VÁMPÍRKRÓNIKÁK
Anne Rice
MEMNOCH A SÁTÁN

(Tartalom)

 

 

Stan Rice-nak, Christopher Rice-nak
és Michelle Rice-nak
John Prestonnak Howard és Katherine Allen O'Briennek
Katherine bátyjának, John Allennek,
Mickey bácsinak Mickey fiának, Jack Allennek,
továbbá Jack minden utódjának

Valamint

Marian Leslie bácsinak, aki ott volt azon az éjszakán a Korona bárban
Szeretettel ajánlom nektek és minden rokonunknak, vérünknek ezt a könyvet

 

 

Bevezetés

 

Mielőtt hozzákezdenél e könyvhöz, szeretnék Hozzád néhány szót szólni, Kedves Olvasó!
A Memnoch, a Sátán a keresztény hitvilág egyes elemeit, a biológia és az evolúció logikáját, és a deista filozófia gondolatiságát elképesztő módon kombinálva egy lehetséges magyarázatot kínál a földi élet és értelem eredetére. Mint ilyen, mesébe csomagolt eszmefuttatás a Memnoch önmagában is kerek, egész történet. Része ugyanakkor egy regényfolyamnak, mely a Vámpírkrónikák címet viseli, és a vámpírokat és azok sajátos világát bátran használja fel arra, hogy a teremtéssel és evolúcióval foglalkozó gondolatokat igen sajátos, misztikus köntösbe burkolja. Emellett lazán kapcsolódik egy másik regénysorozat, A Mayfair-boszorkányok élete köteteihez is.
Hogy a kezedben tartott regény világának történelmét teljes gazdagságában tudd értékelni, szívesen elmondanám Neked, hogyan fonódik egymásba az előbbi két sorozat, miközben előkészíti a porondot a Memnoch, a Sátán eseményei számára. Lássuk hát!
A Vámpírkrónikák (és az ehhez szervesen illeszkedő Új vámpírtörténetek) című regénysorozat e sorok írása pillanatában 12 kötetet számlál. A Memnoch, a Sátán az ötödik a sorban. A sorozat tagjai a vámpírok eredetéről, történetéről és jelenkori cselekedeteiről szólnak, és időben a sorszámoknak megfelelően követik egymást. A Vámpírkrónikák – Új vámpírtörténetek mint sorozat kerek egész; ugyanakkor egy olyan világegyetemet mutat be, melyben nem a vámpír az egyedüli „természetfeletti” elem. Ezt a világot a vérivók mellett boszorkányok, szellemek, kísértetek, halhatatlanok és egyéb furcsa szerzetek népesítik be, az egyszerű halandókkal karöltve. A vámpírokról szóló könyvek tehát Anne Rice világának csak egyik aspektusával foglalkoznak részletesen.
A Mayfair-boszorkányok élete sorozat három regénye Rice fiktív világának boszorkányait és kísérteteit mutatja be, egy hihetetlenül ágas-bogas család több száz éves történetén keresztül. Hogy e sorozat szokatlan lényei ugyanazt a képzelt birodalmat népesítik be, mint a vámpírok, mi sem bizonyítja jobban, mint annak a rejtélyes tudóstársaságnak a léte, mely a „természetfeletti” jelenségeket vizsgálja mindkét regénysorozat történeteiben. E társaság, a Talamasca egyik tagja e könyv lapjain is feltűnik. A két regényfolyam egymástól függetlenül is olvasható, én azonban azt javaslom, Olvasó Barátom, hogy ne válaszd el őket egymástól. A Vámpírkrónikák későbbi köteteiben ugyanis számos szereplő fel fog bukkanni, aki A Mayfair-boszorkányok élete trilógiában főszerepet kapott! Ilyen szintű összefonódás a most kezedben tartott könyvben még nem valósul meg, de már itt is fel-feltűnnek utalások a Mayfair-könyvek eseményeire.
A két sorozat köteteit az alább ismertetett sorrend szerint a legcélszerűbb végigolvasni (a lista a könyvekben leírt események időbeli egymásutániságát is tükrözi):

Interjú a vámpírral (Vámpírkrónikák 1.)

Lestat, a vámpír (Vámpírkrónikák 2.)

A kárhozottak királynője (Vámpírkrónikák 3.)

Boszorkányok órája (A Mayfair-boszorkányok élete 1.)

Lasher (A Mayfair-boszorkányok élete 2.)

Táltos (A Mayfair-boszorkányok élete 3.)

A testtolvaj meséje (Vámpírkrónikák 4.)

Memnoch, a Sátán (Vámpírkrónikák 5.)

Pandora (Új vámpírtörténetek)

The Vampire Armand (Vámpírkrónikák 6.)

Vittorio, a vámpír (Új vámpírtörténetek)

Merrick (Vámpírkrónikák 7.)

Blood and Gold (Vámpírkrónikák 8.)

Blackwood Farm (Vámpírkrónikák 9.)

Blood Cantide (Vámpírkrónikák 10.)

A teljességhez tartozik még, hogy Rice két további, önálló regénye is beilleszthető a vámpírok és boszorkányok világát taglalok közé. Ezek: A Csontok Szolgálója (Szukits, 2000) és A múmia, avagy Ramszesz, a kárhozott (Szukits, 1999). Mindkét kötetet bármikor elolvashatod, nem muszáj beilleszteni az előbbi olvasási sorrendbe. Ugyanez igaz az írónő egyetlen vámpírnovellájára is, mely a The Master of Rampling Gate címre hallgat, és magyar nyelven még nem jelent meg.
Végezetül annyit, hogy a Memnoch, a Sátán utolsó oldalain találsz egy kronológiát, mely magában foglalja A Mayfair-boszorkányok élete trilógia és az eddig magyarul megjelent vámpírregények, valamint A Csontok Szolgálója és A múmia eseményeit.
Jó szórakozást!

Dr. Torkos Attila
Szeged, 2005. június 17.

 

 

AMIT ISTEN NEM TERVEZETT

Aludj jól,
Álmodj szépeket,
Járj a mély kúthoz
Amikor lehet,
Húzzál vizet, ragyogót,
Tudatban Isten sem tervezett
Ilyen jó evolúciót.
Szóljál majd neki,
Megtelt a kupánk;
Kereshet
Utat a
Pokol
Iránt .

Stan Rice
1993. június 24.

 

A FELAJÁNLÁS

A valaminek,
Ami nélkül a semmi
Fehér agyarával
Homérosz vadkanjaként
Csupálhatná
Az emberi
Plántát, neki
Ajánlom apám szenvedését.

Stan Rice
1993. október 16.

 

DUETT AZ IBERVILLE UTCÁN

Patkányt kér az egyik,
A fekete bőrruhás.
A kígyónak minden jó;
Nem válogat.
A másikat egy garázsban,
A boltból jövet látom:
Hattyú lesz a jégből,
amit Láncfűrésszel farag.

Stan Rice
1994. január 30.

 

 

Prológus

 

Itt Lestat beszél. Tudják, ki vagyok? Akkor ugorják át a következő pár paragrafust. Azt akarom, hogy azok, akikkel még nem találkoztam, első látásra szeressenek belém.
Nos tehát, íme, lássák a mai könyvre esedékes hősüket, a szőke, kék szemű, hat láb magas angolszász hím tökéletes utánzatát! Vámpír ő, méghozzá a legerősebbek egyike, akikkel összehozza önöket a sors. Szemfogam olyan apró, hogy nem lehet észrevenni, ha csak nem akarom, de nagyon éles, és legfeljebb néhány óráig tudok meglenni úgy, hogy ne kívánjam az emberi vért.
Természetesen nincs szükségem rá olyan gyakran. De hogy pontosan milyen gyakran van szükségem rá, azt nem tudom, mert még sose próbáltam ki.
Természetellenesen erős vagyok. Tudok repülni. Meg tudom hallani, miről beszélnek a város vagy akár a föld másik oldalán. Tudok olvasni a gondolatokban, tudok bájolni.
Halhatatlan vagyok. Gyakorlatilag 1789 óta nincsen korom.
Hogy egyedi lennék? Szó sincs róla. Talán úgy húsz vámpírja van még a világnak, akikről tudok. Ezeknek a felével bizalmas ismeretségben vagyok, és ennek a félnek a felét szeretem.
Tegyék hozzá ehhez a húszhoz azt a jó kétszáz csavargót és ismeretlent, akikről nem tudok, csak hébe-hóba hallom hírüket; aztán tetézzék meg azzal az ezernyi titkolózó halhatatlannal, akik emberi álcában csatangolnak.
Mindenkiből – férfiból, nőből, gyerekből – lehet vámpír. Nem kell hozzá más, csak egy vámpír, aki hajlandó áthozni önt azzal, hogy lecsapolja vérének nagyobbik részét, aztán hagyja, hogy ön visszaszívja belőle, vámpírvérrel vegyesen. Persze nemcsak ennyiből áll a dolog, de ha átvészeli, örökké fog élni. Amíg fiatal, elviselhetetlen szomjúságtól szenved, és valószínűleg ölnie kell minden éjszaka. Ha megéri az ezret, bölcsnek tűnik, és bölcsen fog szólni, akkor is, ha kölyökfejjel startolt; akkor majd azért iszik és öl – ha kell, ha nem –, mert nem bír ellenállni a csábításnak.
Ha ennél is tovább él – mert vannak, akik tovább élnek –, fehérebb, keményebb, és még szörnyűségesebb lesz. Olyan sokat fog tudni a szenvedésről, hogy nem szabadulhat majd a jóság és a kegyetlenség, az éleslátás és az eszelős vakság sebesen forgó kerekéből. Vélhetőleg meg is fog őrülni. Aztán visszanyeri az ép eszét. Az is lehet, hogy elfelejti, kicsoda.
Bennem egyesülnek a vámpír vénségének és ifjúságának legjobb oldalai. Csak kétszáz éves vagyok, ámde változatos okokból töltekezhettem az ősök erejéből. Modern érzékenységem a halott arisztokrata csalhatatlan ízlésével párosul. Pontosan tudom, ki vagyok. Gazdag vagyok. Gyönyörű vagyok. Láthatom a tükrökben és a kirakatok üvegében. Szeretek dalolni és táncolni.
Hogy miket művelek? Mindent, ami nekem tetszik.
Ezen most gondolkozzon el. Elég ez, hogy tovább akarja olvasni a történetemet? Netán olvasta már a korábbi vámpírmeséimet is?
Ebben ugyanis az a turpisság, hogy itt nem számít az én vámpírságom. Nem ez áll a történet középpontjában. Ez csak egy adottság, akárcsak ártatlan mosolyom, puhán doromboló, franciás kiejtésem, kecses járásom, amellyel illegetem magamat az utcán. Ez is benne van a pakliban. De ami itt történt, megtörténhetett volna egy halandóval is; sőt bizonyosan történt is már meg emberrel, ismét és meg fog történni!
Lelkünk van, önnek is, nekem is. Tudni akarjuk a dolgokat; ugyanazon a dúsan zöldellő, veszedelmes földön járunk. Egyikünk se tudja, mit jelent meghalni, akármit hordjunk is össze az ellenkezőjéről. Mert ha tudnák, én fix, hogy nem írnék, ön pedig nem olvasná ezt a könyvet.
Egy fontos dolgot nem szabad elfelejtenie miközben alászáll velem ebben a mesében: én azt a célt tűztem magam elé, hogy hőse leszek ennek a világnak. Erkölcsileg bonyolult, szellemileg kíméletlen, esztétikailag megkerülhetetlen jelenségnek tartom magamat, akinek éleslátása éget, mint a villám, és mondanivalója van az ön számára.
Tehát ha elolvassa, ezért olvassa el; mert itt Lestat beszél újból, és mert Lestat retteg, mert kétségbeesetten keresi a leckét, a létezés értelmét és a dalt, mert meg akarja érteni és értetni a történetét, és mert pillanatnyilag nincsen jobb sztorija, amit elmondhatna.
Ha ez nem elég, olvasson mást.
Ha elég, folytassa. Láncra fűzve diktáltam barátomnak és tollnokomnak ezeket a szavakat. Tartson velem, és csak figyeljen rám. Ne hagyjon egyedül.

 

 

Egy

 

Láttam, ahogy belép a főbejáraton. Magas, atléta termetű, barna szemű és hajú, a bőre még mindig elég füstös, mert sötét bőrben volt, amikor vámpírrá tettem. Kicsit túlságosan szaporázza a lépést, de azért még simán elmegy halandónak. Drága Davidem!
A lépcsőn álltam. A díszlépcsőn, hogy úgy mondjam. Ez is egy olyan istenien agyondíszített, fejedelmi, öreg hotel volt, ami csorog a bíbortól meg az aranytól, de azért kellemes. Áldozatom választotta, nem én. Áldozatom a lányával vacsorázott. Én pedig azt csippentettem ki Áldozatom agyából, hogy mindig itt találkozik a lányával New Yorkban, azon egyszerű okból, hogy az utca másik oldalán van a Szent Patrik-székesegyház.
David azonnal észrevett, ahogy lustán ácsorgók, a szokott liláskék szemüveg mögé rejtőzve: bronzbarnára sült arcú és kezű fiatalember, aki a változatosság kedvéért szalonképesre fésülte hosszú, szőke haját, és sötétkék, kétsoros Brooks Brothers öltönyben páváskodik.
Láttam, hogy akaratlanul elmosolyodik. Ismerte hiúságomat, valószínűleg azt is tudta, hogy a huszadik század utolsó évtizedének elején az olasz divat annyi lompos, slampos, topiák, formátlan gönccel árasztotta el a piacot, amihez képest egy férfi nem is választhat egy jól szabott, sötétkék Brooks Brothers öltönynél erotikusabb és hízelgőbb szerelést.
Különben is a szakértő szabás mindig részegítő koktélt alkot a szélfútta üstökkel. Ki tudná ezt nálam jobban?
De nem a ruhákról akarok most lantolni. Vigye el az ördög a ruhákat! Csak mert olyan büszke voltam magamra, hogy olyan vagyok, mint akit skatulyából húztak ki, ugyanakkor tele gyönyörűséges ellentmondásokkal, festett képre illő, hosszú fürtjeimmel, ahogy ott támaszkodtam kifogástalan öltönyömben, fejedelmi tunyasággal a korlátra, félig-meddig eltorlaszolva a lépcsőt.
Jött nyomban felém. Olyan szaga volt, mint a kinti zimankónak, amelyben emberek csúszkáltak a fagyos utcákon, és a csatornákban mocsokká olvadt a hó. Arca abban a természetfölötti derengésben izzott, amelyet csak én láthattam, szerethettem, méltányolhattam és csókolhattam.
Együtt mentünk fel a szőnyeges félemeletre.
Csak egy pillanatig haragudtam, amiért négyujjnyival magasabb nálam. Túlságosan örültem a haraghoz, túl boldog voltam, hogy viszontláthatom. És meleg árnyékok lengtek az itteni termekben, mert ez egy olyan hely volt, ahol az emberek nem bámulják meg egymást.
– Hát eljöttél – mondtam. – Erre nem számítottam.
– Na persze! – pirongatott azzal az elegáns brit kiejtéssel, ami fölött máig nem tudok napirendre térni. Mellbe vágó a puhán pergő szavaknak és a sötét fiatal arcnak az ellentéte. Egy öregembert rejt az ifjú test, amely csak nemrég lett vámpírrá. És én tettem azzá, fajtánk maradékának egyik legerősebb példánya.
– Mire számítottál? – kérdezte bizalmasan. – Armand mondta, hogy hívtál. Maharet is mondta.
– Ó, ez válasz az első kérdésemre! – Hirtelen meg akartam csókolni. Kinyújtottam a karomat, inkább csak olyan puhatolózva és udvariasan, hogy elhúzódhasson, ha úgy tetszik neki, és hónapok óta nem érzett boldogság töltött el, mikor engedte, hogy átöleljem, és viszonozta a melegséget.
Talán akkor éreztem ilyet utoljára, mikor elváltunk, Louis, ő és én. Egy névtelen dzsungelben történt, ott egyeztünk meg, hogy mostantól szétválunk. Megvan már annak egy éve is.
– Az első kérdésedre? – Fürkészőn nézett, talán felmért, úgy, ahogy vámpírok szokták alkotóik hangulatát és lelkiállapotát, mert a vámpír ugyanúgy nem képes olvasni alkotójának gondolataiban, mint ahogy az alkotó előtt is zárva marad a fióka elméje.
– Az első kérdésem – kezdtem nagy hévvel a magyarázkodást – így hangzott volna: hol jártál, megtaláltad-e a többieket, próbáltak-e bántani téged? Ez az összes marhaság, tudod – mert hogy megszegtem a szabályokat, mikor alkottalak, satöbbi.
– Ez az összes marhaság – utánozta csúfondárosan francia kiejtésemet, amelyet máig nem vetettem le, bár mostanára felvett valami félreismerhetetlen amerikaias ízt. – Miféle marhaság?
– Gyere! – nógattam. – Menjünk át a bárba, és beszélgessünk. Azt látom, hogy senki sem bántott. Bár nem is gondoltam, hogy bánthatnának, bántani akarnának vagy mernének. Ha attól kellett volna tartanom, hogy veszély fenyeget, sose hagytam volna, hogy csak úgy lelépj.
Elmosolyodott, amitől barna szeme úgy fénylett egy pillanatig, akár az arany.
– Nem ezt mondtad el legalább huszonötször, mielőtt feloszlott a társaság?
Találtunk egy falhoz lapuló, apró asztalt. A lokál félig üres volt, ami épp a tökéletes arány. Milyennek tűnhettünk? Két fiatalember, pont az a fajta, akikre a halandó férfiak és nők buknak? Nem érdekelt.
– Senki se bántott – mondta David –, és senkiben sem tapasztaltam a legcsekélyebb ártó szándékot sem.
Valaki zongorázott, szállodai bárhoz képest nagyon puhán. Erik Satie-tól volt valami. Ezt a szerencsét!
– A nyakkendő! – Előre hajolt, felragyogtatta fehér fogsorát, persze úgy, hogy ne látsszék a tépőfoga. – Ez a nagy selyemcsokor a nyakadban! Ez nem Brooks Brothers! – Csúfondárosan, puhán nevetett. – Ráadásul kaplis cipő. Ejha! Mi jár az eszedben? Minek szól ez a pompa?
A pincér vastag árnyékot vetett az apró asztalra, és az ilyenkor szokásos mondatokat dünnyögte, amelyeket nem hallottam a saját izgalmamtól, és a bár zsongásától.
– Valami forrót – hallottam David cseppet sem meglepő válaszát. – Rumpuncsot, vagy valami hasonlót, tudja. Felforralható legyen.
A vámpírok mindig forró italt rendelnek. Nem isszák meg, de érzik a melegét, az illatát, és ez olyan jó.
David ismét engem nézett. Illetve az az ismerős test nézett rám, amelyben David rejtőzött. Nekem mindig az a drága öregember marad, aki modorával, hangulataival, kifejezéseivel fokozatosan idomítja magához ezt a sötéten izzó, isteni, lopott porhüvelyt.
Csak hogy ne izguljon, kedves olvasóm: David azelőtt bújt bele más bőrébe, mielőtt vámpírrá tettem, és ennek semmi köze a mostani történethez.
– Már megint követ valami? – érdeklődött. – Armand-tól ezt hallottam. Jesse-től úgyszintén.
– Hol találkoztál velük?
– Armand-nal? – kérdezte. – Véletlenül. Párizsban. Ott sétált az utcán. Ő volt az első, akit láttam.
– Nem akart bántani?
– Miért akart volna? Miért hívtál? Ki követi a lábad nyomát? Mi ez az egész?
– És jártál Maharetnél. Hátradőlt, a fejét csóválta.
– Lestat, olyan kéziratokat olvastam, amilyeneket több száz éve nem látott élő ember! Olyan agyagtáblákat tarthattam a kezemben...
– David, a tudós! – állapítottam meg. – Akit a Talamasca tanított ki, hogyan legyen tökéletes vámpír, habár halvány sejtelmük sem lehetett, mivé fajulsz!
– Ó, érts már meg! Maharet elvitt azokra a helyekre, ahol a kincseit tartja. Tudod te, mit jelent az, megérinthetni egy olyan agyagtáblát, amelyekre akkor rótták a jeleket, amikor még nem létezett az ékírás? Maga Maharet is! Évszázadokat élhettem volna le úgy, hogy nem is látom!
Igazából Maharet az egyetlen, akitől tartania kellene. Azt hiszem, ezt mindketten tudtuk. Maharethez fűződő emlékeimben nem volt fenyegetés, csupán talány, egy több ezer éves lény talánya, aki olyan mérhetetlenül öreg, hogy minden mozdulata akár egy megelevenedett márványszoboré, és hangjának bársonyában az emberi ékesszólás tisztult párlattá.
– Ha ő az áldását adta rád, akkor tulajdonképpen nincs miről beszélni – sóhajtottam. Én vajon fogom-e még látni Maharetet? Nem reméltem, nem is akartam.
– Láttam az én édes Jesse-emet is – folytatta David.
– O! Gondolhattam volna!
– Jártam helyről, helyre, úgy kerestem a kedvest. Úgy kiáltottam hozzá, ahogyan te énhozzám, szavak nélkül.
Jesse. Sápadt, madárcsontú, vörös hajú Jesse. A huszadik század szülötte. Mikor még élt, tudós volt és médium. David ismerőse halandó és halhatatlan korukból, egykori tanítványa a Talamasca rendjében. Most már David is felér vele szépségben és erőben. Vagy majdnem egyenlők. Ezt nem tudhatom.
Jesse-t az Első Fészekaljához tartozó Maharet hozta át, Maharet, aki előbb született, semhogy az emberek elkezdték lejegyezni történelmüket, illetve felfogták, hogy van történelmük. Vezéreink és királynőink a jelen pillanatban Maharet és néma nővére, Mekare, akit nemigen emlegetünk. Még sose láttam fiókát, akit egy ilyen Maharethez hasonló őslény hozott volna át. Mikor utoljára találkoztunk, Jesse olyan volt, mint egy iszonyú erő átlátszó kelyhe. Nyilván neki is megvannak azóta a saját meséi, krónikái és kalandjai.
Vérem borába, amelyet Davidnek kínáltam, még egy Maharetnél is ősibb tőkén termett fürt ontotta levét. Igen, Akasa vére volt az, és Marius ősapáé, és persze az én erőm is a véremben volt, az erőm pedig, mint tudjuk, úgyszólván mérhetetlen.
Biztosan remekül illettek egymáshoz Jesse-szel. Ugyan mit érezhetett Jesse, mikor egy fiatal férfi testének pompájában látta viszont öreg tanítóját? Azonnal megrohant az irigység és a váratlan csüggedés. Elszakítottam Davidét azoktól az éteri fehér lényektől, akik magukkal vonták szentélyükbe valahol, messze túl a tengeren, egy olyan földön, ahol nemzedékek óta rejtőzhetnek háborúktól, válságoktól megmenekített kincseik. Egzotikus nevek buggyantak föl az agyamban, de most nem tudtam arra gondolni, merre mehetett a két vörös hajú, az ősöreg és a fiatal, akik befogadták Davidét.
Összerázkódtam valami apró neszre. Hátranéztem, aztán elrestelltem magamat, amiért ilyen idegesnek látszom. Egy pillanatig némán összpontosítottam Áldozatomra.
Áldozatom még mindig a közelünkben időzött, a szálloda éttermében ült gyönyörű lányával. Ma éjszaka nem tévesztem szem elől, az biztos!
Felsóhajtottam. Elég az Áldozatból. Hónapok óta követtem. Érdekes példány, bár ehhez, ami most van, semmi köze. Vagy mégis? Már ma éjszaka megölhetem. Vagy mégse? Kikémleltem a lányát, és mivel tudtam, mennyire szereti az Áldozat, úgy döntöttem, kivárom, amíg hazautazik. Miért kegyetlenkednék egy fiatal lánnyal, akit ennyire szeret az apja? Most is azon rimánkodott, hogy fogadjon el tőle valami ajándékot, egy új leletet, amit ő szenzációsnak tartott. Bár azt nem olvashattam ki az agyából, hogy mi is ez az ajándék.
Olyan Áldozat volt, akit jó követni: páváskodó, mohó, néha jó, és mindig mulattató.
Na de vissza Davidhez. Hogy szerethette ez a szédületes ifjú halhatatlan Jesse-t, a vámpírt! Szóval beállt tanítványnak Maharethez. Én miért nem tudom már tisztelni a régieket? Mit akarok, az ég szerelmére? Nem, nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy... Kivetette rám most valaki a hálóját? Tőle menekülök?
David udvariasan várta, hogy visszaforduljak. Visszafordultam. De nem szóltam. Nem kezdtem el. Így hát azt tette, amihez gyakran folyamodnak jól nevelt emberek; olyan ráérősen beszélt, mintha nem úgy merednék rá a liláskék üveg mögül, mint akinek rémes titka van.
– Senki sem próbált kárt tenni bennem – mondta azzal a jóleső brit higgadtsággal –, senki se firtatta, miért teremtettél meg, tisztelettel és kedvesen bántak velem, habár természetesen tudni akarták az utolsó részletig, miként sikerült túlélned a testtolvajt. Az hiszem, te nem is tudod, mekkora aggodalmakat keltettél bennük, és mennyire szeretnek.
Ez tapintatos célzás volt a legutóbbi kalandra, amely összesodort minket, és rávett engem, hogy áthozzam magunkhoz. Akkor bezzeg nem zsolozsmázott így rólam.
– Szóval szeretnek? – Mármint a többiek, lidérces fajtánk világcsavargó maradékai. – Azt mindenesetre tudom, hogy nem próbáltak meg segíteni. – A legyőzött testtolvajra gondoltam.
David segítsége nélkül sose nyerhettem volna meg azt a csatát. Nekem nem jutott volna eszembe ahhoz fogható rémség. De most nem akartam nagyszerű és lángeszű vámpírtársaimmal foglalkozni, akik páholyból figyeltek, és egy szalmaszálat sem tettek keresztbe értem.
A testtolvaj immár a pokolban tartózkodik. A kérdéses test pedig, amelyet David visel, itt ül velem szemközt.
– Jól van, örömmel hallom, hogy okoztam nekik egy kis fejfájást! – mondtam. – De most az a lényeg, hogy megint követnek, és ezúttal nem holmi fondor halandó, aki ismeri az asztrális kivetítés fortélyát, és bele tud bújni a mások bőrébe. Most vadásznak rám!
Nem hitetlenkedve meredt rám, hanem mintha inkább azt próbálta volna megfejteni, hogy mi következik ebből?
– Vadásznak – ismételte töprengve.
– Kétségkívül. – Bólintottam. – Félek, David. Komolyan félek. Ha megmondanám, amit gondolok, hogy ki ez a cserkelő kinevetnél.
– Ki-e?
A pincér elénk tette az italokat, amelyekből pompás, forró pára gőzölgött. A zongorán Satie zöngött lágyan. Majdnem megérte élni, még egy ilyen akasztófa címere szörnynek is, amilyen én vagyok. Eszembe jutott valami.
Ugyanebben a bárban mondta tegnapelőtt az Áldozatom a lányának: „Tudod-e, hogy pont ilyen helyekért adtam el a lelkemet?”
Több méterre voltam tőlük, halandó nem is hallhatta volna, ám én tisztán értettem Áldozatom minden szavát. Bele voltam habarodva a lányba. Dora, így hívják. Dora. Az egyetlen, akit ez a furcsa és ínycsiklandó Áldozat igazán szeretett. Az egyetlen gyermeke, a lánya.
Észbe kaptam, hogy David figyel.
– Csak az Áldozatra gondoltam, aki ide hozott – magyarázkodtam. – és a lányára. Ma este nem mennek el. Túl mély a hó, túl kegyetlen a szél. Az apa visszaviszi a lakosztályukba a gyereket, aki onnan fog lenézni a Szent Patrik tornyaira. Nem akarom szem elől téveszteni az Áldozatot.
– Az égre! Beleszerettél két halandóba?
– Nem. Szó sincs róla. Ez csak egy új formája a vadászatnak. A férfi egyedülálló példány, tűzijáték egyéniség. Imádom! Már az első este nekiestem volna, ha nem lenne a meglepetések kifogyhatatlan kincsesládája. Fél éve követem a nyomát.
Visszaváltottam apára és lányára. Igen, fölfelé készülődtek, úgy, ahogy gondoltam. Épp most álltak föl az asztaluktól az étteremben. Az éjszaka túlságosan cudar volt, még Dorának is, pedig át akart menni a templomba, hogy imádkozzon az apjáért. Könyörögni akart neki, hogy maradjon itt, és imádkozzék ő is. Valamilyen emlék csillámlott fel közöttük a gondolatokban és a töredékes szavakban. Dora kislány volt, mikor Áldozatom először hozta el a székesegyházba.
Az apa nem hitt semmiben. A gyerek valamiféle vallási vezető volt. Theodora. Tévében hirdette az igét a nézőknek, hogy vegyék komolyan az értékeket, és ne koplaltassák a lelküket. Hát az apja? Á, megölöm én, mielőtt többet tudhatnék meg róla, vagy pedig Dora kedvéért végképp lemondok a címeres nagy szarvasbikáról.
Visszafordultam Davidhez, aki a sötét atlasszal kárpitozott falnak dőlt és komolyan figyelt. Ebben a megvilágításban senki se mondta volna rá, hogy nem ember. Még egy vámpír is félreismerhette volna. Ami engem illet valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy bolond rocksztár, aki azt szeretné, hogy az egész világ őt figyelje, amíg halálra nem lapítja ez a figyelem.
– Az Áldozatnak semmi köze hozzá – mondtam. – Erről majd máskor mesélek. Csak azért vagyunk ebben a szállodában, mert idáig követtem. Tudod, hogy szoktam vadászni. Vérre ugyanúgy nincsen már szükségem, mint Maharetnek, de a gondolatát se bírom, hogy ne igyák többé!
– No és miféle új vadászat ez? – kérdezte udvariasan.
– Nem annyira az egyszerű gonosztevőt, a primitív gyilkost keresem, mint a rafinált bűnözőt, a jágói észjárásút. Ez itt kábítószer-kereskedő. Roppant excentrikus. Ragyogóan értelmes. Műgyűjtő. Élvezettel lövet le embereket, élvezettel keres egy hét alatt milliárdokat kokainból az egyik piacon, heroinból a másikon. És imádja a lányát, aki televíziós hittérítő.
– Téged megigéztek ezek a halandók!
– Nézz csak át a vállam fölött. Látod az előcsarnokban azt a két embert, akik most mennek a liftekhez?
– Igen. – Rájuk szögezte a tekintetét. Lehet, hogy épp a megfelelő helyen álltak. Éreztem, hallottam, szagoltam őket, de nem tudtam, pontosan hol lehetnek, ahhoz meg kellett volna fordulnom. De mindenképpen ott voltak, a sötét arcú, mosolygó férfi, és a sápadt, komoly, ártatlan kislány, illetve fiatal nő, mert megvolt már huszonöt, ha jól saccolom.
– Ezt az embert ismerem – mondta David. – Nehézfiú. Nemzetközi bűnöző. Folyton előkerül valamilyen ügyben a neve. Hol is rendezte azt a vérfürdőt?
– A Bahamákon.
– Istenem, hogy botlottal bele? Személyesen szedted fel valahol, ahogy a kagylót szokták a tengerparton, vagy a sajtóban fedezted fel magadnak?
– És a lányt felismered? Senki se tudja róluk, hogy rokonok.
– Nem, nem ismerem fel. Azt kellene? Milyen szép, milyen szelíd. Ugye, nem fogod felhabzsolni, ugye, nem?
Ezt olyan úriemberhez illő megbotránkozással mondta, hogy nevetnem kellett. Vajon engedélyt kér az áldozataitól, mielőtt leszívja a vérüket, vagy legalább ahhoz ragaszkodik, hogy az illendőség szabályainak megfelelően bemutassák őket egymásnak? Fogalmam se volt róla, hogyan öl, milyen gyakran eszik. Nagyon erőssé alkottam, ami azt jelenti, hogy kihagyhat estéket. Legalább ez az előnye megvan.
– A lány Jézusért énekel a tévében – mondtam. – És New Orleansban lesz majd egyszer temploma, egy réges-régi zárda épületében. Most egyszál magában lakik ott, és a Francia Negyed egyik stúdiójában készíti a felvételeit. Ha jól tudom, egy alabamai ökumenikus kábeltelevízió sugározza a műsorát.
– Te szerelmes vagy abba a lányba.
– Nem én, csak rettenetesen meg akarom ölni az apját. Egészen megbabonázó a televízióban. Lebilincselő az az egyszerűség, amellyel fejtegeti a teológiai kérdéseket. Pont az a fajta tévés hittérítő, akinek elhiszed, hogy sikerülne nyélbe ütnie a dolgot. Nem attól félünk mind, hogy egyszer csak betoppan egy ilyen? Úgy táncol, akár egy nimfa, vagy gondolom, azt kellene mondanom inkább, hogy mint egy templomi szűz, úgy énekel, akár egy szeráf, és biztatja a hallgatóságot, hogy ők is csatlakozzanak hozzá! Teológia és eksztázis tökéletes ötvözete. Mellette nem felejti el felhívni a figyelmet a jó cselekedet fontosságára.
– Aha – mondta David. – És ez még nagyobb étvágyat csinál az apjára? Mellesleg az apát aligha nevezhetném diszkrét jelenségnek. Nem is nagyon látszik álcázni magát. Biztos, hogy senki sem sejti a rokonságukat?
A liftajtó kinyílt. Áldozatom és lánya szintről szintre emelkedtek az ég felé.
– Úgy járkál itt, ahogy neki tetszik. Annyi a testőre, mint a szemét. A lány magától jön hozzá. Azt hiszem, mobiltelefonon beszélik meg. Ez egy számítógépesített kokainbáró, és a lánya a legjobban védett, titkos műveletek közé tartozik. Az előcsarnok tele van az embereivel. Ha valaki szimatolt volna utána, akkor a lány elsőnek és egyedül távozik. Az apja úgy ért ehhez, mint egy mágus. Öt államban körözik, erre megjelenik Atlantic Cityben, ott ül az első sorban a nehézsúlyú mérkőzésen, a kamerák előtt. Sose fogják elkapni. Én fogom elkapni, a vámpír, aki arra vár, hogy megölhesse. Mellesleg nem gyönyörű?
– Tisztázzunk valamit – kérte David. – Cserkel valaki, akinek semmi köze ehhez az áldozathoz, ehhez a... drogbáróhoz vagy kicsodához, se a tévés hittérítő lányához. Valaki követ, amitől te rémüldözöl, bár nem annyira, hogy ne loholj ennek a sötét bőrű férfinak a nyomában, aki most szállt be a liftbe.
Bólintottam, bár mintha mocorgott volna bennem egy kis kétely. Á, nem lehet közük egymáshoz!
Különben is, ez a dolog, ami rám hozza a frászt, előbb kezdődött, semhogy megpillantottam az Áldozatot. Először Rióban bukkant föl a cserkelő, nem sokkal az után, hogy ott hagytam Louis-t meg Davidét, és visszamentem Rióba vadászni.
Az Áldozatot akkor szemeltem ki, amikor a tulajdon városomban, az én New Orleansomban keresztezte az utamat. Hirtelen ötlettel lerándult oda, csak azért, hogy húsz percre találkozhasson Dorával. Egy kis bárban találkoztak, a Francia Negyedben, én pedig arra jártam, megláttam, ahogy lángol, mint a tűz, megláttam Dora arcát, szánakozó nagy szemét, és kész. Abban a pillanatban fel akartam hörpölni.
– Nem, ennek semmi köze hozzá – mondtam. – Ez a cserkelés hónapokkal hamarabb kezdődött. Az Áldozat nem tudja, hogy követem. Tulajdonképpen én se tudtam azonnal, hogy követ ez a valami, ez a...
– Ez a micsoda?
– Mintha tévésorozatot néznék, ha figyelem a lányát és őt. Olyan cizelláltan gonosz.
– Ezt már mondtad. Tehát mi követ? Dolog, személy, vagy...?
– Mindjárt rátérek. Ez az Áldozat rengeteg embert megölt. Drogokkal. Ez a fajta lubickol a számokban. Kilók, gyilkosságok, kódolt számlák. A lányról meg persze kiderült, hogy nem valami együgyű kis csodatevő, aki azzal hitegeti a cukorbetegeket, hogy kézrátétellel képes kigyógyítani őket.
– Összevissza beszélsz, Lestat. Mi bajod? Miért félsz? És miért nem ölöd meg ezt az áldozatot, hogy egyszer s mindenkorra túl legyél rajta?
– Vissza akarsz térni Jesse-hez és Maharethez, ugye? – kérdeztem váratlan kétségbeeséssel. – Át akarod tanulni a következő évszázadokat a pergamentekercsek és agyagtáblák között, el akarsz temetkezni Maharet fájdalmas kék tekintetébe, hallani akarod a hangját, tudom, hogy azt akarod! Még mindig a kék szemet szereti a legjobban?
Maharet vak volt – kitolták a szemét –, amikor vámpír királynő lett belőle. Az áldozataiból vett magának szemet, és addig használta, amíg az a szem is meg nem vakult, mikor már a vámpírvér sem őrizhette meg a romlástól. Ez volt benne a legdöbbenetesebb: a márvány királynő, a vérző szemével. Hogy miért nem inkább egy vámpírfiókának tekerte ki a nyakát, és annak lopta el a szemét? Ez még sose jutott eszembe. Hűség a fajhoz? Vagy az se vált volna be? Maharetnek megvoltak a maga elvei, olyan kemények, mint ő maga. Egy asszony, akinek arra az időre nyúlik vissza az emlékezete, amikor még nem élt Mózes, és nem írta meg a törvénykönyvét Hammurabi... Amikor egyedül a fáraónak kellett átmennie a Halál Völgyén...
– Lestat – mondta David –, figyelj már ide. El kell magyaráznod, miről beszélsz. Még sose hallottam, hogy ilyen gátlástalanul beismerd a félelmedet. Magad mondtad, hogy félsz. Felejts el engem. Felejtsd el az Áldozatot és a lányt. Mi folyik itt, barátom? Ki üldöz?
– Csak előbb hadd kérdezzek pár dolgot.
– Nem. Azt mondd el, mi történt. Veszélyben forogsz, ugye? Vagy ezt gondolod. Te hívtál, hogy jöjjek ide. Szégyentelen siránkozással.
– Ezt Armand mondta, ugye? „Szégyentelen siránkozás!” Gyűlölöm Armand-t!
David csak mosolygott, és türelmetlen kis mozdulatot tett a két kezével.
– Dehogy gyűlölöd. Magad is tudod, hogy nem.
– Fogadunk?
Szigorúan, megrovóan nézett rám. Nyilván a magániskolában tanulta ezt a nézést.
– Na jó – adtam be a derekamat. – Elmesélem. Csak ehhez előbb emlékeztetnem kell téged valamire. Egy beszélgetésünkre. Ez akkor volt, amikor még éltél, amikor utoljára beszélgettünk a cotswoldsi házadban, és még csak egy aranyos öregúr voltál, aki reménytelenül hanyatlott a sír felé.
– Emlékszem – válaszolta türelmesen. – Mielőtt kimentél a sivatagba.
– Nem, éppen hogy utána; amikor megtudtuk, hogy nem halok meg olyan könnyen. Amikor összeégve jöttem vissza. Te ápoltál. Aztán mesélni kezdtél magadról, az életedről. Akkor említetted egy élményedet, még a háború elöttről, egy párizsi kávéházban. Emlékszel? Tudod, miről beszélek?
– Igen, tudom. Elmeséltem, hogy fiatal koromban egyszer úgy rémlett, látomásom van.
– Igen, hogy az élet szövete felszakadt egy pillanatra, és olyanokat láttál meg, amiket nem kellett volna.
Mosolygott.
– Ez a te ötleted volt, hogy felfeslett a szövet, és véletlenül átláttam a szakadáson. Utólag gondolkoztam rajta, és máig fenntartom, hogy vízió volt, amit látnom kellett. Ám azóta ötven év telt el, és az emlékezetemben megdöbbentően homályos ez az epizód.
– Ez várható volt. Vámpírként élesen emlékszel mindenre, ami mostantól történik veled, viszont a halandó élet részletei gyorsan elporlanak, főleg azok, amelyeknek az érzékszervekhez volt közük. Majd te is törheted a fejedet, hogy milyen íze volt a bornak.
Leintett, hogy hallgassak. Elszomorítottam, pedig nem akartam.
Fölvettem az italomat, beszívtam az illatát. Valami forró karácsonyi puncsféle volt, azt hiszem, krampampuli a neve. Letettem a poharat. Arcom és kezem még mindig sötét volt a sivatagi kirándulástól, amikor megpróbáltam felrepülni a napba. Ennek a segítségével adhattam ki magamat embernek. Micsoda fintora a sorsnak! Azóta kissé érzékenyebb a kezem a melegre.
Végigborzongatott a gyönyörűség. Meleg! Néha úgy gondolom, hogy én mindenből ki tudom hozni a legjobbat. Aki annyira tud örülni az érzékelésnek, hogy órákig képes csorgó könnyekkel hahotázni egy szállodai szőnyeg mintáján, azt nem is lehet megrövidíteni.
Megint észbe kaptam, hogy David figyel.
Vagy uralkodott magán, vagy ezredszer is megbocsátotta, hogy vámpírtestbe zártam a lelkét az engedélye nélkül, sőt kimondottan az akarata ellenére. Nem várt módon csaknem szeretettel nézett rám, mintha szükségem lenne erre a megnyugtatásra. Elfogadtam, mert szükségem volt rá.
– Abban a párizsi kávéházban két lényt láttál, akik beszélgettek – kanyarodtam vissza régi látomásához. – Fiatalember voltál. Olyan fokozatosan történt. De te rájöttél, hogy anyagi értelemben nincsenek „igazából” ott. Megértetted, mit mondanak, pedig nem ismertél ilyen nyelvet.
Bólintott.
– Így van. Az pedig pontosan úgy hangzott, mintha Isten és az ördög beszélgetne.
Én is bólintottam.
– Mikor tavaly otthagytalak az őserdőben, azt mondtad, nem szükséges nyugtalankodnom, nem ugrasz fejest semmiféle zarándoklatba, hogy megtaláld Istent és az ördögöt egy párizsi kávéházban. Azt mondtad, a halandó életed már elment arra, hogy ilyeneket keress a Talamascában. Most másfelé kanyarodik az utad.
– Valóban ezt mondtam – helyeselt szívélyesen. – A látomás most már ködösebb, mint amikor neked meséltem róla. De azért emlékszem rá, még mindig emlékszem; továbbra is hiszem, hogy láttam és hallottam valamit, ám továbbra is belenyugszom, hogy sose tudhatom meg, mi volt az.
– Akkor hát a Talamascára bízod az Istent és az ördögöt, úgy, ahogy ígérted?
– Az ördögöt igen – válaszolta. – Kétlem, hogy a Talamascát, mint okkult rendet, valaha is túlzottan érdekelte volna az Isten.
Ismerős terepre értünk. Mindketten, hogy úgy mondjam, rajta tartottuk a szemünket a Talamascán. Ám az összes ügybuzgó tudós közül egyetlenegy tudta, milyen sorsra jutott igazából David Talbot, a hajdani rendfőnök, és ma már az az ember is halott. Aaron Lightnernek hívták. Nagy szomorúság volt ez Davidnek, hogy elveszítette az egyetlen embert, aki ismerte mostani mivoltában, azt a halandót, aki ugyanolyan tudatosan volt halandó barátja, mint annak idején David nekem.
– Látomásod volt? – tért vissza eredeti témánkhoz. – Ez rémit?
– Nem olyan tiszta – csóváltam a fejemet. – De az a Valami itt settenkedik a nyomomban, és időnként mutat magából egy villanásnyit. Jobban mondva inkább hallom. Időnként beszél normális társalgási hangon valakihez, vagy felhangzanak mögöttem az utcán a lépései, és ilyenkor megpördülök a sarkamon. Igazad van, rettegek tőle. Ha pedig megmutatkozik, annyira összezavarodom, hogy elhasalok a kanálisban, mint egy közönséges részeg. Eltelik egy hét. Semmi. Aztán ismét megüti a fülemet az a párbeszédfoszlány...
– Mik a szavak?
– Nem tudom rendbe állítani a töredékeket. Mire észbe kapok, már el is hangzottak. Valamilyen szinten tudom, hogy egy másik helyszínen beszéltek, ha fogalmazhatok így. Tisztában vagyok vele, hogy nemcsak egy halandó volt az a szomszéd szobában. Bár mit tudom én, lehet természetes magyarázata is, aminek a villamossághoz van köze.
– Értem.
– Ám a foszlányok olyanok, mintha ketten beszélgetnének, és valaki – mármint az egyetlen – azt mondja: „Ó, dehogyis, ő tökéletes, ennek semmi köze a bosszúhoz, miként is gondolhatsz ilyet, hogy nekem csak a bosszú kell?” – Elhallgattam, vállat vontam. – Mintha belepottyannék egy társalgás kellős közepébe, tudod.
– Igen – válaszolta David –, és úgy érzed, ez a Valami szándékosan hagyja, hogy meghallj egy keveset... amint én is azt gondoltam, hogy a kávéházi látomást nekem szánták.
– Nagyon jól megértetted. Kínoz engem! Egy másik alkalommal, ez csak tegnapelőtt történt, lent voltam New Orleansban, hogy kémkedjek egy kicsit Dora, az Áldozat lánya után. Ott lakik abban a zárdában, amit említettem. Régi ház, 1880 táján építették, évek óta nem használják, mindent kipakoltak belőle, úgyhogy olyan, mint egy téglából rakott várkastély, és ez a verébke, ez a rettenthetetlen, aranyos kicsi asszony ott lakik egyes-egyedül. Úgy járkál abban a házban, mint aki legyőzhetetlen. Na szóval, ott voltam lent, a zárda udvarán álltam – az alaprajza olyan ősi, mint maga az építészet: főépület, két hosszú szárny, belső udvar.
– A tizenkilencedik század végének tipikus téglaháza.
– Úgy van, és az ablakokon keresztül lestem, ahogy az a kisleány megy magányosan a koromsötét folyosón. Elemlámpa volt nála, és magában dalolgatott. Az egyik dicséretét. Mindenfélét énekel: középkori és modern zsoltárokat.
– Azt hiszem, erre mondják, hogy „new age” – vélte David.
– Igen, olyasmi, de már mondtam, hogy ez a lány az egyik ökumenikus vallási kábeltévénél van. A programja nagyon hagyományos. Higgyél Jézusban, és elnyered a megváltást. Áttáncolja és -dalolja az embereket az égbe, főleg a nőket. Legalábbis ők mennek majd elöl.
– Folytasd a történetet. Tehát figyelted a lányt...
– Igen, és arra gondoltam, hogy milyen bátor. Végül megérkezett a saját lakosztályához, mert a zárda négy tornyának egyikében lakik, és hallottam, ahogy húzogatja el a reteszeket. Arra is gondoltam, hogy nem sok olyan halandó van, aki szívesen császkálna éjnek évadján ebben a sötét házban, amely ráadásul nem is teljesen tiszta szellemileg.
– Mire célzói?
– Lidérckékre, elemi szellemecskékre, akármikre. Hogy is hívtátok őket a Talamascánál?
– Elementálisoknak – felelte David.
– No hát, páran ebben az épületben verődtek össze, de erre a lányra nem jelentenek fenyegetést. Dora ahhoz túlságosan bátor és erős.
Ezt viszont nem lehet elmondani Lestat-ra, a vámpírra, aki őt leste. Állt kint az udvaron, és úgy hallotta a hangot, mintha a jobb válla mellett beszélgetne két ember, és a másik, az, aki nem settenkedik utánam, azt mondja, ilyen szimplán: „Nem, én nem ebben a megvilágításban látom.” Forogtam körbe-körbe, kerestem ezt a Valamit, próbáltam közeledni hozzá szellemileg és lelkileg, próbáltam összecsapni vele, lóvá tenni, aztán azt vettem észre, hogy tetőtől talpig reszketek, és az elementálisok, David, a szekánt szellemecskék... akikről érzem, hogy ott lebzselnek a zárdában... szerintem észre se vették, hogy ez a személy vagy akármicsoda a fülembe duruzsol!
– Lestat, te úgy beszélsz, mint akinek elment a természetfölötti esze – állapította meg David. – Nem, nem, ne gurulj méregbe! Hiszek neked, de most gömbölyítsük vissza a szálat. Miért követted a lányt?
– Csak látni akartam. Az Áldozatom szorong – attól, aki, amiket művelt, és hogy mi lesz ennek a hivatalos következménye. Attól fél, hogy ha hivatalosan vád alá helyezik, ez és a sajtóhadjárat tönkreteszi Dorát. Pedig sose fognak vádat emelni ellene, mert előbb ölöm meg.
– Elhiszem neked. Ez akár meg is menthetné a lány egyházát, nem? Mármint ha gyorsan megölöd az apát. Vagy tévedek?
– Semmiért a világon nem ártanék Dorának! Nincs, ami erre rávegyen!
Egy darabig hallgattam.
– Biztos, hogy nem vagy szerelmes? Úgy látom, megbabonázott az a lány. Emlékeztem. Nem is volt olyan rég, hogy beleszerettem egy halandó nőbe, egy apácába. Gretchennek hívták. És én az őrületbe kergettem. David ismerte a történetét, mert megírtam. Róla is leírtam mindent; ő és Gretchen így kerültek át a legendába. David tudta ezt.
– Dorának sose leplezném le magamat úgy, ahogy Gretchennek tettem – mondtam. – Nem, nem fogom bántani Dorát. Tanultam a leckéből. Egyetlen aggályom van. Úgy akarom megölni az apját, hogy Dora minél kevesebbet szenvedjen, és minél nagyobb haszna legyen belőle. Tudja, kifele az apja, de kétlem, hogy fel lenne készülve az összes szörnyűségre, amik a nyakába szakadhatnak miatta.
– Hiszen te játszadozol!
– Hát csak kell csinálnom valamit, hogy ne gondoljak erre a cserkelőre, különben megőrülök!
– Pszt! Mi bajod? Tiszta ideg vagy.
– Hát persze, hogy az vagyok – súgtam.
– Magyarázd el részletesebben ezt a Valamit. Mondjál még ilyen foszlányokat.
– Nem érdemes elismételni őket. Ez egy vita. És miattam folyik, David, nekem elhiheted. Rajtam vitatkozik az ördög és az Isten!
Elakadt a lélegzetem. A szívem olyan gyorsan vert, hogy fájt, ami nem csekélység egy vámpírszívnél. A falnak dőltem, és végigsöpörtem pillantásommal a báron, ahol zömmel középkorú halandók ültek: hölgyek ódivatú bundában, kopaszodó férfiak, akik épp annyira rúgtak be, hogy lármás hányavetiséggel, majdnem fiatalosan viselkedjenek.
A zongorista áttért valami népszerűre. Broadway-darabnak véltem. Szomorú, édes dallam volt, a bárban az egyik öregasszony lassan ringatózott a muzsikára. Cigarettázott, és hangtalanul lehelte rúzsos szájával a szavakat. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely még annyit füstölt, hogy szó sem lehetett leszokásról. Olyan bőre volt, akár a gyíknak. Ezzel együtt is gyönyörű, ártalmatlan teremtmény volt. Csupa gyönyörű, ártalmatlan teremtmény ült a bárban.
Az Áldozatom? Hallottam az emeletről. Még mindig a lányával beszélt. Nem fogadná el legalább egyetlen ajándékát? Valami kép volt, vélhetőleg egy festmény.
A csillagot lehozta volna az égről a lányának, de az nem fogadta el az ajándékot.
Vajon mikor zárják a Szent Patrikot? Dora annyira szeretett volna átmenni. Most is visszautasította az apja pénzét. Tisztátalan – mondta éppen. – Roger, nekem a lelked kell. Nem fogadhatom el a pénzt az egyháznak! Bűnből származik. Mocskos!
Hullt a hó. A zongorán gyorsabb, türelmetlenebb lett a dallam. Andrew Lloyd Webber a legjobb formájában, gondoltam. Az Operaház fantomjából lehet.
Megint az a hang hallatszott az előcsarnokból. Megpördültem a széken, kibámultam az előcsarnokba, aztán visszafordultam. Füleltem. Úgy rémlett, ismét hallom. Olyan volt, mint egy lépés, visszhangzó lépés, tudatosan ijesztőnek szánt lépés. Hallottam! Tudtam, hogy reszketek. De aztán elment. Megszűnt a hang.
Davidre néztem.
– Lestat, tudod, hogy sóbálvánnyá lettél a rémülettől? – kérdezte sajnálattal.
– David, én azt hiszem, az ördög jött el értem. Azt hiszem, a pokolba fogok kerülni.
Szólni sem tudott. Végül is mit mondhatott volna? Mit mond az egyik vámpír a másiknak erről a témáról? Én mit feleltem volna Armand-nak, aki háromszáz évvel öregebb és jóval gonoszabb nálam, ha azt mondja, hogy az ördög jött el érte? Kikacagom. Elsütök valami kegyetlen tréfát, hogy bőven rászolgált, és hogy fajtánk milyen sok egyedével fog majd találkozni odalent, akik vámpírokra méretezett kínokat szenvednek, sokkal komiszabbakat, mint amilyeneket közönséges kárhozott halandóknak valaha is át kellett élniük. Összerázkódtam.
– Jóságos Isten – mormoltam.
– Azt mondod, hogy láttad?
– Nem egészen. Voltam... valahol. Nem érdekes. Azt hiszem, ismét New Yorkban, igen, ide kerültem vissza vele.
– Az Áldozattal?
– Igen, őt követtem. Valamiféle üzlete volt egy galériában. A belvárosban. Nagystílű csempész. Ez is hozzátartozik a sokrétű egyéniségéhez, hogy szereti a régi, gyönyörű tárgyakat, amilyeneket te is szeretsz, David. Ha egyszer megvacsoráztam, talán hozok neked a kincseiből.
David nem szólt, de láttam rajta, hogy ezt ízléstelennek találja. Meglopni valakit, akit még nem öltem meg, de bizonyosan meg fogom!
– Középkori kódexek, feszületek, ékszerek, ereklyék. Ilyesmivel üzletel. Ezért kezdett narkóval foglalkozni, hogy összeharácsolhassa a szakrális európai műalkotásokat, amelyeknek nyoma veszett a második világháborúban, angyalok, szentek felbecsülhetetlen értékű szobrait. A legdrágább kincseit az Upper East Side-on tárolja egy lakásban. Ez az ő nagy titka. Eredetileg erre kellett a narkón keresett pénz. Mert valakinek volt valamije, amit ő akart. Mit tudom én, egy darabig olvasok az agyában, aztán belefáradok. Ez az ember gonosz, egyetlen kegytárgyának sincs varázsereje, én pedig megyek a pokolba.
– Ne olyan gyorsan! – csitított David. – Tehát a cserkelő. Azt mondtad, láttál valamit. Mit?
Hallgattam. Rettegtem ettől a pillanattól. Még magamnak se próbáltam leírni ezeket az élményeket. Ám folytatnom kellett. Azért hívtam ide Davidét, hogy segítsen. Meg kellett magyaráznom.
– Kint voltunk az Ötödik sugárúton; ő – az Áldozat – autóval ment valahova. Felismertem az irányt, tudtam, hogy a titkos lakásba tart, ahol a kincseit rejtegeti.
Én csak gyalogoltam, ahogy emberek szoktak. Egy szállodánál megálltam. Bementem, hogy megnézzem a virágokat. Tudod, hogy az ilyen szállodákban mindig van virág. Mikor már attól félsz, hogy megbolondulsz a téltől, csak bemész egy ilyen szállodába, ahol a legtüneményesebb liliomokból kötött díszcsokrok fogadnak.
– Igen – felelte David, és halkan sóhajtott. – Tudom.
– Az előcsarnokban voltam, és néztem azt a hatalmas bokrétát. Szerettem volna... ó, szóval... szerettem volna otthagyni valamilyen felajánlást, mintha templomban lennék... azoknak, akik azt a csokrot kötötték, és arra gondoltam, hogy talán meg kellene ölnöm az Áldozatot, és aztán... esküszöm, így volt, David...
... és akkor a föld eltűnt. A szálloda eltűnt. Nem voltam sehol, nem kötődtem semmihez, mégis emberek vettek körül, emberek, akik ordítottak, karattyoltak, sírtak, sivalkodtak és kacagtak, igen, ahogy mondom, kacagtak, és mindezt egyszerre, és a fény, David, a fény, az valami vakító volt. Az nem a sötétség volt, nem a pokol közhelyes lángjai, és akkor kinyúltam. Nem a karommal, mert nem találtam a karomat. Kinyúltam mindenemmel, minden tagommal és porcikámmal, annyira próbáltam megérinteni valamit, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, aztán rádöbbentem, hogy szilárd földön állok, és előttem ott az a Lény, betakar az árnyékával. Nincsenek szavaim rá. Borzalmas volt, bizonyosan a legrosszabb dolog, amit valaha láttam. Mögötte ragyogott a fény, ő pedig ott állt a fény között és közöttem, és arca volt, és az arc sötét volt, hallatlanul sötét, és ahogy néztem, elveszítettem minden önuralmamat. Üvöltenem kellett. Ám arról fogalmam sincsen, hogy a valóságos világban adtam-e hangot.
Mikor magamhoz tértem, ugyanott voltam, az előcsarnokban. Minden a legnagyobb rendben volt látszólag, ám nekem úgy rémlett, évekig voltam azon a másik helyen, mindenféle emléktörmelék csúszkált körülöttem, repült el tőlem, de olyan sebesen, hogy egyetlen gondolatot vagy formába öntött célzást sem tudtam elkapni.
Annyira emlékszem biztosan, amit elmondtam neked. Álltam ott. Néztem a virágokat. Az előcsarnokban senki sem figyelt fel rám. Mímeltem, hogy rendben van minden, ám közben szüntelenül emlékezni próbáltam, űztem ezeket az emlékcafatokat, a beszélgetések, fenyegetések, leírások törmelékét, és nagyon tisztán láttam ezt a rendkívül rút, sötét Lényt. Pontosan az a fajta démon, amelyet arra alkottak, hogy az őrületbe kergessen. Egyre láttam az arcát, és...
– És?
– Még kétszer láttam azóta.
Észrevettem, hogy a homlokomat törölgetem az apró szalvétával, amit a pincér adott. Megint odajött. David rendelt valamit, aztán közel hajolt hozzám.
– Azt gondolod, hogy az ördögöt láttad.
– David, nem sok olyan dolog van, ami képes engem megijeszteni – mondtam. – Mindketten tudjuk. Nem létezik vámpír, akitől igazán félnék. Még a legöregebbektől, a legbölcsebbektől, a legkegyetlenebbektől sem. Még Maharettől sem. Ami meg a tőlünk különböző természetfölötti lényeket illeti? Valamennyien látjuk és ismerjük az elementálisokat, a kopogó szellemeket, a zápeszfí kis mumusokat... a lényeket, amelyeket te idéztél meg a kandombié varázslattal.
– Igen – mondta.
– David, ez maga volt az Ember.
Mosolygott, ám semmi ridegség vagy káröröm nem volt a mosolyában.
– Számodra, Lestat – évődött kísértő kedvességgel – magának az ördögnek kellett lennie.
Nevettünk. Habár úgy vélem, az a nevetés volt, amire az írók azt mondják, hogy örömtelen. Folytattam.
– Másodszor New Orleansban történt, közel az otthonunkhoz, a Royale utcai lakáshoz. Csak úgy sétáltam. És akkor kezdtem hallani magam mögött a lépéseket, mintha szándékosan követne valaki, és azt akarná, hogy tudjak is róla. A fene egye meg, magam is csináltam halandókkal! Olyan gonosz dolog! Istenem, minek is tettem! Harmadszor még közelebb volt a Valami. Ugyanaz a forgatókönyv. Irdatlan, toronymagas. Szárnyas, David! Vagy szárnya volt, vagy félelmemben magam ruházom fel szárnyakkal. Szárnyas lény, és ocsmány, és az utolsó alkalommal elég sokáig láttam, hogy megfutamodjak tőle, elszaladjak előle, mint egy gyáva! Aztán szokás szerint felébredek egy ismerős helyen, ahonnan indultam, és minden olyan, mint volt. Az utolsó szempillaszőr is úgy áll, mint eredetileg.
– És nem beszél hozzád, amikor megjelenik?
– Nem, egy szót sem. Csak meg akar bolondítani. Csak rá próbál... talán meg akar tétetni velem valamit. Emlékezz, David, magad mondtad, hogy nem tudod, miért engedte látni magát az Isten és az ördög!
– Az nem fordult meg a fejedben, hogy kapcsolatban áll ezzel az áldozattal, akit üldözöl? Mert valaki vagy valami talán nem akarja, hogy megöld ezt az embert?
– Képtelenség, David! Gondold már el, mennyi szenvedés van a világon csak ezen az estén! Gondolj azokra, akik Kelet-Európában halnak meg, gondolj a Szentföldön tomboló háborúkra, gondolj bele, mi történik ebben a városban. Azt hiszed foglalkozik az Isten vagy az ördög egyetlen emberrel? És a fajtánk, a mi fajtánk, mely évszázadok óta élősködik a gyengéken, a szépeken és a szerencsétleneken? Mikor avatkozott bele Louis vagy Armand vagy Marius, vagy akármelyikünk dolgába az ördög? Ó, ha olyan könnyű lenne megidézni őfenségét, s egyszer s mindenkorra megtudni mindent!
– Akarod tudni? – kérdezte komolyan. Vártam, gondolkoztam. Megráztam a fejemet.
– Megmagyarázható is lehet. Gyűlölök félni! Talán csak őrület. Talán ilyen a pokol. Megőrülsz, és olyan sebesen jönnek érted a démonaid, amilyen sebesen csak ki tudod gondolni őket.
– Lestat, azt mondod, hogy gonosz?
Kezdtem volna válaszolni, aztán befogtam a számat. Gonosz.
– Azt mondtad, hogy ocsmány; tűrhetetlen zajról és fényről beszéltél. Gonosz volt? Gonosznak érezted?
– Hát, tulajdonképpen nem. Nem éreztem. Ugyanazt éreztem, mint amikor ezeket a párbeszédfoszlányokat hallom: egyfajta őszinteséget. Azt hiszem, ez rá a megfelelő szó: őszinteség és céltudatosság. David, mondok neked valamit erről a Lényről, aki követi a lábam nyomát – ennek álmatlan esze van és falánk jelleme.
– Hogy?
– Álmatlan esze – hangsúlyoztam – és falánk jelleme – böktem ki. Tudtam, hogy idézek, de honnan? Talán egy versből?
– Hogy érted ezt? – kérdezte türelmesen.
– Nem tudom. Még azt se tudom, miért mondtam. Még azt se tudom, miért ezek a szavak jutottak az eszembe. De igaz. Álmatlan esze van és falánk jelleme. Nem halandó. Nem ember!
– „Bensejében álmatlan ész rejtőzik” – idézte David. – „Jelleme falánk.”
– Igen, ez maga az Ember, a Lény, a Hím. Illetve várj csak, azt nem tudom, férfi-e, mármint... nem tudom, milyen nemű... nem jellegzetesen nő, fogalmazzunk így, és mivel nem jellegzetesen nő, ennél fogva... férfinak látszik.
– Értem.
– Azt gondolod, hogy megőrültem? Ebben reménykedsz, ugye?
– Természetesen nem.
– Pedig azt kellene tenned – mondtam. – Mert ha ez a valami nem a fejemben létezik, hanem itt kint, akkor téged is elkaphat!
Ezen annyira elgondolkozott, hogy egészen belerévedt a töprengésbe, majd valami olyan furcsát felelt, amire egyáltalán nem számítottam:
– Csakhogy ez nem engem akar. És nem akarja a többieket sem. Ennek te kellesz.
Le voltam taglózva. Gőgös vagyok, önimádó vagyok, szeretem, ha figyelnek rám; dicsőséget akarok, azt akarom, hogy menny és pokol engem akarjon, akarom, akarom, akarom!
– Nem azért mondom, hogy korholjalak – folytatta David. – Mindössze arra célzok, hogy ez a valami nem fenyegette a többieket. Több ezer év alatt egyik sem... a mi tudomásunk szerint egyikük sem beszélt ilyennel. Az írásaidban, a könyveidben magad is egyértelműen leszögezed, hogy egyetlen vámpír sem látta még a Sátánt, nemde?
Vállat vontam igenlés gyanánt. Louis, az én drága tanítványom és fiókám bejárta egyszer a világot, hogy megtalálja a legidősebb vámpírt; Armand tárt karokkal lépett elő az üdvözlésére, és közölte vele, hogy nincsen Isten, se ördög. Félszáz évvel őelőtte magam is elzarándokoltam az „őshöz”, és Marius, aki Rómában született, ugyanezt mondta. Se Isten, se Sátán.
Mozdulatlanul ültem, kínzóan tudatosodott bennem minden buta kényelmetlenség, hogy fojtós a levegő, az illat mesterkélt, itt nincsenek liliomok, kint nagyon hideg van, nem lelhetek nyugtot, amíg a hajnal rá nem kényszerít, David nem érti, amit összehordok, elveszíthetem... és eljöhet az a Valami, az a Valami újból eljöhet!
– Mellettem maradsz? – Gyűlöltem a szavaimat.
– Melletted állok, és próbállak visszatartani, ha el akarna vinni.
– Azt teszed?
– Igen – válaszolta.
– Miért?
– Ne ostobáskodj – mondta. – Nézd, nem tudom, mit láttam a kávéházban. Soha többé nem láttam és nem hallottam ahhoz foghatót. Meséltem neked egyszer az életemről. Brazíliába utaztam, megtanultam a kandombié titkait. Azon az éjszakán, amikor... amikor lecsaptál, próbáltam megidézni a szellemeket.
– Jöttek is. Csak túl gyengék voltak, hogy segíthessenek.
– Igaz. De... mit is akartam mondani? Mindössze annyit, hogy szeretlek, és olyan módon vagyunk összekötve, amelyhez hasonló kötelék nem létezik a többieknél. Louis imád. Olyan sötét istenféle vagy neki, habár azt játssza, hogy gyűlöl, amiért megalkottad. Armand irigyel, és sokkal többet leselkedik utánad, mint képzelnéd.
– Hallom Armand-t, látom, és levegőnek nézem – közöltem.
– Marius, gondolom, te is tudod, nem bocsátotta meg, hogy nem lettél a tanítványa, a növendéke, nem hitted el, hogy a történelem valamiféle megváltó összefüggés lehet.
– Jól fogalmaztál. Marius ezt hiszi. Ó, sokkal nagyobb dolgokért dühös ő rám; te még nem tartoztál közénk, amikor felébresztettem az Anyát és az Apát. Nem voltál ott. De ez már egy másik mese.
– Tudok én mindent. Megfeledkeztél a könyveidről. Olvastam a munkádat, abban a pillanatban, ahogy megírtad és rászabadítottad a halandó világra.
Epésen fölnevettem.
– Talán a Sátán is olvasta a könyveimet – mondtam, és újból elfogott a harag. Gyűlöltem félni.
– Tehát az a lényeg, hogy melletted maradok. – Szórakozottan bámulta az asztalt, halandó korának gyakori szokása szerint, amikor még olvashattam a gondolataiban, ám mégis ő maradt felül, mert tudatosan kizárt magából. Ebből mára ledönthetetlen sánc lett. Soha többé nem erezhetem gondolatainak ízét.
– Éhezem – súgtam.
– Vadásszál. Megráztam a fejemet.
– Ha majd készen leszek, elejtem az Áldozatot. Amint Dora elutazik New Yorkból. Nemsokára visszatér a régi zárdájába. Tudja, hogy vesztébe rohan a strici. Azt fogja hinni, mihelyt végeztem az apjával, hogy egy ellensége csapta le, valamelyik a sok közül, hogy abban kellett lakolnia, amiben vetkezett, bibliai stílusban, holott csak annyi történt, hogy egy gyilkos fajzat portyázott az élet Sötétlő Erdejében, egy vámpír keresett egy zamatos halandót, és megakadt a szeme az apján.
– Azt tervezed, hogy megkínozod ezt az embert?
– David! Meg vagyok botránkozva! Minő udvariatlan kérdés!
– Megteszed? – kérdezte félénkebb, esengőbb hangon.
– Nem hinném. Annyit akarok... – Elmosolyodtam. David már elég tájékozott lehet. Senkinek sem kell eligazítania, hogy a vérrel a lelket, az emlékezetet, a szellemet, a szívet is felhörpintjük. Addig nem ismerhetem azt a nyomorult halandót, amíg el nem veszem, magamhoz nem szorítom, fel nem nyitom az utolsó részét, ami még becsületes. Mennyi gondolat, mennyi emlék, mennyi düh!
– Veled maradok – ismételte David. – Van itt szobád?
– Semmi megfelelő. Keress valamit. Legyen közel... közel a székesegyházhoz.
– Miért?
– David, igazán tudhatnád, hogy miért. Ha a Sátán végigkerget az Ötödik sugárúton, egyszerűen berohanok a Szent Patrikba, a főoltárhoz menekülök, térdre borulok az oltári szentség előtt, és könyörgök Istenhez, hogy bocsásson meg, ne vessen alá a tüzes folyóba.
– Te tényleg a megbolondulás szélén állsz.
– Szó sincs róla. Nézz csak rám! Meg tudom kötni a cipőfűzőmet. Látod? És a nyakkendőmet is. Ehhez kell egy kis odafigyelés, úgy körbetekerni a nyakadon ezt a széles sálat, aztán eligazgatni az inged alatt, hogy ne nézz ki futóbolondnak. Komplett vagyok, hogy a bárdolatlan halandó kifejezéssel éljek. Tudsz szerezni szobát?
Bólintott.
– Van itt feljebb egy üvegtorony, a székesegyház mellett. Szörnyeteg építmény.
– Az Olimpiai Torony.
– Igen. Tudsz ott szobát szerezni nekünk? Tulajdonképpen vannak halandó ügynökeim az ilyesmire, nem is tudom, mit nyavalygok itt, miért téged terhellek ezekkel a megalázó részletekkel...
– Elintézem. Ma már valószínűleg elkéstünk, de holnapra meg tudom szervezni. David Talbot nevére foglalom le.
– A ruháim! Van itt egy készlet, Isaac Rummel névre. Csupán egy-két bőrönd, és néhány felöltő. Tél van, nem? – Odaadtam neki a szobakulcsot. Megalázó volt. Mintha cselédet csinálnék belőle. A végén még képes lesz Renfield* névre foglalni lakosztályt. [*Renfield Bram Stoker Drakulájának halandó szolgája (ford. megj .) ]
– Mindenről gondoskodom. Holnapra olyan főhadiszállásunk lesz, ami fejedelmekhez illő! Elintézem, hogy a kulcsot megkapd a recepción. De addig is mit teszel?
Vártam, füleltem az Áldozatra. Még mindig Dorával beszélt. Dora reggel akart elutazni.
A mennyezetre mutattam.
– Megölöm ezt a szemétládát. Úgy gondolom, holnap, rögtön naplemente után, ha elég gyorsan be tudom határolni. Dora addigra nem lesz itt. Jaj, de éhes vagyok! Bárcsak egy éjféli géppel menne! Dora, Dora!
– Te csakugyan szíveled ezt a kisleányt, ugye?
– Igen. Egyszer majd keresd meg a tévében. Látványos tehetség, és olyan szívbe markolóan tanít, hogy az már veszedelmes.
– Valóban olyan kiemelkedő?
– Mindenben. Nagyon fehér bőr, rövid fekete haj, bubifrizura, hosszú, vékony, de formás láb, és ahogy táncol önfeledten, a karjait széttárva, az olyan tökéletes, mint a szúfita kerengő dervisek, és a beszéde nem éppen alázatos, de tele van csodákkal, és csupa-csupa jóindulat!
– Gondolom.
– Hát a vallás nem mindig jóindulatú. Dora pedig nem zagyvái a küszöbön álló Apokalipszisről, vagy hogy tüstént elvisz az ördög, ha nem küldesz neki egy csekket.
– Értem – mondta David rövid töprengés után.
– Dehogy érted. Hamarosan úgyis el fogom felejtem. Mindössze arról van szó, hogy... ez itt a meggyőző változata valaminek, és Dora komolyan hisz. Úgy gondolja, hogy Jézus járt a földön. Úgy gondolja, hogy megtörtént.
– Ennek a dolognak pedig, amely téged követ, semmi köze ahhoz, hogy épp ennek a lánynak az apját szemelted ki áldozatul?
– Nos, ezt éppen ki lehet deríteni – mondtam.
– Hogy?
– Úgy, hogy ma éjszaka ölöm meg a stricit. Talán meg is teszem, mihelyt itt hagyja Dorát. Nem laknak egy fedél alatt. Túlságosan fél, hogy veszélybe sodorná vele a lányát. Sose szállnak meg egy hotelben. Három lakása van a városban. Meglepő, hogy ilyen sokáig marad.
– Melletted leszek.
– Ne! Menjél, ezt nekem kell elvégeznem. Szükségem van rád, komolyan szükségem van, el kellett mondanom neked, kellett, hogy itt légy velem, ősi, tiszteletre méltó emberi szükséglet, de most nem szükséges a társaságod. Tudom, hogy szomjazol. Nem kell a gondolataidban olvasnom, hogy erezzem. Éhomra jöttél ide, hogy ne okozz csalódást. Menj, portyázz a városban! – Mosolyogtam. – Még sose vadásztál New Yorkban, ugye?
Megrázta a fejét. Változott a pillantása. Az éhség tette. Attól lett olyan fénytelen a szeme, mint egy kutyáé, amely érzi a tüzelő szuka szagát. Mindnyájunkban megvan ez a nézés, az állatias nézés, csak éppen megközelítőleg se vagyunk olyan jók, mint az állatok. Egyikünk se. Felálltam.
– A szobák az Olimpiai Toronyban – mondtam. – Olyanokat foglaltass, amikből le lehet látni a Szent Patrikra, jó? Ne túl magasan, inkább alacsonyabban, hogy közel legyünk a toronycsúcsokhoz.
– Neked megbomlott az a természetfölötti lángeszed.
– Nem bomlott meg. Most kimegyek a hóba. Hallom őt föntről. Most búcsúzkodik, szerető és szűzi csókokkal. Az autója a főbejáratnál lapít. Abba a felsővárosi házba megy, ahol a kegytárgyakat rejtegeti. Azt gondolja, hogy alvilági és hivatalos ellenségei nem tudnak róla, vagy azt hiszik, hogy csak egy barátjának a zsibáru-kereskedése. De én tudok róla, és tudom, mit jelent neki ez a kincs. Ha odamegy, követni fogom... Nincs több idő, David.
– Még sose voltam ennyire összezavarodva – vallotta be. – Majdnem azt mondtam, hogy Isten veled.
Fölkacagtam. Hozzáhajoltam, futó csókot leheltem a homlokára, olyan gyorsan, hogy mások akkor se fogtak volna gyanút, ha látják, aztán magamba fojtottam a félelmet, a nyomban feltámadó félelmet, és otthagytam Davidét.
Fent a magasban Dora sírt. Ült az ablaknál, nézte a havazást, és sírt. Fájt neki, hogy visszautasította az új ajándékot. Bárcsak... A hideg üvegnek támasztotta a homlokát, és imádkozott az apjáért.
Keresztülvágtam az úton. Jólesett a hó, de hát én szörny vagyok. Megálltam a Szent Patrik hátuljánál, figyeltem jóképű Áldozatomat, ahogy kisiet, nyakát behúzva keresztültörtet a havon, beugrik drága fekete autójának hátsó ülésére. Hallottam, ahogy megadja annak az ócskás-üzletnek a címét, ahol a kincseit tartja. Jól van, tehát egyedül lesz egy darabig. Miért ne, Lestat?
Miért ne vigyen el az ördög? Indíts! Csak azért se szálljál alá a poklokra félelemben! Csináld!

 

 

Kettő

 

Hamarabb értem az Upper East Side-ra, mint ő. Sokszor követtem idáig, ismertem a körülményeket. Alatta és fölötte bérlők laktak, akik szerintem nem is tudták, kicsoda. Nagyjából így rendezkedne be egy vérivó is. A két szint között húzódott szobáinak börtönként berácsozott hosszú lánca a ház első emeletén, ahová egy hátsó lépcsőn járt fel.
Sose vitette magát a házig, hanem a Madisonon szállt ki, és a háztömbön keresztülvágva közelítette meg a hátsó ajtót. Néha az Ötödik sugárútról indult. Két útvonalon járt, és néhány szomszédos ingatlannak is ő volt a tulajdonosa. Ám ezt a helyet egyetlen üldözője sem ismerte.
Szerintem még Dora se tudta, hogy pontosan hol található. Hónapok óta lestem, nyálamat csorgatva és a számat nyalogatva, de egyszer se láttam, hogy idehozta volna a lányát. És Dora agyában se láttam képet a házról.
De a gyűjteményről tudott. Régebben fogadott el kegytárgyakat. Párat el is helyezett a New Orleans-i zárda üres várában. Éreztem szépséges csillanásukat azon az estén, amelyen hazáig követtem a lányt. Áldozatom még mindig azon kesergett, hogy Dora nem fogadta el a legújabb ajándékot. Pedig ez igazi szent dolog volt, ő legalábbis annak tartotta.
Játszva bejutottam a lakásba.
Tulajdonképpen nem is lehetett lakásnak nevezni, habár tartozott hozzá egy apró mosdó, olyan koszos, ahogy a sokáig nem használt, sivár helyiségek elkoszosodnak, de ezen kívül minden szobát zsúfolásig megtöltötték a ládák, szobrok, bronzplasztikák, a hulladéknak tűnő mis-más, amely felbecsülhetetlen értékű kincseket rejtett.
Nagyon furcsa érzés volt bent lenni, megbújni a hátsó kis szobában, mert eddig csak az ablakokon néztem be. Hideg volt. Ha megjön, majd befűt, és villanyt gyújt.
Érezve, hogy még csak a Madison felénél tart a dugó miatt, felfedező útra indultam.
Elsőnek mindjárt találtam egy döbbenetes, nagy márványangyalt. Majdnem beleszaladtam, mikor beléptem az ajtón. A templomok ajtajában állnak ilyen angyalok, kagylóban kínálva a szentelt vizet. Európában és New Orleansban is láttam őket.
Óriási volt, az arcéle könyörtelen. Vakon bámult az árnyékba. Lejjebb a folyosón beszűrődött az Ötödik sugárútba torkolló forgalmas utcácska fénye. A falon áthallatszottak a New York-i forgalom szokásos dalai. Ez az angyal úgy állt itt, mintha most röppent volna le az egekből a szent medencével. Gyengéden megpaskoltam behajlított térdét, miközben megkerültem. Nem tetszett. Pergamen, papirusz, fémek szagát éreztem. Orosz ikonok lehettek a szemközti szobában. Valóban, azok borították el a falakat; szomorú szemű Szűzanyák, fenyegető nézésű Krisztusok nimbuszán játszott a fény.
Mentem a következő szobába. Feszületek. Megismertem a spanyol stílust, az olasz barokkot. Voltak egész korai munkák, amelyek nagyon ritkák is lehettek. Krisztus groteszk volt és aránytalan, ennek ellenére kellő iszonyt keltően szenvedett a szúette kereszten.
Csak most ébredtem rá a tényre, holott majd kiszúrta a szememet: ez itt csupa szakrális műalkotás! Egyetlen világi sem akadt közöttük. Bár ha belegondolunk, ugyanez elmondható minden művészeti ágról, ha a múlt század végétől haladunk visszafelé. A művészet oroszlánrészét a vallás ihlette.
Életnek semmi nyoma.
A hely bűzlött a rovarirtótól. Hát persze, azért locsolta szét, hogy óvja a régi szobrok fáját. Ezt is kellett tennie. Nem hallottam, nem éreztem patkányokat. Semmilyen élőlényt. Az alsó lakásban nem voltak itthon a lakók, bár az egyik fürdőszobában apró rádió karattyolta a híreket.
Ezt a hangocskát könnyen kizárhatom magamból. A fenti emeleten voltak halandók, de idősek. Láttam egy fülhallgatós öregembert, amint ringatja magát valami ezoterikus német zene ütemére. Wagner, sorsverte szerelmesek szidják az „átkozott hajnalt”, vagy ehhez hasonló nehéz, ismétlődő, kimondottan pogány szamárság. Vigye el az ördög a vezérmotívumot! Volt odafent egy másik személy is, de túl gyönge ahhoz, hogy gondot jelenthessen. Csak egy kép erejéig láthattam, amelyben vagy varrt, vagy kötögetett.
Annyira nem érdekeltek, hogy szerelmes igyekezettel kiélesítsem a fókuszt. Itt voltam a lakás biztonságában, hamarosan megjön ő, megtölti a szobákat vérének illatával, én pedig mindent elkövetek, hogy addig ne törjem ki a nyakát, amíg ki nem szívom az utolsó cseppig. Igen, ez lesz a megfelelő éjszaka!
Dora különben se tudja meg holnapig, amíg haza nem ér. Ki tudhatná, hogy én hagytam itt a hullát?
Átmentem a nappaliba. Ez tűrhetően tiszta volt. Itt pihent, olvasott, tanult, dédelgette a drágaságait. Itt voltak a kényelmes, dagadozó pamlagjai, rajtuk a rengeteg párna, és a halogénlámpák, súlytalanok, vékonyak, modernek, ide-oda csavargathatok. Úgy álltak az asztalokon, a padlón és a kartonpapír dobozokon, mint a fekete fémrovarok.
A metszett üveg hamutál tele volt csikkekkel. Ez is azt bizonyította, hogy jobban szereti a biztonságot a rendnél. Poharakat is láttam, amelyekben felpattogzott glazúrrá száradt a szesz.
Az ablakokon vékony és meglehetősen piszkos függönyök lógtak, amelyektől szennyes és csalóka lett a fény.
Még ezt a szobát is megtömte szentek szobraival. Harsogóan érzelmes Szent Antal karján ült a pufók kis Jézus; egy hatalmas és közömbös Szűzanya, vélhetőleg latin-amerikai. És valami rémes angyalféle, fekete gránitból, amelyet még az én szemem se láthatott jól a homályban, és ami jobban hasonlított egy mezopotámiai démonra, mint egy angyalra.
Egy másodpercig rázott a hideg a gránitszörnyetegtől, annyira hasonlított... nem, inkább úgy kell mondanom, hogy a szárnyaitól a lényre kellett gondolnom, amelyet megpillantottam, arra a Valamire, amiről azt gondoltam, hogy követ.
Ám itt nem hallottam lépéseket. Nem szakadt fel a világ szövete. Csak egy gránitszobor volt, talán egy visszataszító díszítmény valami rémséges templomból, amelyet megtöltötték a menny és a pokol képmásaival.
Rengeteg könyv volt az asztalokon. Ó, tehát szereti őket! Persze elsősorban értékes, régi példányok, pergamenből, de újak is: filozófia, vallás, politika, töretlenül népszerű haditudósítók emlékiratai, még néhány verseskötet is.
Mircea Eliade, a vallások története több kötetben. Dora ajándéka lehet. Ez pedig a vadonatúj isten története, amit egy Karén Armstrong nevű nő írt. Valami más az élet jelentéséről – A jelen idő értelme, Bryan Appleyardtól. Vaskos könyvek, de mulatságosak. Az én műfajom. Látszik, hogy forgatták őket. Az ő szaga tapad hozzájuk vastagon, az övé, nem a Doráé.
Több időt töltött itt mint gondoltam.
Végigpásztáztam az árnyékokat, a tárgyakat, megtöltöttem tüdőmet a levegővel. Igen, gyakran járt ide, valaki mással, és az a másik... az a személy itt halt meg! Erről fogalmam se volt eddig. Még nagyobb étvágyat csinált a vacsorához. Tehát a gyilkos drogbáró itt szeretett egyszer egy fiatalembert, ebben a kégliben, amely akkor nem volt ilyen rendetlen. A lehető legrosszabb felvillanásokban jött vissza a dolog, több volt benne az érzelem mint a kép, egészen elgyengültem a záporuktól. Nem is történt olyan régen.
Ha akkor találkozom az Áldozattal, amikor a barátja haldokolt, sose szemelem ki, hagyom, hogy menjen a maga útján. De ha egyszer olyan hivalkodó volt!
Már jött felfelé a hátsó lépcsőn, a titkos lépcsőn, alaposan megfontolva minden lépést, a kabátja alá rejtett pisztolyt markolva, tisztára hollywoodi stílusban, habár egyébként nem volt kiszámítható, hacsak abban nem, hogy a kokainkereskedők többsége extravagáns különc.
A hátsó ajtóhoz ért, látta, hogy kinyitottam. Elöntötte a düh. Besurrantam a nyomasztó gránitszoborral szemközti sarokba, és meghúzódtam két poros szent között. Itt nem láthat meg azonnal, mert nem volt elég világos. Fel kell kapcsolnia az egyik kis halogént, azok pedig pontlámpák. Egyelőre hallgatózott és figyelt. Valaki fel merte törni az ő ajtaját! Gyilkos hangulatban volt, de nem szándékozott egyedül nyomozni. Egy kis tárgyalást hívott össze gondolatban. Nem, senki sem tudhatott erről a helyről, szögezte le a bíró. Pitiáner tolvajnak kell lennie, a fene egye meg, véletlennek! Ezek a szavak forogtak a düh árjában.
Előhúzta a pisztolyt, és elindult a szobákban, azokban, amelyeket kihagytam. Hallottam a villanykapcsoló hangját, láttam a fényt a folyosón. Bement egy szobába. Aztán egy másikba.
Honnan a csudából tudja, hogy üres a lakás? Akárki bujkálhat itt. Én tudom, hogy üres, de ő mitől ilyen biztos benne? Bár talán épp azért húzta ilyen sokáig, mert épp a megfelelő arányban keveredett benne az alkotó készség és a nemtörődömség.
Végre eljött a kéjes pillanat. Meggyőződött róla, hogy egyedül van. Belépett a nappaliba, háttal a hosszú folyosónak. Ráérősen végigpásztázta a szobát – engem persze nem vett észre. Visszatette a nagy, kilenc milliméteres pisztolyt a vállára szíjazott tokba, és nagyon lassan lehúzta a kesztyűjét.
Volt annyi fény, hogy lássak mindent, amit imádtam benne.
Puha fekete haj, az az ázsiai arc, amely ugyanúgy lehet hindu vagy japán, mint cigány, sőt olasz vagy görög; ravasz fekete szem, és feltűnően szimmetrikus, tökéletes csontszerkezet – ez egyike volt annak a nagyon kevés tulajdonságnak, amit a lánya is örökölt. Csak Dora világos bőrű; az anyja olyan fehér lehetett, akár a tej. Az apja a kedvenc árnyalatom: karamell.
Váratlanul valami nagyon kínos érzés rohanta meg. A hátát fordította felém, tekintete hozzátapadt valamilyen tárgyhoz, amely nyugtalanította. Semmi köze se volt hozzám. Semmihez sem értem hozzá. Csakhogy a riadalom fallal sáncolta el tőlem az elméjét. Teljes riadókészültségben volt, vagyis nem folyamatosan gondolkozott.
Magas volt és nagyon egyenesen tartotta magát. Hosszú felöltőt viselt, a cipője az az angol fajta, amit egy örökkévalóságig varrnak kézzel a Savile Row üzleteinek. Egy lépést távolodott tőlem, és a képek zavaros gomolyagából azonnal tudtam, hogy a gránitszobortól hökkent meg.
Mi sem természetesebb! Nem tudta, mi ez, vagy hogy került ide. Nagyon óvatosan közeledett hozzá, mintha valaki meglapulhatna a szobor szomszédságában, aztán sarkon fordult, körbevizslatott a szobában, és újra előhúzta a pisztolyát.
Lehetőségek peregtek az agyában, ezúttal rendezett alakzatban. Ismert egy műkereskedőt, aki olyan ostoba, hogy képes nyitva hagyni az ajtót a szállítás után, de az a kereskedő telefonált volna, mielőtt ide jön.
Mi ez a dolog? Mezopotámiai? Asszír? Váratlanul elfelejtette a gyakorlati kérdéseket. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a követ. Hű, hogy tetszett neki! Annyira tetszett, hogy ostobán viselkedett.
Hiszen valamelyik ellensége is rejtőzhetett volna itt. Ámbár miért hozna ilyen ajándékot egy gengszter vagy egy szövetségi nyomozó?
Mindenesetre lenyűgözte a darab, amelyet én még mindig nem láthattam tisztán. Sokkal jobb lett volna, ha levehetem a lila pápaszemet, de nem mertem mozdulni. Látni akartam, ahogy körülrajongja az új tárgyat. Éreztem könyörtelen vágyát a szoborra. Birtokolni akarta, itt akarta tartani magánál... épp ezzel a szenvedéllyel hívta fel magára a figyelmemet.
Most csak a szoborral törődött, a finom faragással, amelynek stílusa elárulja, hogy nem antik munka, hanem új, vélhetőleg tizenhetedik századi tökéletes ábrázolása egy bukott angyalnak.
Bukott angyal! Épp csak lábujjhegyre nem pipiskedett, hogy úgy adjon csókot a szobornak! Fölemelte bal kezét, és végigcsúsztatta a gránitarcon, a gránithajon. Francba, hogy nem látom! Hogy képes látni ebben a sötétségben? Persze neki ott van az orra előtt, én meg hatlábnyira szorongok két szent között, ahonnan nincs is jó rálátásom!
Végül csak megfordult, és felkapcsolta az egyik halogénlámpát, ami úgy nézett ki, akár egy imádkozó sáska. Áldozatom elforgatta a vékony, fekete fémtagokat, hogy a sugár a szobor arcába süssön. Most már gyönyörűen láttam mindkét profilt.
Áldozatom kéjesen nyögdécselt. Elképesztő volt! Már nem érdekelte a műkereskedő és a veszély, elfelejtette a hátsó ajtót. Szinte oda se figyelve visszalökte a pisztolyt a tokba, és csakugyan lábujjhegyre állt, egy szintben akart lenni a félelmetes faragott képpel. Tollas szárnyak. Most már láttam. Nem hüllőszárnyak; tollasak. Az arc klasszikus, erőteljes, az orr hosszúkás, az áll... viszont van valami ádáz az arcélében. És miért fekete? Talán mert ez Szent Mihály, aki erényes haragjában letaszítja az ördögöket a pokolba. Nem, ahhoz túlságosan csapzott és kócos a haja. Vállvért, mellvért, aztán persze megláttam a perdöntő részletet. Hogy kecskelába és hasított körme van. Ez a Sátán.
Ismét összeborzongtam. Mint annak, amit láttam! Ami persze butaság. És most nem éreztem a cserkelő közelségét. Nem zavarodtam össze. Még csak nem is féltem igazán. Csak egy borzongás volt.
Nagyon mozdulatlanul álltam, és azt gondoltam: most ne kapkodj. Fejtsd meg, mi az ábra. Itt az áldozatod, ez a szobor csak egy pótlólagos részlet, a forgatókönyv színesítésére. Áldozatom újabb halogén lámpát irányított a tárgyra. Majdnem érzéki volt az, ahogy tanulmányozta. Mosolyogtam. Olyan érzéki, ahogy én tanulmányoztam őt, ezt az ifjonti egészséggel és bűnözői eleganciával megáldott, negyvenhét éves embert. Félelem nélkül hátrébb lépett, feledve minden fenyegetést, úgy nézegette az új szerzeményt. Honnan való? Kitől? Fütyült az árra. Bárcsak Dora...! Nem, Dorának nem fog tetszeni. Dora, Dora, kettéhasította a szívét az este, amikor nem fogadta el az ajándékát!
Egész tartása megváltozott; nem akart Dorára gondolni már megint, és a dolgokra, amiket Dora mondott, hogy meg kell tagadnia, amiket tett, hogy egyetlen centet sem fogad el az egyháznak, és mindennek ellenére szereti az apját, szenvedni fog, ha bíróság elé állítják, és nem kell neki a kendő.
Miféle kendő? Csak hamisítvány, mondta Áldozatom, de a legjobb, amit eddig talált. Kendő? Váratlanul összekapcsoltam az égő kis emléket valamivel, ami a szemközti falon függött. Bekeretezett vászondarab volt, rajta a krisztusi arc. A kendő. Veronika kendője.
Alig egy órája mondta: „Tizenharmadik századi, és olyan gyönyörű! Dora, az ég szerelmére, fogadd el! Dora, hát kire hagyhatnám őket...”
Ezek szerint Krisztus arca volt a becses ajándék?
„Többé nem fogadok el ilyeneket, apu. Már megmondtam. Soha többé.”
Azzal a homályos elképzeléssel unszolta a lányát, hogy az új ajándékot ki lehetne állítani. A többi ereklyét is. Pénzt lehetne keresni velük az egyháznak.
Dora sírva fakadt. Ez az egész a szállodában történt, ahol alig pár méternyire ültünk tőlük, David és én.
„Azt akarod mondani, hogy ha teszem azt, a mocskoknak mégis sikerül elkapniuk, ha elítélnek, mert nem fedeztem le egy nyomot, akkor sem fogadod el ezeket a dolgokat? Hagyod, hogy idegen kézre kerüljenek?”
„Lopták őket, apu – sírta Dora. – Nem tiszták. Szennyesek.”
Tényleg nem értette a lányát. Ő tolvaj volt gyerekkora óta. New Orleans. A panzió, a nyomor és az elegancia bizarr keveréke, az anyja, aki jóformán ki se józanodott. A Vén Kapitány, aki a régiségboltot vezette. Mindez átsuhant az agyán. Vén Kapitány az utcai szobákban lakott, és ő, az Áldozatom, minden nap tálcán vitte a reggelit Vén Kapitánynak, mielőtt elindult az iskolába. Panzió, felszolgálás, elegáns aggok, Szent Károly út. Olyan idők, amikor a férfiak és a kalapot viselő, koros hölgyek kiültek alkonyatkor az erkélyre. Napvilágos idők, amelyeket sohasem ismerhetek többé.
Hogy elrévedt! Nem, Dorának nem tetszene. Váratlanul kételkedni kezdett magában is. Megvolt a maga kánonja, amelyet gyakran nehezen magyarázhatott el az embereknek. Már kezdett is érvelni, mintha műkereskedővel beszélne, aki ezt ide hozta: „Valóban gyönyörű, de túlságosan barokk! Nincs meg benne az a groteszkség, amit annyira szeretek.”
Mosolyogtam. Tetszett a pasas észjárása. És a vérének a szaga is. Jó nagyot szippantottam belőle, hadd változtasson át igazi fenevaddá. Csak lassan, Lestat. Hónapokig vártál erre. Ne kapkodd el. Mellesleg ez is egy szörnyeteg. Embereket lőtt főbe, késsel szúrta le őket. Egyszer egy kis fűszerboltban ugyanazzal a mélységes közönnyel lőtte le az ellenfelét és a boltos feleségét. Útban volt az asszony. Aztán flegmán kisétált. Ez még a korai időkben történt, New Yorkban, Miami előtt, Dél-Amerika előtt. De ő emlékezett a gyilkosságra, ezért tudtam róla.
Sokat gondolt ezekre a holtakra. Én is azért gondoltam rájuk.
Most ennek a dolognak, ennek az angyalnak, ördögnek, démonnak a hasított körmét tanulmányozta. Most láttam, hogy a szobor szárnya a mennyezetet éri. Megint érezhettem volna azt a hidegrázást, ha engedtem volna magamnak. De most a szilárd földön álltam, és ebben a lakásba nem nyomultak be más birodalmak.
Áldozatom levetette a kabátját, és ingujjban maradt. És már túl sok volt. Láthattam nyakának húsát, mert kigombolta a gallérját. Láttam azt a különösen szép részt a füle alatt, a nyak töve és a fülcimpa között, amelynek aránya jelentősen meghatározza a férfiszépséget.
A fenébe, nem én találtam ki, hogy milyen fontos a nyak! Mindenki tudja, mit jelentenek ezek az arányok. Mindene tetszett, de leginkább az elméjéért voltam oda. Pokolba az ázsiai szépségével meg mindennel, még a hiúságával is, amelynek izzásától húsz méterre világít minden irányban! Az elméje, az volt az igazi, amely most ráforrt a szoborra, és egy üdvös percre kiejtette magából a Dorával foglalkozó gondolatokat.
Újabb kis halogénlámpáért nyúlt, megragadta a meleg fémet, és ráirányította a fénycsóvát a démon szárnyára, amit a legjobban láthattam. Akkor én is felfedeztem, amire gondolt, a tökéletességet, a barokk rajongást a részletért. Nem, ő nem ezt gyűjtötte, ő a groteszket kedvelte, és ez a szobor csak véletlenségből volt groteszk. Uramisten, de borzalmas volt a vad sörényével! Bőszen összehúzott szemöldökét William Blake is rajzolhatta volna, és nagy kerek szemét látható gyűlölettel szögezte az Áldozatomra.
– Igen, Blake! – mondta hirtelen. Megfordult. – Blake. Úgy néz ki az átkozott, mint egy Blake-rajz!
Akkor jöttem rá, hogy engem bámul. Vigyázatlanságból, nem, inkább céltudatosan én vetítettem ki a gondolatot. Éreztem az összekapcsolódás kattanását. Meglátott. Talán a szemüvegen csillanó fényt látta meg, vagy a hajamat.
Nagyon lassan előléptem, karjaimat lazán lógatva. Nem akartam semmi olyan közönséges dolgot, hogy a pisztolyáért kapjon. De nem kapott, csak nézett. Talán a közeli, éles kis fények vakították el. A halogéncsóva a mennyezetre vetítette az angyal szárnyát. Közelebb mentem.
Egyetlen szót sem szólt. Rettegett. Vagy hadd mondjam inkább, hogy megriadt. Bár több volt ez riadalomnál. Érezte, hogy ez lehet az utolsó összecsapása. Valaki sarokba szorította! Már késő volt a fegyverekhez vagy más efféle prózai dolgokhoz. És mégis, igazából nem félt tőlem.
Vigyen el engem az ördög, ha nem tudta, hogy nem vagyok ember. Hozzásuhantam, és a két tenyerembe fogtam az arcát. Persze izzadt és reszketett, ennek ellenére a szemüvegért nyúlt, lehúzta a szememről, és a padlóra ejtette.
– Ó, de isteni, hogy végre ilyen közel lehetek hozzád! – súgtam. Nem bírt szólni. Halandótól, aki a markomba kerül, nem várható más, csak az ima, neki pedig nem voltak imái. Belebámult a szemembe, aztán nagyon lassan felmért magának, moccanás nélkül, mert az arcát még mindig fogva tartotta két jéghideg kezem, és végleg megállapította, hogy nem vagyok ember.
Elképesztően viselkedett! Természetesen találkoztam már a felismeréssel a széles nagyvilágban, de azt mindig kísérte imádkozás, őrjöngés, vagy valami kétségbeesetten atavisztikus reakció. Még a vén Európában, ahol hisznek a prikulicsban, még ott is elsikoltottak egy fohászt, mielőtt beléjük vágtam a fogamat.
Viszont ez a merev bámulás, a bűnözőnek ez a komikus bátorsága! – Úgy akarsz meghalni, ahogy éltél? – súgtam. Egy gondolat életre galvanizálta. Doral Vadul küzdeni kezdett, a kezemet markolászta, rádöbbent, hogy olyan, mintha követ tapintana, aztán rángatózva próbálta kitépni magát mozdíthatatlan tenyeremből, sziszegett és köpködött.
Érthetetlen szánalom szállt meg. Ne kínozd így. Túl sokat tud. Túl sokat megért. Istenem, hónapokig leshetted, ne húzzad-halasszad ezt tovább! Viszont mikor találsz még egyszer ilyen zsákmányt?
Nos, az éhség legyőzte az értelmet. Először a nyakához nyomtam a homlokomat, a tarkójára csúsztattam a kezemet, hagytam, hogy megérintse a hajamat, hallottam, hogy eláll a lélegzete, aztán ittam.
Megvolt! Zúdult a szájamba a vére, a vérrel ő, és Vén Kapitány, az utcai szobák, az úton tovacsattogó villamos, ő, amint azt mondja Vén Kapitánynak: „Ha még egyszer megmutatod, vagy azt kéred, hogy érintsem meg, a közeledbe sem jövök többé!” És Vén Kapitány esküdözik, hogy nem tesz ilyet. Vén Kapitány moziba viszi, vacsorázni a Monteleonéba, repülőgéppel Atlantába, miután megfogadta, hogy nem teszi többé. „Csak engedd, hogy melletted legyek, a közeledben lehessek, kisfiam, soha, de soha, esküszöm!” Az anyja részegen áll az ajtóban, a haját keféli. „Tudom én, mire játszol azzal a vénemberrel, tudom ám én, miket csinálsz! Ő vette neked ezt a ruhát? Azt hiszed, nem tudom?” Aztán Terry, az arca közepén a golyó ütötte lyuk, szőke lány, gyűrötten oldalra dől a padlón, az ötödik gyilkosság, és neked kellett lenned, Terry, neked. Ő és Dora a teherautóban. És Dora tudta. Dora még csak hat éves volt, és tudta. Tudta, hogy az apja lőtte le az anyját, Terryt. És soha, egyetlen szóval sem beszéltek róla. Terry hullája plasztikzsákban. Édes Istenem, plasztik! Ő azt mondja: „Anyu elment.” Pedig Dora nem is kérdezte. Hat éves, de már tudja. Terry visít: „Azt képzeled, elveheted a lányomat, te gané, azt képzeled, elveheted a gyerekemet, még ma este elmegyek Jake-kel, és a gyerek velem jön!” Bumm, meghaltál, szívi. Különben se bírtalak már. Kupacban a padlón ugyanaz a giccsesen aranyos fajta, közönséges lány, a tojásdadra reszelt, halványrózsaszín körmével, a mindig rendkívül nedvesnek tűnő rúzsával, a festett hajával, a combikáival, a rózsaszín sortjában.
Robognak Dorával az éjszakában, és egyetlen szót se szólnak egymáshoz.
Mit csinálsz velem! Hiszen megölsz!- A véremet rabolod el, te tolvaj, nem a lelkemet, te... Minek, az istenit?
– Hozzám beszélsz? – Hátrahúzódtam, szájamról csöpögött a vér, jóságos Isten, ez beszél hozzám! Ismét belemartam, ezúttal kitörtem a nyakát, de ő nem akarta abbahagyni:
Igen, hozzád! Ki vagy? Miért, miért ez a vér? Mondd meg, hogy rohadnál a pokolban! Dögölj meg!
Összezúztam a karcsontjait, kicsavartam a vállát, az utolsó cseppig felnyaltam a vért. Belenyomtam a nyelvemet a sebbe, adjad, adjad, adjad...
De mi a neved? Ki vagy te?
Halott volt. Elejtettem, hátraléptem. Hozzám beszél! Nekem beszél, miközben ölöm? Engem kérdez, ki vagyok? Áttörve az ájulaton?
– Ó, mennyi meglepetést tartogatsz! – mormoltam. Próbáltam kitisztítani a fejemet. Színig voltam meleg vérrel. Tartogattam a szájamban. Szerettem volna felkapni, feltépni a csuklóját, kiinni, ami esetleg maradt, de az olyan rút dolog, meg igazság szerint nem is akaródzott hozzányúlnom. Nyeltem egyet, végignyaltam a fogaimat, hogy utoljára erezzem az ízt, ő és Dora a teherautóban, Dora hatéves, anyu meghalt, fejbe lőttem, most már senki se választ el aputól.
– Az volt az ötödik gyilkosság! – mondta. Hallottam a hangját. – Ki vagy te?
– Hozzám beszélsz, te szemét! – Lenéztem rá, ó, a vér most érte el az ujjaim hegyét, lefelé szaladt a lábamban! Behunytam a szememet, és azt gondoltam: ezért élek, ezért az érzésért. Visszajöttek az ő szavai, a szavak, amiket Dorának mondott egy puccos lokálban: „Pont ilyen helyekért adtam el a lelkemet.”
– Ó, az istenedet, halj már meg, a fene egyen meg! – Akartam a vér perzselését, de belőle elég volt, a fenébe, hat hónap bőségesen elég egy szerelmi románcra vámpír és ember között! Feltekintettem.
A fekete dolog egyáltalán nem volt szobor. Élt. És engem figyelt. Élt, lélegzett, és engem nézett a fenyegetően összehúzott, fénylő fekete szemöldöke alól.
– Nem, nem igaz! – mondtam hangosan. Megpróbáltam abba a hideg nyugalomba menekülni, amit gyakran kivált belőlem a veszély. Nem igaz!
Megböktem a padlón heverő hullát, csak bizonyságképpen, hogy még itt vagyok, és nem most megy el az eszem, rettegve vártam a zavarodottságot, de nem jött, és akkor felsikoltottam. Úgy sikítottam, akár egy kölyök. Azzal kirohantam.
Végignyargaltam a folyosón, kirobbantam hátul az éjszakába. Átrepültem a tetőkön, aztán lesiklottam egy sikátorba, és kimerültén támaszkodtam a téglákhoz. Nem, ez nem lehetett igaz! Ez valami utolsó kép lehetett, amit ő küldött, az Áldozatom, a halálban vetítette ki, ez volt az ő édes bosszúja. Olyannak mutatta a szobrot, mintha élne, az a nagy, sötét, szárnyas valami, az a kecskelábú...
– Ja – mondtam, a szájamat törülgetve. A mocskos hóban hevertem. Halandók is voltak a sikátorban. Ne zavarj minket. Nem foglak. Még egyszer megtörültem a számat. – Ja, bosszúból. Azzal vett célba – motyogtam – a szeretettel, amit az ottani tárgyak iránt érzett. Tudta. Tudta, ki vagyok, tudta, hogyan...
Különben is, a Cserkelő sose volt ilyen higgadt, ilyen mozdulatlan, ilyen merengő. Az mindig püffedt és dagadt, akár a sűrű, büdös füst, és azok a hangok... Csak egy szobor volt, ami ott állt!
Feltápászkodtam. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös voltam magamra, amiért elmenekültem, amiért beugrottam az öles utolsó kis fortélyának. Olyan rettenetesen dühös voltam, hogy vissza akartam menni, össze akartam rugdosni a hullát meg azt a szobrot, ami nyilvánvalóan visszamerevedett gránittá, mihelyt gazdájának haldokló agyában ellobbant az utolsó szikra.
Eltört a karja, a válla. Véres kupacot csináltam belőle, mintha abból kiáltott volna ahhoz a dologhoz.
Ezt Dora is meg fogja tudni. Kartörés, válltörés. Nyaktörés. Kimentem az Ötödik sugárútra. Elindultam a szélben.
Belefúrtam az öklömet gyapjúszövet zakóm zsebébe, ami túl könnyű öltözék volt ehhez a csendes havazáshoz, és csak mentem és mentem.
– Jól van, a francba, tudtad, ki vagyok, és kimódoltad, hogy az a dolog egy pillanatra olyan legyen, mintha élne!
Megálltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és rámeredtem a járműveken túl a Central Park behavazott, sötét erdejére.
– Ha minden összefügg, gyere értem! – Most nem az Áldozatomhoz szóltam, vagy a szoborhoz, hanem a Cserkelőhöz. Nem voltam hajlandó megrémülni. Nem voltam magamnál.
Hol van ilyenkor David? Vadászik valahol? Vadászik... amit annyira szeretett halandó korában, vadászni az indiai őserdőben, én pedig embertestvéreinek vadászává tettem, mindörökkön örökké.
Határoztam.
Máris indulok vissza a lakásba. Jól megnézem azt a rohadt szobrot, ellenőrzöm, hogy élettelen-e, aztán megteszem, amit Doráért kell tennem – vagyis eltüntetem az apja hulláját.
Alig pár percembe telt, hogy visszaérjek, és felsuhanjak a koromsötét, szűk lépcsőn a lakásba. Akkor már minden türelmemet elhasználta a félelem; dühöngtem a megalázottságomon és a megrendülésemen, ugyanakkor ott bujkált bennem a sajátos izgalom, amely mindig elfog az ismeretlentől.
Friss tetem bűze. Elpocsékolt vér bűze.
Semmit sem hallottam, nem is éreztem. Bementem egy apró helyiségbe, amelyet konyhának használtak valamikor, és még mindig maradtak benne háztartási eszközök annak a halottnak az idejéből, akit az Áldozat szeretett. Igen, épp ez kellett nekem. Ott volt a mosogató csövei alatt, mert a halandók mindig oda gyömöszölik be, a doboz, és benne a zöld műanyag szemeteszsákok, amelyek tökéletesen megfelelnek a maradványoknak.
Belém hasított, hogy ő gyömöszölte ilyen zsákba Terryt, a meggyilkolt feleségét. Láttam, szagoltam, mialatt rajta dőzsöltem. Eh, vigye el az ördög! Akkor tőle van az ötlet.
Akadt néhány vágóeszköz a konyhában, bár semmi olyan, amellyel sebészi vagy művészi munkát lehetett volna végezni. Elvettem a legnagyobb kést, egy szénacél pengéjű darabot, átmentem a nappaliba, nem engedve meg magamnak semmiféle tétovázást, megfordultam, ránéztem a behemót szoborra.
Még mindig égtek a halogénlámpák, vakító fénysávokat hasítottak ki az árnyékos rendetlenségből.
Szobor. Kecskelábú angyal.
Lestat, te barom!
Odamentem hozzá, megálltam előtte, hidegen vizsgálgattam a részleteket. Valószínűleg nem tizenhetedik századi. Valószínűleg kortárs; kézzel faragták, igen, de modern tökéletességűre, és az arcon ott van William Blake alakjainak fensége – egy gonosz, fenyegető, kecskelábú lény, Blake szentjeinek és vétkeseinek szemével. Ugyanannyira ártatlan, mint haragvó.
Hirtelen szerettem volna megtartani, levinni valamilyen módon a New Orleans-i lakásba, annak emlékére, hogy majdnem holtan estem össze a lábainál. Fagyosan és ünnepélyesen állt előttem. Aztán eszembe jutott, hogy talán az összes ereklye kárba vész, ha nem teszek valamit. Amint Áldozatom halála napvilágra kerül, mindezt elkobozzák; ez volt a legnagyobb gondja Dorával, hogy ez, az ő igazi gazdagsága, közönyös kezekbe juthat!
Mert Dora a vékony kis hátát fordította feléje, úgy ontotta elanyátlanodottan a gyász, az iszonyat és a legkeserűbb csalódás könnyeit, amiért nem nyújthat vigaszt annak, akit a legjobban szeret.
Lenéztem az összemarcangolt, még mindig frissnek látszó halottra. Roncs volt, egy kontár gyilkolta meg. Selymes fekete haja összeborzolódott, szeme félig nyitva maradt. Fehér ingének ujjain undorító rózsák nyíltak; mikor összemorzsoltam, akaratlanul apró sebeket ejtettem rajta. Törzse hátborzongatóan elferdült. Nemcsak a nyakát, a gerincét is eltörtem.
Hát innen el kell távolítanom. Meg kell szabadulnom tőle, és akkor hosszú ideig senki se tud majd róla. Ha senki se tudja, hogy meghalt, akkor a nyomozók nem zaklathatják, és nem keseríthetik Dorát. Utána majd foglalkozom az ereklyékkel; talán kipucolom őket innen a lány számára.
Kivettem a zsebéből az igazolványait. Az összes hamis, egyben sem az igazi neve szerepelt.
Igazából Rogernek hívták.
Én ezt kezdettől tudtam, de csak Dora szólította Rogernek. A másokkal való érintkezésben furcsán középkorias ízű, egzotikus álneveket használt. Ebben az útlevélben Frederick Wynken volt. Hát nem mulatságos? Frederick Wynken!
Összeszedtem az igazolványokat, áttettem őket a saját zsebeimbe, hogy később megsemmisítsem.
Munkához láttam a késsel. Levágtam a megdöbbentően finom, gyönyörűen manikűrözött kezét. Borzasztóan szerette magát, bár volt is rá oka. Ügyetlenül lenyiszáltam a fejét is, brutális erővel átkényszerítve a pengét az inakon és a csontokon. Nem bajlódtam azzal, hogy lezárjam a szemét. A holtak pillantása egyáltalán nem olyan megbabonázó. Nincs benne semmi élő. Szája érzéketlenné ernyedt, orcája kisimult a halálban. Ahogy szokott. A fejet és a kezeket két külön zsákba tettem, aztán többé-kevésbé összehajtottam a testet, és belegyömöszöltem egy harmadikba.
Csurom vér lett a szőnyeg. Akkor láttam csupán, hogy többszörös rétegben borítják a padlót a szőnyegek, ahogy régiségboltokban szokás. Hát ez kár. Mindegy, fő, hogy a hulla már útban van elfelé. Nem fogja ide csábítani a fenti vagy lenti halandókat. Ha pedig nincsen hulla, senki sem tudhatja meg, mi történt vele... ez sokkal jobb Dorának, mintha kiglancolt nagy fényképeket kellene látnia a színpadról, amelyet én rendeztem be.
Még egy pillantást vetettem a fenyegető ábrázatú angyalra, ördögre, vagy micsodára, szilaj üstökére, gyönyörű szájára, simára csiszolt, nagy szemére, aztán a vállamra vetettem a három zsákot, mint a Mikulás, és távoztam, hogy darabonként megszabaduljak Rogertől.
Nem is volt nehéz.
Alig egy óráig tartott. Baktattam a felsőváros behavazott, üres, fekete utcáin, kerestem a sivár, kusza építési területeket, a szemétdombokat, a helyeket, ahol rá se néznek a felgyűlt, korhadó szennyre, nemhogy eltakarítanák.
A kezét egy gyorsforgalmi felüljáró alatt dugtam el egy óriási szemétrakásban. Voltak ott pokrócba burkolt halandók is egy konzervdobozban égő tüzecske mellett, de ügyet se vetettek arra, hogy mit csinálok. Olyan mélyen beástam a műanyagba csomagolt kezeket a piszokba, hogy senki se kotorászhasson utánuk. Majd odamentem a halandókhoz, akik rám se néztek, és néhány bankjegyet ejtettem a tűz mellé. A szél majdnem elsodorta a pénzt. Aztán kivágódott a tűzfénybe egy kéz, persze egy élő, az egyik csövesé, megmarkolta a bankókat, és visszarántotta őket a lélegző sötétségbe.
– Köszönet, testvér!
– Ámen! – válaszoltam.
A fejet ugyanígy rekkentettem el, de onnan jóval távolabb, egy hátsó ajtónál a konténerbe, amelybe egy étterem hulladékát öntötték. Bűzlött. Nem néztem meg utoljára a fejet. Feszélyezett. Nem trófea volt. Sose vágnék le trófeának emberfőt. Még ötletnek is siralmas. Nem szerettem azt a kemény fogását a műanyag alatt. Ha az éhesek meg is találják, sose fogják jelenteni. Mellesleg az éhesek már jártak itt, elvitték a paradicsomot, a salátát, a spagettit, a pálcakenyér serclijét. Az étterem órák óta bezárt, a szemét kopogósra fagyott. Zörgött, mikor letuszkoltam a fejet a mélyébe.
Visszaindultam a belvárosba, továbbra is gyalogszerrel, vállamon az utolsó zsákkal, a zsákban Roger nyomorult törzsével, tagjaival. Legyalogoltam az Ötödik sugárúton, el a szálloda mellett, ahol Dora alszik, el a Szent Patrik, a divatos boltok mellett. Halandók nyüzsögtek eresszel fedett kapuk alatt, taxisok dudáltak dühösen a lomha, ormótlan limuzinokra.
Csak mentem és mentem. Rugdostam a latyakot, és gyűlöltem magamat. Éreztem Roger szagát, és ezt is utáltam. Bár bizonyos értelemben a lakoma olyan isteni volt, hogy megérte leszedni utána az asztalt.
A többiek – Armand, Marius, valamennyi halhatatlan társam, szeretőm, barátom, ellenségem – folyton szidtak, amiért nem tüntetem el a maradványokat. No jó, Lestat ezúttal rendes vámpír lesz. Eltakarít maga után. Majdnem a Village-nél tartottam, amikor újabb tökéletes helyet találtam, egy elhagyatott, óriási raktárházat, amelynek emeletén szépen szikráztak a törött ablakok, míg bent a hulladék összes létező válfaja nőtt hegyekké. Éreztem az oszló hús szagát. Itt három hete meghalt valaki. Csupán a hideg miatt nem csapta még meg a bűze a halandó orrokat. Vagy pedig senkit sem érdekelt.
Mélyebbre hatoltam a barlangszerű helyiségbe. Benzin, fém, vörös tégla szaga. Középen akkora szeméthegy, akár egy piramis. Hozzá veszélyesen közel egy teherautó parkolt, amelynek még mindig meleg volt a motorja. Ember sehol.
Itt aztán bőven volt bomló hús. Szagról legalább három hullát azonosítottam a hulladék különböző szintjein. Bár lehettek többen is. Olyan undorítóan bűzlöttek, hogy nem sok időt pazaroltam a helyzetfelmérésre. – Oké, barátom, átadlak a temetőnek! – mondtam, és betoltam a zsákot a törött üvegek, összenyomott dobozok, kartonpapír kötegek, a fahulladék, a szenny közé, amivel majdnem lavinát idéztem elő. A szeméthegy csakugyan rázkódott egyet-kettőt, aztán az idomtalan gúla csendesen visszanyerte a formáját. Csupán a patkányok neszeztek. Egyetlen sörösüveg szabadult ki a padlóra, és megállt a piramistól méternyire, magányosan, csendesen, csillogva.
Egy hosszú percig tanulmányoztam a teherautót. Viharvert, jelöletlen, meleg motor; a szagán érzik, hogy nemrég emberek ültek benne. Mit számított az nekem, hogy miért jöttek ide? Az a lényeg, hogy járnak ki-be a nagy vasajtókon, és nem vesznek tudomást a szeméthegyről, vagy időnként hozzájárulnak valamivel a kupachoz. Hihetőbb, hogy nem vesznek tudomást róla. Ki parkolna szívesen a saját meggyilkolt áldozatai mellett? Ám ezeken a sűrűn lakott, modern településeken, mármint az igazi nagyvárosokban, a bűnözés világklasszis fészkeiben – New Yorkban, Tokióban, Hongkongban – az emberi tevékenység legsajátosabb alakzataival találkozhatunk. Kezdett megigézni a bűnözés számtalan vetülete. Ez is vonzott Rogerhez.
Rogerhez. Ég áldjon, Roger!
Visszamentem az utcára. Már nem havazott. Sivár, szomorú vidéken voltam. Hólepte, csupasz matrac hevert a sarkon. Az utcai lámpákat összetörték. Nem is tudtam, hol járhatok.
A víz felé indultam a sziget végében, és ott megláttam egy nagyon régi templomot, amelyet még Manhattan holland telepesei építtettek. Bekerített kis temető tartozott hozzá, és a sírköveken olyan elképesztő dátumok voltak, mint 1704, sőt 1692.
Gótikus gyöngyszem volt, egy szikra a Szent Patrik nimbuszából, de talán még annál is cirkalmasabb és talányosabb, részletességével, szervezettségével, meggyőződésével szemet simogató látvány a nagyvárosi émely átokföldjén.
Leültem a templom lépcsőjére, és örültem a faragott csúcsíveknek, örültem, hogy szentelt kőnek támaszkodhatok a sötétségben.
Nagyon óvatosan meggyőződtem róla, hogy a Cserkelő nincs a közelemben, hogy az éjszakai tettek miatt nem kaptam másvilági látogatót, nincsenek vérfagyasztó lépések. A nagy gránitszobor nem élt, a zsebemben vannak Roger igazolványai, ami heteket, sőt talán hónapokat ad még Dorának, mielőtt megzavarná lelki békéjét az apja halála, és most már nem tudhatja meg a részleteket.
Erről ennyit. A kalandnak vége. Jobban éreztem magamat, sokkal jobban mint mikor Daviddel beszélgettem. Ennél jobbat nem is tehettem volna, mint hogy visszamegyek, és megnézem a gránitszörnyeteget.
Csak az a baj, hogy rám tapadt Roger szaga. Roger. Meddig is volt „Áldozat”? Most már Rogernek hívom. Roger, apu, Röge, apácska – Dora így szólította. „Édes, itt Röge – mondta neki Isztambulból. – Le tudnál jönni pár napra Floridába? Beszélnem kell veled...”
Elővettem a hamis igazolványt. A szél hideg volt, vágott, a földön kezdett keményre fagyni a hó. Egyetlen halandó se ült volna be ide, a gótikus templomajtó sekély, magas fülkéjébe, de nekem tetszett.
Megnéztem a hamis útlevelet. Egész készlete volt hamis papírokból, amelyiknek némelyikét nem is értettem. Volt közte egyiptomi vízum. Nyilván csempészett onnan. Ismét megmosolyogtam a Wynken nevet, mert ez is egy olyan név, amin még a gyerekek is kacagnak. Wynken, Blinken és Nod – a Kacsingató, a Hunyorgató, a Bólogató. Nincs egy ilyen vers?
Csak össze kellett szaggatnom apró darabokra, aztán a szélre bíztam, röpítse el az éjszakába, túl a kicsi temető apró sírkövein. Micsoda huzat! Úgy elfújta, akár a hamut, mintha Roger személyazonosságát elhamvasztottak volna, és most rónák le a végső kegyeletet.
Vérbő voltam, fáradt és elégedett. Most már szamárnak éreztem magamat, amiért úgy ijedeztem, mikor Daviddel beszéltem. David kétségtelenül azt gondolja, hogy bolond vagyok. Bár tulajdonképpen miről is szereztem bizonyságot? Hogy a Dolog, amely a nyomomban settenkedik, nem oltalmazta meg Rogert, vagy hogy semmi köze hozzá? Ezt eddig is tudtam. Nem jelenti azt, hogy a Cserkelő mostantól nem hajtja a nyomomat.
Mindössze annyit jelent, hogy a Cserkelő akkor jön, amikor neki tetszik, és a fellépéseinek talán semmi köze ahhoz, amit tettem.
Csodálattal néztem a kicsi templomot. Milyen értékes és ékes, mennyire nincs a helyén Alsó-Manhattan többi épülete között. Bár ebben a furcsa városban tulajdonképpen semmi sincs a helyén, olyan vastagon keveredik benne a gótikus, a klasszikus és a modern. A legközelebbi utcatáblán a Wall Streetet olvashattam.
Annak a végében lennék? A köveknek támaszkodtam, behunytam a szemem. Holnap este találkozom Daviddel. És mi lesz Dorával? Úgy alszik-e, mint egy angyal, a szállodai szobájában, szemközt a székesegyházzal? Megbocsátanám-e magamnak, ha egy utolsó, reménytelen, lopott pillantást vetnék rá az ágyában, mielőtt lezárom a kalandot? Vége.
Okosabb, ha kiverem a fejemből a kislányt, ha elfelejtem a bátor Dorát, ahogy megy az elemlámpájával a New Orleans-i kihalt kolostor hatalmas, sötét folyosóin. Egyáltalán nem hasonlít az utolsó halandó nőre, akit szerettem. Nem, azt felejtsd el! Felejtsd el, Lestat, hallod?
A világ megtelt lehetséges áldozatokkal, amióta figyelembe veszed az élettörténet mintáját, a léthez tartozó légkört, hogy úgy mondjam, a teljes egyéniséget. Talán lemegyek Miamiba, ha rábeszélhetem Davidét, hogy velem tartson. Holnap este majd megbeszéljük.
Kínzóan tudatosodott bennem, hogy ha a lépéseket hallom, ha megérzem a Cserkelőt, akkor holnap este reszketve borulhatok David nyakába. A Cserkelőnek mindegy, hova megyek. És a Cserkelő igazi.
Fekete szárnyak, valami sötét, ami úgy sűrűsödik, akár a fekete füst, és fény. Ne foglalkozz vele! Erre az éjszakára elég volt a rémes gondolatokból! Mikor találok még egy ilyen halandót, mint Roger? Mikor látok még egy ilyen fényes lángot? És még beszélt hozzám a szemét, beszélt az ájulásban! Hozzám! És valamilyen gyönge telepatikus készséggel sikerült élőnek mutatnia a szobrot! A fene egye meg őt is! A fejemet csóváltam. Én kerestem magamnak? Másképp csináltam valamit?
Annyira megszerettem volna Rogert a vadászat hónapjaiban, hogy öles közben beszéltem hozzá, netán a rajongás szótlan szonettjét szavaltam neki? Én csak ittam, szerettem, és magamba fogadtam őt.
Autó közeledett lassan a sötétségből, és megállt mellettem. Halandók kérdezték, nincs-e szükségem fedélre. Megráztam a fejemet, megfordultam, sírkőről sírkőre szökkenve keresztülszeltem a kis temetőt, és már el is pályáztam a Village irányába, olyan sebesen, hogy ők talán nem is látták, hogyan távozom.
Képzeljék el! Látnak egy kétsoros sötétkék zakót, habos nyaksálat viselő, szőke fiatalembert, aki ül a hidegben az ódon kis templom lépcsőjén. És az alaknak hirtelen nyoma vész! Felkacagtam. Tetszett a hangom, ahogy dobálóztak vele a téglafalak. Zene szólt a közelben, emberi hangok zsongtak, étel főtt, halandók járkáltak kart karba öltve, olyan egészséges fiatalok, akiktől azt kell gondolnom, hogy még a zord tél is lehet szórakoztató.
Kezdtem unni a hideget. Majdnem úgy fáztam, mintha ember lennék. Fedett helyet akartam.

