki a falvakat fosztogatta. A sárkány meghalt, mint ahogy három Figyelő is, Montoliónak pedig megégett az arca.
– A papok elég jól összefoldoztak – mondta az öreg sötéten. – Alig egy-két forradás maradt rajtam. – Elhallgatott, és Drizzt először látta Montoliót fájdalmas arcúnak. – De a szememen nem tudtak segíteni. A sebek meghaladták a képességeiket.
– Meghalni jöttél ki ide – mondta Drizzt, vádlóbban, mint akarta.
Montolio nem utasította vissza a megállapítást. – Megszenvedtem sárkányok tüzét, orkok lándzsáit, gonosz emberek haragját és azoknak a mohóságát, akik a saját hasznukra akarták kizsigerelni a földet – mondta az erdőjáró. – De ezek közül egyik sem fájt annyira, mint a szánalom. Még Figyelő társaim is. akik mellettem harcoltak, még ők is szántak sokszor. Még te is.
– Én nem... – próbált közbeszólni Drizzt.
– De igen – torkolta le Montolio. – A csatában jobbnak hitted magad. Ezért vesztettél! Az erdőjáró ereje a bölcsességben rejlik, Drizzt! Egy erdőjáró ismeri magát, ismeri az ellenfeleit és a barátait. Nyomoréknak gondoltál, különben sosem kockáztattál volna meg ellenem egy ilyen merész átugrós manővert. De én átláttam rajtad, és számítottam az akciódra. – Ravaszul elmosolyodott. – Fáj még a fejed?
– Igen – vallotta be Drizzt, és megdörgölte a púpot. – Bár a gondolataim már kezdenek kitisztulni.
– Ami az eredeti kérdésedet illeti – mondta Montolio elégedetten, hogy sikerült megvilágítani a kérdést –, nincs semmi különleges sem a hallásomban, sem a többi érzékemben. Csak éppen jobban odafigyelek a szavukra, mint mások, ők pedig egészen jól elirányítanak, mint látod. Valóban magam sem tudtam a képességeikről, amikor először kijöttem ide, és jól sejtetted, miért jöttem. A szemem nélkül halott embernek hittem magam, és itt akartam meghalni, ebben a ligetben, amit korábbi útjaim során már megismertem és megszerettem.
– Talán Mielikkinek, az Erdő Úrnőjének köszönhető – de még valószínűbb, hogy Graulnak, az ellenségemnek, aki olyan közel volt –, hogy hamarosan megváltozott a véleményem az életemről. Célt találtam itt kint, egyedül, nyomorékan – mert az első napokban valóban nyomorék voltam. Ettől a céltól új értelmet kapott az életem, de ugyanakkor a korlátaimra is figyelmeztetett. Már öreg vagyok, fáradt és vak. Ha meghaltam volna öt évvel ezelőtt, ahogy akartam, úgy haltam volna meg, hogy nem teljes az életem. Sosem tudtam volna meg, milyen messzire juthatok el. Csak ebben a szerencsétlenségben, ami súlyosabb volt mindennél, amit Montolio DeBrouchee valaha is el tudott képzelni, csak így ismerhettem meg ilyen jól önmagamat és az istennőmet.
Az erdőjáró elhallgatott. Istennője említésekor mozgolódást hallott Drizzt felől, és ezt a mozgást a feszengés jelének vélte. Montolio a láncinge alá nyúlt, és egy egyszarvúfej-alakú függőt húzott elő.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte szándékosan.
Drizzt tétovázott. Az egyszarvú tökéletes munka volt. és csodálatos műalkotás, de Drizzt nem tudta egykönnyen elfogadni azt, amit ez a függő jelképezett. Menzoberranzanban Drizzt már látta, hová vezet az istenek parancsainak követése, és ez nagyon nem tetszett neki.
– Ki a te istened, drow? – kérdezte Montolio. Amióta együtt voltak, még sosem került szóba igazából a vallás.
– Nekem nincs istenem – felelte Drizzt merészen. – De nem is akarok.
Most Montolio hallgatott el. Drizzt felállt, és tett néhány lépést.
– Az én népem Lloth követője – kezdte. – Ő pedig, ha nem is az oka, de a fenntartója a gonoszságuknak, mint Gruumsh az orkoknál, és más istenek más népeknél. Dőreség egy istent követni. Én inkább a szívemre hallgatok.
Montolio halk kacagása elvette Drizzt kijelentésének erejét. -Van neked istened, Drizzt Do'Urden – mondta.
– Az én istenem a szívem – jelentette ki Drizzt, és hátat fordított.
– Az enyém is.
– De hát te azt mondtad, hogy Mielikkinek hívják az istened – ellenkezett Drizzt.
– Te csak még nem találtál nevet az istenednek – vágott vissza Montolio. – Ez pedig nem jelenti azt, hogy nincs. A te istened a szíved. Mit mond a szíved?
– Nem tudom – ismerte el Drizzt némi megfontolás után.
– Akkor gondolkozz! – kiáltott fel Montolio. – Mit mondtak az ösztöneid a gnoll csapatról vagy a maldobari parasztokról? Lloth neked nem istened – ennyi biztos. Milyen isten vagy istennő illik hát ahhoz, ami Drizzt Do'Urden szívében van?
Montolio szinte hallotta Drizzt vállvonogatását. – Nem tudod? -kérdezte az öreg. – Mert én viszont igen.
– Túl sokat feltételezel – felelte Drizzt. Még mindig nem volt meggyőzve.
– Én sok mindent megfigyelek – nevetett Montolio. – Rokon lélek vagy Guenhwyvarral?
– Ez nem kétséges – felelte őszintén Drizzt.
– Mert Guenhwyvar Mielikki követője.
– Honnan tudod? – ellenkezett Drizzt, kissé zavartan. Nem bánta Montolio feltételezéseit saját magával kapcsolatban, de a párducot illetően sértőnek találta az ilyen címkéket. Drizzt szemében Guenhwyvar, valahogy fölötte állt az isteneknek és az istenek követésének.
– Hogy honnan tudom? – kérdezte Montolio. – Természetesen ő maga mondta! Guenhwyvar a párduc lénye, Mielikki birodalmának teremtménye!
– Guenhwyvarnak nincs szüksége a te címkéidre – vágott vissza Drizzt mérgesen, és leült az erdőjáró mellé.
– Hát persze hogy nem – értett egyet Montolio. – De ez mit sem változtat a tényeken. Te ezt nem érted, Drizzt Do'Urden. Te egy istenség perverzitásainak árnyékában nőttél fel.
– A tied viszont az egy igaz isten? – kérdezte Drizzt szarkasztikusan.
– Attól tartok, hogy mindegyik igaz, és mindegyik egy – felelte az öreg. Drizzt kénytelen volt igazat adni barátja korábbi megjegyzésének: valóban nem érti.
– Te úgy tekintesz az istenekre, mint mindennapi lényekre – próbálta Montolio megmagyarázni. – Hús-vér alakoknak látod őket, akik igyekeznek a saját céljaik szerint irányítani a cselekedeteinket, ezért te a magad makacs függetlenségében elutasítod őket. Az istenek bennünk vannak, mondhatni, akár van nevük, akár nincs. Te egész életedben Mielikkit követted, Drizzt. Csak éppen nem volt név, amit a szívedre akaszthattál volna.
Drizzt most már kíváncsibb volt, mint amilyen szkeptikus.
– Mit éreztél, amikor először jöttél ki Mélysötétből? – kérdezte Montolio. – Mit súgott a szíved, amikor először pillantottad meg a napot vagy a csillagokat, az erdő zöldjét?
Drizzt visszagondolt arra a távoli napra, amikor a drow őrjárattal feljött Mélysötétről, hogy rajtaüssön egy elf gyűlésen. Fájdalmasak voltak ezek az emlékek, de valami vigasztalás is lappangott bennük, ujjongás, amit a szél simogatása és a frissen nyílt virágok illata keltett.
– És hogyan beszéltél Vérmorgóval? – folytatta Montolio. – Nem lehetett könnyű megosztani a barlangot azzal a medvével. Akár beismered, akár nem, erdőjáró-szíved van. És egy erdőjáró szíve Mielikki szíve.
Ez a formális érvelés visszahozta Drizzt kételyeinek egy részét. -És mit kíván a te istennőd? – kérdezte némi haragos éllel. Már állt volna fel megint, de Montolio megfogta a lábát, és nem engedte.
– Kíván? – nevetett az erdőjáró. – Én nem vagyok misszionárius, aki szép szavakat és kötelező viselkedési szabályokat terjeszt! Hát nem mondtam, hogy az istenek belül vannak? Épp olyan jól ismered Mielikki szabályait, mint én. Egész életedben ezeket követted. Én csak egy nevet adok neked, ennyi az egész, meg egy megtestesült viselkedési ideált, egy példát, amit követhetsz akkor, amikor eltávolodsz attól, amit helyesnek tartasz. – Ezzel Montolio felkapta az ágat, és Drizzt követte példáját.
A sötételf sokáig gondolkozott ezeken a szavakon. Aznap nem is aludt, bár ott feküdt az üregében: elmélkedett.
– Szeretnék többet megtudni erről a te... istennődről – vallotta meg Drizzt másnap este, mikor Montolio éppen a vacsorájukat főzte.
– Én pedig szívesen tanítalak – felelte Montolio.
Száznyi sárga, véreres szem meredt a testes emberre, aki végigment a táboron, oldalán sárga kutyájával. Roddy nem szeretett ide járni, az ork király, Graul erősségébe, de nem akarta most is elszalasztani a drow-t. Roddy többször is tárgyalt már Graullal az elmúlt években: az ork király, akinek annyi felderítője volt a vad hegyekben, felbecsülhetetlen értékű, bár drága szövetségesnek bizonyult Roddy vadászataiban.
Néhány nagy ork keresztezte szántszándékkal Roddy útját, hogy megijessze őt, és felbosszantsa a kutyáját. Roddy azonban bölcsen rövid pórázra fogta az ebet, pedig ő is szívesen szétcsapott volna az orkok közt. Mindig eljátszották ezt a játékot, valahányszor jött: lökdösték, köpködték, mindent megtettek, hogy harcot provokáljanak. Az orkok mindig nagyon bátrak voltak, mikor százszoros túlerőben álltak szemben valakivel.
Az egész csapat Roddy mögé gyűlt és szorosan követték az utolsó ötven yardon, fel a sziklás lejtőn, Graul barlangjának bejáratához. Két hatalmas ork pattant elő a bejáratból, lándzsát lobogtatva, hogy útját állják a behatolónak.
– Miért jöttél? – kérdezte az egyik a saját nyelvükön. A másik a kezét nyújtotta, mintha pénzt várna.
– Most nincs fizetség! – felelte Roddy tökéletes dialektusban. -Most Graul fizet!
Az orkok hitetlenkedve bámultak egymásra, aztán Roddy felé fordultak, és vicsorogni kezdtek, de azonnal abbahagyták, amikor egy még nagyobb ork bukkant elő a barlangból.
Graul kirontott és félrelökte őreit, majd csöpögő ormányát egyenesen Roddy orrához nyomta. – Graul fizet? – szortyintott. Lehelete kis híján felborította a hegyi embert.
Roddy kacaja pusztán a közelben lézengő közorkoknak szólt. Itt nem mutathatott semmi gyengeséget: az orkok rosszindulatú kutyák módjára nekimentek mindennek, ami nem látszott keménynek.
– Híreim vannak, Graul király – mondta határozottan a fejvadász. – Hírek, amelyek érdekelni fogják Grault.
– Beszélj – vakkantotta Graul.
– Fizetsz? – kérdezte Roddy, bár gyanította, hogy ezzel túlfeszítheti a húrt.
– Beszélj! – horkantotta megint Graul. – Ha érdekeset mondasz, Graul meghagyja az életed.
Roddy magában kesergett egy kicsit azon, hogy Graullal mindig így jár. Nehéz volt bármiféle előnyös alkut nyélbe ütni a bűzlő főnökkel, mikor mindig több száz felfegyverzett harcos nyüzsgött körülötte. De Roddy nem hagyta magát. Nem pénzért jött – bár remélte, hogy abból is lesz egy kevés –, hanem azért! hogy bosszút állhasson. Roddy nem akart nyíltan Drizzt ellen támadni, míg a drow Mooshie-val van. Ezekben a hegyekben, állataitól körülvéve Mooshie veszedelmes ellenfél, és még ha Roddynak sikerül is eljutnia a drow-ig, Mooshie számos szövetségese, a Dove Falconhandhez hasonló veteránok egészen biztosan megbosszulják az akciót.
– Sötételf van a területeden, hatalmas ork király! -jelentette ki Roddy. De szavai nem jártak a kívánt hatással.
– Vándor – mondta Graul.
– Ismered? – Roddy elkerekedett szemei elárulták döbbenetét.
– A drow megölte Graul harcosait – mondta komoran az ork főnök. Az összes jelenlevő ork toporzékolni és köpködni kezdett, és a sötételfet gyalázta.
– Akkor miért él még a drow? – kérdezte Roddy sötéten. A fejvadász szemei összeszűkültek, mert sejteni kezdte, hogy Graul nem ismeri a drow tartózkodási helyét. Talán még van mire alkudozni.
– Felderítőim nem találják! – dörögte Graul, és ez igaz is volt. De az ork király elkeseredése nem volt több tökéletesen kivitelezett színielőadásnál. Graul tudta, hol van Drizzt, még ha a felderítői nem is.
– Én megtaláltam! – dörögte Roddy, mire az összes ork mohó örömmel kezdett ugrándozni. Graul felemelt karral csendesítette le őket. Az ork király tudta, hogy kritikus ponthoz érkeztek. Végignézett a sokaságon, hogy megtalálja a sámánt, a törzs spirituális vezetőjét, és látta, hogy a vörös köpenyes ork erősen figyel, ahogy Graul remélte.
A sámán tanácsára Graul eddig elkerült minden összeütközést Montolióval. A sámán úgy vélte, hogy a nyomorék, aki nem is olyan nyomorék, valami rontó mágia jele, és vallási vezetőjük figyelmeztetése után az orkok fülüket-farkukat behúzták, ha Montolio a közelben volt. De azzal, hogy szövetségre lépett a drow-val, és Graul gyanúja szerint segítette őt az orkok elleni összecsapásban, Montolio oda nyúlt, ahol nincs semmi keresnivalója. Megsértette Graul területét, mint a renegát drow is. Most már biztosra vette, hogy a drow egyedül van, és csak valami ürügyre várt, hogy alattvalóit a liget ellen indítsa. Roddy pedig Graul értesülései szerint talán adhat ilyen ürügyet.
– Beszélj! – ordította Graul Roddy arcába, hogy elejét vegye mindenféle fizetség-kérésnek.
– A drow az erdőjárónál van – felelte Roddy. – A vak öreg ligetében ücsörög! – Ha Roddy azt remélte, hogy bejelentése újabb köpködés- és átkozódásrohamot fog kiváltani, alaposan csalatkoznia kellett. A vak erdőjáró említésére mély lehangoltság ülte meg az egybegyűlteket, és most minden ork a sámánra meg Graulra tekingetett útmutatásért.
Eljött az idő, hogy Roddy szövögetni kezdje cselszövevényének szálait, ahogy Graul várta.
– El kell kapnod őket! – rikkantotta Roddy. – Ők sem...
Graul felemelt kézzel hallgattatta el a zsongást és Roddyt. – A vak erdőjáró ölte meg az óriást? – kérdezte ravaszul az ork király. – És ő segített a drow-nak megölni a harcosaimat?
Roddynak persze fogalma sem volt róla, miről beszél az ork, de hamar felfogta Graul szándékát.
– Hát persze! – kiáltott fel hangosan. – Most pedig a drow és az erdőjáró szövetkezik mindnyájatok ellen! Szét kell vernetek őket, mielőtt ők jönnek és vernek le titeket! Az erdőjáró hozni fogja az állatait, meg elfeket – rengeteg elfet – meg törpéket is Graul ellen!
Montolio barátainak emlegetése, főleg az elfeké és a törpéké, akiket Graul népe mindenkinél jobban gyűlölt, elsötétített minden arcot, és több ork is idegesen nézegetni kezdett hátra a válla fölött, mintha már most a hátukban lennének az erdőjáró seregei.
Graul egyenesen a sámánra nézett.
– Ő-Aki-Néz áldását kell hogy adja a támadásra! – válaszolt a sámán a néma kérdésre. – Újholdkor! – Graul bólintott, a vörös köpenyes ork pedig megfordult, egy csapat hívőt választott maga mellé, és elindult, hogy megtegye az előkészületeket.
Graul az erszényébe nyúlt, és egy maroknyi ezüstpénzt adott Roddynak. McGristle nem mondott ugyan olyasmit, amit Graul már ne tudott volna, de az ork törzs elleni összeesküvés említésével jelentős segítséget nyújtott abban, hogy Graul a vak erdőjáró ellen tudja fordítani babonás sámánját.
Roddy panaszkodás nélkül vette át a szánalmas fizetséget, mert úgy érezte, elérte célját. Már indult volna kifelé.
– Itt maradsz – mondta Graul váratlanul. Az ork király egyetlen intésére őrök léptek Roddy mögé. McGrsitle gyanakvóan pillantott Graulra.
– Vendég vagy – magyarázta a király nyugodtan. – Velünk fogsz harcolni.
Roddynak nem volt választása.
Graul félreintette az őreit, és egyedül visszament a barlangjába. Az ork őrök vállat vontak, és egymásra vigyorogtak: úgysem nagyon akarták követni, és a király vendégeivel találkozni, főleg a hatalmas ezüstszőrű farkassal nem.
Mikor Graul bement, másik vendégéhez fordult: – Igazad volt -mondta a kicsiny manónak.
– Mindig-is-jó-hírszerző-voltam – ragyogott Tephanis, és magában hozzátette: megjólkihasználtamahelyieteket.
Tephanis nagyon meg volt elégedve magával, mert nem csak értesítette Roddyt arról, hogy a drow Montolio ligetében van, de aztán azt is elrendezte Graul királlyal, hogy mindkettejüknek segítsen. Tephanis tudta, hogy Graul nem kedveli a vak erdőjárót, és a drow jelenlétét ürügyül használva Graul meg tudja győzni sámánját, hogy adja áldását a támadásra.
– Caroak segít majd a harcban? – kérdezte Graul, gyanakvón méregetve a hatalmas, kiszámíthatatlan ezüst farkast.
– Hát-persze – vágta rá Tephanis. – A-mi-érdekünk-is, hogy-két-ellenségünk-elpusztuljon!
Caroak, aki minden elhangzott szót megértett, felállt és kisompolyogott a barlangból. A bejárati őrök nem álltak az útjába.
– Caroak-majd-föléleszti-azokat-a-worgokat – magyarázta Tephanis. – Hatalmas-erő-fog-összegyűlni-a-vak-erdőjáró-ellen. Túl-régen-ellensége-már-Caroaknak.
Graul bólintott, aztán saját gondolataiba merült az elkövetkezendő heteket illetően. Ha megszabadul mind az erdőjárótól, mind a drow-tól, akkor a völgye nagyobb biztonságban lesz, mint évek óta bármikor – Montolio érkezése óta. Az erdőjáró nemigen foglalkozott az orkokkal személyesen, de Graul tudta, hogy az öreg állatkémei figyelmeztették az erre haladó karavánokat. Graul nem is emlékezett, mikor ütöttek rajta utoljára mit sem sejtő karavánon, pedig az orkok ezt szerették. De ha az erdőjáró eltűnik...
Már közeledik a nyár, a kereskedőszezon csúcsa: az orkok idén bőséges zsákmányra tehetnek majd szert.
Graulnak már csak a sámán szava kellett, hogy Ő-Aki-Néz, az orkok Egyszemű Gruumsh istene áldását adja a támadásra.
Az újhold, az orkok szent ideje, mikor a sámán megtudni reméli az isten véleményét, még több mint két hétre van. Graul felmordult mohóságában és türelmetlenségében, de tudta, hogy muszáj várnia Graul aki sokkal kevésbé volt vallásos, mint a többiek, a sámán döntésétől függetlenül mindenképpen támadni akart, de nem szeretett volna szembefordulni a sámánnal, ha nem feltétlenül szükséges. Az újhold már nincs olyan messze, mondogatta magának Graul. Akkor pedig majd megszabadul az erdőjárótól meg a rejtélyes drow-tól.
Túlerő alatt
– Valami nyugtalanít téged – mondta Drizzt Montoliónak, amikor az erdőjárót a kötélhídon látta egyik reggel, a feje fölött Huhogánnyal.
Montolio elmerült a gondolataiban: nem felelt azonnal. Drizzt nem erőltette. Vállat vont és elfordult. Tiszteletben tartotta barátja magányát. Elővette zsebéből az ónix szobrocskát.
– Kimegyünk egy kicsit futni Guenhwyvarral – szólt vissza a válla fölött. – Mielőtt még túlságosan fölmegy a nap. Aztán én lepihenek, a párduc meg veled lehet.
Montolio még mindig alig hallotta a drow-t, de amikor észrevette, hogy Drizzt kirakja a szobrot a kötélhídra, eljutottak a tudatáig barátja szavai, és kizökkent mélázásából.
– Megállj – nyújtotta ki a kezét Montolio. – Hagyd pihenni a párducot.
Drizzt nem értette. – De hát már több mint egy napja pihen!
– Hamarosan nem csak vadászatra lesz szükségünk Guenhwyvarra – magyarázta Montolio. – Pihenjen csak.
– Mi a baj? – kérdezte Drizzt elkomolyodva. – Mit látott Huhogány?
– Tegnap volt újhold – mondta Montolio. Drizzt most már ismerte a holdciklust: bólintott.
– Az orkok szent napja – folytatta Montolio. – A táboruk mérföldekre van innen, mégis hallottam tegnap a kiáltásaikat.
Drizzt megint bólintott, hogy érti. – Hallottam az énekük foszlányait, de azt hittem, hogy csak a szél dalol.
– Az orkok vonyítása volt – mondta Montolio. – Minden hónapban összegyűlnek, és vadul táncolnak meg énekelnek, szinte önkívületben – az orkoknak ehhez még varázsital sem kell. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, bár mintha túl hangos lett volna. Általában nem szokott elhallatszani idáig. Azt hittem, hogy csak a kedvező... azaz kedvezőtlen... szél hozta idáig.
– Azóta megtudtad, hogy nagyobb jelentősége van ennek az éneknek? – kérdezte Drizzt.
– Huhogány is hallotta őket – magyarázta Montolio. – Ő mindig vigyáz rám – pillantott a bagolyra. – Kiment, hogy kicsit rájuk nézzen.
Drizzt is felnézett a csodálatos madárra, aki büszkén üldögélt: megértette Montolio dicséretét. De az erdőjáró meggyőződése ellenére Drizzt eltűnődött, hogy Montolio vajon mennyire pontosan ér-ti meg Huhogányt, a bagoly pedig mennyire érti meg a körülötte zaj-ó eseményeket.
– Az orkok támadócsapatot alakítottak – vakargatta a borostáit Montolio. – Úgy látszik, Graul bosszúval ébredt téli álmából.
– Honnan tudod? – kérdezte Drizzt. – Huhogány értette, amit mondanak?
– Nem, dehogy! – felelte Montolio, de elszórakoztatta a gondolat.
– Akkor miből gondolod?
– Egy falka worg érkezett, Huhogány csak ennyit mondott – magyarázta Montolio. – Az orkok és a worgok nem a legjobb barátok, de összefognak, amikor valami készül. Az ork tivornya nagyon vad volt tegnap este, ha pedig a worgok is itt vannak, akkor nem lehet kétség.
– Van itt falu a közelben? – kérdezte Drizzt.
– Egyik sincs közelebb Maldobarnál – felelte Montolio. – Kétlem, hogy az orkok olyan messzire mennének, de az olvadásnak már majdnem vége, és karavánok fognak átkelni a szoroson Sundabarból Adbar Citadellájába, meg vissza. Biztosan Sundabarból jön valaki, mert nem hiszem, hogy Graul elég merész vagy elég ostoba lenne ahhoz, hogy megtámadjon egy karaván fegyveres törpét Adbarból.
– Hány harcosa van az ork királynak?
– Több ezret össze tudna szedni, ha venné a fáradságot meg az észt hozzá – mondta Montolio. – De ez hetekbe telne, és Graul nem éppen a türelméről híres. Meg a worgokat sem hívta volna ilyen hamar, ha még gyűjtögetni akarná a seregét. Az orkok hajlamosak eltűnni, ha worgok bukkannak fel, a worgok pedig hajlamosak ellustulni és elhízni, ha ennyi ork van körülöttük, már ha érted, mire gondolok.
Drizzt borzongása elárulta, hogy érti.
– Szerintem Graulnak körülbelül száz harcosa lehet – folytatta Montolio –, és talán tíz-húsz worgja, ahogy Huhogány számolta, és valószínűleg egy vagy két óriása.
– Elég nagy erő ahhoz, hogy megtámadjon egy karavánt – mondta Drizzt, de ő is és az öreg is másra gyanakodtak. Mikor először találkoztak, két hónappal ezelőtt, azt Graul bánta.
– Egy vagy két napba telik, míg felkészülnek – folytatta Montolio kényelmetlen szünet után. – Huhogány majd közelebbről szemügyre veszi őket ma este. és vannak más kémjeim is.
– Én is kimegyek megnézni az orkokat – tette hozzá Drizzt. Aggodalmat látott átsuhanni Montolio arcán, de most nem törődött vele. – Sokszor járőröztem Menzoberranzanban – mondta. – Olyan feladat ez, amit biztonsággal végre tudok hajtani. Miattam ne félj.
– Az Mélysötéten volt – emlékeztette Montolio.
– Éjszaka a felszín sem más – mosolygott megnyugtatóan az öregre Drizzt. – Megszerezzük a válaszokat.
Drizzt aztán „jó napot” kívánt, és elment aludni. Montolio őszinte elismeréssel hallgatta távozó barátja lépteit, és úgy gondolta, jó a terve.
A nap lassan és eseménytelenül telt az erdőjárónak. Amennyire tellett tőle, megpróbált védelmi tervet kidolgozni a ligetre. Montolio még sosem védte ezt a helyet, kivéve egyszer, amikor egy csapat ostoba tolvaj tévedt ide, de gyakran töltött órákat azzal, hogy különféle stratégiákat találjon ki és teszteljen, hisz elkerülhetetlennek látta, hogy egy nap Graulnak elege lesz az erdőjáró dolgaiból, és összeszedi a bátorságát a támadásra.
Montolio pedig bízott benne, hogy ha ez bekövetkezik, akkor ő készen áll.
De most nem sokat tehetett – a védelmet nem lehetett megcsinálni, míg biztos nem volt Graul szándékában – és a várakozást szinte végeérhetetlennek találta. Végre Huhogány tudatta vele, hogy a drow mozgolódik.
– Akkor hát indulok – köszönt el Drizzt, amikor megtalálta az erdőjárót. A nap már alacsonyan járt a nyugati égen. – Lássuk, mit terveznek barátságtalan szomszédaink.
– Légy óvatos, Drizzt – kérte Montolio, és a hangában csengő őszinte aggodalom mélyen meghatotta barátját. – Graul ork ugyan, de eléggé agyafúrt. Lehet, hogy számít arra, hogy valamelyikünk meglátogatja.
Drizzt előhúzta egyelőre még szokatlan szablyáit, és megforgatta őket, hogy némi önbizalmat merítsen a mozdulatból. Aztán visszadugta őket az övébe, majd a zsebébe mélyesztette a kezét, hogy további megnyugtatást kapjon az ónix szobrocska tapintásából. Még egyszer hátba veregette az erdőjárót, azzal elindult. Huhogány ott lesz veletek! – kiabálta utána Montolio. – És mások is, akikre nem is gondolnátok. Kiálts, ha túl nagy bajba kerülsz!
Az ork tábort nem volt nehéz megtalálni, hisz hatalmas máglya lángolt a közepén az éjszakában. Drizzt látta a lángok előtt táncoló alakokat, köztük egy óriást is, és hallotta a nagy farkasok, vagy ahogy Montolio nevezte őket: worgok vonyítását és kaffogását. A tábor egy kis völgyben volt, egy sziklafalakkal és juharfákkal övezett tisztáson. Drizzt meglehetősen jól hallotta a hangokat a csendes éjszakában, ezért úgy döntött, hogy nem megy túl közel. Kiválasztott egy erős fát, koncentrálni kezdett egy alsóbb ágra, és veleszületett lebegőképességéhez folyamodott.
De a varázslat csődöt mondott, így Drizzt nem túlzottan meglepve elrakta a kardjait, és mászni kezdett. A fának sűrűek voltak az ágai, és alacsonyra nyúltak. Mászott, ameddig tudott, aztán kijjebb akart húzódni egy hosszú, görcsös ágon, amikor lélegzetvétel zaját hallotta. Óvatosan kipillantott a törzs mögül.
A másik oldalon, egy másik ág és a törzs szögletében egy ork őrszem hevert kényelmesen, kezét a feje mögé téve, arcán unott kifejezéssel. Láthatóan nem tudott a zajtalan mozgású sötételf jelenlétéről, aki alig kétlábnyira tőle kuporgott az ágon.
Drizzt megfogta egyik szablyája markolatát, aztán arra gondolt, hogy az ostoba lény még ahhoz is lusta, hogy körülnézzen, ezért meggondolta magát és nem törődött az orkkal. Ehelyett inkább a tisztásra figyelt.
Az ork nyelv hasonló volt a goblinhoz, de Drizzt, aki még goblinul sem tudott elég jól, csak egy-két szótöredéket tudott kivenni. Mindazonáltal az orkok meglehetősen demonstratív hajlamú népek voltak. Két bábu: egy sötételf-figura, meg egy sovány, bajuszos emberalak világosan mutatta Drizztnek, mi a szándékuk. A legnagyobb ork, valószínűleg Graul király, köpdösték és gyalázták a bábukat. Aztán néhány ork katona és a worgok tépni kezdték őket, a megvadult nézők legnagyobb örömére, mely hamarosan eksztázisba csapott át, amikor előlépett a kőóriás, és a földbe döngölte az elffigurát.
Ez így ment órákon keresztül, és Drizzt sejtése szerint egészen hajnalig. Graul és több más nagyobb ork félrehúzódtak a sokadalomtól, és rajzolgatni kezdtek a porba, nyilvánvalóan haditerveket. Drizzt nem remélhette, hogy olyan közel juthat, ahonnan hallja a beszélgetésüket, és nem akart tovább a fán maradni most, hogy közeledett a hajnal áruló fénye.
Indulás előtt még egyszer ellenőrizte az ork őrszemet a fatörzs másik oldalán: az ork most már békésen hortyogott. Drizzt megtudta, hogy az orkok Montolio házát akarják megtámadni: ne csapjon ő először?
De a lelkiismerete nem hagyta. Lemászott a hatalmas juharról és otthagyta a tábort meg a szendergő orkot.
Montolio az egyik hídon ült Huhogánnyal a vállán, úgy várta Drizztet. – Ellenünk jönnek – jelentette ki az erdőjáró, mikor a drow végre megérkezett. – Graul készül valamire, alighanem Rogee Szirtjénél – mutatott Montolio nyugat felé, a magas gerincre, ahol először találkoztak.
– Van valami búvóhelyed ilyen alkalmakra? – kérdezte Drizzt. -Az orkok még ma este jönni fognak, legalább százan, erős szövetségesekkel.
– Hogy elfussak? – kiáltott fel Montolio. Megkapaszkodott egy kötélben, és lelendült a drow mellé. – Elfussak, orkok elől? Hát nem mondtam, hogy az orkok a szakterületem? Nincs a világon szebb annál, mint mikor a kard ork belet ont.
– Megbocsáss, de kénytelen vagyok emlékeztetni téged az arányokra – mosolyodott el Drizzt, minden aggodalma ellenére.
– Inkább Grault emlékeztesd! – nevetett Montolio. – A vén orknak elment az esze, vagy túlságosan is megjött a bátorsága, hogy ilyen nyilvánvaló túlerő ellen forduljon!
Drizzt válasza az egyetlen lehetséges válasz volt erre: egy hatalmas nevetés.
– Így viszont – folytatta zavartalanul Montolio – fogadni mernék egy vödör friss pisztrángban meg három remek paripában, hogy Graul nem fog idejönni. Ott marad a fáknál, figyel, tekergeti a nagy kezeit, és amikor szétverjük a csapatait, ő fog elsőnek megfutamodni. Sosem volt mersze, hogy valóban csatázzon, legalábbis azóta, hogy király. Túlságosan elkényelmesedett, azt hiszem, és túl sok a vesztenivalója. Most egy kicsit rákoppintunk a fejére!
Drizzt megint csak nem tudott erre válaszolni, amúgy sem bírta abbahagyni a nevetést erre az őrületre. Mégis el kellett ismernie, hogy némiképp fellelkesítette, ugyanakkor megnyugtatta az öreg furcsa beszéde.
– Menj, pihenj egy kicsit – mondta Montolio a borostáját vakargatva, és körbefordult, mintha körülnézne. – Megkezdem az előkészületeket – meg fogsz lepődni, ezt megígérhetem –, aztán néhány óra múlva felkeltelek.
Az utolsó szavak, amiket Drizzt a takarója alól hallott az üregében, mindent más megvilágításba helyeztek. – Igen, Huhogány. már régóta vártam erre – mondta Montolio izgatottan, és Drizzt ebben egy cseppet sem kételkedett.
