VÁMPÍRKRÓNIKÁK
Anne Rice
INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

(Tartalom)

 

 

ELSŐ RÉSZ

 

– Értem – szólt a vámpír elgondolkodva, és lassú léptekkel átment a szobán az ablak felé. Sokáig állt ott, a Divisadero utca halovány derengésében és az elhaladó járművek fel-felvillanó fényében. A fiú világosabban láthatta már a szoba berendezését, a kerek tölgyfa asztalt, a székeket. Egyik falra mosdókagyló volt szerelve tükörrel. A fiú az asztalra tette aktatáskáját, és várt.
– Mennyi magnószalag van magánál? – kérdezte a vámpír, és a fiú felé fordult úgy, hogy az láthatta a profilját. – Elegendő egy élettörténethez?
– Feltétlenül, ha ez az élet jó. Szerencsés esetben három-négy embert is meginterjúvolok egy éjszakán. De a történetnek jónak kell lenni. Így van rendjén, nem igaz?
– A legteljesebb mértékben – felelt a vámpír. – Szeretném hát elmondani életem történetét. Nagyon szeretném.
– Nagyszerű – mondta a fiú. Sebtében kivette magnóját az aktatáskából, ellenőrizte a kazettát és az elemeket. – Arra vagyok legfőképp kíváncsi, miért hisz ebben, miért...
– Nem – vágott közbe a vámpír. – Így nem kezdhetjük. Elő van minden készítve?
– Igen – szólt a fiú.
– Akkor üljön le. Meggyújtom a fenti lámpát.
– Azt hittem, a vámpírok nem szeretik a fényt – mondta a fiú. – Ha úgy gondolja, hogy a sötétség fokozza a hangulatot... – De nem folytatta. A vámpír háttal állt az ablaknak, és nézte őt. Arcából most semmit sem látott a fiú; a mozdulatlan alakban volt valami nyugtalanító. Újra szólni akart, de mégis inkább hallgatott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a vámpír az asztal felé indult, és a felettük csüngő villanyzsinór után nyúlt.
Egyszeribe éles sárga fény árasztotta el a szobát. A fiú a vámpírra bámult, és tátva maradt a szája. Ujjai táncolva kerestek támasztékot az asztal szélén. – Úristen! – suttogta, és tágra nyílt szemmel, szótlanul nézte a vámpírt.
Mintha színtelen csontból faragták volna, a vámpír arca teljesen fehér és sima volt. Tekintete élettelennek tűnt, akár egy szoboré, csupán a ragyogóan fénylő zöld szempár – mint koponyában égő kettős láng – pillantott le áthatóan a fiúra. Majd szomorkásan elmosolyodott, és halottfehér arca egy torzkép roppantul hajlékony, de elenyészően kevés vonalával húzódott mosolyra. – Látja? – kérdezte halkan.
A fiú megremegett, és felemelte a kezét, mintha védekezni akarna az erős fénytől. Lassan végigjáratta szemét az elegáns szabású fekete zakón, amelyet csak futólag pillantott meg a bárban, a körgallér hosszú ráncain, a fekete selyem nyakkendőn és a fénylőn fehér galléron, olyan fehéren, mint a vámpír teste. Nézte a vámpír dús, fekete haját, a fülcimpára fésült hullámokat, a fehér gallér szélét súroló fürtöket.
– Még mindig óhajtja az interjút? – kérdezte a vámpír.
A fiú kinyílt száján nem jött ki mindjárt hang. Majd így szólt: – Igen.
A vámpír leült vele szemben, előrehajolt, és nyájasan, bizalmasan így szólt: – Ne féljen. Indítsa el nyugodtan a magnót.
S ekkor átnyújtotta kezét az asztalon. A fiú visszahőkölt, verejték csorgott le arcán. A vámpír a fiú vállára tette kezét, és így szólt: – Higgye el, nem bántom. Én akartam ezt a lehetőséget. Fontosabb nekem, mint gondolja. Kezdje el, kérem. – Visszahúzta kezét, nyugodtan ült és várt.
A fiú sebtében végigtörölte zsebkendőjével homlokát és száját, azt dadogta, hogy a mikrofon benne van a gépben, megnyomta a gombot, és szólt, hogy a magnó megindult.
– Nem volt mindig vámpír, ugye? – kezdte.
– Nem – felelte a vámpír. – Huszonöt éves koromban, ezerhétszáz-kilencvenegyben lettem vámpír.
A fiút meglepte a pontos válasz, amit ő is elismételt, mielőtt megkérdezte: – Hogyan történt?
– Erre egyszerűen lehet válaszolni, és én nem szeretek egyszerű válaszokat adni – mondta a vámpír. – A történetet szeretném a maga valóságában elmondani...
– Jó – vágta rá gyorsan a fiú. Újra meg újra összehajtotta zsebkendőjét, és megtörölte a száját.
– Tragédia történt – kezdte a vámpír. – A testvéröcsémmel... Meghalt. – Nem folytatta tovább. A fiú a torkát köszörülte, és megint megtörölte az arcát, aztán türelmetlen mozdulattal zsebébe gyömöszölte a zsebkendőt.
– Fájó emlék, ugye? – kérdezte bátortalanul.
– Annak látszik? – tudakolta a vámpír. – Nem az – rázta meg a fejét. – Pusztán arról van szó, hogy egyvalakinek mondtam csak el ezt a történetet. És az is olyan régen volt. Nem, nem fáj már...
– Akkoriban Louisianában éltünk. Földet kaptunk az államtól, és két indigócserje-ültetvényt telepítettünk a Mississippi partján, New Orleans közvetlen közelében.
– Innen van hát az akcentus... – szólt halkan a fiú.
A vámpír egy pillanatig meghökkenten nézett rá. – Akcentussal beszélek? – kérdezte nevetve.
A fiú zavartan sietett választ adni. – Már a bárban észrevettem, amikor a foglalkozása után érdeklődtem. Kissé élesebben ejti a mássalhangzókat. Nem gondoltam volna, hogy a francia nyelv az oka.
– Semmi baj – nyugtatta meg a vámpír. – Nem vagyok annyira megbotránkozva, amennyire mutatom. – Csak megfeledkezem róla néha. De hadd folytassam...
– Folytassa – szólt a fiú.
– Az ültetvényekről beszéltem. Voltaképpen nagy szerepük van abban, hogy vámpír lettem. De erre rátérek majd. Ottani életünk fényűző és egyben puritánul egyszerű volt, amit mi módfelett kellemesnek találtunk. Sokkal jobban éltünk ott, mint ahogy Franciaországban valaha is élhettünk volna. Lehet, hogy Louisiana ősvadon világa tüntette ilyennek fel, ám ha ilyennek tűnt, akkor ilyen is volt. Emlékszem a külföldről hozatott bútorokra, amelyek zsúfolásig megtöltötték a házat. – A vámpír mosolygott. – És a csembalóra – finom hangszer volt. A nővérem játszott rajta. Nyári estéken a nyitott erkélyajtó előtt a billentyűkhöz ült. Most is emlékszem a muzsika törékeny, finom hangzuhatagára, a háttérben elterülő mocsárra, az ég felé törő, mohalepte ciprusokra. A mocsár hangjaira, állatok kórusára, madárzsivajra. Mindannyian szerettük, úgy hiszem. Becsesebbé tette számunkra a rózsafa bútort, élvezetesebbé, kívánatosabbá a muzsikát. Még nem egészen egy év múlva is, amikor a lilaakác tönkretette a manzárdablakok zsaluját, és indáival a meszelt téglákba hatolt... Igen, szerettük. Mindannyian, kivéve fivéremet. Nem hiszem, hogy valaha is panaszkodott volna bármire, de tudtam, miként érez. Apám akkor már nem élt, én voltam a családfő, és szüntelenül a fivérem védelmére kellett kelnem anyámmal és nővéremmel szemben. Látogatóba akarták hurcolni, összejövetelekre vinni New Orleansba, holott minden ilyesmitől irtózott. Emlékezetem szerint már tizenkét éves kora előtt minden effélével felhagyott. Az ima volt egyedül fontos számára, az imádkozás és a szentek életéről szóló bőrkötéses könyvek. Távol a háztól kápolnát építtettem számára, és ő a nap jó részét, gyakran a kora estéket is ott töltötte. Hát nem a sors iróniája, hogy ő volt az, aki annyira különbözött tőlünk, annyira más volt, mint mindenki, én meg olyan szabályszerű? Az égvilágon semmi rendkívüli, semmi szabálytalan, szokatlan tünet nem volt észlelhető nálam. – A vámpír mosolygott.
Esténként néha elmentem hozzá, és a kápolna mellett, a kertben találtam rá. Nyugodtan üldögélt egy kőpadon. Elmondtam, mennyi bajom van a rabszolgákkal, mennyire nem bízom a felügyelőben, az időjárásban, ügynökeimben... minden problémámról beszámoltam. Végighallgatott, megjegyzéseket tett, megértőn, együttérzőn viselkedett, és én azzal a határozott benyomással jöttem el, hogy ő mindent megoldott helyettem. Úgy éreztem, semmit sem tudnék megtagadni tőle, és ünnepélyesen megfogadtam, hogy ha beleszakad is szívem az elvesztésébe, nem akadályozom, hogy annak idején majd papi pályára lépjen. Mondanom sem kell, tévedtem. – A vámpír elhallgatott.
A fiú egy pillanatig rábámult, majd összerezzent, mintha elmélyült gondolatokból rázták volna fel, és akadozva szólalt meg, mint aki képtelen rátalálni a helyes szavakra. – Hogyan... hát nem akart pap lenni? – kérdezte. A vámpír tűnődve nézett rá, mintha szavai jelentését próbálná felfogni. Majd így szólt:
– Önmagammal kapcsolatban tévedtem, amikor azt mondtam, nem tagadnék meg semmit tőle. – Pillantása a túlsó falra esett, majd az ablaküvegen állapodott meg. – Látomásai támadtak.
– Valódi látomásai? – kérdezte a fiú, de megint csak tétovázva, mintha valami másra gondolna.
– Nem hiszem – felelt a vámpír. – Tizenöt éves korában történt. Nagyon szép gyerek volt, a bőre csodálatosan bársonyos, szeme nagy és kék. Termete izmos, nem olyan vézna, amilyen én most vagyok, vagy akkoriban voltam... de a szeme... amikor belenéztem, olyan volt, mintha egyedül állnék a világ végén... szélfútta óceán partján. A hullámok halk moraján kívül nem létezett más. Nos – folytatta, tekintetét még mindig az ablaküvegre szegezve –, látomások jelentek meg előtte. Eleinte csak célozgatott rá, és teljesen felhagyott a táplálkozással. A kápolnában élt, a nappal vagy éjszaka bármely órájában ott lehetett találni, amint a csupasz kockaköveken térdel az oltár előtt. De magát a kápolnát elhanyagolta. Nem törődött már a gyertyákkal, nem cserélte ki az oltárterítőket, még a faleveleket sem söpörte el. Egyik éjjel iszonyúan megrémültem: egy álló órán keresztül figyeltem a rózsalugasból, és ezalatt egyszer sem mozdult el térdeplő helyzetéből, egyszer sem engedte le kereszt alakban széttárt karjait. A rabszolgák mindannyian őrültnek hitték. – A vámpír tűnődve húzta fel szemöldökét. – Én magam meg voltam győződve, hogy csak... túlbuzgó. Hogy talán túlságosan messze ment Isten iránti szeretetében. Azután beszélni kezdett nekem a látomásairól. Hogy Szent Domonkos és Szűz Mária megjelent előtte a kápolnában. Tudatták vele, hogy el kell adnia louisianai birtokunkat és minden más vagyonunkat, a pénzt pedig Isten művének megvalósítására kell fordítania Franciaországban. Fivéremből nagy hitvezér lesz, neki kell visszatérítenie az országot korábbi hitbuzgalma felé és szembeszállnia az ateizmus és a forradalom eszméivel. Minthogy saját pénzzel természetesen nem rendelkezik, nekem kell eladni az ültetvényeket, New Orleans-i házainkat, és átadni neki a pénzt.
A vámpír újra elhallgatott. A fiú mozdulatlanul ült, és elképedve nézett rá. – Bocsásson meg – suttogta. – De hát mit szólt ehhez? Eladta az ültetvényeket?
– Nem adtam el – mondta a vámpír, éppoly nyugodt arckifejezéssel, amilyennel történetét elkezdte. – Kinevettem. Ő pedig... indulatba jött. Egyre csak hajtogatta, hogy magától Szűz Máriától származik a parancs. Ki vagyok én, hogy megszegem? Kicsoda? , kérdezte csendesen, mintha újra csak ezen gondolkozna. Voltaképp kicsoda? Minél inkább meg akart győzni, annál jobban nevettem. Képtelenség, mondtam neki, éretlen, mondhatni beteges elme szüleménye. Kár volt felépíteni a kápolnát, folytattam. Sürgősen lebontatom. Ő pedig iskolába fog járni New Orleansban, és kiveri a fejéből az efféle ostoba gondolatokat. Nem emlékszem már mindenre, amit mondtam. De hogy mit éreztem, arra igen. Megvető, elutasító szavaim mögött harag és kiábrándultság rejtőzött. Keserűen csalódtam. Egyáltalán nem hittem neki.
– De hát ez érthető – szólt közbe gyorsan és már nem olyan elképedten a fiú, amikor a vámpír kis szünetet tartott. – Akadt volna egyáltalán valaki, aki hisz neki?
– Tényleg olyan érthető? – nézett a vámpír a fiúra. – Szerintem csúf önteltség volt részemről. Várjon, megmagyarázom. Ahogy már mondtam, szerettem az öcsémet: volt idő, amikor élő szentnek tartottam. Buzdítottam imáiban, elmélkedéseiben, és – miként említettem – kész voltam papnak adni. És ha valaki azt mondja nekem, hogy egy szentnek Arles-ban vagy Lourdes-ban látomásai vannak, készséggel elhittem volna. Katolikus voltam, hittem a szentekben. Gyertyát gyújtottam márványszobraik előtt a templomban, ismertem képeiket, jelképeiket, nevüket. De a fivéremnek nem hittem, nem tudtam hinni. Nemcsak látomásaiban nem hittem, a látomásnak még a gondolatát sem tudtam egy pillanatra sem elfogadni. Miért nem? Mert a fivérem volt. Szent életű lehetett, furcsán viselkedő, különc is a legteljesebb mértékben, ám Assisi Szent Ferenc soha. Az én testvérem soha. Az én testvérem nem lehet az. Mi ez, ha nem önteltség? Érti már?
A fiú egy ideig gondolkodott, majd bólintott, és azt mondta, érti.
– Egyébként lehet, hogy tényleg voltak látomásai – szólt a vámpír.
– Hát maga nem tudja biztosan... hogy voltak-e vagy sem?
– Csak azt tudom, hogy egy pillanatra sem rendült meg hitében. Tudom most és tudtam azon az estén, amikor bánattól megtörve kiment a szobámból. Egy pillanatra sem rendült meg. És pár perc múlva vége volt.
– Hogyan? – kérdezte a fiú.
– Az erkélyajtón át kiment a teraszra, és a kőlépcső tetején egy pillanatra megállt. Azután lezuhant. Mire leértem, már nem élt. Nyakát szegte. – A vámpír döbbenten rázta a fejét, de arca továbbra is nyugodt maradt.
– Látta, amikor lezuhant? Elvesztette az egyensúlyát? – tudakolta a fiú.
– Nem láttam, de két szolga ott volt. Azt mondták, hogy a magasba pillantott, mintha a levegőben látna valamit. Majd egész testével előrelendült, mint akit szél sodor magával. Egyikük szerint mondani készült valamit, amikor lezuhant. Én is gondoltam, hogy mondani akar valamit, de épp abban a pillanatban fordultam el az ablaktól. Háttal álltam, amikor hallottam a zuhanást. – A magnóra nézett. – Nem tudtam megbocsátani magamnak. Úgy éreztem, én okoztam a halálát – mondta. – És mintha mindenki más is engem tartott volna felelősnek.
– De hogy tehették? Hiszen azt mondja, szemtanúk látták, amikor lezuhant.
– Közvetlenül nem vádoltak. Azt viszont tudták, hogy valami kellemetlen dolog történt közöttünk. Hogy percekkel a halála előtt vitatkoztunk. A szolgák hallották, anyám is hallotta. Anyám szüntelenül faggatott, hogy mi történt, miért kiabált az öcsém. A nővérem is részt vett a vallatásban, én pedig, érthető módon, nem voltam hajlandó nyilatkozni. Megrendültségemben, elkeseredettségemben képtelen voltam bárkit is elviselni, csupán egyetlen ködös szándék élt bennem: ne tudjanak meg semmit a „látomásairól”. Ne tudják meg, hogy nem szent, hanem... megszállott lett belőle. Nővérem beteget jelentett, hogy ne kelljen elviselnie a temetést, anyám pedig mindenkinek elmondta a környéken, hogy valami szörnyűséges dolog történt a szobámban, amit nem vagyok hajlandó felfedni. Anyámnak köszönhetően még a rendőrség is kihallgatott. Végül eljött hozzám a pap, mert tudni akarta, mi történt. Senkivel sem voltam hajlandó közölni. Csak vitatkoztunk, mondtam. Kijelentettem, hogy nem voltam a teraszon, amikor lezuhant, ám mindannyian úgy meresztettek rám a szemüket, mintha én öltem volna meg. És közben úgy éreztem, hogy valóban én öltem meg. Két napon át ültem a koporsója mellett a szalonban, és arra gondoltam, hogy én öltem meg. Mereven néztem az arcát, míg csak fekete pöttyök nem tűntek fel a szemem előtt, és kis híján elájultam. A koponya hátsó része szétzúzódott a kövön, és a feje elformátlanodva nyugodott a párnán. Kényszeríteni kellett magam, hogy nézzem, hogy behatóan szemügyre vegyem, hisz alig tudtam elviselni a fájdalmat, a hullaszagot, és közben szüntelen kísértést éreztem, hogy megpróbáljam felnyitni a szemét. Tébolyult gondolatok, tébolyult ösztönök. Főként az a gondolat gyötört, hogy kinevettem, nem hittem neki, rideg voltam hozzá. Miattam zuhant le.
– Ez tényleg megtörtént? – suttogta a fiú. – Olyat mond el nekem... ami igaz?
– Igen – felelt a vámpír, és meglepődés nélkül nézett rá. – De hadd mondjam tovább. – Amint pillantása a fiúról ismét az ablakra tévedt, kevés érdeklődés látszott benne hallgatója iránt, azt pedig szemmel láthatóan valamilyen néma belső küzdelem kötötte le.
– De azt mondta, nem tudja a látomásokról, hogy... hogy maga, aki vámpír... nem tudja biztosan, vajon...
– Sorrendben akarom elmondani a dolgokat – mondta a vámpír. – Ahogyan történtek. Nem, a látomásokról nem tudok biztosat. Mind a mai napig. – S megint csak várt, míg a fiú megszólalt.
– Folytassa, kérem.
– El akartam adni az ültetvényeket. Nem kívántam látni többé a házat és a kápolnát. Végül bérbe adtam egy szövetkezetnek, amely megműveli számomra a földeket, kezel és irányít mindent, hogy nekem ne kelljen odamenni; anyámat és nővéremet pedig egyik New Orleans-i házunkba költöztettem. Öcsémtől – mondanom sem kell – nem tudtam menekülni. Másra sem tudtam gondolni, mint hogy teste ott rothad a földben. New Orleansban temettük el, a St. Louis temetőben, és jóllehet ezután nagy ívben elkerültem a helyet, szüntelenül őrá gondoltam. Részegen vagy józanul magam előtt láttam oszladozó testét a koporsóban, és ezt nem tudtam elviselni. Álmomban újra meg újra megjelent a lépcső tetején, és én karon fogtam, kedvesen szóltam hozzá, unszoltam, hogy menjen vissza a hálószobába, nyájas szavakkal bizonygattam, hogy hiszek neki, és imádkozzon, hogy Istenben is hinni tudjak. Pointe du Lac-on (ez volt az ültetvény neve) rebesgetni kezdték a rabszolgák, hogy kísértetként látták a teraszon, és a felügyelő nem tudott többé rendet tartani közöttük. Kellemetlen kérdéseket tettek fel társaságban a nővéremnek, aki hisztériás rohamot kapott. Nem volt hisztérika, de véleménye szerint az volt a helyes viselkedés, hát hisztériát színlelt. Jómagam állandóan ittam, és egyre kevesebbet tartózkodtam otthon. Úgy éltem, mint aki meg akar halni, de nincs bátorsága hozzá. Sötét utcákon és sikátorokban járkáltam egyedül, mulatóhelyeken eszméletlenre ittam magam. Inkább fásultság, mint gyávaság miatt két alkalommal tértem ki párbajozás elől, és közben hőn óhajtottam, hogy megöljenek. Ekkor történt, hogy megtámadtak. Bárki megtehette volna – matróz, tolvaj, dühöngő őrült, bárki előtt nyitva állt a lehetőség. A támadó azonban egy vámpír volt. Alig néhány lépésre a kapunktól fogott el egy éjszakán, és halottként hagyott ott, legalábbis én úgy hittem.
– Úgy érti... hogy... kiszívta a vérét? – kérdezte a fiú.
– Igen – mondta a vámpír. – A véremet szívta. Ez a módja, így csinálják.
– De maga élve maradt – szólt a fiatalember. – Azt mondja, holtan hagyta ott.
– Csaknem a halál beálltáig szívta a vérem, míg jól nem lakott. Amint rám találtak, ágyba fektettek. Zavart voltam, egyáltalán nem voltam tudatában, mi történt velem. Arra gyanakodtam, hogy az ivás agyvérzést idézett elő. Biztosra vettem, hogy meghalok, evés-ivás nem érdekelt többé, sem az, hogy beszéljek az orvossal. Anyám papot hívatott. Akkor már lázas voltam, és mindent elmondtam a papnak, testvérem látomásait éppúgy, mint saját viselkedésemet. Emlékszem, a karjába kapaszkodtam, és újra meg újra megeskettem, hogy senkinek nem mondja el. „Tudom, hogy nem öltem meg, fejeztem be szavaimat. De most, hogy meghalt, nem tudok élni. Azok után, ahogyan bántam vele.”
„Nevetséges, felelte. Persze hogy tovább tud élni. Nincs magának más baja, mint az, hogy csak magával foglalkozik. Édesanyjának szüksége van magára, nővéréről nem is beszélve. Fivérét pedig megszállta az ördög.”
Szavaitól úgy elképedtem, hogy tiltakozni sem tudtam. Az ördög idézte elő a látomásokat, magyarázta tovább. Az ördög féktelen, sokfelé kiterjeszti uralmát. Egész Franciaország az ördög hatása alá került, a forradalom volt az ő legnagyobb győzelme. Csakis az ördögűzés menthette volna meg öcsémet, az imádkozás és a böjtölés, meg hogy leszorítva tartsák, míg az ördög tombol a testében és ide-oda próbálja dobálni. „Az ördög dobta le a lépcsőn, ez teljesen nyilvánvaló, jelentette ki. Maga nem a fivérével beszélt bent a szobában, maga az ördöggel beszélt.”
Ez aztán végleg felbőszített. Mindeddig azt hittem, hogy elértem tűrőképességem határát, de tévedtem. Tovább beszélt az ördögről, fekete mágusokról a rabszolgák között és a megszállottság különféle példáiról a világ más részein. Eszelős düh fogott el. Ízzé-porrá zúztam mindent a szobában, miközben kis híján őt is megöltem.
– De hát az ereje... a vámpír...? – kérdezte a fiú.
– Nem voltam magamnál – magyarázta a vámpír. – Olyan dolgokat csináltam, amikre egészségesen nem lettem volna képes. A jelenet ma már zavaros, elmosódott, groteszk. Arra azonban jól emlékszem, hogy a ház hátsó ajtaján és az udvaron keresztül a konyhába kergettem, és ott addig vertem fejét a téglafalba, amíg kis híján meggyilkoltam. Amikor halálos kimerülten megfékeztek, eret vágtak rajtam. Ostobák. De valami mást akartam mondani. Ekkor döbbentem rá saját önteltségemre. Talán mert a papban láttam meg a tükörképét. Megvetése fivérem iránt, az ördög sablonos ócsárlása, és még a puszta gondolatnak is az elutasítása, hogy a szentség szinte megfogható közelségbe került – mindez az én magatartásomat tükrözte.
– De hát ő hitt az ördögtől való megszállottságban.
– Ez sokkal evilágibb fogalom – vágta rá tüstént a vámpír. – Emberek, akik nem hisznek többé Istenben, vagy a jóságban, még mindig hisznek az ördögben. Nem tudom, miért. Persze tudom. A rossz mindig lehetséges. A jóság örök érvényűen nehéz. Világosan kell látnia azonban, hogy a megszállottság voltaképpen egy másfajta megfogalmazása az őrültségnek. A pap számára, érzésem szerint, mindenesetre az volt. Biztosra veszem, hogy látott már őrültet. Talán ott is állt a dühöngő őrült mellett, és megszállottnak nyilvánította. Nem kell a sátánt látni, amikor kifüstölik. De egy szent jelenlétét látni... Elhinni, hogy a szentnek látomása van. Kereken elutasítani, hogy ilyesmi előfordulhat közöttünk, nem más, mint önteltség.
– Erre sosem gondoltam így – mondta a fiú. – De magával mi történt? Mondta, hogy gyógyulása érdekében eret vágtak, és ezzel majdnem megölték.
A vámpír nevetett. – Igen, valóban így volt. Ám a vámpír visszajött azon az éjszakán. Pointe du Lac-ra, az ültetvényemre fájt a foga.
Nagyon késő volt, nővérem már aludt. Mintha tegnap történt volna. Az udvar felől jött be, hangtalanul nyitotta ki a terasz ajtaját – magas, világos bőrű férfi volt, haja szőke rengeteg, mozgása kecses, akár egy macskáé. Kendővel óvatosan betakarta nővérem szemét, és kissé lecsavarta a lámpa kanócát. Ott szunyókált a nővérem a lavór és a vizes ruha mellett, amellyel homlokomat borogatta, és reggelig meg sem moccant a kendő alatt. Addigra azonban én már jelentősen megváltoztam.
– Mi volt ez a változás? – tudakolta a fiú.
A vámpír sóhajtott. Hátradőlt székében, és a falakat nézte. – Először azt gondoltam, hogy ő csak egy másik orvos, vagy valaki, akit a család hívott oda, hogy próbáljon észre téríteni. De ez a gyanú nyomban eloszlott. Agyamhoz lépett, lehajolt, hogy arca a lámpafénybe került, és láttam, hogy egyáltalán nem közönséges földi halandó. Szürke szeme izzón égett, és az oldalán lecsüngő két fehér kéz nem emberi lény keze volt. E pillanatban, azt hiszem, már mindent tudtam, és mindaz, amit mondott, már csak következmény volt. Azt akarom ezzel mondani, hogy amint megpillantottam, amint érzékeltem a belőle kisugárzó rendkívüli hatást, és tudtam, nem olyan teremtmény, amilyet valaha is láttam, egyszeriben semmivé váltam. Énem, amely nem volt képes elfogadni egy rendkívüli emberi lény jelenlétét maga mellett, megsemmisült. Addigi eszméim, még bűntudatom és halálvágyam is, teljesen jelentékteleneknek tűntek. Tökéletesen elfeledtem önmagamat! – tette hozzá, és szótlanul kebléhez érintette öklét. – Teljesen elfeledtem magamat. És ugyanebben a pillanatban teljes mértékben tisztában voltam a lehetőség fontosságával. Ettől fogva mindinkább fokozódó ámulat töltött el. Ahogy beszélt hozzám, és elmondta, mivé lehetek, milyen volt és milyen irányt vett az ő élete, szénné égett a múltam. Láttam életemet, mintha kívül lennék rajta, a hiúságot, az önérdek szolgálatát, az állandó menekülést apró-cseprő kellemetlenségektől, a színlelt tiszteletadást Istennek, Szűz Máriának és még egy sereg szentnek, akiknek nevétől hemzsegtek imakönyveim, és akiknek egyike sem hozott fikarcnyi változást szűk látókörű, anyagias, önző életemben. Láttam valódi isteneimet... a legtöbb ember isteneit. Étel, ital és a kisszerű élet biztonsága. Ócska kacat, semmi más.
Zavarral vegyes elképedés tette feszültté a fiú tekintetét. – Úgy határozott tehát, hogy vámpír lesz? – kérdezte. A vámpír egy pillanatig hallgatott.
– Határoztam? Nem ez a helyes kifejezés. Nem állíthatom ugyan, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a szobába lépett, elkerülhetetlen volt ez. Nem, valójában nem volt elkerülhetetlen. De azért mégsem mondhatom, hogy én határoztam úgy. Hadd tegyem hozzá, hogy amikor befejezte mondanivalóját, másfajta döntés nem maradt számomra, és én mentem a kijelölt úton anélkül, hogy hátrapillantottam volna. Egy esetet kivéve.
– Egy esetet? Mit?
– Utolsó napkeltémet – szólt a vámpír. – Azon a reggelen még nem voltam vámpír. És láttam az utolsó napkeltémet. Tökéletesen fel tudom idézni, jóllehet annak előtte egyetlen napkeltére sem emlékezem. Először az erkélyajtók tetején tűnt fel a fény, halvány szín a csipkefüggöny mögött, majd felvillanó fényfoltok csillogtak mind erősebben a falevelek között. Végül a nap besütött az ablakon, és csipkeárnyékok lepték el a kőpadlót, a még most is szunnyadó nővéremet, a vállát és fejét borító kendőt is csipkeárnyak folyták körül. Melege lett, ledobta magáról a kendőt anélkül, hogy felébredt volna, majd szemébe sütött a nap, és ő még szorosabban hunyta le szemhéját. Ezután az asztal fénylett fel, ahol két karjára fektetve fejét, aludt, majd a korsó vize csillant meg a napfényben. Napmeleget éreztem én is a paplanon fekvő kezemen és az arcomon. Feküdtem az ágyban, a vámpír szavaira gondoltam, búcsút mondtam a napkeltének, és elmentem, hogy vámpírrá változzak. Ez volt... az utolsó napkelte.
A vámpír újból kinézett az ablakon. És amikor elhallgatott, a fiú szinte hallotta a hirtelen beállt csendet. Majd utcai zaj ütötte meg fülét. Egy teherautó fülsiketítő zajt csapott, a villanyzsinór is megmozdult a rázkódástól.
– Hiányzik magának? – kérdezte halkan a fiú, amikor elült a zaj.
– Voltaképpen nem – mondta a vámpír. – Annyi minden más van. De hol tartottunk? Tudni akarja, hogyan történt, hogyan lettem vámpír?
– Igen – mondta a fiú. – Hogy ment pontosan végbe a változás?
– Nem tudom pontosan megmondani – szólt a vámpír. – Beszélhetek róla, feltálalhatom olyan szöveg kíséretében, ami nyilvánvalóvá teszi maga számára, mi mindent jelentett ez nekem. De pontosan nem tudom elmondani, ahogyan a szexuális élményről sem lehet pontosan számot adni olyasvalakinek, akinek soha nem volt része benne.
A fiatalemberben – úgy rémlett – másik kérdés is felvetődött, de mielőtt szólni tudott volna, a vámpír folytatta.
– Mint már mondtam, ez a Lestat nevű vámpír az ültetvényt akarta. Nagyon is evilági indok egy örökké tartó életért cserébe, de hát az ő ítélőképessége hagyott némi kívánnivalót. A világ csekély számú vámpírjainak körét nem tekintette exkluzív klubnak. Emberi problémái voltak – vak édesapa, aki nem tudta, nem volt szabad tudnia, hogy vámpír a fia. Az apjával való törődés és egyéb szükségletek nehézzé tették az életét New Orleansban, ennélfogva Pointe du Lac-ra akarta rátenni a kezét.