 

 

Három

 

Alig pár lépés után megláttam egy forgóajtót, bementem valaminek az előterébe, azt hiszem, étterem lehetett, és meg sem álltam a bárpultig. Pont, ami nekem kell: félig üres, nagyon sötét, túlfűtött, a kör alakú bárpult közepén palackok villognak. A nyitott ajtón behallatszott a vacsorázok megnyugtató zsongása.
A pultra könyököltem, sarkamat a rézrúdba akasztottam. Dideregve ültem a bárszéken, hallottam a halandók beszélgetését, és semmit sem hallottam, lehajtott fejjel figyeltem a bárhoz kötelezően hozzátartozó sekélyes ostobaságokat, a napszemüvegem eltűnt – ó, a francba, elveszítettem a lila pápaszememet! –, igen, kellemes itt, és sötét, nagyon-nagyon sötét, egyfajta kései fásultság ült mindenen. Klub lenne? Nem tudtam, nem érdekelt.
– Italt, uram? – Lomha, pökhendi arc.
Mondtam egy ásványvizet. Ahogy elém tette a poharat, belemártottam az ujjaimat, és lemostam. A csapos már nem volt ott, de az se érdekelte volna, ha elkezdek babákat keresztelni azzal a vízzel. A sötétben mások is ültek az asztaloknál... valamelyik távoli sarokban egy nő sírt, egy férfi haragosan rászólt, hogy feltűnést kelt. Nem keltett. Fütyültek rá.
Lemostam a számat a vízzel, megtörülgettem a szalvétával.
– Még vizet – mondtam, eltolva a beszennyezett poharat. A pincér – fiatal vér, ízeden egyéniség, ambíciók nélküli élet – lagymatagon nyugtázta kérésemet, aztán elcsoszogott.
Kurta kis nevetést hallottam a közelemben... talán a jobbomon, tőlem két székkel arrébb ülő férfi nevetett, aki már akkor is ott volt, mikor bejöttem. Fiatalos, szagtalan. Semmiféle szaga nem volt, ami fölöttébb különös.
Ingerülten megfordultam, ránéztem.
– Megint elszaladsz? – súgta. Az Áldozat volt.
Roger ült ott a széken.
Nem volt összetörve, sem összemarcangolva, nem volt halott. Volt keze és feje. Nem volt itt, csak úgy látszott. Teljesen szilárd volt, teljesen nyugodt, és úgy mosolygott rám, mintha izgalmasnak találná az elszörnyedésemet.
– Mi van, Lestat? – kérdezte azon a hangon, amelyet még hónapok után is kellemes volt hallgatnom. – Ennyi évszázad alatt senki se jött vissza, hogy kísértsen?
Nem szóltam. Ne itt! Nem, itt ne! Anyagi, de nem abból az anyagból, mint minden más. David szava. Más szövet. Megmerevedtem. Nem, ez enyhe kifejezés, kővé lettem a hitetlenségtől és a haragtól.
Felállt, átült mellém. Másodpercről másodpercre élesebb és részletesebb lett. Most még valami hangféle is megütötte a fülemet, élő anyagé vagy szervezeté lehetett, bár semmi esetre sem emberi lélegzés.
– Pár perc múlva talán olyan erős leszek, hogy még egy cigarettát vagy egy pohár bort is kérhetek – mondta.
A kabátja alá nyúlt, az egyik kedvenc kabátja, nem az, amelyikben megöltem, ez egy másik volt, Párizsban csináltatta, előhúzta hivalkodó kis arany öngyújtóját, és fellobbantotta a lángot, a nagyon kék és veszedelmes gázlángot.
Rám nézett. Fürtös fekete haja szépen meg volt fésülve, a szeme tisztán fénylett. A jóképű Roger. A hangja pontosan olyan volt, mint élő korában; akcentus nélküli, kozmopolita, egy New Orleansban született világutazóé, brit affektálás vagy déli ráérősség nélkül. Az ő szabatos, pergő hangja.
– Komolyan kérdezem – mondta. – Ennyi év alatt egyetlen áldozatod se jött vissza, hogy rémítgessen?
– Nem – mondtam.
– Döbbenetes vagy. Te csakugyan nem tűröd, hogy akár egy percre is megijesszenek?
– Nem.
Már teljesen szilárdnak tűnt. Nem tudom, mások látták-e. Fogalmam sem volt, de szerintem láthatták. Nem volt benne semmi rendhagyó. Láttam fehér kézelőjében a gombokat, a tarkóján a gallér puhán és fehéren villant elő a selymes hajból. Láttam a szempilláját, amely éltében is feltűnően hosszú volt.
Visszajött a pincér, elém tette a pohár vizet. Rogerre rá se nézett. Még mindig nem volt biztos. A srác neveletlensége semmi mást nem bizonyított, mint hogy New Yorkban vagyok.
– Hogy csinálod ezt? – kérdeztem.
– Ugyanúgy, ahogy a többi kísértet – mondta. – Halott vagyok. Immár másfél órája halott vagyok, és beszélnem kell veled. Nem tudom, meddig maradhatok itt, mikor kezdek... Isten tudja, mi fog kezdődni, de figyelned kell rám.
– Miért? – kérdeztem.
– Ne légy ilyen utálatos – súgta őszinte megbántottsággal. – Hiszen meggyilkoltál!
– És te? Akiket te öltél meg? Dora anyja egyszer se jött még vissza, hogy audienciát kérjen tőled?
– Ó, tudtam én! Tudtam! – mondta megrendültén. – Te tudsz Doráról! Úristen, küldd a pokolra a lelkemet, de ne engedd neki, hogy bántsa Dorát!
– Hagyd abba ezt az ostobáskodást. Sose bántanám Dorát. Téged üldöztelek. Követtelek az egész világon. Ha nem tisztelném Dorát, rég megöltelek volna.
Visszajött a pincér. Ez a jelenség a legüdvözültebb mosolyt csalta társam ajkára. Egyenesen ránézett a kölyökre.
– Igen, drága fiam, no, lássam csak, amit utoljára ittam, ha csak nem esek súlyos tévedésbe, bourbon volt. A Délen nőttem fel. Mijük van? Nem, fiam, tudja mit, inkább én mondom. Legyen Southern Comfort. – Meghitten, kedélyesen, halkan nevetett.
A csapos elbaktatott. Roger belém döfte dühös tekintetét.
– Figyelj ide, te mit tudom én, miféle pokolfajzat, vámpír, démon, ördög, mit érdekel engem! Nem bánthatod a lányomat!
– Nem akarom bántani. Sose bántanám. Eredj a pokolba, ott jobban érzed majd magadat. Jó éjszakát.
– Te beképzelt tróger! Mit gondolsz, hány évem volt még? – Verejtékgyöngyök ütöttek ki az arcán. A huzat megmozdította egy kicsit a haját.
– Széles ívben fütyülök rá! – feleltem. – Olyan vacsora voltál, amire érdemes várni!
– Nagyon pofátlan vagy, hallod! – mondta maró gúnnyal. – Bár korántsem olyan sekélyes, mint amilyennek megjátszod magadat.
– O, nem hiszed? Hát tegyél próbára. Esetleg meghallod, hogy nem vagyok több mint „zengő érc vagy pengő cimbalom.”
Ettől elnémult.
Én is elnémultam. Honnan vannak ezek a szavak? Hogyhogy csak úgy kiestek a számból? Én nem használok ilyen képeket!
Ő felszívta magába szorongásaimat, nyilvánvaló kételyeimet. Vajon miben nyilvánultak meg? Elsápadtam vagy megroskadtam kissé, mint más halandók, vagy csak zavarba jöttem?
A csapos hozta az italt. Ő nagyon bátortalanul megpróbálta megfogni a poharat, és felemelni. Sikerült. A szájához emelte, belenyalt. Hüledező hála látszott rajta, és váratlanul annyira eltelt félelemmel, hogy majdnem szétesett. A káprázat kis híján elillant.
De ő kitartott. Annyira az a személy volt, akit most öltem meg, trancsíroztam fel és szórtam szét Manhattanben, hogy a rosszullét kerülgetett a látásától. Egyetlen dolog mentett meg a pániktól: az, hogy beszélt hozzám. Mit is mondott egyszer David, még élő korában? Hogy nem pusztítana el egy vámpírt, ha az képes beszélni hozzá? És ez az átkozott hazajáró lélek most nekem beszél.
– Beszélnem kell veled Doráról – mondta.
– Már közöltem, hogy sose fogom bántani, még azt se, aki hozzá hasonló – mondtam. – Figyelj, mi dolgod itt velem? Mikor megjelentél, még azt se tudtad, hogy tudok Doráról! Te akarsz beszélni nekem róla?
– Mélység, minő szerencsém van, egy olyan lény gyilkolt meg, akiben van lelki mélység, sőt messzemenően értékelte a halálomat! – Ivott még az édesen illatozó Southern Comfortból. – Tudod, hogy ez volt Janis Joplin kedvenc itala? – Egy rég halott énekesnőre célzott, akit én is szerettem. – Figyelj, hallgass meg merő kíváncsiságból, bánom is én, de hallgass meg. Hadd beszéljek neked Doráról és magamról. Azt akarom, hogy tudd, azt tudd, aki igazából vagyok, nem, amiket te összegondoltál. Azt akarom, hogy vigyázz Dorára. Meg van még valami a lakásban, és azt...
– Veronika bekeretezett kendője?
– Nem! Az szemét. Illetve négyszáz éves, de akkor is csak egy közönséges változata a kendőnek, olyanoknak, akiknek van rá pénze. Körülnéztél a lakásomban, mi?
– Miért akartad Dorának adni azt a kendőt? – kérdeztem. Ez kellően leforrázta.
– Te hallottad a beszélgetésünket?
– Számtalanszor.
Tanakodott, mérlegelt, de megőrizte a higgadtságát. Azon a sötét ázsiai arcon nem volt más, csak őszinteség és mélységes bánat.
– Azt mondtad, vigyázzak Dorára? – kérdeztem. – Ezt akarod tőlem? Vigyázzak rá? Ez a javaslat már másképp hangzik! De mi az ördögnek akarod elmesélni az életed történetét? Rossz helyen keresed a személyedre szabott utolsó ítéletet! Nem érdekel, milyen úton jutottál idáig. Miért törődne egy kísértet olyan dolgokkal, amik a lakásban vannak?
Ez nem egészen volt becsületes. Kezdtem kissé túlzásba vinni a nyegleséget. Hát persze hogy törődik a kincseivel. Ám elsősorban Dora miatt támadt fel halottaiból.
A haja még feketébb lett, a kabát szövete plasztikusabb. Láttam benne a selyem és a kasmírgyapjú hullámait. Láttam szakértő ügyességgel manikűrözött, fényesre dörgölt, nagyon tiszta körmét. Ugyanaz a kéz, amelyet a szemétbe dobtam! Azt hiszem, pár perce még nem látszottak ezek a részletek.
– Jézusom! – suttogtam.
Nevetett.
– Te jobban félsz mint én!
– Hol vagy?
– Miről beszélsz? – kérdezte. – Melletted ülök a Village egyik bárjában. Hogyhogy hol vagyok? Ami a testemet illeti, épp olyan jól tudod, hova dobtad ki a darabjait, mint én.
– Ezért kísértesz.
– Szó sincs róla. Fütyülök arra a testre. Már akkor sem érdekelt, mikor elhagytam. Te is tudod!
– Nem, nem! Azt kérdezem, milyen birodalomban vagy, mi az, hol vagy, mit láttál benne, mi...
Nagyon szomorúan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Ismered te a választ. Nem tudom, hol vagyok. Ám valami vár rám. Ezt rendesen bizonyosra veszem. Valami vár. Talán csak a szétszóródás. A sötétség. Nem fog sokáig várni. De nem tudom, honnan tudom. Azt sem tudom, miért szabad megjelennem előtted; hogy az akaraterőnek köszönhető-e, a sajátomnak, amiben sose szűkölködtem, vagy ajándék. Nem tudom! Mindenesetre utánad mentem. Követtelek ki a lakásból, aztán vissza, aztán megint ki a hullával, végül ide, mert beszélnünk kell. Nem távozom harc nélkül, addig, amíg nem beszéltem veled!
– Valami vár rád – súgtam félős áhítattal. – És ha végeztünk a dumával, és mégsem oszolsz el, akkor hová fogsz menni pontosan?
Megrázta a fejét, és mereven nézte a tartó közepén levő palackot, a folyékony fényt, a színt, a címkét.
– Fárasztó vagy – mondta mogorván. – Fogd be.
Hát ez szúrt. Fogjam be. Nekem mondják, hogy fogjam be.
– Nem vigyázhatok a lányodra – mondtam.
– Hogyhogy nem? – Dühösen nézett rám, kortyolt a whiskyjéből, aztán intett a pincérnek, hogy adjon még egyet.
– Be akarsz rúgni? – érdeklődtem.
– Nem hinném, hogy menne. Vigyáznod kell rá! Ki fog robbanni a dolog – hát nem érted? Olyan ellenségeim vannak, akik képesek lesznek megölni, csak azért, mert az én gyermekem! Nem tudod, mennyire vigyáztam, és nem tudod, mennyire vakmerő Dora, hogy hisz az isteni gondviselésben. És akkor még nem is beszéltem a kormányról, a kormány kopóiról, és a dolgaimról, az ereklyéimről, a könyveimről!
Megbabonázott. Körülbelül három másodperce tökéletesen elfelejtettem, hogy ez egy hazajáró lélek. Most már a szemem se talált bizonyítékot. Semmit. Viszont szagtalan volt, és az élet gyenge pihegésének, amely belőle hallatszott, nem sok köze volt a valódi tüdőhöz vagy szívhez.
– Na jó, ne kerülgessük – mondta. – Féltem Dorát. Mindenképpen közismert lenne; elég időnek kell eltelnie, hogy ellenségeim elfeledkezzenek róla. A legtöbben azt se tudják, hogy létezik. De valaki tudhatja! Ha te tudtad, másnak is tudnia kell!
– Nem szükségszerűen. Én nem vagyok ember.
– Őrködnöd kell fölötte.
– Nem tehetek ilyet. Nem akarom.
– Idefigyelnél, Lestat?
– Nem akarok figyelni! Menj innen! Nézd, sose akartalak megölni. Sajnálom, tévedés volt, mást kellett volna kiszúrnom... – A kezem remegett. Ó, milyen lebilincselően fog ez hangzani később! De most Istenhez könyörögtem, pont hozzá, hogy legyen már vége, mindennek legyen vége, vége!
– Tudod, hol születtem, ugye? – kérdezte. – Ismered azt a háztömböt a Szent Károly úton, a Jackson utca közelében?
Bólintottam.
– A panzió – mondtam. – El ne meséld az életed történetét! Semmi értelme. Különben is, vége! Leírhattad volna, míg éltél, ahogy mások csinálják. Tőlem mit vársz, mit kezdjek vele?
– Azokat a dolgokat akarom elmondani, amik lényegesek. Nézz rám! Nézz rám, kérlek, próbálj megérteni, szeretni engem, és szeretni értem Dorát! Könyörgök!
Nem kellett látnom az arcát, hogy megértsem a gyötrődését, az oltalmazó ösztönnek ezt a feljajdulását. Ki tud olyat művelni velünk, ami annyira fájna, mint ha azt kell látnunk, hogyan szenvednek a gyermekeink? A szeretteink? Akik közel állnak hozzánk? Dora, kicsi Dora, ahogy járkál az üres zárdában! Dora egy tévé képernyőjén. Kitárja a karját és énekel.
Nem is tudom – tán levegő után kaphattam. Összeborzonghattam. Akármi. Egy pillanatra összezavarodtak a gondolataim, de ezt nem természetfölötti ok idézte elő, csak a nyomorúságom, és a tudat, hogy Roger itt van, kézzel foghatóan, láthatóan, vár tőlem valamit, átjött a másvilágról, megmaradt annyi ideig ebben a tiszavirág életű alakban, hogy követelhessen tőlem valamit.
– Na ugye, hogy szeretsz! – súgta. Derűs érdeklődés látszott rajta. Már nem érhette el a hízelgés. Már nem érhettem el én sem.
– A szenvedélyt – mormoltam. – A szenvedélyességedet.
– Igen, tudom. Megtisztelő. Nem teherautó gázolt el az utcán, nem is bérgyilkos puffantott le. Te öltél meg, aki nyilván a legjobbak között lehetsz.
– Miben?
– Mit tudom én, minek nevezed magadat. Nem vagy ember. Kiszívtad a véremet, attól virulsz most. Nyilván nem te vagy az egyetlen. – Lesütötte a szemét. – Vámpírok – mondta. – New Orleansban, mikor gyerek voltam, láttam a házunkban kísérteteket.
– New Orleansban mindenki lát kísérteteket. Akaratlanul elnevette magát. Kurta, halk nevetés volt.
– Tudom – mondta –, de én tényleg láttam és látom őket, láttam másutt is. De sose hittem Istenben vagy a sátánban vagy az angyalokban, vámpírokban, küldött farkasokban, és hasonlókban, olyan lényekben, amelyek változtathatnak a sorson, vagy módosíthatnak a világegyetemet irányító erők látszólag zűrzavaros ütemén.
– Most hiszel Istenben?
– Nem. Az a sanda gyanúm, hogy, hasonlóan az összes kísértethez, amelyeket volt alkalmam megpillantani, kitartok ebben az alakban, ameddig bírok, aztán fakulni kezdek. Ellobbanok. Mint egy láng. Ez vár rám. A semmi. És nem sértődésből mondom, hanem mert az elmém, már ami maradt belőle, ami a földhöz tapad, nem képes felfogni mást. Te mit gondolsz?
– Én minden értelemben rettegek tőle. – Nem fogok beszámolni a Cserkelőről. Nem fogok rákérdezni a szoborra. Most már tudom, hogy semmi köze a szobor látszólagos megelevenedéséhez. Akkor már halott volt, a lelke felszállt.
– Rettegsz? – kérdezte tisztelettel. – Nos, veled nem történhet ilyen. Miattad történik meg másokkal. Hadd magyarázzam meg Dorát!
– A lányod gyönyörű. Majd... majd megpróbálok vigyázni rá.
– Nem, neki ennél több kell tőled. Neki csoda kell.
– Csoda?
– Idehallgass, te élsz, akárki is legyél, holott nem vagy ember. Akkor csak tudsz csodát is tenni, vagy nem? Megteheted Doráért, a te képességeiddel csak nem probléma!
– Valamilyen vallási álcsodára gondolsz?
– Mi másra? Dora is tudja, hogy sose menti meg a világot csoda nélkül. Te megteheted!
– Képes vagy a földbe kapaszkodni, és engem kísérteni ezen a helyen, csakhogy tehess egy ilyen selejtes javaslatot? – kérdeztem. – Menthetetlen vagy! Meghaltál, de a halálban is megmaradsz zsarolónak és bűnözőnek. Hát nem hallod magadat? Azt követeled, hogy valami vásári mutatványt csináljak Dorának? Azt képzeled, a lányod ezt akarja?
Ezzel letaglóztam. Ez olyan sok volt, hogy fel se háborodhatott a sértésen.
Letette a poharat. Méltóságteljes, higgadt nyugalommal ült, és úgy tett, mint aki a lokált vizsgálgatja. Legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott annál, amilyen akkor volt, mikor megöltem. Nem hinném, hogy bárki is haza akarna járni, ha csak nem valami gyönyörű alakban. Ez csak természetes. Még erősebben éreztem a végzetes vonzódást. Ez az én áldozatom. Monsieur, itt van bennem a maga lopott vére!
Felém fordult.
– Igazad van – súgta meggyötörtén. – Tökéletesen igazad. Nem alkudozhatok veled valami hazug csodára. Förtelmes. Dora biztosan gyűlölné.
– Most meg úgy beszélsz, mint egy hálás halott – állapítottam meg. Kurtán, lenézően nevetett, majd fojtott, sötét indulattal mondta:
– Lestat, vigyáznod kell a lányomra... egy darabig. Nem válaszoltam.Ő gyengéden folytatta unszolását:
– Csak egy kis ideig, amíg a sajtó leállítja magát, eltompul a borzalom, amíg Dora megrendült hite helyreáll, ép és egész lesz ismét, és visszatér az életbe. Neki megvan a saját élete. Lestat, nem bánthatják miattam, ez nem tisztességes!
– Tisztességes?
– Szólíts a nevemen – mondta. – Nézz rám.
Ránéztem. Nagyon fájt. Boldogtalan volt. Nem tudom, emberen látszhat-e ennyire a szenvedés. Tényleg nem tudom.
– A nevem Roger – mondta. Még fiatalabbnak tűnt, mint aki visszafelé utazik az időben, vagy csak visszanyeri az ártatlanságát, mintha a földbe kapaszkodó holtaknak joguk lenne emlékezni az ártatlanságra.
– Tudom a neved – mondtam. – Mindent tudok rólad, Roger. Roger, a kísértet. Sose engedted Vén Kapitánynak, hogy megérintsen, csak hagytad, hogy imádjon, tanítson, érdekes helyekre vigyen, gyönyörű holmikat vásároljon neked, és még annyi tisztesség se volt benned, hogy legalább egyszer lefeküdj vele.
Mindezt azoknak a képeknek az alapján mondtam, amelyeket a vérével ittam ki, de nem volt bennem rosszindulat, csak álmélkodás, hogy milyen komiszak vagyunk, mekkorákat hazudunk. Hallgatott.
Porig voltam sújtva. Szinte megvakított a bánat, a keserűség, és a mélységes, förtelmes iszonyat attól, hogy ezt tettem vele és másokkal, hogy egyáltalán bántottam valaha élőlényt. Iszonyú volt.
Hogy is hangzik Dora üzenete? Mi a megváltásunk útja? Ugyanaz a régi dicsőítő ének lenne?
Roger figyelt. Fiatal volt, lelkes, fenségesen életszerű. Roger. – Na jó – mondta lágyan, türelmesen –, abban igazad van, hogy nem feküdtem le Vén Kapitánnyal, de ő igazából sose akart ilyet, túl öreg volt hozzá. Mit tudod te, mi volt a valóság! A lelkifurdalásomat ismerheted, de nem tudhatod, mennyire bántam később, amiért nem tettem meg, és lemondtam erről az élményről. De nem ezért tértem rossz útra. Nem ettől. Nem ez volt a nagy kiábrándulás, amit te képzelsz. Szerettem a tárgyakat, amelyeket mutatott.Ő szeretett engem. Valószínűleg nekem köszönheti, hogy két-három évvel tovább élhetett. Wynken de Wilde. Közösen szerettük Wynken de Wildét. Másképp is alakulhatott volna.
Ott voltam Vén Kapitánnyal, mikor meghalt. Ki se mozdultam a szobájából. Én, ha kell, hűséges vagyok azokhoz, akiket szerettem.
– Ja, az voltál Terryhez is, a feleségedhez, mi? – Ez kegyetlenség volt, de nem gondolkoztam, mielőtt kimondtam, mert megint láttam az asszony arcát abban a pillanatban, ahogy lelőtték. – Ezt töröld, ha akarod. Sajnálom. Ki a csuda az a Wynken de Wilde? – Olyan szerencsétlen voltam. – Istenem, miért kísértesz engem? A lelkem mélyén gyáva vagyok! Gyáva! Miért mondtad azt a különös nevet? Nem akarom tudni! Ne, ne is mesélj – nekem már ennyi is elég! Elmegyek, te pedig kísértsél csak ebben a bárban az ítéletnapig! Keríts magadnak valami erényes egyént, aki szóba áll veled.
– Figyelj rám – mondta. – Te szeretsz engem. Azért szemeltél ki magadnak. Mindössze a részleteket akarom közölni.
– Vigyázni fogok Dorára, majd megtalálom a módját, hogy segíthessek rajta, kitalálok valamit. És az ereklyékre is vigyázok, elviszem őket onnan egy biztos helyre, és megőrzőm Dorának addig, amíg úgy érzi, hogy most már elfogadhatja.
– Igen!
– Oké, akkor engedj el.
– Nem tartalak vissza – mondta.
Igen, szerettem Rogert. Nézni akartam. Azt akartam, hogy mondjon el mindent, a legapróbb részletig. Megérintettem a kezét. Nem élő. Nem emberi hús. Pedig volt benne élet. Valami perzselő és izgalmas.
Őcsak mosolygott.
Jobbjával megragadta a jobb csuklómat, és közelebb húzódott. Egy incselkedő hajfürtje hozzáért a homlokomhoz. Nagy, sötét szemét rám szögezte.
– Figyelj rám – ismételte. Nem volt szaga a leheletének. Belevágott, fojtott hangon, hadarva. Mondani kezdte a mesét.

 

 

Négy

 

– A lényeg, hogy Vén Kapitány csempész volt és műgyűjtő. Évekig laktunk egy fedél alatt. Anyám Andoverbe küldött, aztán hazahozatott, mert nem bírta nélkülem. A jezsuitákhoz jártam, nem tartoztam senkihez, sehova, így talán Vén Kapitány volt az eszményi társaság. Wynken de Wilde, az Vén Kapitánnyal kezdődött, meg a régiségekkel, többnyire kézben elvihető apróságokkal, amelyeket a Francia Negyedben dobott piacra.
Előre leszögezem, hogy Wynken de Wildének ebben semmi szerepe, az égvilágon semmi, azt kivéve, hogy volt egyszer egy fajtalan álmom. Dora után Wynken de Wilde volt életem második legnagyobb szenvedélye, de ha a te érdeklődésedet sem fogja felkelteni a beszélgetésünk után, akkor senkit. Dorát bizonyosan nem érdekli.
– Mi volt ez a Wynken de Wilde-dolog?
– Művészet, természetesen. Szépség. Ám engem annyira összezavart, hogy tizenhét évesen elhatároztam, új vallást fogok alapítani, új kultuszt – szabad szerelem, adjatok a szegényeknek, senkit se bántsatok, afféle paráználkodó, hutterita közösség. Persze ez 1964-ben történt, a virággyermekek és a marihuána idejében, amikor Bob Dylan naphosszat az erkölcsről és az irgalomról dalolt. Egy új Közös Élet Testvérei mozgalmat akartam, amely figyelembe veszi a modern szexuális értékrendet. Tudod, kik voltak a Testvérek?
– Igen. Kései középkori, népszerű misztikusok. Mindenki ismerheti Istent.
– Pontosan! Te ismersz ilyeneket?
– Nem kell ahhoz papnak vagy szerzetesnek lenni.
– Ahogy mondod. Fel is keltették a szerzetesek irigységét. Fiú koromban teljesen belegabalyodtam Wynkenbe, tudtam róla, hogy hatottak rá a német misztikusok és ezek a népmozgalmak, Eckhart mester satöbbi, holott egy kolostori scriptoriumban dolgozott, ott írta kézzel pergamenre a régimódi imakönyveket. Az ő könyvei egészen mások voltak mint a többieké.
– Mitől volt más?
– Hadd mondjam el abban a sorrendben, ahogy én akarom. Szóval így történt. A panzió az az úri piszkos fajta volt, ismered az ilyet, anyám hideg vízbe nem mártotta volna a kezét, három szobalánya volt, meg egy öreg mulatt, azok csináltak mindent. A lakók meg, az öregek – zsíros életjáradékuk volt, limuzint tartottak a kertvárosi garázsokban, napi három étkezés, vörös szőnyeg. Ismered azt a házat. Henry Howard tervezte. Kései viktoriánus. Anyám örökölte az anyjától.
– Ismerem, láttam is, láttalak, ahogy megálltai előtte. Kié most?
– Nem tudom. Engedtem, hogy kicsússzon a kezemből. Oly sok mindent elrontottam. De most képzeld el ezt: álmos nyári délután, tizenöt éves vagyok, magányos, Vén Kapitány beinvitál a szobájába, és ott a második szalon asztalán, mert a két utcai szalont béreli, valóságos csodaország, műtárgyak, réz és...
– Látom.
– ...és az asztalon ott vannak azok a könyvek, középkori könyvek. Középkori, parányi imádságos könyvek. Persze, tudom én, milyen az imakönyv; apró koromban ministráltam, hosszú éveken át naponta jártam anyámmal a templomba, eligazodtam a liturgikus latinban. Szóval látom rajtuk, hogy vallási jellegűek, ritkaságok, amiket Vén Kapitány persze el akar adni.
„Megnézheted, Roger, ha óvatos leszel” – mondja. Két éve már, hogy bejártam hozzá klasszikus zenét hallgatni, és nagyokat sétáltunk együtt. De csak mostanában kezdtem szexuálisan érdekelni, habár ezt nem tudtam, és ennek semmi köze ahhoz, amit ez után akarok elmondani.
Vén Kapitány telefonon beszélt valakivel egy hajóról, amely a kikötőben horgonyoz.
Pár perc múlva már útban is voltunk a hajóhoz. Szokásunk volt kijárni a kikötőbe, sose értettem, miért. Nyilván a csempészés miatt. Annyira emlékszem, hogy ül Vén Kapitány egy nagy kerek asztalnál a legénységgel, azt hiszem, hollandok voltak, és egy kedves tiszt, aki zsíros angol kiejtéssel beszél, megmutatja nekem a géptermet, a térképszobát, a rádiós központot. Sose fáradtam bele. Szerettem a hajókat. Akkor nagy volt a forgalom a New Orleans-i dokkban. Tele volt patkánnyal és kenderkötéllel.
– Tudom.
– Emlékszel azokra a hosszú kötelekre, amelyekkel kikötötték a hajókat a mólóhoz, és bennük a patkánypajzsokra, azokra az acélkorongokra, hogy a patkányok ne tudjanak felkapaszkodni a kötélen?
– Emlékszem.
– Este, miután hazaértünk, nem feküdtem le, mint máskor, hanem könyörögtem neki, hogy engedjen be, hadd nézzem meg még egyszer azokat a könyveket. Látnom kell őket, mielőtt eladja. Anyám nem volt a folyosón, ebből gondolom, hogy ő már lefekhetett.
Hadd írjam le anyámat és ezt a panziót. Említettem, hogy elegáns volt? Képzeld el azt a berendezést, az esztergagépen készült, nehéz, neoreneszánsz bútorokat, amelyekkel 1880-tól kezdve zsúfolták tele a villákat.
– Igen.
– Pazar csigalépcső volt a házban, egy színes üvegablak mellett, és a lábánál ennek a remekmívű lépcsőnek, amelyre Henry Howard is büszke lett volna, ennek a görbületében állt, ezt képzeld el, anyám behemót pipereasztala; ott ült anyám a hallban, a tükörasztalnál, és kefélte a haját. Ha rágondolok, rögtön megfájdul a fejem. Legalábbis ott állt, míg éltem. Olyan tragikus kép volt, már akkor is tudtam, holott úgy nőttem fel, hogy napról napra azt láttam. Rendes hálóba nem való egy márványos-tükrös-kagylós-filigrán berakásos pipereasztal, és egy feketére festett hajú öregasszony...
– És a lakók csak úgy tudomásul vették? – kérdeztem.
– Igen, mert a ház összevissza le volt választva. Az öreg Mr. Bridey a hajdani fedett folyosóból kialakított szobákban lakott, a vak Miss Stanton az emeleti düledező szobácskákban. A hátsó cselédfertályból négy lakrészt választottak le. Nagyon érzékeny vagyok a rendetlenségre; vagy tökéletes rend van körülöttem, vagy olyan trehány összevisszaság, amelyben megöltél.
– Tisztában vagyok vele.
– De ha ismét abban a házban kellene laknom... A, ez nem fontos. Azt próbálom valahogy szavakba önteni, hogy hiszek a rendben, és fiatal koromban álmodtam is róla. Szent akartam lenni, na jó, olyan világi szent. Hadd térjek vissza a könyvekhez.
– Térjél.
– Lecsaptam az asztalon levő könyvekre. Kivettem az egyiket az apró tarsolyából. Elbűvöltek a parányi ábrák. Akkor este mindet végignéztem, azzal a szándékkal, hogy később alaposabban elmélyedek bennük. Abban a formában persze nem tudtam olvasni a latint.
– Túl sűrű. Túl sok benne a betű.
– No hát, te aztán sokat tudsz!
– Még szerezhetünk egymásnak meglepetést. Folytasd.
– Egész héten a könyvekkel foglalkoztam. Az iskolát ellógtam. Úgyis untam. Jóval érettebb voltam a kortársaimnál, valami igazán izgalmasat szerettem volna csinálni, amilyen például egy súlyos bűncselekmény.
– Szent vagy bűnös.
– Igen, igen, a hatásos ellentét. Ezzel együtt igaz.
– Gondoltam.
– Vén Kapitány mindenfélét magyarázott a könyvekről. A tarsoly azért volt, hogy az övre lehessen akasztani. Férfiak vitték így magukkal a könyveket. Ez egy imakönyv volt, a legnagyobb és legvaskosabb egy hóráskönyv, de volt közte természetesen latin Biblia is.
Magam se tudom, miért, de mágnesként vonzottak ezek a könyvek. Mindig is mohón vágytam fénylő, feltűnő, szemmel láthatóan értékes dolgokra, ezek pedig semmihez se fogható töménységben tartalmazták ezeket a tulajdonságokat.
– Ismerem ezt az érzést – mosolyogtam.
– Vörösben, aranyban lángoló lapok, és icipici, gyönyörű alakok. Nagyítót hoztam, és istenigazából belevetettem magamat a képekbe. Elmentem a régi könyvtárba a Lee körtéren – emlékszel rá? –, és áttanulmányoztam a kérdést. Hogy hogyan írták a kódexeket a bencés barátok. Tudod, hogy Dorának van egy zárdája? Nem éppen olyan az alaprajza, mint a szentgallenié, de annak a tizenkilencedik századi megfelelője.
– Igen, láttam a zárdát, Dorát is láttam benne. Bátor lány, nem fél a sötétségtől, se az egyedülléttől.
– Annyira hisz az isteni gondviselésben, hogy az a hülyeséggel határos, de csak akkor viheti valamire, ha nem pusztítják el. Még akarok inni. Tudom, hogy hadarok, de muszáj.
Intettem a pincérnek.
– Folytasd, mi történt? Ki az a Wynken de Wilde?
– Vén Kapitány becses könyvei közül kettőt Wynken de Wilde írt. Hónapokig nem tudtam. Végigbogarásztam a kicsi képeket, fokozatosan rájöttem, hogy a két könyv ugyanattól az alkotótól származik, aztán pedig, noha Vén Kapitány erősködött, hogy úgysem lesz aláírás, mindkét kötetben több helyen is megtaláltam a nevét. Mármost Vén Kapitány eladta az ilyesmit. Volt egy üzlet a Royal utcában, ott dobta piacra.
Bólintottam.
– Előre féltem a naptól, amikor a két Wynken is a boltba kerül. Ezek nem olyanok, mint a többi könyv. Először is hihetetlenül részletesek voltak a rajzok. Van például az egyik oldalon egy virágzó inda, amelynek virágkelyheiből madarak isznak, és a virágokba emberi alakok fonódnak, mintha lugasban ülnének. Valamint zsoltáros könyvek voltak. Első pillantásra olyannak tűnt, mintha a Vulgata zsoltárai lennének, a kánoni szövegek...
– Igen...
– De nem azok voltak. Ilyen zsoltárok sohasem szerepeltek semmiféle Bibliában. Csak össze kellett hasonlítanom őket a korabeli latin bibliák reprint kiadásaival, amelyeket a könyvtárból hoztam. Ez valami egészen eredeti munka volt. Valamint a rajzok nemcsak parányi állatokat, fákat, gyümölcsöket tartalmaztak, de meztelen embereket is, és a meztelen emberek mindenfélét csináltak!
– Bosch.
– Pontosan, mint A földi gyönyörök kertje, az a buja, érzéki paradicsom! Akkor persze még nem láttam Bosch képét a Pradóban. De most itt volt előttem miniatúrákon, azokban a könyvekben. Apró alakok dévajkodtak dús lombú fák alatt. Édenkerti motívumok, mondta Vén Kapitány. És hogy ez nagyon elterjedt téma volt. De hogy két könyvet megtöltsenek vele? Nem, ez valami más. Meg kellett fejtenem ezeket a könyveket, minden szót hajszálpontosan le kellett fordítanom!
Akkor Vén Kapitány megtette a kedvemért a legjóságosabb, legönzetlenebb dolgot, amit egyáltalán tehetett; amitől talán nagy vallási vezető válhatott volna belőlem, mint ahogy Dorából még válhat is, bár ő egészen másban hisz.
– Neked ajándékozta a könyveket.
– Igen, nekem adta őket! És hadd mondjak még valamit! Azon a nyáron országjárásra vitt, csak azért, hogy középkori kéziratokat lássunk. Meglátogattuk a Huntington Könyvtárat Pasadenában, a Newbury Könyvtárat Chicagóban. Voltunk New Yorkban. Vén Kapitány Angliába is elvitt volna, de anyám nem engedte.
Láttam a középkori könyvek minden fajtáját, és rájöttem, hogy Wynken egyedül áll közöttük. Wynken művei trágárak, istenkáromlók voltak. Sehol ezekben a könyvtárakban nem volt egy Wynken-kódex, viszont a nevét, azt ismerték!
Mivel a Kapitány nálam hagyta a könyveket, azon nyomban nekifeküdtem a fordításnak. Vén Kapitány ott halt meg az utcai lakosztályban, a tanítás első hetében, amikor az utolsó évet kezdtem volna a gimnáziumban. Addig be se mentem az iskolába, míg el nem temették. Nem voltam hajlandó magára hagyni. Ott ültem mellette. Apránként átcsúszott a kómába. A harmadik napra a kóma úgy megváltoztatta az arcát, hogy már meg se lehetett ismerni. Nem is tudta, hogy nyitva maradt a szeme, tátott szája ernyedt oválissá fittyedt, lélegzés helyett ütemesen zihált. Ott ültem mellette, mint mondtam.
– Hiszek neked.
– Hát igen, tizenhét éves voltam, anyám nagyon beteg volt, a jezsuitáknál a többi végzős fiú másról se beszélt, csak a továbbtanulásról, de nekünk egy vasunk se volt a főiskolára. A kaliforniai Haight Ashbury virággyermekekről álmodoztam, Joan Baezt hallgattam, és arról ábrándoztam, hogy megviszem Wynken de Wilde üzenetét San Franciscóba, ahol új vallást alapítok.
Ezt szűrtem le a fordításból. Egy darabig segített egy öreg jezsuita, egy olyan igazi, káprázatos tudósa a latin nyelvnek, akinek a fél napját a fiúk fegyelmezésére kellett pazarolnia. Boldogan fordított a kedvemért, persze ebbe belejátszott egy kicsit a közelség ígérete, az összezárt magányban töltött órák.
– Szóval ismét eladtad magadat, még Vén Kapitány életében?
– Nem. Nem igazán. Nem úgy, ahogy te gondolod. Hát valahogy úgy. Csakhogy ez a pap, ez az ír pap, komolyan vette a nőtlenségi fogadalmát. Ma már nem is nagyon értik ezt a fajtát. Ezek sose nyúltak senkihez. Még csak nem is maszturbáltak. Annyi volt, hogy néha nehezen szedték a levegőt a fiúk közelében. A mai vallási élet nem vonzza az ilyen erős és tökéletesen fegyelmezett egyéniségeket. Az ilyen ember ugyanúgy nem molesztál egy gyereket, mint ahogy a misén sem ugrik fel az oltárra, hogy onnan ordítson.
– Nem tudatosult benne, hogy vonzódik hozzád. Hogy valami különleges kegyben részesít.
– Így van. Hosszú órákon át fordította velem Wynkent.Ő tartott vissza a megbolondulástól. Mindig beugrott hozzánk, hogy meglátogassa Vén Kapitányt. Ha Vén Kapitány katolikus lett volna, Kevin atya feladta volna neki az utolsó kenetet. Próbáld ezt megérteni, jó? Nem ítélheted meg az ilyen embereket, mint Vén Kapitány és Kevin atya.
– Nem, és az olyan fiúkat se, mint te.
– Továbbá anyám beszerzett abban az utolsó évben egy katasztrofális szeretőt, egy cukorglazúros, talmi úriembert, abból a gyanús fajtából, amelyik meglepő pallérozottsággal beszél, a szeme túlságosan ragyog, és belülről folyósra rothadt. Túl sok ránc barázdálta a fiatalos arcát, és ezek a ráncok olyanok voltak, mint a repedések. Du Maurier cigarettát szívott. Gondolom, azt tervezte, hogy a házért feleségül veszi anyámat. Tudsz követni?
– Igen, tudlak. Tehát miután Vén Kapitány meghalt, senkid se maradt a papon kívül.
– Úgy van. Látom, már érted. Sokat dolgoztunk együtt a panzióban. Kevin atya örömét lelte benne. Leparkolta az autóját a Philip utcán, körbekerült, aztán felmentünk a szobámba. Az emeleten volt, az utcára nyílt. Pazarul láthattam belőle a húshagyó keddi parádét. Abban nőttem fel, ha az a normális, ha egy egész város évente meghibban két hétre. Na szóval, ott voltunk fent egy ilyen éjszakai felvonulás idején, annyira nem véve tudomást róla, amennyire csak a bennszülöttek képesek, ha már elég kereken guruló, papírmasé dobogót, mütyürkét és fáklyát láttak...
– Vérvörös, iszonyú fáklyákat.
– Ahogy mondod. – Elhallgatott. Kihozták az italát, azt bámulta.
– Mi az? – kérdeztem. Aggódtam, mert aggódott. – Nézz rám, Roger! Nehogy elfakulj! Beszélj! Mit tudtál meg a fordításból? Profán volt? Roger, szólj hozzám!
Fölrezzent a töprengő, fagyos hallgatásból. Fogta a poharat, és félig kiürítette egy hajtással.
– Undorító, és én imádom! A Southern Comfort volt az első szesz, amit ittam fiú koromban.
Rám szögezte a szemét.
– Nem fakulok – nyugtatott meg. – Épp csak ismét láttam és szagoltam a házat. Ismered az öregemberek szobáinak szagát? Azokét a szobákét, ahol meghalnak az emberek? Én szerettem. Hol is tartottam? Na jó, szóval Proteuskor, az egyik ilyen éjszakai parádén sikerült Kevin atyának a hihetetlen áttörés. Wynken de Wilde mind a két könyvet a patrónájának ajánlotta, Blanche de Wildének, aki az ő derék Damien bátyjának a felesége volt. Mindez ott volt beleágyazva az első néhány oldal rajzaiba. Ez már egész más fényt vetett a zsoltárokra, amelyekből csurgott a ledér csalogatás, célozgatás; talán még a titkos légyottok idejét is beléjük kódolták. Mindegyre felbukkant ugyanannak a kertecskének a képe, méghozzá miniatűrben...
– Elég ilyen miniatúrát láttam.
– És ezekben az icipici festett kertecskékben mindig volt egy meztelen férfi, akit öt meztelen nő táncolt körül egy szökőkút mellett, középkori várfalak között. Ötszörös nagyításban már tökéletesen lehetett látni. Kevin atya nem győzött nevetni rajta.
„Hát ezért nincs benne egyetlen szent vagy bibliai jelenet sem! – mondta nevetve. – A te Wynken de Wildéd megátalkodott eretnek volt! Ördöngös vagy boszorkánymester. És szerelmes volt ebbe a Blanche nevű asszonyba.”
Kevin atya sokkal inkább mulatságosnak, mint megbotránkoztatónak találta a dolgot.
„Tudod, Roger – mondta –, ha felvennéd a kapcsolatot valamelyik aukciós házzal, ezeknek a könyveknek az árából minden valószínűség szerint elvégezhetnéd a Tulane vagy a Loyola egyetemet. Arra ne is gondolj, hogy itt adod el őket. Inkább New Yorkban, a Butterfield és Butterfieldnél, vagy a Sothebynél.”
Kevin atya az elmúlt két év során kézzel írt át harmincöt költeményt angolra. A legjobb fajta fordítás volt, latin alapú, szikár, egyszerű próza. Most átfésültük ezeket a verseket, nyomon követve az ismétléseket, a képeket, és elkezdett kirajzolódni belőlük egy történet.
Elsőnek azt tudtuk meg, hogy számos ilyen könyv létezett; ez itt, nálunk, az első és a harmadik volt. A harmadik kötet zsoltárjai, azon felül, hogy Blanche-t zsolozsmázták körül, akinek fénylő tisztaságát ismételten a Boldogságos Szűzéhez hasonlították, egyben a válaszokat is jelentették valamilyen levelezésben, amely arról folyt, hogy mit kell elszenvednie a hölgynek a férjurától.
Szellemes volt. Okvetlenül el kell olvasnod! Vissza kell menned abba a lakásba, ahol megöltél, el kell hoznod azokat a könyveket.
– Szóval nem adtad el, és nem mentél az árából a Loyolára vagy a Tulane-ra?
– Dehogy adtam! Wynken, ahogy orgiázik Blanche-sal és négy barátnőjével! Le voltam nyűgözve! Ezért a tehetségéért választottam védőszentemül; szexualitása lett a vallásom, mert minden egyes szava a bölcseletnek, amelyet leírt, a hús bálványozását rejtjelezte! Tudnod kell, hogy nem hittem ortodox módra, sose volt ilyen hitem. Az volt a véleményem, hogy a katolikus egyház haldoklik, a reformált vallás pedig egy vicc. Éveknek kellett eltelnie, mire megértettem a protestáns megközelítés mélységes misztikumát, amely úgy akar eggyé válni Istennel, ahogy Eckehart mester hirdette, vagy Wynken megírta.
– De nagylelkű vagy a protestáns megközelítéshez. Írt Wynken az Istennel való egyesülésről?
– Igen, az asszonyokkal való egyesülésen át! Óvatosan fogalmazott, de félreérthetetlenül: „Karjaidban jobban megösmertem a Szentháromságot, mint azt ember taníthatja”, meg hasonlók. Ó, egészen biztos voltam benne, hogy ez lesz az új út! De hát én akkor nem láttam többet a protestantizmusból, mint az anyagelvűséget, a kopárságot, és a baptista turistákat, akik berúgnak a Bourbon utcán, mert fatornyos hazájukban nem merik megtenni.
– Mikor változtattad meg a véleményedet? – kérdeztem.
– Most a legszélesebb általánosságban beszélek. Nem láttam reményt a nyugati vallások számára. Dora ugyanezt érzi, de rá majd később kerítek sort.
– Befejeztétek a fordítást?
– Igen, pont mielőtt Kevin atyát áthelyezték. Nem láttam soha többé. Még írt nekem később, de addigra megszöktem hazulról.
San Franciscóban voltam. Anyai áldás nélkül jöttem, Trailways buszon, mert az néhány centtel olcsóbb volt a Greyhoundnál. Összevissza nem volt hetvenöt dollárom. Elpocsékoltam mindent, amit Vén Kapitánytól kaptam. Mikor meghalt, a rokonai a mississippi Jacksonból még ki is pucolták a lakosztályát.
Elvittek mindent, bár én mindig azt vártam, hogy Vén Kapitány rám is hagy majd valamit. De nem bántam. Már megkaptam a legnagyobb ajándékot: a könyveket, és azokat az uzsonnákat a Monteleonében, amikor ettük a gumbót, és ő engedte, hogy az összes sós kekszemet beletördeljem a mártásba, míg olyan sűrű lett, akár a zabkása. Imádtam!
Hol is tartottam? Megvásároltam a jegyet Kaliforniába, és félretettem annyit, hogy minden megállóban jusson pitére és kávéra. Akkor valami vicces dolog történt. Elérkeztünk a ponthoz, ahonnan nem volt visszatérés. Valamelyik texasi kisvároson vágtunk keresztül, amikor rájöttem, hogy nincs elég pénzem a visszaútra; akkor se mehetnék haza, ha akarnék. Ez valamikor késő éjszaka történt, talán El Paso lehetett! Na szóval akkor vettem tudomásul, hogy nincs visszaút.
De engem várt San Francisco és a Haight Ashbury, mert ott fogok szektát alapítani, amely Wynken tanait hirdeti, hogy magasztaltassék a szerelem és az egyesülés, mert férfi és nő egyesülésében az Isten és az ember egyesül, és meg fogom mutatni Wynken könyveit a híveimnek. Ez volt az álmom, habár bevallom neked, hogy semmit sem éreztem az Isten iránt.
Három hónapon belül rájöttem, hogy hitvallásom mennyire megfelel az itteni valóságnak. A városban hemzsegtek a kéregető hippik, akik a szabad szerelmet hirdették. Jómagam, noha rendszeresen tartottam előadásokat széles és laza baráti körök előtt, akiknek felmutattam a könyveket, míg szavaltam a zsoltárokat, amelyek igazán illedelmesek voltak...
– Képzelem!
– ...felcsaptam főfoglalkozású menedzsernek három rockzenész mellé, akik szerettek volna híresek lenni, de annyira el voltak szállva, hogy még azt is elfelejtették, mikor kell fellépniük, vagy kin kell behajtaniuk a gázsit. Az egyik, Blue, mi így hívtuk, igazán szépen énekelt. Magas tenorja volt, és jó nagy hangterjedelme. Volt egyéni hangzása a bandának. Vagy legalábbis mi ezt gondoltuk.
Kevin atya levele akkor élt utol, amikor a Spreckles-villa manzárdjában laktam a Buena Vista parknál. Ismered azt a házat?
– Ismerem. Szálloda.
– Hát akkoriban magánház volt. A legfelső emeleten bálterem, fürdőszoba, teakonyha. Persze jóval a felújítások előtt. Még nem találták ki a turistaszállót, ahol a reggeli benne van az árban, úgyhogy fogtam magamat, bérbe vettem a báltermet, a muzsikusok ott játszottak, közösen használtuk a koszos fürdőszobát és a konyhát. Nappal, miközben ők a padlón szerteszét heverve aludtak, én Wynkenről álmodtam, Wynkenen gondolkoztam, és törtem a fejemet, hogy miként tudhatnék meg többet erről az emberről, és mit jelentenek ezek a szerelmes versek. Mindenfélét elképzeltem róla.
Most ez a manzárd jár az eszemben. Az ablakai a három égtájra nyíltak, az ablakmélyedésekbe épített üléseken elrongyolódott a bársonykárpit. Ki lehetett látni San Franciscóra minden irányban, kivéve, ha jól emlékszem, talán a keletet, bár nem jó az irányérzékem. Szerettünk beülni azokba az ablakmélyedésekbe, és ott dumáltunk. A barátaim szerették, ha Wynkenről mesélek. Azt terveztük, hogy megzenésítjük néhány költeményét. Nos, erre sohasem került sor.
– Te megszállott vagy.
– A körmöm hegyéig. Lestat, nem bánom, mit hiszel rólam, de ha itt végeztünk, vissza kell menned a könyvekért! Mind ott van a lakásban! Mindegyik, amelyeket Wynken valaha is alkotott! Ezért éltem, hogy ezeket a könyveket megszerezzem! Ezekért a könyvekért kezdtem el narkóban utazni! Már a Haighten is!
Említettem Kevin atyát. Kaptam tőle egy levelet, amelyben azt írta, hogy utánanézett valamilyen kéziratokban Wynken de Wildének, és kiderítette, hogy egy eretnek szekta vezére volt, akit kivégeztek. Kizárólag női követői voltak, és az egyház hivatalosan elítélte a tanítását. Kevin atya úgy vélte, hogy ez az egész már „lejárt lemez”, és jobb lenne, ha eladnám a könyveket, egyébként még többet is fog írni. Soha többé nem írt. Két hónappal később hirtelen ötlettel többszörös gyilkosságot követtem el, és ez mindent megváltoztatott.
– A narkó miatt, amit árultál?
– Úgy valahogy, csak nem én buktam meg vele. Blue többet árult mint én. Blue aktatáskával fuvarozta a füvet. Én apró tasakokkal utaztam, amennyire a banda bevételéből telt. De Blue kilószám vásárolta, és elvesztett két kilót. Senki se értette, hogy történhetett. Arra gondoltunk, hogy a taxiban hagyhatta, de sose tudtunk meg biztosat.
Rengeteg ostoba kölyök flangált ott akkoriban. Felcsaptak „dílernek”, bele se gondoltak, hogy a készlet valami sötét alaktól származik, akinek semmiség lepuffantani másokat. Blue azt képzelte, kidumálhatja magát, előhozakodhat valamiféle magyarázattal, hogy a haverjai zabrálták el tőle, vagy mi. Benne, mondta, annyira megbízik a kapcsolata, hogy még egy pisztolyt is kapott tőlük.
A pisztoly a konyhai fiókban volt; azt is mondták Blue-nak, hogy egyszer még használnia kellhet miattuk, amit ő persze sose tett volna meg. Úgy gondolom, hogy ha valaki szétkúrja az agyát a droggal, azt képzeli, hogy a világ többi része is agyatlan. Ezek, mondta Blue, ugyanolyan drogosok, mint mi, úgyhogy nem kell izgulni, csak beszéltek bele a vakvilágba. Hamarosan olyan híresek leszünk, mint a Big Brother és Janis Joplin!
Nappal jöttek el érte. Nem volt otthon más, csak Blue meg én.
Ő a nagy szobában volt, a bálteremben, a bejáratnál, ott apacsolt annak a két embernek. Engem nem lehetett látni, mert a konyhában voltam, szinte oda se figyeltem. Nem tudom, talán Wynkent tanulmányoztam. Nagyon lassan jutott csak el a tudatomig, hogy miről beszélnek a bálteremben.
Az a két ember meg akarta ölni Blue-t. Egyre csak mondták neki, teljesen színtelen hangon, hogy nincsen semmi baj, de most jöjjön velük, most már igazán menniük kell, és nem, Blue-nak most kell jönnie, méghozzá gyorsan. Aztán az egyik azt mondta, nagyon fojtott, rosszindulatú hangon: „Mozgás, haver!” Blue-nak pedig akkor először a torkán akadt a sok lapos hippi közhely, hogy majd minden helyre fog rázódni, haver, nem csináltam én semmi rosszat, haver. Csend lett, én pedig tudtam, hogy most elviszik Blue-t, agyonlövik, aztán a szemétre dobják. Megtörtént már kölykökkel, benne volt az újságokban. Felállt a szőr a tarkómon. Tudtam, hogy Blue-nak semmi esélye sincs.
Nem gondolkoztam azon, hogy mit csinálok. Tökéletesen el is feledkeztem a pisztolyról a konyhai fiókban. Úgy tört fel bennem az energia, akár a gejzír, és vitt be a nagy szobába. Mindkét pasas idősebb volt, afféle kemény vagányok, nem hippik, semmi hippis nem volt bennük. Még csak nem is a pokol Angyalai. Közönséges gyilkosok. És láthatólag megroggyantak, mikor rájöttek, hogy van itt egy akadály, amitől nem vonszolhatják ki a barátomat a lakásból csak úgy.
Mármost ismersz engem, valószínűleg vagyok olyan hiú mint te, és akkor feltétlenül meg voltam győződve a rendkívüliségemről, a különleges elhívatásomról. Csillogtam, villogtam, sziporkáztam, nem is mentem, hanem táncosan illegettem magamat a két pasas felé. Ha egyáltalán gondoltam valamire, akkor arra: ha Blue meghal, ez azt jelenti, hogy én is meghalhatok. Márpedig nem tűrhettem, hogy ezt bebizonyítsák maguknak, érted?
– Értem.
– Hadarni kezdtem ennek a két pofának, túlfűtötten affektált modorban, mint egy négybetűs szavakat lövöldöző, pszíchedelikus filozófus, és mentem közben feléjük, meg nem állva, kioktattam őket az erőszakról, céloztam rá, hogy megzavartak engem és „a többieket” a konyhában, ahol éppen órát tartunk.
Az egyik hirtelen a zakója alá nyúlt, és előhúzta a pisztolyát. Valószínűleg azt gondolta, sétameccs lesz. Milyen tisztán emlékszem rá. Előhúzta a pisztolyt, rám szögezte. De mire célzott, én már két kézzel markoltam a fegyvert, kicsavartam a kezéből, akkorát rúgtam belé, amekkorát bírtam, aztán agyonlőttem mindkettőt.
Roger elhallgatott.
Nem szóltam. Kedvem lett volna mosolyogni, annyira tetszett. De csak bólintottam. Hát persze, hogy így kezdődött. Miért nem jöttem rá? Nem született gyilkosnak; ha annak születik, sose izgatott volna annyira.
– Hát ilyen gyorsan lett belőlem gyilkos – folytatta. – Ilyen gyorsan. Méghozzá milyen sikeres!
Ivott egy kortyot, és lesütötte a szemét. Elmerült az emlékbe. Mostanra keményen lehorgonyozta magát a szellemtestben. Vibrált az energiától, mint a feltúráztatott motor.
– És aztán mit csináltál? – kérdeztem.
– Nos, ekkor változott meg az életutam. Először szaladni akartam a rendőrségre, fel akartam hívni a papot, el akartam rohanni a pokolba, telefonálni akartam anyámnak, vége az életemnek, telefonálni akartam Kevin atyának, le akartam húzni az összes füvet a vécén, jajjaj, nekem végem, sivalkodni akartam a szomszédokért, meg a többi.
Aztán csendesen becsuktam az ajtót, és leültünk Blue-val. Beszéltem úgy egy óráig. Blue meg se mukkant. Én beszéltem. Közben imádkoztam, nehogy legyen valaki, aki odakint vár ezekre egy autóban, de felkészültem a kopogtatásra, mert most már nálam volt a pisztolyuk, rengeteg tölténnyel, és az ajtóval átellenben ültem.
És ahogy beszéltem és várakoztam és figyeltem a két hulla mellett, Blue meg csak bámult a semmibe, mint akit taccsra vágott a lizergsav, szépen rábeszéltem magamat, hogy tűnjek el innen a francba. Miért ülnék börtönben holtomig ezért a kettőért? Körülbelül egy órányi logikus levezetés kellett hozzá.
– Aha.
– Haladéktalanul elpucoltunk a kégliből, vittünk magunkkal mindent, ami a mienk volt, felhívtuk a két másik zenészt, hogy jöjjenek a dolgaikért a buszállomásra. Azt mondtuk, razziázni akartak nálunk, drogok miatt. Sose tudták meg, mi történt. A lakást annyira telefogdostuk a bulijainkon, az orgiáinkon, az éjszakai örömzenéléseinken, hogy sose fognak megtalálni. Egyikünkről se vettek még ujjlenyomatot. Különben is nálam volt a pisztoly.
És csináltam még valamit. Elvettem az emberektől a pénzt. Blue-nak nem kellett, de nekem szükségem volt lére, hogy elpályázhassak.
Szétváltunk. Nem láttam Blue-t soha többé. Ollie-t és Tedet, a másik kettőt se. Azt hiszem, L. A.-be mentek, hogy hátha ott összejön nekik. Gondolom, Blue meghülyült a narkótól, bár ezt se tudom biztosra. Én mentem tovább. Attól fogva, hogy megtörtént, mintha kicseréltek volna. Soha nem lettem már a régi.
– Mi tett mássá? – kérdeztem. – Mi volt ennek a változásnak a konkrét oka? Élvezted?
– Szó sincs róla. Nem volt az mulatságos. Siker volt, de nem mulatságos. Sose találtam mulatságosnak. Embereket ölni munka, méghozzá piszkos. Neked szórakozás embert ölni, de hát te nem vagy ember. Nem, nem az tette, hanem a tény, hogy meg lehetett csinálni: csak úgy oda lehetett menni ahhoz a stricihez, és megtenni azt, amire a legkevésbé számított, elvenni tőle a pisztolyt, mert ez volt az, amit sose feltételezett volna, elvenni, aztán megölni őket, habozás nélkül. Biztos még akkor is csodálkoztak, amikor meghaltak.
– Kölyköknek néztek titeket.
– Álmodozóknak néztek. Én az is voltam. Végig az úton New Yorkig az járt az eszemben, hogy kivételes sorsra rendeltettem, nagy leszek, és ez a hatalom, ez a képesség, hogy csak úgy lepuffantok két embert, ez volt az én erőm kinyilatkoztatása!
– Amit Isten küldött.
– Nem ő: a sors, a végzet. Mondtam már, hogy nemigen éreztem semmit az Isten iránt. Tudod, mit mondanak a katolikusoknál? Ha nem imádod a Boldogságos Szűzanyát, veszélyben a lelki üdvösséged. Hát én sose imádtam. Se őt, se más megtestesült istenséget vagy szentet. Sose éltem át ilyet. Ezért volt akkora megdöbbenés az út, amelyet Dora bejárt. És ő feltétlenül őszinte. De erről majd később. Mire New Yorkba értem, tudtam, hogy ebben a világban kell felépítenem az egyházamat, ennek a világnak az erkölcstelenségéből, rengeteg hívővel, hatalommal, pazar fényűzéssel.
– Aha.
– Ez volt Wynken látomása. Wynken azt hirdette női követőinek, hogy nincs értelme várni a túlvilágra. Most kell elkövetned mindent, az összes elképzelhető bűnt... ez általánosan elterjedt elképzelés volt az eretnekeknél, ugye?
– Igen, néhányuknál. Az ellenségeik legalábbis ezt állították.
– A következő gyilkosságot kizárólag pénzért követtem el. Szerződést kötöttem rá. Én voltam a legtörekvőbb fiú az egész városban. Ismét lett egy zenekarom, amit menedzseljek, nulla alakok, sehogy se jött össze, míg mások egy nap alatt befutottak. Ismét ráálltam a drogra, csak most már rohadt fineszesen csináltam, de én magam teljesen megutáltam a mérget. Ez még a hőskorban történt, amikor kis gépekkel hozták át a határon a füvet, és majdnem olyan volt, mint a cowboyfilmek.
Kaptam egy fülest, hogy egy bizonyos ember rajta van egy helyi nagykutya bélistáján, aki bárkinek hajlandó kifizetni harmincezer dollárt a fejéért. Egyébként elvetemült alak volt az illető. Mindenki rettegett tőle. Tudta is, hogy meg akarják ölni. Ott sétafikált fényes nappal, de annyira féltek tőle, hogy a közelébe se mertek menni.
Úgy hiszem, mindenki arra várt, hogy más csinálja. Hogy mi közük volt ezeknek egymáshoz, azt el se tudtam képzelni. Annyit tudtam, hogy megadták a pasasra a kilövési engedélyt. Ezt ellenőriztem.
Kitaláltam, hogyan csináljam. Addigra betöltöttem a tizenkilencet. Kiöltöztem egyetemistának: garbónyakú pulóver, blézer, flanelnadrág, a hajamat princetoni fazonra vágattam, fogtam néhány könyvet. Kinyomoztam, hol lakik Long Islanden, odaballagtam hozzá a hátsó felhajtón, mikor egy estén kiszállt a kocsijából, és másfél méterről agyonlőttem, mialatt a felesége és a srácai bent vacsoráztak.
Ismét elhallgatott, majd mélységes komolysággal hozzátette:
– Ehhez egy külön állatfajta kellett, amely el tudott követni egy ilyen gonoszságot, és nem érzett utána lelkifurdalást.
– Nem kínoztad meg, mint én téged – mondtam halkan. – Tudod, mit tettél, ugye? Tisztában vagy vele! Én nem láttam a teljes képet, amikor üldözőbe vettelek. Azt képzeltem, mélyebbre hatolt benned a rothadás, el vagy telve tulajdon regényességeddel. Az önáltatók királya vagy.
– Szóval kínzás volt, amit műveltél? – kérdezte. – Nem emlékszem fájdalomra, csak a dühre, hogy meg kell halnom. Mindenesetre ezt a Long Island-i embert pénzért öltem meg. Teljesen hidegen hagyott a gyilkosság. Még megkönnyebbülést sem éreztem utána, csak egyfajta erőt, ami a teljesítményből fakad. Ezt akartam próbára tenni újból, méghozzá minél hamarabb. És meg is tettem.
– Akkor már sínen voltál.
– Abszolúte. És megvolt a stílusom. Meg a hírem. Ha egy munka lehetetlennek tűnik, szólj Rogernek. Képes voltam bemenni bármelyik kórházba, fiatal orvosnak öltözve, névkártyával, csiptetős dossziéval, és ott, az ágyában lőttem agyon a célszemélyt, mielőtt bárki észbe kapott volna.
– De nem a bérgyilkosságokon gazdagodtam meg. Elsősorban a heroinon, aztán a kokainon. A kokainban benne volt néhány cowboy is azok közül, akiket a hőskorban ismertem. Ugyanolyan módon, ugyanazokon az útvonalakon, ugyanazokkal a gépekkel szállították a kokaint a határon át. Ismered a históriát, ma már mindenki ismeri. A korai drogfutárok kezdetleges módszerekkel dolgoztak, „rabló-pandúrt” játszva a kormánnyal. Gyorsabb gépeik voltak, mint a hatóságoknak. Mikor egy ilyen madár leszállt, a pilóta néha ki se bírt evickélni a vezetőfülkéből, annyira teletömték a gépet kokainnal. Akkor mi előrohantunk, felkaptuk az anyagot, bepakoltuk, és már húztunk is a fenébe.
– Hallottam róla.
– Most lángeszűek dolgoznak a szakmában, akik tudják, hogy kell használni a mobiltelefont, a számítógépet, értenek a pénz mosásához, úgy eltüntetik, hogy senki se találja a nyomát. De akkor? Én voltam a zseni a drogkereskedők között! Néha olyan nehézkes volt az egész, mintha bútort szállítanának. Én pedig odamentem, mindent megszerveztem, kiválogattam a bizalmasaimat, a szállítóimat, akik átkeltek a határon, és mielőtt az utcára került volna a kokain, én már hatalmasakat kaszáltam New Yorkban és L. A.-ben a gazdagokkal, tudod, azokkal a kuncsaftokkal, akiknek személyesen szállít az ember. Ki se kellett tenniük a lábukat a palotájukból. Kapsz egy hívást. Odamész. Az anyagod tiszta. Szimpatikus vagy. De innen tovább kellett lépnem. Nem akartam kizárólag erre hagyatkozni.
Én nagyon okos voltam. Nyélbe ütöttem néhány zseniális ingatlanügyletet. Megvolt hozzá az alaptőkém, és tudod, micsoda pokoli infláció volt akkoriban. Gennyesre kerestem magamat rajta.
– De hogy kerül a képbe Terry és Dora?
– Abszolúte véletlen. Vagy a végzet ujja. Ki tudja? Hazamentem New Orleansba anyámhoz, megkeféltem Terryt, és teherbe ejtettem. Én hülye!
Huszonegy éves voltam, anyám most már igazán haldokolt. Anyám azt mondta: „Roger, gyere haza.” A repedt arcú, buta szeretője meghalt. Olyan egyedül maradt, mint az ujjam. Rengeteg pénzt küldtem neki addig is.
Most már nem kellett panziót csinálni a lakásából. Két szobalányt tartott és egy sofőrt, aki Cadillacben furikáztatta, ha anyámnak ahhoz támadt kedve. Borzasztóan élvezte, sose firtatta, honnan van a pénz. Közben én persze tovább kutattam a Wynkenek után, szereztem két újabb kötetet, és már megvolt New Yorkban a kincstáram, de erre majd később kerítünk sort. Egyelőre tedd félre Wynkent.
Anyám tulajdonképpen nem kért semmit. Beköltözhetett az emeleti nagy hálószobába. Azt állította, hogy eljárnak hozzá beszélgetni a halottai, a szegény édes drága Mickey bátyja, a megboldogult Alice húga, és az anyja, az ír cseléd – a mi úgynevezett dinasztiaalapítónk –, akire az itt lakó bolond nagysága testálta a házat. Sokat emlegette kicsi Richardot is. Az egyik öccsét, aki négyévesen halt meg. Tetanuszban. Kicsi Richard. Kicsi Richard kísérgette anyámat, és mondogatta neki, hogy ideje indulni. Tehát menjek haza. Legyek ott vele abban a szobában. Ismertem az eljárást. Megértettem. Ő is ott ült a haldokló lakóink mellett, én is. Nem Vén Kapitány volt az egyetlen. Úgyhogy hazamentem.
Senki se tudta, hova utazom, mi az igazi nevem, vagy honnan jöttem, így könnyű volt elosonnom New Yorkból, és meg sem álltam a Szent Károly utcáig. Beültem a betegszobába, tartottam anyám szájához a kis hánytálat, törülgettem az álláról a nyálat, próbáltam ágytálazni, amikor az ügynökségnél nem volt ápolónő, akit kiküldjenek. Voltak segítők, természetesen, de anyám nem tűrte őket. Őhozzá ne nyúljon az a színes lány, így mondta. Vagy az a borzalmas ápolónő. Én pedig azt a meghökkentő felfedezést tettem, hogy nem is undorítanak túlságosan ezek a dolgok. Hány lepedőt kimostam! Persze gépben. De akkor is, hányszor húztam át az ágyát! Méghozzá jó szívvel. Talán sose voltam normális. Vagy egyszerűen csak azt csináltam minden helyzetben, amit kellett. Ezerszer is kiöblítettem az ágytálat, szárazra törülgettem, hintőport szórtam bele, és az ágyhoz készítettem. Nincs az a büdösség, ami örökké tartana.
– Legalábbis ezen a földön – mormoltam, de ő szerencsére nem hallotta, hála Istennek!
– Ez így folyt két hétig. Anyám nem akart befeküdni az Isteni Könyörületesség kórházába. Napi huszonnégy órára fogadtam ápolónőket, hogy legyen segítségem; ők mérték az életjeleit, ha én túlságosan megrémültem. Zenét játszottam neki, mondtam vele a rózsafüzért, megtettem mindent, amit haldokló mellett szoktak. Délután kettőtől négyig elviselte a látogatókat. Jöttek az idős rokonok. „Hol van Roger?” Kerültem őket.
– Nem szakadt meg a szíved anyád szenvedésétől?
– Hát nem mondhatnám, hogy őrjöngtem miatta. Keresztül-kasul tele volt rákkal, semmi pénzzel nem lehetett volna megmenteni. Azt kívántam, hogy legyen vége minél előbb, mert ez látványnak is elviselhetetlen, de mindig volt bennem egy könyörtelen mélyréteg, és ez azt üzente: tedd, amit tenned kell. Tehát ott virrasztottam a szobájában, amíg meg nem halt.
Sokszor beszélt a szellemekhez, de én bizony nem láttam és nem hallottam őket, csak azt hajtogattam: „Kicsi Richard, vidd már el! Mickey bácsi, ha csakugyan nem gyógyulhat meg, akkor gyere, és vidd el!”
De még mielőtt eljött a vég, színre lépett Terry, a kisegítő gondozónő, ahogy akkor nevezték őket. Képesített ápolónőkre borzasztó nagy volt az igény, ha sehogy se kaptunk, akkor ugrottak be a kisegítők. Terry, a százhatvannyolc centis szőke, a legolcsóbb és legkívánatosabb hús, akit valaha láttam. Minden a helyén volt benne. Tökéletes gagyi, fényezve és lakkozva.
Mosolyogtam.
– Rózsaszín körömlakk és nyálkarózsaszín szájrúzs – mondtam, mert láttam Terry felcsillanását a tudatában.
– Maga volt a testet öltött közhely. A rágógumi, az arany bokalánc, a festett lábkörmök, a mozdulat, amellyel kibújt a cipőjéből a betegszobában, hogy lássam a körmét, ahogy a mellének a völgye átlátszott a fehér nejlon egyenköpenyen. És a szeme, ahogy néz ki bután a nagy szemhéj alól, amelyet gyönyörűen kipingált Maybelline ceruzával és púderrel! Az orrom előtt reszelte a körmét! De ismétlem, sose láttam még egy ilyen tökéletesre esztergált példányt! Mestermű volt a maga műfajában!
Nevettem, és ő velem nevetett, aztán folytatta:
– Ellenállhatatlannak találtam azt a szőrtelen kis állatot. Kihasználtam minden alkalmat, hogy meghúzhassam. Ha anya aludt, állva csináltuk a fürdőszobában. Egyszer-kétszer átmentünk a folyosón, valamelyik üres hálószobába. Sose tartott tovább húsz percnél! Megmértem! Le se húzta a rózsaszín bugyiját, csak letolta a bokájáig. Úgy szaglott, mint a Kék Valcer parfüm.
Halkan elnevettem magamat.
– Értem, mire célzói. Te is tudtad, tiszta fejjel habarodtál bele.
– Nézd, kétezer mérföld választott el a New York-i nőimtől és fiúimtól, és az egész bóvli hatalomtól, ami a drogkereskedelemmel jár, attól az egész elmebajtól, amikor testőrök rohannak, hogy kinyissák előtted az ajtót, és a lányok csak azért vallanak szerelmet a limuzin hátsó ülésén, mert hallották, hogy előző este lelőttél valakit, és olyan sűrű a szex, hogy néha a kellős közepén, a világ legjobb furulyaszólójának a kellős közepén is muszáj volt másra gondolnod.
– Mi jobban hasonlítunk mint valaha is gondoltam. Én is hazugul éltem a nekem jutott talentumokkal.
– Hogy érted ezt? – kérdezte.
– Erre most nincsen idő. Nem kell tudnod rólam. Mi van Terryvel? Hogy lett meg Dora?
– Felcsináltam Terryt, aki azt állította, hogy szedi a fogamzásgátlót. Igen ám, de azt gondolta rólam, hogy gazdag vagyok! Az nem számított, hogy szeretem-e, vagy hogy ő szeret-e engem. Mondom, ez a Terry volt az egyik legbutább, legkorlátoltabb teremtmény, akivel valaha találkoztam. Te lealacsonyodsz odáig, hogy ilyen bárgyú és tudatlan emberekből egyél?
– És Dora lett belőle.
– Ja. Terry azt mondta, elcsináltatja, ha nem veszem feleségül. Akkor üzletet kötöttem vele. Százezer rongy, mikor összeházasodunk (álnevet használtam, a házasságunk csak papíron volt törvényes, szerencsére, mert így semmiféle törvényes kapcsolatban sem vagyok Dorával), és újabb százezer, mikor a baba megszületik. Utána elválunk. Nekem nem kell más, csak a lányom.
„A lányunk” – igazított ki Terry.
„Hát persze, a lányunk” – mondtam. Mekkora bolond voltam! Elfelejtettem figyelembe venni azt a nyilvánvaló és primitív tényt, hogy ez a lány, ez a gumitalpú cipőt viselő, körmét reszelgető, festett szemű, eljegyzési gyémántgyűrűt villogtató kis ápolónő mit fog érezni a gyereke iránt! Buta volt, de igazi emlősállat. Dehogyis adta a kölykét! Egy frászt! Be kellett érnem a láthatással.
Hat évig ingáztam repülőn; rohantam New Orleansba minden alkalommal, ha csak annyi idő kínálkozott, hogy ölbe kaphassam Dorát, beszélgethessek vele, megsétáltathassam az estében. Ez a gyerek az enyém volt, az első perctől az én húsom és vérem! Futott felém, ha meglátott a sarkon, és a nyakamba vetette magát.
Átmentünk taxival a Francia Negyedbe, keresztül a Cabildón. Hogy imádta a székesegyházat! Aztán muffaletát vásároltunk a belvárosi csemegében, tudod, ez egy olyan olajbogyóval töltött, nagy szendvics...
– Tudom.
– Dora beszámolt mindenről, ami azóta történt, hogy egy hete utoljára láttuk egymást. Táncoltam vele az utcán. Énekelt nekem. Ó, milyen gyönyörű hangja volt! Nekem nincs jó hangom. De anyámnak és Terrynek az volt, a gyermek az övéket örökölte. És az esze! Ide-oda kompoztunk a folyón, és a korlátnál állva énekeltünk. Elvittem a D. D. Holmesba, és vásároltam neki gyönyörű ruhákat. Az anyja sose orrolt a szép ruhákért, és persze volt annyi eszem, hogy neki is mindig vegyek valamit, egy agyon-csipkézett melltartót, egy párizsi sminkkészletet vagy egy százdolláros parfümöt, mindegy mit, csak Kék Valcer ne legyen. Milyen jól éreztük magunkat Dorával! Időnként arra gondoltam, képes lennék elviselni bármit abban a tudatban, hogy néhány nap múlva láthatom a lányomat.
– Jó beszédkészsége és színes képzelete volt, mint neked.
– Pontosan, csupa álom és látomás. Dora, ezt meg kell értened, nem holmi jámbor együgyű. Dora teológus. Ez benne a döbbenetes. Hogy valami látványost akar? Ezt én oltottam bele, de hogy az istenhit, a teológiába vetett hit honnan jött, azt nem tudom. Teológia. Ez megdöbbentett.
– Időközben Terry és én meggyűlöltük egymást. De sose veszekedtünk olyan ocsmányul, mint mikor Dora iskoláskorú lett. Én a Szent Szívbe akartam járatni, zenére, táncra akartam taníttatni, minden évben két hétre át akartam vinni magammal Európába. Terry acsargott, hogy én ne neveljek az ő kislányából sznob taknyost. Addigra otthagyta a Szent Károly úti házat, mert hogy az ócska, és ő libabőrös lesz tőle, és átköltözött egy tanyai stílust majmoló sorház egyik barakkjába, a vizenyős külváros egyik kopasz utcájában! Kitépte a gyerekemet a kertvárosból, abból a rengeteg színből, és átültette egy olyan helyre, ahol a gyorsbüfé volt a legközelebbi építészeti szenzáció!
Kezdtem kétségbe esni. Dora nőtt, hamarosan annyi idős lesz, hogy talán el se lophatom az anyjától, akit oltalmazó gyengédséggel szeretett. Valami szótlan kapocs kötötte össze őket, amelynek semmi köze nem volt a szavakhoz. És Terry büszke volt Dorára.
Akkor jelent meg a színen a fiúja.
Ha egy nappal később érkezem, már nem találom ott a lányomat és a feleségemet. Terry meg akart lépni előlem! Tartsam meg a gavalléros csekkjeimet, ő elmegy Floridába a fiújával, azzal a leégett villanyszerelővel!
Dora, aki semmiről se tudott, kint játszott, a háztömb végénél. Már be is csomagoltak! Agyonlőttem Terryt és a fiúját, ott, abban a metairie-i ostoba sorházban, amit a feleségem alkalmasabbnak talált a gyereknevelésre, mint a Szent Károly utat. Lelőttem mind a kettőt. Csupa vér lett a műszálas padlószőnyeg, és a konyhai műanyag reggelizőasztal.
– El tudom képzelni.
– Bedobtam őket a mocsárba. Jó régen volt, amikor utoljára intéztem az ilyesmit saját kezűleg, de azért könnyen ment. A villanyszerelő furgonja különben is ott volt a garázsban; bezsákoltam őket, aztán betettem a teher hátuljába. Kihajtottam velük valahova a Jefferson gyorsforgalmin túlra, már azt se tudom, hova. Nem, inkább Chef Menteumél volt. Ja, Chef Menteumél. Valahol a régi erődöknél a Rigules folyónál. Úgy elsüllyedtek a latyakban, mint a balta.
– Szinte látom. Engem is dobtak be a mocsárba.
Olyan izgatott volt, hogy meg se hallotta a motyogásomat. Beszélt tovább.
– Aztán visszahajtottam Doráért, aki addigra a lépcsőn üldögélt, és a térdére könyökölve töprengett, miért nincs otthon senki, miért van zárva az ajtó, miért nem tud bemenni? Ahogy meglátott, sikítani kezdett: „Apu, tudtam, hogy eljössz értem, tudtam, hogy eljössz!” Nem kockáztattam meg, hogy bemenjek a ruháiért. Nem akartam, hogy lássa a vért. Beültettem a villanyszerelő furgonjába, és elhúztunk New Orleansból. A furgont a washingtoni Seattle-ben hagytuk. Ez volt az én országjárásom Dorával.
Mást se csináltunk ezeken az eszelős mérföldeken át, csak beszélgettünk. Azt hiszem, mindent el akartam mondani Dorának, amit tanultam. Semmi gonoszt és ártalmast, semmit, ami a közelébe engedte volna a sötétséget, csak a jót, amit tanultam az erényről, a becsületről, és hogy mi az, ami megrontja az embert, és mi az értékes.
„Az nem lehet, Dora, hogy az ember semmit se csináljon ebben az életben” – mondogattam. – „Egyszerűen nem hagyhatod a világot úgy, ahogy találtad.” Még azt is elmeséltem, hogy fiatal koromban vallási vezető akartam lenni, most pedig gyönyörű tárgyakat gyűjtök, egyházi műalkotásokat Európából és a Keletről. Kereskedem velük, hogy megtarthassam azt a néhányat, amelyeket szeretek. Elhitettem vele, hogy ebből gazdagodtam meg, ami, fura módon, részben igaz is volt.
– És Dora tudta, hogy megölted az anyját.
– Nem, ezt félreértetted. Ezek a képek kavarogtak az agyamban. Éreztem, amikor kiszívtad a véremet. Nem így volt. Dora úgy tudta, hogy leráztam Terryt, vagy megszabadítottam Terrytől, és most már apuval lehet mindig, és elrepülhet vele, amikor apu is elrepül. Ezt tudni nem azonos azzal, hogy apu meggyilkolta Terryt. Ezt nem tudja. Egyszer, tizenkét évesen felhívott, és azt zokogta: „Apu, szépen kérlek, mondd meg nekem, hol van anya, hova ment azzal az illetővel, miután elutaztak Floridába!” Előadtam a nagyjelenetet, hogy nem akartam megmondani neki, de az anyja már nem él. Hála legyen Istennek a telefonért! Nagyon jól tudok alakítani telefonban. Szeretem. Olyan, mint a rádió.
De térjünk vissza a hatéves Dorához. Apu elvitte Dorát New Yorkba, és kivett egy lakosztályt a Plazában. Utána pedig Dora megkapott mindent, amit apu megvásárolhatott.
– Már akkor siratta Terryt?
– Igen, és alighanem ő volt az egyetlen, aki megsiratta. Engem Terry tulajdon anyja figyelmeztetett az esküvő előtt, hogy Terry egy ribanc. Gyűlölték egymást. Terry apja rendőr volt, rendes főszer, de ő se szerette a lányát. Terry nem volt kedves, Terry aljasnak született, arra se volt jó, hogy az utcán átessen rajta az ember, nemhogy még ismerje és kötődjön hozzá!
A családja azt gondolta, hogy elszökött Floridába valakivel, és otthagyta nekem Dorát. Az öregember és a felesége – Terry szülei – így tudták holtukig. Van még néhány rokon, akik ugyanezt hiszik. Bár azt nem tudják, ki vagyok igazából, nehéz is lenne elmagyarázni. Persze mostanra láthatták az újságcikkeket. Nem tudom, nem fontos. Igen, Dora sírt az anyja után, de mikor tizenkét éves korában feltálaltam neki a nagy hazugságot, attól fogva nem kérdezősködött.
– Érdekes, Terry úgy csüggött Dorán, ahogy csak az emlősállat tud a kölykén. Ösztönösen, gépiesen, babusgatón. Tudományosan állította össze a lánya étrendjét. Gyönyörűen kiöltöztette, tánciskolába vitte, ahol összeült pletykálkodni a többi anyával. Büszke volt Dorára, de szinte nem is szólt hozzá. Szerintem napokig elvoltak úgy, hogy egyszer se néztek egymás szemébe! Mint az emlősállatok. Terrynél valószínűleg minden így ment.
– Hát ez elég vicces, hogy pont egy ilyen valakivel állj össze.
– Nem. Nem vicc. Végzet. Hogy megcsinálhassuk Dorát. Terry adta hozzá a hangot és a szépséget. Még valamit átadott a lányának, egyfajta keménységet, bár Dorához ez túlságosan lélektelen szó. Dora igazából a kettőnk keveréke, az eszményi vegyület.
– Hát a szépségét neked is köszönheti.
– Valóban, de itt valami sokkal érdekesebb és piacképesebb eredmény született a gének egyesüléséből. Láttad a lányomat, mennyire fotogén. A csillogás-villogás alatt, amit tőlem kapott, ott rejtőzik Terry konoksága. A stúdióból képes megtéríteni embereket. Belenéz a kamerába, úgy kérdezi: „És mi az igazi üzenete Krisztusnak? Hogy Krisztus minden idegen, akivel találkozunk, a szegény, az éhes, a beteg, a szomszédunk!” És a hallgatósága elhiszi.
– Néztem, láttam. Meg sem fog állni a csúcsig. Roger sóhajtott.
– Elküldtem magamtól iskolába. Akkor már óriási pénzeket szakítottam. Sok-sok mérfölddel kellett elválasztanom magamtól a lányomat. Háromszor váltott iskolát, mire leérettségizett, ami eléggé megviselte, de nem firtatta, milyen célt szolgálnak ezek a manőverek, miért övezi akkora titkolózás a találkozásainkat. Elhitettem vele, hogy örökösen úton vagyok; vagy Firenzébe kell rohannom, nehogy valami agyalágyultak elpusztítsanak egy freskót, vagy Rómába, átvizsgálni egy frissen feltárt katakombát.
Mikor Dora komolyan érdeklődni kezdett a vallás iránt, ezt olyan elegánsnak találtam. Azt gondoltam, szobraim és könyveim gyarapodó gyűjteményétől kapott ihletet. Azon pedig mulattam, mikor tizennyolc évesen bejelentette, hogy felvették a Harvardra, ahol összehasonlító teológiát fog tanulni. A szokásos szexista megjegyzéssel ütöttem el: tanulj, amit akarsz, aztán menj feleségül egy gazdag emberhez. Addig is hadd mutassam meg a legújabb ikonomat vagy szobromat.
Ám Dora sokkal tüzesebb hévvel vetette bele magát a teológiába, mint amit én valaha is éreztem. Tizenkilenc éves korában a Szentföldre utazott, ahova még kétszer tért vissza, mielőtt lediplomázott. A következő két évben beutazta a világot, és a helyszínen tanulmányozta a vallásokat. Azután vetette fel az egész tévéműsor ötletét. Szólni akart az emberekhez. A kábeltechnika lehetővé tette ezeket a vallási csatornákat. A néző kedvére váltogathatta a tisztelendőket és tiszteleteseket.
„Komolyan beszélsz?” – kérdeztem. Nem tudtam, hogy el is hiszi ezt. Ő azonban tűzön-vízen át ragaszkodott azokhoz az eszményekhez, amelyeket sose értettem igazán, valahogyan mégis átadtam neki.
„Apu, szerezz nekem heti három órát a tévében, adjál pénzt, amit belátásom szerint használhatok, és majd meglátod, mi lesz belőle!” – mondta ő. Aztán fejtegetni kezdett mindenféle etikai kérdést, hogy mivel mentheti meg a lelkét a modern ember. Rövid felolvasásokat vagy prédikációkat tervezett, eksztatikus énekléssel és táncolással tagolva. Ami a terhességmegszakítást illeti, szenvedélyesen logikus érveléssel bizonyítja, hogy mindkét félnek igaza van! Elmagyarázza, hogy minden élet szent, de a nőnek rendelkeznie kell a testével!
– Láttam a műsort.
– Tudod, hogy hetvenöt kábeltévé vette át a programját? Felfogod, milyen hatása lehet a halálhíremnek a lányom egyházára?
Elhallgatott, tépelődött, aztán ugyanazzal a lázas hadarással folytatta:
– Nekem tulajdonképpen nem is voltak vallási törekvéseim, úgynevezett lelki célkitűzéseim, amelyeket ne itatott volna át az anyagiasság, a csillogás. Érted, mire gondolok?
– Természetesen.
– Dora más. Dorát nem igazán érdeklik az anyagi dolgok. Mit neki az ikonok, az ereklyék? Dora minden lélektani-intellektuális képtelenséggel dacolva hiszi, hogy Isten létezik. – Megint elnémult, sajnálkozva csóválta a fejét.
– Igazat mondtál az előbb. Zsaroló vagyok. Még az én drága Wynkenemnél is volt hátsó szándékom. Dora nem zsaroló.
Eszembe jutott, amit a bárban mondott. „Ilyen helyekért adtam el a lelkemet.” Akkor is tudtam, miről beszél, most is tudtam.
– Térjünk vissza a történethez. £n meglehetősen korán feladtam a világi vallás gondolatát. Mire Dora amúgy istenigazából nekigyürkőzött, már évek óta nem gondoltam a törekvéseimre. Ott volt nekem Dora, és mániának Wynken. Egyre több könyvét hajtottam fel, és különböző kapcsolataim segítségével sikerült megszereznem öt korabeli levelet, amelyekben név szerint szerepelt Wynken de Wilde, Blanche de Wilde és a férje, Damien. Kutatókat fogadtam Európában és Amerikában, hogy járjanak utána a rajnai misztikusoknak, ássák bele magukat a témába.
Kutatóim rábukkantak néhány német szövegben Wynken történetének kivonatos változatára. Valami asszonyokról volt szó, akik Dianát imádták, és boszorkányságot űztek. Wynkent elhurcolták a kolostorból, és vádat emeltek ellene. Ám a tárgyalás jegyzőkönyve elveszett.
Nem élte túl a második világháborút. Ám máshonnan előkerültek dokumentumok, titkos levelek. Ha egyszer megvolt a Wynken jelszó – ha az ember tudta, mit keressen –, le sem térhetett az útról.
Ha volt egy szabad órám, leültem Wynken mellé, nézegettem pici, csupasz embereit, és tanultam a szerelmes verseit. Úgy betanultam, hogy énekelhessem őket. A hétvégéken, ha láthattam Dorát – és találkoztunk, amikor csak tehettük –, elszavaltam neki a verseket, és esetleg még megmutattam a legújabb szerzeményemet.
Béketűrőn viselte „a szabad szerelemnek és a misztikának ezt a kiégett hippi értelmezését”, ahogy ő fogalmazott. „Szeretlek, Röge – mondta –, de túlságosan regényes vagy, ha valamiféle szentet látsz ebben a rossz papban, aki csak lefeküdt egy csomó nővel. A könyvek pedig kizárólag az összeköttetésre szolgáltak. A légyottok megbeszélésére.”
„De Dora! – tiltakoztam. Wynken egész életművében nem találsz egyetlen gonosz vagy rút szót! Győződj meg róla magad!” Addigra hat könyvem lett. Mind a szerelemről szólt. Akkori fordítóm, a Columbia egyik professzora le volt nyűgözve a versek miszticizmusától. Hogy milyen tökéletesen ötvöződik bennük Isten és a hús szeretete. Dora nem kért belőle. Neki akkor már megvolt a saját vallási megszállottsága. Paul Tillichet, William Jamest, Erasmust olvasott. És hozzá rengeteget a világ mai állapotáról. Ez Dora szenvedélye: a világ mai állapota.
– És Dora nem fogja szeretni Wynken könyveit, ha elviszem hozzá.
– Nem, egy ujjal sem akar hozzáérni a gyűjteményemhez, ma már nem! – mondta.
– Tehát azt akarod, hogy én védjem meg a dolgaidat – összegeztem.
– Két éve – sóhajtotta. – Két újságcikk! Nem hozták kapcsolatba velem, de neki nem hazudhattam többé. Régóta gyanakodott, mondta. Egyszer mindenképpen rá kellett jönnie, hogy a pénzem tisztátalan. – Megcsóválta a fejét. – Tisztátalan! – ismételte, aztán folytatta: – Az utolsó, amit még elfogadott tőlem, az volt, hogy megvásárolhattam neki a zárdát. Egymillió volt az épület, egymillióba került kirámoltatni belőle mindent, amivel a korszerűség nevében elcsúfították, hogy olyan legyen, amilyen az apácák idejében volt, 1880 táján, kápolnával, refektóriummal, hálótermekkel, széles folyosókkal...
De még azt is vonakodott elfogadni. Ami a műgyűjteményemet illeti, azt elfelejthetjük. Lehet, hogy sose fogadja el a vagyonomat, pedig kellene a pénz a követői vagy a rendje oktatására, vagy minek is nevezik ezt a tévés hittérítők. A kábeltévé, az semmi ahhoz képest, amit én kifejleszthettem volna abból a zárdából! És a gyűjtemény! A szobrok, az ikonok! Csak képzeld el! „Édes, olyan naggyá tehetnélek, amilyen Billy Graham vagy Jerry Falwell! – mondtam neki. – Nem lökheted el Jézusért a pénzemet!”
Reménytelenül csóválta a fejét.
– Mostanában már csak részvétből találkozott velem, mert részvétből kifogyhatatlan készlettel rendelkezik az én gyönyörű lányom. Néha elfogad valami csekély ajándékot. Ma este azt sem akart. Egyszer majdnem csődbe ment a program, akkor elfogadott annyit, amennyi kisegítette a hullámvölgyből. De a szentjeimhez és az angyalaimhoz hozzá sem akar érni. A könyveimre, a kincseimre rá se néz.
Persze, tisztában voltunk vele, hogy veszélyeztetem a jó hírét. Te segítettél kiiktatni a fenyegetést. De hamarosan híre megy az eltűnésemnek. Ez elkerülhetetlen. „Kokainkirály pénzelte a tévés hittérítőt!” Meddig maradhat titok a titok? Pedig túl kell élnie a halálomat, és Dorának is túl kell élnie a halálomat! Kerül, amibe kerül! Lestat, figyelsz arra, amit mondok?
– Figyelek, Roger, minden egyes szavadra. Még nem vetették magukat Dora nyomába, efelől megnyugtathatlak.
– Az én ellenségeim könyörtelenek. És a kormány... ki tudja, ki a fene van a kormányban, és mi a fenét akar a kormány?
– Fél Dora a botránytól?
– Nem. Nagyon fog szenvedni tőle, de félni sose félt. Elfogadja, ami jön. Azt akarta, hogy dobjak oda mindent. Ezzel ostromolt. Nem érdekelte, ha meg is tudja a világ, hogy a lányom. Mondjak le mindenről. Annyira féltett, ahogy csak a gengszterek lányai, a gengszterek feleségei képesek félni.
Könyörögtem neki: „Csak annyit engedj, hogy segítsek felépíteni az egyházat! Fogadd el a pénzt!” A tévéműsor megmutatta, hogy tehetséges... De csak ennyit. Minden romokban hever körülötte. Hetente háromszor egy hatvanperces, rövid kis program. Egyedül kell felkapaszkodnia a mennyek lajtorjáján. Én nem segíthetek. A közönségében bízik, hogy majd azoktól kapja meg a szükséges milliókat.
És a női misztikusok, akiket idéz! Hallottad, mikor felolvasott belőlük. Hildegard von Bingen, Norwichi Julianna, Avilai Teréz. Olvastál tőlük valamit?
– Mindent – válaszoltam.
– Okos nők, akik azt akarják, hogy az okos nők hallgassanak oda Dorára. De már kezdi felkelteni a férfiak figyelmét is. Úgy nem lehet sikert elérni, hogy csak az egyik nemet szólítjuk meg. Ez képtelenség. Én csak tudom, hát ki a kereskedő, a Wall Street lángelméje? Nincsenek kételyeim. Dora mindenkit megigéz. Ó, csak két évet kaptam volna még, hogy beindíthassam az egyházát, mielőtt lebukom...
– Rossz felől közelíted meg. Ne sajnálkozz. Ha naggyá teszed az egyházát, azzal a saját leleplezésedet és a botrányt sietteted.
– Nem! Ha megerősödött volna az egyház, mit számított volna a botrány! Hiszen épp ez a feneség! Dora kicsiny marad, és a kicsinyekkel végezhet egy botrány! – Dühösen rázta a fejét. Túlságosan indulatba jött, de ez még erősebbé tette a képét. – Nem engedhetem, hogy elpusztítsák Dorát... – Ismét elnémult. Összeborzongott. Rám nézett.
– Mi lesz ebből, Lestat? – kérdezte.
– Dorának túl kell élnie – mondtam. – A hitébe kell kapaszkodnia, miután felfedezik a halálodat.
– Igen. Én vagyok az ő legnagyobb ellensége, életemben, halálomban. Az egyháza aknás terepen egyensúlyoz, mert tudod, nem puritán az én leányom. Eretneknek tartja Wynkent, de maga sem tudja, hogy az ő modern részvéte a hús iránt nem épp azzal azonos-e, amiről Wynken beszél!
– Értem. No és mi van Wynkennel? Wynkent is meg kell mentenem? Mit csináljak Wynkennel?
Meg se hallotta, amit mondtam.
– Dora lángész a maga módján – folytatta. – Erre céloztam azzal, hogy teológus. Ő, akit nem tanítottak gyerekkorától nyelvekre, megtette azt a csaknem lehetetlen dolgot, hogy felnőtt fejjel sajátította el a görögöt, a latint és a hébert. Tudod, milyen nehéz ez?
– Igen. Nekünk ugyan nem az, ámde... – Torkomon akadt a szó. Szörnyű gondolat hasított belém.
Ez a gondolat összetört mindent.
Már késő, hogy halhatatlanná tegyem Rogert. Meghalt!
Eddig nem is tudatosuk bennem, hogy egész idő alatt azzal áltattam magamat, miközben beszélgettünk, és belőle előzúdult a történet, hogy ha akarnám, áthozhatnám magamhoz, itt is tarthatnám, megakadályozhatnám, hogy elmenjen. Ám ekkor brutális erővel emlékeztettek, hogy Roger csak egy kísértet! Olyasvalakivel diskurálok, aki már meghalt!
Micsoda fájdalmas, förtelmes, milyen dühítően abnormális helyzet! Üvölteni tudtam volna, ha nem kellett volna fegyelmeznem magamat, hogy ő folytassa.
– Mi bajod? – kérdezte.
– Semmi. Beszélj még Doráról. Mesélj, miket szokott mondani.
– A mai sivárságról beszél, és hogy az embereknek mennyire szükségük van arra, ami szavakkal kifejezhetetlen. Az elharapózó bűnözésről, a fiatalok céltalanságáról beszél. Olyan vallást fog teremteni, amelyben senki sem bánt senkit. Az amerikai álom. Kisujjában van a Szentírás, kiolvasta az apokrifokat, Szent Ágostont, Markiónt, Majmonidészt; meggyőződése, hogy a szex tilalma tette tönkre a kereszténységet, amire persze nem ő jött rá, de bizonyosan vonzza a női híveket...
– Igen, értem. De akkor csak kellett éreznie valami rokonszenvet Wynken iránt.
– Neki Wynken nem azt a látnokot jelentette, mint nekem.
– Aha.
– Mellesleg Wynken könyvei nemcsak tökéletesek, de számos tekintetben egyedülállók. A Gutenberg előtti utolsó negyed században alkotta őket, és mindent maga csinált: ő írta, ő rajzolta az iniciálékat, ő miniálta, az ő keze munkája minden meztelen emberke, aki a Paradicsomban dévajkodik, minden borostyán és vadszőlőág, amely keretbe foglalja a lapokat. A kolostori könyvmásoló műhelyekben szétosztották ezeket a feladatokat, amelyeket Wynkennek egy személyben kellett elvégeznie.
Hadd fejezzem be Wynkent. Látom, téged már semmi sem érdekel, csakis Dora. De én hadd beszéljek Wynkenről. Igen, el kell hoznod a könyveket.
– Óriási – mondtam gyászosan.
– Hadd világosítsalak fel, hogy te imádni fogod azokat a könyveket, akkor is, ha Dora nem kér belőlük. Megvan mind a tizenkét könyve, mint ezt, azt hiszem, már említettem is. Rajnai katolikus volt, fiatalon családi parancsra be kellett vonulnia a bencésekhez, és szerelmes volt a sógornőjébe, Blanche de Wildébe. Blanche rendelte meg a könyveket a kolostori scriptoriumtól, és így kezdődött az egész, az úrnő és a szerzetes szerető titkos viszonya. Vannak leveleim, amelyeket Blanche és Eleonóra barátnője váltottak. Néhány eseményt magukból a versekből következtettem ki.
A legszomorúbbak azok a levelek, amelyeket Blanche írt Eleonórának, miután Wynkent megölték. Úgy kellett kicsempésztetnie a leveleket, amelyeket Eleonóra tovább küldött Diane-nak, és volt még egy másik asszony is a dologban, de erre csak töredékes utalások vannak.
így történt. A Wilde-vár kertjében szokták tartani rituális találkozóikat, tehát nem a kolostor kertjében, mint régebben hittem. Hogy Wynken miként jutott be oda, azt nem tudom, de néhány levélben arra utalnak, hogy egyszerűen kiszökött a kolostorból, és egy titkos ösvényen érkezett a bátyja házába.
Ez tulajdonképpen logikus. Kivárták, hogy Damient elszólítsa hazulról valamilyen hercegi, vagy mit tudom én, grófi kötelessége, és akkor összejöttek: táncot jártak a szökőkút körül és szeretkeztek. Wynken sorra meghágta az asszonyokat; máskor különféle kombinációk szerint áldoztak. Mindez többé-kevésbé benne van a könyvekben. Na szóval lebuktak.
Damien az asszonyok szeme láttára heréké ki és szúrta agyon az öcsét, akit nem engedett eltemetni. Több napos vallatás után a rémült nők mindent kitálaltak a szerelmeskedéseikről és a könyvekbe zárt szerelmi postáról. Ekkor Damien fogta az összes könyvet, Wynkennek a tizenkét könyvét, mindent, amit ez a művész valaha is alkotott, érted...
– A halhatatlanságát – suttogtam.
– Úgy van! A gyermekeit, a könyveit, és elföldeltette őket az öccse mellé, akit a várkertben ásatott el, a miniatúrákon megörökített szökőkút mellett. Ahányszor Blanche kinézett az ablakán, mindannyiszor a szeretője végső nyugvóhelyét láthatta. Semmi tárgyalás, semmi vádemelés eretnek nézetek miatt, semmi ítélet. Damien egyszerűen meggyilkolta a testvérét, és kész. A kolostor száját meg nyilván befogta valami tetemes összeggel. Ki tudja, szükség volt-e arra is? Vajon szerették a kolostorban Wynkent? A kolostor ma már csak rom, ahová turisták járnak fényképezni. A várat szétágyúzták az első világháborúban.
– Hm. De mi történt utána? Hogy kerültek ki a könyvek a koporsóból? Ezek itt nálad másolatok. És hogyan...
– Nem, nekem az eredetik vannak meg. Találkoztam másolatokkal, primitív másolatokkal, amelyeket Eleonóra, Blanche unokatestvére és bizalmasa készíttetett, de tudomásom szerint egy idő után felhagytak a másoltatással. Hogy ez a tizenkét könyv miként került elő, azt nem tudom. Csak találgathatok.
– És mit találtál ki?
– Úgy gondolom, hogy Blanche kiosont egy éjszakán az asszonyokkal, kiásták a halottat, kivették a könyveket a koporsóból, vagy nem tudom, mibe tették szegény Wynken földi maradványait, aztán visszahányták a földet a gödörbe, és eltüntették a nyomokat.
– Szerinted ők csinálták?
– Igen, szerintem ők. Szinte látom azt az öt asszonyt, ahogy ásnak gyertyafény mellett, a várkertben. Te nem látod őket?
– De igen.
– Azt hiszem, azért tették, mert ugyanazt érezték, amit én! Szerették azoknak a könyveknek a szépségét és a tökéletességét! Lestat, azok a nők tudták, mekkora kincset jelentenek ezek a könyvek! Ilyen hatalmas erő a megszállottság és a szerelem! Mellesleg ki tudhatja, hogy nem akarták-e Wynken csontjait is. Elképzelhető. Az egyik talán a combcsontját vitte magával, a másik az ujjperceit, ó, mit tudom én!
Hátborzongató kép volt. Roger kezére kellett gondolnom, ahogy ügyetlenül nyiszálom egy konyhakéssel, aztán beleejtem a műanyag zsákba. Rábámultam annak a kéznek a mására, ahogy babrálja a pohár peremét, idegesen dobol a pulton.
– Meddig tudod visszanyomozni a könyvek útját? – kérdeztem.
– Egyáltalán nem messzire, de hát ez gyakori az én foglalkozásomban, mármint a régiségkereskedésben. Egyesével, néha kettesével kerültek elő. Volt, ami magángyűjteményből, kettő múzeumokból, amelyeket lebombáztak a világháborúkban. Egyszer-kétszer úgyszólván ingyen jutottam hozzájuk. Én az első pillantásra tudtam, mivel van dolgom, de mások nem tudták. Ahova betettem a lábamat, ott azonnal embereket fogadtam, hogy kutassák fel ezt és ezt a középkori kódexet. Ezen a téren szakértő vagyok. Ismerem a középkori művészek nyelvezetét! Lestat! Meg kell mentened a kincseimet! Nem engedheted, hogy Wynken ismét veszendőbe menjen! Ez az én testamentumom, te vagy az örökösöm!
– Veszem észre. De mihez kezdjek a könyvekkel és a kegytárgyakkal, ha Dora nem kér belőlük?
– Dora fiatal. Még változhat. Nézd, még mindig nem adtam fel azt az álmomat, hogy valahol a gyűjteményemben – most felejtsd el Wynkent – hogy talán a sok szobor és kép közt van egy főbenjáró fontosságú ereklye, amely segíthet Dorának az új egyház megteremtésében! Fel tudod becsülni, mit ér az, amit a lakásban láttál? Rá kell bírnod a lányomat, hogy nézze meg, vegye kézbe őket, érezze meg a szagukat! Meg kell értetned vele a képek és szobrok hatalmát! Ezek is ugyanúgy az igazságot keresik, mint ő! Ugyanolyan megszállottan! Csak Dora ezt még nem tudja.
– Nem te mondtad, hogy Dora sose szerette a festéket és a gipszet?
– Szerettesd meg vele!
– £n? Hogyan? Megőrizni megőrizhetem, de miként szerettessek meg Dorával egy műtárgyat? Még csak javasolni is ilyet! Odaküldesz az imádott lányod közelébe?!
– Szeretni fogod a lányomat – mormolta.
– Megint kezded?
– Találj neki a gyűjteményemben valami csodálatosat!
– A torinói leplet?
– Tetszel nekem! Komolyan! Igen, ilyet keress, ami fontos, ami megváltoztatja Dorát, amit én, az apja, szereztem és bálványoztam, ami segíteni fog neki.
– Tudod, hogy te ugyanolyan eszelős vagy holtodban, mint éltedben? Még mindig zsarolsz? Egy köteg pergamennel, egy márványdarabbal próbálod megvásárolni magadnak a megváltást? Vagy komolyan hiszel a gyűjteményed szentségében?
– Természetesen hiszek a szentségében! Ez minden, amiben hiszek! Ez a krédóm, hát nem látod? Ugyanabban hiszel te is... abban, ami csillog, ami arany.
– Hát komolyan eláll tőled a lélegzetem!
– Azért is gyilkoltál meg ott, a kincsesbarlangban. Nézd, sietnünk kell. Nem tudom, mennyi időnk van még. Térjünk vissza a gyakorlati tennivalókhoz. A lányommal szemben a nagyravágyása az ütőkártyád.
A zárdát a misszionáriusnőinek akarta, a saját rendjének, amely a régi hittérítők lázával hirdette volna a szeretetet. El akarta küldeni ezeket az asszonyokat a nyomornegyedekbe, a gettókba, a munkáskerületekbe, hogy népi kezdeményezés legyen a szeretet mozgalma, amely előbb-utóbb eléri a kormányokat, és véget vet az igazságtalanságnak.
– Miben különböztek volna ezek a nők más missziós rendektől, például a ferencesektől, meg a többitől?
– Először is abban, hogy nők; női prédikátorok! Az eddigi apácák ápolhattak beteget, taníthattak kisgyerekeket, végezhettek cselédmunkát, vagy becsukták őket a zárdákba, hogy ott bégessenek Istennek, mint egy unalmas birkanyáj. Dora asszonyai az egyház doktorai lennének! Igehirdetők! Hitük forróságával hatnának a tömegekre; a nőkhöz, a mindenükből kiforgatott, lealacsonyított nőkhöz fordulnának, segítve őket, hogy megváltoztathassák a világot.
– Feminista látomás, vallási mellékzöngével.
– Lett volna esélye. Volt annyi esélye, mint akármelyik vallási mozgalomnak. Ki tudja, hogy az 1300-as években mitől lett őrült az egyik szerzetes? És miért lett szent a másik? Dora rá tudja vezetni az embereket, miként gondolkozzanak. Mit tudom én, erre neked kell rájönnöd, találd ki te!
– És közben tároljam a templomi berendezést – mondtam.
– Igen, amíg Dora hajlandó elfogadni, vagy amíg felhasználja őket valamilyen jó célra. Ezzel foghatod meg. Beszélj a jóságról.
– Ezzel fogsz meg mindenkit – mondtam szomorúan. – Ezzel fogsz meg engem.
– Akkor megteszed, ugye? Dora azt gondolja, hogy engem megtévesztettek. Azt mondta: „Ne gondold, hogy azok után, amit tettél, megmentheted a lelkedet annyival, hogy nekem adod ezeket a kegytárgyakat!”
– Dora szeret téged – bólintottam. – Láttam rajta minden alkalommal, mikor együtt voltatok.
– Tudom, nincsen szükségem ilyen nyugtatgatásokra. Most nincs idő végigvenni az összes érvet. Azt vésd az eszedbe, hogy Dorának ez a látomása óriási! Most még csak egy kis körre hat, de az egész világot akarja megváltoztatni! Nem éri be egy olyan kultusszal, amilyet én képzeltem el neki, kezes követőkkel, akiknek az asramjában ő a guru. Neki a világ kell, mert azt gondolja, hogy valakinek meg kell változtatnia a világot!
– Nem ebben hisz minden vallásos ember?
– Nem. Ők nem akarnak Mohameddé, Zoroaszterré lenni.
– De Dora igen.
– Dora tudja, hogy erre van szükség.
Megrázta a fejét, ivott egy kis kortyot, körülnézett a félig üres bárban, aztán töprengve ráncolta a szemöldökét.
– Azt mondta: „Apu, nem az ereklyékből és az írásokból jön a vallás. Azok csak kifejezik.” És mondta és mondta, a végtelenségig. Miután annyit tanulmányozta a Szentírást, azt mondta, csak a belső csoda számít. Elaludtam rajta. Nehogy most elsüss valami kegyetlen viccet!
– Távol álljon tőlem.
– Mi lesz most a lányommal? – suttogta kétségbeesetten, kerülve a tekintetemet. – Nézd meg az örökségét! Lásd benne az apját! Én indulatos, szertelen, barbár és eszelős vagyok. Nem is tudom, hány templomba vittem el Dorát, hány felbecsülhetetlen értékű feszületet mutattam meg neki, mielőtt ellopattam őket, hogy pénzzé tegyem. Csak Németországban hány és hány órán át bámultuk a barokk templomok mennyezetét! Csodálatos klenódiumokkal ajándékoztam meg, amelyekben Krisztus keresztfájának forgácsait foglalták ezüstbe, rubintok közé. Veronika-kendőket vásároltam, olyan döbbenetes alkotásokat, hogy elállna tőlük a lélegzeted! Istenem!
– Volt ebben szerepe valaha is a vezeklésnek? A bűntudatnak?
– Azért, mert hagytam Terryt a semmibe veszni, mert évekig nem hoztam szóba? Gondoltam erre. De ha ezzel is kezdődött, Dora ezen rég túl van. Dora azt gondolja, hogy a világnak új kinyilatkoztatásra van szüksége. Új prófétára. De az ember nem lehet próféta a saját elhatározásából! Dora azt mondja, az ő átalakulásának a látásból, az érzésből kell jönnie. Ez nem olyan, mint mikor az evangelizátor új életre rázza a sátorban a hallgatóságot.
– A misztikusok sose tartják annak.
– Nem hát.
– Misztikus Dora? Mondanád ezt róla?
– Hát nem tudod? Hiszen követted, lested. Nem, Dora nem látta Isten arcát, nem hallotta a hangját, és sose hazudna erről, ha ilyesmire célzol. De keresi. Keresi a percet, a csodát, a kinyilatkoztatást.
– Hogy jöjjön az angyal.
– Igen, hogy eljöjjön.
Hirtelen elhallgattunk. Valószínűleg a javaslatán tűnődött, hogy koholjak valamilyen csodát, én, a gonosz angyal, aki stigmatizáló őrületbe kergettem egy apácát.
Megkönnyebbülésemre váratlanul úgy döntött, hogy folytatja.
– Olyan gazdaggá tettem magamat – mondta –, hogy már nem érdekelt a világ megváltoztatása, már ha egyáltalán komolyan gondoltam valaha is. Külön világot teremtettem magamnak. Dora valamilyen átszellemült módon csakugyan megnyitotta a lelkét... valaminek. Az én lelkem meghalt.
– Nem úgy látom – mondtam. Egyre elviselhetetlenebb, és a megjelenésénél is sokkal rémítőbb volt számomra a gondolat, hogy el fog tűnni, előbb-utóbb el kell tűnnie.
– Térjünk vissza a gyakorlati kérdésekhez. Kezdek félni... – mondta.
– Miért?
– Ne idétlenkedj itt nekem, inkább figyelj. Tettem félre Dorának pénzt, amit nem lehet kapcsolatba hozni velem. A kormány nem férhet hozzá, különben sem kerülhetett sor vádindítványra, se a büntethetőségem megállapítására, erről te gondoskodtál. A vonatkozó okmányok a lakásban vannak. Fekete bőrmappák. Kartotékszekrény. Mindenféle szobrok és festmények számlái közé keverve. Azt meg kell őrizned valamiképpen Dorának. Az életem munkája, a hagyatékom. Mostantól te vigyázol rá. Meg tudod tenni, ugye? Nézd, nem kell sietni, igazán elmés módon végeztél velem.
– Tudom, most pedig arra kérsz, hogy legyek őrangyal, és gondoskodjak róla, hogy Dora szennyfolt nélkül kaphassa meg ezt az örökséget...
– Igen, barátom, pontosan ezért könyörgök. Te meg tudod tenni! És ne felejtkezz el az én Wynkenemről! Ha Dora nem fogadja el a könyveket, te vigyázz rájuk!
Megérintette a mellkasomat. Éreztem a kis kopogtatást a szív ajtaján. Roger folytatta.
– Ha a nevem megjelenik a sajtóban, feltéve, ha egyáltalán kikerül az FBI nyilvántartásából a tömegtájékoztatásba, juttasd el a pénzt Dorához. A pénzből még mindig megteremtheti az egyházát. Dora delejes egyéniség. Mindent meg tud csinálni egyedül, csak legyen meg hozzá a pénze! Érted, amit mondok? Úgy meg tudja csinálni, ahogy Szent Ferenc vagy Szent Pál vagy Jézus! Ha nem teologizálna, réges-rég ő lenne a karizmatikus szenzáció. Megvan hozzá minden adottsága. Csak túl sokat gondolkozik. A teológia az, ami elszigeteli.
Egy lélegzetvétel idejére abbahagyta a lázas hadarást. Kilelt a hideg. Éreztem félelmének tompa kisugárzását. Mitől fél?
– Várj csak – mondta. – Idézni szeretnék valamit. Dorától hallottam az este. Olvastuk Bryan Appleyardnak a könyvét, ez egy angol újságíró, hallottál róla? írt valamit, aminek az a címe, hogy A jelen idő értelme. Dorától kaptam. Appleyard olyan dolgokat mond, amelyekben Dora hisz... például, hogy lelkileg elszegényedtünk.
– Egyetértek.
– De írt mást is, valamit arról a dilemmáról, hogy az ember kiagyalhat teológiákat, de azok akkor működnek csupán, ha valahonnan mélyebbről jönnek... Tudom már, minek nevezte Dora... Hogy is mondta Appleyard? „Az emberi tapasztalat totalitása...” – Zaklatottan elhallgatott.
Borzasztóan szerettem volna megnyugtatni, hogy értek mindent.
– Igen, Dora ezt keresi, ezt kutatja, ennek nyílik meg!
Azon kaptam magamat, hogy olyan görcsösen kapaszkodom beléje, ahogy ő belém.
Mereven bámult a semmibe.
Olyan rettenetes szomorúság rohant meg, hogy szólni se bírtam. És én megöltem ezt az embert! Miért tettem? Persze tudtam, hogy izgalmas és gonosz, de Jézusom... és mi lenne, ha így maradna velem, amilyen most? És ha így, ebben az alakjában lenne a barátom?
Ó, micsoda gyerekes, önző, kapzsi viselkedés ez! Doráról beszéltünk és a teológiáról. Persze, hogy értem Appleyardot! A jelen idő értelme. Láttam magam előtt a könyvet. Visszamegyek érte. Elraktároztam természetfölötti emlékezetemben. Azonnal el fogom olvasni.
Roger nem mozdult, nem szólt.
– De hát mitől félsz? – kérdeztem. – El ne illanj itt nekem! – Sebzetten, összetöpörödve, majdnem sírva kapaszkodtam beléje. Ha elgondolom, hogy én öltem meg, én oltottam ki az életét, és most a szellemét akarom megtartani!
Nem válaszolt. Rémültnek látszott.
Nem az az elcsontosodott szörnyeteg voltam, akinek gondoltam magamat. Nem fenyegetett az a veszély, hogy érzéketlen leszek az emberi szenvedésre. Nyomorult nyüszítő lett belőlem.
– Roger! Nézz rám! Beszélj tovább!
Mormolt valamit, hogy Dora talán rálel arra, amit az apja sohasem talált meg.
– Mire? – kérdeztem.
– A teofániára – súgta.
Ó, ez a szép szó! David szava! Alig pár órája, hogy hallottam, és most Roger ajka hullatja elém.
– Azt hiszem, jönnek értem – mondta váratlanul. Szeme kerekre nyílt. Nem annyira ijedtnek, inkább értetlennek látszott. Fülelt valamire. De én is hallottam. – Emlékezz a halálomra – szólt hirtelen, mintha most öltött volna benne határozott formát a gondolat. – Mondd el neki, hogyan haltam meg. Győzd meg róla, hogy a halálommal megtisztult a pénz! Te érted ezt. Ez a lényeg. Törlesztettem a halálommal. A pénz nem tisztátalan többé! Wynken könyvei nem szennyesek többé! Szépíts! Mindent megváltottam a véremmel. Használd a mézes nyelvedet, Lestat! Mondd el neki!
Azok a lépések!
A Valami jön, az ő lassú lépéseinek a jellegzetes üteme... és a hangok tompa mormolása, az éneklés, a beszéd. Megszédültem. Mindjárt összeesem! Rogerbe és a bárpultba kapaszkodtam.
– Roger! – ordítottam. Nyilván az egész bárban hallották. Mérhetetlen békességgel nézett rám, szerintem ez az arc már nem volt élő. Értetlennek, sőt álmélkodónak tűnt...
Láttam, amint fölöttem és fölötte a magasba nyúlnak a szárnyak. Láttam a mindent eltörölő, irdatlan sötétséget, amely mintha a földkéreg vulkáni hasadékából szökkent volna az égig, és a sötétségen túl a felkelő fényt. A vakító, gyönyörű fényt.
Azt tudom, hogy felkiáltottam:
– Roger!
A hangok, az ének fülsiketítővé erősödött. Az alak nőtt és tágult.
– Ne vidd el őt! Az én hibám! – Eszeveszett dühvei estem neki; ha kell, darabokra tépem, hogy engedje el Rogert! De nem láttam tisztán, nem tudtam, hol vagyok. Az pedig jött hömpölyögve, akár a füst, hatalmasan, sűrűn, megállíthatatlanul, és a közepéből egyetlen pillanatra kinézett rám a fakuló Roger fölött az arc, a gránitszobor arca, az ő szeme...
– Engedd el!
Nem volt bár, se a Village, se város, se világ – csak ők!
Talán az ének sem volt más, csak a széttörő üveg hangja.
Aztán feketeség. Mozdulatlanság.
Csend.
Úgy rémlett, hogy egy időre elvesztettem valahol az eszméletemet.
Az utcán tértem magamhoz.
A vacogó csapos állt mellettem, és bosszús orrhangon kérdezte:
– Jól vagy, haver?
Hó volt a vállán, a fekete mellénye vállán, és a fehér inge ujján.
Bólintottam, és felálltam, csak azért, hogy menjen már el. Félre se csúszott a nyakkendőm. A kabátom be volt gombolva. A kezem tiszta. A kabátom nem volt havas.
Pihepuhán hullott a hó, a gyönyörű hó.
Visszamentem a forgóajtón a csempés előtérbe, és megálltam a bár ajtajában. Láttam a helyet, ahol beszélgettünk. Roger pohara még mindig ott volt. A hangulat ugyanolyan. A csapos unottan beszélt valakihez. Nem látott semmit, azon kívül, hogy egyszer csak felugrottam, és kirontottam az utcára.
Minden porcikám azt mondta: fuss! De hova fussak? Szálljak fel a levegőbe? Semmi esélyem, pillanat alatt utolér. Maradok inkább a hideg földön.
Elvitted Rogert! Ezért követtél? Ki vagy?
A csapos felnézett a poros, üres távolba. Mondhattam, tehettem valamit. Nem, csak bőgtem. Áll egy ember az ajtóban, és ostobán sír. És ha ez az ember sír, akkor vérkönnyeket ont. Távozz, de gyorsan.
Megfordultam, kimentem a hóba. Ugye, hamarosan virrad? Ugye, nem kell addig baktatnom ebben a nyomorult, keserves hidegben, amíg kivilágosodik? Keresek inkább egy sírt, ahol álhatók.
– Roger! – sírtam, és törülgettem a könnyeimet a kabátom ujjába. – Mi vagy te, az ördög vigyen el! – bömböltem. A hangom visszagördült a házak faláról. – Az ördög vigyen el! – Váratlanul visszajött egy villanásra: hallottam a hangokat, és tusakodtam vele. Az arc! Arca van! Álmatlan ész és falánk jellem. Nehogy elszédülj, ne próbálj emlékezni! Kinyílt egy ablak, és leüvöltött valaki: – Mit ordibálsz itt? – Ne akard felidézni, mert elveszíted az eszméletedet!
Hirtelen láttam magam előtt Dorát, és attól féltem, összeesem. Tehetetlen didergek majd, és hülyeségeket makogok, ha valaki segíteni próbál rajtam.
Ez rossz volt, a legrosszabb volt, maga a kozmikus iszonyat!
És mit akart üzenni Roger arckifejezése az utolsó pillanatban? Arckifejezés volt egyáltalán? Béke volt-e, megértés és nyugalom? Vagy csak az energia illant el egy szellemből? A szellem mondott le a szellemről?
Tudtam, hogy ordítok. A halandók azt kiabálták a magasból, hogy fogjam be a számat. Gyalogoltam tovább.
Egyedül voltam. Csendesen sírdogáltam. Senki se volt az üres utcán, hogy hallja.
Majdnem kétrét görnyedve vánszorogtam, és jajveszékeltem. Nem láttak, nem hallottak, nem állt meg senki. Le akartam játszani magamnak gondolatban, de attól rettegtem, hogy hátulról csapna le rám, ha megtenném. Roger, ó, Roger... Ó, Istenem, Dorához akartam rohanni szörnyűséges önzésemben, térdre akartam borulni előtte, én tettem, én öltem, én...
Gondolom, ez a belváros. Nercbundák egy kirakatban. A hó gyengéden simogatta a szemhéjamat. Leoldottam a nyakkendőmet, gondosan letörülgettem az arcomról a könnyek véres nyomát.
Aztán becsörtettem egy fényesen kivilágított, kis szállodába. Készpénzben fizettem, gavalléros borravalót adtam, huszonnégy óráig ne zavarjanak, felmentem, bereteszeltem az ajtót, összehúztam a függönyöket, elzártam az idegesítő, büdös fűtést, bemásztam az ágy alá, és aludtam. Az volt az utolsó furcsa gondolatom, mielőtt belezuhantam a halandó álomba – órák voltak még a napkeltéig, bőven maradt idő álmodozásra –, hogy David haragudni fog érte, ám Dora, Dora talán elhiszi és megért...
Néhány órát alhattam. Hallottam kint az éjszaka hangjait. Mire felébredtem, világosodott az ég. Már majdnem vége az éjszakának. Most jön a halotti álom. Örültem neki. Már késő, hogy gondolkozzak. Térj vissza a mély vámpíralvásba, légy halott az élőholtak között, akik, bárhol legyenek is, most rejtőznek el az érkező fény elől. Egy hang rezzentett föl, amely nagyon érhetően mondta: – Nem lesz az olyan egyszerű.
Egyetlen mozdulattal talpra ugrottam, felcsapva az ágyat, és meredten bámultam arrafelé, ahonnan a hang jött.
Egy ember állt a sarokban, egy érdektelen ember. Nem feltűnően magas vagy alacsony, nem gyönyörű, mint Roger vagy kirívó, mint én, se nem túl öreg, se nem túl fiatal, csak egy ember. Egészen kellemes külsejű ember, keresztbe tett kézzel, keresztbe tett lábbal.
Akkor emelkedett ki a házak mögül a nap. A tűz telibe találta az ablakot. Megvakultam, nem láttam semmit. A padlóra vetődtem, sikerült megúsznom egy kis pörköléssel és fájdalommal, és az ágy rám borult, hogy megvédjen.
Nincs tovább. Akárki vagy akármi állt is ott, én tehetetlen voltam attól fogva, hogy feljött a nap, akármilyen sűrű és fehér volt is a téli reggel fátyola.