Ez a tavasz békés volt Kellindilnek és elf rokonainak. Nomád csapatként járták a területet, és ott ütötték fel tanyájukat, ahol megfelelő helyet találtak, fákban vagy barlangokban. Jól érezték magukat a szabadban, táncoltak a csillagok fénye alatt, a rohanó hegyi patakokkal együtt énekeltek, és szarvasra meg vadkanra vadásztak a hegyoldalak sűrűjében.
Kellindil azonnal megérezte a rettegést – ritka érzelem volt ez a gondtalan népnél – kuzinja arcán, amikor az belépett a táborba egyik este. Minden elf köréje gyűlt.
– Az orkok készülődnek – mondta az elf.
– Graul talált egy karavánt? – kérdezte Kellindil.
A kuzinja megrázta a fejét, és tanácstalannak tűnt. – Korai idő ez még a kereskedőknek – felelte. – Valami más zsákmányt szemelt ki.
– A ligetet – mondta egyszerre több elf is. Aztán az egész csapat Kellindilhez fordult: a drow az ő védence.
– Nem hinném, hogy a drow szövetkezett Graullal – felelt Kellindil ki nem mondott kérdésükre. – Montolio már rég rájött volna a felderítői révén. Ha a drow az erdőjáró barátja, akkor nekünk sem ellenségünk.
– A liget több mérföldre van innen – mondta egy másik. – Ha közelebbről meg akarjuk nézni az ork király készülődését, és időben segíteni akarunk az öreg erdőjárónak, azonnal indulnunk kell.
A vándor elfek vita nélkül összeszedték a szükséges holmikat: elsősorban hosszú íjakat és sok nyílvesszőt. Aztán pár perc múlva már úton is voltak. Miközben a fák közt, az erdei ösvényeken szaladtak, nem csaptak több zajt, mint a hegyi szellő.
Drizzt meglepő látványra ébredt kora délután. Az ég elfelhősödött, mégis világosnak tűnt, mikor a drow kimászott az odújából nyújtózkodni. A feje fölött meglátta az erdőjárót, aki egy magas fenyő felső ágai közt mászkált. Drizzt kíváncsisága rémületté változott, amikor Montolio vad farkas módjára vonyítva kiterjesztett karral levetette magát a fáról.
Montolión egy kötél volt, amit a fenyő vékony törzséhez kötözött. Zuhanásának lendületétől meghajolt a fa, és az erdőjáró már egészen lassan érkezett le, szinte kétrét hajtva a fát. Ahogy földet ért, felállt, és a kötelet egy vastag gyökérhez kötözte.
Mikor a jelenet a maga teljességében kibontakozott, Drizzt észrevette, hogy már több fenyő is meg van hajlítva ilyen módon, mindegyik nyugat felé mutat, és mindegyik össze van kötve egymással. Mikor óvatosan elindult Montolio felé, elhaladt egy háló, számos buktatódrót és egy különösen alattomos kötélcsapda mellett, ami kétélű késekkel volt kirakva. Mikor a csapda felcsapódik és a fák visszaegyenesednek, ez a kötél is kifeszül, vesztére mindenkinek, aki a közelében áll.
– Drizzt? – kérdezte Montolio a könnyű lépteket hallva. – Nézz a lábad alá. Nem örülnék, ha újra kéne hajlítgatnom ezeket a fákat, bár némileg szórakoztató.
– Úgy látom, már jócskán előrehaladtál az előkészületekkel – mondta Drizzt, amikor barátja mellé ért.
– Már régóta várok erre a napra – felelte Montolio. – Százszor lejátszottam már a fejemben ezt a csatát, és tudom, hogy fog lejátszódni. – Leguggolt, és valami hosszúkásat rajzolt a földre: egy fenyő vázlatos képét. – Megmutatom – mondta, és tovább rajzolta a liget körüli terepet, olyan pontosan és részletesen, hogy Drizzt csak a fejét rázta, és újra megnézte, hogy az erdőjáró tényleg vak-e.
A liget több tucat fából állt. észak-déli irányban körülbelül ötven yard hosszú volt, keresztben ennek alig a fele. A terep enyhén, de észrevehetően lejtett: a liget északi vége egy fél fahossznyival lejjebb volt, mint a déli. Északra a ligeten túl töredezett, köves volt a talaj, kócos fűcsomókkal, hirtelen lejtőkkel, élesen kanyargó ösvényekkel.
– A főerejük nyugatról fog jönni – magyarázta Montolio, a sziklafal mögé mutatva, végig a kis mezőn egy pár ritkás facsoportig a sziklapárkányok között. – Csak így tudnak egyszerre támadni.
Drizzt sietve körülnézett, és igazat kellett adnia az öregnek. A ligettől keletre durva és egyenetlen volt a talaj. Ha egy sereg arról rohamoz, szinte egy sorban érkezne a magas füvű mezőre éppen két kőtömb közül, így könnyű célpontot nyújtanának Montolio halálos csapásának. Délen, a ligeten túl az emelkedő meredekebb lett, tökéletes hely az ork dárdahajítóknak és íjászoknak, csak éppen a legközelebbi gerinc mögött megmászhatatlan szakadék tátongott.
– Dél felől nem lesz gondunk – szólalt meg Montolio, mintha olvasna az elf gondolataiban. – Ha pedig északról jönnek, hegynek fölfelé kell futniuk felénk. Másképp ismerem én Grault. Ilyen kedvező számbeli viszonyok mellett egyenesen nyugatról fog lerohanni minket, és megpróbál elsöpörni.
– Ezért vannak a fák – mondta Drizzt elismerően. – Meg a háló és a késes kötél.
– Ravasz – gratulált magának Montolio. – De ne feledd, öt évem volt, hogy felkészüljek. Gyere velem. A fák csak a kezdetek. Neked is lesz dolgod, míg én befejezem a fa-csapdát.
Montolio újabb titkos, letakart odúhoz vezette Drizztet. Bent furcsa vaseszközök lógtak, melyek állati állkapocsra emlékeztettek, az aljukon erős lánc.
– Csapdák – magyarázta Montolio. – Prémvadászok rakják ki a hegyekben. Gonosz eszközök. Én megkeresem őket – Huhogány különösen ügyesen veszi észre – és behozom. Bár lenne szemem, hogy lássam a vadászt, amikor egy hét múlva kimegy megnézni!
– Ez Roddy McGristle-é volt – folytatta Montolio, és levette a legközelebbi vasat. Letette a földre, és óvatosan addig manőverezett a lábával, míg szét nem nyitotta. – Ez aztán le tud lassítani egy orkot – mondta az erdőjáró, felkapott egy botot és tapogatni kezdett vele, míg el nem találta a vasat.
A csapda vasfogai összecsattantak, de olyan erővel, hogy kettétört a bot, de még a maradéka is kirepült Montolio kezéből. – Több mint húszat szedtem össze belőlük – mesélte komoran Montolio, aki összerezzent a fémállkapcsok csattanására. – Sose gondoltam, hogy használni fogom őket – gonosz dolgok –, de Graul és bandája ellen csak jóvátesznek egy keveset a sok rosszból, amit eddig okoztak.
Drizztnek nem volt szüksége további útmutatásra. Kivitte a csapdákat a nyugati mezőre, és több lábnyira egymástól rögzítette a láncokat. Egy párat éppen a kőfalba tett, mert arra gondolt, hogy az a fájdalom, amit az első orkoknak okoz, biztosan lelassítja majd a többieket.
Montolio addigra már elkészült a fákkal: több mint egy tucatot hajlított és kötözött le. Most az észak-déli irányú hídon állt, és nyílpuskákat erősített a nyugati korlátra. Ha egyszer már ki vannak rakva és meg vannak töltve, akár ő, akár Drizzt elsütheti, csak úgy menet közben, akár az egész sort.
Drizzt oda akart menni, hogy segítsen, de aztán valami más csel jutott eszébe. Visszament a fegyverodúba, és előhozott egy hosszú, nehéz lándzsát. Talált egy zömök gyökeret a közelben, ahol majd kiépíti az állását, és kis lyukat ásott mögé. Keresztbefektette a lándzsát a gyökéren, hogy a nyeléből egy-két lábnyi darab nyúljon ki a gödör fölé, aztán az egészet betakarta fűvel meg levelekkel.
Éppen végzett, amikor az erdőjáró megint hívta.
– Ez eddig a legjobb – dicsekedett ravasz mosollyal Montolio. Odavitte Drizztet egy elhasadt fél fatörzshöz, mely ki volt vájva és simára volt égetve. – Jó kis csónak, amikor a folyó magas és lassú – magyarázta az öreg. – És jól lehet benne adbari brandyt tartani -tette hozzá újabb mosollyal.
Drizzt értetlenül, kíváncsian nézett. Montolio már egy héttel ezelőtt mutatta neki az erős ital kis hordóit: egy sundabari karavántól kapta, amit figyelmeztetett Graul támadási szándékára. A drow azonban semmi értelmét nem látta annak, hogy egy kivájt fatörzsbe töltsék a drága italt.
– Az adbari brandy erős ital – mondta az erdőjáró. – Jobban ég, mint a legfinomabb olaj.
Most már értette Drizzt. Montolióval együtt megfogták a törzset, és az egyetlen kelet felől kínálkozó út végére rakták. Beleöntöttek egy kis brandyt, aztán ezt is letakarták avarral, fűvel.
Mikor visszaértek a kötélhídra, az elf látta, hogy Montolio már itt is ténykedett. Egyetlen nyílpuska nézett kelet felé, a lövedéke végén olajos ronggyal, de tűzkő és acél is volt a közelben.
– Neked kell becéloznod – magyarázta Montolio. – Huhogány nélkül nem vagyok biztos a dolgomban, de még vele is sokszor elvétem a magasságot.
A nap már csaknem eltűnt, de Drizzt éles szeme hamarosan felfedezte a kivájt fatörzset. Montolio elég jó támasztékokat épített a hídra, így Drizztnek egy kis odafigyeléssel hamar sikerült beállítania a célt.
Minden fontosabb védőeszköz a helyén volt, és Drizzték most hozzáláttak a végleges stratégia megbeszéléséhez. Időnként Huhogány vagy valami más bagoly jelent meg, és hozta a híreket. Aztán az egyik meghozta a várt figyelmeztetést: Graul király és csapata megindult.
– Most hívd Guenhwyvart – mondta Montolio. – Ma éjszaka jönnek.
– Ostobák – szólt Drizzt. – Az éjszaka nekünk kedvez. Te úgyis vak vagy, neked nem kell a fény, én pedig eleve a sötétet szeretem.
A bagoly megint felhuhogott.
– A fő sereg nyugatról fog jönni – mosolygott Montolio önelégülten. – Ahogy megmondtam. Tengernyi ork meg egy óriás! Huhogány egy kisebb csapatot látott, amely kivált a főerőből.
Az óriás említésére Drizzt megborzongott, de elszántsága töretlen maradt, és a terv is készen állt. – Szeretném magam felé csalni az óriást.
Montolio kíváncsian fordult felé. – Majd meglátjuk, hogy alakul a harc – javasolta. – Csak egy óriás van – vagy neked jut, vagy nekem.
– Én szeretném magam felé csalni az óriást – ismételte meg Drizzt, kissé keményebben. Montolio nem láthatta, hogy a drow állkapcsa megfeszül, és tűz gyúl bíbor szemeiben, de a hangjában bujkáló elszántságot hallotta.
– Mangura bik woklok – mondta Montolio, és elmosolyodott. Tudta, hogy a furcsa mondat készületlenül fogja érni a drow-t.
– Mangura bik woklok – mondta újra Montolio. – Szó szerinti fordításban: ostoba tuskófejű. A kőóriások gyűlölik ezt a nevet – erre mindig ugranak!
– Mangura bik woklok – ismételte Drizzt halkan. Ezt nem szabad elfelejtenie.
A ligeti csata
Drizzt észrevette, hogy Montolio aggódik, nem is kevéssé, miután Huhogány elmondta a híreit, és elrepült.
– Graul csapatai szétváltak? – kérdezte a drow.
Montolio sötéten bólintott. – Worgháton lovagló orkok – csak egy maroknyi – kerül nyugat felé.
Drizzt kinézett a kőfal fölött, a brandyvel biztosított átjáróra. -Meg tudjuk állítani őket – mondta.
De az erdőjáró komor maradt. – Egy másik worg csapat – húsz vagy még annál is több – jön délről. – Drizzt figyelmét nem kerülte el, hogy az öreg fél, amikor hozzátette: – Caroak vezeti őket. Róla sosem gondoltam volna, hogy összeáll Graullal.
– Óriás? – kérdezte Drizzt.
– Nem. Hófarkas – felelte Montolio. Erre Guenhwyvar fülei lelapultak, és a párduc dühödten morogni kezdett.
– A párduc ismeri – mondta Montolio, látva Drizzt csodálkozását. – A hófarkas a természet ballépése, a természetes rendet követő állatok veszedelme, és így Guenhwyvar ellensége.
A fekete párduc megint felmordult.
– Nagy – folytatta Montolio –, és sokkal okosabb, mint egy farkas. Harcoltam már Caroakkal. Egyedül is kemény falat! A worgokkal meg az orkokkal együtt pedig akár győzhet is.
Guenhwyvar harmadszor is felmordult, és a földet kezdte kaparni.
– Guenhwyvar majd elbánik Caroakkal – szólt Drizzt.
Montolio odament, és fülön fogta a párducot, aztán fehér szemeivel szembe fordította az állat fejét. – Óvakodj a leheletétől – figyelmeztette az erdőjáró. – Olyan fagyot fúj, hogy az izom rádermed a csontjaidra. Már láttam, hogy terített le egy óriást! – Montolio Drizzt felé fordult, és tudta, hogy a drow aggódik.
– Guenhwyvarnak távol kell tartania őket addig, míg el nem intézzük Grault és a bandáját – mondta az erdőjáró. – Akkor majd illően fogadhatjuk Caroakot. – Elengedte a párduc fülét, és keményen nyakon legyintette.
Guenhwyvar negyedszer mordult, aztán kirohant a ligetből: fekete nyíl a végzet szíve felé.
Graul főereje a várakozásnak megfelelően nyugatról jött hujjogva és ordibálva, letaposva a bokrokat. A csapat két kisebb csoportra oszolva közelített, a két ritkás facsoporton át.
– Célozd a déli csoportot! – kiáltott fel Montolio Drizztnek, aki készenlétben állt a nyílpuskáknál a hídon. – A másikban barátok vannak! Mintegy megerősítendő az erdőjáró állítását, az északi csoportból hirtelen ork kiáltások hallatszottak, melyek inkább rettegő sikolyoknak, mint harci ordításnak tűntek. Torokhangú morranások kísérték a kiáltásokat. Drizzt tudta, hogy Vérmorgó, a medve érkezett meg Montolio hívására, és a hangokból ítélve néhány barátját is magával hozta.
De Drizzt nem bízta el magát. Beállt a legközelebbi nyílpuska mögé, és lőtt, amikor az első ork kibukkant a déli facsoportból. A drow végigrohant a soron, és gyors egymásutánban lődözte ki a zömök nyilakat. Lentről Montolio lőtt át néhány vesszőt a fal fölött.
Az orkok hirtelen áradatában Drizzt nem tudta megállapítani, hány találata volt, de a szisszenő vesszők csakugyan lelassították a rohamot és szétzilálták az ellenség sorait. Sokan hasra vágódtak, néhányan megfordultak és visszarohantak a fák közé. De a csoport java meg néhányan a másik facsoporttól, jöttek tovább.
Montolio még egy utolsót nyilazott, aztán visszament menedékébe a fa-csapdák közé, ahol három oldalról is fapalánkok és fák védik, Íját a kezében tartotta, ellenőrizte a kardját, aztán kitapogatott egy kötelet a másik oldalán.
Drizzt látta, hogy az erdőjáró már a helyén van, húszlábnyira alatta egy kissé arrébb, és tudta, hogy talán ez az utolsó szabad választási lehetősége. Kinézett magának egy tárgyat, ami Montolio feje fölött lógott, és varázslatot bocsátott rá.
A nyílpuska-lövedékek csak kisebb zavart okoztak az orkok közt, a csapdák azonban hatásosnak bizonyultak. Először egy, majd másik ork lépett bele, kiáltásuk a roham általános moraja fölé emelkedett. Mikor a többi ork látta társai fájdalmas balesetét, vagy lelassított, vagy teljesen lecövekelt.
A mezőn dúló zűrzavar láttán Drizzt megállt, és gondosan mérlegelte utolsó lövését. Egy hatalmas, díszes ruhájú orkot vett észre, aki az északi facsoport sűrű ágai közül figyelt. Drizzt tudta, hogy ez Graul, de pillantása azonnal az ork király mellett álló alakra tévedt. – A mindenit – motyogta a drow. Felismerte McGristle-t. Komoly dilemma elé került: ide-oda fordította a nyílpuska irányzékát a két lehetséges célpont között. Drizzt igazából Roddyt akarta lelőni, hogy itt és most örökre véget vessen személyes bajainak. De Roddy nem volt ork, és a drow azon vette észre magát, hogy visszaborzad egy ember megölésének gondolatától.
– Graul a fontosabb célpont – mondta magának, inkább csak azért, hogy lecsendesítse belső tusakodását. Gyorsan, mielőtt még ellenérvet találhatott volna, célzott és lőtt. A lövedék messzire repült, és a fa törzsébe csapódott, alig néhány ujjnyira Graul feje fölött. Roddy azonnal megragadta az ork főnököt, és magával rántotta a sűrűbe. Helyettük egy ordító kőóriás érkezett kővel a kezében.
A kőlövedék a Drizzt melletti fák közé repült, és megrázta a leveleket, de az ágakat is. A következő dobás éppen egy támasztékot talált el, mire a híd eleje lehanyatlott.
Drizzt látta a lövedék közeledtét, bár megdöbbentette és elrémítette a célzás pontossága ilyen nagy távolságból. Mikor a híd eleje leszakadt alatta, elugrott, és egy ágcsomóban kapaszkodott meg. Mire kibogozta magát, már újabb problémával kellett szembenéznie. Keletről megérkeztek a fáklyákat lobogtató worg-lovasok.
Drizzt a teknőcsapdára, aztán a nyílpuskára nézett. A fegyver és a támasztéka túlélte az előző lövedéket, csak éppen ő nem tudott hozzáférni.
Ekkor érték el a főcsapat vezetői a kőfalat a sötételf mögött. Szerencsére az elsőnek átugró ork azonnal belelépett az egyik fogas vascsapdába, így a társai nem siettek annyira, hogy kövessék példáját.
Guenhwyvar átugrotta és kikerülte az északi emelkedő csipkés sziklaszirtjeit. Hallotta a ligetnél dúló harc első távoli hangjait is, de még erősebben hallotta a közeledő farkasfalka ordítását. Felugrott egy párkányra, és várt.
Caroak, a nagy ezüst farkasfajzat vezette a rohamot. Az állatnak, aki a távoli ligetre koncentrált, teljes volt a meglepetése, amikor Guenhwyvar a nyakába ugrott, és tépni kezdte.
Ezüstös szőrcsomók röpködtek. Caroak vonyítva hengergőzni kezdett, Guenhwyvar pedig úgy egyensúlyozott rajta, mint a faúsztatók a forgó rönkökön. De Caroak dörzsölt öreg farkas volt, száznyi csata veteránja. Mikor a szörnyeteg a hátára hemperedett, jeges fagyfuvallat csapta meg a párducot.
Guenhwyvar félreugrott, részint a fagy, részint a worgok rohama elől. De a fagy így is oldalba kapta az arcát, és megdermesztette a lábát. Aztán kezdődött a hajsza: Guenhwyvar ugrált, hengergett a farkascsapat körül, a worgok és a dühödt Caroak pedig vadul kapkodtak utána.
Drizzt és Montolio számára kezdett elfogyni az idő. A drow tudta, hogy mindenekelőtt a hátukat kell védeniük. Drizzt egy mozdulattal lerúgta a csizmáját, felkapta a kovakövet, aztán egy darab acélt vett a szájába, és felugrott egy ágra, amiről továbblendülhet a magányos nyílpuska felé.
Egy pillanat múlva már fölötte Is volt. A kovakövet erősen hozzáütötte az acélhoz. Szikrák pattogtak lefelé, közel a célhoz. Drizzt újra és újra csapott, míg végre egy szikra annyira el nem találta a nyílpuska olajos rongyba csavart lövedékét, hogy lángra lobbantsa. De aztán már nem volt ilyen szerencsés. Tekergett és hintázott, de nem tudta a lábát elég közel lendíteni az elsütőszerkezethez.
Montolio persze semmit sem látott, de épp elég pontosan tudta, hogy mi az általános helyzet. Hallotta a közeledő worgokat a liget mögött, és tudta, hogy az elsők áttörték a falat. Újabb nyilat röppentett a meghajlított fák erdején keresztül, csak a biztonság kedvéért, aztán hangosan háromszor huhogott.
Válaszul egy csapat bagoly röppent fel a fenyőkről és lecsaptak a fal mellett az orkokra. A csapdákhoz hasonlóan a madarak is csak kisebb kárt tudtak okozni, de a kavarodás egy kicsivel több időt adott a védőknek.
Ekkorra a védők már csak az északi facsoportnál voltak fölényben, ahol Vérmorgó meg három legnagyobb és legközelebbi medvecimborája vagy egy tucat orkot terített le, sok más ork pedig vakon szaladgált összevissza.
Az egyik ork a medve elől menekülve megkerült egy fát, és egyenesen Vérmorgóba szaladt. Az ork eszénél volt annyira, hogy előreszegezze a lándzsáját, de ahhoz már nem volt ereje, hogy átdöfje a fegyvert Vérmorgó vastag irháján.
A medve erőteljes pofonnal válaszolt, amitől az ork feje a fák közé repült.
Egy másik nagy bundás cammogott arra, hatalmas mancsait összefonva maga előtt. Csak abból látszott, hogy egy orkot tart halálos ölelésében, hogy az ork lába alul kilógott és vadul rugdalózott.
Vérmorgó megpillantott egy újabb ellenfelet, kisebbet és gyorsabbat, mint egy ork. A medve felmordult és megrohamozta, de mire a közelébe ért, az apró lény már el is tűnt.
Tephanisnak nem állt szándékában belefolyni a harcba. Inkább azért jött ide az északi csoporthoz, hogy ne legyen Graul szeme előtt. Végig úgy tervezte, hogy a fák közt marad és kivárja a csetepaté végét. De a fák már nem látszottak elég biztonságosnak, így a manó elrohant: a déli facsoport felé tartott.
Körülbelül félúton a manó terve megint dugába dőlt. A puszta sebessége vitte csak át a csapdán, mielőtt a vasállkapcsok összecsapódtak, de a gonosz fogak így is épp bekapták a lábfejét. A rettentő fájdalomtól elállt a lélegzete, és arccal előre a fűbe alélt.
Drizzt tudta, milyen áruló lehet a nyílvessző lángja, így nem lepődött meg, amikor újabb óriás hajította kőtömb érkezett. Nekicsapódott a drow ágának, és az ág nagy recsegéssel lekonyult.
Drizzt esés közben megmarkolta a lábával a nyílpuskát, és még épp időben sikerült elsütnie, mielőtt a fegyver túlságosan elfordult volna a céltól. Aztán makacsul a helyén maradt és figyelt.
A tüzes nyíl átröppent a sötétségen, a keleti kőfalon túlra. Alacsony röptében szikrát hányt a magas fűszálak közt, aztán belecsapódott a brandys teknő oldalába.
A worg-lovasok első része átjutott a csapdán, de a maradék három nem volt ilyen szerencsés: épp belerohantak a felcsapó lángokba. A brandy és a fa dörögve égett. Worgok és orkok hemperegtek a fűben, újabb tűzfészkeket lobbantva fel.
Akik már átjutottak, hirtelen megfordultak a nem várt tűzijátékra. Az egyik ork leesett hátasáról, éppen saját fáklyájába, de a másik kettő bátran kitartott a nyeregben. A worgok mindennél jobban féltek a tűztől, és három kínlódva hempergő testvérük látványa nemigen fokozta harci kedvüket.
Guenhwyvar egy kisebb, sík részre ért, melyet egyetlen juharfa uralt. Akik a párduc mozgását figyelték, hitetlenkedve pislogtak volna, mert azt hihették, hogy a függőlegesen álló fa valójában vízszintesen fekvő törzs, Guenhwyvar olyan sebesen rohant fel rajta.
A worg falka is hamarosan odaért, szimatoltak, forgolódtak: biztosak voltak benne, hogy a macska a fán van, de képtelenek voltak észrevenni Guenhwyvar fekete alakját a sötét lombok között.
De a macska hamar megmutatta magát: megint a hófarkasra ugrott, és ezúttal gondot fordított rá, hogy Caroak fülébe tépjen.
A hófarkas vinnyogva dobálta magát, míg Guenhwyvar karmai dolgoztak. Caroaknak sikerült megfordulnia, és Guenhwyvar hallotta éles lélegzetvételét: ugyanolyat. amilyet az előző fagyos lehelet előtt.
Guenhwyvar roppant nyakizmai megfeszültek, és oldalra kényszerítették Caroak nyitott pofáját. De a gonosz lehelet így is előtört, és éppen szembetalált három rohamozó worgot.
Guenhwyvar izmai ellazultak, majd megfeszültek ismét, és a párduc hallotta, hogy Caroak nyaka megroppan. A hófarkas egyenesen a földre nyekkent, még mindig Guenhwyvarral a hátán.
A legközelebbi worgok, akik szembekapták Caroak jeges leheletét, nem jelentettek veszélyt. Az egyik az oldalán feküdt fagyott tüdejével hasztalanul levegőért kapkodva, egy másik megvakulva keringett kis körben, a harmadik pedig teljesen mozdulatlanul állt, és az elülső lábait bámulta, melyek valamilyen okból nem reagáltak a parancsaira.
De a falka maradéka, így is vagy húsz farkas, módszeresen támadott, halálos gyűrűben kerülgetve a párducot. Guenhwyvar menekülési utat keresett, de a worgok nem elsietetten rohantak rá: nem hagytak réseket.
Váll-váll mellett, összeszokottan dolgoztak, és a kör egyre szűkült.
Az első orkok a meghajlított fák közt kavarogtak. Némelyikük megindult előre, de az egész csapda összefüggő volt, és egyetlen buktatódrót beindulásától az összes fenyő visszahajlott.
Az egyik ork megtalálta Montolio hálóját, de eléggé szerencsétlenül. Belebotlott egy kötélbe, arccal a hálóba bukott, aztán magasra repült a levegőbe, miközben egy másik társát kapta el a háló. Egyikük sem tudta, mennyivel jártak jobban, mint azok, akiket hátrahagytak, főleg az az ork nem tudta, aki gyanútlanul a késes kötélre lépett. Mikor a fák fölcsapódtak, és így ez az ördögi csapda is, szinte kibelezte az orkot, és felrántotta a levegőbe.
De azok sem örülhettek, akik elkerülték a kis csapdákat. Szúrós fenyőtűs ágak csapódtak fel körülöttük, némelyiküket szinte kilőtték, mint egy katapult, a többieket pedig összekarmolták és megzavarták.
És az orkok vesztére, Montolio a visszacsapó fák zajának jelére kezdett el tüzet nyitni. Egyik nyílvessző a másik után röppent, és több talált célba, mint amennyi nem. Az egyik ork dobásra emelte a lándzsáját, aztán kapott egy nyilat az arcába, majd még egyet a mellébe. Egy másik ork megfordult, és „Rontó varázs!” kiáltással futásnak eredt.
Akik átmásztak a kőfalon, úgy látták, mintha a menekülő repülne a levegőben, lábai a föld fölött kalimpáltak. Aztán a döbbent ork társak megértették, mi a helyzet, mikor a menekülő lehanyatlott, és rezgő nyílvessző állt ki a hátából.
Drizztnek, aki még mindig a vékony ágon függeszkedett, nem volt ideje ámuldozni Montolio gondosan kidolgozott tervének hatékony végrehajtásán. Nyugat felől már megindult az óriás, a másik oldalról pedig a maradék két worg-lovas szedte össze magát eléggé ahhoz, hogy magasra emelt fáklyával folytassa a támadást.
A vicsorgó worgok gyűrűje egyre szorosabb lett. Guenhwyvar érezte bűzös leheletüket. Nem remélhette, hogy át tud törni a tömött sorokon, és átugrani sem tudja őket.
De talált egy másik utat. Ráállt Caroak még meleg testére, és egyenesen felszökkent a levegőbe, több mint húszlábnyi magasra. Hosszú elülső karmaival elkapta a juhar legalsó ágát, és felhúzta magát. Aztán eltűnt a lombkoronában. A csalódott farkasok morogni és vonyítani kezdtek.
De aztán Guenhwyvar hamar megjelent ismét, mellettük ugrott le a földre, és a falka folytatta az üldözést. Az elmúlt hetek során a párduc elég jól kiismerte a terepet, és pontosan kigondolta, merre vezesse a farkasokat.
A gerinc mentén futottak, baljukon a sötét, mély üresség. Guenhwyvar jól megjegyezte a nagyobb köveket és a néhány elszórtan álló fát. Nem látta a mélység másik oldalát, így kénytelen volt csak az emlékeire hagyatkozni. Guenhwyvar egyszer csak hihetetlenül gyorsan megfordult, kiugrott az éjszakába, könnyeden érkezve le a hosszú szökkenés végén, és elindult a liget felé. A worgoknak vagy egy nagyot kellett volna ugraniuk – túl nagyot – vagy hosszú kerülő várt rájuk, ha követni akarták ellenfelüket.
Vicsorogva kaparták a földet. Az egyik ínyét kivillantva akarta megkísérelni az ugrást, de egy nyílvessző állt az oldalába, és véget vetett elhatározásának.
A worgok nem voltak ostoba lények, és a nyíl látványa védekezésre késztette őket. Az ezután következő nyílzuhatag Kellindil és a rokonai részéről sűrűbb volt, mint várták. Tucatnyi nyíl érkezett süvítve, és álltukban ölte meg a worgokat. Csak néhány menekült meg ebből a zárótűzből, azok pedig szétszóródtak az éjszakában.
Drizzt újabb mágikus trükkhöz folyamodott, hogy megállítsa a fáklyásokat. Tündefény, ártalmatlanul táncoló lángok jelentek meg hirtelen a fáklyafény alatt, és lefutottak a fáklya nyelén, az orkok keze felé. A tündefény nem égetett – még csak meleg sem volt – de mikor az orkok meglátták a kezüket fenyegető lángokat, nem sokat törődtek a józan ésszel.
Egyikük vadul meglengette a fáklyát, és a mozdulattól kiesett a nyeregből. Lehemperedett a fűre, mire a worg újra megfordult, és csalódottan morgott.
A másik ork egyszerűen elengedte a fáklyáját, ami éppen hátasa fejére esett. Szikrák, lángok csaptak fel a worg vastag bundájából, belemartak a szemébe, mire a bestia elvesztette a fejét. Előrebukfencezett, és egyenesen átgurult a meglepett orkon.
Az ork szédelegve, összehorzsolva állt fel, és karját széttárta, mint egy bocsánatkérően. De a megperzselt worg nem volt kíváncsi semmiféle védekezésre: nekiugrott az orknak, és erős agyarait az arcába mélyesztette.
Drizzt mindebből semmit sem látott. Csak reménykedhetett, hogy a trükkje bevált, mert alighogy kibocsátotta a varázslatot, elengedte lábával a nyílpuskát, és hagyta, hogy az ág lehúzza a földre.
Két ork – akik végre meglátták a célpontot –, rárontott, de ahogy Drizzt elengedte az ágat, már a kezében is voltak szablyái. Az orkok tudatlanul közeledtek tovább, mire Drizzt elütötte a fegyvereiket, és levágta őket. Csak szórványos ellenállásba ütközött, míg előkészített állása felé haladt. Komor mosoly költözött az arcára, amikor végre megérezte a lándzsa fémnyelét a csupasz talpa alatt. Eszébe jutottak az óriások ott Maldobarban. akik elpusztították az ártatlan családot, és elégedettséggel töltötte el, hogy most újabb példányt öl meg gonosz fajtájukból.
– Mangura bik woklok! – kiáltotta Drizzt, egyik lábát a gyökérre, a másikat a rejtett fegyver nyelére támasztva.
Montolio elmosolyodott a kiáltás hallatán, és kissé meg is nyugodott, hogy erős harcostársa ilyen közel van. Még egy párat pendült az íja, de érezte, hogy az orkok most óvatosan közelítik meg, a fákat használva fedezékül. Az erdőjáró várta, csalogatta őket. Aztán, mielőtt még nagyon megközelítették volna, lerakta az íját, előrántotta a kardját és elvágta a kötelet, ami mellette volt, éppen egy nagy csomó alatt. Az elvágott kötél a levegőbe lendült, a csomó beleakadt egy villás ágba, és Montolio pajzsa – Drizzt egyik sötétségvarázsával ellátva – leereszkedett, éppen az öreg várakozó kezének magasságába.
A sötétség nem sokat számított a vak erdőjárónak, a felé osonó orkok azonban meglehetősen veszélyes helyzetbe kerültek. Vadul vagdalkozni kezdtek – az egyik a saját testvérét vágta le – míg Montolio higgadtan küzdött, és módszeresen dolgozott. Egy perc sem telt bele, a közeledő öt ork közül négy halott vagy félholt volt, az ötödik pedig megfutamodott.
Az erdőjáró és hordozható sötétséggömbje azonban ment tovább, hangok és zajok után, melyek újabb orkokat jelentettek. Újra felhangzott a kiáltás, amire Montolio elmosolyodott.
– Mangura bik woklok! – rikoltotta megint Drizzt. Egy ork hajított dárdát a drow-ra, de a sötételf félrecsapta a fegyvert. A távoli ork most már fegyvertelen volt, de Drizzt nem eredt utána: elszántan tartotta a helyét.