Másnap este kimentünk az ültetvényre, a legszebbik szobába költöztettük a világtalan apát, és én nekikezdtem az átváltozás folyamatának. Nem mondhatom, hogy ez különféle lépésekből állt – ámbár volt egy, amely után nem létezett többé visszaút. De az átváltozás több aktust foglalt magában, s az első a felügyelő halála volt. Lestat álmában kapta el őt. Átváltozási folyamatom részeként nekem végig kellett néznem, helyeselnem, egyszóval szemtanúként részt vennem egy emberélet kioltásában, hogy ezzel elkötelezettségemet bizonyítsam. Kétségkívül ez volt a legnehezebb feladat számomra. Említettem már, hogy nincs bennem halálfélelem, csupán a fínyásság tartott vissza attól, hogy magam vessek véget életemnek. Mások életét viszont mélységesen tiszteltem, és azután, hogy elvesztettem fivéremet, valósággal irtóztam a haláltól. Végig kellett néznem, amint a felügyelő riadtan ébred álmából, két kézzel próbálja ledobni magáról a vámpírt sikertelenül, majd Lestat markának szorításában vergődik, s végül vérétől megfosztva elernyed. És meghal. Nem halt meg rögtön. Majd egy egész órát töltöttünk szűk hálószobájában, és néztük a haldoklását. Mint már mondtam, átváltozásom része volt ez. Lestat különben nem maradt volna ott. Azután meg kellett szabadulnunk a felügyelő holttestétől. Majdnem belebetegedtem ebbe. Amúgy is legyengültem, lázas voltam, kevés erőtartalékkal rendelkeztem, és a hullával való foglalatoskodás – méghozzá ilyen szándékkal – undorral töltött el. Lestat nevetett, és érzéketlenül világosított fel, hogy ha egyszer vámpír leszek, annyira megváltoznak érzéseim, hogy én is nevetni fogok. Nem volt igaza. Soha nem nevetek a halálon, bármilyen gyakran és rendszeresen idézem elő magam is.
De vegyük sorjában a dolgokat. Fel kellett hajtanunk a folyó menti útra, amíg szabad mezőkre nem értünk, ahol otthagyhattuk a felügyelőt. Feltéptük a kabátját, elloptuk a pénzét, és nem feledtük el szeszes itallal bemocskolni a száját. Ismertem a feleségét, New Orleansban lakott, és előre tudtam, mennyire kétségbe esik, amikor megtalálják a holttestet. De még a szánalomnál is jobban fájlaltam, hogy soha nem fogja megtudni, mi történt, hogy férjét nem rablók találták részegen az úton. Amint ütöttük-vertük a hullát, sebeket ejtettünk az arcán és a vállán, egyre inkább feltámadt bennem az izgalom. Tudnia kell, hogy Lestat vámpír különleges volt, rendkívüli az egész idő alatt. Nem volt emberibb számomra, mint egy bibliabeli angyal. Ám e feszült helyzet próbára tette iránta érzett elragadtatásomat. Vámpírrá válásomat kettős megvilágításban láttam. Az egyik teljes mértékben a bűvölet volt – Lestat lenyűgözött a halottas ágyamon. A másik önpusztítás utáni vágyam. A teljes elkárhozás óhaja. Ez volt a nyitott ajtó, amelyen Lestat első és második alkalommal is bejött. Most viszont nem magamat, hanem mást, másokat pusztítottam el. A felügyelőt, a feleségét, a családját. Visszarettentem, és alapjaiban megrendült józanságom maradványaival elmenekülhettem volna Lestattól, ha az ő csalhatatlan ösztöne nem érzékeli, mi jár a fejemben. Csalhatatlan ösztön... – A vámpír elmerengett. – Hadd mondjam meg, milyen erős ösztöne van a vámpírnak: az emberi arckifejezés legcsekélyebb változása éppoly nyilvánvaló számára, akár egy kézmozdulat. Lestat természetfeletti időzítő képességgel rendelkezett. A kocsiba rántott, és hazafelé hajszolta a lovakat. „Meg akarok halni, mormogtam. Ez elviselhetetlen. Meg akarok halni. Neked hatalmadban áll megölni engem. Hagyj meghalni.” Nem akartam ránézni, nehogy megigézzen varázslatos szépsége. Halkan, nevetve mondta ki a nevemet. Mondtam már, hogy eltökélt szándéka volt megszerezni az ültetvényt.
– De vajon elengedte volna magát? – kérdezte a fiú. – Bármilyen körülmények között?
– Nem tudom. Most már, hogy jól ismerem őt, azt mondanám: inkább megölt volna, mint hogy elengedjen. Én pedig éppen ezt akartam. Mindegy, mit akartam. Vagy inkább: amiről azt hittem, hogy akarom. Ahogy a házhoz értünk, kiugrottam a kocsiból, és – ó, én tökfej! – a kőlépcsőhöz mentem, ahol fivérem lezuhant. A ház hónapok óta lakatlan volt, a felügyelő saját házában élt, és a louisianai hőség és nyirkosság kezdte már szétrepeszteni a lépcsőket. Minden hasadékból fű hajtott ki, még apró vadvirágok is előbukkantak. Amint az alsó lépcsőkre telepedtek, fejemet a téglára fektettem, és kezemmel megérintettem a kis viaszszárú vadvirágokat, emlékeimben újból éreztem az éjszakai nedvesség hűsét. Nyalábnyi vadvirágot húztam ki fél kézzel a laza porrétegből. „Meg akarok halni. Öljön meg!” – szóltam a vámpírhoz. „Most már gyilkosságban is vétkes vagyok. Nem tudok élni!” Türelmetlenül vigyorgott, mint mindazok, akik nyilvánvaló hazugságokat kénytelenek végighallgatni. Majd egy szempillantás alatt rám vetette magát, pontosan úgy, ahogy emberemmel tette. Vadul nekivetettem magam. Cipőmet a mellébe mélyesztettem, és olyan erővel rugdostam, ahogy csak tudtam, fogai a torkomba fúródtak, halántékom lázasan lüktetett. Majd egész teste lendületével, amely nagyon is gyors volt ahhoz, hogy lássam, egyszeriben a lépcső alján termett, és lenézően szólt: „Azt hittem, meg akar halni, Louis.”
A vámpír nevének hallatára a fiú halk és váratlan hanggal reagált, amit a vámpír gyors megerősítéssel nyugtázott. – Igen, ez a nevem. – És folytatta történetét.
– Ott feküdtem hát, megint csak tehetetlenül saját gyávaságommal és ostobaságommal szemben – mondta. – E közvetlen szembenézés a tényekkel idővel talán meghozta volna a bátorságot, hogy végezzek magammal, és ne másoknak nyafogjak, kunyeráljak, hogy öljenek meg. Láttam, amint magam felé fordítok egy kést, amint elsorvadok a nap nap utáni szenvedéstől, amit oly szükségesnek tartottam, mint gyóntatószékből kirótt penitenciát, szüntelenül reménykedve, hogy hirtelen utolér a halál, és méltóvá tesz az örök kegyelemre. És mintha ábrándkép lett volna, megpillantottam magam, ahogy a lépcső tetején állok, pontosan ott, ahol a fivérem is állt, és levetem magam a téglákra.
De nem jutott idő a bátorságra. Vagy mondjam azt, hogy Lestat programjában csak az ő tervére jutott idő, másra nem. „Figyelj rám, Louis”, mondta, és mellém heveredett a lépcsőn, olyan kecses és bizalmas mozdulattal, ami nyomban egy szerelmest juttatott eszembe. Visszahőköltem. De ő körülfogott jobb karjával, és a mellkasához húzott. Soha nem voltam még ilyen közel hozzá, és a tompa fényben jól láthattam szemének tündöklő ragyogását, természetellenes maszknak tetsző bőrét. Amint moccanni próbáltam, jobb keze ujjait ajkamra szorította, és így szólt: „Maradj nyugton. Ki fogom szívni a véredet, míg csak a halál küszöbéig nem érsz. Maradj csendben, olyan csendben, hogy szinte halljad véred áramlását az erekben, olyan csendben, hogy halljad ugyanennek a vérnek a beáramlását az én ereimbe. Tudatodnak, akaratodnak kell életben tartani téged.” Erőnek erejével próbáltam kiszabadulni, de ujjai erős szorításával féken tartotta hasra fordult testemet, és amint felhagytam sikertelen ellenszegülésemmel, nyakamba mélyesztette fogait.
A vámpír szavai hallatán a fiúnak óriásira nőtt a szeme, egyre hátrább húzódott székében, arca görcsösen megfeszült, szemei összeszűkültek, mintha ökölcsapás elviselésére készülne.
– Vesztett-e valaha nagy mennyiségű vért? – kérdezte a vámpír. – Ismeri ezt az érzést?
A fiú ajkai nem-re formálódtak, de szájából nem jött hang. Torkát köszörülte. – Nem – mondta ki végül.
– Gyertyák égtek az emeleti szalonban, ahol elterveztük a felügyelő meggyilkolását, a teraszon olajlámpás himbálódzott a szélben. Mindezek a fények egybeolvadtak, vibrálni kezdtek, mintha aranyból való lény lebegne fölöttem, a lépcsőházban függve, belegabalyodva kissé a rácsozatba, kígyózva, összecsavarodva, akár a füst. „Figyelj rám, tartsd nyitva a szemed” – suttogta Lestat, ajkát a nyakamon mozgatva. Ajkának mozgásától égnek meredt egész testemen a szőr, és olyan áramütésszerű érzés futott végig bennem, ami hasonlatos volt a szerelmi gyönyörhöz...
Elmélázott, jobb keze ujjai valamelyest egymásba fonódtak az álla alatt, amit mutatóujjával könnyedén ütögetett. – Az eredmény az volt, hogy perceken belül a bénaságig elgyengültem. Rémülten tapasztaltam, hogy már kényszeríteni sem tudom magamat a beszédre. Lestat még mindig átölelve tartott, karja ólomsúllyal nehezedett rám. Olyan erővel emelte ki fogait, hogy a két szúrt sebet hatalmasnak, fájdalommal telítettnek éreztem. És most a mozdulatlanul fekvő fejem fölé hajolt, jobb kezét levette rólam, és kiharapta saját csuklóját. Vér folyt le ingemen, kabátomon, és ő összeszűkült, csillogó szemmel nézte. Úgy rémlett, az idők kezdete óta figyeli, és az a pislákoló fény most a feje mögött függött, mint egy látomás háttérfüggönye. Úgy hiszem, tudtam, mire készül, mielőtt még megtette volna, és tehetetlenül vártam, mint aki évek óta vár. Vérző csuklóját a számhoz szorította és határozottan, kissé türelmetlenül szólt: „Igyál, Louis!” És én ittam. „Kitartóan, Louis!”, és „Siess!”, suttogta jó néhányszor. Ittam, szívtam a vért a nyílásból, csecsemőkorom óta először érzékelve a táplálék szopásának sajátos gyönyörét, a test és a szellem éltető forrásra való összpontosulását. Aztán történt valami. – A vámpír hátradőlt, és összehúzta kissé a szemöldökét.
– Milyen fellengzős dolog szavakba foglalni a szavakba nem foglalhatót – mondta majdnem suttogva. A fiú dermedten ült.
– Vérszívás közben csak azt a fényt láttam. És akkor következett valami, következett valami... a hang. Először tompa dübörgés, azután dobolásra emlékeztető, monoton zaj, ami egyre hangosabb lett, mintha valamilyen óriási teremtmény jönne lassan egy sötét és ismeretlen erdőn keresztül, és közben hatalmas dobot verne. Ezután felhangzott egy másik dob hangja, mintha egy másik óriás jönne néhány méterrel utána, és mindegyik a saját dobjára figyel, ügyet sem vetve a másik ütemére. Mind erősebb lett a hang, míg végül nemcsak a hallásomat, hanem – úgy rémlett – minden érzékemet eltöltötte, ajkamon és ujjaimon, halántékomban és ereimben dobog. Mindenekfelett az ereimben, egyik dob, azután a másik dob, s ekkor Lestat hirtelen elhúzta a csuklóját, én kinyitottam a szememet, és e pillanatban már vissza kellett tartanom magam, nehogy a csuklója után nyúljak, megragadjam, és erőszakkal visszahúzzam a számhoz. Visszatartottam magam, mert rájöttem, hogy a dob az én szívem volt, a másik meg az övé. – A vámpír sóhajtott. – Meg tudja ezt érteni?
A fiú mondott valamit, majd megrázta a fejét. – Nem... úgy értem, igen – szólt. – Azt akarom mondani, azt...
– Hát persze – mondta a vámpír, elfordítva tekintetét.
– Várjon, várjon – kiáltott heves izgalommal a fiú. – Majdnem lement már a szalag. Meg kell fordítanom.
A vámpír türelmesen várt.
– Mi történt azután? – kérdezte a fiú. Nyirkos arcát sebtében megtörölte zsebkendőjével.
– Vámpírként kezdtem látni – mondta a vámpír. Hangja veszített közönyéből, majdhogynem zaklatottá vált. Kihúzta magát, és így folytatta. – Lestat ismét a lépcső alján állt, és olyannak láttam, amilyennek nem láthattam azelőtt. Azelőtt fehérnek tűnt, teljesen fehérnek, szinte világított éjjel, most viszont saját életével, saját vérével volt tele: nem világított, hanem sugárzott. Azután láttam, hogy nemcsak Lestat változott meg – minden megváltozott.
Úgy éreztem, most látok először színeket, formákat. Lestat kabátgombjai úgy elbűvöltek, hogy sokáig semmi másra nem néztem. Lestat nevetni kezdett, és a nevetés hangja sohasem hallott élménynek tűnt. Még fülemben volt szívének dobverésre emlékeztető hangja, és most felhangzott ez az ércesen csengő nevetés. Zavarba ejtő volt, minden hang beleütközött a következő hangba, mint a harangok egybefolyó csengése, míg meg nem tanultam elkülöníteni a hangokat, és ekkor összeölelkeztek, mindegyik halk volt, de megkülönböztethető, fokozódó, de tartózkodó – zengő nevetés. – A vámpír boldogan mosolygott. – Zengő harangszó, harangjáték.
„Ne bámuld már a gombjaimat! – szólt Lestat. -Menj ki a fák közé! Szabadulj meg a testedben levő összes emberi hulladéktól, és ne szeress bele olyan őrülten az éjszakába, hogy azután eltévedj!”
Ez persze bölcs utasítás volt. Amikor a kockaköveken megpillantottam a holdfényt, olyan szerelemre gerjedtem iránta, hogy egy álló órát töltöttem el ott. Fivérem kápolnája mellett mentem el, de nem gondoltam rá. A nyárfák és a tölgyek között hallottam az éjszaka hangját, suttogó nők kórusához volt hasonló, akik mindannyian keblükre akartak vonni. A testem még nem alakult teljesen át, és rögtön fájni kezdett, ahogy lassacskán kezdtem hozzászokni a hangokhoz és a látnivalókhoz. Minden cseppfolyós emberi anyag kipréselődött belőlem. Emberi mivoltomban haldokoltam, de vámpírként éltem-virultam, és életre kelt érzékeimmel bizonyos kényelmetlenséggel s végül félelemmel kellett testem halálánál elnökölnöm. Visszafutottam a lépcsőn, fel a szalonig, ahol Lestat már előszedte a birtok hivatalos iratanyagát, és átvizsgálta az előző év kiadásait és bevételeit. „Gazdag vagy”, mondta, amikor bementem. „Valami történik velem!” – kiáltottam fel.
„Haldokolsz, ennyi az egész. Ne szamárkodj! Nincs több olajlámpád? Ekkora vagyon mellett csak erre az egyetlen lámpára telik? Több bálnaolajra már nem futja? Hozd ide azt a lámpát!”
„Meghalok! – kiáltottam. – Meghalok!”
„Ez mindenkivel megtörténik”, makacskodott, és nem volt hajlandó segíteni rajtam. Ha visszagondolok, még most is megvetem ezért. Nem azért, mert féltem, hanem mert felhívhatta volna a figyelmemet ezekre a változásokra. Megnyugtathatott volna, mondhatta volna, hogy figyeljem halálomat ugyan olyan elbűvölten, ahogyan az éjszakát néztem és érzékeltem. De nem tette. Lestat sohasem volt az a fajta vámpír, amilyen én vagyok. Távolról sem. – Ezt nem kérkedve mondta, inkább úgy, mint aki valóban más.
– Alors – sóhajtott fel –, haldoklásom gyors volt, ami azt jelentette, hogy félelem iránti képességem éppolyan gyors tempóban csökkent. Őszintén sajnálom, hogy nem figyeltem jobban meg a folyamatot. Lestat a teljes elmegyengeség jeleit mutatta. „Az ördögbe is!” – kezdett ordibálni. „Rólad meg nem gondoskodtam. Milyen tökkelütött vagyok!” Szívem szerint helyeseltem volna: Igen, az vagy –, de nem szóltam. „Ma reggel meg kell osztanod velem a fekvőhelyet. Nem gondoskodtam koporsóról a számodra.”
A koporsó akkora rémületet keltett bennem, hogy teljesen felemésztette bennem a rettegés képességének maradék tartalékát is – folytatta nevetve a vámpír. – További, bár enyhébb ijedtséget váltott ki belőlem, hogy egyazon koporsót kell Lestattal megosztanom. Ő eközben apja hálószobájába ment, jó éjt kívánt az öregnek, és ígérte, hogy reggel visszatér. „De hát hová mégy, miért kell így beosztanod az idődet?” – kérdezte az öreg, mire Lestat elvesztette a türelmét. Ez idáig szinte émelyítően kedves volt apjához, most viszont egyszeribe zsarnokoskodni kezdett. „Gondodat viselem, igaz? Különb otthont biztosítok számodra, mint amit te valaha is nyújtottál nekem. Ha naphosszat aludni, éjjel meg inni támad kedvem, akkor, az ördögbe is, megteszem, a fene essék beléd!” Az öregember nyögdécselt. Rendkívüli érzelmi állapotom és szokatlan kimerültségem tartott csak vissza, hogy rosszallásomat kifejezzem. A nyitott ajtón keresztül néztem a jelenetet, az ágytakaró színeitől és az öregember arcának valóságos színorgiájától elbűvölten. Kék erei lüktettek a rózsaszínű és szürkés hús alatt. Még fogainak sárga színét is vonzónak találtam, ajkának remegése csaknem hipnotizált. „Micsoda fiam van, micsoda fiú!” – dünnyögte, nem gyanítva persze, hogy valójában milyen is a fia. „Jó, hát akkor csak menj! Tudom, hogy van valahol egy nőd, akihez reggelenként rögvest odafutsz, amint a férje eltávozik hazulról. Add ide a rózsafüzéremet. Mi van a rózsafüzéremmel?” Lestat káromkodott, és odaadta a rózsafüzérét...
– De... – kezdte a fiú.
– Tessék? – szólt a vámpír. – Félek, hogy nem adok elég alkalmat magának a kérdezésre.
– Azt akartam kérdezni, hogy a rózsafüzéren kereszt van, ugye?
– Ó, a keresztekkel kapcsolatos híresztelés! – nevetett a vámpír. – Arra céloz, hogy mi félünk a keresztektől?
– Azt hittem, nem tud rájuk nézni – vélekedett a fiú.
– Badarság, barátom, merő badarság. Mindenre rá tudok nézni, ami tetszik. A kereszteket pedig igazán kedvelem.
– És a kulcslyukakról terjengő szóbeszéd? Hogy maguk... párává válnak, és áthatolnak a kulcslyukon.
– Bárcsak így volna! – nevetett a vámpír. – Pompás lenne, valóban. De szívesen mennék át minden kulcslyukon, és érezném, ahogy más-más alakjukkal csiklandoznak. De nem így van. – Megrázta a fejét. – Hogy is mondják manapság... hülye duma?
A fiú önkéntelenül felnevetett. Majd elkomolyodott az arca.
– Ne legyen olyan bizalmatlan hozzám – szólt a vámpír. – Mit akar mondani?
– A szíven átszúrt karóról szóló történet – mondta kissé elvörösödve a fiú.
– Hülye duma – felelte a vámpír, gondosan tagolva minden szótagot, úgy, hogy a fiú elmosolyodott. – Semmiféle varázserőről nincs szó. Miért nem gyújt rá? Látom, ott a cigaretta az ingzsebében.
– Köszönöm – szólt a fiú, mint aki hálás a csodálatos ötletért. De amikor szájában volt a cigaretta, úgy remegett a keze, hogy a levélgyufa vékony papírja szétrepedt.
– Engedje meg – mondta a vámpír. Elvette a gyufát, és gyorsan meggyújtva odatartotta a fiú cigarettája elé. A fiú leszívta a füstöt, és közben a vámpír ujjaira szegezte tekintetét. A vámpír az asztal túloldalára húzódott, ruhája halkan megzizzent. – Van egy hamutálca a mosdón – mondta, és a fiú bátortalanul odament érte. Egy pillanatig a csikkeket nézte a hamutartóban, majd megpillantva alul a szemétkosarat, kiürítette, és gyorsan az asztalra helyezte a hamutartót. Amikor letette cigarettáját, látszott rajta ujjainak nedves nyoma. – Ez a maga szobája? – kérdezte.
– Nem – felelte a vámpír. – Ez csak egyszerűen egy szoba.
– Mi történt azután? – érdeklődött a fiú. A vámpír a felső villanykörte körül sűrűsödő füstöt nézte.
– Nos hát... lóhalálában visszamentünk New Orleansba – felelte. – A folyógát mellett, egy nyomorúságos szobában tartotta Lestat a koporsóját.
– És maga belefeküdt a koporsóba?
– Nem volt más választásom. Kértem, hadd maradhassak a szobában, de ő elképedt nevetéssel fogadta kérésemet. „Nem tudod, mi vagy?” – kérdezte.
„De hát varázsereje van? Ilyen alakúnak kell lennie?” – faggattam. Megint nevetett. A koporsó gondolata elviselhetetlennek tűnt számomra, de a vita során rájöttem, hogy voltaképpen nem is félek igazán. Különös érzés volt. Egész életemben rettegtem a bezártságtól. Magas mennyezetű, széles ablakú, franciás házban születtem, ilyenekben nevelkedtem, eleve rettegtem hát attól, hogy bezárnak valahová. Még a templomi gyóntatószékben is kényelmetlenül éreztem magam. Normális félelem volt. Most pedig tiltakozásom közepette ráeszméltem, hogy nem érzek már félelmet. Csak emlékeztem rá. Megszokásból ragaszkodtam hozzá, és hiányzott belőlem az a képesség, hogy értékelni tudjam mostani boldogító szabadságomat. „Nem jól csinálod” – jelentette ki végül Lestat. „És mindjárt itt a hajnal. Hagynom kell, hogy meghalj. Meg fogsz halni, tudod, ugye? A véredet, amit adtam neked, tested minden szövetében, minden erében elpusztítja a nap. De ezt a félelmet egyáltalán nem lenne szabad érezned. Olyan vagy, mint aki elveszíti egyik karját vagy lábát, és továbbra is erősködik, hogy fájdalmat érez ott, ahol a karja vagy a lába volt.” Ez volt bízvást a legbölcsebb dolog, amit Lestat a jelenlétemben valaha is mondott. Nyomban magamhoz is tértem tőle. „Most már befekszem a koporsóba.” – jelentette ki megvető hangon. „Te pedig fölém fekszel, ha felfogtad, mi szolgálja a javadat.” Úgy tettem. Arccal lefelé feküdtem rajta, igencsak zavartan tapasztalva, hogy nem félek, Lestat közelsége pedig – bármilyen jóképű és izgató volt is – utálattal töltött el. Lezárta a fedelet. Kérdeztem, hogy teljesen meghaltam-e már. Egész testem bizsergett és viszketett. „Még nem” – felelte. „Ha meghaltál, látni és hallani fogod a változást, érezni semmit sem fogsz. Ma éjjel meghalsz. Most pedig aludj!”
– Igaza volt? Maga... holtan ébredt fel?
– Igen, vagy inkább megváltozva. Mert hogy életben vagyok, az nyilvánvaló tény. A testem halt meg. Némi idő eltelt ugyan, amíg teljesen megtisztult mindama folyadéktól és egyéb anyagtól, amelyre nem volt többé szüksége, de meghalt. És ennek felismerésével egy másik szakasz kezdődött az emberi érzelmektől való elszakadásomban. Az első dolog, amely már akkor nyilvánvaló lett számomra, amikor Lestattal együtt beraktuk a koporsót egy halottaskocsiba, és másik koporsót loptunk a ravatalozóból, az az volt, hogy egyáltalán nem kedvelem Lestatot. Távolról sem voltam még egyenrangú vele, de sokkal közelebb kerültem hozzá, mint testem halála előtt. Ezt sehogy sem tudom világossá tenni a maga számára, annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy maga az most, ami testem halála előtt én is voltam. Nem értheti meg. Tény, hogy halálom előtt Lestat volt kétségkívül a leglenyűgözőbb élmény, amiben valaha is részem volt. Vigyázzon, a cigarettája már csak egy hosszú hamurúd.
– Ó! – A fiú sietve belenyomta cigarettáját az üveg hamutartóba. -Úgy érti, hogy amikor a szakadék maguk mögött bezárult, ő elvesztette... varázsát? – kérdezte, rászegezve tekintetét a vámpírra, s közben újabb cigarettát szedett elő és gyújtott meg, sokkal könnyebben, mint előbb.
– Igen, pontosan erről van szó – mondta látható örömmel a vámpír. – A visszaút Pointe du Lac-ba nagy hatással volt rám; Lestat szüntelen karattyolása viszont végtelenül untatott, és kedvemet szegte. Természetesen, mint már mondtam, távolról sem voltam egyenrangú vele. Az ő kifejezésével élve, megvoltak a magam elhalt testrészei, amelyekkel meg kellett küzdenem. Erre azon az éjszakán jöttem rá, amikor első ízben kényszerültem ölni.
A vámpír most kinyújtotta kezét az asztal fölött, és óvatosan lesöpört egy kis hamut a fiú kabáthajtókájáról. A fiú riadtan nézte a visszahúzódó kezet.
– Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni – szólt a vámpír.
– Én kérek bocsánatot – mondta a fiú. – De hirtelen az a benyomásom támadt, hogy a karja... abnormálisan hosszú. Egészen idáig kinyújtotta, és a teste még csak meg sem mozdult!
– Téved – felelte a vámpír, keresztbe vetett térdén tartva ismét a kezét. – Túl gyorsan mozdultam előre, nem láthatta. Káprázat volt csupán.
– Hogy elmozdult volna? Hiszen nem mozdult. Pontosan úgy ült, mint most, a széknek támaszkodva. – Márpedig előrehajoltam – ismételte meg határozottan a vámpír. – Tessék, újra megcsinálom. Megismételte, és a fiú ugyanazzal a zavarodott félelemmel nézte. – Még mindig nem látta? – kérdezte a vámpír. – De ha most nézi meg a kinyújtott karomat, egyáltalán nem fogja feltűnően hosszúnak találni. – Felemelte karját, mutatóujja az ég felé meredt, akár egy isten igéjét átadni készülő angyalé. – Alapvető különbséget tapasztalhatott most kettőnk látásmódja között. Számomra e mozdulat lassúnak és kissé erőtlennek tűnt. És ahogy lesöpörtem a kabátját, a hang számomra tökéletesen hallható volt. Higgye el, nem volt szándékomban megijeszteni. De mindebből megértheti talán, hogy visszatérésem Pointe du Lac-ba új élmények ünnepe volt, egy faág puszta himbálózása a szélben is gyönyörűséggel töltött el.
– Igen – mondta a fiú, még mindig látható megrendültséggel. A vámpír egy pillanatig nézte, majd így szólt: – Beszélni akartam magának arról...
– Amikor első ízben ölt – mondta a fiú.
– Igen. De először azt mondanám el, hogy teljes fejetlenség uralkodott az ültetvényen. A felügyelő holttestét megtalálták, a vak öregembert az urasági hálószobában úgyszintén, és senki sem tudta indokolni ottlétét. Engem pedig hasztalan kerestek New Orleansban. Nővérem értesítette a rendőrséget, és jó néhány rendőr már Pointe du Lac-ban tartózkodott, amikor megérkeztem. Ekkor már teljesen besötétedett, és Lestat sietett közölni velem, hogy a rendőröknek a legcsekélyebb fényben sem szabad látniuk engem, különösen jelenlegi sajátos fizikai állapotomban nem, így a ház előtti tölgyfasorban beszéltem velük, figyelmen kívül hagyva kérésüket, hogy menjünk be a házba. Közöltem velük, hogy az előző éjjelt Pointe du Lac-ban töltöttem, a vak öregember pedig a vendégem. Ami a felügyelőt illeti, ő nem lehetett itt, mert üzleti ügyben New Orleansba ment.
Miután ez szerencsésen elintéződött – amiben nem kevés része volt újdonsült szenvtelenségemnek – szembe kellett néznem az ültetvényen felmerülő problémákkal. Rabszolgáim körében teljes zavar uralkodott, egész álló napon át egyikük sem dolgozott. Nagy kékfestő üzemünk volt akkoriban, a felügyelői irányítás nélkülözhetetlennek látszott. Akadt azonban néhány rendkívül értelmes rabszolgám, akik már korábban is hiánytalanul ellátták volna a felügyelő munkáját, ha idejében felismerem képességüket, és nem félek afrikai küllemüktől és magatartásuktól. Alaposan szemügyre vettem most őket, és megbíztam néhányukat az irányítással. A legjobbnak, bizalmam jeleként, odaadtam a felügyelő házát, két fiatal mezei munkásnőt meg betelepítettem a házba, Lestat apjának gondozására, és közöltem velük, hogy a lehető legteljesebb egyedüllétet igénylem, és szolgálatukon kívül azt is díjazom, ha tökéletesen békén hagynak engem, és békén hagyják Lestatot, a barátomat. Akkoriban nem jöttem még rá, hogy ezek a rabszolgák lesznek az elsők, alkalmasint az egyetlenek, akik gyanítani fogják, hogy mi ketten Lestattal nem vagyunk közönséges halandók. Nem tudtam, hogy természetfölötti dolgokban sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, mint a fehér emberek. Tájékozatlanságomban gyermeteg vadaknak tekintettem még mindig őket, akiket a rabszolgaság állapota is alig-alig volt képes megszelídíteni, civilizálni. Súlyos hiba volt. De hadd folytassam történetemet. Arról akartam beszámolni, amikor először öltem. Lestat, a józan észnek őt jellemző hiányával, alaposan eltolta a dolgot.
– Eltolta? – kérdezte a fiú.
– Nem kellett volna emberekkel kezdenem. De erre magamnak kellett rájönnöm. Lestat meggondolatlanul a mocsárba vette az irányt, közvetlenül azután, hogy a rendőrökkel és a rabszolgákkal elintéződtek az ügyek. Nagyon későre járt, a rabszolgakunyhók koromsötétek voltak. Csakhamar Pointe du Lac fényei is eltűntek, és én módfelett izgatott lettem. Megint csak a régi nóta: nem feledett félelmek, megdöbbenés, zűrzavar. Ha lett volna Lestatban valami kis veleszületett értelem, elmagyarázta volna türelmesen, nyájasan, hogy nem kell félnem a mocsaraktól, hogy kígyókkal, rovarokkal szemben sérthetetlen vagyok, és hogy arra az újdonsült képességemre kell koncentrálnom, hogy látni tudok a sötétben. Ehelyett halálra gyötört állandó rosszallásával. Mással sem törődött, csak az áldozatainkkal, és hogy végére érjen beavatásomnak, méghozzá minél előbb.
Mikor végül az áldozatainkra bukkantunk, valósággal belehajszolt az aktív ténykedésbe. Szökött rabszolgák kis táborára leltünk. Lestat már azelőtt is felkereste őket, és körülbelül egynegyed részüket el is kapta: a sötétből figyelte, mikor hagyja el valamelyikük a tüzet, vagy álmukban kerítette hatalmába áldozatait. Azok meg a legkevésbé sem sejtették Lestat jelenlétét. Több mint egy órát kellett most várnunk, míg az egyik férfi – mindannyian férfiak voltak – elindult a tisztásról, és néhány lépés után a fák közé ért. Kinyitotta nadrágját, hogy elvégezze szükségét. Amikor megfordult, hogy visszainduljon, Lestat megrázott, és így szólt: „Kapd el!” – A vámpír mosolygott a fiú tágra nyílt szeme láttán. – Azt hiszem, én is olyan dermedt voltam a rémülettől, amilyen maga lenne – mondta. – De akkor még nem tudtam, hogy emberek helyett állatokat is ölhetek. Sietve feleltem, hogy nem tudom megtenni. A rabszolga meghallotta. Megfordult, és háttal a távoli tűznek, a sötétséget kémlelte. Azután sebtében, némán, hosszú kést húzott ki az övéből. Nadrágján és övén kívül semmi mást nem viselt, magas, izmos karú, jó erőben lévő fiatalember volt. Francia zsargonban mondott valamit, majd előrelépett. Ráeszméltem, hogy én tisztán látom őt a sötétben, de ő nem láthat bennünket. Lestat hihetetlen gyorsan a háta mögött termett, átfogta a nyakát, és leszorította bal karját. A rabszolga felkiáltott, és megpróbálta lelökni magáról. Lestat ekkor belémélyesztette fogait, és a rabszolga megmerevedett, mint akit kígyó mart meg. Térdre esett, Lestat gyorsan szívta a vérét, mivel a többi rabszolga rohanvást közeledett. „Torkig vagyok veled!”, mondta, amikor visszajött. Mintha a sötétben tökéletesen álcázott fekete rovarok lennénk, úgy figyeltük a rabszolgák mozgolódását, akik észre sem véve bennünket, felfedezték a sebesültet. Hátrafelé vonszolták, lefektették a lombok között, majd a támadó után kutattak. „Rajta hát, még egyet el kell kapnunk, mielőtt visszatérnek a táborba” – mondta Lestat. És azon nyomban egy másik után indultunk, aki levált a többiektől. Még mindig szörnyen izgatott voltam, szentül hittem, hogy nem tudom rávenni magam a támadásra, és nem is éreztem szükségét. Mint mondtam, Lestat sok mindent elmondhatott és tehetett volna. Számtalan módon, számtalan eszközzel gazdagíthatta volna az élményt. De nem tette.