 

 

Öt

 

– Nagyon helyes! – mondta David. – Ülj le! Hagyd már abba a járkálást! Légy szíves, mesélj el még egyszer mindent a legapróbb részletig! Ha enned kell előtte, akkor menjünk...
– Nem megmondtam, hogy én már túl vagyok azon? Nem szükséges ennem. Nem éhezem a vérre. És most nem is kell! Tegnap telefaltam magam Rogerből. Ne is beszéljünk vérről!
– Lennél szíves ide ülni az asztalhoz? Vagyis hogy szemközt legyünk.
Az üvegfalnál álltam, onnan néztem le a Szent Patrik tetejére.
David príma lakást szerzett az Olimpiai Toronyban, amelyből pont a toronycsúcsokra láttunk. Területe messze meghaladta az igényeinket, kvártélynak viszont maga volt a tökély, mert kellően közel esett a székesegyházhoz. Láthattam a tető kereszt alakját, a magas, fűrészes tornyokat. Mint a karók, olyan keményen szegeződtek az égnek, amelyből a tegnapi selymes hangtalansággal hullott a hó.
Sóhajtottam.
– Ne haragudj, de nem akarom még egyszer végigrágni. Nem bírom. Vagy elfogadod úgy, ahogy mondtam, vagy... vagy... meg fogok őrülni.
Ő a legnagyobb nyugalommal üldögélt tovább az asztalnál. A lakást „kulcsra készen”, vagyis bútorozottan kaptuk. Az üzleti világ látványos, gazdag stílusában rendezték be: sok bőr és mahagóni, bézs, bronz és arany árnyalatok, vélhetőleg azért, mert ezek senkinek sem sértik a szemét. És virágok. David gondoskodott a virágról is. Virágillat volt nálunk!
Az asztal és a székek egymással harmonizáló keleti stílusúak voltak, divatos kínai felhangokkal. Festett váza is volt egy-kettő.
A mélyben pedig ott volt nekünk a katedrális felőli oldala az Ötvenötödik utcának, az Ötödik sugárút havas lépcsőin jövő-menő emberek, és a hó hangtalan látomása.
– Nincs is annyi időnk – mondtam. – El kell mennünk a felsővárosba, és biztonságba kell helyeznem azt a lakást, vagy el kell hoznom az értéktárgyakat. Nem engedem, hogy valami baj történjék Dora örökségével.
– Meg fogjuk csinálni, de mielőtt odamennénk, próbáld meg a kedvemért, írd le még egyszer az embert... nem Roger szellemét, vagy az eleven szobrot, vagy a szárnyas lényt; csak az embert, akit a hotelszoba sarkában láttál, amikor felkelt a nap.
– Átlagos, már mondtam, teljesen átlagos. Angolszász? Valószínűleg az. Hogy jellegzetesen ír-e vagy nordikus? Nem. Csak egy ember. Nem francia, ezt nem hinném. Szabvány amerikai tősgyökér. Jó magas, olyan, mint én, de nem olyan szálas, mint te. Legföljebb öt másodpercig, ha láttam. Éppen kelt a nap, amikor lecsapott. Nem menekülhettem, teljesen leblokkoltam. A matrac eltakart, és mikor felébredtem, sehol sem volt az ember. Úgy eltűnt, mintha képzeltem volna. Pedig nem képzeltem!
– Köszönöm. A haja?
– Hamvasszőke, majdnem szürkés. Tudod, milyen fakó tud lenni a hamvasszőke... egészen a szürkésbarnáig, vagy a mélyszürkéig.
Könnyű kis mozdulattal jelezte, hogy megértett.
Óvatosan az üvegnek támaszkodtam. Ha elővigyázatlan vagyok, az én erőmmel könnyen kitörhettem volna. Márpedig egy ilyen baklövés az utolsó, amit most magamnak kívánok.
David szerette volna, ha többet mondok, és én becsülettel igyekeztem is. Egész tisztán emlékeztem az emberre.
– Megnyerő arc, nagyon megnyerő. Az a fajta, aki nem a nagyságával vagy a testével hat, hanem a szellemi éberségével, a tartásával, az intelligenciájával, azt hiszem, ez rá a megfelelő kifejezés. Érdekes egyéniségnek látszott.
– Ruházat?
– Nem feltűnő. Talán fekete, és egy kissé talán poros? A szép feketére, a divatos feketére, a koromfeketére emlékeznék.
– A szeme figyelemre méltó?
– Csak az értelmessége miatt. Nem nagy, a színe sem feltűnő. Rendes, tetszetős. A szemöldöke sötét, de nem valami ijesztően vastag. Rendes homlok, dús haj, szép haj, ápolt, de nem olyan piperkőcösen, mint az enyém. Vagy a tied.
– És úgy hiszed, hogy ezeket a szavakat mondta?
– Biztos vagyok benne. Hallottam. Fel is ugrottam. Ébren voltam, éber voltam. Láttam a napot. Nézd csak a kezemet!
Már nem voltam olyan halvány, mint azelőtt, mikor kimentem a Góbi-sivatagba, azelőtt, hogy meg akartam öletni magamat a nappal. Ennek ellenére látszott a kezemen az égés ott, ahol a nap sugarai eltalálták. Az arcom jobb oldala is húzódott, bár nem látszott rajta a seb, vélhetőleg azért, mert elfordítottam a fejemet.
– Tehát az ágy alatt ébredtél, amely felcsapódott, aztán visszaesett rád.
– Kétségkívül. Egy lámpa is felborult. Ugyanúgy nem álmodtam, mint ahogy nem volt álom sem Roger, sem a többi. Kísérj el a felsővárosba. Nézd meg a saját szemeddel azt a helyet, Roger kincseit.
– Ó, boldogan! – David felállt. – A világért ki nem hagynám! Mindössze azt szerettem volna, ha egy kicsivel tovább pihensz, megpróbálsz...
– Mit? Lehiggadni? Miután beszélgettem az egyik áldozatom kísértetével? Miután láttam a szobámban azt az embert? Miután láttam, hogyan viszi el Rogert ez a valami, ez a dolog, amely a nyomomban lopakodott a világ körül, az őrültségnek ez a hírnöke, ez a...
– De ugye igazából nem láttad, hogy elviszi Rogert? Gondolkoztam egy percig.
– Nem tudom biztosan. Nem tudom, hogy Roger képmásában volt-e még élet. Olyan hihetetlenül nyugodtnak látszott. Halványodott. Aztán egyetlen pillanatra megjelent a lény vagy kreatúra vagy dolog arca, de addigra tökéletesen összezavarodtam. Nem érzékeltem se helyet, se időt. Azt se tudom, hogy Roger kifakult-e, mire az elvitte, vagy beletörődésből ment vele.
– Lestat, azt se tudhatod, megtörtént-e valamelyik. Annyit tudsz, hogy Roger kísértete eltűnt, míg ez a dolog megjelent.
– Hát gondolom, ez az igazság.
– Így gondolj rá. Cserkelőd úgy határozott, hogy megmutatkozik előtted, és elhomályosította kísérteties társadat.
– Nem! Kapcsolatban voltak! Roger hallotta a jövését! Már akkor tudta, hogy jön, amikor én még a lépéseket sem hallottam! Azért hálát adok Istennek valamiért.
– Miért?
– Hogy nem adhatom át neked ezt a félelmet. Hogy nem élheted át, milyen rossz volt. Hiszel nekem, ami pillanatnyilag bőven elég, de ha igazán tudnád, nem lehetnél ilyen higgadt, fegyelmezett, tökéletes angol úr!
– Meglehet. Gyerünk! Látni akarom azt a kincsesbányát. Azt hiszem, ez így korrekt, ha nem engeded, hogy ez az összes tárgy kicsússzon a lány kezéből.
– Nő. Fiatal nő.
– Továbbá haladéktalanul utána kell néznünk, hogy hol tartózkodik most.
– Idejövet megtettem.
– Ebben az állapotban?
– Annyira összeszedtem magamat, hogy bemenjek a hotelba, és ellenőrizzem, elment-e már. Ennyit meg kellett tennem. Reggel kilenckor limuzin vitte ki a La Guardiára. Délután érkezett New Orleansba. Ami a zárdát illeti, fogalmam sincs, hogy ott miként érhetnénk utol. Még azt se tudom, bevezettette-e a telefont. Egyelőre biztonságban van annyira, amennyire Roger életében volt.
– Egyetértek. Gyerünk a felsővárosba.
A félelem időnként figyelmeztetés. Olyan, mintha valaki a vállunkra tenné a kezét, és azt mondaná: ne menj tovább.
Mikor beléptünk a lakásba, ezt éreztem néhány másodpercig. Pánikot. Ne menj tovább.
De hát túl kevély voltam, hogy mutassam, David pedig olyan kíváncsi, hogy elém vágott a folyosón. Hozzám hasonlóan ő is bizonnyal érzékelte, hogy nincs élet a lakásban. A friss halál szagát ugyanolyan jól érezte, mint én. Neki talán nem is ártott annyira, mert nem ő ölte meg.
Roger! Képzeletemben hirtelen eggyé olvadt az összemarcangolt hulla, és Roger, a kísértet. Olyan volt, mintha mellbe rúgtak volna.
Míg én toporogtam, David meg sem állt a nappali szobáig. Megnézte magának a nagy, fehér márványangyalt, a szenteltvíztartó kagylóhéjával, és közben azon gondolkozott, hogy mire emlékezteti a gránitszobor. Blake-re. William Blake tudta. Ő látott angyalokat meg ördögöket, és helyesen mérte föl az arányaikat. Beszélgethettünk volna Rogerrel Blake-ről...
De annak vége. Most itt vagyok a folyosón.
És hogy most el kell indulnom, tennem kell egyik lábamat a másik elé, amíg meg nem érkezem a nappaliba, és rá kell néznem arra a gránitszoborra, ez a gondolat váratlanul többnek tűnt annál, mint amennyit elviselhettem.
– Nincs itt – mondta David. Tényt közölt, nem a gondolataimban olvasott. Tizenöt méterrel odébb állt a nappaliban, a halogén pontlámpák fényének peremén, és engem nézett. – Ebben a szobában nincsen fekete gránitszobor – ismételte.
Sóhajtottam.
– A pokolra fogok menni – suttogtam.
Halandó szem nem érzékelhette volna David elmosódott képét, ám én tisztán láttam az ablakokon beszüremlő piszkos derengés hátterére rajzolódó magas atlétaalakot. Ruhájának rézgombjai csillámlottak a halogénlámpák fényében.
– Vér?
– Igen, vér és a szemüveged. A lila szemüveged. Csinos bizonyíték.
– Mire?
Ostobaság volt tőlem, hogy a hátsó ajtónál álltam, onnan beszéltem át a lakás túlsó végébe. Végigbaktattam a folyosón, olyan vidáman, mint aki találkozóra megy a nyaktilóval, és beléptem a nappaliba.
A szobornak hűlt helye volt. Egyáltalán, hogy férhetett el ebben a zsúfolt rendetlenségben? Szentek szobrai gipszből. Szentképek, némelyik olyan régi és törékeny, hogy be kellett üvegezni. Tegnap este nem is tűnt fel, milyen sok van. Elborították a falakat, sziporkáztak a halogénlámpák világánál.
– Hihetetlen! – súgta David.
– Tudtam, hogy tetszeni fog – állapítottam meg siralmasan. Nekem is tetszett volna, ha nem vagyok ennyire magamon kívül.
David a tárgyakat tanulmányozta, tekintete ide-oda járt a képek és a szobrok között.
– Döbbenetes műtárgyak! Ez egy... egy páratlan gyűjtemény! Tudod, mik ezek?
– Hát igen, többé-kevésbé – mondtam. – Nem vagyok én művészetileg analfabéta.
– Azt a sorozatot kérdezem a falon – mutatta a legtörékenyebb képeket.
– Nem mondhatnám.
– Veronika kendője – magyarázta David. – Korai másolatai a híres mandilionnak – magának a kendőnek –, amelynek állítólag több száz éve nyoma veszett, talán a negyedik keresztes hadjárat alatt. Az ott egy orosz ikon. Hibátlan. Ez olasz. És nézd csak itt, a padló szintjén! A stációk!
– Ez volt a mániája, hogy ereklyéket hajtott fel Dorának. Bár ő maga is szerette őket. Azt az orosz Veronikát tegnap este hozta New Yorkba Dorának. Össze is vesztek, de a lány akkor sem volt hajlandó elfogadni.
Gyönyörű kép volt. Hogy igyekezett szabatosan leírni Dorának! Úgy éreztem, mintha ifjúkorom óta ismertem volna Rogert, és megbeszélte volna velem a kincseit. Elismerésének, szövevényes gondolatainak hártyáját éreztem minden felületen.
A stációk. Persze ismertem a rítust, melyik katolikus gyerek nem ismeri? Végigjártuk az elsötétített templomban a Golgotára vezető utat, a Passió tizennégy stációját, mindegyiknél térdet hajtottunk, elmondtuk a megfelelő imát. Vagy pedig a pap és a ministránsok végezték el a keresztjárást, miközben a gyülekezet velük mondta stációnként a meditációt Krisztus szenvedéseiről. A hatodik stációnál tűnik fel Veronika a kendőjével?
David ment tárgyról tárgyra.
– Nézd ezt a feszületet, igazi korai munka! Ebből lenne csak szenzáció!
– Miért, a többiről nem mondhatod el ugyanezt?
– Ó, igen, de most nem Doráról és a vallásáról beszélek, mindössze arról, hogy ezek valami mesés műalkotások! Igazad van, ezt nem bízhatjuk a véletlenre, képtelenség. Ezt a kicsi szobrot nézd! Kilencedik századi, kelta, hihetetlenül értékes. Ez pedig alighanem a Kremlből került ide!
Megállt, és lenyűgözve bámulta a Madonnát a Gyermekkel. Erősen stilizált ábrázolás volt, az ikonfestők szokása szerint, ugyanakkor meghatóan bensőséges, mert az anyjához simuló gyermek Jézusnak lecsúszott az egyik szandálja. Angyalok szálldostak körülötte az eljövendő kínszenvedés miniatűr eszközeivel. Az Anya gyöngéden előrehajtotta a fejét, a két glória egybeolvadt. A Gyermek az Anya oltalmazó karjaiba menekült a jövő elől.
– Ugye, ismered az ikon alapelvét? – kérdezte David.
– Olyan kép, amelyet Isten sugall.
– Nem emberi kéz készítette – mondta David. – Maga Isten örökítette meg a hordozó anyagon.
– Úgy, ahogyan Jézus arca megjelent Veronika kendőjén?
– Pontosan. Minden ikont Isten alkotott. Kinyilatkoztatás anyagi formában. Időnként úgy is létre lehetett hozni új ikont, hogy egyszerűen rányomtak egy vásznat az eredetire, és megtörtént a mágikus átvitel.
– Értem. Egyiket sem festették.
– Ahogy mondod. Nézd, ez itt, ebben az ékköves foglalatban, Krisztus keresztfájának egy darabja, és ez a könyv... Uramisten, ez nem lehetséges... hiszen ez az a híres hóráskönyv, amelyről azt hitték, hogy ott veszett Berlinben a második világháború alatt!
– David, halasszuk későbbre ezt a rajongó leltározást, oké? Most azt döntsük el, hogy mit fogunk tenni. – Már nem féltem annyira, bár a tekintetem mindegyre visszatért ahhoz a ponthoz, ahol a gránitördög állt.
Maga a Sátán volt! Tudom! Gyorsan csinálnunk kell valamit, különben elfog a reszketés!
– Hogyan helyezzük ezt biztonságba, és hol? – kérdezte David. – Gyere, nézzük meg a szekrényeket és a feljegyzéseket, csináljunk rendet, keressük meg Wynken de Wilde könyveit! Csináljunk valamilyen tervet!
– Arra ne is gondolj, hogy ebbe bevond a régi halandó szövetségeseidet! – mondtam hirtelen támadt gyanakvással, és elismerem, bárdolatlanul.
– A Talamascára gondolsz? – Felnézett rám a drága hóráskönyvből, amelynek olyan törékeny volt a borítója, akár a rétestészta.
– Itt minden Doráé – figyelmeztettem. – Neki kell megmentenünk a hagyatékot. Wynken pedig az enyém, ha Dora semmiképpen sem akarja.
– Hát persze, tudom én ezt! – mondta. – Az ég áldjon meg, Lestat, csak nem képzeled, hogy én még tartom a kapcsolatot a Talamascával? Megbízhatók, de én semmiféle kapcsolatot nem óhajtok a régi halandó szövetségeseimmel, ahogyan te nevezted őket. Soha többé. Nem szeretném, ha aktájuk lenne rólam a levéltárban, ellentétben veled, aki ezt szó szerint kikövetelted magadnak. „Lestat, a vámpír!” Rám csak úgy emlékezzenek, mint rendfőnökükre, aki megvénült, és meghalt. Na, gyere.
Egy kis viszolygás volt a hangjában. És bánat. Eszembe jutott barátjának, Aaron Lightnernek a halála. Davidnek az volt az utolsó csepp a pohárban, ami végleg elidegenítette a rendtől. Valamilyen homály vette körül Lightner halálát, de én sose tudtam meg, mi volt az.
Az iratszekrény a nappalival szomszédos szobában volt, több dobozra való feljegyzéssel együtt. Nyomban megtaláltam a pénzügyi papírokat, és nekiláttam átolvasni őket. David vállalta a többit.
Mivel nekem is hatalmas vagyonom van, nem ismeretlenek előttem a hivatalos okmányok és a nemzetközi bankok trükkjei. Igen, Dora öröksége megtámadhatatlan és hozzáférhetetlen azok számára, akik bosszút akarnak állni a bűnös Rogeren. Minden okmány Theodora Flynn nevére szólt. Ezek szerint így hívják törvényesen, és Roger ezt az álnevet használta, mikor megnősült.
Olyan sokféle papír volt, hogy nem tudtam felbecsülni a teljes értéket, csak annyit láttam, hogy hosszú évek során gyűltek össze. Meg annyit, hogy Dora, ha akarná, keresztes hadjáratot indíthatna, hogy visszavegye a törököktől Konstantinápolyt... Pontosan meg tudtam volna nevezni azt a két évvel korábbi napot, amelytől kezdve Dora nem volt hajlandó anyagi támogatást elfogadni az általa ismert két alapítványtól. Ami a többit illeti, nem is tudom, volt-e fogalma a nagyságukról!
A pénznél a legfontosabb a mennyiség. A fantázia és a mennyiség. Ha a kettő közül bármelyik hiányzik, nem hozhatunk erkölcsi döntéseket, én legalábbis mindig így gondoltam. Lehet, hogy alantasan hangzik, de gondoljanak csak bele! Akinek pénze van, annak hatalmában áll etetni az éheseket, felöltöztetni a nélkülözőket. De ezzel tisztában kell lenni. Dorának rengeteg alapítványa volt, és egy külön alapítványa arra, amely az adókat fizette a többi után.
Egy pillanatra elszomorodtam. Mennyire akartam segíteni az én drága Gretchenemnek, Marguerite nővérnek, erre a puszta látásom tönkretett mindent. Kivonultam Gretchen életéből, és az a rengeteg arany ott van továbbra is a páncélszekrényekben. Nem mindig így alakul? Én nem vagyok szent, nem táplálom az éhezőket.
De hogy Dora...! Most hasított belém, hogy hiszen ő ezentúl az én lányom! Az én szentem, úgy, ahogy ezelőtt Rogeré volt. Lett neki egy másik gazdag apja. Itt vagyok neki én!
– Mi az? – szólt oda David aggodalmasan a doboz mellől, amelyben most nézte át a papírokat. – Megint láttad a kísértetet?
Egy darabig megint a hidegrázás kerülgetett, de legyőztem. Nem szóltam, de annál tisztábban láttam.
Vigyázz Dorára! Hát persze hogy vigyázni fogok rá, és majd rábeszélem valamilyen módon, hogy mindent fogadjon el. Roger talán nem ismerte a megfelelő érveket. És Roger most már vértanú. Igen, utoljára látta helyesen. Az életével váltotta meg a kincseit. Talán ha meggyőzően érvelek...
Kizökkentem a gondolatmenetből. Itt volt a tizenkét könyv. Vékony műanyag fóliába burkoltan sorakoztak a kartotékszekrény melletti apró íróasztal felső polcán. Tudtam, mik azok! Tudtam! Azonkívül Roger fel is címkézte őket, mindegyiken volt egy kis fehér öntapadó, és azon az ő keresetten cikornyás betűi: „W d W”.
– Nézd! – David felállt a térdelésből, és leporolta a nadrágját. – Csupa egyszerű hivatalos papír a vásárlásokról. Itt minden tiszta, vagy tisztára mosott. Átvételi elismervények, hitelesítések tucatjai. Javaslom, hogy máris vigyük innen az egészet.
– Igen, de hogyan, és hova?
– Gondolkozz. Mi a legbiztonságosabb hely? Semmi esetre sem a New Orleans-i lakásod. Ilyen városban, mint New York, nem vitethetjük őket raktárba.
– Igazad van. A parkon túl van lakosztályom egy kis szállodában, de...
– Igen, emlékszem, odáig követett a testtolvaj. Csak nem azt akarod mondani, hogy nem változtattad meg a címet?
– Nem érdekes, oda úgyse férne be ez.
– Viszont az Olimpiai Torony nagy lakásába már igen – mondta David.
– Komolyan beszélsz? – kérdeztem.
– De mennyire hogy komolyan. Mi lehetne biztonságosabb? Akkor most lássunk munkához. Ebbe nem vonhatunk be halandókat. Az egész robot ránk vár.
– Huh! – mondtam utálattal. – Úgy érted, csomagoljuk be, és vigyük?
– Igen! – nevetett David. – Herkules is végzett ilyen munkákat, az angyalok is. Mit gondolsz, mit érezhetett Mikáel, mikor házról házra kellett járnia Egyiptomban, és mindenütt le kellett ölnie az elsőszülöttet? Ejnye már, te nem tudod, milyen szépen ki lehet párnázni ezeket a tárgyakat a korszerű műanyagokkal. Én azt mondom, vigyük át magunk. Egész jó kis kaland lesz! Mehetünk a háztetők felett!
– Nincs idegesítőbb egy vámpírfióka energiájánál – jegyeztem meg fáradtan, pedig tudtam, hogy igaza van. A mi erőnket össze sem lehet hasonlítani egy halandó segítőével. Talán egyetlen éjszaka alatt végezhetünk a dologgal.
Micsoda éjszaka volt!
így visszanézve leszögezhetem, hogy a munka a legjobb ellenszer a szorongás és mindenféle nyavalya ellen. Aki dolgozik, nem fél attól, hogy bármelyik percben torkon ragadhatja a Sátán, és már viszi is le magával a tüzes gyehennába!
Szereztünk hatalmas adag szigetelőanyagot, olyat, amely buborékokba zárt levegőtől hólyagos, és ennek ölelésében valóban biztonságban tudhattuk a leglégiesebb ereklyét is. Elhoztam a hivatalos papírokat és Wynken könyveit, minden kötetet ellenőrizve, hogy az-e, aminek gondolom, aztán nekiestünk a nehezének.
Az apróbb tárgyakat zsákokban vittük, a háztetők felett, ahogy David javasolta. A halandók észre se vették a két fekete alakot, amelyek úgy szálltak a magasban, mint a Szabbatra tartó boszorkányok.
A nagyobb tárgyak fokozott elővigyázatosságot igényeltek. Karjainkba ölelve kellett vinnünk őket, egyszerre csak egyet. Szándékosan mellőztem a nagy, fehérmárvány angyalt, David viszont szerette, egyfolytában beszélt hozzá, amíg meg nem érkeztünk a célhoz, ahol mindent becsempésztünk a szobáinkba, stílusosan az áruszállító lépcsőn haladva, szigorúan halandó tempóban, mint két úriember, akik most szépítik előírásosan becsomagolt szépségekkel az új kéglit.
Kísérteties műanyag leplekbe pólyált tárgyak őserdeje lett a Szent Patrik fölött a tiszta, szőnyeges szobákból; voltak, amelyek kínosan emlékeztettek múmiákra, vagy csekélyebb műgonddal bebalzsamozott holttestekre. Úgy rémlik, a szenteltvizet tartó, fehérmárvány angyal volt a legnagyobb. Wynken becsomagolt könyvei a keleti ebédlőasztalra kerültek. Eddig nem nézhettem meg alaposabban őket, de most nem is volt rá idő.
Lerogytam az utcára néző szoba egyik székébe, és fújtam mérgemben, hogy ilyen alantas munkára kényszerültem. Viszont David el volt ragadtatva.
– Ez már tökéletesen biztonságos! – állapította meg lelkesen. Ifjú férfitestén átizzott a lelkes értelem. Néha egyszerre láttam benne a kettőt: az idős Davidét és a szédületes angol-hindu fiatal félvért. Ám többnyire csak a zord tökélyt érzékeltem, és azt, hogy ez a legerősebb gyermekem, akit valaha is alkottam.
Ezt nemcsak a véremnek, vagy a teremtését megelőző viszontagságaimnak és hányattatásaimnak köszönhette. Több vért adtam neki, mint bármelyik testvérének. Az életemet kockáztattam, de megérte.
Ültem fülig porosan, és gyönyörködtem benne. Imádtam a munkámat.
Hirtelen rájöttem, hogy mindennel végeztünk. Az összegöngyölt szőnyegeket hoztuk át utoljára. Még azt is, amelyet Roger vére áztatott. Roger vértanú ereklyéjét. Dorát meg fogom kímélni ettől a részlettől.
– Vadásznom kell – súgta David, felrebbentve mélázásomból. Nem feleltem.
– Jössz?
– Akarod, hogy jöjjek?
Állt, és nagyon furcsa pillantással méregetett. Fiatal, sötét arcán nyoma sem volt helytelenítésnek, még csak viszolygásnak se.
– Miért ne? Hát nem élvezed a látványát, még akkor is, ha nem kívánod? Bólintottam. Álmodni se mertem, hogy egyszer engedi végignéznem.
Louis gyűlölte, ha néztem. Mikor tavaly együtt voltunk hárman, David sokkal gyanakvóbb és elutasítóbb volt, semhogy ilyesmit javasoljon.
Lementünk a Central Park sűrű, behavazott sötétségébe. Mindenfelől a park éjszakai lakosait érzékelhettük: hortyogást, morgást, apró beszédfoszlányokat, füstöt. Erős emberek voltak, tudták, hogyan éljenek meg a vadonban a város közepén, amely maga is hírhedten kíméletlen volt a balszerencséseihez.
David hamar megtalálta, amit keresett, egy kötött sapkás, fiatal hímet, aki csupasz lábra húzott, lyukas cipőben rótta az éjszakát, magányos bódulatában nem érezte a hideget, és rég halott emberekkel diskurált.
Behúzódtam a fák alá, és nem törődtem vele, hogy átáztat a hó. David átkarolta a fiatalember vállát, és gyengéden magához húzta. A klasszikus póz. Mikor ráhajolt a nyakára, hogy igyon, a fiatalember egyszerre kezdett kacarászni és beszélni. Aztán egyszer csak elhallgatott, átsiklott a révületbe, és így találta meg végső nyughelyét egy lombtalan fa tövében.
Délen New York felhőkarcolói parázslottak, keletről és nyugatról az East és a West Side kisebb, melegebb fényei kerítettek be. David mozdulatlanul állt. Ugyan min gondolkozhatott?
Olyan volt, mint aki elvesztette a mozgás képességét. Odamentem hozzá. Nem a pillanatot véste magába, inkább szenvedni látszott.
– Mi van? – kérdeztem.
– Tudod te azt – súgta. – Nem leszek hosszú életű.
– Komolyan beszélsz? Azokkal az ajándékokkal, amelyekkel felruháztalak...
– Cssss, túlságosan rászoktunk, hogy olyan dolgokat mondjunk egymásnak, amelyek nekünk elfogadhatatlanok. Abba kellene hagynunk.
– Hogy csak az igazat mondjuk? Rendben! Ez az igazság. Most azt érzed, hogy így nem bírsz élni. Most! Mikor áldozatod vére forrón örvénylik benned! Hát persze! De nem lesz ez mindig így. Ez a lényeg. Nem akarok tovább beszélni az életben maradásról. Részemről mindent bedobtam, hogy véget vessek az életemnek. Nem jött be, és különben is, most mással kell foglalkoznom. Itt van ez a dolog, ami követ, és mielőtt utolérne, rá kell jönnöm, hogyan segíthetek Dorának.
Ettől befogta a száját.
Sétálni kezdtünk a sötét parkban, mint a halandók. Talpam alatt csikorgott a mély hó. Kószáltunk a lombtalan ligetekben, félretolva utunkból a nedves, fekete ágakat, amelyek sohasem zárhatják ki teljesen a belváros magas, komor házait.
Minden idegem pattanásig feszülten várta a lépéseket. Hirtelen egy örömtelen gondolatom támadt – hogy a szörny, amely megmutatkozott, a Sátán vagy kicsoda, egyedül Rogert akarta...
De akkor hova tegyem az embert, a jellegtelen, tökéletes átlagembert? Mert ezzé vált gondolataimban a hajnal előtt megpillantott alak.
Közeledtünk a Central Park déli részéhez, az épületek magasodtak. Babilon se tört ilyen arroganciával az égnek. Itt a gazdagok és a céltudatosak jövés-menésének megnyugtató zaja hallatszott, és a szüntelenül lökdösődő-tülekedő taxik lármája tetézte a hangzavart. David komoran töprengett. Végül azt mondtam:
– Ha láttad volna, amit én láttam, nem akarnál ilyen lelkesen átugrani a következő fokra. – Sóhajtottam. Nem akartam még egyszer leírni a szárnyas lényt.
– El nem tudod képzelni, milyen mély hatást tett rám – vallotta be.
– A pokolra szállás? Egy ilyen Sátánnal?
– Pokolinak érezted? Gonosznak érezted? Ezt már kérdeztem. Gonoszt ereztél, amikor a valami elragadta Rogert? Látszott-e Rogeren, hogy fáj neki?
Némileg szőrszálhasogatónak találtam ezt a faggatózást.
– Ne legyenek túlzott illúzióid a halálról – figyelmeztettem. – Változnak a nézeteim. Most sekélyesnek, sőt kissé önteltnek látom ifjúságom ateizmusát és nihilizmusát.
Tartózkodóan mosolygott, ahogy halandó korában tette, amikor a tiszteletreméltó kor babérkoszorúját viselte.
– Olvastál te Hawthorne-t? – kérdezte halkan. Kiértünk az utcához, keresztülmentünk rajta, lassan megkerültük a szökőkutat a Plaza előtt.
– Igen – feleltem. – Valamikor régen.
– Emlékszel Ethan Brandra, aki a megbocsáthatatlan bűnt keresi?
– Rémlik. Kereste a bűnt, és cserbenhagyta embertársát.
– Emlékezz erre a szakaszra – mondta szelíden. Az Ötödik sugárúton mentünk, amely sohasem üres, sohasem sötét. – „Kezéből kicsúszott az emberiség delejes lánca – idézte. – Már nem volt felebarát, aki a szent részvét kulcsával nyitja ki közös természetünk börtönének ajtaját, így szerezve jogot arra, hogy osztozzon titkaiban; hideg megfigyelővé lett, aki mint kísérletének tárgyára tekint az emberiségre, előbb-utóbb bábbá változtatva férfit és nőt, hogy a zsinórokat húzogatva olyan bűnökre vigye rá őket, amelyeket kísérlete igényel.”
Nem szóltam. Tiltakozni akartam, de nem lett volna becsületes. Azt akartam mondani, hogy soha, de soha nem bánnék úgy az emberekkel, mint a bábokkal. Annyit csináltam, hogy meglestem Rogert, vigye el őt az ördög, és Gretchent az őserdőben. Nem rángattam semmiféle madzagot. Gretchent és engem együtt tett tönkre a becsületes őszinteség. Bár David nem is hozzám intézte ezeket a szavakat. Magához beszélt, hogy milyen távol érzi magát az emberektől. Még csak most kezdett Ethan Brand lenni.
– Hadd tegyek hozzá még egy kicsit – kérte udvariasan, és folytatta az idézetet: – „így lett Ethan Brandból gonosz. Akkor vált azzá, amikor erkölcsi természete nem tudta tökéletesedésével...” – Elnémult. Nem feleltem.
– Ez a mi kárhozatunk – suttogta. – Erkölcsi tökéletesedésünk a végéhez ért, intellektusunk ugrások sorozatával fejlődik.
Még mindig hallgattam. Mit kellett volna mondanom? Régi ismerősöm a kétségbeesés, de el lehet zavarni, ha látunk a kirakatban egy gyönyörű próbababát. Szét lehet foszlatni egy fényektől villódzó torony látványával. Meg lehet szabadulni tőle, ha feltűnik a Szent Patrik hatalmas, borzongató látomása. Aztán a kétségbeesés visszajön.
Értelmetlenség, mondtam ki majdnem, de egész más jött ki a számon.
– Nekem Dorára kell gondolnom. Dora.
– Igen, és most már nekem is itt van Dora, ugye? – mondta David. – Hála neked.

 

 

Hat

 

Hogyan, mikor, és mit mondjak el Dorának? Ez itt a kérdés. Másnap kora este elutaztunk New Orleansba.
Louis-nak híre-hamva sem volt a Rue Royale-on a lakásban, de hát ez egyáltalán nem meglepő. Egyre sűrűbben kószált el otthonról; David egyszer Párizsban látta, Armand társaságában. A ház patyolattiszta volt és gyönyörű, mint egy időből kiszakított álom kulisszája, tele kedvenc Louis quinze bútoraimmal, elragadó kárpitokkal, és a létező legpuhább szőnyegekkel.
David természetesen ismerte a házat, bár több mint egy éve nem járt itt. Az egyik, sáfránysárga selymekben fuldokló, festményre illően tökéletes szobában még mindig ott a hajmeresztő törökös asztalok és paravánok között a koporsója, amelyben aludt egy rövid ideig, amikor első lépéseit tette az élőhalottak világában.
A koporsót persze gondosan álcáztuk.
David ragaszkodott hozzá, hogy igazi legyen – a vámpírfióka, hacsak nem született csavargó, csaknem mindig ragaszkodik az igazi koporsóhoz –, ám ezt ügyesen álcáztuk a súlyos bronzládával, amelyet Louis választott. Olyan otromba monstrum volt, akár egy pianínó, és nem lehetett látni, hol nyílik, de ha a megfelelő helyen érintették meg, rögtön felpattant a fedele.
Én olyanra csináltattam a pihenőhelyemet, ahogy akkor terveltem ki, mikor felújíttattam a házat, amelyben Claudiával és Louis-val laktam valaha. Nem a régi hálószobámban, ahol semmi sem volt a kötelező, nehéz mennyezetes ágyon meg a tükörasztalon kívül, hanem a padláson, az eresz alatt: oda építtettem márványból és acélból a cellámat.
Tehát rögtön volt egy kényelmes támaszpontunk, és őszintén megkönnyebbültem, hogy nincs itt Louis, aki elmondaná, mennyire nem hiszi, hogy láttam is, amiről mesélek. A szobáiban rend volt, a könyvtára új kötetekkel gyarapodott. Volt egy színes és lenyűgöző új Matisse-a. Más változást nem észleltem.
Mihelyt berendezkedtünk, és ellenőriztük a biztonsági rendszert, úgy, ahogy a halhatatlanok szokták – futólag és kelletlenül, hogy a halandók dolgával kell foglalkoznunk –, úgy döntöttünk, hogy el kell mennem a felsővárosba, hátha egyedül kaphatom Dorát.
A Cserkelőt nem láttam és nem hallottam, bár persze nem telt még el olyan sok idő, és nem láttam az Átlagembert sem.
Egyetértettünk abban, hogy aligha bukkanhat fel valamelyik is. Ettől függetlenül elváltam Davidtól, hogy hadd derítse fel kedve szerint a várost.
Mielőtt átmentem a Francia Negyedből a felsővárosba, meglátogattam Mojót, a kutyámat. Ha önök netán nem ismernék Mojót A testtolvaj meséjéből, akkor annyit hadd mondjak csak, amennyit tudniuk kell: óriási termetű, német juhász, egy kedves halandó asszony, az egyik házamnak a lakója istápolja a kérésemre, és Mojo szeret engem, aminek nem bírok ellenállni. Mojo csak egy kutya, se több, se kevesebb, csupán az a különlegessége, hogy hatalmas, a bundája feltűnően vastag, és sose bírom sokáig nélküle.
Egy-két órát töltöttem vele, birkóztunk, hemperegtünk a hátsó kertben, beszámoltam neki mindenről, ami történt, aztán megvitattuk, hogy magammal vigyem-e a felsővárosba. Hosszú, sötét farkaspofája, ez a gonosznak látszó arc, tele volt jósággal és türelemmel. Istenem, miért nem alkottál inkább minket is kutyának?
Még valami csalóka bátorságra is kaptam tőle. Ha jön a Sátán, és itt van mellettem Mojo... Micsoda kerge gondolat, még hogy megvívok a pokollal egy hús-vér kutya védelmében! Na mindegy, gondolom, furcsább dolgokban is hittek már halandók.
Mielőtt elváltunk, megkérdeztem Davidtól:
– Szerinted mi ez az egész, mármint a Cserkelő és az Átlagember? Mire ő habozás nélkül felelte:
– Képzeled mindkettőt, könyörtelenül bünteted magadat, mert nem ismersz más mulatságot.
Meg kellett volna sértődnöm, de nem tettem.
Dora valóságos.
Végül úgy döntöttem, hogy ideje búcsút venni Mojótól. Megyek, meglesem Dorát. És jó lesz sietnem. Puszit adtam Mojónak, és eljöttem. Később majd sétálunk kedvenc ugarunkon a Mississippi-híd alatt, dudva és szemét között, és örülünk, hogy együtt lehetünk. Ennyit hagyott meg nekem a természet. Ám ez egyelőre várhat.
Vissza Dorához.
Dora persze nem tudja, hogy Roger meghalt. Nem tudhatja, hacsak az nem történt, hogy Roger neki is megjelent. De nem úgy vettem ki, hogy ez lehetséges. Az az egy megjelenés elhasználta minden energiáját. Különben is, sokkal féltőbben oltalmazza Dorát, semhogy szándékolt kísértetjárást rendezzen neki.
Bár igaz, mit tudok én a kísértetekről? Láttam néhány meglehetősen művi és közömbös jelenést, de Roger az egyetlen kísértet, akivel beszéltem.
Most majd az örökkévalóságig hurcolhatom magamban apai szeretetének eltörölhetetlen vésetét, a lelkiismeretnek és a dölyfös önhittségnek azt a furcsa keverékét. Utólag visszanézve még az a megjelenés is a rendkívüli magabiztossággal tüntetett. Hogy képes volt kísérteni, az nem csoda – a világ tele van hihető és hatásos kísértethistóriákkal. De hogy rábírt a beszélgetésre – hogy képes volt a bizalmasává tenni –, ehhez már igazán óriási és lélegzetelállító önérzet kellett!
Úgy ballagtam a felsőváros felé, mintha ember lennék, beszívtam a folyó leheletét, és örültem, hogy itthon lehetek megint a fekete kérgű tölgyek, a homályosan megvilágított, zegzugos házak között, ahol minden résen benyomakodik a fű, a virág, az iszalag.
Túlságosan hamar odaértem a Napóleon úti öreg téglakolostorhoz, amelyben Dora lakik. A Napóleon még New Orleansban is gyönyörű útnak számít a feltűnően széles elválasztó sávjával, ahol a villamosok jártak valaha. Most nagy koronájú fák vetnek árnyékot az út közepén, ugyanolyanok, amilyenek a zárdát fogják körül.
A viktoriánus felsőváros lombos méhében jártam.
Ráérősen közeledtem a zárdához, hogy magamba igyam minden részletét. Mennyire megváltoztam azóta, hogy utoljára leskelődtem Dora után!
A Második Császárság stílusára vallott a főépület és a hosszú szárnyépületek manzárdteteje. Mivel a főépület tetőszerkezetét szokatlanul homorú vonalúra alakították ki, helyenként lehullottak róla a régi palalemezek. Inkább a kreol neoreneszánsz jegyeit hordozták a téglafalak, a boltíves ablakok, a négy saroktorony, a kecsesen arányos homlokzaton a kétszintes, ültetvényes stílusú tornác fehér oszlopai, fekete kovácsoltvas korlátai. Régi réz esőcsatornák tapadtak az ereszekhez. Az ablakokról hiányzott a zsalugáter, de régebben bizonyosan kellett lennie. A második és a harmadik szint rengeteg boltíves ablakát elpiszkolódott fehér díszítés szegélyezte.
Elöl hosszú, keskeny kerttel kapcsolódott az utcához, és óriási belső udvara volt. Az egész háztömbön uralkodott ez a mikrovilág, amelyben apácák és különböző korú árva lányok laktak valamikor. Óriási tölgyek boltozata borult a járda fölé. Ősöreg mirtuszfák szegélyezték a déli mellékutcát.
Körüljártam az épületet, megbámultam a két szint magasságú kápolna hosszú, színes üvegablakait, és észrevettem, hogy bent fény hunyorog, mintha örökmécses égne – amiben kételkedtem –, aztán hátramentem, és átugrottam a falat.
Voltak zárt ajtók a csendbe burkolózó épületben, de nem sok, és az enyhe New Orleans-i télre jellemző módon odabent hidegebb volt mint kint. Besurrantam a földszinti folyosóra. Rögtön megtetszettek a hely arányai, a folyosók kevély magassága, szélessége, a nemrég lecsupaszított téglafalak erős szaga, a sima, aranyszín fenyődeszka padlók finom illata. Rusztikus környezet volt, az a fajta, amely olyan népszerű a nagyvárosi művészek között, akik régi raktárak hatalmas padlástereiben tanyáznak. De ez nem raktár. Itt laktak valaha, és megszentelt hely volt. Azonnal megéreztem. Ballagtam a folyosón az északkeleti lépcső irányába. Dora tőlem jobbra lakott az északkeleti torony harmadik szintjén.
Senkit sem éreztem az épületben. Dorából se egy hang, se egy illatfoszlány. Hallottam a patkányokat, a rovarokat, valami patkánynál nagyobbat, talán egy mosómedve falatozott valahol a padláson. Aztán kinyújtottam antennáimat az elemi szellemek után, ahogyan David hívja őket, bár én jobban szeretem a szellemek vagy lidércek elnevezést.
Mozdulatlanul, behunyt szemmel álltam. Személyiségek elmosódó kisugárzásai derengtek a csöndben, ám ezek túlságosan zavarosak és gyengék voltak, hogy megérintsék a szívemet, vagy gondolatokat csiholjanak belőlem. Igen, vannak itt kísértetek... de nem érzékeltem zavart, tragédiát vagy büntetlenül maradt igazságtalanságot, csak békét és erőt. A ház ép volt és sértetlen.
Azt hiszem, a ház örült, mikor lecsupaszították a tizenkilencedik századi alapokig; még a vakolatát vesztett plafonokon is szebbek voltak habarcs nélkül a meztelen gerendák, sötét, nehéz fájukkal, amelyeket régi mesterek gyalultak egyenletesre hozzáértő gonddal.
A lépcső eredeti volt. Ezer ilyen lépcsőn hágtam fel New Orleansban. Ebben az épületben volt legalább öt. Ismertem minden grádicson a gyerekláb koptatta, sekély teknőt, a száz év alatt számtalanszor viaszolt korlát selymes fogását. Ismertem a lépcsőpihenőt, amely megfelezett egy külső ablakot és az utcáról bejövő fényt.
Mikor az emeletre értem, akkor vettem észre, hogy a kápolna ajtajában vagyok. Kívülről nem is látszott, hogy ilyen nagy.
Volt akkora, mint nem egy templom, amelyet vándorlásaimban láttam. Húsz-egynéhány pad sorakozott a középső folyosó mindkét oldalán. A bolthajtásos, vakolt mennyezetet cirádás stukkó díszítette. Még mindig megvoltak a régi koszorúk, amelyek az egykori gázcsillárokat övezték. Mint az utcai világítás megmutatta, a színes ablakokon, habár nem ábrázoltak embereket, igen jó munkát végzett az üveges. Az alsó ablakszemekre gyönyörű betűkkel írták fel az adományozók nevét. Örökmécs nem volt, csupán a gipsz Regina Mária, a koronás Szűzanya előtt égtek gyertyák.
Akkor se nagyon különbözhetett a kápolna, mikor az apácák kiköltöztek, és a zárdát eladták. Megmaradt még a szenteltvizes medence is, bár ezt nem egy óriási angyal tartotta. Ez csak egy szimpla, talpas márványtál volt.
A belépőnek át kellett mennie a karzat alatt. Ámultán néztem az alaprajz tiszta arányait. Milyen érzés olyan házban lakni, amelyhez saját kápolna jár? Kétszáz évvel ezelőtt sokat térdepeltem apám kápolnájában. Ez a hatalmas helyiség, amelyben régi villanyventilátorok kevergették nyáron a levegőt, semmivel sem tetszett kevésbé alkalmasnak az áhítatra, mint az a kis üreg, amelyet várunk kövébe vájtak.
Ám ez inkább illett egy királyhoz. A zárda hirtelen átlényegült intézményből palazzóvá. Elképzeltem, hogy itt lakom, nem olyan körülmények között, amelyeket Dora helyeselne, hanem fejedelmi pompában, és minden éjszaka ragyogóra csiszolt deszka négyzetmérföldjein vonulok végig, hogy elmondjam imáimat e nagyszerű szentélyben.
Tetszett ez a hely. Lángra gyújtotta a képzeletemet. Vásárolj egy zárdát, alakíttasd kastéllyá, lakjál benne fényben és biztonságban, egy modern nagyváros valamelyik elfeledett pontján! Megirigyeltem Dorától, illetve még jobban tiszteltem érte.
Számtalan európai máig ilyen házakban lakik, amelyeknek széles udvaraiban több emelet magasan néznek farkasszemet az ablakok. Biztos, hogy Párizsban rengeteg a hasonló palota. De jó lenne Amerikában egy ilyen!
Ám Dora nem erről álmodik. Dorának ez arra kell, hogy itt képezze ki a misszionáriusnőit, az asszonyprédikátorait, akik Szent Ferenc vagy Szent Bonaventura tüzével hirdetik Isten igéjét.
Nos, ha Roger halála váratlanul elsöpörné a hitét, még mindig élhet itt pompában.
Van nekem hatalmam, hogy befolyásoljam Dora álmait? Kinek a vágyai teljesülnének, ha rávehetnem, hogy fogadja el mérhetetlen vagyonát, és legyen hercegnő ebben a házban? Ha egy elégedett földi lelket megmenthetnék a nyomortól, amely olyan észrevétlen könnyedséggel társul a hithez?
Nem is volt olyan silány ötlet. Pont rám vallott. Egy frissen festett, pasztellszínű, finom kövekkel burkolt, központi fűtésű földi mennyország.
Borzalmas vagy, Lestat!
Ki vagyok én, hogy ilyeneket merjek gondolni? De hiszen élhetnénk itt úgy, mint a Szépség és a Szörnyeteg, Dora és én! Felkacagtam, aztán végigfutott a hátamon a hideg, pedig nem hallottam a lépéseket.
Hirtelen nagyon egyedül voltam. Füleltem. Nyakamon fölmeredt a szőr.
– Eszedbe ne jusson a közelembe merészkedni! – súgtam a Cserkelőnek, aki, már amennyire tudtam, ott se volt. – Kápolnában vagyok! Olyan biztonságban, mintha a székesegyházban lennék!
Nevet most rajtam vajon a Cserkelő? Lestat, képzelted az egészet!
Kit érdekel? Sétáljunk el a márványpadlón a szentélyrácsig. Igen, még megvan a szentélyrács. Azt nézd, ami az orrod előtt van, és ne gondolkozz!
Roger sürgető hangját hallottam gondolatban. De hát én már szeretem Dorát! Itt vagyok. Tenni is fogok valamit. Csak nem akarok kapkodni. Lépteim kongtak a kápolnában. Nem is akartam tompítani őket. A színes ablakok alatt még mindig megvoltak a stációk apró, gipsz mély-domborművei. Az oltár eltűnt a boltozatos fülkéből, a helyén hatalmas feszület állt.
Mindig lenyűgöztek a feszületek. Olyan sokféle módon lehet ábrázolni a részleteket, hogy a világ legtöbb múzeumának, valamint a múzeummá lett székesegyházaknak és bazilikáknak a többségét a megfeszített Krisztus képei töltik meg. Ám ez még a szokottnál is jobban megigézett. Hatalmas, régi kereszt volt, nagyon realista, a tizenkilencedik század végének stílusában. Krisztus ágyékkötője lobogott a szélben, beesett arcából mérhetetlen szomorúság áradt.
Nyilvánvaló, hogy ezt is Roger találta. Először is túl nagy volt a fülkéhez, másodszor imponáló szakmai tudásra vallott, míg a talapzatokon álló, életnagyságú gipsz-szentek – a kiszámítható és kedves Lisieux-i Szent Teréz a karmelita köntösében, keresztjével és rózsacsokrával, a liliomos Szent József, sőt még az oltár mellett álló koronás Mária Regina is – többé-kevésbé sorozatgyártmányok voltak, nem műalkotások, akármilyen gondosan kifestették őket.
A megfeszített Krisztus rákényszerítette a szemlélőjét, hogy állást foglaljon. Vagy „gyűlölöm ezt a vérben tocsogó kereszténységet!” lesz az eredmény, vagy valami fájó érzés, ami talán fiatalságában fogja el egy időre az embert, mikor elképzeli, hogyan fúrják át az ő tenyerét is a szögek. Böjt. Elmélkedés. Az egyház. A pap zengő hangja. Mi Atyánk.
Én egyszerre éreztem a gyűlöletet és a fájdalmat. Ahogy az árnyékok között meglapulva figyeltem a színes üvegek mögött fel-fellobbanó fényeket, eljöttek hozzám a gyerekkori emlékek, vagy talán inkább most nem űztem el őket. Aztán arra gondoltam, mennyire szerette Roger a lányát, és ettől az emlékek semmivé lettek, a szeretet volt a minden. Felmentem a lépcsőn, ami régen az oltárhoz és a szentségtartóhoz vezetett. Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a keresztre feszített alak lábát. Régi fa. Zsoltárok halvány, rejtőzködő csillanása. Felnéztem az arcba, és nem a kínszenvedéstől eltorzult vonásokat láttam, hanem a halál előtti utolsó pillanatok megbékélt bölcsességét.
Erős hang vert visszhangot valahol a zárdában. Olyan gyorsan hátráltam, hogy ostoba módon megcsúsztam, és szembe kerültem a templommal. Valaki járt az épületben, valaki egyenletes léptekkel haladt a földszinten, majd fölfelé indult ugyanazon a lépcsőn, amelyen én jöttem a kápolnába.
Az előtér ajtajához suhantam. Nem hallottam hangot, nem éreztem szagot. Nem volt szag! Szívem összeszorult.
– Hát nekem ebből elég! – súgtam. Máris reszkettem. Viszont vannak halandó szagok, amelyek nehezen jönnek át. Figyelembe kell venni a szellőt is, vagy inkább a huzatot, és ez az épület ugyancsak huzatos.
Jött fel a lépcsőn.
Meglapultam a kápolna ajtaja mögött, hogy lássam, mikor befordul a lépcsőpihenőn. Ha Dora az, nyomban elrejtőzöm.
De nem Dora volt. Olyan könnyen, gyorsan, ruganyosan szökellt a lépcsőn, hogy mire elém toppant, már tudtam, kicsoda.
Az Átlagember.
Kővé meredten bámultam. Nem egészen olyan magas, mint én; alkatra sem olyan; szabályszerű minden szempontból. Szagtalan? Nem éppen, de nem volt rendben minden a szagával. Vérizzadság, só elegyedett benne, és hallottam a gyönge szívdobogást...
– Ne kínozd magadat – mondta nagyon udvarias, diplomatikus hangon. – Még fontolgatom, hogy most tegyem-e meg az ajánlatomat, vagy mielőtt belegabalyodsz Dorába? Nem tudom, melyik a jobb.
Éppen négylábnyira állt tőlem.
Kihívóan nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és keresztbe fontam a karomat. Mögöttem vibráltak a kápolna fényei. Rémültnek látszottam? Rémült voltam? Hittem-e, hogy mindjárt meghalok rémületemben?
– Megmondod-e, ki vagy – kezdtem – és mit akarsz, vagy nekem kell kiszednem belőled kérdéseimmel?
– Tudod te, ki vagyok én – mondta ugyanazzal a tartózkodó egyszerűséggel.
Hirtelen rájöttem, mi olyan jellegzetes az arcában és az alakjában. A szabályosság. Ez egy sematikus ember. Mosolygott.
– Valóban. Ezt az alakot kedvelem minden korban, mert nem nagyon kelt feltűnést – mondta ugyanolyan elnézőn. – A halandók rögtön halálra rémülnek a fekete szárnyaktól és a hasított patától.
– Hát pedig – mondtam váratlan, tajtékzó haraggal – innen eltakarodsz a pokolba, mielőtt Dora megjön!
Elfordult, és a combját csapkodva kacagott.
– Micsoda gazember vagy te, Lestat! – mondta azon a szürke, szerény hangon. – Jó nevet kaptál a társaidtól. Nekem te nem parancsolgathatsz.
– Nem tudom, miért ne tehetném. És ha kidoblak innen?
– Szeretnéd megpróbálni? Felöltsem a másik alakomat? Növesszek szárnyat? – Hallottam a hangzavart, szemem elhomályosodott.
– Nem! – ordítottam. – Jó, jó!
Az átalakulás megtorpant. A por leülepedett. Szívem úgy verte magát a bordáimhoz, mintha szabadulni akarna.
– Megmondom én, mit fogok tenni – folytatta. – Hagyom, hogy rendezd a dolgokat Dorával, mert látom, ez a mániád, úgyse terelhetem el róla a figyelmedet. Mikor pedig végeztél ezzel a lánnyal, az álmaival és a többivel, akkor majd beszélhetünk, te meg én.
– Miről?
– A lelkedről. Mi másról?
– Kész vagyok a pokolba menni – hazudtam pofátlanul. – De nem hiszem, hogy az vagy, akinek állítod magadat. Vagy valami, olyasféle, mint én, akire ugyancsak nincsen tudományos magyarázat, de a héj alatt a silány kis tények magja lapít, amely előbb-utóbb lerántja a leplet mindenről, még szárnyaid fekete tollairól is.
Kissé összevonta a szemöldökét, de nem haragudott.
– Nem így folytatjuk, erről biztosíthatlak – mondta. – Egyelőre hagyom, hogy Dorával foglalkozz. Dora jön hazafelé. Az autója most fordult be az udvarba. Elmegyek, szabályszerű lépésekkel, úgy, ahogy jöttem, de előtte adok egy tanácsot, amely mindkettőnknek hasznára válik.
– Mi légyen az? – kérdeztem.
Hátat fordított, és lefelé indult a lépcsőn, ugyanolyan frissen, ruganyosan, ahogy felhágott. Csak a pihenőn fordult meg. Akkor már megcsapott Dora szaga.
– Miféle tanácsot? – kérdeztem.
– Hogy hagyd békén Dorát. Add át az ügyét halandó ügyvédeknek. Távozz innen. Fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk. Ez a hely itt nagyon zavaró.
Ezután végigdobogott a lépcsőn, és odalent nyilván egy mellékajtón távozhatott, mert hallottam, ahogy nyílik és csukódik.
És majdnem rögtön utána hallottam, hogy Dora belép a főépület hátsó kapuján, ugyanott, ahol én érkeztem, ahol az Átlagember érkezett, és megindul a folyosón.
Magában dalolgatott menés közben, vagy inkább dudorászott. Az anyaméh vérének édes aromája lengte körül, a menstruációé, amely még őrjítőbbé, még zamatosabbá tette ennek a közeledő gyermeknek a szagát.
Visszamerültem az előtér árnyékai közé. Nem fog észrevenni, nem fog meglátni, mikor továbbmegy a szobájába, a második emeletre.
Kettesével vette a fokokat a lépcsőn. Hátizsákot kanyarított a vállára, és virágos pamutból varrott, kedvesen régimódi, bő ruhát viselt, amelynek hosszú ujját fehér csipke szegélyezte.
Már éppen bekanyarodott volna, hogy nekivágjon a lépcsőnek, amikor megtorpant. Felém fordult. Megdermedtem. Csak nem láthat meg ebben a világításban!
Aztán felém indult. Kinyújtotta a kezét. Láttam, hogy fehér ujjai megérintenek a falon valamit: egy villanykapcsolót. Egy közönséges, műanyag villanykapcsolót, és a következő pillanatban zuhogni kezdett a mennyezeti égőből a fény.
Képzeljék ezt el, a szőke betolakodó hímet, lila lencsék mögé rejtett szemével, fekete gyapjúszövet kabátban, pantallóban! Nett és takaros, ó, csak az apa vére szárad a kezén!
Úgy kaptam föl a kezemet, mintha azt mondanám: „Nem akarlak bántani!” Mert beszélni nem tudtam.
Aztán eltűntem.
Vagyis olyan gyorsan suhantam el Dora mellett, hogy nem láthatott, csak távozásom szelét érezhette, mintha a huzat csapta volna meg. Felrohantam a padlásra, berontottam egy ajtón a kápolna feletti sötét térbe, ahol csak néhány manzárdablak engedett be egy kis fényt az utcáról. Az egyik ablak be volt törve, gyorsan távozhattam volna rajta, de én megálltam, és elbújtam egy sarokban. Gubbasztottam felhúzott térdekkel. Lila pápaszememet feltoltam az orrom nyergén, és bámultam a hosszú padlás másik végében az ajtót, amelyen jöttem.
Nem hallottam sikoltozást. Semmit sem hallottam. Dora nem hisztériázott, nem rohant el eszelősen. Nem verte félre a harangot. Nem félt, nem veszítette a fejét attól, hogy egy férfit látott a házában. Pedig a vámpírt leszámítva, mi lehet veszélyesebb egy magányos nőre egy halandó fiatalembernél?
Észrevettem, hogy vacogok. Ökölbe szorítottam a jobb kezemet, és rávágtam vele a bal tenyeremre. Sátán, ember, vagy ki az ördög légy, aki rám vársz, még te mondod nekem, hogy ne beszéljek vele, miféle trükközés ez, ne beszéljek vele, sose akartam beszélni vele, mi az ördögöt csináljak most, Roger? Sose akartam, hogy Dora így lásson!
Soha, de soha nem lett volna szabad ide jönnöm David nélkül! Szükségem volt egy szemtanú horgonyára. Hát az Átlagember vajon idemerészkedik, ha David kísér? Gyűlöltem! Örvény forgatott. Ezt nem élem túl!
Vagyis? Ki is az, aki meg fog ölni?
Arra ocsúdtam, hogy Dora jön fel a lépcsőn, ezúttal lassan, és nagyon halkan. Egy halandó nem is hallhatta volna. Hozta a villanylámpáját. Bejött a padlásajtón a fénykéve, felszaladt a belső tető ferde, sötét deszkáin.
Belépett a padlásra, és kikapcsolta a lámpát. Nagyon óvatosan körülnézett. Szeme megtelt a kerek manzárdablakokon beszűrődő, fehér fénnyel. Ennek köszönhetően, és mert az utcai lámpák olyan közel voltak, egész jól lehetett látni a padláson.
Aztán megtalált a sarokban. Rám szögezte a szemét.
– Miért félsz? – kérdezte simogató hangon.
Akkor vettem észre, hogy miközben őt bámultam, egészen bebújtam a zugba, az államig húztam a térdemet, átkaroltam a lábamat.
– Ne... ne haragudj – mondtam. – Attól féltem... hogy megijesztettelek. Restelltem, hogy aggodalmat okoztam neked. Úgy éreztem, megbocsáthatatlanul otromba módon viselkedtem.
Félelem nélkül jött felém. Szaga, mint az égő tömjén füstje, lassan megtöltötte a padlást.
Magasnak és nyúlánknak látszott a csipkés kézelőjű, virágos ruhában. Rövid haja olyan szorosan tapadt a koponyájára, mint egy kis sapka, és két fekete cakkot rajzolt az arcára. Nagy, sötét szeme volt, mint Rogernek.
Hihetetlen volt a nézése; egy ragadozó meghátrált volna tőle. A fény kirajzolta a járomcsontjait, szájának nyugodt vonala nem árult el érzelmeket.
– Elmehetek, ha akarod – mondtam remegve. – Nagyon lassan felállók, és elmegyek. Nem foglak bántam, esküszöm. Nem kell aggódnod.
– Miért te? – kérdezte.
– Nem értem a kérdésedet – mondtam. Sírtam volna? Vagy csak dideregtem és vacogtam? – Hogy érted azt, hogy miért én?
Közelebb lépett, lenézett rám. Tisztán láthattam mindenét.
0 talán egy szőke üstököt látott, a fény villanását a szemüvegemen, és azt, hogy fiatal vagyok.
Láttam felpöndörödő fekete szempilláját, kicsi, de határozott állat, csapott vállát, amely olyan hirtelen lejtett a csipkés-virágos ruha alatt, mintha nem is lenne válla. Töretlen vonalú, hosszú vázlat volt, álomliliom. Fél kézzel át lehetett volna fogni a bő, laza ruha alatt rejtőző derekát.
Volt benne valami borzongató. Nem tűnt sem ridegnek, se gonosznak, mégis majdnem úgy kellett félni tőle, mintha az lenne. A szentség tenné? Voltam egyáltalán valaha egy igazi szent társaságában? Már ahogy én értelmezem a szentet.
– Miért te jöttél, hogy megmondd? – kérdezte szelíden.
– Mit mondjak meg neked, kedves? – kérdeztem.
– Rogert. Hogy halott. – Könnyedén felvonta a szemöldökét. – Mert ezért jöttél, nem? Tudtam, amint megláttalak. Tudtam, hogy Roger meghalt. De miért te jöttél?
Azzal letérdelt elém.
Felnyögtem. Tehát kiolvasta az agyamból! Az én nagy titkomat! Az én nagy elhatározásomat! Még hogy én beszéljek vele! Beszéljek a lelkére! Kémkedjek utána! Ámítsam el! Adjak neki tanácsot! Erre a tudatom megdobja a jó hírrel: Hé, szívi, Roger halott!
Nagyon közel jött hozzám. Túlságosan közel. Nem kellett volna. Mindjárt sikoltani fog. Felemelte az elsötétült lámpát.
– Ne kapcsold be – mondtam.
– Miért nem akarod? ígérem, nem fogok az arcodba világítani. Csak látni akarlak.
– Nem!
– Nézd, nem félek tőled, ha ettől tartasz – közölte higgadtan, ripacskodás nélkül. Ám a gondolatok fortyogtak a szavak mögött, a tudat magába szívott minden apró részletet.
– Miért nem?
– Mert Isten nem engedné, hogy egy magadfajta ártson nekem. Ezt tudom. Te ördög vagy, vagy gonosz lélek. Nem tudom; nem tudhatom. Ha keresztet vetnék, lehet, hogy eltűnnél. Bár ezt nem hiszem. Arra vagyok kíváncsi, hogy miért rettegsz tőlem ennyire? Biztosan nem az erénytől ijedezel, ugye?
– Várj csak egy kicsit, állj meg! Azt akartad mondani, hogy tudod? Tudod, hogy nem vagyok ember?
– Igen, látom. Érzem. Korábban is láttam ilyen lényeket. Láttam őket a nagyvárosok sokaságában, csak villanásokra. Sok dolgot láttam. Nem fogom azt mondani, hogy sajnállak, mert ez nagyon ostobán hangzik, de nem félek tőled. Földhöz kötött kísértet vagy, ugye?
– Abszolúte – válaszoltam –, és remélem, hogy meghatározatlan ideig az is maradok. Nézd, nem akartalak sokkolni a hírrel. Szerettem az apádat.
– Szeretted?
– Igen, és ő... ő nagyon szeretett téged. Van mindenféle dolog, amiket el akart mondani neked. Főleg azonban azt akarta, hogy vigyázzak rád.
– Nem nagyon tűnsz alkalmas oltalmazónak. Nézd már meg magadat, hiszen olyan vagy, mint egy rémült tünde.
– Én nem tőled rettegek, Dora! – mondtam váratlan ingerültséggel. – Nem tudom, mi történik itt! A földhöz vagyok kötve, igen, ez igaz, és én... én öltem meg az apádat! Én vettem el az életét! Én tettem ezt vele! Utána szólott hozzám! Azt mondta: „Vigyázz Dorára!” Eljött hozzám, és azt mondta, vigyázzak rád! Hát ez az oka. Nem tőled félek, inkább a helyzettől. Sose voltam még ilyen körülmények között, sose kellett szembenéznem ilyen kérdésekkel!
– Értem – mondta hűdötten. Fehér arca úgy csillogott, mintha kiütött volna rajta a verejték. A szíve majd kiugrott. Lehajtotta a fejét. Nem olvashattam az elméjében, semmit sem olvashattam ki belőle. Ám azt bárki megmondhatta volna róla, hogy tele van a szíve bánattal, és most már könnyek folytak az arcán. Elviselhetetlen volt.
– Ó, Istenem, miért nem vagyok inkább a pokolban... – nyöszörögtem. – Nem lett volna szabad megölnöm. A... a legkezdetlegesebb okok miatt tettem. Épp csak mert... átment előttem az úton. Förtelmes tévedés volt! De utána eljött hozzám! Dora, órák hosszat beszélgettünk, a szelleme és én! Minden elmesélt rólad, és az ereklyékről, és Wynkenről.
– Wynkenről? – Rám nézett.
– Igen, Wynken de Wildéről, tudod, a tizenkét könyvről. Figyelj, Dora, ha megérinteném a kezedet, csak vigasztalásból, talán megnyugodnál. De nem szeretném, ha sikoltanál.
– Miért ölted meg az apámat? – kérdezte, de valójában az volt ebben a kérdésben: Miért művel ilyet az, aki úgy beszél, mint te?
– A vére kellett. A mások vérével táplálkozom. Így maradok élő és fiatal. Hiszel az angyalokban? Akkor higgyél a vámpírokban is. Higgyél bennem. Vannak rosszabb dolgok is a földön.
Szóhoz sem bírt jutni.
– Nosferatu – mondtam halkan. – Küldött farkas. Vámpír. Lámia. Csupa földhöz kötött lény. – Vállat vontam, tehetetlenül megráztam a fejemet. – Vannak más fajtájúak is. De Rogernek a lelke jött el hozzám kísértet alakjában, hogy rólad beszélhessen.
Reszketni kezdett, sírva fakadt. A szeme elkeskenyedett a könnyektől, arcát összegyűrte a bánat.
– Dora, semmiért se ártanék neked! Esküszöm! Nem foglak bántani...
– Csakugyan meghalt az apám? – kérdezte, és hirtelen összeroppant. Tenyerébe temette az arcát, keskeny válla rázkódott a zokogástól. – Istenem, Istenem, segíts! – suttogta. – Roger! – sírta. – Roger!
Zokogva keresztet vetett, és nem félt.
Vártam. A bánat és a könnyek önmagukat gerjesztették. Egyre jobban összetört. Előrehajolt, és a deszkákra roskadt. De még mindig nem félt tőlem. Nem is vett tudomást rólam.
Nagyon lassan kibújtam a sarokból. A padláson simán ki lehetett egyenesedni. Megkerültem Dorát, aztán rendkívül gyöngéden megfogtam a vállát.
Zokogott és nem tiltakozott. Úgy ingatta a fejét, mint aki részeg a bánattól. A keze mozgott, de csak azért, hogy olyan dolgokért nyúljon, amelyek nem voltak ott.
– Istenem, Istenem! – sírta. – Roger!
Felkaptam. Olyan könnyű volt, mint vártam, bár ha nehezebb, az is semmi lett volna az én erőmnek. Kivittem a padlásról, és ő a mellemre borult.
– Tudtam, akkor tudtam, amikor megcsókolt! – tördelte zokogva. – Tudtam, hogy nem látom soha többé! Tudtam... – Alig lehetett érteni, mit mond. Olyan sebezhető és kicsi volt, hogy a legnagyobb kímélettel kellett fognom. Mikor a feje hátracsuklott, fehér arca olyan gyámoltalannak látszott, hogy az ördög elsírta volna magát tőle.
A szobája ajtajához vittem. Ernyedten simult hozzám, mintha egy rongybabát tartanék a karjaimban. Meleg áradt a szobájából. Belöktem az ajtót.
A helyiség, amely osztály, sőt talán hálóterem lehetett régen, nagyon nagy volt. Az épület sarkán helyezkedett el, ahová két oldalról áradt be a magas ablakokon az utcai lámpák meg a járművek fénye.
A túlsó falnál állt az ágya, egy régi, egyszerű, apácásan keskeny vaságy, amelyen még megvolt a szúnyogháló hosszú, négyszögletes kerete, csak a háló hiányzott róla. A vékony vaspálcákon felpattogzott a fehér festék. A termet megtöltötték a könyvespolcok, könyvtornyok, pulpitusok, rajtuk könyvjelzőkkel megjelölt, nyitott kötetek, és Dora saját kegytárgyai, száznál is több kép és szobor; talán olyan tárgyak is lehettek közöttük, amelyeket Rogertől kapott, mielőtt megtudta az igazságot. Az ajtófélfák és az ablakkeretek fájára dőlt betűs szavakat írtak fekete tintával.
Az ágyhoz vittem és ráfektettem. Látható hálával süppedt bele a matracba és a párnába. Az ágynemű a modern korra jellemzően tiszta és friss volt; olyan sokszor mosták, hogy majdnem újnak látszott.
Odaadtam neki a selyem zsebkendőmet. Elvette, ránézett, aztán azt mondta:
– De ez túl jó.
– Nem, használd csak, kérlek. Semmi ez. Nekem százszámra van ilyen.
Szótlanul nézett, aztán törülgetni kezdte az arcát. Most lassabban vert a szíve, de a felindulás még erősebbé tette a szagát.
A menstruációét. A vérét, amelyet egy fehér pamutbetét szívott magába Dora lába között. Most erre kellett gondolnom, mert erős vérzése volt. A szaga gyötrelem és gyönyörűség. Kísérteni kezdett a gondolat, hogy nyaljak bele a menstruumba, ami ugyan nem tiszta, de a vér az alapja. Elfogott a szokott kísértés, ami ilyenkor kerülgeti a vámpírokat, hogy a lába közül, a rejtett ajkakból szürcsöljem a vért. Így ehetnék belőle, mégsem ártanék neki.
Csak hát az adott körülmények között egy ilyen gondolat maga a felháborító fertelmesség.
Hosszú csend következett.
Ültem egy merev hátú deszkaszéken. Tudtam, hogy ott van mellettem; most felült, keresztbe tette a lábát, talált egy vigasztaló doboz papír zsebkendőt, kifújta az orrát, megtörülgette a szemét. Az én selyemkendőmet még mindig csak a markában szorongatta.
Hallatlanul felzaklatta a jelenlétem, de még mindig nem félt, és túlságosan elmerült a bánatban, így nem tudott örülni a ténynek, hogy hite igazolást nyert ebben a foszforeszkáló jelenségben, aki nem ember, mégis úgy beszél és viselkedik, mintha ember volna. Még nem engedhette meg magának, hogy ezt tudomásul vegye. De nem is bírt legyinteni rá. Rettenthetetlensége igaz bátorságból fakadt, nem a butaságból. Annyira túl volt a félelmen, hogy azt a gyávák fel sem foghatják.
A bolondok talán fatalistának tartották volna, pedig nem erről volt szó. Messzire látott, ezért nem volt helye a világában a félelemnek. Vannak halandók, akik a halál előtt nyerik el ezt a képességet, akkor, amikor vége a komédiának, és mindenki búcsúzkodik. Dora mindent ebből a sorsszerű, tragikus, tévedhetetlen szemszögből nézett. A földet bámultam. Ne, nehogy beleszeress!
A szőke fenyődeszkákat lesmirglizték, lelakkozták, beeresztették padlófénnyel. A borostyánnak van ilyen gyönyörű színe. Egy napon ilyen lehetne az egész palazzo. A Szépség és a Szörnyeteg. Szörnyetegnek igazán klassz vagyok.
Utáltam magamat, amiért ilyen jól mulatok ebben a siralmas pillanatban, amiért elképzelem, hogyan táncolok végig Dorával a folyosókon. Rogerre gondoltam, ami rögtön észre térített, és az Átlagemberre, ó, arra a rémre, aki engem vár!
Az íróasztalára néztem. Két telefon, a számítógép, további könyvtornyok, és valahol a sarokban egy kis televízió, láthatólag csak a munkához, mert a képernyő átmérője nem nagyobb tíz-tizenöt centiméternél, habár hosszan tekeredő fekete kábel köti össze a nagyvilággal.
Láttam még sok más elektronikai berendezést, amelyeken lámpák hunyorogtak. Nem egy apáca cellája volt ez. Az ablakok és ajtók keretére firkáit szavak tulajdonképpen mondatok voltak: „A misztérium ellentétes a teológiával”. És: „Különös lázongás.” Főleg pedig: „Setétség, figyelek!”
Igen, gondoltam, a misztérium ellentétes a teológiával, Roger is ilyesmit próbált mondani, hogy Dora azért nem tört át úgy, mint kellett volna, mert keveredik benne a misztika és a teológia, ami gyengíti a tüzet vagy a varázslatot. Azt hajtogatta, hogy a lánya teológus. Roger meg természetesen misztikusnak tartotta az ereklyéit. Azok is.
Megint visszatért hozzám egy gyerekkori emlék: láttam auvergnei-i templomunkban a feszületet, és elszörnyedtem a szögektől fakasztott, festett vértől. Nagyon kicsi lehettem. Tizenöt éves koromban a parasztlányokat hágtam meg a templom mögött, de hát az uraság fiától el is várták, hogy úgy viselkedjék, mint a falu bikája. Begyepesedett bátyáim többé-kevésbé csalódást okoztak a falusi mitománoknak, mert mindig illedelmesen viselkedtek. Csoda, hogy a termés nem sínylette meg lanyha erényüket. Elmosolyodtam. Én biztosan pótoltam a mulasztásukat. De mikor felnéztem a keresztre, legföljebb hat-hét éves lehettem. És azt mondtam: milyen borzasztó halál! Ezt böktem ki. Anyám nem győzött kacagni, de apám mérhetetlenül restellte magát.
A Napóleon úton apró, kiszámítható, vigasztaló neszekkel haladt a forgalom.
Engem legalábbis megvigasztalt.
Dora sóhajtott, aztán finom kezével megszorította a karomat, csak egy pillanatra, de az ujjak a húsra voltak kíváncsiak a szövet páncélja alatt.
Ujjai végigsúrolták arcomat.
Valamilyen okból a halandók ezt csinálják, ha bizonyságot akarnak szerezni rólunk: behajlítják az ujjaikat, és az ujjperceik bütykeit húzzák végig az arcunkon. Így lehet megérinteni valamit anélkül, hogy érintetté válnánk? Gondolom, a tenyér, az ujjak puha párnája túlságosan bensőséges.
Nem mozdultam, nem tiltakoztam, mintha Dora vak lenne, akinek előzékenyen szívességet teszek. Elég világos volt, hogy olyan lángolóan szépnek mutasson, amilyennek csak egy ilyen magamfajta szemérmetlen, hiú, magakellető, önző, összezavarodott, pillanatnyilag elbizonytalanodott lény akarhat látszani.
Újból keresztet vetett, bár most sem félt. Mindössze, gondolom, ellenőrzött valamit – bár hogy mit, azt nem tudhatom. Hangtalanul imádkozott.
– Azt én is tudok – mondtam. És meg is tettem. – Az Atyának, a Fiúnak, és a Szentlélek Istennek nevében, ámen! – Aztán megismételtem latinul.
Ámulva nézett rám, aztán halkan, puhán fölkacagott.
Mosolyogtam. Ez az ágy és ez a szék – ahol olyan közel ültünk egymáshoz – a sarokban állt. Volt egy ablak Dora mögött, és volt egy mögöttem. Ablak ablak után, sokablakú palazzo volt ez a ház. A mennyezet sötét fája legalább tizenöt lábnyira lehetett fölöttünk. Imádtam, hogy ilyen európaiasan hatalmas. Nem áldozták fel a korszerű dimenzióknak.
– Tudod-e – mondtam –, hogy mikor először léptem be a Notre Dame-ba, miután ezzé, vagyis vámpírrá tettek, ami mellesleg nem az én ötletem volt, teljesen emberi voltam, és fiatalabb mint te most, már nem emlékszem, hogy imádkoztam-e, amikor megtörtént, de arra tisztán emlékszem, hogy küzdöttem, és ezt mind megörökítettem írásban, szóval... mikor először léptem be a Notre Dame-ba, arra gondoltam, hogyhogy Isten nem sújt agyon a villámával?
– Kell, hogy helyed legyen a dolgok rendjében.
– Gondolod? Komolyan ezt hiszed?
– Igen. Sose vártam, hogy egyszer szemtől szembe láthatok egy ilyet, amilyen te vagy, de sose tűnt lehetetlennek vagy valószínűtlennek. Évek óta várok egy jelre, valamilyen bizonyságra. Kész lettem volna leélni nélküle az életemet, de mindig lappangott bennem a sejtés... hogy egyszer megkapom a jelet.
Halkan, jellegzetesen nőies, magas hangon mondta, ám félelmetes önbizalma parancsolóbb színezetet adott a szavainak, mintha egy férfi beszélt volna.
– És most jössz te, és hozod a hírt, hogy megölted az apámat. És azt mondod, hogy beszélt veled. Nem, nem vagyok az a fajta, aki legyint az ilyesmire. Vonzerő van abban, amit mondasz, választékos szépség. Tudod-e, hogy kislány koromban azért hittem el, ami a Bibliában van, mert olyan választékos? Felismerem az életben a mintákat, és elárulok neked egy titkot. Egyszer azt kívántam, hogy az anyám haljon meg, és tudod-e, hogy még azon a napon, abban az órában örökre eltűnt az életemből? De mesélhetnék más dolgokat is. Annyit kell tudnod, hogy tanulni akarok tőled. Tehát bementél a Notre Dame-ba, és Isten nem sújtott halálra?
– Hadd meséljek el valamit, ami nagyon mulattatott annak idején – mondtam. – Kétszáz éve történt, Párizsban, a forradalom előestéjén. Vámpírok éltek Párizsban, az Aprószentek nagy temetője alatt, amit rég felszámoltak, ott tanyáztak a sírok alatti katakombákban, és nem mertek belépni a Notre Dame-ba. Mikor látták, hogy ezt teszem, ők is azt hitték, hogy Isten lesújt rám a villámával.
Dora derűsen figyelt.
– Megfosztottam őket a hitüktől – mondtam. – A hitüktől az Istenben és a Sátánban. És ezek vámpírok voltak, ugyanolyan földhöz kötött teremtmények, mint én, félig démonok, félig emberek, ostobák, tévelygők. Elhitték, hogy Isten agyoncsapná őket.
– És előtted valóban hittek?
– Igen, egész vallásuk volt – mondtam. – A Sátán szolgáinak tartották magukat. Azt hitték, hogy ez megtiszteltetés. Vámpíréletet éltek, de szántszándékkal a legnagyobb nyomorúságban, vezeklésből. Én pedig úgy jöttem el hozzájuk, mint egy fejedelem. Farkasprémmel bélelt, vörös palástban illegettem magamat Párizsban. Bár az a palást még az emberi életemhez tartozott. Ehhez mit szólsz, hogy vámpír is lehet hívő? De én elvettem a hitüket. Úgy vélem, ezt sose bocsátották meg nekem, legalábbis az a néhány, aki még megvan közülük. Mert nem vagyunk valami sokan.
– Állj meg egy percre – mondta. – Meg akarlak hallgatni, de előbb kérdeznem kell valamit.
– Kérdezz.
– Apámnál hogy történt, gyors volt-e és...
– Egyáltalán nem fájt neki, biztosíthatlak. – Felé fordultam, ránéztem. – Őmaga mondta. Nem szenvedett.
Tőle is lehetett volna félni egy kicsit, amilyen bagolyszerű volt a fehér arcával, a nagy, sötét szemével. Egy másik halandó ezen a helyen biztosan megijedt volna a belőle áradó erőtől.
– Apád önkívületben halt meg – mondtam. – Elragadtatásnak is nevezhetném, képek torlódtak benne egymásra, aztán egyszer csak megszűnt a tudatosság. Lelke elhagyta a testét, mielőtt a szíve megállt volna. Nem érezte a fájdalmat, amit okoztam neki; amint a vér elfolyik az erekből, amint... nem, nem szenvedett.
Visszafordultam hozzá. Maga alá húzta a lábát ültében, fehér térde kilátszott a szoknyája alól.
– Utána két óra hosszat beszélgettünk – folytattam. – Két óráig. Egyetlen okból jött vissza: hogy rábírjon, vigyázzak rád. Hogy ne férhessenek hozzád se az ellenségei, se a kormány, se azok, akikkel kapcsolatban állt. És hogy, és hogy a halála... ne fájjon neked jobban, mint amennyire fájnia kell.
– Miért tenne Isten ilyet? – suttogta.
– Mi köze ennek Istenhez? Idefigyelj, kedves, már mondtam, hogy semmit sem tudok Istenről. Besétáltam a Notre Dame-ba, akkor se történt semmi, azóta se...
Ez bizony hazugság volt, mert mi van Vele? Beállít ide az Átlagember álcájában, csapkodja az ajtót. Hogy merészeli? Pofátlan alak!
– Hogyan lehet Isten terve ez? – kérdezte Dora.
– Komolyan beszélsz, ugye? Sok mindent mesélhetnék. Ez a történet az istenes párizsi vámpírokról csak a kezdet. Figyelj csak... – Elállt a szavam.
– Mi a baj?
Az a hang! Azok a lassú, egyenletes lépések! Alighogy ilyen dühös, becsmérlő dolgokat gondolok róla, felhangzanak a lépései!
– Azt... akartam mondani... – Erőlködtem, hogy ne vegyek tudomást róla.
Közeledett. Még csak halkan, de nem lehetett eltéveszteni a szárnyas lény járását, és a döngő lépések mintha egy óriási barlangban visszhangzottak volna, amelyben a szobával párhuzamosan léteztem.
– Dora, most el kell mennem.
– Mi a baj?
A lépések közeledtek. Felpattantam.
– Ide merészelsz jönni, amikor vele vagyok? – ordítottam.
– Mi az? – kiáltotta Dora, és feltérdelt az ágyon. Keresztülhátráltam a padlón az ajtóig. A lépések halkultak.
– Ördög vigyen a pokolba! – súgtam.
– Mondd meg, mi az! – követelte Dora. – Visszajössz? Vagy örökre elhagysz?
– Dehogy, szó sincs róla! Azért vagyok itt, hogy segítsek! Idefigyelj, Dora, ha szükséged van rám, hívjál! – A halántékomhoz nyomtam az ujjamat. – Hívjál, hívjál, hívjál! Mintha telefonálnál. Nem követsz el bálványimádást, Dora, nem vagyok gonosz isten. Tedd meg. Mennem kell.
– Mi a neved?
A távolban feldöngtek a lépések. A hatalmas épület egyetlen pontjához sem lehetett kötni őket. Csak engem üldözött.
– Lestat – artikuláltam gondosan – Lestat. Hangsúly a második szótagon, a szó végi V-t is ki kell ejteni. – Figyelj, senki sem tud az apádról, egy darabig nem is fognak. Megtettem mindent, amire kért. Nálam vannak a kegytárgyai.
– Wynken könyvei?
– Az összes kötet, minden, amit szentnek tartott... A rád hagyott vagyon, és minden, amit neked akart adni. Mennem kell.
Halkulnának a lépések? Nem tudtam, de nem kockáztathattam, hogy maradok.
– Eljövök ismét, amint tudok. Hiszel Istenben? Ragaszkodj hozzá, Dora, mert kiderülhet, hogy neked van igazad.
Ugy elillantam, mint egy fotonzápor. Felsuhantam a padláslépcsőn, ki a törött ablakon, a levegőbe lendültem, és olyan sebesen szálltam a bűvös fényforgataggá lett város felett, hogy ne halljam a lépéseket.

 

 

Hét

 

Néhány perc múlva az udvaromon álltam, a Francia Negyed Royale utcájában álló ház mögött, felnéztem a kivilágított ablakaimra, reménykedtem, hogy David itthon van, imádkoztam, hogy itthon legyen, és rettegtem, hogy nem így lesz.
Gyűlöltem, hogy menekülnöm kell ettől a valamitől! Kénytelen voltam várni az udvaron, amíg szokásos, fortyogó dühöm lehűlt. Miért futottam el? Hogy ne alázzanak meg Dora előtt, aki talán csak annyit látott volna, hogy a rémülettől hanyatt esem a padlón?
Bár Dora talán meglátta volna őt!
Minden idegszálammal éreztem, hogy a helyes dolgot cselekedtem, amikor megfutamodtam, és távol tartottam Dorától ezt a valamit. Ennek én kellek. Meg kell védenem Dorát. Most már jó okom volt harcolni ez ellen a valami ellen, nem magamért, hanem másért.
Csak most öltött bennem határozottan körvonalazott alakot Dora jósága, vagyis most láttam meg, kicsoda valójában, amikor elválaszthattam fürkésző bagolypillantásától, és a lába közül gomolygó vérszagtól. A halandók átbukdácsolnak az életen, bölcsőtől a koporsóig. Száz, sőt talán kétszáz év alatt is legfeljebb egyszer találkozhatunk olyannal, amilyen Dora. Elegáns értelem, jóság, és még az a másik, amit Roger olyan fáradságosan próbált meghatározni, a delejesség, amely egyelőre bele van gabalyodva a hit és a dogma gubancába.
Meleg és ölelő volt az éjszaka.
A banánfáim, amelyeket az idén meg se legyintett a fagy, dúsan bóbiskoltak a téglafal tövében. Az elvadult ágyasokban parázslott a ne-nyúlj-hozzám és a lantana. A szökőkút kristályosan muzsikált, ahogy a kerub ontotta a bőségszaruból a vizet a medencébe.
New Orleans. A Francia Negyed aromája.
Felrohantam a melléklépcsőn a lakás hátsó ajtajához.
Bementem, végigdübörögtem a folyosón, mint egy halandó, aki látványosan fel van dúlva. Árnyék suhant át a szalonon.
– David!
– Nincs itt.
Megtorpantam az ajtóban. Az Átlagember volt.
Háttal Louis íróasztalának, hanyagul keresztbe font karokkal állt a két ablak között. Megzavarhatatlan nyugalommal, béketűrő értelemmel nézett rám.
– Ne fuss el ismét – mondta indulat nélkül. – Úgyis utánad megyek. Kértelek, hogy hagyd ki ebből a lányt. Nem megkértelek rá? Én csak azt akartam elősegíteni, hogy rövidre zárhasd a dolgot.
– Sose futottam előled! – mondtam különösebb meggyőződés nélkül, de most már elszántam magamat, hogy kicsikarom belőle az igazságot. – Jó, nem igazán. Csak nem akartam, hogy Dora közelében legyél. Mit akarsz?
– Mit gondolsz? Összeszedtem minden erőmet.
– Már közöltem, hogy ha értem jöttél, vihetsz a pokolba.
– Fürdesz a véres verejtékben, annyira félsz – mondta. – Ezzel kell fizetnem érte, hogy áttörhessek valakihez, aki olyan, mint te. – Ésszerűen, tetszetősen beszélt. – Egy halandónak egyszerűen megjelenek, és elmondom, amit mondanom kell. De te más vagy, te már túl sok lépcsőfokon hágtál fel, neked bőven van ütőkártyád ehhez a tárgyaláshoz, pillanatnyilag ezért érsz mindennél többet az én számomra.
– Tárgyaláshoz? Úgy érted, hogy kiszállhatok? Nem megyünk a pokolba? Megegyezhetünk? Foghatok magamnak egy modern Daniel Webstert, aki képviseljen? – Sok indulat és gúny szorult ezekbe a kérdésekbe, mégis logikusak voltak, és logikus választ akartam rájuk.
– Lestat! – mondta szokott béketűrésével. Leengedte karjait, és egy lusta lépést tett felém. – Az egész Daviddel kezdődik, és a kávéházi látomással. A kis mesével, amit neked mondott. Én vagyok a Sátán, és szűkségem van rád. Nem azért jöttem, hogy lehurcoljalak a pokolba, különben is, mit tudsz te a pokolról? A pokol nem olyan, amilyennek képzelitek. Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem! Elfáradtam, kellesz nekem. Azonkívül győzésre állok, és életbe vágó, hogy most ne veszítsek!
Leesett az állam.
Sokáig nézett, aztán ráérősen változni kezdett. Alakja megnőtt, elsötétedett, szárnyai fekete füstgomolyként nyúltak a mennyezetig, megint felcsapott a lárma, villámgyorsan erősödött fülsiketítővé, és mögötte hirtelen fény lobbant. Láttam, hogy a szőrös kecskeláb elindult felém. Nem maradt hely, ahol megvessem a lábam, ő volt az egyetlen, akibe kapaszkodhattam. Üvöltöttem. Láttam a fekete tollak fényét, az ívelt szárnyak az égig nyúltak, és akár gyönyörűnek is nevezhető muzsika keveredett a karattyoló hangzavarba!
– Nem, ezúttal nem! – Rávetettem magamat, utána kaptam, és láttam ujjaimat szurokfekete csuklóján. Belebámultam irdatlan arcába, amely a gránitszoboré volt, csak élő és magasztosan beszédes. A kántáló-vonító kakofónia iszonyatossá dagadt, és elnyelte szavaimat. Láttam, hogy nyílik a szája, vastag szemöldöke összehúzódik, a mandulavágású ártatlan szem óriásira tárul, és megtelik fénnyel.
Bal kezemmel keményen szorítottam hatalmas karját. Biztos, hogy most szabadulni akar tőlem, csak nem tud! Háhá! Nem tud! És akkor a jobbommal beleöklöztem az arcába. Éreztem embertelen keménységét, mintha a magam fajtáját ütném. Csakhogy ez nem tömör vámpírtest volt.
Az alak lobbant egyet, a kép összegöngyölődött, aztán kinyúlt, és megint nőni kezdett. Összeszedtem minden erőmet, és még egyszer meglöktem, ujjaim legyezővé nyíltak fekete páncélján, az ékes-fényes mellvérten, olyan közel voltam, hogy láttam a veséteket, az írást a fémen, aztán a szárnyak csaptak egyet a magasban, mintha meg akarnának ijeszteni. Messze volt tőlem, hirtelen óriássá nőtt, de akkor is löktem rajta egyet, a teremtésit! Jó kis ütés volt! Mielőtt észbe kaphattam volna, már estem is neki, vad csataüvöltéssel, bár hogy honnan rugaszkodtam el és milyen erő hajtott, azt meg nem tudtam volna mondani.
Fényesen örvénylettek a fekete tollak, és én lezuhantam. Csak azért sem sikoltok! Fütyülök rád! Hullottam. Bucskáztam. Olyan mélységbe, amilyen csak a rossz álomban létezik. Olyan ürességben, ami fel sem fogható. Sebesen, mint a szélvész.
Nem maradt más, csak a Fény. A Fény, amely elhomályosított mindent, ami látható, és olyan gyönyörű volt, hogy feloldódtam benne, nem éreztem a tagjaimat, a testrészeimet, a zsigereimet, vagy azt az akármit, amiből felépülök, sem a formámat, sem a súlyomat, csak hullásomnak rémítő nyomatékát, a pusztulással fenyegető nehézkedést. Felágaskodott a hangok hulláma.
– Énekelnek! – kiáltottam. Aztán elnyúltam mozdulatlanul.
Lassan ráeszméltem, hogy a padlón fekszem. Éreztem a szőnyeg érdességét. Porszag, padlóviasz szaga. Az otthonom. Ugyanabban a szobában vagyunk.
Louis székében ült, az íróasztalnál. Én hanyatt fekve bámultam a mennyezetet, és a bordáim szét akartak szakadni a fájdalomtól.
Felültem, keresztbe tettem a lábamat, és dacosan végigmértem.
– Érthető – mondta zavartalanul.
– Micsoda?
– Olyan erős vagy mint akármelyikünk.
– Nem hinném – feleltem dühösen. – Nem tudok szárnyat növeszteni, nem tudok muzsikálni.
– Dehogynem tudsz; alkottál már káprázatokat a halandóknak. Bűvöletbe burkoltad őket. Olyan erős vagy mint mi. Fejlődésed nagyon izgalmas szakaszában tartasz. Tudtam én, hogy jól mértelek fel. Le vagyok nyűgözve tőled.
– Mitől? A függetlenségemtől? Hát hadd mondok neked valamit, Belzebub, vagy mit tudom én, ki vagy.
– Ne használd azt a nevet, azt gyűlölöm.
– Egy okkal több, hogy minél sűrűbben használjam.
– A nevem Memnoch – mondta higgadtan –, Memnoch, a Sátán. Így emlékezz rám.
– Memnoch, a Sátán.
– Valóban – bólintott. – így írom alá a nevemet, ha arra kerül sor.
– Hát akkor hadd mondjak valamit, Sötétség Fejedelme. Semmiben sem fogok segíteni neked! Nem szolgállak!
– Azt hiszem, meg tudlak győzni, hogy változtass az álláspontodon – felelte nyugodtan. – Azt hiszem, meg tudlak győzni, hogy az én szempontomból nézd a dolgokat.
Váratlanul elernyedtem. A kimerültséggel együtt megjött a kétségbeesés. Jellemző!
Hasra fordultam, a karomra hajtottam a fejemet, és sírni kezdtem, • akár egy gyerek. Azt hittem, mindjárt meghalok a fáradtságtól. Kifacsart voltam, nyomorult voltam, és szerettem sírni. Úgyse tehettem mást, hát legalább sírtam, mint a sebes eső. Kisírtam magamból a kétségbeesést, és fütyültem rá, ki látja, ki hallja.
Tudják, mi a véleményem a sírásról? Az, hogy egyeseknek igazán meg kellene tanulniuk. De ha egyszer megtanultuk, ha tudjuk, hogyan kell, akkor nincs is párja a sírásnak. Sajnálom azokat, akik nem ismerik a fortélyát, mert olyan ez, mint a fütyülés vagy a dalolás.
De most annyira úrrá lett rajtam a bánat, hogy azt nem ellensúlyozhatta a csukladozó hüppögés, a sós-véres könnyzápor percnyi megkönnyebbülése.
Arra a réges-régi napra gondoltam, mikor besétáltam a Notre Dame-ba a rám leső komisz kis vámpírok, a Sátán szolgái elől. Halandó énemre gondoltam, Dorára gondoltam, az akkori Armand-ra, a Sátán választottainak halhatatlan suhanc vezérére gondoltam, aki szentté magasztalta magát, a temető gyomrából küldte rá rongyos vérivóit a halandókra, hogy kínozzanak, öljenek, terjesszék a félelem pestisét, és fuldokoltam a zokogástól.
– Nem igaz! – Úgy rémlik, ezt mondtam. – Nincsen se Isten, se Sátán! Nem igaz!
Nem válaszolt. Megfordultam felültem. A kabátom ujjába törültem az arcomat, mert nem volt zsebkendőm. Hát persze, Dorának adtam oda. Dora gyönge illata csapott meg a ruhámból, onnan, ahol a mellemre borult. Véres édesség. Dora. Nem lett volna szabad otthagynom ilyen nagy bajban. Édes Istenem, hiszen nekem kellett volna vigyáznom az ép eszére! Hogy a fene!
Ránéztem Memnochra.
Még mindig ott ült, karját átvetve Louis székének támláján, és figyelt. Nagyot sóhajtottam.
– Nem fogsz leszállni rólam, mi?
Annyira meghökkent, hogy elnevette magát. Szenvtelenség helyett valami csodálatos jóindulat tükröződött az arcán.
– Természetesen nem! – mondta halkan, mintha óvakodna attól, hogy még jobban felzaklasson. – Lestat, évszázadok óta várok ilyen valakire, mint te! Évszázadok óta kísérlek figyelemmel. Fájdalom, valóban nem szállhatok le rólad, de nem akarom, hogy keseregjél. Mire van szükséged, hogy megnyugodj? Valami kis csodatétel vagy ajándék? Akármi, hogy aztán folytathassuk?
– És hogy az ördögbe fogjuk csinálni?
– Elmondok mindent. – Könnyedén vállat vont, tenyerét kitárta. – Akkor majd megérted, miért kell győznöm.
– Ez úgy értendő, hogy... hogy megtagadhatom az együttműködést?
– Természetesen. Nekem csak az segíthet, aki önként vállalja. És olyan fáradt vagyok! Belefáradtam a munkába! Segítségre van szükségem. Ezt a részt jól értette David barátod, amikor átélte azt a véletlen epifániát.
– Véletlen volt David epifániája? Mi is volt az a másik szó? Hogy is volt... Nem emlékszem. Davidnek nem kellett volna látnia benneteket, vagy hallania, mit beszélsz Istennel?
– Ezt csaknem lehetetlen elmagyarázni.
– Valamelyik tervedet borítottam fel azzal, hogy megteremtettem Davidét, áthoztam közénk?
– Igen és nem. Azt a részt David pontosan hallotta. Nehéz az osztályrészem, elfáradtam! Ami David többi eszmefuttatását illeti azzal a kis látomással kapcsolatban, nos... – Megrázta a fejét. – A lényeg, hogy te kellesz nekem, és borzasztóan fontos, hogy mindent láss, mielőtt döntenél.
– Olyan rossz vagyok? – suttogtam reszkető szájjal. Mindjárt bömbölni kezdek megint! – Amiket művelt az emberiség, amilyen borzalmakat zúdítottak emberek emberekre, amilyen elképzelhetetlen szenvedéseket okoznak világszerte nőknek és gyermekeknek a férfiak – de azért én vagyok a rossz! Neked én kellek! David nyilván túlságosan jó volt! Nem lett olyan tökéletes gonosz, mint vártad, így van?
– Természetesen nem vagy olyan rossz – csitított. – Hiszen épp ez a fő. – Halkan sóhajtott.
Kezdtem felfedezni a részleteit, nem azért, mert kiélesedtek, mint Roger szelleménél, hanem mert lehiggadtam. A haja sötét hamvasszőke volt, hullámos és puha, a szemöldöke ugyanilyen árnyalatú, és nagyon gondosan rajzolt, nehogy az arc a titkolt hiúság vagy gőg benyomását keltse. Természetesen nem látszott ostobának sem. A ruhái semlegesek voltak. Tulajdonképpen nem is hiszem, hogy ruhák lettek volna. Anyagi természetűek voltak, de a fehér ing is, a zakó is leegyszerűsített, és az utóbbiról hiányoztak a gombok.
– Tudod-e, hogy neked mindig volt lelkiismereted? – kérdezte. – Nekem épp ez kell, hát nem érted? Lelkiismeret, értelem, céltudat, odaadás. Az Istenre mondom, nem nézhettelek el! Mondok még valamit. Ez olyan volt, mintha te szólítottál volna.
– Soha!
– Ugyan, gondolj bele, hányszor dobtál kesztyűt az ördögnek!
– Az poézis volt, vagy fűzfapoézis, attól függ, honnan nézed.
– Nem úgy. És amiket műveltél! Felébresztetted Akasa ősanyátokat, és majdnem rászabadítottad az emberiségre! – Kurtán fölnevetett. – Mintha a törzsfejlődés nem teremtett volna elég szörnyeteget! Aztán a kalandod a testtolvajjal! Megkaptad az esélyt, hogy visszaöltözz emberi testbe, és eldobtad, hogy ismét vámpír lehess. Azt tudod, hogy Gretchen barátnőd most az őserdő szentje?
– Igen, tudom. Olvastam az újságban.
Gretchen, az én apácám, szerelme rövid halandóságomnak, egyetlen szót sem szólt azóta, hogy azon az éjszakán bemenekült előlem a misszió kápolnájába, és térdre borult a feszület előtt. Azóta éjjel-nappal imádkozik az őserdei faluban, úgyszólván semmit sem eszik, és péntekenként az emberek több mérföld hosszan zarándokolnak a dzsungelén át, néha még Caracasból és Buenos Airesből is jönnek, hogy lássák kezének és lábának vérző sebét. Így végezte Gretchen.
Ámbár most először – éppen most – az a gondolatom támadt, hogy Gretchen valóban Krisztussal lehet.
– Nem, ezt nem hiszem – mondtam hidegen. – Gretchen elvesztette az eszét, megrekedt a hisztériás állapotban, és ez az én hibám. Tehát kapott a világ egy újabb misztikust, aki úgy vérzik, mint Krisztus. Volt már vagy ezer.
– Nem ítélkeztem az eseményről – közölte Memnoch. – Térjünk vissza ahhoz, amit mondtam. Azt mondtam, hogy mindent elkövettél, épp csak nem szólítottál név szerint! Dacoltál minden tekintéllyel, hajszoltál minden élményt. Kétszer temetted el magadat elevenen, és egyszer megpróbáltál a napba szállni, hogy hamuvá égj. Mi maradt ezek után neked – azon kívül, hogy hozzám kiálts? Mintha csak azt mondtad volna: „Memnoch, mit követhetnék még el?”
– Istennel szóltál erről? – kérdeztem hidegen. Kikértem magamnak, hogy be akarjanak ugratni. Kikértem magamnak, hogy izguljak és kíváncsi legyek.
– Természetesen – felelte.
Túlságosan meglepődtem, hogy szólhassak.
Nem jutott eszembe semmi értelmes. Teológiai kis fejtörők szökdécseltek az agyamban, meg olyan kis kukacoskodó kérdések, hogy miért nem tudta előre Isten satöbbi. De ezen a ponton nyilvánvalóan túljutottunk.
Gondolkoznom kellett, arra kellett összpontosítanom, amit az érzékeim mondtak.
– Te és Descartes – mondta. – Te és Kant.
– Engem ne rakj egy zsákba másokkal – figyelmeztettem. – Én Lestat vagyok, a vámpír, az egyetlen és a páratlan.
– Nekem mondod? – kérdezte.
– Hány vámpír van jelenleg? Mármint az egész világon. Nem a másfajta halhatatlanokról beszélek, a szörnyekről, ártó szellemekről, meg az ilyen dolgokról, ami te vagy; kizárólag a vámpírokról. Százan sincsenek, és egy sincs olyan, mint én, Lestat.
– Feltétel nélkül egyetértek. Téged akarlak. A segítőmnek akarlak.
– Nem csípi a szemedet, hogy nem igazán tisztellek, nem hiszek benned, nem félek tőled, még ezek után sem? Hogy a lakásomban vagyunk, és gúnyt űzök belőled? Szerintem a Sátán nem viselné el ezt. Én bizonyosan nem tűrném. Tudod, hogy hozzád hasonlítottam magamat? Lucifer, a Hajnal Fia! Azt mondtam ócsárlóimnak és inkvizítoraimnak, hogy az ördög vagyok, vagy hogy ha magával Beliállal találkoznék, őt is megfutamítanám!
– Memnoch – helyesbített. – Kérlek, ne használd azt a nevet! Mint ahogy a Lucifer, Belzebub, Azázel, Szamael, Marduk, Mefisztofelész nevet és a többit se. Az én nevem Memnoch. Hamarosan be fogod látni, hogy a többiek különböző betűrendi vagy szentírásbeli kompromisszumokat jelentenek. Most és mindenkoron Memnoch vagyok. Ez megfelelő és tetszetős. Memnoch, a Sátán. És ne keresd a könyvekben, mert úgysem találod meg.
Nem válaszoltam, a megfejtésen töprengtem. Tud alakot változtatni, de kell lenni egy láthatatlan lényegének. Nem ebbe a láthatatlan lényegbe ütköztem bele, mikor arcul csaptam? Nem éreztem körvonalat, csak az ellenálló erőt. Ha most nekiugranék, megtelne-e vajon ez a férfialak a láthatatlan lényeggel, hogy a sötét angyaléhoz fogható erővel verjen vissza?
– Igen – felelte. – Képzeld el, hogy egy halandót próbálsz meggyőzni ezekről a dolgokról. De igazából nem ezért választottalak. Nem azért választottalak, mert te könnyebben felfogsz mindent, hanem mert tökéletes vagy a munkára.
– Arra a munkára, hogy segítsem a Sátánt.
– Igen, hogy a jobb kezem légy, ha úgy tetszik, átvedd a helyemet, ha elfáradok. A hercegem légy.
– Hogy hibázhattál ekkorát? Te szórakoztatónak találod a szenvedést, amit a lelkiismeretem mér rám? Azt hiszed, kedvemre való a gonoszság? Hogy gonosz gondolatok járnak a fejemben, ha valami olyan gyönyörűt látok, mint például Dora arca?
– Nem, nem gondolom, hogy kedvedre való a gonoszság – mondta. – Nekem sem az.
– Te nem kedveled a gonoszságot? – Összeszűkült szemmel néztem.
– Gyűlölöm. És ha nem segítesz, ha engeded, hogy Isten a maga módján intézze a dolgokat, akkor azt mondom neked, hogy a gonoszság – amely valójában semmi – elpusztíthatja a világot.
– Isten akarata, hogy a világ elpusztuljon? – kérdeztem habozva.
– Ki tudja? – mondta hidegen. – De nem hiszem, hogy Isten a kisujját is mozdítaná a megakadályozására. Én nem akarom, az bizonyos. De az én útjaim a helyesek, míg Isten útjai vérengzők, tékozlók, és mérhetetlenül veszélyesek. Te is tudod, hogy azok. Segítened kell! Mint mondtam, győzésre állok. De ez a század csaknem elviselhetetlen volt mindnyájunk számára.
– Szóval azt mondod, hogy nem vagy gonosz...
– Szóról szóra. Emlékszel, mit kérdezett David barátod? Azt kérdezte, hogy éreztél-e a jelenlétemben gonoszságot, és te kénytelen voltál azt felelni, hogy nem.
– A Sátán hírhedett hazug.
– Ellenségeim hírhedetten rosszindulatúak. Sem Isten, sem én nem hazudunk a hazugság kedvéért. Nézd, egy pillanatig se várom el tőled, hogy vakon higgy nekem. Nem azért jöttem, hogy érvekkel győzzelek meg. Elviszlek a pokolba, és ha akarod, a mennyországba, beszélhetsz Istennel, ha Ő megengedi, és neked úgy tartja kedved. Nem egészen az Atyaisten, nem Ejn Szof, de... nos, majd megérted. Éppen csak az egésznek nem lesz értelme, ha nem számíthatok arra, hogy hajlandó vagy meglátni az igazságot, hajlandó vagy a világ sorsáért vívott nagy csatának szentelni értelmetlen és céltalan életedet.
Nem válaszoltam, mert nem egészen tudtam, mit mondjak. Mérföldekre kerültünk attól a ponttól, ahol elkezdtük ezt a disputát.
– Láthatom a mennyet? – suttogtam. Csak lassan fogtam fel, mit hallottam. – Láthatom a poklot?
– Igen, természetesen – válaszolta rendíthetetlen türelemmel.
– Egy éjszaka gondolkodási időt akarok.
– Mit?
– Azt mondtam, egy éjszaka gondolkodási időt akarok!
– Nem hiszel nekem. Jelt akarsz.
– Nem, kezdek hinni neked – mondtam. – Azért kell gondolkoznom. Mérlegelnem kell ezt.
– Azért vagyok itt, hogy most válaszoljak minden kérdésedre, most mutassam meg, amit kell.
– Akkor hagyj békén két éjszakáig. Ma és holnap. Ez csak elég egyszerű kérés, vagy nem? Szállj le rólam!
Láthatólag csalódott, sőt talán egy kicsit gyanakodott is. Ám én komolyan gondoltam minden szót. Nem mondhattam mást, csak azt, amit mondtam. Azonnal felismertem az igazságot, ahogy kiejtettem a számon, olyan gyorsan frigyre lépett az agyamban a szó és a gondolat.
– Be lehet csapni téged? – kérdeztem.
– Természetesen – válaszolta. – A saját adottságaimra hagyatkozom, úgy, ahogy te a tiédre. Megvannak a korlátaim. Neked is megvannak a tieid. Téged be lehet csapni, engem is.
– És mi van Istennel?
– Eh! – mondta viszolyogva. – Ha tudnád, mennyire nem helyénvaló ez a kérdés! El nem tudod képzelni, mennyire szükségem van rád! Fáradt vagyok – szólt némi felindulással. – Isten... hogy kíméletesen fogalmazzak, túl van azon, hogy be lehessen csapni. Neked adom a mai éjszakát és a holnapit. Nem foglak zaklatni, nem fogok cserkelni, ahogy te mondtad. De megkérdezhetem, hogy mit szándékozol tenni?
– Miért? Megkapom a két éjszakát, vagy nem kapom meg?
– Köztudottan kiszámíthatatlan vagy – mondta szélesen mosolyogva. Igen kellemes volt a mosolya. Ekkor tűnt fel még egy nyilvánvaló jellegzetessége: nemcsak az arányai voltak tökéletesek, de külső hibát is hiába kerestem volna rajta. Maga volt a megtestesült Átlagember.
Nem tudom, kiolvasta-e az agyamból ezt a megállapítást, de nem reagált rá. Csak várakozott udvariasan.
– Dora – mondtam. – Vissza kell mennem Dorához.
– Miért?
– Nem vagyok hajlandó további magyarázkodásra. Ismét meghökkentette a válaszom.
– Hát nem segítem próbálsz neki ebben a zűrzavarban, ami az apját veszi körül? Miért ne magyarázhatnál el egy ilyen egyszerű dolgot? Mindössze annyit akartam tudni, mennyire kötelezted el magadat, mennyit óhajtasz feltárni ennek a nőnek. A dolgok szövetére gondolok, hogy David kifejezését használjam. Vagyis hogy mi lesz ezzel a nővel, ha velem jössz?
Nem mondtam semmit. Sóhajtott.
– Na jó, több száz évig vártam rád. Mit számít még két éjszaka? Tulajdonképpen úgyis csak a holnap éjszakáról van szó. Holnapután alkonyatkor eljövök érted.
– Jól van.
– Adok neked egy kis ajándékot, ami majd segít, hogy higgyél bennem. Nem olyan egyszerű megértőbbé tenni téged. Tele vagy paradoxonokkal és ellentmondásokkal. Hadd adjak neked valami szokatlant.
– Adj.
– Tessék az ajándék. Nevezheted jelnek. Kérdezd meg Dorától, mi történt Mickey bácsi szemével. Kérd meg, mondja el az igazságot, amit Roger sose ismert.
– Ez úgy hangzik, mint egy spiritiszta szeánsz.
– Gondolod? Kérdezd meg.
– Rendben van. Mi az igazság Mickey bácsi szemével kapcsolatban? Hadd tegyek fel egy utolsó kérdést. A Sátán vagy, de nem vagy gonosz. Miért?
– Tökéletesen lényegtelen kérdés. Vagy hadd fogalmazzak talányosabban: számomra tökéletesen szükségtelen, hogy gonosz legyek. Majd meglátod. Ó, de fárasztó lesz ez nekem, hiszen annyi mindent kell látnod!
– De hát te ellensége vagy az Istennek!
– O, feltétlenül! Lestat, ha majd láttál mindent, amit meg kell mutatnom, ha hallottál mindent, amit el kell mondanom, ha majd szóltál Istennel, néztél az ő szemével és az enyémmel, akkor csatlakozol hozzám, mint azŐ ellensége. Ebben bizonyos vagyok. – Felállt. – Most megyek. Segítsek felállni a padlóról?
– Lényegtelen és szükségtelen – feleltem zsémbesen. – Hiányozni fogsz. – Elhűltem, hogy mi csúszott ki a számon.
– Tudom – felelte.
– Ne feledd, az egész holnapi éjszaka az enyém! – figyelmeztettem.
– Felfogod, hogy ha velem jössz, nem lesz nappal, és nem lesz éjszaka?
– O, ez nagyon kísértő! – mondtam. – De hát a kísértéshez nagyon értenek az ördögök. Gondolkoznom kell ezen, és tanácsot kell kérnem másoktól.
– Másoktól? – kérdezte, őszintén meglepve.
– Nem megyek el úgy a Sátánnal, hogy senkinek ne szólnék előtte – mondtam. – Te vagy a Sátán! Ördög és pokol, miért bíznék meg a Sátánban? Képtelenség! Te szabályok szerint játszol, valakinek a szabályai szerint. Mindenki úgy játszik. Én viszont nem ismerem a szabályokat. Nos, adtál választási lehetőséget, és én ezt választom. Két teljes éjszaka. Hamarabb nem. Addig hagyj békén! Esküdj meg!
– Miért? – kérdezte olyan türelemmel, mintha egy pukkancs gyerekkel beszélne. – Hogy ne kelljen félned a lépéseim hangjától?
– Meglehet.
– Mire jó az esküm, ha másban nem fogadod el az igazságot? – Úgy csóválta a fejét, mintha kótyagos halandó módra viselkednék.
– Hajlandó vagy megesküdni, vagy nem?
– Esküszöm – mondta, és a szívére tette a kezét, vagy oda, ahol a szívnek kellett volna lennie. – A legteljesebb őszinteséggel, természetesen.
– Köszönöm, sokkal jobban érzem magamat – mondtam.
– David nem hiszi el neked – mondta szelíden.
– Tudom – feleltem.
– A harmadik estén ide jövök vissza érted. – Jelentőségteljesen bólintott. – Vagy oda, ahol éppen vagy.
Még egyszer rám mosolygott, ugyanolyan ragyogóan, mint az előbb, aztán eltűnt.
Nem úgy, ahogy én szoktam, amikor emberi szemmel követhetetlen gyorsasággal elhúzok.
Ősemmivé vált.