– Mangura bik woklok! – kiáltott fel. – Gyere csak, ostoba tuskófejű! – Most már az óriás, aki Montolio irányába közeledett a falhoz, meghallotta a kiáltást. A hatalmas szörnyeteg habozott egy kissé, és kíváncsian méregette a drow-t.
Drizzt nem hagyta ki a lehetőséget. – Mangura bik woklok! Hatalmas ordítással és földet rengető toppantással az óriás rést rúgott a falba és Drizzt felé caplatott.
– Mangura bik woklok! – ismételte meg Drizzt a biztonság kedvéért, és készenlétben tartotta a lábát.
Az óriás rohanni kezdett, szétszórta maga előtt a hökkent orkokat, és dühösen csapkodta össze hajítókövét meg husángját. Átkokat szórt Drizztre, de a drow nem tudta kivenni a szavait. Az óriás háromszor olyan magas és többször olyan nehéz volt, mint ellenfele, és ahogy csörtetett, úgy tűnt, hogy egyenesen maga alá temeti a nyugodtan álldogáló drow-t.
Drizzt abban a pillanatban ugrott hátra, amikor az óriás beleszaladt a lándzsába. A fegyver hegye és horgos tüskéi eltűntek az óriás hasában, majd felhatoltak a szívéhez és a tüdejéhez. A fémnyél meghajlott, mintha el akarna törni, amikor a vége több mint egy-lábnyira a földbe nyomódott.
De a lándzsa kitartott, és az óriás megállt. Elejtette kövét és bunkóját, és tehetetlenül a lándzsanyél felé nyúlt, de már annyi erő sem volt benne, hogy megmarkolja. Szemei hitetlenkedve kigúvadtak. Roppant szája hatalmasra nyílt, de még felordítani sem bírt.
Drizzt is majdnem felkiáltott, de visszanyelte a szavakat. – Elképesztő – mondta, és arrafelé nézett, ahol Montolio küzdött, mert amit kiáltani akart, az fohász volt Mielikkihez. Drizzt tehetetlenül megrázta a fejét, és elmosolyodott: lenyűgözte nem-is-olyan-vak barátja pontos megérzése.
Ezekkel a gondolatokkal a fejében és a helyes cselekedet érzetével a szívében Drizzt felfutott a lándzsanyélen, és mindkét szablyájával az óriás torkába vágott. Továbblépett az óriás vállára, majd a fejére, aztán leugrott egy csapat figyelő ork elé.
A reszkető és levegőért kapkodó óriás: fő erősségük, már így is elbátortalanította az orkokat, de amikor egy fekete, vad tekintetű drow szörnyeteg ugrott a nyakukba, teljesen elvesztették a fejüket. Drizzt az első kettőre ugrott, levágta őket, aztán ment a következőkhöz.
Húszlábnyira a drow balján egy sötét gömb gördült elő a fák közül, egy tucatnyi rémült orkot hajtva maga előtt. Az orkok tudták, hogy ha belekeverednek a gömbbe, azzal a vak remete kezébe kerülnek, ez pedig a biztos halál.
A két ork, és három worg, akik a fáklyavivők közül megmaradtak, rendezte sorait és halkan osontak a liget keleti széle felé. Úgy gondolták, hogy ha az ellenség hátába tudnak kerülni, akkor még megnyerhetik a harcot.
A legészakabbi ork még csak észre sem vette a suhanó fekete alakot. Guenhwyvar letarolta és ment tovább, hisz tudta, hogy amaz már úgysem kel fel.
Egy worg következett. Gyorsabban reagált, mint az ork: megperdült és szembeállt a párduccal. A fogait vicsorgatta és csattogtatta.
Guenhwyvar felmordult, és elébe szökkent. Hatalmas mancsai egyfolytában csapkodtak. A worg nem kelhetett versenyre a macska gyorsaságával. Ide-oda harapott, de mindig egy kicsit későn ahhoz, hogy elkapja a táncoló mancsokat. Úgy öt csapás után a worg már vesztett. Az egyik szeme örökre lecsukódott, félig széttépett nyelve pedig ernyedten csüngött a szájából. Alsó állkapcsa már nem volt egy vonalban a felsővel. Csak a többiek jelenléte mentette meg a worgot, mert amikor megfordult és eliszkolt arra, amerre jött, Guenhwyvar nem ment utána, hanem a többi ellenfél felé fordult.
Drizzt és Montolio a támadócsapat javát kiszorították a falon kívülre. – Rontó varázs! – kiáltozták az orkok kétségbeesetten. Huhogány és társai csak fokozták a tömegpánikot, mikor hirtelen le-lecsaptak az orkok arcába csőrrel, körömmel, aztán visszaröppentek a levegőbe. Egy másik ork ismerkedett meg a csapdákkal, amikor menekülni akart. Nyöszörögve és vinnyogva bukott fel, hangja csak növelte társai rémületét.
– Nem! – kiáltott fel hitetlenkedve Roddy McGristle. – Hagytad, hogy szétverjék az egész csapatodat!
Graul a hegyi emberre meredt.
– Vissza kell fordítani őket! – heveskedett Roddy. – Ha meglátnak téged, visszamennek harcolni! – A hegyi ember dicsérete nem tévesztett célt. Ha akkor Roddy és Graul előjöttek volna, az orkok, akik még mindig voltak vagy ötvenen, talán újrarendeződnek. A csapdák kimerültével Drizzt és Montolio igencsak szorult helyzetbe került volna! De az ork királynak más égető problémája támadt észak felől, és Roddy tiltakozása ellenére úgy döntött, hogy az öreg meg a sötételf egyszerűen nem éri meg a fáradságot.
A mezőn tartózkodó orkok már jóval azelőtt meghallották a veszedelmet, mielőtt az láthatóvá vált, mert Vérmorgó és barátai hangos népek voltak. Az ork vonalakon végigguruló medvék legnagyobb gondja az volt, hogyan válasszanak ki egy célpontot az őrült kavarodásban. Menet közben agyoncsaptak egy-két orkot, a többieket a facsoportba kergették, aztán azon túl, vissza a szurdokbéli barlangjaikba. Tombolt a tavasz, a levegő szikrázott az életerőtől és az izgalomtól, a játékos medvék pedig nagyon élvezték az orkok szétlapítását.
A rohanó orkok elzúdultak az ájult fürgönc teste mellett. Mikor Tephanis magához tért, azt látta, hogy ő az egyetlen eleven lény a véráztatta mezőn. Nyugat felől a menekülő sereg kiáltásai hallatszottak, a ligetből pedig még mindig csatazaj szűrődött ki. Tephanis tudta, hogy a harcban játszott mégoly csekélyke szerepe is véget ért. Rettentő fájdalmat érzett a lábában, amilyet még soha ezelőtt. Lenézett sajgó végtagjaira, és iszonyodva látta, hogy csak úgy szabadulhat ki, ha ott marad a lábfeje és mind az öt lábujja. Nem volt nehéz kitépnie magát – a lábát már épp csak egy darab bőr tartotta – és Tephanis nem habozott, mert félt, hogy a drow bármikor előjöhet és megtalálhatja. Elfojtott egy fájdalmas ordítást, és széttépett ingével befedte a sebet, aztán – lassan! – elbicegett a fák közé.
Az ork csendesen kúszott: örült a párduc és a worg jótékony csatazajának. Már esze ágában sem volt megölni az öreget meg a drow-t, látta, hogyan űzik el a társait a vérszomjas medvék. Már nem akart mást, csak kijutni innen, de ez sem volt könnyű a sűrű, alacsony fenyőágak között.
Tisztább részre ért, és egy avaros foltra lépett, aztán megdermedt a bekövetkező reccsenésre. Balra pillantott, aztán lassan jobb felé fordította a fejét. Majd hirtelen felszökkent és megfordult, mert azt hitte, hátulról kapja a támadást. De minden tiszta volt körülötte, már amennyire meg tudta ítélni, csak a párduc morgott és a worg csaholt a távolban. Az ork nagyot sóhajtott, aztán továbbindult.
Hirtelen ösztönszerűen megtorpant és felpillantott. Sötét alak kuporogott egy ágon, éppen az ork feje fölött, és az ezüstös villanás túl gyorsan jött. A szablya pengehajlata épp alkalmasnak bizonyult arra, hogy megfogja és átvágja az ork torkát.
Az ork mozdulatlanul állt, szétterjesztett karral. Sikoltani akart, de légcsöve át volt vágva. A penge felemelkedett, és az ork holtan dőlt a földre.
Nem messze onnan egy másik ork végre kikászálódott a lógó hálóból, és gyorsan kiszabadította késével a cimboráját is. Ketten másztak tovább dühösen. Nem akartak harc nélkül elmenni.
– Ott a sötétben – magyarázta az egyik, amikor kibukkantak a sűrűből, és egy nagy sötét gömb zárta el előlük a kilátást. – Belül.
Mindketten felemelték lándzsájukat, és vadul felnyögve elhajították. A lándzsák belevesztek a feketeségbe: az egyik egy fémes tárgynak ütközött, de a másik valami puhábba talált.
Az orkok diadalordítását két íjpendülés hallgattatta el. Egyikük már halott volt, mikor eldőlt, de a másiknak még volt ideje szemügyre venni a melléből kiálló nyílvesszőt. Még látta, ahogy Montolio elmegy mellette, aztán belevész a sötétségbe, hogy felvegye a pajzsát.
Drizzt a távolból figyelte az öreget, és csak a fejét csóválta.
– Vége van – mondta az elf felderítő a többieknek, amikor azok beérték a kőtömbök közt, Mooshie Ligetétől délre.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos – vélekedett Kellindil, és kíváncsian nézett nyugat felé, ahonnan a medvemorgás és kiáltozás hallatszott. Az elf sejtette, hogy nem csak Graul keze van a támadásban, és mivel némileg felelősnek érezte magát a drow-ért, tudni akarta, hogy mi a helyzet.
– Az erdőjáró és a drow, úgy tűnik, megvédték a ligetet – mondta a felderítő.
– Valóban – hagyta helyben Kellindil. – A ti feladatotok véget ért. Menjetek vissza mindnyájan a táborba.
– Te is utánunk jössz majd? – kérdezte az egyik elf, bár már sejtette a választ.
– Ha a sors úgy akarja, igen – felelte Kellindil. – De most még van egy kis dolgom.
A többiek nem kérdezősködtek tovább. Az elf ritkán látogatta meg őket, akkor sem maradt soká. Kellindil kalandozó volt, az ő otthona az út. Elindult, hogy utolérje a menekülő orkokat, aztán tőlük délre párhuzamosan követte őket.
– Hagytad, hogy megverjenek, pedig csak ketten voltak! – dühöngött Roddy, amikor egy kicsit megálltak Graullal, hogy lélegzethez jussanak. – Ketten!
Graul válasza egy erőteljes husángcsapás képében érkezett. Roddy részben hárította az ütést, de a súlytól mégis hátratántorodott.
– Ezért még megfizetsz! – hörögte a hegyi ember, és előkapta Vér-csapolót az övéből. Ekkor egy tucatnyi ork jelent meg Graul mellett, és Roddy azonnal látta, mi a helyzet.
– Romlást hoztál ránk! – vakkantotta Graul Roddy felé. Aztán odakiáltott orkjainak: – Öljétek meg!
Roddy kutyája belekapott az első közeledőbe, és Roddy nem várta meg, amíg a többiek is jönnek. Megfordult és belerohant az éjszakába, minden ügyességét latba vetve, hogy lerázza az üldözőket.
Igyekezetét siker koronázta – az orkoknak aznap estére elegük volt a harcból –, de okosabban tette volna, ha nem mindig csak a háta mögé néz.
Suhogó hangot hallott maga előtt, és épp időben fordult előre ahhoz, hogy épp az arcába kapja egy kard lendülő markolatát. Az ütés ereje, melyhez hozzáadódott Roddy saját lendülete, a földre terítette a hegyi embert. Roddy elvesztette az eszméletét.
– Nem vagyok meglepve – mondta Kellindil az ernyedt test fölött.
Külön utak
Nyolc nap alatt mit sem enyhült a fájdalom Tephanis lábában. A manó kénytelen volt lépésben haladni, mert valahányszor rohanni kezdett, mindig letért az egyik oldalra, és egy bokorba csapódott, vagy ami még rosszabb, egy fa kemény törzsébe.
– Nem-hagynád-abba-ezt-az-átkozott-vicsorgást, ostoba-eb? -vakkantott rá Tephanis a sárga kutyára, aki a harc vége óta vele tartott. Egyiküket sem nyugtatta meg a másik jelenléte. Tephanis gyakran siránkozott, hogy ez a ronda korcs semmiben sem hasonlít Caroakra.
De Caroak meghalt: a manó megtalálta a hófarkas tépett tetemét. Újabb társa pusztult el, és most a fürgönc megint egyedül volt. – Csak-te-vagy-itt, te-ostoba-kutya! – panaszkodott.
Kísérője megmutatta fogait, és hörgött.
Tephanis a legszívesebben elvágta volna az eb torkát, aztán végigszaladt volna a testén, és miszlikké szabdalta volna. De meglátta az alacsonyan járó napot, és eszébe jutott, hogy hamarosan talán hasznát veheti a kutyának.
– Ideje mennem! – mondta a fürgönc. Gyorsabban, mint ahogy társa reagálhatott volna, Tephanis elrohant mellette, elkapta a kutya nyakában lógó kötelet, és háromszor körbetekerte egy közeli fa körül. A kutya utánavetette magát, de Tephanis könnyedén elkerülte, míg feszesre nem tekerte a kötelet. – Mindjárt-jövök, ostobajószág!
Tephanis végigrohant a hegyi ösvényeken: tudta, hogy talán ez az utolsó esélye. Maldobar fényei ott izzottak a messzi távolban, de a fürgönc egy másik fényt: egy tábortűz lángját követte. Perceken belül egy kis táborhoz érkezett, és örömmel látta, hogy az elf nincs ott.
Roddy McGristle-t egy nagy fa tövében ülve találta, kezei a háta mögé voltak húzva, és a fa mögött a csuklójánál összekötözve. A hegyi ember nagyon nyomorultnak látszott – éppen mint a kutya –, de Tephanisnak nem volt más lehetősége. Ulgulu és Kampfana halottak, Caroak is halott, Graul pedig a vereség után vérdíjat tűzött ki a fürgönc fejére.
Így csak Roddy maradt – nem nagy szám, de Tephanis nem akart megint egyedül élni. Észrevétlenül a fa mögé sietett és a hegyi ember fülébe súgta: – Holnapra-Maldobarban-leszel.
Roddy megdermedt a váratlan, sipító hang hallatán.
– Holnapra Maldobarban leszel – ismételte meg Tephanis, amilyen lassan csak bírta.
– Tűnj el – mordult rá Roddy, mert azt hitte, hogy a manó csak ingerkedik vele.
– Lehetnél-kedvesebb-is-hozzám, igen! – vakkantotta vissza Tephanis. – Az-elf-börtönbe-akar-zárni, tudod? A-vak-erdőjáró-elleni-bű-neidért.
– Fogd be a szád – mordult rá Roddy ingerülten, kicsit hangosabban, mint akarta.
– Miben mesterkedsz? – hallatszott Kellindil hangja.
– Na-tessék, most-megcsináltad, ostoba! – suttogta Tephanis.
– Mondtam már, hogy takarodj! – vágott vissza Roddy.
– Megtehetem, de-akkor-mi-lesz-veled? Börtönben-rothadsz-el? – kérdezte mérgesen a fürgönc. – Most-segíthetek, ha-akarod.
Roddy már kezdte kapiskálni. – Oldozd ki a kezem! – parancsolta.
– Már-ki-van-oldozva – mondta Tephanis, és Roddy látta, hogy a manó igazat mond. Már éppen állt volna fel, de meggondolta magát, mert Kellindil jelent meg a táborban.
– Maradj-nyugton – tanácsolta Tephanis. – Majd-én-elcsalom.
Tephanis ezt már futás közben mondta, és Roddy csak elmosódott csippantást hallott belőle. De azért a háta mögött tartotta a kezét, mert nem volt más lehetősége az állig felfegyverzett elffel szemben.
– Az utolsó úton töltött éjszakánk – jegyezte meg az elf, és a tűz mellé ejtette a nyulat, amit megsütni lőtt. Roddy elé lépett, és mélyen lehajolt. – Ha Maldobarba érünk, elküldök Falconhand Úrnőért – mondta. – Neki Montolio DeBrouchee a barátja, és biztosan érdekelni fogja, mi történt.
– Mit tudod te? – fröcsögte Roddy. – Az erdőjáró nekem is barátom volt!
– Ha az ork király, Graul cimborája vagy, akkor nem lehetsz az öreg erdőjáró barátja – torkolta le Kellindil.
Roddynak éppen nem volt kéznél semmilyen visszavágás, de Tephanis megoldotta helyette. Zümmögés hallatszott az elf háta mögül, Kellindil pedig a kardjához kapott és hátrafordult.
– Miféle teremtmény vagy te? – kérdezte csodálkozva a fürgöncöt.
De nem tudhatta meg a választ, mert Roddy felpattant mögötte és a földre terítette. Az elf tapasztalt harcos volt, de közvetlen közelről nem vetekedhetett Roddy McGristle nyers erejével. A hegyi ember vaskos, mocskos kezei a karcsú elf torkára kulcsolódtak.
– Nálam-van-a-kutyád – mondta Tephanis Roddynak, amikor az aljas munka bevégeztetett. – Egy-fához-kötöttem.
– Ki vagy te? – kérdezte Roddy, gondosan palástolva örömét visszanyert szabadsága, és életben talált kutyája miatt. – És mit akarsz tőlem?
– Kicsiny-vagyok, láthatod – magyarázta Tephanis. – Szeretem, ha-nagy-barátaim-vannak.
Roddy egy kicsit fontolgatta az ajánlatot. – Hát, megszolgáltad -nevetett fel. A Vércsapolót, kedves fejszéjét megtalálta a halott elf holmijai közt, aztán komoran fölegyenesedett. – Akkor hát induljunk vissza a hegyekbe. Van ott egy sötételf, akivel dolgom van.
Savanyú grimasz suhant át a fürgönc finom kis arcán, de elrejtette, hogy Roddy ne vegye észre. Tephanisnak esze ágában sem volt még csak a közelébe is menni a ligetnek. Attól eltekintve, hogy az ork király vérdíjat tűzött ki rá, tudta, hogy az elfek is gyanút foghatnak, ha Roddyt Kellindil nélkül látják. Amellett mindene megfájdult a gondolatra, hogy megint találkoznia kell a drow-val.
– Ne! – csippantotta a manó. Roddy, aki nem volt hozzászokva, hogy ellentmondjanak neki, veszedelmes pillantást vetett rá.
– Nincs-rá-szükség! – hazudta Tephanis. – A-drow-halott. Megölte -egy-worg.
Roddy nem volt meggyőzve.
– Már-egyszer-elvezettelek-a-drow-hoz – emlékeztette Tephanis. Roddy kissé csalódott volt, de már nem kételkedett a fürgöncben.
Tudta, hogy ha Tephanis nincs, sosem találta volna meg Drizztet. Száz mérfölddel messzebb lenne, Morueme Barlangjának a környékén, és minden aranyát sárkányok hazugságaira költötte volna. -És mi van a vak erdőjáróval? – kérdezte.
– Ő-él, de-hadd-éljen-csak – felelte Tephanis. – Sok-barátja-csatla-kozott-hozzá – vezette Roddy tekintetét a halott elfre. – Elfek, sok-elf.
A hegyi ember bólintott. Igazából nem volt baja Mooshie-val, és nem akart tengelyt akasztani Kellindil fajtájával.
Elásták az elfet, meg minden holmiját, amire nem volt szükségük, megkeresték Roddy kutyáját, és nyugati tágas vidékek felé indultak.
Mooshie ligetében a nyár békésen és gyümölcsözően telt: Drizzt még annál is jobban belejött az erdőjáró-viselkedésbe, mint ahogy Montolio várta. Megtanulta minden fa és bokor nevét a környéken, minden állatét, és ami még fontosabb, elsajátította, hogyan vegye észre azokat a jeleket, amiket Mielikki adott neki. Mikor olyan állattal találkozott, amit még nem ismert, rájött, hogy ha figyeli a mozdulatait és a cselekedeteit, hamar ki tudja találni a szándékát, viselkedését és hangulatát.
– Menj és simogasd meg – súgta neki Montolio egy nap a szürke alkonyatban. A vén erdőjáró átmutatott a mezőn a fákig, ahol egy őz fehér farka világított. Drizzt még a halvány fénynél is alig látta az őzet, de érzékelte a jelenlétét, mint ahogy Montolio is.
– Hagyni fogja? – kérdezett vissza suttogva Drizzt. Montolio elmosolyodott és vállat vont.
Drizzt csendesen, óvatosan kikúszott, követte a mezőszéli árnyakat. Északi, széllel szembeni utat választott, de ahhoz, hogy északról közelítse meg az őzet, kelet felé kellett kerülnie. Már akkor tudta, hogy hibát követett el, amikor még kéttucat yard választotta el az őztől. Az állat hirtelen felkapta a fejét, szimatolni kezdett, és megmozgatta fehér farkincáját.
Drizzt megdermedt és várt, míg az őz ismét legelészni nem kezdett. De az állat már éber volt, és ahogy Drizzt még egy óvatos lépést tett, elrohant.
De Montoliónak, aki északról jött, sikerült elég közel kerülnie ahhoz, hogy a fenekére csapjon, ahogy elrohant mellette.
Drizzt döbbenten pislogott. – A szél nekem kedvezett! – panaszkodott az önelégült erdőjárónak.
Montolio megrázta a fejét. – Csak az utolsó húsz yardon, amikor északról jöttél – magyarázta. – Addig jobb lett volna a nyugat, mint a kelet.
– De nyugatról nem lehetett volna az északi oldalára kerülni -ellenkezett Drizzt.
– Nem is kellett – felelte Montolio. – Van egy magas szirt ott hátrébb – mutatott dél felé. – Abból a szögből leárnyékolja a szelet.
– Nem tudtam.
– Pedig tudnod kell – mondta Montolio könnyedén. – Ez a titka. Úgy kell látnod, mint egy madár, és felülről kell tekintened az egész terepre, mielőtt elindulsz.
– Nem tudok repülni – felelte Drizzt kétkedőn.
– Én sem! – mordult fel az erdőjáró. – Nézz fel!
Drizzt hunyorogva tekintett a szürke égre. Egy kiterjesztett szárnyú, magányos árnyat látott könnyedén lebegni a magasban.
– Sólyom – mondta a drow.
– A déli légáramlattal jött – magyarázta Montolio. – Aztán nyugatra kanyarodott a megtörő áramlattal a szirt körül. Ha figyelted volna a röptét, sejthetted volna, hogy ott más a terep.
– Az lehetetlen – szállt vitába Drizzt tehetetlenül.
– Igen? – kérdezte Montolio, és elindult – hogy ne látsszon a mosolya. A drow-nak természetesen igaza volt: senki sem tudja megállapítani a domborzatot egy sólyom röptéből. Montolio egy bizonyos kószáló bagolytól szerzett tudomást a szélárnyékról, aki épp akkor ért oda hozzá, mikor Drizzt elindult a mezőn. Persze Drizztnek ezt nem kellett tudnia. Hadd gondolkodjon ezen a füllentésen egy ideig, vélte az öreg. Egy kis elmélkedés, a tanultak számbavétele nem fog megártani neki.
– Huhogány mondta neked – mondta a drow egy fél órával később, mikor visszafelé mentek a ligetbe. – Huhogány mondta neked a szelet meg a sólymot.
– Nagyon biztos vagy magadban.
– Az – állította Drizzt szilárdan. – A sólyom nem sivított – annyira azért már figyelek, hogy ezt észrevegyem. Te nem láthattad, és tudom, hogy a röpte suhogását sem hallottad, bármit is mondasz!
Montolio kacagása elsöpörte Drizzt maradék kételyeit.
– Ügyes voltál – nyugtázta az öreg.
– De hát az őzet nem értem el – emlékeztette Drizzt.
– Nem az volt a próba – felelte Montolio. – Eléggé megbíztál a saját tudásodban ahhoz, hogy szembeszáll] az állításaimmal. Biztos vagy abban, amit megtanultál. Most pedig hallgass ide. Elmondok neked néhány cselt, amivel be lehet cserkészni egy ilyen ijedős őzet.
Egész úton beszélgettek, de még utána is sokáig. Drizzt mohón figyelt, úgy itta az öreg minden szavát, mintha egy új, titkos világ nyílna meg előtte.
Egy héttel később, egy másik mezőn egyik kezével megérintette egy őzsuta farát, és a pöttyös őzgidát is. Mindkét állat elrohant a váratlan érintésre, de Montolio száz yardról is „látta” Drizzt diadalmas mosolyát.
Az elf tudása még korántsem volt teljes, amikor a nyár hervadni kezdett, de Montolio már nem töltött sok időt a drow tanítgatásával. Drizzt eleget tanult, hogy egyedül menjen ki és szerezzen tapasztalatokat úgy, hogy hallgatja, figyeli a fák, az állatok halk hangját és finom jelzéseit. Drizztet annyira lefoglalták a vég nélküli új felfedezések, hogy alig vette észre azokat a mélyreható változásokat, amik Montolióban végbementek. Az erdőjáró már nagyon öregnek érezte magát. A háta nehezen hajlott a hűvös reggeleken, a keze gyakran elzsibbadt. De Montolio sztoikus nyugalommal viselte mindezt, szinte önsajnálat nélkül, és nem sokat szomorkodott azon, aminek jönnie kell.
Hosszú és teljes életet élt. sokat tett. és közvetlenebbül tapasztalta meg az életet, mint a legtöbb ember.
– Mik a terveid? – kérdezte egyszer váratlanul Drizzttől, amikor egy este a barátja által összekotyvasztott zöldséggulyást eszegették.
A kérdés megrázta Drizztet. Eddig nem voltak tervei a jelenen kívül, miért is lettek volna, amikor olyan könnyű és élvezetes az élete – sokkal jobb, mint bármikor? Drizzt igazából nem is akart gondolkodni rajta, ezért inkább odadobott egy darab kétszersültet Guenhwyvarnak, hogy elterelje a figyelmét a témáról. A párduc kissé túl kényelmesen is befészkelte magát Drizzt ágyába, és úgy belecsavarta magát a takarókba, hogy társa aggódott: csak úgy tudja kibogozni, ha visszaküldi az asztrális síkra.
De Montolio nem hagyta annyiban. – Mik a terveid, Drizzt Do'Urden? – kérdezte az öreg erdőjáró eltökélten. – Hol és hogyan fogsz élni?
– Ki akarsz dobni? – kérdezte Drizzt.
– Dehogy.
– Akkor hát veled fogok élni – felelte Drizzt csendesen.
– És utána? – kérdezte Montolio kissé már türelmetlenül.
– Mi után? – kérdezte Drizzt, mert arra gondolt, hogy Mooshie tud valamit, amit ő nem.
Montolio nevetése eloszlatta kételyeit. – Én már öregember vagyok – magyarázta. – Te viszont fiatal elf. Én öregebb vagyok nálad, de még ha csecsemő lennék, te akkor is túlélnél engem. Hova megy majd Drizzt Do'Urden, ha Montolio DeBrouchee nem lesz többé?
Drizzt elfordult. – Én nem... – kezdte bizonytalanul. – Én... itt maradok.
– Ne – mondta Montolio komolyan. – Rád ennél sokkal több vár, remélem. Ez az élet nem elég.
– Neked megfelelt – vágott vissza Drizzt erősebben, mint akarta.
– Öt évre – mondta Montolio nyugodtan, sértődés nélkül. – Öt évre, egy kalandos, izgalmas élet után.
– Az én életem nem volt ilyen nyugodt – emlékeztette őt Drizzt.
– De te még gyerek vagy – szállt vitába Montolio. – Öt év nem ötszáz év, márpedig neked még annyi van hátra. Ígérd meg, hogy átgondolod az életed, ha én már nem leszek. A világ tágas, barátom, és tele van fájdalommal, de örömmel is. Az előbbi tart téged a növekedés ösvényén, a második pedig segít elviselni az utat.
– Ígérd meg most – kérte Montolio –, hogy ha Mooshie nem lesz többé, Drizzt elmegy és megkeresi, hol a helye.
A sötételf ellenkezni akart, meg akarta kérdezni az öreget, miből gondolja, hogy a liget nem Drizzt „helye”. Egy belső mérleg kezdett billegni Drizztben ebben a pillanatban. Mérlegre tette maldobari emlékeit, a parasztok halálát és minden más megpróbáltatását, az összes gonoszt, amivel szembenézett. A másik serpenyőbe pedig szívbéli vágya került, hogy visszamenjen, ki a világba. Hány másik Mooshie-t fog találni? Hány barátot? És milyen üres lesz ez a liget, ha magukra maradnak benne Guenhwyvarral?
Montolio nem szólt: értette a drow lelkiállapotát. – Ígérd meg, hogy ha eljön az idő, akkor legalábbis elgondolkodsz azon, amit mondtam.
Montolio bízott Drizztben: nem is kellett látnia az igenlő bólintást.
Ebben az évben korán jött a hó, a holddal bújócskázó foszlányos felhőkből szitáit finoman. Drizzt kiment Guenhwyvarral, úgy élvezte a végtelen ciklus forgásának bizonyítékát. Jókedvűen lépegetett vissza a ligetben, leverte a havat az útjába álló fenyőágakról.
A tűz alig égett, Huhogány egy alacsony ágon ült. A szél sem neszezett. Drizzt Guenhwyvarra nézett magyarázatért, de a párduc csak komoran, mozdulatlanul ült a tűz mellett.
A szorongás furcsa érzés, finom kis jelekből alakul ki, de éppoly zavarba ejtő, mint a félelem.
– Mooshie! – szólt Drizzt halkan, az öreg erdőjáró odúja felé indulva. Félrehúzta a takarót, így árnyékolta le a haldokló tűz halvány fényét, hogy szeme átválthasson a vörösön túli tartományba.
Nagyon sokáig állt így, és nézte, ahogy az utolsó foltnyi hő is kiszáll a halott erdőjáró testéből. De ha Mooshie teste hideg lett is, elégedett mosolya meleget árasztott.
Drizzt a következő napokban gyakran küszködött sírással, amikor eszébe jutott ez az utolsó mosoly, a végső béke, ami eltöltötte az öregembert, de aztán emlékeztette magát, hogy csak a saját vesztesége miatt sírna, nem Mooshie-ért.
Drizzt egy kőhalom alá temette az erdőjárót a liget mellé, és ellátta napi teendőit, napi útját. Huhogány egyre ritkábban jött, és egyszer olyan búcsúzó pillantást vetett Drizztre, hogy a drow tudta: a bagoly soha nem jön többé a ligetbe.
Tavasszal Drizzt kezdte megérteni Huhogány érzéseit. Több mint tíz éve keresett otthont magának, és Montolio mellett megtalálta. De most, hogy az erdőjáró elment, a liget már nem volt otthonos. Mooshie helye volt, nem Drizzté.
– Ahogy megígértem – motyogta Drizzt egy reggel. Montolio kérte, hogy jól gondolja meg az életét, és Drizzt megfogadta a tanácsát. Kényelmesen élt a ligetben, és még mindig elfogadták itt, de a liget már nem volt az otthona. Az otthona, ezt tudta, ott van valahol kint, abban a tágas világban, amiről Montolio azt mondta, hogy tele van fájdalommal, de örömmel is.
Összepakolt néhány dolgot – használati tárgyakat és néhányat az erdőjáró érdekesebb könyvei közül –, derekára kötötte szablyáit, a hosszú íjat pedig a vállára vetette. Aztán még egyszer utoljára végigsétált a ligeten, megnézte a hidakat, a fegyvertárat, a brandys hordót, a gyökeret, ahol megállította az óriás rohamát, és azt a helyet is, ahol Mooshie volt a harc elején. Előhívta Guenhwyvart, és a párduc rögtön értette.
Nem néztek vissza, mikor elindultak lefelé a hegyi ösvényen, a fájdalom és öröm tágas világa felé.
AZ ÚT
Milyen másnak tűnt az az út, amin elindultam Mooshie ligetéből, mint az, amin odamentem. Megint egyedül voltam, kivéve akkor, amikor Guenhwyvar mellettem volt De ezen az úton csak testben voltam egyedül. Elmémben ott hordoztam egy nevet, drága elveim megtestesülését. Mooshie istennőnek nevezte Mielikkit: számomra életmód volt.
Mindig mellettem járt útjaimon a felszínen. Biztonságba vezetett és legyőzte kétségbeesésemet, mikor elűztek és üldöztek Adbar Citadella városának törpéi. Mielikki és a saját értékembe vetett hitem adtak bátorságot, hogy városról városra járjak az északi vidéken. A fogadtatás mindig ugyanaz volt: döbbenet és félelem, ami hamarosan dühhé változott. A nagylelkűbbek, akikkel találkoztam, egyszerűen csak elküldtek, mások fegyverrel vadásztak rám. Kétszer harcra is kényszerültem, bár sikerült elkerülnöm, hogy bárkit is súlyosabban meg kelljen sebesítenem.
A kisebb sebek, karcolások nem számítottak. Mooshie arra kért, hogy ne éljek úgy, ahogy ő, és az öreg erdőjáró megérzései, mint mindig, most is igaznak bizonyultak. Egész északi utamon megőriztem valamit – a reményt –, és ez nem történt volna meg, ha a liget remetéje maradok. Valahányszor új falu tűnt fel a láthatáron, várakozás remegtette meg a szívemet. El voltam rá szánva, hogy egy nap befogadnak, és otthont találok.