– Hogy érti ezt? Mit tehetett volna? – kérdezte a fiú.
– Embert ölni nem közönséges cselekvés – mondta a vámpír. – Nem pusztán abból áll, hogy teleszívjuk magunkat vérrel. – Megrázta a fejét. – Ez egyben egy másik élet bizonyosságként való átélése, és gyakran a másik élet vérveszteség okozta lassú pusztulásának átélése is. Ilyenkor újra és újra átélem saját életem elvesztését, mint akkor, amikor Lestat csuklójából vért szívtam, és éreztem, amint szíve együtt dobog az enyémmel. Gyakorta ünneplése is ennek az élménynek, mivel a vámpírok számára ez a legeslegnagyobb élmény. – Mindezt a legkomolyabban mondta, mintha más álláspontot képviselő egyénnel vitázna. – Nem hiszem, hogy Lestat valaha is felfogta ezt, de hogy miképp kerülhette meg, nem tudom. Valamit felfogott, de úgy hiszem, nagyon keveset abból, amit tudni kell. Ahhoz semmi esetre sem vette a fáradságot, hogy eszembe juttassa most, mit éreztem akkor, amikor puszta életösztönből görcsösen kapaszkodtam a csuklójába, és nem engedtem el, valamint arra sem gondolt, hogy körültekintően kiválasszon egy helyet, ahol kellő nyugalommal és méltósággal élhetem át első áldozatejtésemet. Hanyatt-homlok rohant át ezen az aktuson, mint olyasvalamin, amit minél gyorsabban magunk után akarunk tudni, akárcsak a megteendő kilométereket. Megmarkolta a rabszolgát, betömte a száját, lefogta a testét, és szabadabbá tette a nyakát. „Végezd el” – mondta. „Most már nem fordulhatsz vissza.” Ellenérzéssel eltelve, csalódottságtól elerőtlenedve, engedelmeskedtem. Letérdeltem a meggörbült, kapálózó ember mellé, és vállához szorítva mindkét kezemet, nyakának támadtam. Még alig kezdtek megváltozni a fogaim, hát szúrás helyett fel kellett hasítanom a nyakát, ahogy sebet ejtettem, folyni kezdett a vér. S amint megtörtént, amint összeforrtam vele és ittam... semmi más nem létezett többé.
Lestat, a mocsár, a távoli tábor zaja mit sem jelentett számomra. Akár rovar is lehetett volna, zúgó, lehulló, eltűnő, semmibe vesző rovar. A megbabonázott, az ember erőteljes viaskodása kezem feszítésétől lecsendesedett, s ezután hallható ismét a dobszó, szívének dobverése – ám ezúttal tökéletesen egy ritmusban az én szívverésemmel. Ez visszhangzott lényem minden rostjában, míg lassabb nem lett a dobogás, s mindkettő halk zajjá vált, azzal fenyegetve, hogy a végtelenségig folytatódik; Elkábultan a súlytalanság állapotában ültem. Ám ekkor Lestat visszarántott. „Már nem él, te idióta!„ – mondta a maga gyöngéd, tapintatos módján. „Ha meghaltak, ne igyál tovább! Ezt jegyezd meg!” Pillanatnyi őrjöngés fogott el, magamon kívül voltam, erősködtem, hogy az ember szíve még ver, és kétségbeesetten újra rá akartam vetni magam. Két kezemet végighúztam a mellkasán, megragadtam a csuklóját. Fel is hasítottam volna, ha Lestat talpra nem ránt és arcul nem üt. Ez a pofon elképesztő volt. Nem a szokványos módon fájt. Másfajta érzetet váltott ki: korbácsütésként érte érzékeimet, úgyhogy zavartan perdültem körbe, és tehetetlenül, merev tartással, egy ciprusfának támaszkodva tértem magamhoz, s a rovarokkal teli éjszaka lüktetett füleimben. „Ha ezt műveled, meghalsz” – mondta Lestat. „Ha rátapadsz, magával ránt a halálba. Különben is, túl sokat ittál már, beteg leszel tőle.” Fülemet sértette a hangja. Heves vágy fogott el, hogy rávessem magam, érezni kezdtem azt, amit megjósolt. Kínzó fájdalom támadt a gyomromban, mintha valami örvény nyelné magába beleimet. Valójában túl gyorsan hatolt a vér a vérembe, de ezt nem tudtam.
Lestat úgy járt-kelt az éjszakában, mint a macska, én meg követtem, halántékom lüktetett, gyomrom is éppúgy fájt még, amikor Pointe du Lac-ba értünk.
Amikor az asztal mellé ültünk a szalonban, és Lestat pasziánszozni kezdett a politúros asztalon, megvetéssel néztem rá. Ostobaságokat dünnyögött. Hozzá fogok szokni ahhoz, hogy öljek, nem jelent majd semmit a számomra. Nem szabad hagynom, hogy megrázkódtasson. Túl erősen reagálok még, mintha nem vetettem volna le a „porhüvelyt”. Nagyon gyorsan megszokom majd mindezt. „Azt hiszed?” – kérdeztem végül, holott egyáltalán nem érdekelt, mit válaszol. Most már értettem a köztünk lévő különbséget. Az ölés élménye számomra döntő változást jelentett. Éppúgy, mint Lestat csuklójából vért szívni. Ezek az élmények annyira lenyűgöztek, és annyira megváltoztatták szemléletmódomat mindenről, ami körülöttem volt, fivérem szalonban függő képétől az erkélyajtó legfelső üvegén beragyogó magányos csillag látványáig, hogy el sem tudtam képzelni olyan vámpírt, aki nem tartja ezt magától értetődőnek. Tudtam, hogy véglegesen megváltoztam. Minden iránt, még az asztalra rakott pasziánszkártyák fénylő sorai iránt is, mélységes tiszteletet éreztem. Lestat másképpen érzett. Vagy semmit sem érzett. Kutya, amiből nem lesz szalonna. Unalmas, akár egy földi halandó, közönséges és boldogtalan, akár egy földi halandó. Végigfecsegte a játszmát, becsmérelte élményeimet, ám ugyanakkor tökéletesen alkalmatlan volt rá, hogy hasonló élményeket éljen át. Reggelre rájöttem, hogy a legteljesebb mértékben fölötte állok, és csúful rászedettnek éreztem magam, amiért ő a tanítóm. Irányítania kell engem a szükséges tanulnivalókban, ha van még egyáltalán tanulnivaló, nekem pedig el kell viselnem egy olyan érzésvilágot, amely magát az életet is gyalázza. Hidegen éreztem iránta. Fensőbbségemben nem volt lenézés. Csupán vágyakozás új élmény után, olyasmi után, ami szép és pusztító, mint első emberölésem. És láttam, hogy ha maximálisan ki akarok használni minden rendelkezésemre álló tapasztalatot, hogy tanuljak belőle, akkor kizárólag a saját képességeimre támaszkodhatok. Lestat hasznavehetetlen volt.
Jócskán elmúlt éjfél, amikor végre felálltam székemről, és kimentem a teraszra. A hatalmas hold gömbölydeden fénylett a ciprusfák fölött, a nyitott ajtókon gyertyafény áradt ki. A ház zömök oszlopait és vastag falait frissen meszelték, frissen söpörték végig a padlódeszkákat is, és nyári esőtől tiszta, vízcseppektől fényes volt az éjszaka. A terasz szélső oszlopához támaszkodtam, fejem egy jázmin lágy indájához ért, mely örökös harcban élt egy lilaakáccal, és arra gondoltam, mi áll előttem térben és időben, és eltökéltem, hogy tapintatosan és tisztelettudóan közelítem meg, mindenből azt sajátítva el, ami a legjobban vezet át a másikhoz. Hogy ez mit jelent, abban magam sem voltam biztos. Érti-e, ha azt mondom, hogy nem kívántam fejest ugrani a megismerésbe, hogy amit vámpírként éreztem, oly lenyűgöző volt, hogy egy cseppjét sem kívántam eltékozolni?
– Igen – vágta rá buzgón a fiú. – Úgy hangzik ez, mintha a szerelemhez hasonlítana.
A vámpír szeme felcsillant. – Úgy van. Olyan, mint a szerelem. Most pedig elmondom magának, milyen kedélyállapotban voltam azon az éjszakán, hogy megtudja: mélyreható különbségek vannak a vámpírok között, és hogy miképp alakult ki Lestat szemléletétől eltérő felfogás bennem. Értse meg: nem azért utasítottam el, mert semmire sem becsülte tapasztalatát. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet hagyni, hogy ilyen érzések kárba vesszenek. Lestat azonban olyasvalamit tett ezután, ami megmutatta nekem, mi módon lássak hozzá az ismeretek elsajátításához.
Pointe du Lac bőségét, gazdagságát módfelett élvezte. Nagyon tetszett neki a szép porcelánkészlet, amelyben apja vacsoráját feltálalták. Szerette megérinteni a bársonyfüggönyöket, lábujjával kirajzolni a szőnyegmintákat. Most pedig kivett egy kristálypoharat az egyik vitrinből, és így szólt: „Szükségem van poharakra.” Csakhogy ezt olyan kaján gyönyörűséggel mondta, hogy ridegen fürkésző pillantással voltam kénytelen reagálni rá. Fölöttébb ellenszenvesnek találtam. „Egy apró trükköt akarok bemutatni neked.” – folytatta. „Már amennyiben szeretsz pohárból inni.” Letette poharát a kártyaasztalra, kijött hozzám a teraszra, lesből vadászó állat módján kezdett újra viselkedni, pillantása elhatolt a ház fényein túl terjengő sötétségbe, bekandikálva a tölgyfák ív alakú ágai alá. Egy pillanat alatt átugrott a terasz rácsán, és hangtalanul ért földet odalenn a salakon, majd előrelendült, és két kézzel megfogott valamit. Amikor odahozta hozzám, elképedve láttam, hogy egy patkányt tart kezében. „Ne légy már olyan átkozottul hülye!” – kiáltott rám. „Nem láttál még patkányt?” Óriási, hosszú farkú, ficánkoló mezei patkány volt. Nyakánál fogta, hogy ne tudjon harapni. „A patkány kimondottan finom tud lenni” – jelentette ki. Majd a borospohárhoz vitte az állatot, elvágta a torkát, és sebtében megtöltötte a poharat vérrel. A patkányt átrepítette a rács fölött, és diadalmasan tartotta oda a borospoharat a gyertya mellé. „Időnként egészen jól el lehet élni patkányokon, mondta. Ne vágj hát ilyen pofát! Patkány, csirke, szarvasmarha. Hajóúton, az ördögbe is, jobb, ha patkányon élsz, hacsak nem akarsz akkora riadalmat okozni, hogy kikutassák a koporsódat. Átkozottul jobb, ha megtisztítod a hajót a patkányoktól.” S olyan élvezettel kortyintott a vérből, mintha burgundit inna. Kissé elfintorodott az arca. „Nagyon gyorsan kihűl.”
„Azt akarod hát mondani, hogy élhetünk állatokon?” – kérdeztem.
„Igen.” Felhörpintette az egészet, majd nemtörődöm módon a kandallóba dobta a poharat. Az üvegszilánkokra néztem. „Remélem, nem sajnálod.” Gúnyos mosollyal mutatott az eltört pohárra. „Őszintén remélem, hogy nem, mert ha sajnálod, akkor sincs mit tenni.”
„Kidobhatlak például apáddal együtt Pointe du Lac-ból” – jelentettem ki. Ez volt, úgy hiszem, ingerültségem első megnyilvánulása.
„Miért tennéd?” – kérdezte tettetett riadalommal. „Hiszen még nem tudsz mindent... igaz?” Nevetett, s lassan járkálni kezdett a szobában. Ujjai végigtapogatták a spinét szaténtakaróját. „Játszol?” – kérdezte.
Valami olyasmit mondtam, hogy „Ne nyúlj hozzá!”, mire ő kinevetett. „Hozzányúlok, ha kedvem tartja” – mondta. „Nem ismered például a módját, ahogyan meghalhatsz. És most olyan kár lenne meghalni, nem igaz?”
„Kell hogy legyen valaki a világon, aki megtanítja nekem mindezeket a dolgokat” – jelentettem ki. „Nyilván nem te vagy az egyetlen vámpír. Apád úgy hetvenesztendős lehet. Nem lehetsz régóta vámpír, így hát valaki nyilván kioktatott...”
„És te azt hiszed, hogy sikerülni fog egyedül vámpírra találnod? Az lehet, barátom, hogy ők látnak téged, te azonban nem látod őket. Nem hiszem, hogy sok választási lehetőséged van e téren. Én vagyok a tanítód, szükséged van rám, és ez ellen nemigen tehetsz semmit. És mindkettőnknek vannak hozzátartozói, akikről gondoskodnunk kell. Apámnak orvosra van szüksége, és akkor még itt van anyád és a nővéred is. Nehogy halandó ember módján közöld velük, hogy vámpír lettél. Mindössze gondoskodj róluk és apámról. Holnap este gyorsan másvilágra küldöd áldozatodat, és azután foglalkozhatsz a birtokod ügyeivel. Most pedig lefeküdni. Mindketten ugyanabban a szobában alszunk, így jóval kisebb a kockázat.”
„Nem, legyen csak tied a szoba” – mondtam. „Nem akarok egy szobában aludni veled.”
Dühbe jött. „Ne csinálj butaságot, Louis! Óva intelek. Semmit sem tudsz tenni saját védelmedért, a világon semmit, ha felkel a nap. A külön szoba külön óvintézkedést követel. A külön óvintézkedés külön lehetőség arra, hogy észrevegyenek.” Ezután temérdek dolgot hozott fel megfélemlítésemre, hogy ezzel engedékenységre bírjon, de mintha a falnak beszélt volna. Áthatóan néztem rá, de szavaira nem figyeltem. Gyengének és ostobának láttam, száraz gallyakból összetákolt, cérnavékony hangon kárpáló lénynek. „Egyedül alszom” – jelentettem ki, és kezemmel óvatosan beárnyékoltam minden egyes gyertyalángot. „Mindjárt itt a reggel” – erősködött.
„Zárkózz hát be!” – mondtam, és átfogva koporsómat, felemeltem és levittem a téglával kirakott lépcsőn. Hallottam, hogy zárak kattannak odafenn az erkélyajtókon, hallottam a függönyök suhogását. Az ég halványult, de tele volt még hintve csillagokkal, egy újabb gyenge esőtől feltámadt a folyó felől érkező enyhe szél, és vízcseppektől lettek foltosak a kockakövek. Kinyitottam fivérem kápolnájának ajtaját, félresöpörtem a rózsákat és töviseket, amelyek csaknem eltorlaszolták a bejáratot, és a kőpadlóra tettem a koporsót, a térdeplő elé. Kis híján látni tudtam a szentek képeit a falakon. „Paul” – szólítottam meg halkan fivéremet – „életemben először semmit nem érzek irántad, sem a halálod iránt, és életemben először mindent érzek irántad, érzem az elvesztésed okozta bánatot, olyannyira érzem, mintha ez idáig egyáltalán nem tudtam volna, mi az érzés...”
A vámpír a fiú felé fordult. – Akkor lettem teljesen, tökéletesen vámpír. Rázártam a zsalukat a rácsos ablakokra, és elreteszeltem az ajtót. Majd bemásztam a koporsóba, amely a sötétben alig-alig fénylő atlaszselyemmel volt bélelve, és bezárkóztam. Így lettem vámpír.
– Ezek szerint olyan vámpírral maradt együtt, akit gyűlölt – szólt a fiú.
– Vele kellett maradnom – felelte a vámpír. – Mint már mondtam, nagyon is kedvezőtlen, hátrányos helyzetben tartott. Célozgatott rá, hogy sok mindent nem tudok, amit tudnom kell, és minderre egyedül csak ő képes kioktatni. De voltaképp jórészt gyakorlati jellegű dolgokra tanított meg, amire magunk is könnyen rájöhetünk. Afféle dolgokra, mint például hogyan kell egy hajóút alkalmával úgy szállítanunk koporsónkat, mintha hozzátartozónk földi maradványait vinnénk eltemetni, hogy senki sem mer kinyitni egy ilyen koporsót, mi pedig éjjel kibújhatunk belőle, hogy megtisztítsuk a patkányoktól a hajót. És hogy ő ismer boltokat és kereskedőket, akik még jóval zárás után is beengednek az üzletükbe, és a legelegánsabb párizsi divat szerint öltöztetnek ki bennünket, ismer ügynököket, akik hajlandók éttermekben és kabarékban pénzügyi akciókat lebonyolítani. Mindezekben a világias dolgokban Lestat megfelelő tanítónak bizonyult. Hogy miféle ember volt életében, nem tudtam, nem is törődtem vele, ám a jelek szerint ugyanabba a társadalmi osztályba tartozott, mint jómagam, ami nem sokat jelentett ugyan számomra, de mindenesetre gördülékenyebbé tette életünket, mint amilyen máskülönben lett volna. Kifogástalan ízléssel rendelkezett, ámbár könyvtáramat „porfészeknek” minősítette, és nemegyszer dühbe gurult, ha olvasás vagy naplóírás közben talált. „Emberi ostobaság”, jegyezte meg, ám ugyanakkor olyan hatalmas összegeket költött a pénzemből Pointe du Lac fényűző berendezésére, hogy még én is, aki mit sem törődöm a pénzzel, felkaptam a fejem. Ha látogatók érkeztek Pointe du Lac-ba – szerencsétlen flótások, akik lóháton vagy kocsin érkezve a folyó menti út felől, ajánló leveleket mutattak fel más ültetvényesektől vagy New Orleans-i tisztviselőktől, és éjszakai szállást kértek tőlünk –, nyájas és udvarias volt hozzájuk, ami lényegesen megkönnyítette a helyzetemet, hisz amúgy reménytelenül össze voltam zárva vele, és újra meg újra felbosszantott a gonoszsága.
– De hát nem bántotta ezeket az embereket? – kérdezte a fiú.
– De igen, gyakran bántotta. Ám hadd áruljak el egy apró titkot, ami nemcsak vámpírokra vonatkozik, hanem tábornokokra, katonákra, még királyokra is. Legtöbben közülünk úgy vannak vele, hogy sokkal inkább látnánk valakit holtan, mint sértett vendégként a házunkban. Különös... persze. De állítom, hogy való igaz. Jól tudtam, hogy Lestat minden éjjel emberekre vadászik. De ha durván, komiszul viselkedett volna családommal, vendégeimmel, rabszolgáimmal, azt nem tudtam volna elviselni. Nem is tette. Ellenkezőleg, különleges örömét lelte a vendégekben. Ha a családunkról van szó, hajtogatta, semmi költséget nem szabad sajnálnunk. Az apjával kapcsolatos fényűzést szinte nevetséges módon túlzásba vitte. A vak öregnek állandóan el kellett mondani, milyen drága, finom az ágykabátja, a köntöse, milyen külföldről érkezett csodálatos függönyt tettek fel az ágyára, milyen francia és spanyol borunk van a pincében, milyen sokat jövedelmez az ültetvény még rossz években is, amikor a partvidékiek az indigócserje termelésének végleges beszüntetését és a cukornádtermelésre való áttérést fontolgatták. Máskor viszont, ahogy már mondtam, durván bánt az öreggel. Olyan éktelen haragra gerjedt, hogy az öregember pityeregni kezdett, akár egy gyerek. „Nem viselem-e a gondodat főúri módon?” – förmedt rá a fia. – „Nem gondoskodom-e minden szükségletedről? Ne nyafogj tovább, hogy templomba akarsz menni, vagy régi barátaidhoz! Micsoda ostobaság! Régi barátaid meghaltak. Miért nem követed te is a példájukat, miért nem hagysz békén engem és a pénzemet?” Az öreg halkan sírdogálva panaszolta, hogy efféle dolgok mit sem számítanak egy öregembernek. Beérte volna azzal, ha a kis farmján maradhat élete végéig. Nemegyszer szerettem volna megkérdezni tőle: Hol volt az a farm? Honnan jöttek Louisianába? – hogy nyomára jussak annak a helynek, ahol Lestat netán egy másik vámpírt ismert. De nem mertem effélével előállni, nehogy az öreg sírni kezdjen, és felingerelje fiát. Ám ezek a dührohamok nem voltak gyakoribbak a szinte túlzásba vitt kedveskedés időszakaszainál, amikor Lestat tálcán vitte oda apjának a vacsorát, és türelmesen megetette, miközben időjárásról, New Orleans-i hírekről, vagy anyám és nővérem foglalatosságairól mesélt neki. Szembetűnően mély szakadék tátongott apa és fiú között műveltség és viselkedés tekintetében egyaránt, de hogy ez miképp alakult ki, arról sejtelmem sem volt. Nagyjából sikerült az egész dologtól mindvégig távol maradnom.
Az élet, mint mondtam, elviselhető volt. Lestat gúnyos mosolya mögött ott bujkált az ígéret, hogy nagyszerű vagy szörnyűséges dolgokról tud, hogy a sötétség olyan rétegeivel áll kapcsolatban, amit én nem is gyaníthatók. Szüntelenül ócsárolt és támadott, amiért becsülöm az értelmet, húzódozom mások megölésétől, szinte ájultan esek össze, ha ölnöm kell. Harsány nevetésben tört ki, amikor felfedeztem, hogy látni tudom magam a tükörben, hogy a kereszt nincs hatással rám, és összeszorított ajkán csúfondáros mosolyával nézett rám, amikor istenről vagy ördögről kérdeztem. „Szeretnék egy éjjel találkozni az ördöggel” – mondta egy alkalommal, gyűlölködőn vigyorogva. „A Csendes-óceán kietlen tájékáig űzném el innen. Én vagyok az ördög.” Megdöbbenésem láttán hahotázni kezdett. Ám valójában a helyzet az volt, hogy iránta érzett ellenszenvemben semmibe se vettem, gyanakodtam rá, és ugyanakkor a kívülálló elbűvöltségével figyeltem. Néha azon kaptam magam, hogy a csuklóját nézem, amelyből vámpíréletemet szívtam, és olyan nyugalom szállt rám, hogy éreztem, amint lelkem elszáll a testemből, vagy inkább testem válik lelkemmé, és ekkor meglátott, rám bámult, a legkevésbé sem sejtve, mit érzek, minek a megismerésére vágyom, és utánam nyúlva, durván kirángatott mindebből. Halandó életemben nem tapasztalt nyílt kívülállással viseltem ezt el, ráébredve, hogy ez a vámpírtermészet része: hogy ülhetek Pointe du Lac-ban, az otthonomban, és órákon át fivérem földi életére gondolhatok, rövidnek és kerek egésznek látva a kifürkészhetetlen sötétségben, megértve most már a hiábavaló, értelmetlen, pusztító szenvedélyt, amellyel elvesztését gyászoltam, és dühödt állatként támadtam másokra. Mindez a zűrzavar olyan volt, mint táncosok féktelen tombolása a ködben, és most, ebben az idegenszerű vámpír mivoltomban mély szomorúság töltött el. De nem rágódtam rajta. Nehogy ezt higgye rólam, hiszen a bánat, a tépelődés borzalmas időfecsérlés lett volna. Inkább körülnéztem az összes ember között, akit ismertem, és az egész életet önmagában becsesnek láttam, elítéltem minden áldatlan bűnt és szenvedélyt, amitől az élet úgy folyna át ujjaim között, akár a homok. Csak most, vámpírként, sikerült megismernem nővéremet. Nem hagytam, hogy az ültetvényen éljen, azt akartam, hogy a városba menjen, amire olyan nagy szüksége volt, hogy élvezze élete fénykorát, saját szépségét, és menjen férjhez, ahelyett, hogy elvesztett fivérünk vagy az én távozásom miatt gyötrődjék, vagy anyánk gondozónője legyen. Gondoskodtam számukra mindenről, amire szükségük lehetett, vagy amit akartak, a legjelentéktelenebb kérést is azonnali figyelemre méltattam. Nővérem nevetve fogadta a bennem végbement változást, amikor esténként találkoztunk és elvittem otthonról, ki a faburkolatú utcákra, végigsétáltunk a fákkal szegélyezett, holdfényes folyóparton, élveztük a narancsvirág illatát és a simogató meleget. Órákon át beszélgettünk legtitkosabb gondolatairól és álmairól, azokról a csapongó kis képzelgésekről, melyeket senkinek sem mert elmondani, még nekem is csak suttogva, amikor kettesben ültünk a gyengén megvilágított szalonban. Bájosan, tapinthatóan állt előttem, vibráló, aranyos kis teremtésnek láttam, aki hamarosan megöregszik, hamarosan meghal, hamarosan elveszíti ezeket a pillanatokat, amelyek megfoghatatlanságukban tévesen... tévesen halhatatlanságot ígértek nekünk. Mintha születési jogunk lenne, amelynek nem tudjuk felfogni a jelentőségét egészen mostanáig, mikor is mi, középkorúak, eljutottunk életünk addigi szakaszáig, amikor annyi évre tekinthetünk előre, amennyit magunk mögött hagytunk. Amikor minden pillanatot – mindegyiket – először ismernünk kell és azután megízlelnünk.
A kívülállás tette ezt lehetővé, az a nagyszerű magányosság, amellyel Lestat és én jártunk-keltünk a halandó emberek világában. És minden anyagi jellegű probléma megszűnt számunkra. Elmondom magának, hogy ez hogyan volt lehetséges.
Lestat mindig tudta, miképp lopja meg azokat az áldozatait, akiket gazdag ruházatuk vagy a pazarlás egyéb biztató jelei alapján szemelt ki magának. De a rejtőzködés és a titoktartás súlyos problémája szörnyű erőfeszítést kívánt tőle. Gyanítottam, hogy az úriemberi küllem mögött a legegyszerűbb pénzügyek terén mélységes tudatlanság rejlik. Én azonban értettem a pénzügyekhez. Ennélfogva bármely pillanatban készpénzhez juthatott, én pedig tudtam, mibe kell befektetni a pénzt. Ha épp nem egy hulla zsebéből lopott valamelyik sikátorban, akkor a város leggazdagabb szalonjainak kártyaasztalánál ült, és vámpírszimatát arra használta, hogy aranyat, dollárt és vagyonátruházó okiratokat szippantson ki ültetvényesek fiaitól – ifjaktól, akiket barátként becsapott, ám modorával elbűvölt. Ez azonban nem nyújtotta neki azt az életet, amire vágyott, megnyitotta hát előttem a természetfölötti világot, hogy szert tehessen egy befektetőre és ügyintézőre, akinek halandó életbeli szakértelme jól jön majd neki ebben a halál utáni életben.
De hadd fessem le New Orleanst, amilyen akkoriban volt, és amilyen később lett, hogy megérthesse, milyen egyszerű volt ott az életünk. Nem találhatott volna még egy New Orleanshoz hasonló várost Amerikában. Nemcsak a különféle társadalmi osztályokhoz tartozó franciákkal és spanyolokkal volt tele, akik a város különleges arisztokráciájának is részét alkották, hanem később mindenféle – főként ír és német – bevándorlókkal is. A nem homogenizálódott és fantasztikus törzsi öltözéket viselő, törzsi életmódot folytató rabszolgák mellett fellelhető volt a színes bőrű szabad emberek egyre fejlődő, növekvő rétege, a mi és a szigetbeliek vérkeveredéséből származó eme csodálatos emberek, akik kézművesek, művészek, költők és szépségükről híres nők pompás és egyedülálló kasztját alkották. Azután meg indiánok, akik gyógyfüveket és fametszeteket kínálgatva lepték el nyári napokon a töltést. És mindezek között, nyelvek és színek e kavalkádja közepette, ott kószáltak a kikötőbeliek – hajósok, akik tömegesen jöttek, hogy elköltsék pénzüket a mulatókban, sötét vagy fehér bőrű szép nőket vásároljanak meg éjszakára, megízleljék a spanyol és francia konyhaművészet remekeit, igyanak a világ különféle boraiból. Adjuk még ezekhez hozzá az amerikaiakat, akik az átalakulásom utáni években, a régi Francia Negyedtől kezdve – ott, ahol a folyam eléri New Orleanst – beépítették a várost a holdfényben templomként ragyogó, pompázatos görög házaikkal. És persze a telepesek, amint fényes hintókban jöttek családjukkal a városba, hogy estélyi ruhát, ezüstöt, ékkövet vásároljanak, elárasztották a régi francia operaház, a Théátre d'Orléans és a Szent Lajos katedrális felé vezető szűk utcákat. A székesegyház nyitott kapuiból a nagymise dallamai kiáradtak a Place d'Armes-on összegyűlt vasárnapi tömeg fölé, a francia piac zajos pörlekedése fölé, a némán, kísértetiesen tovasikló hajók fölé a Mississippi megemelt vizén, amely New Orleans szintjénél magasabban folyt a gátak között, azt a látványt keltve, hogy az ég felé lebegnek a hajók.
Ez volt New Orleans – varázslatos, pompás lakhely. Esténként, az egymást sorban követő gázlámpák fényfoltjaiban egy könnyed méltósággal végighaladó, elegánsan öltözött vámpír sem hívta fel magára jobban a figyelmet, mint más egzotikus lények százai – ha ugyan egyáltalán felhívta, ha volt, aki megállt, és legyezője mögül suttogta: „Milyen sápadt... az a férfi, hogy fénylik... hogy mozog! Nem természetesen.” Ebben a városban eltűnhetett egy vámpír, mielőtt megformálódtak volna a szavak az ajkakon, rábukkanhatott sikátorokra, melyekben látni tudott, akár a macska, sötétbe borult ivókra, ahol asztalra bukó fejjel matrózok aludtak, magas mennyezetű, tágas hotelszobákra, melyekben magányos női alak ült talán, lábfejét hímzett párnán nyugtatta, bokától felfelé csipkés takarókba burkolózott, magányos gyertya homályos világánál hajtotta le fejét, és így nem látta, amint a hatalmas árnyék végigsiklik a mennyezet gipszvirágain, nem látta, amint a hosszú, fehér ujjak előrenyúlnak, ahogy elnyomják a gyenge lángot. Már csak azért is figyelemre méltó hely volt, mert mindenki, aki bármilyen okból hosszabb időt töltött itt, hagyott valamilyen emléket, márványból, kőből vagy téglából készült építményt maga után, és az még most is áll. Állt akkor is, amikor a gázlámpák kimentek a használatból, repülőgépek jöttek divatba, és irodaházak tömegei épültek a Canal úti telkeken. Valamilyen megmagyarázhatatlan szépség és romantika megmaradt, talán nem minden utcában, de elegendő helyen ahhoz, hogy számomra a város ma is és mindörökké akkori látványát nyújtsa, és ha végigmegyek most a Quarter vagy a Garden District csillagfényes utcáin, a múltban érzem magam. Azt hiszem, ez a hátrahagyott emlékektől van így. Legyen az egyszerű házikó vagy korinthoszi oszlopokkal, kovácsoltvas csipkézettel ékes palota. Az épület nem árulja el, hogy ez vagy az az ember ott járt. Azt sem, hogy amit ott és akkor érzékelt, megmarad. A hold, amely New Orleans felett akkor felkelt, most is felkel. Amíg azok a kőből való emlékek állnak, ő is felkel. A hangulat, az érzés, legalábbis itt... ott... ugyanaz marad.