 

 

Nyolc

 

Reszkető tagokkal feltápászkodtam, leporoltam a ruhámat, és különösebb álmélkodás nélkül megállapítottam, hogy a szobában olyan tökéletes a rend, mint mikor bejöttem. A tusára nyilvánvalóan egy másik tartományban került sor. De melyikben?
Ó, bár megtalálhatnám Davidét! Már három óra sem volt hátra a téli hajnalig. Haladéktalanul elindultam a keresésére.
Mivel nem olvashattam az elméjét, és nem szólíthattam, az egyetlen használható telepatikus eszközhöz folyamodtam: a halandók elméjét kezdtem pásztázni, hátha felbukkan bennük valamelyik ismertebb helyen.
Három sarkot se mentem, és máris vehettem az éles képét, amelyet ráadásul egy másik vámpír tudata sugárzott.
Behunytam a szememet, és minden szellemi erőmet bevetve létrehoztam az ékesen szóló kapcsolatot. A két vámpír másodperceken belül visszajelzett – David a másiknak a tudatával –, és felismertem a fás helyet, ahol tartózkodtak.
Az én időmben kívül esett a városon a Bayou út. Claudia és Louis, mikor meg akartak gyilkolni, a közelében dobták be a mocsárba a maradványaimat.
Most rendezett, nagy park volt a helyén, amelyet nappal vélhetőleg gyerekek és mamák töltöttek meg; volt benne múzeum, ahol időnként nagyon érdekes képeket lehetett látni; az éjszaka sötétségében pedig sűrű erdőt kínált.
Ebben a térségben nőtt New Orleans legöregebb tölgyeinek néhánya. Közepén végeláthatatlan, szép, keskeny lagúna kígyózott, amelyen festői híd vezetett át.
Ott találtam rá a két vámpírra a legsűrűbb sötétségben, távol a járt úttól. David ápolt és tip-top volt, mint rendesen: a másik volt, akitől elhűltem.
Armand volt az.
Fél térdét felhúzva, fiús lezserséggel ült a kőpadon, és a szokott ártatlansággal pillogott rám. Persze poros volt tetőtől talpig, hosszú bronzvörös haja loncsos csimbókokba csapzott.
Durva zsávolyruhájában, szűk nadrágjában, cipzáras zubbonyában bízvást halandónak lehetett nézni, talán afféle utcai vagánynak, bár az arca papírfehér volt, és még annál is simább, mint amilyennek utoljára láttam.
Engem valamiért babára emlékeztetett, padláson talált játékbabára, amelyiknek ragyogó barna üvegszemében enyhén rőtes pontok villódznak. Kedvem lett volna tisztára csókolni, kifényesíteni, hogy még sugárzóbb legyen.
– Mindig ezt akartad – mondta csendes mélabúval, minden komiszság nélkül. Hangjáról lekopott minden francia és olasz íz. – Amikor rám találtál az Aprószentek temetője alatt, akkor is parfümben akartál megfürdetni, hogy aztán hímzett ujjú bársonykabátot adhass rám.
– Igen – mondtam indulatosan –, és hogy megfésülhessem a hajadat, azt a gyönyörű, vörös hajadat. Nagyon mutatós vagy, te átkozott kis ördög, pont alkalmas arra, hogy ölelgessenek és szeressenek.
Miután egy percig farkasszemet néztünk, meglepetésemre fölállt, és ugyanakkor indult el felém, amikor én feléje. Hátrálhattam volna, de nem tettem. Összeölelkeztünk egy pillanatra. Hideg fonódott össze a hideggel, rideg a rideggel.
– Angyali gyermek! – mondtam, aztán egy merész – sőt talán kihívó – gesztussal összeborzoltam csapzott haját.
Armand, noha alacsonyabb nálam, nem látszott orrolni a mozdulatért. Sőt még mosolygott is, miközben megrázta a fejét, aztán hanyagul megigazította fürtjeit. Felemelte a jobbját, és ingerkedve beleöklözött a mellkasomba. Kérkedő keménységgel. Most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak.
– Már elfelejtettem a rosszat, ami köztünk volt – mondtam.
– Majd eszedbe jut – biztosított. – És nekem is. De mit számít, hogy mire emlékezünk?
– Igen – mondtam. – Megmaradtunk mind a ketten.
Halkan nevetett, megrázta a fejét, és egy pillantást vetett Davidre, amiből megállapíthattam, hogy nagyon jól – talán túlságosan is jól – ismerik egymást. Ez egyáltalán nem volt ínyemre. David az én Davidem, Armand az én Armand-om.
Leültem a padra.
– Szóval David ismertette veled az egész történetet – mondtam. David megrázta a fejét.
– Engedélyed nélkül nem, Kópé Királyfi – mondta kissé lenézőn. – Sose lett volna merszem. Armand kizárólag azért érkezett, mert aggódik érted.
– Valóban? – Felvontam a szemöldökömet. – Nos?
– Nagyon jól tudod te, miről van szó – felelte Armand. Olyan hanyag volt a tartása, amelyet csakis csavargásai közben sajátíthatott el. Már nem látszott templomi dísznek a zsebre vágott kezével. Kis nehézfiú.
– Már megint keresed magadnak a bajt – folytatta ugyanolyan ráérősen, ellenséges él nélkül. – Neked az egész világ sem elég. Sohasem lesz az. Úgy gondoltam, ezúttal megpróbálok beszélni veled, mielőtt fordul a kerék.
– Még egy ilyen lelkiismeretes őrangyalt! – gúnyolódtam. Szeme se rebbent.
– Az vagyok. Tehát szíveskednél közölni, hogy most mit tervezel?
– Gyertek, mélyebben be akarok menni a parkból – mondtam, és ők követtek. Halandó lépésekkel ballagtunk el a legvénebb tölgyekhez, ahol magasra nő az elvadult fű, itt még a legelszántabb hajléktalan se keresne magának nyugvóhelyet.
Találtunk magunknak egy kis tisztást a lávaömléshez hasonló, fekete gyökerek között. Csípős, tiszta szél fújdogált a közeli tóról, és egy darabig nem éreztük New Orleans aromáját, semmiféle városi szagot. Együtt voltunk hárman a téli hűvösségben.
– Elmondanád, mit tervezel? – kérdezte Armand újból. Hozzám hajolt, és váratlanul megcsókolt, akár egy gyerek. – Nagy bajban vagy. Mindenki tudja. – Zsávolyzubbonyán jéghidegek voltak a fémgombok, mintha alig néhány perce érkezett volna egy sokkal komiszabb télből.
Ma már tökéletesen tisztában vagyunk egymás képességeivel. Ugyanúgy nem kérdezném meg Armand-tól, hogy miként került ide, mint ahogy egy halandó férfit sem faggatnék a házaséletéről.
Sokáig néztem rá – közben David a földre heveredett, és a fűben könyökölve figyelt minket –, majd végül azt mondtam:
– Eljött hozzám a Sátán, és elhívott, hogy menjek vele, lássam a mennyet és a poklot.
Armand nem válaszolt, csak egy kicsit összehúzta a szemöldökét.
– Ugyanaz a Sátán – folytattam –, akiről, azt mondtam kétszáz éve, mikor te még hívő voltál, hogy nem hiszek benne. Legalább egy pontban igazad volt. A Sátán létezik. Találkoztam vele. – Davidre néztem. – Azt akarja, hogy legyek a segítője. Ezt az éjszakát és a következőt nekem adta, hogy tanácsot kérhessek. Felvisz a mennyekbe, aztán levisz a pokolba. Azt állítja, hogy nem gonosz.
David elfordította a tekintetét, és a sötétséget bámulta. Armand szótlan bűvöletben meredt rám.
Folytattam. Elmondtam mindent. Armand kedvéért elismételtem Rogernek és Roger kísértetének históriáját, aztán részletesen beszámoltam setesuta látogatásomról Doránál, a beszélgetésünkről, arról, ahogy otthagytam, majd a nyomomba szegődött Sátán háborgatásáról és a verekedésről.
Egyetlen részletet sem hallgattam el. Számítgatás nélkül megnyitottam elmémet, hadd lássa Armand, amit látnia kell. Miután befejeztem, visszaültem a fűbe.
– Nehogy olyat mondjatok, ami megalázó! – figyelmeztettem őket. – Ne kérdezzétek, miért menekültem el Dorától, vagy miért tálaltam ki neki az apjáról. Nem szabadulhatok Roger szellemétől, nem vethetem ki magamból apai szeretetét és irántam való barátságát. Ez a Memnoch pedig értelmes, nyájas modorú, és felettébb meggyőző lény. Ami küzdelmünket illeti, nem tudom, pontosan mi történt, annyit tudok, hogy elláttam egy kis gondolkozni valóval. Holnapután alkonyatkor visszatér, és ha nem hagy cserben az emlékezetem, márpedig nem szokott, akkor azt mondta, hogy megtalál, akárhol legyek.
– Ez világos – szólt Armand fojtottan.
– Nem örülsz a nyomorúságomnak, ugye? – kérdeztem megadó, megvert kis sóhajjal.
– Egyáltalán nem – válaszolta –, csak az a helyzet, hogy nem látszol igazán nyomorultnak ennek az új kalandnak a küszöbén. Csak egy kicsit gyanakszol jobban, mint mikor engedted, hogy az a halandó elpályázzon a testeddel, és ott hagyjon téged a magáéban.
– Nem, nem gyanakszom. Rettegek. Azt gondolom, hogy ez a Memnoch valóban a Sátán. Ha láttad volna a víziókat, te is a Sátánnak hinnéd. Nem a bűvölésről beszélek, bűvölni te is tudsz, Armand, velem is csináltad. En harcoltam azzal a dologgal! Van valamilyen lényege, amely képes beleköltözni az anyagi testbe. Hogy ő maga is anyagi, de testetlen, abban bizonyos vagyok. Mármost ami a többit illeti, lehet, hogy az csak varázslat. Célzott rá, hogy ugyanúgy űzi a bájolást, mint én.
– Ez egy angyal leírása – vetette oda David. – És ez bukott angyalnak állítja magát.
– A Sátánnak személyesen – töprengett Armand. – Mit akarsz tőlünk, Lestat? A tanácsunkat? Én a te helyedben nem követném önként ezt a szellemet.
– Miért mondod ezt? – kérdezte David, mielőtt kinyithattam volna a számat.
– Nézd, tudjuk, hogy léteznek földhöz kötött lények – felelte Armand –, amelyeket mi nem osztályozhatunk, nem határozhatunk meg és nem irányíthatunk. Tudjuk, hogy léteznek halhatatlanok, és léteznek az emlősöknek fajtái, amelyek embernek látszanak, holott nem azok. Ez a lény akármelyik lehet. Az pedig, ahogy téged környékez... a látomások, és ez az udvariasság – fölöttébb gyanús.
– Vagy az, vagy teljesen logikus – mondta David. – Ő a Sátán, tehát értelmes, mint mindig is feltételezted róla, Lestat, nem egy erkölcsi idióta, hanem igazi angyal, és együttműködést kíván tőled. Nem kényszerrel akar rávenni, hogy azt tedd, amit parancsolt. Az erőt csak a bemutatkozáshoz használta.
– Én nem hinnék neki – mondta Armand. – Mit jelent az, hogy segítséget kér tőled? Hogy párhuzamosan fogsz létezni itt ezen a földön és a pokolban? Nem, én kerülném, ha másért nem, a szókincse miatt, a képek miatt, amelyeket mutat. A neve miatt. Memnoch. Gonoszul hangzik.
– Ó, ez csupa olyan dolog, amiket többé-kevésbé én mondtam neked valaha!
– Sose láttam a saját szememmel a Sötétség Fejedelmét – szólt Armand. – Láttam babonás évszázadokat, a hozzánk hasonló démoni lények csodáit. Te valamivel többet láttál nálam. Abban igazad van, hogy amit mondtam, tőled hallottam, és most megismétlem: ne higgy a Sátánban, ne hidd, hogy az ő gyermeke vagy! Ugyanezt mondtam Louis-nak, mikor hozzám jött, nálam keresett magyarázatot Istenre és a mindenségre. Nem hiszek semmiféle Sátánban, és téged is figyelmeztetlek: ne higgy benne. Fordulj el tőle.
– Ami Dorát illeti – szólt közben David halkan –, botorul viselkedtél, ám a természetfölötti illemszabályok e sérelme talán még orvosolható.
– Kétlem.
– Miért?
– Hadd kérdezzek meg valamit... hiszitek-e, amit mondtam?
– Tudom, hogy igazat szólsz – felelte Armand –, de mint kifejtettem, én nem hiszem, hogy ez a lény a Sátán lenne, vagy elvinne magával mennybe és pokolba. Megmondom őszintén, ha ez igaz... akkor ez eggyel több ok rá, hogy ne menj vele.
Hosszasan néztem, belefúrva pillantásomat a magam kereste sötétségbe, próbáltam kifürkészni, mi a véleménye igazából, és megállapítottam, hogy őszinte. Nem találtam irigységet, régi sértődéseket, neheztelést, ravaszkodást. Armand régen túl volt rajtuk, már ha egyáltalán hurcolt magában ilyesmit valaha. Mert az is lehet, hogy csak én képzeltem róla.
– Meglehet – válaszolt a gondolatomra. – De azt jól látod, hogy őszintén és igazul szólok hozzád. Annyit mondok, hogy én nem bíznék e lényben, aki valaminő szóbeli egyetértést vár tőled.
– Hamisítatlan középkori elképzelés a szerződésről – mondta David.
– Vagyis? – kérdeztem érdesebb hangon mint akartam.
– Aki szerződést köt a Sátánnal – magyarázta David –, vállalja, hogy megtesz valamit neki. Armand ettől óv. Ne paktálj le vele.
– Úgy van – helyeselt Armand. – Roppantul gyanús, hogy ekkora erkölcsi feneket kerít a beleegyezésednek. – Ifjú arca fájdalmasan feldúltnak látszott, szép szeme fellángolt egy pillanatra a sötétségben. – Miért kell beleegyezned?
– Nem tudom, hogy ez fontos-e vagy sem – feleltem zavartan. – De igazad van. Magam is mondtam neki valami olyat, hogy tartsuk be a játékban a szabályokat.
– Beszélni akarok veled Doráról – mondta David fojtottan. – Sürgősen jóvá kell tenned, amit elkövettél, vagy legalább azt ígérd meg...
– Dorával kapcsolatban nem ígérek meg semmit. Nem tehetem.
– Lestat, ne pusztítsd el ezt a fiatal halandó nőt! – parancsolta David.
– Ha egy új tartományba kerültünk, ha a holtak lelkei szólhatnak velünk, akkor talán árthatnak is nekünk. Erre nem gondoltál?
Indulatosan felült. Csiszolt brit hangjával nehéz volt megőriznie a fegyelmezett illendőséget.
– Ne bántsd a halandó lányt! Az apja arra kért, hogy oltalmazd, nem arra, hogy intézz frontális támadást az ép esze ellen!
– Ne folytasd, David! Értem, mit akarsz mondani! Itt és most leszögezem, hogy ez egyedül az én dolgom. Egyedül is vagyok, egyedül ezzel a Memnoch nevű kreatúrával, a Sátánnal. Véreim vagytok, és igazi jó barátként viselkedtetek, ám úgy vélem, Dora az egyetlen, aki ebben tanácsot tud adni.
– Dora! – döbbent meg David.
– El akarod mondani neki ezt az egész mesét? – kérdezte Armand bátortalanul.
– Igen, ezt akarom. Dora az egyetlen, aki hisz a Sátánban. Uramisten, most hívőre van szükségem, szentre van szükségem, talán egy teológusra van szükségem! Ezért megyek Dorához.
– Perverz vagy, konok, és született romboló! – mondta David. Az ő szájából ez felért egy káromkodással. – Mindig annak kell történnie, amit te akarsz!
– Láttam rajta, hogy dühöng. Hirtelen felizzott benne minden, amiért oka volt megvetni, és én igazából semmit sem hozhattam fel a védelmemre.
– Várj! – kérlelt Armand szelíden. – Ez őrültség, Lestat. Olyan, mintha a Szibillához fordulnál. Azt akarod, hogy a lány játssza el neked az orákulumot. Tőle, egy halandótól várod, hogy megmondja, mit tégy?
– Ő nem közönséges halandó, ő más. Egyáltalán nem fél tőlem. Egy cseppet sem. Az égvilágon semmitől sem fél. Olyan, mintha egy más fajhoz tartozna, pedig ember. Armand, ő olyan, mint egy szent! Jeanne d'Arc lehetett ilyen, mikor vezérelte a hadat! Dora tud valamit az Istenről és a Sátánról, amit én nem.
– A hitről beszélsz, ami nagyon csábító! – mondta David. – Akárcsak Gretchennél, az apácánál, aki most dühöngő őrült!
– Néma őrült – helyesbítettem. – Egyetlen szót sem szól, ami nem imádság, legalábbis ezt írja az újság. De ne feledd, hogy amíg én nem jöttem, Gretchen nem igazán hitt az Istenben. Gretchen számára azonos a hit és az őrültség.
– Te sose tanulsz – állapította meg David.
– Mit tanuljak meg? – kérdeztem. – David, megyek Dorához. Ő az egyetlen, akihez mehetek. Különben sem maradhatnak a dolgok ennyiben közöttünk! Vissza kell mennem, és vissza is fogok. Armand, ígérj meg valamit. Ezt a Dorát én oltalmazó fényburokkal vettem körül. Egyikünk sem érhet hozzá.
– Magától értetődik. Nem fogom bántani kis barátnődet. Igazán megsértesz! – Látszott, hogy őszintén bánkódik.
– Elnézést – mondtam. – Tudom. De azt is tudom, mi a vér és mi az ártatlanság, és milyen ínycsiklandó lehet a kettő. És azt is tudom, mekkora kísértés nekem ez a lány.
– Akkor magadtól féltsed – háborgott Armand. – Mellesleg, mint te is tudomással bírsz róla, sose én szemelem ki az áldozataimat. Odaállok egy ház elé, és maguktól előjönnek, akik a karjaimba akarják vetni magukat. Dehogy bántom a lányt. Belőled a régi sértődöttség beszél. Azt képzeled, a múltban élek. Nem fogod fel, hogy minden korral megváltozom, amennyire képes vagyok. De mi a manót mondhat ez a Dora, ami segít rajtad?
– Nem tudom – mondtam –, de holnap hozzá vezet az első utam. Ha lenne még időm, ma mennék. David, ha velem történne valami, ha eltűnnék, ha... rád bízom Dora örökségét.
Bólintott.
– Szavamat adom, hogy messzemenően szem előtt fogom tartani a lány érdekeit, de ne menj el hozzá!
– Lestat, ha szükséged lenne rám... – kezdte Armand. – Ha ez a lény erővel akarna elhurcolni...
– Mit törődsz te velem? – kérdeztem. – A sok rossz után, amit veled tettem? Miért?
– Ó, ne légy már ilyen bolond! – kérlelt szelíden. – Te győztél meg annak idején arról, hogy a világ egy Sötétlő Erdő. Emlékszel egykori poéziseidre? Te mondtad, hogy nincs más igaz törvény az esztétikáén kívül: az az egyetlen, amelyre támaszkodni lehet.
– Igen, emlékszem, és attól félek, hogy igaz is. Mindig attól féltem, hogy igaz. Már halandó gyermek koromban is féltem tőle. Egy reggelen arra ébredtem, hogy nem hiszek semmiben.
– Nos, barátom – mondta Armand –, te káprázatosan tündökölsz a Sötétlő Erdőben. Úgy jársz-kelsz benne, mint a díszkertedben, és én, bolyongásaim közepette mindig visszatérek hozzád. Visszatérek, hogy láthassam árnyékodban vagy szemednek tükrében az erdő színeit, hallhassak legújabb hóbortjaidról és mániáidról. Mellesleg testvérek vagyunk, vagy nem?
– Miért nem segítettél a múltkor abban a zűrben, amikor testet cseréltem egy halandóval?
– Nem fogod megbocsátani, ha elmondom – válaszolta.
– Mondjad.
– Mert abban reménykedtem, és azért imádkoztam, hogy maradj a halandó testben, és mentsd meg a lelkedet. Úgy gondoltam, megkaptad a legnagyobb ajándékot: ember lettél ismét! Szívem megszakadt ekkora diadaltól. Nem avatkozhattam közbe. Nem tehettem.
– Gyerek vagy és bolond. Mindig az voltál. Vállat vont.
– Nos, látom, ismét kaptál egy esélyt, hogy kezdj valamit a lelkeddel. Okosan teszed, Lestat, ha összeszeded minden erődet és találékonyságodat. Nem bízom ebben a Memnochban. Sokkal kevésbé bízom benne, mint bármely emberi gonosztevőben, akivel a hús csapdájában kellett szembenézned. Ez a Memnoch nagyon távol látszik állni a mennyek országától. Miért bocsátanának be az ő társaságában?
– Kitűnő kérdés!
– Lestat – szólalt meg David –, ne menj Dorához! Emlékezz rá, mennyi nyomorúságtól kímélhetted volna meg magadat, ha megfogadod a tanácsomat!
Hát erre nagyon sok mindent lehetett volna válaszolni, mert az a tanács őt is megkímélhette volna attól, hogy az legyen, aki most, hogy átkerüljön ebbe a szép alakba, és én nem tudtam lelkifurdalást érezni, amiért itt van, elnyerte a testtolvaj trófeáját. Nem tudtam. Nem bírtam.
– Azt hiszem, a Sátánnak te kellesz – mondta Armand.
– Miért? – kérdeztem.
– Kérlek, ne menj Dorához! – intett David komolyan.
– Mennem kell, és már majdnem hajnal van. Szeretlek mindkettőtöket. Értetlenül, gyanakodva, tétován meredtek rám.
Az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem. Eljöttem.

 

 

Kilenc

 

Másnap este, ahogy felébredtem a padlás rejtekén, azonnal Dora keresésére indultam. Davidét és Armand-t nem akartam se látni, se hallani. Tudtam, hogy nem tarthatnak vissza attól, amit tennem kell.
Csak az a kérdés, hogyan tegyem? David és Armand akaratlanul igazolt valamit: azt, hogy nem vagyok teljesen őrült. Nem képzeltem, ami körülöttem történik. Lehet, hogy ezt-azt a fantáziám koholt, de nem mindent.
Mindenesetre úgy döntöttem, hogy Doránál drasztikus eljárást fogok alkalmazni, amelyet valószínűleg sem Armand, sem David nem helyeselne.
Mivel nagyon jól ismertem a szokásait és útvonalait, a nyomába szegődtem, amikor kilépett a Francia Negyedben a Chartres utcai tévéstúdió ajtaján. Az egész délutánt azzal töltötte, hogy elkészítette az egyórás műsorát, azután pedig a hallgatóit látogatta. Egy közeli bolt ajtajában várakoztam, amíg búcsút vett utolsó „nővéreitől” vagy híveitől. Ezek a felszabadult, nonkonformista fiatal nők, akik már kinőttek abból a korból, hogy lánynak lehessen nevezni őket, sziklaszilárdan hittek benne, hogy Dorával együtt megváltoztathatják a világot.
A nők elsiettek; Dora a másik irányba, a tér felé igyekezett, ahol az autója parkolt. Karcsúsított fekete gyapjúszövet kabátot viselt és a kedvenc összeállítását a tánchoz: fekete gyapjúzoknit, nagyon magas sarkú cipővel. Rövid fekete hajával rendkívül drámainak, törékenynek és iszonyúan sebezhetőnek tetszett a halandó hímek világában.
Mire észbe kapott, átöleltem a derekát. Olyan gyorsan emelkedtünk, hogy nem láthatott, nem hallhatott semmit. A füléhez hajoltam és belesúgtam:
– Velem vagy, és biztonságban vagy. – Aztán két karral magamhoz szorítottam, hogy ne ártson neki se a szél, se az utazásunk sebessége, és olyan magasra szálltam, amennyire mertem vinni ebben a semmivel sem takart állapotában, de közben is feszülten figyeltem, hogy rendesen működik-e a szíve és a tüdeje.
Éreztem, ahogy elernyed a karjaimban, vagy inkább az történt, hogy most sem rendült meg a bizalma. Ez is olyan megdöbbentő volt, mint őbenne minden. Arcát a kabátom szövetébe fúrta, mintha félne körülnézni, de valójában inkább az a gyakorlati megfontolás vezette, hogy a hidegtől meneküljön. Szétnyitottam a kabátomat, betakartam az egyik szárnyával, és mentünk tovább.
Az utazás tovább tartott mint számítottam; ezt a törékeny halandót egyszerűen nem vihettem túl magasra. Viszont egyáltalán nem olyan unalmas vagy veszélyes, mintha egy füstölgő, büdös és robbanással fenyegető repülőgépre szállunk.
Nem egészen egy óra múlva belül voltunk az Olimpiai Torony üvegajtaján. Úgy ocsúdott fel a karjaimban, mint aki mély álomból ébred. Ez elkerülhetetlen volt. Számos testi-lelki ok miatt elveszítette az eszméletét, de azonnal magához tért, amint a cipője sarka megérintette a padlót. Rám szögezte hatalmas bagolyszemét, aztán kinézett a Szent Patrikra, amely hajthatatlan fenséggel magasodott az utca másik oldalán.
– Gyere! – mondtam. – Elviszlek apád dolgaihoz! – A lifthez indultam. Követett, azzal a buzgósággal, amelyet a vámpírok beleálmodnak a halandókba, de sose kapják meg tőlük, mintha ez az egész egy csodás kaland lenne, és neki semmi, az égvilágon semmi oka sincs a félelemre.
– Nincs sok időm – mondtam a fölfelé repülő liftben. – Valami üldöz, és nem tudom, mit akar tőlem. De téged ide kellett hoznom, és gondoskodom róla, hogy épségben hazakerülj.
Elmagyaráztam, hogy nem ismerek háztetőre nyíló ajtókat a házban, nekem ez az egész épület új, különben ott hoztam volna be. Feszélyezett, hogy miután egy óra alatt átszeltünk egy földrészt, egy ilyen zörgő, kortyogó, csillogó felvonóba kell beszállnunk, amely a maga módján majdnem olyan csodálatos, mint a vámpírok repülni tudása.
A megfelelő emeleten kinyílt az ajtó. A kezébe nyomtam a kulcsot, és a lakás felé tereltem.
– Te nyisd ki. Ami bent van, mind a tied.
Egy pillanatig nézett, kissé összeráncolva a homlokát, aztán hanyagul beletúrt szélfújta hajába, a zárba tolta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
– Roger dolgai! – mondta, mihelyt először lélegezte be a lakás levegőjét.
Úgy felismerte szagról ezeket az ikonokat és ereklyéket, mint akármelyik régiségkereskedő. Aztán meglátta a folyosón, az üvegfal előtt a márványangyalt, és majdnem elájult.
Úgy tántorodott vissza, mintha számítana rá, hogy elkapom, és nem hagyom elesni. Csak az ujjaim hegyével tartottam, annyira féltem, hogy véletlenül felhorzsolom a bőrét.
– Uramisten! – mormolta. Szíve vadul vert, ám egészséges, fiatal szív volt, amely elképesztően bírta a terhelést. – Itt vagyunk! Igazat mondtál!
Eliramodott, mielőtt felelhettem volna, fürgén megkerülte az angyalt, és besietett a nagyobbik utcai szobába. Épp az ablak szintjéig értek a Szent Patrik toronycsúcsai. A szoba tömve volt formátlan csomagokkal, amelyeknek műanyag burkolatán átsejlettek a feszületek vagy a szentek szobrai. Wynken könyveit természetesen az asztalra helyeztem, de most nem akartam ezzel zaklatni Dorát.
Felém fordult. Éreztem, hogy vizsgál, mérlegel. Annyira érzékeny vagyok az ilyen vizsgálódásra, hogy azt hiszem, minden sejtembe be van drótozva a hiúságom.
Latinul mormolt valamit, de nem értettem, és nem ugrott be automatikusan a fordítás.
– Mit mondtál?
– Lucifer, a Hajnal Fia – súgta. Leplezetlen csodálattal bámult. Aztán ledobta magát egy nagy bőrfotelbe. Ez is egy olyan üzletembereknek készült, idegesítő bútor volt, de nagyon kényelmes. Dora még mindig nem vette le rólam a szemét.
– Nem, nem az vagyok! – tiltakoztam. – Én csak az vagyok, akinek mondtam magamat. Semmi több. De aki üldöz, az az.
– A Sátán?
– Igen. Most pedig figyelj, mert elmesélek mindent, és utána tanácsot kell adnod nekem. Mellesleg... – Körbe fordultam. Igen, ott a kartotékszekrény. – Az örökséged, minden, a pénzed, amiről nem tudsz, tiszta, adózott, becsületes pénz, ott van fekete iratgyűjtőkben, abban a szekrényben. Apád még a halála pillanatában is azt kívánta, hogy fogadd el ezt az egyházadnak. Ha elutasítod, nem biztos, hogy Isten akarata szerint cselekszel. Ne feledd, apád meghalt. Vére tisztára mosta a pénzt.
Hittem is ezt? Hát, Roger holtbiztosan azt akarta, hogy ezt mondjam.
– Roger mondta, hogy ezt mondjam – tettem hozzá, rendkívül magabiztos hangra törekedve.
– Megértelek – mondta. – Olyasmiért aggódsz, ami most nem igazán számít. Kérlek, gyere ide, hadd karoljalak át. Hiszen te reszketsz!
– Reszketek?!
– Meleg van itt, de úgy látom, te nem érzed. Gyere.
Eléje térdeltem, és hirtelen átöleltem, úgy, ahogy Armand-t. Homlokának támasztottam a homlokomat. Átfázott, de még a temetése napján sem lesz olyan hideg, mint én, egyetlen ember sem lehet olyan hideg. Úgy szívtam magamba a téli fagyot, mintha szivacsos márványból lennék. Gondolom, abból is vagyok.
– Dora, Dora, Dora! – súgtam. – Hogy szeretett téged, mennyire meg akart kímélni minden bajtól!
Erős volt a szaga, de én is erős voltam.
Leültem a szőnyegre, hogy felnézhessek rá. A fotel szélén kuporgott, hanyagul szétnyílt kabátjából kilátszott meztelen térde, és egy villanás az aranyszín sálból, sápadt arca sugárzóra pirult, és egy kicsit elvarázsoltnak tűnt, mintha ő se lenne ember.
– Még apád se volt képes igazán leírni szépségedet – mondtam. – Templomi szűz, erdők nimfája.
– Ezt apám mondta?
– Igen. Viszont a Sátán, ó, a Sátán azt mondta, hogy kérdezzek meg tőled valamit. Kérdezzem meg, mi az igazság Mickey bácsi szeméről! – Csak most jutott eszembe. Se Davidnek, se Armand-nak nem említettem, de mit számít most már?
Dora meghökkent. Kissé hátrább csúszott a székben.
– A Sátán mondta ezt?
– Ezt adta ajándék gyanánt. Azt akarja, hogy segítsek neki. Azt mondja, nem gonosz. Azt mondja, Isten az ő ellensége. Mindent el fogok mesélni, de ezeket a szavakat úgy adta, mint egy külön kis ajándékot, hogy is nevezzük New Orleansban? Prezentet? Ezzel akar meggyőzni, hogy az, aminek mondja magát.
Zavart kis mozdulattal a halántékához kapott, és a fejét csóválta.
– Várj! Az igazság Mickey bácsi szeméről? Biztos, hogy ezt mondta? Apám nem szólt Mickey bácsiról?
– Nem, és se a szívéből, se a lelkéből nem emeltem ki ehhez illő képet. A Sátán azt mondta, hogy Roger nem tudta az igazságot. Mit jelent ez?
– Apám nem tudta az igazságot – felelte Dora. – Sose tudta. Az anyja sose árulta el neki. Mickey bácsi a nagyanyám testvére volt. Nekem pedig az én anyám rokonsága – Terry családja – mesélte el, mi történt valójában. Apai nagyanyám gazdag asszony volt, aki a Szent Károly úton lakott egy gyönyörű házban.
– Ismerem azt a házat, mindent tudok róla. Roger ott ismerte meg Terryt.
– Igen, ott. Fiatalon még szegény volt a nagyanyám. Ír cseléd volt az anyja, aki sok más társához hasonlóan a Kertvárosban szolgált. Apám Mickey bácsija pedig az a laza fajta hapsi volt, akit sose izgatott a mások véleménye. Apám sose hallott Mickey bácsi valódi életéről. Anyai nagyanyám azért mesélte el, hogy én is lássam, milyen nevetséges, ha valaki, aki olyan mélyről jött, mint az apám, így nekiadja magát az előkelősködésnek.
– Értem.
– Apám szerette a nagybátyját. Még kisfiú volt, mikor Mickey bácsi meghalt. Mickey bácsinak farkastorka és üvegszeme volt. Emlékszem, mikor apám megmutatta a fényképét, és elmesélte, hogy veszítette el a szemét Mickey bácsi. Szerette a tűzijátékot, egyszer petárdával játszott, az egyik felrobbant egy konzervdobozban, és puff, a doboz szemen találta. Én mindig ezt hittem Mickey bácsiról, akit kizárólag fényképről ismertem. Mikor megszülettem, nagyanyám és a dédnagybátyám már nem élt.
– Aztán anyád családjától egészen mást hallottál.
– Anyai nagyapám zsaru volt. Mindent tudott Roger családjáról: tudta, hogy Roger nagyapja alkoholista volt, és többé-kevésbé az volt Mickey bácsi is. Továbbá Mickey bácsi fiatalkorában tipszter volt egy bukmékernél. Egyszer nem tette fel a kapott pénzt a lóra, hanem megtartotta magának, és szerencsétlenségére az a ló nyert.
– Értem.
– Mickey bácsi, aki nagyon fiatal volt, és el tudom képzelni, mennyire megijedt, a Korona bárban volt az ír Csatornánál.
– A Raktár utcán – mondtam. – Időtlen idők óta ott van az a kocsma. Talán már száz éve.
– Igen. Bejöttek a bukméker gorillái, és elvonszolták Mickey bácsit a kocsma hátuljába. Anyai nagyapám mindent látott, de nem léphetett közbe. Senki sem tehetett semmit. Nem akart. Nem mert. Szóval ezt látta a nagyapám. Összeverték és megrugdosták Mickey bácsit. Miattuk sérült meg a szájpadlása, azért beszélt úgy, mintha valami nem lenne rendben nála. És kirúgták a szemét. Elrúgták a padlón. Nagyapám mindig azt mondta, valahányszor elmesélte: „Dora, akár meg is lehetett volna menteni azt a szemet, de azok a hapsik ráléptek. Szántszándékkal ráléptek a ködszurkáló cipőjükkel.”
Elnémult.
– És Roger sose tudta meg ezt.
– Nincs élő ember, aki tudná – mondta. – Kivéve természetesen engem. Nagyapám meghalt. Tudomásom szerint senki sem él már azok közül, akik akkor ott voltak. Mickey bácsi az ötvenes évek elején halt meg. Roger többször kivitt a temetőbe a sírjához. Mindig szerette a kongó hangú, üvegszemű Mickey bácsit. Mellesleg, mint Roger mesélte, a népek általában kedvelték Mickey bácsit. Még anyám rokonsága is azt mondta róla, hogy aranyos ember. Éjjeliőr volt, mikor meghalt. A Raktár utcán lakott albérletben, a Baer-féle pékség fölött. Azt se tudták róla, hogy beteg, míg el nem vitte a kórházban a tüdőgyulladás. Roger sose tudta meg az igazságot Mickey bácsi szeméről, mert ellenkező esetben beszéltünk volna róla.
Ültem, töprengtem ezen a történeten, jobban megpróbáltam elképzelni, amit hallottam. Dorától nem jöttek képek, szorosan elzárta az elméjét, de a hangja maga volt az együttérző szánalom. Ismertem a Koronát. Ismerte azt mindenki, aki valaha is végigment a hírhedt háztömbök előtt, ahol az írek tanyáztak fénykorukban. Ismertem a bűnözőket, akik a ködszurkáló cipőjükkel széttaposnak egy szemgolyót.
– Ráléptek és szétnyomták – szólalt meg Dora, mintha olvasna a gondolataimban. – Nagyapám mindig azt mondta: „Meg lehetett volna menteni, ha azok a hapsik nem taposnak rá a ködszurkáló cipőjükkel.”
Hallgattunk.
– Ez nem bizonyít semmit – törtem meg a csendet.
– De bizonyítja, hogy a barátod vagy ellenséged ismer titkokat. Ezt bizonyítja.
– De azt nem bizonyítja, hogy ő a Sátán – vitatkoztam. – És miért választana pont egy ilyen történetet?
– Talán ott volt – felelte Dora keserű mosollyal. Ezen nevettünk egy kicsit.
– Azt mondtad, hogy a Sátán, de nem gonosz – nógatott. Annyira meggyőzőnek, fölényesnek és rettenthetetlennek látszott, hogy úgy éreztem, helyesen döntöttem, mikor tőle kértem tanácsot. Egy pillanatra se vette le rólam a szemét. – Meséld el, mit csinált ez a Sátán! – parancsolta.
Elmeséltem mindent. Ehhez azt is el kellett mesélnem, hogyan követtem apjának lába nyomát. Elmondtam, hogy a Sátán miként követett engem. Végigvettem az összes részletet, úgy, mint Davidnek és Armand-nak, és ezekkel a furcsa szavakkal fejeztem be:
– Én mondom neked, hogy bárki legyen is ez, álmatlan esze van és falánk jelleme! És ez így igaz! Amikor először jellemeztem, a semmiből ugrottak elő ezek a szavak. Nem tudom, elmémnek melyik zuga érzett rájuk, de ez így igaz!
– Ismételd csak el – mondta. Megtettem.
Mély hallgatásba süppedt. Szeme elkeskenyedett, állat öklére hajtotta.
– Lestat, valami képtelenséget szeretnék kérni tőled. Hozass valami ennivalót. Vagy szerezz egy kis ételt és italt. Ezen gondolkoznom kell.
– Mit parancsolsz? – pattantam fel.
– Mindegy. Étel legyen. Tegnap óta nem ettem. Nem akarom, hogy az akaratlan böjt eltorzítsa a gondolataimat. Menj, szerezz valami étket, és hozd ide. Én addig imádkozom, gondolkozom, és járkálok apa dolgai között. Az ugye nem fenyeget, hogy ez a démon hamarabb visz el, mint ígérte?
– Annyit tudok, amennyit elmondtam. Nem hinném. Megyek ételért és italért.
Tüstént távoztam, halandók módján hagytam el a tornyot, és kerestem egy olyan zsúfolt belvárosi éttermet, ahonnan el lehet hozni a bedobozolt vacsorát. Vásároltam több palack márkás, tiszta ásványvizet is, amilyet mostanában szeretnek a halandók. Magamhoz öleltem a batyut, és ráérős léptekkel hazafelé indultam.
Már nyílt előttem a lift ajtaja, amikor rádöbbentem, milyen furcsán viselkedem! Én, a kétszáz éves, gőgös, vérengző fenevad bevásárolni megyek, csak mert egy halandó lány erre kért!
Persze, voltak enyhítő körülmények. Elraboltam és ide hurcoltam több száz mérföldről. Szükségem van rá! A fenébe, szeretem!
Ebből a hétköznapi incidensből azt tanultam, hogy Dorában megvan az a hatalom, ami gyakori a szenteknél: rá tud venni másokat az engedelmességre. Szó nélkül rohantam, hogy ennivalót szerezzek neki, sőt boldogan, mintha megtisztelne a kérésével.
Bevittem az ételt a lakásba, és letettem az asztalra.
Addigra a szobákat átitatta Dora kevert aromája, legfőképpen a menstruációjáé, a lába között felgyülemlő, különleges, parfümös véré. A hely az ő illatát lehelte.
Addig szerettem volna habzsolni belőle, míg össze nem esik, de elfojtottam a vágyat.
Ujjait összekulcsolva kuporgott a fotelben, és maga elé bámult. A padlón kinyitva hevertek a fekete iratgyűjtők. Tehát már tud az örökségről, vagy legalábbis fogalma van róla.
De nem a mappákat nézte, és egy cseppet sem látszott meglepődni a visszatérésemen.
Olyan álmatagon őgyelgett az asztalhoz, mintha nem tudna kiszakadni a révedezésből. Közben feltúrtam a lakás konyhafiókjait tányér és evőeszköz után, találtam rozsdamentes kést és villát, ami csak mérsékelten volt ronda, és egy porcelántányért. Eléje tettem, aztán feltálaltam a gőzölgő ételeket, húst, zöldséget, efféléket, meg valami édes katyvaszt. Olyan idegenek voltak, mintha nem is tartózkodtam volna nemrég emberi testben, és nem kóstoltam volna halandótáplálékot. Nem akartam arra az élményre gondolni.
– Köszönöm – mondta szórakozottan, rám se nézve, – Angyal vagy. – Felbontott egy palack vizet, és mohón kiitta.
Bámultam a torkát, mialatt ivott. Megtiltottam magamnak, hogy másképp gondoljak rá, mint szeretettel, de a szaga egymagában elég volt, hogy világgá menjek tőle.
Ez az, fogadkoztam. Ha úgy érzem, hogy nem bírok uralkodni a vágyon, elmegyek innen.
Közömbösen, szinte gépiesen evett. Egyszer csak rám nézett.
– Ó, bocsáss meg! Foglalj helyet, kérlek. Te nem ehetsz, ugye? Nem bírod ezt a fajta táplálékot.
– Nem – mondtam –, de leülni leülhetek.
Mellé ültem, és igyekeztem nem lesni rá, vagy nem szívni be a szagát mélyebben, mint amennyire szükséges. A fehér eget bámultam a szoba másik végében, az üvegen túl. Nem tudom, havazott-e most, de havaznia kellett, mert nem láttam mást, csupán fehérséget. Igen, ez vagy azt jelenti, hogy New York nyomtalanul eltűnt, vagy azt, hogy esik a hó.
Nem egészen hat és fél perc alatt felfalta az ételt. Még senkit se láttam ilyen gyorsan enni. Leszedte az asztalt, és mindent kivitt a konyhába. El kellett vonnom a háztartási munkától, vissza kellett vinnem a szobába. Ez azt is lehetővé tette, hogy megfogjam törékeny, meleg kezét, és nagyon közel legyek hozzá.
– Mit tanácsolsz?
Leült, összeszedte a gondolatait.
– Azt hiszem, nem sokat veszíthetsz, ha együttműködsz ezzel a lénnyel. Az nyilvánvaló, hogy bármelyik pillanatban elpusztíthatna. Sok eszköze van. A házadban aludtál, holott már tudtad, hogy ő, az Átlagember, ahogy nevezed, tudomással bír a helyről. Látni való, hogy fizikai szinten nem félsz tőle, és birodalmában képes voltál annyi erőt kifejteni, hogy ellökd magadtól. Mit kockáztatsz az együttműködéssel? Tételezzük fel, hogy el tud vinni a mennybe és a pokolba. Még akkor is megtagadhatod a segítségedet, nem? Még akkor is mondhatod, hogy az ő választékos fogalmazásával éljek: „Nem a te szempontodból látom a dolgokat”.
– Azt akarom mondani, hogy ha meg is nyitod magadat annak, amit mutatni akar, ez nem azt jelenti, hogy el is fogadod őt, igaz? Épp ellenkezőleg, neki kell elérnie – legalábbis így tűnik –, hogy az ő szemével láss. A szabályokat pedig úgyis akkor szeged meg, amikor akarod.
– Úgy érted, nem ugrathat be a pokolba?
– Viccelsz? Azt hiszed, Isten hagyná, hogy az embereket beugrassák a pokolba?
– Dora, én nem vagyok ember. Vagyok, aki vagyok. Nem óhajtom párhuzamba állítani változatos jelzőimet Istennel. Gonosz vagyok, nagyon gonosz. Én csak tudom. Azóta az vagyok, hogy emberhalálból élek. Káin vagyok, a testvérgyilkos.
– Ebben az esetben Isten akkor küldött volna a pokolra, amikor akar. Nem így van?
Megráztam a fejemet.
– Bár tudnám! Bár tudnám, miért nem tette! Bár tudnám! Azt mondod, hogy itt két hatalom áll szemben egymással?
– Egyértelműen.
– És hogy átverésre gyanakodni babonaság lenne.
– Pontosan. Ha felmész a mennybe, ha beszélsz Istennel... – Elhallgatott.
– Vele mennél, ha téged kérne, hogy segíts, ha neked mondaná, hogy nem gonosz, csak ellensége Istennek, hogy képes megváltoztatni a gondolkozásodat?
– Nem tudom – felelte. – Talán. Ragaszkodnék az egész kísérlet alatt a szabad akaratomhoz, de nagyon valószínű, hogy mennék.
– Épp erről van szó. A szabad akaratról. Most veszítem el az akaratomat és az eszemet?
– Úgy veszem észre, hiánytalanul megvan mind a kettő, és hozzászámíthatod még az iszonyú, természetfölötti erődet.
– Te érzed bennem a gonoszt?
– Nem. Túl szép vagy te ahhoz.
– De kell, hogy legyen bennem valami rothadt és elvetemült, amit te is érzel és látsz!
– Vigaszt akarsz, de azt én nem adhatom meg – mondta. – Nem, nem érzek ilyet. Elhiszem, amiket mondtál.
– Miért?
Hosszasan töprengett, aztán felállt, és az ablakhoz ment.
– Kérést intéztem a természetfölöttihez – mondta. A mélyben nézett valamit, talán a székesegyház tornyait. Onnan, ahol álltam, nem láthattam jól. – Arra kértem, hogy küldjön nekem egy látomást.
– És úgy véled, hogy én lehetek a válasz.
– Lehetséges. – Megfordult, rám nézett. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindez Dora miatt történik, amiatt, amit Dora akar. Végül is ez a dolog veled történik. De látomást kértem, a csodás események sorozatát kaptam válaszul, és igen, hiszek neked, ugyanúgy, mint ahogy hiszek Isten létezésében és jóságában.
Elindult felém, óvatosan kerülgetve a szétszórt iratgyűjtőket.
– Egyikünk sem jelentheti ki, hogy Isten megengedi a gonoszságot.
– Igen.
– Vagy hogy ő szabadította rá a világra. Ám világszerte sok millióan vagyunk – a Könyv Népei, muzulmánok, zsidók, katolikusok, reformátusok, Ábrahám ivadékai – akiknek meséiben és bölcseletében mindegyre felbukkan a gonoszság, a Sátán, az elképzelés, miszerint Isten eltűri egy, hogy a barátod kifejezésével éljek, ellenség létezését.
– Igen. Ellenség. Pontosan így mondta.
– Én bízom Istenben – mondta Dora.
– Azt mondod, hogy nekem is azt kellene tennem?
– Mit veszítenél vele? – kérdezte. Nem válaszoltam.
Járkált és töprengett, fekete haja cakkosan hullott az arcába, feketébe burkolt, hosszú lába fájdalmasan vékonynak, mégis kecsesnek tetszett járás közben. Fekete kabátját rég ledobta, és most láttam, hogy egyetlen szál, vékony fekete selyemruhát visel alatta. Ismét megcsapott vérének, a titkos, illatos nőstényvérnek a szaga.
Elfordítottam a tekintetemet.
– Azt tudom, hogy én mit veszíthetnék egy ilyenen – mondta. – Ha hiszek Istenben, és nem lenne Isten, bele is halhatnék. A halálos ágyamon kellene rádöbbennem, hogy eltékozoltam az egyetlen igazi élményt, amely valaha megadatott számomra.
– Igen, én is így gondolkoztam halandó koromban. Nem fogom arra pocsékolni az életemet, hogy olyasmiben higgyek, ami bizonyíthatatlan. Ismerni akartam mindent, amit látnom, ereznem, ízlelnem szabad.
– Pontosan. De nézd, a te helyzeted más. Vámpír vagy, tehát teológiai értelemben démon, a magad módján rendkívüli erejű, és nem halhatsz meg természetes halállal. Tehát előnyben vagy.
Ez elgondolkoztatott.
– Tudod, mi történt a mai napon a világban? – kérdezte Dora. – Csak ezen az egy napon? Mindig így kezdjük az adásunkat: tudod, hány ember halt meg Boszniában? Oroszországban? Afrikában? Hány összecsapás volt, hány gyilkosságot követtek el?
– Értem, mit akarsz mondani.
– Ezt akarom mondani: fölöttébb valószínűtlen, hogy ennek a lénynek hatalmában állna bármibe is beleugratni téged. Úgyhogy vágj bele! Mutassa csak meg, amit ígért. És ha nincs igazam... ha becselez téged a pokolba, akkor iszonyú hibát követtem el.
– Dehogy követtél, csak megbosszultad apád halálát. Ám abban egyetértek veled, hogy a beugratósdi túl pitiáner ehhez a dologhoz. Az ösztöneimre fogok hallgatni, és mondok még valamit erről a Memnochról, a Sátánról, amin talán meg fogsz lepődni.
– Hogy kedveled? Tudom. Egész idő alatt tudtam.
– Hogyan lehetséges? Magamat nem kedvelem, azt, ugye, tudod? Persze imádni imádom és bálványozni fogom magamat holtom napjáig, de nem kedvelem.
– Mondtál valamit tegnap este. Azt mondtad, hogy ha szükségem lenne rád, szólítsalak a gondolataimmal, a szívemmel.
– Igen.
– Tedd ugyanezt. Ha elmész ezzel a kreatúrával, és szükséged lesz rám, szólíts engem. Hadd fogalmazzak így: ha nem léphetsz le a saját akaratodból, és szükséged lesz a közbenjárásomra, kiálts hozzám! Meg fogom hallani, és én majd a mennyekhez kiáltok érted. Nem igazságért, hanem irgalomért. Megígéred ezt?
– Magától értetődik.
– Most mit fogsz tenni? – kérdezte.
– Veled töltöm a hátralevő órákat, az ügyeiddel foglalkozom. Gondoskodom róla, halandó szövetségeseim segítségével, hogy ne eshessek bajod ezek miatt az ingóságok miatt.
– Apám már megtette – mondta Dora. – Nekem elhiheted, hogy nagyon fortélyosan álcázta a szálakat.
– Csakugyan?
– A szokott zsenialitásával gondoskodott róla, hogy a rám testált vagyonnál nagyobb pénz jusson az ellenségei kezére, akiknek így nem kell kutatniuk senki után. Amint megtudják, hogy halott, rögtön rávetődnek arra, ami hozzáférhető.
– Biztos?
– Kétség nem fér hozzá. A saját dolgaidat szedd rendbe ma este. Értem nem szükséges aggódnod. Magaddal törlődj, hogy készen állj az utazásra.
Sokáig néztem az asztal mellől, ahogy állt ott, az üvegnek háttal. Fehér arcát kivéve olyan volt, akár egy tusrajz.
– Van Isten, Dora? – suttogtam. Hányszor mondtam már ki ezeket a szavakat! Gretchennek is föltettem ezt a kérdést, amikor hús és vér voltam a karjaiban.
– Igen, Lestat, van Isten – felelte. – Légy efelől egészen nyugodt. Talán olyan hangosan és olyan hosszasan imádkoztál hozzá, hogy végre fölkeltetted a figyelmét. Néha azon töprengek, hogy nem tudatosan süket-e a sírásunkra, nem szándékosan dugja-e be a fülét!
– Hagyjalak itt, vagy vigyelek haza?
– Hagyjál. Soha többé nem akarok így utazni. Hátralevő életem egy kiadós részét azzal fogom tölteni, hogy megpróbálok pontosan emlékezni rá, és nem fog sikerülni. New Yorkban akarok maradni, az apám ingóságai között. Ami a pénzt illeti, a te megbízatásod lejárt.
– Tehát elfogadod az ereklyéket, a vagyont.
– Igen, természetesen elfogadom. Roger becses könyveit – kedves eretnekjét, Wynken de Wildét – addig őrzöm, amíg eljön az ideje, hogy meg lehessen mutatni őket másoknak.
– Kívánsz tőlem még valamit? – kérdeztem.
– Hogy gondolod... hogy gondolod, te szereted Istent?
– Egyáltalán nem.
– Miért mondod ezt?
– Hogy szerethetném? – kérdeztem. – Hogy szeretheti bárki is őt? Mit mondtál az előbb a világról? Nem látod, hogy mindenki gyűlöli Istent? Nem arról van szó, hogy Isten meghalt a huszadik században; az van, hogy mindenki gyűlöli! Legalábbis én így gondolom. Memnoch talán ezt próbálja elmondani.
Dora meghökkent. Bánatosan, csalódottan ráncolta a szemöldökét. Mondani akart valamit. Olyan mozdulatot tett, mint aki láthatatlan virágokat szed a levegőből, talán hogy megmutassa a szépségüket.
– Nem, én gyűlölöm őt – mondtam. Dora keresztet vetett, és összetette a kezét.
– Értem imádkozol?
– Igen – felelte. – Ha nem látlak többé a mai éjszaka után, ha soha nem lesz egy csipetnyi bizonyítékom, hogy itt voltál velem, vagy ezek a dolgok elhangzottak, már akkor is megváltoztattál. Te vagy az én csodám; hatalmasabb tanúbizonyság vagy, mint ami embermillióknak valaha adatott. Nemcsak a természetfölöttit, a titokzatosat, a csodálatosat bizonyítod, de pontosan azt, amit hiszek!
– Értem. – Mosolyogtam, olyan logikus, szimmetrikus és igaz volt az egész. Őszintén mosolyogtam, aztán megráztam a fejemet. – Nagyon nem szívesen hagylak most magadra.
– Menj! – Ökölbe szorította a kezét. – Kérdezd meg Istentől, mit akar tőlünk! – mondta haragosan. – Igazad van: gyűlöljük őt! – Szeme, amelyben fellángolt, majd kihunyt az indulat, a szokottnál is nagyobbnak és fényesebbnek látszott a könnyek sós hártyájától.
– Isten veled, drágám! – mondtam. Olyan rendkívüli volt, ami történt, olyan fájdalmas.
Kimentem a sűrű hóesésbe.
A fenséges Szent Patrik kapuját bekulcsolták és elreteszelték. Megálltam a lépcső aljában, felbámultam az Olimpiai Toronyra. Vajon lát-e Dora, ahogy itt fagyoskodom, és arcomat puha, kitartó, könyörtelen, szépséges ostorral veri a havazás?
– Jól van, Memnoch! – mondtam. – Nem szükséges tovább várni. Most jöjj, ha akarsz!
Tüstént meghallottam a lépéseket!
Mintha az Ötödik sugárút szörnyű szakadékában kongtak volna, Bábel förtelmes tornyai között. Egynek éreztem magamat a viharral. Forogtam körbe-körbe. Sehol egy halandó.
– Memnoch! Sátán! – ordítottam. – Készen vagyok! Azt hittem, meghalok a félelemtől.
– Bizonyítsd az álláspontodat, Memnoch! Ezt kell tenned! – kiáltottam.
A lépések hangosodtak. Ó, előveszi a legjobb trükkjeit!
– Emlékezz, rá kell bírnod, hogy a te szempontodból lássak! Ezt ígérted!
Szél támadt, de hogy honnan, azt meg nem mondhatom. Megdermedt, kiüresedett az óriási város, a sírom. A hó sűrűbben kavargott a székesegyház előtt. A tornyok elhalványodtak.
– Jól van, szerelmesem! – mondta mellettem behízelgő, testetlen hangja. – Akkor kezdjük!

 

 

Tíz

 

Benne voltunk a forgószélben, és a forgószél egy alagút volt, ám a belsejében olyan csend honolt, hogy hallottam a saját lélegzésemet. Memnoch, aki a karjában vitt, olyan közel volt, hogy láttam sötét arcélét, éreztem arcomon sörényének érdességét.
Most nem az Átlagember volt, hanem a gránitangyal; a szárnya, amelybe burkolóztunk az orkán ellen, olyan hatalmas, hogy nem láttam a végét.
Miközben kitartóan emelkedtünk, látszólag mentesen a nehézkedés vonzásától, két dolgot érzékeltem. Az egyik az volt, hogy lelkek miriádjai vesznek körül. Lelkeket mondok, de mit láttam? Alakokat a forgószélben, hiánytalanokat, emberszabásúkat, de láttam testetlen arcokat is, amelyekben ugyancsak felismerhetők voltak a szellemlények, és nagyon halkan hallottam hangjukat – suttogást, sikolyt, vonítást – a szél zúgásában.
Már nem fájtak a hangok, mint először. Úgy keringtek körülöttünk, mintha fölfelé süvítő kettősünk szolgálna nekik tengelyül; kürtőjük hol összeszűkült, annyira, hogy csaknem hozzánk értek, máskor váratlanul kiszélesedett, majd elkeskenyedett megint.
Másodiknak azt érzékeltem, hogy Memnochból elszivárgóit a feketeség. Arcéle kivilágosodott, már-már áttetszővé lett; laza, jellegtelen öltözéke szintúgy; a sátáni sötét kecskeköröm helyén egy termetes ember lábát láthattam. A szennyes füstgomoly eltűnt, és a fényt visszaverő, meleg, hajlékony, élő kristály lett belőle.
Szavak csapódtak az agyamba, látomások, próféciák, versek bibliai foszlányai, de most nem volt időm, hogy értékeljem, elemezzem, emlékezetembe véssem őket.
Memnoch olyan hangon szólott hozzám, amelyet nem lehetett füllel hallani, habár fölismertem benne az Átlagember színtelen beszédét.
– A mennyekbe nehéz belépni előkészület nélkül; elhűlsz és összezavarodsz majd attól, amit látni fogsz. De ha nem ezt nézed meg először, mindvégig utána sóvárogsz majd, miközben disputálunk, ezért elviszlek a kapuig. Tudd meg, a nevetés, amit hallasz, nem nevetés, hanem maga az öröm. Azért hallod nevetésnek, mert a boldogság önkívülete ezzel a hanggal érzékelhető az anyag számára.
Alighogy kimondta az utolsó szót, egy kertben találtuk magunkat. Egy hídon álltunk, egy patak fölött. A fény annyira elvakított, hogy egy pillanatra behunytam a szememet, és már azt gondoltam, megtalált naprendszerünk csillaga, mindjárt el fog égetni, úgy, ahogy a vámpírt kell. Élő fáklya lesz belőlem, aztán örökre kihamvadok.
Ám ez a sehonnan sem érkező, mindent átitató fény maga volt a jóság. Kinyitottam a szememet, és rögtön láttam, hogy ismét lények százai vesznek körül. Lények köszöntötték egymást a patak partjain és mindenfelé, ölelkeztek, csevegtek, sírtak, kiáltoztak. Alakjuk most is sokféle változatot mutatott. Az egyik olyan tömör volt, hogy elmehetett volna egy földi város utcáján, a másikból egyetlen óriás arckifejezés látszott, a harmadikban a fény és az anyag szemcséi örvénylettek. Voltak teljesen áttetszők. Voltak láthatatlanok, csak én tudtam, hogy ott vannak. Számba sem lehetett venni őket.
A helynek nem voltak határai. A patak vize tündökölve verte vissza a fényt, a fű olyan harsogó zöld volt, mintha most születne. Ilyen zöldet csak rajzfilmekben lehet látni!
Megfordultam, hogy lássam, milyen Memnoch ebben az új fényformájában. Szöges ellentéte volt a sötét angyalnak, ám arcának határozott rajza a gránitszobor vonásait őrizte, és ugyanúgy ráncolta a szemöldökét. Aki el akarja képzelni, nézze meg William Blake angyalait és ördögeit. Ez az arc túl volt az ártatlanságon.
– Most bemegyünk – mondta.
Akkor vettem észre, hogy két kézzel kapaszkodom beléje.
– Hát ez nem a mennyország? – kiáltottam földi beszéddel.
– Nem – mosolygott Memnoch, és átterelt a hídon. – Ha bemegyünk, erősnek kell lenned. Ne felejtsd el, a földi testedben vagy, legyen ez bármilyen szokatlan, és érzékszerveidet meg fogják rohanni a benyomások. Amit látni fogsz, nem viseled majd olyan jól, mintha angyal lennél, vagy halott, vagy az én hadnagyom, aki akaratom szerint lészesz.
Nem volt idő a vitatkozásra. Átsiettünk a hídon, és feltárult előttünk egy óriási kapu. Nem láttam a falak tetejét.
A hang fölerősödött, ránk borult. Valóban olyan volt, akár a kacaj, és csillogó, fénylő hullámokat vetett, csak ennek a nevetésnek dallama volt, mintha a boldogok a kacagásukkal zsoltárokat is zengedeznének.
Az, amit láttam, ugyanúgy lenyűgözött, mint a hangok.
Ez volt a legnépesebb, legforgalmasabb, legmozgalmasabb, legfenségesebb hely, ami valaha a szemem elé tárult. A nyelvnek a szinonimák kifogyhatatlan sokaságára van szüksége a szépséghez, ám a szem láthatja, amit a nyelv nem mondhat el.
Itt is emberalakok nyüzsögtek minden talpalatnyi helyen, fénnyel eltelt emberek; volt kezük, lábuk, ragyogó arcuk, hajuk, változatos öltözékük, bár a ruha itt nem látszott jelentőséggel bírni. Csoportosan vagy magányosan sétálgattak az ösvényeken, összeborultak, ölelkeztek, kézen fogták egymást.
Fordultam jobbra, fordultam balra, fordultam körbe-körbe, és mindenütt ezeknek a lényeknek a sokaságát láttam elmerülni a társalgásban vagy disputában, vagy a közlés valamilyen nemében. Voltak, akik csókolóztak és ölelkeztek, mások táncoltak. Csoportjaik ide-oda sodródtak, alakzataik szüntelenül átrendeződtek, zsugorodva és tágulva.
Igazi misztérium volt a rendezetlenségnek és a rendnek ez a kombinációja. Nem nevezhettem káosznak, sem zűrzavarnak, nem kísérte kakofónia, egy nagy és végső egyesülés boldogsága zengett belőle. A végsőn azt a folyamatosan kibontakozó valamit értem, a szakadatlan kinyilatkoztatás csodáját, a szüntelenül növekvő megértést, amelyben osztozott minden résztvevő: azok, akik siettek, azok, akik álmatagon andalogtak, sőt azok is, akik csak üldögéltek ölbe tett kézzel hegyen-völgyön, az erdőkben, az ösvényeken, az egymásból sarjadzó építményekben, amelyeknek földi mását nem láttam soha.
Házakhoz foghatóan földi dolgokkal nem találkoztam, sőt még palotákkal sem. Ezek a díszítéssel agyonzsúfolt épületek kimondhatatlanul hatalmasabbak voltak, a kertbelihez hasonlóan tündöklő fény töltötte meg őket, és indaként ágaztak ki belőlük a lépcsők. Felületeik olyan változatosak voltak, hogy egyetlenegyet el tudtam volna nézegetni éltem fogytáig.
Nincsenek szavaim az egyidejű érzékelésre, ezért képsorokban kell beszélnem. Részekre kell hasogatnom ezt a tündöklő, határtalan tartományt, hogy az én gyarló fényem átfoghassa az egészet.
Voltak boltívek, tornyok, csarnokok, erkélyek, kertek, széles mezők, erdők, patakok. Egyik tér a másikba olvadt, míg bejártam őket, Memnoch ölelő karjának biztonságában. Hol egy látványos szépségű szoborba feledkeztem bele, hol egy virágzuhatagba, hol egy óriási fába, amely ágaival a felhőtlen kékséget ostromolta, és ő újra és újra elfordított tőlük, mintha attól féltene, hogy a kötélen, amelyen járnom kell, elveszíthetem egyensúlyomat.
Felváltva kacagtam és sírtam, vagy a könnyeimen át nevettem, és egész testem reszketett a felindulástól. Bámészkodtam Memnoch válla fölött, fickándoztam a szorításában, mint egy kisgyerek, hogy elkaphassak egy pillantást, vagy jobban lássam a csoportminták változó mozgását. Hirtelen egy hatalmas csarnokban találtuk magunkat.
– Hú, ha David láthatná ezt! – rikkantottam. Könyvek, tekercsek végeláthatatlan sokasága! Mindet kitárták, hogy csak olvasni kelljen őket, és ez egyáltalán nem zavart, és nem tűnt értelmetlennek!
– Ne nézd, mert úgyse fogsz emlékezni rá! – figyelmeztetett Memnoch, és rálegyintett a kezemre, mint egy kisgyerekére, amikor el akartam kapni egy tekercset, amire valami elképesztő magyarázatot írtak az atomokról, a fotonokról és a neutrínókról. Igaza volt, mert a tudás azonnal elillant belőlem. A kert a végtelenbe nyúlt, és én egyensúlyomat vesztve borultam Memnoch vállára.
Letekintettem a földre, és tökéletes virágokat láttam, olyanokat, amilyenek a földi virágok eszményei lehetnek. Nem tudom másképp leírni a szirmok, a fészkek, a színek tökéletességét. Hirtelen nem is tudtam, vannak-e a mi színképünkben ilyen árnyalatok.
Mert nem gondolom, hogy a szivárvány lenne a határ! Azt hiszem, léteznek más törvények is. Vagy csak az én szemem lett nyitottabb a színskálára; meglátott olyan kombinációkat is, amelyek a földi kémia szerint nem érzékelhetők.
Annyira felerősödtek a nevetés, a dalolás, a csevegés hullámai, mintha el akarnák árasztani az összes érzékemet. Váratlanul úgy éreztem, megvakítanak a hangok, miközben a fény feltár előttem minden részletet.
– Zafír! – kiáltottam, nevet keresve a körülöttünk hajladozó nagy levelek zöldeskék színének. Memnoch mosolyogva bólintott, és újból lefogta a kezemet, mielőtt megérinthettem volna a mennyországot, megmarkolhattam volna valamelyik nagyszerűséget.
– De hát nem is árthatnék neki! – Elképzelhetetlen, hogy itt bárki is bántani akarjon bármit, legyen az égbe nyúló tornyokkal megtűzdelt kristályfal, vagy faágon gyűrűző, fenséges gyümölcsöktől és virágoktól roskadozó, bársonyos inda. – Nem, sohasem tennék kárt benne! – hallottam magamat a hangok harsogó viharában.
– Nézd! – mondta Memnoch. – Nézd őket, nézzed! – Elfordította a fejemet, hogy ne bujkáljak, forduljak szembe a sokasággal. Láttam, miként formálódnak a kötések, gyűlnek össze a törzsek, családok, rokonok, igaz barátok, akik jól ismerték egymást, és közös fizikai megnyilvánulások egyesítették őket. Azt is láttam egyetlen szédítő pillanatra, hogy ezek az emberláncok össze vannak kapcsolva a határtalan térben, ha csak egy kar, egy kéz, egy láb vagy akár egy ujjbegy érintése fűzi is össze őket. Klán sarjadt ki a klánból, törzsekből ágazott ki a családok megszámlálhatatlansága, családok egyesültek nemzetekké. Mindenki tartozott mindenkihez, a sokaság egyetlen, látható, kézzel fogható kristályráccsá szervesült.
Kábultan pillogtam, és attól féltem, hogy összeesem. Memnoch tartott meg.
– Nézzed! – súgta, és fölemelt.
Ám én eltakartam a szememet, mert tudtam, hogy összeomlanak, ha még egyszer látnám a sokszálú szövedéket. Belepusztulnék abba, hogy kívülálló vagyok. Erősebben zengett a viharzó ének, áthatóbbá lettek a hosszú, zuhatagos futamok, és olyan lüktető ritmusok festették alá őket, hogy én is dalra fakadtam.
Együtt énekeltem a miriádokkal. Mozdulatlanul álltam, egy pillanatra szabadon Memnoch szorításától. Kinyitottam a szememet, és hallottam a hangomat, ahogy az égnek szárnyal.
Énekemben tehetetlen vágy és mérhetetlen kíváncsiság fonódott a magasztalásba. Megértettem, hogy habár senki sincsen körülöttem, az arcok és alakok szüntelen kaleidoszkópjában, akinek szorongásra vagy elégedetlenségre lenne oka, itt ismeretlen fogalom a pangás vagy az unalom.
Az én énekem volt az egyetlen szomorú szólam a kórusban, de még ez a szomorúság is átlényegült harmóniává, valamiféle zsoltárrá vagy magasztalássá, a dicséret, az ámulat, a hála himnuszává.
Felkiáltottam. Azt hiszem, egyetlen szó volt az: „Isten!” Nem ima volt, nem könyörgés vagy behódolás, csak egy nagy-nagy kiáltás.
Egy kapuban álltunk, amelyből változó tájakra lehetett látni. Rádöbbentem, hogy a közeli balusztrád alatti mélységben van a világ!
A világ, amilyennek sose láttam: minden korszakában, feltárva a múlt összes titkát. Csak oda kellene futnom a korláthoz, hogy megnézhessem az Édenkertet, vagy az ókori Mezopotámiát, vagy szülőföldemet, mikor még a római légiók masíroznak rajta! Láthatnám a Vezúv kitörését, amint eltemeti gyilkos hamujával Pompeji ókori városát!
Végre tudni fogok és megértek mindent, választ kapok minden kérdésre, megismerhetem a régi korok ízét, szagát...
Futásnak eredtem, de a korlát távolodott. Hiába gyorsítottam, ugyanolyan ijesztően messze maradt tőlem, és akkor belém hasított, hogy ez a földi látomás tűzbe, füstbe, szenvedésbe burkolózhat, és ez elpusztíthatná bennem a túláradó örömöt. De akkor is látnom kell! Nem vagyok halott, nem azért jöttem, hogy maradjak.
Memnoch utánam kapott, de én lehagytam a futásban.
Váratlanul hatalmas fény támadt, ám ennek már volt forrása. Sokkal forróbban, tüzesebben izzott, mint az a mennyei világosság, amely részrehajlás nélkül cirógatott minden részletet. Ez a delejes fény addig nőtt, amíg ki nem fehérítette a mélyben a füstben, iszonyatban, sötétségben fuldokló világot, hogy olyan lett, mint önmaga absztrakciója az elhamvadás küszöbén.
Memnoch visszarántott, és befogta a szememet. Követtem a példáját, és közben észrevettem, hogy ő is lehajtja a fejét, mögém bújva óvja a szemét a fénytől.
Hallottam, amint sóhajt – vagy nyög? Meg nem mondhatom. A világmindenség egy pillanatra eltelt hangokkal: kacagással, dalolással, kiáltozással, és Memnoch sóhaja valami gyászosat is elfogott a föld mélységeiből.
Erős karja váratlanul elernyedt, és ő elengedett.
Felnéztem. Ismét láttam a fénytengerben a balusztrádot, és a mellette álló magányos alakot.
Magas alak volt, két kézzel támaszkodott a korlátra, és letekintett a mélybe. Mintha férfi lett volna. Megfordult, rám nézett, felém nyújtotta a karját.
Haja és szeme sötétbarna volt, makulátlan arca tökéletesen szimmetrikus, tekintete átható, fogása nagyon erős.
Még a lélegzetemet is visszafojtottam. Testemet egyszerre éreztem tömörnek és törékenynek ujjainak szorításától. A halál küszöbén álltam. Abban a percben feladhattam volna ragaszkodásomat az élethez, és meghalhattam volna.
A lény közelebb húzott magához. A belőle áradó világosság összeolvadt a mögötte ragyogó fénnyel, arca élesebb, részletesebb, jellegzetesebb lett. Láttam aranybarna bőrének pórusait, ajkának vonalait, borotvált arcán a sötét árnyékot.
Aztán megszólalt, szívszorítóan könyörgő, erős, férfias, sőt talán még fiatalosnak is nevezhető hangon:
– Ugye, hogy sose lennél az ellenségem? Ugye, nem tennél ilyet? Te nem, Lestat, te nem!
Én Istenem!
Kitéptek a kezéből, elszakítottak közeléből, közegéből. Megint a forgószél szemében voltunk. Zokogtam, és az öklömmel csépeltem Memnoch mellét. A mennyország nem volt sehol.
– Engedj el, Memnoch! Az Isten volt, ő volt az Isten!
Memnoch szorosabban markolta a kezemet, és teljes erejéből húzott volna, hogy engedelmeskedjek, szálljak alá vele együtt.
Hullottunk, következett az a félelmetes esés, ami annyira megrémített, hogy nem tiltakozhattam, nem kapaszkodhattam Memnochba, nem tehettem semmit, csak nézhettem körülöttünk a lelkek feltornyosuló-visszazuhanó hullámait, a visszatérő sötétséget, az elsötétedő mindenséget. Váratlanul természetes, ismerős szagoktól átitatott, nyirkos levegőbe érkeztünk, majd hangtalan, bársonyos szünet következett.
Ez megint egy kert volt, csendes, gyönyörű kert, de földi. Tudtam róla. Az én földem, amelynek szövevényessége, illata, tartalma nem okozott csalódást. Belefúrtam ujjaimat a fűbe és a göröngybe. Szemcsés és puha volt a körmöm alatt. Zokogtam. Legszívesebben beleharaptam volna a sárba.
Lesütött ránk a nap. Mindkettőnkre. Memnoch ült, és engem figyelt. Irdatlan szárnya fokozatosan elhalványult, hogy végül csak két emberforma alak maradt. Az egyik hasalt, és sírt, mint egy gyerek; a másik, a hatalmas angyal, a gondolataiba merülve várakozott. Sörényében megakadtak a fény sugarai.
– Hallottad, mit mondott! – kiáltottam és felültem. Fülsiketítőnek éreztem a hangomat, pedig csak annyira lehetett hangos, hogy érteni lehessen. – Azt mondta: „Ugye, sose lennél az ellenségem?” Te is hallottad! A nevemen szólított!
Memnoch nem zökkent ki a nyugalmából. Angyali sápadt alakjában kimondhatatlanul csábítóbb és igézőbb volt, mint Átlagemberként lehetett volna.
– Természetesen hallottam, mikor megszólított. – Szemét nagyobbra nyitotta a nyomaték kedvéért. – Nem akarja, hogy segíts nekem. Már megmondtam, hogy nyerésre állok.
– De mit kerestünk mi ott? Hogyhogy bent jártunk a mennyek országában, holott az Ő ellenségei vagyunk?
– Állj mellém, Lestat, légy a hadnagyom, és úgy járhatsz-kelhetsz ott, ahogy neked tetszik.
Elhűlve meredtem rá.
– Komolyan? Jöhetek és mehetek?
– Igen. Bármikor. Ahogy mondtam. Nem ismered a Szentírást? Nem szavatolhatom, hogy a ránk maradt töredékek vagy a versek igazat mondanak, de te magától értetődően jöhetsz-mehetsz. Végleg nem maradhatsz, amíg el nem nyered a megváltást és a bebocsátást, de ha mellém állsz, senki sem fog feltartóztatni közlekedés közben.
Próbáltam felfogni, mit mond. Megpróbáltam ismét elképzelni az erkélyeket, a könyvtárakat, a könyvek hosszú-hosszú sorát, és rádöbbentem, hogy a részletek egyre jobban elmosódnak. Talán ha tizedére emlékszem a látottaknak, vagy még annyira sem. Ebben a könyvben azt írtam le, amire emlékezni tudtam, pedig mennyivel több volt!
– Miként lehet, hogy Ő bebocsát a mennyekbe? – A Szentíráson törtem a fejemet, fel akartam idézni valamit, amit David mondott valaha Jób könyvéről, hogy a Sátán járja a világot, és az Isten odaveti, mondhatni félvállról: Hát te meg hol voltál? Valamilyen magyarázat a boné ha elóhimvól, a mennyei udvarról...
– AzŐ gyermekei vagyunk – közölte Memnoch. – Akarod hallani, hogyan kezdődött, a Teremtés és a Bűnbeesés igazi történetét, vagy inkább visszamész, és a nyakába borulsz?
– Mi lehet több annál! – mondtam, holott Memnoch logikusan beszélt. És kell is ahhoz valami, hogy beengedjenek. Nem állíthatok be csak úgy. Memnoch is tudja. Van választásom, mégpedig az, hogy vagy a Sátánnal megyek fel, vagy visszatérek a földre. Az Égbe senkit se bocsátanak be automatikusan, hogy már csak az Isten nyakába kelljen borulnia, mint Memnoch gúnyosan megfogalmazta.
– Igazad van – mondta. – És ugyanakkor mélységesen tévedsz.
– Nem akarom látni a poklot! – böktem ki. Feltámaszkodtam, hátrébb húzódtam, körülnéztem. Elvadult kertben voltunk, az én vadonomban, tüskés iszalagok, torz fák között, felmagzott fűben. Az ágak mohos bütykeihez orchideák tapadtak, a lomb hálójában madarak cikáztak. – Nem akarom látni a poklot! – kiáltottam. – Nem akarom, nem akarom...
Memnoch nem válaszolt. Mintha gondolkozott volna, aztán azt kérdezte:
– Akarod-e tudni az egésznek a miértjét, vagy nem? Annyira bizonyosra vettem, hogy te, egyedül te, tudni akarod, hogy ki akarod csikarni az összes apró részletet...
– Akarom is! – kiáltottam. – Persze, hogy akarom, de... de kétlem, hogy kibírnám.
– Elmondhatok annyit, amennyit tudok – felelte szelíden, és könnyedén megvonta széles vállát.
Haja egyenesebb, erősebb volt az emberi hajnál, a tincsei talán vastagabbak, és mindenképpen ragyogóbbak. Láttam ránctalan homlokán a hajszálak gyökerét. Arca, amelyet ugyancsak nem éktelenített ránc, rugalmasnak tűnt. Hosszú, szépen formált orra, telt ajkú, nagy szája, határozott álla volt.
Észrevettem, hogy még mindig megvan a szárnya, de már alig látható. Ha hunyorogtam, sötét háttér, például a fakéreg előtt még kivehettem az egymásra simuló tollak sorait.
– Képtelen vagyok gondolkozni – mondtam. – Tudom, mit tartasz rólam! Hogy egy gyávát választottál! Azt hiszed, szörnyű tévedést követtél el! De ismétlem, most nem bírom használni a fejemet!... őt láttam. Azt mondta: „Ugye, sose lennél az ellenségem?” Te pedig azt akarod, hogy az legyek! Odavittél Hozzá, aztán elragadtál Tőle!
– Amit Őmaga engedett meg! – mondta Memnoch, kissé felvonva a szemöldökét.
– Valóban így van?
– Természetesen így!
– Akkor miért könyörgött nekem? Miért nézett rám úgy?
– Mert a megtestesült Isten volt, és a megtestesült Isten elszenvedi és érzi ember voltában a dolgokat! Ennyit adott Magából neked! Szenvedés! O, a szenvedés!
Az égre nézett, megrázta a fejét, és elkomorodott. Ezt az arcot nem torzíthatta el harag, vagy más alantas indulat. Blake a mennyekbe látott.
– De Isten volt – mondtam. Bólintott, félrehajtotta a fejét.
– Ó, igen – felelte fásultan. – Az élő Isten.
Elfordította tekintetét a fákra. Nem tűnt haragosnak, türelmetlennek, még fáradtnak sem. Nem is tudtam, képes lenne-e ilyesmire. Rájöttem, hogy a vadon hangjaira fülel. Én is hallottam őket.
Éreztem a dolgok szagát, az állatokét, rovarokét, a dzsungel virágainak nehéz parfümjét, azokét a túlfűtött, torz virágokét, amelyeket az esőerdő vagy a lombos csúcsokon, vagy a mélységben nevel. Hirtelen emberszag csapott meg!
Emberek jártak ebben az erdőben. Meghatározott helyen voltunk.
– Mások is vannak itt – jeleztem.
– Igen – felelte, és nagyon szelíden elmosolyodott. – Nem vagy gyáva. Akkor meséljek, vagy engedjelek el? Máris annyit tudsz, amire az emberek millióinak egy élet sem elég. Nem tudod, mitévő légy ezekkel az ismeretekkel, hogyan éljed tovább az életedet, hogyan lehess az, ami vagy... de bepillanthattál a mennyek országába. Elengedjelek? Nem akarod tudni, miért van olyan kétségbeejtően szükségem rád?
– De igen, tudni akarom – válaszoltam. – Ám mindenekelőtt azt akarom tudni, miként állhatunk itt egymás mellett, a két ellenség, hogyan lehetsz ilyen arccal a Sátán, és... és... – Fölkacagtam. – ...és én hogyan lehettem ezzel az arccal az ördög! Ezt akarom tudni. Soha életemben nem tapasztaltam, hogy az esztétikai törvényeken csorba esett volna. Szépség, ritmus, szimmetria – rajtuk kívül nincsen törvény, ami természetesnek tűnne.
Mindig úgy hívtam őket, hogy Sötétlő Erdő! Mert könyörtelenek és érzéketlenek a szenvedésre – a pókhálóba akadt pillangó szépségére. A szavannán vérző gnú szenvedésére, amelynek még ver a szíve, mikor a torkának esnek az oroszlánok.
– Milyen jól megértem és tisztelem a filozófiádat! – mondta. – A te szavaid az én szavaim.
– De ott fent valami többet láttam! A mennyeket láttam! A tökéletes erdőt láttam, amely már nem volt sötét! Láttam! – Ismét sírva fakadtam.
– Tudom, tudom! – csitított.
– Na jó. – Szégyenkezve összeszedtem magamat. Végigkutattam a zsebeimet, találtam egy lenvászon zsebkendőt, elővettem, és megtörülgettem az arcomat. A vászonnak olyan illata volt, mint New Orleans-i házamnak, ahol a mai napszállatig volt a kabát és a zsebkendő, amíg ki nem emeltem őket a szekrényből, hogy az utcáról raboljam el Dorát.
Egyáltalán ugyanaz az éjszaka van még? Fogalmam se volt.
Az ajkamhoz nyomtam a zsebkendőt. Éreztem rajta a New Orleans-i por, penész és meleg aromáját. Megtörülgettem a számat.
– Rendben van – súgtam. – Ha még nem undorodtál meg tőlem...
– Aligha! – mondta olyan udvariasan, ami méltó lett volna Davidhez.
– Akkor meséld el a Teremtés történetét. Mesélj el mindent. Meséld el! Mert nekem...
– Igen...?
– Tudnom kell!
Felállt, lerázta laza köntöséről a füvet.
– Erre vártam. Most már igazán kezdhetjük.

 

 

Tizenegy

 