Úgy képzeltem, hogy ez majd hirtelen fog bekövetkezni. Odamegyek egy kapuhoz, elmondom a kötelező üdvözlést, aztán megmutatom, hogy sötételf vagyok. De még a képzeletemet is megszelídítette a valóság, mert a kapu nem tárul szélesre előttem. Valószínűbb, hogy őrség kísér be, és próbaidőre kerülök, mint Blingdenstone-ban. Gyanú lebeg körül hónapokig, de végül meglátnak és elfogadnak annak, ami vagyok, a jellemem feledteti külsőmet és a fajtám rossz hírét.
Számtalanszor végigjátszottam magamban ezt az elképzelést az évek során. Az elképzelt városomban, elképzelt találkozásoknál elhangzott szavak mind fohászok lettek az állandó visszautasítással szemben. Ez nem lett volna elég, de mindig ott volt velem Guenhwyvar, és most már Mielikki is.
Drizzt Do'Urden
Évek és mérföldek
A nyugathídi Arató Fogadó kedvelt találkozóhelye volt a Hosszú Út vándorainak, amely út Vízmélye és Mirabar északi városai közt húzódott. A kényelmes ágyak és az elfogadható árak mellett az Aratóban ott volt Derry Korcsmája és Falatozója, az ismert adomázó-hely, ahol a betévedő vendég bármelyik este találkozhatott kalandozókkal, akár Luskanból vagy Sundabarból is. A tűzhely meleg volt, az ital bőséges, és a Derrynél elhangzó történetek ilyen vagy olyan formában, de bejárták a birodalmak mindegyikét.
Roddy szorosan a fejére húzva tartotta viseltes útiköpenyének csuklyáját, hogy elrejtse összekarmolt képét, miközben birkasültjén és kétszersültjén rágódott. A vén sárga kutya ott ült mellette a földön, és Roddy időnként gépiesen odavetett neki egy-egy falatot.
A falánk fejvadász alig emelte fel a fejét a tányérról, de véreres szemei gyanakvóan tekingettek ki a csuklya alól. Ismert egyet-kettőt – vagy személyesen, vagy hírből – a lókötők közül, akik aznap este összejöttek Derrynél, és nem bízott jobban bennük, mint amennyire azok bíztak volna benne – már ha elég okosak. Az egyik magas fickó felismerte a hegyi ember kutyáját, mikor elment az asztal mellett, és arra gondolt, hogy odaköszön a fejvadásznak. De aztán szó nélkül továbbment, mert látta, hogy az a nyomorult McGristle nem éri meg a fáradságot. Senki sem tudta pontosan, mi történt akkor, évekkel ezelőtt a Maldobar-közeli hegyekben, de Roddy mind testben, mind lélekben sérülten került elő utána. McGristle, aki mindig is mogorva volt, most már többet morgott, mint amennyit beszélt.
Roddy még egy ideig csócsálta, majd a kutya elé pottyantotta a csontot, a köpenyébe törölte zsíros ujjait, aztán önkéntelenül félresöpörte a csuklya egyik felét összekaristolt arcáról. De gyorsan észbekapott és visszarántotta a csuklyát a fejére, aztán körülnézett, hogy nem vette-e észre valaki. Egyetlen undorodó pillantás is életveszélyes volt az illetőre nézve, ha Roddy forradásairól volt szó.
De most, úgy tűnt, senki sem látta. Azok, akik éppen nem tömték magukat, az ivóban vitatkoztak hangosan.
– Soha! – morogta egy ember.
– Én azt mondom, amit láttam! – heveskedett a másik. – És igazat mondok!
– A te szemeid! – kiáltott fel az első, és egy harmadik szólt közbe: – Meg sem ismernéd, még ha láttad volna is! – Az emberek közelebb nyomultak.
– Megálljatok! – kiáltotta egy hang. Egy férfi nyomakodott elő a tolongásból, és egyenesen Roddyra mutatott, aki – mivel nem ismerte a férfit – ösztönösen a fejszéjéhez kapott.
– Kérdezzétek McGristle-t! – kiáltotta a férfi. – Roddy McGristle-t. Ő mindenkinél jobban ismeri a sötételfeket.
Tucatnyi kis beszélgetés indult meg az emberek között, és a csoportosulás – mint valami kúszó, nagy paca Roddy felé hömpölygött. A hegyi ember elengedte a fejszéjét, és összefonta az ujjait maga előtt az asztalon.
– Ugye McGristle vagy? – kérdezte a férfi meglehetős tisztelettel.
– Meglehet – felelte Roddy nyugodtan, élvezve a figyelmet. Nem vette körül ilyen érdeklődő sokaság azóta, hogy a Thistledown-klánt kiirtották.
– Ó – kiabált be egy hang. – És mit tud a sötételfekről? Roddy pillantásától az elöl állók hátrébb hőköltek, és Roddy ezt látta. Élvezte az érzést, szerette fontosnak érezni magát.
– Drow elf ölte meg a kutyámat – mondta mogorván. Lenyúlt és felhúzta az öreg kutya fejét, hogy megmutassa rajta a forradást. -Ennek meg megvágta a fejét. Egy átkozott sötételf... – húzta hátra szándékosan a csuklyáját – ...tette ezt velem. – Roddy általában rejtegette a csúf karmolásokat, de most a tömeg visszafojtott lélegzete és csodáló zsongása a megnyomorodott lelkű fejvadász nagy elégedettségére szolgált. Oldalra fordult, hogy jól lássák, és a lehető legtovább sütkérezett a döbbent csodálatban.
– Fekete volt a bőre és fehér a haja? – kérdezte egy alacsony, pocakos emberke, aki az előbb elindította a vitát saját drow-meséjével.
– Olyannak kellett lennie, ha egyszer sötételf volt – vakkantotta Roddy. Az emberke diadalmasan nézett körül.
– Épp ezt magyaráztam neki – mondta Roddynak. – Ők azt mondják, hogy biztosan csak egy piszkos elfet vagy egy orkot láttam, de én tudom, hogy drow volt!
– Ha az ember drow-t lát – kezdte Roddy komoran és elszántan, minden egyes szónak különös súlyt adva –, akkor tudja, hogy az drow. És sosem felejti el, hogy néz ki! És aki kételkedik a szavadban, az menjen, és keressen egyet. Térden csúszva fog tőled bocsánatot kérni!
– Hát, pedig én láttam egy sötételfet -jelentette ki az ember. – Lurkwoodban táboroztam, Grunwaldtól északra. Elég békés az éjszaka.
gondoltam, egy kicsit jobban felszítom a tüzet, hogy ne fázzak a hideg szélben. Aztán egyszer csak megjelent ez az idegen, minden figyelmeztetés és egyetlen szó nélkül!
Most már mindenki csüggött a szavain, és egész más füllel hallgatták most, hogy a drow-karmolta idegen tulajdonképpen megerősítette a meséjét.
– Egyetlen szó nélkül, de még csak egy madár se rikkantott! Semmi! – folytatta a pocakos. – A fejére volt húzva a csuklyája: gyanús volt, úgyhogy megkérdeztem: „Mit keresel itt?”
„Valami helyet, ahol én és társaim eltölthetjük az éjszakát”, felelte ő, teljes nyugalommal. Ez elég hihetőnek tűnt, de nekem még mindig nem tetszett az a csuklya. „Akkor húzd fel a csuklyádat”, mondtam neki. „Nem fogadok el senkit, akinek nem látom az arcát.” Egy darabig gondolkodott, aztán elindult a keze fölfelé, de lassan, nagyon lassan... – A férfi drámaian utánozta a mozdulatot, és körülpillantott, hogy megbizonyosodjon róla: mindenki figyel.
– És ennél többet nem is kellett látnom! – kiáltotta hirtelen az emberke, mire a többiek, bár az előbb már hallották ugyanezt a mesét ugyanígy előadva, döbbenten hátraugrottak. – A keze fekete volt, mint a szén, és karcsú, mint az elfeké. Már akkor tudtam, nem is értem, hogy lehettem benne olyan biztos, de már akkor tudtam, hogy egy drow áll előttem. Egy drow, ahogy mondom, és aki kételkedik a szavamban, az menjen és keressen maga egy sötételfet!
Roddy helyeslően bólogatott, miközben az emberke végignézett a korábbi kételkedőkön. – Mostanában mintha túl sokat hallanék sötételfekről – morogta a fejvadász.
– Én csak erről az egyről hallottam – szólt közbe egy másik ember. – Már úgy értem, hogy mielőtt veled beszéltünk, és nem hallottunk a küzdelmedről. Ez már két drow hat év alatt.
– Úgy van, ahogy mondtam – szólt Roddy komoran. – Mintha túl sokat hallottam volna sötét... – Roddy nem fejezte be a mondatot, és a csapat túlzó kacagásra fakadt körülötte. Mindez a régi szép napokra emlékeztette a fejvadászt, amikor még mindenki feszülten csüggött a szavain.
Csak a pocakos mesélő nem nevetett, mert túlságosan megrázta saját visszaemlékezése. – Mégis – motyogta a zsivaj fölött –, még most is megrezzenek, amikor azokra a bíbor szemekre gondolok, amik a csuklya alól néztek rám!
Roddy mosolya egy szempillantás alatt lehervadt. – Bíbor szemek? – dadogta. Roddy sok lénnyel találkozott már, amik a sötétben is láttak. A hőérzékelő szemek meglehetősen gyakoriak voltak Mélysötét lakóinál, és Roddy tudta, hogy az ilyen szemek általában vörös pontnak látszanak. Roddy pedig még élénken emlékezett a rá meredő bíbor szemekre, mikor a juhar ágai alá szorulva feküdt. Most is, és akkor is tudta, hogy az a furcsa színű írisz még a sötételfek közt is különlegesség.
A Roddyhoz legközelebb állók abbahagyták a nevetést, mert azt hitték, hogy Roddy kérdése a mese igazságát vonja kétségbe.
– Igen, bíbor színűek voltak – állította makacsul a pocakos emberke, bár reszketeg hangjából nem sok meggyőződés csengett. A körben álló emberek megvárták, hogy Roddy helyesel, vagy cáfol, mert nem tudták, hogy nevetni kell a mesélőn, vagy sem.
– Milyen fegyverei voltak a drow-nak? – kérdezte Roddy sötéten, és vészjóslóan felállt a helyéről.
Az emberke gondolkodott egy kicsit. – Görbe kardjai – bökte ki.
– Szablyák?
– Szablyák – egyezett bele a másik.
– És megmondta a nevét? – kérdezte Roddy. Amikor az emberke megint hezitálni kezdett, Roddy galléron ragadta, és az asztalra lökte. – Megmondta a nevét? – kérdezte újra a fejvadász, és forró lehelete a pocakos ember arcába csapott.
– Nem... azaz, ööö, Driz...
– Drizzt?
Az emberke tehetetlenül vállat vont, mire Roddy ismét talpra állította. – Hol láttad? – dörögte a hegyi ember. – És mikor?
– Lurkwood erdejében – remegett a pocakos. – Három hete. Azt hiszem, Mirabarba ment a Síró Szerzetesekkel. – Ennek a fanatikus vallási csoportnak az említésére mindenki felhördült az ivóban. A Síró Szerzetesek rongyos kéregető szenvedők voltak, akik abban hittek – legalábbis saját állításuk szerint –, hogy a világban véges mennyiségű fájdalom van. Minél több szenvedést vesznek ők magukra, mondták, annál kevesebb marad másoknak. Szinte mindenki megvetette ezt a szerzetesrendet. Egyes tagjai őszinték voltak, mások viszont drágaságokat kértek, és cserébe azt ígérték, hogy rettenetes kínokat vesznek magukra az adományozó helyett.
– Ők voltak a drow társai – folytatta a pocakos. – Mindig Mirabarba mennek, hogy ott fázzanak, ha eljön a tél.
– Jó hosszú út – jegyezte meg valaki.
– Még annál is hosszabb – toldotta meg egy másik. – A Síró Szerzetesek mindig az alagúton át mennek.
– Háromszáz mérföld – mondta az első közbeszóló, aki felismerte Roddyt, és most le akarta csillapítani az ideges fejvadászt. De Roddy meg sem hallotta. Kutyájával a sarkában kiviharzott a kocsmából, becsapta maga mögött az ajtót, és otthagyta a többieket, akik teljes döbbenetben kezdtek suttogni egymás közt.
– Drizzt kapta el Roddy kutyáját, meg a fülét – folytatta a megszólaló, mire a csoport figyelme felé fordult. Eddig nem tudta a drow nevét, csak Roddy reagálása alapján találgatott. Most köréje gyűltek a kocsmabeliek, hogy egy emberként, visszafojtott lélegzettel hallgassák meséjét Roddy McGristle-ről és a bíborszemű drow-ról. A korcsma igazi törzsvendégéhez illően a férfi nem hagyta, hogy a valódi ismeretek hiánya elriassza a történet előadásától. Hüvelykujját az övébe akasztotta, és nekikezdett, a súlyos hézagokat pedig logikusnak tűnő részekkel pótolta ki.
Elragadtatott, elismerő taps szűrődött ki a kocsma előtti utcára aznap éjszaka, de Roddy McGristle és kutyája, akiknek szekere a Hosszú Út sarát dagasztotta, ezt már nem hallhatták.
– Hé, mit csinálsz? – hallatszott a fáradt panasz egy zsákból Roddy padja mögül. Tephanis kúszott elő. – Miért-megyünk-el?
Roddy megfordult és hátracsapott, de Tephanisnak még így, álmosan sem okozott gondot kitérni a keze elől.
– Hazudtál nekem, te koboldfajzat! – dörögte Roddy. – Azt mondtad nekem, hogy a drow meghalt. Pedig nem! Mirabarba tart, és én el akarom kapni!
– Mirabar? – kiáltott fel Tephanis. – De-hát-az-nagyon-messze-van! – Ő és Roddy már átmentek Mirabaron előző tavasszal. Tephanis nyomorúságos helynek tartotta, tele komor ábrázatú törpékkel, kemény tekintetű emberekkel, és a szelet is túl hidegnek találta ott. – Délre-kell-mennünk-télire! Délre, ahol-meleg-van!
De Roddy pillantása elhallgattatta. – Elfelejtem, amit elkövettél -vicsorogta, és fenyegetően tette hozzá –, ha elkapjuk a drowt. – Aztán elfordult Tephanistól, a manó pedig visszamászott a zsákjába. Nyomorultul érezte magát, és azon tűnődött, érdemes-e Roddy McGristle-lel vesződnie.
Roddy pedig csak hajtott az éjszakában, előrehajolva sürgette lovát, miközben újra és újra ezt mormolta: – Hat év!
Drizzt közelebb húzódott a tűzhöz, amit egy frissen talált régi vashordóban raktak. Közeledett már a hetedik tél, amit a drow a felszínen töltött, de még mindig rosszul érezte magát a hidegben. Ő évtizedeket, a népe pedig évezredeket töltött az évszakok nélküli, mindig meleg Mélysötéten. Bár a tél kezdete még hónapok kérdése volt, közeledtét világosan jelezték a Világ Hátáról leömlő jeges szelek. Drizzt csak egy régi, vékony és Szakadozott takarót viselt a ruhája, páncélinge és fegyveröve fölött.
A drow elmosolyodott, amikor látta, hogy emberi útitársai menynyit vacakolnak és vitatkoznak azon, hogy ki igyon következőnek abból az üveg borból, amit kikoldultak, és hogy mennyit ivott az utolsó. Drizzt most egyedül volt a hordó mellett: a Síró Szerzetesek, bár tulajdonképpen nem féltek a drow-tól. nem nagyon mentek a közelébe. Drizzt belenyugodott ebbe, és tudta, hogy a fanatikusok nagyon is gyakorlati, nem pedig külcsínbéli okokból örülnek a társaságának. A csapat egyes tagjai egyenesen élvezték, ha különféle szörnyetegek támadtak rájuk, mert így valódi szenvedésre nyílt lehetőségük, a gyakorlatiasabbak azonban értékelték, hogy egy fegyveres, képzett drow harcos is velük van, aki megvédheti őket.
Ez a kapcsolat elfogadható, ha nem is kielégítő volt az elf számára. Már évek teltek el azóta, hogy reménnyel telve elhagyta Mooshie ligetét, de reményét megcsappantotta a lét valósága. Valahányszor a drow megközelített egy falut, szitkok, átkok és fegyverek várták. Drizzt mindig lerázta magáról a visszautasítást. Erdőjáró-lelkületéhez híven – mert Drizzt most már valódi erdőjáró volt, tudásában csakúgy, mint szívében – belenyugvással fogadta ezt a terhet.
De a legutóbbi visszautasításnál úgy érezte, hogy elszántsága kifáradt. Elfordult a Kard-parti Luskartól, de nem katonák kergették el, hanem saját félelmei tartották vissza. Ez jobban megijesztette, mint bármilyen fegyver. Ott, a város melletti úton találkozott ezzel a néhány számkivetett Síró Szerzetessel, akik befogadták, nem pusztán azért, mert elkergetniük nem volt mivel, hanem azért is, mert túlságosan lefoglalta őket saját nyomorúságuk ahhoz, hogy faji különbségekkel törődjenek. Ketten közülük még Drizzt lába elé is vetették magukat, és kérlelni kezdték, hogy engedje szabadjára „sötételf-vadságát”, és okozzon nekik szenvedést.
A tavasz és nyár ideje alatt kapcsolatuk oda fejlődött, hogy Drizzt néma őrként szolgált, míg a szerzetesek kéregetéssel és szenvedéssel múlatták az időt. Egészében véve mindez meglehetősen undorító, sőt, álnok dolog volt Drizzt elveinek, de nem volt más választása.
A drow a táncoló lángokba bámult, és a sorsán elmélkedett. Még mindig ott volt neki Guenhwyvar, és sokszor vetette be hasznosan kardjait és íját. Mindennap azt mondogatta magának, hogy ezek mellett a tulajdonképpen védtelen fanatikusok mellett jól szolgálja Mielikkit, és a saját szívét. Mégsem tartotta valami nagyra a szerzeteseket, és nem tartotta őket barátainak. Ahogy elnézte az öt embert, akik részegek voltak, és egymás hegyén-hátán hevertek, gyanította, hogy ez nem is fog megváltozni.
– Üss meg! Sebezz meg! – kiáltotta az egyik szerzetes váratlanul, és a hordó felé futott, majd belebotlott Drizztbe. A sötételf elkapta és lábra állította, de csak egy pillanatra.
– Sújts le fejemre drow gonoszságoddal! – hebegte a piszkos, borotválatlan szerzetes, azzal összerogyott.
Drizzt elfordult, megrázta a fejét, és önkéntelenül a zsebébe nyúlt, hogy megtapogassa az ónix szobrocskát. Szüksége volt erre az érintésre, hogy érezze: nincs igazán egyedül. Életben maradt végtelen és magányos harcában, de messze volt attól, hogy elégedett legyen. Helyet talán talált, de otthont nem.
– Mint a liget Montolio nélkül – tűnődött. – Nem otthon.
– Mondtál valamit? – kérdezte az egyik pocakos szerzetes, Mateus testvér, aki odajött, hogy összekaparja részeg társát. – Bocsáss meg Jankin testvérnek, barátom. Attól tartok, egy kicsit túl sokat talált inni.
Drizzt mosolya mutatta, hogy nem bántja az eset, következő szavai mégis mellbe vágták Mateus testvért, a csapat vezetőjét, és legértelmesebb – ha nem is a legbecsületesebb – tagját.
– Még elviszlek benneteket Mirabarba – mondta Drizzt –, aztán elmegyek.
– Elmész? – kérdezte aggódva Mateus.
– Nekem nem itt a helyem – magyarázta Drizzt.
– Tízváros a jó hely! – motyogta Jankin.
– Ha valamelyikünk megbántott... – kezdte Mateus, ügyet sem vetve a részegre.
– Nem – mondta Drizzt, és megint elmosolyodott. – De nekem többet tartogat az élet, Mateus testvér. Kérlek, ne haragudj, de elmegyek. Nem volt könnyű a döntés.
A szerzetes elgondolkodott a szavain. – Ahogy gondolod – mondta –, de Mirabarba elkísérsz minket az alagútban?
– Tízváros! – mondta makacsul Jankin. – Az a jó hely szenvedni! Neked is tetszene, drow. A vándorok földje, ahol megtalálnád a helyed!
– Sok veszedelem leselkedik a fegyvertelen szerzetesekre – szakította félbe Mateus, és durván megrázta Jankint.
Drizzt hallgatott. Jankin szavait mérlegelte. De aztán a szerzetes ismét összeesett, és a drow felnézett Mateusra: – Hát nem ezért mentek az alagútban? – kérdezte a pocakos szerzetest. Az alagutat általában bányászcsilléknek tartották fenn, amelyek a Világ Hátáról gördültek le, de a szerzetesek mindig ott mentek, még akkor is, ha meg kellett kerülniük az egész várost ahhoz, hogy csak a bejáratáig eljussanak, ahogy most is. – Hogy áldozatul essetek, hogy szenvedjetek? – folytatta Drizzt. – Az út biztosan tisztább és kényelmesebb, hiszen még nincs tél. – Drizzt nem szerette a mirabari alagutat. Akikkel ott találkoznak, azok túl közel mennek majd el mellettük ahhoz, hogy elrejthesse kilétét. Mindkét előző útjuk alkalmával belekötöttek ott.
– A többiek ragaszkodnak az alagúthoz, bármilyen kerülő is -zárta le a vitát Mateus élesen. – De én jobb szeretem a szenvedés személyesebb formáit, és örülnék a társaságodnak Mirabar felé.
Drizzt a legszívesebben ráordított volna a szemforgató, hamis szerzetesre. Mateus számára már egyetlen étkezés kihagyása is rettentő kín volt, és csak azért öltötte föl ezt az álcát, mert sok hiszékeny ember adott pénzt a köpönyeges fanatikusoknak, nem csak azok, akik meg akartak szabadulni a bűzölgő alakoktól.
Drizzt bólintott, és nézte, hogyan vonszolja el Mateus Jankint. -Akkor hát elmegyek – mondta magában. Mondogathatta ugyan, hogy az istennőjét és a szívét szolgálja azzal, hogy védelmezi a látszólag védtelen csapatot, de a szerzetesek viselkedése sokszor köpte szembe ezt az érvet.
– Drow! Drow! – motyogta Jankin testvér, miközben Mateus visszarángatta a többiekhez.
Hephaistos
Tephanis nézte, ahogy a hattagú csapat – az öt szerzetes meg a drow – lassan araszol az alagút felé Mirabartól nyugatra. Roddy küldte ki a fürgöncöt, hogy fürkéssze ki a környéket, és azt is mondta neki, hogy ha megtalálja a drow-t, fordítsa vissza Roddy felé. – Vércsapoló majd elvégzi a többit! – vicsorogta a hegyi ember, és tenyerével a fejszére csapott.
Tephanis ebben nem volt ilyen biztos. Ő látta gazdáját, Ulgulut -aki Roddynál jóval erősebb volt –, elveszni a drow keze által, másik hatalmas urát. Caroakot pedig a drow párduca tépte szét. Ha Roddynak teljesül a kívánsága és szemtől szembe kerül a drow-val, Tephanisnak hamarosan új gazda után kell néznie.
– Most-nem, drow! – suttogta hirtelen, amikor eszébe jutott egy ötlet. – Most-én-kaplak-el-téged! – Tephanis ismerte a mirabari alagutat. – Roddyval jártak benne két téllel ezelőtt, amikor a hó belepte a nyugati utat – és tudta sok titkát: ezeket akarta most a maga javára fordítani.
Széles kört tett a csapat körül, mert nem akarta, hogy az éles hallású drow felfigyeljen, és jóval amazok előtt sikerült elérnie az alagúthoz. Hamarosan már egymérfóldnyi utat megtett benne, és kinyitott egy bonyolult – bár az ügyes manó számára primitívnek tűnő – lakatot, egy rácsrostély emelőkarjáét.
Mateus testvér vezetésével léptek be az alagútba, mellette még egy szerzetes haladt, a többi három pedig körülvette Drizztet. A drow kérte, hogy így legyen, hogy észrevétlen maradhasson, ha bárki jön. A szemébe húzta a csuklyáját, és összegörnyedve járt. Behúzódott a csapat közepébe.
Senkivel sem találkoztak, miközben egyenletes tempóban haladtak a fáklyával bevilágított alagútban. Egy kereszteződéshez értek, és Mateus egyszerre megtorpant, mert észrevette, hogy az egyik oldaljárat rácsa fel van húzva. Egy tucatnyi lépéssel a rács mögött vasajtó nyílt, mögötte az út vaksötét, nem fáklyafényes, mint a fő járat.
– Különös -jegyezte meg Mateus.
– Inkább gondatlan – javította ki egy másik. – Imádkozzunk, hogy más utasok, akik nem ismerik olyan jól az utat, mint mi, ne forduljanak rossz irányba itt!
– Talán becsukhatnánk az ajtót – vélte egy harmadik.
– Nem – mondta gyorsan Mateus. – Lehetnek ott bent valakik, esetleg kereskedők, akik nem örülnének, ha ezt tennénk!
– Nem! – rikkantotta hirtelen Jankin testvér, és a csoport elejére rohant. – Ez jel! Isten jele! Phaistos, az örök szenvedés hív minket, testvéreim!
Jankin már rohant volna be a járatba, de Mateus és egy másik szerzetes, aki már ismerte Jankin szokásos vad kirohanásait, azonnal rávetették magukat, és a földre teperték.
– Phaistos! – kiáltotta Jankin hangosan, hosszú, ragacsos fekete haja csak úgy röpködött az arca körül. – Jövök!
– Mi az? – kérdezte Drizzt, mert fogalma sem volt, miről beszélnek a szerzetesek, bár úgy vélte, érti az utalást. – Ki vagy mi az a Phaistos?
– Hephaistos – javította ki Mateus testvér.
Drizzt ismerte ezt a nevet. Az egyik könyv, amit Mooshie-tól hozott el, sárkányokról szólt, és abban Hephaistost tiszteletreméltó vörös sárkányként említették, aki Mirabartól északnyugatra a hegyekben él.
– Persze nem ez a sárkány igazi neve – folytatta Mateus két hördülés közt, amíg Jankinnal küszködött. – Azt nem ismerem, és nem tudja senki más sem. – Jankin hirtelen oldalra fordult, levetette magáról a másik papot, és Matues szandáljára taposott.
– Hephaistos egy öreg vörös sárkány, aki emberemlékezet óta Mirabartól nyugatra, a barlangokban lakik – magyarázta egy másik szerzetes, Herschel testvér, aki nem volt annyira elfoglalva, mint Mateus. – A város megtűri, mert lusta és ostoba, bár én ezt nem mondanám. Gondolom a legtöbb város megtűrne egy vöröset, mert nem akar harcolni vele. De Hephaistos nemigen pusztít – senki nem emlékszik rá, mikor jött elő utoljára – sőt, még néha ércet is olvaszt bérmunkában, noha nem olcsón.
– De van, aki megfizeti – tette hozzá Mateus, aki közben elkapta Jankint. – Főleg az időszak végén, amikor sietnie kell, ha el akarja érni az utolsó dél felé menő karavánt. Semmi sem választja úgy ki a fémet, mit a vörös sárkány lehelete! – Nevetése gyorsan elhalt, amikor Jankin bevert neki egyet, és leterítette.
Jankinnak egy pillanatra sikerült kiszabadulnia. Gyorsabban annál, minthogy bármelyikük is reagálhatott volna, Drizzt ledobta a köpenyét, a menekülő szerzetes után ugrott, és épp a vasajtó mögött el is kapta. Egy lépéssel és egy csavarással a földre vitte Jankint, hogy annak elállt a lélegzete.
– Gyorsan menjünk innen – hajolt le a drow Mateushoz. – Már unom Jankin rohamait – jobb lenne, ha hagynám, hadd fusson a sárkányához!
Ketten felszedték a szerzetest, aztán megfordultak, hogy továbbinduljanak.
– Segítség! – hallatszott a kiáltás a sötét alagútból. Drizztnek már a kezében voltak a kardjai. A szerzetesek köréje gyűltek, és bebámultak a homályba.
– Látsz valamit? – kérdezte Mateus a drow-t, mert tudta, hogy annak látása sokkal élesebb az övénél.
– Nem, de az alagút egy rövid szakasz után elfordul – felelte Drizzt.
– Segítség! – hallatszott újra a kiáltás. A csapat mögött, a fő-alagút hajlatán túl, Tephanis alig tudta elnyomni feltörő nevetését. A fürgöncök ügyes hasbeszélők voltak, Tephanisnak csak az okozott némi problémát, hogy elég lassan ejtse ki a szót.
Drizzt óvatosan belépett, a szerzetesek pedig, akiket – még Jankint is beleértve – kijózanított a baj közelsége, követték. Az elf intett nekik, hogy menjenek vissza, mert hirtelen felmerült benne a csapda lehetősége.
De Tephanis túl gyors volt. Az ajtó visszhangos döndüléssel csapódott be, és mielőtt a drow áttaszigálhatta volna rajta a döbbent szerzeteseket, a manó már be is zárta őket. Hamarosan egy második csattanást hallottak, ahogy a rács is leereszkedett.
Aztán Tephanis már kint is volt a felszínen. Nagyon meg volt elégedve magával, és emlékeztette magát, hogy kellőképpen zavart arcot vágjon, amikor majd elmondja Roddynak, hogy a drow csapatának nyoma veszett.
A szerzetesek egyszeriben beleuntak a kiáltozásba, amikor Drizzt emlékeztette őket arra, hogy zajongásuk felébresztheti az alagút másik végének lakóját. – Még ha el is megy valaki a rács előtt, nem hall meg benneteket ezen az ajtón át – mondta a drow, miközben az ajtót vizsgálta Mateus egy szál gyertyájánál. Az ajtó törpék munkája volt: vas, kő és bőr tökéletesen illeszkedő kombinációja. Drizzt megpróbálta megkopogtatni a kardja gombjával, de csak tompa pufogás volt a válasz, ami nem hallatszott messzebbre a kiabálásnál.
– Elvesztünk – nyögött fel Mateus. – Nem tudunk kimenni, készleteink pedig nem éppen bőségesek.
– Újabb jel! – rikkantotta Jankin, de két másik szerzetes azonnal leteperte és ráült, mielőtt Jankin elrohanhatott volna a sárkány barlangja felé.
– Talán van valami abban, amit Jankin testvér mond – szólt Drizzt egy idő múlva.
Mateus gyanakodva méregette. – Arra gondolsz, hogy tovább kitartanának a készleteink, ha Jankin testvér elmenne, hogy találkozzon Hephaistosszal? – kérdezte.
Drizzt nem bírta visszatartani a nevetését. – Nem áll szándékomban bárkit is feláldozni – mondta, és a szerzetesek alatt vergődő Jankinra nézett. – Bármennyire akarja is! De úgy tűnik, csak egy út áll előttünk.
Mateus követte Drizzt pillantását a sötét alagútba. – Ha nem akarsz áldozatokat, akkor rossz felé nézel – vakkantotta a kövér szerzetes. – Arra nem gondolhatsz, hogy elmenjünk a sárkány mellett! – Majd meglátjuk. – A drow csak ennyit válaszolt. Meggyújtott egy másik gyertyát a már égő lángjáról, és egy kicsit előrement a járatban. Drizzt józan esze tiltakozott az izgalom ellen, amit a sárkánynyal történő találkozással kapcsolatban érzett, de szükségszerűen el kellett vetnie ezt az ellenérzését. Montolio harcolt sárkánnyal, jutott eszébe a drow-nak, egy vörös ellen vesztette el a szemét. Az erdőjáró emlékei a csatáról – a sebektől eltekintve – nem voltak olyan szörnyűek. Drizzt kezdte érteni, amit a vak erdőjáró mondott neki az életben maradás és a beteljesülés közti különbségről. Mennyire lesz értékes az az ötszáz év, ami még Drizzt előtt áll?
A szerzetesek érdekében remélte, hogy valaki jön, és kinyitja a rácsot meg az ajtót. De ujjai már a várható izgalmaktól remegtek, mikor zsákjába nyúlt, és elővette a sárkányok tudományát tárgyaló könyvet.
Érzékeny szemeinek nem kellett sok fény, és különösebb nehézség nélkül ki tudta betűzni a szöveget. Ahogy emlékezett rá, volt egy fejezet a tisztes vörösről, aki Mirabartól nyugatra él. A könyv is megerősítette, hogy a Hephaistos nem az igazi neve, ezt csak valami furcsa kovács-isten után kapta.
A fejezet nem volt hosszú, és leginkább történeteket tartalmazott olyan kereskedőkről, akik bementek alkudni a sárkány leheletére, és más mesék más kereskedőkről, akik nyilván rosszat mondtak, vagy túl sokat kukacoskodtak az ár körül – vagy talán csak a sárkány volt éhes vagy ingerült –, mert sosem jöttek elő. De ami Drizztnek a legfontosabb volt, az írás alátámasztotta a szerzetes szavait, miszerint a sárkány lusta és ostoba. A feljegyzések szerint Hephaistos rendkívül büszke, mint a sárkányok általában, és beszéli a közös nyelvet, „de anélkül a gyanakvó éleselméjűség nélkül, ami általában fajára jellemző, főleg a tisztes vörösekre.”
– Herschel testvér megpróbálja kinyitni a zárat – kezdte Mateus, mikor odament Drizzthez. – A te ujjaid fürgék. Nem próbálnád meg?