A vámpír bánatosnak látszott. Felsóhajtott, mintha kételkedne most elhangzott szavaiban. – Miről is volt szó? – kérdezte hirtelen, mint aki kissé elfáradt. – Igen, a pénzről. Lestatnak és nekem sok pénzt kellett szereznünk. Említettem már, hogy ő értett a lopáshoz. De ezután a befektetés volt fontos. Amit halomra gyűjtöttünk, fel kellett használnunk. Ezzel viszont elébe vágok a dolgoknak. Állatokat öltem. Erre mindjárt visszatérek. Lestat kizárólag embereket ölt, néha kettőt-hármat vagy még többet egy éjszakán. Annyit szívott csak egyikből, hogy pillanatnyi szomját csillapítsa, és akkor a másikkal folytatta. Minél különb zsákmányra lel, annál jobban ízlik neki, mondta a maga otromba módján. Hamvas fiatal lány volt kedvenc csemegéje az este kezdetén, de a teljes győzelmet az jelentette számára, ha fiatal férfit ölhetett. Egy olyan korú fiatalember, mint maga, különösen vonzotta volna.
– Mint én? – kérdezte halkan a fiú. Előrekönyökölve fürkészte eddig a vámpír szemeit, de most hirtelen kiegyenesedett.
– Igen – folytatta a vámpír, mintha nem vette volna észre a fiú megváltozott arckifejezését. – Az ő elveszejtésüket tartotta Lestat a legnagyobb fogásnak, mert ők az élet maximális lehetőségének a küszöbén álltak. Lestat persze nem fogta ezt fel. Én értettem. Lestat semmit sem értett.
Pontosan elmondom magának, mire törekedett Lestat. A folyó fentebbi szakaszánál feküdt a Freniere-birtok, elsőrangú ültetvény, amely röviddel a cukorfinomítás feltalálása után nagy vagyon reményével kecsegtetett. Úgy vélem, tudja, hogy a cukrot Louisianában finomították. Van valami nagyszerű és ironikus abban, hogy ez a nekem oly kedves vidék finomított cukrot állított elő. És ezt szomorúbban állapítom meg, mint ahogy maga nyilván gondolja. A finomított cukor méreg. Tömény kivonata volt New Orleans életének – olyan édes, ami már végzetes, olyan csábító és ínycsiklandó, hogy minden más érték feledésbe megy... De ahogy mondtam, feljebb tőlünk, a folyó mellett éltek Freniere-ék, egy nagy francia család, amelynek akkori nemzedéke öt fiatal nőből és egy fiatal férfiból állt. Hárman nem szándékoztak férjhez menni, két lány viszont még elég fiatal volt, és mindannyian a fiatalembert tekintették támaszuknak. Neki kellett irányítani az ültetvényt, miként nekem is anyám és nővérem érdekében. Neki kellett foglalkozni a házassági ügyekkel, gondoskodni hozományról, amikor a birtok egész vagyonát – nem csekély kockázattal – a jövő évi cukorhozam biztosítására fektette be. Neki kellett üzleteket kötni, neki kellett harcolni és az anyagi gondokat távol tartani Freniere-ék világától. Lestat eltökélte, hogy ez az ember kell neki. És amikor maga a sors már-már meghiúsította szándékát, Lestat megdühödött. Az életét tette kockára, hogy megkaparintsa az ifjú Freniere-t, aki lovagias ügybe keveredett. Egy spanyol telepes leszármazottját megsértette egy táncmulatságon. Az egész ügy valójában szót sem érdemelt, de a legtöbb louisianai ifjú spanyolhoz hasonlóan, ő is kész volt ok nélkül feláldozni életét. Mindketten készek voltak rá. A Freniere-házban óriási izgalom uralkodott. Lestat tökéletesen tisztában volt ezzel. Mindketten vadásztunk már a Freniere-birtokon, Lestat rabszolgákra és csirketolvajokra, én meg állatokra.
– Maga csak állatokat ölt?
– Igen. Ahogy mondtam, erre később visszatérek.
Mindketten ismertük az ültetvényt, és én rákaptam, hogy a vámpírok egyik legnagyobb élvezetének hódoljak: tudtuk nélkül figyeljem az embereket. Úgy ismertem a Freniere nővéreket, mint a fivérem kápolnáját övező pompás rózsafákat. Páratlanok voltak a maguk nemében. Mindegyik olyan eleven eszű volt, mint a fivérük, de egyikük – nevezzük őt Babette-nek – nemcsak olyan eszes volt, mint a bátyja, hanem sokkal megfontoltabb is. Ám egyiküket sem nevelték az ültetvény gondozására, egyikük sem értett a birtok pénzügyi helyzetének legegyszerűbb kérdéseihez sem. A családfenntartó szerepét egyedül és kizárólagosan az ifjú Freniere töltötte be, és ezzel mindannyian tisztában voltak. Iránta való szeretetükkel, rendíthetetlen meggyőződésükkel, hogy ő találta fel a spanyolviaszt, és hogy bármilyen hitvesi szeretet csupán halvány visszfénye lehet iránta érzett szeretetüknek, egyfajta kétségbeesés párosult. erős, akár az életben maradás vágya. Ha Freniere életét veszti a párbajban, az ültetvénynek vége. Az anyagilag labilis gazdaság vezetése, évenként jelzálogkölcsön felvétele a következő évi termésre, s ennek segítségével a fényűző életmód további biztosítása, mind-mind az ő feladata volt. Elképzelhető tehát, mekkora pánik, mekkora fájdalom lett úrrá a Freniere-házon azon az éjjelen, amikor a fiú a városba ment a megbeszélt párbajra. És képzelje el Lestatot, amint fogát csikorgatja, akár egy vígoperabeli ördög, amiért nem ő öli meg az ifjú Freniere-t.
– Azt akarja ezzel mondani... hogy maga a Freniere nővérekkel érzett együtt?
– Teljes mértékben együtt éreztem velük – mondta a vámpír. – Aggasztó helyzetbe kerültek. Részvéttel voltam a fiú iránt is. Azon az éjjelen bezárkózott apja dolgozószobájába, és végrendeletet csinált. Nagyon jól tudta, hogy ha másnap reggel négykor megöli egy tőrdöfés, családja vele együtt pusztul. Sajnálkozott sorsa felett, de tenni nem tudott ellene. Megfutni a párbaj elől nemcsak társadalmi megsemmisülést jelentett volna számára, de alkalmasint nem is nyílt volna rá lehetőség. A másik fiatalember addig üldözte volna, amíg harcra nem kényszeríti. Amikor éjfélkor elindult az ültetvényről, olyan emberként nézett a halál képébe, aki – mivelhogy egyetlen utat követhet csupán – eltökélte, hogy teljes bátorsággal követi. Vagy megöli a spanyol fiút, vagy meghal: gyakorlottsága, ügyessége ellenére a kimenetelt nem lehetett megjósolni. Olyan mélységes érzelem és olyan nagyfokú bölcsesség tükröződött arcán, amihez foghatót soha nem láttam Lestat viaskodó áldozatain. Első csatámat ott a helyszínen vívtam meg Lestattal. Hónapok óta akadályoztam, hogy megölje a fiút, most viszont végezni akart vele, mielőtt a spanyol fiúnak módja nyílik rá.
Lóháton iramodtunk New Orleans felé, az ifjú Freniere után. Lestat mindenáron utol akarta érni, én meg Lestatot. Mint már mondtam, a párbaj hajnali négyre volt kitűzve. A mocsár szélén, közvetlenül a város északi kapuján túl. Mivel röviddel négy előtt értünk oda, túl kevés időnk maradt, hogy visszatérjünk Pointe du Lac-ba, ami azt jelentette, hogy saját életünk is veszélybe kerül. Olyan dühös voltam Lestatra, mint még soha, ő pedig szentül elhatározta, hogy elkapja a fiút. „Adj neki lehetőséget!” – hajtogattam szüntelen, megragadva őt, mielőtt a fiú közelébe érhetett. Tél derekán jártunk, párás, metsző hideg volt az ingoványban, egyik jeges zápor a másik után söpört végig a tisztáson, a párbaj leendő színhelyén. Én persze nem féltem a természeti elemektől, amiktől maguk esetleg félnek, nem gémberedtem meg tőlük, nem fenyegettek halálos hidegleléssel vagy betegséggel. Ámde a vámpírok éppoly erősen érzik a hideget, mint a halandók, és az áldozat vére gyakran hatásos és gyönyörteljes csillapítása a fázásnak. Ezen a reggelen azonban nem a saját szenvedésem nyugtalanított, hanem a sötétségnek az a kiváló fedezéke, amit a természeti elemek nyújtanak, és ami Freniere-t szerfölött sebezhetővé teszi Lestat támadásával szemben. Nem kell több, mint hogy barátai mellől arrébb lépjen az ingovány felé, és Lestat máris elfoghatja. Így hát a szó szoros értelmében dulakodtam Lestattal, és nem engedtem el.
– Ennek ellenére megőrizte kívülállását, tartózkodó magatartását?
– Hm – sóhajtott a vámpír. – Igen, megőriztem, és vele együtt egy mindenre elszánt haragot. Most, amikor egy teljes család életével készült magát teletömni, e minősíthetetlen tettével, úgy éreztem, teljes mértékben lenézte, semmibe vette mindazt, amit egy vámpír bölcsességével kellett volna szemlélnie. Fogva tartottam tehát a sötétben, köpködött és átkozódott, az ifjú Freniere pedig átvette tőrét barátjától, és kilépett a síkos, nedves fűre, ellenfele felé. Rövid szóváltás után kezdetét vette a párbaj. Pillanatok alatt véget is ért. Gyors mellszúrással Freniere halálosan megsebesítette a másik fiút. Vérezve, haldokolva térdelt a fűben, és érthetetlen szavakat kiáltott ellenfelének. A győztes nem mozdult helyéről. Győzelme láthatóan nem jelentett megkönnyebbülést a számára. Mint megtestesült borzadályra, úgy nézett Freniere a halálra. Társai odaléptek hozzá lámpásaikkal, sürgették, hogy távozzon minél előbb, és hagyja a haldoklót barátaival. A sebesült eközben megtiltotta, hogy bárki is hozzányúljon. És amikor Freniere társaival megfordult, hogy távozzanak, és súlyos léptekkel baktattak mindhárman lovaik felé, a földön fekvő pisztolyt húzott elő. Talán csak én láttam ezt a teljes sötétségben. Mindenesetre odakiáltottam Freniere-nek, amint a fegyver felé szaladtam. Lestat csak erre várt. Amíg esetlenül próbáltam eltéríteni útjából Freniere-t, és a pisztoly felé iramodtam, Lestat, a maga sokéves tapasztalatával és rendkívüli gyorsaságával megragadta az ifjút, és eltüntette a ciprusfák között. Kételkedem, hogy a barátai egyáltalán felfogták, mi történt. A pisztoly elsült, a sebesült összeesett, én pedig végignyargaltam a szinte teljesen befagyott lápon, Lestat nevét kiáltozva.
Aztán megláttam. Freniere elterülve feküdt egy ciprus kidudorodó gyökere fölött, cipője mélyen belemerült a sötét vízbe, és Lestat még most is föléje hajolt, egyik kezét Freniere-nek még mindig a tőrt markoló kezén tartva. Elrántottam a vámpírt, akinek a jobb keze most nekem lódult, olyan villámgyorsan, hogy nem láttam, nem tudtam, hogy lesújtott rám, míg csak én is a vízben nem találtam magam, és mire feléledtem, Freniere persze már nem élt. Láttam, ahogy ott fekszik szemét lehunyva, ajka néma és mozdulatlan, mintha aludna. „A fene essen beléd!” – átkoztam a gyilkost. De aztán megriadtam, mert Freniere holtteste csúszni kezdett a mocsárba. Arca fölé emelkedett a víz, és teljesen ellepte. Lestat ujjongott, majd néhány odavetett szóval emlékeztetett, hogy nem egészen egy óra alatt vissza kell jutnunk Pointe du Lac-ba, és esküvel fogadta, hogy bosszút áll rajtam. „Ha nem kedvelném a déli ültetvényes életet, ma éjjel végeznék veled. Tudom a módját, fenyegetőzött. Mocsárba kergetném a lovadat. Ásnál magadnak egy lyukat, és belefulladnál.” Ezzel ellovagolt.
Még most is, ennyi év után, az iránta érzett düh izzó lávaként tölti meg ereimet. Akkor jöttem rá, mit jelent számára vámpírnak lenni.
– Egyszerűen gyilkos volt – mondta a fiú, s hangja némileg tükrözte a vámpír felindultságát. – Nem volt tekintettel semmire.
– Nem. A vámpírlét a bosszút jelentette számára. Bosszút maga az élet ellen. Az életek kioltása bosszú volt számára, semmi más. Nem csoda hát, hogy nem értékelt semmit. A vámpírlét leghalványabb árnyalatai sem voltak elérhetőek számára, mivel mániákus bosszúszomjjal összpontosította figyelmét a maga mögött hagyott halandó életre. Gyűlölettől emésztve nézett vissza. Irigységtől emésztve, semmi sem nyerte meg a tetszését, csak az, amit másoktól elvehetett. Ha aztán az övé lett, elhidegült iránta, elégedetlen volt vele, mivel az illető dolgot nem önmagáért szerette, s inkább valami másra kezdett vadászni. Bosszú – elvakult, meddő, hitvány bosszúvágy.
Beszéltem már magának a Freniere nővérekről. Kis híján fél hat volt, amikor elértem az ültetvényre. Valamivel hat után már világosodni kezdett, de onnan egészen rövid út volt hazáig. Felosontam a ház felső verandájára, és láttam, hogy mindannyian összegyűltek a szalonban, még csak le sem vetkőztek éjszakára. Pislákoltak már a gyertyák, ők gyászolókként ültek, és várták a hírt. Házi szokásuknak megfelelően, mindannyian feketébe öltöztek, ruhájuk fekete vonalai egybefolytak hollófekete hajukkal, úgyhogy a gyertyák fényében bársonyos, csillámló szellemként tűnt fel az öt arc – végtelenül bánatos, végtelenül bátor mindegyik. Babette arca látszott egyedül elszántnak. Olyannak, mint aki már eltökélte, hogy bátyja halála esetén magára veszi a terheket. Ugyanaz a kifejezés ült arcán, mint a fivéréén, amikor lóra ült, hogy párbajozni menjen. Ami Babette-re várt, az szinte teljesen hihetetlennek, képtelennek tűnt. A megmásíthatatlan halál állt előtte, amiben Lestat volt a bűnös. Így hát olyasvalamit tettem, ami nagy kockázattal járt. Lelepleztem magam előtte. Fényirányítás segítségével. Ahogy láthatja, arcom vakítóan fehér, felülete sima, és nagyfokú fényvisszaverő képességgel rendelkezik, akár a csiszolt márvány.
– Igen – bólintott izgatottan a fiú. – Igazán... nagyon szép. Kíváncsi vagyok, vajon... de mi történt?
– Kíváncsi, hogy jóképű férfi voltam-e halandó koromban – jelentette ki a vámpír. A fiú bólintott. – Az voltam. A testfelépítésemet illetően semmi sem változott bennem. Csak nem tudtam, hogy jóképű vagyok. Az élet, mint már mondtam, apró-cseprő dolgok szélviharát kavarta körülöttem. Semmire nem néztem, még egy tükörbe sem... tükörbe különösen nem... fesztelen pillantással. Most azonban a következő történt. Az ablaküveghez léptem, és megmerítettem arcom a fényben. Abban a pillanatban, amikor Babette az ablaküvegre fordította pillantását. Azután annak rendje és módja szerint eltűntem.
Másodperceken belül az összes nővér tudta, hogy „különös teremtmény” volt látható, kísértetszerű lény, és a két rabszolgalány rendíthetetlenül megtagadta, hogy kutasson utána. Türelmetlenül vártam végig ezeket a perceket, hogy bekövetkezzen az, amit akartam: Babette végül gyertyatartót emelt fel egy kis asztalról, meggyújtotta a gyertyákat, és semmibe véve a többiek félelmét, kimerészkedett egyedül a hideg teraszra, hogy megnézze, mi van ott. Nővérei az ajtóban keringtek, mint nagy fekete madarak, egyikük azt jajveszékelte, hogy fivérük meghalt, ő még a kísértetét is látta. Tudnia kell, hogy Babette, ez az erős lelkű teremtés, sohasem tulajdonította képzelgésnek vagy szellemeknek a látottakat. Hagytam végigjönni a sötét teraszon, mielőtt szóltam hozzá, és akkor is úgy intéztem, hogy csak a körvonalaimat láthassa homályosan az egyik oszlop mellett. „Kérje meg nővéreit, hogy menjenek vissza, szóltam halkan hozzá. A bátyjáról akarok beszélni. Tegye, amit mondok.” Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán felém fordult, és próbált szemügyre venni a sötétben. „Kevés időm van. A világért sem akarok ártani magának” – folytattam. És ő szót fogadott. Megnyugtatva testvéreit, hogy nincs semmi baj, kérte, hogy csukják be az ajtót, és azok engedelmeskedtek, mint olyan emberek, akiknek nemcsak szükségük van vezetőre, hanem kétségbeesetten akarják is. Ekkor Babette gyertyáinak fénykörébe léptem.
A fiú szemei tágra nyíltak. Ajkához tette a kezét. – Úgy nézett rá... ahogyan rám néz? – kérdezte.
– Olyan naivan kérdi – mondta a vámpír. – Igen, minden bizonnyal úgy néztem rá. Csakhogy gyertyafénynél nem tűnök olyan természetfölöttinek. És előtte nem tettettem magam közönséges halandónak. „Csak néhány percem van” – mondtam azonnal. „De amit mondani akarok, az rendkívül fontos. Fivére bátran küzdött és győzött a párbajban – de várjon. Tudnia kell, hogy ő meghalt. Halála az éjszakai tolvajról szóló közmondást példázza, akivel szemben a maga fivérének minden jósága, bátorsága hatástalan maradt. De nem ez a fő mondanivalóm, hanem a következő. Maga irányíthatja az ültetvényt, és meg is mentheti. Csak az a fontos, hogy ne hagyja magát meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Magára kell vállalnia az ő munkáját, nem törődve egyesek felháborodásával, illendőségre, társadalmi szokásokra vagy józan észre való hivatkozásokkal. Ne hallgasson senkire. Ugyanaz a föld van ma is itt, mint ami tegnap reggel volt, amikor a bátyja még ebben a házban töltötte az éjszakát. Semmi sem változott. Át kell vennie az ő helyét. Ha nem így tesz, elvész a föld, és elvész a család. Csekély kegydíjon fog tengődni az öt nővér, feleannyin vagy még kevesebben, mint amit az élet nyújtani tudna maguknak. Sajátítsa el mindazt, amit tudnia kell. Ne hagyjon fel vele, ne hagyja abba, amíg nem tudja a megoldást. És tekintse a látogatásomat bátorításnak, ha meginogna netán elhatározásában. Kezébe kell vennie saját élete irányítását. Fivére már nem él.”
Láttam az arcán, hogy minden szót hallott. Kérdezgetett volna, ha van rá idő, de amikor azt mondtam, hogy nincs, elhitte. Azután minden képességemet latba vetve, oly gyorsan távoztam, hogy úgy tűnhetett, mintha hirtelen elpárologtam volna. A kertből felpillantva még láttam az arcát a gyertyák fényében. Láttam, hogy ide-oda fordul, kémleli a sötétséget, hátha felfedez. Majd keresztet vetett, és visszament nővéreihez a szobába.
A vámpír mosolygott. – Semmiféle mendemonda nem terjengett a folyóparton Babette Freniere különös látomásáról, de ahogy a mély gyász időszaka és az egyedül maradt nővérek miatti siránkozás véget ért, Babette az egész környék megbotránkozását váltotta ki, mivel úgy határozott, hogy saját maga irányítja a gazdálkodást az ültetvényen. Óriási hozományt tudott biztosítani testvérhúga részére, és a következő évben maga is férjhez ment. Lestat és én pedig szinte soha többé nem váltottunk szót egymással.
– Ő továbbra is Pointe du Lac-ban élt?
– Igen. Nem tudtam biztosan, mindent elmondott-e nekem, amit tudnom kell. Ezért állandó színlelésre volt szükség. Nővérem esküvőjén például nem voltam jelen „maláriás hidegrázás”' miatt, és valami hasonló vett erőt rajtam anyám temetésének reggelén is. Eközben Lestat és én minden este az öregemberrel vacsoráztunk, és jókora zajt csaptunk a késekkel meg a villákkal, az öreg pedig figyelmeztetett, hogy együnk meg mindent, ami a tányérunkon van, és ne igyuk túl gyorsan a bort. Számtalan alkalommal komisz fejfájástól gyötörten, besötétített hálószobában, állig húzott takarókkal fogadtam nővéremet és a férjét, kérve őket, viseljék el a félhomályt, amelyre szemfájásom miatt van szükség, és közben hatalmas pénzösszegeket bíztam rájuk, hogy fektessék be mindannyiunk számára. Férje szerencsére idióta volt, első unokatestvérek közötti házasságok négy nemzedéken át tartó sorának terméke.
Ezzel tehát nemigen volt baj, a rabszolgákkal viszont problémáink támadtak. Gyanakodni kezdtek, és ahogy már említettem, Lestat gátlástalanul megölt bárkit és mindenkit, akit kiszemelt. Úgyhogy valamilyen rejtélyes halálesetről folyt mindig a szóbeszéd a partnak ezen a részén. A híreszteléseket azonban végül is az indította el, amit belőlünk láttak, s erről személyesen is meggyőződtem, amikor árnyék alakját öltöttem magamra egy este a rabszolgakunyhók körül.
De hadd világítsam meg először e rabszolgák jellemző tulajdonságait. Még csak ezerhétszázkilencvenöt körül jártunk, Lestat és én négy éve éltünk ott viszonylagos nyugalomban. Én befektettem a pénzt, amit ő szerzett, növeltem birtokainkat, lakásokat és házakat vettem New Orleansban, amelyeket bérbe adtam. Az ültetvényen folyó munka keveset hozott... inkább hajlékot, menedéket jelentett számunkra, mint jövedelmező foglalkozást. Azt mondom „számunkra”. Így helytelen. Soha semmit nem írtam alá Lestatnak, és – mint maga is tudja – törvény szerint én még élő ember voltam. De ezek a rabszolgák ezerhétszázkilencvenötben nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a délről szóló filmekből és regényekből ismer. Nem voltak halk szavú, barna bőrű, fakó rongyokba bújt emberek, akik tájszólással beszélnek angolul. Afrikaiak voltak. És szigetlakók, mert egy részük San Domingóból származott. Szurokfeketék voltak és tökéletesen idegenek. Afrikai nyelvükön beszéltek és francia tájszólásban, amikor meg énekeltek, afrikai dalokat fújtak, amelyek hallatán idegennek, egzotikusnak és mindig félelmetesnek tűnt az ültetvény számomra halandó életemben. Babonásak voltak, személyes titkokat és hagyományokat őriztek. Egyszóval nem pusztult még ki teljesen belőlük az afrikai jelleg. A rabszolgaság életük átkaként nehezedett rájuk, de még nem fosztotta meg őket jellegzetes sajátságaiktól. A keresztelést eltűrték, nemkülönben a modern öltözéket, amit a francia katolikus törvények írtak elő számukra, esténként azonban ócska anyagokból csábos ruhákat fabrikáltak, állati csontokból, eldobott fémdarabokból – amelyeket addig csiszoltak, fényesítettek, míg aranyként nem ragyogtak – ékszereket készítettek. Pointe du Lac rabszolgakunyhói besötétedés után idegen birodalommá, afrikai partvidékké váltak, ahová még a legzordabb munkafelügyelő sem óhajtott volna betérni. Ám egy vámpírban mindez nem keltett félelmet.
Legalábbis egy nyári estéig, amikor is árnyék képében arra járva, beszélgetést hallottam a fekete munkafelügyelő kunyhójának nyitott ablakán keresztül, és ez meggyőzött arról, hogy Lestat is, én is tényleges veszélyben vagyunk. A rabszolgák tudták már, hogy nem vagyunk közönséges halandók. A szolgálólányok fojtott hangon mesélték, hogy az ajtórésen át látták, amint üres tányérokból, üres evőeszközökkel vacsorázunk, üres poharakat emelünk ajkunkhoz, arcunk fehér és kísérteties a gyertyafényben, a vak embert tehetetlen bolondként tartjuk hatalmunkban. Kulcslyukon keresztül látták Lestat koporsóját, aki egy ízben irgalmatlanul megverte őket, amiért szobája teraszra nyíló ablakainál ődöngtek. „Nincs ágy odabent” – közölték bizalmasan egymással, bólogatások közepette. „A koporsóban alszik, tudom én azt.” Nem kételkedtek kilétünkben, és erre minden okuk megvolt. Ami pedig engem illet, estéről estére láttak a kápolnából előbukkanni, ami most már jóformán csak egy ormótlan tégla- és kúszónövényhalmaz volt; tavasszal lilaakác, nyáron vadrózsa fonódott rá, moha fénylett a festetlen, régi, soha ki nem nyitott ablaktáblákon, pókok szőttek hálót a kőívekben. Én persze úgy tettem, mintha Paul emléke hívogatna oda, de szavaikból világosan kiderült, hogy nem hisznek el többé efféle hazugságokat. Most már nemcsak a mezőn és a mocsarakban talált rabszolgák halálát tulajdonították nekünk, no meg a szarvasmarhákét és az időnként elhullott lovakét, hanem minden különös eseményt is. Még az árvíz és a villámlás-égzengés sem volt más, mint Isten fegyvere a Louis és Lestat ellen vívott személyes harcban. De ami még nagyobb baj volt: nem volt szándékukban elmenekülni. Ördögök voltunk. Erőnk-hatalmunk mindenhová elért. El kell bennünket pusztítani. És ezen az összejövetelen, melyen láthatatlanul magam is részt vettem, számos rabszolga volt jelen a Freniere-birtokról.
Ez azt jelentette, hogy a hír elterjed az egész partvidéken. Ámbár biztosra vettem, hogy az egész partvidék egyöntetűen ellenáll egy efféle hisztériahullámnak, nem kockáztathattam, hogy bármifajta híre menjen a dolognak. Visszasiettem a házba, hogy közöljem Lestattal, ültetvényes szerepjátszásunk véget ért. Le kell mondania a rabszolgakorbácsról, arany szalvétagyűrűjéről, és be kell költöznie a városba.
Mondanom sem kell, hogy ellenezte a tervet. Apja súlyos beteg, talán meg is hal. Nincs szándékában ostoba rabszolgák elől menekülni. „Mindet megölöm” – jelentette ki nyugodtan – „hármasával, négyesével. Egy részük elszökik, és minden rendben lesz!”
„Őrültségeket beszélsz. Értsd meg, azt akarom, hogy menj el innen.”
„Te azt akarod, hogy elmenjek! Te!” – mosolygott gúnyosan. Egy csomag nagyon finom francia kártyából kártyavárat rakott fel az ebédlőasztalon. „Te nyafogó, gyáva vámpírnyuszi, aki préda után jár éjjel, és macskákat meg patkányokat gyilkol a sikátorokban, és bámul órákon át a gyertyákra, mintha emberek lennének, áll az esőben, akár egy zombi, míg csuromvizes nem lesz a ruhája, padláson őrzött régi szekrénykofferek szagát árasztja magából, a tekintete meg egy megzavarodott állatkerti szamáré.”
„Nem érdekel, hogy mit mondasz. A folytonos meggondolatlanságod sodort mindkettőnket veszélybe. Én elélhetek egyedül is a kápolnában, miközben a ház romba dől. Mit bánom, felőlem romba dőlhet!” – mondtam neki. Mert ez volt a színtiszta igazság. „De neked minden kell, amiben soha nem volt még részed, ószeresboltot csinálsz a halhatatlanságból, és ebben mindketten groteszk figurákká válunk. Most pedig menj, nézd meg apádat, és közöld velem, mennyi van még hátra neki az életből, mert addig itt maradhatsz, amennyiben a rabszolgák nem lázadnak fel ellenünk.”
Azt felelte, hogy én nézzem meg az apját, mert én vagyok az, aki mindig „néz”, és én meg is tettem. Az öreg tényleg halálán volt. Anyám halálától többé-kevésbé megkímélt a sors, mert ő nagyon hirtelen halt meg egy délután. Kézimunkakosarával találták, nyugodtan ült az udvarban, úgy halt meg, ahogy este aludni tér az ember. Most azonban természetes halálnak voltam a szemtanúja, lassú, túlontúl lassú haláltusának. Mindig is szerettem az öreget: jólelkű volt, becsületes és jámbor, kevéssel is beérte. Nappal a teraszon szundikált a napsütésben, vagy a madarakat hallgatta, este meg elszórakoztatta, ha bármiről fecsegtünk Lestattal. Tudott sakkozni, gondosan kitapogatott minden figurát, és bámulatos pontossággal tartotta észben a sakktáblán kialakult helyzetet. Lestat sosem játszott vele, én viszont gyakran. Most levegő után kapkodva feküdt az ágyán, izzadt, forró homlokkal, párnája verejtékfoltos volt. S miközben nyöszörgött, és a halálért imádkozott, Lestat a másik szobában a spinéten kezdett játszani. Lecsaptam a hangszer fedelét, kis híján ujjait is eltaláltam. „Nem fogsz játszani, mialatt haldoklik!” – mondtam. ,,A pokolba is, dehogynem fogok” – válaszolt. „Még dobolok is, ha kedvem tartja.” És elvett egy nagy ezüsttálat a pohárszékről, átdugta ujját a fogóján, és verni kezdte a tálat fakanállal.
Szóltam, hogy hagyja abba, különben én hagyatom vele abba. Majd mindketten elhallgattunk, mert az öregember hívta, hogy menjen oda. Beszélnie kell Lestattal, mondta, mielőtt meghal. Nógattam, menjen oda hozzá. Borzasztó volt hallani az öreg jajveszékelését. „Miért menjek? Hosszú évek óta gondját viselem. Nem elég ez?” Körömreszelőt húzott ki a zsebéből, leült az öreg ágya elé, és reszelni kezdte hosszú körmeit.
Eközben éreztem, tudtam, hogy rabszolgák csellengenek a ház körül. Figyeltek, hallgatóztak. Őszintén reméltem, hogy az öreg perceken belül meghal. Egyszer-kétszer tapasztaltam már gyanakvást néhány rabszolga részéről, de ekkora számban még sohasem gyűltek össze. Nyomban csengettem Danielnek, annak a rabszolgának, akinek átadtam a felügyelői házat és állást. Mialatt vártam rá, hallottam, hogy az öregember Lestathoz beszél, Lestathoz, aki keresztbe vetett lábakkal ült, és felhúzott szemöldökkel, elmélyült figyelemmel reszelte, egyre csak reszelte csodás körmeit. „Az iskola volt” – mondta az öreg. „Ó, tudom, hogy nem felejtetted el... mit mondhatok neked...” – siránkozott.
„Jobb, ha megmondod, szólt Lestat, mert rögvest meghalsz.” Az öreg dermesztően felkiáltott, és gyanítom, hogy az én torkomból is feltört valamilyen hang. Valósággal irtóztam Lestattól. Kedvem lett volna kikergetni a szobából. „Ezt te is tudod, ugye? Még egy agyalágyultnak is tudnia kell” – mondta Lestat az apjának.
„Sosem fogsz megbocsátani nekem, ugye? Sem most, sem halálom után” – szólt az öregember.
„Nem tudom, miről beszélsz” – mondta Lestat.
Most már végleg kijöttem a béketűrésből, és az öreg is egyre izgatottabb lett. Könyörgött Lestatnak, hogy hallgassa meg jó szívvel. Ettől az egésztől összeborzadtam. Daniel közben megérkezett, és ahogy megláttam, tudtam, hogy Pointe du Lac-on minden elveszett. Ha jobban odafigyelek, láthattam volna már korábban is erre utaló jeleket. Daniel merev pillantással nézett rám. Szörnyetegnek tartott. „Monsieur Lestat édesapja nagyon beteg. Haldoklik” – mondtam, nem véve tudomást arckifejezéséről. „Csendet akarok ma éjjel, a rabszolgák mindannyian maradjanak kunyhóikban. Orvos érkezik.” Meresztette rám a szemét, mintha hazudnék. Majd ridegen elfordította rólam a tekintetét, és kíváncsian nézett az öregember ajtaja felé. Arca úgy elváltozott, hogy nyomban felálltam és benéztem a szobába. Lestat görnyedten ült az ágy lábánál, hátát a tartóoszlopnak támasztotta, körömreszelője bőszen járt ide-oda a kezében, ő maga pedig akkora fintorokat vágott, hogy mindkét hatalmas vámpírfoga szembetűnően látható lett.