– Járjunk egyet az erdőben, mialatt beszélgetünk – javasolta, nincs kifogásod a séta ellen.
Lesöpört még némi füvet a ruhájáról, arról a vékony szálakból szőtt, semleges, egyszerű köntösről, amelyet ugyanúgy viselhetett volna egymillió éve, mint ahogy ma sem keltett volna feltűnést. Minden porcikájában valamivel nagyobb volt nálam, talán a legtöbb halandónál is nagyobb; pontosan megfelelt annak a képnek, amelyet a mitológia ismeretében alkotunk az angyalokról, csak az áttetszőségében is felismerhető formájú, fehér szárnyát halványította majdnem láthatatlanná, leginkább, gondolom, a kényelem kedvéért.
– Az időn kívül vagyunk – mondta. – Tehát ne foglalkozz az erdőben tartózkodó emberekkel. Nem láthatnak. Senki sem láthat, ezért maradhatok ebben az alakban. Nem szükséges a sötét álcához folyamodnom, amely Szerinte pont megfelel a földi manőverekhez, sem az általam előnyben részesített, diszkrét Átlagemberhez.
– Vagyis a földön nem jelenhettél volna meg előttem angyali alakodban?
– Ahhoz rengeteget kellett volna érvelni és esdekelni, amihez, megmondom őszintén, nem volt kedvem – válaszolta. – Túlságosan nyomasztó. Túlzottan a javamra billentette volna a mérleget. Ebben az alakban én is jónak tűnök. Csak ebben léphetek be a mennyek országába;Ő látni se akarja a másikat, amiért nem hibáztatom. A földön pedig kényelmesebb járni-kelni az Átlagember alakjában.
Meleg, erős kezébe kapaszkodva, reszketegen feltápászkodtam. Teste olyan szilárdnak tűnt, mint Rogeré a kísértetjárás végén. Én a saját bőrömben voltam, épen és sértetlenül, bár igaz, a hajam csúnyán összekuszálódott, ami nem csoda. Sietve végighúztam rajta a fésűmet, hogy jobban erezzem magamat, és leporoltam a ruhámat, a New Orleansban felvett, sötét öltönyt, amelyre fűtörmelék is tapadt, de nem esett más baja. Ingem elszakadt a gallérnál, mintha magam téptem volna fel, mert nem kaptam levegőt. Egyébként szokott piperkőc mivoltomban álltam a sűrű, zöldellő erdőben, amelynek mását nem láttam még soha.
A felületes szemlélő is megállapíthatta, hogy nem esőerdő. Annál sokkal ritkásabb volt, bár ugyanolyan ősi.
– Az időn kívül vagyunk – ismételtem.
– Nos, tetszésünk szerint mozoghatunk benne – mondta Memnoch. – Ha okvetlenül tudnod kell, ez pár ezer évvel a te korod előtt van. Ám az itt vándorló emberek nem fognak meglátni, tehát ne aggódj. Az állatok pedig nem árthatnak nekünk. Figyelők vagyunk, de semmin sem változtatunk. Jöjj! Kívülről ismerem e vidéket, és ha követsz, meglátod, mily könnyű utunk lesz a vadonban. Sokat el kell mondanom neked, mert körülöttünk máris változik a világ.
– Hát a tested? Nem káprázat?
– Az angyalok természetüknél fogva láthatatlanok – mondta. – Tehát anyagtalanok vagyunk ahhoz képest, amit nevezhetsz földi anyagnak, a fizikai világegyetem anyagának, vagy ahogy neked tetszik. Ám azt helyesen feltételezted, hogy bírunk egy lényegi vagy éteri testtel, amely kellő mennyiségű anyagot képes magába szívni változatos forrásokból, így teremtve meg egy hiánytalan és működőképes testet, amelyet később, ha úgy látjuk jónak, elpárologtathatunk és szétszórhatunk.
Lassan, ráérősen ballagtunk a fűben. New York-i télbe való cipőmnek meg se kottyant a rögös talaj.
– Azt akarom mondani – folytatta Memnoch, és lenézett rám hatalmas mandulaszemével (talán három hüvelykkel volt magasabb nálam) –, hogy ez nem egy kölcsönzött, vagy a szó szoros értelmében légből kapott test. Ez az én testem, amikor megszívja magát anyaggal, más szavakkal, ilyen leszek, ha lényem magába olvasztja a szükséges alkotóelemeket.
– Tehát azért nézel ki így, mert így nézel ki.
– Pontosan. Az ördögtest vezeklés. Az Átlagember búvóhely. Ám ez olyan, amilyen vagyok. Tele volt hozzám hasonló angyalokkal az ég. Te csak a halandókat láttad, de azért az angyalok ott voltak.
Emlékezni próbáltam. Láttam-e magasabb lényeket, szárnyas lényeket? Talán igen – bár ebben nem voltam biztos. Hirtelen feldübörgött a fülemben a mennyek üdvözült lüktetése. Éreztem az örömet, a biztonságot, a mennyei lelkek boldog elégedettségét, de az angyalokat továbbra se találtam.
– Igazi alakomat akkor öltöm fel – folytatta Memnoch –, ha a mennyekben vagy az időn kívül vagyok. Ha enmagam lehetek, és nem vagyok a földhöz kötve. A többi angyal – Mikáel, Gábriel, akármelyik – tetszése szerint mutatkozhatna dicsőséges fényében a földieknek. Náluk így lenne természetes. Olyan gyönyörűek a magukhoz delejezett anyagtól, amilyennek Isten alkotta őket. Ám többnyire nem ezt teszik; gyakrabban álcázzák magukat átlagembernek – férfinak, nőnek –, mert ez könnyebb. Az elsöprő egyéniségek nem szolgálják a céljainkat – se az Úrét, se az enyémet.
– Hát épp ez a kérdés. Mi a cél? Mivel foglalkozol, ha nem vagy gonosz?
– Engedd meg, hogy a Teremtéssel kezdjem, és hadd közöljem azonnal, nem tudom, hogy Isten honnan, hogyan, és miért jött. Senki sem tudja. A misztikus írók, a földi próféták, a hinduk, a zoroasztriánusok, a héberek, az egyiptomiak egyetértenek abban, hogy lehetetlen megérteni Isten eredetét. Számomra nem ez a kérdés, sohasem volt, habár gyanítom, hogy az idők végezetén meg fogjuk tudni.
– Úgy érted, Isten nem ígérte meg, hogy tudni fogjuk, honnan jött?
– Figyelj csak ide! – szólt mosolyogva. – Én úgy gondolom, hogy Isten sem tudja. Úgy gondolom, éppen ez a fizikai világegyetem rendeltetése. Istennek a kibontakozó univerzum látványa sugallja a gondolatokat. Mozgásba hozott egy titáni Sötétlő Erdőt, elindított egy kolosszális kísérletet, hogy lássa, lesznek-e a végeredményül kapott lények olyanok, mint O. Valamennyiünket az Őképére alkottak. Antropomorf, ehhez nem fér kétség, de ismétlem, nem anyagi.
– Az a fény az égben, amitől eltakartad a szemedet, az volt az Isten. Bólintott.
– Isten, az Atya, Isten, a Lényeg, Brahma, az Átman, a Jóisten, Ejn Szof, Jahve. Isten!
– Akkor hogy lehet emberszabású?
– Lényege alakkal bír, akárcsak az enyém. Bennünket, első teremtményeit, saját képére alkotott. Őmaga mondta nekünk. Két lába, két karja, feje van. Ugyanilyen láthatatlan képmásokat remekelt nekünk. Aztán mozgásba hozta a világegyetemet, hogy lássa, miként fejlődik ez a forma az anyagban. Érted?
– Nem egészen.
– Azt hiszem, Isten önmaga tervrajzát vette alapul, de a fordított irányból indult el. Megteremtette a fizikai világegyetemet, amelyben ki kellett alakulniuk a Hozzá hasonló lényeknek. Ezek is az anyagból származtak, ám lett egy döbbenetesen fontos megkülönböztető jellegzetességük. Ó, nagyon sok nem várt elem csúszott be! Már ismered a véleményemet. David barátod is telibe találta ember korában. Azt gondolom, hogy Isten plánuma ijesztően félresikerült.
– David azt mondta, hogy az angyalok elhibázottnak érezték az egész teremtéstervet.
– Igen. Szerintem eredetileg arra lehetett kíváncsi, hogy Ő milyen lenne az anyagban? Azt is gondolom, hogy magyarázatot keresett arra, miként jutott el odáig, ahol van, és miért olyan az alakja, mint az enyém vagy a tied. Azt reméli, hogy ha végignézheti az ember kifejlődését, megértheti a saját fejlődését, ha egyáltalán történt ilyen. Hogy pedig a terv az Ő kedve szerint alakult-e, azt ítéld meg magad.
– Állj, állj! – mondtam. – Ha Isten szellem, és fényből vagy semmiből van, akkor kitől kapta az anyag ötletét?
– Ó, hiszen éppen ez a kozmikus misztérium! Szerintem a képzelete alkotta, vagy látta előre az anyagot, vagy vágyott az anyagra. Azt hiszem, Isten elméjének az egyik legfontosabb tulajdonsága ez a vágyakozás az anyag után. Mert látod, Lestat, ha Ő valóban az anyagból vétetett... akkor ez az egész kísérlet arra irányul, hogy lehet-e ismét az anyagból Isten!
Ha nem Tőle ered az anyag, ha előbb volt az anyagnál, ha az anyag olyasmi, amit Ő elképzelt, amire vágyott és éhezett – nos, gyakorlatilag ez sem változtat a következményeken. Isten anyagot akart, mert nem volt öröme anyag nélkül. Máskülönben miért teremtette volna? Nem volt az véletlen, erről biztosíthatlak.
Figyelmeztetnélek, hogy nem minden angyal ért egyet ezzel az értelmezéssel. Néhányuk szerint nincsen szükség semmilyen értelmezésre, és vannak, akik egészen más elméleteket vallanak. Ez az én elméletem, és mivel én vagyok és voltam sok ezer évnek előtte is a Sátán, az Ellenség, a Sötétség Fejedelme, az Emberek és a Pokol Ura, úgy gondolom, elméletem ér annyit, hogy kifejtsem. Tehát halljad krédómat.
A világegyetem plánuma, hogy egy nagyon sápkóros szóval éljek, irdatlan fantáziára vall; ám a fejlődés folyamata Isten kísérlete volt, és minket, angyalokat, jóval előbb teremtett, semhogy a fejlődés kezdődött.
– Milyen volt, mikor még nem volt anyag?
– Ezt nem mondhatom meg, mert bár tudom, de nem emlékezem, abból az egyszerű okból, hogy az anyaggal született meg az idő. Az angyalok akkor kezdtek létezni az isteni tökéletességen kívül is, hogy tanúságot tehessenek az időről, amelyből most kiléphetünk.
Bizonyos mértékig emlékszem arra, amikor még nem létezett sem az idő, sem az anyag csalétke, de hogy milyen volt az a korai szakasz, azt már meg nem mondhatom. Az anyag és az idő felforgatott mindent. Elnyomták, háttérbe szorították, sötétségbe borították azt a kezdeti tisztaságot, hogy is fogalmazzak...
– Kioltották.
– Pontosan. Az idő és az anyag kioltotta az idő előtti időt.
– De arra emlékszel, hogy boldog voltál?
– Érdekes kérdés. Merjem-e mondani? – tűnődött mintegy magának. – Merjem-e mondani, hogy jobban emlékszem a szomjúságra, az ínségre, mint a teljes boldogságra? Merjem-e mondani, hogy akkor kevesebbet kellett megérteni?
Ránk óriási hatással volt a fizikai világegyetem megteremtése. Gondold el, ha tudod, mit jelent az idő, és milyen nyomorult vagy nélküle.
Nem, ez így nem helyes. Azt akartam mondani, hogy idő nélkül nincs éntudatod, nem érzékelheted se a sikert, se a bukást. Idő nélkül nincs mozgás, nincsen következmény.
– Értem. Mint azok az öregek, akik annyira elbutulnak, hogy már arra se emlékeznek, mi történt az előző pillanatban. Meredt szemmel vegetálnak, de már kiszakadtak az emberi fajból, mert nem érzékelnek semmit és senkit, se magukat, se mást.
– Tökéletes párhuzam. Habár engedtessék megjegyeznem, hogy még az ilyen vén és elnyomorodott halandónak is van lelke, amely előbb-utóbb megszűnik igényt tartani a roncsolt agyvelő támogatására.
– Lélek! – mondtam.
Ráérősen, de kitartóan bandukoltunk. Megpróbáltam kizárni magamból a sok zöld lombot és a virágokat, hogy ne zavarjanak az összpontosításban, de hát engem mindig elcsábítottak a virágok, itt pedig olyan hatalmas példányokat láttam, amelyekre a mi korunkban bizonyosan azt mondanák, hogy irracionálisak és életképtelenek. Ám ezeket a fákat ismertem! Ez a mi világunk volt, csak valamikor régen.
– Igen, igazad van. Érzed ezt a meleget? Ez szép pillanata a bolygó fejlődésének. Amikor az emberek az Édenkertet vagy a Paradicsomot emlegetik, erre az időre „emlékeznek”.
– Még csak ezután jön a jégkorszak.
– Valóban, a második eljegesedés. Aztán a világ megújítja önmagát, és ismét lesz Éden. Az ember a jégkorszakban is fejlődik. Azt azonban tudnod kell, hogy már itt, ebben a pillanatban is év milliók óta létezik az általunk ismert élet!
Megálltam, arcomhoz emeltem a kezemet, és megpróbáltam átgondolni, amit hallottam. (Ha önök is ezt szeretnék, olvassák újra az utolsó két oldalt.)
– De Isten tudta, mi az anyag – mondtam.
– Ebben nem vagyok biztos – ellenkezett Memnoch. – Fogta a magot, a petét, az eszenciát, és belevetette a formába, amelyből anyag lett! Ám azt nem tudom, mennyire látta előre az eredményt. Látod, ebből van a mi nagy disputánk. Nem hiszem, hogy látja tetteinek következményeit! Nem hiszem, hogy figyel rájuk! Hát ezért dúl a nagy háború!
– Szóval esetleg a teremtés közben jött rá, mi is az anyag.
– Igen. Az anyag és az energia, mint tudod, felcserélhetők. Ő teremtette őket, és az a gyanúm, hogy azŐ megfejtését az „energia” szóban kell keresni; ha az emberi anatómia valaha odáig fejlődik, hogy kielégítően el tudja magyarázni az angyalokat és az Istent, akkor is az energia lesz a kulcsszó.
– Tehát energia volt – összegeztem – és mikor megteremtette a világegyetemet, ennek az energiának egy részét átváltoztatta anyaggá.
– Igen, amiből létrehozta a Tőle független átalakulás örök körforgását. Ezt akkor persze senki se mondta nekünk. Isten nem mondta. Szerintem nem is tudta. Mi bizonyosan nem tudtuk. Annyit tudtunk, hogy káprázatos, amit teremtett. Ámulatba ejtett az anyag tapintása, íze, hője, tömörsége, nehézkedésének vonzása az energiával vívott csatájában. Csak annyit tudtunk, amennyit láttunk.
– Ó, ti láttátok a világegyetem kibontakozását! Láttátok az ősrobbanást!
– Fenntartásokkal használd azt a kifejezést. Igen, láttuk a születő világegyetemet, láttuk a születő mozgást, és megilletődött áhítattal töltött el minket. Ezért van, hogy úgyszólván az összes földi vallás magasztalja a Teremtő nagyszerűségét, fenségét, rendkívüliségét és lángeszét; ezért zengik az első himnuszok, amelyeket szavakba öntöttek a földön, Isten dicsőségét. Le voltunk nyűgözve, ahogy később le voltak nyűgözve a halandók, és angyali elménk már akkor mindenhatónak, csodálatosnak és felfoghatatlannak látta az Istent, amikor még sehol sem volt az ember.
Ám hadd emlékeztesselek, most, mikor itt járunk e magasztos kertben, hogy a robbanások, viharok, kémiai átalakulások milliói, amelyeket végignéztünk, a szervetlen molekulákban zajlottak le, az „életnek” nevezett jelenség születése előtt.
– A hegyláncok itt voltak.
– Igen.
– És az eső?
– Felhőszakadás felhőszakadás után.
– Kitörtek a vulkánok.
– Folyamatosan. Nem tudod elképzelni, mennyire elbűvöltek minket. Láttuk, ahogy a légkör sűrűsödik, fejlődik, láttuk, hogyan változik összetétele.
És aztán, és aztán következett az, amit a kedvedért úgy fogok nevezni, hogy a Fizikai Fejlődés Tizenhárom Kinyilatkoztatása. Kinyilatkoztatás alatt azt értem, amit a folyamatból láttak az angyalok, a Vigyázók. Mi.
Elmesélhetném részletesebben, bevihetnélek magammal minden szerves lény prototípusába, amely valaha létezett, de úgysem emlékeznél rájuk. Azt fogom elmondani, amire emlékezhetsz, hogy addig dönthess, amíg élsz.
– Most élek?
– Természetesen. Lelked sose szenvedte el a fizikai halált, sohasem szakadt el a földtől, kivéve most, amikor különleges engedélyt kapott az utazásra. Tudod, hogy élsz. Lestat de Lioncourt vagy, akkor is, ha testben mutációvá alakított egy idegen, alkímiai szellem támadása, amelynek történetét és nyomorúságát magad írtad meg.
– Hogy hozzád állhassak... követőddé szegődhessek... ehhez előbb meg kell halnom, ugye?
– Természetesen – válaszolta Memnoch.
Ismét megtorpantam, és a két tenyerem közé szorítottam a halántékomat. A füvet bámultam a cipőm alatt. Éreztem a bennünket fürdető napfényben a rovarok nyüzsgését. Néztem Memnoch szemében az erdő zöld, sugaras tükörképét.
Nagyon lassan fölemelte a kezét, mintha lehetőséget akarna adni, hogy távozzak tőle, aztán a vállamra tette. Szeretem ezt a mozdulatot, olyan tiszteletteljes. Magam is sokszor próbálkoztam vele.
– Van választásod, ugye, emlékszel? Visszafordulhatsz, lehetsz az, ami most vagy.
Nem bírtam válaszolni. Az járt a fejemben: halhatatlan, anyagi, földhöz kötött, vámpír. De nem mondtam ki a szavakat. Hogyan lehetséges a visszatérés innen? Újra láttam az Ő arcát, hallottam szavait. Ugye, sose lennél az ellenségem?
– Nagyon jól viseled, amit mondok – szólt Memnoch melegen. – De hát tudtam én, hogy több okból is ezt fogod tenni.
– Miért? – kérdeztem. – Mondd meg, hogy miért! Szükségem van egy kis nyugtatásra! Túlságosan megtörtem sok-sok sírásomtól és jajveszékelésemtől, habár meg kell vallanom, nem szívesen beszélek magamról.
– Ami vagy, az része annak, amit teszünk – mondta. Hatalmas pókhálóhoz értünk, amelyet vastag, csillámló fonalak tartottak egy széles ösvény fölött. Memnoch tisztelettel meghajolt, és a szárnyait maga köré csavarva átbújt alatta, nehogy eltépje, én pedig követtem a nyomát.
– Kíváncsi vagy, ez az erényed – folytatta. – Tudni akarsz. Marius ősatyátok is megmondta, hogy ő, aki több ezer évet élt, vagy legalábbis majdnem annyit... válaszolni fog neked, az ifjú vámpírnak, mert te komolyan kérdeztél. Tudni akartál. Engem is ez vonzott hozzád.
Minden arcátlanságodban a tudás éhsége hajtott. Fáradhatatlanul és förtelmesen káromoltad az Istent és engem, de hát a te korodban mindenki azt tette. Nincs ebben semmi szokatlan, csakhogy a te gyalázkodásod hatalmas kíváncsiságot és érdeklődést takart. Láttad is a Sötétlő Erdőt, ahelyett, hogy egyszerűen csak szerepet vállaltál volna benne. Többek között ezért szemeltelek ki.
– Jól van – sóhajtottam. Logikus volt, amit mondott. Persze, hogy emlékeztem rá, mikor Marius megjelent nekem. Ugyanazokról a dolgokról beszélt, amelyekre Memnoch célzott. Azt is tudtam, hogy azért szeretem olyan szenvedélyesen Davidét és Dorát, ami közös bennük: rettenthetetlen, kutató értelmükért, amely hajlandó vállalni a válaszok következményeit.
– Istenem, Dorám! Jól van vajon?
– Megdöbbentő, hogy milyen könnyen el lehet terelni a figyelmedet! Mikor már azt képzelném, hogy lenyűgöztelek és behálóztalak, visszatáncolsz egy lépést, és követeled, hogy a saját feltételeid szerint válaszoljak.
– Azt akarod mondani, hogy egyelőre el kell felejtenem Dorát?
– Jobbat mondok én annál. Semmi okod az aggodalomra. Barátaid, Armand és David, megkeresték Dorát, és most vigyáznak rá, anélkül, hogy megmutatkoznának előtte. – Megnyugtatóan mosolygott, és kissé kételkedve, talán enyhe korholással csóválta a fejét. – Továbbá azt se feledd, hogy bálványozott Dorádnak félelmetes testi-lelki tartalékai vannak. Talán már sikerült is elvégezned, amire Roger kért. Dorát az istenhite évek óta elkülönítette az emberektől; amit mutattál neki, az csak még forróbbá hevítette a meggyőződését. Nem akarok Doráról beszélni többé. Folytatni akarom a Teremtés leírását.
– Kérlek, tedd azt.
– Tehát hol is tartottunk? Volt Isten, és mi vele voltunk. Antropomorfok voltunk, de sose neveztük magunkat emberszabásúnak, mert sose láttuk formánkat anyagi alakban. Ismertük tagjainkat, fejünket, arcunkat, ismertük azt a tisztán égi erőt, amely harmonikussá hangolta mozgásunkat, de semmit sem tudtunk az anyagról, vagy az anyagi formáról. Aztán Isten megteremtette az univerzumot és az időt.
Megdöbbentett és megbabonázott vele minket. Le voltunk nyűgözve.
És szólott Isten: „Vigyázzátok meg ezt, mert gyönyörű lesz, és ugyanúgy meghaladja elképzeléseiteket és elvárásaitokat, mint az enyéimet.”
– Isten mondotta ezt.
– Igen, nekem, és a többi angyalnak. Vigyázzunk. Ha utánanézel különböző szent iratokban, azt fogod látni, hogy az angyalok egyik első neve a Vigyázó.
– Igen, Hénoknál és számos héber szövegben.
– Pontosan. Vagy tekintsd a más vallásokat, amelyeknek jelképeiben, nyelvezetében kevésbé vagy jártas, és hasonló kozmológiával találkozol: istenszerű, az embereknél régibb lények ősi faját látod, akik vigyáztak a halandókra. Eltorzított alakban ugyan, de megtalálod az összes elemet. Mi voltunk Isten teremtésének tanúi. Megelőztük a teremtést, ennél fogva nem láttuk a saját születésünket, de már ott voltunk, mikor Isten megalkotta a csillagokat.
– Azt akarod mondani, hogy a többi vallás ugyanolyan érvényes, mint az, amelyről beszélünk? Mert úgy emlegetjük Istent, az Urat, mint a katolikusok...
– Megszámlálhatatlan szövegben találkozhatsz vele, még ha csonkolt, eltorzult alakban is. Vannak mára nyomtalanul eltűnt szövegek, amelyek meghökkentő pontossággal írják le a kozmológiát; vannak olyanok, amelyeket ismernek az emberek, és vannak, amelyeket elfelejtettek, ám idővel újra felfedezhetik őket.
– Ó, az idő!
– A történet lényegében ugyanaz. Hallgasd meg a véleményemet, akkor simán összeegyeztetheted a saját álláspontoddal, és a számodra áttekinthetőbb jelképrendszerrel.
– De hogyhogy érvényes a többi vallás? Azt mondod, hogy a lény, akit a mennyben láttam, nem Krisztus volt?
– Nem azt mondtam. Azt mondtam, hogy a megtestesült Isten volt. Várj, majd sort kerítünk arra a pontra!
Kiértünk az erdőből, és egy szavannaszerűség szélén álltunk. Először láthattam az embereket, akiknek a szaga megzavart. Gyéren öltözött nomádok vándoroltak a fűben. Harmincan lehettek, vagy még annyian se.
– És még csak most jön a jégkorszak – ismételtem. Körbe-körbe forogtam, megpróbáltam látni, és az emlékezetembe vésni a hatalmas fák összes részletét. Észrevettem, hogy az erdő megváltozott.
– Alaposan nézd meg az embereket! – mutatta Memnoch. – Mit látsz? Hunyorogtam, és vámpírképességemhez folyamodtam, hogy tisztább képet alkossak.
– Férfiakat és nőket, akik nagyon hasonlítanak a mostaniakhoz. Igen, ez a Homo sapiens sapiens. Ki merném jelenteni, hogy a fajunk.
– Pontosan. Mi a feltűnő az arcukban?
– Hogy határozott arckifejezésük van, ami egészen modern, legalábbis értelmezhető modern tudattal. Néhányan a homlokukat ráncolják; néhányan beszélgetnek; egy-kettő mélyen elgondolkozik. A loncsos hajú sereghajtó szomorúnak látszik. És a nő, akinek akkora melle van – biztos, hogy nem láthat minket?
– Nem láthat. Csak ebbe az irányba néz. Mi különbözteti meg a férfiaktól?
– Hát először is a melle, aztán az, hogy nincsen szakálla. A férfiaknak van. És persze csinos: finom csontú, nőies. Nem visz csecsemőt, de a többi asszony igen. Nyilván ő a legfiatalabb, aki még nem szült.
Memnoch bólintott.
Teljesen úgy tetszett, hogy a nő lát minket. Ugyanúgy hunyorított, mint én. Hosszúkás, tojásdad – ahogy egy régész mondaná, cro-magnoni – arcában nem volt semmi majomszerű. Ám a bőre nem fehér volt, hanem sötétarany, mint a sémitáké, vagy mint az Övé a mennyeknek országában. Sötét haja elbűvölően lebbent, mikor elfordult, és folytatta útját.
– Ezek mind meztelenek! Memnoch kurtán fölnevetett.
Visszahúzódtunk az erdőbe, a szavanna eltűnt. Nyirkos, sűrű, illatos volt a levegő.
Hatalmas tűlevelűek és páfrányok tornyosultak körülöttünk. Még sose láttam ekkora páfrányokat; szörnyűséges legyezőik sokkalta nagyobbak voltak a banáncserjék bokrétájánál, ami meg a tűlevelűeket illeti, csakis a nyugat-kaliforniai mamutfenyőerdők barbár óriásaihoz hasonlíthatom őket, azokhoz a fákhoz, amelyek között mindig magányosnak és riadtnak éreztem magamat.
Memnoch tovább vezetett, ügyet se vetve a hemzsegő trópusi őserdőre. Valamik csuszamlottak mellettünk, a távolból fojtott bőgés hallatszott. A földet bársonyos, rücskös zöld növényszőnyeg borította, amelyből élőnek látszó sziklák meredtek elő!
Hűvös szellő csapott meg. Hátranéztem. A szavanna és az emberek régen eltűntek. A páfrányok annyira megsűrűsödtek, hogy először észre se vettem a magas égből hulló esőt, amely csak a csúcson nőtt leveleket verte, ám minket a legpuhább susogással simogatott.
Ebben az erdőben bizonyosan nem volt ember, de miféle szörnyek rejtőzhettek benne? Mi léphet elő az árnyékból?
– Most pedig – mondta Memnoch, könnyedén félrehajtva jobbjával a sűrű lombot – hadd térjek rá a konkrétumokra, a Tizenhárom Kinyilatkoztatásra, ahogyan az angyalok érzékelték és megvitatták őket Istennel. Jól jegyezd meg, csakis erről a világról fogunk beszélni. Bolygóknak, csillagoknak, más galaxisoknak semmi közük a vitánkhoz.
– Úgy érted, mi vagyunk az egyetlen élet a világegyetemben?
– Úgy értem, hogy én egyedül az én világomat, az én mennyországomat, és az én Istenemet ismerem.
– Aha.
– Mint mondtam, végignéztünk teljes földtani folyamatokat: láttuk a hegyeknek vetődését, a tengereknek teremtését, földrészeknek vándorlását. Sose némult el magasztaló, bálványozó hozsannánk. Nem tudod elképzelni a mennyei dalt, amelyből csupán ízelítőt kaptál az égbe került emberi lelkek énekében. Akkor még csak belőlünk állt a mennyországi kórus, amelyet új és új zsoltárokra és kántusokra fakasztott a fejlődés minden epizódja. Más volt a hangunk, mint a tietek. Nem különb; különböző.
Rengeteg dolgunk volt: alászálltunk a föld légkörébe, és belevesztünk összetételébe, a megszámlálhatatlan részlet tanulmányozásába. Sokkal jobban kellett figyelni a földi élet apróságaira, mint az égi birodalomban bármire.
– Ott minden nagy volt és tiszta.
– Igen, és fényes. Isten szeretetét nem fokozták, nem módosították, nem kuszálták össze a parányi részletek.
Vízeséshez értünk; a keskeny pászma vadul habzott a buborékoló medencében. Egy percig álltam, üdítettem arcomat és kezemet a párával. Memnoch is élvezte.
Csak most vettem észre, hogy csupasz a lába. Belemártotta a medencébe, és figyelte az ujjait körülgyűrűző vizet. Körmei tökéletesek, elefántcsont színűek voltak.
Ahogy nézte a fortyogó, tajtékzó vizet, vállából hirtelen a magasba szökkent a szárnya. Láttam a tollakon a nedvesség villogó gyöngyeit. Mozgás támadt: a szárnyak összezárultak, úgy, ahogy a madár csukja össze a magáét, aztán ismét eltűntek.
– Képzeld el – mondta – az angyali légiókat, a mennyek számtalan karát és rendjét – mert karok és rendek vannak az égben –, ahogy alászállnak erre a földre, és szerelembe esnek olyan egyszerű dolgokkal, mint ez a gyöngyöző víz, vagy a napsugár, amelyet változó színekre fest a földgolyó gázburka!
– Érdekesebb volt az égnél?
– Igen. Azt kell mondanom, hogy igen. Persze nagy boldogság visszatérni az égbe, főleg, ha Isten örül; ám aztán feltámad bennünk a vágyakozás, az ösztönös kíváncsiság, jönnek a nyugtalanító gondolatok. Így tudtuk meg, hogy elmével bírunk, de most hadd térjek át a Tizenhárom Kinyilatkoztatásra.
Az Első Kinyilatkoztatás az volt, amikor a szervetlen molekulák átalakultak szervesekké... parányi, élő molekulák lettek a sziklából. Felejtsd el ezt az erdőt. Akkor még nem létezett. A medencét nézd. A hegyek tenyerében tartott vízmedencékben, a föld kohóiból felszabadult gázok habzó melegében kezdődtek az ilyen dolgok, születtek meg az első szerves molekulák.
Kiáltás támadt a mennyekben: „Uram, nézd, mit tett az anyag!” A Mindenható pedig az ő szokott sugaras mosolyával jelezte helyeslését. „Várjatok és vigyázzatok!” – ismételte, és figyelő szemünk láttára bekövetkezett a Második Kinyilatkoztatás: a molekulák elkezdték megszervezni magukat az anyag három formájába: sejtekké, enzimekké, génekké. Alighogy kialakult az egysejtű alakzat, máris megjelentek a többsejtűek, és az angyalok látván látták, amit az első szerves molekulából megsejtettek: valaminő életszikra rejtőzött bennük, volt egyfajta, kezdetleges rendeltetésük, és a szikrában felismerhettük a bennünk túláradó élet porszemnyi bizonyítékát.
Újfajta forrongás lett úrrá a világon. A vízben sodródó parányi soksejtűek, miután összeálltak a legvázlatosabb algákká vagy gombákká, szemünk láttára kerítették hatalmukba a szárazföldet! Kimászott a vízből a nyalka, amely évmilliók óta tapadt meg a partokon. Ezekből a zölden kúszó dolgokból lettek és nőttek óriássá a páfrányok, és a tűlevelűek, amelyeket itt látsz.
Az angyaloknak is van mérete. Járhattunk-kelhettünk e dolgok alatt, a zöldbe borult világban. Megint képzeld csak el, ha úgy tartja kedved, az égig zengő dicshimnuszokat; képzeld el, hogy örült az Isten, amikor szemlélhette értelmének, és angyalai magasztalásának, meséinek és énekének tükrében azt, amit alkotott!
Az angyalok szétrajzottak a földön. Volt, aki a hegyeket szerette, volt, aki a mély völgyeket, mások a vizeket, ismét mások az erdei zöld árnyékot.
– Tehát olyanok lettek, mint a vízi szellemek – mondtam –, vagy a fák szellemei, amelyeket később imádtak az emberek.
– Úgy van, bár nagyon előre szaladtál.
Jómagam úgy reagáltam az első két kinyilatkoztatásra, mint légióimból számosak: ahogy megláttuk az élet szikráját e soksejtű növényekben, rögtön megéreztük a szikra halálát, mert az egyik szervezet felfalta a másikat, vagy megfojtotta, és ellopta a táplálékát. Láttuk a sokasodást és a pusztítást.
Ami puszta változás volt – az energia és az anyag cseréje –, új dimenziót öltött. Kezdtük látni a Harmadik Kinyilatkoztatás gyökereit, de csupán akkor fogtuk fel, amikor a növényektől elkülönültek az első állatok.
Ahogy figyeltük élénk, határozott mozgásukat, választásaiknak tágabb körét, megéreztük, hogy az állat életszikrája nagyon hasonló a miénkhez. £s mi történt e lényekkel, e parányi állatkákkal és a növényekkel.
Az történt, hogy meghaltak. Megszülettek, éltek, meghaltak, és elrothadtak. Ez volt a fejlődés Harmadik Kinyilatkoztatása: Halál és Enyészet.
Még sose láttam ilyen sötétnek Memnoch arcát. Vonásai megőrizték ártatlanságukat, ám valamilyen felhő borult rájuk, amely mintha a félelemből és a csalódásból keletkezett volna. Vagy csak a naiv lélek hüledezése volt egy szörnyű végkifejlet láttán?
– A Halál és az Enyészet volt a Harmadik Kinyilatkoztatás – mondtam. – Te pedig undorodtál tőlük.
– Nem undorodtam! Csak feltételeztem, hogy itt tévedésnek kellett történnie! Felmentem a mennyekbe. „Nézd! – mondtam az Istennek. – Ezek a parányi lények megszűnhetnek, kialhat bennük az élet szikrája – ami Veled vagy velünk sohasem történik meg –, és ami anyagi marad utána, az elrothad.” Nem én voltam az egyedüli angyal, aki ezzel a kiáltással repült fel az égbe.
Azt hiszem, zsolozsmáimban több lett a gyanakvás és a félelem. Megszületett a szívemben a rettegés. Nem ismertem, akkor támadt fel bennem, amikor érzékeltem az enyészetet és a halált, és értelmem büntetésnek érzékelte őket.
Ne feledd, angyalok vagyunk! Addig fogalmunk sem volt a büntetésről, és nem ismertük a szenvedést. Érted? Szenvedtem, és ennek a szenvedésnek csak egy apró alkotórésze volt a félelem.
– És mit mondott Isten?
– Szerinted mit?
– Hogy ez is benne van a tervében.
– Pontosan. „Vigyázz; nézz, vigyázz, és meg fogod látni, hogy nem történik semmi új; ugyanúgy az anyag és az energia cserél helyet.”
– És a szikra?- kiáltottam.
– „Élőlények vagytok – mondta Isten. – Fényes értelmetek dicséretére válik, hogy ilyet is észrevesztek. Most csak vigyázzatok, mert még nincsen vége.”
– De hát a szenvedés, a büntetés...
– Mindent megbeszéltünk egy nagy disputában. Ha Isten disputái veled, ehhez nemcsak tagolt szavakat használ, de az Ő mérhetetlen szeretetét is, a fényt, amelyet láttál, a fényt, amely átölel és átitat. Megnyugtatott minket – és a bennem mocorgó, atomnyi szenvedésnek talán épp erre a megnyugtatásra volt szüksége –, hogy nincsen semmi baj.
– Aha.
– Most következik a Negyedik Kinyilatkoztatás – ne feledd, ez a sorrend önkényes, de mint mondtam, nem rághatom át veled az összes parányi részletet. A Negyedik Kinyilatkoztatás, amelyet a Színek Kinyilatkoztatásának nevezek, a virágos növényekkel kezdődött. A virágok teremtése! A szaporodás bizarr és elbűvölő, új eszközének bevezetése! Mert párzás mindig volt, még az egysejtű állatok is párzottak.
O, a virágok! Olyan színek özönét zúdították ránk, amelyek addig nem is léteztek, legföljebb a szivárványban! Olyan színeket, amelyeket a mennyekben ismertünk, és az ég kiváltságának hittük őket, míg azt nem kellett látnunk, hogy simán kikeveri őket természetes okokból is a földnek nevezett hatalmas laboratórium!
Persze korábban is voltak látványos színek, amelyekbe a meleg tengerek halai öltöztek, de nekem a virágok szépségétől akadt el a lélegzetem, és mikor kiderült, hogy a fajnak megszámlálhatatlan egyede lesz, hogy a szirmok változatossága felmérhetetlen, akkor olyan dicshimnuszt zengett a föld az égnek, amelynek magasztosságához, mélységéhez nem volt semmi fogható!
Ám ebbe a zenébe már elegyedett valami sötét... ha nevezhetem így a bizonytalanságot vagy az árnyékot, amely a Halál és az Enyészet Kinyilatkoztatása óta lappangott körülöttünk. Most még erősebb lett énekeinkben, ámuló és hálás kiáltozásunkban ez a sötétség, mert olyan szörnyű veszteségnek tűnt, amikor a virágok elhervadtak, és a földre hullatták szirmaikat!
Legerőteljesebben ezekben a virágokban, a földet borító nagyobb növényekben és fákban ragyogott az élet szikrája, és ettől gyászos felhangok vegyültek a dalba.
Am továbbra is annyira megbűvölt minket a föld, hogy ettől még az egek jellege is megváltozott. Isten és a mennyei seregek figyelme a földre irányult. Már nem lehetett a mennyekből zengeni Isten dicsőségét; az éteri énekszót átszínezte az anyag, a változás, a szépség. Azok az angyalok, akikből a legszövevényesebb melódiák fakadtak, az én dalaimnál harmonikusabb zsolozsmákká ötvözték a szépséget, az enyészetet, és a halált.
Fel voltam dúlva. Álmatlan eszem, már akkor kielégíthetetlenül falánk jellemem nem hagyott nyugodni...
– Ugyanezekéi a szavakkal jellemeztelek Davidnek, mikor először szegődtél a nyomomba – jegyeztem meg.
– Egy ősi költeményből származnak, amelyet rólam énekeltek. Héberül írták, ma már alig maradtak fent fordításai. A Sibylla írta le ezekkel a szavakkal a Vigyázókat... minket, angyalokat, akikre Isten a megfigyelést bízta. Igaza volt a Sibyllának. Tetszettek a versei, azért is jegyeztem meg őket önmagam meghatározására. Egyedül Isten tudja, hogy a többi angyal mitől elégedett.
Memnoch egész lénye elkomorodott. Azon töprengtem, megvolt-e az általam hallott égi zenében a sötét szólam, amelyet a Sátán emlegetett, vagy utólag gyomlálták-e ki, hogy a mennyben csakis a tiszta öröm zengjen?
– Nem, most egyszerre hallhatod a mennyben az angyalok és az emberi lelkek énekét, és egész más a hangja. De hadd vegyem át gyorsan a többi Kinyilatkoztatást, mert tudom, hogy csak egészükben nézve lehet könnyen felfogni őket.
A Fej volt az Ötödik Kinyilatkoztatás. A vízi állatok már egy ideje különváltak a növényektől. Ezek a kocsonyás lények elkezdtek idegrendszert, csontvázat növeszteni, és ezzel a fejlődéssel együtt járt a fej kialakulása. A lényeknek fejük nőtt!
Nem kerülte el a figyelmünket, hogy nekünk, angyaloknak is van fejünk! E fejlődő szervezetek gondolkodási folyamatai a fejben összpontosultak. Akkor velünk is ez a helyzet! Erről senkinek sem kellett felvilágosítania minket. Angyali értelmünk tudta, milyenné szerveződtünk. A szem volt a nyomra vezető jel. Volt szemünk, és ez a szem az agyunkhoz tartozott; a látás vezérelte mozgásunkat, reakcióinkat, kutatásunkat a több irányú tudás után.
Nagy felzúdulás támadt a mennyekben. „Uram! – szóltam. – Mi történik? E lények alakot... tagokat... fejet növesztenek!” Újból felzendült a hozsanna, de most már értetlenség is elegyedett az önfeledt öröm zengéséhez; féltünk, mert ilyen dolgok történhetnek, hogy az anyagból csak úgy előpattannak lények, amelyeknek fejük van.
Még mielőtt a hüllők kimásztak volna a tengerből a szárazra, bekövetkezett a Hatodik Kinyilatkoztatás, amely iszonyatot keltett bennem. E fejjel és tagokkal bíró fajzatoknak arcuk is volt! Olyan arcuk, mint a miénk, mármint volt benne két szem, egy orr, egy száj. Ez az arc lényege! Előbb a fej, most az arc, az értelem tükre!
Elborzadtam, és a legharsányabb fennszóval kiáltottam: „Ezt akarod? Hol lesz ennek vége? Mik ezek a fajzatok? Bennük az élet szikrája forróbban izzik, tüzesebben lobog, nehezebben alszik ki! Figyelsz egyáltalán?” Néhány angyaltársam szörnyülködött.
„Memnoch – mondták –, túlzásba esel! Bizonyos, hogy van valamilyen rokonság közöttünk, Isten Fiai, a boné ha elóhim, és eme fajzatok között. A fej, az arc, igen, ez valóban meghökkentő, ám hogyan merészeled kétségbe vonni Isten plánumát?”
Nem nyughattam. Túlságosan elteltem gyanakvással, hasonlóan azokhoz, akik egyetértettek velem. Háborogva tértünk vissza a földre, hogy bolyongjunk, barangoljunk. Immár hozzámérhettem magamat a föld dolgaihoz, elheverhettem árnyas lugasokban, elmélkedhettem növekedésükön, töltekezhettem színeikkel.
Ám továbbra sem szabadulhattam az előérzettől, hogy katasztrófa készülődik. Aztán valami rendhagyó dolog történt. Isten jött el hozzám. Isten, mikor ezt teszi, nem hagyja el a mennyek országát, Ő csak, hogy úgy mondjam, kiterjeszti magát. Fénye alászállt, megkeresett, magába olvasztott, átölelt, felemelt, és akkor szólni kezdett vélem.
Persze azonnal megnyugodtam. Hosszú időszakokra megfosztottam magamat a mennyek üdvétől, és most boldog voltam, hogy a mennyország szállt le hozzám, elárasztva békességével, szeretetével. Elillant belőlem minden kétely és ellenkezés. Nem szenvedtem többé. Lelkem megszabadult a halál és az enyészet büntetésének szennyétől.
Isten szólott. Természetesen abban a pillanatban egybeolvadtam vele, feloldódtam benne. Akkor voltunk ilyen közel, amikor megteremtett, és én kiszakadtam belőle. Annál jobban örültem ennek az irgalmas, megrendítő ajándéknak.
„Többet látsz mint más angyalok – mondta az Isten. – A jövő képzeteivel gondolkozol, miközben társaid még csak tanulgatják e fogalmakat. Ők tükörként verik vissza lépéseim dicsőségét, míg te gyanakszol. Te nem bízol bennem.”
E szavak bánattal töltöttek el. „Te nem bízol bennem.” Én nem tartottam a félelmeimet bizalmatlanságnak. És alighogy rádöbbentem erre, Isten már vissza is szólított a mennyekbe, és azt mondta, mostantól inkább az őrtoronyból vigyázzak, ahelyett, hogy alászállok a világ lombos sűrűjébe. Elkerekedett szemmel bámultam Memnochot, miközben magyarázta e dolgokat. Mozdulatlanul álltunk a patak partján. Nem derítette föl, hogy az isteni vigaszról mesélhet. Csak az látszott rajta, hogy szeretne túl lenni a történeten.
– Visszatértem az égbe, de mint mondtam, a mennyország egész szerkezete megváltozott. A mennynek a föld lett a gyúpontja, a föld szerepelt minden mennyei beszélgetésben. Még sose éreztem annyira, mint a visszatérésem után. Isten elé járultam, hódolattal térdre borultam, feltártam a szívemet marcangoló kételyeket, de legfőképpen hálát adtam, amiért eljött hozzám. Megkérdeztem, hogy szabad-e most már visszatérnem a lenti világba.
Ő pedig azt felelte, mennyeien diplomatikus szokása szerint: „Nincsen tiltva. Vigyázó vagy, és a Vigyázó feladata a vigyázás.” Így hát alászálltam...
– Várj! – mondtam. – Kérdezni akarok valamit!
– Kérdezz – felelte türelmesen. – Ámde ne álljunk meg. Ezeknek a köveknek a segítségével könnyen átkelhetsz a patakon.
Követtem. Néhány perc múlva elhalt mögöttünk a víz csörgedezése, és egy még sűrűbb vadonba kerültünk.
– Ezt akartam kérdezni – mondtam. – Unalmas volt az ég a földhöz képest?
– Ó, nem, csak arról van szó, hogy a föld lett a központ. Az égben sem feledkezhettél meg róla, mert az egész mennyország a földet figyelte és róla énekelt. Ennyi történt. Nem, a mennyek országa ugyanolyan elbűvölő és üdvösséges maradt. A komor felhang, a halál és az enyészet felismerése csupán gazdagabbá tette a mennyei dalok és szavak végtelen változatosságát.
– Értem. A mennyország csak nagyobb lett ezektől a kinyilatkoztatásoktól.
– Mindig! És ezt ne tekintsed vallási közhelynek. Gondolj a zenére! Az égi zene új és új magaslatokra hágott attól, hogy a csodákat dicsőítette. Akárhogy tökéletesednek az ember hangszerei, évezredek múlva sem sejtethetik meg, milyen volt az angyalok muzsikája. Ahogy az a karének elegyült a szárnysuhogással és a földi szelek zúgásával!
Bólintottam.
– Mi az? – kérdezte. – Mit akarsz mondani?
– Nem bírom szavakba önteni! Azt próbálom kifejezni, hogy azért nem tudjuk elképzelni a mennyországot, mert nekünk nem azt tanítják, hogy az égnek a föld a gyúpontja. Mást se hallottam egész életemben, mint ennek az ellenkezőjét, és az anyag pocskondiázását, hogy az a lélek börtöne!
– Nos, magad is láttad az eget – mondta. – De hadd folytassam.
A Hetedik Kinyilatkoztatás az volt, hogy az állatok kijöttek a tengerből, bevették magukat a szárazföldet elborító erdőkbe, és megtalálták a módját, miként maradjanak életben. Megszülettek a hüllők, és óriásgyíkokká nőttek, olyan monstrumokká, amelyeket talán még az angyalok ereje sem állíthatott volna meg. Fejük és arcuk volt, és most már nem csupán úszásra használták a lábukat – mert volt lábuk, akárcsak nekünk –, de jártak is rajta, sőt volt, amelyik nem négy lábon járt, hanem kettőn, és úgy tartotta a két apró mellső lábát, mint mi a karunkat.
Úgy figyeltem ezt, miként az elharapózó tüzet. Pusztító máglya lobbant a melengető kicsi lángból.
Kifejlődött a rovarok szédítő változatossága. Volt, amelyik felszállt a levegőbe, bár az ő szárnyalásuk szörnyen otromba volt a mi röptünkhőz képest. A világ hemzsegett az új és éhes fajoktól. Most is felfalta az egyik teremtmény a másikat, ám az állatok óta sokkal feltűnőbb lett a gyilkolás és a habzsolás. Megnőtt a harctér is, mert óriásgyíkok vívtak egymást miszlikbe szaggató csatákat, és hatalmas repülő hüllők csaptak le a kisebb csúszómászókra, hogy fészkükbe hurcolják őket.
A szaporodás módja változott. Kezdetben tojásból keltek ki a lények. Aztán lett egy fajzat, amely az anya testéből jött a világra.
Évmilliókig tanulmányoztam ezeket a dolgokat, beszéltem róluk Istennel, énekeltem, mikor elvette a szavamat a szépség, feljártam az egekbe, ahol azt tapasztaltam, hogy ugyanolyan zavarónak találják a kérdezősködésemet, mint hajdanán. Nagy viták dúltak. Ne vonjunk kétségbe semmit? Látjátok, milyen tüzes és rettenetes lánggal távozik a haldokló ősgyíkból az élet szikrája? És mikor már azt gondoltam, hogy soha többé nem lesz nyugovásom, Isten újra és újra a keblére ölelt.
„Figyelmesebben nézd a tervet! Szándékosan csak a részeit látod!” – mondta. Felhívta rá a figyelmemet, hogy a világegyetemben nincsen hulladék, a bomlás táplálékul szolgál másoknak, csupán a kölcsönös átalakulás közege változott: most Öles és Falas, Emésztés és Ürítés a neve.
„Ha veled vagyok – mondtam –, látom a szépségét. De ha alászállok oda, ha a magas fűben hempergek, másképpen látom.”
„Az én angyalom és Vigyázom vagy. Győzd le ezt az ellentmondást” – mondta Ö.
Visszatértem a földre. Következett a fejlődés Nyolcadik Kinyilatkoztatása: megjelentek a melegvérű madarak, amelyeknek tollas szárnya volt!
Tollas szárnya! Először az arcunkat látjuk a rovarok, gyíkok és szörnyek ábrázatában! És íme, most itt egy meleg vérű, törékeny lény, amelyben lüktet a repeső élet, és ennek tollas a szárnya! Úgy száll, ahogy mi! Felröppen, kitárja szárnyait, felcsap az égig!
Most az egyszer nem én voltam az egyetlen kiáltó száj a mennyekben. Angyallégiók rendültek meg, látván, hogy anyagból vétetett lényecskéknek lehet a miénkhez fogható szárnya! Tollak borították, hogy könnyebben szállhasson a szélben... megszületett az angyalszárny anyagi tükörképe.
A menny viharzott az énektől, a kiáltozástól, a méltatlankodástól. Angyalok szegődtek a madarak nyomába, körülvették, utánozták, követték őket a fészkükhöz, megfigyelték, miként pattan fel a tojás, miként fejlődik a fióka.
Végignéztük már más élőlényekben a születés, növekedés, érettség folyamatát, de egy se hasonlított ránk ennyire.
– Isten hallgatott? – kérdeztem.
– Nem. Ezúttal összehívott minket, és megkérdezte, hogyhogy nem tanultunk még eleget, hogyhogy vértezetlenek vagyunk a háborgás meg a gőg ellen? Mert a gőg az, amitől szenvedünk; azon háborgunk, hogy ilyen csepp, apró fejű lényeknek, amelyek még arcot se nagyon mondhatnak a magukénak, tollas szárnya lehessen! Szigorúan megrótt, és figyelmeztetett: „Még egyszer mondom nektek, hogy ez a folyamat nem áll meg; oly dolgokat láttok, amelyektől újfent ámulatba estek. Ám ti az én angyalaim vagytok, és bíznotok kell bennem!”
A fejlődés Kilencedik Kinyilatkoztatását megszenvedte minden angyal. Némelyek elborzadtak, mások megrémültek, mert a Kilencedik Kinyilatkoztatásban a bennünk kavargó érzelmek öltöttek testet. Akkor jelentek meg a földön az emlősök, és ha ők jajgattak fájdalmukban vagy halódásukban, az borzasztóbb volt a szenvedés minden hangjánál, amely előttük szállt fel a földről! Ó, mily iszonyatosan beteljesült a halál és az enyészet baljóslata!
A földről zengő zene átalakult, mi pedig, félelmünkben, fájdalmunkban nem tehettünk mást, mint hogy még buzgóbban énekeltünk, de az ének elsötétült, bonyolultabb lett. Isten fénye, Isten orcája nem változott.
Végül jött a fejlődés Tizedik Kinyilatkoztatása. A majmok fölegyenesedtek! Hiszen így magából Istenből űztek gúnyt! Itt volt, szőrös, otromba alakban a kétlábú, kétkezű, fölegyenesedve járó lény, amelynek képére minket teremtettek! Szárnya ugyan nem volt, az anyag szárnyas teremtményei meg sem közelítették az evolúciós létrán, ám attól még ott cammogott a földön, doronggal, brutálisan, esetlenül; fogával marcangolta szét ellenségeit, verekedett, harapott, halálra döfködött mindent, ami ellenállt neki. Ott volt Istennek és büszke fiainak, az angyaloknak a szőrös, anyagi mása, és eszközöket barmok magának.
Megrendültén néztük a kezét. Volt hüvelykujja? Majdnem. Megrendültén vettük körül hordáit. Beszéd az, ami a szájából jön, a gondolatok hallható, ékesen szóló kifejezése? Majdnem. Mi lehet Isten terve? Miért tette ezt? Nem kelti-e föl ez az Ő haragját?
Ám Istennek fénye oly változatlanul áradt, mintha föl sem érne hozzá a haldokló majom sikolya, mintha a majomnak, amelyet széttépnek termetesebb támadók, nem kellene látnia veszte előtt a szikrából lobbanó, sercegve kihunyó lángot.
„Nem, nem, ez képtelenség, lehetetlenség!” – mondtam. Ismét fölrepültem Istenhez, aki ezúttal nem vigasztalt: „Memnoch, ha engem nem csúfol meg ez a lény, a teremtményem, miként csúfolhatna meg téged? Nyugodj meg, Memnoch, és ne háborgass többé engem! A hozzám szálló zsolozsmák azt ünneplik, hogy Teremtésem az utolsó részletig bevégeztetett. Erre te olyan kérdésekkel jössz hozzám, amelyek vádak? Ne többet!”
Megszégyenített. A „vádak” szó elbátortalanított, és hosszú időre elbizonytalanított. Tudod, hogy héberül „vádolót” jelent a Sátán neve?
– Tudom – feleltem.
– Hadd folytassam. A fogalom ugyan új volt, de most rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen egész idő alatt vádoltam Istent. Ragaszkodtam hozzá, hogy ez az evolúciós folyamat nem lehet az, amit Ő akart vagy tervezett.
Erre most egyértelműen közölte velem, hogy hagyjam abba, és vizsgálódjak elmélyültebben. Bepillantást engedett az általam megfigyelt fejlemények valódi horderejébe. Felvillantotta előttem azt, amit Ő lát, amit én a magam képességeivel sohasem láthatok.
Mint mondtam, megszégyenített. „Jöhetek hozzád, Uram?” – kérdeztem, Ő pedig azt felelte: „Természetesen.” Kibékültünk, de még az isteni fényben szunnyadva is éber voltam, amilyen éber csak az állat lehet, amely ólálkodó ellensége közeledését lesi. Mindegyre felriadtam, és rémüldöztem: mi történhet most odalent!
Nézd és lássad! Ezeket a szavakat használjam, vagy mondjam inkább a Genezis írójának félelmetes tömörségével: „Lásd!” A fölegyenesedett szőrös lények sajátos rituálékba kezdtek. A fölegyenesedett szőrös lényeknél változatos, bonyolult viselkedési mintákat tapasztaltunk. Hadd ugorjak egyenesen a legfontosabbra. A fölegyenesedett szőrös lények temetni kezdték a halottaikat.
Értetlenül, elkeskenyedő szemmel tekintettem Memnochra. Annyira belefeledkezett a mesébe, hogy először látszott rajta vigasztalhatatlan keserűség, ám arca megőrizte szépségét. Nem torzította el a bánat. Semmi sem torzíthatta el.
– Ez volt a fejlődés Tizenegyedik Kinyilatkoztatása? – kérdeztem. – A holtak eltemetése?
Hosszasan tanulmányozott. Éreztem tehetetlen keserűségét, amiért sehogy se tudja megértetni velem, mit akar.
– Mit jelentett ez? – sürgettem mohó, türelmetlen kíváncsisággal. – Mit jelentett, hogy eltemették a halottaikat?
– Sok mindent – súgta Memnoch, jelentőségteljesen rázva a mutatóujját. – A rítus azt az összetartást fejezte ki, amelyet soha vagy legfeljebb nagy néha tapasztaltunk más fajoknál. Az erősek gondoskodtak a gyengékről, az egészségesek segítették és táplálták a megnyomorodottakat, a holtakat eltemették, és virágokat temettek velük, Lestat, virágokat! Virágokkal borították el a halottat, akit gyöngéden lebocsátottak a földbe; tehát a fejlődés Tizenegyedik Kinyilatkoztatása az volt, hogy megszületett a modern ember. Bozontos volt, görnyedt, otromba, majomszerű bunda borította, ám az arca minden eddigi fajénál jobban emlékeztetett a miénkre. A modern ember olyan érzéseket ismert, amilyeneket addig csak az angyalok és az őket alkotó Isten ismerhetett, a modern ember elhalmozta ezekkel az érzésekkel a fajtáját, a modern ember úgy szerette a virágokat, mint mi, és a gyásza jeléül virágokkal temette el a halottait.
Sokáig hallgattam és töprengtem. Leginkább Memnoch kiindulási pontja ütött szöget a fejembe, vagyis hogy ő, Isten és az angyalok jelentették az eszményt, amely felé az ember fejlődött. Erre még nem is gondoltam. Újra láttam őt, amint elfordul a mellvédtől, és a hangot, amely olyan mélységes meggyőződéssel kérdezi: Ugye, sose lennél az ellenségem? Memnoch figyelt. Lesütöttem a szememet. Máris a sorstársamnak éreztem ettől a szenvedélyes, keserű mesétől, de felzaklattak a megtestesült Isten szavai.
– Indokoltan – mondta Memnoch. – Mert föl kell tenned magadnak a kérdést: hogyhogy nem tart máris az ellenségének, holott bizonyára ismer téged? Nem tudod?
Bambán hallgattam.
Várt, hogy összeszedjem magamat, és folytathassa. Volt, mikor kételkedtem benne, hogy ez a pillanat valaha is elérkezik. Akármennyire vonzódtam hozzá, akármennyire megbabonázott, ez nem fojthatta el a merőben emberi vágyat, hogy meneküljek, fussak attól a meghatározhatatlan iszonyattól, amely ép eszem összeroncsolásával fenyeget.
– Mikor Istennel voltam – folytatta Memnoch –, úgy láttam, ahogy Ő lát. Láttam a halandókat családjaikkal; láttam, amint összegyűlnek, hogy világra segítsék a születő utódot; láttam, amint rituális kövekkel rakják ki a sírokat. Úgy láttam, ahogy Isten lát, minden helyen és időben. Azt láttam, hogy azŐ mérhetetlen nagyságának alkotása a teremtés vetületeinek bonyolultsága, a páracseppek összes molekulája, az emberek és madarak torkán felszakadó hangok, és ekkor oly dalok születtek szívemben, mint még soha.
Isten újfent szólott: „Memnoch, maradj mellettem a mennyekben. Mostantól messziről vigyázz.”
„Ez kötelességem, uram? – kérdeztem. – Annyira szeretnék közöttük és fölöttük őrködni. Érezni akarom láthatatlan kezemmel finomodó bőrüket.”
„Az angyalom vagy, Memnoch. Menj hát, és vigyázz, de ne feledd, hogy mindent, amit látsz, én akartam, én parancsoltam.”
Letekintettem, mielőtt távoztam a mennyekből, és láttam, hogy a Teremtés nyüzsög a vigyázó angyaloktól, láttam mindegyiket azon a helyen – erdőkben, völgyekben, tengereken –, amely a legjobban megigézte őket.
Mintha változást tapasztaltam volna a föld légkörében. Új anyag lenne, parányi részecskék örvénye? Igen, ott volt, de valami fontosabbat sejtetett.
A földre szálltam, és a többi angyal legott megerősítette, hogy ők is érzik az atmoszférában az új elemet, bár ez nem függ a levegőtől, mint minden más, ami él.
„Hogyan lehet ez?” – kérdeztem.
„Figyelj csak – mondta Mikáel angyal. – Figyelj, és hallhatod.”
És Rafael azt mondta: „Láthatatlan, de él! Márpedig rajtunk kívül mi lehet még az ég alatt, ami láthatatlan és élő!”
Angyalok százai jöttek össze, hogy disputáljanak erről a dologról, ismertessék az új elemről szerzett tapasztalataikat. A körülöttünk pezsgő láthatatlan nem vett tudomást létezésünkről, bár időnként rezgett, vagyis hang nélküli hangot adott, amelyet erőlködve próbáltunk megfejteni.
„Ez a te műved! – mondta egy angyal, akinek a nevét inkább nem árulnám el. – Csalódást okoztál Istennek vádaskodásaiddal, dühösködéseddel, ezért teremtett valami mást, ami láthatatlan, és rendelkezik hatalmunkkal! Memnoch, el kell menned Hozzá, és meg kell kérdezned, el akar-e taszítani minket, hogy ez az új láthatatlan uralkodjék!”
„Miként volna az lehetséges?” kérdezte Mikáel, aki a leghiggadtabb, legértelmesebb angyalok közé tartozik. Megtudhatod a legendákból, az angelológiából, a néprajzból, az egész mindenségből. Mikáel okos. Felhívta a csüggedt angyalok figyelmét, hogy ezek a semmi kis láthatatlanok, amelyeket érzünk, nem vetélkedhetnek velünk a hatalomban. Hisz még létezésüket is alig-alig adhatják tudtunkra, holott mi angyalok vagyunk, akik elől semmi földi teremtmény nem rejtőzhet el!
„Ki kell derítenünk, mi ez – mondtam. – A földhöz van kötve, és annak része. Nem égi. Itt van, az erdők és hegyek közelében tanyázik.”
Mindenki egyetértett velem. Előttünk semminek az összetétele nem volt titok. Nektek évezredekbe telhetett, hogy megfejtsétek a kék algákat vagy a nitrogént. Mi rögtön értettük őket. Ám ezt nem értettük. Vagy hogy pontosabban fogalmazzunk, nem ismertük fel, mi légyen.
– Igen, értem.
– Füleltünk; kinyújtottuk karunkat. Érzékeltük, hogy igen, testetlen és láthatatlan, de van folyamatossága és egyénisége. Amit érzékeltünk, az az egyéniségek megszámlálhatatlan sokaságából állt. Hangjuk fokozatosan átszűrődött a mi láthatatlanságunk tartományába, és szellemi fülünk felismerte, hogy ezek az individuumok sírnak!
Megint elhallgatott.
– Érted, mire akarom felhívni a figyelmedet? – kérdezte.
– Szellemek voltak – válaszoltam.
– Miközben tépelődtünk, és karunkat kitárva, énekelve próbáltuk vigasztalni őket, úgy, hogy láthatatlanul és ügyesen átsurrantunk a földi anyagon, valami döbbenetes dolog történt, olyan döbbenetes, hogy kizökkentett vizsgálódásainkból. Szemünk láttára történt meg a fizikai fejlődés Tizenkettedik Kinyilatkoztatása! Az egek villámaként sújtott. Elterelte figyelmünket a láthatatlan tartomány panaszolkodásairól. Elhomályosította elménket, kacagássá és jajveszékeléssé változtatta himnuszainkat.
A fejlődés Tizenkettedik Kinyilatkoztatása abban állt, hogy az emberi faj nősténye külsejében fokozatosan annyira elkülönült a hímtől, amivel egyetlen más emberszabású lénynél sem találkoztunk. A nőstény egyre szépült; arcáról lehullott a szőr, tagjai kifinomodtak, viselkedésében felülemelkedett a túlélés parancsain. Olyan gyönyörű lett, amilyen csak a virág vagy a madár szárnya lehet! Bársonyos bőrű, sugárzó arcú lény született a szőrös majmok párzásából. Noha nekünk nem volt mellünk, neki pedig nem volt szárnya, mégis olyannak tetszett, mint MI!!!
Mozdulatlanul álltunk a csöndben.
Azonnal értettem, mit akar mondani.
Most nem volt szükségem magyarázatra, magamtól is tudtam. Elnéztem Memnoch szép, széles arcát, hullámos haját, sima tagjait, gyöngéd vonásait, és persze tudtam, hogy igaza van. Aki nem az evolúció tudósa, az is tisztában van vele, hogy a faj finomodásának előbb-utóbb el kellett hoznia ezt a pillanatot. Memnoch minden más teremtménynél jobban megtestesítette a nőstény hatalmát. Olyan volt, mint egy márványangyal, mint Michelangelo szobrai; a nőiesség tökéletes vonalakba foglalt összhangját sugározta egész lénye.
Annyira zaklatott volt, hogy már azt vártam, mikor kezdi tördelni a kezét. Olyan mereven nézett, mintha át akarna látni rajtam.
– És hamarosan meglett a fejlődés Tizenharmadik Kinyilatkoztatása is – mondta. – A hímek a legkedvesebb, legkecsesebb, legselymesebb bőrű, legdallamosabb hangú nőstényekkel párzottak. Ezekből a párosodásokból olyan hímek születtek, akik felértek szépségben a nőstényekkel. Az embernél megjelentek a színek: lett szőke és vörös haj is, nemcsak fekete és barna, lettek hihetetlenül változatos árnyalatú szemek, szürkék, barnák, zöldek, kékek. Eltűnt a hím alacsony homloka, szőrös arca, majomszerű cammogása, és akárcsak nőstényében, benne is felragyogott az angyali szépség.
Hallgattam.
Elfordult tőlem, de nem haragból. Inkább mintha szünetre lett volna szüksége, hogy ereje megújulhasson. Bámultam a szorosan összecsukott, hatalmas, ívelt szárnyakat, amelyeknek alsó vége majdnem a földet érte, és minden tolla tompán szivárványba. Visszafordult hozzám, angyalarcán átszellemült megbotránkozással.
– Ott álltak tehát, hím és nőstény. Ő teremtette őket, és ezt az egy eltérést leszámítva – hogy hím és nőstény voltak –, az Ő képére, angyalainak képére teremtette őket! Hát ez lett a vége! Ez! A kettéhasított Isten! A kettéhasított angyalok!
Nem tudom, meddig tartottak vissza az angyalok, de egy idő után nem bírtak velem, és én gondoktól, kételyektől, töprengésektől lángolva repültem föl az égbe. Ismertem a dühöt. A szenvedő emlősök jajkiáltásai megtanítottak a haragra. A majomszerű lények csatározásainak jajkiáltásai és bömbölése megtanított a haragra. Az enyészet és a halál megtanított a félelemre. Isten teremtése megtanított mindenre, ami ahhoz kellett, hogy hozzá rohanjak, és megkérdezzem: „Ezt akartad? Hímmé és nősténnyé osztani önnön képedet? Az életszikra most már lángoszloppá nyúlik az ember halálában! Ezt a torzszülöttet, ezt a nevetséges megosztást akartad? Ez volt a terv?”
Fel voltam bőszülve. Katasztrófának tartottam! Dühöngtem! Kitártam karjaimat, Istenhez kiáltottam, hogy disputáljon velem, bocsásson meg nekem, mentsen meg vigasztaló bölcsességével, ám Isten nem válaszolt. Semmivel. Se villámmal, se hanggal, se büntetéssel, se ítélettel.
Akkor vettem észre, hogy angyalok között állok a mennyben, akik várnak és figyelnek.
A Mindenható a legszelídebb fényt árasztotta magából, egyébként nem kaptunk jelet. Sírtam. „Nézzétek! Könnyek, mint az emberek könnyei”, mondtam angyaltársaimnak, habár az én könnyeim nem voltak anyagiak. És ahogy könnyeztem a figyelő szemek előtt, rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki sír.
„Ki sírt velem?” Fordultam körbe-körbe, megnéztem őket magamnak. Láttam az angyali karokat és rendeket: ott voltak a Vigyázók, a Kerubok, a Szeráfok, az Ofannim. Csupa elragadtatott, titokzatos arc. Pedig hallottam azt a sírást!
„Honnan jön ez a sírás!” kiáltottam.
De már tudtam. Ők is tudták. Szárnyunkat összecsuktuk, fejünket meghajtottuk, hallgatóztunk, és rájöttünk, hogy azoknak a láthatatlan szellemeknek a sírása hallatszik fel a földről az égbe. Ám Isten örök fénye nem változott.
„Most jöjj és lásd – szólt Rafael. – Jöjj és vigyázz, ahogyan megparancsoltatott.”
„Igen, látnom kell, mi ez!” Azzal már ereszkedtem alá a földi légkörbe, nyomomban az angyalokkal; érkezésünk örvénnyé kavarta e sírdogáló, jajveszékelő, láthatatlan lényecskéket, amelyeket még csak nem is láthattunk.
Aztán emberi jajgatást hallottunk! Emberi sírás elegyedett a láthatatlanokéba!
Együtt húzódtunk közelebb, és láthatatlan gyűrűvé tömörülve fogtuk körül a sima bőrű, szép emberi lények egyik kis táborát.
A tábor közepén egy kínjában vergődő ifjú haldokolt a fűből és virágokból vetett ágyon. Valamilyen mérges rovar csípte meg, amitől végzetes lázba esett. Ez is része a ciklusnak, felelte volna az Isten, ha megkérdezzük.
A haldokló fölött a láthatatlanok jajgattak, de az emberi lények siratója olyan rettenetes volt, amit nem bírtam elviselni.
Megint sírtam.
„Maradj csendben és figyelj” mondta Mikáel, a türelmes.
Megparancsolta, hogy szakítsuk el tekintetünket a kicsi tábortól, a lázban vonagló embertől, és nézzük a levegőt, amely egyre sűrűbb lett a szellemek jajgatásától!
Először láthattuk a szellemeket! Összeálltak, szétszóródtak, bukdácsoltak, imbolyogtak, és mindnek elmosódott emberalakja volt. Ügyetlenül, elveszetten, tétován úszkáltak az éterben. Most kitárták karjaikat a haldokló felé, és az az ember meghalt.
Memnoch elhallgatott, és úgy nézett rám, mintha tőlem várná a befejezést.
– És egy szellem szállt ki a haldoklóból – mondtam. – Az életszikra fellobbant, de nem aludt ki, hanem láthatatlan szellemmé változott, és a többiek közé vegyült. Az ifjú szelleme megőrizte az emberi alakot, és csatlakozott azokhoz a szellemekhez, amelyek érte jöttek.
– Igen!
Memnoch nagyot sóhajtott, majd széttárta karjait. Beszívta a levegőt, mint aki üvölteni készül. Az eget nézte az óriás fák ágai között.
Megkövültén álltam.
Körülöttünk sóhajtozott az erdő. Éreztem Memnoch reszketését, éreztem a torkában megrekedt kiáltást, amely rögtön kitörhet, mint egy végítéleti rettenetes harsonaszó. De ő lehajtotta a fejét, és hallgatott.
Az erdő ismét változott: a mi erdőnk lett belőle. Ezek a mi korunk tölgyei, sötét fái voltak; a vadvirágokat, a mohát, a madarakat, az árnyékban cikázó kicsi rágcsálókat ismertem.
Vártam.
– A levegő sűrű volt ezektől a szellemektől – mondta Memnoch –, mert amint egyszer megláttuk elmosódó alakjukat, hallottuk szüntelen zsongásukat, többé nem lehetett nem látni, és nem hallani őket. Kupolaként borultak a földre. A holtak szellemei, Lestat! A halott emberek szellemei!
– Lelkek, Memnoch?
– Lelkek.
– Lelkek, amelyek az anyagból fejlődtek ki?
– Igen. Az Ő képére. Lelkek, fantomok, láthatatlan egyéniségek. Lelkek! Most is hallgattam.
Memnoch összeszedte magát.
– Jöjj velem – mondta. Megtörülte arcát a kézfejével. Mikor értem nyúlt, először súrolt végig a szárnya. Végigfutott rajtam a hideg, ahogy a félelemtől szokott, de ez nem volt félelem.
– Lélek jött ki minden emberi testből – mondta. – Egészek voltak, éltek, és azoknak az embereknek a közelében lebegtek, akiknek a törzséből származtak.
Minket nem láthattak, és nem láthatták a mennyeket. Csak azokat láthatták, akik eltemették őket, a véreiket, akik életükben szerették őket, akik vörös okkerrel hintették be a holtak testét, mielőtt gyengéden befektették őket, arccal keletnek, a sírgödörbe, amelyben elhelyezték a holtak tárgyait.
– És azok az emberek, akik hittek bennük – szúrtam közbe –, akik az őskultuszt űzték, megérezték a szellemek jelenlétét? Gyanították-e, hogy az ősök még mindig a közelben vannak, szellemek alakjában?
– Igen – válaszolta.
Annyira elmerültem a környezetben, hogy nem mondtam többet. Tudatomat megrohanta az erdő illata, sötét színei, a barna, az arany, a sötétvörös árnyalatainak kifogyhatatlan sokasága. Felbámultam az égre, amelyből szürkén, szűrten, csüggedten, és mégis nagyszerűen áradt a fény. Ám gondolni csak a forgószélre tudtam, és az örvényben kavargó lelkekre, mintha emberi lelkek töltenék meg a teret a földtől az égig. Lelkek, amelyek sodródnak végeérhetetlenül. Hová mehetnek abban a sötétségben? Mit keresnek? Mit ismerhetnek?
Nevetett Memnoch? Kurta, gyászos, fájdalmas futam volt. Az is lehet, hogy halkan énekelgetett, mintha a dallam természetes kisugárzása lenne a gondolatainak. Akár az illat a virágból, úgy áradt a gondolataiból az ének, az angyalok hangja.
– Memnoch – szólaltam meg. Tudtam, hogy szenved, de nem bírtam tovább. – Isten tudta? – kérdeztem. – Tudta Isten, hogy a férfiak és az asszonyok szellemet növesztettek maguknak? Memnoch, tudott Isten a lelkükről?
Nem válaszolt.
Megint hallottam az énekét.Ő is az eget nézte, és most valamivel hangosabban énekelt valami megalázott, komor kántust. Idegenszerűen hangzott a mi rendezettebb, szervezettebb zenénkhez képest, és tele volt ékesszóló fájdalommal.
Nézte a magasban az elvonuló, tömör, fehér felhőket. Felért-e szépségben ez az erdő a mennyeivel? Ezt meg nem mondhattam, ám azt cáfolhatatlanul tudtam, hogy a földi erdőt nem halványíthatja el az égi szépsége. Ez volt benne a csoda. Ez a Sötétlő Erdő, ez a lehetséges Éden, ez az ősi hely magától, a saját elbűvölő korlátaival egyetemben volt gyönyörű. Hirtelen nem bírtam tovább nézni a repeső levélkéket, annyira fontos lett, hogy választ kapjak a kérdésre. Hirtelen semmi sem tűnt ennyire fontosnak.
– Tudott Isten a lelkekről, Memnoch? – kérdeztem. – Tudta? Felém fordult.
– Hogyne tudott volna, Lestat! – felelte. – Hogyne tudta volna! Mit gondolsz, ki repült föl az ég ormaira, hogy közölje vele? Meglepte, váratlanul érte-e, megnövelte-e, kisebbítette-e, felragyogtatta-e, elsötétítette-e valaha is valami, amire felhívtam örök és mindentudó figyelmét?
Megint sóhajtott. Úgy rémlett, rögtön kirobban, olyan erővel, amely mellett eltörpülnek eddigi kirohanásai, ám aztán visszasüppedt csendes töprengésébe.
Sétáltunk tovább. Az erdő változott, az óriás fákat felváltották a karcsúbb, kecses ágú fajták, itt és ott magasra nőtt fű fodrozódott.
A vízillatú szellő megemelte Memnoch súlyos, szőke fürtjeit, és hátrafújta az arcából. Lehűtötte az én arcomat és kezemet is, ám a szívemet nem.
Mély, zordon völgy felett álltunk. Távoli hegyeket, zöld lankákat, burjánzó vadont, foltokban vad búzát, vagy valami más pázsitfűfélét láttam. Az erdők felkúsztak a lejtőkön a hegyekbe, mély gyökerekkel feszegetve a sziklákat, és ahogy közeledtünk a völgyhöz, az ágak között áthunyorogtak egy tó vagy folyó fénycserepei.
Kiléptünk az ősi erdőből a zsíros, pompás televényre. Kék és sárga virágmezők vibráltak a fényben. Az olajfák és a gyümölcsfák azok az alacsony fajták voltak, amelyeknek bütykös ágairól nemzedékek óta szüretelik a termést. A táj fürdött a napsugárban.
Odamentünk a magas fűben, ami vadbúza lehetett, a vízhez. Szelíden nyaldosta a partot, és ha visszahúzta átlátszó, csillogó hullámait – amelyeket, mint megállapíthattam, nem az árapály parancsa mozgatott –, előbukkant a kavicsok és kövek fantasztikus mozaikja.
Jobbra és balra nem látszott a víz vége, de láttam a túlsó partot, amelyre úgy ereszkedtek alá a sziklás dombok, mintha azok is élnének, mint a göcsörtös fák gyökerei.
Megfordultam. Mögöttünk ugyanaz volt a táj. Heggyé magasodó, sziklás dombok, könnyen megmászható lejtők mérföldjei, gyümölcsfaligetek, feketén tátongó barlangszájak.
Memnoch nem szólt.
Megrendült szomorúsággal bámulta a vizet. A láthatáron a hegyek közel jöttek a vízhez, amely eltűnt a szemünk elől.
– Hol vagyunk? – kérdeztem szelíden.
– A fejlődés kinyilatkoztatásai egyelőre véget értek – felelte rövid hallgatás után. – Elmondtam, amit láttam – elnagyolt vázlatát annak, amit akkor fogsz tudni, ha meghaltál.
Már csak elbeszélésem lényege van hátra, és azt itt szeretném elmondani. Ezen a gyönyörű helyen, noha rég eltűntek már a földről a folyók, mint ahogy a férfiak és a nők is, akik akkor itt vándoroltak. Kérdésedre pedig, hogy hol vagyunk, annyit válaszolhatok:Ő itt vetett végül ki a mennyekből. Ide estem.

 

 

Tizenkettő

 

– Szólott Isten: „Várj!” így hát megtorpantam a mennyország kapujában cimboráimmal, az angyalokkal, akik általában azt tették, amit én, és követtek mindenhova. Ott volt Mikáel, Gábriel és Uriel is, bár ők nem tartoztak társaságunkhoz.
„Memnoch, vádolom! – mondta Isten a szokott kedvességével, hatalmas dicsfényáradatban. – Mielőtt belépnél az égbe, hogy rám zúdítsad kifogásaidat, térj vissza a földre, tedd tüzetes és tiszteletteljes vizsgálat tárgyává, amit láttál, azaz az emberiséget, hogy mire visszajössz, felmérjed és értsed, mit tettem. Mert azt mondom, hogy az emberiség a természet része, és a természet törvényei érvényesek rá, amelyeknek érvényesülését megfigyelhetted az egész földön. Nálad ezt, engem leszámítva, senki sem értheti jobban.”
„Mindazonáltal menj, nézd meg még egyszer! Aztán, és csak azután hívom össze mennyei zsinatra az összes angyalokat, minden karokat és rendeket, hogy hallanánk, mi mondani valód nekünk. Vidd magaddal azokat, akik ugyanazokat a válaszokat keresik, amelyeket te, és hagyd nálam azokat az angyalokat, akiknek sohasem volt más vágyuk, gondjuk és gondolatuk, mint hogy fényemben lakozhassanak.”
Memnoch elhallgatott.
Addig bandukoltunk a keskeny tenger partján, míg elérkeztünk néhány nagy görgetegsziklához, amelyeken megpihenhettünk, noha testben nem voltam fáradt. Talán a helyzetváltozás tette, mindenesetre mihelyt letelepedtem, felerősödtek félelmeim, figyelmem kínzóvá élesedett. Alig vártam, hogy halljam a folytatást. Memnoch mellém ült, szárnyai újból elhalványodtak. Ám előbb még szélesre tárta őket. A bal szárny messze felnyúlt a fejem fölé, aztán eltűnt. Ha Memnoch ült, egyszerűen nem volt annyi helye, hogy összecsukhassa a szárnyait.
így folytatta:
– E szavak után nagy felbolydulás támadt a mennyekben, mert sokan akartak velem jönni, hogy odalent tanulmányoznák a Teremtést, mint ahogy sokan akartak maradni. Tudnod kell, hogy az angyalok addig is benépesítették a Teremtés minden zugát, voltak közöttük, akik hosszú évek óta éltek a földön, annyira beleszerettek a völgyekbe, a patakokba, sőt még a sivatagokba is, amelyek akkor kezdtek formálódni. Ám én különleges parancsot kaptam az Úrtól – menj, és tanulj meg az emberiségről mindent, amit lehet! –, és ebben a parancsban az a kérdés is benne volt, hogy kit hoznak még az enyémhez fogható lázba az emberiség talányai?
– Bocsáss meg egy pillanatra – szakítottam félbe. – Hányan vannak az angyalok? Isten szavaival élve vannak köztük „karok” és „rendek”.
– A tanításokból nyilván tudsz valamit az igazságról – mondta. – Isten minket teremtett meg elsőnek, az őrangyalokat, Memnochot, Mikáelt, Gábrielt, Urielt, és rajtunk kívül még sokakat, akiknek a neve megmaradt titoknak, mert sohasem szivárgott ki, se véletlenül, se tudatos szándékkal, így erről én is hallgatnék inkább. Hogy hányan vannak az őrangyalok? Ötvenen. És mi voltunk az Első Termés, habár hogy ezen belül mi volt a sorrend, az hisztérikus vita tárgyát képezte a mennyekben, bár e vita iránt rég elvesztettem az érdeklődésemet. Mellesleg meggyőződésem, hogy én voltam az első, de ez már nem számít.
Mi vagyunk a legközvetlenebb kapcsolatban Istennel és a földdel. Ezért neveznek Őrzőknek vagy őrangyaloknak. Vannak vallási írók, akik alacsony rangúnak neveznek. Sose voltunk alacsony rangban. Ember és Isten között mi vagyunk a legerősebb, legrugalmasabb egyéniségek.
– Értem. No és Raziel? Hát Metatrón? És Ramiel? Mosolygott.
– Tudtam, hogy ismerni fogod ezeket a neveket – mondta. – Mindnyájuknak helye van az őrangyalok között, de ezt nem magyarázhatom el most. Majd megtudod, ha meghaltál. Különben is majdhogynem felfoghatatlanul nehéz ez, nemcsak az emberi elmének, de még az olyan vámpírértelemnek is, amilyen a tied.
– Jól van – mondtam. – Tehát ezek a nevek meghatározott entitásokat takarnak. Samsiel is egy ilyen entitás.
– Igen.
– Zakzagel?
– Igen, ő is egy entitás, de hadd folytassam, hadd ne kalandozzak el. Ahogy mondtam, Isten hírnökei, leghatalmasabb angyalai voltunk, és belőlem, mint látod, hamarosan Isten Vádolója lett.
– Mert a Sátán azt jelenti, hogy vádoló – állapítottam meg. – És azok a rémes nevek, amelyeket nem szeretsz, valamilyen módon mind ezzel az eszmével állnak kapcsolatban. A vádaskodással.
– Pontosan – felelte Memnoch. – Az első vallási írók, akik csak töredékesen ismerték az igazságot, azt hitték, az embert vádolom, nem az Istent; egyébként, mint majd meglátod, ennek is van alapja. Úgy is fogalmazhatsz, hogy én lettem a mindenség nagy Vádolója. – Ezt enyhe bosszankodással mondta, de aztán lehiggadt, és nagyon fegyelmezetten folytatta: – Ám az én nevem Memnoch. Nincs és nem volt angyal, ki nálam eszesebb vagy hatalmasabb.
– Értem – feleltem udvariasnak szánt hangon. Mellesleg nem is vontam kétségbe ezt a kijelentést. Miért tettem volna?
– Mi van a Kilenc Kórussal? – kérdeztem.
– Megvannak. A Kilenc Kórusból áll a boné ha elóhim. Ezeket nagyon jól leírták a zsidó és a keresztény tudósok, hála az apokaliptikus időknek, noha ma már nehéz lenne meghatározni ezeknek a kinyilatkoztatásos eseményeknek a jellegét. Az Első Triádot három kórus alkotja: a Szeráfok, a Kerubok és a Trónusok, vagy ahogy szívesebben nevezem őket, az Ofannim. Ez az Első Triád Isten dicsőségében lakozik. Ők kivirágzanak abban a fényben, amely másokat megvakít vagy elkápráztat, és általában sose távolodnak el a fénytől.
Ha elfog a düh, és haragos beszédeket tartok a mennyeknek, azzal vádolom őket, hogy úgy ragadnak Istenhez, már bocsásd meg a kifejezést, mint vasreszelék a mágneshez, hogy nincs is szabad akaratuk vagy olyan egyéniségük, mint nekünk. Holott rendelkeznek mindkettővel, még a legkevésbé választékos és ékesen szóló Ofannim is, amely eónok hosszat képes hallgatni. Az Első Triád összes tagja le tud menni a földre, ha Isten parancsait kell végrehajtani. Főleg a szeráfok dicsekedhetnek nagyon látványos megjelenésekkel az emberek között. Feltétel nélkül imádják Istent, önkívületbe esnek a jelenlététől. Annyira kitölti őket az Isten, hogy sose kérdeznek semmit. Alázatosabbak vagy jobban ismerik az Istent. Nézőpont kérdése.
A Második Triádnak Három Kórusa van, amelyek az Uralmak, Erők és Hatalmak nevét kapták. Őszintén szólva, nagyon kevés különbözteti meg őket az Első Triád angyalaitól. A Második Triád valamivel távolabb van Isten Fényétől, és talán nem olyan eszes, ha okoskodni vagy kérdezősködni kell. Ki tudja? A Második Triád még engedelmesebb, és többet jár le a földre, mint a rajongó, megbúvóit és időnként felfuvalkodott szeráfok. Láthatod, miből lettek a viták.
– Azt hiszem, értem.
– Ha a mennyben tartózkodnak, a két Triád egyfolytában énekel, sőt a földön is többnyire dalolnak. Zsolozsmáik egyenletesen szállnak az égbe, nem szakítják meg őket ujjongó kirobbanások, amelyek akkor hallhatók, ha én vagy a hozzám hasonlóan gondolkodók énekelnek, de nem is némulnak el hosszas időszakokra, amire az én őrangyali fajtám hajlamos.
Ha meghalsz, hallhatod majd mind e Triádok énekét. Most megsemmisülnél tőle. Engedtem, hogy hallhass egy részt a mennyek zenebonájából, mert neked csak zenebona lehet a dallamok és kacajok egyvelege, amelyen látszólag szeszélyesen törnek át néha a gyönyörű zengzetek.
Bólintottam. Egyszerre volt fájdalmas és magasztos élmény.
– Az Alsó Triádban találhatók a közfelfogás szerint a Fejedelemségek, az Arkangyalok és az Angyalok – folytatta Memnoch –, de mint mondtam, ez félrevezető. Valójában mi, őrangyalok vagyunk a leghatalmasabbak és a legfontosabbak, nekünk van a legerősebb egyéniségünk, mi aggályoskodunk és kérdezősködünk a legtöbbet.
Más angyalok hibánkul róják föl ezt. Egy átlagos szeráfnak sose jutna eszébe, hogy irgalomért esdekeljen az emberiségnek.
Nagyjából ilyen a mennyek felépítése. Az angyalok megszámlálhatatlanok, és folyamatos mozgásban vannak: hol közelebb sodródnak Istenhez, hol eltávolodnak tőle, mikor már nem bírják erővel az Ő fenségét. Olyankor elhúzódnak, és lágyabb éneket zengedeznek.
A föld őrangyalai, a Vigyázók, akik figyelemmel követték az evolúciót, mindeme sorokból származtak. Még a szeráfok közül is kerültek ki őrangyalok, akik évmilliókat töltöttek a földön, aztán hazamentek. Az angyalok között állandó a jövés-menés.
Hogy nem tökéletesek, azt már megállapíthattad. Csak teremtmények, nem tudnak mindent, amit Isten tud. De azért sokat tudnak, és idővel, ha akarják, mindent megismerhetnek. Hát ez különbözteti meg az angyalokat. Vannak, akik akarnak tudni, és vannak, akiket egyedül Isten foglalkoztat, és nem akarnak mást, mint nézni az Ő tükörképét a leghívebb lelkekben.
– Értem. Vagyis az angyalokat illetőleg mindenki téved, és mindenkinek igaza van.
– Többször volt igazuk mint ahányszor tévedtek. Mi, akik elbuktunk, nem képezünk külön fajt, ha csak a legragyogóbb, legélesebb, legfürgébb értelem nem tesz fajjá, márpedig ebben kételkedem.
– Folytasd, Memnoch nevetett.
– Csak nem hitted, hogy most abbahagyom?
– Nem tudom – mondtam. – Hol jövök a képbe én? Mármint nem Lestat de Lioncourt, hanem az, aki vagyok... a vámpír.
– Ugyanolyan földhöz kötött lény vagy, akár egy kísértet. Erről még lesz szó. Amikor Isten leküldött a földre, hogy vigyázzunk, főleg pedig hogy figyeljük meg az emberiséget, egyformán kíváncsiak voltunk az élőkre és a holtakra, a világot körülgomolygó lelkekre, amelyeket láthattunk és hallhattunk. Tartományukat azonnal elneveztük Seolnak, mert úgy találtuk, hogy e síró lelkek osztályrésze az örök homály. A „Seol” homályt jelent.
– És a szellem, amely a vámpírokat teremtette...
– Várj. Ez nagyon egyszerű, ám engedtessék meg úgy ismertetnem, ahogy én felfogtam. Ha nem ezt teszem, miként érthetnéd meg álláspontomat? Amire kérlek – hogy legyél hadnagyom –, mérhetetlen dolog. Egyedül akkor érheted föl ésszel, ha nagyon figyelsz.
– Folytasd, kérlek.
– Jól van tehát. Egy angyalcsapat úgy döntött, velem tart: egyesítjük tudásunkat, és megpróbálunk minél közelebb férkőzni az anyaghoz, hogy jobban értsük, úgy, ahogyan Isten kérte. Velem jött Mikáel és sok más őrangyal. Néhány szeráf. Ofannim. Az alacsonyabb rendek angyalai, akik a legkevésbé értelmesek, mindazonáltal angyalok, szerelmesek a Teremtésbe, és tudni szeretnék, miért haragszom Istenre oly nagyon.
Számunkat nem mondhatom meg neked, ám a földre érve szétszóródtunk. Ki-ki ment a maga útján, ám gyakorta jöttünk össze tanácsba, és megbeszéltük, miket tapasztaltunk.
Egyesített minket a kételkedés Isten szavában, miszerint az emberiség a természet része. Nem értettük, miként lehetne igaz. Tehát kutattunk.
Hamarosan megtudtam, hogy más főemlősöktől eltérően a férfiak és asszonyok nagy csoportokban élnek, házat építenek maguknak, tarkára festik testűket, a nők gyakran külön laknak a férfiaktól, és hisznek valami láthatatlanban. Mi ez a láthatatlan? Az ősök lelkei lennének, a kedves elhunytaké, akiknek megzavarodott, testetlen szellemei nem szabadulhattak a föld légköréből?
Igen, imádták az ősök szellemeit, de más entitásokat is. Elképzeltek egy Istent, aki megteremtette a vadállatokat. Neki mutattak be véráldozatokat oltáraikon. Jól körülhatárolt jellemet tulajdonítottak ennek a Mindenhatónak, akit könnyen kiengesztelhető, ám hirtelen haragú Istennek tartottak.
Nem mondhatnám, hogy nagyon meglepődtem. Már láttam mutatkozó jeleit. Végül is évmilliókat zsúfoltam bele a Kinyilatkoztatásaimba. Ám mikor az oltárok közelében hallgattam az Állatok Urához intézett imát, mikor láttam, minő szertartásos körültekintéssel áldozzák a kost vagy a szarvast, rá kellett döbbennem, hogy az emberek nemcsak külsőre lettek hasonlatosak az angyalokhoz, de kitalálták az igazságot.
Ösztönösen ráhibáztak. Tudták, hogy van Isten. Azt nem tudták, milyen, de tudatában voltak létezésének. Ez az ösztönös tudás ugyanúgy emberi lényegükből látszott fakadni, mint a lelkük. Ezt hadd magyarázzam meg jobban.
Az emberből akkor lett egyéniség, amikor öntudatra ébredt, és rájött, hogy meg kell halnia. Ez az egyéniség félt a haláltól, félt a megsemmisüléstől. Látta, tudta, mi a halál; tudta, mi fog történni. Halálfélelmében imádkozott az Istenhez, azért könyörögve, hogy a halál ne legyen értelmetlen.
Ugyanez a szívósság – az én szívóssága – tartotta életben a testből kilépő lelket. Ezért őrizte meg a lélek a földi alakot, ezért tartotta egyben magát, ezért ragaszkodott a létezéshez, ezért alkalmazkodott formájában az egyetlen világhoz, amelyet ismert.
Nem szóltam, lenyűgözve vártam a folytatást. Persze eszembe jutott Roger – azért ő, mert ő volt az egyetlen kísértet, amelyet láttam. Amiről Memnoch beszélt, az egy rendkívül szervezett és roppant céltudatos változata volt Rogernek.
– Úgy bizony – szólt Memnoch. – Valószínűleg így volt jó, hogy eljöjjön hozzád, habár akkoriban hallatlanul bosszantónak tartottam.
– Nem akartad, hogy Roger eljöjjön hozzám?
– Vigyáztam. Figyeltem. Megdöbbentem, akárcsak te, de hát hüledeztem én már más kísértetektől is. Nem volt az olyan rendkívüli, de ha arra gondolsz, nem én szerveztem meg.
– De annyira közel esett a te eljöveteledhez! Mintha kapcsolatban lennének.
– Valóban? Mi a kapcsolat? Nézz magadba. Azt hiszed, még sose akartak szólni a holtak? Úgy véled, áldozataid kísértetei nem üvöltenek a nyomodban? Áldozataid kísértetei a közfelfogás szerint azonnal felemelkednek valami zűrzavaros üdvösségbe, és nem tudják, hogy te voltál haláluknak eszköze. Ám ez nem mindig van így. Talán te voltál az, aki megváltozott. Tudomásunk szerint szeretted ezt a Roger nevű halandó embert, csodáltad őt, megértetted hiúságát és rajongását a szent, a titokzatos és a drága dolgok iránt, mert benned is megvannak ezek a tulajdonságok.
– Igen, ez kétségtelenül igaz – mondtam. – De továbbra is úgy gondolom, hogy van valami közöd Roger felbukkanásához.
Memnoch elhűlt. Sokáig úgy nézett rám, mint aki mindjárt indulatba jön, aztán fölnevetett.
– Miért? – kérdezte. – Miért bajlódnék én egy ilyen jelenéssel? Tudod, mire kérlek! Tudod, mit jelent a kérésem. Nem idegen tőled a misztikum vagy a teológiai kinyilatkoztatás. Akkor is tudtad, mikor még éltél. Már Franciaországban, fiú korodban. Rádöbbentél, hogy meghalhatsz. Úgy halhatsz meg, hogy fogalmad sincs, mi végre van a világ. Akkor futottál a falusi plébánoshoz, akkor faggattad a szerencsétlen flótást: „Hisz ön Istenben?”
– Igen, de az csak úgy jött. Azt állítod, nincs kapcsolat, de én... én nem hiszem – mondtam.
– Micsoda gazember vagy te! Tényleg az vagy! – mondta, minden elnéző türelme ellenére is bosszankodva. – Lestat, hát nem érted, hogy pontosan azt a bonyolultságot találom benned vonzónak, ami téged Rogerhez és a lányához, Dorához hajtott? Eljutottál arra a pontra, amelyen túl az emberfölötti kezdődik. Az egekhez kiáltottál, hogy pusztítsanak el! Mikor Davidét vámpírrá tetted, talán az volt az első lépésed az erkölcsi nihil felé. Azt megbocsáthattad magadnak, hogy a kis Claudiából varázsoltál vámpírt, mert fiatal és ostoba voltál.
De hogy Davidét, az akarata ellenére! Hogy elrabold a lelkét, és vámpírt csinálj belőle! Ez égbekiáltó bűn, az Isten szerelmére! Éppen Davidét, akit olyan érdekesnek találtunk, hogy egy pillanatra megmutatkoztunk neki, mert kíváncsiak voltunk, milyen útra lép!
– O, tehát az a jelenés szándékolt volt!
– Azt hiszem, ezt már mondtam.
– De Roger és Dora csak úgy az utamba akadt.
– Igen. Természetesen a legragyogóbb és a legcsábítóbb áldozatot választottad! Olyan embert szemeltél ki, aki ugyanolyan művésze a bűnnek, a zsarolásnak, a tolvajlásnak, mint te annak, ami vagy. Ez már merészebb lépés volt. Nő az étvágyad, ami egyre nagyobb veszély neked és a környezetednek. Már nem az elesettekre, a nyomorultakra, a kis csirkefogókra vadászol. Mikor Rogerért nyúltál, a hatalom és a dicsőség kellett, mi?
– Kettészakad a szívem – suttogtam.
– Miért?
– Mert szeretlek téged – mondtam –, és ez olyasmi, amire mindig odafigyelek. Érzem vonzásodat. Tudni akarom, mi mondanivalód van még számomra! Pedig azt gondolom, hogy hazudsz Rogerről. Doráról is. És azt gondolom, hogy mindez összefügg. Ha pedig a megtestesült Istenre gondolok... – Elhallgattam. Nem bírtam folytatni.
Megrohant a mennyek emléke. Sóhajomban annyi bánat volt, amit sose tudtam volna kifejezni könnyekkel.
Behunyhattam a szememet, mert mikor kinyitottam, Memnoch fogta a két kezemet. A keze meleg, nagyon erős és rendhagyóan sima volt. Milyen hidegnek érezhette az enyémet. Az övé nagyobb volt és makulátlan. Az én kezem... az én furcsa, fehér, keskeny, tündöklő kezem. A körmöm jegesen csillogott a napsugárban.
Elengedett. Ez nagyon fájt. Két magányos kezem görcsösen markolta egymást.
Arrébb ment, a hátát fordította felém, és a keskeny tengert nézte. Ismét előtűnt hatalmas szárnya, amely nyugtalanul remegett, mintha valamilyen belső feszültség mozgatná a láthatatlan izmokat. Tökéletes volt, ellenállhatatlan és kétségbeesett.
– Talán Istennek van igaza! – szólt fojtott haraggal, a tengert bámulva.
– Miben? – Felálltam. Nem nézett rám.
– Folytasd, Memnoch! – mondtam. – Vannak pillanatok, mikor attól félek, összeroskadok a tudás alatt. De azért folytasd! Kérlek!
– Nálad ez a bocsánatkérés? – kérdezte szelíden. Felém fordult. Szárnyai eltűntek. Lassan odajött hozzám, és mellém ült. Ruhájának szegélyén megtapadt az út pora. Gépiesen raktároztam el ezt a részletet. Hosszú fürtjeiben megakadt egy parányi, zöld levél.
– Nem igazán – feleltem. – Nem bocsánatot kértem. Általában azt mondom, amit gondolok.
Feszülten néztem az arcát, a szoborhoz illő profilt, a szőr teljes hiányát az egyébként lélegzetelállítóan emberszerű bőrön. Leírhatatlan! Ha egy reneszánsz templomban látunk egy magunknál nagyobb szobrot, tökéletesnek találjuk, és nem félünk tőle, mert kő. De ez élt.
Úgy fordult meg, mint aki most vette észre, hogy bámulom. A szemembe nézett, majd hozzám hajolt. Láttam íriszén a színek orgiáját. Párás ajka puhán, könnyedén megérintette az arcomat. Éreztem kemény hidegségemben az élet perzselését. Minden porcikámon végigszáguldott a tűzvihar, úgy, ahogyan csak a vér, az élő vér képes. Megfájdult tőle a szívem.
– Mit érzel? – kérdeztem. Nem voltam hajlandó összeomlani.
– Ezreknek vérét érzem – súgta. – Érzek egy lelket, amely ezer lelket ismert.
– Ismert? Vagy csak elpusztította őket?
– Engem is elűzöl, annyira gyűlöld magadat? – kérdezte. – Vagy folytassam a történetemet?
– Kérlek, kérlek, folytasd!
– Az ember feltalálta vagy felfedezte Istent – mondta. Hangja visszanyerte higgadt udvariasságát. Ugyanabban a majdnem alázatos pedagógusi modorban beszélt. – Voltak törzsek, amelyek több világteremtőnek tartott istent is imádtak. Igen, az emberek tudták, hogy a lélek megmarad a halál után. Kapcsolatot próbáltak teremteni ezekkel a lelkekkel, áldozatokat mutattak be nekik. Áldozatokat vittek a sírokhoz. Kiáltottak a holtak lelkeihez. Könyörögtek hozzájuk, hogy segítsenek a vadászatban, a szülésnél. Mindenben.
Midőn mi, angyalok, beleselkedtünk a Seolba, mikor láthatatlanul behatoltunk, mert éteri lényünk nem okozott zavart a lelkek birodalmában... rájöttünk, hogy e lelkek annál tovább megmaradnak, minél több szeretetet, figyelmet és gondolatot kapnak a halandóktól.
Akárcsak az angyaloknál, e lelkeknél is megfigyelhettük az egyéniséget, az értelem, az érdeklődés, a kíváncsiság fokozatait. Megmaradtak bennük az emberi érzések, habár sokukban kezdtek kihűlni a földi lázak.
Egyes lelkek például tudták, hogy meghaltak, és igyekeztek is válaszolni gyermekeik fohászaira. Minden szellemi erejüket összeszedték, hogy tanácsot adhassanak nekik, megjelenhessenek előttük. Röpke pillanatokra sikerült áttörniük birodalmuk határain, ha éteri lényegük magához tudta vonzani a részecskefelhőkből az anyagot. Máskor az álmokban jelentek meg, amikor az emberi lélek megnyílik más lelkeknek. Elmondták gyermekeiknek, milyen keserű, sötét a halál, intették őket, hogy legyenek erősek és bátrak. Tanácsot adtak nekik.
És legalábbis pillanatokra tudni látszottak, hogy gyermekeik hitéből, szeretetéből nyerik erejüket. Igényelték az áldozatot, az imákat, emlékeztették gyermekeiket kötelességeikre. Talán ezek a lelkek voltak a legértelmesebbek, azt az egyet kivéve, hogy azt hitték, a Seollal láttak mindent, ami embernek egyáltalán látható.
– Nem tudtak a mennyországról? – kérdeztem.
– Nem. A Seolba nem ért el a mennyek fénye és muzsikája. A Seolból csak a sötétség, a csillagok, és a földi emberek láthatók.
– Elviselhetetlen.
– Akkor nem, ha arra gondolsz, hogy gyermekeid szemében isten vagy, és még mindig erőt ad, ha sírodra ömlik az italáldozat. Akkor nem, ha örömöd leled azokban, akik hallgatnak tanácsodra, és haragudhatsz azokra, akik nem; akkor nem, ha időnként kapcsolatba léphetsz velük, néha látványos eredménnyel.
– Értem. Tehát gyermekeik istennek hitték őket.
– Egyfajta ősi isteneknek, akiket természetesen meg kell különböztetni a mindenség teremtőjétől. Az embereknek nagyon határozott elképzelésük volt az ilyesmiről.
Egyre jobban lenyűgözött a Seol kérdése. Széltében-hosszában bejártam. Voltak lelkek, akik nem tudták, hogy halottak. Annyit tudtak, hogy eltévedtek, nem látnak, boldogtalanok, és örökké sírtak, mint az emberi csecsemők. Olyan gyengék voltak, hogy azt hiszem, még a többi lelket sem érzékelték.
Más lelkek azzal áltatták magukat, hogy még élnek. Futottak rokonaik után, hasztalanul próbálták felkelteni nemtörődöm gyermekeik figyelmét, holott azok nem láthatták és nem is hallhatták őket. Nekik, akik élőnek hitték magukat, nem volt annyi eszük, hogy anyagot gyűjtve magukba megjelenjenek az élőknek, vagy álmukban látogassák meg őket, hiszen azt se tudták, hogy meghaltak!
– Igen.
– Voltak lelkek, amelyek tudták, hogy ők csak kísértetek, amikor megjelennek a halandóknak. Mások azt gondolták, hogy élnek, csak az egész világ ellenük fordult. És voltak, amelyek révetegen sodródtak. Hallották a többi lelket, látták őket, de olyan távol voltak tőlük, mintha bódult álom nyűgözné őket. És voltak lelkek, amelyek meghaltak.
Láttam, ahogy meghalnak. Hamarosan arra is rájöttem, hogy sokan haldokolnak. A lélek, miután kiszakadt a testből, emberi számítás szerint egy hétig, legfeljebb egy hónapig bírta formával, aztán halványodni kezdett. Lényege fokozatosan széthullott, akárcsak az elpusztult állaté. Elkeveredett a levegővel, és talán visszatért az energiába, Isten lényegébe.
– Ez történt? – kérdeztem kétségbeesetten. – Energiájuk visszatért a Teremtőhöz, a gyertyaláng visszaolvadt az örök tűzbe?
– Nem tudom, és nem is láttam libegő lángocskákat, amelyek visszavándoroltak a szeretet mennyei máglyájába. Nem, nem láttam ilyet.
Seolban nem látszott Isten fénye. Seolban nem létezett Isten vigasztalása. Ám ezek a szellemek a mi képünkre, Isten képére lettek; ragaszkodtak ehhez a képhez, és éhezték a halál utáni életet. Ez okozta kínszenvedésüket, hogy élni akartak a halál után.
– Ha nem éheznek haláluk pillanatában az életre, akkor egyszerűen ellobbant volna a lélek? – kérdeztem.
– Szó sincs róla. Ez az éhség ösztönös volt. Az éhségnek a Seolban kellett elmúlnia, a lélek széthullása előtt. A lelkek sok-sok tapasztalatot gyűjthettek be a Seolban. Azok lettek a legerősebbek, akik isteneknek, vagy a szerető szívű, jóságos Isten birodalmába került embereknek tartották magukat. Nekik akkora erejük lett, hogy még társaiknak is adhattak belőle, akiket így megmentettek az elhalványodástól.
Memnoch úgy hallgatott el, mintha nem tudná, mivel folytassa. Aztán tovább beszélt:
– Voltak lelkek, akik másképp értelmezték a dolgokat. Tudták, hogy nem istenek. Tudták, hogy halott emberek. Tudták, hogy nem áll hatalmukban változtatni azoknak a sorsán, akik imádkoznak hozzájuk, tudták, hogy az italáldozat csak jelkép. Ezek a lelkek megértették a szimbólum lényegét. Tudták, hogy halottak, és úgy érezték, eltévedtek. Ha tehették volna, visszaköltöztek volna a húsba. Nekik a hús testesítette meg a valaha ismert, és még mindig érzékelt fényt, meleget és örömöt. És néha sikerült is nekik!
Sokszor láttam ilyet, sokféle változatban. A lélek tudatos elhatározással a hatalmába kerítette valamelyik elgyengült halandó testét, használta tagjait és agyát, addig, amíg az ember nem gyűjtött annyi erőt, hogy kiűzze magából a bitorló lelket. Tudod, hogy van ez. Az emberek is tudják. Megszállottság a neve. Te is megszálltál egy testet, amely nem volt a tied, a te testedet is megszállta egy másik lélek.
– Igen.
– De amit mi láttunk, az volt a jelenség kezdete. Hát azt érdemes volt nézni, ahogy ezek a fortélyos lelkek elsajátították a mesterség csínját-bínját, és még erősebbek lettek tőle!
Attól már csak elborzadhattam – hiszen én vagyok a Vádoló, aki borzad a Természettől, ahogy Isten nevezi –, hogy ezek a lelkek képesek voltak befolyásolni a halandó férfiakat és asszonyokat. Már akkor ismeretesek voltak a jósok, azok a halandók, akik valamilyen füsttel vagy főzettel tehetetlenségre kárhoztatták az elméjüket, hogy egy másik lélek szólhasson a szájukkal!
Mivel pedig ezek a hatalmas szellemek – mert mostantól szellemnek kell hívnom őket – csak azt tudták, amire a föld és a Seol taníthatta őket, időnként szörnyű tévedésekbe lovalták bele a halandókat. Láttam, miként küldtek hadakat csatába, láttam, miként rendeltek el kivégzéseket. Láttam, miként követeltek emberi véráldozatot.
– Láttad, miként teremtett vallást az ember – szóltam közbe.
– Igen, már amennyire az ember teremteni tud. Ne feledd, ki teremtett mindnyájunkat.
– A többi angyal hogy volt képes feldolgozni ezeket a kinyilatkoztatásokat?
– Összegyűltünk, elmondtuk egymásnak ámulatba ejtő történeteinket, aztán ki-ki visszatért kutatásaihoz. Ennyire még sose szerelmesedtünk bele a földbe. Ám az angyalok reagálása nem volt egységes. Főleg a szeráfok tartották csodálatosnak a folyamatot, és úgy gondolták, ezer dicshimnuszt érdemel az Isten, ha Teremtésének koronája képes kifejleszteni magából egy láthatatlan istenséget, amely még nagyobb erőfeszítésekre sarkallja a létfenntartásban vagy a háborúban.
Ám voltak, akik így vélekedtek: „Ez tévedés, ez fertelmesség! Emberi lelkek állítják Istennek magukat! Azonnal meg kell fékezni ezt a szörnyűséget!”
Én pedig így fakadtam ki, szenvedélyes indulattal: „Ez hátborzongató, ebből iszonyú nagy baj lesz még valamikor! Ez egy egészen új szakasza az emberi életnek; e testetlen, tudatlan, akarnok lélek percről percre erősödik; a föld légköre telítődik szellemekkel, és ezek éppoly tudatlanok, mint a halandók, akiknek dolgaiba minduntalan bele akarnak avatkozni!”
– Nyilván voltak angyalok, akik veled értettek egyet.
– Igen, és hozzám hasonlóan indulatoskodtak, ám Mikáel így szólt: „Memnoch, bízzál Istenben, aki ezt mívelte. Isten ismeri az Isteni Plánumot.”
Mikáellel folytattam a leghosszasabb dialógusokat. Mellesleg Rafael, Gábriel és Uriel nem tartott velünk ebben a vállalkozásban, azon egyszerű okból, hogy ez a négy ritkán jár egy úton. Ez törvény náluk, szokás, afféle rendeltetés, hogy kettő mindig kéznél van a mennyben, ha Isten netán hívni akarná őket. Négyen sose távoznak egyszerre. Mikáel akart a földre jönni.
– Létezik még ez a Szent Mihály őrangyal?
– De mennyire hogy létezik! Te is találkozni fogsz vele. Ha akarnál, már most találkozhatnál, illetve nem, mert nem jönne el. Ő ott van az Isten oldalán. De te nem lennél neki idegen, ha hozzám állnál. Meglepődnél, ha látnád, mily együttérzéssel szemléli a vállalkozásaimat Mikáel! Vállalkozásaim ugyanis nem összeegyeztethetetlenek a mennyek akaratával. Ellenkező esetben nem tehetném azt, amit teszek. – Szűrósan nézett rám. – A boné ha elóhim, akikről beszélek, mind élnek. Halhatatlanok. Mit képzelsz, lehetne másképp? A Seolban is voltak lelkek, amelyek ma már nem léteznek, semminő általam ismert formában, ám talán mégis megvannak, oly alakban, amely egyedül Isten előtt ismeretes.
– Értem. Butaságot kérdeztem – ismertem el. – Tehát figyelted ezt, és rettegéssel töltött el. Miként egyeztetted ezt össze Isten szavaival a természetről, a természet részét képező emberiségről?
– Sehogy, ha csak nem folyamodtam anyag és energia örök cseréjének parabolájához. Jó, a lélek energia; mégis megőrzött valamilyen tudást az anyagról. Eddig ment az összeegyeztetés. Ám Mikáel másképp látta. Lépcsőn járunk, nem? A szervetlen anyag legegyszerűbb molekulái alkotják a legalsó fokot. Ezek a testetlen lelkek foglalják el a fokot, amely magasabb az embereknél, de alacsonyabb az angyaloknál. Ő olyannak látta ezt, mint ugyanannak a folyónak a hullámait, de hát mondom, Mikáel bízott benne, hogy Isten tudatosan csinálja, és így akarja.
Én viszont nem hihettem, mert elborzadtam a lelkek szenvedésétől! Ez Mikáelnek is fájt, annyira, hogy befogta a fülét. És borzadtam a lelkek halálától is. Miért ne tudhatnák meg mind, hogy élhetnek? Az a sorsuk, hogy örökké ebben a homályban tengjenek? Annyira jellemző a természetre az állandóság? Talán érző bolygók lettek, síró, jajveszékelő holdak, amelyeknek örökkön-örökké keringeniük kell a föld körül?
Kérdeztem Mikáeltől: „Mi lesz ebből? Minden törzs más lelkekhez imádkozik. Ezek a lelkek lettek az isteneik. Vannak erősebbek, vannak gyengébbek. Nézd csak meg az örökös csatározást, a háborít!”
„De Memnoch – érvelt angyaltársam –, a főemlősök már akkor ezt tették, amikor nem volt lelkűk! A természetben minden fal, és mindent felfalnak. Isten ezt próbálja megértetni veled, amióta először háborodtál fel a földi szenvedés hangjától. Ezekben a lélek-isten szellemekben az ember nyilvánul meg. Az emberekhez tartoznak, emberekből lettek, emberek tartják fent őket, még ha odáig fejlődnek is, hogy körmönfontan manipulálhassák az embert, akkor is az anyagból vétettek, és a természet részei, ahogyan Isten mondta!”
„Tehát a természet azonos az iszonyattal! – vágtam vissza. – Nem elég, hogy a cápa egészben nyeli le az újszülött delfint, nem elég, hogy a pillangó szétmorzsolódik a farkas fogai között, amely felzabálja, ügyet sem vetve szépségére. Mindez nem elég. A természet nem éri be ennyivel; legombolyítja az anyagról ezeket a lelkeket, hogy őket is kínozhassa. Ennyire közelíti meg a mennyországot, amelytől egyébként olyan távol marad, hogy erre a helyre nincsen is más név, csak a Seol.”
Ez már sok volt Mikáelnek. Mikáel őrangyallal nem lehet így beszélni. Nem működik. Most az egyszer elfordult tőlem, nem haraggal, nem is gyáván, attól tartva, hogy Isten mellé talál a nekem szánt villámával, és az ő bal szárnyát trafálja el. Némán fordult el, mintha azt üzenné: Memnoch, türelmetlen vagy és dőre. Majd visszafordult, és megkönnyebbülésemre ezeket mondta: „Memnoch, te nem látsz elég mélyre. Ezek a lelkek még csak most kezdték el a fejlődésüket. Ki tudja, milyen erősek lehetnek? Az ember átlépett a láthatatlanba. És akkor mi van, ha olyanná kell lennie, amilyenek mi vagyunk?”
„De hogy fog az megtörténni, Mikáel? – kérdeztem. – Honnan tudják meg azok a lelkek, mik az angyalok, mi a mennyország? Mit gondolsz, ha láthatóvá tennénk magunkat, és elmondanánk nekik, hogy...” Félbeharaptam a mondatot. Még én is tudtam, hogy ez elképzelhetetlen. Nem mertem volna. Évmilliók alatt se merészeltem volna.
Ám alighogy átfutott rajtunk ez a gondolat, alighogy búsongani kezdtünk rajta, más angyalok gyűltek körénk, mondván: „Figyelmezzetek! Az élő emberek tudják, hogy itt vagyunk!”
„Hogyhogy?” – kérdeztem. Mert akármennyire sajnáltam az emberiséget, nem tartottam elég okosnak a halandó férfiakat és nőket. Az angyalok legott elmagyarázták: „Néhányan megérezték jelenlétünket. Úgy érzik, mint a halottak lelkeit, az agyuknak azzal a részével, amely a láthatatlan dolgokat érzékeli. Én mondom, hogy észrevettek, és most már el tudnak képzelni minket. Majd meglátod!”
„Ez nem lehet Isten akarata – szólt Mikáel. – Tüstént térjünk vissza a mennybe!”
A többség azonnal egyetértett vele, úgy, ahogyan angyalok szoktak, hang nélkül. Jómagam magányosan álltam, és néztem a sokaságot.
„Nos tehát! – mondtam. – Isten küldetéssel ruházott fel. Nem mehetek vissza, amíg nem jutok el a megértéshez! – makacskodtam. – És nem értem!”
Hatalmas vita következett, amelynek végeztével Mikáel gyöngéden megcsókolt, úgy, ahogy angyalok szokták, az ajkamon és az orcámon, aztán felszállt a mennyekbe, és követte őt mind az egész sereg.
Én pedig egyedül maradtam a földön. Nem imádkoztam az Istenhez, nem néztem az emberekre. Magamba néztem, és azt gondoltam: most mitévő legyek? Nem kívánom, hogy angyalnak lássanak, nem kívánom, hogy imádjanak, mint e túlélő lelkeket. Nem kívánom megharagítani Istent, de teljesítenem kell parancsát. El kell jutnom a megértéshez. Most láthatatlan vagyok. De mi lenne, ha követném e fortélyos lelkek példáját, és anyagot – cseppnyi anyagrészecskéket – gyűjtenék magamba, ha lenne testem? Ki tudja nálam jobban, miből van az ember? Nem követtem fejlődését az első lépéstől fogva? Ki tudja nálam jobban, hogy készül a hús, a sejt, a csont, az idegrost és az agy? Egyedül Isten.
Tehát megtettem. Minden erőmet és akaratomat arra összpontosítottam, hogy hiánytalan emberi hüvelyt készítsek magamnak, és gondolkozás nélkül úgy döntöttem, hogy férfivá leszek. Kell magyaráznom az okát?
– Nemigen – mondtam. – Láthattál elég erőszakot, gyerekszülést, reménytelen küszködést, hogy ne döntsél oktalanul. Ugyanezt tettem volna.
– Igazad van. Bár néha feltámad bennem a kétely. Néha azon tűnődöm, nem alakulnak-e másképp a dolgok, ha úgy döntök, hogy nő leszek. Megtehettem volna. A nőstények jobban hasonlítanak ránk. De ha egyesítjük magunkban a kettőt, akkor több bennünk a férfi mint a nő, mert arányuk egyenlőtlen.
– Hajlamos vagyok egyetérteni, azok után, amit mutattál magadból.
– Így hát testbe öltöztem. Valamivel tovább tartott mint gondolnád. Fel kellett idéznem angyali emlékezetemből minden tudásmorzsát; meg kellett építenem a testet, azután pontosan úgy kellett áthatnom lényegemmel, ahogyan egy halandónál történt volna; engedelmeskednem kellett neki, vagyis félelem nélkül el kellett tűnnöm benne, hogy belülről töltsem ki. Aztán ki kellett néznem a szemén.
Csendesen bólintottam, és csendesen mosolyogtam. Mivel magam is odaadtam vámpírtestemet egy emberiért, részben el tudtam képzelni, mit érezhetett Memnoch. Nem óhajtottam dicsekedni a tudásommal.
– Nem járt fájdalommal – mondta. – Mindössze engedelmeskedni kellett hozzá. Csak a szárnyamat hagytam el. Olyan magas lettem, mint egy angyal, és mikor odamentem a közeli tiszta tóhoz, és belenéztem, először láttam Memnochot anyagi alakjában. Magamat láttam, szőke hajamat, a szememet, a bőrömet; minden ajándék, amellyel Isten elhalmozott, megnyilvánult a testben.
Nyomban rájöttem, hogy ez túl sok. Túlságosan nagy vagyok, és átsüt rajtam angyali lényegem. Ez így nem fog működni. Azonnal elkezdtem átalakítani, zsugorítani a testet, hogy akkora legyen, mint egy emberé.
– Meg fogod tudni, miként kell – folytatta –, ha úgy döntesz, hogy mellém állsz, vállalod a halált, és leszel a hadnagyom. Most annyit hadd mondjak, hogy nem lehetetlen, de nem is túl egyszerű. Nem olyan, mint mikor lezongorázol a billentyűzeten egy bonyolult programot, aztán hátradőlsz, és vársz, hogy a gép sorra végrehajtsa a parancsokat. Nem fáradságos, nem igényel túlságos összpontosítást, csupán angyali tudást, angyali türelmet és angyali akaratot.
Immár egy meztelen ember állt a tavacska mellett, aki szőke hajával, világos szemével nagyon hasonlított a vidék lakosaira, habár csaknem tökéletesnek lehetett volna mondani, és ésszerű, bár nem látványos méretű szervekkel volt megáldva.
Mikor lényegem beleszállt ezekbe a szervekbe, mármint a herezacskóba és a hímvesszőbe, éreztem valamit, amit angyalként nem ismertem.
Számos felismerésből állt össze. Éreztem, hogy férfi vagyok; sokkal sebezhetőbbnek éreztem magamat, mint Vigyázó alakomban; és megdöbbentő módon nagyon erősnek is éreztem magamat.
Arra számítottam, hogy megalázottan fogok nyöszörögni ebben az alakban! Vacogni fogok, hogy mily méltatlanul kicsiny és ügyetlen lettem – szóval amiket te is átéltél, amikor odadobtad vámpírtestedet.
– Élénken emlékszem rá.
– De nem azt éreztem. Sose voltam anyag. Soha, de soha nem gondolkoztam azon, hogy ezt teszem. Soha, de soha nem jutott eszembe, hogy egyszer látni szeretném magamat földi tükörben. Ismertem alakomat, ha más angyalok szemében tükröződött. Ismertem tagjaimat, mert láttam őket angyali szememmel.
Ám most férfi voltam. Éreztem koponyámban az agyat. Éreztem nedves, szövevényes, csaknem kaotikus szerkezetét, a szövetek rétegeit, amelyek a fejlődés első lépcsőfokait kapcsolták össze a kéreg magasabb rendű sejtjeivel, oly módon, ami tökéletesen logikátlannak tűnt, és mégis természetes volt, mármint természetes annak, aki angyalként tudhatta, mi ez.
– Mit tudhatott? – kérdeztem olyan udvariasan, ahogy csak bírtam.
– Például hogy a kéreg alatt mocorgó indulatok úgy hatalmasodhatnak el rajtam, hogy nem is jelzik létezésüket a tudatnak – magyarázta. – Angyallal nem történhet ilyen. Indulataink nem kerülhetik ki a tudatunkat. Nem érezhetünk eszelős rémületet. Legalábbis nem gondolom. Mindenesetre nem gondoltam, mikor ott álltam a földön, emberi alakban.
– Megsebezhettek vagy megölhettek volna ebben az alakban? – kérdeztem.
– Nem. Mindjárt rátérek erre is. De mivel egy vadonban álltam, ugyanebben a palesztinai völgyben, csak hogy tudd, bár akkor nem hívták még Palesztinának, ráébredtem, hogy ez a test táplálékot kínál a ragadozóknak, ezért angyali lényemből rendkívül erős védőpajzsot vontam köréje, amely úgy viselkedett, mintha árammal lenne feltöltve, vagyis ha egy állat közeledett, ami szinte azonnal megtörtént, a pajzs visszariasztotta.
Úgy terveztem, hogy ennek a pajzsnak az oltalmában járom be a közeli településeket, hogy megszemléljem dolgaikat, hiszen ebben a fegyverzetben senki se bánthat, senki se támadhat rám, senki se lökdösődhet velem. Mégse néznek majd csodának, mert úgy fogok viselkedni, mintha kitérnék az ütések elől. Különben is, igyekszem úgy viselkedni, hogy senki se vegyen észre.
Megvártam, hogy beesteledjen, aztán elmentem a legközelebbi településre, amely a legnagyobb volt a vidéken, és annyira megerősödött, hogy adót követelhetett a többiektől. Fallal körülvett, hatalmas kör volt, amelyben kunyhók álltak. Minden kunyhóban tűz égett. Közepén volt egy tér, ahol az emberek gyülekeztek. Voltak kapui, amelyeket be lehetett zárni éjszakára.
Beosontam, lekuporodtam egy kunyhó mellett, és órákig figyeltem, mit művelnek az emberek a szürkületben, majd a sötétben. Kunyhótól kunyhóig osontam. Bekukkantottam az apró ajtókon. Sok dolgot megfigyeltem.
Másnap az erdőből vigyáztam őket. Követtem egy vadászó csapatot, úgy, hogy ne láthassanak, de én lássam őket. Mikor észrevettek, elfutottam, ami logikus és várható viselkedésnek tűnt. Senki sem üldözött.
Három nap, három éjszaka figyeltem e halandók életét. Ez idő alatt megismertem korlátaikat, testi szükségleteiket, nyavalyáikat, és fokozatosan megismertem gerjedelmüket is, mely váratlanul bennem is fellángolt.
így történt meg a harmadik nap alkonyatán. Rengeteg érvem volt már, hogy ezek a lények miért nem sorolhatók a természethez. Bízvást pörölhettem Istennel. Már készültem is, hogy távozom.
Ám volt egy dolog, amely mindig megigézte az angyalokat, és amelyet még nem ékem át a testben: a szexuális egyesülés. Egy láthatatlan angyal képes volt egészen közel lopakodni a közösülő emberpárhoz, belenézhetett félig lehunyt szemükbe, hallhatta kiáltásaikat, megérinthette a nő mellének kipirult bőrét, érezhette nyargaló szívverését.
Számtalanszor tettem ilyet. Beláttam, hogy e szenvedélyes egyesülés megismerése fontos érv lehet ügyem mellett. Ismertem a szomjúságot, ismertem az éhséget, ismertem a fájdalmat, ismertem a fáradtságot, tudtam, hogy élnek, mit éreznek, mit gondolnak, miről beszélnek ezek az emberek. Ám azt nem tudtam, mi történik a szexuális egyesülésben.
És a harmadik nap alkonyatán, mikor ugyanennél a tengernél álltam, messze-messze a tábortól, és jobb felé néztem, hirtelen megjelent és felém közeledett egy gyönyörű nő, az emberek leánya.
Sok gyönyörű nőt láttam már. Mint mondtam, amikor először láttam a női szépséget... amikor a férfiak még nem voltak szőrtelenek és simák... úgy ért, mint a fizikai fejlődés egyik kinyilatkoztatásának villámcsapása. És persze ebben a három napban sok szép nőt lestem meg messziről. Ám az álcám miatt nem merészkedtem túl közel hozzájuk. Végül is nem szerettem volna, ha felfigyelnének rám emberi alakomban.
Ám három napja lakoztam ebben a testben, és mivel tökéletesre remekeltem, a szerveim tüstént reagáltak e nő látványára, aki vakmerően jött a parton. Lázadó nőstény volt, akit nem vigyázott férfi társ vagy más nőstények: fiatal, merész, felindult, hosszú hajú, gyönyörű leány.
Egyetlen, térdig érő, durva állatbőrt viselt, amelyet foszlott öv fogott össze a derekán. A lába csupasz volt, a haja hosszú, sötét, a szeme kék – igéző összeállítás! Az arca nagyon ifjú volt, bár olyan jellegzetes, amilyenné csak a düh és a dac tehet egy arcot. Szenvedett, lázadt, és kárt akart tenni magában.
Észrevett.
Megtorpant, rádöbbenve sebezhetőségére. Miután nem bajlódtam ruházattal, meztelenül bámultam vissza rá, a szerv pedig rögtön megkívánta a lányt, azonnal és erőszakosan. Először borzongatott végig egy ilyen egyesülésnek az ígérete, az igazi vágy. Három napig az értelmemmel éltem, mint egy angyal. Most a test szólott, és én az angyal fülével hallgattam beszédét.
A lány, ahelyett, hogy elfutott volna, több lépéssel közelebb jött, és lázadó szíve elhatározott valamit, hogy mily tapasztalat alapján, nem tudtam, de elhatározta, hogy ha akarom, tárt karokkal elfogad. És ezt tudtomra is adta, mert a legruganyosabb, legkecsesebb mozdulattal megriszálta a derekát, míg jobbjával megemelte, majd visszaejtette sötét haját.
Odamentem hozzá. Kézen fogott, és elvezetett a sziklák közé, oda, ahol a barlang van, te is láthatod: a bal vállad mögött, feljebb a lejtőn. Odavitt, és mire a barlang szájához értünk, megtudhattam, hogy ugyanúgy lángol értem, ahogy én érte.
Már nem volt szűz ez a lány. Fogalmam sincs, milyen élete lehetett, de már ismerte a szenvedélyt. Tudta, mi az, és kívánta. Mohón szorította a medencéjét az enyémhez, és mikor megcsókolt, és a számba dugta a nyelvét, tudta, hogy mit keres.
Megsemmisültem tőle. Egy pillanatra eltartottam magamtól, csak hogy lássam, gyönyörködhessem az anyag szépségében, a húsból és enyészetből lett titokban, amely mégis felért bármelyik angyal szépségével, aztán olyan éhesen viszonoztam a csókját, hogy felkacagott, és hozzám nyomta a mellét.
Leroskadtunk a barlang mohos padlójára, ahogy ezerszer láttam halandóktól. Mikor a szervem beléje siklott, mikor éreztem a szenvedélyt, megismertem azt, amit angyal nem ismerhet. Semmi köze sem volt észhez, megfigyeléshez, rokonszenvhez, figyelemhez, tanuláshoz. Benne voltam, emésztett a vágy, akárcsak őt. Hüvelye szőrös kis szájának gyengéd izmai úgy tapadtak rám, mintha fel akarna falni. Arca vérvörös lett a döféseimtől, szeme fennakadt a kielégüléstől, és egy pillanatra kihagyott a szíve.
Ugyanabban a pillanatban élveztem el. Magom átlövellt beléje, kiáltásom betöltötte a szűk, forró barlangot. Testem ugyanarra az ütemre vonaglott tovább, aztán lassan csillapodott, majd végül elhalt az érzés, a leírhatatlan, ismeretlen érzés.
Kimerültén hevertem a lány mellett, karomat átvetve a testén. Szám az arcát kereste, hogy összecsókolhassa, hogy belesuttoghassa a szájába: „Szeretlek, szeretlek, szeretlek, te édes, gyönyörű teremtmény, szeretlek!”
Boldog mosollyal simult hozzám. Az arca olyan volt, mintha legszívesebben elsírná magát. Éreztem, a bőrén át is éreztem, hogy szenved benne a lélek.
Bennem viharzott a megszerzett tudás. Megismertem az orgazmust! Megismertem az érzékeknek azt az áttüzesedését, amely a párzást kíséri! Bámultam a barlang mennyezetét, nem bírtam szólni vagy mozdulni.
Ahogy fokozatosan felocsúdtam, észrevettem, hogy a nő megijedt valamitől. Hozzám tapadt, aztán feltérdelt, és elfutott.
Felültem. A fény a mennyekből érkezett! Isten fénye volt, és engem keresett! Felpattantam, kirohantam a fénybe.
„Itt vagyok, Uram! – kiáltottam. – Uram, elteltem örömmel! Istenem, Uram, hogy mit éreztem!” Rázendítettem a dicshimnuszra, és testem anyagi részecskéi fellazultak, lehullottak, mintha angyalhangom vihara fújná el őket. Visszanyertem angyali nagyságomat, kitártam szárnyaimat, és magasztaló himnuszban adtam hálát az egeknek azért, amit megismerhettem ennek a nőnek a karjaiban!
Isten hangja halk volt, és haragvó.
„Memnoch! – mondta. – Te angyal vagy! Mi dolga egy angyalnak, Isten Fiának, az emberek leányával?”
Mielőtt felelhettem volna, a fény visszahúzódott, otthagyott a forgószélben, amely belekapott angyalszárnyaimba, és pörgetni kezdett. Csak a halandó nő volt ott a tenger partján, és rémülten menekült, mert látott és hallott valamit, amit nem értett.
Felragadtattam a mennyország kapujáig, amely először öltötte fel előttem azt a formát és magasságot, amilyennek te érzékelted. A kapu becsapódott előttem, a fény lesújtott rám, és én lezuhantam. Úgy zuhantam, mint te a karjaimban, csak én egyedül voltam. Újra becsapódtam a nedves földbe, láthatatlanul, ám felhorzsolva, megtörtén és sírva.
„Mit tettél? Te, az én Vigyázom!” – súgta a fülemben Isten összetéveszthetetlen hangja.
„Uram, Istenem, ez egy borzasztó félreértés... – zokogtam vigasztalhatatlanul. – Engedd... engedd, hogy megmagyarázzam...”
„Maradj a halandók között, akiket úgy szeretsz! – mondta Isten. – Szolgáljanak neked ők, mert én nem hallgatlak meg, amíg haragom le nem csillapodik! Öleld a húst, amelyet éhezel, és mellyel beszennyezted magadat! Nem jöhetsz elém újra, csupán akkor, ha szólítalak, és hogy mikor, azt én döntöm el!”
A menny visszaszívta magába a légörvényt. Mikor a hátamra fordultam, éreztem, hogy szárnyatlan vagyok, és alakom ismét a halandó férfié.
A testben voltam, amelyet magamnak teremtettem. Az utolsó sejtig visszaállította a kedvemért a nagylelkű Mindenható. Mindenem fájt. Elgyengülten feküdtem a földön, és sírtam.
Még sose hallottam sírni magamat emberi hangon. Nem volt sem lármás, sem kihívó, sem kétségbeesett. Még mindig túlságosan bíztam angyal voltomban. Túlságosan bíztam Isten szeretetében. Tudtam, hogy haragszik, de hát annyiszor haragudott már rám!
Attól szenvedtem, hogy elszakadtam tőle. Attól szenvedtem, hogy nem emelkedhetek fel az égbe akkor, amikor nekem tetszik, be vagyok börtönözve a húsba. Mikor felültem, és kitártam karjaimat, rájöttem, hogy fölfelé törekszem egész lényemmel, de nem szállhatok, és ettől olyan mérhetetlen bánat lett úrrá rajtam, hogy le kellett hajtanom a fejemet.
Beesteledett, megjelentek a firmamentumon a csillagok. Olyan messze voltak tőlem, mintha sose ismertem volna az eget. Behunytam a szememet, és hallottam a Seolból a lelkek jajveszékelését. Éreztem, ahogy mellettem tolonganak, faggatnak, ki vagyok, mi történt, miért vettettem alá a magasságból? Korábban nem vettek észre, átalakulásom csendben, titokban történt, de miután Isten letaszított, angyali látványossággal süvítettem alá az emberi alakba.
A Seol sírt, forrongott és tülekedett.
„Uram, mit mondjak nekik? Segíts!” – könyörögtem.
Megcsapott a nő illata. Odafordultam. Félénken kúszott felém, de mikor látta könnyeimet és kétségbeesésemet, felbátorodott. Magához ölelt, és reszkető két tenyere közé szorította a fejemet.