– Sem Herschel, sem én nem tudjuk legyőzni azt a zárat – mondta Drizzt színtelenül, fel sem pillantva a könyvből.
– Herschel legalább megpróbálja – morogta Mateus. – És nem magában gubbaszt, pazarolja a gyertyát és olvasgat haszontalan könyveket!
– Nem is olyan haszontalan, ha élve akarunk kikerülni innen -felelte Drizzt föl sem pillantva. Ez felkeltette a pocakos szerzetes érdeklődését.
– Mi az? – kérdezte, és áthajolt Drizzt válla fölött, pedig nem is tudott olvasni.
– A hiúságról írnak – felelte Drizzt.
– A hiúságról? De hát mi köze a hiúságnak a...
– A sárkányhiúságról – magyarázta a drow. – Lehet, hogy ez nagyon fontos lesz. Minden sárkánynak bőven van belőle, a gonoszaknak több, mint a jóknak.
– Akkora karmuk van, mint egy kard, és leheletükkel a követ is megolvasztják: van nekik mire! – morogta Mateus.
– Lehet – egyezett bele Drizzt –, de a hiúság gyengeség – ez kétségtelen –, még egy sárkánynál is. Több hős kihasználta ezt a gyarlóságot a sárkányok elveszejtésére.
– Meg akarod ölni azt a bestiát? – hüledezett Mateus.
– Csak ha muszáj – mondta Drizzt, megint oda sem figyelve. Mateus az ég felé emelte karját és arrébb ment, a többiek kérdő pillantására pedig csak a fejét rázta.
Drizzt magában elmosolyodott és folytatta az olvasást. Tervei kezdtek határozott alakot ölteni. Többször is átolvasta az egész fejezetet, és minden szavát a fejébe véste.
Három gyertyával később Drizzt még mindig olvasott, és a szerzetesek kezdtek türelmetlenkedni, meg is éheztek. Megböködték Mateust, aki rántott egyet az övén, és odalépett a drow-hoz.
– Még mindig a hiúság? – kérdezte gonoszkodva.
– Azzal a résszel már végeztem – felelte Drizzt. Felemelte a könyvet, és mutatott Mateusnak egy vázlatot egy fekete sárkányról, aki kidőlt fák köré gömbölyödve fekszik egy nagy mocsárban. – Most arról a sárkányról olvasok, aki segíthet nekünk.
– Hephaistos vörös – jegyezte meg Mateus ingerülten. – Nem fekete.
– Ez egy másik sárkány – magyarázta Drizzt. – Chulti Mergandevinasander, valószínűleg ő jön majd beszélgetni Hephaistosszal.
Mateus testvér teljesen összezavarodott. – A vörösek és a feketék nem jönnek ki jól egymással – vakkantotta nyilvánvaló kételkedéssel. – Ezt minden ostoba tudja.
– Én nem szoktam ostobákra hallgatni – felelte Drizzt, mire a szerzetes megint megfordult, és a fejét csóválva elment.
– Van még valami más is, amit ti nem tudtok, de Hephaistos valószínűleg igen – folytatta Drizzt, halkabban annál, minthogy bárki is meghallja. – Mergandevinasandernek bíbor szemei vannak. -Drizzt becsukta a könyvet: most már eleget tudott, hogy elindulhasson Ha már valaha is tanúja lett volna egy vörös sárkány rettentő pompájának, most valószínűleg nem mosolygott volna. De a tudatlanság és Montolio emléke bátorságot szított az ifjú drow harcosban, akinek oly kevés vesztenivalója volt, és Drizztnek nem állt szándékában éhen halni valami ismeretlen veszedelem iránti félelemből. De előre sem akart menni, egyelőre.
Addig nem, míg be nem gyakorolja a lehető legjobb sárkányhangját.
Minden csoda közül, amit Drizzt kalandos életében valaha látott, egyik sem – még Menzoberranzan nagy házai, az illithidek barlangja, de még a savtó sem – ért fel a sárkányodú félelmetes szépségével. Arany- és drágakőhalmok töltötték meg a hatalmas kamrát váltakozó hullámokban, mint valami roppant tenger. Voltak ott varázslatosan csillogó fegyverek és páncélok, míves dísztárgyak – kupák, kancsók és hasonlók – seregével, száz gazdag királynak is betelt volna a kincstára.
Drizztnek emlékeztetnie kellett magát, hogy levegőt vegyen, mikor erre a pompára tekintett. Nem a gazdagság nyűgözte le – nem sokat törődött az anyagi dolgokkal –, hanem azok a kalandok, amikről ezek a tárgyak árulkodtak. A sárkányodúra pillantva egyszeriben összezsugorodott annak jelentősége, hogy a Síró Szerzetesekkel tengeti életét az úton, és hogy csendes és békés otthonra vágyik. Megint eszébe jutott Montolio sárkányos meséje, és az összes kalandos történet, amit az erdőjárótól hallott. Egyszer csak úgy érezte, hogy ő maga is kalandokat akar.
Szeretett volna otthont, akarta, hogy befogadják, de ekkor, a kincsekre tekintve döbbent rá, hogy a bárdok könyveiben is helyet kíván magának. Veszedelmes és izgalmas utazásokra vágyott, és még arra is gondolt, hogy ő maga írja meg a saját történeteit.
A kamra maga hatalmas volt, tele sarkokkal. Az egész füstös, vöröses arany izzásba burkolózott. Kellemetlenül meleg volt, és Drizzték vették a fáradságot, hogy belegondoljanak ennek a hőnek az eredetébe.
A drow visszafordult a várakozó szerzetesekhez, és hunyorított, aztán lefelé mutatott a bal oldalra, az egyetlen kijárat felé. – Ismeritek a jelet – súgta némán.
Mateus bizonytalanul bólintott, és még mindig azon tűnődött, hogy bölcs dolog-e megbízni a drow-ban. Drizzt értékes szövetséges volt az eddigi úton, de hát egy sárkány mégiscsak egy sárkány.
A sötételf ismét szemügyre vette a sárkányodút, most már nem a kincsek szempontjából. Két aranyhalom között észrevette célpontját, ami nem volt kevésbé csodálatos, mint az ékszerek és a drágakövek. A két halom völgyében egy hatalmas, pikkelyes farok nyújtózott, vörösarany, mint a fény derengése, és ritmikusan ide-oda csapkodott, minden csapással magasabbra tologatva az aranyat.
Drizzt már látott sárkányokat ábrázoló képeket, és az Akadémia egyik mestere még illúziókat is keltett a különféle sárkányfajtákról, hogy a tanulók megnézhessék. De erre a pillanatra semmi sem készíthette fel a drow-t: egy eleven sárkány első látására. Az ismert birodalmakban nem volt ennél lenyűgözőbb látvány, és még a sárkányok közt is a nagy vörösek voltak a legcsodálatosabbak.
Mikor Drizztnek végre sikerült elszakítania a tekintetét a farokról, kitervelte útvonalát a terembe. Az alagút magasan az egyik fal oldalában bukkant ki, de világos ösvény vezetett lefelé. Drizzt sokáig tanulmányozta ezt, minden egyes lépést a fejébe vésett. Aztán két marok földet tömött a zsebébe, elővett egy nyílvesszőt a tegezéből, és sötétség-varázst rakott rá. Csendesen és óvatosan lépkedett lefelé vakon, a pikkelyes farok állandó csapkodásának zizegésétől kísérve. Majdnem megbotlott, amikor elért az első drágakőhalomhoz, és hallotta, hogy a farok mozgása hirtelen abbamarad.
– Kaland – emlékeztette magát Drizzt némán, és továbbment, miközben a környezetéről bevésett mentális képre koncentrált. Elképzelte, hogy a sárkány egyszer csak felmordul előtte, mert átlát a sötétség-álcán. Ösztönösen megborzongott, már várta a tűzfuvallatot, ami beborítja és hamuvá égeti. De csak ment tovább, és amikor végre az aranyhalomhoz érkezett, örömmel hallotta a szunyókáló sárkány könnyű, bár viharos erejű szuszogását.
Drizzt lassan elindult fölfelé a második dombon, és egy lebegés-varázst kezdett formálni az agyában. Valójában nem várta, hogy a varázslat jól fog működni – egyre kevésbé sikerült minden újabb próbálkozásnál. Mindössze némi segítséget remélhetett tőle a cseléhez. A domb felénél Drizzt futásnak eredt, minden lépésére pénzérmék és ékkövek repültek szerteszét. Hallotta, hogy a sárkány fölkel, de nem lassított, és rohantában előhúzta az íját.
Mikor elérte a csúcsot, elugrott és működésbe hozta a lebegés-varázst. Egy töredék pillanatig a levegőben lógott, mielőtt a varázslat kifulladt volna. – Aztán Drizzt leesett, kilőtte a nyilat, mire a sötét gömb átsüvített a termen.
Sosem hitte volna, hogy egy ekkora szörnyeteg ilyen ügyes lehet, de amikor egy ékszer- és kupahalomra zökkent, egy rendkívül dühös bestiával találta szemben magát.
Azok a szemek! Mint a végzet ikersugarai, úgy szegeződött tekintetük Drizztre, beléje hatoltak, arra késztették, hogy hasra vágódjon és irgalomért könyörögjön, megvallja minden csalárdságát, minden bűnét Hephaistosnak, ennek az istenségnek. A sárkány hosszú kígyónyaka kissé oldalra billent, s pillantása nem engedte el a drow-t, olyan szilárdan tartotta, mint Vérmorgó ölelése.
Egy hang szólalt meg halkan, de határozottan Drizzt agyában, egy vak erdőjáró hangja, aki harcokról és hősökről mesél. Drizzt először alig hallotta, de a hang kitartott, és a maga különleges módján emlékeztette Drizztet arra, hogy öt másik ember függ most tőle. Ha kudarcot vall, a szerzetesek meghalnak.
A tervnek ez a része nem volt túl nehéz Drizztnek, mert valóban hitt abban, amit mondott. – Hephaistos! – kiáltott fel a közös nyelven. – Hát lehetséges lenne? Végre! Ó, te legcsodálatosabb! Sokkal csodálatosabb vagy még a meséknél is. – A sárkány feje hátrébb húzódott Drizzttől, és pillanatnyi áruló zavar költözött azokba a mindentudó szemekbe. – Te ismersz engem? – dörögte Hephaistos, és forró lehelete hátrafújta Drizzt fehér sörényét.
– Mindenki ismer téged, hatalmas Hephaistos! – kiáltott fel a drow, és térdre emelkedett, de felállni már nem mert. – Te vagy az, akit keresek, és most, hogy megtaláltalak, egy csöppet sem kellett csalódnom!
A sárkány rettentő szemei gyanakvóan összeszűkültek. – Miért keresné egy sötételf Hephaistost, Cockleby Elpusztítóját, Tízezer Marha Bekebelezőjét, Őt, Aki Szétzúzta az Ostoba Ezüstöt, Őt, Aki... – ez így ment perceken keresztül, miközben belenyugvással viselte a forró lehelet szelét, és lenyűgözött csodálatot mímelt a sárkány gonosz tetteinek felsorolása közben. Mikor Hephaistos végzett, Drizztnek egy pillanatra el kellett gondolkodnia, mi is volt az eredeti kérdés.
Őszinte zavara csak segítette a színlelésben. – Sötételf? – kérdezte, mintha nem értené. Felnézett a sárkányra, és még zavartabban megismételte: – Sötételf?
A sárkány körülnézett, tekintete ikerfényként pásztázta végig a kincshalmokat, aztán megpihent kissé Drizzt sötétséggömbjén. -Rólad beszélek! – dörögte hirtelen Hephaistos, és az ordítás ereje hátralökte Drizztet. – Sötételf!
– Drow? – kérdezett vissza Drizzt, gyorsan feltápászkodott, és most már fel is mert állni. – Nem, én nem. – Végignézett magán, és hirtelen bólogatni kezdett, mintha rájött volna valamire. – Hát persze – csapott a homlokára. – Mindig megfeledkezem erről a bőrről, amit viselek.
Hephaistos hosszan, mélyen, türelmetlenül felmordult, és Drizzt tudta, hogy sietnie kell.
– Nem vagyok drow – kezdte. – De hamarosan lehet hogy az leszek, ha Hephaistos nem segít rajtam! – Drizzt csak remélhette, hogy sikerült felpiszkálnia a sárkány érdeklődését. – Biztos vagyok benne, hogy hallottál rólam, hatalmas Hephaistos. Én Chulti Mergandevinasander vagyok, vagyis voltam, és remélem, hamarosan leszek is, a némi hírnévvel rendelkező öreg fekete.
– Mergandevin...? – kezdte Hephaistos, de nem fejezte be a szót. Természetesen hallott a fekete sárkányról: a sárkányok tudták a világ szinte összes többi sárkányának nevét. Hephaistos azt is tudta, ahogy Drizzt remélte, hogy Mergandevinasandernek bíbor szemei vannak.
De hogy segítsen neki magyarázatot találni, Drizzt felidézte Kopánccsal, a kampósrémmé változtatott szerencsétlen pekkel kapcsolatos emlékeit. – Egy varázsló kerekedett fölém – kezdte komoran. – Egy csapat kalandozó jelent meg a barlangomban. Tolvajok bandája! De egyet, egy lovagot, elkaptam közülük!
Hephaistosnak, úgy látszott, tetszik ez a kis érdekesség, és Drizzt, aki ebben a pillanatban találta ki, némán gratulált magának. -Hogy sistergett ezüstös páncélja maró leheletem alatt!
– Kár volt így elpazarolni – vetette közbe Hephaistos. – A lovagok nagyon jóízűek!
Drizzt elmosolyodott, hogy elrejtse a megjegyzéssel kapcsolatos kellemetlen érzéseit. Vajon a sötételfek milyen ízűek?, a sárkány szája előtt csak erre tudott gondolni. – Mindet megöltem volna – és milyen remek kincseket nyertem volna –, de ott volt az a nyomorult varázsló! Ő művelte velem ezt a rettenetes dolgot! – nézett undorral saját testére a drow.
– Átváltoztatott? – kérdezte Hephaistos, és Drizzt némi együttérzést vélt kihallani a hangjából.
Drizzt ünnepélyesen bólintott. – Ördögi varázslat ez. Elvette a testemet, a szárnyaimat, a fúvásomat. De lélekben mindig Mergandevinasander maradtam... – Hephaistos tágra nyitotta a szemét, és Drizzt szánalmas, zavart pillantására még hátra is hőkölt.
– Hirtelen azt vettem észre, hogy vonzódom a pókokhoz – motyogta Drizzt. – Szeretem dédelgetni, csókolgatni őket... – Hát így néz ki egy undorodó sárkány, gondolta, amikor felpillantott a bestiára. Pénzek és ékszerek csendültek össze a teremben a sárkány gerincén átfutó önkéntelen borzongástól.
A szerzetesek az alagútban nem láthatták őket, de elég jól hallották a beszélgetést, és értették, mit forgat a fejében a drow. Jankin testvér emlékezetük szerint életében először most szótlanságba dermedt, de Mateusnak sikerült elsuttogni néhány szót, mellyel mindnyájuk érzéseit kifejezte.
– Nem egy gyáva gyerek ez! – kuncogott a pocakos szerzetes, de aztán rácsapott a saját szájára: megijedt, hogy talán túl hangosan beszélt.
– És miért jöttél hozzám? – dörögte mérgesen Hephaistos. Drizzt megbillent a hangerőtől, de most sikerült talpon maradnia.
– Könyörgök neked, hatalmas Hephaistos! – esedezett Drizzt. -Nincs más esélyem. Elmentem Menzoberranzanba, a drowk városába, de ott azt mondták nekem, hogy ilyen erős varázslattal nem tudnak mit kezdeni. Ezért jöttem hozzád, hatalmas és erős Hephaistos, aki oly híres átváltoztató varázsképességéről. Talán valaki a saját fajtámból...
– Egy fekete? – érkezett a robajló válasz vihara, és most Drizzt ismét elesett. – A saját fajtád?
– Nem, nem, egy sárkány – visszakozott gyorsan Drizzt, visszaszíva a nyilvánvaló sértést, és talpra ugrott – úgy gondolta, hamarosan futnia kell. Hephaistos folyamatos morgása elárulta, hogy valami figyelemelterelő manőverre van szükség, és ezt meg is találta a sárkány mögött, egy szögletes, perzselt falú fülke képében. Drizzt sejtette, hogy a sárkány itt keresi meg az ércolvasztásból szerzett pénzét. Önkéntelenül megborzongott a gondolatra, hogy hány szerencsétlen kereskedő és kalandozó lelte halálát a kormos falak közt.
– Mi okozta ezt a felfordulást? – kiáltott fel Drizzt borzadva, de Hephaistos nem mert hátrafordulni, mert csapdától tartott. De aztán rájött, mit láthatott a sötételf, és morgása alábbhagyott.
– Miféle isten jött el hozzád, hatalmas Hephaistos, és áldott meg ilyen erővel? A birodalmakban sehol sem látni ilyen elszenesedett követ! Legalábbis azóta, hogy a világot megformálták a tüzek...
– Elég! – dörögte Hephaistos. – Te, aki olyan tanult vagy, nem hallottál egy vörös leheletéről?
– Tudom, hogy a tűz a vörösek eszköze – felelte Drizzt, le nem véve szemét a fülkéről – de milyen erősek azok a lángok? Annyira biztos nem, hogy ekkora pusztítást okozzanak!
– Akarod látni? – kérdezte a sárkány baljós, füstölgő sziszegéssel.
– Igen! – kiáltotta Drizzt, majd: – Nem! – és embrióalakzatba gömbölyödött. Tudta, hogy itt kényes talajon jár, azt is tudta, hogy szükséges ez a kockáztatás. – Nagyon szeretném látni azt a hatalmas fuvallatot, de félek a forróságától!
– Akkor figyelj, Chulti Mergandevinasander! – dübörögte Hephaistos. – Ezt nézd! – A sárkány erőteljes lélegzetvétele két lépésnyivel közelebb húzta Drizztet, az arcába vonta a haját, és kis híján letépte róla a köpenyt. Mögötte az aranydombról pénzek hulltak zajos súrlódással.
A sárkány kígyónyaka széles ívben meglendült, és a hatalmas vörös fej egy vonalba került a fülkével.
A bekövetkező lángrobbanás kiszívta az üreg összes levegőjét, Drizztnek égett a tüdeje és szúrt a szeme, nem csak a melegtől, de a fényességtől is. De tovább nézte, hogyan emészti fel a fülkét a sárkány dübörgő tüze. Azt is észrevette, hogy Hephaistos lehunyja a szemét, amikor kifújja a tüzet.
Mikor a tűzijáték véget ért, a sárkány diadalmasan visszafordult. Drizztnek az olvadt, csöpögő sziklát látva nem kellett tettetnie a rettegő csodálatot.
– Az istenekre! – suttogta hangosan. Látta a sárkány önelégült arcát. – Az istenekre – ismételte. – Chulti Mergandevinasander. aki oly nagynak hitte magát, most alázatot tanult!
– Jól teszi! – morogta Hephaistos. – Egy fekete sem érhet föl a vörösekkel! Ezt jobb, ha tudod, Mergandevinasander. Ez a tudás megmentheti az életedet, ha esetleg egy vörös áll majd az ajtód előtt!
– Valóban! – sietett egyetérteni Drizzt. – De attól tartok, hogy nekem nem lesz ajtóm. – Ismét végignézett magán, és undorral meg-rázkódott. – Legfeljebb a sötételfek városában!
– Ez a te bajod, nem az enyém – mondta Hephaistos –, de mégis megkönyörülök rajtad. Élve elengedlek, bár nem érdemled meg, hisz megzavartál álmomban.
Drizzt tudta, hogy ez a kritikus pillanat. Elfogadhatta volna Hephaistos ajánlatát: abban a pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint hogy már kívül legyen. De elvei és Mooshie emléke visszatartották. Mi lesz a többiekkel az alagútban?, emlékeztette magát. És mi lesz a történetével a bárdok könyveiben?
– Akkor inkább falj fel – mondta a sárkánynak, és szinte el sem hitte, hogy ezt ő mondja. – Én, aki már megtapasztaltam a sárkánylét dicsőségét, nem elégedhetek meg egy sötételf életével.
Hephaistos roppant szája előbbre nyúlt.
– A sárkányok népének befellegzett! – siránkozott Drizzt. – Egyre fogyatkozunk, miközben az emberek úgy szaporodnak, mint a patkányok! És vége a sárkányok kincsének is, varázslók és lovagok rabolják el! – Attól, ahogy ezeket a szavakat fröcsögte, a sárkány megdermedt.
– És vége Mergandevinasandernek is! – folytatta a drow drámaian. – Így kell elvesznie egy ember-varázsló miatt, akinek ereje még Hephaistosnak, a sárkányok leghatalmasabbikának erejét is elhomályosítja!
– Még hogy elhomályosítja! – kiáltott fel Hephaistos, és az egész terem beleremegett üvöltésének erejébe.
– Miért, mit kéne hinnem? – ordította vissza Drizzt, némiképp szánalmasan a sárkány hangerejéhez mérten. – Hogy Hephaistos nem akar segíteni saját fogyatkozó fajtájának egy tagján? Nem, ezt nem tudom elhinni, és a világ sem fogja elhinni – Drizzt a mennyezet felé mutatott, és magában fohászkodott. Nem kellett emlékeztetnie magát a kudarc következményeire. – Azt fogják mondani szerte a birodalomban, hogy Hephaistos nem merte megtörni a varázsló mágiáját, hogy a nagy vörös nem merte elárulni gyengeségét egy ilyen hatalmas varázslattal szemben, mert attól félt, hogy gyengesége ugyanazt a varázsló-vezette bandát vonzaná ide! Ó! – kiáltotta Drizzt tágra nyílt szemmel. – De hát Hephaistos meghátrálása nem bátorítaná-e fel ugyanúgy a varázslót és tolvaj cimboráit ekkora zsákmány reményében? Márpedig melyik sárkány birtokolna több ellopható kincset, mint Hephaistos, Mirabar gazdag vöröse?
A sárkány elbizonytalanodott. Hephaistos szeretett így élni, állandóan gyarapodó kincsein heverészve. Nem volt szüksége ilyesféle hősies kalandozókra, akik a barlangjában motoznak. És Drizzt éppen ezekre a gondolatokra számított.
– Holnap! – dörögte a sárkány. – Ma átgondolom a varázslatot, és holnap Mergandevinasander fekete sárkány lesz ismét! Aztán lángoló farokkal fog elsompolyogni, ha tovább mer gyalázkodni! Most pedig pihennem kell, hogy felkészüljek a varázslatra. Te pedig ne mozdulj innen, drow formájú sárkány! Érzem a szagodat és meghallak téged, akárhol vagy. Nem alszom olyan mélyen, ahogy sok tolvaj akarná!
Drizzt ebben egy percig sem kételkedett, és bár a dolgok úgy mentek, ahogy kellett, kissé bajban volt. Nem várhatott egy napot arra, hogy újra szóba elegyedhessen a sárkánnyal, és a többiek sem várhattak. Hogyan fog reagálni a büszke Hephaistos, tűnődött Drizzt, amikor megpróbálja majd leküzdeni a nem létező varázslatot? És mi lesz, gondolta növekvő rémülettel, ha valóban fekete sárkánnyá változtatja őt?
– Persze a feketék leheletének megvannak a maga előnyei a vörösekével szemben – szólt Drizzt, mikor Hephaistos elfordult.
A vörös ijesztő szemvillanással, és rettentő dühvel fordult felé.
– Meg akarod tapasztalni a leheletem? – vicsorogta Hephaistos. – Akkor milyen nagy lenne a szád?
– Nem, nem erről van szó – felelte Drizzt. – A világért se vedd ezt sértésnek, hatalmas Hephaistos. Tüzed látványa valóban csapást mért büszkeségemre! De azért egy fekete leheletét sem lehet alábecsülni. Vannak olyan előnyei, amik még egy vörös tüzénél is jobbak!
– Mire gondolsz?
– A savra, ó Hihetetlen Hephaistos, Tízezer Marha Bekebelezője – felelte Drizzt. – A sav rátapad a lovagok páncéljára, és hosszan tartó kínnal rágja bele magát.
– Ahogy az olvadt fém? – kérdezte Hephaistos kételkedve. – Egy vörös tüzénél megolvadt fém?
– Még annál is jobban, attól tartok – vallotta be Drizzt szemlesütve. – Egy vörös lehelete egyetlen rövid, pusztító lánggal csap ki, de a feketéé sokáig kitart, az ellenség vesztére.
– Egyetlen rövid lánggal? – hörögte Hephaistos. – A te leheleted milyen hosszú, szánalmas fekete? Tudom, hogy én tovább bírok fújni!
– De... – kezdte a drow a fülkére mutatva. Most a sárkány hirtelen lélegzetvétele sok lépésre előreszívta Drizztet és majdnem leverte a lábáról. De eléggé megőrizte a lélekjelenlétét ahhoz, hogy elkiáltsa a megbeszélt jelet: – A Kilenc Pokol tüze! – mikor Hephaistos a fülke felé fordította a fejét.
– A jel! – kiáltotta Mateus a zűrzavarban. – Fussatok, ha kedves az életetek! Rohanjatok!
– Soha! – kiáltotta a rémült kis Herschel testvér, a többiek pedig. Jankin kivételével, ugyanezen a véleményen voltak.
– Ó, micsoda szenvedés! – rikoltotta a kuszahajú fanatikus, és kilépett az alagútból.
– Muszáj! Az életünkről van szó! – emlékeztette őket Mateus, és üstökön ragadta Jankint, nehogy rossz felé menjen.
Pillanatokig küszködtek az alagút kijáratánál, aztán a többi szerzetesek, akik felfogták, hogy talán az egyetlen reményt szalasztják el. kirontottak a járatból és az egész csapat lebukdácsolt a falból levezető lejtőn. Mikor magukhoz tértek első nekibuzdulásukból, valóban szorult helyzetben voltak. Tanácstalanul toporogtak, nem tudták, hogy visszamenjenek-e fölfelé, vagy inkább a kijárat felé rohanjanak tovább. Kétségbeesett vergődésükben – és főleg a tomboló Jankinnal – nem nagyon tudtak volna felkapaszkodni az emelkedőn, ezért a kijárat volt az egyetlen lehetőség. Egymáson bukdácsolva rohantak át a termen.
De még rettegésük sem akadályozta meg őket – még Jankint sem – abban, hogy rohantukban föl ne kapjanak egy-egy marék drágaságot.
Ekkora sárkánytüzet még senki sem láthatott! Hephaistos csukott szemmel fújt, fújt egyre. Roppant tűzpamacsok robbantak a teremben. – Drizzt majdnem elájult a hőségtől – de a dühödt sárkány nem lankadt: eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra alázatra tanítja a bosszantó látogatót.
Egyszer mégis felpillantott, hogy lássa a hatást. A sárkányok mindennél jobban ismerték kincsesszobájukat, így Hephaistos figyelmét sem kerülte el a kijárat felé törtető öt menekülő alak.
Hirtelen abbahagyta a fújást, és megpördült: – Tolvajok! – dörögte, és hangjára megrepedt a szikla.
Drizzt tudta, hogy vége a játéknak.
A hatalmas fogak Drizzt felé csattantak, a drow oldalt lépett és felugrott: másfelé nem mehetett. Elkapta a sárkány egyik szarvát, és felhúzta magát a sárkány fejére. Sikerült a tetejére másznia, és halálra szántan kapaszkodott, miközben a sárkány próbálta lerázni magáról. Drizzt a szablyájáért nyúlt, de a zsebét találta, és elővett egy marék földet, és habozás nélkül a sárkány gonosz szemébe csapta.
Hephaistos teljesen megvadult, és mindenfelé rángatta a fejét. Drizzt makacsul kitartott, a ravasz sárkány pedig más módszert eszelt ki.
Drizzt átlátta Hephaistos szándékát, mikor a sárkány feje teljes sebességgel a kamra mennyezete felé kezdett emelkedni. A plafon nem volt magas – legalábbis Hephaistos kígyónyakához képest. Drizzt hosszan zuhant, de még így is jobban járt, épp sikerült leugrania, mielőtt a sárkány feje a sziklának csapódott.
Drizzt szédelegve tápászkodott fel, mikor Hephaistos, akit alig fékezett le a csattanós ütközés, kezdte beszívni a levegőt. De a szerencse nem először és nem utoljára megsegítette a drow-t: egy méretes darab szikla vált le a megrengetett mennyezetről, és épp a sárkány fején tört szét. Hephaistos beszívott levegője ártalmatlan szusszanásban távozott, Drizzt pedig teljes sebességgel átvetődött a kincshegyen, és lecsúszott a másik oldalán.
Hephaistos dühösen elbődült, és gondolkodás nélkül kieresztette a maradék levegőjét: egyenesen a kincshegybe. Aranypénzek olvadtak össze, roppant drágakövek repedtek szét a hatalmas hőtől. A halom mintegy húsz láb széles volt, és meglehetősen tömött, Drizzt a másik oldalon mégis érezte, hogy ég a háta. Leugrott a halomról, füstölgő és aranyragacsos köpenyét pedig levetette.
Előrántott szablyával bukkant elő a domb mögül, mikor a sárkány hátrébb húzódott. A drow vakmerően és ostobán, teljes erőből vagdalkozva egyenesen nekirontott a bestiának. Aztán mindössze két csapás után döbbenten torpant meg: szablyái fájdalmasan pendültek a kezében, ezzel az erővel akár egy kőfalat is vagdoshatott volna.
Hephaistos magasra emelte a fejét, és ügyet sem vetett a támadásra. – Az aranyam! – vonyította. Aztán lepillantott: lámpás-tekintete megint a a drow-ba mélyedt. – Az aranyam! – mondta gonoszul.
Drizzt értetlenül vállat vont, és futásnak eredt.
Hephaistos pattintott egyet a farkával, mire arany, ezüst és drágakő kezdett szitálni körös-körül. – Az aranyam! – hörögte újra és újra, miközben gázolt a halmok közt.
Drizzt egy másik domb mögé rejtőzött. – Segíts rajtam, Guenhwyvar – könyörgött, miközben letette a figurát.
– Érzem a szagod, tolvaj! – dorombolta a sárkány – már amennyire egy tűzfergeteg dorombolni tud – nem messze Drizzt dombjától.
Válaszképpen a párduc jelent meg a halom tetején, dacosan felmordult, aztán elugrott. Drizzt a halom aljánál hallgatózott, a lépéseket méregette, ahogy Hephaistos előrerontott.
– Szétszaggatlak, alakváltó! – ordította a sárkány, és roppant állkapcsával Guenhwyvar felé kapott.
De a fogak, még ha sárkányfogak voltak is, hatástalanok maradtak az anyagtalan köd ellen, amivé Guenhwyvar hirtelen vált.
Drizztnek sikerült zsebre vágnia egy kevés kincset, mielőtt előrontott, visszavonulását a csalódott sárkány méltatlankodásának robaja fedezte. De a terem nagy volt, és Drizzt még nem ért ki, amikor a sárkány magához tért és észrevette. Meglepve, de nem kevésbé haragosan elbődült és Drizzt után vetette magát.
Goblin nyelven – a könyvből tudta, hogy Hephaistos tud goblinul, de úgy tett, mintha az ellenkezőjét feltételezné – Drizzt elkiáltotta magát. – Ha az ostoba bestia kijön utánam, gyertek elő és szedjétek össze a maradékot!
Hephaistos megtorpant és hátrafordult, a bányákhoz vezető alacsony alagutat méregetve. Az ostoba sárkány komoly dilemmába került: szívesen megtépte volna az arcátlan drow-t, de félt a hátulról fenyegető tolvajoktól is. Odament az alagúthoz, és pikkelyes fejével alaposan megdöngette fölötte a falat a biztonság kedvéért, aztán visszahúzódott, hogy átgondolja a helyzetet.
A tolvajok mostanra már elérték a kijáratot, ezt a sárkány tudta. Ki kellene mennie a szabad ég alá, ha el akarja kapni őket – ami nem lenne bölcs döntés az évnek e szakában, tekintetbe véve a sárkány jövedelmező foglalkozását. Végül úgy oldotta meg a dilemmát, ahogy minden más problémáját is: súlyosan megesküdött, hogy felfalja a következő felbukkanó kereskedőcsapatot. Büszkesége helyreállt ettől a döntéstől, amit nyomban el is felejt majd, mikor visszamegy aludni. Visszament a kamrájába, újra halmokba rakta az aranyat, és kimentette, amit lehetett, a megolvadt dombból.
Hazafelé
– Áthoztál minket! – kiáltott Herchsel testvér. A szerzetesek Jankin kivételével mind Drizztet ölelgették, mikor a drow beérte őket egy sziklás völgyben a sárkányodú kijáratától nyugatra.
– Hogyan fizethetnénk vissza neked mindezt...!
Válaszul Drizzt kiürítette zsebeit, és az öt szempár tágra nyílva nézte a délutáni fényben szikrázva szétszóródó arany kupákat, ékszereket. Az egyik kő: egy kéthüvelyknyi rubin önmagában is olyan gazdagságot ígért, amilyet a szerzetesek el sem tudtak képzelni.
– A tiétek – mondta Drizzt. – Az egész. Nekem nincs szükségem kincsekre.
A szerzetesek bűntudatosan néztek: egyiküknek sem akarózott előhozakodni a zsebükbe rejtett zsákmánnyal. – Talán egy keveset mégis megtarthatnál belőle – vélte Mateus. – Ha még mindig egyedül akarsz továbbvándorolni.
– Így akarom -jelentette ki Drizzt eltökélten.