A vámpír elhallgatott, hangtalan nevetéstől rázkódtak a vállai. Rápillantott a fiúra. A fiú félénken nézett az asztalra. Előbb már kitartóan és mereven szemlélte a vámpír száját. Látta, ahogy az ajkak másféle szövetből vannak, mint a vámpír bőre – ezüstösek és finom metszésűek, mint amilyen bárkinek az ajka lehet, ámde halálfehérek, és most elővillantak a fehér fogak is. Addig mosolygás közben sem villantotta elő a vámpír teljesen a fogait, és a fiú még csak nem is gondolt mostanáig ilyen fogakra. – Elképzelheti, hogy ez mit jelentett – szólt a vámpír. – Meg kellett ölnöm.
– Hogy mit?
– Meg kellett ölnöm. Futni kezdett. Mindenkit fellármázott volna. Lehet, hogy másként is el lehetett volna intézni, de nem volt időm. Így hát utánamentem, és elfogtam. De amikor olyan foglalatosság közepette találtam magam, amit négy év óta nem űztem, megtorpantam. Hisz ez ember volt. Csontnyelű kést tartott kezében, hogy védje magát. Könnyen elvettem tőle, és a szívébe döftem. Azonmód térdre omlott, ujjai a pengét szorították, és vér csordult ki belőlük. És a vér látványa, illata megőrjített. Úgy hiszem, hangosan felnyögtem. De nem nyúltam utána, nem akartam. Emlékszem, hogy Lestat alakját láttam ekkor előbukkanni a pohárszék fölötti tükörben. „Miért tetted ezt?” – kérdezte. Megfordultam, hogy szembenézzek vele, eltökélten, hogy nem fog ilyen elgyengült állapotban látni. „Az öreg félrebeszél” – folytatta, ő nem érti mit mond. „A rabszolgák tudják... menj a kunyhókhoz, és állj őrt, nyögtem ki. Én majd gondját viselem az öregnek.”
„Öld meg!” – mondta Lestat.
„Megőrültél!” – feleltem. „Hiszen az apád!”
„Tudom, hogy az apám!” – mondta Lestat. „Ezért kell megölnöd. Én nem ölhetem meg! Ha tehetném, már rég megtettem volna, az ördög vigye el! Kezét tördelte. Ki kell jutnunk innen. Nézd csak meg, mit csináltál, amikor ezt itt megölted. Nincs veszíteni való időnk. Perceken belül itt fog jajveszékelni a felesége... vagy valaki nála is rosszabbat küld majd ide.”
A vámpír sóhajtott. – Ez valóban így volt. Lestatnak igaza volt. Hallottam, amint a rabszolgák összegyűlnek Daniel házikója körül, és várnak rá. Daniel volt olyan bátor, hogy egyedül eljöjjön a kísértetjárta házba. Ha nem tér vissza, a rabszolgák elvesztik majd a fejüket, csőcselékké válnak. Kértem Lestatot, csendesítse le őket, használja fel fehér gazda minőségében összes hatalmát felettük, és ne riogassa őket rémségekkel, majd bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót. Ott még egy megrázkódtatás várt rám, a megrázkódtatások éjszakáján. Soha nem láttam még Lestat apját olyannak, amilyen akkor volt.
Ült az ágyban, előrehajolt, beszélt Lestathoz, kérte, hogy válaszoljon neki, és elmondta, hogy jobban megérti keserű haragját, mint a fia maga. Élőhalott volt. Semmi más nem tartotta életben összeesett testét, csak egy szenvedélyes kívánság: szemei a bennük felvillanó fénytől még mélyebben süllyedtek a koponyába, és ajkának remegése még rettentőbbé tette elsárgult száját. Az ágy lábához ültem, és megrendülten, hogy ilyen állapotban látom, megfogtam a kezét. El nem tudom mondani, mennyire megrázott a látvány. Mert amikor én idézek elő halált, az gyors és öntudatlan, az áldozat mintha megigézetten szunnyadna. Ez azonban lassú pusztulás volt, a test megtagadta az engedelmességet az idő vámpírjának, amely évek óta szüntelenül szívta ki erejét. „Lestat” – szólt az öreg, „most az egyszer ne légy kegyetlen hozzám. Most az egyszer legyél az a fiú, aki voltál. A fiam.” Újra meg újra ismételte. „A fiam, a fiam”, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam jól, a tisztalelkűségről és a tisztalelkűség elpusztításáról. Azt azonban láttam, hogy nincs önkívületben, ahogy Lestat gondolta, hanem a tisztánlátás valamiféle szörnyű állapotát éli át. A múlt terhe ólomsúllyal nehezedett rá, és a jelen, a halál, amely ellen teljes elszántsággal küzdött, a legkevésbé sem tudta enyhíteni a terhet. De tudtam, hogy minden ügyességemet bevetve, elámíthatom, és odahajolva hozzá, ezt suttogtam: „Apa”. Nem Lestat hangján, a magamén, halkan szólítva. Ő azonban megnyugodott, s azt gondoltam, most már meg tud halni. De a kezembe kapaszkodott, mintha óceán sötét hullámai sodornák a mélybe, és egyedül én tudnám megmenteni. Most valami vidéki tanítóról beszélt, érthetetlenül motyogva nevét, aki ragyogó képességűnek találta Lestatot, és kérte, hogy szerzeteseknél neveltesse fiát. Átkozta magát, amiért hazahozta a gyereket, amiért elégette a könyveit. „Meg kell bocsátanod nekem, Lestat!” – kiáltotta.
Megszorítottam a kezét, abban a reményben, hogy ez válaszként szolgál, de ő folytatta. „Mindent elértél az életben, de éppoly rideg és könyörtelen vagy, mint amilyen én voltam akkor, az állandó robot, hideg és éhezés közepette! Emlékezz, Lestat! Te voltál a legszelídebb, a legjóságosabb mindenki közül. Ha te megbocsátasz, Isten is megbocsát nekem.”
E pillanatban az igazi Ézsau lépett be a szobába. Intettem, hogy maradjon csendben, de nem akarta tudomásul venni. Gyorsan fel kellett hát kelnem, hogy az apa ne hallja messziről jövő hangját. A rabszolgák elfutottak előle. „De odakinn vannak, összegyűltek a sötétben. Hallom őket” – mondta Lestat. Majd haragos pillantást vetett az öregre. „Louis, öld meg!” – szólt, első ízben fordulva szelíd, kérő hangon hozzám. Majd dühösen rám förmedt:
„Tedd meg!”
„Hajolj a párnája fölé, és mondd neki, hogy mindent megbocsátasz, megbocsátod, hogy kivett gyerekkorodban az iskolából. Mondd meg most neki!”
„Minek?” – fintorgott Lestat, amitől koponyaszerűvé vált az arca. „Kivett az iskolából! Menjen a pokolba! Öld meg!”
„Nem!” – mondtam. „Meg fogsz bocsátani neki, vagy öld meg magad. Rajta! Öld meg apádat!”
Az öreg könyörgött, hogy mondjuk meg, miről beszélünk. „Fiam, fiam” – hívta, és Lestat ide-oda ugrált, mint a feldühödött mesebeli törpe. A csipkefüggönyökhöz léptem. Láttam, hallottam, hogy a rabszolgák – árnyékban szövődött, egyre közeledő alakok – körülfogják Pointe du Lac kastélyát. „József voltál a testvéreid között” – mondta az öreg. „A legkülönb közülük, de hogyan is tudhattam volna? Csak akkor tudtam, amikor elmentél, amikor teltek-múltak az évek, és nem hoztak számomra megnyugvást, vigaszt. Azután visszajöttél hozzám, és magaddal vittél a farmról, de az már nem te voltál. Nem ugyanaz a fiú volt.”
Ekkor nekimentem Lestatnak, és a szó szoros értelmében odavonszoltam az ágyhoz. Soha nem láttam még ennyire gyengének és ugyanakkor ennyire felbőszültnek. Lerázott magáról, a párna mellé térdelt, és fenyegető tekintettel meredt rám. Eltökélten álltam, és suttogtam: „Bocsáss meg!”
„Rendben van, apa. Nyugodj meg, Nincs bennem semmi harag irántad” – mondta, kényszeredett, halk hanggal leplezve dühét.
Az öregember megfordult a párnáján, halkan, megkönnyebbülten mormolva valamit, de Lestat már elment. Az ajtóban megtorpant, és fülére tette mindkét kezét. „Jönnek!” – suttogta, és megfordulva, hogy lásson, így szólt: „Az isten szerelmére, öld meg!”
Az öreg sosem tudta meg, mi történt. Kábulatából nem ébredt fel többé. Épp elég vért vettem tőle, majd felnyitottam a sebet, hogy gonosz szenvedélyem kielégítése nélkül haljon meg, mert ennek a gondolatát sem tudtam volna elviselni. Nem érdekelt már, ha így találják meg a holttestet, hiszen torkig voltam Pointe du Lac-kal, Lestattal és hogy Pointe du Lac sikeres birtokosának tartanak. Felgyújtom a házat, és felélem a vagyont, amelyet különféle nevek alatt pontosan ilyen alkalomra tettem félre.
Lestat eközben a rabszolgák nyomába eredt. Senki nem tudja elképzelni, mekkora pusztulást, mennyi halált hagyott maga után Pointe du Lac-ban ezen az éjszakán. Vele mentem. Azelőtt mindig az ő kegyetlensége volt a rejtélyek, titokzatos események okozója, most viszont én mutattam meg méregfogaimat az embereknek, akik menekültem előlem. Kitartó előrenyomulásom győzelmet aratott esetlen, szánalmas gyorsaságukon, amint a halál vagy a tébolyultság fátyla leereszkedett. A vámpír hatalmas és létének bizonyossága vitathatatlanul beigazolódott, így hát a rabszolgák minden irányban szétszóródtak. Visszafordultam, felrohantam a lépcsőkön, hogy a fáklyával tűzbe borítsam Pointe du Lac-ot.
Lestat szökellve jött utánam. „Mit csinálsz? Megőrültél?” – kiáltotta. De a lángokat nem lehetett már megfékezni. „Elmentek, te meg elpusztítasz, megsemmisítesz mindent.” Ide-oda járkált a pompázatos szalonban, saját múlékony tündöklése közepett. „Mentsd ki a koporsódat! Három órád van hajnalig!” – mondtam. A ház egyetlen hatalmas máglya volt.
– Magának ártani tudott volna a tűz? – kérdezte a fiú.
– De mennyire! – felelte a vámpír.
– Visszament a kápolnába? Biztonságos volt?
– Nem. Egyáltalán nem. Mintegy ötvenöt rabszolga széledt el a kert körül. Sokan közülük nem kívánták a szökött rabszolgák életét élni, és minden bizonnyal egyenesen Freniere-be indultak volna, vagy lefelé a folyó mentén, a Bel Jardin ültetvény irányába. Nekem sem volt szándékomban ott maradni éjszakára. De már nem volt idő máshová menni.
– És az az asszony, Babette? – kérdezte a fiú. A vámpír mosolygott. – Igen, Babette-hez mentem. Freniere-ben élt ifjú férjével. Annyi időm még maradt, hogy kocsiba tegyem koporsómat, és elmenjek hozzá.
– És mi lett Lestattal?
A vámpír felsóhajtott. – Lestat velem jött. Eredetileg New Orleansba készült, és igyekezett rávenni, hogy tartsak vele. De amikor látta, hogy mindenképp Freniere-ben akarok megbújni, ő is amellett döntött. New Orleansig amúgy sem jutottunk volna el. Világosodott. Nem annyira, hogy halandó szeme látta volna, de Lestat és én láttuk.
Ami Babette-et illeti, valamikor korábban újra ellátogattam hozzá. Mint mondtam, az egész környéket megbotránkoztatta azzal, hogy egyedül maradt az ültetvényen, nem volt férfi, még csak egy öregasszony sem a házban. A legnagyobb problémát az jelentette Babette számára, hogy ha anyagi téren boldogulni akart, el kellett viselnie a társadalmi kiközösítést. Érző lény volt, akinek a jómód önmagában nem jelentett semmit; család, hozzátartozók... ez volt fontos a számára. Noha az ültetvényt kézben tudta tartani, a botrány megviselte. Belül, önmagában feladta már. Egy este elmentem hozzá a kertbe. Nem engedtem, hogy rám nézzen, de a legbarátibb hangon elmondtam neki, hogy ugyanaz vagyok, aki már régebben is itt járt. Hogy ismerem az életét és a szenvedését. „Ne várja, hogy az emberek megértsék, mondtam neki. Ostobák. Elvárnák, hogy fivére halála miatt maga is visszavonuljon. Mint olajat a lámpában, úgy használnák fel életét. Szembe kell szállnia velük, erkölcsi tisztasággal és meggyőződéssel kell ezt tennie.” Egész idő alatt csendben figyelt rám. Tanácsoltam neki, hogy rendezzen bált valamilyen nemes cél érdekében. Vallási jellegű ügy érdekében. Szemeljen ki egy kolostort New Orleansban, bármelyiket, és rendezzen egy jótékony célú bált. Hívja meg elhunyt édesanyja legkedvesebb barátnőit gardedámnak, és mindezt teljes meggyőződéssel tegye. Teljes meggyőződés és erkölcsi tisztaság – erre kell ügyelnie mindenekfölött.
Babette zseniális ötletnek találta. „Nem tudom, mi maga, és ezt úgysem fogja elárulni, mondta. (Igaza volt, tényleg nem volt szándékomban.) Csak arra gondolhatok, hogy maga egy angyal.” Kérte, hadd láthassa arcomat. Vagyis a magához hasonlók módján kérte, akiket nem olyan fából faragtak, hogy bárkitől bármit is kérjenek. Nem mintha Babette büszke lett volna. Egyszerűen határozott volt és becsületes, ami legtöbbször a kérést... Úgy látom, kérdezni akar valamit – torpant meg a vámpír.
– Dehogyis – felelt a fiú, aki el akarta titkolni, mi jár a fejében.
– Bármit kérdezhet tőlem, minden félelem nélkül. Ha valamit úgy magamban akarnék tartani... – E szavaknál a vámpír arca egy pillanatra elkomorult. Összehúzta szemöldökét, s ekkor egy kis horpadás keletkezett homlokán, mintha benyomta volna az ujjával valaki. A kis horpadás kimondottan fájdalmas kifejezést kölcsönzött arcának. – Ha valamit úgy magamban akarnék tartani, hogy rá se tudjon kérdezni, akkor meg sem említeném – jelentette ki.
A fiú azon kapta magát, hogy a vámpír szemeit bámulja, a szempilláit, amelyek a szemhéj lágy bőrébe ágyazott finom fekete drótszálaknak látszottak.
– Kérdezzen – sürgette a fiút.
– Babette, ahogyan róla beszél... – kezdte a fiú. – Mintha sajátságos érzelmei lennének iránta.
– Olyan benyomást keltettem magában, hogy nem tudok érezni? – tudakolta a vámpír.
– Nem, egyáltalán nem. Nyilvánvaló részvétet érzett az öregember iránt. Ott maradt, hogy erőt öntsön belé, amikor saját maga is veszélyben volt. És mennyire együtt érzett az ifjú Freniere-rel, amikor Lestat meg akarta ölni... mindezt elmagyarázta. De azt szeretném tudni... volt-e valamilyen különleges érzelme Babette iránt? Ez az érzelem volt-e az oka Freniere védelmezésének?
– Maga szerelemre gondol – szólt a vámpír. – Miért habozik nevén nevezni?
– Mert maga kívülállásról, közönyről beszélt – mondta a fiú.
– Maga szerint az angyalok közönyösek? – kérdezte a vámpír.
A fiú egy pillanatig gondolkodott. – Igen – mondta.
– Az angyalok nem képesek hát szerelmet érezni? – érdeklődött a vámpír. – Nem tekintenek-e Isten arcára mélységes szerelemmel?
– Szerelemmel vagy rajongással – szólt a fiú pillanatnyi gondolkodás után.
– Mi a különbség? – kérdezte tűnődve a vámpír. – Mi hát a különbség? – A talányos kérdés nyilván nem a fiúnak szólt. Önmagától kérdezte. – Angyalok szerelmet éreznek és büszkeséget... a bűnbeesés büszkeségét... és gyűlöletet. A kívülállók erős, ellenállhatatlan érzelmeit, akikben érzés és akarat egyazon dolog – mondta végül. Merő tekintettel nézte az asztalt, mintha átgondolná a mondottakat, és nem lenne teljesen megelégedve velük. – Erős érzelem... fűzött Babette-hez. Nem a legerősebb, amit valaha is éreztem emberi lény iránt. – A fiúra nézett. – De nagyon erős volt. Babette a maga módján tökéletes emberi lény volt számomra...
Elmozdult székében, körgalléra halk zizzenéssel követte mozdulatát, majd az ablak felé fordította arcát. A fiú előrehajolt, ellenőrizte a magnószalagot. Majd egy másik szalagot vett ki aktatáskájából, elnézést kért a vámpírtól, és betette a gépbe. – Attól tartok, tapintatlanul bizalmas dolgot kérdeztem. Nem akartam... – mondta némi aggodalommal.
– Semmi effélét nem kérdezett – felelt a vámpír, hirtelen rápillantva a fiúra. – A kérdés pontosan a lényegre vonatkozik. Ismerem a szerelem érzését, és bizonyos mértékig szerelmes voltam Babette-be, bár nem ez volt a legnagyobb szerelem, amit valaha is éreztem. Inkább előképe volt annak.
Visszatérve történetemhez, Babette jótékonysági estélye jól sikerült, biztosította visszatérését a társadalmi életbe. Vagyona hathatósan elnémított minden kételyt, amely kérőinek családjában felmerülhetett, és Babette férjhez ment. Nyári estéken ellátogattam hozzá, állandóan ügyelve rá, hogy ne lásson, ne tudja, hogy ott vagyok. Csupán meg akartam győződni, boldog-e, és hogy boldognak láttam, engem is átjárt a boldogság.
Most pedig Lestattal jöttem Babette-hez. Ő már régen megölte volna Freniere-éket, ha meg nem akadályozom, és most azt gondolta, hogy én is ezt szándékozom tenni. „Miféle békességhez vezetne ez?” – kérdeztem. „Te hülyének tartasz engem, holott te voltál mindig az. Azt hiszed, nem tudom, miért tettél vámpírrá? Nem tudtál egyedül élni, a legegyszerűbb dolgokat sem tudtad elintézni. Évek óta én látok el mindent, te pedig csak ülsz, és megjátszod a magasabb rendűt. Nincs már mit mondanod nekem az életről. Nincs szükségem rád, ki nem állhatlak. Te vagy az, akinek szüksége van rám, és ha csak egyetlen Freniere rabszolgához is hozzányúlsz, lerázlak a nyakamról. Meg fogunk ütközni egymással, és úgy hiszem, nem kell hangsúlyoznom, hogy nekem a kisujjamban is több a sütnivaló, mint neked a fejedben. Tedd amit mondok.”
Nem mondtam ezzel semmi újdonságot neki, mégis meghökkent és tiltakozni kezdett, hogy sok mondanivalója van számomra különféle dolgokról – hirtelen halált okozó emberekről, akiket megölhetnék, helyekről szerte a világban, ahová sohasem szabad elmennem, és így tovább, és így tovább, badarságok halmaza, amit alig tudtam elviselni. Nem is volt időm rá. Freniere munkafelügyelőjénél égtek a lámpák, így próbálta a szökött rabszolgák és saját izgalmát csillapítani. És a Pointe du Lac-beli tűzvész még mindig látható volt az égbolton. Babette fel volt öltözve, és intézkedett – kocsikat és rabszolgákat már korábban küldött Pointe du Lac-ba, hogy segítsenek az oltásban. Tudta, hogy valami szörnyűséges dolog történt, de nem természetfölötti eseményre, hanem gyilkosságra gyanakodott. Dolgozószobájában ült, és feljegyzést írt az ültetvény naplójába a tűzről, amikor rátaláltam. Közel volt már a reggel, csak néhány perc állt rendelkezésemre, hogy rábírjam: segítenie kell. Nem engedve, hogy felém forduljon, beszélni kezdtem hozzá, és ő nyugodtan meghallgatott. Közöltem, szükségem lenne egy szobára, ahol ma éjjel pihenhetek. „Sohasem ártottam magának. Most egy kulcsot kérek csupán, és ígéretét, hogy ma estig senki sem próbál belépni abba a szobába. Azután majd mindent elmondok.” – Kétségbeesés környékezett. Az ég pirkadt. Lestat a koporsókkal néhány méternyire volt, a gyümölcsösben. „De miért jött ma éjjel hozzám?” – kérdezte. „Miért ne magához jönnék?” – feleltem. Nem segítettem-e magának akkor, amikor legnagyobb szüksége volt irányításra, amikor egyedül maga állt szilárdan a másoktól függő, gyenge emberek között? Nem szolgáltam-e kétszer is jó tanáccsal? És nem őrködöm-e azóta is boldogsága fölött?” Lestat alakját pillantottam meg az ablaknál. Arca rémültnek látszott. „Adja ide az egyik szoba kulcsát. Ne engedjen senkit a közelbe estig. Esküszöm, sohasem hozok magára bajt.” „És ha én nem... ha azt hiszem, hogy maga az ördög küldötte!” – szólt most, és hátra akarta fordítani a fejét. A gyertya után nyúltam és eloltottam. Meglátott, amint ott álltam háttal a világosodó ablakoknak. „Ha nem teszi meg, és ha ördögnek hisz, én meghalok, szóltam. Adja ide a kulcsot, ha kedvem tartaná, megölhetném most magát, érti?” Most egészen közel léptem hozzá, és jobban megmutattam magam, úgyhogy tátva maradt a szája, és a szék karfájába kapaszkodva visszahúzódott. „De nem fogom. Inkább meghalnék, mintsem megöljem magát. Meghalok, ha nem adja ide a kulcsot, amire szükségem van.”
Kívánságom teljesült. Hogy mit gondolt, nem tudom. De ideadta nekem az egyik földszinti raktárhelyiség kulcsát, ahol bort érleltek, és biztosra veszem, hogy látta, amikor Lestattal együtt bevittük a koporsókat. Az ajtót nemcsak kulcsra zártam, de el is torlaszoltam. Amikor este felébredtem, Lestat fent volt.
– Így hát Babette megtartotta a szavát.
– Igen, de egy tépéssel tovább ment. Nemcsak tiszteletben tartotta bezárt ajtónkat, hanem kívülről be is csukta.
– És a rabszolgák históriái... hallotta őket?
– Igen, hallotta. Lestat fedezte fel először, hogy be vagyunk zárva. Dühbe jött. Úgy tervezte, hogy amilyen gyorsan lehet, New Orleansba megy. Most már teljes mértékben rám gyanakodott. „Addig volt szükségem rád, amíg apám élt” – jelentette ki, kétségbeesetten kutatva valamilyen nyílás után.
Börtönben voltunk.
„Figyelmeztetlek hogy nem fogok semmit sem eltűrni tőled.” Még csak hátat sem óhajtott fordítani nekem. Feszülten füleltem, hogy hangokat halljak a fenti szobából, hőn óhajtva, hogy hallgasson már el, és a legkevésbé sem szándékozva elárulni Babette-tel kapcsolatos érzéseimet vagy reményeimet.
Valami másra is gondoltam. Maga érzésről és kívülállásról kérdez engem. Egyik megjelenési formája – érzéssel vegyes kívülállás – azt jelenti, hogy az ember egyszerre két dologra tud gondolni. Gondolhatunk arra, hogy nem vagyunk biztonságban és meghalhatunk, és gondolhatunk valami nagyon elvont és távoli dologra is. Pontosan ez történt velem. Szótlanul és mélyrehatóan gondoltam arra, hogy milyen fennkölt barátság fűzhetett volna engem Lestathoz, milyen kevés akadálya lett volna ennek, és milyen sok megosztanivaló kettőnk között. Talán Babette közelsége váltotta ki bennem ezt az érzést, mert hogyan tudhatnám valaha is igazán megismerni Babette-et, hacsak nem a végső módszer segítségével: elvenni életét, halálos ölelésben eggyé forrni vele, amikor lelkem egyesül a szívemmel, és tőle nyeri táplálékát. De a lelkem anélkül akarta megismerni Babette-et, hogy ölnöm kelljen, anélkül, hogy elraboljam tőle az éltető leheletet, megfosszam vérének minden cseppjétől. Lestattal pedig milyen bizalmasan ismerhettük volna egymást, ha jellemszilárd vagy legalább valamicskét gondolkodó lény lett volna! Az öreg szavai jutottak eszembe. Lestat, a ragyogó tanítvány, a könyvbarát, akinek elégették a könyveit. Én csak azt tudtam, hogy gúnyosan fitymálta a könyvtáramat, porfészeknek nevezte, könyörtelenül csúfot űzött olvasni vágyásomból, elmélkedéseimből.
Ekkor észrevettem, hogy fejünk fölött elcsendesül a ház. Időnként lépések hallatszottak, deszkák reccsentek, és a hasadékaikból átszűrődő fény halovány, egyenetlen világossággal szolgált. Láttam, hogy Lestat végigtapogatja a téglafalakat, és hétpróbát kiálló rideg vámpírarca az emberi csalódottság eltorzult maszkját ölti. Tudtam, hogy útjainknak most rögtön szét kell válniuk, és ha a szükség úgy hozza, egy óceánt emelek kettőnk közé. És rájöttem, hogy azért viseltem el őt ilyen sokáig, mert nem volt bennem önbizalom. Önmagamat csaptam be, amikor el akartam hitetni magammal, hogy az öregember, a nővérem és annak férje miatt maradok vele. Azért maradtam Lestattal, mert tartottam tőle, hogy mint vámpír, olyan jelentős dolgokat tud, amelyeket egyedül nem lennék képes felfedezni, és ami még fontosabb, ő volt az egyetlen fajtámból való, akit ismertem. Soha nem mondta el nekem, hogyan lett vámpír, vagy hogy hol bukkanhatok rá másik fajtánkbelire. Ez kezdetben is és a további négy éven keresztül is módfelett zavart. Gyűlöltem őt és el akartam hagyni, de vajon elhagyhattam?
Mialatt e gondolatok jártak a fejemben, Lestat folytatta heves kirohanását: nincs szüksége rám, nem fog eltűrni semmit, főként bárminemű fenyegetést Freniere-ék részéről. „Készen kell állnunk, amikor az ajtó kinyílik. Ne feledd” – mondta végül – „gyorsaság és erő, ebben nem tudnak vetekedni velünk. És félelem. Emlékezz mindig rá: félelmet kelteni. Ne légy most érzelgős. Nagy árat fizetnénk érte.”
„Egyedül akarsz élni ezután?” – kérdeztem. Azt akartam, hogy ő mondja ki. Nekem nem volt bátorságom. Vagy inkább, nem voltam tudatában saját érzéseimnek.
„New Orleansba akarok menni” – mondta. „Érthetően figyelmeztettelek, hogy nincs szükségem rád. De hogy innen kijussunk, ahhoz szükségünk van egymásra. Még nem jöttél rá, hogyan használd képességeidet. Nem érzékeled ösztönösen, mi vagy. Használd rábeszélő képességedet, ha jön ez az asszony. De ha másokkal jön, akkor légy felkészülve, hogy aszerint cselekedj, ami vagy.”
„És az mit jelent?” – kérdeztem, mert ez még sohasem tűnt akkora rejtélynek számomra, mint ekkor. „Mi vagyok?”
Lestat nyíltan kimutatta felháborodását. Égnek emelte két kezét.
„Légy felkészülve” – szólt, vicsorgatva pompázatos fogait. Gyorsan a deszkafedélre pillantott. „Lefeküsznek odafenn, hallod őket?” Hosszú idő után, miközben Lestat fel-alá lépkedett, én meg tűnődve ültem helyemen, azon elmélkedve, mit tehetek, vagy mit mondhatok Babette-nek, és, még mélyebbre hatolva, választ próbáltam találni egy nehezebb kérdésre – mit érzek Babette iránt? –, hosszú idő múltán fény villant az ajtó alatt. Lestat készült, hogy ráugorjon, bárki nyitná is ki. Babette volt. Egyedül jött, lámpával kezében, és nem látta meg Lestatot, aki mögötte állt, hanem egyenesen rám nézett.
Sohasem láttam még így. A haját leengedte éjszakára, sötét hajtömeg hullámzott fehér köntöse fölött, arca feszült volt és lázasan fénylett az aggodalomtól, félelemtől, nagy barna szempárja még óriásabbnak látszott. Mint már mondtam, szerettem őt erejéért, becsületességéért, lelki nagyságáért. Szenvedélyes szerelmet – emberi értelemben véve – nem éreztem iránta. De csábítóbbnak találtam, mint bármelyik nőt, akit halandó életemben ismertem. Karja és melle még a puritán köntösben is gömbölydeden teltnek látszott, mintha cselszövő lélek öltözött volna pompásan gazdag, rejtelmes testbe. Én, aki kemény vagyok, szikár, és egyetlen célnak szentelem magam, éreztem, ellenállhatatlanul vonzódom hozzá, és tudván, hogy ez csak halállal tetőződhet be, elfordítottam a fejemet tőle, és azon tűnődtem, vajon ha a szemembe nézne, élettelennek, lélektelenek találná-e.
„Maga az, aki már korábban is járt nálam” – mondta, mintha nem tudná biztosan. „És maga Pointe du Lac birtokosa. Igen, maga!” Mialatt beszélt, tudtam, hogy a leghátborzongatóbb történeteket hallotta nyilván az előző éjszakáról, és nem lehet elhitetni vele semmiféle hazugságot. Két alkalommal folyamodtam természetellenes megjelenési formámhoz, hogy eljussak hozzá, beszéljek vele, amit sem eltitkolni, sem bagatellizálni nem lehetett most.
„Nem akarom bántani, kezdtem. Kocsira, lovakra van mindössze szükségem... a lovakra, melyeket a legelőn hagytam az éjjel.” Úgy rémlett, nem hallja szavaimat, közelebb húzódott azzal a határozott szándékkal, hogy a lámpa fénykörébe von.
És ekkor megláttam Lestatot mögötte, árnyéka a téglafalon egybeolvadt Babette árnyékával. Ideges volt és veszedelmes. „Ideadja a kocsit?” – ismételtem meg kérésemet. Magasra emelte a lámpát, rám nézett, és épp amikor el akartam fordítani tekintetemet, láttam, hogy arca elváltozik. Mozdulatlan, kifejezéstelen lett, mintha lelke veszítené el eszméletét. Lehunyta szemét, és tagadóan rázta meg fejét. Arra gondoltam, hogy akaratlanul bár, de én idéztem elő e révületet nála. „Mi maga!” – suttogta. – „Az ördög küldötte. Az ördög küldte, amikor eljött hozzám!”
„Ördög!” – kiáltottam fel. Ez mélyen elcsüggesztett. Ha ezt hiszi, akkor rossznak fogja tartani a tanácsomat – kételkedni fog önmagában. Élete gazdag volt, jótettekkel teli, tudtam, hogy nem szabad kételkednie magában. Mint minden erős ember, ő is magányérzettől szenvedett állandóan, valamelyest kívülálló volt, egyfajta titkos lázadó. És az egyensúly, életének alapja, felborulhat, ha kételkedni kezd saját jóságában. Leplezetlen irtózással bámult rám. Úgy tűnt, mintha irtózatában megfeledkezne a maga gyenge, védtelen, támadásnak kitett helyzetéről. Lestat pedig, akit úgy vonzott a gyengeség, mint szomjúságtól tikkadt embert a víz, megragadta Babette csuklóját, aki felsikoltott, és elejtette a lámpát. A lángok felszökkentek a szétfröccsent olajban, és Lestat hátrafelé, a nyitott ajtó felé rángatta az asszonyt. „Adjon kocsit!” – mondta neki. Adjon azonnal, és lovakat is! Halálos veszélyben van! Ne beszéljen ördögökről.”
Eltapostam a lángokat, és nekitámadtam Lestatnak, rákiáltva, hogy engedje őt el. Mindkét csuklóját lefogta, és Babette dühbe jött. „Ha nem hallgatsz el, felvered a házat!” – szólt hozzám Lestat. „Őt pedig megölöm! Szerezzen kocsit... vigyen bennünket oda! Szóljon a lovásznak!”