 

 

Tizenhárom

 

– Visszavitt a településre. Bevezetett a kapun. Férfiak és nők tápászkodtak fel a tábortüzek mellől, gyerekek futottak felém. Tudtam, hogy angyali szépséggel bírok, és nem lepődtem meg a csodáló pillantásokon, de nem tudhattam, mit akarnak tenni.
Leültettek, ételt-italt adtak. Szükségem is volt rá. Három napon át egyedül vizet ittam, és erdőben szedett bogyókon éltem.
Lábaimat keresztbe téve közéjük telepedtem, és ettem a sült húst. Ő, az asszonyom, az Emberek Leánya, tüntetően hozzám simult, mintha azt kutatná, ki oly merész kifogásolni a párját, aztán szólott népéhez.
Fölállt, magasba emelte karjait, és hangosan elmondta az embereknek, mit látott. Nyelvezete egyszerű volt, ám ahhoz elegendő szóval szolgált, hogy leírhassa a látottakat: miként talált meg a tenger partján meztelenül, és miként adta magát nekem a szentséget illető imádattal, hiszen látni való, hogy nem vagyok földi férfi.
Alighogy beléje öntöttem magomat, a magasból gyönyörű fény árasztotta el a barlangot. Akkor ő rémületében elszaladt, ám én félelem nélkül kiléptem a fényre, és a szeme láttára változtam meg, úgy, hogy átláthatott rajtam, holott még mindig ott voltam. Hosszúra nyúltam, és hatalmas, fehér, tollas szárnyakat növesztettem! A vízként áttetsző alak e látomása egyetlen pillanatig tartott, Azután eltűntem, és ez úgy igaz, mint az, hogy most itt ülök. Ő ott maradt, hogy leselkedjen, vacogva imádkozott az ősökhöz, a Teremtőhöz, a sivatag démonaihoz, amikor hirtelen meglátott ismét. Hogy az ő egyszerű szavait idézzem, áttetszően, mégis láthatóan zuhantam, szárnyasan és irdatlanul, majd belecsapódtam a földbe, olyan erővel, amely mindenki mást megölt volna, ám az a földi porban ülő ember, akivé változtam, olyan volt, mint a többi rendes férfi.
„Istenem! – fohászkodtam. – Mit tegyek? Ez a nő az igazat mondta. De én akkor se vagyok Isten. Te vagy az Isten. Mitévő legyek?”
Az ég nem válaszolt, se a fülemnek, se a szívemnek, se a szövevényes, földhöz ragadt agyamnak.
A hallgatóság, amely a gyerekeket nem számítva harmincöt személyből állhatott, meg se mukkant. Fontolgatták, amit hallottak, nem siettek hitelt adni neki. Tartózkodtak az elhamarkodott következtetéstől, a hangos kételkedéstől. Viselkedésemben és tartásomban volt valami, ami óvatosságra intette őket.
Nem is csoda. Nem kushadtam, nem dideregtem, nem mutattam a szenvedés jeleit. Nem tanultam meg, hogyan kell kifejezni a hússal az angyalok szenvedését. Csak ültem, és már kiolvastam a nézésükből, hogy ifjú vagyok, tetszetős és titokzatos; ők pedig nem voltak annyira merészek, hogy bántani akarjanak, mint gyakran cselekedtek másokkal. Nem próbáltak átdöfni, széthasogatni, vagy megégetni, pedig láttam, hogy sűrűn megteszik ellenségeikkel, de a véreikkel is, akiket meggyűlöltek.
Váratlanul mormolás hullámzott végig a csoporton. Felállt egy vénséges ember, aki még a nőnél is egyszerűbb szavakat használt: talán ha fele akkora lehetett a szókincse, ám ez is elég volt gondolatainak kifejezésére. Annyit kérdezett egyszerű szavakkal: „Akarsz mondani valamit?”
A többiek úgy fogadták e kérdést, mintha a lángész nyilatkozna meg általuk. Talán így is volt. A nő mellém ült, hozzám tapadt, és átkarolt.
Akkor értettem meg, hogy sorsa valamilyen kapcsolatban van az enyémmel. Kicsit félt ezektől az emberektől, a fajtájától – tőlem viszont nem! Érdekes! Ilyen csodákra képes a gyengédség és a szeretet! És Isten még azt mondja, hogy ezek itt csak egy kinövését jelentik a természetnek!
Kis időre lehajtottam a fejemet, aztán fölálltam, felemelve magammal együtt őt is, a páromat, és így válaszoltam, felhasználva a nyelvéből ismert szavakat, talán még azokat is, amelyekkel ennek a nemzedéknek a gyermekei egészítették ki a szókincset, a felnőttek előtt ismeretlen szavakat:
„Nem akarok rosszat nektek. Az égből jöttem. Azért jöttem, hogy többet tudjak meg rólatok, és szeresselek titeket. Kívánom nektek mindazt a jót, ami csak van Isten ege alatt!”
Nagy lárma támadt, boldog zsivajgás: az emberek felszökkentek, tapsoltak, a kicsinyek ugrabugráltak. Úgy tűnik, megegyeztek abban, hogy Lilia, a párom, visszatérhet a csoporthoz, amelyből kitaszították, hogy haljon meg. Ám ő életben maradt, és egy istennel, egy égi lénnyel tért haza!
„Nem! – tiltakoztam. – Nem vagyok isten! Nem én alkottam a világot. Hozzátok hasonlóan én is csak imádom az Istent, aki mindeneket teremtett!”
Ezt is ujjongva fogadták, olyan túlfűtött örömmel, hogy kezdtem nyugtalankodni. Fokozott erővel tudatosodtak bennem testemnek korlátai, miközben ezek az emberek táncoltak, sikongattak, kurjongattak, rugdosták a tűzifát, és ez az édes Lilia hozzám simult.
„Most aludnom kell!” – mondtam hirtelen. Ez volt az igazság. A testben töltött három nap alatt alig aludtam egy órát. Halálosan elfáradtam, összetört, felhorzsolt a zuhanás a mennyekből. Erre a nőre vágytam, hogy eltemethessem karjaiba a bánatomat.
Egyhangúlag helyeseltek. Összeütöttek számunkra egy kunyhót, ide-oda futkostak, hozták a legfinomabb gereznákat, a legpuhábbra rágott bőröket, aztán szavak nélkül betessékeltek. Leheveredtem a hegyi kecske hosszú, puha szőrű prémjére.
„Mit akarsz, Isten, mit tegyek?” – kérdeztem fennszóval. Nem válaszolt. Nem volt más, csak a csend és a sötétség. Meg az Emberek Leányának puha, gyengéd karja, és a szenvedély, az a titok, az az élő csoda, a bujasággal ölelkező szeretet!
Memnoch váratlanul elhallgatott. Kimerültnek látszott. Felállt, újra lement a tengerpartra. Megállt a kavicsokkal kevert selymes homokban. Egy pillanatra felvillant a szárnya – talán épp ilyennek láthatta a halandó asszony –, aztán csak a szálas alak maradt, amely a hátát fordított felém. Válla megroskadt, mintha a tenyerébe temetné az arcát.
– Mi történt, Memnoch? – kérdeztem. – Isten csak nem hagyhatott ott! Mit tettél másnap reggel, mikor felébredtél?
Sóhajtott, és végre megfordult. Lassan visszajött a görgetegsziklához, és leült.
– Reggelre fél tucatszor megismertem Liliát, és félholt voltam, ami önmagában felért egy leckével. Közben nem foglalkoztam azzal, mit kellene tennem. Miután elaludt, Istenhez imádkoztam. Mikáelhez és a többi angyalhoz fohászkodtam. Egyfolytában imádkoztam, és útmutatásért könyörögtem. Mit gondolsz, ki válaszolt?
– A Seol lelkei? – kérdeztem.
– Igen, ők! A szellemek válaszoltak! Honnan tudtad? A Seol legerősebb lelkei meghallották a Teremtőhöz intézett imáimat, érzékelték jajkiáltásaimat, mentegetőzésem tüzet, a lázat, amellyel megbocsátásért és megértésért könyörögtem – meghallották, magukba itták, felszívták, ugyanúgy, mint halandó gyermekeik lelkének vágyakozását. Mire felkelt a nap, és a csoport férfiúi összegyűltek, egyetlen dolog volt, amelyben bizonyos lehettem: bármi történt is velem, bármi volt az Isten akarata, a Seol lelkei visszavonhatatlanul megváltoztak! Túl sokat tanultak az anyagba hullott angyaltól, aki meggondolatlanul felkiáltott az egekbe, az Istenhez!
Akkor persze nem fogtam föl ennek a teljes jelentőségét. Nem szántam rá időt, nem törtem a fejemet. A legerősebb lelkek akkor láthattak először egy villanásnyit a Paradicsomból. Most már tudták, hogy van olyan Fény, amelyhez még egy angyal is jajgatva esdekel, ha attól fél, hogy soha többé nem láthatja. Akkor nem gondoltam erre. Még nem.
Isten itt hagyott. Ezt gondoltam. Isten elhagyott. Kimentem a sokaságba, amely alig fért el a térségen. Látásomra idecsődült a közeli települések minden férfiúja és asszonya.
Ki kellett jönnünk a kapun az egyik mezőre. Látod ott jobbra azt a lankást? Ahol kiszélesedik a mező, és kanyarodik a víz...
– Igen.
– Ott gyűltünk össze. Hamarosan kiviláglott, hogy ezek a férfiak és asszonyok valamit várnak tőlem, de hogy mit, azt nem tudtam. Szóljak? Tegyek csodát? Növesszek szárnyakat? Lilia most is mellettem volt igéző szépségének teljében, és némileg értetlen csodálattal kapaszkodott belém.
Együtt másztunk fel a sziklákra... látod, azokra ott, amelyeket évmillióknak előtte hagytak hátra a gleccserek. Ott. Felkapaszkodtunk, Lilia letelepedett a kőre, én pedig kiálltam a népek elé. Az égre néztem, és kitártam karjaimat. Teljes szívemből könyörögtem Istennek, hogy bocsásson meg, fogadjon vissza magához, irgalmasan vessen véget ennek azzal, hogy eltüntet. Hadd vegyem vissza láthatatlan angyali alakomat, hadd szálljak fel a mennyekbe! Akartam, elképzeltem, minden általam ismert módon igyekeztem visszanyerni régi természetemet. Nem sikerült.
Azt láttam az égen, amit az emberek: kékséget, kelet felé húzó, légies fehér fellegeket, a sápadt nappali holdat. Fejemet, vállamat fájdalmasan égette a nap, és lassan tudatosodott bennem az iszonyú tény: lehetséges, hogy ebben a testben halok meg. Odavetettem a halhatatlanságomat. Isten halandóvá tett, aztán elfordult tőlem.
Az első pillanattól gyanítottam, de most igazi emberi gyorsasággal kristályosodott ki bennem a meggyőződés, és akkor mélységes harag kerített a hatalmába. Ránéztem ezekre a férfiakra és asszonyokra. A hozzám intézett isteni szavakra gondoltam, hogy menjek azokhoz, akiket választottam, ha már egyszer jobban szeretem a húst a mennyek országánál, és ekkor elhatározásra jutottam.
Ha nekem ez a vég rendeltetett, ha ebben a halandó testben kell meghalnom, úgy, ahogy a többi ember, ha még maradtak napjaim, heteim, talán éveim – már amennyit ez a test remélhet ily sok veszély közepette –, akkor halálom előtt meg kell tennem a legszebbet, ami tőlem telik. Azt kell felajánlanom Istennek, ami bennem a legkülönb. Ha erre rendeltettem, úgy kell távoznom, mint egy angyalnak!
„Szeretlek, Uram!” – mondtam fennszóval, és gondolkozni kezdtem, hogy mi lehet a legfényesebb hőstett.
Nyomban eszembe jutott a magától értetődő, logikus válasz. Meg fogom tanítani ezeket az embereket mindenre, amit tudok! Nemcsak Istenről, a mennyek országáról és az angyalokról regélek nekik, mert ugyan mi hasznát vennék? Bár persze erről is mesélek, és majd arra intem őket, hogy megbékélten távozzanak, és leljenek békére a Seolban, mert ezt elérhetik.
Ám ez a legkevesebb. Ennél sokkal többet tehetek: megtanítok nekik mindent a világukról, amit logikusan felfoghatok, de ők még nem ismerhetik.
Nyomban szólni kezdtem hozzájuk. Felvezettem őket a hegyekbe, bevittem a barlangokba, megmutattam a teléreket, elmagyaráztam, hogy ez a fém forrón buggyan elő a földből. Ők is felhevíthetik, és mikor meglágyul, mindenfélét készíthetnek belőle.
A tengerhez visszatérve markoltam a puha földből, és emberkévé gyúrtam, megmutatva, mily egyszerű ez! Botot fogtam, kört rajzoltam a homokba, és a jelképekről beszéltem. Hogyan alkothatunk jelképet Liliának, olyat, hogy hasonlítson az általuk liliomnak hívott virágra, amelyről asszonyomat elnevezték. És hogyan alkothatunk jelképet annak, aki vagyok: a szárnyas embernek... Telerajzoltam a földet, megmutatva, milyen könnyű összekapcsolni a képet a gondolattal vagy a tárggyal.
Este magam köré gyűjtöttem a nőket, és megmutattam, miként kötözgethetik össze a rágott bőrből hasított szalagokat, ami nekik még sose jutott eszükbe. Megmutattam, miként lehet nagy darabokat kialakítani a változatosan fonott szíjakból. Logikus, nem? Egy angyal csak képes következtetni abból, amit tud a világról!
Ezek az emberek már ismerték a hold fázisait, de még sejtelmük sem volt a nap kalendáriumáról. Ezt is elmagyaráztam. Hány napból áll az év a bolygók és a csillagok járása szerint? Hogyan lehet ezt megörökíteni jelképekkel? Kikapartuk a tengerpartból az agyagot, táblákká lapítottuk, és ezekre a táblákra róttam föl vesszővel a csillagok, az egek és az angyalok képeit. Aztán száradni tettük őket a napra.
Nap- és éjhosszat maradtam a népemmel. Egyre több és több dolgot tanítottam meg nekik. Ha egy csoport annyira elfáradt, hogy nem bírt befogadni több leckét, a másikhoz fordultam. Vizsgáztattam őket a tanultakból, tökéletesítettem a tudásukat.
Tisztában voltam vele, hogy sok mindenre rá fognak jönni maguktól. Nagyon hamar felfedezik a szövést, és akkor majd jobb öltözetet készíthetnek maguknak. Ez mind szép volt és jó. Mutattam nekik más festékeket is, hasonlatosakat a vörös okkerhez, amelyet már használtak. Dolgokat emeltem ki a rögből, amelyek más színekkel fogják megajándékozni őket. Megosztottam velük minden gondolatomat, minden ötletemet, ami fejlődést ígért. Közben persze hatalmasan kibővítettem a szókincsüket, megtanítottam őket az írásra, és tanítottam nekik zenét is, egy egészen újfajta zenét. Dalokra tanítottam őket. És eljöttek hozzám az asszonyok, újra és újra – Lilia ilyenkor félrehúzódott –, hogy minél sűrűbben csírázhasson ki az angyali mag az emberek szép leányaiban.
Ismét elnémította a fájdalmas emlékezés. Szemét halványkékre színezte a tenger.
Nagyon halkan, óvatosan törtem meg a csendet. Hénok könyvét idéztem, készen rá, hogy az első intő jelre elhallgassak:
– „És Ázázel megismertette őket az ércekkel, megtanította őket a fémek megmunkálására, a karperecek, ékességek készítésére, az antimon, a szemhéjfestékek, a különféle drágakövek és a színes festékek használatára.”
Megfordult, rám nézett. Alig bírt megszólalni. Az enyémhez hasonlóan elfúló hangon mondta Hénok könyvéből a következő sorokat:
– „Lett nagy istentelenség, paráználkodás és tévelygés... – Ismét elnémult, ismét folytatta: – Az emberek sírva haltak meg, és sírásuk hangja felhallatszott az égig.” – Fagyos keserűséggel mosolygott. – Hogy szól a folytatás, Lestat? Mi rejlik a sorok között, amelyeket mondtál, és amelyeket mondtam? Hazugság! Civilizációra tanítottam őket! Az egek és az angyalok tudományára tanítottam őket! Ennyit tanultak tőlem! Nem volt ott semmiféle vérontás, törvénytelenség, vagy földből vétetett, szörnyeteg óriások. Hazugság és újra csak hazugság! Csonka igazságok a hazugságok hálójában!
Félelem nélkül bólintottam. Bizonyosra vettem, hogy így volt. Tisztán láttam, amit Memnoch mondott, de láttam a héberek szempontjából is, akik olyan szenvedélyesen hittek a törvényben és a tisztogatásban, hogy nem győzték újra és újra elmesélni a parázna, gonosz mesét, amelyben a Vigyázók, a tanítók, az angyalok szerelembe esnek az Emberek Leányaival.
– Nem volt varázslat – mondta Memnoch halkan. – Nem volt bűbáj. Nem tőlem tanulták, hogyan kovácsoljanak kardokat! Nem én tanítottam meg őket a háborúra! Ha egy másik földi nép ismert valamit, amiről tudtam, arra oktattam őket. Arra, hogy egy másik folyó partján már tudják, miként arassanak sarlóval! Arra, hogy az égben élnek olyan angyalok, az Ofannim, akik kör alakúak, kerék formájú angyalok, és ha ezt az idomot utánozzák az anyagban, ha egy közönséges rúddal összekötnek két tárcsát, olyan szerkezetet állíthatnak elő, amely ezeken a kerekeken gurul!
Sóhajtott.
– Félőrült voltam a kialvatlanságtól. Ha az embereket elnyűtte a belőlem zuhogó tudás, ha már tántorogtak a súlya alatt, felmentem a barlangokba, és a falakba véstem jelképeimet. Felvéstem az ég, a föld, az angyalok képét. Felvéstem Isten fényét. Addig dolgoztam, míg meg nem fájdult minden halandó izmom.
Ha pedig nem bírtam tovább a társaságukat, és csömörig elteltem a gyönyörű asszonyokkal, Liliánál kerestem megnyugvást, és kimentem vele az erdőbe, arra hivatkozva, hogy a csöndben kell szólnom Istenemmel, és ott összerogytam.
Mozdulatlanul elnyúlva, magamat Lilia hallgatag jelenlétével vigasztalva, töprengtem a dolgokon, amelyek történtek. Az érvekre gondoltam, amellyel ügyemet meg akartam támogatni Isten előtt. Amit megtanultam, mind engem igazolt! Nem láttam olyat az emberek között, ami megváltoztatta volna álláspontomat. Nem számít, hogy megsértettem Istent, hogy elvesztettem őt, hogy a Seol lesz osztályrészem az örökkévalóságig, ezek a dolgok akkor is valósak, és én ismerem őket! Itt dörömbölnek a szívem, a lelkem kapuján!
Azt akartam a Mindenható elé tárni, hogy ezek az emberek kiemelkedtek a természetből, túlléptek rajta, és többet érdemelnek tőle. Minden tapasztalatom ezt a hitemet igazolta. Fogékonyak a mennyei misztériumokra, szenvednek, és magyarázatot keresnek, amely indokolja ezt a szenvedést. Ó, kell, hogy legyen egy Alkotó, és kell, hogy ennek az Alkotónak okai legyenek... O, kínszenvedés volt! És mindennek a szívében sötéten izzott a kéj titka.
Az orgazmusban, mikor magom az asszonyba lövellt, megismertem a mennyek öröméhez fogható önkívületet, és egyetlen töredék másodpercre tudtam, tudtam, tudtam, hogy az emberek nem tartoznak a természethez, különbek nála, az ő helyük ott van Isten mellett, közöttünk!
Mikor elém tárták zűrzavaros hiedelmeiket – igaz, hogy mindenfelé láthatatlan szörnyek ólálkodnak? –, azt feleltem, hogy nem. Csak Isten létezik, és a mennyei udvar, meg az ő rokonaik lelkei a Seolban.
Mikor megkérdezték, hogy – a nagyon elterjedt elképzelésnek megfelelően – az örök tűzbe kerülnek-e holtuk után a törvényszegő gonosz asszonyok és férfiak, elszörnyedve válaszoltam, hogy Isten sose engedne ilyet. Még hogy a csepp újszülött lélek az örök tűzre vettessék? Ez fertelem, mondtam. Megismételtem intésemet, hogy tiszteljék a holtak lelkeit, mert ez enyhíti bánatukat, és ama lelkek gyötrelmét. Ha pedig eljő a halál, ne féljenek. Könnyen lépjenek át az éjszakába, és mindig tartsák szemüket a földi élet ragyogó fényén.
Ezeknek a dolgoknak a többségét azért mondtam, mert nem tudtam, mit mondjak.
Ó, káromlás! Elkövettem, valóban azt követtem el! Most mi lesz a sorsom? Megvénülök, aztán meghalok, mint köztiszteletben álló tanító – ha csak valamilyen ragály vagy vadállat nem előbb szakítja meg az életem fonalát –, de a halálom előtt még agyagba és kőbe vések mindent, amit tudok. Aztán átlépek a Seolba, magam köré gyűjtöm a lelkeket, és azt mondom: „Kiáltsatok, kiáltsatok fel az égbe!” Megtanítom őket, hogy fölfelé nézzenek! Elmondom nekik, hogy ott van a Fény!
Nagyot lélegzett, mintha a szó égetné a torkát.
– „És most lássad a holtak lelkeit, akik sírnak és perlekednek a mennyek kapuinál!” – idéztem ismét halkan Hénok könyvéből.
– Igen, ismered az írást, mint minden jó ördög – jegyezte meg keserűen, de arcának bánata, együttérzése elvette a szavak fullánkját. – Ki tudta, mi fog történni? – kérdezte. – Igen, igen, addig erősítem a Seolt, amíg jajkiáltásaik faltörő kosként döntik le a mennyek ajtaját! Ha van lelketek, és ez a lélek növekedhet, akkor angyal is lehet belőletek! Ez lesz egyetlen reményem, ha majd azokon uralkodom, akiket Isten elfelejtett.
– De Isten nem engedte, ugye? Nem engedte, hogy abban a testben halj meg.
– Nem. És nem is zúdította ránk az Özönvizet, tehát azt, amit tanítottam, nem mosta el a Dilúvium. Megmaradt és átkerült a mítoszba és a szentírásba, hogy itt jártam, tanítottam dolgokat, amelyeket embernek is módjában áll megtenni. Logika kell hozzájuk, nem mágia. Egy napon még talán a mennyek titkait is megláthatják a lelkek. Igen, előbb-utóbb, egy napon!
– De hogyan jutottál ki belőle? Mi történt Liliával?
– Lilia? Ó, Lilia! Köztisztelet övezte, míg meg nem halt. Lilia, az isten felesége! – Arca felragyogott, elnevette magát. – Lilia – ismételte. Az asszony, akit az emlékezés kiemelt a meséből, most nagyon közel lehetett hozzá. – Az én Lillám! Kiközösítette a csoport, mivel ő egy istennel vállalt közösséget.
– Addigra téged elvitt az Isten? – faggattam. – Véget vetett annak, amit műveltél?
– Nem volt ilyen egyszerű – felelte Memnoch, miután egy darabig farkasszemet néztünk. – Talán három hónapja lehettem ott, mikor egy éjszaka arra ébredtem, hogy értem jött Mikáel meg Rafael. „Isten akarja, hogy gyere” – mondták tisztán érthető hangon.
Mivel pedig Memnoch voltam, a javíthatatlan, így feleltem: „Igen? Ha ez az óhaja, akkor miért nem kap föl, és ragad ki innen?”
„Memnoch, az Isten szerelmére – mondta valahogy szerencsétlenül Mikáel –, térj vissza önként igazi alakodba. Nőj meg, és engedd, hogy szárnyaid felröpítsenek a mennyekbe. Ő csupán akkor akar, ha te is akarsz jönni. Memnoch, gondolkozz, mielőtt...”
„Nem, nem szükséges figyelmeztetned, szerelmetes felem! – mondtam. – Jövök. Könnyezve bár, de jövök. – Letérdeltem, megcsókoltam az alvó Likát. Fölnézett rám. – Búcsúzom, párom, tanítóm” – mondtam csókok között, majd elfordultam tőle, és angyallá lettem, feltöltve magamat az anyaggal, hogy a síró Lilia is lásson, és egyszer talán, ha szükséges, ebben az utolsó vízióban kereshessen vigasztalást.
Aztán láthatatlanná lettem, és követtem Mikáelt és Rafaelt haza.
Az első percekben el se bírtam hinni. Amikor keresztülvágtam a Seolon, a kínjukban jajveszékelő lelkek között, vigasztalón nyújtottam feléjük a kezemet. „Esküszöm, nem feledkezem meg rólatok! Kiállók mellettetek a mennyekben!” Szálltam egyre följebb, a fény elém jött, beburkolt; Isten forró szeretete, amelyről nem tudhattam, ítéletet, büntetést, vagy megbocsátást jelez-e, körülölelt és megtartott. Még én is majdnem megsiketültem a mennyek örömujjongásától.
Összegyűlt a boné ha elóhím összes angyala. Isten fénye koncentrikus gyűrűkben lüktetett.
„Büntetést kapok?” Nem éreztem mást, csakis hálát, hogy ha percekre is, de újra láthattam ezt a fényt.
Nem bírtam belenézni, el kellett takarnom a szememet. A szeráfok és a kerubok, ahogy az ilyen mennyei gyűléseken szokták, szorosan körülvették Istent, úgyhogy mögülük áradt sugaras pászmákban a dicsőséges fény, amelynek világosságát már elviselhettük.
Isten azonnal szólott, mindent betöltő hangon.
„Beszédem van veled, bátor és kevély fiam! – mondta. – Tervem van számodra, amit végy fontolóra angyali bölcsességeddel. A gyehennáról, avagy pokolról lenne szó. Tűz, és örök szenvedés, a mennyország ellentéte. Felelj, Memnoch, de őszintén. Nem ez lenne számodra a méltó büntetés? Az ellentéte annak a dicsőségnek, amit eldobtál az Emberek Leányaiért? Nem ez lenne az ítélet – addig szenvedni, míg nem lesz többé idő?”

 

 

Tizennégy

 

– Pillanatig sem kellett gondolkoznom a válaszon. – Memnoch rám nézett, és könnyedén felvonta a szemöldökét. – Azt mondtam: „Nem, Uram, Te nem tennéd meg ezt senkivel! Mind a Te teremtményeid vagyunk. A pokol túlságosan rettenetes minden tudatosan teremtett lény számára. Nem, Uram. Mikor azt hallottam a földi férfiaktól és asszonyoktól, hogy elképzelésük szerint ilyen helyeken kínozzák azokat, akik rosszak voltak, és ártottak nekik, biztosítottam őket, hogy ilyen hely nincsen. És nem lesz soha!”
Nevetés csendült a mennyekben. Nevetés hullámzott végig az egeken. Minden angyal nevetett, és természetesen gyönyörűséges csoda volt hallani dallamos nevetésüket, ám ez kacaj volt, és nem ének.
Egyetlen angyal nem nevetett, és az Memnoch volt. Mélységes komolysággal beszéltem, és mélységesen megdöbbentem, hogy kinevetik, amit mondok.
Akkor a legkülönösebb dolog történt. Nevetett Isten is, együtt nevetett az ő angyalaival, az ő lágy hangja adta kacagásukhoz az ütemet, és mikor elhalt nevetése, elhallgattak az angyalok is.
„Tehát ezt mondtad nekik, Memnoch? Hogy sose lesz pokol, ahol a gonoszok szenvednek az örökkévalóságig? Soha?”
„Igen, Uram, ezt! – válaszoltam. – Nem is tudom, hogy képzelhettek ilyet! Talán azért, mert időnként annyira megharagudtak ellenségeikre...”
Ismét felcsendült a kacagás, ám Isten elcsendesítette.
„Memnoch – mondta –, lent hagytad minden halandó sejtedet a földön? Birtokában vagy angyali képességeidnek? Nem megszokásból játszod az együgyűt?”
Túlkiáltottam a nevetést. „Nem, Uram! Erről a pillanatról álmodtam! Kínszenvedés volt elszakadni tőled! Amit tettem, szeretetből tettem. Neked ezt nálam is jobban kell tudnod!”
„Attól félek, így volt – felelte Ő. – Igen, szeretetből. Ennyi igaz.” „Uram, arról álmodtam, hogy színed elé engedsz, és elmagyarázhatom ezt a dolgot, amelyet azóta akarok eléd terjeszteni, hogy először láttam az Emberek Leányát, és elmentem vele. Megtehetem?” Csönd.
Isten néma volt, ám hirtelen észrevettem, hogy a boné ha elóhim egyes angyalai közelebb húzódnak hozzám. Először azt hittem, csak a helyüket változtatják, kitárt szárnyaikat fürdetik a fényben, de most láttam, hogy máris egy kisebb légió csoportosul mögöttem. Ezek az angyalok egész idő alatt a sokaság szélén álltak, amely most felém tolta őket.
Természetesen ismertem valamennyit, bár nem egyformán, mert voltak, akikhez sokkal közelebb jutottam vitáink során. Az összes kart és rendet képviselték. Zavartan pillantottam rájuk, majd visszafordultam az Isteni Jelenléthez.
„Memnoch – mondta az Úr váratlanul. – Ezek, akik mögötted állnak, a te légiód, ugyancsak azt kérik, hogy teljesüljön a te kívánságod, és ismertethesd álláspontodat.”
„Nem értem, Uram!” Pedig egy szemvillanás alatt megértettem. Láttam a szomorúságot az angyalok arcán, akik úgy húzódtak hozzám, mintha védelmezőjük lennék. Azonnal tudtam, mi történt. Ezek ugyanazt tették a földön, amit én.
„Nem ily harsányan vagy körmönfontan – mondta az Úr. – De ők is látták a férfi és az asszony párzásában a tüzet és a titkot; ők is szépnek találták az Emberek Leányait, és közülük vettek feleséget.”
Ismét nagy hangzavar támadt. Voltak, akik nevettek, azzal a derűs könnyedséggel, mintha ez csak egy pompás, új szórakozás lenne, mások hüledeztek. A hozzám húzó Vigyázók, akiknek száma csekélynek tetszett a boné ha elóhim másik részéhez képest, reménytelenül, sőt vádlón néztek rám, és suttogás kelt soraikban:
„Memnoch, tőled láttuk, hogy megteszed.”
Nevetett Isten? Nem hallottam. A fény hatalmas pászmákban világított a szeráfok és kerubok árnyalakjai között; a szeretet olyan hatalmasnak, öröknek, változatlannak tetszett, mint mindig.
„Mennyei Fiaim világszerte leszálltak a földre, hogy hozzád hasonlóan megismerjék a húst, bár mint mondtam, jóval csekélyebb hűhóval. Ők nem vágytak felkavarni a természet sűrű légkörét, hogy tudatosan megzavarják isteni tervemet.”
„Uram, Istenem, bocsáss meg!” – suttogtam. Mögöttem ugyanezt lehelte a kórus.
„De mondjátok csak ti, akik Memnoch mögött álltok! Nektek mi mondanivalótok van a védelmetekre? Miért tettétek, mit tudtatok meg belőle, milyen ügyet képviseltek a mennyei udvar előtt?”
Csend volt a válasz. Az angyalok arcra borultak az Úr előtt, és ez olyannyira kifejezte bocsánatkérésüket, hogy nem kellett hozzá ékesszóló beszéd. Egyedül én maradtam állva.
„Ah, Uram – szóltam –, úgy rémlik, egyedül vagyok.”
„Nem egyedül voltál mindig? Az én Mennyei Fiam, az én angyalom, aki nem bízik az Úrban.”
„Uram, Istenem, én bízom benned! – vágtam rá hirtelen haraggal. – Bízom! Ám nem értem ezeket a dolgokat, és nem parancsolhatok hallgatást értelmemnek vagy természetemnek. Nekem ez lehetetlen! Nem, nem lehetetlen, csak... nem tűnik helyesnek a hallgatás. Az tűnik helyesnek, hogy disputáljak. Úgy érzem, ez a legfontosabb feladatom, amivel leginkább elnyerhetem Isten tetszését.”
Mögöttem az arcra borult Vigyázók úgy takaróztak a szárnyaikba, mint fészkükben a riadt madarak. A mennyei udvar megoszlott. Voltak, akik zúgolódtak, mások dallamosan kacarásztak; voltak, akik halkan, fojtottan kérdezgettek. Sok arc fordult felém kíváncsian, sőt haragosan összeráncolt szemöldökkel.
„Ismertesd álláspontodat! – szólított fel az Úr. – De mielőtt elkezded, jusson eszedbe az itt jelen levők érdekében, hogy én mindent tudok! Úgy ismerem az emberiséget, ahogyan te sose fogod! Láttam véres oltárait, esőtáncait, orrfacsaró áldozatait, hallottam, mint jajgatnak a sebesültek, a betegek, a lassú pusztulásra ítéltek! Úgy látom a természetet az emberiségben, ahogyan látom a tengerek vagy az erdők vadságában. Ne pazarold az időmet, Memnoch! Vagy hogy érthetőbben fogalmazzak, ne pazarold az idődet velem!”
Hát eljött a perc. Némán álltam, összeszedtem gondolataimat. Még soha, egyetlen esemény jelentőségét sem éltem át annyira, mint a mostaniét. Te talán izgalomnak vagy lelkesültségnek neveznéd. Volt hallgatóságom, és nem kételkedtem magamban. De nagyon haragudtam a légióra, amely mögöttem hasalt és hallgatott. Amíg ott fekszenek, és hagyják, hogy egyedül nézzek szembe Istennel és az udvarral, én ugyan nem mondok semmit. Keresztbe fontam a karomat, és hallgattam.
Isten nevetni kezdett, egyre hangosodé zengéssel, és a mennyország csatlakozott az ellenállhatatlan hanghoz. Majd így szólt az arcra borult Vigyázókhoz: „Fiaim, keljetek föl, különben itt maradunk az idők végezetéig!”
„Gúnyolsz, uram, és én megérdemlem – mondtam. – De azért köszönöm.”
Mögöttem szárnyak és köntösök nagy suhogásával feltápászkodtak a Vigyázók, és megálltak, olyan szálasan és egyenesen, mint a bátor emberek szoktak lent a földön.
„Uram, esetem egyszerű – mondtam –, de bizonyosan nem hagyhatod figyelmen kívül. Olyan egyszerűen és értelmesen fejtem ki, ahogyan csak tudom.
Fejlődése egy adott pillanatáig a földi főemlős a természethez tartozott, a természeti törvények voltak érvényesek rá. Ahogy nőtt az agya, úgy lett mind ravaszabb; vérengző kíméletlenséggel bánt a többi állattal, ez igaz! És az ésszel együtt járt az is, hogy rafináltán és kifogyhatatlan leleményességgel tudott szenvedést okozni a saját fajtájának.
Láttam háborúkat, kivégzéseket, egész falvak elpusztítását, de semmi olyat, ami felülmúlta volna kegyetlenségben a rovarok vagy a hüllők, vagy az alsóbbrendű emlősök királyságát, amelyek vakon és értelmetlenül vagdalkoznak, mindössze két célért: hogy fennmaradjanak és szaporodjanak.”
Szünetet tartottam, udvariasságból, és a hatás kedvéért.
„Aztán eljött a pillanat, mikor ezek a főemlősök, amelyek addigra erősen hasonítottak a Te képedre, úgy, ahogy azt magunkban látjuk, szembeszökően elkülönültek a természettől. És nem mondhatjuk, hogy akkor ébredtek öntudatra, amikor felismerték az élet és a halál logikáját. Nem ilyen egyszerű volt. Épp ellenkezőleg, egy egészen új, és a természetben ismeretlen jelenségből, a szeretetre való képességből sarjadt ki az öntudat.
Az emberiség ekkor oszlott fel családokra, klánokra, törzsekre, amelyeket nem annyira a faji azonosság, mint egymás egyéniségének ismerete, és úgy örömben, mint bánatban a szeretet köteléke tartott össze.
Uram, az emberi család felülemelkedett a természeten. Ha lemennél, és...”
„Memnoch, vigyázz!” – súgta Isten.
„Igen, uram! – bólintottam. Hátratettem a kezemet, és összekulcsoltam, hogy ne hadonásszak. – Azt kellett volna mondanom, hogy mikor lementem, és vizsgálat tárgyává tettem itt, ott és mindenütt a családot, amelyet Te teremtettél, amelynek nagyszerű kibontakozását Te engedted, olyannak láttam, mint egy új és páratlan virágot, az érzelem és az értelem kelyhét, amely törékenységében leszakadt a természet éltető gyökeréről, és most tehetetlenül sodródik a szélben. A szeretet, uram! Láttam a szeretetet, éreztem a férfiak és a nők szeretetét egymás iránt, a gyermekeik iránt. Láttam, ahogyan készek áldozatot hozni egymásért, ahogyan meggyászolják a halottaikat, próbálnak átnyúlni utánuk a túlvilágra, és egy olyan túlvilágot képzelnek maguknak, uram, ahol ismét összebékülhetnek a lelkek.
A szeretet és a család, e ritka, sosem volt virág – amelyikek alkotó ereje a Tiedet látszik tükrözni – tette, hogy e lények lelkei nem pusztultak el a halállal! Mi van még a természetben, ami erre képes, Uram? Mind visszaadja a földnek, amit kapott. Ebben is a Te bölcsességed nyilvánul meg. Ami csak szenved és meghal Egednek kupolája alatt, a Te irgalmadból nem ismerheti a tervet, amelyért neki is meg kell halnia.
De nem így a férfi! Nem így az asszony! És az egymás iránti szeretet mintájára képzelték el a Te mennyországodat, Uram! Nekik az az üdvözülés, amikor a lelkek ismét egyesülhetnek, és az egymásra talált családok zengnek boldog éneket! Elképzelték az örökkévalóságot, mert a szeretet nem képzelhet mást, Uram. Úgy fogannak bennük ezek az eszmék, ahogyan hús-vér gyermekeknek adnak életet. Én, a Vigyázó, ezt láttam.” Megint csend lett. Olyan csend volt a mennyekben, hogy csak a földről hallatszott fel a szél susogása, a tengerek fojtott mormolása, a föld lelkeinek és a Seol lelkeinek távoli kiáltásai.
„Uram – folytattam – ők a mennyek után vágynak. És mivel elképzelték maguknak az örökkévalóságot vagy a halhatatlanságot, nem tudom, melyiket, úgy szenvednek az igazságtalanságtól, az elszakadástól, a betegségektől és a haláltól, amire egyetlen állat sem képes. Nagy az ő lelkük. A szeretet arra is képessé teszi őket, hogy átnyúljanak a Seolba. A szeretet örök áramlata lüktet a Seol és a föld között. Uram, a földiek megteremtették maguknak a láthatatlan udvar egy alacsonyabb karzatát! Uram, igyekeznek megengesztelni téged a Te haragvásodban, mert tudják, hogy itt vagy! Uram, mindent tudni akarnak rólad! És magukról! Tudnak, de még többet akarnak tudni!”
Ez volt a legfontosabb mondanivalóm. Ám Isten nem vágott szavamba, és nem is válaszolt.
„Nem tekinthettem másnak, mint a legnagyszerűbb alkotásodnak az öntudatra ébredt embert, aki érzékeli az időt, és hatalmas agyával máris olyan gyorsan tanul, hogy még mi, Vigyázók is alig bírunk lépést tartani vele. Azt szerettem volna kérdezni, Uram, hogy nem kaphatnának-e egy kis részt a Te fényedből ezek a lelkek, legyenek akár a testben, akár a Seolban? Nem kaphatnának a fényből, úgy, ahogyan az állatot megitatják, ha szomjazik? És ha befogadod őket Isteni Bizalmadba, nem érdemelnének egy kicsiny helyet ebben az udvarban is, amely határtalan?”
Az álmok örök csendje borult a mennyországra. Akkor lehetett ily csend, amikor még nem volt idő.
„Nem lehetne megpróbálni, Uram? Mert ha nem próbáljuk meg, mi más lehet a sorsa e láthatatlan túlélő lelkeknek, mint az, hogy megerősödnek, és még jobban belegabalyodnak a húsba, olyan módon, ami vakká teszi őket a dolgok igaz természetéről szóló kinyilatkoztatásokra, hogy csupán csonka bizonyítékokon, zsigeri félelmeken alapuló, elkorcsosult eszmék találjanak utat hozzájuk?”
Ezúttal nem tartottam udvarias szünetet. Elszántan törtettem tovább. „Igen, Uram, mikor testet öltöttem, és elmentem az asszonnyal, azért tettem, mert szép volt, ránk hasonlított, és a hús olyan gyönyörűségét kínálta, amely számunkra ismeretlen. Valóban, Uram, az a gyönyörűség eltörpül a Te nagyszerűséged mellett, de bizony mondom néked, hogy mikor együtt háltunk, és közösen ízleltük meg a gyönyört, annak a kicsi lángnak a harsogása nagyon hasonlított a mennyek zsoltáraihoz!
Szívünk egyszerre állott meg, Uram. Testben ismertük meg az örökkévalóságot – a férfi bennem tudta, hogy az az asszony is eljutott a megismerésig. Olyasmibe nyertünk beavatást, ami fölébe tornyosul a földi várakozásoknak, ami maga az Isteni.”
Elhallgattam. Mit mondhattam volna még? Tűzdeltem volna esetemet példákkal olyasvalakinek, aki mindent tud? Keresztbe fontam karjaimat, tisztelettel lesütöttem szememet, a Seol hangjaira figyeltem, és egy pillanatig magukra vonták a figyelmemet az elhaló, gyönge kiáltások, egy pillanatra kizökkentettek az égi magasságból, mert rájöttem, hogy engem szólongatnak, visszatérésemben reménykednek, és emlékeztetnek ígéretemre.
„Istenem, Uram, bocsáss meg nekem! – esdekeltem. – Csodáid elcsábítottak. Tévednék, ha azt mondanám, hogy ez volt a terved?”
A csend egyszerre volt nyomasztó, puha, és üres, olyan üres, amit a földön el sem tudnak képzelni. Nem tágítottam, mert nem adhatok mást, csak mi lényegem. Minden szavam igaz volt, egyet se mocskolt félelem. Ha az Úr most kitaszít a mennyekből, bizony megérdemlem. Ő teremtett, neki tartozom engedelmességgel. Ha akar, elpusztíthat. Újra felhangzottak emlékezetemben a Seol jajkiáltásai. Azon töprengtem, úgy, ahogy egy halandó töprenghet, hogy az Úr odaküld-e hamarosan, vagy még valami ennél is rettenetesebb sorsot szán nekem. A természetben megszámlálhatatlan példa van a kegyetlen kínzásokra és katasztrófákra. Nekem, mint az Isten angyalának, el kell szenvednem, amire az Isten ítél.
„Bízom benned, Uram! – szóltam hirtelen. Egyszerre beszéltem és gondolkoztam. – Különben én is arcra borultam volna, mint a többi Vigyázó. Ezzel nem azt mondom, hogy ők ne bíznának benned, csak azt, hogy hitem szerint azt akarod, értsem meg a jóságot, mert a Te lényeged a jóság, ezért nem tűröd, hogy ama lelkek sötétségben és tudatlanságban jajgassanak. Nem fogod tűrni, hogy az eszes emberiségnek továbbra se legyen a leghalványabb sejtelme az Isteniről!”
Isten most szólalt meg először, nagyon halkan és egykedvűen.
„Memnoch, neked köszönhetően nemcsak halvány sejtelmük van róla.”
„Igen, Uram, így van! Ám sok ihletet és bátorítást nyertek a holtak lelkeitől is. Ezek a lelkek, mint láttuk, kívül vannak a természeten, és napról napra erősödnek. Ha csak nem egy olyan természetes energiáról van szó, amelyet nem ismerek, akkor e lelkek ugyanabból vannak, Uram, amiből mi, azaz a láthatatlanból, és mindegyik önálló egyéniséggel és akarattal bír.”
Megint csak csend volt. Aztán szólott az Úr:
„Nagyon helyes, meghallgattalak, most pedig kérdezek valamit tőled. Mindazért, Memnoch, amit az emberiségnek adtál, mit adtak cserébe ők?”
Szólni se tudtam a megdöbbenéstől.
„És most ne beszélj nekem a szeretetről! – figyelmeztetett Isten. – Arról, hogy képesek szeretni egymást! E mennyei udvar tud róla, és teljességgel egyetért vele. Mit adtak, Memnoch? Mit kaptál a kockázatért, amit vállaltál, mikor behatoltál világukba?”
„Igazolást, Uram! – vágtam rá. – Felismerték az angyalt, mint ezt feltételeztem is.”
„Ah!” – Zengő kacaj gördült alá a Mennyei Trónusról, és végighullámzott az egeken, oly hangosan, hogy a Seolban is hallhatták a gyönge fülek. Az egész mennyország rengett és ringatózott a kacagástól és a dalolástól.
Először pisszenni se mertem, aztán váratlan indulattal – vagy talán dacot kellene mondanom? – fölemeltem a kezemet. „Komolyan beszéltem, Uram! Nem valami álmukban sem látott lény voltam a számukra! Uram, a világ teremtésénél tervelted ki, hogy ezek a lények egyszer fölemeljék hangjukat hozzád? Elmondod nekem? Megtudhatom valamilyen módon?”
Először csak a kisebb csoportok hallgattak el az angyali sokaságban, aztán végképp elhalt a kacagás, és valami más váltotta fel: alázatos hozsanna, amely az Űr türelmét, az irántam tanúsított türelmét magasztalta.
Nem csatlakoztam a kardalhoz. Isten fényének széles, külső pászmáit néztem. Kissé elcsüggesztett a saját konokságom, indulatosságom, kíváncsiságom misztériuma, de egy pillanatnyi reménytelenséget sem lopott belém.
„Bízom benned, Uram. Te tudod, mit cselekszel. Tudnod kell. Máskülönben... végünk.”
Elhallgattam. Megdöbbentett, ami most csúszott ki a számon. Ez messze felülmúlt minden kihívást, amit eddig intéztem az Úrhoz, messze meghaladta minden javaslatomat. Iszonyodva tekintettem a fényre, és azt gondoltam: és akkor mi van, ha nem tudja, mit cselekszik! És ha sose tudta!
Arcomhoz kaptam a kezemet, nehogy újabb meggondolatlanságot bökjek ki, nehogy agyam újabb káromló gondolatokra vetemedjék. Ismertem Istent! Ott volt, és én előtte álltam. Hogy merészelek ilyet gondolni? De hát megmondta: „Te nem bízol bennem”. Erre célzott.
A fény erősödött, kitárult; a szeráfok és a kerubok eltörpültek, átlátszók lettek tőle; eltöltött engem és minden angyalt, és velük együtt éreztem, mennyire szeret az Isten; olyan nagyon szeret, hogy sose vágyhatunk másra.
Majd pedig szólott az Úr, de most mások voltak szavai, mert versengeniük kellett a szeretet e mérhetetlen áradatával, amelyet fel sem foghatott a gondolkodó elme. Ám én hallottam őket, és kettéhasították a szívemet.
És hallotta őket a többi angyal is.
„Memnoch, menj a Seolba – mondta az Isten –, és keress a milliók között tíz lelket, akik érdemesek arra, hogy csatlakozzanak hozzánk a mennyekben. Míg megvizsgálod őket, mondj nekik, amit akarsz, de találd meg a tízedet, akiket méltónak tartasz, hogy velünk éljenek. Majd akkor folytatjuk, ha felhoztad e lelkeket hozzánk.”
„Uram, meg tudom csinálni, képes vagyok rá!” – kiáltottam ujjongva.
Hirtelen megláttam Mikáel, Rafael és Uriel arcát. Eddig majdnem elsötétítette őket Isten ragyogása, ám a fény most már kezdett visszahúzódni elviselhetőbb határok közé. Mikáel mintha féltett volna. Rafael könnyezett. Uriel csak figyelt közömbösen. Nem állt sem a lelkek pártján, sem az enyémen. Senkién. Ilyen arcot viseltek az angyalok, mielőtt elkezdődött az idő.
„Mehetek most? – kérdeztem. – És mikor jöjjek vissza?”
„Amikor akarsz – mondta az Úr. – És amikor tudsz.”
Ó, értettem én. Ha nem találok tíz lelket, sose jöhetek vissza.
Bólintottam. Tetszetős logika. Megértettem. Elfogadtam.
„Míg mi itt beszélünk, Memnoch, évek telnek el a földön. A települések várossá nőttek, a föld forog a mennyek fényében. Mit mondhatnék neked, szerelmesem? Távozz most a Seolba, és amint teheted, jöjj vissza a tíz lélekkel.”
Szólni akartam, meg akartam kérdezni, mi legyen a Vigyázókkal, e kisded légiójával az alázatos angyaloknak, akik megismerték a húst, ám az Úr megelőzött.
„Ők a mennyek megfelelő helyén fognak várni visszatérésedre. Addig nem fogják ismerni ítéletemet és sorsukat, amíg te, Memnoch, meg nem jössz a lelkekkel, akiket érdemesnek találok arra, hogy befogadjam őket égi otthonomba.”
„Értem, Uram. Engedelmeddel távozom.”
Nem kérdeztem többet, nem feszegettem a megkötéseket vagy korlátozásokat. Én, Memnoch, az őrangyal és Isten Vádolója, tüstént elhagytam az eget, és alászálltam a Seol ködeibe.

 

 

Tizenöt

 

– De Memnoch! – vágtam közbe. – Nem adott szempontokat! Minek az alapján kellett értékelned a lelkeket? Honnan tudhattad?
Memnoch mosolygott.
– Igen, Lestat, pontosan ezt tette, és így tette. Attól kezdve, hogy beléptem a Seolba, nem gondoltam másra, mint az égi befogadás feltételeire. Ez lett a rögeszmém. Ő így szokta intézni a dolgait.
– Én bizony megkérdeztem volna – közöltem.
– Nem, nem. Nem is volt ilyen szándékom. Kimentem a színe elől, és munkához láttam. Mint mondottam, neki ez a szokása. Tudtam, nincs más reményem, magamtól kell rájönni a feltételekre, amelyekhez alkalmazkodni fogok. Érted?
– Úgy vélem.
– Tudod te, hogy érted – mondta. – Na jó. Akkor most képzeld el ezt. A föld lakossága több milliósra dagadt, megjelentek, még ha egyelőre ritkásan is, a városok, főleg abban a völgyben, ahová leereszkedtem, és otthagytam jelenlétem nyomait a barlangok falán. Az emberiség szétrajzott a bolygó északi és déli határáig, létrehozta telepeit, falvait, erődjeit. A városok földjét ma Mezopotámiának hívják, vagy talán Sumernak – esetleg Urnák? Tudósaitok minden nappal többet tudnak meg.
A halhatatlanságról és a holtakkal való újraegyesülésről szőtt lázas képzelgésekből mindenfelé szárba szökkent a vallás. A Nílus völgyében kialakult egy elképesztően tartós civilizáció, míg az általunk Szentföldnek nevezett vidéken szüntelenül dúlt a háború.
Tehát lementem a Seolba, amelyet eddig csak kívülről szemléltem. Az iszonyúra püffedt Seolban még mindig bolyongott néhány az első lelkek közül, de azóta lelkek milliói csatlakoztak hozzájuk, akiket kivétel nélkül a halhatatlanság hite és éhe hozott ide. Hatalmas sokaságok őrültek bele az eszelős reménykedésbe. Más lelkek annyira megerősödtek, hogy vezető posztra tettek szert a többiek felett. És voltak olyanok, akik megtanultak kiszökni a Seolból. Letépték magukat a többi halhatatlan vonzásának horgonyáról, és az élők körül ólálkodtak, hogy hátha megszállhatják, befolyásolhatják, bánthatják vagy szerethetik őket.
Szellemek népesítették be a világot! Közülük azok, akik végképp elfelejtették, hogy valamikor emberek voltak, azzá lettek, amiket a halandók démonoknak fognak nevezni az idők végezetéig. Ezek a démonok éhesen portyáztak, csak azt lesték, attól függően, hol tartottak a fejlődésben, hogy kibe bújhatnának bele, kinek árthatnának, vagy hogyan gonoszkodhatnának.
– És egy ilyen – vettem át a szót – szállta meg vámpír anyánkat és apánkat.
– Igen. Amel hozta létre ezt a mutációt. De nem ez volt az egyetlen. Élnek más szörnyek is a földön, a láthatók és a láthatatlanok között; ám a világot mindig az embermilliók hatalmas motorja vitte előre.
– A mutánsok sose befolyásolták a történelmet.
– Hát igen és nem. Mondhatjuk-e befolyásnak a tébolyult szellemet, amely egy hús-vér próféta szájából üvölt, ha ennek a prófétának a hangfelvételei öt nyelven kaphatók a New York-i boltokban? Maradjunk annyiban, hogy a folyamat, amelyet láttam, és ismertettem Istennel, folytatódott. Voltak lelkek, amelyek meghaltak, voltak, amelyek megerősödtek; voltak, amelyeknek tényleg sikerült új testet szerezniük, bár hogy milyen fortéllyal, azt akkor még nem tudhattam.
– Most tudod?
– Az újra megtestesülésre ne is gondolj. Egyáltalán nem elterjedt, és igen csekély nyereség a lelkeknek. Gondolj csak a feltételeire. Csak az az egy benne az állandó, hogy szükséges hozzá egy újszülött lélek kialvása – tehát pótolni kell a lelket az új testben –, ám a kimenetel esetenként változó. Azokat, akiknek sorozatosan sikerül újra megtestesülniük, persze nem lehet figyelmen kívül hagyni. De a vámpírokhoz és más földhöz kötött szörnyekhez hasonlóan ők is egy szűk körre vannak korlátozva. Most az emberiség, mint egész sorsáról beszélünk.
– Értem én. Talán még jobban is, mint hiszed.
– Jól van. Nincsenek kritériumaim, ennek ellenére behatolok a Seolba, és mit látok? A föld irdatlanul nagy, zűrzavaros változatát! A lelkek mindenféle kivetített képzelemmel – zagyva épületekkel, kreatúrákkal, rémekkel – népesítették be láthatatlan birodalmukat. A fantázia eszeveszett tombolása, mennyei útmutatás nélkül. És mint gyanítottam, a Seol lakóinak elsöprő többsége még mindig nem tudja, hogy meghalt.
Belevetem magamat a sűrűjébe, próbálok láthatatlan lenni, amennyire kivitelezhető, ám nehéz feladat érzékelhetetlenné tenni magamat. Végül is ez a láthatatlan birodalma. Itt minden láthatatlan. Úgyhogy végül angyali alakomban vágok neki a sivár utaknak a borulatban, a formátlanok, a félig kiformáltak, a nyuszitok, a haldoklók között.
És ezek a megzavarodott lelkek úgyszólván észre sem vesznek! Sokan mintha nem is lennének képesek a látásra. Ezt az állapotot írták le a sámánok, szentek, azok, akik közel kerültek a halálhoz, átléptek a küszöbön, aztán magukhoz tértek, és éltek tovább.
– Igen.
– Nos, az emberi lélek csak a töredékét látja ennek, én viszont az egészet láttam. Félelem nélkül vándoroltam a Seol széltében-hosszában, feledve az időt, vagy kívül az időn, habár persze az idő nem áll meg. Oda mentem, ahova akartam.
– A lelkek tébolydájában.
– Hát majdnem, ám ebben a tébolydában sok-sok pavilon volt. Azokat a lelkeket, amelyek még rendelkeztek valami hitfélével, egymáshoz űzte a félelem, hogy közösen próbálják megerősíteni egymás hitét, enyhíteni egymás félelmeit. Ám a föld fénye annyira eltompul itt, hogy senkit sem melegíthet. A mennyország fénye pedig le sem ér a Seolba.
Igen, igazat szóltál, ez afféle tébolyda. A halál árnyékának völgye, szörnyektől hemzsegő, félelmetes folyó, amelyen a lelkek rettegnek átkelni a Paradicsomba. Persze egy se jutott még el idáig.
Először is figyeltem. Lesz-e olyan lélek, aki dalol, vagyis az én nyelvemet beszéli? Füleltem minden összefüggő kijelentésre, kérdésre, feltételezésre. Mit tudnak ezek a lelkek? Mi lett belőlük?
Hamarosan fölfedeztem, hogy szintek vannak e homályba borult, félelmetes helyen. A lelkek hozták létre, puszta akarattal, mikor a hozzájuk hasonlókat keresték. Rétegekre osztották fel a Seolt, elég összevissza, szétfolyó módon; ennek ellenére volt itt egyfajta rend, amit a lelkek öntudatának, belenyugvásának, zavarodottságának, dühének fokozatai határoztak meg.
Legközelebb voltak a földhöz a legmegátalkodottabbak, azok, akik továbbra is dühödt elszántsággal akartak enni-inni, másokat megszállni; vagy nem bírták elfogadni, ami történt, vagy nem értették.
Ezeken túl tanyáztak azok a lelkek, amelyek mást se csináltak, mint csépelték egymást, visítottak, üvöltöttek, lökdösődtek, tolakodtak. Reménytelen zűrzavarban próbáltak szökni, támadni, bántani, ártani. Még csak észre se vettek engem. Ám ti, halandók, láttátok, és sok-sok kéziratban örökítettétek meg őket a századok során. Aligha meglepetés, amit tőlem hallasz.
Távolabb ettől a tülekedéstől, legközelebb az egek nyugalmához – bár természetesen nem a szó szoros értelmében vett irányokról beszélek – voltak azok, akik megértették, hogy elhagyták a természetet, és valahol másutt vannak. Ezek a lelkek, amelyeknek némelyike a kezdet kezdetén került a Seolba, megtanulták a türelmet. Türelmesen viselkedtek, türelemmel figyelték a földet, türelmesek voltak társaikhoz: szeretettel próbáltak segíteni rajtuk, hogy azok is el tudják fogadni a halált.
– Rátaláltál a lelkekre, akik szeretnek.
– Ó, szeretnek azok mind – mondta Memnoch. – Nincs olyan lélek, aki ne szeretne valamit, még akkor se, ha az csak egy emlék vagy eszme. Ám ezek szerették a legjobban egymást meg az élőket, és ez a szeretet bennük nyilvánult meg a legbékésebb, legderűsebb módon. Voltak közöttük, akik le sem vették a szemüket a földről, és nem volt más vágyuk, mint válaszolni a boldogtalanok, a betegek, a szűkölködők kéréseire.
A földön, mint tudod, addigra szörnyű háborúk zajlottak le, és egész civilizációkat pusztítottak el a vulkánkitörések. A szenvedés lehetőségei egyre változatosabbak, egyre számosabbak lettek. És nem azért, mintha ez velejárója lenne a megnőtt tudásnak, vagy a kultúra fejlődésének. Ez meghaladta az én angyali felfogó képességemet. Ha a földet néztem, még csak meg se próbáltam kitalálni, milyen szenvedélyek tüzelik az egyik őserdei csoportot a másik ellen, vagy hogy egy nép miért rak nemzedékek óta követ kőre? Persze többé-kevésbé sejtettem, de hát most nem földi küldetésben jártam.
A holtak lettek a birodalmam.
Odahúzódtam ezekhez a lelkekhez, akik irgalmas részvéttel tekintettek le a többiekre, akik a gondolataikkal próbálták jó irányba terelgetni társaikat. Tíz-, húsz-, harminc- sok ezren voltak. Sok ezren, akik lemondtak az újjászületés reményétől, nem várták, hogy valamilyen jutalmat kapnak. Beletörődtek mindenbe, elfogadták, hogy ez a halál, és közben annyira szerették a húst és a vért, amennyire csak mi, angyalok voltunk és vagyunk képesek szeretni.
Leültem e lelkek közé, és beszédbe elegyedtem velük, ha sikerült felkeltenem a figyelmüket. Alakom hidegen hagyta őket, mert úgy vélték, én ezt választottam magamnak, úgy, ahogy ők választották a sajátjukat. Voltak, akik férfiakra és asszonyokra hasonlítottak, voltak, akik már ezzel sem bajlódtak. Gyanúm szerint azt tarthatták rólam, hogy újonc vagyok a Seolban, azért fontos számomra, hogy látványos végtagjaim és szárnyaim legyenek. De udvariassággal rá lehetett venni őket, hogy szakadjanak ki a föld figyeléséből. Ilyenkor feltehettem kérdéseimet, mindig szem előtt tartva, hogy az igazságra törekedjek, de sose legyek durva.
Sok millió lélekkel beszéltem a Seolban. A dologban az volt a legnehezebb, amikor el kellett szakítanom figyelmüket a földtől, vagy elvesztett életük valamely fantazmájától, illetve ki kellett zökkentenem őket a meddő szemlélődésből.
A legbölcsebb, a legjóságosabb lelkek nem akartak időt vesztegetni kérdéseimre. Fokozatosan értették meg, hogy nem halandó vagyok, hanem egészen más szubsztancia, és faggatózásaimnak van valami értelme, ami kívül esik a földi határokon. Hát látod, ez volt a dilemma! Oly rég tartózkodtak a Seolban, hogy már nem emésztették magukat az élet vagy a teremtés értelmén; már nem átkozták az Istent, akit nem ismertek, és nem keresték az Istent, aki elrejtőzött előlük. Mikor kérdezgetni kezdtem őket, azt hitték, lentről jöttem, az új lelkek közül, akik soha be nem teljesedő bűnhődésekről vagy jutalmakról képzelegnek.
E bölcs lelkek harag nélküli álmatagsággal szemlélték volt életüket, és mint mondtam, igyekeztek válaszolni a mélyből hozzájuk szálló imákra. Őrködtek véreik, törzsük, nemzetük fölött; szemmel tartották azokat, akik felkeltették figyelmüket őszinte és odaadó jámborságukkal; szomorúan figyelték az emberiség szenvedéseit, szerettek volna segíteni, és ha csak tehették, meg is próbálták.
E nagyon erős és türelmes lelkek közül úgyszólván egy se kívánkozott vissza a húsba, Habár a múltban voltak ilyen vágyaik. Leszálltak a földre, friss testet öltöttek, aztán rájöttek, hogy új életükben nem emlékeznek a régire, tehát értelmetlen dolog az újjászületés. Jobb itt lengeni az örökkévalóságban, amit ismernek, és figyelni a teremtést, amelynek szépségéért úgy rajongtak, akár az angyalok.
Hát ezekből a beszélgetésekből, a holtakkal folytatott, végtelen és mélyen szántó beszélgetésekből bontakoztak ki az én szempontjaim.
Hogy érdemes legyen a mennyek országára – mondhatnám, hogy legyen valami csekély esélye az Istennél –, a léleknek először is fel kellett fognia az élet és a halál legegyszerűbb értelmét. Sok lelket találtam, aki képes volt erre. Aztán értékelniük kellett Isten munkájának szépségét, tudniuk kellett Isten szemével látni a túlélés, a szaporodás, a fejlődés és a növekedés egymást átfedő, végtelen köreibe burkolózó természetet.
Sok léleknek sikerült ezt is megértenie. Soknak. Ám sokan voltak, akik gyönyörűnek tartották az életet, míg a halált elszomorítónak, rettenetesnek, véglegesnek, és ha lett volna választásuk, inkább meg se születtek volna!
Nem tudtam mit tenni ezzel a széles körben elterjedt meggyőződéssel. Miért alkotott meg minket az az Akárkicsoda, ha itt kell senyvednünk mindörökkön örökké, kirekesztve a földről, hacsak úgy nem döntünk, hogy visszamerülünk az anyagba, elszenvedjük az összes gyötrelmet néhány dicső percért, amit ugyanúgy nem fogunk majd megbecsülni, mint eddig, mert a tudásunkat nem vihetjük magunkkal újjászületett alakunkba!
Ez volt az a pont, amelynél a legtöbb lélek megszűnt fejlődni vagy változni. Szánakoztak az élőkön, aggódtak miattuk, de tudták, hogy a bánat és az öröm olyasmi, amit ők el sem képzelhetnek többé. A megbékélés felé haladtak, mert a békesség tűnt a legnagyszerűbb állapotnak, amelyet még elérhetnek. Nehéz volt kiszakadni ebből a békességből, ha könyörgésekre kellett válaszolni, de én, mint angyal, nagyon vonzónak találtam. Hosszú-hosszú időt töltöttem ezeknek a lelkeknek a társaságában.
Bárcsak elmondhatnám nekik, bár oktathatnám őket, akkor talán felkészíthetném valamennyit a mennyek országára. De ebben az állapotban még nem készek, és nem tudom, fogják-e hinni, amit mondok. És mi lesz, ha mégis elhiszik, hirtelen eltelnek vágyakozással a mennyek után, és aztán Isten nem bocsátja be őket?
Nem. Nagyon óvatosnak kell lennem. Most nem kiálthatom ki a tudásomat egy görgetegszikla tetejéről, ahogy rövid földi tartózkodásom alatt tettem. Csupán akkor szólhatok bele ezeknek a holtaknak a fejlődésébe, ha nagyon jó esély van rá, hogy az a lélek követhet az Isten trónusához.
Megérteni az életet és a halált? Az nem elég. Elfogadni a halált, az sem elég. Közöny az élet és a halál iránt, az meg bizonyosan nem jó. Csendes zavar, sodródás. Nem. Az ilyen lélek elvesztette a jellegét. Olyan messze esett egy angyaltól, mint a földet áztató eső.
Végül megérkeztem egy tartományba, amely kisebb volt a többieknél, és alig néhány lélek lakta. Ez csak viszonylagos beszéd; ne feledd, a Sátán vagyok, aki sok időt töltött mennyben és pokolban. Tehát azért mondok néhányat, hogy felfoghasd a képet. Mondjuk, voltak pár ezren, de ez nagyon nagy számokat jelent, e felől ne legyenek kételyeid.
– Értelek.
– Ezek a lelkek egész egyszerűen elképesztettek sugárzó nyugalmukkal, azzal a tudással, amelyet sikerült megszerezniük, és megtartaniuk. Először is majdnem mindnek emberformája volt, tehát vagy sikerült visszanyerniük eredeti képüket, vagy talán eszményi alakot teremtettek maguknak. Olyanok voltak, akár az angyalok! Férfiak, nők, gyermekek, olyan öltözékben, amelyet életükben szerettek. Voltak közöttük újak, akik csak az imént jöttek, ám a titkokra felkészülten, fürkész, gondolkodó elmével lépték át a halál küszöbét. Másokat a Seolban töltött századok tanítottak meg arra, hogy a látszólagos szörnyűségek közepette is ragaszkodjanak az egyéniségükhöz. Az a lényeg, hogy mindet látni lehetett, és emberszabásúak voltak, bár persze áttetszők, mint minden kísértet, és voltak köztük sápadtabbak a többieknél, de látták egymást, és mások is látták őket.
Hozzájuk mentem, arra számítva, hogy ügyet sem vetnek rám, de rögtön rájöttem, hogy ezek a szellemek nem olyannak látnak, mint a többiek. Ők másképp láttak mindent. Jobban rá voltak hangolva a láthatatlan árnyalataira, mert elfogadták a feltételeit. Ha ilyen akarok lenni, hát legyek, gondolták, és komolyan méltányolták, hogy sikerült ilyen szárnyas, hosszú hajú, hullámzó köntösű, szálas alakot teremtenem magamnak. Alig pár perce voltam közöttük, de máris éreztem, hogy örülnek nekem. Éreztem, hogy befogadnak. Nem éreztem elutasítást, annál inkább merész kíváncsiságot. Tudták, hogy nem vagyok emberi lélek. Azért tudták, mert elértek arra a pontra, ahol láthatták ezt. Sokat megláttak a többi lelken is, és sokat láttak a lenti világból.
Az egyik ilyen lélek női alakba öltözött. Nem az én Liliám volt, akit semminő alakban sem láttam viszont. De akkor is asszony volt, aki becslésem szerint élete derekán halhatott meg, miután számos gyermeket hozott a világra, akiknek némelyike mellette volt, míg mások még a földön időztek. Ez a lélek szinte ragyogott a derűtől. Olyan magaslatokra hágott a másvilágon, hogy Isten fényére emlékeztető sugarak vették körül!
„Mitől vagy te más? – kérdeztem ezt az asszonyt. – Mitől mások a többiek, akik ezen a helyen gyülekeznek?”
Az asszony, meglepően éles értelemről téve tanúságot, visszakérdezett, hogy ki vagyok. Holt lelkek általában nem teszik fel ezt a kérdést, annyira elmerülnek reménytelen rögeszméikben és tanakodásaikban. Ám ő azt kérdezte: „Ki vagy, és mi vagy? Még sose láttam hozzád foghatót. Kivéve, mikor éltem.”
„Most még nem akarom megmondani – feleltem. – De tanulni akarok tőled. Elmondod, miért látszol ilyen boldognak? Mert boldog vagy, ugye?” „Igen – felelte. – Azokkal vagyok, akiket szeretek. Mert tekintsél csak le, tekintsd az egészet.”
„Tehát nincsenek kérdéseid? – erősködtem. – Nem vágysz tudni, miért születtél, miért szenvedtél, vagy hogy mi történt veled a halálban, és miért kerültél ide?”
Még nagyobb elképedésemre az asszony felkacagott. Még sose hallottam nevetést a Seolban. Puha, vigasztaló, vidám nevetés volt, édes nevetés, olyan nevetés, amellyel az angyalok nevetnek, és válaszul ösztönösen halk dalra fakadtam. Énekemtől az asszony lelke kivirult, úgy, ahogy a földi lelkek borulnak virágba, ha megtanulják szeretni egymást, és megnyílt előttem. „Gyönyörű vagy” – súgta tisztelettel.
„De miért, miért oly boldogtalanok e helyen a többiek, és bennetek miért árad túl a békesség és az öröm? Igen, tudom, letekintettem a mélybe. És te azokkal vagy, akiket szeretsz. De a többiek is a szeretteikkel vannak.” „Mi már nem haragszunk Istenre – felelte az asszony. – Itt senki sem haragszik. Már nem gyűlöljük őt.” „A többiek gyűlölik?”
„Nem az van, hogy gyűlölik... – fogalmazott tapintatosan, mintha nagyon sebezhető lennék. – Arról van szó, hogy képtelenek megbocsátani neki ezért... a világért, azért, ami történt, és a Seolért, amelyben senyvedünk. De mi meg tudunk bocsátani neki. Más okból, de valamennyiünknek sikerült elérnünk Isten bocsánatát. Elfogadjuk, hogy életünk csodálatos tapasztalat volt, amely megért minden szenvedést és kínt, boldogok vagyunk, mert örülhettünk, szívünkben őrizzük a harmonikus pillanatokat. Megbocsátottuk neki, hogy nem magyaráz és nem indokol, nem bünteti a gonoszt, nem jutalmazza a jót, vagy mit is vár tőle a többi, élő és holt lélek. Nem tudhatjuk, csak gyanítjuk, hogy Ő talán ismer egy nagy titkot, amely értelmet ad a kínnak. Ha nem akarja megmondani, ne mondja. Végül is Ő az Isten. Mi akkor is megbocsátunk neki, és szeretjük, pedig tudjuk, hogy talán csak annyiba vesz minket, mint kavicsokat egy földi parton.”
Nem voltak szavaim. Mozdulatlanul ültem, hagytam, hogy a lelkek maguktól gyűljenek körém. Aztán megszólalt egy nagyon fiatal lélek, egy gyereké:
„Elsőre borzasztónak tűnt, hogy Isten egy olyan világba küldjön, ahol meggyilkolnak – mert tudod, mi hárman háborúban haltunk meg –, de mi megbocsátottunk neki, mert tudjuk, hogy aki olyan gyönyörű dolgot alkotott, mint az élet és a halál, a megért minket.”
„Ez a lényeg – mondta egy másik lélek. – Ha kell, ismét elviselnénk a szenvedéseket, és megpróbálnánk jobbak, megértőbbek lenni egymáshoz. Az élet megérte.”
„Igen – csatlakozott egy harmadik. – Egész földi életemet igénybe vette, hogy meg tudjak bocsátani Istennek a világért, de sikerült, még mielőtt meghaltam, és átjöttem ide, hogy társaimmal lakozzak. Nézd csak! Ha nagyon erősen figyelsz, láthatod, hogy egy olyan kertfélét alakítottunk ki itt. Nem könnyű dolog, mert csak elménkkel, akaratunkkal, emlékeinkkel és képzeletünkkel dolgozhatunk, de akkor is létre szeretnénk hozni egy olyan helyet, ahol emlékezhetünk a jóra. Istennek pedig megbocsátunk, és szeretjük őt, amiért megadta ezt.”
„Igen – mondta megint egy másik. – Köszönjük, amiért egyáltalán adott valamit. Hálásak vagyunk neki, és szeretjük érte. Mert ez a kinti sötétség minden bizonnyal maga a Semmi, és oly sokakat láttunk a mélyben, akik nem szabadulhatnak a semmitől és a nyomorúságtól, ezért sohasem ismerhetik meg a mi egykor volt és mostani örömeinket.”
„Nem könnyű – szólt egy lélek. – Keményen kellett küzdeni. Ám szeretkezni jó volt, iszogatni jó volt, a tánc és az ének gyönyörű volt, az esőben kapatosan szaladgálni pedig mulatságos volt. Ezeken kívül nincsen más, csupán a káosz és az űr, én pedig hálás vagyok, amiért szemeim megnyílhattak a lenti világra, amiért emlékezhetek rá, és nézhetem innen.”
Sokáig gondolkoztam, és nem feleltem nekik, ám ők tovább beszéltek hozzám, mintha fényem vonzaná őket, már ha látszott bennem ilyen. De minél többet válaszoltam kérdéseikre, annál jobban megnyíltak, és mintha a saját válaszaikat is jobban értették volna, mert egyre tüzesebbek és tömörebbek lettek mondataik.
E lelkek a föld minden nemzetének minden rendű-rangú emberéből jöttek. Noha voltak közöttük, akiket vérségi kapcsolatok fűztek össze, ez korántsem volt jellemző mindnyájukra. Voltak, akik rég elvesztették halott atyafiaikat a Seol bugyraiban. Mások sose találkoztak véreikkel, míg másokat elvesztett rokonaik köszöntöttek a halál után. És ezen a helyen, ahol ezek az életükben a legellentétesebb dolgokat hívő és valló lelkek összejöttek, kezdett felcsillanni a fény.
„Volt valami közös a földi életetekben?” – kérdeztem végül, de ők nem válaszolhattak, mert nem tudták. Nem szoktak beszélgetni a földi életükről. Találomra föltett, gyors kérdéseimmel kiderítettem, hogy nem volt semmi közös. Akadtak köztük dúsgazdagok, akadtak szegények; voltak, akiknek rettenetes szenvedéseken kellett átmenniük, másoknak meg semmin: olyan gondtalan, aranyélet jutott nekik, ami már holtuk előtt megszerettette velük a Teremtést. Ekkor már sejtettem, hogy akár ezeket a kérdéseket is értékelhetném valamilyen módon. Más szavakkal, ezek a lelkek mind megtanulták, hogyan bocsássanak meg a maguk módján Istennek. De kell lennie valamilyen módnak, amely hatékonyabb a többinél, sokkal hatékonyabb. Meglehet. Nem lehettem bizonyos benne. Egyelőre nem tudhattam.
Átkaroltam e lelkeket, magamhoz öleltem őket. „Gyertek velem egy útra! – mondtam, miután mindegyikkel beszéltem, és immár bizonyos lehettem a dolgomban. – Gyertek velem az égbe, és álljatok Isten elé! Lehet, hogy ez nem lesz hosszú idő, talán csak egy pillanatig láthatjátok, és az is lehet, hogy egyáltalán nem mutatkozik meg nektek. Az is lehet, hogy visszaküldenek, és nem tanultok semmit, bár nem is szenvedtek. Megmondom őszintén, nem szavatolhatom előre, mi fog történni. Istent senki sem ismeri.”
„Tudjuk” – felelték.
„Ezzel együtt is elhívlak benneteket, hogy jöjjetek Istenhez, és mondjátok el neki, amit nekem mondtatok. Most pedig válaszolok hozzám intézett kérdésetekre: Memnoch őrangyal vagyok, azoknak az angyaloknak a fajtájából, amelyről hallhattatok élő korotokban. Eljöttök?”
Sokan meghökkentek, tétováztak, ám a többség azt felelte, sok szóval, de egy hangon: „Jövünk! Egy villanás az Istenből, még a lehetősége is, mindent megér! Ha nem így van, akkor nem emlékezem az olajfa édes illatára, és a fű selymére, amelyen leheveredtem; sose ízleltem bort, és sose háltam azokkal, akiket szerettem. Jövünk!”
Sokan elutasítottak; sokan elhúzódtak tőlünk. Mikor megláttak angyali voltomban, rádöbbentek, mit titkoltak előttük. Békéjük abban a pillanatban odalett, és már nem tudtak megbocsátani. Iszonyodva, haraggal, vagy haragos iszonyattal meredtek rám, és ezen nem is akartak változtatni. Nem, ők nem akarják látni ezt az Istent, aki cserbenhagyta teremtését, és nem érdekelte, hogy teremtményei világszerte oltárokat emelnek isteneknek, akikhez hiába könyörögnek segítségért vagy ítélkezésért! Nem, nem, és nem!
„Jöjjetek! – mondtam a többieknek. – Próbáljunk meg belépni a mennyeknek országába! Szedjük össze minden erőnket! Hányan is vagyunk? Tízszer ezren? Egymillióan? Mit számít? Isten tízet mondott, de nem mondta, hogy tíznél többnek nem szabad. Gyertek, induljunk!”

 

 

Tizenhat

 

Mindjárt megkapom a választ, gondoltam. Isten vagy befogad, vagy letaszítja a lelkeket úgy, ahogy engem alávetett egykoron a földre. Szét is szórhat minket, mert hiszen még oda se érek a mennyei kapuhoz, amikor Ő már tudni fogja, hogy sikerrel jártam-e vagy elbuktam. Mit is mondott az Ő végtelen bölcsességében? „Gyere vissza, amikor tudsz”.
Magamhoz szorítottam a lelkeket, úgy, mint téged, amikor felvittelek, és felszálltunk a Seolból, bele a mennyek lángoló fényébe, amely a falakról és a kapukból zuhogott ránk. Amit nem láttam eónok óta, a kapu nyitva volt, és már ott is álltunk, egy őrangyal és néhány millió emberi lélek a mennyországban, a hüledező, csodálkozó, álmélkodó, kacagó, ujjal mutogató angyalok hatalmas körében. Addig kiáltoztam figyelmet kérve, amíg csend nem lett az égben.
Nos, gondoltam, eddig megvagyunk. Bent vagyunk! És az emberi lelkek? Az emberi lelkek látták az angyalokat, és ujjongtak! Ó, emlékezni se tudok erre a pillanatra úgy, hogy ne perdüljek táncra! Nem emlékezhetek rá úgy, hogy ne zendüljön dalom! A lelkek repestek, és mikor hatalmasan zengő kakofóniába olvadt össze az angyalok kérdezgetése és kiáltozása, az emberi lelkek énekelni kezdtek.
Igen, az ég már sose lesz ugyanaz. Tudtam. Azonnal tudtam. Azért, mert ez történt. Mert a lelkek magukkal hozták a kivetítésnek azt a tudományát, amelyet a Seolban sajátítottak el, hogy teremthessenek maguknak a láthatatlanból olyan környezetet, amelyet szeretnek, és amire vágynak.
Az ég földrajza azonnal és drámaian megváltozott. Akkor szökkentek a magasba a tornyok, várak és kastélyok, a kupolás paloták és könyvtárak, amelyeket láttál, mikor odavittelek, akkor születtek a kertek, ó, azok a lélegzetelállító virágok mindenfelé, olyan dolgok, amelyeket az angyaloknak eszükbe sem jutott felhozni a mennyekbe... nos, ott volt minden. Fák emelkedtek érett fenségükben, susogva hullott a jó szagú eső. Az ég átmelegedett, az árnyalatok megsokasodtak, elmélyültek. A lelkek fogták a mennyország láthatatlan szövetét, bármi legyen is az – energia, éter, Isten fénye, Isten teremtő ereje – és egy szemvillanás alatt kihímezték ezekkel a kívánságaikat, vágyaikat tükröző, csodálatos építményekkel, amelyek azt hirdették, milyennek képzelik a szépséget!
Amit a földön tanultak, felhozták az égbe. Ők tették ellenállhatatlanul gyönyörűvé.
A világegyetem teremtése óta nem éltem át ehhez fogható felbolydulást.
És senki se rendült meg jobban tőlük, mint Mikáel őrangyal, aki úgy meredt rám, mintha azt mondaná: „Memnoch, hát mégis felhoztad őket!”
Ám mielőtt kiejthette volna e szavakat, míg a lelkek még mindig összebújva álltak, mert csak most kezdtek ráeszmélni, hogy szabad mozogniuk, megérinthetik az angyalokat, és a dolgokat, amelyeket alkottak – fölemelkedett és átsütött a kerubok és a szeráfok között Ejn Szof fénye, majd mérhetetlen gyengédséggel alászállt az emberi lelkekre, eltöltötte őket, és feltárta titkaikat, úgy, ahogyan az angyalokét szokta.
Az emberi lelkek sírtak örömükben. Az angyalok dicséretet zengtek. Kitártam karjaimat, és énekelni kezdtem: „Uram, Uram, lelkeket hoztam neked, érdemeseket a mennyek országára, és nézd, Uram, mit hoztak ők az égnek, nézd, Uram, kiket teremtettél, nézd lelkeit azoknak, akiket Te fejlesztettél ki a legparányibb sejtből, és Te hoztál ide, húson át, véren át, a Seolon át a Te trónusodhoz! Itt vagyunk, Uram! Megtettük, Uram, megtettük! Elvégeztetett! Visszajöttem, és Te bebocsátottál!”
Miután ezt elmondtam, többet is, mint kellett, térdre borultam.
A dal olyan erővel harsogott, amelyet hús-vér halandó nem bírna elviselni. Az egek zengték a dicséretet. Az emberi lelkek tömörebbek, élesebbek lettek, míg végül olyan tisztán láthattuk őket, mint ahogy ők minket és egymást. Voltak, akik egymás kezét fogva szökdécseltek, akár a kisgyermekek. Mások csak sírtak, és patakzottak a könnyeik.
A fény hatalmasra nőtt. Tudtuk, hogy Isten szólni fog. Egyszerre hallgattunk el, mert mi voltunk a boné ha elóhim. És Isten szólt:
„Gyermekeim! Szeretett gyermekeim! Memnoch itt áll a millióival, és mind méltók a mennyeknek országára!”
Isten hangja ekkor elhallgatott, ám a fény erősebb, melegebb lett, és az ég lakói alázatos szeretettel fogadták magukba.
Fáradtan elnyúltam a mennynek földjén, bámultam a gyönyörű kék firmamentumot és a hunyorgó, örök csillagokat. Hallottam a futkosó emberi lelkek hangjait. Hallottam az angyalok köszöntő himnuszait. Hallottam mindent, aztán, a halandókat utánozva, behunytam a szememet.
Isten sose alszik vajon? Nem tudom. Hunyt szemmel, mozdulatlanul hevertem Isten fényében. Melegben voltam, biztonságban voltam a Seol évei után.
Egyszer csak észrevettem, hogy három-négy szeráf áll mellettem. Engem néztek, arcuk szinte elviselhetetlenül ragyogott a visszavert fényben.
„Memnoch, Isten egyedül akar szólani véled” – mondták.
„Máris!” Felpattantam.
Messze tűnt az ujjongó tömeg. Társtalan, csendes mozdulatlanságban álltam, karommal takarva lesütött szememet, oly közel az Úrhoz, amennyire angyal lehet.

 

 

Tizenhét

 

„Fedd fel a te szemeidet, és nézz rám” – parancsolta az Úr.
Azonnal engedelmeskedtem, abban a tudatban, hogy ez a megsemmisülésemet is jelentheti, mert ostoba fejjel félreértettem mindent.
A dicsfény elviselhetővé szelídült, és a közepén, mintha odavetítették volna, tisztán láttam egy képet, olyat, mint az enyém. Nem mondhatom, hogy emberi ábrázat volt, inkább csak egy kép vagy arckifejezés, és ez a kép engem nézett.
Olyan gyönyörű volt, hogy nem fordulhattam el tőle. Ragyogása erősödött, egyre kápráztatóbb lett. Nehezen bírtam megállni, hogy el ne takarjam hunyorgó szememet a tündöklésétől.
A fény megint eltompult és összehúzódott. Már nem vakított, én pedig örültem, hogy mégsem takartam el az arcomat.
„Memnoch – mondta Isten –, jó munkát végeztél. Lelkeket hoztál fel a Seolból, akik méltók a mennyországra; gyarapították a mennyek örömét és üdvösségét. Ügyes voltál.”
Dicshimnuszban mondtam köszönetet, megismételve a nyilvánvalót, vagyis hogy Isten alkotta ezeket a lelkeket, akiket végtelen irgalmában magához engedett.
„Most nagyon boldog vagy, ugye?” – kérdezte.
„Csupán akkor, ha ez Téged is boldoggá tesz, Uram” – feleltem, amiben volt egy kis lódítás.
„Menj az angyalokhoz, Memnoch – mondta. – Megbocsátom, hogy hús-vérré lettél engedélyem nélkül, megbocsátom, hogy az Emberek Leányaival háltál. Beigazolódott, amit a Seol lelkeivel kapcsolatban reméltél. Most menj a színem elől, és tégy, amit akarsz, de ne szólj bele többé a természetbe, és az emberiség dolgaiba, amelyről csökönyösen állítod, hogy nem tartozik a természethez, és ebben nincsen igazad.”
„Uram...” – kezdtem bátortalanul.
„Igen?”
„Uram, ezek a lelkek, akiket felhoztam, nem egészen egy százalékát képezik a Seol lakóinak, és ugyancsak nem egészen egy százalékát képezik azoknak a lelkeknek, akik eltűntek vagy széthullottak a világ kezdetei óta. Uram, a Seol telve van zűrzavarral és félreértésekkel. Ezek csupán a választottak voltak.”
„Most meg kellene lepődnöm ezen az adaton? Úgy véled, nem tudtam róla?” – kérdezte.
„Ugye, Uram, visszaengedsz a Seolba, hogy segíthessek a lelkeknek, akik még nem érték elé a mennyország szintjét? Ugye, Uram, engeded, hogy megtisztítsam őket a szennytől, amely akadályozza, hogy méltók legyenek a mennyei üdvre?”
„Miért?”
„Uram, minden megmentett millióra több millió esik, akik elvesznek!”
„Nem tudod, hogy én ezt tudom?”
„Uram, légy irgalommal hozzájuk! Légy irgalommal a földi halandókhoz, akik megszámlálhatatlan szertartással igyekeznek elérni, ismerni, engesztelni téged!”
„Miért?”
Nem válaszoltam. Mintha villám sújtott volna. Gondolkoztam. Aztán azt mondtam: „Uram, téged nem érdekel, hogy lelkek sodródnak értelmetlenül? Hogy szenvednek a sötétségben?”
„Miért kellene, hogy érdekeljen?” – kérdezte.
Jól meg akartam fontolni a válaszomat, mert ennek a válasznak okvetlenül le kellett húznia a mérleget, ám Ő elembe vágott:
„Memnoch, meg tudod számolni a csillagokat? Tudod-e nevüket, ismered-e körpályájukat, rendeltetésüket a természetben? Meg tudod-e mondani, hogy hozzávetőleg hány szemcse lehet a tengerpart homokjában?”
„Nem, Uram, nem tudom.”
„Teremtésem tele van teremtményekkel, amelyek ezresével szaporodnak – a tenger halai, a tenger teknőcei, a levegő szárnyas rovarjai –, és ezeknek az ezreknek csak egy töredéke marad életben. Fajtánként száz, sőt egymillió utód is születhet egyetlen nap alatt, és ezekből egy maroknyi él és szaporodik tovább. Nem tudnád ezt?”
„De igen, Uram, tudom. Eddig is tudtam. Akkor tudtam, amikor kialakultak az állatok.”
„Úgy hát mit nekem, ha csak egy maroknyi lélek kopogtat a mennyek kapuján? Egyszer talán még visszaküldelek a Seolba. Ezt most nem mondom meg.”
„Uram, az emberiség érez és szenved!”
„Muszáj megint vitatkoznunk a természetről? Memnoch, az emberiség az én alkotásom, és fejlődése, ha akarod, ha nem, az én törvényeimet követi.”
„De Uram, minden meghal, ami csak él az ég alatt, ám az emberi lelkekben megvan az örök élet lehetősége! Ők kívül állnak a körforgáson! Láthatatlan akaratból és tudásból vannak, Uram; a törvények csakis arra szánhatták őket, hogy bekerülhessenek a mennyek országába, ugye, arra? Kérlek, Uram, esdekelve kérlek, mondd meg, mert akármennyire szeretlek, ezt nem értem.”
„Memnoch, a láthatatlanságot és az akaratot angyalaim testesítik meg, akik az én törvényeimnek engedelmeskednek.”
„Igen, Uram, de az angyalok nem halnak meg. És Te beszélsz hozzánk, megnyilatkozol nekünk, szeretsz minket, és engeded, hogy lássunk dolgokat.”
„Tehát nem gondolod, hogy a teremtés szépsége megmutatja fényemet az emberiségnek? Nem gondolod, hogy a lelkek, akiket magad hoztál hozzám, azért fejlődhettek ilyen szintre, mert érzékelték a teremtés egészének dicsőségét?”
„Sokkal többen is jöhetnének, Uram, csak egy kicsit kellene segíteni rajtuk! Ezek itt oly kevesen vannak! Hogyan alkothatna fogalmat az alsóbbrendű állat arról, amit nem kaphat meg? Az oroszlánnak csak a gazelláról van fogalma, amelyet elejthet. Az emberi lelkek elképzelték maguknak a Mindenhatót, és hozzá kívánkoznak.”
„Ezt már bebizonyítottad – mondta Isten. – Bebizonyítottad az egész égnek.”
„De ez csak egy töredék! Uram, ha testet ölténél, ha Te is alászállnál, ahogy én tettem...”
„Vigyázz, Memnoch!”
„Nem, Uram, már megbocsáss, de nem tagadhatom meg az értelmemet, és az értelmem azt mondja, hogy ha alászállnál, és testté lennél, ahogy én tettem, jobban ismerhetnéd a teremtményeket, amelyeket hited szerint ismersz, pedig nem így van!”
Nem válaszolt.
„Uram, fényed nem tölti el az emberi húst, mert állati húsnak tekinti. Uram, mindeneket tudhatsz, de nem ismerheted a legjelentéktelenebb apróságokat. Nem engedheted, hogy e lelkek kínok között senyvedjenek a Seolban! És nem engedheted, hogy a földön értelmetlenül szenvedjenek férfiak és asszonyok! Úgyse hiszem el! Nem hiszem, hogy képes lennél rá, nem hiszem!”
„Memnoch, nekem csak egyszer kell mondani valamit.”
Nem válaszoltam.
„Szelíd vagyok hozzád” – mondta.
„Igen, az vagy, de nincs igazad, ebben sincs igazad. Azt akarod, hogy örökké csak a dicséretedet zengjék a seregek. Uram, azok a lelkek, ha eljöhetnének hozzád, folyvást énekelnék neked a dicshimnuszokat.”
„Nekem nincs szükségem a dicshimnuszokra, Memnoch” – mondta.
„Akkor miért énekelünk?”
„Összes angyalaim között te vagy az egyetlen, aki vádol! Aki nem bízik bennem! Ezek a Seolból hozott lelkek is jobban bíznak bennem mint te! Ez volt a szempontod a válogatásnál. Hogy bízzanak Isten bölcsességében.”
Nem engedtem elhallgattatni magamat.
„Uram, mikor testben voltam, megtudtam valamit, ami alátámasztotta sejtéseimet, és igazolja tudásomat. Mit tegyek, Uram? Hazugságokat hordjak össze neked? Álljak el az igazságtól? Uram, az emberiséggel olyasmit alkottál, amelynek horderejét még Te sem fogod föl teljesen! Nem létezhet más magyarázat, mert ha igen, úgy nincs törvény, és nincs természet!”
„Menj a szemem elől, Memnoch! Menj le a földre, takarodj a közelemből, és ne merészelj beleavatkozni semmibe, hallod?”
„Tégy próbát, Uram! Légy hús és vér, ahogy én lettem. Te, aki mindent megtehetsz, oltsd magadra a test ruháját...”
„Elhallgass, Memnoch!”
„Vagy ha nem mered megtenni, ha méltatlan a Teremtőhöz, hogy teremtett világának legcsekélyebb sejtjeivel bíbelődjön, akkor hallgattasd el az angyalok és az emberek dicshimnuszait! Hallgattasd el őket, hiszen magad mondtad, hogy nincsen szükséged dicshimnuszokra, és aztán tekintsd meg, mit teremtettél!”
„Kitaszítalak, Memnoch!” Egy pillanatra ismét megjelent körülöttem az egész mennyország, a boné ha elóhim, és a megmentett lelkek milliói. Mikáel és Rafael iszonyodva nézte, ahogy kilöknek a kapun, bele a forgószélbe.
„Könyörtelen vagy a teremtményeidhez, Uram! – próbáltam túlordítani a siralmas kántálást. – Igazuk van azoknak a képedre alkotott férfiaknak és asszonyoknak, ha gyűlölnek, mert kilenctized részüknek jobb lett volna, ha sose születnek meg!”
Memnoch elnémult.
Kissé összevonta a szemöldökét, aztán úgy hajtotta le a fejét, mint aki hallgatózik. Majd felém fordult. Álltam a tekintetét.
– Te ezt tetted volna, nemde? – kérdezte.
– Isten irgalmazzon nekem, de nem tudom – vallottam be.
A környék változott, Míg mi egymást néztük, új hangokkal telt meg a világ. Észrevettem, hogy emberek vannak a közelben, juh- és kecskenyájakat terelő pásztorok. A távolban kirajzolódtak egy kisváros falai; azon túl egy másik falucska állt egy dombon. Sűrűn lakott világban voltunk, kétségtelenül valamelyik régi korban, de már nem olyan távol a sajátunktól.
Nem kellett mondania, hogy ezek az emberek nem láthatnak, és nem hallhatnak minket. Anélkül is tudtam.
Továbbra is olyan áthatóan meredt rám, mintha kérdezni akarna valamit, de nem tudtam, mi légyen az. A nap irgalmatlanul sütött. Tenyerem ragadt a véres izzadságtól. Megtöröltem verejtékes homlokomat. Véres lett a kezem tőle. A fürkész tekintetű Memnoch sápadt fényben derengett.
– Mi történt? – kérdeztem. – Miért nem mondod el? Mi történt? Miért nem folytatod?
– Tudod te azt nagyon jól – felelte. – Nézd csak meg a ruhádat. Hosszú köntöst viselsz, ami jobban való a sivatagba. Kísérj csak el oda, ama dombokon túl.
Felállt, elindult. Habozás nélkül követtem. Kétségtelen, hogy a Szentföldön jártunk. Népes vidék volt: hol halászokat láttunk egy tengerparti falu közelében, hol pásztorokat, akik kecskéket legeltettek, vagy közeli kisvárosokba, falvakba terelték a nyájaikat.
Határozottan, sőt felzaklatóan ismerős volt a vidék. Olyan ismerős, mintha beleégették volna az agyamba, még azt az eszelősen üvöltöző, meztelen embert is, aki botra támaszkodva csámpázott el mellettünk karikalábain.
A mindent ellepő, szúrás por olyan formákra, alakzatokra telepedett, amelyeket nagyon jól ismertem: a Szentírásból, metszetekből, megszépített képekről, filmekből. Ez a megszentelt föld volt, a maga minden sallangtól megfosztott, perzselő glóriájában.
Fent a domboldalakon emberek ácsorogtak a barlangok előtt, amelyekben laktak. Itt és ott kis csoportok tereferéltek vagy szunyókáltak a facsoportok árnyékában. A távolból elért hozzám a fallal körülvett városok lüktetése. A levegő tele volt homokkal. Homok marta az orrlyukaimat, az ajkamat, homok tapadt a hajamon.
Memnochnak nem volt szárnya. Jellegtelen, hosszú, pecsétes köntöst viselt, ugyanolyat, mint én, amely talán vászonból lehetett, mert könnyű és szellős volt. A bőrünk, a formánk nem változott.
A nap ádázul sütött a harsogó kék égből. Izzadni egyszerre volt jó és elviselhetetlen érzés. Máskor, gondoltam, hogy álmélkodnék a napon, a nap csodáján, amelyet megtagadtak az Éjszaka Gyermekeitől – ám hol van ez Isten fényétől, amelyet látnom adatott?
Nekivágtunk a sziklás domboldalnak. Meredek csapásokon kapaszkodtunk, sziklakibújásokat, rongyos fákat kerülgetve. Egyszer csak feltűnt előttünk és alattunk a víztelenül izzó homok, amelyre lassan változó mintákat írt a nyughatatlan szél.
Memnoch egy percre megállt a sivatag küszöbén. Itt el kell hagynunk s szilárd talajt, lett légyen bármily köves és kényelmetlen, és rá kell lépnünk a homokra, amelynek puhaságában gyötrelmesen nehéz a járás.
Mikor behoztam csekély lemaradásomat, Memnoch átölelt a bal karjával. Nagy ujjai erősen, biztosan fogták a vállamat. Örültem neki, mert féltem, sőt rettegtem. Nagyon rossz előérzetem volt.
– Miután kitaszított – mondta –, vándoroltam. – A sivatagot nézte, a kopárra perzselt sziklákat a messzeségben, amelyek ugyanolyan ellenségesek voltak, mint a homokpuszta.
– Úgy csatangoltam, Lestat, ahogy te szoktál. Szárnyatlanul, megtört szívvel bolyongtam városról városra, országról országra, sivatagból őserdőbe. Egyszer majd elmesélem, ha akarod. Most nincs jelentősége.
Annyit hadd mondjak, ami fontos: nem mertem látható alakot ölteni, megismertetni magamat az emberiséggel, inkább láthatatlanul rejtőztem közöttük; nem mertem testbe öltözni, mert attól féltem, ismét megharagítom az Istent; semmilyen álcában sem mertem csatlakozni az emberi küzdelemhez, mert ismét csak féltem az Istentől, és féltettem az embereket. Ugyanennek a félelemnek az okán... nem tértem vissza a Seolba. Semmi esetre sem akartam növelni Seol szenvedéseit. Azokat a lelkeket egyedül Isten szabadíthatja meg. Ugyan milyen reményt adhattam volna nekik?
Ámde a Seolt láthattam teljes irtatlanságában, és érezhettem az ott lakók szenvedését. Iszonyú volt az a szüntelenül megújuló, örökké változó zűrzavar, amelyet az érkező lelkek szítottak, midőn elhagyták felekezeteiket, egyházaikat, szektáikat e kínnal telt haza örök borongásáért.
Egyszer egy büszke gondolatom támadt. Ha leszállnék a Seolba, megtaníthatnám a lelkeket, hogy maguk alakítsák át, rendezzék át, nem a reménytelenségből, hanem a reményből fakadó minták szerint. Idővel miért ne lehetne kert a Seolból? A választottak, a milliók, akiket a mennybe vittem, átalakították a maguk részét. De mi lesz, ha kudarcot vallók, és még nagyobb lesz a káosz? Nem mertem megkockáztatni. Nem mertem, mert féltem Istentől, és féltem, hogy nem leszek képes valóra váltani egy ilyen álmot.
Sok elméletet koholtam bolyongásaimnak ideje alatt, de meggyőződésem, hitem, gondolkodásom, Isten előtt képviselt nézeteim egy jottányit sem változtak. Sűrűn imádkoztam hozzá, és habár Ő néma volt, újra és újra elmondtam neki, mennyire nem hiszem, hogy cserbenhagyta legszebb alkotását. Néha annyira elfáradtam, hogy csak dicséreteket zengtem neki. Időnként pedig csak hallgattam. Néztem, figyeltem... vigyáztam...
Memnoch, a Vigyázó, a Bukott Angyal.
Nem tudtam, hogy vitám a Mindenhatóval még csak most kezdődött. Ám egyszer ugyanazokban a völgyekben találtam magamat, ahova először látogattam el, és ahol első városaikat építették az emberek.
Számomra ez volt a kezdetek földje, mert noha számos nációban támadtak nagy emberek, én itt háltam először az Emberek Leányaival. Itt tanultam meg valamit a húsról, amit, és ezt a véleményemet fenntartom, maga Isten sem tud.
Erről a helyről mentem Jeruzsálembe, amely egyébként tőlünk mindössze hat-hét mérföldre van nyugati irányban.
Rögtön láttam, hogy olyan országokban járok, ahol a rómaiak uralkodnak, akiknek igáját a héberek régóta kénytelenek tűrni. Az első települések egyistenhívő lakosainak most a sokistenhívők parancsolnak, akik egyáltalán nem veszik komolyan a leigázott nemzet legendáit.
Az egyistenhívő törzsek ugyancsak széthúztak számos kérdésben, mert voltak közöttük szigorú farizeusok, voltak szadduceusok, míg mások arra, ott, azoknak a hegyeknek a barlangjaiban próbáltak létrehozni tiszta közösségeket.
Én azt találtam igazán rendkívülinek abban a korban, hogy a hatalmas impérium, amely akkora területen uralkodott, mint Nyugat egyetlen másik birodalma sem, annyira nem bírt tudomással a kínai császárságról, mintha nem is egy világban léteznének.
Ám valami mégis ide vonzott. Tudtam is, mi az. Egy jelenlétet éreztem, nem olyan erősen, mintha megidézne. Inkább olyan volt, mintha hozzám kiáltana valaki, aki azt akarja, hogy idejöjjek, ám vonakodik kiereszteni a hangját. Keresnem kellett, bolyonganom kellett. Még az is lehet, hogy úgy cserkelt utánam és csábítgatott, ahogyan én téged.
Tehát megérkeztem Jeruzsálembe. Csavarogtam és füleltem, hogy mi mondanivalójuk van az emberi nyelveknek?
Beszéltek prófétákról és a pusztaságok szent embereiről, a törvény, a megtisztulás, az isteni akarat tárgyában összecsapó érvekről. Beszéltek a szent könyvekről és a szent hagyományokról. Beszéltek emberekről, akik elmentek, hogy vízzel „kereszteljék meg” őket, és ily módon bocsánatot nyerjenek az Úr előtt.
És beszéltek egy emberről, aki csak nemrég vonult ki a pusztába a keresztelője után, mert mikor a folyóba lépett, és fejét megérintette a Jordán vize, megnyílt fölötte az ég, és leszállt reája Isten fénye.
Ilyen történeteket persze világszerte hallhatsz. Ebben se volt semmi különös, azon kívül, hogy engem ide vonzott, az én országomba. Lábaim mintha maguktól indultak volna el a Jeruzsálemtől keletre elterülő pusztaságba. Kifinomult angyali érzékeim azt súgták, hogy valami titokzatos dolognak a közelében vagyok, olyasmihez közeledem, aminek szentségét halandó ember nem ismerheti fel. Eszem elutasította a sejtést, de azért csak vándoroltam tovább a tűzforró napsütésben, szárnyatlanul és láthatatlanul.
Memnoch kivezetett a homokba. Nem volt olyan mély, mint vártam, viszont sütött a forróságtól, és tele volt apró kövekkel. Szurdokvölgyeken mentünk át, lejtőkön kapaszkodtunk, és egyszer csak feltűnt egy kis tisztásféle, ahol úgy rendezték el a köveket, mintha ez egy gyülekezési hely lenne. Sivatagi útjelző volt, vagy tán emlékmű.
Türelmetlenül vártam, hogy Memnoch folytassa. Egyre kínosabban éreztem magamat. Memnoch lassított. Jó kőhajításnyira voltunk a szikláktól.
– Közeledtem ahhoz a helyhez, amelyet látsz – mondta. – Angyali szememmel, amely a tiedhez hasonlóan éles, messziről kivehettem egy magányos emberi alakot. Ám a szemem azt is elárulta, hogy nem ember, épp ellenkezőleg: ebben az alakban Isten tüze lobog.
Képtelen voltam elhinni. Egyre közelebb mentem. Nem is bírtam volna megálljt parancsolni a lábamnak. Itt torpantam meg, ahol most vagyunk. Rámeredtem arra az alakra, aki ott ült, azon a sziklán, onnan nézett föl rám.
Isten volt! Ehhez nem fért kétség. Naptól barna, sötét hajú emberi testbe öltözött, a szeme sötét volt, mint a sivatagi népé, de azért Isten volt! Az én Istenem!
Ott ült hús-vér testben, engem nézett egyszerre emberi és isteni szemével. Láttam a minden porcikáját kitöltő fényt, amelyet úgy rejtett el a külvilág elől a test, mint egy hártya a menny és a föld között.
Ha volt félelmetesebb ennél a kinyilatkoztatásnál, akkor az, hogy engem nézett, rám ismert, engem várt, én pedig nem érezhettem iránta mást, csakis szeretetet.
Nekem fájt minden halandó szenvedése: hogy felégett a napon, hogy éhes, hogy szomjas, hogy bántja a szemét a forróság, hogy belülről feszíti az égi tűz. Majd megszakadt a szívem a szeretettől.
„Nos, Memnoch! – mondta emberi nyelvvel, emberi hangon. – Hát eljöttem!”
Ösztönösen arcra borultam előtte. Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem sarujának orrát. Felsóhajtottam, és egész testem beleremegett a megkönnyebbülésbe, ahogy leszakadt róla a magány. Zokogni kezdtem a boldogságtól, hogy a közelében lehetek, és nem értettem, mit jelent ez. „Állj föl, ülj mellém – parancsolta. – Most ember vagyok, és Isten vagyok, de félek.” – Leírhatatlanul megindító volt a hangja: ember, mégis tele isteni bölcsességgel. A jeruzsálemiek nyelvjárását beszélte.
„Ó, Uram, mit tehetek, hogy enyhítsek szenvedéseden? – kérdeztem, hiszen látni való volt, hogy szenved. Felálltam. – Mit tettél és miért?” „Pontosan azt tettem, Memnoch, amivel te kísértettél – válaszolta álmodozó és elbűvölő mosollyal. – Beleszálltam a testbe, csak én jobban csináltam nálad. Halandó asszonytól születtem, miután magam plántáltam bele a magot, harminc évig éltem ezen a földön, mint gyermek, aztán voltak hosszú időszakok, amikor kételkedtem benne – nem, inkább elfelejtettem, vagy megszűntem hinni – hogy valóban Isten vagyok.” „Látlak és ismerlek! Te vagy az Úr, az én Istenem! – mondtam. Megrendített az arca, megrendítő volt ráismerni a bőr és a csont álcájában. Egy borzongató pillanatra feltámadt bennem az érzés, amit a fényben látott kép keltett. Ugyanazt a kifejezést láttam most ebben az emberi arcban. Térdre borultam és megismételtem: – Te vagy az én Istenem!”
„Most már tudom, Memnoch, te viszont értsd meg, hogy teljesen elmerültem a húsban, elfelejtettem magamat, hogy megtudhassam, mint mondtad, mit jelent embernek lenni; hogy megismerhessem az emberek szenvedését, félelmeit, vágyait, megtudhassam, mit képesek megtanulni itt vagy odafent. Azt tettem, amit te mondtál, Memnoch, csak én jobban teszem. Úgy cselekedtem, ahogy Istennek kell: elmenve a végsőkig!”
„Uram, alig bírom elviselni szenvedésed látványát! – hadartam. Nem tudtam levenni a szememet róla. Vizet, kenyeret szerettem volna adni neki. – Hadd töröljem le arcodnak verejtékét! Hadd hozzak neked vizet! Meghozom egy angyali pillanat alatt. Hadd mosdassalak meg, hadd öltöztesselek földi istenhez méltó ékes ruhába!”
„Nem! – mondta. – Azokban a napokban, amikor őrültnek hittem magamat, amikor alig emlékeztem Isten voltomra, amikor ráébredtem, hogy magamtól dobtam oda mindentudásomat a szenvedésért és a szűkölködésért, még meggyőzhettél volna róla, hogy ez az út! Akkor talán kapva kapok ajánlatodon, hogy igen, tégy királlyá, és ebben az alakban nyilvánulhassak meg nekik! De már nem. Tudom, ki vagyok, mi vagyok, és tudom, mi fog történni. Abban igazad van, Memnoch, hogy vannak a Seolban lelkek, kik méltók a mennyek országára; magam viszem fel őket oda. Megtanultam, aminek megtanulására te bujtogattál.”
„Uram, éhezel! Rettentő szomjúság kínoz! Változtasd e köveket kenyérré, hogy ehess, vagy engedd, hogy ételt hozzak.”
„Meghallgatnál most az egyszer? – kérdezte mosolyogva. – Hagyd ezt a beszédet ételről és italról. Ki itt az ember? Én vagyok, te elviselhetetlen ellenség, te kötözködő Sátán! Kivételesen hallgass, és figyelj. Benne vagyok a testben, tehát hadd mondjam el, amit akarok. – Szelíd együttérzéssel nevetett. – Testesülj meg te is – mondta. – Légy az én testvérem, és ülj mellém, Isten Fia mellé, Isten fia. Beszélgessünk.”
Nyomban engedelmeskedtem. Oda se figyelve kialakítottam magamnak ezt a testet, amelyet most látsz, amely olyan természetes volt a számomra, mint a gondolkozás. Hasonló ruhát öltöttem, és már csak azt láttam, hogy őmellette ülök a sziklán. Nagyobb voltam nála, mert elfelejtettem lekicsinyíteni tagjaimat, amit most kapkodva elvégeztem, hogy többé-kevésbé egyforma termetű emberek legyünk. Én olyan voltam, akár egy angyal, nem éheztem, nem szomjaztam.
„Mióta vagy ebben a pusztaságban? – kérdeztem. – A jeruzsálemi nép azt mondja, majdnem negyven napja.”
Bólintott. „Körülbelül ez a helyes szám – felelte. – Most pedig itt az idő, hogy elkezdjem szolgálatomat, ami három évig fog tartani. Meg fogom tanítani a nagy leckéket, amelyeket tudni kell annak, aki be akar jutni a mennyek országába: a teremtett világnak, fejlődésének, szépségének ismeretét, megértését, méltánylását, a törvényeket, amelyeknek tudatában elfogadható a szenvedés, a látszólagos igazságtalanság és a kín összes válfaja; végső diadalt ígérek azoknak, akik képesek lesznek a megértésre, azoknak, akik lelkükben megértik Istent és az Ő cselekedeteit. Ezt adom a férfiaknak és az asszonyoknak. Úgy vélem, ezt akartad tőlem.” Nem mertem válaszolni.
„A szeretet, Memnoch! Megtanultam szeretni őket, úgy, ahogy mondtad. Megtanultam szeretni úgy, ahogy a férfi és az asszony teszi; háltam asszonyokkal, megismertem azt az ujjongó önkívületet, amelyet oly ékesszólóan magasztaltál, amikor én még nem tudtam elképzelni, hogy ily csekélységre lehessen vágyakozni.
Többet fogok beszélni a szeretetről mint bármiről. A dolgokat, amelyeket mondok, az emberek félreértelmezhetik és eltorzíthatják, de üzenetemnek a szeretet lesz a lényege. Meggyőztél, és magam is meggyőződhettem róla, hogy az embert, noha ugyanazok az ösztönök űzik, mint az állatot, a szeretet emeli az állatvilág fölé.”
„Útmutatást akarsz adni nekik, hogy miként szeressenek? Hogy miként hagyjanak fel a háborúskodással, és egyesüljenek egyetlen imádatban...”
„Nem, szó sincs róla! Az otromba beavatkozás lenne, és tönkretenné a nagy plánumot, amelyet elindítottam. Leállítaná a világegyetem fejlődésének dinamikáját.
Memnoch, mint említettem, az én szememben az ember továbbra is a természethez tartozik, csak az ember különb az állatnál. Fokozat kérdése. Igen, az emberek háborognak a szenvedés miatt, tudatában vannak a szenvedéseiknek, holott bizonyos értelemben úgy viselkednek, mint az állatok: a szenvedés hatására alkalmazkodnak, és ami alkalmazkodik, az fejlődik! Elég fürge eszűek, hogy belássák az előnyét, míg az állat legfeljebb annyit tanul meg, hogy ösztönösen kerülje a szenvedést. Az embert egy élet alatt is tökéletesítheti a szenvedés. Ám attól még továbbra is a természet része. A világ a jövőben is úgy fejlődik, ahogy szokott, a meglepetések sokaságának kíséretében. Lesznek förtelmes meglepetések, csodás meglepetések, gyönyörű meglepetések. Annyit tudunk biztosan, hogy a világ nem áll meg a növekedésben, a teremtés nem áll meg a kibontakozásban.”
„Igen, Uram – mondtam –, de a szenvedés bizonnyal gonosz dolog.”
„Mire tanítottalak, Memnoch, amikor először jöttél hozzám azzal, hogy az enyészet rossz, a halál rossz? Nem bírod felfogni az emberi szenvedés nagyszerűségét?”
„Nem – mondtam. – A remény, a szeretet, a család romlását, a lelki békesség pusztulását látom; elviselhetetlen kínokat látok; az embert látom, amint összeroppan a szenvedés súlya alatt, és alázuhan a keserű gyűlöletbe.”
„Nem néztél elég mélyre, Memnoch. Te csak egy angyal vagy. Az első perctől fogva nem vagy hajlandó megérteni a természetet.
Három évre elviszem testbe öltöztetett fényemet a természetnek. Megtanítom a legnagyobb bölcsességeket, amelyeket tudok, és elmondhatok e hús-vér testben, aztán meghalok.”
„Meghalsz? De miért? Hogyhogy meghalsz? Lelked elhagyja...” Bátortalanul elhallgattam.
Isten mosolygott.
„Van lelked, ugye, Uram? Mármint azt tudom, hogy az én Istenem vagy ebben az Ember Fiában, és a fény tölti ki minden porcikádat, de Neked... Neked nincs lelked, ugye? Nincs emberi lelked!”
„Memnoch, ennek a szőrszálhasogatásnak semmi értelme. Én a megtestesült Isten vagyok. Hogy lehetne emberi lelkem? Az számít, hogy ebben a testben maradjak, amikor megkínoztatik és megtöretik, mert halálom bizonyítani fogja szeretetemet azok iránt, akiket teremtettem, és hagytam, hogy oly sokat szenvedjenek. Osztozni fogok szenvedésükben, és megismerem azt.”
„Kérlek, Uram, bocsáss meg, de ez az elképzelés hibás.”
Ez mulattatta. Sötét szeme nevetősen csillogott. „Mi abban a hiba, Memnoch, hogy felöltöm alakját az Erdők Meghaló Istenének, akiről időtlen idők óta álmodnak és énekelnek az emberek? Az istenét, aki megtestesíti a természet körforgását, amelyben mindennek, ami születik, meg kell halnia?
Meg fogok halni, és fel fogok támadni halottaimból, mint a világ összes mitológiájában az örökké visszatérő tavaszisten. Ez is azt fogja bizonyítani, hogy a természetben mindennek megvan a maga helye.
Memnoch, rólam a halálom miatt emlékeznek majd meg az emberek, a halálom miatt, amely rettenetes lesz. Nem a feltámadásomra fognak emlékezni, jobb, ha tőlem tudod, mert azt vagy nem látják elegen, vagy nem hiszik el. De a halál, az cáfolhatatlan és azonnali bizonyítéka lesz a mítoszok sokaságával előkészített legendának! A halálom áldozat lesz, amelyet maga Isten hoz, hogy megismerhesse azt, amit teremtett! Nem te mondtad, hogy ezt tegyem?”
„Nem, nem, Uram! Valami baj van ezzel!”
„Te folyton elfeledkezel magadról, és arról, hogy kivel beszélsz” – mondta szelíden, az emberinek és az isteninek azzal az igéző elegyével. Szépsége leigázott, istensége megrendített, és mindeközben a csontjaimat rázta a bizonyosság, hogy ez az egész rossz!
„Memnoch, amit most mondtam neked, senki sem tudja rajtam kívül – folytatta. – Ne beszélj hozzám úgy, mintha tévedhetnék. Ne tékozold az időt, amit az Isten Fiával tölthetsz! Tőlem, ha testté leszek, nem tanulhatsz úgy, mint a hús-vér halandóktól? Hát semmit sem taníthatok neked, szerelmetes őrangyalom? Mit jelenthet ez a te szavad, hogy rossz?”
„Nem tudom, Uram, nem tudom, hogyan válaszoljak! Nem találom a szavakat. Csak annyit tudok, hogy ez nem fog működni. Először is ki fogja végrehajtani a kínzást és a gyilkosságot?”
„A jeruzsálemi nép – mondta Isten. – Meg fogok botránkoztatni mindenkit, a hagyománytisztelő hébereket, a rideg rómaiakat, mindenkit fel fog háborítani a tiszta szeretet kápráztató üzenete, és az, hogy mit követel a szeretet az emberektől. Látványos megvetést fogok tanúsítani a mások szokásai, szertartásai és törvényei iránt, aztán belehullok igazságszolgáltatásuk gépezetébe.
Árulásért fognak elítélni, amikor istenségemről beszélek, hogy én vagyok az Isten Fia, a megtestesült Isten... és üzenetemért oly rafinált kínzásokat fogok szenvedni, amely sose merül feledésbe; halálom a kereszten megmarad, amíg világ a világ.”
„Kereszten? Uram, láttál már így meghalni embereket? Tudod, mit szenvednek? Fára szögezetten függnek fuldokolva, egyre gyengülve, átfúrt lábuk nem bírja megtartani súlyukat, és a végén belefulladnak a vérbe és a kínba!”
„Persze, hogy láttam. Elterjedt kivégzési mód. Mocskos és nagyon emberi.”
„Ó, nem, nem! – kiáltottam. – Ez nem lehet! Nem tetőzheted be tanításaidat egy ilyen látványos kudarccal és kivégzéssel, ennyi kegyetlenséggel, és magával a halállal!”
„Ez nem kudarc – mondta Isten. – Memnoch, vértanúja leszek annak, amit tanítok! Az emberiség hajnala óta áldoznak a Jó Istennek az ártatlan bárány vérével. Szeretetük bizonyságául azt adják neki, amit a legbecsesebbnek tartanak. Ki tudná ezt jobban nálad, aki leselkedtél oltáraiknál, kihallgattad imáikat, és ragaszkodtál hozzá, hogy hallgassam meg őket én is? Az emberben össze van kötve az áldozat és a szeretet.”
„Uram, félelemből áldoznak! Annak semmi köze az Isten iránti szeretethez! Még hogy szeretetből áldozzák Baálnak a gyermekeket! És a többi ocsmány rítus? Félelemből csinálják! Miért követelne áldozatot a szeretet?”
Betapasztottam a számat. Nem bírtam tovább érvelni, elborított az iszonyat, bár nem tudtam, hogy tulajdonképpen mitől is iszonyodom ebben a fojtogató szövedékben. Úgy folytattam, mint aki hangosan gondolkodik:
„Uram, ez az egész egy tévedés. Hogy Isten ennyire megalázkodjék emberi alakban, már ez egymagában irtóztató, de hogy embereknek szabad legyen ezt csinálniuk az Istennel... Egyáltalán fogják tudni, mit cselekszenek? Fogják tudni, hogy az Isten vagy? Nem tudhatják... Uram, összezavarodottan, mit sem értve követik majd el. Az pedig káoszt jelent, Uram! Sötétséget!”
„Természetesen – mondta. – Épeszű ember miként is feszíthetné meg az Isten Fiát?”
„De akkor mit fog jelenteni?”
„Azt fogja jelenteni, Memnoch, hogy azért vetem alá magamat a test törvényeinek, mert szeretem azokat, akiket teremtettem. Testté lettem, Memnoch. Harminc éve hús-vér ember vagyok. Lennél szíves kifejteni az álláspontodat?”
„Így meghalni nem jó, Uram. Ez mocskos gyilkosság, Uram, amivel iszonyú, vérgőzös példát statuálnak az emberiségnek! És még Te mondod, hogy ezért fognak emlékezni rád? Sokkal inkább ezért, mint feltámadásodért, amikor felkelsz halottaidból, embertestedből kirobban a fény, és lehullik rólad a szenvedés?”
„Ebből a testből nem fog kirobbanni a fény – mondta. – Ez a test meg fog halni. Meg fogom ismerni a halált. Alá fogok szállni a Seolba, és ott maradok három napig a holtakkal, aztán visszatérek ebbe a testbe, és feltámasztom a halálból. És igen, a halálomért fognak emlékezni rám, hiszen hogy támadhatnék fel, ha nem halok meg?”
„Ne tedd egyiket se! – könyörögtem. – Esdekelve kérlek! Ne nyújtsd oda magadat áldozatul! Ne merítkezz meg legvéresebb, legtévesebb rítusaikban! Uram, jártál valaha orrfacsaró áldozati oltáraik közelében? Igen, sokszor unszoltalak, hogy hallgasd meg imáikat, de nem úgy értettem, hogy szállj is alá fenséges magasságodból, szagold a vér meg a halott állat bűzét, vagy figyeld az áldozat szemében a buta félelmet, miközben torkát szegik! Láttad már, hogyan vetik be a kisdedeket Baál tüzébe?”
„Memnoch, az embernek ezen az úton kellett eljutnia Istenhez. Az egész világon erről dalolnak a mítoszok.”
„Igen, de csak azért, mert sose avatkoztál be, hogy véget vess neki, hagytad, hogy ez történjen, erre fejlődjön az emberiség; ők pedig borzadva tekintettek vissza állatőseikre, elismerték halandóságukat, és engesztelni próbálták az istent, aki odavetette őket ennek. Uram, az ember értelmet keres, de ebben semmit sem fog találni! Semmit!”
Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna, Sokáig hallgatott, aztán: „Csalódást okozol nekem – mondta szelíden és halkan. – Megsebeztél, Memnoch, megsebezted emberi szívemet.” Kinyújtotta kezét, és két eldurvult tenyerébe fogta az arcomat. Olyan ember keze volt, aki dolgozik, olyan keményen, ahogyan én sose dolgoztam rövid földi látogatásom alatt.
Behunytam a szememet és hallgattam. Villámként hasított belém a felismerés, hirtelen egyszerre láttam minden tévedést, ám képes leszek-e kifejteni? Szabad-e szólanom?
Kinyitottam a szemem, és nem húzódtam el. Éreztem tenyerén a bőrkeményedéseket, láttam nyúzott arcát. Agyonkoplaltatta magát. Mennyit szenvedett a sivatagban, hogy robotolt e harminc év alatt! Ó, nem, ez rossz!
„Mi az, őrangyalom, mi a rossz?”, kérdezte végtelen türelemmel és emberi megdöbbenéssel.
„Uram, azért választották ezeket a kegyetlen rítusokat, mert a természetben nem menekülhetnek a szenvedéstől. A természetet kell legyőzni! Miért kell mindennek annyit szenvednie, mint az embereknek? Uram, a lelkeik torzán, a fájdalomtól nyomorékon, a keserűség és erőszak perzselésétől üszkösen kerülnek a Seolba. A szenvedés gonosz. A szenvedés maga az enyészet és a halál. A szenvedés rettenetes. Uram, nem hiheted, hogy bárkinek haszna lehet ennyi szenvedésből. Ezt a szenvedést, ezt a rettenetes hajlandóságot a kínok és a pusztulás tűrésére, ezt kell legyőzni, ha a világ el akar jutni Istenhez!”
Nem válaszolt, csak leengedte a kezét.
„Én angyalom – mondta –, még jobban szeretlek most, hogy emberi szívem van. Mily egyszerű vagy! Mily idegen vagy a hatalmas, anyagi teremtéstől!”
„De hát én unszoltalak, hogy gyere le! Hogy lehetnék idegen? A Vigyázó vagyok! Látom azt, amit más angyalok meg se mernek nézni, nehogy elsírják magukat, és Te megharagudj rájuk.”
„Memnoch, te egész egyszerűen nem ismered a testet. Túlságosan bonyolult elképzelés számodra. Mit gondolsz, mi tanította meg lelkeidet a tökéletességre a Seolban? Nem a szenvedés? Igen, talán torzán, üszkösen lépnek be a Seolba, ha nem sikerült túllátniuk a földi szenvedéseken, néhányuk talán kétségbeesik és eltűnik. Ám mások ugyanott megtisztulnak a szenvedés és a vágyakozás évszázadai alatt.
Memnoch, az élet és a halál hozzátartozik a körforgáshoz, amelynek a szenvedés a mellékterméke. Nincs ember, aki mentes lehetne tőle. A megvilágosodott lelkek, Memnoch, akiket elhoztál a Seolból, tudták ezt, megtanulták elfogadni szépségét. Ez tette érdemessé őket arra, hogy belépjenek a mennyei kapun!”
„Nem, Uram, ez nem igaz! – mondtam. – Félreértetted! Tökéletesen félreértetted! Ó, látom én, mi történt!”
„Látod? Mit próbálsz kifejezni ezzel? Hogy az Úristen, aki harminc évet töltött ebben a testben, nem ismerte fel az igazságot?”
„Hát épp erről van szó! Egész idő alatt tudtad, hogy Isten vagy! Említettél időszakokat, amikor őrültnek hitted magadat, vagy majdnem elfelejtetted, de egy sem tartott sokáig! Most pedig, miközben kiterveled a halálodat, tudod, ki vagy, és nem is fogod elfelejteni, ugye?”
„Nem, nem fogom. Isten Fiának, a Megtestesültnek kell lennem, hogy elvégezhessem szolgálatomat, és csodákat művelhessek, természetesen. Éppen ez a lényeg.”
„Hát akkor, Uram, Te nem is tudod, mit jelent anyagnak lenni.”
„Memnoch, hogy merészeled feltételezni, hogy te tudod?”
„Mikor benne hagytál az anyagi testben, mikor letaszítottál, hogy az Emberek Leányai gondoskodjanak rólam és gyógyítgassanak, ugyanennek az országnak a korai századaiban, nem ígérted meg, hogy visszafogadsz a mennyekbe. Uram, nem játszol tisztességesen ebben a kísérletben. Egész idő alatt tudtad, hogy visszamész az égbe, és megint Isten leszel!”
„És ki az, aki nálam jobban tudja, mit érez a hús?” – kérdezte.
„Olyasvalaki, akinek nincs feltétlen bizonyossága arról, hogy ő a mindenség alkotója – mondtam. – Minden ember, aki most függ Jeruzsálemen kívül a golgotái keresztről! Az is jobban tudja, mint Te!”
Tágra nyílt szemmel meredt rám, de nem vitatkozott. Hallgatása elvette a bátorságomat. Ismét elkápráztatott az arcából áradó erő, az emberisten sugárzása, és arra ösztökélte a bennem levő angyalt, hogy fogja be a száját, és boruljon az Ő lábaihoz. Mégse voltam hajlandó megtenni.
„Uram – mondtam –, még mikor a Seolba mentem, akkor se tudhattam, visszajutok-e valaha az égbe. Nem érted? Nem állítom, hogy bármiben dicsekedhetnék a Te éleslátásoddal. Ha bírnék vele, nem itt beszélgetnénk. Nem kaptam ígéretet, hogy visszaengedsz-e a mennybe. Így hát a szenvedés, a sötétség beszélt hozzám, és tanított, mert vállaltam a kockázatot, hogy talán sose győzhetem le. Nem érted?”
Sokáig gondolkozott, aztán szomorúan megrázta a fejét. „Memnoch, te vagy az, akinek nem sikerült megértenie. Mikor van közelebb az ember az Istenhez, mint amikor vállalja a szenvedést azokért, akiket szeret, amikor meghal, hogy a másik élhessen, amikor belerohan a biztos halálba, hogy védje embertársait, vagy azokat az igazságokat, amelyeket az élet tanított neki a teremtésről?”
„De hát a világnak nincsen szüksége erre, Uram! Nem, nem, nem! Nincs szüksége vérre, szenvedésre, háborúra! Szeretni nem ez tanította meg az embert! Ezt a vérengző szörnyűséget már az állatok is elkövették egymással! Az ember tanítója a gyengédség volt, a gyermek szeretete, a párok szerelme, a részvét, a kölcsönös oltalmazás vágya, a kiemelkedés a vadság állapotából, azzal, hogy megszületett a békét és biztonságot jelentő klán, a törzs, a család!”
Hosszú hallgatás után Isten nagyon szelíden elnevette magát. „Memnoch, én angyalom! Amit az életről tudsz, azt az ágyban tanultad.”
Nem válaszoltam azonnal. A megjegyzés súlyos volt a megvetéstől, bár persze humor is keveredett belé.
„Ez igaz, Uram. És a szenvedés meg az igazságtalanság olyan szörnyű csapás az emberek lelki egyensúlyára, ami tönkreteheti az ágyban elsajátított, legnagyszerűbb tudást!”
„Ó, Memnoch, de a szenvedésből született szeretetnek olyan hatalma van, amit sose nyerhet el az ártatlanságból.”
„Miért mondod ezt? Nem hiszem el! Szerintem Te nem is érted! Uram, hallgass rám! Van egy esély az álláspontom igazolására. Egyetlen esély.”
„Ha egyetlen pillanatig is azt gondolod, hogy beleárthatod magadat szolgálatomba és áldozatomba, ha azt képzeled, hogy visszafordíthatod az irdatlan erők dagályát, amely máris hömpölyög felénk, akkor te már nem angyal vagy, hanem démon!”
„Nem ezt kérem – mondtam. – Csináld végig. Szolgálj, botránkoztasd meg őket; tartóztassanak le, kínozzanak meg, öljenek meg a kereszten, igen, csináljad csak! De emberként!”
„Az a szándékom.”
„Nem, Te egész idő alatt tudni fogod, hogy Isten vagy! Felejtsd el, hogy az vagy! Temesd el istenségedet az anyagba, úgy, ahogy átmeneti időszakokra sikerült. Temesd el, Uram, ne maradjon más, csak a mennyekbe vetett hited, mintha cáfolhatatlan kinyilatkoztatásból kaptad volna!
Ám itt a sivatagban temesd el a bizonyosságot, hogy Isten vagy. Akkor úgy fogsz szenvedni, ahogy egy ember megszenvedi a kereszthalált. Akkor letépi rólad a dicsőséget a kínszenvedés! Akkor megtudod, mit éreznek az emberek, ha megtöretik a hús, és folyik a vér. A Te véred!”
„Memnoch, a Golgotán naponta feszítenek meg embereket. Itt az a fontos, hogy Isten Fia emberi testben tudatosan szenvedi el a kereszthalált a Koponyák Hegyén.”
„Nem, nem, nem! – kiáltottam. – Ez katasztrófa!”
Hirtelen annyira elszomorodott, hogy azt hittem, mindjárt könnyekre fakad miattam. Szája kicserepesedett, felhasadozott a sivatagban. Keze annyira lesoványodott, hogy láttam az ereit. Még csak nem is volt valami fenséges jelenség, csak egy hétköznapi ember, akit elnyűtt a hosszú robot.
„Nézd meg magad! – folytattam. – Éhezel, szomjazol, kínlódsz, megfáradtál. Tévelyegsz az élet sötétségében, a természet zsigeri rémségei között, és arról álmodsz, hogy dicsőségben fogsz távozni ebből a testből. Miért lenne tanulságos ennyi szenvedés? Kinek a fejére hullik majd a véred? Mi lesz azokkal a szegény, egyszerű halandókkal, akik megtagadtak? Nem, Uram! Kérlek, hallgass rám! Ha nem akarsz megválni istenségedtől, hát ne válj meg, de változtass a terven!
Ne halj meg! Semmiképpen se gyilkoltasd meg magadat! Ne függj egy fáról, mint a görög mesékben a Zöld Zeusz! Gyere velem Jeruzsálembe! Ismerj meg asszonyokat, borozz, dalolj, táncolj, örvendezz a kicsinyek születésének, mindennek, ami emberszívvel érezhető és kifejezhető!
Uram, még a legkeményebb férfival is előfordul, hogy ölbe veszi csecsemő gyermekét, és nincs olyan iszonyat, ami tönkretehetné annak a pillanatnak az átszellemült békességét és boldogságát! Ily nagy az ember képessége a szeretetre és a megértésre! Mindennek ellenére meg tudja teremteni magában a harmóniát. A férfiak és a nők képesek rá, Uram, bizonnyal képesek. Jöjj, táncolj a Te népeddel! Énekelj velük! Lakmározz velük! Öleld át a nőket, a férfiakat, ismerd meg őket!”
„Szánlak, Memnoch – mondta. – Annyira szánlak, mint a halandókat, akik meg fognak ölni, és azokat, akik elkerülhetetlenül félremagyarázzák törvényeimet. De van egy álmom olyan emberekről, akiket megérint szenvedésem lényege, akik sose felejtik el, és tudni fogják, mennyire szerettem őket: annyira, hogy meghaltam közöttük, mielőtt megnyitottam a Seol kapuit. Szánlak. Aki így érez, mint te, annak elviselhetetlen lesz a bűntudata.”
„A bűntudatom? Miért lenne nekem bűntudatom?”
„Mert az egésznek te vagy az oka, Memnoch. Te mondtad, hogy szálljak bele az anyagba. Te sürgettél, hogy tegyem meg, te provokáltál, most pedig nem tudod meglátni áldozatomban a csodát.
És ha majd meglátod, ha majd látod, miként szállnak fel az égbe a szenvedéstől megtisztult lelkek, mit fogsz majd gondolni satnya kis felfedezéseidről, amelyekhez az Emberek Leányainak karjai segítettek hozzá? Mit fogsz gondolni? Hát nem érted? Én jóváteszem a szenvedést, Memnoch! A legnagyobb és legtökéletesebb jelentéssel ajándékozom meg, ami csak létezhet a körön belül! Termővé változtatom! Hangot adok neki, hogy zenghesse nagyszerű énekét!”
„Nem, nem, nem! – pattantam fel őrjöngve. – Uram, azt tedd, amire kérlek! Csináld végig, ha muszáj, láss bele csodát egy gyilkosságba, csináld így, ha ez a Te akaratod, ám temesd el Istenséged tántoríthatatlan tudatát, hogy igazán és komolyan meghalj, Uram, hogy amikor átszögezik kezedet lábadat, azt érezd, amit egy ember érez, ne többet, és emberi lélekkel lépjél be a Seol homályába! Kérlek, Uram, kérlek, könyörögve kérlek! Az egész emberiség nevében kérlek! Nem látok bele a jövőbe, de még sohase féltem ennyire, mint most!”
Memnoch elnémult.
Ketten voltunk a sivatagban: a Sátán, aki a messzeségben nézett valamit, és én, aki megrendültén álltam mellette.
– Ugye, nem tette meg? – kérdeztem. – Abban a tudatban halt meg, hogy ő Isten. Mert Isten volt. Meghalt, aztán feltámadott, és egész idő alatt tudta, mit tesz. A világ veszekszik rajta, vitatkozik és hüledezik, ám ő tudta. Mikor átfúrták testét a szögek, akkor is tudta, hogy ő az Isten.
– Igen – felelte Memnoch. – Ember volt, de abban az emberben sose szűnt meg az Isten ereje. – Túlságosan zaklatott volt, hogy folytassa.
Valami megváltozott a tájban. A körbe rakott kövek felé fordultam, és észrevettem egy alakot. Sötét bőrű, sötét szemű, csontsovány, porlepte ember volt, és minket nézett. Minden porcikája emberi volt, mégis cáfolhatatlanul éreztem, hogy ez maga az Isten.
Kővé meredtem.
Annyira összezavarodtam, hogy azt se tudtam, merre van az előre vagy a hátra.
Kővé meredtem, igen, de nem fékem. Az az ember, az a sötét szemű ember pedig csak nézett a legszelídebb szánalommal és ugyanazzal a tökéletes türelemmel, amelyet a mennyországban láttam rajta, mikor hozzám fordult. Isten Fia.
– Gyere ide, Lestat! – hozta halk, emberi hangját a sivatagi szél. – Gyere közelebb!
A Sátánra néztem, aki ugyancsak az Istent bámulta.
– A legokosabb, Lestat, ha szót fogadsz neki, mindegy, hogy viselkedik – mondta keserű mosollyal.
Remegve elfordultam a káromlótól, és elindultam. A homok perzselte csoszogó lábamat. Élesebben kirajzolódott a sötét, sovány alak, egy fáradt, szenvedő ember alakja. Térdre borultam előtte, és felnéztem rá.
– Az Élő Isten! – suttogtam.
– Gyere Jeruzsálembe – mondta, és hátrasimította hajamat az arcomból. A keze olyan volt, amilyennek Memnoch leírta, szikkadt, kérges kéz, amelyet ugyanolyan sötétre perzselt a sivatagi nap, mint a homlokát. Ám a hangjából, amely valahol a földi és az égi között volt, az angyalok szóltak át az anyaghoz. Ez a most emberi torokba zárt hang beszélt hozzám a mennyekben.
Nem tudtam szólni. Semmit se tudtam tenni. Majd akkor teszek valamit, ha megparancsolja. Memnoch félrehúzódott, karjait keresztbe fonta, és figyelt. Én pedig térdeltem a megtestesült Isten előtt, és a szemébe néztem.
– Gyere Jeruzsálembe – mondta. – Nem tart sokáig, talán csak néhány perc, de te azért gyere Jeruzsálembe Memnochhal a halálom napján, és lássad passiómat, lássál tövisekkel koronázva, amint a keresztemet viszem. Tedd meg ezt érettem, mielőtt eldöntenéd, hogy Memnochot kívánod-e szolgálni, vagy az Istent.
Minden porcikám tudta, hogy nem bírom megtenni. Képtelen vagyok rá. Nem bírom végignézni. Nem bírom! Megbénultam. Most szó sem volt káromlásról, engedetlenségről. A gondolatát nem tudtam elviselni! Mereven bámultam napégette arcát, szelíd szemét, a bőrére tapadt homokot. Csapzott, sötét haját hátrafújta az arcából a szél.
Nem! Nem tudom megtenni! Nem bírom!
– Dehogynem bírod – mondta megnyugtatón. – Lestat, bátor halálhozóm, valóban visszatérnél a földre úgy, hogy egy pillantást sem vetsz arra, amit felkínálok? Valóban elszalasztanád az alkalmat, hogy láss engem tövisekkel koronázva? Mikor fordultál te el egy kihívástól? Gondolj csak bele, mit kínálok most! Nem, nem hátrálnál meg, akkor se, ha Memnoch erre buzdítana.
Tudtam, hogy igaza van, de azt is tudtam, hogy ennek ellenére sem fogom kibírni. Nem bírok odamenni Jeruzsálembe, és megbámulni a keresztjét hordozó Krisztust. Nem és nem! Nincs erőm, nincs... Elnémultam, megbénultam gondolataim kusza forgatagától.
– Nézhetem én ezt? – kérdeztem végül. Behunytam a szememet, aztán kinyitottam, még egyszer megnéztem őt és Memnochot, aki közelebb jött, és fagyos mohósággal tekintett le rám, már amennyi hidegség kitelt attól a derűs arctól.
– Memnoch – mondta a megtestesült Isten. – Hozd el, mutasd neki az utat, hadd lássa akár csak egy pillanatra. Légy vezetője, aztán vizsgálódj és vezekelj tovább.
Rám nézett és mosolygott. Mily törékeny edénye volt önnön nagyszerűségének! Egy rossz fogú ember, akinek a szeme sarkába szarkalábakat vésett a tüzes nap. Ember.
– Emlékezz, Lestat – mondta az Isten. – Ez csak a világ, és te ismered a világot. A Seol várakozik. Láttad a világot és a mennyországot, de még nem láttad a poklot.