– Itt nem maradhatsz – vélte Mateus. – Hova fogsz menni? Drizzt valójában nem is gondolkodott ezen. Csak azt tudta, hogy neki nem a Síró Szerzetesek közt van a helye. Kicsit elgondolkodott, számbavéve eddigi számos zsákutcával végződő útját. Aztán valami eszébe jutott.
– Te mondtad – szólt Drizzt Jankinhoz. – Te mondtad annak a helynek a nevét, mielőtt bementünk az alagútba.
Jankin értetlenül nézett rá: ő nem nagyon emlékezett.
– Tízváros – mondta Drizzt. – A vándorok földje, ahol én is megtalálom a helyem.
– Tízváros? – vakkantotta Mateus. – Verd ki a fejedből, barátom. A Jeges Szelek Völgye nem vendégszerető, és nem azok Tízváros kemény gyilkosai sem.
– Mindig fúj a szél – tette hozzá Jankin sötét, beesett szemének vágyakozó tekintetével. – Teli van szúrós homokkal meg faggyal. Veled megyek!
– És a szörnyetegek! – tette hozzá egy másik, miután nyakon csördítette Jankint. – Tundra-jetik, fehér medvék és vad barbárok! Nem, én akkor se mennék Tízvárosba, ha maga Hephaistos lenne a sarkamban.
– Pedig az előfordulhat – nézett Herschel idegesen a nem is oly távoli barlang felé. – Van itt a közelben néhány parasztház. Talán ott megszánhatnánk éjszakára, aztán holnap mehetünk vissza az alagúthoz.
– Én nem megyek veletek – mondta Drizzt. – Barátságtalan helynek mondjátok Tízvárost, de Mirabarban talán melegebb fogadtatásra lelnék?
– Mi a parasztoknál töltjük az éjszakát – felelte Mateus. – Ott veszünk neked egy lovat, meg készleteket, ami kell. Én egyáltalán nem akarom, hogy elmenj – folytatta –, de Tízváros jó megoldásnak tűnik... – és itt fenyegetően Jankinra nézett – ...egy drow-nak. Sokan találták már meg ott a helyüket. Valóban otthon azoknak, akiknek nincs otthonuk.
Drizzt kiérezte az őszinteséget a szerzetes szavaiból, és értékelte Mateus nagylelkűségét. – Hogyan találok oda? – kérdezte.
– Kövesd a hegységet – felelte Mateus. – Mindig legyen a jobb oldaladon. Mikor megkerülöd a végét, éppen a Jeges Szelek Völgyébe kerülsz. Egyetlen csúcs emelkedik ki a síkból a Világ Hátától északra. A városok e köré épültek. Kívánom, hogy beváltsák a reményeidet!
Ezzel a szerzetesek induláshoz készülődtek. Drizzt a feje alá tette a kezeit, és nekidőlt a völgy falának. Valóban ideje, hogy elváljon a szerzetesektől, ezt tudta, mégis bűntudattal és szomorúan gondolt a kilátásokra. Az a kisebb vagyon, amit a sárkánytól elhoztak, alapjaiban fogja megváltoztatni útitársai életét, fedelet ad a fejük fölé és megad nekik mindent, amire szükségük van, azokat a korlátokat viszont, amik Drizzt elé emelkednek, nem lehet pénzzel legyőzni.
Tízváros, amit Jankin az otthontalanok otthonának nevezett, azoknak a gyülekezőhelye, akiknek nincs hová menniük, és ez némi reményt adott a drow-nak. Hányszor rúgott már bele a sors? Hány kapuhoz közeledett már reménnyel telve, csakhogy lándzsákkal űzzék el? Most másképp lesz, mondta magának Drizzt, mert hisz ha nem találja meg a helyét a vándorok között, akkor hova fordulhatna?
És az elkínzott drow-nak, aki annyit menekült a tragédia, a bűntudat és az előítéletek elől, a remény nem volt kellemes érzés.
Drizzt egy kis facsoportnál táborozott, míg a szerzetesek lementek a kis falucskába. Másnap reggel egy gyönyörű lóval tértek vissza, de egyikük hiányzott.
– Hol van Jankin? – kérdezte rosszat sejtve a drow.
– Összekötözve hever egy pajtában – felelte Mateus. – Múlt éjjel megpróbált elszökni, hogy visszamenjen...
– Hephaistoshoz – fejezte be helyette Drizzt.
– Ha még ma is ez a vágya, akkor nyugodtan elengedhetnénk -tette hozzá undorral Herschel.
– Itt a lovad – mondta Mateus. – Ha te sem gondoltad meg magad az éjszaka.
– És itt egy új köpeny – szólt Herschel. Finom, szőrmével szegett köpönyeget nyújtott át Drizztnek. A drow tudta, hogy a szerzetesekre mennyire nem jellemző az effajta nagylelkűség, és kis híján meggondolta magát. De hát voltak más szükségletei, amelyeket a szerzetesek közt nem tudott megoldani.
Hogy eltökéltségét kifejezésre juttassa, Drizzt odalépett a lóhoz, és egyenesen fel akart rá mászni. Látott már lovat, de nem ilyen közelről. Meglepte az állat puszta ereje, a nyakbőre alatt vonagló izmok, és az állat hátának magassága is újdonság volt neki.
Egy darabig a ló szemébe meredt, hogy a lehető legjobban közölje vele a szándékát. Ekkor mindenki döbbenetére, de magáéra Drizztére is, az állat letérdelt, hogy a drow könnyen a nyeregbe tudjon szállni.
– Te aztán értesz a lovakhoz – jegyezte meg Mateus. – Sose mondtad, hogy ilyen ügyes lovas vagy.
Drizzt csak bólintott, és mindent elkövetett, hogy a nyeregben tudjon maradni, amikor a ló baktatni kezdett. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogyan irányítsa az állatot, és messze elkanyarodott keletre – a rossz irányba – mielőtt sikerült megfordulnia. A kör alatt Drizzt elszántan próbálta megőrizni a látszatot, a szerzetesek pedig – maguk sem valami nagy lovasok – csak mosolyogtak és bólogattak.
Órákkal később Drizzt már nyugat felé lovagolt, a Világ Hátának déli széle mentén.
– A Síró Szerzetesek – suttogta Roddy McGristle, aki egy sziklaszirt mögül leste a csapatot. A szerzetesek visszafelé tartottak a mirabari alagúthoz.
– Micsoda? – hápogta Tephanis, és kirohant a zsákjából Roddy mellé. Mielőtt még meggondolta volna, mit mond, Tephanis kirobbant: – Ez-nem-lehet! A-sárkány...
Roddy tekintete úgy sötétlett Tephanisra, mint egy viharfelhő árnyéka.
– Úgy-értem, azt-hittem... – dadogta Tephanis, de látta, hogy Roddy, aki még nála is jobban ismerte az alagutat, rájött a turpisságra.
– A saját szakálladra akartad megölni a drow-t – mondta Roddy nyugodtan.
– Ugyan-gazdám – tiltakozott Tephanis. – Én-nem-akartam... aggódtam-érted. Az-a-drow-egy-ördög! Úgy-gondoltam-hogy...
– Felejtsd el – morogta Roddy. – Csináltál amit csináltál, több szó ne essék róla. Most pedig vissza a zsákodba. Talán kiköszörülhetjük a csorbádat, ha a drow még nem halt meg.
Tephanis megkönnyebbülten bólintott, és visszasurrant a zsákba. Roddy felnyalábolta, és magához hívta a kutyát.
– Szóra bírom a szerzeteseket – esküdözött Roddy. – De előbb... – Roddy meglendítette a zsákot, és nekicsapta a sziklafalnak.
– Gazdám! – hallatszott a manó fojtott kiáltása.
– Te drow-lopó... – vakogta Roddy, és kegyetlenül csapkodott a zsákkal. Tephanis az első csapásoknál mozgolódott, még egy kicsit ki is tudta szakítani a zsákot kicsiny tőrével. De aztán a zsák anyagán vörös nedvesség kezdett terjengeni, és a manócska nem mozdult többé.
– Drow-lopó mutáns – mormogta Roddy, és elhajította a véres zsákot. – Gyere, kutya. Ha a drow él, a szerzetesek tudni fogják, hol keressük.
A Síró Szerzetesek rendje a szenvedéssel jegyezte el magát, és egyesek közülük, főleg Jankin, valóban rengeteget szenvedett élete során. De egyikük sem tudta elképzelni soha azt a kínt, amit a vad tekintetű Roddy McGristle kezétől szenvedtek el. Egy óra sem telt bele, és már Roddy is nyugat felé hajtott a hegység déli oldala mentén.
A hideg keleti szél szüntelen dalt zúgott a fülébe. Drizzt állandóan ezt hallotta, mióta megkerülte a hegység nyugati végét és északra, majd keletre fordult a puszta síkságra, amit erről a szélről neveztek a Jeges Szelek Völgyének. De szinte örömmel tűrte a gyászos mormolást és a hideget, mert számára ez a szél a szabadság fuvallata volt.
Ennek a szabadságnak a másik jelképeként megpillantotta a határtalan tengert is. mikor megkerülte a hegyet. Drizzt egyszer mái-volt a tenger partján, mikor Luskanba tartott, a legszívesebben most is megállt volna, hogy megtegye azt a néhány mérföldet, ki a tengerig. De a hideg szél figyelmeztette a közelgő télre, és tudta, milyen keserves lenne ebben a völgyben utazni, ha már leesett a hó.
Drizzt észrevette Kelvin Halmát, az északi tundra magányos csúcsát, már a második nap azután, hogy befordult a völgybe. Aggodalmasan haladt felé, különálló magaslatát jelzőkarónak vette annál a helynél, ami majd az otthona lesz. Óvatos reménység töltötte el, valahányszor a hegyre nézett.
Több kisebb csoport: magányos szekerek vagy lovascsapatok mellett haladt el, miközben a karavánúton Tízváros felé haladt délnyugati irányból. A nap halványan, alacsonyan járt a nyugati égen, és Drizzt mélyen előrehúzta finom köpenyének csuklyáját, elrejtve ébenfekete bőrét. Kurtán biccentett az elhaladó utasok felé.
Három tó uralta ezt a környéket a sziklás Kelvin Halma mentén, mely jó ezerlábnyira magasodott a töredezett puszta fölé, tetejét pedig még a rövid nyár alatt is fehér sapka borította. A környék nevét adó tíz város közül csak a legfőbb város, Bryn Shander volt messzebb a tavaktól. A síkság fölött terpeszkedett egy rövid dombon, zászlaja dacosan állta a marcangoló szelet. A karavánút, Drizzt útja ebbe a városba vitt, a környék legfontosabb piacára.
A drow a távoli tüzek felszálló füstjéből tudta, hogy több más település is van a domb-város néhány mérföldes körzetében. Egy kicsit el is gondolkodott azon, hogy nem kéne-e inkább először az egyik ilyen kisebb, elzártabb helységbe benéznie ahelyett, hogy egyenesen a legfontosabb városba menne.
– Nem – mondta aztán szilárdan a drow, és a zsebébe nyúlt, hogy kitapogassa az ónix szobrocskát. Előresarkantyúzta a lovát, föl a dombra, a város kapuja felé.
– Kereskedő vagy? – kérdezte a vasalt kapunál unatkozó két őr egyike. – Egy kicsit elkéstél az üzleteléssel.
– Nem vagyok kereskedő – mondta Drizzt halkan, és kissé idegesen, most, hogy elérkezett a döntő pillanat. Lassan a csuklyája felé nyúlt, igyekezvén csillapítani keze reszketését.
– Akkor milyen városból jöttél? – kérdezte a másik őr. Drizzt keze visszahanyatlott: elvette a bátorságát a nyers kérdés.
– Mirabarból – felelte őszintén, aztán, mielőtt meggondolhatta volna magát, és mielőtt az őrök újabb kérdést tehettek volna fel, hátrahúzta a csuklyáját.
A két szempár kiguvadt, a kezek pedig azonnal a kardokon termettek.
– Ne! – kiáltotta Drizzt hirtelen. – Ne, kérlek. – Olyan törődöttség volt a hangjában és a tartásában, amit az őrök nem értettek. Drizztnek már nem maradt ereje a félreértések értelmetlen harcaihoz. Egy goblin horda vagy egy fosztogató óriás ellen bármikor készséggel harcolt, de azokkal szemben, akik csak tévedésből támadtak rá, nehéznek érezte a szablyáit.
– Mirabarból jöttem – folytatta, minden szótaggal egyre magabiztosabban –, hogy békében élhessek Tízvárosban. – Szélesre tárt karral mutatta, hogy nincsenek fenyegető szándékai.
Az őrök nemigen tudták, mit tegyenek. Egyikük sem látott még sötételfet – bár biztosan tudták, hogy Drizzt az –, és nem is hallott semmit a fajtáról azokon a tűz melletti meséken kívül, amelyek az elfek népét kettéválasztó ősi harcról szóltak.
– Várj meg itt – lehelte az egyik katona a másiknak, aki nem túlságosan lelkesedett az ötletért. – Elmegyek szólni Cassius Szószólónak. – Megdöngette a vasalt kaput, és amint az résnyire kinyílt, becsusszant rajta. A másik katona rezzenéstelen tekintettel figyelte Drizztet, keze egy pillanatra sem engedte el a kardja markolatát.
– Ha megölsz, száz nyílpuska lövedéke zúdul rád – jelentette ki, hiábavalóan próbálkozva azzal, hogy magabiztosnak tűnjék.
– Miért tenném? – kérdezte a jövevény ártatlanul, a kezét szélesre tártan tartva, a lehető legkevésbé fenyegető testtartásban. Eddig elég jól mennek a dolgok, gondolta. Minden más faluban, amit megközelített, ahogy meglátták, rémülten elszaladtak, vagy rátámadtak.
A másik őr hamarosan visszatért egy simára borotvált arcú, filigrán kis emberrel, akinek élénkkék tekintete minden részletet meglátott. Finom ruhákat viselt, és a két őr tiszteletteljes viselkedéséből Drizzt sejtette, hogy magas rangú.
Sokáig tanulmányozta Drizztet, végigmért minden mozdulatot, minden vonást rajta. – Cassius vagyok – mondta végül. – Bryn Shander Szószólója, és Tízváros Kormányzótanácsának Fő Szószólója.
Drizzt röviden maghajolt. – Én Drizzt Do'Urden vagyok – mondta. – Mirabarból és még azon is túlról, és most Tízvárosba jöttem.
– Miért? – kérdezte Cassius élesen, hogy kibillentse egyensúlyából. Drizzt vállat vont. – Ehhez megokolás kell?
– Egy sötételfnél talán igen – felelt Cassius őszintén.
Drizzt elfogadó mosolya lefegyverezte a szószólót és megnyugtatta az őröket, akik védelmező közelségben álltak hozzá. – Nem tudok semmilyen okot mondani jövetelemre, csak azt, hogy ide akartam jönni – folytatta Drizzt. – Hosszú utat tettem meg, Cassius Szószóló. Fáradt vagyok, pihennem kell. Tízváros a vándorok helye, így hallottam, Márpedig egy sötételf csak vándor lehet a felszín lakói közt.
Ez elég logikusnak látszott, és a szószóló, aki jó megfigyelő volt, világosan látta Drizzt őszinteségét.
Cassius a tenyerébe támasztotta az állát és sokáig gondolkodott. Nem félt a drow-tól, és nem is kételkedett Drizzt szavaiban, de nem volt szüksége arra a nyugtalanságra, amit a drow okozna a városban.
– Bryn Shander nem neked való – kezdte Cassius sötéten, Drizzt bíbor szeme pedig összeszűkült erre az igazságtalan kijelentésre.
Cassius észak felé mutatott. – Menj Pusztaerdőre a Maer Dualdon északi partján – javasolta. Aztán délkelet felé pillantott. – Vagy Jó-rétre, vagy Dougan Gödrébe a déli Vörös-tónál. Ezek kisebb városok, ahol kisebb zavart keltesz és kevesebb bajod lesz.
– És ha nem engednek be? – kérdezte Drizzt. – Akkor hová menjek, jó Szószóló? Ki a szélbe, meghalni a pusztába?
– Nem tudhatod...
– De tudom – szakította félbe Drizzt. – Már sokszor eljátszottam ezt a játékot. Ki fogadna szívesen egy drow-t, még ha ez a drow megtagadta is a népét és nem kíván mást, csak békességet? – Drizzt hangja kemény volt, nyoma sem volt benne az önsajnálatnak, és Cassius megint csak tudta, hogy igazat beszél.
Cassius valóban szimpatizált a drow-val. Valaha ő maga is számkivetett vándor volt, és a világ végén, az eldugott Völgyben kényszerült otthont keresni. Ennél nem volt messzebb vége a világnak: a Jeges Szelek Völgye a vándorok utolsó állomása. Aztán valami más is eszébe jutott Cassiusnak, egy lehetséges megoldás, ami nem terhelné a lelkiismeretét.
– Mióta élsz a felszínen? – kérdezte Cassius őszinte érdeklődéssel. Drizzt egy ideig gondolkozott, hogy vajon mit akarhat ezzel a szószóló.
– Hét éve – felelte.
– Északon?
– Igen.
– Mégsem találtál otthont, falut, ami befogadott volna – mondta Cassius. – Túléltél több kemény telet, és biztos, hogy számos támadást is. Értesz azokhoz a görbe kardokhoz, amiket az öveden viselsz?
– Erdőjáró vagyok – jelentette ki Drizzt magától értetődően.
– Szokatlan hivatás egy drow-nak – jegyezte meg Cassius.
– Erdőjáró vagyok – ismételte meg Drizzt erőteljesen. – Jól ismerem a természetet és a vívás művészetét.
– Ezt nem kétlem – tűnődött Cassius. Aztán kis szünet után azt mondta: – Tudok egy helyet, ahol fedelet és nyugalmat találsz. -A szószóló észak felé vezette Drizzt pillantását, Kelvin Halmának sziklás lejtőire. – A törpék völgyén túl van a hegy – magyarázta Cassius –, azon túl pedig a nyílt tundra. Tízvárosnak jól jönne egy felderítő a hegy északi lejtőin. A veszedelem, úgy tűnik, mindig arról jön.
– Én azért jöttem, hogy otthont találjak – szakította félbe Drizzt. – Te pedig egy kis lyukat kínálsz egy sziklában, meg kötelességet azokkal szemben, akiknek nem tartozom semmivel. – Valójában azonban az ajánlat vonzó volt Drizzt erdőjáró-lelkének.
– Hát magyaráznom kell. mennyire más ez a helyzet? – felelte Cassius. – Nem engedhetek be egy vándorló drow-t Bryn Shanderbe.
– Egy embernek is ennyit kell bizonyítania?
– Az embereknek nincs ilyen rossz hírük – felelte Cassius őszintén, habozás nélkül. – Ha én olyan nagylelkű lennék, a puszta szavaidból kiindulva befogadnálak és szélesre tárnám előtted a kapukat, akkor csak bejönnél és azonnal otthont találnál? Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem így van, drow. Bryn Shanderben nem lenne mindenki ilyen jóindulatú, azt biztosan mondhatom. Felzúdulást keltenél, amerre csak járnál, és akárhogyan is viselkedsz, akármi is a szándékod, harcba kényszerülnél.
– És ez minden városban ugyanígy lenne – folytatta Cassius, mert sejtette, hogy ezt az otthontalan drow is tudja. – Én felajánlok neked egy lyukat a sziklában Tízváros határain belül, ahol csak jó és rossz tetteid alapján ítélnek majd meg, nem a bőröd színéből, Így is olyan csapnivaló az ajánlatom?
– Készletekre lesz szükségem – mondta Drizzt, átlátva Cassius igazát. – És mi lesz a lovammal? Nem hiszem, hogy egy puszta hegyoldal jó hely lenne neki.
– Akkor add el – tanácsolta Cassius. – Az őr majd jó áron értékesíti, és visszajön ide mindazokkal a dolgokkal, amire szükséged lesz.
Drizzt egy pillanatig elgondolkodott a dolgon, aztán Cassius kezébe nyomta a lova kantárját.
Ezzel a szószóló elment. Meg volt elégedve magával. Nem csak hogy elkerülte a kavarodást, de még rá is vette Drizztet, hogy vigyázza a határt, ott, ahol Harcpöröly Bruenor és komor törpeklánja majd tesz róla, hogy a drow ne okozzon semmi bajt.
Roddy McGristle behúzta kocsiját egy kis faluba a hegység nyugati végénél. A fejvadász tudta, hogy nyakán a tél, és nem volt kedve megrekedni félúton a völgyben. Úgy döntött, hogy itt marad a parasztoknál, itt várja ki a telet. Semmi sem hagyhatja el a völgyet anélkül, hogy errefelé el ne haladna, és ha Drizzt oda ment, ahogy a szerzetesek állították, akkor nincs hová menekülnie.
Drizzt aznap este indult el a kaputól. Szívesebben ment éjszaka, a hideg ellenére. Közvetlenül a hegynek indult, így éppen annak a szurdoknak a keleti oldalán haladt, amit a törpék tekintettek otthonuknak. Drizzt a szokásosnál is jobban vigyázott, nehogy belefusson a szakállas nép egy őrszemébe. Eddig csak egyszer találkozott törpékkel, amikor átment Adbar Citadellán, a liget elhagyása után nem sokkal, és ez az élmény nem volt kellemes. A törpe-őrjáratok mindenféle magyarázat meghallgatása nélkül elkergették, és napokig kajtattak utána a hegyekben.
De bármilyen óvatosan haladt a szurdok mellett, nem tudott nem észrevenni egy magas kőrakást, ami eléje került. A kőhalomba lépcső volt vájva. Bár még félúton sem járt a hegyhez, sok mérföld várt rá az éjszakában, Drizzt mégis megtette a kitérőt. Lépcsőről lépcsőre ment fölfelé, elbűvölte a város fényeinek egyre táguló panorámája körülötte.
A halom nem volt magas, talán tizenöt lábnyi, de a sík tundrán a tiszta éjszakában, Drizzt öt várost is látott: kettőt keletre, egy tó partján, kettőt nyugatra a legnagyobb tónál, és Bryn Shandert a dombján dél felé.
Drizzt nem tudta, hány percet időzött itt, mert a látvány túl sok reményt és fantáziaképet csillantott fel előtte ahhoz, hogy odafigyeljen. Alig egy napja volt Tízvárosban, de máris szerette a látványt, mert tudta, hogy a hegy körül ezer és ezer ember fog hallani róla, és talán el is fogadja.
Aztán dörmögő, csikorgó hang rázta fel elmélkedéséből. Védekező helyzetbe görnyedt, és egy szikladarab mögé húzódott. A közeledő alak helyét állandó panaszáradat jelezte. Széles vállú figura volt, körülbelül egylábnyival kisebb, bár nyilvánvalóan nehezebb, mint Drizzt. A drow már azelőtt tudta, hogy törpe, mielőtt az alak megállt, hogy megigazgassa sisakját – fejét a sziklába veregetve.
– Dagnaggit felrobbant – motyogta a törpe, és újra „megigazította” a sisakját.
Drizzt természetesen kíváncsi volt, de tudta, hogy egy morgolódó törpe aligha fogadna kedvesen egy hívatlan drow-t az éjszaka közepén. Mikor a törpe újabb igazításba kezdett, Drizzt hangtalanul lerohant az úton. Közel ment el a törpéhez, de nem csapott több zajt. mint egy felhő suhanása.
– Eh? – motyogta a törpe, amikor immáron fejfedőjével elégedetten felnézett. – Ki az? Mit akarsz? – Rövid szökellésekbe kezdett, és éberen körültekintett.
De csak a sötétség, a kövek meg a szél volt ott.
Életre kelt emlék
Az évszak első hava lustán hullott a Jeges Szelek Völgyére, nagy pelyhek szállingóztak le cikkcakkos táncban, az ezen a vidéken szokásos szél korbácsolta hóviharoktól oly eltérően. A kislány, Catti-brie elbűvölten figyelte barlang-otthona ajtajából, mélykék szemének színe még tisztább lett a visszatükröződő fehérségtől.
– Későn jön, de keményen, mire ideér – morogta Harcpöröly Bruenor, a vörös szakállú törpe, ahogy kijött Cattie-brie, fogadott leánya mellé. – Kemény évszak ez, ahogy mindegyik az ezen a fehér sárkányoknak való helyen!
– Ugyan, apa! – kiáltotta Catti-brie meggyőződéssel. – Nem siránkozz már! Olyan szép ez a hóesés, és nem is hideg, ha a szél nem hajtja!
– Emberek – kaffogta a törpe gúnyosan, még mindig a lány háta mögött. Catti-brie nem látta az arcát, ami még morogtában is kedvesen nézett a lányra, de nem is volt rá szüksége. Bruenor kilenc rész zsörtölődésből és egy rész duzzogásból állt, legalábbis Cattie-brie szerint.
Aztán Catti-brie hirtelen a törpe felé perdült, vállig érő vörösesbarna fürtjei röpködtek az arca körül. – Kimehetek játszani? – kérdezte reménykedő mosollyal. – Kérlek, papi!
Bruenor a legszigorúbb grimaszát vette elő. – Menj csak ki! – dörögte. – Csak egy bolond nézi játszótérnek a Jeges Szelek Völgyét télen! Legyen eszed, te lány! A csontjaid is kifagynak!
Catti-brie mosolya lehervadt, de nem adta meg magát ilyen könnyen. – Így beszél egy törpe – torkolta le. – Ti csak a föld alatt bujkáltok, és minél kevesebbet láttok az égből, annál boldogabbak vagytok! De nekem itt ez a hosszú tél, és talán az utolsó alkalom, amikor látom az eget! Kérlek, papi!
Bruenor nem tudta fenntartani vicsorgó álarcát a lánya bájával szemben, de azt sem akarta, hogy kimenjen. – Félek, hogy valami kószál errefelé – magyarázta a lehető legkomolyabban. – Éreztem a jelenlétét néhány éjszakával ezelőtt a dombnál, bár látni nem láttam. Lehet akár fehér medve vagy fehér oroszlán is. Legjobb lesz ha... – de nem fejezte be. mert Catti-brie csüggedt pillantása erősebb volt, mint a törpe képzelt félelmei.
Catti-brie nem volt újonc ezen a veszélyes környéken. Több mint hét éve élt Bruenorral és törpeklánjával. Egy vándor goblinhorda ölte meg a szüleit még totyogós kisgyerek korában, és bár ember volt, Bruenor befogadta sajátjának.
– Nehéz veled, te lány! – zsörtölődött Bruenor Catti-brie szomorú pillantására. – Menj csak ki és játssz, de ne menj túl messzire! Ígérd meg, te kis rosszcsont, hogy sosem téveszted szem elől a barlangot, és viszel magaddal kardot meg kürtöt.
Catti-brie cuppanós puszit nyomott Bruenor arcára, amit a törpe azonnal le is törölt, és morogva nézett a beszaladó kislány után. Bruenor volt a klán vezére, kemény, mint a kő, amit bányásztak. De mikor Catti-brie-től ilyen köszönő puszit kapott, a törpe látta, hogy tehetetlen ellene.
– Emberek! – morogta megint a törpe, miközben letrappolt az alagútban a bánya felé, hogy kicsákányozzon néhány darab vasat, így emlékeztesse magát a saját keménységére.
Az eleven kislánynak könnyű volt ürügyet találni engedetlenségé-re, mikor visszanézett a völgyön keresztül Kelvin Halmának alsó lejtőjéről Bruenor ajtaja felé. Bruenor megmondta Catti-brie-nek, hogy ne veszítse szem elől a barlangot, és ő valóban látta is, ha mást nem, a környékét, innen a magasból.
De Cattie-brie, miközben boldogan csúszkált lefelé az egyik göröngyös nyúlványon, hamarosan megbánta, hogy nem engedelmeskedett nagytapasztalatú apjának. Megérkezett a jó kis lejtő aljára, és éppen a fagyot dörzsölgette ki a kezéből, amikor mély. baljós morgást hallott.
– Fehér oroszlán – lehelte hangtalanul Catti-brie, mert eszébe jutott Bruenor gyanúja. De mikor felnézett, látta, hogy nem egészen ez a helyzet. Valóban egy nagy macskát látott, ami egy nagy, csupasz kőről nézett le rá, de ez a macska fekete volt, nem fehér, és inkább párduc, nem pedig oroszlán.
Catti-brie dacosan kirántotta a kését: – Ide ne gyere, te macska! – kiáltotta alig valami remegéssel a hangjában, mert tudta, hogy a vadállatokat a félelem támadásra ingerli.
Guenhwyvar lelapította a fülét és hasra ereszkedett, aztán hosszú, visszhangzó ordítást hallatott, ami még sokáig visszhangzott a sziklák közt.
Catti-brie-nek nem volt méltó válasza erre a roppant erejű üvöltésre, sem a hosszú fogakra, amiket a párduc kivicsorított. Menekülési utat keresett, de tudta, hogy úgysem tudna elmenekülni, mert a párduc egyetlen ugrással beérné.
– Guenhwyvar! – hallatszott fentről egy kiáltás. Catti-brie felnézett a havas lejőre, és egy karcsú, köpönyeges alakot látott, aki óvatosan felé tart. – Guenhwyvar! – kiáltotta ismét a jövevény. – Tűnj el innen!
A párduc valamit válaszolt torokhangú morgással, aztán elment. Olyan könnyedén ugrált a hólepte köveken, mintha sík talajon járna.
Félelme ellenére Catti-brie őszinte csodálattal nézte a párduc mozdulatait. Mindig is szerette az állatokat, és sokat tanulmányozta őket, de Guenhwyvar roppant izmainak összjátéka fenségesebb volt mindennél, amit eddig látott. Mikor végre magához tért, rájött, hogy a karcsú alak egészen mögötte áll. Késsel a kezében megfordult.
De a penge kihullott a kezéből és hirtelen elállt a lélegzete, mikor megpillantotta a drow-t.
Drizztet is megrázta a találkozás. Meg akart bizonyosodni róla, hogy a kislánynak nincs semmi baja, de mikor Catti-brie-re nézett, minden céltudatosságát elsöpörte az emlékek hulláma.
A kislány körülbelül annyi idős volt, mint a szőke kisfiú a házban, Drizzt először ezt vette észre, és ettől menthetetlenül eszébe jutott a maldobari tragédia. De mikor közelebbről a lány szemébe nézett, gondolatai visszaszálltak távolabbi múltjába, mikor még a népével élt. A gyermek szemében ugyanaz a játékos, ártatlan szikra volt, mint egy elf gyerekében, a kislányéban, akit Drizzt megmentett vérengző fajtájától. Az emlék elárasztotta a drow-t, és visszavitte arra a véres napra, amikor a bátyja és a többi drow brutálisan lemészárolt egy csoport elfet. Drizzt akkor kis híján megölte az elf gyereket, majdnem rálépett ugyanarra a sötét útra, amit a népe oly készségesen követett.
Drizzt lerázta magáról az emlékeket, és figyelmeztette magát, hogy ez egy másik gyerek, egy másik fajból. Üdvözölni akarta, de a kislány eltűnt.
A végzetes szó, „Drizzt”, ott csengett a fülében, mikor hazafelé ment a barlangjához a hegy északi oldalán.
Aznap éjszaka az évszak tombolása kiteljesedett. A Reghed Gleccserről fújó fagyos keleti szél magas, átjárhatatlan torlaszokba emelte a havat.
Catti-brie bánatosan nézte a vihart, mert félt, hogy talán több hetet is várnia kell, mire újra Kelvin Halmához mehet. Sem Bruenor-nak. sem a többi törpének nem szólt a drow-ról, mert félt, hogy őt megbüntetik, a drow-t pedig elűzik. A sűrűsödő havat nézve Catti-brie azt kívánta, bárcsak bátrabb lett volna, bárcsak ottmaradt volna beszélgetni a különös elffel. A szél minden vonyítása csak fokozta ezt a kívánságát, és a kislány arra gondolt, hogy nem szalasztotta-e el az egyetlen lehetőséget.
– Lemegyek Bryn Shanderbe – jelentette be Bruenor egyik reggel, két hónappal később. Hirtelen szünet állt be a Jeges Szelek Völgyének héthónapos telében, egy ritka januári enyhülés. Bruenor gyanakodva nézegette a kislányát. – Ki akarsz menni? – kérdezte.
– Igen, ha lehet – felelte Catti-brie. – Szűk már nekem a barlang, és a szél sem olyan hideg.
– Keresek egy-két törpét, aki veled megy – egyezett bele Bruenor. Catti-brie, aki arra gondolt, hogy most talán kifigyelheti a drow-t, a fejét rázta. – Mind az ajtókat javítják! – mondta élesebben, mint akarta. – Ne zargasd őket miattam!
Bruenor szeme összeszűkült. – Nagyon makacs vagy!
– A papámtól örököltem – hunyorított Cattie-brie, és ez a kacsintás elsöpört minden további érvet.
– Akkor hát vigyázz – kezdte Bruenor –, és soha...
– ...ne téveszd a barlangot szem elől! – fejezte be helyette Catti-brie. Bruenor sarkon fordult és kicsörtetett a barlangból, tehetetlenül zsémbelve és átkozva a napot, amikor egy embert fogadott a lányának. Catti-brie csak nevetett az állandó színjátékon.
Megint Guenhwyvar találkozott először a vörösbarna hajú kislánnyal. Catti-brie egyenesen a hegy felé indult, és a legnyugatibb ösvényeken haladt felfelé, amikor észrevette a fekete párducot maga fölött egy sziklakiszögellésen.
– Guenhwyvar – kiáltotta a kislány, mert emlékezett a névre, amit a drow mondott. A párduc halkan felmordult, leugrott a szikláról, és közelebb jött.