Lassan nyomultunk át a sötét udvaron, gyötrődésemet szinte elviselhetetlennek éreztem; Lestat előttem volt, és mindkettőnk előtt Babette, aki hátrálva ment, szeme merőn nézett ránk a sötétben. Hirtelen megállt. Egyetlen halvány fény világított fent a házban. „Semmit sem adok maguknak!” – jelentette ki. Lestat karja után nyúltam, és közöltem vele, hogy ezt nekem kell elintézni. „Ha nem hagyod, hogy beszéljek vele, mindenki előtt felfed bennünket” – súgtam oda Lestatnak.
„Akkor láss neki, és akadályozd meg” – mondta utálkozva. „Légy határozott. Ne tétovázz!”
„Amíg én beszélek vele, te menj... menj az istállóhoz, és szerezd meg a kocsit meg a lovakat. De ne ölj!” Hogy engedelmeskedett-e vagy sem, azt nem tudom, de amint odaléptem Babette-hez, elszáguldott. Harag és elszántság tükröződött Babette arcán. „Távozz tőlem, sátán!” – szólt. Ott álltam előtte szótlanul, csak a tekintetemmel tartottam fogva éppoly kétséget kizáróan, ahogy ő tartott fogva engem.
Ha hallotta is Lestatot az éjszaka csendjében, nem adta jelét. Gyűlölete irántam lángolt, mint a tűz.
„Miért mondja ezt nekem?” – kérdeztem. „Talán rossz tanácsot adtam? Ártottam magának? Segíteni jöttem, erőt adni. Magára gondoltam akkor is, amikor nem is kellett volna ezt tennem.”
Fejét rázta. „Miért, miért beszél így velem?” – kérdezte. „Tudom, mit művelt Pointe du Lac-ban, sátáni életet élt! A rabszolgák elképesztő történeteket mesélnek! Az emberek egész álló nap a Pointe du Lac felé vezető folyóparti utat járják. A férjem is ott járt. Látta a romokban heverő házat, a rabszolgák holttesteit mindenfelé a gyümölcsösben, látta a földeket. Mi maga? Miért beszél velem nyájasan? Mit akar tőlem?” A bejárati oszlopokba kapaszkodott, és lassan a lépcsőház felé hátrált. Valami megmozdult odafent, a kivilágított ablakban.
„Nem tudok most válaszolni erre” – mondtam neki. „Higgye el, ha mondom: egyedül azért jöttem, hogy jót tegyek magával. És ha rajtam múlt volna, semmi kincsért nem okoztam volna bajt és kellemetlenséget magának az éjjel.”
A vámpír elhallgatott.
A fiú előrehajolt ültében, szeme tágra nyílt. A vámpír gondolataiba, emlékeibe merülve, megkövülten ült, és merőn nézett a távolba. A fiú hirtelen lesütötte szemét, mintha így kívánná a tisztesség. Ismét a vámpírra pillantott, majd elfordította tekintetét, arca éppoly csüggedt volt, mint a vámpíré, mondani kezdett valamit, de elhallgatott.
A vámpír feléje fordult, és fürkészve nézte, olyannyira, hogy a fiú elvörösödött, és nyugtalanul fordította el újra a pillantását. De azután felnézett, egyenesen bele a vámpír szemébe. Nyelt egyet, de állta a vámpír rászegeződő pillantását.
– Ezt akarta? – kérdezte halkan a vámpír. – Ez az, amit hallani akart?
Hangtalanul hátratolta székét, és az ablakhoz lépett. A fiú majdhogynem kábán ült, a széles vállakat és a körgallér hosszan leomló kelméjét nézte. A vámpír felé fordította kissé a fejét. – Nem válaszol. Nem azt kapja tőlem, amit akar, ugye? Maga interjút akart. Valamit, amit le lehet adni a rádióban.
– Nem baj. Eldobom a szalagokat, ha akarja. – A fiú felállt. – Nem mondhatom, hogy mindent értek, amit mond nekem. Ha ezt állítanám, tudná, hogy hazudok. Hogyan kérhetem hát, hogy folytassa, ha nem mondom meg, mit értek... ahhoz képest, amit értek, szinte semminek számít az, amit valaha is értettem azelőtt. – Egy lépést tett a vámpír felé. Úgy látszott, a vámpír a Divisadero utcát nézi odalenn. Azután lassan hátrafordította fejét, a fiúra pillantott, és mosolygott. Arca derűs, szinte gyengéd volt. A fiú egyszerre kényelmetlenül érezte magát. Zsebébe dugta kezét, és az asztal felé fordult. Fürkészőn nézett a vámpírra, és így szólt: – Lesz szíves... kérem, folytatni?
A vámpír összefont karral megfordult, és az ablaknak támaszkodott. – Miért? – kérdezte.
A fiú zavarba jött. – Mert hallani szeretném. – Vállat vont. – Mert tudni szeretném, mi történt.
– Rendben van – mondta a vámpír, ugyanazzal a mosollyal ajkán. Visszament a székhez, leült a fiúval szemben, kissé megfordította a magnót. – Csodálatos szerkentyű, igazán... hadd folytassam hát.
Meg kell értenie, hogy amit akkor Babette iránt éreztem, az kapcsolat utáni vágy volt, minden akkori vágyamnál erősebb, nem számítva... fizikai vágyódásomat... a vér után. Oly erős volt bennem ez a vágy, hogy megéreztette velem, milyen mély a magányossághoz való képességem. Amikor régebben beszéltem vele, az rövid, de közvetlen kapcsolat volt, egyszerű és kielégítő, mint megfogni valakinek a kezét. Megszorítani. Óvatosan elengedni. Mindezt a szükség, a csüggedés pillanatában. Ám most meghasonlottunk egymással. Babette számára szörnyeteg voltam, amit én magamra nézve borzalmasnak találtam, és bármit megtettem volna, hogy legyőzzem benne ezt az érzést. Emlékeztettem, hogy annak idején helyes tanácsot adtam neki, márpedig az ördögnek semmilyen szolgálója nem tudna helyesen cselekedni, még ha szándékában állna is.
„Tudom!” – felelte. De ezzel azt akarta mondani, hogy bennem sem bízik jobban, mint magában az ördögben. Közelebb léptem hozzá, mire hátrálni kezdett. Felemeltem a kezem, elhúzódott, és a korlát felé nyúlt támaszért. ,,Jól van hát” – mondtam, mélységesen elkeseredve. „De akkor miért nyújtott védelmet múlt éjjel? Miért jött be hozzám egyedül?” Furfangos kifejezést olvastam le arcáról. Megvolt a maga indoka, de azt semmi esetre sem fedi fel előttem. Lehetetlen volt számára, hogy szabadon, nyíltan beszéljen velem, és olyan kapcsolatot teremtsünk, amilyenre vágytam. Elcsigázottan néztem rá. Késő éjszaka volt már, láttam-hallottam, hogy Lestat a borospincébe osont, és kivitte a két koporsónkat, szükségét éreztem, hogy távozzak, meg még másnak is... szükségét éreztem, hogy öljek és vért szívjak. De nem ez csigázott el. Valami más, valami sokkal rosszabb. Úgy éreztem, mintha ez az éjszaka csupán egy lenne az éjszakák ezrei közül, hogy vég nélküli a világ, hogy az éjszaka éjszakába hajlik, s végül hatalmas ívelt vonalat alkot, amelynek nem látom a végét, éjszakát, amelyben egyedül bolyongok hideg, közömbös csillagok alatt. Azt hiszem, elfordultam tőle, és kezemet a szememre tettem. Egyszeribe levertnek, gyengének éreztem magam. Akaratlanul is egy hang hagyta el számat. És ekkor, az éjszakának e határtalan és kietlen vidékén, ahol egyedül álltam, és ahol Babette csupán ábrándkép volt, egy lehetőség merült fel hirtelen előttem, lehetőség, amelyet sohasem mérlegeltem, lehetőség, mely elől menekültem, bármennyire elbűvölt is a világ, bármennyire magamévá tettem is a vámpír ösztönét-tudatát, rajongtam színért és formáért, hangért és énekért, halk szelídségért és véget nem érő változásért. Babette megmozdult, de nem figyeltem rá. Valamit kivett a zsebéből, nagy kulcskarikája csilingelt a kezében. Elindult a lépcsőn felfelé. Hadd menjen, gondoltam.
„Sátánfajzat!” – suttogtam. „Távozz tőlem, sátán!” – ismételtem. Dermedten, tágra nyílt szemmel, gyanakvó pillantással állt a lépcsőn. A falon függő lámpa után nyúlt, kezébe vette, szorosan tartotta, akár egy tömött pénztárcát, és közben mereven nézett rám. „Azt hiszi, az ördög küldött?” – kérdeztem.
Bal keze ujjaival a lámpa kampóját fogta gyorsan körül, jobb kezével keresztet vetett, alig hallható latin szöveget mormolt, és elsápadó arccal, felvont szemöldökkel észlelte, hogy ennek hatására semmiféle változás nem történt. „Azt várta, hogy füstfelhőben levegőbe repülök?” – kérdeztem. Közelebb húzódtam, mert gondolataim erejénél fogva függetlenné váltam tőle. „És hova mennék?” – tettem fel a kérdést. „Talán a pokolba, ahonnan jöttem? Az ördöghöz, akitől jöttem? A lépcső alján álltam. És ha azt mondanám, hogy semmit sem tudok az ördögről? És ha azt mondanám, még azt sem tudom, létezik-e?” Az ördög volt az, aki megjelent a gondolataimban, az ördög volt az, akire most gondoltam. Elindultam Babette-től. Éppúgy nem hallott engem, mint maga most. Nem figyelt rám. Felpillantottam a csillagokra. Tudtam, hogy Lestat már készen áll. Mintha évek óta állna már menetkészen a kocsival, és évek óta állna Babette a lépcsőn. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy öcsém itt van, időtlen idők óta van itt, halkan, izgatottan szól hozzám, iszonyúan fontos, amit mond, de mire kimondja, már tovaszálltak szavai, mint patkányok zörgése egy hatalmas ház szarufáin. Sercegés hallatszott, fény villant fel. „Nem tudom, sátánfajzat vagyok-e, vagy sem! Nem tudom, mi vagyok!” – kiáltottam Babette-nek, magam számára is fülsiketítő hangon. „A világ végéig kell élnem és még csak nem is tudom, mi vagyok!” Fény lobbant fel előttem, a lámpa fénye, amelyet meggyújtott egy gyufával, és most úgy tartotta, hogy nem láthattam az arcát. Egy pillanatig csak a fényt láttam, majd a súlyos lámpa teljes erővel a mellemnek vágódott, az üveg darabokra tört a téglákon, és dühös lángok csapkodták arcomat, lábamat. „Oltsd el, oltsd el, te elmebeteg, mert még porrá égsz!” – kiáltott Lestat a sötétből. Vakságomban is éreztem, hogy valami vadul csapkod. Lestat kabátja volt. Tehetetlenül vágódtam neki az oszlopnak, tehetetlenné válva a tűztől, a kétségbeejtő rádöbbenéstől, hogy Babette el akart pusztítani, és a felismeréstől, hogy nem tudom, mi vagyok.
Mindez másodpercek alatt játszódott le. A tűz elaludt és én kezemet a téglákon tartva, térdeltem a sötétben. Lestat a lépcső tetején újra megragadta Babette-et, én pedig Lestat után rohantam, megmarkoltam a nyakát, és húzni kezdtem hátrafelé. Dühödten támadt nekem, és belém rúgott, én azonban belecsimpaszkodtam, és magammal húztam lefelé, a lépcső aljához. Babette halálra vált. Láttam sötét körvonalait kirajzolódni az égbolt előterében és a szemében felvillanó fényt. „Gyerünk hát!” – szólt Lestat feltápászkodva. Babette a torkára szorította kezét. Sérült szememet erőltetve próbáltam jobban szemügyre venni. Vérzett a torka. „Ne feledje!” – szóltam hozzá. „Megölhettem volna. Vagy hagyhattam volna, hogy ő ölje meg. Nem tettem. Ördögnek nevezett. Tévedett.”
– Akkor hát az utolsó pillanatban állította meg Lestatot – jegyezte meg a fiú.
– Igen. Lestat a villámcsapás gyorsaságával ölt és ivott vért. De Babette fizikai létét mentettem csak meg. Ez később derült ki számomra.
– Másfél óra múlva már New Orleansban voltunk Lestattal. A kocsi a halálosan kimerült lovakkal egy mellékutcában állt meg, egyetlen háztömbnyire egy új spanyol fogadótól. Lestat egy öregembert csípett el a karjánál fogva, és ötven dollárt adott neki. „Vegyen ki nekünk egy lakosztályt” – utasította – „ és rendeljen pezsgőt! Mondja, hogy két úr részére kell, és fizesse ki előre! Amikor visszajön, újabb ötven dollárt kap. Nyugodt lehet afelől, hogy szemmel tartjuk.” Csillogó szemével megbabonázta az idegent. Tudtam, hogy amint visszatér a szállodai szoba kulcsaival, Lestat megöli. Így is történt. A kocsiban ülve ernyedten néztem, ahogy az ember mindjobban gyengül és végül meghal, s amikor aztán Lestat elengedte, úgy omlott össze, mint egy zsák kavics a kapualjban. „Jó éjt, királyfi” – búcsúztatta Lestat – „ itt az ötven dollárja.” És zsebébe tette, mintha pompás tréfát űzne.
Besurrantunk a szálloda udvari bejáratán, és felmentünk lakosztályunk pompás szalonjába. A pezsgő sziporkázva csillogott egy jéggel telt vödörben. Két pohár állt az ezüsttálcán. Tudtam, hogy Lestat megtölti az egyik poharat, aztán csak ül, és bámulja az ital halványsárga színét. Én pedig, a révületbe esett ember, feküdtem a kanapén, és úgy néztem merev tekintettel rá, mintha semmi sem lenne fontos, amit tesz. El kell hagynom, vagy meghalok, gondoltam. Jó lenne meghalni. Igen, meghalni. Azelőtt is meg akartam halni. Meghalni vágyom most is. Olyan kristálytisztán, olyan halálos nyugalommal éltem át.
„Betegesen érzékeny vagy!” – szólalt meg váratlanul Lestat. „Mindjárt megvirrad.” Elhúzta a csipkefüggönyt, és megpillantottam a sötétkék égbolt alatt kiemelkedő háztetőket, s fenn a magasban az Orion-csillagképet. „Menj ölni!” – szólt Lestat, és felhúzta az ablaküveget. Kilépett az ablakpárkányról, hallottam, amint a szállóval szomszédos háztetőre lép. A koporsókért ment, legalábbis az egyikért. Hirtelen lázas szomjúság töltött el, és utána mentem. Halálvágyam állandósult, mint értelembe ágyazott érzelemtől mentes, tiszta gondolat. De táplálkoznom azért kellett. Említettem már, hogy akkoriban nem öltem embereket. Elindultam a háztetőn patkányt keresni.
– De miért... mondta, hogy Lestatnak nem kellett volna úgy irányítania, hogy maga emberekkel kezdje? Azt akarta... azt akarja mondani, hogy maga számára esztétikai és nem morális választás volt ez?
– Ha akkor kérdez, azt mondom, hogy esztétikai, és hogy fokozatosan akartam megérteni a halált. Hogy egy állat halála mekkora gyönyörűséget és élményt jelent számomra, azt éppen csak kezdtem felfogni, és az emberi halál élményét az alaposabb megértés időszakára akartam tartalékolni. De morális döntés volt, mert minden esztétikai döntés valójában morális döntés.
– Nem értem – mondta a fiú. – Én azt hittem, hogy az esztétikai döntések tökéletesen immorálisak lehetnek. Vegyük a sablonos példát: a művészt, aki elhagyja feleségét, gyerekeit, hogy festeni tudjon. Vagy Nérót, aki hárfázott, miközben Róma égett.
– Mindkettő morális elhatározás volt. A művész felfogása szerint mindkettő magasabb célt szolgált. A konfliktus nem esztétika és erkölcs között általában, hanem a művész és a társadalom erkölcse között rejlik. De ezt gyakran nem értik, és ennek folyománya lesz az elkallódás, a pusztulás, a tragédia. Egy festőművész például, aki festéket lop az áruházból, azt képzeli, hogy elkerülhetetlen, de ugyanakkor erkölcstelen elhatározásra jutott, úgy tekint magára, mint aki elvesztette a kegyelem állapotát, ezt követi a kétségbeesés, hitvány felelőtlenség, mintha az erkölcs üvegből való világ lenne, amelyet egyetlen cselekedettel ízzé-porrá lehet zúzni. De akkoriban nem törődtem ezzel. Nem tudtam efféle dolgokról. Úgy véltem, pusztán esztétikai okokból ölök állatokat, és nem vallottam színt olyan súlyos morális kérdésben, hogy puszta mivoltomnál fogva kárhozott vagyok-e, vagy sem.
Mert Lestat ugyan említést sem tett nekem ördögökről vagy pokolról, én kárhozottnak hittem magam, mikor átálltam hozzá, ahogyan Júdás is annak tekinthette magát, amikor nyaka köré vetette a hurkot. Érti már?
A fiú nem válaszolt. Szólni próbált, de nem tudott. Vörös foltok gyúltak ki arcán. – Az volt? – suttogta.
A vámpír csak ült és mosolygott, halvány mosoly derengett fel időnként ajkán. A fiú úgy meresztette rá a szemét, mintha először látná.
– Talán... – szólt a vámpír, kihúzva magát, és keresztbe vetve a lábát. – ...talán vegyük egyenként a dolgokat. Talán folytatnom kellene történetemet.
– Legyen szíves... – mondta a fiú.
– Ahogy már mondtam, izgalom fogott el azon az éjszakán. Mind ez idáig nem vallottam színt a vámpír mivoltommal kapcsolatos kérdésben, most azonban teljes erővel sújtott le rám, megrendített, és e megsemmisült állapotban nem kívántam élni. A halálvágy viszont – így van ez az emberi léleknél is – heves sóvárgást váltott ki bennem az után, ami legalább a fizikai vágyamat kielégíti. Lehet, hogy ürügynek használtam ezt. Elmondtam már, mit jelent az ölés aktusa a vámpírnak, ebből aztán elképzelheti, mekkora a különbség patkány és ember között.
Lementem Lestat után az utcára. Több háztömböt magam mögött hagytam. Az utcák sárosak voltak, a háztömbök szigetként emelkedtek a vízlevezető árkok fölött, és mai szemmel nézve, az egész város rendkívül sötétnek látszott. A fények jelzőtüzeknek tűntek egy sötét tengeren. Még a lassan közeledő pirkadatban is csak a házak tetőablakai, magasban épült erkélyei emelkedtek ki a sötétségből, és a szűk sikátorok, amelyekre bukkantam, szurokfeketének látszhattak földi emberek számára. Kárhozott vagyok? Sátánfajzat? Lényemben ördög vagyok hát? – faggattam magam szüntelen. És ha így van, miért lázongok ellene, miért reszketek, amikor Babette égő lámpát dob rám, miért fordulok iszonyodva el, amikor Lestat gyilkol? Mivé lettem, amikor vámpír lettem? Merre tartok? És ámbár halálvágyam elfeledtette velem szomjamat, szomjúságom mind mohóbb lett, ereim a fájdalomnak valóságos nyilaivá váltak húsomban, halántékom lüktetett, és végül nem bírtam tovább. Egyfelől gyötörve a vágytól, hogy ne cselekedjek – éhezzek, gondolatokba merülve elsenyvedjek –, másfelől űzve-hajtva, hogy öljek, álltam egy néptelen, sivár utcában, és gyereksírás hangja ütötte meg fülemet. Odabenn volt. A falak mellé húzódtam, és szokott közönyösségemben sírásának jellegét próbáltam csak megállapítani. Elcsigázottságot, sajgó fájdalmat, elhagyatottságot fejezett ki. Olyan régóta sírhatott már, hogy hamarosan magától a kimerültségtől kell majd abbahagynia. Kezemet a nehéz ablaktábla fája alá csúsztattam, és megrántottam. A retesz engedett. Ott ült a kislány a sötét szobában egy halott nő mellett, aki már napok óta nem élhetett. A szoba zsúfolva volt bőröndökkel, csomagokkal, mintha jó néhány ember távozni készült volna, de az anya csak félig volt felöltözve, bomlásnak indult már a teste, és a gyereken kívül senki sem volt a szobában. Pillanatok múlva vett csak észre, de akkor azután nekifogott mondókájának, hogy segítenem kell az anyján. Legfeljebb ötéves lehetett, nagyon sovány volt, arca piszoktól és könnyektől mocskos. Könyörögve kért, hogy maradjak. Hajóra kellett volna szállniuk, mondta, még mielőtt a pestis kitört, apjuk várja őket. Rángatni kezdte anyját, szívszaggató, kétségbeesett sírásban tört ki, majd újra rám nézett, és ömlött szeméből a könny.
Meg kell mondanom, hogy addigra már csaknem elepedtem a szomjúságtól. Nem bírtam volna ki még egy napot vérszívás nélkül. Többféle lehetőség is akadt: patkányok hemzsegtek az utcákon, közvetlen közelben valahol kétségbeesetten vonított egy kutya. Elszökhettem volna, ha kedvem tartja, jóllakottan, könnyedén visszajöhettem volna. De a kérdés egyre csak ott lüktetett bennem. Kárhozott vagyok? Ha igen, miért érzek ekkora szánalmat a gyerek iránt, sovány kis arca iránt? Miért kívánom megérinteni csöppnyi puha karját, ölemben tartani, érezni ahogy feje hozzám simul, míg én selymes haját simogatom lágyan? Miért teszem ezt? Ha elkárhoztam, akkor meg kéne ölnöm, tápláléknak használni csupán egy átkos lét fenntartására, mert ha kárhozott vagyok, gyűlölnöm kell őt.
S mikor erre gondoltam, Babette gyűlölettől dúlt arca jelent meg előttem, amikor kezében tartotta a lámpát, hogy meggyújtsa, és Lestatot láttam gondolatban, gyűlöltem őt, és éreztem, igen, éreztem, hogy kárhozott vagyok, ez itt a pokol, és ekkor lehajoltam, puha kis nyakába mélyesztettem a fogamat, és halk kiáltást hallatva, a forró vért ajkamon érezve, így suttogtam: „Egy perc az egész, és a fájdalomnak vége.” De ő szorosan hozzám simult, úgy, hogy kisvártatva semmit sem tudtam mondani. Négy éve nem ízleltem embert, négy éve nem tudtam, voltaképp mi ez, most viszont hallottam szívének félelmetes ritmusát, nem ember, nem állat szívét, hanem a gyerek gyors, kitartó szívverését, amint egyre erősebben dobog, nem hajlandó meghalni, ver, mint ököl az ajtón, és kiált: Nem fogok meghalni, nem akarok meghalni, nem tudok meghalni, nem halhatok meg!... Azt hiszem, amikor felálltam és átölelve tartottam, szíve még erősebben, a megállás minden reménye nélkül döngette enyémet, a pompás ifjonti vér túl gyorsan tódult ki számomra, forgott körülöttem a szoba, és a gyerek lehajtott feje, nyitott szája fölött akaratom ellenére az anya arcára néztem a homályban, akinek félig nyitott szemhéja mögül úgy pillantott rám a szeme, akár egy élő emberé. Ledobtam a gyereket. Úgy feküdt ott, mint egy rongybaba. És amikor dermedt iszonyattal fordultam el az anyától, hogy meneküljek, ismerős figura jelent meg az ablak mögött. Lestat volt, aki nevetve lépett hátra, és meghajlott testtel ugrándozott-táncolt a sáros utcán. „Louis, Louis” – szólt csúfondárosan, s felém bökött cérnavékonyságú ujjával, mintegy jelezve, hogy most aztán tetten ért. S átugorva az ablakpárkányon, félresöpört engem, felkapta a halott bűzlő testét az ágyról, és táncra perdült vele.
– Jóságos isten! – suttogta a fiú.
– Igen, ugyanezt mondhattam volna én is – helyeselt a vámpír. – Bele-belebotlott a gyerekbe, ahogy mind nagyobb körben táncolva-énekelve rángatta magával az anyát, akinek a feje előrebukott, csapzott haja arcába hullott, és fekete váladék folyt ki a száján. Ekkor ledobta. Én már kívül voltam az ablakon, s futni kezdtem az utcán, ő meg utánam. „Félsz tőlem, Louis?” – kiáltotta. „Megijedtél? A gyerek él, Louis, lélegzett, amikor otthagytad. Menjek vissza, és csináljak vámpírt belőle? Jól jönne nekünk, Louis, és gondold el, milyen szép ruhákban járathatnánk. Várj meg, Louis! Visszamegyek érte, ha akarod!” Futva jött utánam a szálloda felé vezető úton, végig a háztetőkön át, ahol reméltem, hogy magam mögött hagyom, míg csak be nem ugrottam a szalon ablakán, dühösen megfordultam, és bevágtam az ablakot. Kinyújtott karral verte, mint a madár, amelyik át akar repülni az üvegen, és rázni kezdte az ablakkeretet. Teljesen magamon kívül voltam. Ide-oda járkáltam a szobában, azon tűnődve, hogyan ölhetném meg. Elképzeltem, hogy teste salakká ég az alattam fekvő szomszédos háztetőn. Józan eszemet teljesen elveszítve, féktelen düh fogott el, és amikor a törött ablaküvegen át belépett, olyan verekedésbe kezdtünk, mint még soha. A pokol állított meg, a pokol gondolata, hogy mi ketten gyűlölettől dulakodó pokolbeli lények vagyunk. Elvesztettem önbizalmamat, célomat, erőmet. Lent voltam a földön, ő meg hideg pillantással, de még hullámzó kebellel állt fölöttem. „Bolond vagy, Louis” – mondta. Hangja nyugodt volt. Olyan nyugodt, hogy magamhoz tértem tőle. „Felkelőben van a nap” – folytatta, kissé lihegve még a verekedéstől, és összeszűkült szemmel nézte az ablakot. Sohasem láttam még ilyennek. A verekedés felszínre hozott valami benne rejlő pozitívumot, de az is lehet, hogy nem a verekedés tette. „Hozd be a koporsódat, szólt hozzám, a harag legcsekélyebb nyoma nélkül. De holnap este...beszélni fogunk.”
Most aztán igazán elképedtem. Lestat és a beszélgetés! El sem tudtam képzelni. Lestat és én valójában sohasem beszéltünk. Úgy hiszem, elég alaposan beszámoltam magának harcainkról, dühös összecsapásainkról.
– Elkeseredetten áhítozott a maga pénze, a maga házai után – jegyezte meg a fiú. – Vagy talán félt az egyedülléttől, éppúgy, mint maga?
– Ezek a kérdések nekem is eszembejutottak. Még arra is gondoltam, hogy Lestat meg akar ölni, valamilyen számomra ismeretlen módon. Nem voltam például biztos benne, hogy miért ébredek fel minden este akkor, amikor felébredek, automatikusan ér-e véget halálszerű álmom, és miért következik ez be néha korábban, mint máskor. Egyike volt ez azoknak a dolgoknak, amiket Lestat nem akart megmagyarázni. Ő gyakran már előttem fent volt. Mint említettem, minden gyakorlati jellegű dologban előttem járt. Némi kétségbeeséssel zártam magamra aznap reggel a koporsót.
El kell magyaráznom, hogy a koporsó lezárása mindig nyugtalanító dolog. Olyan, mint a műtét előtti altatás manapság. Véletlen hiba is halált okozhat.
– De hogyan ölhette volna meg magát? Nem tehette ki a napvilág hatásának, hiszen azt ő maga sem tudta volna elviselni.
– Ez igaz, de felkel előttem, és leszögezheti a lezárt koporsómat. Vagy felgyújtja. Főképp arról van szó, hogy nem tudtam, mit csinálhat, mit tudhat, amit én még nem tudok.
De hát ezzel kapcsolatban akkor úgysem tehettem semmit, és minthogy még mindig a halott asszonyra és a kisgyerekre gondoltam, meg aztán a nap is felkelőben volt, nem maradt erőm, hogy vitatkozzak vele, inkább álomra – szörnyűséges álomra – hajtottam fejem.
– Maga álmodik!? – kiáltott fel a fiú.
– Gyakran – mondta a vámpír. – Néha azt kívánom, bárcsak ne álmodnék. Mivel ilyen álmaim, ilyen hosszan tartó, eleven álmaim halandó életemben nem voltak, és ilyen gyötrelmes lidércnyomásaim sem soha. Kezdetben annyira belemerültem ezekbe az álmokba, hogy nemegyszer úgy éreztem, küzdök a felébredés ellen. Fektemben néha órákon át ezekre az álmokra gondoltam, míg csak félig el nem múlt az éjszaka, és álmaimtól elkábulva gyakran ide-oda kóboroltam, és próbáltam megfejteni jelentésüket. Sok tekintetben olyan megfoghatatlanok voltak, mint a halandók álmai. Álmodtam például a fivéremről, hogy valamilyen élet és halál közti állapotban a közelemben van, és segítséget kér tőlem. Nemegyszer álmodtam Babette-ről, és gyakran – szinte mindig – sivár, kietlen háttere volt álmaimnak, az a sivár, kietlen éjjel, amikor Babette megátkozott. Olyan volt, mintha minden szereplő kárhozott lelkem nyomorúságos otthonában járkálna és beszélne. Nem emlékszem, mit álmodtam aznap, talán meg nagyon is jól emlékezem, mit vitattunk meg Lestattal másnap este. Úgy látom, maga is szeretné tudni.
Nos, amint mondtam, elképesztett Lestatnak ez az újdonsült nyugalma, előzékenysége. De aznap esti ébredésemkor nem találtam ilyennek, legalábbis eleinte nem. Nők voltak a szalonban. Néhány gyertya borította fénybe a kis asztalokat és a hidegtálakat, Lestat pedig átölelte és csókolta az egyik nőt. A nő nagyon részeg és nagyon szép volt, nagy termetű babaszépség, gondosan elrendezett főkötője szép lassan lehullott meztelen vállára és félig szabadon hagyott mellére. A másik nő a vacsora romjai fölött ült az asztalnál, és egy pohár bort ivott. Láttam, hogy mindhárman megvacsoráztak (Lestat csak úgy tett, mintha vacsorázna... meglepődne, mennyire nem veszik észre az emberek, hogy a vámpír csak színleli az evést), és az asztalnál ülő nő unatkozik. Az egész látvány rettentő nyugtalansággal töltött el. Nem tudtam, mit forgat Lestat a fejében. Ha bemennék a szobába, a nő figyelme rám terelődne. Hogy mi fog történni, azt el sem tudtam képzelni, annyi azonban világos volt, hogy Lestat szándéka szerint mindkettőt el kell tennünk láb alól. A nő, aki mellette ült a kanapén, máris ugratta csókjai miatt, hidegsége miatt és hogy híján van a szerelmi vágynak. A másik nő az asztal mellől látható elégedettséggel figyelt mandulavágású fekete szemével, és amikor Lestat felkelt, odajött hozzá, és csupasz fehér karjaira tette mindkét kezét, a vendég arca felragyogott. Lestat pedig, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a nőt, az ajtó hasadékán keresztül megpillantott. Egy pillanatig rám bámult, azután tovább beszélgetett a hölgyekkel. Lehajolt, és elfújta a gyertyákat az asztalon. „Nagyon sötét van itt!” – mondta a kanapén heverő nő. „Hagyj minket békén!” – szólt a másik. Lestat leült, és intett, hogy üljön az ölébe. A nő szót fogadott, bal karját Lestat nyaka köré fonta, jobb kezével hátrasimította a férfi szőke haját. „Jéghideg a bőre” – jegyezte meg, kissé visszahőkölve. „Nem mindig” – felelte Lestat, és a nő nyakába temette arcát. Elbűvölten figyeltem. Lestat mesterien ügyes és mélységesen elvetemült volt. Páratlan ügyességéről akkor győződhettem meg, amikor fogait a nő nyakába mélyesztette, hüvelykujjával leszorította áldozata torkát, másik karjával szorosan magához ölelte, úgyhogy alaposan teleszívta magát, mielőtt a másik nő bármit is észlelt volna. „A barátnője nem bírja a bort” – jegyezte meg, észrevétlenül felszökve a székről, és odaültetve az eszméletlen nőt, akinek két karja összefonódott asztalra bukó arca alatt. „Ostoba teremtés” – szólt a másik nő az ablak mellől, ahonnan a kinti fényeket nézte. New Orleansban – mint ahogy bizonyára tudja – akkortájt sok volt még az alacsony épület. És az ilyen tiszta éjszakákon a lámpafényes utcák szépek, látványosak voltak az új spanyol szálloda magasan fekvő ablakaiból nézve, a csillagok – mintha tenger fölött ragyognának – alacsonyaknak, közelieknek tűntek a lámpák tompa fényében. „Én jobban fel tudom hevíteni a maga hideg bőrét, mint ő” – mondta a nő Lestat felé fordulva, én pedig – bevallom, némi megkönnyebbüléssel – arra gondoltam, hogy Lestat őt is gondjaiba veszi. Ám ő nem ilyen egyszerű tervet szőtt. „Azt hiszi?” – kérdezte. Megfogta a nő kezét, mire az így szólt: „De hiszen meleg!”