 

 

Tizennyolc

 

A városban voltunk, egy sötétbarna és fakósárga kövekből és agyagból épített városban. Három év telt el. Annyinak kellett lennie. Én csak annyit tudtam, hogy tömegben vagyunk, ahol mindenki hosszú köntöst és fejkendőt visel, mindenki rongyos, az orromat facsarja a verejték- és szájszag, az emberi salak és a tevetrágya bűze. Noha senki se vett tudomást rólunk, minden oldalról éreztem a mosdatlan emberek nyomását, és a városi szűk utcákon is ugyanúgy szállt a levegőben a homok, mint a sivatagban.
Emberek szorongtak az alacsony, boltíves ajtókban, emberfürtök buggyantak ki az ablakokon. A mindenütt jelen levő homokba korom elegyedett. Egymásba kapaszkodó, lefátyolozott asszonyok furakodtak át mellettünk. Elölről sikoltások és ordítás hallatszott. Annyira összepréselt a sokaság, hogy mozdulni se bírtam. Kétségbeesetten kerestem Memnochot.
Mellettem állt és higgadtan szemlélődött. Egyikünk sem foszforeszkált természetfölötti fénnyel e korai és goromba hétköznapok szürke, szennyes szereplői között.
– Nem akarom! – Megvetettem a lábamat, ellenállva a tömeg sodrásának. – Nem hiszem, hogy meg bírnám tenni. Nem bírok odanézni, Memnoch, nem, ezt nem várhatják el tőlem! Nem!... Nem akarok tovább menni! Engedj el, Memnoch!
– Csönd! – szólt rám ridegen. – Már majdnem ott vagyunk, ahol el fog haladni.
Baljával oltalmazón átkarolt, és játszva keresztülvágott a tömegen, amely kettényílt előtte. Meg sem állt, amíg az első sorba nem értünk, amely egy szélesebb utcán várakozott a menetre. Meg kellett siketülni az ordítozástól. Portól piszkos egyenruhát viselő, fáradt, sőt unott arcú római katonák mentek el mellettünk. Velünk átellenben, az utca másik oldalán egy gyönyörű asszony, akinek haját hosszú, fehér kendő fedte, az égnek lökte a két kezét, és sikoltott.
Az Isten Fiát nézte. Most tűnt fel. Elsőnek a nagy keresztgerendát láttam meg, amely csontos vállára nehezedett, aztán a fához kötözött kezét, amelyből csöpögött a vér. Fejét lehorgasztotta, mocsoktól csapzott barna hajából feketén meredeztek a tövisek. Volt olyan a falhoz szorított bámészkodók között, aki gúnyolta, és volt, aki hallgatott.
Alig volt annyi helye, hogy elvihesse a keresztjét. Köntöse elszakadt, zúzott térde vérzett, de azért ment az orrfacsaró vizeletszagot árasztó falak között.
Ahogy felénk vánszorgott lehajtott fejjel, egyszer csak megbotlott, és fél térdre esett az utca kövén. Mögötte emberek hozták a hosszú gerendát, amelyet majd beleásnak a földbe.
A mellette jövő katonák rögtön felrántották, és megigazították a vállán a keresztgerendát. Most már látszott napégette, beesett arca. Alig háromlábnyira lehetett. Nagy, sötét szeme teljesen kifejezéstelen volt, nyitott szája reszketett. A vér, amit a fekete tüskék fakasztottak a homlokából, apró csermelyekben folydogált a szemhéjain keresztül az arcába. Meztelen mellén, amely kilátszott a rongyos ruhából, püffedt, vörös csíkokat hagyott a korbács.
– Istenem! – Elhagyott minden erőm, Memnochnak kellett támogatnia. A tömeg tovább sikoltozott, átkozódott, ordított és lökdösődött. Gyermekek kandikáltak a felnőttek között, asszonyok jajveszékeltek, mások hahotáztak. A massza büdösen hánytorgott a húgyfoltos falak között, az irgalmatlanul tűző nap alatt.
Közeledett. Megismert vajon? Didergett a kíntól, a vér belefolyt remegő szájába. Fuldokolva felhördült, és láttam, hogy a ruhája lucskos a vértől a gerenda érdes fája alatt. Ereje végén látszott lenni, de csak lökdösték előre. Most ért oda hozzánk. Arca verejtékben és vérben úszott. Ekkor lassan megfordult, és rám nézett.
Vigasztalhatatlanul zokogtam. Mit láttam? Korban és időben egyedül álló, kimondhatatlan brutalitást. Groteszk élességgel jöttek vissza hozzám a gyerekkori imák és mesék. Éreztem a vér szagát, éreztem! A vámpír szimatolt. Hallottam a saját zokogásomat, és kitártam karjaimat:
– Én Istenem!
A világ elnémult. A nép ordított és tolakodott, de nem abban a dimenzióban, ahol mi voltunk. Az Isten engem nézett és Memnochot, aki kilépett az időből, és megállította a kínok pillanatát.
– Lestat – mondta az Isten, olyan gyöngén és rekedten, hogy alig hallottam. – Meg akarod kóstolni, igaz?
– Mit mondasz, Uram? – kiáltottam könnyektől kásás hangon.
– A vért. Kóstold meg. Kóstold meg Krisztus vérét. – Szája belenyugvó mosolyra húzódott, amely iszonyúságában inkább volt grimasz, válla reszketett a súlyos gerenda alatt, és minden lélegzettel friss vér szivárgott belőle, mert a tüskék mélyebben szúrtak az arcába, és a korbácsütésektől felhasogatott bőr pirosan harmatozott.
– Nem, Uram! – kiáltottam feléje kapva. Éreztem törékeny karjait, amelyeket hozzákötöztek az otromba fához, az ő fájó, elapadt karjait a rongyok alatt, és a szememet égette a vér.
– Isten vére, Lestat! – súgta. – Gondolj arra a rengeteg emberi vérre, amely ajkadat illette! Az én vérem nem méltó? Félsz?
Zokogva két kézre fogtam a nyakát, ujjperceim a gerendát horzsolták. Megcsókoltam a torkát, szájam ernyedten kinyílt, fogam átszúrta a húst. Hallottam, ahogy felnyög, és mintha az egész világegyetem megtelt volna ennek az elnyújtott nyögésnek a visszhangjával. Belém lövellt a vér.
A kereszt, a szögek; nem a tenyeret ütik át velük, hanem a csuklót. A test vonaglik és vergődik, mintha az utolsó perceket élné, menekülni akarna, a homlok a keresztgerendába csapódik, a tüskék beledöfnek a fejbőrbe, aztán a lábfejbe fúródnak a szögek, a szem fennakad, a kalapács dong. Felragyog a fény, a hatalmas fény, úgy, ahogyan a magasba emelkedett a mennyek mellvédje mögött, betölti a világot, elszürkül mellette még ez az édes, bőséges, meleg vér is, amit nyeldekelek. Nincsen más, csak a fény, és a fényben a kép, az Ő képe! A fény visszahúzódott, sebesen, hangtalanul, csak egy hosszú ösvény vagy egy alagút maradt a nyomában, és láttam, hogy ez az ösvény a földről egyenesen a fénybe vezet.
Hogy fájt a fény eltűnése! Hogy fájt az elszakadás! Egy hatalmas ütés visszarepített a tömegbe. Szememet csípte a homok, körülöttem felcsapott a jajveszékelés. Véres volt a nyelvem, vér folyt a számból. Az idő ónos hőséggel csapott le rám. Ő pedig előttünk állt, minket nézett, és folytak a könnyei, bele az arcát borító vérbe.
– Istenem, Istenem, Istenem! – kiáltottam. Lenyeltem az utolsó csepp vért, és zokogtam.
Hirtelen elém villant a másik oldalról az asszony alakja. Hangja keresztülhasította a bámészkodhatnékjukban egymást taposó, eldurvult emberek átkozódó-karattyoló, ocsmány kakofóniáját.
– Uram! – sikoltotta messze zengő hangon, és az utca közepére lépett. Lerántotta hajáról a finom, fehér kendőt, és két kézzel az Isten arca elé tartotta.
– Én Uram, én Istenem! Veronika vagyok! – kiáltotta. – Emlékezz Veronikára! Tizenkét évig szenvedtem vérfolyásban, de mikor köntösödnek szélét illettem, meggyógyultam!
– Tisztátalan, szemérmetlen! – üvöltöttek az emberek.
– Törvényszegő, káromló!
– Még hogy Isten Fia!
– Tisztátalan, tisztátalan, tisztátalan!
Az ordítás hisztérikussá fokozódott. Kezek kapkodtak Veronika után, de mintha viszolyogtak volna megérinteni. Kövek és kavicsok záporoztak feléje. A katonák meghökkentek, nem tudták, mitévők legyenek.
Ám a gerenda alatt görnyedő megtestesült Isten ránézett az asszonyra, és azt mondta:
– Igen, Veronika, a kendődet, kedvesem, a kendőt.
Asz asszony ráborította a szűzfehér, vékony kendőt, hogy felitassa a vért, a verejtéket. Az arc egy pillanatra kirajzolódott a patyolat alatt, aztán mikor Veronika gyengéden törülgetni kezdte volna, a katonák elrántották. Veronika két kézzel tartotta a magasba a kendőjét, hogy mindenki lássa.
Ott volt rajta az Ő arca!
– Memnoch, nézd! – kiáltottam. – Nézd Veronika kendőjét!
Olyan tökéletesen, olyan hibátlanul került át a vászonra az arc, ahogyan egyetlen festő sem örökíthette volna meg, legfeljebb egy modern fényképezőgép, csak ez még életszerűbb volt. Mintha az epidermisz vékony rétegéből lett volna az arc, vérből a vér, a szemek beleégették volna magukat, és a száj is rácsókolta élő mását a kendőre.
Aki a közelben állt, mind látta. Emberek lökdöstek, hogy jobban lássanak. Sikoltozás hallatszott.
Krisztus keze kicsúszott a gerendára erősített kötélhurokból, és elvette Veronikától a kendőt. Az asszony térdre esett, és a tenyerébe sírt. A mit sem értő katonák acsarogva lökdöstek vissza a tömeget.
Krisztus megfordult, és nekem nyújtotta a kendőt.
– Vedd el, tartsd meg! Rejtsd el, vidd magaddal! – suttogta. Megragadtam a patyolatot, bár attól féltem, kárt teszek a képben vagy elmázolom, és magamhoz szorítottam, mert kezek kapkodtak utána.
– Nála van a kendő! – ordította valaki. Hátralöktek.
– Vegyétek el tőle a kendőt! – Ki akarták tépni a kezemből.
Ám a megrohanást váratlanul meghiúsították azok, akik hátulról tódultak előre, hogy le ne maradjanak a látványosságról, és félresöpörtek minket a támadók útjából. Rongyos, mocskos testeken estünk át, ordítás, hangzavar, átkok kísértek.
A menet eltűnt, és valahonnan messziről hallatszott az ordítás: „A kendő!”
Szorosan összehajtogattam, megfordultam és futásnak eredtem.
Nem tudtam, hol van Memnoch, nem tudtam, hova tartok. Végignyargaltam a szűk utcán, befordultam egy másikba, majd egy harmadikba. Emberhullám hömpölygött mellettem, útban a kivégzésre, vagy egyszerűen csak mentek a megszokott dolguk után.
Mellem égett a futástól, lábam kisebesedett, számban éreztem vérének ízét, láttam a fény vakító fellobbanását. Ruhám alá rejtettem az összehajtott kendőt, és magamhoz szorítottam. Senki sem veszi el tőlem! Senki!
Borzasztó jajkiáltás szakadt fel belőlem. Fölnéztem, és az ég megváltozott, Jeruzsálem kék ege megváltozott, a homoktól szúrós levegő megváltozott. Magába ölelt az irgalmas forgószél, Krisztus vére a szívemig hatolt, abroncsot vert rá, szememet megtöltötte a fény, miközben két kezem szorította a kendőt.
A forgószél némán repített magával. Minden erőmet összeszedve megparancsoltam magamnak, hogy nézzek le, nyúljak a köntösöm alá, de az már nem az ingszerű bő ruha volt, hanem az öltöny és az ing, amelyet a New York-i télben viseltem, és a kabát szövete alatt, az ing fölött ott volt az összehajtott kendő! Attól féltem, hogy a szél leszaggatja rólam a ruhát, kitépi a hajamat, de a kendőt nem engedtem el.
Füst szállt fel a földről. Megint üvöltést, sikolyokat hallottam. Csak nem szörnyűbbek annál a hangzavarnál, amely Krisztust kísérte a Kálváriára?
Fájdalmasan becsapódtam egy falba és egy padlóba. Lovak dübörögtek mellettem, patájuk hajszál híján eltalálta a fejemet, a kő szikrát hányt a patkók alatt. Előttem egy nő haldokolt, akinek alighanem a nyaka tört ki. Orrából-füléből ömlött a vér. Emberek menekültek minden irányban. Most is ürülékszag keveredett a vérszagba.
Háborús városban voltam. A katonák fosztogattak, ártatlanokat vonszoltak magukkal, ki a boltíves kapukon, óriási kupola verte vissza a sikoltozást, és a lángok olyan közel lobogtak, hogy megpörkölték a hajamat.
– A kendő, a kendő! – kaptam utána. Megvolt, még mindig ott volt biztonságban, az ingem és zakóm között. Egy katona arcba rúgott, és én elterültem a köveken.
Felnéztem. Nem is az utcán voltam, hanem egy óriási, kupolás templomban, több emelet magas, román stílusú árkádok, aranyosan fénylő mozaikok között. Embereket hánytak kardélre, majd lovakkal tapostatták le őket. Fejem fölött egy gyermek teste csapódott a falhoz. Koponyája széthasadt, apró tagjai rongyként hullottak a lábamhoz. Lovasok kaszabolták a menekülőket, pallosuk tőből lehasított karokat aratott. A hirtelen fellobogó tűz nappali világosságot gerjesztett. Férfiak-nők menekültek volna ki a kapukon, de a katonák üldözőbe vették őket. Vérben ázott a föld. Vérben ázott a világ.
A magasságból, az aranymozaikokról iszonyba merevedett arcok nézték a mészárlást. Szentek, szentek és szentek. Megnyúltak, táncoltak a lángok. Halomba hányt könyvek égtek. Szétvert ikonok, összetört szobrok füstölögtek feketén, és az arany csillogott, míg megemésztette a tűz.
– Hol vagyunk? – kiáltottam.
– A Hagia Sophiában, barátom – felelte jobbról Memnoch, aki egykedvűen támaszkodott a kőfalhoz. – Bagatell az egész. Ez csak a negyedik keresztes hadjárat.
Bal kezemmel nyúltam feléje, mert a jobbom nem akarta elengedni a kendőt.
– Most azt látod, hogy a római katolikusok mészárolják az ortodoxokat. Erre ment ki az egész. Egyiptomot és a Szentföldet egyelőre mellőzzük. A velenceiek három nap szabad rablást kaptak a városban. Politikai megfontolásból. Színleg persze borzasztóan vissza akarták venni a Szentföldet, ahol csak az imént jártunk, te meg én, de a háború nem volt benne a pakliban. A vezérek ráengedték a csapatokat a városra. Keresztény mészárol keresztényt. Római a görögöt. Nem akarsz kijönni? Nem szeretnél többet látni? Könyvek milliói most vesznek el örökre. Görög, szír, kopt, latin kéziratok. Isten könyvei és az emberek könyvei. Akarsz járni egyet a kolostorok között, ahol az apácákat most vonszolják ki celláikból és erőszakolják meg a keresztény felebarátaik? Konstantinápolyt felprédálják. Semmi az egész, hidd el nekem, hogy semmiség!
Sírva borultam a földre, megpróbáltam behunyni a szememet, hogy ne lássak, de látnom kellett. Kushadtam, ha veszélyesen közel csattogott a patkó, fuldokoltam a halott csecsemő vérének szagától. A tetem súlyosan, petyhüdten lógott a lábamról, mint valami nyálkás, tengeri lény. Csak sírtam és sírtam. Mellettem egy ember feküdt, akinek a fejét félig levágták; vére tócsába gyűlt a köveken. Ebben a halottban éppen felbukott egy megbicsakló térdű alak. Véres keze valamit keresett, amibe kapaszkodhat, de csak a halott gyermeket találta. Félredobta a csupasz, rózsaszín testet, amelynek nyakáról már majdnem levált a kicsi fej.
– A kendő! – suttogtam.
– Ó, igen, a drágalátos kendő! – mondta Memnoch. – Szeretnél más díszletet? Mehetünk tovább. Mehetünk Madridba, és meglephetjük magunkat egy autodaféval. Tudod, mi volt az? Amikor megkínozták, és elevenen elégették a zsidókat, akik nem akartak kikeresztelkedni. Esetleg térjünk vissza Franciaországba, és nézzük meg, hogyan mészárolják le Languedocban a katarokat? Gyerekkorodban hallanod kellett a legendáikat. Felszámolták az eretnekséget, fel bizony, az utolsó emberig. Nagyon sikeres vállalkozása volt a domonkos atyáknak, akik a katarok után természetesen a boszorkányokra kerítettek sort. Van választék! Vagy menjünk inkább Németországba, hogy lássuk az anabaptisták vértanúságát? Esetleg Angliába? Ott Mária királynő égetteti meg azokat, akik apjának, Henriknek azt uralkodása alatt szembefordultak a pápával. Mindjárt elmesélek én neked egy nagyszerű jelenetet, amelyhez többször visszatértem! Strasbourgban, 1349 februárjában kétezer zsidót fognak megégetni, mert őket teszik felelőssé a Fekete Halálért! Egész Európa tele van hasonló esetekkel...
– Ismerem a történelmet! – sírtam, levegő után kapkodva. – Ismerem!
– Igen, de látni egy kicsit más, nemde? Ez itt, mint mondtam, bagatell, bár ez teszi véglegessé a szakítást ortodoxok és római katolikusok között.
És mikor Konstantinápoly meggyöngül, a védművek résein rázúdul Európára a Könyv új népe, a muzulmánok. Akarsz látni egy csatát? Ha óhajtod, mehetünk egyenesen a huszadik századba! Bosznia-Hercegovinába, ahol most muzulmánok és keresztények ölik egymást. Ma még a New York-i utca embere is Bosznia-Hercegovináról beszél!
És ha már a Könyv népeinél tartunk – muzulmánoknál, zsidóknál, keresztényeknél –, miért ne ugorjunk le Dél-Irakba, és hallgassuk meg az éhező kurdok jajgatását, akiknek mocsarait lecsapolták, őket pedig most irtják ki? Ha akarod, szorítkozhatunk csak a szent helyek – mecsetek, templomok, székesegyházak – feldúlására. Ezzel a módszerrel egyenesen eljutunk a jelenbe.
Megfigyelted, hogy kizárólag olyan vallásokról beszélek, amelyek az Atyaistenben és a Fiúban hisznek? Itt most a Könyv népeiről van szó, az Egy Istennel kezdődő Könyvéről!
A mai napon és éjszakán felbecsülhetetlen értékek lesznek hamuvá. Bontakozik ki a Teremtés; ez a fejlődés útja; valaki nyilvánvalóan megszentelődik a szenvedésben, hiszen mindeme népek, akiket itt látsz, ugyanazt az Istent imádják!
Nem válaszoltam.
Szerencsére Memnoch beszéde félbeszakadt. Az öldöklés viszont nem. Robbanás hallatszott, és a harsogó lángok olyan magasra nyúltak, hogy a kupola szentjeit is láttam. Egy pillanatra fénybe borult a bazilika nagyszerű szerkezete, az óriás ovális, a többemeletes oszlopsorok, a kupolát tartó boltívek. A fény elhalványodott, aztán jött egy újabb robbanás, az emberek újult erővel sikoltoztak.
Akkor becsuktam a szememet, elnyúltam, és nem mozdultam. Nem érdekelt, hogy belém rúgnak, sőt át is dobrokolnak a hátamon. Nálam volt a kendő.
– Lehet ennél rosszabb a pokol? – kérdeztem annyira halkan, hogy nem tudtam, meghallja-e Memnoch a csatazajban.
– Hát nem is tudom – válaszolta hanyagul.
– A pokol az a Seol? – kérdeztem. – Kiszabadulhatnak onnan a lelkek? Memnoch nem válaszolt azonnal.
– Gondolod, hogy háborúznék vele, ha nem szabadulhatnának? – mondta aztán olyan hangon, mintha sértőnek találná egy örök pokol gondolatát.
– Vigyél ki innen, kérlek! – suttogtam. Arcom a kőpadlóhoz simult. Lótrágyától, vértől, vizelettől bűzlött a templom. De a jajgatás volt a legrosszabb. A jajgatás, és a pengéknek az a szüntelen csattogása!
– Memnoch, vigyél ki innen! Mondd el, miféle háború ez közted és közötte! Mik a szabályai?
Nagy nehezen felültem, magam alá húztam a lábamat, és a bal kezemmel dörgöltem a szememet, mert a jobb még mindig a kendőt szorongatta. Kezdett fojtogatni a füst. A szemem égett.
– Mondd el, mit értettél azalatt, hogy szükséged van rám, hogy nyerésre állsz a háborúban! Miféle tusa ez közted és közötte? Mit akarsz, mit tegyek? Hogy lehetsz az Ő ellensége? Az Isten szerelmére, mi tennivalóm van itt nekem?
Felnéztem. Memnoch a fél térdét felhúzva, hanyagul támaszkodott a falnak. Az arca hol felragyogott, hol elhalványodott a tűz lobogó fényében. Tetőtől talpig mocskos volt, és valami nyugodt reménytelenséget sugárzott magából. Az arca nem volt se keserű, se gúnyolódó, csak tépelődő, és olyan merev, mint a mozaikszenteké, amelyek élettelen tanúi voltak a templomi jelenetnek.
– Hát hagyjuk ki azt a sok háborút? Azt a sok vérfürdőt? Azt a sok mártíromságot? – kérdezte. – Bár neked, Lestat, mindig is volt fantáziád.
– Hagyjál pihenni, Memnoch. Válaszolj a kérdéseimre. Nem vagyok angyal, csak egy szörnyeteg. Kérlek, engedj el.
– Na jó – mondta. – Akkor most megyünk. Bátor voltál, de hát erre is számítottam tőled. Könnyeid árja bőséges, és a szívedből fakad.
Nem válaszoltam. Zihált a mellem, és fogtam a kendőt. A bal kezemmel befogtam a fülemet. Hogy mozogjak? Vagy azt vártam, hogy Memnoch elvitet a forgószéllel? Engedelmeskednek még a tagjaim, ha parancsolok nekik?
– Megyünk, Lestat – ismételte Memnoch. Hallottam a feltámadó szél zúgását. A förgeteg volt. A templomfalak márts lefelé pörögtek a dugóhúzóban. Rászorítottam a kezemet a kendőre. Hallottam Memnoch hangját a fülemben:
– Pihenj tehát.
Lelkek forogtak körülöttünk a homályban. Fejem Memnoch vállára csuklott, hajam lobogott s szélben. Behunytam a szememet, és Isten Fiát láttam, ahogy belép egy hatalmas, homályos helyre. Apró alakjából minden irányba áradt a fény, vergődő emberalakok, lelkek, kísértetek százait rajzolva ki a sötétségből.
Azt akartam mondani: „A Seol!” De a forgószélben voltunk, és ezt a képet csak lehunyt szemhéjaim feketeségében láttam. A fény erősödött, elnyelte a körülöttünk jajveszékelő lelkeket. Dallá és jajgatássá változott a látomás, dallá és jajgatássá változott a forgószél. És ezek egyek voltak.

 

 

Tizenkilenc

 

Feküdtem valahol az ég alatt, köves földön. Nálam volt a kendő. Éreztem a körvonalát, de nem mertem elővenni, széthajtani, megvizsgálni.
Kissé messzebb ott állt Memnoch, megdicsőült formájának teljében, magasba nyúló, szigorúan összecsukott szárnyaival, és láttam fölemelkedni a testté vált Istent. Csuklóján-bokáján még vöröslöttek a sebek, de tisztára fürdették. Alakra akkora volt, mint Memnoch, vagyis embernél hatalmasabb. Ropogós fehér köntöst viselt, sötét haját is gondosan megfésülték, bár tincseiből még nem tűnt el az alvadt vér. Bőrének sejtjei jobban ragyogtak, mint a megfeszítése előtt, erőteljes sugárzása elhalványította a Memnochét, bár alapjában véve mindkét glóriában ugyanaz a fény nyilvánult meg.
Feküdtem és füleltem a vitatkozásukra. Még nem ismertem fel a hangjukat, amikor már láttam a szemem sarkából, hogy ez egy csatatér. Senkinek se kellett felvilágosítania, anélkül is láttam, hogy ez nem a negyedik keresztes hadjárat kora. Ez egy korai eposz volt, ha megkérdeztek volna, talán harmadik századinak mondom a fegyverzetet és a ruhákat, bár ebben nem voltam biztos. Mindenesetre jó régen volt.
A halottak bűzlöttek. A levegő hemzsegett a habzsoló, lakmározó rovaroktól. Lecsapott néhány suta járású keselyű is a lakomára, szaggatták a katonák förtelmesen felpüffedt húsát. A távolból ronda acsargás, csaholás hallatszott: farkasok huzakodtak.
– Igen, látom! – mondta Memnoch haragosan. A nyelv, amelyet használt, nem volt se francia, se angol, mégis értettem minden szavát. – A mennyek kapuja nyitva áll mindeneknek, akik úgy halnak meg, hogy értik és elfogadják a teremtés harmóniáját, továbbá Isten jóságát! De mi lesz a többiekkel? Mi lesz a többi milliókkal?
– Ismételten kérdezem – mondta Isten Fia –, miért kellene törődnöm a többiekkel? Azokkal, akik Isten megértése, ismerete, elfogadása nélkül halnak meg? Miért? Mi közöm velük?
– Az, hogy a Te teremtett gyermekeid! A mennyek országára születtek, csak meg kell találniuk az utat! És az elveszettek száma miriádokkal haladja meg a keveseket, akik bírnak a bölcsességgel, az út ismeretével, a tapasztalattal, az éleslátással, a talentummal. És ezt Te tudod! Miként engedheted, hogy ily sokan vesszenek el ismét a Seol árnyai között, vagy hulljanak szét, vagy a rögbe kapaszkodva fajuljanak gonosz lidércekké? Nem azért jöttél, hogy mindenkit megváltsál?
– Azért jöttem, hogy azokat váltsam meg, akik akarják a megváltást! – felelte Isten. – Még egyszer közlöm veled, hogy ez egy körforgás, ez így természetes! Minden lélekért, amely súlytalanul felszárnyal a mennyek fényébe, sok ezer másiknak kell elvesznie. Ettől lesz olyan becses az értelem, az elfogadás, a tudás, a szépség látása. Egyáltalán mit akarsz, mit tegyek?
– Segíts az elveszett lelkeknek! Segíts nekik! Ne hagyd őket a forgószélben, ne engedd évezredekig vergődni őket a Seolban, ahol nem érthetik, amit még mindig látnak a földből! Csak még jobban elrontottál mindent! Ezt tetted!
– Hogy merészelsz?!
– Csak rosszabb lett minden! Nézd meg ezt a csatateret! A Te kereszted jelent meg az égen a csata előtt, és most a Te kereszted lesz a birodalom jelképe! Amióta meghalt az utolsó tanú, aki még látta feltámadott alakodat, oly kevesen szálltak fel a földről a fénybe, míg a mit sem értő sokaság, amely elveszett a viszálykodásban, a csatározásokban, ma a sötétben senyved!
– Az én fényem azoké, akik hajlandók befogadni.
– Az nem elég jó!
A megtestesült Isten keményen pofon csapta Memnochot. Ő visszatántorodott, kitárta szárnyait, mintha ösztönösen fel akarna röppenni. De a szárnyak ismét összecsukódtak, csak néhány kecses, fehér toll libegett a levegőben. Memnoch az arcához kapott, amelyen Isten kezének nyoma lángolt. Tisztán láttam a tenyérnyomot, olyan vérvörös volt, mint a sebek Krisztus csuklóján és bokáján.
– Nagyon helyes! – mondta a megtestesült Isten. – Mivel neked fontosabbak azok az elveszett lelkek a tulajdon Istenednél, hát fogadd be őket te! Legyen a Seol a te királyságod! Gyújtsd össze őket milliószám, és készítsd fel őket a Fényre. Azt mondom, egy se fog széthullani vagy megsemmisülni, és azt mondom, egy se vész el. A te felelősséged lesz mind! A te növendékeid, követőid, szolgáid!
És addig a napig, amíg ki nem ürül a Seol, addig a napig, amíg az utolsó lélek is föl nem száll a mennyei kapuhoz, te az Ellenségem vagy, a Sátán! Arra leszel kárhoztatva, hogy idődnek nem egészen egyharmadát töltheted a földön, amelyet annyira szeretsz, és nem kevesebb mint egyharmadát kell töltened a Seolban vagy a pokolban, mit bánom én, minek nevezed. És csupán nagy ritkán és az én kegyes engedélyemmel léphetsz be a mennyek országába, de jól vigyázz, hogy ha jössz, angyali alakodban tedd!
A földön pedig lássanak téged a démonnak, a Fenevadnak, a tánc, a részegség, a falás, a hús és mindazon dolgok istenének, amelyeket annyira szerettél, hogy képes voltál dacolni velem. Lássák csak, hogy ez lennél, ha volna hatalmad. Szárnyadnak színe legyen a pernyéé és a koromé, és legyen kecskekörmöd, mint Pánnak. Vagy legyél ember, igen, megadom neked ezt a kegyet, hogy lehetsz ember közöttük, miután szerinted úgyis oly dicső vállalkozás embernek lenni. Ám angyal, az nem! Soha!
Nem fogod használni angyali alakodat, hogy összezavard, félrevezesd, elkápráztasd vagy megalázd őket. Te és Vigyázóid épp eleget tettetek már e dologban. De úgy vigyázz, hogy ha belépsz kapuimon, rendbe szedd magad a tiszteletemre, szárnyad és ruhád olyan legyen, mint a hó! Az én birodalmamban, ezt ne feledd, csak önmagad lehetsz!
– Meg tudom tenni! – mondta Memnoch. – Képes leszek tanítani őket, vezérelni őket! Engedd, hogy úgy irányítsam a poklot, ahogy jónak látom, és érdemessé teszem őket a mennyek országára. Meg tudom másítani, amit terméshetes körforgásod művelt velük a földön.
– Jól van! Szeretném látni, hogy ezt teszed! – mondta az Isten Fia. – Tisztíts meg még több lelket, és küldd őket hozzám. Vágj bele, növeld az én dicsőségemet. Gyarapítsd a boné ha elóhimot. Az ég határtalan, és örvendezni fog erőfeszítéseiden.
De végleg nem jöhetsz haza, amíg nem végeztél a feladatoddal, amíg az összes lélek föl nem jutott a Seolból a mennybe, vagy míg el nem vész a világ – amíg a fejlődés el nem éri azt a pontot, amelyen a Seol, vagy az egyik okból, vagy a másikból ki nem ürül, és jól jegyezd meg szavaimat, Memnoch, lehet, hogy az az idő sose jön el! Megígértem, hogy nem lesz vége a világegyetem kibontakozásának! Tehát hosszú hivatalod lesz a kárhozottak között!
– És a földön? Ott mi a hatalmam? Mit tehetek, mint kecskelábú isten, vagy ember?
– Amit tenned kell. Figyelmeztesd az embereket. Figyelmeztesd őket, hogy hozzám jöjjenek, és ne a Seolba.
– És tehetem azt a magam módja szerint? Mondhatom-e, milyen könyörtelen Isten vagy, és hogy ölni a nevedben gonoszság, és hogy a szenvedés gyakrabban torzítja el, rontja meg és taszítja kárhozatba az áldozatokat, mintsem megváltaná őket? Mondhatom nekik az igazságot? Hogy ha hozzád igyekeznek, akkor el kell felejteniük vallásaidat, szent háborúidat, magasztos mártírságodat, és azt a titkot kell megfejteniük, amiről a test és a szerelem önkívülete suttog? Engedélyt adsz rá? Engeded, hogy az igazságot mondjam nekik?
– Mondj nekik, amit akarsz. És minden esetben, amikor elcsábítod őket templomaimtól, kinyilatkoztatásaimtól, lettének légyen bármennyire is kiforgatva eredeti jelentésükből – minden esetben, amikor elcsalod őket tőlem, azt kockáztatod, hogy lesz egy új növendéke pokoli iskoládnak, egy új lélek, akit neked kell átformálnod. Pukkadásig meg fog telni a poklod!
– Nem általam, Uram – felelte Memnoch. – Pukkadásig meg fog telni, de azt neked köszönhetem!
– Hogy merészeled!
– Bontakozzon csak tovább a Teremtés, Uram, mert mint mondtad volt, így rendeltetett. Csak most már hozzátartozom én is, a pokol is. És nekem adod azokat az angyalokat, akik azt hiszik, amit én, és nekem fognak dolgozni, és velem együtt viselik el a sötétséget?
– Nem! Egyetlen angyali szellemet sem adok neked! Toborozd segítőidet a földhöz kötött lelkek közül. Belőlük csinálj démont! A Vigyázók töredelmesen megbánták, hogy hozzád húztak. Egyet se adok neked! Angyal vagy, maradj egyedül.
– Nagyon helyes, egyedül maradok. Láncolj hozzá emberi alakomhoz, ha akarsz, de akkor is én fogok győzni! Több lelket küldök föl a Seolból a mennyekbe, mint ahányat Te fölemelsz a kapudhoz! Több megtisztult lelkem fog énekelni paradicsomodban, mint ahányat felszippant szűk csatornád. Én fogom megtölteni mennyországodat és felragyogtatni glóriádat! Majd meglátod!
Nem esett több szó. Vad haraggal meredt egymásra a két titáni alak, csak az különböztette meg őket, hogy Memnoch szárnyai hosszan elnyúltak hátra, míg a megtestesült Istenből szívettépően gyönyörű, hatalmas fény áradt.
A megtestesült Isten váratlanul elmosolyodott.
– Akkor is én győzök, nem? – kérdezte.
– Megátkozlak! – felelte Memnoch.
– Dehogy átkozol – felelte Isten bánatos gyengédséggel. Megérintette Memnoch arcát, és kezének dühös nyoma azonnal eltűnt az angyali bőrről. A megtestesült Isten előrehajolt, és csókolt lehelt Memnoch szájára.
– Szeretlek, bátor ellenségem! – mondta. – Jó, hogy megalkottalak, olyan jó, mint minden alkotásom. Hozzál lelkeket nekem. Te is csak a kerékhez tartozol, egy rész vagy a természetben, olyan csodálatos, mint a villámcsapás, vagy egy hatalmas vulkán kitörése, vagy a szétrobbant csillag, amely olyan távol van a galaxisoktól, hogy évezredek múlnak el, mire a földre ér a fénye.
– Könyörtelen Isten vagy. – Memnoch egy tapodtat sem volt hajlandó hátrálni. – Megtanítom őket, hogy bocsássanak meg neked azért, aki vagy: fenséges, kifogyhatatlanul leleményes, és gyarló.
A megtestesült Isten halkan fölnevetett, és megcsókolta Memnoch homlokát.
– Bölcs Isten és türelmes Isten vagyok – mondta. – Én vagyok az, aki téged alkotott.
Az alakok eltűntek. Még csak nem is halványodtak, csak úgy nyomuk veszett.
Magam maradtam a csatatéren.
Vastag rétegben ülepedett rám a hullabűz, megmérgezte minden lélegzetvételemet.
Ameddig a szemem ellátott, mindenfelé hullák hevertek.
Zajt hallottam. Sovány, lihegő farkas osont felém. Megmerevedtem. Láttam keskeny, ferde szemét, mikor pimaszul bökdösött a pofájával. Éreztem forró, bűzös leheletét. Elfordítottam az arcomat. Hallottam, hogy a fülemet, a hajamat szimatolja. Hallottam mély morgását. Behunytam a szememet, jobbommal a kabátom alá nyúltam, és megérintettem a kendőt.
Az állat foga megérintette a nyakamat. Visszafordultam, és akkora ütést mértem a farkasra, hogy elrepült. Vonítva bucskázott a levegőben, és a hullákon rohanva iszkolt előlem.
Mély lélegzetet vettem. Láttam, hogy az ég a mi földünk nappali ege. Néztem a felhőket, az egyszerű, fehér felhőket, a ködbe mosódó láthatárt, figyeltem a holtak fölött gomolygó, zúgó légyrajokat, és az idomtalan, rút keselyűket, ahogy körbeszökdécselik a lakomát.
A messzeségből emberi sírás hallatszott.
Ám az égbolt csodálatosan tiszta volt. A felhők elkerülték a napot, hogy minél melegebben simogathassa kezemet, arcomat, és a felfúvódott hullákat, amelyek közül hol az egyik, hol a másik engedett a gázok nyomásának.
Azt hiszem, elveszíthettem az eszméletemet. El is akartam. Vissza akartam hullani a földre, hasra akartam fordulni, hogy benyúlhassak a kabátom alá, és erezhessem, hogy még mindig megvan a kendő.

 

 

Húsz

 

A Várakozás Kertje. A fényes, békés hely a mennyei kapu előtt. Olyan hely, ahova vissza-vissza térnek a holtak lelkei. Itt mondják meg nekik, hogy még nem jött el a perc, menjenek haza.
A távolban, a ragyogó kobaltkék ég alatt az új holtak köszöntötték a régi holtakat. Láttam, ahogy összeölelkeznek, hallottam kiáltásaikat. Szemem sarkából láttam a mennyek szédítően magas falait meg a kaput, és ezúttal az angyalok kórusait is. Légiesebbek voltak a többi alaknál, szabadon csapongtak az égen, és ha úgy tartotta kedvük, le-lecsaptak a hídon átkelő halandókhoz. Lengtek, lebegtek, figyeltek, mielőtt fölszárnyaltak volna, hogy feloldódjanak az ég határtalan kékségében.
Halk és szívfájdítóan gyönyörű hangok szűrődtek ki a mennyek falai mögül. Ha behunytam a szemem, majdnem sikerült felidéznem a zafír-kékséget. Minden dal ugyanazt a refrént zengte: „Gyere ide, gyere be, gyere hozzánk, légy velünk! Nincs többé káosz. Ez a mennyország.”
De én messze voltam ettől. Egy kis völgyben üldögéltem vadvirágok, pici fehér és sárga vadvirágok között, annak a pataknak a füves partján, amelyen minden halandónak át kell kelnie, hogy bejusson a mennyek országába. Ezen a részen a patakot nem lehetett volna megkülönböztetni valamelyik elbűvölően zúgó, földi csermelytől. A víz azt dalolta, annyi füst és háború, korom és vér, bűz és gyötrelem után: minden csermely olyan elbűvölő, mint ez itt.
A habok más-más hangon énekelnek, ahogy a patak átcsilingel a köveken, és a víz aláveti magát a kicsi zugokon, a fű pedig meghajtja fejét, hogy jobban hallja a kánont és a fúgát.
Egy fának vetettem a hátamat. Ilyen lehetne a barackfa, ha örökké virulhatna, egyszerre virágozva és gyümölcsözve, örök bőségben olvasztva össze a két ciklust, és az ágak nem az alázattól hajlottak meg, hanem az illatos áldozat pompájától. A remegő virágszirmok sűrűjében apró madarak cikáztak, a madarak fölött éteri angyalok szállongtak, áttetsző, könnyű szellemek, oly légiesek, mint az égbolt ragyogó lehelete.
A templomi freskók paradicsoma; a mozaikok paradicsoma. Épp csak nincs művészet, ami ezt kifejezhetné. Kérdezzék meg azokat, akik megfordultak itt, azokat, akiknek a szíve megállt a műtőasztalon, és a lelkük a magasba szállt, hogy aztán innen küldjék vissza az anyagba. Ezt nem lehet kifejezni.
A hűvös, édes levegő rétegenként hántotta le ruhámról a szennyet és a kormot.
Mint aki lidércnyomásból ocsúdik, úgy kaptam a kendő után. Kivettem a ruhám alól, széthajtogattam, magam elé tartottam.
A kép ott égett a vásznon. Sötét szemét rám szögezte, a vére ugyanolyan lázvörös volt, a bőr árnyalata tökéletes, a térhatás a hologramokéval vetélkedett, bár az arc kifejezése alig észrevehetően változott, ahogy a kendő lebegett a szélben. Nem szakadt el, nem mázolódott szét, semmi sem veszett el belőle. Elakadt a lélegzetem, a szívverésem veszélyesen felgyorsult. Arcom átforrósodott a vértől. Nem csukta be barna szemét, amikor ráborult az arcára a vékony patyolat. Úgy rémlett, a kép közeledik hozzám. Majdnem rémülten kapkodva hajtottam össze, és újra elrejtettem, ezúttal az ingem alá. Alig találtam a megfelelő gomblyukakat. Az ingemnek nem esett baja. A kabátom koszos volt, nagyjából ép, de az összes gomb eltűnt róla, még az ujjáról is, amelyeknek tulajdonképpen már nincsen rendeltetésük, csak díszítésnek varrják oda őket. Lenéztem a cipőmre. Megrepedezett, felhasadozott, az imádság tartotta össze. Milyen furcsának, milyen valószínűtlennek tetszett ez a drága bőrből varrott divatos holmi, mennyire nem hasonlított semmire, amivel az utóbbi időben találkoztam. Szirmok hullottak a hajamra. Amikor lesöpörtem őket, rózsaszínfehér záporként lepték el nadrágomat és cipőmet.
– Memnoch? – Körülnéztem. Hol lehet? Egyedül lennék? Messze távol a boldog lelkek menete vonult a hídon át. Valóban kitárult és csukódott a kapu, vagy ez csak káprázat volt? Balra néztem, az olajfák kis ligetére, és megláttam köztük egy alakot, akit először nem ismertem fel, aztán észbe kaptam, hogy Memnoch az, mint Átlagember. Mozdulatlanul állt, komoran, elszántan nézett. Majd magasodni, szélesedni kezdett, irdatlan fekete szárnyat, hasított körmű lábat növesztett, és az angyalarc úgy izzott, akár az élő fekete gránit. Memnoch, az én Memnochom, a Memnoch, akit ismertem, ismét a démon alakjában. Nem riadoztam, nem takartam el az arcomat. Higgadtan tanulmányoztam felsőtestének részleteit. A palást a hasított körömben végződő, fertelmesen torz lábra borult, de a kar és a kéz a régi volt: az angyal gyönyörű karja és keze. A haja is ugyanaz a lobogó sörény, csak most hollófekete. A Kertben ő volt az egyetlen színtelen, sötét folt, aki, legalábbis az én szememben, tömörnek látszott.
– Disputánk egyszerű – mondta. – Vagy még mindig nem érted? – Összecsukta fekete szárnyát, amelynek csúcsa előregörbült a teste mellett, hogy ne karcolja a földet, és felém indult. Borzalmasan groteszk volt, ahogy az állatias kocogás gúnyolta a tökéletes fejjel koronázott tökéletes testet. A fogoly angyal, a gonoszság ember alkotta rémképének börtönében.
– Hát itt vagy – mondta, és lassan, nehézkesen letelepedett a földre. Szárnya ismét eltűnt, mert úgyse fért volna el ülő helyzetben. Arca akkor is megmaradt derűsnek, ha testét bozontos kecskeláb hordozta. Nem látszott sem keményebbnek, sem szelídebbnek, sem bölcsebbnek, még csak kegyetlenebbnek sem, mert most nem csillámló húsból volt, hanem fekete sötétségből faragták.
– Látod – mondta –, ezt tette Ő. Hányszor elmondta: „Memnoch, a világegyetemben mindent elhasználnak... mindennek haszna van... érted?” Aztán lejött, szenvedett, meghalt, és feltámadt a halálból, hogy szentesítse az emberi szenvedést, ereklyetartóba zárja, mintha lenne értelme, és a szenvedés értelme a megvilágosodás, a lélek felsőbbrendűsége.
Csakhogy a szenvedő és meghaló Istent – legyen az a sumer Tammúz, vagy a görög Dionüszosz, vagy bármely másik isten, akinek halála és szétmarcangoltatása megelőzte a Teremtést – az ember találta ki! Olyanok agyában született meg, akik nem tudták felfogni, hogy a semmiből valami lehessen, és még csak ne is követeljen áldozatot. A fiatal emberiség a maga kezdetlegességében el sem tudta képzelni a tökéletességet, ezért kiagyalta a meghaló Istent, akinek véráldozatából az első ember született, így hát Isten beleojtotta önmagát az emberi mítoszokba, és így próbálta megmagyarázni oly dolgok jelentését, amelyeknek talán nincs is jelentése.
– Igen.
– Hol volt az Ő áldozata a világ teremtésében? – kérdezte Memnoch. – Nem Ő volt Tiámat, akit Marduk kettéhasított. Nem Ő a feldarabolt Ozirisz! Mit adott fel Ő, a mindenható Úristen, mit áldozott fel, hogy megteremtse az anyagi világegyetemért? Nem emlékszem, hogy bármi is elvétetett volna tőle! Hogy belőle szakadt ki a világegyetem, ez igaz, de nem emlékszem, hogy ettől kisebbedéit volna! Nem emlékszem, hogy bármiben megrövidítette, megcsonkította volna az anyagi teremtés! Ugyanaz az Isten maradt a bolygók, a csillagok megteremtése után! Sőt még meg is nőtt, vagy legalábbis nagyobbnak látszott angyalainak szemében, akik a Teremtés változó vetületeinek hozsannáztak! A kibontakozó fejlődés útja még szebbé, még hangsúlyosabbá tette teremtői voltát!
Ám megtestesülésével azokat a mítoszokat utánozta, amelyeket az emberek koholtak, mikor megpróbálták szentesíteni a szenvedést, és el akarták hitetni magukkal, hogy a történelem nem valami céltalan iszonyat, hanem van értelme. Alámerült az ember alkotta vallásokba, isteni kegyelmével áttüzesítette képeket, és halálával megszentelte a szenvedést, holott az Ő teremtésében nem szentség a kín.
– Vértelen Teremtés volt, áldozat nélkül – mondtam. A hangom lehetett tompa, ám elmém még sose volt éberebb. – Te ezt mondod. Ám Ő azt hiszi, hogy a szenvedés a legnagyobb szentség, vagy az lehet. Semmi se megy kárba, mindennek megvan a maga haszna.
– Igen. Nekem viszont az a véleményem, hogy ő beillesztette a világmindenségbe ezt a szörnyű fogyatékosságot – az emberi kínt, a nyomorúságot, a képességet a kimondhatatlan méltánytalanságok tűrésére – és az emberek legsötétebb babonáinak felhasználásával keresett neki helyet.
– De mi történik, mikor meghal az ember? Akik hisznek benne, rátalálnak az alagútra, aztán pedig a fényre és azokra, akiket szeretnek?
– Azokon a helyeken, ahol az emberek békében és bőségben élhettek, általában így történik. Ők gyűlölködéstől és nehezteléstől béklyózatlanul szárnyalnak föl, egyenesen az égbe. Továbbá megtalálják az egyenes utat azok is, akik hisznek benne vagy tanításaiban.
– Mert azok megvilágosodtak.
– Igen, és Ő ennek örvendezik, mert mennyei birodalmát még szebbé, gazdagabbá, nagyobbá teszik a föld minden pontjáról érkezett lelkek.
– Ám a pokol sem lesz kisebb.
– A pokol annyival nagyobb a mennyországnál, hogy az már nevetséges. Mutass egy olyan helyet az Ő bolygóján, ahol sose volt öngyilkosság, igazságtalanság, üldözés, kínzás és háború! Megkeseredett, megzavarodott növendékeim száma napról napra nő. Vannak olyan ínséges és irtózatos időszakok, amikor szinte senki se találja meg a mennybe az egyenes utat.
– Öt pedig nem érdekli.
– Nem. Azt mondja, az értelmes lények szenvedése olyan, mint az enyészet, mert a rothadás trágyázza a televényt a lélek fejlődéséhez! Lenéz abból a gőgös magasságból a mészárlásra, és nagyszerűséget lát. Férfiakat és asszonyokat lát, akik sohasem szeretnek annyira, mint mikor elveszítik a szeretteiket, sohasem szeretnek annyira, amikor holmi elvont istenképzet nevében áldozatot hoznak embertársaikért, sohasem szeretnek annyira, mint mikor a hódító hadsereg a földdel teszi egyenlővé az otthont, elhajtja a nyájat, és lándzsahegyre tűzi a csecsemőket.
Igazolás? A Természet! Amit Ő teremtett! Ha e megsebzett, megszomorított lelkeknek előbb az én kezembe kell esniük, és el kell szenvedniük pokolbéli iskolámat, annál dicsőbbek lesznek!
– A te munkád viszont egyre nehezedik.
– Igen és nem. Győzelemre állok. Ám az Ő feltételeivel kell győznöm. A pokol a szenvedés helye. De ne kapkodjunk. Nézd csak meg, mit művelt Ő!
Mikor feltörte a Seol kapuit, mikor leszállt a Seol homályába, mint Tammúz isten a sumer pokolba, a hozzá sereglő lelkek látták megváltó áldozatát, kezének-lábának sebét, tudták, hogy érettük kellett halnia, ami persze rögtön értelmet adott az ő gyötrelmeiknek. Persze hogy seregestül követték őt a mennybe, hiszen rádöbbentek, hogy mégis volt célja a szenvedésüknek!
De volt-e? Szentté teheted-e a természet körforgását annyival, hogy megmártod benne isteni énedet? Elég az?
Mi van azokkal a lelkekkel, amelyek a keserűségtől hervadnak, amelyek sose bontanak szirmot, mert legázolják őket a katonák, mi van a kimondhatatlan igazságoktól eltorzított, megnyomorított lelkekkel, akik átkozódva lépnek át az örökkévalóságba, mi van az egész modern világgal, amely annyira megharagudott Istenre, hogy úgy átkozza Jézus Krisztust és magát az Istent, ahogy Luther tette, ahogy Dora tette, ahogyan te tetted, és mindnyájan tettétek?
A huszadik század végének emberei egy pillanatra sem szűntek meg hinni az Istenben. Hiszen épp azért gyűlölik, azért neheztelnek és dühöngnek rá! Úgy érzik... úgy érzik, hogy...
– Magasabbrendűek nála – mondtam halkan. Tisztában voltam vele, hogy olyan szavakat mond, amelyeket én mondtam Dorának. Gyűlöljük Istent. Gyűlöljük őt.
– Igen – mondta. – Igen, magasabbrendűnek érzitek magatokat.
– Te is magasabbrendűnek érzed magad.
– Igen. Én nem mutogathatom a pokolban az Ő sebeit. Nem nyerhetem meg velük azokat a keserű, dühös áldozatokat. Olyan kínokat szenvedtek el, amelyeket Ő el sem tud képzelni. Annyit mondhatnék nekik, hogy az Ő nevében égették meg őket élve, boszorkányság vádjával a dominikánus atyák. Vagy hogy mikor családjukat, törzsüket, falvaikat elpusztították a spanyol katonák, az is nagyon helyesen történt, mert azŐ vérző sebei voltak a lobogón, amelyet a hódítók hoztak át az Újvilágba. Mit gondolsz, kit juttatna ki a pokolból a tudás, hogy mindez Isten jóváhagyásával történt? Ki szárnyalhatna az égig, egyetlen cseppnyi keserű fájdalom nélkül?
Ha ezzel kezdeném iskolázásukat – meghalt érted –, mit gondolsz, meddig tartana a lélek kiművelése a pokolban?
– Azt még nem mesélted, hogy mi a pokol, vagy hogy miként tanítod őket.
– A magam módján vezetem, erről biztosíthatlak.
Trónusa fölé állítottam az én trónszékemet, ahogy a költők és a Szentírás szerkesztői mondják, mert tudom, hogy a lelket nem a szenvedés juttatja fel az égbe, hogy Isten megértése és elfogadása sose igényelt böjtöt, korbácsot, megfeszítést, halált. Tudom, hogy az emberi lélek a természet fölé emelkedett, és ehhez nem kellett más, mint hogy legyen szeme a szépségre! Jób a szenvedések előtt és a szenvedések után is Jób volt. Mi olyanra tanította a szenvedés Jóbot, amit ne tudott volna előtte is?
– Akkor mit használsz helyette a pokolban?
– Hát nem azzal kezdem, hogy az Isten számára az emberi szem egyformán tükrözi a Teremtés tökéletességét akkor is, ha iszonyattal tekint egy megcsonkított testre, és akkor is, ha békésen szemlélődik egy kertben.
Isten ragaszkodik hozzá, hogy ennyiről van szó. Az Ő elképzelése a tökéletességről, Lestat, azonos a te Sötétlő Erdőddel. Ugyanabból a magból hajtott ki, csak én nem látom, én, Memnoch, a Sátán. Együgyű vagyok, mint egy angyal.
– Akkor hogy küzdesz ellene a pokolban, mégis kiharcolva a mennyországot a kárhozottaknak? Hogy?
– Mit gondolsz, mi a pokol? – kérdezett vissza. – Már nyilván van róla valamilyen feltételezésed.
– Leginkább az lehet, amit mi purgatóriumnak hívunk – mondtam. – Mint a csatatéri disputátokból leszűrhettem, mindenki alkalmas a megváltásra. Tehát mit kell elszenvedniük a lelkeknek a pokolban, hogy érdemesek legyenek az üdvösségre?
– Szerinted mit kell szenvedniük?
– Nem tudom. Félek. Oda megyünk, ugye?
– Igen, de szeretném tudni, mire számítasz.
– Nem tudom, mire számítsak. Azt tudom, hogy azoknak, akik – mint én – megfosztottak másokat az élettől, szenvedniük kell érte.
– Szenvedni vagy fizetni?
– Mi a különbség?
– Nos, tételezzük fel, hogy alkalmad lenne megbocsátani Magnusnak, a vámpírnak, aki rád hozta ezt, tételezzük fel, hogy itt áll előtted, és azt mondja: „Bocsáss meg, Lestat, amiért kitéptelek halandó életedből, és kirekesztettelek a természetből, amiért olyanná tettelek, hogy véren kell élned. Tégy velem, amit akarsz, hogy megbocsáthass nekem.” Mit tennél?
– Rossz példát választottál – feleltem. – Nem is tudom, haragszom-e még Magnusra. Szerintem nem is tudta, mit csinál. Nem érdekel Magnus. Bolond volt, óvilági szörnyeteg volt. Valamilyen személytelen, torz ihletből indított el az Ördög Útján. Már nem is gondolok rá. Nem foglalkoztat. Ha bocsánatot kellene kérnie valakitől, akkor kérjen a halandóktól, akiket megölt, míg létezett.
Volt a tornyában egy pincebörtön, tele halott ifjakkal, akik rám hasonlítottak. Ezeket Magnus nyilván valamilyen próba céljából hurcolta oda, aztán beavatás helyett inkább megölte őket. Máig emlékszem rájuk. Ez is a tömeggyilkosság egyik formája. Hegyekben a fiatal hullák, mindegyik szőke, kék szemű. Fiatalok, akiket megfosztottak az élet lehetőségétől, és magától az élettől. Bocsássanak meg Magnusnak ők. Nyerje el külön-külön mindegyikük bocsánatát.
Ismét reszketni kezdtem, ismét elfogott az ismerős harag. Hogy haragudtam és hányszor, ha mások a szememre vetették tetszelgő vérbűneimet, amelyeket halandó férfiakon és asszonyokon követtem el. És gyermekeken. Magatehetetlen gyermekeken.
– És te? – kérdezte Memnoch. – Mit gondolsz, neked mit kellene tenned, hogy a mennybe juss?
– Úgy látom, az is elég lenne, ha neked dolgoznék – feleltem kihívón. – Abból, amit mondtál, legalábbis erre következtetek. Bár tulajdonképpen még nem tájékoztattál, hogy miket is csinálsz. Meséltél a Teremtésről meg a Passióról, a te utadról meg az övéről, leírtad, hogyan harcolsz ellene a földön, aminek a velejáróit nagyon jól el tudom képzelni, lévén, hogy mindketten szenzualisták vagyunk, és a hús bölcsességében hiszünk.
– Ámen.
– De nem kaptam alapos ismertetés arról, hogy mit művelsz a pokolban. És hogyan állhatsz győzelemre? Gyorspostával küldöd neki a lelkeket?
– Gyorsan és visszaküldhetetlenül – mondta. – De most nem a neked tett ajánlatomról beszélünk, vagy az én földi harcomról ellene. Azt kérdezem én tőled: azok után, amit láttál, mit gondolsz, milyen lehet a pokol?
– Félek válaszolni. Mert nekem ott a helyem.
– Sose féltél te igazán semmitől. Halljam. Mondjál valamit. Mit gondolsz, milyennek kell lennie a pokolnak, mit kell elszenvednie egy léleknek, hogy méltó legyen a mennyek országára? Elég annyit mondania: „Hiszek Istenben”, vagy „Hiszek Jézus szenvedéseiben”, vagy „Bánom a bűneimet, Istenem, mert téged sértettelek meg velük”, vagy „Bocs, a földön nem nagyon hittem benned, de most már tudom, hogy vagy; elég egy pillantás erre a pokoli helyre, és máris kész vagyok. Soha többé nem tennék olyanokat, úgyhogy vigyél csak fel gyorsan az égbe!”
Nem válaszoltam.
– Menjen csak fel mindenki az égbe? – sürgetett Memnoch. – Muszáj mindenkinek mennie?
– Nem, az nem lehet – mondtam. – A magamfajták nem, azok sem, akik megkínoztak és megöltek másokat, azok sem, akik tudatosan okoztak annyi bajt mint egy járvány, egy tűzvész, egy földrengés, vagyis elemi csapással felérő vagy azt felülmúló szenvedést zúdítottak embertársaikra. Az nem lehet, hogy ezek is csak úgy felszálljanak az égbe! Addig nem, amíg nem fogják fel, mit műveltek! Semmi idő alatt pokol lenne a mennyországból, ha minden önző, kegyetlen, gonosz lelket bebocsátanának a kapun. Nem akarok a föld megátalkodott szörnyetegeivel találkozni a mennyekben! Ha ez ilyen könnyen megy, akkor a földi szenvedés rohadtul közel van ahhoz, hogy...
– Mihez van rohadtul közel?
– Hogy megbocsáthatatlan legyen – súgtam.
– Mi lenne megbocsátható, annak a léleknek a szempontjából, aki értetlen kínok között halt meg? Aki tudta, hogy Istent nem érdekli?
– Nem tudom – mondtam. – Amikor leírtad a Seol választottait, az első milliót, akiket bevezettél a mennyei kapun, nem bűnbánó szörnyetegekről beszéltél, hanem olyanokról, akik megbocsátották az Istennek az igazságtalan világot.
– Így van, ezt tettem. Ezt találtam. Ezt vihettem magammal kétségek nélkül a mennyei kapuhoz.
– De te kizárólag olyan emberekről beszéltél, akik Isten igazságtalanságának estek áldozatul. Egy szót sem ejtettél a bűnösökről, az olyanokról, mint én. A törvényszegőkről. Azokról, akik az igazságtalanságokat elkövették.
– Nem gondolod, hogy nekik is megvan a maguk története?
– Lehetnek köztük, akiknek van mentsége: ostobaság, együgyűség, a felsőbbség félelme, mit tudom én. Ám sok-sok gonosztevőnek olyannak kell lennie, amilyen én vagyok. Tudják, mennyire rosszak, de nem érdekli őket. Azért teszik, amit tesznek... mert szeretik. Én szeretek vámpírokat csinálni. Szeretek vért inni. Szeretek ölni. Mindig szerettem.
– Valóban ezért iszod a vért? Mert szereted? Nem azért, mert olyan tökéletes, természetfölötti gyilkológéppé tettek, amely örökké szomjazza a vért, és egyedül a vér tartja életben? Mert kitépett az életből és az éjszaka tündöklő gyermekévé tett az igazságtalan világ, amely ugyanannyira nem törődött veled, mint bármelyik párizsi csecsemővel, aki éhen halt azon az éjszakán?
– Nem keresek mentséget arra, hogy mit teszek, és ki vagyok. Ha azt képzeled, hogy ezt teszem, ha ezért akarsz társadnak a pokol irányításában vagy az Isten vádolásában... akkor nem a megfelelő személyt választottad. Megérdemlem, hogy fizessek azért, amiért elraboltam az emberektől. Hol vannak azoknak a lelkei, akiket megöltem? Készen álltak vajon az üdvösségre? Pokolra kerültek? Elvesztették-e az egyéniségüket, és ma is ott pörögnek a forgószélben a menny és a pokol között? Mert láttam, hogy vannak ott lelkek, olyanok, akik még egyikhez sem találtak utat.
– Igen, ez igaz.
– Küldhettem lelkeket a forgószélbe. Magam vagyok a kapzsiság és a könyörtelenség. Úgy habzsoltam fel a meggyilkoltakat, mint a lakomát. Ezt nem igazolhatom.
– Gondolod, hogy én igazolni akarom? – kérdezte Memnoch. – Kerestem-e mentséget bármilyen erőszakra? Miből hiszed, hogy azt szeretném, ha magyarázgatnád és mentegetnéd a tetteidet? Netán mentegettem valakit, aki szenvedést okozott másoknak?
– Nem, nem tetted.
– Nos, tehát?
– Mi a pokol, és hogy tudod irányítani? Nem akarod, hogy az emberek szenvedjenek. Mintha még azt se akarnád, hogy én szenvedjek. Nem mutogathatsz Istenre, nem mondhatod: Ő jóvá tesz mindent! Ezt nem teheted, hiszen az ellensége vagy. Akkor hát mi a pokol?
– Milyennek gondolod? – ismételte meg a kérdést. – Mit tartanál erkölcsileg igazolhatónak... mielőtt elutasítasz? Mielőtt elmenekülsz tőlem? Miféle pokolban tudnál hinni, és – ha az én helyemben lennél – miféle poklot teremtenél?
– Olyan helyet, ahol az emberek megértik, mit tettek másokkal; ahol szembe kellene nézniük minden apró részlettel, hogy soha, de soha ne kövessék el ismét; olyan helyet, ahol a lelkek a szó szoros értelmében megújulnak annak tudásától, hogy mit cselekedtek rosszul, mivel kerülhették volna el a rossz cselekedeteket, és mit kellett volna tenniük helyette. Majd mikor megértik, ahogyan a Seol választottairól mondtad, majd mikor nemcsak Istennek tudnak megbocsátani ezért az egész kuplerájért, de maguknak is a kudarcaikért, az ocsmány, dühös indulataikért, a gyűlölködésükért és az aljasságukért, amikor fenntartás nélküli megbocsátással szeretnek mindenkit, egyedül akkor lesznek érdemesek a mennyek országára. A pokol az a hely legyen, amely ráébreszti őket tetteiknek következményeire, ugyanakkor irgalmasan megérteti velük a saját mérhetetlen tudatlanságukat.
– Pontosan. Hogy átérezzék a másoknak okozott szenvedést, és felismerjék a tudatlanságukat, hogy megbocsássák, amiért tudatlanságban tartották őket, megbocsássanak áldozataiknak, Istennek és maguknak.
– Igen, ez lenne a pokol. Az kioltaná belőlem a dühöt, a felháborodást. Nem ráznám többé az öklömet, ha megbocsáthatnék Istennek, másoknak és magamnak.
Memnoch hallgatott. Kezét karba fonva ült, szemét tágra nyitotta. Sötét, sima homloka alig párásodott be a nyirkos levegőtől.
– Ez a pokol, ugye? – kérdeztem bátortalanul. – Egy olyan... egy olyan hely, ahol megérted, mit tettél a másikkal... ahol felismered a másoknak okozott szenvedést!
– Igen, és ez rettenetes. Én teremtettem, és én irányítom, hogy meggyógyítsam az igazak és a gonoszok lelkeit, azokét, akik szenvedtek, és azokét, akik kegyetlenkedtek. A pokolnak egyetlen leckéje van, és az a szeretet.
Féltem. Annyira féltem, mint amikor Jeruzsálembe mentünk.
– Ő szereti a lelkeimet, amikor hozzá mennek – mondta Memnoch. – Mindegyikben az Ő útjának igazolását látja!
Keserűen mosolyogtam.
– Neki a háború fenség, a járvány olyan, mint királyi bíbor az Ő szemeinek előtte, és minden önfeláldozás az Ő dicsőségét magasztalja! Mintha csak Őtette volna! Számokkal próbál lehengerelni. A kereszt nevében több aljasságot követtek el a földön mint a többi ügy, jelkép, filozófia vagy hit nevében együttvéve!
Én pedig olyan villámgyorsan ürítem ki a poklot azzal, hogy megmondom az igazat az emberi szenvedésről, az emberi tudásról, az emberi cselekvés kívánatos útjáról, hogy lelkeim szakadatlan áradatban zúdulnak be a mennyország kapuján.
No és mit gondolsz, ki érzi kijátszottabbnak magát, mikor belép a pokolba? Ki dühösebb és engesztelhetetlenebb? A haláltábor gázkamrájában elpusztult gyermek, vagy a könyék véres harcos, akinek azt mondták, ha irtja az állam ellenségeit, megváltja a jegyét a Valhallába, a mennybe vagy a paradicsomba?
Nem feleltem. Némán ittam minden szavát.
Memnoch előrehajolt, még feszültebb figyelmet parancsolva, és közben ott, előttem változott át Sátánból, a kecskelábú, hasított körmű ember-dúvadból Memnoch angyallá, a jellegtelen, bő köntösbe burkolt, szép szemű Memnochhá, aki összevonja arany szemöldökét.
– A pokol az a hely, ahol helyrehozom a dolgokat, amelyeketŐ elrontott – mondta. – A pokol az a hely, ahol újrateremtem azt a lelkiállapotot, amely létezhetne, ha nem pusztította volna el a szenvedés! A pokol az a hely, ahol megtanítom az embereknek, hogy lehetnek jobbak, mint az Isten!
A pokol az én büntetésem is, amiért pöröltem vele. Oda kell mennem, és segítenem kell a lelkeknek, hogy elvégezhessék futásukat az általa kijelölt úton. Ott kell élnem velük, mert ha nem segítek nekik, nem tanítom Őket, talán sose szabadulnak!
De a pokol nem a csataterem.
Az én csataterem, Lestat, a föld. Nem a pokolban tusakodom vele, hanem a földön. Járom a világot, és igyekszem lerombolni minden intézményt, amelyet Ő emelt az önfeláldozás és a szenvedés, az erőszak, a kegyetlenség, a rombolás igazolására. Kivezetem a férfiakat és a nőket a templomokból, hogy táncoljanak, daloljanak, igyanak, gátlások nélküli szerelemmel ölelkezzenek. Elkövetek minden tőlem telhetőt, hogy meglássák az Ő vallásainak szívében az igazságot! Igyekszem megsemmisíteni az elburjánzott hazugságokat, amelyeketŐ megtűr a kibontakozó világmindenségen!
Ő az egyetlen, aki büntetlenül gyönyörködhet a szenvedésben! Azért, mert Isten, és nem tudja, mit jelent a szenvedés. Sose tudta. Olyan lényeket teremtett, amelyek lelkiismeretesebbek és jóságosabbak mint Ö. Akkor jön majd el a végső győzelem napja minden gonoszság felett, ha őt egyszer s mindenkorra letaszítják a trónusáról, leszaggatják róla a titkok fátyolát, félredobják, elfelejtik, sutba vágják, és a szeretet lesz az egyetlen jó, igazság és erkölcs!
– Ezt próbálják, Memnoch! – mondtam. – Erre törekszenek! Ezt értik az alatt, hogy gyűlölik őt! Dora is így értette, mikor azt mondta: „Kérdezd meg tőle, miért engedi ezt!” Ezért szorította ökölbe a kezét!
– Tudom. Mármost akarsz-e segíteni a harcomban őellene és a Keresztje ellen?
Eljössz-e velem a földről az égen át a fájó tudás mocskos poklába, amely az Ő szenvedésének rögeszméjétől szennyes? Nem az egyik helyen szolgálsz nekem, nem a másikon, nem is a harmadikon, hanem mindháromban egyszerre. Hozzám hasonlóan te is hamarosan rájöhetsz, hogy a menny épp olyan elviselhetetlen, mint a pokol. Épp az az üdvözült boldogság fog hajszolni, hogy jóvá tedd az Ő gonoszságát. Keresni fogod a poklot, hogy kiemelhesd azokat a tévelygő, megkínzott lelkeket a futóhomokból, és segíthess feljutniuk a fénybe. A fényben sem feledkezhetsz meg róluk! Ezt jelenti az én szolgálatom.
Egy pillanatra elnémult, aztán megkérdezte:
– Van bátorságod a látásához?
– Látni akarom.
– Figyelmeztetlek, hogy az a pokol!
– Még csak most kezdem elképzelni...
– Nem lesz örök. Eljön a nap, amikor vagy a világot robbantják szét az Ő halandó rajongói, vagy minden ember alázatos megvilágosodottként szenderül jobblétre, és egyenesen megy az Ő kebelére.
A tökéletes világ vagy az elpusztított világ, vagy az egyik, vagy a másik – egy napon véget ér a pokol. Akkor én is visszatérek a mennyekbe, és az lesz létezésem óta, az idők kezdete óta az első pillanat, amikor örülök, hogy ott maradhatok.
– Vígy magaddal a pokolba, kérlek! Most akarom látni. Megsimogatta a hajamat, aztán a két tenyerébe fogta az arcomat. Dédelgetően meleg és sima volt a bőre. Mélységes nyugalom lett úrrá rajtam.
– Hányszor volt már – mondta –, hogy csaknem megszereztem a lelkedet! Láttam, mikor csaknem kipattant a testedből, ám az erős természetfölötti hús, a természetfölötti agy, a hérosz bátorsága mégis egyben tartotta a szörnyet; a lélek pedig lobbant egyet, és egyenletesen égett tovább, számomra elérhetetlenül. Most pedig pillanatok alatt ragadlak magammal oda, ahol eldöntheted, jössz-e, mész-e, abban a reményben, hogy kibírod, amit látni fogsz, hallani fogsz, és utána velem tartasz, a segítőm leszel.
– Volt idő, mikor lelkem, kikerülve téged, kikerülve a forgószelet, fölszárnyalhatott volna a mennybe?
– Hogy gondolod?
– Emlékszem... egyszer, mikor még éltem...
– Igen?
– Egy arany pillanatra, amikor jó barátommal, Nicolas-val iszogattunk és beszélgettünk Franciaországban, a falusi kocsmában. Akkor jött el az az aranypillanat, amikor minden elviselhetőnek látszott, és úgy tűnt, szépségén nem vehet erőt semmilyen volt vagy leendő szörnyűség. Le is írtam; írásban próbáltam felidézni. Volt egy pillanat, amikor meg tudtam volna bocsátani mindent, két kézzel tékozoltam volna magamat, pedig még nem is léteztem talán; valahogy kívül esett rajtam minden, amit láttam. Nem is tudom, talán ha abban a pillanatban jön el értem a halál...
– De a félelem jött, a félelem, mikor rádöbbentél, hogy még ha meg is halnál, akkor se értenél semmit, és lehet, hogy nincs is semmi...
– Igen, és most valami még rosszabbtól félek. Attól, hogy létezik valami, a semminél is rosszabb.
– Igazad van, ha ezt gondolod. Nem kell hüvelykszorító, szög vagy tűz, hogy az ember áhítsa a halált. Képzeld csak el, amint azt kívánod, hogy bár sose születtél volna meg.
– A fogalmat ismerem, és félek, hogy az érzést is megismerem ismét.
– Bölcsen is teszed, ha félsz, pedig még sose voltál készebb arra, amit most fogok feltárni előtted.

 

 

Huszonegy

 

Ahol a szél elérte a sziklás mezőt, az iszonyú röpítő erő ellanyhult, és végre kidobta magából a szabadulni akaró, vergődő lelkeket, akik emberi alakot öltve döngették a pokol kapuját, vagy rimánkodva ténferegtek az észveszejtően magas falak alatt, amelyek mögött tüzek lobogtak.
A hangok belevesztek a szél süvöltésébe. Ember formájú lelkek tusakodtak és verekedtek, mások úgy bóklásztak, mintha valami elvesztett apróságot keresnének, aztán felemelték karjaikat, és engedték, hogy a forgószél visszaszippantsa őket.
Egy sápadt, sovány asszonykísértet kitárta karjait, hogy magához vonjon egy csapat kisded lelket, amelyek között olyan aprók is voltak, akik még járni sem tudtak. Az eltévedt gyermekszellemek szívet tépőn sírdogáltak.
Közelebb húzódtunk a kapuhoz. A keskeny boltív olyan feketén és fényesen ragyogott, mintha középkori mesterek csiszolták volna ónixból. A levegő sűrű volt a halk, reszketeg sírástól. Mindenfelől szellemkezek nyúltak utánunk; a susogás úgy felhozott, mint a legyek a csatatéren. Kísértetek cibálták a hajamat és a kabátomat.
Segíts, engedj be, légy átkozott, átkozott, vigyél vissza, szabadíts meg, légy átkozott örökre, átkozott, segíts, segíts... a susogás harsogássá dagadt.
A bejárat nem is kapu volt, hanem kapuboltozat.
A végénél álltak a tömörebbnek, határozottabb körvonalúnak, színesebbnek tűnő, de azért még mindig áttetsző Segítő Holtak, akik integettek az eltévedt telkeknek, néven szólították őket, belekiáltották az üvöltő szélbe, hogy miért kell megtalálniuk a befelé vezető utat; hogy ez nem a kárhozat.
Fáklyákat tartottak a magasba; lámpák égtek a fal tetején. Az égen villámok cikáztak, és az a hatalmas, titokzatos szikrazápor hullott, ami a modern és a régi ágyútűz velejárója. Puskapor- és vérszagú volt a levegő.
A lángok újra és újra fellobbantak, mintha egy hajdani kínai uralkodó tartana tűzijátékot, aztán visszahömpölyödött, és mindent elborított a fekete, híg, anyagtalan sötétség.
– Gyertek be, gyertek be! – énekelték a Segítő Holtak, a Rogeréhez hasonlóan határozott vonalakkal rajzolt, formás, arányos kísértetek, férfiak, nők, gyerekek, öregek, akik minden idők és minden nemzetek öltözékeit viselték; mind áttetszők voltak, ám azért erőteljesek, és mindegyik a mögöttünk tátongó völgy felé nyújtogatta a kezét, úgy próbálták felsegíteni a vergődőket, az átkozódókat, a zihálókat. Segítő Holtak Indiából selyemszáriban, Egyiptomból patyolatban, rég elmúlt királyságokból drágaköves udvari díszköntösben. Ruhák az egész világból, tollas ékességek, amiket mi vadnak mondunk, sötét reverendák, öngerjesztett képek a legkezdetlegesebbektől a legrafináltabbakig.
Kapaszkodtam Memnochba. Gyönyörű volt ez a minden korból és nemzetből összeállt sokaság, vagy félelmetes? A meztelenek, a feketék, a fehérek, az ázsiaiak, akik magabiztosan mozogtak az eltévelyedett lelkek között!
Még járni is fájt ezen a földön, a kagylóhéjakkal teleszórt, kövekkel elegyes, üszkös márgán. Miért van ez? Miért?
A földet szakadékok szabdalták, mélyükben füstösen gomolygott a homály. A meredélyek tetején kopár sziklák hasogatták az eget.
Ajtókból hunyorgott a fény; a kopár falakról nyaktörő lépcsők vezettek olyan völgyekbe, amelyeket csak sejthettem, vagy vértől vörösen gőzölgő patakokhoz.
– Memnoch, segíts! – suttogtam. Nem mertem elengedni a kendőt. Nem foghattam be egyszerre mindkét fülemet. A vonítás úgy hasogatta a lelkemet, mint a fejsze. – Memnoch, ez elviselhetetlen!
– Mi mind segítünk neked! – kiáltották az aggodalomtól nagyra nyílt szemű Segítő Holtak, akik fürtökben csüngtek rajtam, hogy ölelgessenek és összecsókoljanak. – Megjött Lestat! Itt van Lestat! Memnoch visszahozta! Gyere a pokolba!
Egymásba vágó hangok erősödtek, halkultak, mintha sokaság mondaná kánonban a rózsafüzért. Dallá olvadó hangok.
– Szeretünk téged!
– Ne félj! Szükségünk van rád! Maradj velünk! Rövidítsd meg az időnket!
Még a rémítő, vörös fényben, az eget bevilágító robbanásokban, a csípős füstszagban is éreztem gyengéd, vigasztaló cirógatásukat.
– Memnoch! – Belekapaszkodtam fekete kezébe, hogy vezessen. A Sátán arca zárkózott volt, tekintete szigorúan söpört végig a birodalmán.
Alattunk, ott, ahol meghasadt a hegy, a végtelenbe nyúló lapályon holtak bolyongtak és pöröltek, síró, tévelygő, keresgélő, rémült szellemek. Volt, aki ment a Segítő Holtak után, akik összeterelték, vezették, vigasztalták őket, volt, aki eszeveszetten futkosott, mintha menekülni akarna, holott csak körözött reménytelenül a lelkek sokaságában.
Honnan jött ez a pokoli fény, ez a fenséges és könyörtelen tűz? Ezek a szikrazáporok, váratlanul fellobbanó, vörös lángok, a hulló csillagok a csúcsok fölött?
Üvöltést vertek vissza a sziklák. Lelkek jajgattak és énekeltek. A Segítő Holtak siettek feltámogatni az elesetteket, vagy azokat tessékelték befelé, akik végre eltaláltak valamelyik lépcsőhöz, kapuhoz, barlangszájhoz vagy ösvényhez.
– Legyen átkozott az Isten, legyen átkozott, átkozott! – visszhangzott a hegyekben és a völgyekben.
– Nem igazság, azok után, ami történt!
– Nekem te nem mondhatod meg...
– ...valakinek jóvá kell tennie...
– Gyere, fogom a kezedet! – mondta Memnoch ugyanazzal a szigorú arccal, és gyorsan vezetni kezdett a szirtről, le az ijesztően keskeny és meredek, visszhangzó lépcsőn.
– Nem bírom! – kiáltottam, ám hangomat elvitte a szél. Jobbomat az ingem alá fúrtam, hogy erezzem a kendőt, aztán a ragyásan málladozó sziklához kaptam. Faragás ez a falon? Vagy csak egy másik kéz karmolászta, mikor kapaszkodni próbált? A sikoltozás és a jajveszékelés elhomályosította az eszemet. Akkor már egy másik völgyben jártunk.
Vagy világ volt, a maga módján ugyanolyan szövevényes és hatalmas, mint a mennyek országa? Mert megszámlálhatatlan torony és boltíves palota volt benne, mind sötétbarna, terrakotta, okkersárga, óarannyal, sőt megfeketedett arannyal cifrázva; a szobákban itt is mindenféle korból és nemzetből származó szellemek vitatkoztak, veszekedtek, verekedtek, sőt énekeltek; voltak, akik úgy ölelték egymást, mint új barátok, kik egymásra találtak a bajban, voltak egyenruhás katonák modern és régi háborúkból, nők a Szentföld zsákszerű fekete köntösében, a modern világ lelkei konfekciós eleganciájukban, de porosan, kormosan, úgyhogy minden, ami egykor ragyogott, eltompult a tűz fényében, mintha egyetlen színnek sem lenne szabad túltündökölni a lángok véres dicsőségét. Sírva tapogatták egymás arcát, vagy ökölbe szorított kézzel üvöltöttek a világba a haragjukat.
Lelkek rongyos barna barátcsuhában, apácák keményített fehér főkötőben, fejedelmek puffos ujjú bársonyban, meztelen emberek, akik úgy jártak-keltek, mintha sose ismertek volna ruhát, perkál és régi csipke, foszforeszkáló modern selyem, vastag nejlon, kincstári zöld, fénylő bronzvért, paraszti daróc, méret után varratott, modern gyapjúszövet öltöny, ezüst estélyi; mindenféle színű arc, mindenféle színű haj, széltől tépett; rózsaszín, tar fejű, puha ráncokba gyűrött nyakú öregek térdeltek összekulcsolt kézzel, az éhenhaltak sovány fehér lelkei kutyaként lefetyelték a patakok vizét, míg mások félig lehunyt szemmel ültek, szikláknak vagy göcsörtös fatörzseknek támaszkodva, és énekeltek, álmodoztak, imádkoztak.
Szemem pillanatról pillanatra jobban megszokta a félhomályt. Egyre több részletet láttam, egyre többet értettem. Minden igazi lélek körül tucatnyi alak táncolt, énekelt vagy jajgatott, ám ezek csak képek voltak, amelyeket a lélek vetített ki magának.
Csupán káprázat volt a lángoktól emésztett nő rémalakja az üvöltő lelkeknek, akik a tűzbe vetődve próbálták kimenteni a máglyáról, igyekeztek eltaposni a lángokat, amelyek már belekaptak az asszony hajába. Égetik a boszorkányokat! Égnek mind! Mentsük meg őket! Ó, Istenem, meggyulladt a haja!
A katonák, akik az ágyút töltötték, majd befogták a fülüket, ugyancsak káprázat voltak a térden állva könnyező légiónak, és az a szekercét forgató óriás csupán fantom volt azoknak, akik a felismerés bambaságával meredtek rá.
– Nem bírom... nem bírom nézni!
Öldöklés, kínzás rettentő képei villogtak előttem, olyan forrón, hogy perzselték az arcomat. Fantomokat löktek üstökbe, amelyekben forró szurok rotyogott, meredt szemű katonák estek térdre, egy elfelejtett perzsiai királyság fejedelme, akinek fekete íriszében véresen tükröződtek a lángok, kitárt karral, üvöltve szökkent a levegőbe.
Tiltakozó, kérdő, ocsúdó jajgatás, suttogás. Hangok vékony acélhúrjai ütköztek ki a harsogó gyászénekből, csak bátorság kellett hozzá, hogy valaki meghallja őket:
– ...drágáim, kicsikéim...
– ...a karjaidba, mert te nem, te soha...
– ...egész idő alatt arra gondoltam, és te...
– Szeretlek, szeretlek, szeretlek, igen, és mindig... nem, nem tudtad. Nem tudtad, nem tudtad.
– ...és mindig azt gondoltam, hogy ezt kell, pedig tudtam, éreztem...
– Nem tudtuk! Nem tudtuk!
– ...a bátorság, hogy elforduljak, és azt mondjam, nem... Egyetlen végtelen kiáltásba olvadt az egész:
Nem tudtuk!
Előttem egy mecset szökkent a magasba. Bent sikoltozó emberek takargatták a fejüket, mikor rájuk szakadt a mennyezet. Fülsiketítően dörögtek az ágyúk. Ezek is fantomok.
Nem tudtuk, nem tudtuk, jajgatták a lelkek. A Segítő Holtak patakzó könnyekkel gyűltek köréjük.
– Igen, megértjük, mi megértjük!
– És abban az évben, csak hogy haza mehessek, és vele...
– Igen...
Elbotlottam, mert a lábam beleakadt egy kőbe, és egy csomó katona közé zuhantam, akik négykézláb állva, zokogva kapaszkodtak egymásba, a legyőzöttek – a lemészároltak, az éhen haltak – fantomjai fölött. Egyszerre rázkódtak, és egy hangon sírtak.
Robbanások sorozata hallatszott, olyan, amilyennel csak a modem világ tud előállni: minden robbanás erőszakosabb volt az előzőnél. Az ég kivilágosodott – nappali világosságnak lehetett volna nevezni, ha a nappal lehetne ilyen színtelen és könyörtelen – aztán visszafoglalta magának a vibráló feketeség.
Látható sötétség!
– Segítség, segítsetek ki innen! – sikoltottam, de senki sem hallott, senki sem figyelt fel rám. Memnochot kerestem, de csak egy liftajtót láttam, amelynek két szárnya hirtelen szétcsusszant. Hatalmas, modern szoba tárult ki előttem, pazar csillárok, fényesre kefélt padló, végtelen szőnyegek. Korunk futószalagon gyártott, kemény villogása. Roger futott felém.
Roger, ficsúros eleganciájában. Bordó selyemblézer, méretre varratott, szűk nadrág, parfümös haj, manikűrözött körmök.
– Lestat! – kiáltotta. – Itt van Terry! Mind itt vannak! – Belém kapaszkodott, ugyanezt a rám meresztett szemet láttam a kísértet és a felhabzsolt ember arcában, lélegzete az arcomat legyezte, a szoba füstté vált, Terry elmosódó árnya csimpaszkodott a nyakába, Terry, a hidrogénezett hajával, ámulva eltátott, rózsaszín szájával. Memnoch szárnya lecsapott, elválasztott a házaspártól, a padló roppanva megnyílt.
– Szólni akartam neki a kendőről! – tiltakoztam. Kapálóztam. Memnoch visszatartott.
– Erre!
Az égbolt újabb tüzes szikraesőt ontva megnyílt, a felhők szétrobbantak, a villám a fejünk fölött nyilazott. Szakadni kezdett a jéghideg eső.
– Istenem, Istenem, Istenem! – kiáltottam. – Ez nem lehet a Te iskolád! Istenem! Azt mondom: nem!
– Nézd, nézd!
Roger négykézláb állva, kutyaként forgolódott legyilkolt áldozatai között. Férfiak nyújtották feléje könyörgő karjukat, nők szakították fel a ruháikat, hogy megmutassák sebeiket, a hangzavar félelmetesen fölerősödött, mintha maga a pokol akarna szétrobbanni, és Terry – ugyanaz a Terry – még mindig ott lógott a férje nyakán. Roger a földön hevert, szakadt ingben, mezítláb, körülötte magasba szökkent a dzsungel. Lövések dördültek a sötétségben. Kelepelő automata fegyverek okádták féktelen haraggal a gyilkos lövedékeket. Egy ház fényei villantak elő az iszalag függönyei, a szörnyeteg fák mögül. Roger felém fordult, fel akart tápászkodni, de visszazuhant. Sírt, patakokban folytak a könnyei:
– ...minden tettem a maga módján, Lestat, és én nem tudtam... nem tudtam...
Vérfagyasztóan magasodott föl előttem, csak hogy rögtön visszahulljon a sokaságba, a többiek közé.
Mindenfelé őket láttam. A többieket.
Jelenetek folytak egymásba, hamuszürke színek ragyogtak fel, vagy aludtak ki a zavaros homályban, és a dühösen fortyogó, iszonyú pokolmezőkből itt is, ott is kiemelkedtek a megtisztult lelkek. Dob pergett, valaki velőtrázóan sikoltozott valamilyen elviselhetetlen tortúrától; egyszerű fehér inget viselő embercsoportot vetettek a máglyára, és ők könyörögve nyújtották karjaikat a hőkölő lelkek felé, akik sikoltottak és üvöltöttek a bűntudattól, a rettenetes megértéstől.
– Istenem, Istenem, mindketten elnyertük a bocsánatot! Mi volt ez a hirtelen örvény a mocskos, bűzlő szélben?
Kitárt karú lelkek röppentek a magasba. Ruháik lehullottak, vagy átváltoztak a megváltottak jellegtelen köntösévé. Az alagút megnyílt.
Láttam a fényt, láttam a szellemmiriádokat, amelyek az alagút tökéletes, táguló körében szálltak felfelé a mennyei tündöklésbe, és egy üdvösséges pillanatig, egy áldott, icipici pillanatig az éteri kórus visszhangzóit az alagútban, mintha a görbe fal nem levegőből lenne, hanem tömör anyagból, amelyen lejut az iszonyú szenvedések e völgyébe a ritmus és a szívfájdító szépség.
– Nem tudtam, nem tudtam! – harsogták a hangok. Az alagút bezárult. Ide-oda botladoztam. Itt katonák döfködtek lándzsákkal egy fiatal nőt, míg más alakok sírva próbálták a kínzók és a vonagló megkínzott közé vetni magukat. Ott kicsi kezüket nyújtogató, pufók babák futottak a zokogó apák, anyák, gyilkosok karjaiba.
Egy vörös szakállú, páncélos katona szájából, akit a földhöz szögeztek, folyamatosan áradtak az Istenre, a sátánra, a sorsra szórt, üvöltő átkok.
– Én nem, én nem, én nem!
– És ki van e mögött az ajtó mögött? – érintette meg arcomat egy komoly Segítő Halott, akinek gyönyörű haja éteri fehérséggel csillogott. – Nézd csak! – A kétszárnyú ajtó nyílni kezdett. Könyvtárszoba volt mögötte. – A te halottaid, szerelmesem, a te halottaid, mindenki, akit megöltél!
Mereven bámultam a hanyatt fekvő, rőt szakállú katonát, aki azt ordította:
– Sohase mondom, úgyse mondom, hogy helyes volt, soha, soha!
– Nem az én halottaim! – kiáltottam. Sarkon fordultam, futásnak eredtem. Megbotlottam, arcra estem a testek lágy hemzsegésében. Előttem egy várost emésztett a tűz, dőltek a falak, dörgött az ágyú, már megint mérges gáz pöffent a levegőbe, az emberek fuldokoltak, köhögtek, a NEM TUDTAM kórus még sose bőgött ilyen rémesen.
– Segítsetek! – jajgattam. Sose tudtam, hogy ekkora megkönnyebbülés lehet az óbégatás, a szégyentelen gyávaság, amely az egekhez bömböl ezen az istenverte helyen, ahol jajszótól sűrű a levegő, és senki se hallja, senki se, csupán a mosolygó Segítő Holtak.
– Tanulj, te legdrágább!
– Tanulj! – Indiai férfi, turbános fej, sötét arc. – Tanulj, ifjú.
– Nézz fel, lásd a virágokat, lásd az eget... – Egy Segítő Halott táncolt körülöttem, fehér ruhája ki-kivillant a mocsok- és koromfelhőkből, lába belesüppedt a márgába, de azért biztosan vette a fordulókat.
– Ne bolondozz, nincs itt semmiféle kert! – ordítottam. Térdre rogytam, ruhám ronggyá szakadt, de az ingem alatt ott volt a kendő. Megvolt!
– Fogd meg a kezem...
– Ne! Engedj el! – A kabátom alá nyúltam, hogy eltakarjam a kendőt. Karját kinyújtó árnyalak tántorgott felém.
– Te átkozott kölyök, te mocskos kölyök, te párizsi utcakölyök, te aranyfényű Lucifer! Mit tettél velem?!
Kirajzolódott a kocsma, a fiú hanyatt esett halandó öklöm csapásától, hordók gurultak szét, egy emberként rontottak rám a lompos részegek.
– Hagyjátok abba! – üvöltöttem. – Vigyétek innen! Nem emlékszem rá! Sose öltem meg! Nem emlékszem, mondom, hogy nem...
Hol vagy, Claudia? Hol vagy, te, az egyetlen, akit megrontottam? Claudia! Nicolas, segíts!
De hol voltak ők? Ebben az áradatban, vagy már elmentek, rég fölmentek az alagúton az izzó dicsfénybe, ahol az üdvözültek kardala szól? Add, Istenem, hogy ne itt legyenek, add, hogy fönt legyenek nálad!
Rég kiveszett már a méltóság a kiáltásaimból, pedig az én fülemben mily dacosan harsogott!
– Segítsen valaki! Segítség!
– Nem meg kell-e halnod előbb, hogy engem szolgálhass? – kérdezte Memnoch. Kitárt szárnyakkal emelkedett föl előttem a sötétség gránitangyala. Ó, igen, takard el a pokol borzalmait, akár még a rémalakok legszörnyűségesebbikében is! – A pokolban úgy jajveszékelsz, ahogy a mennyekben énekelsz. Ez az én királyságom, ez a mi munkánk. Emlékezz a fényre!
Hanyatt estem, fájdalmasan megütve a bal karomat, de jobbom nem volt hajlandó elengedni a kendőt. Egy villanásra láttam a magasban a kék eget, a barackfa zöld leveleit, a gömbölyű gyümölcsök között hulldogáló sziromesőt.
Szememet csípte a füst. Mellettem azt mondta egy térdelő asszony:
– Tudom, hogy senkitől se várhatok bocsánatot, csakis magamtól, de hogy tehettem vele ilyeneket, egy ilyen kicsi lánnyal, hogy tehettem...
– Bocsássatok meg! – mondta Memnoch, azzal gyengéden félretolta a lelkeket. Ám a sokaság tüstént visszaömlött a résbe, a sápadt árnyak úgy rohantak felém, mintha enyhülést keresnének, amelyet én nem láthatok, vagy valami megriasztotta volna őket.
– Bocsássatok meg! – súgta Memnoch.
Elkapta a rongyos, barna csuhájú, vérző szerzetest, akinek lába összeégett és felhólyagzott, amikor önként belegázolt a tűzbe.
– Szívedben van a megbocsátás hatalma! – mondta a Sátán. – Légy jobb, mint Ő, légy különb nála, mutass példát neki!
– Szeretem... még őt is – súgta a lélek, mielőtt semmivé lett. – Igen, Ő nem akarhatta, hogy így szenvedjünk... Ő nem tehetett ilyet.
– Megállta a próbát? – kérdeztem. – Azzal, amit mondott, kiállta-e a próbát az a lélek ezen a pokoli helyen? Elég-e ennyi? Elég-e annyi, hogy nem tudott Istenről? Itt vergődik-e most is ebben a mocsokban, vagy beléphetett az alagútba? Memnoch, segíts!
Kerestem mindenfelé a perzselt lábú szerzetest. Majd kinéztem a szememet.
A város tornyait ledöntötte egy robbanás. Csak nem harangoznak? A hatalmas mecset összeomlott. Egy puskás ember lövöldözött a menekülőkre. Fátyolos nők sikoltva estek össze.
Egyre hangosabban zúgott a harang.
– Jóságos Isten, Memnoch, harangoznak, hallod? Nem is egy harang!
– A pokol harangjai, Lestat, és nem szólnak senkiért! Miértünk szólnak, Lestat!
Megragadta a galléromat, mintha fel akarna kapni.
– Emlékezz a tulajdon szavaidra, Lestat. A pokol harangjai! Hallod a pokol harangjainak hívását?
– Nem, engedj el! Nem tudtam, mit beszélek! Költészet volt, ostobaság! Engedj el! Nem bírom!
A lámpával megvilágított asztal mellett tíz-egynéhány ember vitatkozott egy térkép fölött. Voltak, akik egymást ölelgették, miközben a tompa színekkel festett földabroszra mutogattak. Megfordult egy fej. Férfié? Egy arc.
– Hé, te!
– Engedj el! – Megfordultam, és nekicsapódtam egy könyvespolcnak. A könyvek gerince csillogott a fényben, kötetek zuhogtak a fejemre, édes Istenem, nem bírom tovább! Öklöm átütötte a cifrán faragott ívbe illesztett, aranyglóbuszt. Guggoló gyermek bámult föl rám üres szemgödrökkel.
Megláttam az ajtót, és eliramodtam.
– Nem, engedj el! Nem bírom! Nem akarom! Nem akarom!
– Nem akarod? – Memnoch elkapta a jobb karomat. Feketén tornyosult fölöttem, szárnya megfeszült, kitárult, ismét kioltotta a fényt, aztán leereszkedett, hogy beburkoljon, mintha az övé lennék. – Nem akarsz segíteni nekem, hogy kiürítsük ezt a helyet, hogy az égbe küldhessük ezeket a lelkeket?
– Nem bírom! – kiáltottam. – Nem akarom megtenni! – Hirtelen olyan dühbe jöttem, ami eltörölt minden félelmet, reszketést, kételyt. Olvadt fémként nyargalt végig az ereimen a régi düh, Lestat megátalkodottsága. – Nem fogok részt venni ebben, se érted, se érte, sem értük, sem senkiért! – Visszatántorodtam, kihívóan meredtem a sátánra. – Nem, ezt nem! Nem egy ilyen istenért, aki olyan vak, mint Ő, nem egy olyan valakiért, aki azt követeli, amit te tőlem! Őrültek vagytok mind a ketten! Nem fogok segíteni rajtad! Nem! Megtagadom!
– Képes lennél ezt tenni velem? Elhagynál engem? – kiáltotta sebzetten. Sötét vonásai eltorzultak a fájdalomtól, fényes fekete arcán könnyek ragyogtak. – Itt hagynál engem ezzel, a kisujjadat se emelnéd fel, hogy segíts, azok után, amit tettél! Te Káin! Testvérgyilkos, ártatlanok mészárosa! Még hogy te nem segíthetsz...
– Hagyd abba, hagyd abba, úgyse csinálom! Nem támogathatom ezt! Nem segíthetem elő! Nem bírom elviselni! Én nem taníthatok ebben az iskolában!
Torkom fájt és égett, a kakofónia elnyelte a szavaimat, ám Memnoch hallotta őket.
– Nem, nem, úgyse csinálom, ne ilyen képet, ne ilyen szabályokat, ne ilyen tervet, soha, soha, soha!
– Gyáva! – mennydörögte Memnoch. Mandulaszeme hatalmasra nyílt, kemény fekete arcán és homlokán táncolt a lángok visszfénye. – A kezemben tartom a lelkedet, a megváltást kínálom, olyan áron, amiért könyörögnének azok, akik ezredéveket szenvedtek itt!
– De én nem! Én nem fogok részt venni ebben a tortúrában, se most, se máskor... Menj hozzá! Változtassátok meg a szabályokat, úgy, hogy legyen értelmük, de ne ezt, ez túl van az emberi tűrőképesség határán, ez tisztességtelen, tisztességtelen, ez lelkiismeretlenség!
– Ez a pokol, te bolond! Mit vártál? Hogy neked nem kell szenvedned, úgy szolgálhatod a Sötétség Fejedelmét?
– Akkor se teszem meg nekik! – visítottam. – Vigyen el téged az ördög, és engem is! – A fogamat csikorgattam, tajtékoztam és tomboltam. – Ebben nem veszek részt velük! Hát nem érted? Nem fogadhatom el! Nem tehetek ilyet! Nem tűrhetem! Most itt hagylak. Megígérted, hogy választhatok. Hazamegyek! Engedj el!
Sarkon fordultam.
Ismét megragadta a karomat. Elbődült bennem a düh. Akkorát löktem rajta, hogy átrepült a bukdácsoló, illanófélben levő lelkek fölött. Kiáltva fordultak felénk a Segítő Holtak, sápadt, tojásdad arcuk megtelt bánattal és aggodalommal.
– Most elmész – kiáltotta Memnoch a földön fekve, ahova hajítottam –, de Isten a tanúm, jössz te még vissza a halálod óráján! Fogsz még könyörögni térden állva, hogy tanítványom, növendékem lehess! Csakhogy ez az ajánlat egyszeri alkalomra szól, segítőm és királyfim!
Megdermedtem, hátranéztem. Éppen tápászkodott, könyöke belenyomódott szárnya tövének puha fekete bolyhába. Fölegyenesedett, és már rontott is nekem azzal a szörnyűséges, szökdécselő járásával.
– Hallod, mit mondok?
– Nem szolgálhatlak! – üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. – Nem bírom megtenni!
Sarkon fordultam, ezúttal utoljára, tudva, hogy nem fogok visszanézni. Egyetlen gondolatom volt: Menekülj! Futottam inam szakadtából, lecsúsztam a morzsálódó márgán, le a síkos partokon, átcsobogtam a sekély patakokon, áttörtettem a meghökkent Segítő Holtak fürtjein, a jajgató lelkeken.
– Hol van a lépcső? Hol a kapu? Nem tagadhatod meg tőlem! Nincs jogod! Még nem haltam meg! – ordítottam, de még ekkor se álltam meg, és nem néztem hátra.
– Dora! David! Segítsetek! – kiáltottam. Memnoch majdnem a fülem mellett mondta:
– Lestat, ne csináld ezt, ne csináld! Ne fordulj vissza! Ne tedd ezt, Lestat, ez ostobaság, hát nem érted? Az Isten szerelmére kérlek, ha képes vagy szeretni őt és őket, akkor segíts!
– Nem! – Mégis megfordultam, és hatalmasat taszítottam rajta. Legurult a lépcsőn, groteszkül csapkodva hatalmas szárnyaival. Fent már látszott a fény, a nyitott ajtó!
Nyargaltam feléje.
– Állítsátok meg! – kiáltott Memnoch. – Ne engedjétek ki! Ne engedjétek, hogy magával vigye a kendőt!
– Nála van Veronika kendője! – kiáltotta az egyik Segítő Halott, és utánam vetette magát a homályban.
Majdnem elestem, de nem álltam meg a loholásban. Fájó lábbal szökelltem fokról fokra. Éreztem, hogy a Segítő Holtak közelednek.
– Állítsátok meg!
– Ne engedjétek el!
– Állítsátok meg!
– Vegyétek el tőle a kendőt! – kiáltotta Memnoch. – Az inge alatt van! A kendőnek nem szabad vele mennie!
Meglendítettem a bal karomat, és alaktalan, puha csomóvá kentem a Segítő Holtakat a szirtfalon. Fent az ajtón behullott a fény. Láttam a fényt, és tudtam, hogy a föld fénye az, ragyogó és természetes.
Memnoch elkapta a vállamat, és megpördített.
– Ezt ne csináld! – acsarkodtam. – Isten bocsásson meg nekem, és bocsáss meg te is, de nem veszed el tőlem a kendőt! – mennydörögtem.
Felemeltem a bal karomat, hogy ellökjem nyúlkáló, karommá görbült ujjú kezét, ám ő felröppent, mintha a szárnya most sietne a segítségére. Ujjai belefúródtak a bal szemembe, szétfeszítették a szemhéjakat, égető fájdalommal visszanyomták a fejembe a szemgolyót, aztán az egész kocsonyás massza kicuppant a helyéről, és lefolyt remegő ujjaim között az arcomra.
Hallottam, hogy Memnochnak elakad a lélegzete.
– Ó, ne! – jajveszékelte, ajkához kapva a kezét. Mereven bámulta ugyanazt a valamit, amit én.
Az én szemem, az én kerek, kék szemem didergett és fénylett a lépcsőn. Az összes Segítő Halott a szemet bámulta.
– Lépjetek rá, tapossátok szét! – kiáltotta az egyik Segítő Halott. Futva indult fölfelé.
– Igen, zúzzátok szét, kenjétek szét, tapossátok össze! – vijjogta egy másik, aki a magasból csapott le.
– Nem, ne tegyétek, ne! Álljatok meg! – jajveszékelt Memnoch. – Az én királyságomban nem tesztek ilyet!
– Tapossatok rá a szemre!
Ez volt az én esélyem, az én lehetőségem.
Repültem fölfelé, alig érintve a fokokat. Fejem és vállam kirobbant a fényre, a csendbe, a hóba. Szabad voltam.
A földön voltam. Lábam a havon dobogott, a csúszós, latyakos havon.
Futottam, fél szemmel és véresen, ingem alatt a kendővel, rohantam a hófúvásban, hótorlaszokon át, az ismerős város ismerős épületei, sötét, konok felhőkarcolói verték vissza kiáltásaimat. A földön voltam, itthon voltam.
A nap épp hogy lenyugodott a kezdődő hóvihar szürke fátyola mögött. A téli alkonyt felfalta a havazás fehérsége.
– Dora, Dora, Dora! Futottam, mint a szélvész.
Árnyékszerű halandók caplattak a hóban, árnyékszerű halandók siettek síkos kis ösvényeken, autók araszoltak a viharban, fényszórók furkálták a sűrűsödő fehérséget. A hó olyan vastag torlaszokat épített, hogy elestem, de rögtön feltápászkodtam, és rohantam tovább.
Feltűntek a Szent Patrik magas csúcsívei, tornyai. A Szent Patrik!
Mögötte az Olimpiai Torony fúrta magát a felhőkbe. Üvege fénylett, akár a csiszolt kő, magassága félelmetes volt, mintha Bábel tornya nyújtózna az égig.
Megtorpantam. Attól féltem, kiugrik a szívem.
– Dora! Dora!
Megérkeztem a csúszós padlójú előtér ajtajához, a vakító fénybe, ahol halandók, kézzel fogható anyagból való halandók tolongtak. Oda is fordultak, hogy megnézzék, mi az, ami szélsebesen elsuhant mellettük. Réveteg muzsika, álmatag fények, a mesterséges meleg forró lehelete!
Megkerestem a lépcsőt, úgy röppentem a magasba, mint pernye a kéményben, és ajtóstul rontottam be a lakásba.
Dora.
Láttam, szagoltam, ismét éreztem a lába között a vért, láttam megrendült, gyöngéd, fehér arcocskáját, és mellette kétfelől, mint pokolbeli mesék és mondókák manóit, láttam Davidét és Armand-t, a vámpírszörnyeket, akik leplezetlen megrökönyödéssel meredtek rám.
Ki akartam nyitni a bal szememet, de már nem volt meg, aztán erre-arra forgattam a fejemet, hogy láthassam őket egy szemmel is, a jobb szememmel, ami még megvolt. Éles kis fájdalom zsibongott az üregben, mintha sok-sok tű szurkálná a lágy szöveteket a bal szemem helyén.
Ó, az az iszonyat Armand arcán, amely még mindig olyan volt, mint Botticelli valamelyik angyaláé! Régi pompáját viselte, vastag bársonyblézert, modern csipkét, tükörfényesre kefélt cipőt, és megtört fájdalommal nézett.
És David, az együtt érző, a megértő, a kettő, aki egy, az idős angol úriember örökbe belezárva a téli tweedbe és kasmírgyapjúba burkolt, szép fiatal testbe.
Emberruhát viselő szörnyetegek, de igaziak, földiek!
És Dora sugárzó, suhancos alakja, az én karcsú, esengő Dorám, az óriási fekete szemével.
– Drágám, drágám! – kiáltotta Dora. – Itt vagyok! – Vékony, meleg karja átkarolta fájó vállamat, ügyet se vetve a hajamról és a ruháimról potyogó hóra. Térdre borultam előtte, szoknyájába temettem arcomat, közel a vérhez a lába között, az anyaöl véréhez, a föld véréhez, Dora véréhez, amit sérelem nélkül adhat a test, aztán hanyatt zuhantam a padlón.
Nem bírtam szólni, mozdulni. Dora ajka megérintette az enyémet.
– Most már biztonságban vagy, Lestat – mondta. Vagy David mondta?
– Velünk vagy – mondta Dora. Vagy Armand mondta?
– Itt vagyunk.
– Nézd, nézd a lábát! Elhagyta az egyik cipőjét.
– ...és milyen rongyos a kabátja... leszakadtak a gombjai.
– Drágám, drágám! – Dora megcsókolt.
Gyengéden a hátára fordítottam, vigyázva, hogy ne nyomjam össze a súlyommal. Felhúztam a szoknyáját, és forró, meztelen combjai közé fúrtam az arcomat. Agyamat elárasztotta a vérszag.
– Bocsáss meg, bocsáss meg! – súgtam. Nyelvem átszakította a bugyi vékony pamutját, letépve a textilt a fanszőrzet pelyhéről, félretolta a véres betétet, és a fiatal, rózsaszín ajkak közül itta a vért, úgy, ahogy kibuggyant a méh száján, nem volt tiszta vér, de az ő vére volt, az ő erős, fiatal testének vére, a hüvely szoros, tüzes kútjából, olyan vér, amely nem közvetített kínt vagy áldozatot, csak az ő szelíd elnézését, amellyel tűrte, hogy ezt a kimondhatatlan dolgot műveljem vele, hogy nyelvem behatoljon mélységeibe, onnan méregesse a vért, föllefetyelve a puha szőrről minden parányi cseppet.
Tisztátalan, tisztátalan! Ezt kiáltozták a Golgotára vezető úton, mikor Veronika azt mondta: „Uram, megérintettem köntösöd szegélyét, és az én vérfolyásom meggyógyult!” Tisztátalan, tisztátalan!
– Tisztátalan, hála Istennek, tisztátalan! – suttogtam a titkos, véres helyet nyaldosva, szaglászva és ízlelve a vért, az ő édes vérét, azt a helyet, ahonnan magától árad a vér, nincsen seb, de nem is kell megsebezni, és ő megbocsátón engedett oda titkos kútjához.
Vihar verte az ablakot. Hallottam, szagoltam a vakító fehér havat, amely félelmetes förgetegben zúdult New Yorkra. Olyan tél volt, amely mindent megfagyaszt, amire ráborítja fehér palástját.
– Drágám, angyalom – suttogta Dora.
Zihálva feküdtem rajta. Kiszívtam a méhéből az összes vért, aminek jönnie kellett. Még a betétet is leszopogattam.
Felült, szemérmesen eltakart keresztbe font karjaival, mintha el kellene rejtenie David és Armand szeme elől. Egyszer sem lökött el, egyszer sem kiáltott, nem hőkölt vissza. Magához ölelte a fejemet, és én sírtam.
– Most már biztonságban vagy – ismételte. Azt mondták, biztonságban vagyunk. Biztonságban, mind azt mondták, úgy mondták, mint egy varázsszót. Biztonság, biztonság, biztonság.
– A, dehogy. – Sírtam, zokogtam. – Nem, egyikünk sincsen biztonságban! És most már nem is leszünk, soha-soha többé...