– Guenhwyvar – szólította a kislány megint, immár kicsit bizonytalanabbul, mert a párduc már csak néhány tucat lépésre volt tőle. Az állat fülei felmeredtek a neve másodszori említésére, és feszült izmai szemmel láthatóan elernyedtek.
Catti-brie lassan közelített hozzá, de határozott léptekkel. – Hol a sötételf, Guenhwyvar? – kérdezte halkan. – Oda tudsz vinni hozzá?
– Miért akarsz hozzá menni? – hallatszott a kérdés a háta mögül. Catti-brie megdermedt léptében, mert emlékezett a sima, dallamos hangra, aztán lassan szembefordult a drow-val. Drizzt csak három lépésre állt mögötte, és bíbor szemei azonnal összekapcsolódtak a kislány tekintetével. Catti-brie-nek fogalma sem volt, mit mondjon, Drizzt pedig, akiben most is feltámadtak az emlékek, szintén szótlanul állt, figyelt és várt.
– Te drow vagy? – kérdezte Catti-brie, amikor a csend kezdett elviselhetetlenné válni. Mikor meghallotta saját szavait, magában bánta, hogy ilyen ostobaságot kérdezett.
– Az vagyok – felelte Drizzt. – Jelent ez valamit neked? Catti-brie vállat vont a furcsa válaszra. – Azt hallottam, hogy a drow-k gonoszak, de te nem látszol annak.
– Akkor nagy kockázatot vállaltál, amikor egyedül kijöttél ide -jegyezte meg Drizzt. – De ne félj – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy a kislány feszengeni kezd –, mert én nem vagyok gonosz és nem akarlak bántani. – A kényelmes, de üres barlangban egyedül eltöltött hónapok után Drizzt nem akarta, hogy ez a találkozás ilyen hamar véget érjen.
Cattie-brie bólintott: hitt neki. – Az én nevem Catti-brie – mondta. – A papám Bruenor, a Harcpöröly klán vezére. Drizzt kíváncsian félrebillentette a fejét.
– A törpéké – magyarázta Catti-brie a völgy felé mutatva. Már amikor kimondta, tudta, min csodálkozik a drow. – Ő nem az igazi papám – magyarázta. – Bruenor csak magához vett engem, amikor kisbaba voltam, és az igazi szüleimet...
Nem tudta befejezni, de Drizzt így is megértette fájdalmas tekintetét.
– Én Drizzt Do'Urden vagyok – vette át a szót a drow. – Örülök, hogy találkoztunk, Catti-brie, Bruenor lánya. Jó, hogy beszélgethetek valakivel. Ezekben a téli hetekben csak Guenhwyvar volt a társaságom, ő pedig, macska lévén nem sokat tud beszélni.
Catti-brie mosolya majdnem a füléig ért. A válla fölött visszanézett a párducra, aki most lustán heverészett az ösvényen. – Gyönyörű macska -jegyezte meg Catti-brie.
Drizzt nem kételkedett a kislány őszinteségében Guenhwyvarra vetett áhítatos hangja, csodáló tekintete alapján. – Gyere ide, Guenhwyvar – mondta Drizzt, mire a párduc kinyújtózott és lassan felállt. Guenhwyvar odasétált Catti-brie mellé, és Drizzt igenlően bólintott a kislány ki nem mondott, de nyilvánvaló kívánságára. Catti-brie először bátortalanul, aztán egyre erősebben simogatni kezdte a párduc bundáját, érezte az állat erejét és tökéletességét. Guenhwyvar panasz nélkül fogadta a babusgatást, de még hozzá is dörgölőzött Catti-brie oldalához, amikor a kislány abbahagyta: így kérte, hogy simogassa tovább.
– Egyedül vagy? – kérdezte Drizzt.
Catti-brie bólintott. – Papa azt mondta, hogy ne veszítsem szem elől a barlangot – nevetett. – Innen épp elég jól látom!
Drizzt visszanézett a völgybe, a mérföldekkel távolabbi sziklafalra. – Az apád nem fog örülni ennek. Ez a vidék nem ilyen szelíd.
Én csak két hónapja vagyok itt a hegyen, de már kétszer akadtam össze valamiféle bozontos állatokkal, amiket nem ismerek.
– Tundra jetik – felelte Catti-brie. – Akkor biztos az északi oldalon vagy. A tundra jetik nem jönnek át a hegy másik oldalára.
– Ez olyan biztos? – kérdezte Drizzt kétkedve.
– Én még sosem láttam itt – felelte Catti-brie. – De én nem félek tőlük. Azért jöttem, hogy téged megkeresselek, és meg is találtalak.
– Meg – hagyta helyben Drizzt. – És most mi lesz? Catti-brie vállat vont, és visszament Guenhwyvart simogatni.
– Gyere – hívta Drizzt. – Beszélgessünk valami kényelmesebb helyen. A hó ragyogása már szúrja a szememet.
– Te ugye a sötét alagutakhoz vagy szokva? – kérdezte Catti-brie reménykedve, mert nagyon szeretett volna meséket hallani a Tízvároson kívülről.
Drizzt és a kislány csodálatos napot töltöttek együtt. A drow mesélt Catti-brie-nek Menzoberranzanról, a kislány pedig cserébe a Jeges Szelek Völgyéről szóló történetekkel szórakoztatta, beszélt a saját életéről a törpék között. Drizzt különös érdeklődéssel hallott Bruenorról és népéről, hiszen a törpék voltak legközelebbi és leginkább félelmetes szomszédai.
– Bruenor olyan keményen beszél, mint a kő, de én jobban ismerem őt! – bizonygatta Catti-brie a drow-nak. – Nagyon kedves, mint ahogy a többiek is a klánban.
Drizzt ezt örömmel hallotta, és annak is örült, hogy végre sikerült valakivel kapcsolatot teremtenie, nemcsak mert ilyen értékes barátot szerzett, hanem azért is, mert őszintén élvezte a bájos, eleven kislány társaságát. Catti-brie energiája és életöröme szinte pezsgett. Ha vele volt, a drow-nak nem jutottak eszébe kísértő emlékei, csak a jóérzés maradt meg benne, amiért annak idején megmentette az elf kislányt. Catti-brie csicsergő hangocskája és fürtjeinek gondtalan röpködése úgy vette le Drizzt válláról a bűntudat terhét, ahogy egy óriás emel meg egy sziklát.
Hetekig el tudtak volna így beszélgetni, de Drizzt észrevette, hogy a nap már alacsonyan jár a nyugati égen, és látta, hogy a kislánynak ideje hazamennie.
– Elviszlek – ajánlotta fel.
– Ne – kérte Catti-brie. – Inkább ne. Bruenor nem értené, és bajba kerülnél. De ne aggódj, visszajövök! Jobban ismerem ezeket az ösvényeket, mint te, Drizzt Do'Urden, és még ha akarnál, se versenyezhetnél velem!
Drizzt nevetett erre a hencegésre, de részben el is hitte. Együtt indultak el a kislánnyal a hegy legdélebbi nyúlványa felé, aztán elbúcsúztak egymástól, és megfogadták, hogy a következő enyhe időben újra találkoznak, vagy legkésőbb tavasszal.
A kislány vidáman szökdécselt be a barlangba, de elég volt egy pillantást vetni az apjára, hogy vége legyen a jókedvének. Bruenor reggel Cassiushoz ment Bryn Shanderbe. A törpe nem örült, amikor megtudta, hogy egy sötételf ütött tanyát a közelében, de sejtette, hogy különös – tán túlságosan is különös – kislánya viszont el lesz ragadtatva.
– Ne menj a hegy közelébe – mondta, amikor meglátta Catti-brie-t. A kislány kétségbe volt esve.
– De papa, én... – próbált ellenkezni.
– Meg kell ígérned, te lány! – parancsolta a törpe. – A lábadat sem teheted többé arra a hegyre az én engedélyem nélkül! Cassius azt mondta, hogy egy sötételf van ott. Add a szavadat!
Catti-brie tehetetlenül bólintott, aztán követte Bruenort be a barlangrendszerbe. Tudta, hogy nehéz lesz megváltoztatni apja elhatározását, de azt is tudta, hogy Bruenor nézetei korántsem helytállóak Drizzt Do'Urdennel kapcsolatban.
Egy hónappal később újabb enyheség jött, és Catti-brie betartotta fogadalmát. Nem tette a lábát Kelvin Halmára, csak a környező ösvényekre, onnan kiabált fel Drizztnek és Guenhwyvarnak. Drizzt meg a párduc, akik a melegebb idővel keresni kezdték a kislányt, hamarosan ott voltak mellette, most a völgyben, megosztva egymással újabb történeteiket meg az elemózsiát, amit a kislány hozott ki becsomagolva.
Mikor aznap este Catti-brie visszatért a törpe-barlangba, Bruenor gyanított valamit, és rá is kérdezett, hogy tartotta-e a szavát. A törpe mindig megbízott a lányában, de amikor Catti-brie azt felelte, hogy nem volt Kelvin Halmán, gyanúja mit sem csökkent.
Megvilágosodások
Bruenor a délelőtt java részében Kelvin Halmát járta. A hó nagyja elolvadt már a tavaszi melegben, de makacs havas gödrük még mindig nehezítették az utat. Egyik kezében fejszével, a másikban pedig a Harcpöröly klán habzó kupa-jelvényét viselő pajzzsal caplatott felfelé, miközben átkokat szórt a kövekre, amik akadályozták, a sötételfekre pedig csak úgy, általában.
Megkerülte a hegy északnyugati sarkantyúját. Hosszú, hegyes orrát cseresznyepirosra csípte a hideg szél, és egyre nehezebben lélegzett. – Ideje pihenni egy kicsit – motyogta, és kinézett magának egy kőfülkét, amit magas sziklafalak védtek a széltől.
De nem Bruenor volt az egyetlen, akinek megtetszett a kényelmes hely. Épp mielőtt odaért volna, bőrszerű szárnyaival csapkodva egy hatalmas, rovarszerű fej emelkedett fel előtte. A törpe meglepetten és ijedten hőkölt hátra. Felismerte a szörnyet: remorhaz volt, sarki féreg, és Bruenor nem nagyon örült, hogy harcolnia kell vele.
A remorhaz kirontott a fülkéből, hogy üldözőbe vegye, negyven láb hosszú teste jégkék szalagként kígyózott mögötte. Összetett rovarszemei fényes fehéren ragyogva meredtek a törpére. Kurta, bőrszerű szárnyak tartották felemelve és lecsapásra készen a lény elülső felét, míg több tucat mozgékony láb hajtotta a teste többi részét.
Bruenor érezte a növekvő hőt, amikor a dühös teremtmény háta izzani kezdett, először tompa barnán, aztán egyre fényesebb vörösen.
– Ettől majd kimelegszem egy kicsit! – kuncogott a törpe, mert látta, hogy nem tudja lefutni a teremtményt. Megállt és fenyegetően meglóbálta a fejszéjét.
A remorhaz csak jött, nagyra tátotta roppant száját, hogy egészben nyelje el az apró zsákmányt.
Bruenor oldalra szökkent, pajzsát és testét úgy helyezte, hogy a rém ne tudja leharapni a lábát, és közben fejszéjével éppen a szörnyeteg szarvai közé sújtott.
A szárnyak vad csapkodásba kezdtek, a fej újra felemelkedett. Az épp csak kicsit sebesült remorhaz ismét lecsapott, de Bruenor gyorsabb volt. Súlyos fejszéjét pajzsos kezébe kapta, előrántott egy hosszú tőrt, és előretört, egyenest a szörny elülső pár lába közé.
A hatalmas fej sietve csapott felé, de Bruenor már becsusszant az alacsony has alá, a szörnyeteg legsebezhetőbb részéhez. – Kapj el, ha bírsz! – ingerkedett a törpe, és döfött a tőrrel.
Bruenor túl kemény és jól páncélozott volt ahhoz, hogy a szörnyeteg vergődése megsebesítse, de aztán a teremtmény gurulni kezdett: izzó-forró hátával akarva kivasalni a törpét.
– Ne te ne, te sárkánybogárkukac! – bömbölte Bruenor, miközben igyekezett távol tartani magát a forró háttól. A teremtmény mellé szökkent, teljes erőből meglökte, és sikerült felborítania a remorhazt.
A hó sisteregni kezdett, mikor a tüzes bőr hozzáért. Bruenor rugdosva, csapkodva tört utat a kalimpáló lábak közt a sebezhető hasi részhez. Fejszéje lecsapott, és mély, széles vágást okozott.
A remorhaz ide-oda csapkodott hosszú testével, és elcsapta Bruenort. A törpe azonnal talpra állt, de nem elég gyorsan, amikor a sarki féreg felé gördült. Az izzó hát hozzáért Bruenor combjához, mikor megpróbált elugrani. A törpe füstölgő bőr lábvértjét tapogatva arrébbsántikált.
Aztán újra szemben álltak egymással: most már láthatólag több tisztelettel a másik iránt.
A száj kitárult: Bruenor fejszéje ütésre lendült, kiverte a szörny egyik fogát, és félrecsapta a fejét. De a törpe sebesült lába megroggyant az ütés lendületében, és botladozva nem tudott kitérni az útjából. Az egyik hosszú szarv a törpe hóna alá nyúlt, és messzire hajította.
Bruenor egy kis sziklás részre esett, felállt, aztán szándékosan egy nagy kőbe verte a fejét, hogy megigazítsa a sisakját, és kirázza fejéből a szédülést.
A remorhaz véres csíkot húzott maga után, de nem lankadt. A roppant száj nagyra nyílt, és a lény sziszegni kezdett, mire Bruenor egy követ hajított a fogai közé.
Guenhwyvar riasztotta Drizztet a lenti csetepatéra. A drow még sosem látott sarki férget, de ahogy megpillantotta a küzdőket a magas gerincről, tudta, hogy a törpe bajban van. Bánta, hogy íját a barlangban hagyta, de a szabályit előhúzta, úgy követte Guenhwyvart le a hegyoldalon, olyan gyorsan, ahogy csak a csúszós út engedte.
– Gyere csak! – ordított a makacs törpe a remorhazra, és a szörnyeteg valóban rohamozott. Bruenor összehúzta magát, hogy legalább még egy jó ütése legyen, mielőtt féregeledel lesz belőle.
A hatalmas fej megindult lefelé, de aztán a remorhaz morgást hallott maga mögött: tétován hátrafelé fordult.
– Ez hiba volt! – rikkantotta diadalmasan a törpe, és fejszéjével a szörny alsó állkapcsára sújtott, éppen két nagy fog között. A remorhaz felhördült fájdalmában, bőrszárnyai eszeveszetten csapkodtak, hogy fejét távol tartsák a megveszekedett ellenfelétől.
Bruenor újra lecsapott, majd harmadszor is, mindannyiszor súlyos sebet ejtve a lény száján, és lenyomta a fejet.
– Megharapnál, mi? – rikoltotta a törpe. Pajzsos kezével kicsapott, és megragadta az egyik szarvat, mikor a remorhaz megpróbált fölemelkedni. Egy gyors rántással sebezhető szögbe fordította a szörny fejét, és Bruenor kötélizmai hatalmas erővel vágták a fejszét a sarki féreg koponyájába.
A teremtmény megremegett, és csapott egyet, aztán elcsendesedett. A háta még mindig izzott.
Guenhwyvar második mordulása elterelte a büszke törpe figyelmét áldozatáról. Bruenor sebesülten, bizonytalanul pillantott fel, és Drizztet meg a párducot látta közeledni. A drow-nak mindkét kezében kard volt.
– Gyertek csak! – rivallt rájuk Bruenor, teljesen félreértve a helyzetet. Fejszéjével megpendítette erős pajzsát. – Gyertek, és kóstoljátok meg a pengémet!
Drizzt megtorpant, és Guenhwyvarnak is szólt. De a párduc lelapult fülekkel ment tovább.
– Tűnj el, Guenhwyvar! – parancsolta Drizzt. A párduc kelletlenül felmordult, és félreugrott. Elégedetten, hogy a párduc elment, Bruenor Drizztre nézett, aki a döglött sarki féreg másik végénél állt.
– Akkor csak mi ketten? – fröcsögte. – Van merszed szembenézni a fejszémmel, vagy csak kislányokhoz van bátorságod?
Ez a nyilvánvaló utalás Catti-brie-re haragos tüzet szított a drow szemében, és keze megfeszült a szablyákon.
Bruenor könnyedén meglengette a fejszéjét. – Gyere – ingerkedett. – Van merszed játszani egy törpével?
Drizzt akkorát akart kiáltani, hogy az egész világ meghallja. A legszívesebben felugrott volna a halott szörnyetegre, és levágta volna a törpét, hogy puszta erővel torolja meg annak szavait, de nem volt képes rá. Nem tudta megtagadni Mielikkit és nem bírta elárulni Mooshie-t. Vissza kellett nyelnie haragját, civilizáltan fogadnia a sértegetést, azzal a tudattal, hogy ő és istennője ismerik a szívében lakozó igazságot.
A szablyák tokjukba kerültek, és Drizzt elment, az oldalán Guenhwyvarral.
Bruenor kíváncsian nézte őket. Először azt hitte, a drow gyáva, de ahogy a harc izgalma lecsillapodott benne, kezdett eltűnődni a sötételf szándékán. Azért jött le, hogy mindkét küzdő féllel végezzen? Vagy talán Bruenornak akart segíteni?
– Na – morrant fel, elvetve még a lehetőséget is. – Egy sötételf semmiképpen!
Hosszú volt a visszaút a sántikáló törpének, így elég ideje maradt, hogy újra és újra végigpörgesse magában az eseményeket. Mire visszaért a bányákhoz, a nap már régen lenyugodott, és Catti-brie meg a többiek összegyűltek, készen arra, hogy kimenjenek és megkeressék.
– Megsebesültél -jegyezte meg az egyik törpe. Catti-brie azonnal arra gondolt, hogy apja a sötételffel keveredett harcba. – Sarki féreg volt – magyarázta a törpe. – Legyőztem, de közben megégetett egy kicsit.
A törpék csodálattal bólintottak vezérük harci ügyessége hallatán – a sarki féreg nem volt könnyű ellenfél –, Catti-brie pedig hallhatóan felsóhajtott megkönnyebbülésében.
– Láttam a drow-t! – mordult rá Bruenor, gyanítva a sóhaj okát. A törpe továbbra sem látott tisztán a drow-kalanddal kapcsolatban, és azt sem tudta, Cattie-brie hogyan illik bele a képbe. Vajon a lány valóban találkozott a sötételffel?, tűnődött.
– Bizony hogy láttam! – folytatta Bruenor, most már a többieknek. – A drow-t, meg a legnagyobb és legfeketébb macskát, amivel valaha találkoztam. Lejött ellenem, épp amikor végeztem a féreggel.
– Drizzt nem tesz ilyet! – szakította félbe Catti-brie, mielőtt apja belekezdhetett volna szokásos mesefolyamába.
– Drizzt? – kérdezte Bruenor, és Catti-brie elfordult: rádöbbent, hogy lebukott. De Bruenor most – egyelőre – nem foglalkozott vele.
– Úgy volt, ahogy mondtam! – folytatta a törpe. – Két kivont karddal jött ellenem! De elűztem a macskájával együtt.
– Levadászhatnánk – javasolta az egyik törpe. – Kiugraszthatnánk a hegyből! – A többiek bólogattak és helyeslően mormogtak, de Bruenor, aki még mindig nem tisztázta magában a drow szándékát, elhallgattatta őket.
– A hegy az övé – mondta Bruenor. – Cassius neki adta, és jobb, ha nem keressük a bajt Bryn Shanderrel. Míg a drow nyugton marad, és nem keresztezi az utunkat, békén hagyjuk.
– De – folytatta Bruenor egyenesen Catti-brie felé – ne beszéljetek vele és ne is menjetek a közelébe!
– De... – kezdte Catti-brie, hiába.
– Soha! – dörögte Bruenor. – Vagy most megfogadod, te lány, vagy Moradinra mondom, lefejezem azt a sötételfet!
Catti-brie tétovázott. Szörnyű csapdába került.
– Mondj már valamit! – sürgette Bruenor.
– Megígérem – mormolta a kislány, és visszarohant a barlang sötét menedékébe.
– Cassius, Bryn Shander Szószólója küldött ide – mondta a mogorva ember. – Azt mondta, ha más nem, ti tudjátok, hol a drow.
Bruenor körbepillantott hivatalos fogadótermében az összegyűlt többi törpén: egyik sem volt túlságosan elragadtatva a durva idegentől. Bruenor a tenyerébe támasztotta szakállas állát, és hatalmasat ásított: eltökélte, hogy távol tartja magát ettől az ügytől. Minden további nélkül megmondhatta volna, amit a durva ember tudni akar. csak hogy ne lássa már őt meg a büdös kutyáját, de Catti-brie, aki az apja mellett ült, nyugtalanul mocorgott.
Roddy McGristle figyelmét nem kerülte el az áruló mozgás. -Cassius azt mondta, ti biztosan láttátok a drow-t, hisz olyan közel van.
– Ha a népemből látta is valaki – felelte Bruenor unottan –, akkor sem szólt róla. Ha a drow-d itt is van valahol, minket nem zavart.
Catti-brie meglepetten nézett az apjára, és kissé könnyebben lélegzett.
– Nem zavart? – motyogta Roddy ravasz pillantással. – Ő aztán soha senkit. – Lassan és drámaian hátrahúzta a csuklyáját, feltárva a karmolásokat. – Nem zavar, amíg aztán egyszer csak ti is meg nem kapjátok!
– A drow csinálta? – kérdezte Bruenor, nem túl ijedten vagy meghatódva. – Szép kis karcolások – nemigen láttam még hasonlót!
– Megölte a kutyámat! – hörögte Roddy.
– Ahhoz képest elég eleven! – jegyezte meg Bruenor, mire a törpék kuncogni kezdtek.
– A másik kutyámat – vicsorogta Roddy, mert látta, hányadán áll a makacs törpével. – Velem nem törődsz, de ne is törődj. Csakhogy én nem magam miatt vadászok rá, nem is a vérdíjért. Hallottatok már Maldobarról?
Bruenor vállat vont.
– Sundabartól északra van – magyarázta Roddy. – Kicsi, békés hely. Parasztok lakják. Az egyik család, a Thistledownok, a falu végén laktak egy magányos házban, már három nemzedék óta. Bartholemew Thistledown jó ember volt, nekem elhihetitek, meg az apja is, a gyerekei pedig, négy fiú és egy leányka – olyasféle, mint a tiéd –, szépek voltak, kedvesek és elevenek.
Bruenor sejtette, mire akar kilyukadni a hegyi ember, és Catti-brie mozgolódásából azt is tudta, hogy érzékeny leánya is gyanítja.
– Derék család volt – tűnődött Roddy tettetett elrévedéssel. – Kilencen laktak a házban. – Aztán a hegyi ember arca hirtelen megkeményedett, és vadul Bruenorra meredt. – És mind a kilencen meg is haltak abban a házban! – kiáltott fel. – A ti drow-tok kaszabolta le őket, a macskája pedig felfalta az egyiket!
Catti-brie szólni akart, de csak egy sipítás jött ki a torkán. Bruenor örült ennek a zavarnak, mert ha a kislány érthetően szólt volna, többet árul el, mint amennyit Bruenor közölni akart. A törpe a lánya vállára tette a kezét, aztán higgadtan mondta Roddynak:
– Sötét mesével jöttél hozzánk. Megijesztetted a kislányomat, és én nem szeretem, ha őt ijesztgetik!
– Bocsáss meg nekem, fenséges törpe – hajolt meg mélyen Roddy –, de tudnod kell a rátok leselkedő veszedelemről. A drow gonosz, és a macskája is az! Nem szeretném, hogy a maldobari tragédia megismétlődjön.
– Itt nem is fog – nyugtatta meg Bruenor. – Mi nem egyszerű parasztok vagyunk, ezt jegyezd meg. A drow nem fog minket jobban háborgatni, mint eddig.
Roddyt nem lepte meg, hogy Bruenor nem hajlandó segíteni neki, pedig tudta, hogy a törpe, de legalábbis a kislány többet tud Drizzt hollétéről, mint amit neki elmondanak. – Ha miattam nem is, de Bartholemew Thistledown miatt, könyörgöm neked, jó törpe! Mondd meg nekem, ha tudod, hol rejtőzik az a fekete démon! Vagy ha nem tudod, akkor adj mellém néhány harcost, hogy megkeressük!
– Az én törpéimnek nincs semmi közük ehhez az ügyhöz – magyarázta Bruenor. – Nincs időnk arra, hogy mások ellenségei után kutakodjunk. – Bruenor valóban nem törődött Roddy és a drow ellentétével, a hegyi ember története azonban megerősítette abban a hitében, hogy a drow-t kerülni kell, főleg a kislánynak. Bruenor valójában segíthetett volna Roddynak, és ezzel túlesett volna az egészen, és mindkettőtől megszabadul, de Catti-brie látható aggodalmát nem hagyhatta figyelmen kívül.
Roddy sikertelenül próbálta palástolni dühét, és más megoldást keresett. – Te hova mennél, ha menekülnöd kéne, Bruenor király? – kérdezte. – Mindenki másnál jobban ismered a hegyeket, Cassius úgy mondta. Hol próbálkozzam?
Bruenor rájött, hogy élvezi, mikor ezt a kellemetlen embert dühöngeni látja. – Nagy a völgy – kezdte titokzatosan. – Tágasak a hegyek. Sok az üreg. – Egy darabig szótlanul ült, és a fejét csóválta.
Roddy arca elborult. – Fedezni akarod a gyilkos drow-t? – dörögte. – Királynak nevezed magad, pedig...
Bruenor felpattant kőtrónusáról, mire Roddy óvatosan hátrálni kezdett, és Vércsapoló nyelére tette a kezét.
– Egyik csavargó szava a másik ellenében! – acsarogta Bruenor.
– Az egyik épp annyit ér – vagy nem ér! – mint a másik, szerintem.
– De Thistledown szerint nem! – rikkantotta Roddy, a kutya pedig, látva gazdája dühét, fenyegetően acsarogni kezdett.
Bruenor kíváncsian méregette a sárga bestiát. Már ebédidőre járt, és Bruenor alaposan megéhezett a vitában. Vajon milyen sült lenne egy ilyen kutyából?, tűnődött.
– Semmi többet nem akarsz nyújtani nekem? – kérdezte Roddy.
– Talán a csizmámat – morogta vissza Bruenor. Több jól felfegyverzett törpe húzódott közelebb, nehogy az álhatatlan ember valami ostobaságot kövessen el. – Meghívhatnálak ebédre – folytatta Bruenor –, de nem tudnám elviselni a szagod az asztalnál, és nem olyannak látszol, mint aki meg akar fürdeni.
Roddy megrántotta a kutya pórázát és kiviharzott. Nehéz csizmái döngése és a becsapott ajtók zaja még sokáig hallatszott. Bruenor biccentésére négy katona eredt a hegyi ember nyomába, hogy megbizonyosodjanak róla: Roddy további szerencsétlen balesetek nélkül távozik. A fogadóteremben maradók nevetni és hujjogni kezdtek örömükben, hogy királyuk ilyen jól elbánt az emberrel.
De Catti-brie nem osztozott az általános jókedvben. Ezt Bruenor is észrevette, és sejtette az okát. Roddy meséje, akár igaz volt, akár nem, végre kételyeket ébresztett a kislányban.
– Na tessék – mondta neki Bruenor durván, hogy eldöntse a kislány kételyeit. – A drow üldözött gyilkos. Jobb lesz. ha komolyan veszed a figyelmeztetéseimet, te lány!
Catti-brie ajkai eltűntek, ahogy keserűen beharapta őket. Drizzt nem sokat mesélt neki felszíni életéről, de nem tudta elhinni, hogy ez a drow, akit már elég jól megismert, képes lehet gyilkosságra. De nem tagadhatta a nyilvánvalót sem: Drizzt sötételf, és tapasztaltabb apja már csak ezért hitelt adott McGristle meséjének.
– Hallasz, te lány? – morogta Bruenor.
– Össze kell hoznod őket! – mondta hirtelen Catti-brie. – A drow-t, Cassiust meg ezt a ronda Roddy McGristle-t. Meg kell...
– Ez nem a mi dolgunk! – fojtotta bele a szót Bruenor. Könnyek csorogtak le Catti-brie arcán apja hirtelen ordítására. Mintha az egész világ fordult volna egyet vele. Drizzt veszélyben van, de még nagyobb veszedelemben forog a múltja igazsága. És Catti-brie-nek még jobban fájt, hogy az apja, akit szeretett és csodált, amióta csak az eszét tudta, most mintha megsüketült volna az igazság hangjával szemben.
Ebben a szörnyű pillanatban Catti-brie azt az egyetlen dolgot tette, amit egy tizenegy éves kislány tehet ilyen helyzetben – elfordult Bruenortól és megszökött.
Catti-brie nem igazán tudta, mit akar elérni, amikor felfelé szaladt Kelvin halmának oldalán, megszegvén Bruenornak tett ígéretét. De nem tudott ellenállni a vágynak, hogy ide jöjjön, bár nem sokat tehetett Drizztért azon kívül, hogy figyelmezteti Roddy McGristle-re.
Nem tudta számbavenni minden aggodalmát, de aztán egyszer csak ott állt a drow előtt, és rádöbbent az igazi okra, amiért mindezt végigcsinálta. Nem Drizzt miatt jött, bár őt is szerette volna biztonságban tudni. A saját lelki békéje miatt kellett elindulnia.
– Sosem beszéltél a maldobari Thistledownokról – mondta jegesen üdvözlés helyett, lehervasztva a drow mosolyát. A Drizzt arcára kiülő sötét kifejezés világosan mutatta fájdalmát.
Mivel azt hitte, hogy Drizzt ezzel a szomorúsággal mintegy beismeri bűnösségét, a kislány sarkon fordult és el akart szaladni. De Drizzt elkapta a vállát. Valóban elátkozott teremtmény lesz, ha még ez a kislány, aki teljes szívével elfogadta őt, ha még ez a gyerek is hinni kezd a hazugságoknak.
– Én nem öltem meg senkit – suttogta a szipogó kislánynak –, csak azokat a szörnyetegeket, akik kiirtották a Thistledown-családot. Erre szavamat adom! – Aztán a maga teljességében elmesélte a történetet, a meneküléssel együtt Falconhand Úrnő csapata elől.
– Most pedig itt vagyok – fejezte be. – És igyekszem túltenni magam mindezen, bár tudom, hogy soha, de soha nem tudom elfelejteni.
– Ti ketten kétféleképpen mesélitek – felelte Catti-brie. – Mármint te meg Roddy McGristle.
– McGristle? – Drizztnek elállt a lélegzete. Évek óta nem látta a hegyi embert, és Roddyra csak mint múltja egy darabjára gondolt.
– Ma étkezett – mondta Catti-brie. – Kövér ember sárga kutyával. Rád vadászik.
Drizzt el volt keseredve. Hát már sosem menekülhet a múltja elől? Hogyan remélheti így valaha is, hogy befogadják?
– McGristle azt mondta, te ölted meg őket – folytatta Catti-brie.
– Akkor csak a mi szavainkból indulhatsz ki – következtetett Drizzt. – És egyik történetre sincs bizonyíték. – A beálló csend mintha órákig tartott volna.
– Már az elején sem tetszett nekem az a dühös, durva ember -szippantott Catti-brie, és először mosolyodott el azóta, hogy találkozott McGristle-lel.
Barátságuknak ez a megerősítése nagyon meghatotta az elfet, de nem feledkezhetett meg a fölötte lebegő veszedelemről sem. Szembe kell szállnia Roddyval, és talán másokkal is, ha a fejvadásznak sikerült nyugtalanságot keltenie – ami nem nehéz Drizzt származását tekintve. Vagy megint menekülhet, hogy csak az út legyen az otthona.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Catti-brie, mert érezte, hogy kínlódik.
– Miattam ne aggódj – nyugtatta a drow, és megölelte a kislányt: ez talán már a búcsú. – Későre jár. Haza. kell menned.
– Meg fog találni – mondta Catti-brie komoran.
– Nem – felelte Drizzt nyugodtan. – Egyhamar nem. Guenhwyvar segítségével távol tarthatom Roddy McGristle-t addig, amíg ki nem találok valamit. Most pedig menj! Az éjszaka hamar jön, és nem hinném, hogy apád örülne, ha megtudná, hogy itt voltál.
A gondolat, hogy megint az apja elé kell állnia, mozgásba lendítette Catti-brie-t. Elköszönt Drizzttől és elfordult, de aztán visszarohant a drow-hoz, és szorosan átölelte. Kissé megkönnyebbülve szaladt le a hegyről. Még nem tett semmit a barátjáért, de a drow gondjai semminek tűntek saját megkönnyebbülése mellett, hogy a barátja nem az a szörnyeteg, aminek mondták.
Ez az éjszaka valóban sötét lesz Drizzt Do'Urdennek. Eddig nem gondolt Roddy McGristle-lel, de most itt volt a veszedelem, és Catti-brie-n kívül senki sem kel a védelmére.
Egyedül fog állni – megint –, ha egyáltalán meg akar állni. Nem volt szövetségese Guenhwyvaron és a szablyáin kívül, a Roddy elleni harc lehetősége pedig – akár veszít, akár nyer – egyáltalán nem vonzotta.
– Ez nem otthon – motyogta Drizzt a fagyos szélnek. Elővette az ónix szobrocskát, és hívta párduc társát. – Jöjj, barátom – mondta a macskának. – Menjünk, mielőtt rajtunk az ellen.
Guenhwyvar éberen őrködött, míg Drizzt összeszedte a holmiját, kiürítette lakását.