– Úgy érti, hogy a vértől lett meleg? – mondta a fiú.
– Igen – hagyta helyben a vámpír. – Miután a vámpír ölt, olyan meleg lesz a bőre, amilyen a magáé.
– Tovább folytatva elbeszélését, a fiúra pillantott, és elmosolyodott. – Ahogy említettem... Lestat most kezében tartotta a nő kezét, és azt mondta, hogy a másik nő hevítette fel. Arca természetesen kipirult és nagymértékben megváltozott. Magához húzta a nőt, az pedig megcsókolta, és nevetve jegyezte meg, hogy a férfi lángoló szenvedélye olyan, akár egy tüzes kemence.
„Ó, igen, de azért nagy árat kell fizetni” – szólt amaz, színlelt bánattal. „Bájos barátnőjét... „ – vállat vont – „kimeríthettem.” Hátralépett, mintegy invitálva a nőt, hogy menjen oda az asztalhoz. Az szót fogadott, és fölényes arckifejezéssel lehajolt, hogy szemügyre vegye barátnőjét, de aztán nem érdekelte tovább – míg csak észre nem vett valamit. Egy szalvétát. A torkon ejtett seb utolsó vércseppjeivel. Felemelte, és próbálta szemügyre venni a sötétben. „Engedje le a haját” – szólt halkan Lestat. A nő közönyösen leengedte, az utolsó fürtöket is lebontotta, szőkén, hullámosan omlott le haja a hátán. „Selymes, dicsérte Lestat, bársonyosan puha. Így képzelem el magát, ahogy egy selyemágyon hever.”
„Miket mond!” – szólt enyhe gúnnyal a lány, és tréfásan hátat fordított neki.
„Tudja-e, miféle ágyon?” – kérdezte Lestat. Ő pedig nevetett, mondván, hogy nagyon is jól el tudja képzelni: Lestat ágyáról van szó. Visszanézett a feléje közeledő férfira, aki anélkül, hogy egyszer is levette volna róla a pillantását, óvatosan meglegyintette a másik nőt, aki hátrabukva leesett a székről, és meredt szemmel terült el a padlón. Barátnőjének elakadt a lélegzete. Bukdácsolva próbált menekülni a holttesttől, kis híján feldöntve egy szélső kis asztalt. A gyertya felborult és kialudt. „Oltsa el a lámpát... oltsa el” – szólt halkan Lestat. S mint verdeső lepkét vette karjaiba a nőt, és belemélyesztette fogait.
– Maga mit gondolt, mialatt ezt nézte? – kérdezte a fiú. – Nem akarta megakadályozni, mint annak idején, amikor Freniere-t készült megölni?
– Nem – felelte a vámpír. – Nem tudtam volna megakadályozni. És értse meg: tudtam, hogy ő minden éjjel öl embereket. Állatok a legkisebb mértékben sem elégítették ki. Állatokra csak akkor fanyalodott, amikor minden más lehetőség meghiúsult, önként soha nem választotta őket. Ha éreztem is némi részvétet a két nő iránt, mélyen maga alá temette a bennem dúló izgalom. Még mindig mellkasomban éreztem az éhező gyerek szívének kalapácsütését. Még mindig égettek a magam megosztott énjének problémái. Dühös voltam, amiért Lestat ilyen bemutatót rendezett a számomra, várva a nők megölésével addig, amíg felébredek. Újra eltűnődtem, meg tudok-e valamiképp szabadulni tőle, és az iránta érzett gyűlölet meg a saját gyengeségem tudata jobban eltöltött, mint valaha.
Eközben megtámasztotta szépséges testüket az asztalnál, és ide-oda járkálva a szobában, meggyújtotta az összes gyertyát, míg úgy nem fénylett a szoba, ahogy lakodalomkor szokott. „Gyere be, Louis” – szólt. „Szereztem volna egy ilyen bájos hölgyet neked is, de tudomásom szerint te olyan ember vagy, aki azt maga választja meg. Kár, hogy Freniere kisasszony szeret égő lámpákkal dobálózni. Az ilyesmi kissé idétlenné tenne egy baráti összejövetelt, nem gondolod? Különösen szállodában.” Úgy ültette le a szőke lányt, hogy a szék damaszt-támlájának egyik oldalán nyugodott a feje, a sötétebb hajú nő pedig mellére horgasztott állal feküdt, arca már elfehéredett, vonásai megmerevedtek, olyan volt most, mint azok a nők, akiket személyiségük izzása tesz széppé. A másik viszont, úgy tűnt, alszik csupán, és nem lehetett biztosan tudni, tényleg meghalt-e. Lestat most két sebet ejtett rajta, egyiket a torkán, másikat a bal melle fölött, és mindkettőből bőségesen folyt még a vér. Felemelte a lány csuklóját, kézzel felhasította, megtöltött két borospoharat, és szólt, hogy üljek le. „Megválok tőled” – jelentettem ki tüstént. „Szeretném ezt most a tudtodra adni.”
„Számítottam rá, hogy ez bekövetkezik, felelte, hátradőlve székén, és arra is számítottam, hogy szóvirágokkal ékes stílusban fogod bejelenteni. Mondd el, mekkora szörnyeteg vagyok, milyen ördögien gonosz alak.”
„Nem mondok véleményt rólad. Nem érdekelsz engem. Saját mivoltom az, ami érdekel, és rá kellett jönnöm, nem bízhatom benne, hogy erről az igazságnak megfelelően felvilágosítsz. A tudást személyes hatalom céljára használod” – mondtam neki. Számos emberhez hasonlóan, akik efféle kijelentést tesznek, nem vártam őszinte választ tőle. Semmit sem vártam tőle. Inkább saját szavaimra figyeltem. Most azonban láttam, hogy arca ugyanolyan kifejezést ölt, mint amikor kijelentette, hogy beszélni fogunk egymással. Hallgatott engem. Egyszeriben zavarba jöttem. Épp oly fájón éreztem a köztünk tátongó szakadékot, mint valaha.
„Miért lettél vámpír?” – böktem ki. „És miért lettél ilyen vámpír? Bosszúálló, emberek öldöklésében örömét lelő, akkor is, amikor nincs rá szükség. Ezt a lányt... miért ölted meg, amikor egy is elég lett volna? És miért rémítetted úgy meg, mielőtt végeztél vele? És miért támasztottad meg ilyen groteszk módon, mintha rá akarnád venni az isteneket, hogy sújtsanak le rád gyalázkodásodért?”
Szó nélkül hallgatott végig, és a beálló csendben megint csak elbizonytalanodtam. Lestat szeme nagy volt, tekintete elgondolkodó. Láttam már ilyennek, de nem tudom mikor; minden bizonnyal nem olyankor, amikor velem beszélt.
„Mit gondolsz, mi a vámpír?” – kérdezte komolyan.
„Nem állítom, hogy tudom. De te igen. Mondd meg hát, micsoda?” – kérdeztem. Nem válaszolt. Mintha érezte volna a benne rejlő tettetést, kicsinyes bosszút. Csak ült, és változatlanul nyugodt arckifejezéssel nézett rám. Én folytattam. „Meg fogom majd tudni, ha itt hagylak. Az egész világot bejárom, ha kell, hogy más vámpírokat találjak. Tudom, hogy léteznek, semmi okát nem látom, miért ne léteznének nagy számban. S bízom benne, hogy olyan vámpírokra lelek, akiknek több közös vonásuk van velem, mint amennyi neked. Vámpírok, akik úgy értelmezik a tudást, mint én, és olyan titkok megismerésére használják magasabb rendű vámpír mivoltukat, amiről te még csak nem is álmodsz. Ha nem mondtál mindent el nekem, megtudom majd magam, vagy tőlük, amikor rájuk találok.”
Megrázta a fejét. „Louis” – szólt – „te még mindig szerelemmel csüngsz saját halandó éneden! Korábbi lényed ábrándképeit kergeted. Freniere meg a nővére... ők a képmásai számodra annak, ami voltál és ami még mindig szeretnél lenni. És a halandó élettel folytatott idilledben érzéketlen vagy vámpír mivoltod iránt!”
Rögvest tiltakoztam ez ellen. „Vámpír mivoltom életem legnagyobb élménye, mindaz, ami előtte történt, kusza, zavaros emlék csupán. Vakként mentem végig a halandó életen, egyik szilárd tárgytól a másikig tapogatózva. Csak amikor vámpír lettem, méltányoltam első ízben az életet a maga egészében. Míg vámpír nem lettem, sosem láttam élő, lüktető emberi lényt; nem tudtam, mi az élet, amíg vörös sugárban nem ömlött ajkamon, kezemen végig!” Azon kaptam magam, hogy a két nőre bámulok, a sötétebbik félelmetesen kék árnyalatot öltött, a szőke lélegzett. „Nem halt meg!” – kiáltottam fel hirtelen.
„Tudom. Hagyd békén!” – szólt Lestat. Felemelte a lány csuklóját, újabb vágást csinált a másik seb mellett, és megtöltötte poharát. „Értelmes dolgokat mondsz” – jelentette ki, miután kortyolt egyet. Művelt vagy, intelligens. Én sosem voltam az. Amit tudok, nem könyvekből tanultam, hanem figyeltem az emberek beszélgetését. Nem jártam elég ideig iskolába. De ostoba azért nem vagyok, és neked hallgatnod kell rám, mert veszélyben vagy. Nem ismered vámpír mivoltodat. Olyan vagy, mint a felnőtt, aki visszatekintve gyerekkorára rájön, hogy nem értékelte azt kellőképpen. Az emberek nem mehetnek vissza a gyerekszobába, nem játszhatnak játékszereikkel, és nem kérhetik, hogy árasszák el őket szeretettel, gondoskodással, pusztán azért, mert most már felismerik annak értékét. Így van ez veled is és halandó éneddel. Lemondtál róla. Szépsége megvilágosodott előtted, de új szemeddel nem térhetsz vissza az emberi melegség világába.”
„Ezzel én is kellőképp tisztában vagyok.” – feleltem. „De miben áll a mi jellegünk, a mi természetünk? Ha én állatok vérén is tudok élni, miért nem élek inkább azon, mintsem emberi lényeknek szenvedést és halált okozva járjam a világot?”
„És ez boldoggá tesz téged?” – kérdezte. „Kóborolsz az éjszakában, koldusmódra patkánnyal táplálkozol, lődörögsz Babette ablakánál, gondterhesen, ám tehetetlenül, akár az istennő, aki eljött éjjel, hogy őrizze Endümión álmát, de meg nem kaphatta őt. S tegyük fel, hogy karjaidba veheted imádottadat, irtózás, utálat nélkül néz rád, és azután mi lesz? Néhány rövid esztendő, hogy lásd amint elszenvedi a halandóság minden gyötrelmét, és végül a szemed előtt hal meg. Boldogságot ad ez? Ostobaság ez, Louis. Csalóka ábránd. És ami ténylegesen előtted áll, az a vámpírtermészet, vagyis az ölés. Mert én biztosítalak, hogy ha ma éjjel az utcákat járod, és leütsz egy nőt, aki olyan gazdag és szép, mint Babette, és szívod a vérét, míg a lábadhoz nem zuhan, nem vágyakozol többé Babette profilja után a gyertyafényben, nem kívánsz többé az ablaknál fülelni, hogy halljad a hangját. Tele leszel, Louis – miként ez számodra eleve elrendeltetett – az összes élettel, amit hatalmadban tartasz, s mikor újra megszomjazol, ugyanarra és ugyanarra és megint csak ugyanarra fogsz vágyódni. A vörös ebben a pohárban éppilyen vörös lesz, a tapétán a rózsák éppoly finoman rajzoltak. Ugyanúgy látod majd a holdat, ugyanolyan reszkető fényét a gyertyának. Ugyanazzal az általad oly becsben tartott érzékenységgel fogod látni teljes szépségében a halált, az életet meg olyannak, amilyennek a halál küszöbén állók ismerik. Nem érted ezt, Louis? Minden teremtmény közül egyedül te láthatod büntetlenül a halált. Te... egyedül... a kelő hold fényében... sújthatsz le, akár Isten keze!”
Hátradőlt, kiürítette poharát, tekintetét az eszméletlen nő felé fordította, akinek keble felemelkedett, szemöldöke összehúzódott, mintha magához akarna térni, és nyöszörgött. Lestat soha nem beszélt még így velem, nem is hittem képesnek rá. „A vámpírok gyilkosok.” – jelentette ki. „Ragadozók. Mindent látó szemük biztosítja kívülállásukat. A képességet, hogy az emberi életet a maga teljességében lássák, nem valamiféle érzelgős sajnálkozással, hanem örömteljes elégedettséggel, hogy végére jutottak ennek az életnek, hogy részük van az istenség tervében.”
„Így látod te!” – tiltakoztam. A lány újra felnyögött, arca falfehér volt, feje a széktámlára csúszott.
„Ez az igazság.” – felelte. „Te arról beszélsz, hogy más vámpírokat keresel. A vámpírok gyilkosok! Nincs szükségük rád meg az érzékenykedésedre! Látni fognak téged jóval azelőtt, hogy te felfedezed őket, látni fogják gyengeségedet, gyanakszanak rád, az életedre törnek. Még akkor is meg akarnának ölni, ha olyan lennél, mint én. Mivelhogy magányos ragadozók, és úgy kell nekik a társaság, mint macskának a dzsungelben. Féltékenyen őrzik titkukat és saját területüket, és ha mégis találnál egyet vagy többet mások társaságában, azt csak biztonsági okok indokolnák, és egyik rabszolgája lenne a másiknak, ugyanúgy, ahogy te nekem.”
„Nem vagyok a rabszolgád” – vetettem közbe. De már amikor szavait hallottam, rádöbbentem, hogy egész idő alatt a rabszolgája voltam.
„Így erősödnek a vámpírok... rabszolgaság által. Hogy is lehetne másképp?” – kérdezte. Újra megfogta a lány csuklóját, aki felkiáltott, amikor a kés beleszaladt. Lassan felnyitotta szemét, miközben Lestat a pohár fölé emelte csuklóját. A lány hunyorgott, és próbálta nyitva tartani szemét, de mintha fátyol fedte volna. „Fáradt, ugye?” – kérdezte tőle Lestat. A lány rábámult, mint aki nem látja jól. „Fáradt!” – ismételte meg, közel hajolva a lányhoz és szemébe nézve, „Aludni akar.” „Igen” – nyögte halkan a lány. Lestat felemelte, és a hálószobába vitte. Két koporsónk a fal mellett állt a szőnyegen, és egy bársonyfüggönyű ágy is volt a szobában. Lestat nem az ágyra tette a lányt, hanem lassan leeresztette a maga koporsójába. „Mit csinálsz?” – kérdeztem, a küszöbhöz lépve. A nő egy rémült gyerek tekintetével nézett körül. „Ne...” – mondta nyöszörögve. És amikor Lestat lecsukta a fedelet, felsikoltott. A koporsóban tovább sikoltozott.
„Miért teszed ezt, Lestat?” – kérdeztem.
„Mert kedvem telik benne.” – válaszolta. „Élvezem.” Rám pillantott. „Nem mondom azt, hogy neked is élvezned kell. Tartalékold esztétikai ízlésedet tisztább dolgokra. Ölj gyorsan, ha kedved tartja, de ölj! Tanuld meg végre, hogy gyilkos vagy.” Viszolyogva emelte fel két kezét. A lány abbahagyta a visítást. Lestat egy hajlított lábú széket húzott a koporsó mellé, és lábát keresztbe vetve, a koporsófedélre nézett. Politúros fekete koporsója volt, nem teljesen négyszögletes, mint manapság, hanem mindkét végén elkeskenyedett, és ott volt a legszélesebb, ahol a halott keze a mellén nyugszik. Az emberi test formáját követte. A koporsó kinyílt, és a lány döbbenten, eszelős tekintettel, elkékült, reszkető ajakkal ült fel. „Feküdjön le, drágám.” – mondta Lestat, és visszanyomta a lányt, aki már-már hisztérikusan meresztette fel rá a szemét. „Maga meghalt, drágám” – szólt Lestat, az pedig sikoltozott és kétségbeesetten hánykolódott-csapkodott a koporsóban, akár egy hal, mintha ki tudna menekülni a koporsó valamelyik oldalán vagy az alján. „Ez koporsó, koporsó!” – kiáltotta. „Engedjen ki!”
„De hát végül mindannyiunknak koporsóba kell feküdnünk.” – mondta a lánynak. „Feküdjön nyugodtan, drágám. Ez a maga koporsója. Legtöbbünk sose tudja meg, hogy valójában milyen is. Maga tudja” – beszélt tovább. Nem tudtam, figyel-e rá őrjöngése közben a lány, vagy sem. De ekkor meglátott engem az ajtóban, lecsendesedett, Lestatra nézett, majd rám. „Segítsen rajtam!” – szólt hozzám.
Lestat rám pillantott. „Arra számítottam, hogy ösztönösen érzed majd ezeket a dolgokat, ahogy én éreztem” – mondta. „Amikor először részesítettelek a gyilkolás élményében, azt hittem, hogy olthatatlan vágyat fogsz érezni a következőre, azután ismét a következőre, hogy úgy tekintesz majd minden emberi életre, mint egy teli pohárra, miként én teszem. De te nem így tettél. És én közben óvakodtam attól, hogy mindenre megtanítsalak, mert jobb volt, hogy te vagy a gyengébb. Figyeltem, amint árnyékként lapulsz az éjszakában, nézed a lehulló esőt. Könnyen kézben tartható, hiszékeny alak, gondoltam. De te gyenge vagy, Louis. Célpontként szolgálsz. Vámpírok-emberek számára egyaránt. Ez a Babette-ügy mindkettőnket leleplezett. Mintha mindkettőnk elpusztítására törnél.”
„Nem bírom nézni, mit művelsz” – jelentettem ki, hátat fordítva. A lány tekintete a húsomba mart. Ott feküdt a koporsóban, és egész idő alatt, amíg Lestat beszélt, merőn nézett rám.
„Nem bírod nézni! Tegnap este láttalak azzal a gyerekkel. Vámpír vagy, ugyanaz, mint én!” – mondta Lestat.
Felállt és felém indult, de a lány újra felemelkedett, és ő megfordult, hogy visszataszítsa. „Mit gondolsz, csináljunk belőle vámpírt? Osszuk meg az életünket vele?” – kérdezte. „Nem” – vágtam rá nyomban.
„Miért? Mert csak egy ringyó?” – kérdezte. „Méghozzá milyen átkozottul drága ringyó” – tette hozzá.
„Életben maradhat? Vagy túl sok vért vesztett?” – érdeklődtem.
„Megható kérdés, de nem maradhat életben” – felelte.
„Akkor öld meg.” A lány sikoltozni kezdett. Lestat továbbra is ülve maradt. Feléjük fordultam. Lestat mosolygott, a lány az atlaszselyembe fúrta arcát, és zokogott. Már-már teljesen eszét vesztette, sírt és imádkozott. Szűz Máriához fohászkodott, hogy mentse meg, hol az arcára, hol meg fejére tette kezét, csuklója vérrel mocskolta be a haját és a selyematlaszt. A koporsó fölé hajoltam. Valóban haldoklott, szeme izzott, de körülötte már elkékült a bőr, és ekkor már mosolygott a lány. „Ugye nem hagy meghalni?” – suttogta. „Ugye megment?” Lestat odanyúlt és megfogta a csuklóját. „Már túl késő, drágám” – mondta. „Nézzen a csuklójára, a mellére.” Azután megérintette a lány torkán a sebet. A lány két kézzel a torkához nyúlt, lélegzete elakadt, szája tátva maradt, sikoltását elfojtotta. Lestatra néztem. Nem tudtam megérteni, miért csinálja ezt. Arca olyan sima volt, mint most az enyém, a vértől kissé felhevült, de máskülönben tartózkodó s minden érzelemtől mentes.
Nem sandított intrikus színész módján sokatmondón rá, nem vágyott arra, hogy szenvedni lássa a lányt, mintha effajta kegyetlenség lenne a tápláléka. Figyelmesen nézte csupán. „Soha nem akartam rossz lenni, panaszolta sírva a lány. Csak azt tettem, amit tennem kellett. Engedjen el! Nem halhatok meg így. Nem!” Zokogott, könnytelenül, vékony hangon. „Engedjen el! Paphoz kell mennem. Elenged, ugye?”
„De hát a barátom pap.” – szólt mosolyogva Lestat, mintha sebtében kiagyalt tréfának szánná. „Ez a maga temetése, drágám. Vendégvacsorán vett részt, és ott meghalt. De Isten egy másik lehetőséget adott a bűnbocsánatra. Nem érti? Vallja be barátomnak a bűneit.” Először a fejét rázta, majd könyörgő szemmel rám nézett. „Igaz ez?” – suttogta. „Úgy látom, nem bánta meg a bűneit, kedvesem.” – szólt Lestat. „Le kell zárnom a fedelet.”
„Hagyd abba, Lestat!” – kiáltottam rá. A lány újra sikított, és én már nem tudtam elviselni a látványt. Lehajoltam, és megfogtam a kezét. „Nem emlékszem a bűneimre” – mondta, amikor éppen a csuklóját néztem, eltökélten, hogy megölöm. „Ne erőltesse. Mondjon Istennek csak annyit, hogy sajnálja, amit tett, azután meghal, és ezzel vége.” Visszafeküdt, és behunyta a szemét. Fogaimat a csuklójába mélyesztettem, és szívni kezdtem a vérét. Egyszer moccant csak meg, mintha álmodna, egy nevet mondott, és azután, amikor éreztem, hogy szívverése elérte már a hipnotikus lassúság fokát, elhúzódtam tőle, és szédelegve, pillanatnyi zavarodottságban nyújtottam ki kezemet az ajtókeret felé. Mintha álomban láttam volna a lányt. Szemembe világítottak a gyertyák. Láttam, hogy teljesen mozdulatlanul fekszik. Lestat csendes nyugalommal, mozdulatlan arccal ült mellette, akár egy gyászoló. „Louis, szólt hozzám. Hát nem érted? Akkor fogsz csak megnyugodni, ha ezt életed minden éjjelén megteszed. Más megoldás nincs. Ez viszont mindent jelent.” Majdhogynem gyengéd hangon beszélt, azután felállt, és vállamra tette két kezét. Húzódozva érintésétől, de nem elég határozottan, hogy ellökjem magamtól, átmentem a szalonba. „Gyere ki velem az utcára. Későre jár. Nem ittál eleget. Hadd mutassam meg neked, mi vagy. Csakugyan! Bocsásd meg, ha gondatlan voltam, ha túl sokat bíztam a természetre. Gyere!”
„Nem tudom elviselni, Lestat.” – jelentettem ki. „Rosszul választottad meg a társadat.”
„De Louis, hiszen még meg sem próbáltad!” – felelte.
A vámpír itt elhallgatott. Vizsgálódva nézett a fiúra. A fiú elképedten ült és nem szólt.
– Amit mondott, igaz volt. Nem ittam eleget, és a lány félelmétől megrendülten hagytam, hogy a hátsó lépcsőn át kivezessen a szállodából. Emberek jöttek a Condé utcai bálteremből, tolongtak a szűk utcában. A fogadókban ünnepi lakomákat rendeztek, a telepes famíliák nagy számban vettek ki szállást a városban, és átvergődni e tömegen kész lidércnyomásnak tűnt. Kibírhatatlanul gyötrődtem. Emberi voltom óta nem éreztem ilyen lelki vívódást. Lestat minden szava beigazolódott. Megnyugodni csak akkor tudtam, ha öltem, és csak addig a percig, amíg öltem, és nem volt kérdéses számomra, hogy embernél alsóbbrendű lény elpusztítása csupán bizonytalan sóvárgást idéz elő, kielégületlenséget, ami emberek közelébe késztetett, hogy üvegen át figyeljem életüket. Nem voltam vámpír. És fájdalmamban ostoba módon, gyerekesen kérdeztem: Nem térhetnék vissza? Nem lehetnék újra ember? Jóllehet a lány vére még meleg volt bennem, és éreztem a testi izgalmat és erőt, feltettem e kérdést. Az emberarcok mint sötét hullámokon táncoló éjszakai gyertyalángok suhantak el mellettem. Sötétségbe süllyedtem. Belefáradtam a várakozásba. Újra meg újra hátrafordultam az utcán, felnéztem a csillagokra, és gondolkodtam. Igen, igaz. Tudom, hogy igaz, amit mond, hogy amikor ölök, megszűnik a vágyakozás, de nem tudom elviselni ezt az igazságot, képtelen vagyok rá.
Megragadó pillanat jött el váratlanul. Az utca teljesen néma volt. Messzire bolyongtunk el a régi városközponttól, a töltések közelébe értünk. Nem voltak fények, egyetlen ablakból jött csak világosság, emberek nevetése hallatszott a távolból. Ide azonban senki sem jött. Senki nem volt a közelünkben. Könnyű szél támadt fel váratlanul a folyó felől, a meleg éjszakai levegő felszállt, és Lestat olyan mozdulatlanul állt mellettem, mintha kőből faragták volna. A csúcsíves tetők hosszú, alacsony sora fölé vaskos törzsű, sűrű lombú tölgyek emelkedtek, számtalan hang remegett-rezgett a sötétben, az alacsonyan függő csillagok alatt. A fájdalom pillanatnyilag elmúlt, zavarodottságom elillant. Behunytam a szemem, hallottam a szél hangját, hallottam a folyó halkan és sebesen áramló vizének hangját. Ennyi elég volt, ha csak egyetlen pillanatra is. Tudtam, hogy nem marad velem, hogy elfut majd tőlem, mintha karjaim közül tépnének ki valamit, és én utánafutok – kétségbeejtőbb magányban, mint bárki Isten oltalma alatt –, hogy visszaszerezzem. És ekkor, a pillanat elmúltával, egy hang mellettem mélyen beledübörgött az éjszaka hangjába, dobpergés, amely ezt harsogta: „Tedd, amit természeted diktál!” A pillanat elmúlt. Álltam, mint a lány a szalonban, kábultan, a leghalványabb sugallatra készen. Bólintottam Lestatnak, és ő is bólintott felém. „A fájdalom szörnyűséges számodra.” – szólt. „Jobban érzed, mint bárki más, mert te vámpír vagy. Nem akarod, hogy folytatódjék.”
„Nem.” – feleltem. „Azt fogom érezni, amit a lánnyal éreztem, egyesülve vele, súlytalanul, szorosan tartva, akár a táncban.”
„Azt és még többet.” Keze erősebben szorította a kezemet. „Ne térj ki előle, gyere velem.”
Gyorsan vezetett végig az utcán, valahányszor tétováztam, visszafordult felém, mosolyogva nyújtotta ki kezét, és én olyan csodálatosnak éreztem jelenlétét, mint halandó életemnek azon az éjjelén, amikor odajött hozzám, és azt mondta, vámpírok leszünk. „A gonoszság nézőpont kérdése, suttogta most. Mi halhatatlanok vagyunk. Várnak ránk a dús lakomák, amelyeket nem tud helyesen megítélni a lelkiismeret, és nem tudnak bűnbánat nélkül megismerni a halandó emberek. Isten öl, mi is azt fogjuk tenni. Válogatás nélkül veszi el a leggazdagabbat és a legszegényebbet, így teszünk majd mi is, mert egyetlen teremtménye Istennek sem olyan, mint mi, egyetlenegy sem olyan hasonlatos őhozzá, mint mi, sötét angyalok, de nem a pokol bűzös határai közé szorítva, hanem bejárhatják Isten földjét, egész birodalmát. Ma éjjel gyereket akarok. Olyan vagyok, mint egy anya... gyereket akarok!”
Tudnom kellett volna, mire gondol. Nem tudtam. Magával ragadott, megigézett. Úgy kezelt, mint halandó koromban, vezetett, irányított. „Fájdalmad véget ér.” – mondta.
Fénylő ablakok utcájába értünk. Kiadó szobák, hajósok, dereglyések utcájába. Beléptünk egy szűk ajtón, üresen kongó kőfolyosóra értünk, amelyben mint a szelet, úgy hallottam saját lélegzetemet, és ahol Lestat végigsurrant a fal mellett, majd egy ajtónyílás világánál kirajzolódott árnyéka egy másik férfi árnyéka mellett, fejük összehajolt, suttogásuk száraz levelek zizegésére emlékeztetett. „Mi van?” – húzódtam hozzá közelebb, amikor visszajött, hirtelen megriadva, hogy ez a lelkes életöröm meghal bennem. Újra azt a hátborzongató tájékot láttam magam előtt, mint akkor, amikor Babette-tel beszéltem, éreztem a magány fagyos hidegét, a bűn fagyos hidegét. „Itt van!” – szólt Lestat. „A te sebesült gyereked. A lányod.”
„Mit mondasz? Miről beszélsz?”
„Megmentetted, suttogta. Tudtam én. Kinyitottad rá és halott anyjára az ablakot, és a járókelők idehozták a gyereket.”
„A gyerek! A kislány!” – böktem ki, a meglepetéstől lihegve. De Lestat már be is vitt az ajtón, és egy hosszú kórterem végébe léptünk, ahol mindegyik faágyban egy gyerek feküdt, keskeny, fehér takaró alatt, és az egyetlen gyertya a kórterem másik végében világított, ahol egy nővér hajolt kicsiny íróasztal fölé. Végigmentünk az ágysorok között. „Éhező gyerekek, árvák.” – szólt Lestat. „Pestises, lázas gyerekek.” Megállt. Egy kislány feküdt az ágyban. Ekkor odajött egy férfi, és suttogni kezdett Lestattal; megható gondoskodás az alvó kicsinyekről. Valaki sírt egy másik szobában. A nővér felállt, és odasietett.
Az orvos lehajolt, és a takaróba burkolta a gyereket. Lestat pénzt vett ki a zsebéből, és az ágy végére tette. Az orvos elmondta, mennyire örül, hogy eljöttünk a kislányért, és hogy a legtöbben árvák, hajón érkeztek, némelyik olyan kicsi, hogy fel sem tudja ismerni anyja holttestét. Azt hitte, hogy Lestat az apa.
Pillanatok múlva Lestat már rohant a gyerekkel az utcákon, a fehér takaró még fehérebbnek tűnt fekete kabátja és körgallérja mellett, s ahogy szaladtam utána, még az én tapasztalt szememnek is úgy tűnt néha, mintha senki sem fogná a takarót, szabadon szállna át az éjszakán, ide-oda mozgó alak repülne a széllel, mint egy falevél, kiegyenesedne, légörvényt kavarna, szüntelenül próbálkozva a szél fölé kerekedni, hogy végleg elszabadulhasson. Amikor a Place d'Armes mellett a lámpákhoz közeledtünk, sikerült utolérnem. A gyerek sápadtan feküdt Lestat karjaiban, két orcája még mindig telt volt, mint a szilva, noha megfosztották vérétől, és a halál árnyékában volt. Kinyitotta szemét, vagy inkább csak a szemhéj csúszott fel, és a hosszú, felfelé kunkorodó szempillák alatt fehér csíkot láttam. „Mit csinálsz, Lestat? Hová viszed?” – kérdeztem. Holott nagyon is jól tudtam. A szálló felé tartott, és a szobánkba akarta vinni a gyereket.