 

 

Huszonkettő

 

Nem engedtem, hogy megérintsenek. Most még semmit se akartam odaadni magamból, még a szakadt cipőmet sem, semmit. Vigyétek innen a fésűiteket, a törülközőiteket, a kényelmeteket! Kapaszkodtam a kabátom alatt rejlő titokba.
Egy szemfödelet kértem, valami vastagot, amibe beleburkolózhatok. Találtak is egy pokrócot, valami puhát, gyapjúból, nem érdekes.
A lakás csaknem kiürült.
Roger kincseit folyamatosan szállították le Délre. Ezt mesélték. Halandó ügynököket bíztak meg a feladattal, a szobrok és képek zöme már lent van New Orleansban, abban a kápolnában, ahol annak idején egyedül a megfeszített Krisztust láttam. Jó kis előjel!
Még nem végeztek a dologgal. Hátra volt még néhány értékes tárgy, egy-két bőrönd, papírokkal tömött ládák. Akták.
Három napig voltam oda. A sajtó már zúgott Roger halálától. Azt nem akarták elmondani, hogy fedezték fel. Az alvilágban dúlt a drogkartellek hatalmi harca. Az újságírók már nem hívogatták a tévéadót Dora miatt. Ezt a helyet senki sem ismerte. Senki sem tudta, hogy Dora itt van.
Kevesen tudtak a nagy árvaházról, ahova Dora vissza akart térni, amint Roger összes ereklyéjét elvitték.
A kábeltévé törölte a műsorát. A gengszter lánya nem prédikált többé. Követői nem látták, Dora nem szólt hozzájuk.
Az újságokból és a televíziós hírekből tudta, hogy a sajtó enyhén sejtelmes körítéssel tálalta az alakját, ám lényegében érdektelennek tartották, jelentéktelen tévés hittérítőnek, aki nem tudott az apja ügyeiről.
David és Armand társaságában elveszített minden kapcsolatot a régi világával itt, a hóba temetett New Yorkban, amely ötven év óta nem látott ilyen cudar telet. Itt élt az ereklyék között, hallgatta a vámpírok szelíd vigasztalását, csodálatos meséit, és maga se tudta, mihez kezdjen most, miután még mindig hitt Istenben...
Hát ez történt az utóbbi napokban.
Fogtam a pokrócot, és félcipősen elindultam a lakásban.
Bementem a kis szobába, magamra tekertem a pokrócot. Az ablak el volt függönyözve. Ide nem jön be a nap.
– Ne gyertek a közelembe – figyelmeztettem őket. – Halandó álommal kell aludnom. Át kell aludnom az éjszakát és a nappalt; utána majd elmesélek mindent. Ne nyúljatok hozzám, ne gyertek a közelembe.
– Álhatók a karjaidban? – kérdezte a vértől villódzó, fehér Dora, aki vámpírangyalaival állt a küszöbön.
A szobában sötét volt. Egyetlen láda, és abban néhány kegytárgy maradt benne. Ám a folyosón még mindig álltak szobrok.
– Nem. Amint a nap felkel, a testem gépiesen elvégzi azt, amivel védekezik mindennemű emberi közelség ellen. Nem kísérhetsz el ebbe az álomba. Nem lehetséges.
– Akkor most hadd feküdjek melléd.
Dora mögött a két vámpír az üres szemgödrömet bámulta. Szemhéjaim fájdalmasan hunyorogtak. Nyilván véres, bár a mi vérünk gyorsan alvad. A szemet gyökerestől kitépték. Mi volt a gyökere? Még mindig éreztem Dora finom, édes vérének szagát. Ott volt az ajkamon a vére.
– Hagyjatok aludni – mondtam.
Bezártam az ajtót, lefeküdtem a padlóra. Térdemet felhúzva bújtam meg a pokróc vastag, meleg redői között. Éreztem a fenyőtűk szagát, a ruhámra tapadt göröngyökét, a füstét, a száraz ürülékét, és persze a vérét, az emberi vérét, a csataterekét, a Hagia Sophiában kiontott vérét, ahol rám zuhant a halott csecsemő. Éreztem a lótrágya szagát, és a pokolbéli márgáét.
Mindez beburkolózott velem a pokrócba. Mellemhez szorítottam a kendőt.
– Ne gyertek a közelembe! – súgtam még egyszer a halhatatlanoknak, akik meghökkenve és értetlenül ácsorogtak az ajtó előtt.
Aztán aludtam. Édes pihenés. Édes sötétség.
Bár ilyen lehetne a halál. Hogy ne lenne más, mint alvás és alvás, a végtelenségig.

 

 

Huszonhárom

 

Huszonnégy órát aludtam ájult álommal, csupán másnap este tértem magamhoz, abban a pillanatban, amikor a nap elvérzett a téli égbolton. A ládára odakészítették a saját elegáns ruhámat, és mellé egy pár cipőmet.
Ugyan ki válogathatott a holmimban, amit David korábban hozatott át a közeli szállodából? Ő tűnt a logikus választásnak. Mosolyogtam, mert az jutott eszembe, hányszor összegabalyodtunk már Daviddel a ruhák kalandjában!
De látják, ha egy vámpír kihagy egy olyan részletet, mint a ruha, az egész történet értelmetlenné válik. Még a legmitikusabb hősöket is – ha húsból és vérből vannak – foglalkoztatja a szandáljuk csatja.
Csak most tudatosodott bennem igazán, hogy egy olyan birodalomban jártam, ahol a ruha a felruházott akarata szerint változik. Továbbá, hogy mocskos vagyok, és elhagytam a fél cipőmet.
Felpattantam, óvatosan kivettem a ruhám alól a kendőt. Nem mertem széthajtogatni, meg se néztem alaposabban. A sötét arc mintha átsejlett volna a vásznon. Vigyázva levetkőztem, az összes darabot nagy gonddal elhelyeztem a pokrócon, nehogy egyetlen fenyőtű is lehulljon róluk, aztán bementem a szomszéd fürdőszobába, a szokásos, csempézett falú, forrón gőzölgő fülkébe, és akkorát fürödtem, mint akit most kereszteltek meg a Jordánban. David kikészítette a szükséges felszerelést: fésűket, keféket, ollókat. Egy vámpírnak nem is igen van szüksége másra.
Egész idő alatt nyitva hagytam a fürdőszoba ajtaját. Ha valaki bemerészkedett volna a hálóba, kiugróm a gőzölgő zuhany alól, és kiutasítom a vakmerőt.
Amikor megtisztultam, megfésültem, gondosan megszárítottam vizes hajamat, aztán fordított sorrendben magamra vettem, az új ruhát, vagyis először a selyemalsót, a fekete zoknit, aztán az inget és a tiszta öltönyt: a kék gyapjúszövet nadrágot, a mellényt, a kétsoros zakót.
Aztán lehajoltam, és fölemeltem a kendőt. Tartogattam a kezemben, nem mertem széthajtani.
Ám a sötétség látszott a szövet másik oldalán. Ezúttal nem lehettek kételyeim. A mellényem alá csúsztattam, amelyet szorosan rágomboltam.
A tükörbe néztem, és egy őrültet láttam Brooks Brothers öltönyben, nyitott gallérral, egy zilált üstökű, szőke démont, aki egyetlen hátborzongató szemmel bámulja magát a tükörben.
A szem, édes Istenem, a szem!
Ujjaim fölemelkedtek, hogy megvizsgálják az üres gödröt, amelyet a két, kissé megfonnyadt szemhéj próbált takargatni. Mit tegyek, mit tegyek! Bár lenne egy fekete szemkendőm! De nem volt.
Arcomat meggyalázta a hiányzó szem. Észrevettem, hogy hideglelősen reszketek. David hagyott egy sálra emlékeztetően széles, ibolyakék selyem nyakkendőt. Azt tekertem a gallérom köré, amelynek csücskeit felgyűrtem, hogy olyan legyen, mint a régieké, aztán rétegekben csavartam köré a selymet, ahogy Beethoven némelyik arcképén látható.
A selyem végét a mellényem alá gyűrtem. Szemem ugyanolyan ibolyaszínben izzott a tükörben, mint a kendő. Megnéztem a feketeséget a másik oldalon. Kényszerítettem magamat, hogy megnézzem.
Belebújtam a cipőmbe, visszatekintettem a tönkrement ruhákra, fölemeltem néhány darab sarat, avartörmeléket, azt is óvatosan elhelyeztem a pokrócon, hogy minél kevesebb vesszen kárba, aztán kiléptem a folyosóra.
Kellemes meleg volt a lakásban, és valamilyen népszerű, de nem harsány füstölő illatozott, ami a régi katolikus templomokat juttatta eszembe, ahol ministráns lóbálja ezüstláncon a tömjéntartót.
Ahogy beléptem a barátságosan kivilágított nappaliba, tisztán láttam mindhármukat. Azt egyenletes fény tükörré változtatta az üvegfalakat, amelyek mögött most is hullott a hó New Yorkra. Meg akartam nézni a havat. Elmentem mellettük, és az ablakhoz szorítottam a szememet. A Szent Patrik teteje kifehéredett a friss hótól. A toronysisakok elég sokat leráztak magukról, ám az összes ciráda fehéren ragyogott. Az utca járhatatlan, fehér völggyé változott. Már nem is ekéznek?
New York-iak mozogtak a mélyben. Csak élők lennének? Bámultam őket a jobb szememmel. Csak olyanokat láttam, akik élőnek tűntek. A pánik szélén egyensúlyozó, hirtelen félelemmel pásztáztam a székesegyház tetejét. Vártam, mikor fedezek fel a faragványok között egy vízköpőt, amely él és engem figyel.
De nem éreztem mást, csak ezeket, akik itt voltak a szobában, akiket szerettem, és akik türelmesen várták, hogy legyen vége színfalhasogató, önimádó hallgatásomnak.
Megfordultam. Armand ismét kicsípte magát „újromantikus fazonú”, divatos bársonyba és hímzett csipkébe, amilyeneket az alattunk tátongó szakadék üzleteiben kínálnak. Rozsdaszín haja nyíratlanul omlott a vállára, mint valamikor réges-régen, amikor a párizsi vámpírok sátáni szentjeként annyi hívságot se engedett meg magának, hogy egy fürtöt lecsippentsen a sörényéből. Csak most fénylő tiszta volt a haja, és bronzosan villódzott a kabát sötétvörös bársonyán. Örökifjú szeme szomorúan nézett rám az angyalszájú, sima gyerekarcból. Tartózkodóan ült az asztalnál, eltelve szeretettel és kíváncsisággal. Még valami homályos alázatot is éreztem benne, amely mintha azt üzente volna: Tegyük félre vitáinkat. Érted vagyok itt.
– Igen – mondtam hangosan. – Köszönöm.
Ott ült David, a barna hajú, angol-indiai ifjú atléta, most is olyan ínycsiklandóan, zamatosan, amilyen teremtésének éjszakáján volt. Könyökben bőrrel foltozott, angol tweed zakóját viselte, és az enyémhez hasonló, szorosan begombolt mellényt. Nyakát kasmírsállal védte a hidegtől, amelyet minden ereje ellenére se szokott még meg igazán.
Furcsa dolog a fázás. Egy darabig észre se vesszük, aztán hirtelen mással se tudunk foglalkozni.
Az én sugárzó Dorám volt a következő, Armand-nal átellenben. David, aki kettejük között ült, velem került szembe. Nekem így az a szék maradt, amely háttal állt az üvegnek és a havazásnak. Meredten bámultam a széket. Milyen egyszerű tárgy, fekete lakk, keleties vonal, vélhetőleg kínai. Nagyon funkcionális, nagyon drága.
Dora gyönyörű mozdulattal felállt. Egyetlen szál, egyszerű ruhát viselt a mesterséges melegben, egy hosszú, vékony, borvörös selyem köntöst. Karja meztelen volt és fehér, az arca aggodalmas. Fényes fekete haja két cakkot rajzolt a járomcsontok alatt az arcára. Bubifrizura, ami a bolond húszas években volt divatos. Meg most. Bagolyszeme szeretettel nézett.
– Mi történt, Lestat? – kérdezte. – Ó, kérlek, mondd el!
– Hol a másik szemed? – kérdezte Armand. Ez a kérdés pont rá vallott. Nem állt fel. David, az angol, szintén felállt, csak azért, mert Dora is állt, de Armand ülve maradt, úgy kérdezett bele az arcomba: – Mi történt vele? Nálad van?
Dorára néztem.
– Megmenthették volna azt a szemet – idéztem Mickey bácsi, a nehézfiúk és a szem történetéből –, ha azok a gengszterek nem lépnek rá.
– Miket beszélsz? – kérdezte.
– Nem tudom, ráléptek-e a szememre – mondtam, és dühös voltam, amiért remeg a hangom. Folyton drámázik a hangom. – Nem gengszterek voltak, hanem kísértetek, de menekültem, és otthagytam a szememet. Ez volt az egyetlen esélyem. A lépcsőn hagytam. Lehet, hogy laposra taposták, vagy szétkenték, mit tudom én! Mickey bácsit az üvegszemével temették el?
– Hát gondolom – felelte Dora kábán. – Nekem senki se mondta.
Éreztem, ahogy a másik kettő pásztázza, ahogy Armand engem pásztáz, kiemelik a képeket Mickey bácsiról, akit félholtra rugdostak a Raktár utcai Korona bárban, és a gengszterről, aki a ködszurkáló cipőjével szétnyomja Mickey bácsi szemét.
Dora levegő után kapott.
– Mi történt veled?
– Elvitetted Roger dolgait? – kérdeztem. – Majdnem mindet?
– Igen, a Szent Erzsébetben vannak, biztonságban – felelte Dora. Szent Erzsébet. Így hívták az árvaházat, amíg működött. – Ott senki se fogja keresni őket. Már egyáltalán nem érdeklem a sajtót. Roger ellenségei keselyűként köröznek az alvilági kapcsolatai körül; lecsapnak a bankszámlákra, az intézvényekre, a csomagmegőrzőkre, kulcsokért gyilkolnak. Bizalmasai megállapították, hogy Roger lánya jelentéktelen, nulla, mellőzhető. Nem téma.
– Hála Istennek! – fohászkodtam. – Mondtad nekik, hogy apád meghalt? Hamarosan lezárul a történet? Neked milyen szerep jut benne?
– Megtalálták a fejét – mondta Armand csendesen.
Fojtott hangon elmagyarázta, hogy kóbor kutyák kicibálták a fejet egy szemétrakásból, és egy híd alatt verekedtek rajta. Egy öregember egy teljes órán keresztül figyelte őket a tüze mellől, aztán fokozatosan derengeni kezdett neki, hogy a kutyák egy összemarcangolt emberi fejen huzakodnak. Akkor átadták a fejet a megfelelő hatóságoknak, ahol is a bőr és a haj genetikai vizsgálatából megállapították, hogy Roger az. Koronát nem használhattak, mert Rogernek hibátlan fogsora volt. Nem maradt más hátra, mint hogy Dora azonosítsa.
– Nyilván azt akarhatta, hogy találják meg – szögeztem le.
– Ezt miért mondod? – kérdezte David. – Merre jártál?
– Láttam anyádat – mondtam Dorának. – Láttam a szőkített haját és a kék szemét. Hamarosan fölkerülnek a mennybe.
– Édesem, mi a csudát hordasz össze itt? – kérdezte. – Miket mondasz nekem, én angyalom?
– Üljetek le mind! Elmesélem nektek az egész mesét. Jól figyeljetek, és ne szakítsatok félbe. Nem, én nem akarok leülni, nem akarok háttal lenni az égnek, a förgetegnek, a hónak és a templomnak. Nem, én majd járkálok, ti pedig figyeljetek.
Jól jegyezzétek meg, hogy amit mondok, annak minden egyes szava igaz, mindaz megtörtént velem! Lehet, hogy félrevezettek, hogy átejtettek, de a saját szememmel láttam, fülemmel hallottam!
Elmondtam mindent, az elejétől. Volt, amit már tudtak, de így egyszerre még sose hallották, onnantól, amikor az első végzetes pillantást vetettem Rogerre, amikor belehabarodtam fehér fogú, pimasz mosolyába és bűnös-fényes fekete szemébe, odáig, amikor tegnap este ajtóstul rontottam be a lakásba.
Elmondtam nekik mindent. Minden egyes szót, amit Memnoch és a megtestesült Isten mondott. Mindent, amit láttam az égben, a földön és a pokolban. Elmondtam, milyen színű és szagú volt Jeruzsálem. Mondtam és mondtam és mondtam...
A mese felfalta az éjszakát. Sorra kebelezte be az órákat, mialatt fel-alá járkáltam, eszelősen hadarva, megismételve azokat a részeket, amelyeket okvetlenül pontosan akartam közvetíteni, a fejlődés szakaszait, amelyek megrendítették az angyalokat, a mennyországi hatalmas könyvtárakat, a barackfát, amely egyszerre virágozott és termett, Istent, és a katonát, aki a pokolban sem volt hajlandó feladni. Részletesen leírtam a Hagia Sophia belsejét. Beszéltem a csatatér pőre hulláiról. Újra és újra leírtam a poklot. Leírtam a mennyországot, elismételtem végszavaimat, hogy nem segíthetek Memnochnak. Nem taníthatok ebben az iskolában!
Halálos csöndben meredtek rám.
– Megvan a kendő? – kérdezte végül a remegő szájú Dora. – Még mindig megvan?
Olyan szelíden hajtotta félre a fejét, mint aki előre megbocsátja, ha netán azt válaszolom: nem, elhagytam az utcán, odaadtam egy koldusnak!
– A kendő nem bizonyít semmit – feleltem. – Bármi legyen a kendőn, az semmit sem bizonyít. Ilyen kendőt minden illuzionista képes csinálni. Nem bizonyíték se igazságra, se hazugságra, se bűvészkedésre, se boszorkányságra, se teofániára!
– Mikor a pokolban jártál, megmondtad Rogemek, hogy nálad van a kendő? – kérdezte Dora gyöngéd kímélettel. Arca fehéren csillogott a meleg lámpafényben.
– Nem, Memnoch nem hagyta. És csak egy percre láttam, ez, tudod, úgy volt, hogy másodpercenként változtak a képek. De azt tudom, hogy apád fel fog menni a mennybe, mert amilyen dörzsölt, máris kiszaszerolta, mitől döglik a légy, és viszi magával Terryt is. Isten kebelén fognak pihenni, hacsak nem az van, hogy Isten egy bazári bűvész, és ez az egész egy hazugság volt, de miért hazudtak? Milyen célból?
– Te nem hiszed el, amit Memnoch mondott? – kérdezte Armand. Csak most láttam, mennyire megrendült; ilyen lehetett kamasznak, mielőtt vámpírrá tették: maga a báj és a fiatalság. Akarta, hogy igaz legyen!
– De igen, elhiszem! – válaszoltam. – Hittem neki, de akkor is lehet az egész egy hazugság, hát nem érted?
– Nem érezted, hogy igazat beszél? – firtatta Armand. – Hogy szüksége van rád?
– Mi van? – kérdeztem. – Újra kezdjük a veszekedést, hogy a sátánt szolgáljuk, vagy az Istent szolgáljuk? Ahogy Louis-val vitatkoztál a Vámpírszínházban, hogy a Sátán gyermekei vagyunk-e, vagy az Istené?
– Igen! – felelte. – Hittél neki?
– Igen! Nem, nem tudom. Nem tudom! – ordítottam. – Ugyanúgy gyűlölöm Istent, mint mindig. Utálom mind a kettőt, vigye el őket az ördög!
– És Krisztus? – kérdezte könnyes szemmel Dora. – Sajnált minket?
– Igen, a maga módján. Igen. Talán. Talántán. Ki tudja. De a Passiót, hiába könyörgött neki Memnoch, nem emberként csinálta végig. Úgy vitte a keresztjét, mint a megtestesült Isten. Annyit mondok én nektek, hogy az ő szabályaik nem azonosak a mi szabályainkkal. Mi jobb szabályokat találtunk ki! Eszelősök kezében vagyunk!
Dora sírni kezdett, halkan, szomorúan.
– Miért nem tudhatjuk meg soha, de soha? – sírta.
– Nem tudom! Annyit tudok, hogy ott voltak, nekem megjelentek, engedték, hogy lássam őket. Ezzel együtt továbbra sem tudom.
David eddig mélyen elmerült a gondolataiban, amihez majdnem úgy ráncolta a szemöldökét, mint Memnoch. Most megkérdezte:
– És ha csak trükk volt, képsorozat, amihez az agyadból és a szívedből emelték ki az elemeket, akkor mi volt a célja? Ha nem azt akarta, hogy hadnagya vagy királyfia légy, akkor mi lehetett az indok?
– Te mit gondolsz? – kérdeztem. – Náluk van a szemem! Egy hazug szó nem hagyta el a számat! Náluk van az a rohadt szemem, a francba! Nem tudom, mire ment ki az egész, annyit tudok, hogy igaz volt, színigaz, az utolsó hangig!
– Tudjuk, hogy te igaznak hiszed – mondta Armand. – Igen, elhiszed minden egyes szavát. Tanúbizonyságot tettél. Hiszem, hogy igaz! Hosszú vándorlásaimban a halál völgyében mindvégig tudtam, hogy igaz!
– Ne légy már ilyen bolond – mondtam epésen.
Ám láttam arcában a tüzet, láttam szemében a rajongást és a bánatot. Láttam, miként villanyozza fel a hit, a megtérés.
– A ruhák – mondta David higgadtan, töprengve – ott vannak a másik szobában. Mindent összeszedtél, a bizonyítékokból majd csak kikerekedik valami tudományos mese.
– Légy szíves, ne gondolkozz úgy, mint egy tudós. Ez egy olyan játszma, amelyet senki sem ért a lényeken kívül, akik játsszák. Mi dolguk nekik a ruhámra ragadt sárral és fenyőtűkkel? Mindazonáltal összeszedtem a leleteket, megmentettem mindent, kivéve azt a rohadt szememet, azt ott hagytam a pokol garádicsán, hogy kijuthassak. Én is elemeztetni akarom a ruhámra tapadt bizonyítékokat. Én is tudni akarom, miféle erdő volt az, amelyikben sétáltam, Memnochot hallgatva!
– Engedték, hogy kijuss – mondta David.
– Ha láttad volna az arcát, amellyel nézte a szememet a lépcsőn – mondtam.
– Mi volt az arcában? – kérdezte Dora.
– Iszony, iszonyat, hogy ilyen dolog történhetett. Azt hiszem, mikor utánam kapott, ez a két ujj, látjátok, túlnyúlt a célon, és belefúródott a szemgödörbe. Csak a hajamat akarhatta megragadni. De mikor az ujja beleszaladt a szemgödörbe, riadtan vissza akarta rántani, de vele jött a szem is, lefolyt az arcomon, és Memnoch halálosan megrémült.
– Hiszen te szereted! – szólt Armand fojtottan.
– Igen, szeretem, és hiszem, hogy igaza van mindenben, de semmit sem hiszek el.
– Miért nem fogadtad el? – kérdezte Armand. – Miért nem adtad neki a lelkedet?
O, milyen ártatlanul kérdezte, mennyire a szívéből jött, ősrégi és gyermeki szívéből, amely olyan erős volt, hogy sok száz év kellett hozzá, amíg megtanult biztonságosan verni halandó társaságban.
Armand! Kicsi ördög!
– Miért nem fogadtad el? – könyörgött.
– Engedtek elmenekülni, és megvolt a maguk célja – összegezte David. – Akárcsak az én látomásomnál a kávéházban.
– Igen, volt valami céljuk – ismertem el. – De meghiúsítottam-e én ezt a célt? – Ránéztem, tőle vártam a választ, a bölcstől, aki oly sok évet látott ember korában. – Kifogtam-e rajtuk, David, amikor áthoztalak az élők világából? Vagy valamilyen más módon? Ó, bár emlékeznék, hogy miről beszéltek az elején! Bosszú. Valami azt mondta, hogy nem közönséges bosszú. De úgy összetört az egész. Már nem emlékszem, mi történt. Most akkor visszajönnek értem?
Már megint sírtam, én ostoba, aztán ismét nekiveselkedtem, hogy leírjam Memnochot összes alakjában, még Átlagemberként is, a rendkívüli arányokat, a hátborzongató lépéseket, a szárnyakat, a füstöt, a mennyek dicsőségét, az angyalok énekét...
– Zafír... – motyogtam. – Azok a felületek, és minden, amit a próféták láttak, és amit úgy írtak le a könyveikben, hogy topáz és berill és tűz és arany és jég és hó... Minden ott volt! És Ő azt mondta: „Igyál a véremből!” És én ittam!
Közelebb húzódtak hozzám. Megijesztettem őket. Túlságosan hangos voltam, túlságosan megszállott, túlságosan eszelős. Körülfogtak, átkaroltak. Dora izzó, fehér, ember karja volt a legmelegebb és a legédesebb. David az arcomnak támasztotta barna homlokát.
– Ha engednéd... – Armand ujjai a galléromhoz osontak. – Ha ihatnék, akkor tudnám...
– Nem! Annyit tudnál meg, hogy hiszem, amit láttam! – feleltem.
– Nem! – ingatta a fejét. – Ha kóstolhatnám, megismerném Krisztus vérét.
Megráztam a fejemet.
– Távozzatok tőlem. Még azt se tudom, milyen lesz a kendő, hogy nem olyan lesz-e, mintha álmomban törültem volna bele a véres verejtékemet. Vissza!
Engedelmeskedtek, széthúzódtak laza háromszöggé. Háttal álltam a belső falnak, hogy láthassam bal oldalt a havat, bár most a fejemet is el kellett fordítanom hozzá. Aztán rájuk néztem, jobbommal benyúltam a mellényem alá, és előhúztam a vastag köteget. Éreztem valamit, valami különöset, amit nem mondhattam el nekik, még a magam számára se önthettem szavakba: a szövetet éreztem, az anyag szövedékét, az ősrégi takács művét.
Kitártam a kendőt – magam oda se néztem rá –, és feltartottam, mint Veronika a sokaságnak.
Halálos csend lett a szobában. A mozdulatlanság csendje.
Aztán Armand térdre borult. Dora elsikoltotta magát, hosszan, jajveszékelve, mint egy siratóasszony.
– Uramisten! – mondta David.
Lassan, dideregve leengedtem a két kézzel tartott kendőt, és megfordítottam, hogy a hóeséstől tükröző üvegben nézzem meg a tükörképét, mintha a Gorgó lenne, amely a pillantásával öl.
Az Ő arca! Az Ő arca lángolt a vásznon! Az Övé volt a legapróbb részletig, a megtestesült Isten nézett rám! Nem festették, nem rajzolták, nem varrták, nem hímezték; Ő égett bele a szálakba, annak a percnek az Istene, vértől csepegő töviskoronájával!
– Igen! – súgtam. – Igen, igen! – Térdre estem. – Ó, igen, teljes és tökéletes, a legapróbb részletig!
Éreztem, ahogy Dora elveszi tőlem. A másik kettőtől elrántottam volna, de az ő kicsi kezére rábíztam. Most Dora tartotta a magasba, és körbe-körbe fordult vele, hogy láthassuk az Ő sötéten ragyogó szemét!
– Isten! – sikoltotta. – Ez Veronika kendője! – Kiáltása először diadalmaskodó volt, aztán boldog. – Apa, hát megcsináltad! Nekem adtad a kendőt!
Azzal kacagni kezdett, mint aki látta az összes, ép ésszel elviselhető víziót, és táncra perdült. Táncolt körbe-körbe, a magasra tartott kendővel.
Armand megtörtén, porba sújtva térdelt. Patakzó könnyei borzalmas, véres csíkokat festettek fehér húsára.
David csak állt, megszégyenült értetlenséggel, és feszülten figyelte hol a levegőben szálldosó kendőt, hol az arcomat, hol a megroskadtan zokogó Armand-t, a bársonyruhás, elveszett gyermeket, vérkönnyektől mocskos csipkéiben.
– Lestat! – kiáltotta Dora záporozó könnyekkel. – Az Isten arcát hoztad el nekem! Elhoztad mindnyájunknak! Hát nem látod? Memnoch vesztett! Memnochot megverték! Isten győzött! Isten a saját céljaira használta fel Memnochot, a tulajdon horgával fogta meg a Sátánt! Isten diadalmaskodott!
– Nem, Dora, nem! Ezt nem hiheted! – ordítottam. – És ha nem is igaz? És ha csak svindli az egész?
Kirohant mellettem a folyosóra. Mi hárman mozdulni sem tudtunk. Hallottuk, ahogy megy lefelé a lift. Dora elvitte a kendőt.
– David, most mit fog csinálni? David, segíts!
– Ki segíthet most már rajtunk? – kérdezte örök higgadtságával, minden indulat vagy keserűség nélkül. – Térj magadhoz, Armand, nem adhatod át magadat ennek – mondta szomorúan.
De Armand meg se hallotta.
– Miért? – hajtogatta, akár egy térdelő gyerek. – Miért?
Ilyen lehetett sok száz éve, amikor Marius megszabadította velencei foglárjaitól, és elvitte a kéjtárgyként tartott fiút a halhatatlanok palotájába.
– Miért nem tudom elhinni? Ó, Istenem, de elhiszem! Ez Krisztus arca! Kábán föltápászkodott, majd lassan, fintorogva elindult Dora után. Mire az utcára értünk, Dora már a székesegyház kapujában sikoltozott.
– Nyissátok meg! Nyissátok meg a templomot! Nálam a kendő! – Rúgta a jobb lábával a bronz ajtót. Körülötte már gyülekeztek a súgó-búgó halandók.
– A kendő, Veronika kendője! – Mindenki megbámulta, mikor Dora egy pillanatra visszafordult, és felmutatta nekik, aztán már Dorával együtt döngették a kaput.
Az ég világosodott. Közeledik a hajnal. A nap még messze volt, valahol a tél agyarai között, de előbb-utóbb felkel, és eláraszt gyilkos fehér fényével, ha nem keresünk menedéket.
– Nyissátok ki az ajtót! – sikoltotta Dora.
Minden irányból érkeztek a lihegő emberek, és térdre borultak a kendő láttán.
– Induljatok! – szólt Armand. – Bújjatok el, amíg nem késő. David, vidd őt innen. Menjetek!
– És te mit teszel? – kérdeztem.
– Tanúbizonyságot teszek! – kiáltotta. – Itt fogok állni, kitárt karokkal, és mikor a nap felkel, halálommal fogom megerősíteni a csodát!
Végre nyílni kezdtek a hatalmas ajtók. A sötét alakok visszahőköltek. A kendőre ráesett az első ezüst fénysugár, amelyet a belső, melegebb, sárga villanyvilágítás és a gyertyalángok követtek, egy meleg léglökés kíséretében.
– Krisztus arca! – sikoltotta Dora.
A pap térdre esett. A másik fekete ruhás férfi, az idősebbik, pap, testvér, vagy mit tudom én, kicsoda, tátott szájjal meredt a kendőre.
– Édes Istenem, édes Istenem! – hajtogatta, és keresztet vetett. – Egész életemben, Istenem... Veronika kendője!
Emberek rohantak el mellettünk, bukdácsolva követték Dorát a templomba. Lépésektől kongott az óriási hajó.
– Nincs időnk! – mondta David. Felállított, Memnochéhoz méltó erővel, csak itt nem forgószél volt, hanem havas téli hajnal, és ordítás, üvöltés, kiáltozás a katedrálist körülhabzó tömegből, és a tornyokban meghúzták a harangokat.
– Siess, Lestat, gyere velem!
Rohantunk a máris vakító fényben. Mögöttem Armand hangja zengett végig a sokaság felett:
– Íme, lássátok a bűnöst, aki meghal őérette! – Nagy erejű robbanás hallatszott, amelyet égésszag követett. Menekülés közben láttam a felhőkarcoló üvegfalában tükröződő lángokat. Hallottam a sikoltozást.
– Armand! – jajgattam. David levonszolt egy vaslépcsőn, amely úgy visszhangzóit és kongott, mint a székesegyház harangjai.
Kábán hagytam, hogy vigyen. Nem volt akaratom, csak sírtam és gyászoltam.
– Armand, Armand!
David alakja lassan kirajzolódott a sötétségben. Jéghideg, nyirkos helyen voltunk, egy pincénél is mélyebb pincében, egy magasház szélben visító-huhogó üressége alatt. David a földet kaparta.
– Segíts! – kiáltotta. – Kezdek zsibbadni, jön a fény, felkel a nap, megtalálnak!
– Nem, nem találnak!
Kézzel-lábbal ástam a sírt, ragadtam magammal Davidét mind mélyebbre, eltakarva magunkat a puha göröngyökkel. Még a város hangjai – még a székesegyház harangjai – sem törhetnek át ebbe a sötétségbe.
Vajon megnyílt Armand-nak az alagút? Fölszállt a lelke az égbe? Vagy a pokol kapuinál tévelyeg?
– Armand! – suttogtam. Ahogy behunytam a szememet, Memnoch kétségbeesett arcát láttam: Lestat, segíts!
Öntudatom utolsó maradékával nyúltam a kendő után, hogy megvan-e még. Nem, a kendő eltűnt. Dorának adtam. Doránál van, és ő bevitte a templomba.
Sose leszel az én ellenségem!

 

 

Huszonnégy

 

A Central Park alacsony falán ültünk, az Ötödik sugárúton. A harmadik éjszaka telt el így, és mi figyeltünk.
Ameddig a szemünk ellátott, asszonyok, férfiak, gyerekek énekeltek ötös-hatos sorokban, toporogva, hogy ne fázzanak. Papok és apácák siettek fel-alá a sor mellett, teával, forró kakaóval kínálták, aki nagyon átfagyott. Pár méterenként tűz égett nagy hordókban. Ameddig a szemünk ellátott.
A sor keresztülhúzódott a belvároson, a Bergdorf Goodman és a Henri Bendel tündöklő kirakatai, a szőrmeboltok, az ékszerboltok, a könyvesboltok előtt, és a székesegyháznál ért véget.
David karba font kézzel, lábát keresztbe vetve ült, alig érintve a követ. Én kuporogtam úgy, mint egy kölyök: egyik térdemet felhúzva, és a térdemre könyökölve, államat az öklömre hajtva, félszemű, romos arcomat az ég felé tartva. Így füleltem az emberekre.
Valahonnan elölről sikoltozás, ordítás hallatszott. Valaki valószínűleg megint rányomott egy tiszta szalvétát a kendőre, és az arc átkerült a szalvétára. Valószínűleg megismétlődik holnap este is, talán holnapután este is, és ki tudja, hányszor még; annyi tudható, hogy az ikon átszellemíti a hozzá érintett textilt veraikonná, és az arc vászonról vászonra száll, ahogy gyertyaláng gyullad a gyertyalángról.
– Gyere – mondta David. – Jéggé fagyunk itt. Gyere, sétáljunk. Sétáltunk.
– Miért? – kérdeztem. – Hogy azt lássuk, amit tegnap este, és amit tegnapelőtt? Hogy megint megpróbáljak áttörni Dorához, tudva, hogy minden erőmutatvánnyal, minden természetfölötti megnyilvánulással a csoda nyerne ismételt igazolást? Dora úgyse hallgatna rám többé. Tudod, hogy nem. És ugyan ki várakozik most a lépcsőn, ki erősíti meg önkéntes tűzhalállal a csodát?
– Mael.
– Ja persze, a druida pap, az örök pap! Tehát ez az ő reggele lesz, hogy tűzviharban hulljon alá, mint Lucifer!
Tegnap este valami rongyos csavargó volt, ismeretlen vérivó, a jó ég tudja, honnan került ide, hogy hajnalban természetfölötti fáklyát gyújtson a sajtófotósok hadának és a videokamerák ütegeinek. Minden újságot teletömtek a máglya képeivel és a kendő képeivel.
– Várj! – A Central Park South-hoz érkeztünk, ahol az egész tömeg a régi, fennkölt, harcias himnuszt énekelte:
Dicsőség a magasságokban Istennek, Dicsérje őt a föld s az ég!
Bambán bámultam őket. Bal szemgödrömben rosszabbodott a fájdalom, de mi volt ez ahhoz, hogy óráról órára jobban elkeseredtem?
– Bolondok vagytok mind egy szálig! – ordítottam oda nekik. – A kereszténység a legvérengzőbb vallás, ami valaha volt a világon! Tanúsíthatom!
– Hallgass, és tedd, amit mondok! – David gyorsan magával vonszolt, így eltűnhettünk a jeges járdán hullámzó embersűrűben, mielőtt bárki odafordult és megbámulhatott volna. Nem először kellett megfékeznie. Bele is fáradt. Nem hibáztattam érte.
Egyszer még a rendőrök is elkaptak.
Megragadtak és kivonszoltak a katedrálisból, mikor Dorával próbáltam beszélni. Miután sikerült kidobniuk, meghátráltak tőlem, és lassan eloldalogtak. Megérezték, hogy nem vagyok élő, úgy, ahogy a halandók meg szokták érezni. A kendőről és a csodáról motyogtak valamit, hogy ismét ereznem kelljen a tehetetlenségemet.
Minden tele volt rendőrrel. Fenntartották a rendet, segítettek, osztogatták a meleg teát, melengették didergő, sápadt kezüket a hordókban égő lángoknál.
Senki se figyelt fel ránk. Miért tették volna? Mi is csak két szürke ember voltunk a tömegben, csillogó bőrünk senkinek sem szúrt szemet ebben a vakító hóban, az eksztatikus zarándokok között, akik a zsoltárok egyik völgyéből vándoroltak a másikba.
A könyvesbolti kirakatokban bibliák, krisztológiai művek tornyai magasodtak. Volt egy irdatlan, levendulalila piramis, Veronika és a kendője Ewa Kuryluktól, és egy másik asztag, Szent arcok, titkos helyek Ian Wilsontól.
Az utcán brosúrákat árultak, vagy csak úgy, ingyen osztogatták őket. Hallhattam az ország minden zegzugának tájszólását: texasit, floridait, georgiait, kaliforniait.
Bibliák, bibliák, bibliák. Pénzért és ingyen.
Apácák csoportja veronikás szentképeket osztogatott. De a kendő színes fotói voltak a legmenőbbek, amelyeket a székesegyházban készítettek, aztán ezerszám sokszorosítottak.
– Csodás kegyelem, égi kegy! – énekelte előre-hátra ringatózva a sorban egy csoport.
– Glória in excelsis Deo! – dörögte kitárt karokkal egy szakállas ember.
A székesegyházhoz közeledve mindenfelé buzgón konklávézó emberfürtöket láttunk. Az egyiknek a közepén egy fiatalember hadart őszinte lelkesedéssel:
– Veronikát a tizennegyedik században kanonizálták hivatalosan; a közhit szerint a kendő a negyedik keresztes hadjárat során veszett el, amikor a velenceiek megrohanták a Hagia Sophiát. – Szünetet tartott, amíg feljebb nyomta a szemüvegét az orra nyergén. – Természetesen a Vatikán jól meg fogja rágni a döntését, ahogy szokta, de eddig hetvenhárom kép készült az eredetiről, megszámlálhatatlan ember szeme láttára, akik mind készek tanúskodni a Szentszék előtt!
Másutt sötét ruhás emberek csoportosultak, talán papok. Többszörös gyűrűkben fogták körül őket a hallgatók, akik hunyorogtak, hogy ne menjen a szemükbe a hó.
– Nem mondom, hogy a jezsuiták nem jöhetnek – hallottam az egyik embert. – Én csak azt mondtam, hogy itt nem vehetik át az irányítást. Dora a ferenceseket kérte fel a kendő őrizésére, ha és amennyiben elhagyná a székesegyházat.
Mögöttük két nő kerepelt, hogy máris végeztek próbákat, a kendő kora kétségbevonhatatlan.
– Ezt a fajta lent már nem is termesztik! Hiába keresnének modern textilt, ami ebből készült. Már egymagában az is csoda, hogy a kelme ilyen új és tiszta!
– ...minden testnedv, ami beleivódott a kendőbe, emberi testtől származik. Még csak nem is kellett megbontaniuk a kendőt, hogy rájöjjenek! Ez... ez...
– ...enzimek hatása. Bár tudja, hogy kiforgatják az ilyen dolgokat.
– Nem, nem a New York Times. A New York Times nem mondja, hogy három régész nyilvánította valódinak.
– Nem valódinak, barátom, hanem olyasminek, ami a tudomány mai állása szerint nem magyarázható.
– Isten és a Sátán hülye! – mondtam.
Egy csomó asszony megfordult, rám bámult.
– Fiam, fogadd el Megváltódnak Jézust – mondta az egyik. – Nézd meg a kendőt. A bűneinkért halt meg.
David elrángatott. Senki sem foglalkozott velünk. Széltében-hosszában folytatódtak a kis konklávék, filozófusok és szemtanúk várták, hogy a síró megigézettek lebukdácsoljanak a templom lépcsőjén.
– Láttam, láttam, Krisztus arca volt!
Talán nem is látták, hogy egy hosszú, nyakigláb árnyék tapad a kapuboltozathoz: Mael vámpír, aki arra várt, hogy kitárt karjaival keresztet formázva kiléphessen a hajnalfénybe. Ránk szögezte szúrós tekintetét.
– Ti is! – lehelte a csak a mi fülünknek hallhatót, titkos, természetfölötti hangon. – Jöjjetek, kitárt karral nézzetek bele a napba! Lestat, Isten téged választott hírvivőjének!
– Gyere! – mondta David. – Bőven eleget láttunk ma éjszakára és még számos éjszakára.
– És hova menjünk? – kérdeztem. – Állj már meg, David, ne cibáld a karomat! Hallottad, amit mondtam?
– Már megálltam – felelte udvariasan, lehalkítva a hangját, mintha utasítana, hogy én is halkan beszéljek. Hó hullott puhán, a közelben tűz ropogott egy fekete vashordóban.
– Mi történt a könyvekkel? Hogy az istenbe felejthettem el?
– Miféle könyvekkel? – kérdezte, és félrehúzott a járókelők útjából egy kirakathoz, amelynél a székesegyházat bámuló kis csoport élvezte a meleget.
– Wynken de Wilde könyveivel. Roger tizenkét könyvével! Mi történt velük?
– Itt vannak – válaszolta. – Fent a toronyban. Dora rád hagyta őket. Már elmagyaráztam. Tegnap este beszéltetek.
– Annyi ember előtt nem lehetett kimondani az igazságot!
– Azt mondta, hogy mostantól te vagy az ereklyék gazdája.
– El kell hoznunk a könyveket! – türelmetlenkedtem. Micsoda bolond voltam, hogy elfelejtettem a gyönyörű könyveket!
– Nyugalom, Lestat, csendesebben! Mindenki téged bámul. Már mondtam, hogy a lakás olyan állapotban van, mint volt. Dora senkinek sem árulta el a létezését. Átadta nekünk. Nem fogja elmondani nekik, hogy valaha is ott jártunk. Megígérte. Rád hagyta az árvaházat, Lestat. Elvágott minden kapcsolatot a múlttal. Végzett a régi életével. Régi hite meghalt, kialudt. Dora újjászületett, mint a Kendő őrzője.
– De hát nem is tudjuk! – ordítottam. – Sose fogjuk megtudni! Hogy fogadhatja el Dora, mikor nem tudjuk, és nem tudhatjuk! (David a falnak lökött.) Vissza akarok menni a könyvekért – jelentettem ki.
– Természetesen. Ezt tesszük, ha akarod.
Milyen fáradt voltam! A járdán az emberek énekelték:
– Ő jár velem, Ő szól velem, szólíthatom szent nevén! A lakásban semmi sem változott.
Amennyire megállapíthattam, Dora nem tért vissza. Egyikünk sem. David itt volt, ellenőrizte, és ő igazat mond. Minden olyan állapotban volt, ahogy hagytuk.
Az volt az egyetlen változás, hogy a kis szobában, ahol aludtam, semmi se maradt a ládán kívül. Eltűnt a pokróc és a ruháim, amelyekre egy ősi erdő tűlevelei és pora tapadt.
– Te vitted el?
– Nem – mondta. – Szerintem Dora vehette magához az angyali hírnök rongyos ereklyéit. Azóta nyilván a Vatikánban vannak.
– Ők majd kielemzik a részleteket, az erdei talajból származó szerves anyagokat – mondtam nevetve.
– Már a sajtó is megírta az isteni hírvivő ruháit – mondta David. – Lestat, össze kell szedned magadat. Nem csörtethetsz a halandók között így. Ön- és közveszélyes vagy. Fékezned kell a hatalmadat.
– Veszélyes? Azok után, amit tettem, hogy csináltam egy ilyen csodát, friss vért fecskendezve a vallásba, amelyet Memnoch gyűlölt! Ó, Istenem!
– Pszt, hallgass! – intett. – Nézd csak meg a ládát. Abban vannak a könyvek.
Ó, hát ebben a kis szobában voltak a könyvek, ahol aludtam! Ó, hogy megvigasztalódtam, de megvigasztalódtam! Lerogytam törökülésbe, imbolyogtam előre-hátra, és sírtam. Ó, milyen bizarr egy szemmel sírni! Könnyek ezek, amik az üres szememből jönnek? Nem hinném. Memnoch nyilván eltépte a könnycsatornát.
David a folyosón állt. Arcéle jéghideg és nyugodt volt az üvegfalon beáradó fényben.
Felhajtottam a láda tetejét. Fából készült, dúsan faragott, kínai láda volt. Ott volt benne a tizenkét könyv, a mi gondos csomagolásunkban, kipárnázva, biztonságban, szárazon. Nem kellett kibontani a csomagot, hogy tudjam.
– Most menjünk innen – szólt David. – Ha ismét sírni kezdesz, ha ismét győzködni próbálod az embereket...
– O, tudom, milyen fáradt vagy, barátom! – mondtam. – Ne haragudj! – Egyik botrányból a másik után mentett ki, tüntetett el a halandó szemek elől.
Eszembe jutottak a rendőrök. Még csak nem is ellenkeztem. Arra gondoltam, ahogy sorra elhátráltak, mintha a molekuláik figyelmeztetnék őket, hogy itt valami nagyon beteg dolog van. Vissza!
És Dora még Isten hírvivőjéről beszél. Milyen bizonyos benne.
– Most el kell mennünk – ismételte David. – Ez elvégeztetett. Jönnek mások. Nem akarom látni a többieket. Te igen? Akarsz válaszolgatni Santinónak vagy Pandorának vagy Jesse-nek, vagy mit tudom én, ki jöhet még? Mit tehetünk ennél többet? Azonnal távozzunk.
Felnéztem rá.
– Ugye, azt gondolod, hogy bolonddá tett?
– Kicsoda? Isten vagy a Sátán?
– Hát éppen erről van szó – mondtam. – Nem tudom. Te mondd meg, mit hiszel.
– Én menni akarok – felelte – mert ha nem megyek el most, akkor reggel csatlakozom hozzájuk – Maelhez, és ahhoz, aki még ott lesz –, a templom lépcsőjén. Mert jönnek mások is. Tudom. Látom őket.
– Nem, ezt nem teheted! És ha mindenestül hazugság? És ha Memnoch nem is Memnoch volt, és Isten nem Isten, és az egész csak egy ocsmány kamu volt, amivel valamiféle szörnyetegek állítottak falhoz, akik semmivel se különbek nálunk? Még csak ne is gondolj rá, hogy csatlakozol hozzájuk a templom lépcsőjén! A föld, az a mienk! Kapaszkodjunk bele! Te nem tudod. Nem élted át a forgószelet és a poklot! Nem ismered! Csak Ő ismeri a szabályokat! Csak neki szabad kimondania az igazságot! Memnoch többször is úgy írta le, mintha őrült lenne, egy erkölcsi idióta!
David lassan megfordult, arcára árnyékok borultak.
– Lestat, valóban az Ő vére lehet benned? – kérdezte halkan.
– Nehogy elhidd! Pláne te! Nem! Ne hidd el! Nem vagyok hajlandó tovább játszani! Egyik pártra se vagyok hajlandó állni! Azért hoztam el a kendőt, hogy te és Dora elhiggyétek, amit mondok, és akkor ez a téboly lett belőle!
Megszédültem.
Egy pillanatra láttam a mennyek fényét, vagy legalábbis úgy rémlett. Láttam őt a korlátnál. Éreztem az az átható, förtelmes szagot, amely oly gyakran szállt fel a földről, a csataterekről, a pokolból.
David mellém térdelt, megfogta a karomat.
– Nézz rám, nehogy elájulj! – mondta. – Haladéktalanul távozzunk. El kell mennünk, megértetted? Hazamegyünk. Aztán pedig még egyszer elmeséled a történetet. Lediktálod nekem, szóról szóra.
– Minek?
– A szavakban megtaláljuk az igazságot, a részletekből, a cselekményből kihüvelyezzük, ki tett mit, és miért. Hogy Isten használt-e föl, vagy Memnoch. Hogy hazudott-e Memnoch egész idő alatt. Hogy Isten...
– Aha, belefájdul a fejed, mi? Ne írd meg. Az csak egy változat lesz, és változatból már van éppen elég. Dora is elmondta a maga változatát az éjszakai látogatókról, a jóságos démonokról, akik elhozták neki a kendőt? Elvitték a ruháimat! És ha a bőrömből is ráragadt egy foszlány?
– Gyere már, fogd a könyveket, majd én segítek. Itt van három zsák, de csak kettőre lesz szükségünk. Ebbe tedd a te batyudat, én viszem a másikat.
Engedelmeskedtem. Szétosztottuk a könyveket két zsákba. Most már indulhattunk.
– Ezt miért hagytátok itt, holott az összes többit leküldtétek?
– Dora akarta, hogy a tied legyen – válaszolta David. – Már mondtam. Arra kért, ügyeljek rá, hogy személyesen vedd át őket. A többit is neked adta. Minden hidat felégetett. Ez a mozgalom magába olvaszt fundamentalistákat és fanatikusokat, kozmikus keresztényeket, keleti keresztényeket, nyugati keresztényeket.
– Még egyszer meg kell próbálnom a közelébe kerülni!
– Nem! Lehetetlen! Gyere már! Fogd ezt a vastag kabátot. Fel kell venned.
– Örökké gondoskodni fogsz rólam? – kérdeztem.
– Meglehet.
– Miért is nem megyek oda hozzá a templomba, miért nem égetem el a kendőt? Meg tudom tenni! Puszta akarattal fel tudnám robbantani!
– Akkor miért nem teszed? Megborzongtam.
– Mert... mert...
– Gyerünk. Még csak el se kell menned hozzá a templomba. Odaküldöd az erődet. Úgy is elégethetnéd. Bár érdekes lenne, ha nem égne. De tételezzük fel, hogy ég, tételezzük fel, hogy megfeketedik és fellobban, mint a fa a kandallóban, mikor meggyújtod telepatikus erőddel. Aztán mi lesz?
Sírva fakadtam. Nem bírok ilyet tenni. Nem bírok. Nem tudok semmi biztosat! Semmit! És ha Isten akarta, hogy az Ő balekja legyek?
– Lestat! – Bőszen nézett rám, illetve, jobban mondva, rám szögezte parancsoló pillantását. – Figyelj arra, amit mondok! Nehogy még egyszer közel menj hozzájuk! Ne tégy nekik több csodát! Ennél nagyobbat úgysem tehetsz. Mondja el Dora a mesét a maga módján az angyali hírnökről. Már úgyis átkerült a történelembe.
– Még egyszer beszélni akarok a riporterekkel!
– Nem!
– Most szépen fogok beszélni, megígérem, senkit se ijesztek meg, esküszöm, David...
– Majd idővel, Lestat, ha még akkor is akarod... idővel... – Lehajolt, megsimogatta a hajamat. – Most pedig jöjj velem. Indulunk.

 

 

Huszonöt

 

Hideg volt az árvaházban. A hideg bevette magát a szigeteletlen, vastag falakba, bent jobban lehetett fázni, mint odakint a télben. Rémlik, hogy valahonnan régebbről emlékszem erre. Miért adta nekem Dora? Rám testálta a zárdát, és az összes ereklyét. Mit jelent ez? Csak azt, hogy olyan messze került tőlem, mint üstökös az égbolton.
Van-e olyan ország, ahol ne az ő arca, hangja, meséje, kendője lenne a sajtóban?
De mi itthon voltunk, ez a mi városunk volt, New Orleans, a mi kicsi hazánk. Itt nem havazott, csak az olajfűzek illatoztak édesen, és az elhanyagolt öreg zárdakert tulipánfái szórták rózsaszín szirmaikat. Rózsaszín sziromeső a földön!
Milyen csend van itt. Ezt a helyet nem ismerte senki. Most hát Szörnyeteg megkapta a palotáját, ahol emlékezhet Szépségre, és törheti a fejét, hogy a pokolban sír-e Memnoch, vagy mindketten – Isten mindkét fia – a mennyekben hahotázik?
Bementem a kápolnába.
Ponyvára, kartonpapírra, ládákra számítottam.
Ám ez egy tökéletes szentély volt. Mindent szépen kicsomagoltak, leporoltak, úgy, ahogy kell, és itt álltak a homályban a Szent Antal-szobrok, Szent Lucia, aki tálcán tartja a szemét, a Prágai Kisjézus, spanyol pompájában, és az ablakok között felakasztották a képeket.
– De ki csinálta?
David elment. Hova? Majd visszajön. Nem érdekes. Itt a tizenkét könyv. Kellett egy meleg hely, ahova leülhetek, esetleg az oltár lépcsőjére, és fény is kellett. Ehhez az egy szemhez valamivel több fényre volt szükségem, mint amennyit az éjszaka beengedett a színes, magas üvegablakokon.
Egy alak állt az előtérben. Szagtalan. Vámpír. A fiókám. Annak kell lennie. Fiatal. Louis. Ez csak természetes.
– Te csináltad ezt? – kérdeztem. – Te rendezted be ilyen szépen a templomot?
– Így tűnt helyesnek – válaszolta. Elindult felém. Tisztán láttam, noha ehhez el kellett fordítanom a fejemet, hogy egy vonalban legyen az egy szememmel, nem kísérletezve azzal, hogy kinyissam a másikat is, amely nem volt többé.
Magas, halvány, kissé ösztövér. Lenyírt fekete haj. Zöld bársonyszem. Annak a kecses járása, aki nem szereti a zajt, a felhajtást, a feltűnést. Egyszerű fekete ruha, olyan, mint a New York-i zsidóké, akik összegyűltek a székesegyház előtt, és a vonaton érkező hutteritáké. Nagyon sima és egyszerű, akárcsak az arca.
– Gyere haza velem – mondta teljesen emberi, kedves hangon. – Lesz idő, hogy gondolkozz. Nem lennél inkább otthon a Francia Negyedben, a mi bútoraink között?
Ha létezhetett valami a világon, ami valóban megvigasztal, akkor az ő lehetett volna, azzal az igéző mozdulattal, ahogy félrehajtotta finom fejét, a bizalmas, nyugodt, kitartó pillantásával, amellyel engem és talán mindnyájunkat védett valamilyen félelmetes dologtól.
Az én régi, meghitt, úri barátom, szelíd, béketűrő tanítványom, akit velem közösen a viktoriánus illemtudás csiszolt szörnyeteggé. Mi lett volna, ha őt látogatja meg Memnoch? Miért nem azt csinálta?
– Mit tettem? – kérdeztem. – Mi volt Isten akarata?
– Nem tudom – felelte. Rátette selymes kezét az enyémre. Lassú beszéde balzsam volt az idegeimnek. – Gyere haza. Órákig hallgattam a rádióban, néztem a televízióban az angyal történetét, aki elhozta Veronika kendőjét. Az angyal rongyait átadták a papoknak és a tudósoknak. Dora kézrátétellel gyógyít. A kendő gyógyít. Az egész világból áradnak New Yorkba az emberek. Örülök, hogy visszajöttél. Jobban szeretem, ha itt vagy.
– Istent szolgáltam? Lehetséges ez? Azt az Istent, akit még mindig gyűlölök?
– Nem hallottam a mesédet – szólt Louis. – Elmondod majd? – Közvetlenül, indulatok nélkül. – Vagy túlságosan gyötrelmes lenne elismételni?
– Írja meg David – mondtam. – Emlékezetből. – Megkocogtattam a halántékomat. – Olyan jó emlékezőtehetségünk van. Szerintem a többiek közül páran még olyan dolgokra is emlékeznek, amik sose történtek meg. – Körülnéztem. – Hol vagyunk? Jaj Istenem, el is felejtettem. A kápolnában. Ott az angyal a szenteltvíztartóval. Az a feszület már eredetileg itt volt.
Milyen merevnek, élettelennek látszott, mennyire nem hasonlított a ragyogó kendőre!
– Mutatják a kendőt az esti híradóban?
– Folyamatosan. – Mosolygott. Nem gúnyolódva. Szeretettel.
– Louis, te mit gondoltál, mikor megláttad a kendőt?
– Hogy ez az a Krisztus, akiben egykor hittem. Hogy ez az a Fiúisten, akit ismertem, mikor fiú voltam, és ennek a háznak a helyén mocsár volt – mondta elnézően. – Gyere haza. Gyere... Itt olyan... dolgok vannak.
– Valóban?
– Szellemek? Kísértetek? – Nem tűnt riadtnak. – Kicsik, de érzem őket, holott, Lestat, én nem bírok a te hatalmaddal. – Ismét mosolygott.
– Tehát neked is tudnod kell. Nem érzed őket?
Behunytam a szememet. Azt az egy szememet. Különös hangot hallottam, mintha sok-sok gyerek menne sorban. – Azt hiszem, az egyszeregyet kántálják.
– Hát az meg mi? – kérdezte Louis. Megszorította a karomat, közelebb hajolt. – Lestat, mi a szorzótábla?
– Ó hát tudod, akkoriban így tanították a szorzást, kétszer kettő négy, kétszer három hat, kétszer négy nyolc, satöbbi... ezt énekelik.
Elnémultam. Valaki volt itt, az előtérben, a kápolna közvetlen szomszédságában, a folyosó és a kápolna ajtaja között, abban az árnyékban, amelyben én rejtőztem Dora elől.
Fajtánkbeli. Annak kell lennie. És öreg, nagyon öreg. Éreztem a hatalmát. Valaki van itt, aki olyan ősi, hogy egyedül Memnoch és a megtestesült Isten ismerné fel, vagy... Louis, esetleg Louis, ha hinne emlékeiben, az ősök körül szerzett, rövid és megrázó tapasztalataiban...
Még mindig nem félt. Ugrásra készen figyelt, de nem félt.
– Gyere, én ugyan nem ijedek meg tőle! – mondtam. Az előtér felé indultam. A jobb vállamra vetettem a két könyves batyut, de a bal kezemmel fogtam, hogy használhassam a jobb kezemet. És a jobb szememet. Az még megvan. Ki ez a látogató?
– David az – jegyezte meg Louis engesztelő, szelíd hangján, mintha azt mondaná: Látod? Semmi ok a nyugtalanságra.
– Nem, aki mellette van! Nézd csak, nézz csak mélyebbre a feketeségben! Látod azt a nőt, aki olyan fehér, olyan kemény, hogy szobor lehetne ebben a kápolnában? Maharet!
– Itt vagyok, Lestat – felelte. Fölkacagtam.
– Nem ezt válaszolta Ézsaiás, amikor az Úr szólította? „Ímhol vagyok, Uram!”
– Igen – mondta fényesre csiszolt, nagyon csendes hangján, amelyről régen lehántott minden húsos tömörséget az idő.
Közelebb mentem hozzá, ki a kápolnából a kis előtérbe. David úgy állt mellette, mint egy fölszentelt alvezér, aki lesi uralkodójának minden parancsát, és ott volt ő, a legöregebb, na jó, a majdnem legöregebb, a mi Évánk, mindnyájunk Anyja, az egyetlen anya, aki nekünk még maradt, és most, hogy ránéztem, ismét belém hasított a szörnyűség, hogy halandó korában megvakították, ezért mindig emberi kölcsönszemet használ.
Nem tudom, halottból vagy élőből szedte-e ki, amit belenyomott a szemüregébe, hogy addig nyűje, amíg működik az ő vámpírvérével. De milyen fáradt volt az a szem abban a gyönyörű arcban. Mit is mondott Jesse? Maharet alabástromból van. Az alabástrom az a kő, amelyiken áthatol a fény.
– Nem veszek el emberszemet – motyogtam.
Nem válaszolt. Nem ítélni vagy tanácsolni jött. Akkor miért jött? Mit akar?
– Akarod hallani a mesét is?
– Kedves angol barátod azt mondja, hogy úgy történt, ahogy leírtad. Azt mondja, igaz, amit a televízióban énekelnek; te vagy az Éjszaka Angyala, te hoztad el a nőnek a kendőt. Barátod ott volt, és hallotta a mesédet.
– Nem vagyok angyal! Sose akartam neki adni a kendőt! Bizonyítéknak hoztam el! Azért fogadtam el...
Megtört a hangom.
– Miért? – kérdezte Maharet.
– Mert Krisztus adta! – suttogtam. – Azt mondta: „Vedd el!”, és én elvettem.
Sírtam. Maharet várakozott, türelmesen, komolyan. Louis várakozott. David várakozott.
Végül sikerült abbahagynom a sírást.
– David, írd le minden szavát, ha megírod, minden egyes kétértelmű szót, hallod? Én nem írom meg magamtól, nem akarom. Na jó, esetleg... ha úgy gondolod, hogy nem tudod pontosan visszaadni, akkor megírom, majd egyszer megírom. Mit akarsz, Maharet? Miért jöttél? Nem, nem írom meg. Miért vagy itt, Maharet, miért mutatkozol meg nekem? Miért jöttél el a Szörnyeteg új kastélyába? Felelj!
Nem szólt. Hosszú, világosvörös haja a derekáig omlott. Valamilyen egyszerű ruhát viselt, amivel sok országban lehet mozogni feltűnés nélkül: hosszú szoknyát, amely apró cipőjéig ért, egyenes vonalú kabátot, amelyet övvel szorított össze vékony derekán. A halott emberszem, amelynek erős vérszaga volt, hátborzongatóan parázslott az arcában.
– Nem veszek el emberszemet! – közöltem. Nem mondtam ezt már egyszer? Ez most önteltség vagy pimaszság? Maharet nagyon hatalmas. – Nem veszek el emberéletet – tettem hozzá, amit eredetileg akartam mondani. – Akármeddig éljek, akármennyit éhezzek és szenvedjek, soha, de soha többé nem veszek el emberi életet, és nem emelek kezet senkire, legyen az ember vagy magunkfajta, soha... én... amíg van erőm, nem...
– Itt foglak tartani – mondta Maharet. – Mint foglyot. Egy ideig. Amíg le nem csillapodsz.
– Te bolond vagy. Nem záratsz be engem sehova.
– Hoztam bilincset. David, Louis, ti majd segítetek.
– Mi ez? Hogy merészelitek, ti ketten? Láncot mondtál? Bilincset? Mi vagyok én, Ázázel, a pokol kútjában? Hogy nevetne most Memnoch, ha nem fordított volna hátat nekem örökre!
Egyik se mozdult. Maharet nyúlánk, fehér alakja tökéletesen álcázta az iszonyú erőt. És szenvedtek. Ó, éreztem a szenvedésüket!
– Ezt neked hoztam – nyújtotta felém a kezét. – Ha elolvastad, sírni és sikoltozni fogsz, mi pedig itt tartunk, csendben és biztonságban, amíg abba nem hagyod. Itt maradsz, az én oltalmam alatt. Az én rabom leszel.
– Hogy?! Mi ez? – kérdeztem. Valami gyűrött pergamen volt.
– Mi az ördög ez? Ki adta neked? – Hozzá se akartam érni. Maharet megragadta a bal kezemet, olyan ellenállhatatlan erővel, hogy kénytelen voltam elejteni a könyves batyut. Szétnyitotta az ujjaimat, és a tenyerembe nyomta a gyűrött kis csomagot.
– Azért adták, hogy továbbítsam neked – mondta.
– Ki adta? – kérdeztem.
– Az, akinek írását a csomagban találod. Olvasd el.
– A fenébe! – káromkodtam. Jobb kezemmel fel téptem a gyűrött pergament.
A szemem. A szemem fénylett a betűkön. A kis csomag az én levélbe göngyölt szememet tartalmazta. Az én kék szememet, épen, sértetlenül.
Elakadó lélegzettel kaptam utána, és a helyére nyomtam, bele a fájó üregbe. Indái rögtön hátranyúltak az agyba, és rákapcsolódtak. Egy lobbanással teljes lett a világ.
Maharet merőn figyelt.
– Hogy én sikoltozni fogok? – kiáltottam. – Miért sikoltoznék? Mit képzelsz, mit látok? Csak azt, amit eddig láttam! – Jobbra-balra forgattam a fejemet. A félelmetes vakfolt eltűnt, a néma hármas mozdulatlanul figyelt a színes, magas ablakok között. – Ó, köszönöm, Istenem! – suttogtam, de mit akartam mondani vele? Hálaima volt, vagy csak szófordulat?
– Olvasd el, amit a pergamenre írtak – rendelkezett Maharet. Micsoda régi írásmód! Mi ez? Illúzió! Szavak egy olyan nyelven, ami nem is nyelv, mégis olyan tökéletesen tagolt, hogy könnyedén kifejthettem a vérrel, korommal, tintával írott, nyüzsögő indák közül az üzenetet:

Az én királyfimnak,
Hálából a tökéletes munkáért.
Szeretettel:
Memnoch, a Sátán

– Hazugság, hazugság, hazugság! – üvöltöttem. Hallottam a láncok csörgését. – Mit képzeltek, miféle vas tud megfékezni engem! Legyetek átkozottak! Hazugság! Nem is láttad őt! Nem is ő adta neked!
David, Louis és Maharet – leginkább az ő elképzelhetetlen ereje, amely régibb volt Jerikó első agyagtábláinál – körülfogott és letepert. Mahareté voltam, az ő rúgkapáló gyermeke, aki most átkozta az anyját.
Üvöltésemtől visszhangoztak a falak, amíg végigvonszoltak a sötétségben a befalazott ablakú celláig, amelyet kiválasztottak számomra, és gúzsba kötöttek a lánccal.
– Hazugság, hazugság, hazugság! Úgyse hiszem el! Ha átejtett valaki, az Isten volt! – üvöltöttem. – Ő csinálta velem ezt! Úgysem igaz, csak akkor, ha Ő csinálta, a megtestesült Isten! Nem Memnoch! Nem, nem, soha! Úgysem igaz!
Végül magatehetetlenül elnyúltam. Már nem is érdekelt. Még vigasztaló is volt, hogy megláncoltak, nem verhetem péppé az öklömet a falon, nem zúzhatom szét a fejemet a téglákon, nem csinálhatok valami ennél is rosszabbat...
– Hazugság, hazugság, egyetlen óriási hazugság az egész! Ezt láttam! A hazugságok újabb circus maximusát!
– Nem mind hazugság – mondta Maharet. – Nem mind. Hiszen épp ez az időtlen dilemma.
Elnémultam. Éreztem, ahogy a bal szemem egyre mélyebb, egyre erősebb gyökereket ereszt az agyba. Ez legalább megvan. Visszakaptam a szememet. Ha elgondolom, milyen szömyülködve nézte Memnoch a szememet. Eszembe jutott Mickey bácsi szemének története. Sehogy se értettem. Mindjárt ordítani kezdek megint!
Valahonnan messziről hallottam Louis szelíd hangját, ahogy tiltakozik, könyörög, érvel. Reteszek csattantak, szögek fúrták át a deszkát. Hallottam Louis esdeklését.
– Csak átmenetileg, csak egy kis időre... – felelte Maharet. – Túlságosan hatalmas, hogy mást tehessünk. Vagy ezt, vagy végezzünk vele.
– Ne! – kiáltott Louis.
David is tiltakozott, hogy ezt nem szabad megtenni.
– Nem is fogom – felelte Maharet nyugodtan. – De itt marad, amíg úgy nem látom, hogy most már ki lehet engedni.
Azzal elmentek.
– Énekeljetek... – suttogtam. A gyermekkísértetekhez szóltam. – Énekeljetek...
De a zárda üres volt. A szellemecskék mind elmenekültek. A zárda az enyém volt, Memnoch szolgájáé, Memnoch királyfijáé. Egyedül voltam börtönömben.

 

 

Huszonhat

 

Két éjszaka, három éjszaka. Kint a modern városban robajlott a forgalom a széles úton. Arra járó párok sugdolóztak az esti homályban. Kutya vonított.
Négy éjszaka, öt éjszaka?
David mellettem ült és felolvasta a kéziratot, szóról szóra mindent, ahogy meséltem. Sűrű szüneteket tartott, hogy megkérdezze, jól emlékszik-e, ugyanezt a szót vagy szóképet használtam-e, és Maharet válaszolt neki.
A cella sarkából mondta, igen, ezt látta, igen, így mesélte. Ezt látom az elméjében. Ezek az ő szavai. Ezt érezte.
Talán egy hét elteltével megállt fölöttem, és megkérdezte, szomjazom-e a vérre. Azt feleltem, nem iszom soha többé. Mészkővé szikkadok, és majd beledobnak egy égetőkemencébe.
Az egyik este Louis jött, egy börtönkáplán csendes fesztelenségével. Ráérősen leült, keresztbe vetette a lábát, és elfordította a tekintetét, mintha nem lenne udvarias dolog megbámulni egy megvasaltan dühöngő foglyot.
A vállamra tette a kezét. A frizurája szolid és tetszetős volt, vagyis rendesen nyírott, fésült, portalanított. Tiszta és új volt a ruhája is, mintha nekem öltözött volna fel.
Magamban somolyogtam. Hogy Louis a kedvemért csípje ki magát! Időnként megtette. Az antik inggomb – aranyba foglalt gyöngy – végképp meggyőzött. Úgy fogadtam a kedveskedést, mint a beteg ember a hideg borogatást.
A fogása is erősebb lett valamivel. Ez is tetszett, bár ezt nem óhajtottam közölni vele.
– Beleolvastam Wynken könyveibe – mondta. – Elhoztam őket. Mert tudod, visszamentem értük a kápolnába. – Most már rám mert nézni, nagyon tiszteletteljesen és egyszerűen.
– Ó, köszönöm! – mondtam. – Elejtettem a könyveket a sötétben. Elejtettem, mikor a szemért nyúltam, vagy Maharet rántotta ki a kezemből? Mindenesetre elejtettem a könyves batyut. Meg se tudok moccanni ezekben a láncokban.
– Hazavittem a könyveket a Royale utcába. Ott vannak, mint megannyi ékkő, hogy bámulhassuk őket.
– Igen. Láttad azokat a pici képeket? Alaposan megnézted őket? Mert én sose vizsgáltam meg őket igazából. Mert... minden olyan gyorsan történt, jóformán ki se nyitottam őket. De ha láttad volna Roger szellemét a bárban, és hallottad volna, ahogy leírta őket!
– Fenségesek! Csodálatosak! Nagyon fogod szeretni őket! Évekre elegendő élvezetet tartogatnak az olvasólámpa mellett! Még csak most kezdtem nézegetni és olvasgatni őket. Nagyítóval. De neked nem kell majd üveg, mert a te szemed erősebb az enyémnél.
– Talán majd elolvashatjuk őket... te és én... együtt.
– Igen, mind a tizenkettőt – mondta Louis, és mesélni kezdett lágy hangján a csodálatos miniatúrákról, a cseppnyi emberekről, állatokról, virágokról, és az oroszlánról, amely a gödölye mellett nyugszik.
Behunytam a szememet. Hálás voltam neki. Elégedett voltam. Louis tudta, hogy nem akarok beszélni többé.
– Lent leszek, a szobáinkban – mondta. – Ott várlak. Most már nem sokáig tarthatnak itt.
Mi az a sokáig?
Mintha melegedett volna az idő.
David is eljöhet.
Néha becsuktam szememet-fülemet, és nem voltam hajlandó hallgatni semmiféle hangra, amelyet közvetlenül hozzám intéztek. Hallgattam a kabócák dalát, akkor, amikor még vörös az alkonyati ég, és más vámpírok alszanak. Hallgattam a Napóleon út tölgyfáinak ágaira aláröppenő madarakat. Hallgattam a gyerekeket!
A gyerekek eljöttek és énekeltek. Időnként suttogva hadartak is valamit, mintha ketten pusmognának összebújva a takaró alatt. Lábak dobogtak a lépcsőn.
A falakon túl felerősített elektromos zajokkal bőgött az éjszaka.
Egy este kinyitottam a szememet, és nem volt rajtam a lánc.
Egyedül voltam, és az ajtó nyitva állt.
Ruhám ronggyá szakadt, de nem törődtem vele. Feltápászkodtam, recsegő, fájó ízületekkel, és jó két hét óta először megtapogathattam a szememet, hogy megvan-e még, bár persze egész idő alatt láttam vele. Rég nem is gondoltam már a szemre.
Keresztülvágtam az udvaron, és kimentem az öreg árvaházból. Egy pillanatra fölrémlett egy vashinta, az a fajta, amilyenek régi játszótereken vannak. Láttam két végén az A alakú állványt, a keresztrudat, és a hintázó gyerekeket, a lobogó hajú, kacagó kislányokat. Káprázó szemmel tekintettem fel a kápolna színes üvegablakaira.
A gyerekek eltűntek. Az udvar üres volt. Most már az én palotám. Dora minden hidat fölégetett. Rég elvonult az ő nagy-nagy győzelmével.
Sokáig sétáltam a Szent Károly úton.
Sétáltam ismerős tölgyek alatt, ódon macskakő és tégla váltakozó szakaszain, régi és új házak mellett, majd a Jackson úton keresztülvágva megérkeztem a kocsmák, neonreklámok, bedeszkázott ablakok, megroggyant házak, rikító butikok furcsa földjére, az alsóvárosig nyúló, csiricsáré sivatagba.
Egy üres üzlethez értem, amelyben méregdrága autókat árultak valamikor. Ötven évig létezett az üzlet, amelynek helyén ma egy üvegfalú terem kong az ürességtől. Az üvegfalon ott volt a tükörképem. Két kék szemem a régi ördöngös élességgel látott.
Láttam magamat.
Most pedig önök is lássanak. Nézzenek rám, és lássanak annak, aki vagyok. Ez úgy igaz, mint ahogy színigaz ennek a mesének minden szava.
Lestat vagyok, a vámpír. Ezt láttam. Ezt hallottam. Ezt tudom. Ennyit tudok.
Higgyenek nekem, a szavaimnak, annak, amit mondtam és leírtam.
Még mindig itt vagyok, önnön álmaimnak hőse. Hadd maradjak meg hősnek az önök álmaiban is.
Én vagyok Lestat, a vámpír.
Hadd lépjek most át a meséből a legendába.

 

– VÉGE -

 

1994. február 28., 9.43
Adieu, mon amour

 

 

Anne világának kronológiája

 

i. e. kb 5500
A Hold Előtti Idő. Maharet és Mekare ősei idáig tudják visszavezetni a Nagy Család boszorkányainak eredetét. [A kárhozottak királynője ]

???

A Hold Eljövetele. Ősi legendák szerint a Hold ekkor érkezik meg Föld körüli pályájára árvizektől, földrengésektől és viharoktól kísérve. [A kárhozottak királynője, Táltos ]

i. e. 4000 előtt
Maharet és Mekare (a Nagy Család boszorkány ikrei) születése a Kármel-hegyen. [A kárhozottak királynője ]

kb. i. e. 4000
Az egyiptomi Akasa királyné és Enkil király lemészároltatja a Kármel-hegy népét, az ikreket pedig erővel Egyiptomba hozatja, hogy megismerje boszorkánytudományukat. Az ikrek nem hajlandóak megosztani tudásukat. Akasa megerőszakoltatja őket Enkil sáfárjával, Haimannal, majd hazaengedi őket. Megszületik Maharet és Haiman gyermeke, Miriam. Akasát és Enkilt meggyilkolják ellenségeik. Amel, egy kísértet, aki valaha ember volt, és ismét anyagi testre vágyik, beleköltözik a haldokló Akasába és halhatatlan vámpírt csinál belőle. Akasa vámpírt csinál Enkilből. Akasa az ikrek segítségét kéri. Az ikrek nem hajlandóak segíteni. Akasa halálra ítéli őket. A kivégzés előtt Akasa vámpírt csinál Haimanból. Haiman vámpírt csinál Maharetből és Mekareből, és megszökteti őket. A szökevények sok halandóból vámpírt csinálnak, hogy azok felvegyék Akasával és Enkillel a harcot. Végül elfogják Maharetet és Mekaret, és egy-egy kőkoporsóba zárva keletre és nyugatra viszik őket. Később kiszabadulnak, de nem találják meg egymást. A Dél-Amerikába vetődött Mekare barlangfestményeket készít, megörökítve az „Ikrek Legendáját”. [A kárhozottak királynője ]

kb. i. e. 3980
Maharet visszatér a Kármel-hegyre, és elmondja Miriamnak vámpírrá válásának történetét. Lánya leszármazottait az egész világon nyomon követve Maharet a Nagy Család krónikása és gondnoka lesz. [A kárhozottak királynője ]

kb. i. e. 3780
Maharet lejegyzi a Nagy Család első kétszáz évének leszármazottait, és saját őseinek neveit vissza a Hold Előtti Időig. [A kárhozottak királynője ]
A vámpírok a véristenek, termékenységistenek, ligetistenek szerepét játszva elterjednek mindenfelé. Néha háborúznak is egymással. Akasát és Enkilt hosszú időn át rabságban tartják, szipolyozzák a vérüket. [Lestat, a vámpír ]

kb. i. e. 3000
Akasa és Enkil egyre kevesebbet mozog, és végül szótlan mozdulatlanságba dermed. [Lestat, a vámpír ]

kb. i. e. 2030
Ashlar születése a táltosok szigetén. [Táltos ]

kb. i. e. 2000
A táltosok szigetének pusztulása. A táltosok áttelepülnek a Brit-szigetekre. A Brit-szigetek hideg telei újra és újra megtizedelik őket. A legnagyobb csoport Ashlar vezetése alatt az évszázadok során jelentős társadalmi evolúción megy keresztül: korábbi, szinte gyermeki életük helyébe magasabban civilizált vadászó-gyűjtögető kultúra lép, mely később a Brit-szigeteken uralkodóvá válik. A táltosok találkoznak a szigeteken elszórtan élő, primitív emberekkel, a Beaker Folkkal. Megépítik a szigetek kőköreit, köztük Stonehenge belső két körét. [Táltos ]

i. e.1279-1213
II. Ramszesz uralkodása. Ramszesz egy hettita papnőtől kap egy elixírt, mely halhatatlanná teszi. [A múmia ]

kb. i. e. 1270
II. Ramszesz fia, Meneptah születése. [A múmia ]

i. e. 1213
Ramszesz fia, a közel 60 éves Meneptah halhatatlanná akar válni. Megpróbálja kizsarolni apjától a halhatatlansága titkát, de Ramszesz nem ad neki az elixírből. Ramszesz megrendezi saját halálát, Meneptahra hagyja Egyiptom trónját, és elindul bejárni a világot. [A múmia ]

i. e. 1187-1156
III. Ramszesz uralkodása. II. Ramszesz, a halhatatlan, sikertelenül próbál véget vetni saját életének, majd elmegy III. Ramszesz udvarába, és a fáraó tanácsadója lesz. III. Ramszesz halálát követően számos fáraó tanácsadója. [A múmia ]

kb. i. e. 1030
Erik születése.

kb. i. e. 1000
Maharet vámpírt csinál Erikből.

kb. i. e. 700-400
Európából kelta népcsoportok települnek át a Brit-szigetekre, és irtani kezdik a táltosokat. A táltosok a Skót-felföldre szorulnak vissza. Ashlar népe letelepszik Donnelaith völgyében. Kb. száz év alatt a táltosok majdnem teljesen eltűnnek a Brit-szigetekről. A táltosok és az emberek itt-ott kereszteződnek egymással, létrehozva a vad táltosokat és a kis népet. A táltosgének belekeverednek némelyik emberi vérvonalba, főleg a boszorkányképességekkel rendelkező családokéba. Ashlar donnelaithi klánja a túlélés érdekében magára ölti a piktek álcáját. [Táltos ]

kb. i. e. 560
Ázriel születése Babilonban egy zsidó család sarjaként. [A Csontok Szolgálója ]

kb. i. e. 550
Ramszesz, a halhatatlan a föld alá vonul aludni. Meghagyja a papoknak, hogy ha bármelyik egyiptomi uralkodó a tanácsát akarja, ébresszék fel. [A múmia ]

i. e. 539
Babiloni papok megölik Azrielt, hogy szelleméből új istent csináljanak, aki szentesíti Kürosz hatalomátvételét Babilonban. Néhány pap megfőzi Ázriel csontjait aranyban, és ezzel kísértetét a csontokhoz köti: Ázriel a Csontok Szolgája lesz, akivel a csontok tulajdonosa rendelkezhet. [A Csontok Szolgálója ]

i. e. 69
VII. Kleopátra születése.

i. e. 56
Kleopátra felébreszti Ramszeszt. Kleopátra és Ramszesz egymásba szeret. [A múmia ]

i. e. 51-30
VII. Kleopátra uralkodása. Ramszesz Kleopátra tanácsadója lesz. [A múmia ]

i. e. 48
Kleopátra Július Caesar szeretője lesz.

i. e. 44
Július Caesar halála.

i. e. 42
Kleopátra Marcus Antonius szeretője lesz.

i. e. 40
Kleopátra Marcus Antonius felesége lesz.

i. e. 30
Marcus Antonius öngyilkosságot követ el. Kleopátra kéri Ramszeszt, hogy mentse meg Marcust, de Ramszesz nem ad neki az elixírből. Marcus Antonius meghal. Kleopátra öngyilkos lesz. Ramszesz a kriptájába megy, és időtlen álomra tér. [A múmia ]

kb. i. e. 30
Marius születése. [Pandora ]

i. e. 15
Lydia (később Pandora) születése. [Pandora ]

i. e. 11
Flavius születése. [Pandora ]

i. e. 5
Lydia első találkozása Máriusszal. [Pandora ]

i.sz. 4
Az Akasát és Enkilt őrző vámpír, a Vén kiviszi őket a napra. A vámpírok világszerte megégnek, és rengetegen elpusztulnak. Egy kelta druida, Mael elrabolja Mariust, hogy népe ligetistent csináljon belőle megégett istenük helyett. A megégett, gyenge vámpír-ligetisten vámpírt csinál Mariusból. Akasa hívását hallva Marius elhagyja Mael népét, megkeresi Akasát és Enkilt, és a gondozójukká válik. Egyiptomból Antiokheiába viszi őket. [Lestat, a vámpír ]
Marius azt tervezi, hogy véget vet a vámpírok céltalan létezésének azzal, hogy elpusztítja Akasát és Enkilt. [Pandora ]

19
Lydia a nevét Pandorára változtatja. Akasa úgy intézi, hogy Marius kénytelen legyen szerelméből, Pandorából vámpírt csinálni, és ezzel biztosítja, hogy Marius ne pusztítsa el a vámpírokat. [Pandora ]

29
Pandora vámpírt csinál Flaviusból. [Pandora ]
A kereszténység térhódításával a vámpíristeneket világszerte gonosznak kiáltják ki, és azok lassan kihalnak. Helyüket átveszik a babonás, vallásos vámpírok, a Sötétség Gyermekei, akik a Sátán szolgáinak tartják magukat. A vámpírok világszerte elfelejtik fajuk eredetét. [Lestat, a vámpír ]

222
Marius elhagyja Pandorát, Rómába költözik. Akasát és Enkilt elrejti egy Róma melletti szentélyben. [Pandora ]

566
Ashlar átveszi Szt. Columbától a keresztény hitet. [Lasher ]

567
A kereszténység kezdete Donnelaithben. Ashlar megpróbálja felvetetni népével – az egyetlen megmaradt táltos közösséggel – a kereszténységet. A táltosok egy része nem tér át a keresztény hitre. Harc robban ki, mely során a donnelaithi táltosokkal eddig együtt élő emberek rájönnek Ashlar népének különbözőségére, és gyakorlatilag kiirtják őket. Janet (Ashlar felesége) meghal. Ashlar túléli a pusztítást. Templomot épít Donnelaithben, majd elhagyja a települést. Később – az alkalmanként boszorkányok és a kis nép kereszteződéséből születő táltosok kapcsán – elterjed Szent Ashlar újjászületésének legendája. [Táltos ]

758
Tudósok egy csoportja létrehoz egy szervezetet a boszorkányok, szellemek, vámpírok és egyéb „természetfeletti” jelenségek megfigyelésére. Az alapításnál Ashlar is jelen van. A szervezet egyik célja egy táltos férfi és nő párosítása. [A kárhozottak királynője, Táltos ]

985
Azim tanyát ver a Himalája egyik templomában. A szentélybe érkező zarándokok vérét issza a következő ezer éven keresztül. [A kárhozottak királynője ]

11. század
A természetfeletti jelenségeket vizsgáló rend felveszi a Talamasca nevet. [Boszorkányok órája ]

1119
A templomos lovagok rendjének megalapítása.

1205-1266
Szent Ashlar templomát felújítják, és katedrálissá bővítik. [Lasher ]

1228
Ashlar ellátogat Donnelaithbe, ahol megismeri Szent Ashlar időnkénti újjászületésének legendáját. [Táltos ]

kb. 1250
Ursulából vámpír lesz. [Vittorio, a vámpír ]

1307
Franciaország királya eretnekséggel vádolja meg a templomos lovagokat. A rend tagjait Európa-szerte az inkvizíció elé állítják, és megégetik. Az üldözött templomosok titokban a Talamascára bízzák vagyonukat. [Boszorkányok órája ]

1314
Az inkvizíció elítéli, és kivégzi a templomosok nagymesterét, Jacques de Molayt. A rend vagyonát a Talamasca örökli. [Boszorkányok órája ]

kb. 1350
A Fekete Halál tombolása alatt Santinóból vámpír lesz.

1434
Vittorio di Raniari születése. [Vittorio, a vámpír ]

1435
Bartola di Raniari születése. [Vittorio, a vámpír ]

1438
Matteo di Raniari születése. [Vittorio, a vámpír ]

1450
Ursula vámpírt csinál Vittorióból. [Vittorio, a vámpír ]

1480 körül
Az alkimista Magnus kihantol egy alvó vámpírt, és kiissza belőle a halhatatlanságot adó vért. Magnus vámpírrá válik. [Lestat, a vámpír ]

1497
Marius vámpírt csinál Armand-ból. [Lestat, a vámpír ]

1499
A Sötétség Gyermekei megégetik Mariust, elrabolják Armand-t, Rómába viszik, és áttérítik saját hitükre. [Lestat, a vámpír ]

1500
Armand a Sötétség Gyermekei párizsi bokrának vezetője lesz. [Lestat, a vámpír ]

1535 december
Boleyn Anna és a boszorkány Douglas of Donnelaith gyermeke, Lasher születése. Lasher órák alatt felnőtté válik. Apja a néphiedelem szerint időnként újjászülető Ashlarnak hiszi fiát. Lasher később Itáliába megy tanulni. [Lasher ]

1559 december
Apja hívására Lasher hazatér Skóciába. [Lasher ]
1559 december 24.
Egy Talamasca-tag táltosként azonosítja Lashert, és elmondja neki a táltos faj történetét. John Knox protestánsai lerohanják Donnelaitht. Szent Ashlar katedrálisának elpusztításakor Lashert is megölik. Lasher kísértete földhöz kötött marad. [Lasher ]

1646
Petyr van Abel születése. [Boszorkányok órája ]

1652
Suzanne Mayfair és Donnelaith earljének lánya, Deborah Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1654
Petyr a Talamascához kerül, majd később a rend tagja lesz. [Boszorkányok órája ]

kb. 1658
Suzanne Mayfair megidézi Lasher földhöz kötött kísértetét Donnelaith-ben. Az idézés révén Lasher erőt nyer, és ismét anyagi test után kezd vágyni. [Boszorkányok órája ]

1664
Suzanne Mayfairt megégetik boszorkányság miatt. Petyr van Abel, a Talamasca tudósa magával viszi Deborah Mayfairt az amszterdami anyaházba. [Boszorkányok órája ]

1664-1667
A Talamasca intése ellenére Deborah is megidézi Lashert, és a kísértet segítségével hatalmas vagyont kezd felhalmozni. Elhagyja az anyaházat, és nem sokkal később Montcleve-be költözik, ahol tovább gyakorolja boszorkánytudását. [Boszorkányok órája ]

1667
Charlotte Mayfair születése Deborah és Petyr rövid szerelmi kapcsolatából. [Boszorkányok órája ]

1669
Geertruid van Stolk (talamascás boszorkány) halála. [Boszorkányok órája ]

1685
Charlotte férjhez megy Antoine Fontenay-hoz. [Boszorkányok órája ]

1689 szeptember
Deborah-t elítélik boszorkányság miatt. Charlotte Saint-Domingue-re menekül. Deborah öngyilkos lesz. Halálakor leég a donnelaith-i kastély, az earl meghal a tűzben. Charlotte Saint-Domingue-n ültetvénytulajdonos lesz. Boszorkánytudása révén manipulálja Lashert, és fokozatosan hatalmas vagyonra tesz szert. [Boszorkányok órája ]

1689 október
Petyr a Talamasca tilalma ellenére lánya után megy, hogy figyelmeztesse, ne vegye igénybe Lasher szolgálatait. Charlotte teherbe esik az apjától. Petyr van Abel halála. [Boszorkányok órája ]

1690
Charlotte és Petyr ikergyermekei: Peter és Jeanne Louise Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1690 után
A Talamasca folytatja a Mayfair család megfigyelését. A boszorkányság a családban majdnem minden generációban jelen van, főleg a nőkben. A család egyre gazdagabb és kiterjedtebb. Az egyre erősödő Lasher mindig az adott generáció boszorkányát szolgálja, és közben igen gyakran családon belüli házasodásra, ül. kereszteződésre veszi rá őket. A beltenyészet révén a boszorkányképességek általában erősödnek az egyre újabb generációkban, miközben Lasher a család génállományát titokban a saját reinkarnációját lehetővé tevő végső egyed, a tizenharmadik boszorkány megszületése felé tereli. [Boszorkányok órája ]

1725
Jeanne Louise és Peter gyermeke, Angélique Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1730
Gabriellé születése. [Lestat, a vámpír ]

1743
Charlotte Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1755
Angélique Mayfair férjhez megy Vincent St. Christophe-hoz. [Boszorkányok órája ]

1759
Lestat de Lioncourt születése. [Lestat, a vámpír ]

1760
Nicolas de Lenfent születése. [Lestat, a vámpír ] Angélique és Vincent St. Christophe gyermeke, Marié Claudette Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1766
Louis de Pointe du Lac születése. [Interjú a vámpírral ]

1771
Peter és Jeanne Louise Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

kb.1773
A Talamasca angliai csoportja beköltözik a londoni anyaház épületébe. [A kárhozottak királynője ]

1779
Lestat Párizsba megy színészkedni. [Lestat, a vámpír ]

1780 eleje, tél
Magnus vámpírt csinál Lestatból, majd elégeti magát. Lestat vámpírt csinál anyjából, Gabriellé-ből. Párizsban Lestat találkozik Armand-nal, és meggyőzi nézeteinek tévességéről. Armand felgyújtja a Sötétség Gyermekeinek otthonát. Lestat létrehozza a Vámpírszínházat. Lestat vámpírt csinál Nicolas de Lenfentből. [Lestat, a vámpír ]

1780 május
Armand története alapján Lestat keresni kezdi Mariust, üzeneteket hagy neki szerte a világon. [Lestat, a vámpír ] A Sötétség Gyermekeinek helyét mindenhol fokozatosan az új, világi vámpírok veszik át. [Lestat, a vámpír ]

1789
Forradalom Franciaországban. Nicolas de Lenfent elégeti magát. Lestat apja New Orleansba menekül. Marius megkeresi Lestatot, elmondja neki a vámpírok történetét, és megmutatja neki Akasát és Enkilt. Lestat New Orleansba megy. Claudia születése. [Interjú a vámpírral, Lestat, a vámpír ]
Marié Claudette átköltözteti a Mayfair családot Saint-Domingue-ről Louisianába, a Riverbendnél létrehozza a La Victoire ültetvényt. [Boszorkányok órája ]

1791
Lestat vámpírt csinál Louis de Pointe du Lacból. [Interjú a vámpírral ]

1794
Lestat és Louis elhagyja a Pointe du Lac birtokot, és New Orleansba költözik. [Interjú a vámpírral ]

1794 szeptember 21.
Lestat vámpírt csinál Claudiából. [Interjú a vámpírral, A kárhozottak királynője ]

1799
Marié Claudette és Henry Marié Landry lánya, Marguerite Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

kb. 1813
Octavius születése. [Lasher ]

1819
Marguerite Mayfair férjhez megy Tyrone Clifford McNamarához. [Boszorkányok órája ]

1824
Marié Claudette Mayfair férje, Henry Marié Landry halála. [Boszorkányok órája ]

1825
Augustin Mayfair születése. Francois Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1827
Rémy Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1828
Marguerite és Tyrone McNamara fia, Julien Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1829
Tyrone McNamara halála. Marguerite Mayfair férjhez megy Arlington Kerrhez. Hat hónappal később Arlington eltűnik. [Boszorkányok órája ]

1830
Marguerite és Arlington Kerr lánya, Katherine Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1831
Marié Claudette halála. [Boszorkányok órája ]

1836 szeptember 21.
Claudia egy naplót kap „születésnapjára” Louistól. [A kárhozottak királynője ]

1843
Julien véletlenül agyonlövi Augustin Mayfairt. Augustin fia, Tobias elköltözteti a Mayfair család egy ágát a Fontevrault ültetvényre. [Boszorkányok órája ]

1847
Edith Savarell születése. [A múmia ]

1856
Arthur Langtry (talamascás boszorkánykutató) születése. [Boszorkányok órája ]

1857
Katherine Mayfair férjhez megy Darcy Monahanhoz. Telket vásárolnak New Orleansban, az Első utcán, és építkezni kezdenek. [Boszorkányok órája ]

1858
Katherine és Darcy beköltözik New Orleansba, az Első utcai házba. [Boszorkányok órája ]

1859
Clay Mayfair születése. [Boszorkányok órája ] Elliott Savarell születése. [A múmia ]

1860
Louis és Claudia megpróbálja megölni Lestatot. Lestat nagyon meggyengül, de életben marad. Louis és Claudia Európába megy, az óvilági vámpírok után kutatni. Párizsban megtalálják Armand-t és a Vámpírszínházat. Lestat Louis-ék után megy Párizsba. Claudia halála. A Vámpírszínház leégése. Armand és Louis elhagyja Párizst. [Interjú a vámpírral ]

1862
Lestat visszatér Európából New Orleansba. [Lestat, a vámpír ]

1865
Vincent Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1871
Darcy Monahan halála. Katherine visszaköltözik a Riverbendre. [Boszorkányok órája ]

1872
Katherine és Julien lánya, Mary Beth Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1875
Julien feleségül veszi Suzette Mayfairt. [Boszorkányok órája ]

1879
Julien és Suzette fia, Cortland Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1880
Richard Llewellyn születése. [Boszorkányok órája ]

1882
Az Amelia utcai Mayfair-ház építése. Később Tobias Mayfair és családja ide költözik a Fontevrault ültetvényről. [Lasher ] Henry Stratford születése. [A múmia ]

1885
Suzette Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1887
Julien és Mary Beth Mayfair Európába utazik. Victor Gregoire halála. [Lasher ]

1888
Julien és Mary Beth megveszi a donnelaithi kastélyromot, és ásatásokba kezd. Belle Mayfair születése. [Boszorkányok órája, Lasher ]

1889
Julien, Mary Beth és Belle hazatér Európából. [Boszorkányok órája ] Alex Savarell születése. [A múmia ]

1891
Marguerite Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1893
Julie Stratford születése. [A múmia ]

1895
Stuart Townsend születése. [Boszorkányok órája ]

1896
A Mississippi elárasztja a Riverbendet. A Mayfair család fő ága beköltözik a La Victoire ültetvényről az Első utcai házba. [Boszorkányok órája ]

1897 február 11.
Daniel Mcintyre anyjának halála. [Boszorkányok órája ]

1897
Rémy Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1899 január 15.
Mary Beth Mayfair feleségül megy Daniel McIntyre-höz. [Boszorkányok órája ]

1899
Barbara Ann és Cortland lánya, Evelyn Mayfair (Ó Evelyn) születése. Barbara Ann belehal a szülésbe. [Lasher ]

1899 szeptember 1.
Mary Beth és Daniel Mcintyre lánya, Carlotta Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1900 november 2.
Mary Beth és Daniel Mcintyre fia, Lionel Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1901 október 10.
Julien és Mary Beth lánya, Stella Louise Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]
Armand elhagyja Louis-t. Louis San Franciscóba megy. [Interjú a vámpírral ]

1903
Stuart Gordon születése. Később a Talamasca tagja lesz. [Táltos ]

1905 január 2.
Katherine Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1905
Daniel Mclntyre bíró lesz. Stuart Townsendet egy lázas delírium során megszállja Antoinette Fielding kísértete. [Boszorkányok órája ]

1907
Sheffield Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1911
Pierce Mayfair születése. Lily Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1913
Julien elviszi magával Evelynt az Amelia utcai Mayfair-házból az Első utcaiba. Julien és Evelyn lánya, Laura Lee Mayfair születése. [Lasher ]

1914
Felice Mayfair születése. [Boszorkányok órája ] Lawrance Stratford felfedezi II. Ramszesz, a halhatatlan sírját, és benne az alvó Ramszeszt. Henry Stratford megöli Lawrance-t, hogy pénzt szerezzen tőle. Ramszesz felébred álmából. Ramszesz és Julie Stratford egymásba szeret. Ramszesz felfedezi Kleopátra mumifikálódott holttestét egy egyiptomi múzeumban, és az elixírrel feléleszti. Kleopátra megöli Henryt. Ramszesz ad az elixírből Elliott Savarellnek és Julie-nek, akik megisszák, és halhatatlanná válnak. [A múmia ]

1914 nyár közepe
Julien Mayfair halála. [Lasher ]

1915
Stuart Townsendet egy fejsérülés során elhagyja Antoinette Fielding kísértete, Stuart visszanyeri valódi énjét. [Boszorkányok órája ] Joan Cross születése. Később a Talamasca tagja lesz. Ashlar Amerikába költözik. [Táltos ]

1916
David Talbot születése. [A testtolvaj meséje ] Peter Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1918
Stuart Townsend csatlakozik a Talamascához. [Boszorkányok órája ]

1919
Nancy Mayfair születése. Louise Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1921
Aaron Lightner születése. [Boszorkányok órája ]

1921 november
Stella és Cortland lánya, Antha Marié Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1922
Dr. Jack születése. [Táltos ]

1923
Raglan James születése. [A testtolvaj meséje ]
Ellen Louise Mayfair (Ellie) születése. Beatrice Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1924
Stella Mayfair egy fénykép hátulján üzenetet küld a Talamascának. Lauren Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1925 május
Megállapítják, hogy Mary Beth rákos. [Boszorkányok órája ]

1925 szeptember 12.
Mary Beth Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1925 december
Daniel Mclntyre halála. [Boszorkányok órája ]

1928
Stella összegyűjt 13 Mayfair-boszorkányt, hogy a prófécia szerint „áthozzák” Lashert. A próbálkozás sikertelen. Aaron Lightnert bemutatja apja a Talamascának telekinetikus képessége miatt. A Talamasca megtanítja Aaronnak, hogyan bánjon pszichikus képességeivel. Aaron ekkortól rendszeres kapcsolatban van a Talamascával. [Boszorkányok órája ]

1929
Lestat New Orleansban a föld alá vonul aludni és gyógyulni. [Lestat, a vámpír ]
Jonathan Ben Isaac születése. [A Csontok Szolgálója ]

1929 június
A Talamasca engedélyével Stuart Townsend kapcsolatot létesít Stella Mayfairrel, majd erőszakos halált hal az Első utcai Mayfair-házban. [Boszorkányok órája ]

1929 augusztus
Arthur Langtry nyomoz Stuart Townsend eltűnése miatt, találkozik Stuart kísértetével a Mayfair-házban. Stella kéri Arthurt, hogy segítsen rajta, vigye magával a Talamascához. Lionel Mayfair agyonlövi Stellát, majd megőrül, és elmegyógyintézetbe kerül. [Boszorkányok órája ]

1929 szeptember 7.
Arthur Langtry halála. [Boszorkányok órája ]

1929 november 6.
Lionel Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1935
Emilie Blanchard halála. [Boszorkányok órája ]

1936
Ryan Mayfair születése. Aaron Lightner beköltözik a Talamasca londoni anyaházába. [Boszorkányok órája ]

1938 április
Antha Mayfair megszökik otthonról, összeköltözik Sean Lacyvel New Yorkban. [Boszorkányok órája ]

1941
Michael Curry születése. [Boszorkányok órája ]

1941 július 1.
Sean Lacy meghal. Antha Mayfair hazakerül New Orleansba. [Boszorkányok órája ]

1941 október 4.
Antha és Sean Lacy lánya, Deirdre Mayfair születése. [Boszorkányok órája ]

1941 december 10.
Antha Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1943
Aaron Lightner a Talamasca tagja lesz. [Boszorkányok órája ]

1944
Laura Lee lánya, Gifford Mayfair születése. [Lasher ]

1945
Comell Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1945 után
Egy régész megtalálja Mekare barlangfestményeit Peruban. [A kárhozottak királynője ]

1947
Roger Flynn születése. [Memnoch, a Sátán ]

1949
Barclay Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1950
Jessica Reeves (a Nagy Család egyik tagja) születése. [A kárhozottak királynője ] Gretchen születése. [A testtolvaj meséje ]

1951
Garland Mayfair halála. Grady Mayfair halála. Amanda Grady Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1952
Sheffield Mayfair halála. Irwin Dandrich halála. [Boszorkányok órája ]

1953
Daniel Molloy születése. [A kárhozottak királynője ]

1954
Ellie Mayfair férjhez megy Graham Franklinhez. [Boszorkárryok órája ]

1955
Edith Mayfair születése. [Lasher ]

1957
Elaine Barrett (talamascás boszorkánykutató) halála. [Boszorkányok órája ]

1958
Aaron Lightner megkezdi New Orleansban a Mayfairek megfigyelését. Cortland Mayfair megpróbálja megmérgezni Aaront. [Boszorkányok órája ]

1959
Cortland megerőszakolja Deirdre Mayfairt. Richard Llewellyn halála. [Boszorkányok órája ]

1959 október
Cortland Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1959 november 7.
Megszületik Deirdre és Cortland lánya, Rowan Mayfair, akit születése után Carlotta azonnal elvitet San Franciscóba nevelőszülőkhöz (Ellie Mayfairhez és Graham Franklinhez), hogy megszabadítsa a családi átoktól, Lashertől. Rowan úgy nő fel, hogy semmit nem tud a Mayfair családról és saját, rendkívül erős boszorkányképességeinek hátteréről. [Boszorkányok órája ]

1960
Yuri Stefano születése. [Lasher ]

1962
Yuri Stefano apjának halála. [Lasher ]

1963
Laura Lee lánya, Alicia Mayfair születése. [Lasher ]

1965
Gerald Mayfair születése. Hamilton Mayfair születése. [Lasher ]

1967
Marklin George születése. Tommy Monohan születése. [Táltos ]

1969
Theodora Flynn születése. [Memnoch, a Sátán ]
Yuri Stefano a Talamascához kerül. A Talamasca Amszterdamban kezdi taníttatni. [Lasher ]

1970
Jesse Reeves először találkozik személyesen a Nagy Család gondnokával, Maharettel, de nem tudja meg, hogy ő és társai vámpírok. [A kárhozottak királynője ]

1971
Mary Jane Mayfair születése. [Táltos ]

1972
Aaron Lightner apjának halála. [Boszorkányok órája ]

1973
Jesse Reeves a Talamascának kezd dolgozni. [A kárhozottak királynője ]

1975
Daniel Molloy riporter interjút készít Louis-val. Az anyagból megírja az Interjú a vámpírral c. könyvet. Az interjú után Daniel felkeresi Lestat házát, ahol Armand-ba botlik, és társává szegődik. [Interjú a vámpírral, A kárhozottak királynője ]
David Mayfair születése. Yuri Stefano befejezi amszterdami tanulmányait, és Oxfordban tanul tovább. [Lasher ] Roger Flynn megöli Theodora anyját, Terryt. [Memnoch, a Sátán ]

1976
Anne Rice írói álnév alatt kiadják az Interjú a vámpírral-t.

1976 november
Alicia és Patrick lánya, Mona Mayfair születése. [Lasher ]

1978 szeptember
Benjy (Mayfair?) születése. [Táltos ]

1979
Millie Mayfair halála. Marklin George és Tommy Monohan megismerkednek egymással. [Boszorkányok órája, Táltos ]

1981
David Talbot, a Talamasca rendfőnöke megbízásából Jesse Reeves a vámpírok után kezd kutatni. Lestaték régi New Orleansi házában megtalálja Claudia naplóját, mely a Talamasca birtokába kerül. [A kárhozottak királynője ] Yuri Stefano befejezi oxfordi tanulmányait. [Lasher ]

1984
Lestat előjön a föld alól. Az interjú a vámpírral olvasása után zenélni kezd az Elszabadult Lucifer nevű együttessel. Az együttes nevét Lestat, a vámpírra változtatja. [Lestat, a vámpír ]
Idősebb Pierce Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1985
Lestat a világ elé tárja a vámpírok történetét a Lestat, a vámpír c. könyvben Anne Rice álnéven. A Lestat, a vámpír elolvasása során Jesse Reeves rádöbben az igazságra Maharettel és a vámpírokkal kapcsolatban. Lestat zenéje hatására Akasa megtöri évezredes mozdulatlanságát. Enkil vérét kiszívja, majd elhagyja Marius rejtekhelyét. A világ vámpírjainak legtöbbjét (köztük Azimot is) felgyújtja. Armand vámpírt csinál Daniel Molloyból. A Lestat, a vámpír koncertje. Maharet vámpírt csinál Jesse Reevesből. Akasa elrabolja Lestatot, vérével nagyon erőssé teszi. Lestattal az oldalán egy jobbára nőkből álló, háborútól mentes világot akar létrehozni, a férfiak többségének megölésével. Mekare előkerül, megöli Akasát, és hogy Amelnek, a vámpírok létrehozójának továbbra is anyagi teste legyen, megeszi Akasa agyát és szívét. Maharet elrejti Mekaret. [Lestat, a vámpír, A kárhozottak királynője ]

1985 ősz vége – tél
Lestat hozzákezd A kárhozottak királynője c. könyv megírásához.

1986 január
Lestat összebarátkozik David Talbottal. Befejezi A kárhozottak királynője írását. [A kárhozottak királynője ]

1986
Yuri Stefano a Talamasca tagja lesz. [Lasher ]

1987
Erich Stolov a Talamascának kezd dolgozni. [Lasher ]

1987 ősz
Bridget Mary nővér halála. [Boszorkányok órája ]

1988 január
Nancy Mayfair halála. [Boszorkányok órája ]

1988
Kiadják A kárhozottak királynője c. könyvet Anne Rice álnév alatt. Graham Franklin halála. Ellie Mayfair halála. [Boszorkányok órája ] Raglan james gyógyíthatatlan rákban szenved. Hogy lelke elkerülje a halált, kiszorítja egy 24 éves fiatalember lelkét annak testéből, és átköltözik a testbe. [A testtolvaj meséje ]

1989
Stuart Gordon felfedez Indiában egy táltos nőt, Tessát. Titokban Angliába viszi, és a Talamasca tudta nélkül elrejti saját lakásán. [Táltos ]

1989 május 1.
Michael Curry San Franciscóban a tengerbe fullad. Rowan Mayfair kimenti és újraéleszti. [Boszorkányok órája ]

1989 augusztus
Michael és Rowan egymásba szeret. Michael New Orleansba utazik, ahol Aaron Lightner megismerteti a Mayfair család történetével. Deirdre Mayfair meghal. A halálhírre Rowan New Orleansba megy, és megismeri a család történetét. Carlotta Mayfair halála. Aaron felveszi a kapcsolatot Rowannel. Michael és Rowan beköltözik az Első utcai Mayfair-házba. Rowan teherbe esik. [Boszorkányok órája ]

1989 november 1.
Michael és Rowan összeházasodik. Az esküvő után Lasher fokozatosan a hatalmába keríti Rowant, a tizenharmadik Mayfair-boszorkányt. [Boszorkányok órája ]

1989 december
David Talbot lemond a Talamasca rendfőnöki posztjáról, helyét Anton Marcus veszi át. [Lasher ]

1989 december 24.
Lasher erőszakos vetélést idéz elő Rowanben, majd a magzatot percek alatt felnőtté változtatva, annak testében reinkarnálódik. Rowan és Lasher eltűnik. [Boszorkányok órája ] Lasher és Rowan Európába, majd Donnelaitb.be utazik. [Lasher ]

1990 eleje
Lestat néhány napra testet cserél Raglan Jamesszel. James elszökik Lestat testében. David Talbot segítségével Lestat utóiéri Jamest, visszaszerzi testét. Lestat tudtán kívül James kiszorítja Davidét a testéből, és beleköltözik. David lelke kénytelen James fiatal testében megtelepedni. James – eljátszva, hogy ő David Talbot – megkeresi Lestatot, és kéri, hogy tegye halhatatlan vámpírrá. Lestat rájön, hogy David idős testében valójában James próbál vámpírrá válni, és megöli a testet és vele együtt James lelkét is. [A testtolvaj meséje ]
Mona Mayfair elcsábítja Michaelt. Rowan titokban Lashertől származó vér- és egyéb mintákat küld génanalízisre. Lasherről kiderül, hogy nem ember, hanem más intelligens fajba tartozik, 92 kromoszómával.
A felfedezés nyomán elkezdik feltérképezni a Mayfair család génállományát is: kiderül, hogy a Mayfairek egy része szintén 92 kromoszómával rendelkezik, de ebből 46 inaktív. A Talamasca szintén analizálja Lasher és a Mayfairek génállományát, és rádöbbennek, hogy Lasher egy táltos. A felfedezés kapcsán Stuart Gordon és társai (Marklin George és Tommy Monohan) a saját szakállukra titokban megpróbálják megszerezni Lashert, hogy a Gordonnál rejtegetett Tessával párosítsák. Anton Marcust megvesztegetik, aki szemet huny a Talamasca tudta nélkül zajló terv fölött. Lasher és Rowan az USA-ba utazik. Több vetélésbe torkolló próbálkozás után Lashernek sikerül ismét teherbe ejteni Rowant, aki ezúttal nem vetél el. [Lasher ]

1990 február 28.
Lasher teherbe ejti Gifford Mayfairt, aki azonban elvetél, és elvérzik. [Lasher ]

1990 március 3.
Gifford temetése. Lasher további 5 Mayfair-nőt teherbe ejt, hogy feltámassza a táltos fajt, de a nők (Edith, Mandy, Alicia, Lindsay és Clytee) mind elvetélnek és elvéreznek. [Lasher ]

1990 március 3. után
Rowan megszökik Lashertől. Megszületik Lasher és Rowan táltos lánya, Emaleth, és rendkívül gyorsan felnőtté válik. Aaron Lightner és Beatrice Mayfair összeházasodik. Lasher a Mayfair-házba megy, ahol Michael Curry megöli. Rowan megöli Emalethet. [Lasher ] Lestat vámpírt csinál a 26 éves testben élő David Talbotból. [A testtohaj meséje ]

1990 április közepe
Megkezdődik a Mayfair Gyógyintézet építése. Tovább folyik a Mayfair család genetikai analízise. Stuart Gordonék megöletik Aaron Lightnert. Aaron társa, Yuri Stefano találkozik Ashlarral. Együtt kinyomozzák, ki ölette meg Aaront. Ash megöli Anton Marcust. Rowan megöli Stuart Gordont. A rendfőnöki székbe Joan Cross kerül. A Talamasca kivégzi Marklin George-ot és Tommy Monohant. Tessáról kiderül, hogy már túl öreg, meddő. A Talamasca a gondjaiba veszi Tessát. Megszületik Michael Curry és Mona Mayfair táltos lánya, Morrigan. Ashlar és Morrigan Donnelaithbe megy. [Táltos ]

1991
Lestat megírja A testtolvaj meséje c. könyvet.

1992
A testtolvaj meséje kiadása Anne Rice álnév alatt.

1994
Lestat megöli Roger Flynnt. Memnoch, a Sátán megkeresi Lestatot, elviszi egy utazásra a mennybe és a pokolba. Lestat segítségét kéri munkájához. Lestat visszautasítja a segítséget. Lestat elmondja David Talbotnak menny- és pokolbéli élményét, mely alapján David hozzákezd a Memnoch, a Sátán c. regény megírásához. [Memnoch, a Sátán ] Gregory Belkin, a Lélek Templomának vezetője azt tervezi, hogy a Föld lakosságának nagy részét kiirtja, majd egyháza egy új, jobb világot épít fel. Ázriel megakadályozza Gregory Belkin apokalipszisét. [A Csontok Szolgálója ]

1994 február 28.
David befejezi a Memnoch, a Sátán írását. Lestat mozdulatlanságba merevedik. [Memnoch, a Sátán ]

1994 február 28. után
Megfilmesítik az Interjú a vámpírralt. Lestat menny- és pokolbeli kalandjának hallatán számos idegen, fiatal vámpír jelenik meg New Orleansban, Lestat erős vérére szomjazva. Pandora elmondja Davidnek élete történetét. [Pandora ]

1994 tél
Ázriel elmondja történetét Jonathan Ben Isaacnek, aki megírja A Csontok Szolgálóját. [A Csontok Szolgálója ]

1995 tavasza
Megjelenik a Memnoch, a Sátán c. könyv.

1996
A Csontok Szolgálójának megjelenése.

1997 július 5.
David befejezi a Pandora írását.

1998
A Pandora megjelenése.

1999
Vittorio megírja történetét, mely Vittorio, a vámpír címmel, Anne Rice álnév alatt jelenik meg.

 

Összeállította:
dr. Torkos Attila