Törpetréfa
Catti-brie hallotta a kutya morgását, de már nem volt ideje cselekedni, amikor a hegyi ember kiugrott egy kő mögül, és durván elkapta a karját. – Tudtam, hogy tudod! – rikoltotta McGristle, és áporodott lehelete a kislány arcába csapott.
Catti-brie sípcsonton rúgta. – Eressz el! – kiáltotta. – Roddy meglepve tapasztalta, hogy semmi félelem nincs a hangjában. Mikor a kislány újra megpróbált belerúgni, jól megrázta.
– Okod volt rá, hogy ide gyere a hegyre – jelentette ki Roddy nyugodtan, de a fogásán nem lazított. – A drow-hoz jöttél – tudtam, hogy a barátod. Láttam a szemeden!
– Nem tudsz te semmit! – fröcsögte Catti-brie. – Összevissza hazudozol!
– A drow elmondta a meséjét a Thistledownokról, mi? – kérdezte Roddy, mert könnyedén felismerte a helyzetet. Catti-brie ekkor már tudta, hogy dühében hibát követett el, és elárulta a hegyi embernek, hogy helyes volt a sejtése.
– A drow? – nézett rá Catti-brie értetlenül. – Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Roddy nevetett. – A drow-nál voltál, kislány. Épp elég világosan elárultad. Most pedig szépen elviszel hozzá.
Catti-brie rávicsorgott: újabb durva rázás lett a jutalma.
Aztán Roddy arca egyszeriben meglágyult, de Catti-brie-nek ez a tekintet még az előzőnél is kevésbé tetszett. – Talpraesett kislány vagy, nem igaz? – dorombolta Roddy, megfogta Catti-brie másik vállát is, és maga felé fordította a gyereket. – Csupa élet, mi? El fogsz vinni a drow-hoz, semmi kétség, kislány. De előbb valami mást fogunk csinálni, hogy lásd: Roddy McGristle-lel senki sem szegülhet szembe. – Simogatása Catti-brie arcán nevetségesen groteszknek tűnt, mégis tagadhatatlanul és ijesztően fenyegetőnek, és Catti-brie azt hitte, menten elhányja magát.
Catti-brie-nek ebben a pillanatban minden erejére szüksége volt, hogy meg tudjon állni Roddyval szemben. Csak fiatal kislány volt, de a Harcpöröly klán komorarcú törpéi, egy büszke és szívós nép közt nevelkedett. Bruenor harcos volt, és a lánya is. Catti-brie térde Roddy ágyékába vágott, és amikor a hegyi ember szorítása gyengült, a lány bele akart karmolni az arcába. Újra rúgott, ezúttal kevesebb eredménnyel, de Roddy védekező rándulása elég volt, hogy majdnem teljesen kitépje magát.
De Roddy acélos szorítása hirtelen megerősödött a csuklóján, és egy pillanatig vadul tusakodtak. Aztán Catti-brie hasonlóan erős szorítást érzett a másik, szabad kezén, és még mielőtt felfoghatta volna, mi történik, már ki is rántották Roddy szorításából, és egy sötét alak lépett melléje.
– Hát eljöttél, hogy szembenézz a végzeteddel – vicsorogta Roddy örömmel Drizzt felé.
– Fuss el – mondta Drizzt Catti-brie-nek. – Ez nem a te ügyed. -A rémült és döbbent Catti-brie nem ellenkezett.
Roddy keze a Vércsapoló markolatára fonódott. A fejvadász már állt szemben a drow-val, és nem is gondolt rá, hogy versenyre keljen a másik fürge lépteivel. Egy biccentéssel eleresztette a kutyát.
A kutya félúton volt Drizzt felé, és éppen rávetette volna magát, amikor Guenhwyvar maga alá temette, és oldalra sodorta. A kutya lábra állt, és bár nem sérült meg komolyan, mindig jócskán hátrált, valahányszor a párduc rámordult.
– Elég ebből – mondta hirtelen komolysággal Drizzt. – Éveken és mérföldeken át hajszoltál. Tiszteletreméltó a kitartásod, de haragod nem indokolt. Én nem öltem meg a Thistledownokat. Sosem emeltem volna rájuk fegyvert!
– A Kilenc Pokolba a Thistledownokkal! – dörögte Roddy. – Hát azt hiszed, ez a lényeg?
– Nem kapsz vérdíjat sem a fejemért – folytatta Drizzt.
– A Kilenc Pokolba az arannyal! – rikoltott Roddy. – Elvetted a kutyámat meg az egyik fülemet, drow! – Egyik mocskos ujjával összekaristolt arca oldalára mutatott.
Drizzt érvelni akart, emlékeztetni Roddyt arra, hogy ő maga kezdte a harcot, és hogy a saját fejszéje döntötte ki a fát, ami megszaggatta az arcát. De értette Roddy indítékát, és tudta, hogy semmire sem menne szavakkal. Megsértette Roddy büszkeségét, és egy Roddy-féle embernek ez jobban fájt minden testi sebnél.
– Én nem akarok harcot – jelentette ki Drizzt szilárdan. – Vidd a kutyádat és tűnj el, és ígérd meg, hogy többé nem üldözöl.
Roddy gúnykacajától Drizzt megborzongott. – A világ végéig kergetlek, ha kell, te drow! – ordította Roddy. – És mindig megtalállak. Nincs olyan mély barlang, ahova elbújhatsz előlem. Nincs olyan széles óceán! Elkaplak, drow! Most. vagy ha elfutsz, akkor később.
Roddy sárga fogai kivillantak nevettében, és óvatosan Drizzt felé lépett. – Elkaptalak, drow – hörögte halkan a fejvadász. Egyetlen váratlan ugrással a drow-nál termett, és vadul megsuhintotta a Vér-csapolót. Drizzt hátraszökkent.
Egy második csapás hasonló eredménnyel járt volna, de Roddy inkább cselesen megfogta a mozdulatot, és visszakézből vágott Drizzt nyaka felé.
Egy pillanat alatt rajta volt ellenfelén és vadul csapkodott a fejszéjével. – Maradj már nyugodtan! – rikoltotta Roddy, mikor Drizzt oldalt lépett, elugrott vagy lebukott egy-egy csapás elől. Drizzt tudta, hogy veszedelmes kockázatot vállal, amikor nem viszonozza a támadásokat, de remélte, hogy ha ki tudja fárasztani a kövér embert, akkor talán lehetőség lesz békésebb megoldásra is.
Roddy termetéhez képest gyors és ügyes volt, Drizzt viszont sokkal fürgébb nála, és a drow tudta, hogy a játék még sokáig eltarthat így.
A Vércsapoló oldalról suhintott, Drizzt mellkasa magasságában. De ez csak színlelt támadás volt, hogy Drizzt lebukjon, és Roddy arcon tudja rúgni.
De Drizzt átlátott a cselen. Lehajlás helyett ugrott, szaltózva átröppent a fejsze felett, és még közelebb is ért földet Roddyhoz. Most Drizzt támadott: mindkét szablyája markolatával Roddy arcába vágott. A fejvadász hátratántorodott, és érezte, hogy meleg vér folyik az orrából.
– Menj el – mondta Drizzt őszintén. – Vidd a kutyádat, vissza Maldobarba, vagy bárhová, ahol az otthonod van.
Ha Drizzt azt hitte, hogy Roddy megadja magát egy ilyen újabb megaláztatás után, alaposan tévedett. Roddy dühödten elbődült, és előreszegezett vállal nekirohant a drow-nak, hogy ledöntse.
Drizzt a kardjai markolatával Roddy leszegett fejére vágott, aztán tigrisbukfenccel átvetette magát támadója háta fölött. A fejvadász a földre nyekkent, hamar feltérdelt, és egy tőrt hajított a visszaforduló Drizzt felé.
Drizzt az utolsó pillanatban látta meg a tőr villanását és kardja pengéjével ütötte el. Újabb tőr érkezett, aztán megint újabb, és Roddy mindig egy lépéssel közelebb ment a drow-hoz, akit lefoglaltak a hárítások.
– Ismerem a trükkjeidet, te drow – hörögte Roddy ördögi vigyorral. Két gyors lépéssel megint Drizztnél termett és Vércsapoló újra akcióba lendült.
Drizzt oldalra vetette magát, és néhány lábbal arrébb állt fel. Roddy töretlen önbizalma kezdte nyugtalanítani a drow-t: a fejvadász már több olyan találatot kapott, ami más embert leterített volna, és Drizzt nem tudta, mennyit bír még el a hegyi ember. Ez a gondolat arra az elkerülhetetlen döntésre juttatta, hogy már ne csak a kardja markolatával üsse az embert.
A Vércsapoló megint oldalról érkezett. Drizzt most nem tért ki. A fejsze útjába lépett, és egyik szablyájával hárította a csapást, miközben Roddy védtelen maradt a másik karddal szemben. Három gyors vágással lezárta Roddy egyik szemét, de a fejvadász csak vigyorgott és rohamozott újra: megragadta Drizztet, és a földre nyomta könnyebb ellenfelét.
Drizzt tekergeti és csapkodott, látta, hogy hibázott. Ilyen testközelben nem vehette fel a versenyt Roddy erejével, korlátozott mozgási lehetősége pedig megfosztotta a gyorsaság előnyétől. Roddy rajta maradt, és emelte a kezét, hogy lesújtson a Vércsapolóval.
Csak sárga kutyája vakkantása figyelmeztethette, ez pedig nem volt elég, hogy időben elkerülje a párduc rohamát. Guenhwyvar ledöntötte Roddyt Drizztről, és a földre csapta. De a hegyi embernek még volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy a tovasuhanó párduc oldalába vágjon a fejszével.
A makacs kutya rohanvást érkezett, de Guenhwyvar magához tért, megfordult Roddy körül és elzavarta az ebet.
Mikor Roddy visszafordult Drizzthez, a szablyák olyan suhogó tánca fogadta, amit nem tudott sem követni, sem hárítani. Drizzt látta a vágást a párducon, és bíbor szemei már nem mutattak békés tárgyalási szándékot. Egy markolat csattant Roddy arcán, ezt pedig egy kardlap követte. Csizma rúgott a hasába, a mellébe, aztán az ágyékába, látszólag egyetlen mozdulattal. Roddy érzéketlenül, vicsorogva tűrte mindezt, de a dühödt drow nem állt meg. Egyik kardja megint a fejsze foka alá akadt, Roddy pedig rohamra indult, hogy újra a földre vigye Drizztet.
De Drizzt másik fegyvere csapott le előbb, és belehasított Roddy alkarjába. A fejvadász hátraugrott, sebesült kezéhez kapott, és elejtette a Vércsapolót.
Drizzt nem állt le. Támadása teljesen felkészületlenül érte Roddyt, rúgásaitól és ütéseitől az ember megtántorodott. Aztán a drow magasra szökkent a levegőbe és egyenesen kirúgott páros lábbal, pontosan Roddy állkapcsába. A hegyi ember elesett. De aztán megrázta magát és megpróbált felállni is, csakhogy két kardpenge fogta közre a nyakát.
– Mondtam, hogy menj utadra – szólt komoran Drizzt, és meg sem mozdította a pengéit, csak hagyta, hogy Roddy érezze a hideg fém érintését a nyakán.
– Ölj meg – felelte Roddy nyugodtan, ráérezve ellenfele gyenge pontjára –, ha mersz!
Drizzt tétovázott, de kemény arca mit sem enyhült. – Menj utadra! – mondta, amilyen nyugodtan csak bírta, pedig tudta, milyen nehéz percek várnak rá.
Roddy az arcába nevetett. – Ölj meg, te fekete ördög! – dörögte, miközben térdelve maradt ugyan, de Drizzt felé araszolt. – Ölj meg, különben én kaplak el! Ebben ne kételkedj, drow. Én elmegyek utánad a világ végére vagy a föld alá is, ha kell.
Drizzt elsápadt és segélykérően Guenhwyvarra nézett.
– Ölj meg! – kiáltott fel Roddy, már-már hisztérikusan. Megragadta Drizzt kezét és húzni kezdte. Csillogó vércsíkok jelentek meg a nyaka két oldalán. – Ölj meg engem is, ahogy a kutyámat!
Drizzt iszonyodva próbált elhúzódni, de Roddy kezei mintha vasból lettek volna.
– Nincs bátorságod hozzá? – rikoltotta a fejvadász. – Akkor majd én segítek! – Élesen megrántotta Drizzt kezét, még mélyebb sebeket vágva saját nyakába, és ha érzett is fájdalmat, szakadatlan vigyora nem enyhült.
Zavaros érzelmek árasztották el a drow-t. A legszívesebben azonnal megölte volna Roddyt, nem annyira bosszúból, mint inkább tehetetlenségből, de tudta, hogy képtelen rá. Drizzt tudomása szerint Roddy csak annyit követett el, hogy üldözte őt, ez pedig nem volt elég indok. Drizztnek az elvei miatt tisztelnie kellett az emberi életet, még ha egy olyan nyomorultról volt is szó, mint Roddy.
– Ölj meg! – kiáltozta újra és újra Roddy, ocsmány örömet lelve Drizzt növekvő undorában.
– Nem! – ordította a drow Roddy arcába elég erővel ahhoz, hogy elhallgattassa. Drizzt már remegett a dühtől, és nem akarta újra hallani Roddy eszelős kiáltását. Térdét Roddy nyakára tette, kirántotta a csuklóit a hegyi ember szorításából, aztán a két kardmarkolattal egyszerre csapott Roddy halántékára.
Roddy szemei összeakadtak, de nem ájult el, makacsul lerázta magáról a csapást. Drizzt újra és újra ráütött, míg végre le nem csapta. Elborzadt saját tettétől és a fejvadász dacos kitartásától.
Mikor haragja kitombolta magát, Drizzt az ember fölé állt. Reszketett, és bíbor szeme könnytől csillogott. – Zavard el messzire azt a kutyát! – kiáltotta Guenhwyvarnak. Aztán iszonyodva ledobta véres kardjait, és lehajolt, hogy megbizonyosodjon róla: Roddy nem halt meg.
Roddy arra ébredt, hogy sárga kutyája ott áll felette. Sötétedett, és a szél is feltámadt. Fájt a feje és a karja, de nem törődött a fájdalommal: csak a hajsza folytatása járt az eszében. Most már biztos volt benne, hogy Drizztnek soha nem lesz ereje megölni őt. A kutyája azonnal szagot fogott, vissza dél felé, így elindultak. Roddy idegei épp csak egy kicsit rándultak össze, amikor egy kiugró sziklát megkerülve a vörös szakállú törpével és a lánnyal találta szembe magát.
– Többet hozzá ne merj érni a lányomhoz, McGristle! – figyelmeztette Bruenor.
– Szövetségben van a drow-val! – ellenkezett Roddy. – Szólt a gyilkos ördögnek a jövetelemről!
– Drizzt nem gyilkos! – kiabálta vissza Catti-brie. – Nem ölte meg a parasztokat! Azt mondja, te csak azért mondod ezt, hogy másokat is ráuszíts! – Catti-brie hirtelen rádöbbent, hogy ezzel beismerte apjának: valóban találkozott a drow-val. Mikor Catti-brie hazaért, csak McGristle durvaságáról tett említést.
– Szóval elmentél hozzá – konstatálta Bruenor, láthatóan meg-bántottan. – Hazudtál nekem, és a drow-nál voltál! Mondtam, hogy ne tedd. És te megígérted...
Bruenor panasza nagyon fájt Catti-brie-nek, de ragaszkodnia kellett a hitéhez. Bruenor becsületességre nevelte, de ebben az is benne van, ahhoz is hűnek kell maradnia, amit igaznak hisz. – Egyszer azt mondtad nekem, hogy mindenki megkapja, amit érdemel – vágott vissza Catti-brie. – Te mondtad, hogy mindenki más, és mindenkit annak kell látni, ami. Én láttam Drizztet, és tudom, milyen igazából. Nem gyilkos! Ő pedig – mutatott vádlón Roddyra – hazudik! És szégyellem, hogy én is hazudtam, de nem hagyhattam, hogy ez itt elkapja Drizzt!
Bruenor elgondolkodott ezeken a szavakon, aztán szorosan megölelte a lányát. Még mindig fájt neki a hazugsága, de büszke volt rá, hogy a lány kiállt hite mellett. Bruenor valójában nem Catti-brie miatt jött ki, róla azt hitte, hogy a bányákban kószál, hanem Drizztet akarta megtalálni. Minél többet gondolkodott a sarki féregeseten, annál biztosabb volt benne, hogy a drow segíteni jött, nem ellene harcolni. Most pedig, a történtek fényében nem sok kétség maradt.
– Drizzt jött és kiszabadított ennek a kezéből – folytatta Catti-brie. – Megmentett.
– A drow összezavarta a fejét – győzködte Roddy, mert érezte Bruenor növekvő ellenszenvét, és nem akart harcolni a veszedelmes törpével. – Gyilkos kutya, ha mondom, és ugyanezt mondaná Bartholemew Thistledown is, ha a halottak beszélni tudnának!
– Bah! – horkantott Bruenor. – Nem ismered ezt a lányt, különben kétszer is meggondolnád, hogy hazugnak nevezd. És mondtam már neked, Roddy McGristle, nem szeretem, ha ijesztgetik a lányomat! Jobb lesz, ha eltakarodsz a völgyemből. Minél hamarabb, annál jobb.
Roddy felmordult, a kutyája úgyszintén, és az eb a hegyi ember és a törpe közé ugrott, a fogait mutogatva Bruenor felé. Bruenor nemtörődöm mozdulattal vállat vont, és visszamorgott a kutyára, csak hogy bosszantsa.
A kutya a törpe bokája felé kapott, mire Bruenor a szájába dugta a csizmáját és az alsó állkapcsát a földre szegezte. – És vidd a büdös kutyádat is! – dörögte, bár megcsodálta az állat húsos combját, és megint arra gondolt, milyen jó hasznát tudná venni a konyhában.
– Oda megyek, ahová akarok, törpe! – kiáltotta vissza Roddy. -Elkapom a drow-t, és ha még a völgyedben van, akkor én is itt maradok!
Bruenor kiérezte Roddy hangjából a tehetetlen csalódottságot, és szemügyre vette a vágásokat Roddy arcán és karján. – Megszökött előled – kacagott fel a törpe, és ez érzékenyen érintette Roddyt.
– De nem sokáig! – ígérte Roddy. – És egy törpe sem fog az utamba állni!
– Menj vissza a bányákba – mondta Catti-brie-nek Bruenor. – És mondd meg a többieknek, hogy egy kicsit késni fogok a vacsoráról – A fejsze lekerült a válláról.
– Lásd csak el jól a baját – morogta magában Catti-brie, nem kételkedve apja ügyességében. Csókot nyomott Bruenor sisakjának a tetejére, aztán boldogan elszaladt. Az apja megbízott benne, és akkor mi lehetne rossz ezen a világon?
Roddy McGristle és háromlábú kutyája hamarosan elhagyta a völgyet. Roddy meglátta a gyengeséget Drizztben, és így talán győzhetett ellene, de semmi ilyesmit nem látott Harcpöröly Bruenorban. Bruenor leterítette Roddyt, méghozzá elég könnyen, Roddy egy percig sem kételkedett benne, hogy ha a törpét kérte volna: ölje meg, Bruenor örömest megteszi.
A déli lejtő tetejéről, ahonnan utolsó pillantását akarta vetni Tízvárosra, Drizzt látta a szekeret kizötyögni a völgyből, és sejtette, hogy ez a fejvadász. Nem értette teljesen, mit jelent ez, de azt nem hitte, hogy Roddy hirtelen jellembeli változáson esett át. Drizzt lenézett összepakolt holmira és azon gondolkodott, most hova menjen.
A városok fényei már felgyulladóban voltak, és Drizzt vegyes érzelmekkel figyelte őket. Sokszor megmászta ezt a lejtőt, mert elbűvölte a környezet, és mert azt hitte, otthonra talált. Milyen másnak látott most mindent! Roddy McGristle megjelenése emlékeztette Drizztet, hogy számkivetett, és örökre az is marad.
– „Drizzt” – motyogta magában az átkozott szót. Ebben a pillanatban nem hitte, hogy valaha is otthont találhat, nem hitte, hogy egy drownak, aki szívében nem drow, helye lehet a Birodalmakban, akár a felszínen, akár a Mélysötéten. A remény, ami mindig is kísértette Drizzt fáradt szívét, most teljesen eltűnt.
– Bruenor Kilátójának hívják ezt a helyet – mondta egy mogorva hang a drow mögött. Drizzt megpördült, és már menekült volna, de a vörös szakállú törpe túl közel volt ahhoz, hogy elcsusszanhasson mellette. Guenhwyvar a fogát vicsorgatva sietett gazdája mellé.
– Küldd el ezt a macskát, elf – mondta Bruenor. – Ha ez is olyan rossz ízű, mint a kutya, akkor nekem nem kell!
– Az én helyem – folytatta a törpe –, hisz én vagyok Bruenor, és ez Bruenor Kilátója.
– Nem láttam semmilyen birtokjelet – felelte Drizzt felháborodva, mert türelmét megviselte a hosszú út, ami most, úgy tűnt, még hosszabbra nyúlik. – Most már tudom, hogy a tiéd, úgyhogy elmegyek. És légy nyugodt, törpe. Nem fogok visszajönni.
Bruenor felemelte az egyik kezét, részint hogy elhallgattassa a drow-t, részint hogy itt tartsa. – Csak egy kőhalom – mentegetődzött, és ez volt a leginkább bocsánatkérésszerű mondat, ami Bruenor szájából valaha is elhangzott. – A magaménak neveztem ki, de minek? Attól még csak egy nyavalyás kőhalom.
Drizzt félrehajtott fejjel figyelte a törpe különös morgását.
– Semmi sem az, aminek látszik, drow! -jelentette ki. – Semmi! Azt követjük, amit tudunk, ugye? De aztán egyszer csak rájövünk, hogy amit tudunk, az nem az, mint amit hittünk, hogy tudunk. Bár egy kutya lehet finom – elég jól nézett ki –, de most a gyomrom minden lépésnél átkoz!
A kutya második említése hirtelen magyarázattal szolgált Roddy McGristle távozására. – Te küldted el -jelentette ki Drizzt, és lemutatott a völgyben vezető útra. – Te térítetted le a nyomomról Roddy McGristle-t.
Bruenor szinte meg sem hallotta, és úgysem ismerte volna be semmi szín alatt a jóindulatú cselekedetet. – Sose bíztam az emberekben – felelte őszintén. – Sose lehet tudni, miben törik a fejüket, és amikor már kiderül, akkor sokszor túl késő helyrehozni a bajt! De a többi népekről mindig egyenesen gondolkodtam. Végül is egy elf az elf, a gnóm meg gnóm. Az orkok sík ostobák és ocsmányak. Sosem láttam másmilyet, pedig ismertem egy párat! – csapott a fejszéjére Bruenor, és Drizzt nem értette félre.
– A drowk-ról is ilyen feketén-fehéren gondolkodtam – folytatta Bruenor. – Sosem találkoztam velük – de nem is akartam. Ki akarna, kérdem én? A drow-k rosszak, aljas szívűek, így mondta nekem apám, az apám apja és mindenki más. – Termalaine fényeire nézett nyugatra, a Maer Dualdon mellett, megrázta a fejét, és belerúgott egy kavicsba. – Most meg meghallottam, hogy egy drow kószál a völgyemben, mit tehet ilyenkor egy király? Aztán a lányom meg odamegy hozzá! – Hirtelen tűz gyúlt a törpe szemében, de gyorsan el is halt, szinte bocsánatkérően, amikor Drizztre nézett. – A szemembe hazudik – ilyet sosem tett azelőtt, és soha többet nem is fog, ha van esze!
– Nem az ő hibája – mentegetődzött Drizzt, de Bruenor intett, mintha félre akarná tolni az egész dolgot.
– Azt hittem, hogy tudom, amit tudok – folytatta rövid szünet után, szinte panaszosan Bruenor. – Hogy ismerem a világot. Könnyű ezt hinni, amikor valaki örökké egy üregben lakik.
Visszanézett Drizztre, egyenesen a homályos fényű bíbor szemekbe. – Bruenor Kilátója? – vont vállat lemondóan a törpe. – Mit is jelent ez, drow, nevet aggatni egy kőhalomra* Azt hittem, tudom, mint ahogy azt is hittem, hogy a kutya jóízű – Bruenor megtapogatta a hasát, és megborzongott. – Hívom hát inkább csak kőhalomnak, és nem tekintem a magaménak. Vagy hívjuk Drizzt Kilátójának, és akkor te rúghatsz ki innen engem!
– Nem tenném – felelte Drizzt csendesen. – Talán még akkor sem tudnám megtenni, ha akarnám!
– Nevezd, aminek akarod! – kiáltotta Bruenor, hirtelen elbizonytalanodva. – Mondd a kutyára, hogy tehén – attól még nem lesz más íze! – Bruenor tehetetlenül az égnek emelte karját, megfordult és dörmögve lecsörtetett a kőösvényen.
– És tartsd szemmel a lányom – hallotta Drizzt Bruenor hangosabb felkiáltását az általános morgás közepette. – Ha már olyan makacs, és állandóan a büdös jetikhez meg ahhoz a férges hegyhez mászkál! Tudd meg, hogy én téged... – a többi már nem hallatszott, mert a törpe eltűnt a kanyarban.
Drizzt nem tudta teljesen értelmezni Bruenor zsörtölődő litániáját, de nem volt rá szükség, hogy tökéletes rendbe állítsa a törpe szavait. Guenhwyvar fejére tette a kezét, és remélte, hogy a párduc is gyönyörködik a hirtelen ismét csodálatos panorámában. Drizzt tudta, hogy sokat fog ő még ülni ezen a halmon, Bruenor Kilátóján, és figyeli az életre kelő fényeket, mert összegezve mindazt, amit a törpe mondott, Drizzt egyetlen tömör mondathoz jutott, amire oly régen várt már:
Isten hozott itthon.
Az ismert birodalmak mindenfajtája közül egy sem olyan zavarba ejtő, vagy zavart, mint az emberek. Mooshie meggyőzött, hogy az istenek nem külső lények, hanem csak azt személyesítik meg, ami a szívünkben lakik. Ha ez igaz, akkor az emberek számos különféle istene – gyökeresen különböző viselkedésű istenségek – sokat elárulnak a fajtáról.
Ha egy félszerzetet, elfet vagy törpét látunk, vagy bármilyen más jó vagy rossz fajt, elég jól tudjuk, mire számítsunk. Persze vannak kivételek: én is annak tartom magamat! De egy törpe nagy valószínűséggel mogorva lesz, bár becsületes, és még sosem találkoztam olyan elffel, de még csak nem is hallottam olyanról, aki jobban szerette a barlangokat a szabad levegőnél. De hogy egy ember mit szeret, azt csak ő tudja – ha egyáltalán rájön.
A jóság és gonoszság szempontjából az emberi fajt nagyon óvatosan kell megítélni. Harcoltam vérszomjas gyilkos emberekkel, láttam ember-varázslókat, akik annyira el voltak telve a hatalmukkal, hogy irgalmatlanul elpusztítottak mindenkit, aki az útjukba került, és láttam városokat, melyek arra épültek, hogy az egyik ember élősködőit a másikon, és pompás palotákban lakott, míg más férfiak és nők, de még gyerekek is, éheztek, és a mocskos csatornákban haltak meg. De találkoztam más emberekkel is – Catti-brie-vel, Mooshie-val, Wulfgarral, Termalaine Agorwallal – akiknek becsületessége minden kétségen felül áll, és akiknek hozzájárulása az általános jóhoz rövid életük alatt több, mint amennyit a legtöbb törpe és elf fél évezred alatt tesz.
Valóban zavarba ejtő faj, és a világ sorsa egyre inkább az ő mindig nyújtózkodó kezükbe kerül. Talán kényes egyensúly jön létre, de unalmas biztosan nem lesz. Az emberek jobban szóródnak a jellemek skáláján, mint a többi fajok: ők az egyetlen „jóindulatú” faj, aki saját maga ellen visel háborút – riasztó rendszerességgel.
A felszíni elfek remélik, hogy minden jól végződik majd. Ők, akik a legtovább élnek és sok század születését látták, hisznek benne, hogy az emberi faj végül megérik a jóságra, hogy benne a gonosz elpusztítja saját magát, meghagyva a világot a többieknek.
Szülővárosomban megtapasztaltam a gonoszság korlátait, az önpusztítást és a magasabb célok elérésére való képtelenséget, akár még olyan célokét is, melyek a hatalom megszerzésére irányulnak. Emiatt én magam is reménykedem az emberekben, és a birodalmakban. Mivel ők a legváltozatosabbak, ők a leghajlékonyabbak is, és ők a legkészségesebbek elvetni azt, amiről megtudják, hogy hamis.
Az én puszta életben maradásom abból a hitből táplálkozott, hogy ennek az életnek van valami magasabb célja, hogy az elvek magukban hordják jutalmukat. Ezért nem tekintek előre kétségbeesetten, hanem inkább reménykedve, és azzal az elhatározással, hogy segíthetek elérni azokat a magaslatokat.
Ez hát az én mesém, olyan teljesen, amennyire vissza tudok rá emlékezni, és olyan teljesen, amennyire közölni akarom. Az én utam hosszú volt, tele korlátokkal, buktatókkal, és csak most, hogy annyi mindent hagytam magam mögött, csak most tudok őszintén beszámolni róla.
Sosem nézek vissza majd ezekre a napokra nevetve: túl nagy volt az ár, amit fizetnem kellett. De gyakran eszembe jut Zaknafein meg Belwar és Mooshie, és minden barátom, akit magam mögött hagytam.
Gyakran gondoltam az ellenségeimre is, arra a sok életre, amit a kardom kioltott. Az enyém erőszakos élet volt egy erőszakos világban, tele magam és szeretteim ellenségeivel. Magasztaltak szablyáim tökéletes vágásaiért, harci ügyességemért, és el kell ismernem, hogy sokszor én is büszkeséget, éreztem képességeim miatt. De mikor nem gondolok az izgalmakra, és jobban magamba nézek, sajnálom, hogy a dolgok nem történhettek másként. Fájdalommal emlékezem Masoj Hun'ettre, az egyetlen drow-ra, akit megöltem, pedig ő kezdte a harcot, és ő ölt volna meg, ha nem én bizonyulok erősebbnek. Tudom igazolni a tetteimet azon a napon, mégsem nyugszom soha bele ebbe a szükségszerűségbe. Kell lennie jobb megoldásnak, mint a kard.
Egy ilyen veszedelmekkel teli világban, ahol látszólag mindenhol orkok és trollok kószálnak, a harcosokat általában hősként üdvözlik és általános csodálatot élveznek. Szerintem azonban a „hős” több egyszerű erőnél és harci ügyességénél. Mooshie igazi hős volt, mert legyőzte fogyatékosságát, mert nem ijedt meg a kedvezőtlen esélyektől, és főleg azért, mert mindig világosan meghatározott elvek szerint cselekedett. És mi a helyzet Belwar Dissengulppal, aki barátjává fogadott egy renegát drow-t? Vagy Kopánccsal, aki inkább a saját életét adta, semhogy barátait veszélybe sodorja?
Ugyanígy hősnek tartom a Jeges Szelek Völgyéből Wulfgart is, aki a harci kedv fölé helyezte elveit. Wulfgar túllépett vad gyermekkorának tévedésein, megtanulta a világot a remény helyének, és nem lehetséges hódítások terepének látni. Bruenor pedig, a törpe, aki megtanította Wulfgart erre a fontos különbségre, a legjobb király, aki valaha élt a birodalmakban. Megtestesíti mindazokat az elveket, melyet a népe fontosnak tart, és ezért az életük árán is megvédik Bruenort, még haló leheletükkel is hozzá zengve éneket.
És végül, mikor összeszedte az erejét ahhoz, hogy megtagadja Malice Anyát, az apám, Zaknafein is hős volt. Zaknafein, aki élete során alulmaradt az elveiért és egyéniségéért vívott harcban, a végén győzedelmeskedett.
De ezek közül a harcosok közül senki sem múlja fölül azt a fiatal leányt, akit akkor ismertem meg, amikor először átutaztam Tízvároson. Azok közül, akikkel valaha is találkoztam, senki sem élt magasabb erkölcsi és tisztességben mérce szerint, mint Catti-brie. Rengeteg csatát megélt már, a szemeiben mégis ártatlanság csillog, mosolya pedig töretlen maradt. Szomorú lesz az a nap, az egész világ bánata, mikor disszonáns cinizmus fogja megtörni dallamos hangját.
Azok, akik pusztán fegyverforgató képességeim miatt neveznek hősnek, általában mit sem tudnak azokról az elvekről, amik kardomat vezérlik. Én annyiba veszem dicséretüket, amennyit valójában ér, nem magam miatt, hanem miattuk. Mikor Catti-brie hősnek nevez, akkor dagad a keblem a tudattól, hogy nem a kardom, hanem a szívem alapján ítélnek meg: ilyenkor el merem hinni, hogy indokolt ez a cím.
Így végződik a mesém – de hát merhetem ezt mondani? Itt ülök most kényelemben a barátom. Mithril Csarnok jó királya mellett, és minden nyugodt, békés, virágzó. A drow végre valóban megtalálta otthonát és helyét. De mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy fiatal vagyok még. Még tízszer annyi időm van hátra, mint amennyit már leéltem. És minden jelenlegi elégedettségem ellenére a világ még mindig veszedelmes hely, ahol egy erdőjárónak nem csak az elveire, de a fegyvereire is támaszkodnia kell.
Merhetem hinni, hogy a történetem itt véget ér?
Azt hiszem, nem.
Drizzt Do’Urden