A halottakat úgy találtuk, ahogyan otthagytuk, az egyik gondosan el volt helyezve a koporsóban, mintha temetkezési vállalkozó műve lenne, a másik az asztal mellett ült a széken. Lestat, mintha nem látná, hogy ott vannak, elhaladt mellettük, súrolta őket, én meg elbűvölten figyeltem. A gyertyák mind leégtek, csak a hold és az utca fénye szolgált némi világossággal. Láttam jegesen fénylő arcélét, amint lefektette a gyereket a párnára. „Gyere ide, Louis, nem ittál még eleget, tudom, hogy nem.” – mondta azon a nyugodt, meggyőző hangon, amivel olyan ügyesen tartott hatalmában egész este. Erős markú, meleg kezébe fogta a kezemet. „Nézd Louis, milyen dundi és aranyos, mintha a halál sem tudná megfosztani üdeségétől: lám, az élni akarás ereje! Kővé faraghatja csöppnyi ajkát, gömbölyded kacsóját, ám elhervasztani nem tudja! Emlékezz, mennyire kívántad, amikor ott, abban a szobában megláttad.” Tiltakoztam. Nem akartam megölni a gyereket. Előző éjjel sem akartam. Két, egymásnak ellentmondó dolog jutott eszembe hirtelen: emlékeztem, milyen erősen vert a szíve az én szívem mellett, és vágyódtam ez után, olyan hevesen vágyódtam, hogy hátat fordítottam az ágyban fekvő gyereknek, és kirohantam volna a szobából, ha Lestat nem fog olyan erősen. És emlékeztem az anya arcára, az iszonynak ama pillanatára, amikor ledobtam a gyereket, és Lestat bejött a szobába. De most nem gúnyolódott velem, most össze akart zavarni. „Kívánod őt, Louis. Nem érted, hogy ha egyszer megölöd őt, utána azt ölheted meg, akit akarsz? Tegnap este megkívántad, de elgyengültél, és ezért nem halt meg.” Éreztem, hogy igazat beszél. És újra elfogott az extázis, arra gondolva, hogy szorosan hozzátapadok, és kicsi szíve dobog, egyre csak dobog. „Túl erős számomra... a szíve... a szíve nem adja fel.” – mondtam. „Tényleg olyan erős?” – kérdezte mosolyogva. Maga mellé húzott. „Vedd el őt, Louis. Tudom, hogy kívánod.” És én kívántam. Az ágy mellé húzódtam, és figyeltem a gyereket. Lélegzetvételkor alig mozdult a keble, s egyik kezecskéje nem talált kiutat a hosszú szőke hajból. Elviselhetetlen volt ránézni, kívánni, hogy ne haljon meg, és kívánni őt, és minél inkább néztem, annál inkább éreztem bőrének ízét, amint háta mögé csúsztatom a karomat, és magam felé húzom őt, éreztem bársonyosan puha nyakát. Bársonyosan lágy, igen, ilyen volt, bársonyosan lágy. Próbáltam mondogatni magamnak, hogy legjobb neki, ha meghal – mert ugyan mi lehet belőle? –, de ez hazug gondolat volt. Akartam őt! Karjaimba vettem hát, égő arca az arcomhoz ért, haja a csuklómra hullt és a szempillámat súrolta, édes gyerekillat, gyereké, aki betegség, halál ellenére erős, és a vére lüktet. Nyöszörgött, megmoccant álmában, és ez több volt, mint amit el tudtam viselni. Megölöm, mielőtt felébred és megtudja. Torkába haraptam, miközben hallottam, hogy Lestat meglepő módon így szól: „Kicsi a torok, kicsi legyen a seb is!” És én szót fogadtam.
Nem mondom el újra, milyen volt, csak annyit említek, hogy éppúgy magával ragadott, mint első ízben. Az ölés mindig magával ragadó, de ez több volt annál: térdem megrogyott, félig az ágyon feküdtem, szívtam a vérét, megint kalapált az a szív, és nem lassult le, nem adta fel. És amint folytattam, amit elkezdtem, és a bennem rejtőző ösztönök vártak – várták, hogy lelassuljon a szív, Lestat hirtelen elrántott tőle. „De hát nem halt meg” – suttogtam. Ám az élmény véget ért. A szoba bútorzata előbukkant a sötétből. Elkábultan ültem, a kislányt néztem, nagyon is legyengülve ahhoz, hogy mozduljak, fejem az ágy fejlapjához csúszott vissza, kezem a bársonyterítőre nehezedett. Lestat hirtelen felkapta a gyereket, beszélt hozzá, egy nevet mondott: „Claudia, Claudia, figyelj rám, gyere ide, Claudia!” A hálószobából kihozta a szalonba, és olyan halkan szólt hozzá, hogy alig hallottam. „Beteg vagy, tudod? Azt kell tenned amit mondok, hogy meggyógyulj.” Az ezt követő csendben észretértem. Rájöttem, mit csinál, felvágta csuklóját, odanyújtotta a gyereknek, és az ivott. „Ez az, drágám, folytasd!” – mondta neki. „Innod kell, hogy meggyógyulj.”
„A fene essen beléd!” – kiáltottam, mire haragtól égő tekintettel pisszegett le. A pamlagon ült a csuklójához tapadt kislánnyal. Láttam, hogy fehér kezecskéje a férfi kabátujját markolja, és láttam, amint Lestat emelkedő kebellel szívja be a levegőt, és arca oly mértékig eltorzul, amilyennek még soha nem láttam. Felnyögött, és újra suttogni kezdett a gyereknek, hogy ne hagyja abba. Amikor beléptem a szobába, dühös pillantást vetett ismét rám, mintha azt mondaná: Megöllek!
„Miért teszed ezt, Lestat?” – súgtam neki. Most már próbálta eltaszítani a gyereket, de az nem akarta abbahagyni. Ujjaival Lestat karjára és ujjaira tapadt, száját annak csuklójához szorította, és felmordult. „Hagyd abba, hagyd abba!” – szólt Lestat. Nyilván fájt már neki. Elhúzódott tőle, és mindkét kezével átfogta a kislány vállát. A kicsi kétségbeesetten próbált fogaival a csuklóhoz érni, de nem tudott, mire naiv, gyermeteg elképedéssel nézett rá. Lestat hátralépett, kezét előrenyújtotta, attól félve, hogy a kislány megmozdul. Zsebkendőt szorított a csuklójára, és odébbment, a csengőzsinór felé. Szemét még mindig a kislányra szögezve, erősen meghúzta a csengő zsinórját.
„Mit tettél, Lestat?” – kérdeztem tőle. „Mit tettél?” A kislányra néztem. Nyugodtan, felfrissülten ült, tele volt élettel, sápadtságnak, gyengeségnek nyoma sem volt rajta, lábát kinyújtotta a damaszton, fehér köntöse – akár egy angyalé – vékonyan, puhán övezte kicsiny alakját. Lestatra nézett. „Engem aztán nem” – szólt hozzá az – „soha többé! Érted? De megmutatom neked, mit tegyél!” Amikor követeltem, hogy nézzen rám, és adjon választ, hogy mit tesz, lerázott magáról. Karjával akkora ütést mért rám, hogy a falnak repültem. Ekkor kopogtak az ajtón. Tudtam, mit szándékozik tenni. Újra kinyújtottam a kezem utána, de olyan gyorsan fordult meg, hogy még csak nem is láttam, amikor megütött. Elnyúlva hevertem a széken, mikor megláttam, épp az ajtót nyitotta ki. „Igen, jöjjön be, kérem, baleset történt” – mondta a fiatal szolgának. Azután becsukta az ajtót, és hátulról elkapta a fiút, úgyhogy az sosem tudta meg, mi történt. És Lestat még a test fölé térdelve ivott, amikor intett a gyereknek, az pedig lesiklott a kanapéról, letérdelt, megfogta a felkínált csuklót, sebtében feltolva az ing kézelőjét. Először rágni kezdte, mintha meg akarná enni a húst, de aztán Lestat megmutatta neki, mit tegyen. Hátradőlt, hagyta, hogy a gyerek igya meg a többit, szemét a fiú mellére szegezte, és a kellő időben előrehajolt:
„Ne igyál többet, haldoklik... Sosem szabad innod, miután a szív megállt, mert újra beteg leszel, halálos beteg. Érted?” De a kislány már jóllakott, és Lestat mellé ült. Hátukat a kanapé lábához támasztották, lábukat kinyújtották a padlón. A fiú pillanatokon belül meghalt. Kimerültnek, betegnek éreztem magam, mintha ezer éve tartana ez az éjszaka. Ültem, és figyeltem őket. A gyerek szorosan Lestat mellé húzódott, odabújt hozzá, ő meg átölelte a kislányt, ámbár közönyös tekintetével továbbra is a holttestre nézett. Azután rám pillantott.
„Hol van a mama?” – kérdezte halkan a gyerek. Hangja is olyan volt, mint a szépsége – tiszta, világos, akár egy kis ezüstcsengő. Érzéki hang volt, mint ahogy ő maga is érzéki volt. Szeme olyan nagy, mint Babette-é, és világos. Én alig-alig voltam tudatában annak, hogy mindez mit jelent. Persze tudtam, hogy mit jelenthet, de megbénított a döbbenet. Lestat felállt, felemelte őt is a padlóról, és odalépett hozzám. „Ő a mi lányunk” – mondta. „Velünk fogsz most már élni.” Sugárzó mosollyal nézett rá, de tekintete hideg maradt, mintha rémítő tréfa lenne az egész, majd rám nézett, arca mélységes meggyőződést árult el, és felém tolta a gyereket. A kislány az ölembe ült, karjaimat köréje fontam, és megint csak éreztem, milyen bársonyosan lágy, milyen telt és sima a bőre, mint az átmelegedett gyümölcs héja, mint a napfénytől langyos szilváé. Hatalmas, foszforeszkáló szemét bizalomteli kíváncsisággal függesztette rám. „Ez itt Louis, én meg Lestat vagyok” – mondta Lestat a gyereknek, lezökkenve mellé. A kislány körülnézett, kijelentette, hogy ez szép szoba, nagyon szép, de ő a mamáját akarja. Lestat kivette a fésűjét, végigszántott vele a kislány haján, ügyelve, hogy fésűjével ne húzza meg a tincseket. A haj kiszabadult, és atlaszselyemként hullt alá. A leggyönyörűbb gyermek volt, akit valaha láttam, és most már hideg vámpírtűzzel izzott. Hogy egy nőnek a szeme néz rám, azt máris láttam. Ő is fehér lesz és szikár, mint mi, de nem veszíti el az alakját. Most már világos lett számomra, amit Lestat a halálról mondott, amire célzott. Megérintettem a nyakát, ott, ahol a harapás okozta két seb vöröslött, és még kicsit vérzett. Felvettem Lestat zsebkendőjét a padlóról, és gyengéden megtöröltem a gyerek nyakát. „A mamád nálunk hagyott. Azt akarja, hogy boldog legyél.” – mondta Lestat, változatlan és rendíthetetlen meggyőződéssel. „Tudja, hogy mi nagyon boldoggá tudunk téged tenni.”
„Szeretnék még inni” – szólt a gyermek, a padlón fekvő holttest felé fordulva.
„Nem, ma éjjel már nem szabad, majd holnap éjjel” – felelte Lestat. És elment, hogy kivegye a nőt a koporsóból. A gyerek lecsúszott az ölemből, és utánament. Figyelte, amint Lestat ágyba fekteti a két nőt meg a rabszolgafiút, és állig betakarja őket. „Betegek?” – kérdezte. „Igen, Claudia.” – felelte Lestat. „Betegek és meghaltak. Amikor iszunk belőlük, meghalnak.” Odament a gyerekhez, és lendületes mozdulattal újra a karjába repítette. Ott álltunk, és kettőnk között a gyerek. Engem megigézett a lénye, átváltozása, minden mozdulata. Nem volt többé gyerek, vámpírgyerek volt. „Louis el akart hagyni bennünket” – mondta Lestat, arcomról a gyerek arcára emelve tekintetét. „El akart menni. De most már nem akar. Maradni fog, hogy gondot viseljen rád, és boldoggá tegyen.” Rám nézett. „Ugye nem mégy el, Louis?”
„Aljas fickó! Szörnyeteg!” – mondtam fojtott hangon.
„Így beszélni a lányod előtt!” – méltatlankodott.
„Nem vagyok a lányod” – mondta ezüstcsengésű hangján a gyerek. A mama lánya vagyok.”
„Nem, drágám, most már nem” – válaszolta Lestat. Az ablakra pillantott, majd becsukta mögöttünk a hálószobaajtót, és megfordította a kulcsot a zárban. „A mi lányunk vagy, Louis lánya és az én lányom, tudod? És most kivel szeretnél aludni? Louis-val vagy velem?” Rám nézett, és hozzátette: „Talán inkább Louis-val aludj. Mert én, ha fáradt vagyok... nem vagyok túl kedves.”
A vámpír elhallgatott. A fiú sem szólt semmit. – Vámpírgyerek! – suttogta végül. A vámpír hirtelen felpillantott, mint aki megriadt, de aztán nem mozdult. Haragos tekintetet vetett a magnóra, mintha valami szörnyűséget látna.
A fiú észrevette, hogy a szalag már csaknem teljesen lement. Sietve kinyitotta aktatáskáját, új kazettát vett elő, és kissé esetlenül betette. Míg a felvételi gombot benyomta, a vámpírra nézett. A vámpír arca fáradt volt, elkínzott, pofacsontjai erősebben kiálltak, és a csillogó zöld szempár óriásira nőtt. Sötétedéskor kezdték, ami korán jött ezen a San Francisco-i téli estén, és most már csaknem este tíz óra volt. A vámpír kiegyenesedett, mosolygott, és nyugodt hangon kérdezte: – Folytathatjuk?
– Azért tette ezt a kislánnyal, hogy magát megtartsa?
– Nehéz ezt megmondani. Egyszerűen bejelentette. Meggyőződésem szerint Lestat még önmaga előtt sem szívesen vélekedett, beszélt saját indítékairól, feltevéseiről. Olyan lény volt, akinek cselekedni kell. Az ilyen emberre komoly nyomást kell gyakorolni, hogy megnyíljék, és bevallja, hogy mégiscsak van rendszer és megfontolás az életében. Ez történt azon az éjszakán Lestattal. Olyan nyomás alá került, amikor önmaga előtt is fel kellett fednie, miért él úgy, ahogyan él. A szándék, hogy engem maga mellett tartson, kétségkívül szerepet játszott a folyamatban. De visszatekintve úgy gondolom, hogy ő maga akarta tudni, milyen indokok késztetik ölésre, ő maga akarta megvizsgálni életét. Amikor beszélt, felfedte, mit hisz. De azt csakugyan akarta, hogy maradjak vele. Úgy élt velem, ahogyan egyedül sosem tudott volna élni. Én pedig, mint már mondtam, óvakodtam tőle, hogy bármilyen értéket átírassak rá, ami módfelett feldühítette. Erre nem tudott rávenni. – A vámpír felnevetett. – Vegye csak szemügyre mindazt, amire rá tudott venni! Milyen furcsa! Rá tudott venni, hogy gyereket öljek, de arra nem, hogy megváljak a pénzemtől. – Megcsóválta a fejét. – De maga is láthatja, hogy itt egyáltalán nem kapzsiságról volt szó. A tőle való félelem tett szűkmarkúvá vele szemben.
– Úgy beszél róla, mintha már nem élne. Azt mondja: Lestat ilyen volt, vagy olyan volt. Meghalt? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom – mondta a vámpír. – Lehetséges. De erre még rátérek. Claudiáról beszéltünk, igaz? Valamit még el akartam mondani Lestatról, azt, hogy végül is mi vezérelte azon az éjszakán. Lestat, mint tudja, senkiben sem bízott. Olyan volt, mint a macska – magányos ragadozónak nevezte magát. S ennek ellenére kapcsolatot teremtett velem azon az éjjelen. Egyszerűen azzal, hogy megmondta az igazat, bizonyos mértékig leleplezte magát. Csúfondáros, lekezelő viselkedését félretette, kis időre megfeledkezett szűnni nem akaró haragjáról. És Lestat számára ez feltárulkozást jelentett. Amikor ott álltunk egyedül a sötét utcán, olyan bensőséges kapcsolatban éreztem magam vele, mint halálom óta még soha. Én inkább azt hiszem, hogy bosszúból terelte Claudiát a vámpíréletbe.
– Nemcsak maga, hanem a világ elleni bosszúból? – vetette fel a fiú.
– Igen. Ahogy mondtam, Lestatnál mindennek a hajtóereje, mindennek a célja a bosszú.
– És ez az egész az apával kezdődött? Az iskolával?
– Nem tudom. Nem hiszem – mondta a vámpír. – De szeretném folytatni.
– Folytassa, kérem. Folytatnia kell. Úgy értem, hogy még csak tíz óra van. – A fiú megmutatta az óráját. A vámpír megnézte, majd rámosolygott a fiúra. A fiú arca elváltozott. Kifejezéstelen lett, mintha valamilyen megrázkódtatás érte volna. – Még mindig fél tőlem? – kérdezte a vámpír. A fiú nem felelt, de kissé elhúzódott az asztal szélétől. Teste megnyúlt, lábait kinyújtotta, majd visszahúzta a csupasz padlón.
– Véleményem szerint módfelett együgyű lenne, ha nem félne – jegyezte meg a vámpír. – De ne féljen! Folytassuk?
– Igen – mondta a fiú. A gép felé intett.
– Hát bizony – kezdte a vámpír – elképzelheti, hogy mademoiselle Claudiával nagymértékben megváltozott az életünk. Teste meghalt, de érzékei életre keltek, éppúgy, mint az én érzékeim. És én nagyra értékeltem benne ennek a jeleit. Ám jó néhány napig nem ébredtem tudatára, mennyire igényelem őt, mennyire kívánok beszélni, együtt lenni vele. Először csak arra gondoltam, hogy óvjam őt Lestattól. Minden reggel betettem a koporsómba, és ha mód volt rá, Lestat társaságában, le nem vettem róla a szemem. Lestat pontosan ezt akarta és próbálta elhitetni velem, hogy árthat Claudiának. „Nincs rémítőbb látvány egy éhező gyereknél” – mondta nekem -„de egy éhező vámpír még annál is rémítőbb, Párizsban is hallanák a sikoltozását, ha bezárná, hogy éhen haljon.” De mindez nekem szólt, hogy ott tartson a közelében. Egyedül megszökni féltem, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy Claudiával kockáztassam meg. Gyerek volt. Gondozásra volt szüksége.
És a gondozásában sok gyönyörűség rejlett. Halandó élete öt esztendejét azonmód elfeledte, legalábbis úgy tűnt, mivel titokzatosan hallgatag volt. Időnként már félni kezdtem, hogy eszét vesztette, hogy a halandókori betegség és a vámpírrá válás nagyfokú megrázkódtatása együttesen megfosztották őt józan eszétől, de ez aligha volt igaz. Egyszerűen oly mértékben különbözött Lestattól és tőlem, hogy nem tudtam megérteni, mert kisgyerek létére kegyetlen gyilkos volt, aki gyerekes mohósággal volt képes könyörtelenül hajszolni a vért. Noha Lestat engem változatlanul fenyegetett, hogy veszélyt hoz Claudiára, őt magát egyáltalán nem fenyegette, sőt szerette, büszke volt szépségére, és lelkesen tanítgatta, hogy ölnünk kell ahhoz, hogy éljünk, és hogy mi magunk sohasem halhatunk meg.
Említettem már, hogy pestis dühöngött akkoriban a városban, és Lestat magával vitte őt a bűzös temetőkbe, ahol halomban hevertek a sárgaláz és a pestis áldozatai, és éjjel-nappal hallani lehetett a lapátolás hangját. „Ez a halál” – mondta neki, egy nő rothadó tetemére mutatva – „amit nem tudunk elszenvedni. A mi testünk mindig olyan marad, amilyen most, friss és eleven, de tétovázás nélkül kell előidéznünk a halált, mert csak így élhetünk.” Claudia tiszta és kifürkészhetetlen pillantással nézte a látványt. Az első években nem volt benne se értelem, se a leghalványabb félelem. Szótlanul és szépségesen játszott a babáival, óránként átöltöztette őket. Szótlanul és szépségesen ölt. Jómagam, Lestat utasítása nyomán megváltozva, sokkal nagyobb számban kutattam most már emberek után. De nemcsak megölésük csillapította a fájdalmat bennem, amely folytonosan gyötört Pointe du Lac-ban, a csendes, sötét éjszakákon, amikor Lestat és az öregember társaságában üldögéltem, hanem hatalmas és váltakozó számuk is mindenhol, a sohasem csendesedő utcákon éppúgy, mint a mindig nyitva tartó mulatókban, a hajnalig tartó bálokban, ahonnan zene és nevetés áramlott ki a nyitott ablakokból, emberek tömege vett körül, élettől lüktető áldozataim, akiket nem a nővérem és Babette iránt érzett nagy szeretettel néztem, hanem valamiféle kívülállással és a szükséglet érzésével. Öltem őket, öltem mindenféle zsákmányt, és öltem mindenütt; vámpírszemmel és könnyed vámpírmozgással jártam be ezt a nyüzsgő, növekedő várost, áldozataimtól körülvéve, akik csábítgattak, meghívtak vacsoraasztalukhoz, kocsijukba, bordélyházaikba. Rövid ideig maradtam, csupán amíg megszereztem azt, amit meg kellett szereznem, enyhülést érezve nagy szomorúságomban, amiért pompás idegenek végtelen sorát szolgáltatja a város számomra. Igen. Idegeneken éltem. Csak annyira húzódtam közel hozzájuk, hogy lássam a lüktető szépséget, a páratlan arckifejezést, halljam az új, szenvedélyes hangot, aztán öljek, mielőtt még a viszolygás, a félelem vagy a szomorúság feltámad bennem.
Claudia és Lestat megbűvölték áldozataikat, hosszasan időztek a pusztulásra szánt ember társaságában, és élvezték a pompásan groteszk helyzetet, hogy az illető mit sem sejtve a halállal köt barátságot. De én még mindig képtelen voltam ezt elviselni. S ily módon áldás volt számomra a növekvő népesség, erdő, amelyben elvesztem, képtelenül rá, hogy megálljak túl gyorsan keringve-forogva ahhoz, hogy gondolkozzak vagy fájdalmat érezzek, s inkább újra meg újra meg újra eleget tettem a halálhoz szóló meghívásnak, semmint magam hívtam a halált.
Ezalatt egyik új spanyol házamban laktunk a Royale utcában, tágas, emeleti luxuslakásban, egy műhely fölött, melyet egy szabónak adtam bérbe. Eldugott kert volt a ház mögött, erős fal az utca felé, fából készült ajtótáblákkal és elreteszelt nagykapuval ellátva, egyszóval sokkal fényűzőbb és biztonságosabb hely, mint Pointe du Lac. Szolgáink szabad emberek voltak, színesek, akik pirkadat előtt magunkra hagytak bennünket, és hazamentek. Lestat összevásárolta a Franciaországból és Spanyolországból érkezett legújabb importcikkeket: kristályüveg csillárokat és keleti szőnyegeket, festett paradicsommadarakkal ékes selyem lámpaernyőket, kupola alakú, nagy aranykalitkákban éneklő kanárikat, nemes márványból vésett görög isteneket és gyönyörűen festett kínai vázákat. Én éppúgy nem igényeltem luxuscikkeket, mint azelőtt, de a művészet, kézművesség, művészi tervezés alkotásainak új áradata valósággal lenyűgözött, és azon kaptam magam, hogy órákon át nézegetem a szőnyegek bonyolult mintázatát vagy hogy miként változtatja meg a lámpa fénye egy holland festmény sötét színeit.
Claudia a romlatlan gyermek néma bámulatával csodálatosnak találta mindezt, és elálmélkodott, amikor Lestat festőt fogadott fel, hogy egyszarvúak, arany madarak és gyönyörű vizű folyók fölé hajló és gyümölcstől roskadozó fák bűvös erdejét pingálja a gyerekszoba falaira. Varrónők, cipészek, szabók végtelen sora árasztotta el lakásunkat, hogy a legdivatosabb holmikba öltöztessék Claudiát. Mindig olyan volt hát, akár egy látomás, nemcsak kunkorodó szempillájú, tündöklő hajú gyerekszépség, hanem pompázó tünemény a kiváló ízlésre valló, szépen díszített sapkákban, parányi csipkekesztyűkben, élénk színű bársonykabátokban és pelerinekben, búzakék szalagos, puffos ujjú, áttetszően vékony fehér ruhákban. Lestat úgy játszott vele, mint egy szépséges babával, és én is úgy játszottam vele, mintha szépséges baba lenne, és az ő könyörgése bírt rá, hogy lemondjak színehagyott fekete öltözékemről, és a legújabb divat szerinti zakóra, selyem nyakkendőre, puha szürke kabátra és kesztyűre, valamint fekete körgallérra cseréljem. Lestat úgy vélekedett, hogy vámpírok számára a legmegfelelőbb szín minden alkalommal a fekete, ez volt alkalmasint az egyetlen esztétikai alapelv, amelyet állhatatosan vallott, de nem ellenzett semmilyen elegáns vagy akár szertelen dolgot. Élvezte, milyen jól festünk mi hárman a Francia Operaház vagy az Orleans Színház páholyában, ahová a lehető leggyakrabban elmentünk. Lestat – nem kis meglepetésemre – rajongott Shakespeare-ért, de az operákat gyakran végigaludta, és csak az utolsó percben ébredt fel, hogy késő esti vacsorára invitálhassa valamelyik szépséges dámát, ahol aztán minden ügyességét felhasználta, hogy magába bolondítsa, majd erőszakos eszközökkel mennybe vagy pokolba küldje, és gyémántgyűrűjét Claudiának ajándékozza hazatértekor.
Én magam egész idő alatt Claudiát tanítottam, apró kis kagyló formájú fülébe súgtam, hogy az örök életnek semmi haszna számunkra, ha nem látjuk meg a szépséget magunk körül, a halandók alkotásait mindenütt; szüntelenül fürkésztem néma pillantásának mélységét, amikor átvette a könyveket, amelyeket adtam neki, suttogta a verset, amelyre tanítottam, és könnyed, de biztos érintéssel zongorázta saját különös dallamait. Órákig el tudott mélyedni egy könyv képeiben, és hallgatni, ahogy olvasok, míg végül olyan mozdulatlanságba merevedett, hogy már a puszta látvány is őrölni kezdte idegeimet, és arra késztetett, hogy letegyem könyvemet, és visszanézzek rá a megvilágított szobában, azután megmoccant, mint életre kelt baba, és halkan kért, hogy olvassak tovább.
És aztán furcsa dolgok kezdtek történni, mert bár keveset beszélt, és még mindig dundi, párnás kacsójú gyerek volt, székem karfájához bújva találtam, amint éppen Arisztotelészt, Boéthiust vagy egy Európából frissen érkezett regényt olvas. Vagy az előző este hallott Mozart-darabot pötyögtette biztos füllel, és már-már kísértetiesen összpontosított figyelemmel ült órák hosszat ott, felfedezve a muzsikát – a dallamot, a szólamot, míg végül összekapcsolta a kettőt. Claudia rejtély volt. Nem lehetett rájönni, mit tud vagy mit nem tud. Látni, ahogy gyilkol, hátborzongató volt. Állt a sötét téren, szenvtelenebb arccal, mint amilyenre Lestat valaha is képes volt, és várta, hogy egy jószívű úr vagy hölgy rátalál. Mint félelemtől dermedt kisgyerek, suttogva kért segítséget barátságos és a szépségében gyönyörködő pártfogóitól, majd amikor magukkal vitték a térről, két karját nyakuk köré fonta, és látása fátyolos lett az epesztő szomjúságtól. Eleinte gyorsan végzett áldozataival, míg meg nem tanult játszadozni velük, játékboltba vagy kávéházba vezette őket, ahol, hogy kipiruljon sápadt kis arca, egy csésze gőzölgő csokoládét vagy teát rendeltek számára, amit ő eltolt magától, és várt, egyre csak várt, mintha elviselhetetlen szívélyességüket lakmározná be alattomban.
De amikor ezzel végzett, a társam volt, a tanítványom, a velem töltött hosszú órákon mind gyorsabban sajátította el az ismereteket, melyeket tőlem kapott, s eközben egyfajta szótlan megértés alakult ki közöttünk, amelyen Lestat kívül maradt. Hajnalban együtt tértünk nyugovóra, szíve szívem mellett dobogott, s nemegyszer, amikor elnéztem őt – amikor muzsikált vagy festett, és nem tudta, hogy a szobában állok –, arra a rendkívüli élményre gondoltam, amelyben senki mással, egyedül ővele volt részem: megöltem, megfosztottam életétől, összes vérét kiszívtam abban a végzetes ölelésben, amelyben oly sok más embernek volt része; embereknek, akik most a nyirkos földben porladnak. Ő azonban élt, élt, hogy átölelhessen, hogy csöppnyi Ámor-nyilát ajkamhoz nyomja, csillogó szemét az enyémhez közelítse, míg szempillánk össze nem ér, és nevetve keringtünk körbe-körbe a szobában, mintha eszeveszett valcert járnánk. Apa és lánya. Szerelmes a szerelmesével. Elképzelhető, milyen jó volt, hogy Lestat nem irigyelte ezt tőlünk, csak messziről mosolygott rajta, és várt, amíg Claudia odament hozzá. Akkor elvitte hazulról, az ablak alól integettek nekem, majd továbbmentek, hogy megosszák, amit megosztottak: vadászatot, csábítást, ölést.
Évek teltek így. Évek, évek és újabb évek. Csak némi idő elmúltával fedeztem fel egy nyilvánvaló tényt Claudiával kapcsolatban. A maga arckifejezéséből arra következtetek, hogy már kitalálta, és csodálkozik, miért nem találtam ki én is. Erre csak azt mondhatom, hogy az idő nem ugyanaz az én számomra, és nem volt ugyanaz akkoriban sem a számunkra. A napok nem fonódtak egymáshoz, feszes, meg-megránduló láncot alkotva, csak a hold kelt fel minduntalan a csapkodó hullámok felett.
– A teste! – szólt a fiú. – Nem nőhetett meg soha.
A vámpír bólintott. – Démongyereknek kellett maradnia örökké – mondta halkan, mintha csodálkozna rajta. – Mint ahogy én is az a fiatalember maradtam, aki halálomkor voltam. És Lestat? Ugyanígy van ő is. De Claudia észjárása! Vámpírészjárása volt. Feszülten figyeltem, hogyan következik be nála az asszonnyá érés. Többet beszélt, bár mindig is gondolkodó lény maradt, és órákon keresztül türelmesen, félbeszakítás nélkül hallgatott meg. A babaarcból azonban egyre inkább mindent értő, felnőtt szempár pillantott szét, és a gyermeteg ártatlanság, sőt némiképp a türelem is elveszni látszott az elhanyagolt játékszerek között valahol. Volt valami félelmetesen érzéki abban, ahogyan gyönggyel hímzett, csipkés, csöppnyi hálóingében a kanapén henyélt. Titokzatos és ellenállhatatlan erejű csábító lett, hangja tisztán csengő és behízelgő, mint régen, noha nőies zengéssel telítődött, s olykor megdöbbentően éles tudott lenni. Miután szokásához híven napokig békésen hallgatott, hirtelen gúnyolni kezdte Lestat jóslásait a háborút illetően, vagy miközben vért ivott egy kristálypohárból, kijelentette, hogy nincsenek könyvek a házban, szert kell tehát tennünk rájuk, ha másként nem, akkor lopunk, és rideg hangon közölte, hogy hallott a Faubourg St. Marie egyik pompás palotájában található könyvtárról, és hallott egy nőről, aki úgy gyűjti a könyveket, mintha ritka kavicsok vagy préselt pillangók lennének. Azt akarta, hogy vigyem be a nő hálószobájába.
Ilyen pillanatokban megdöbbentem, oly mértékig kiszámíthatatlan, előre nem sejthető volt az észjárása.
De aztán ölembe ült, ujjait a hajamba fúrta és keblemre hajtott fejjel szendergett, halkan suttogva, hogy csak akkor leszek olyan felnőtt, mint ő, ha már tudom, hogy a gyilkolás a fontosabb, nem a könyvek, nem a muzsika. „Mindig csak a muzsika...” – suttogta. „Baba, babuska” – mondtam neki. Mert az volt. Varázslatos baba. Kacagás, végtelen értelem, gömbölyded orcák, rózsabimbó száj. „Hadd öltöztesselek, hadd fésüljelek” – kértem, régi szokásunkhoz híven, jól tudva, hogy mosolygó, enyhén unott arccal néz majd rám. „Tedd, amiben kedved telik” – lehelte a fülembe, amint lehajoltam, hogy gyöngyházgombjait begomboljam. „Csak jöjj velem ölni ma éjjel! Sosem mutatod meg, hogyan ölsz, Louis!”
Most már külön koporsót akart magának, amivel olyan fájdalmat okozott, hogy leplezni voltam kénytelen előtte. Miután jól nevelt ember módján beleegyeztem, tüntetően eltávoztam hazulról, hiszen nem is tudom, hány éven át aludtam vele, mintha csak része lenne életemnek. Az Orsolya-zárda mellett, mint sötétben eltévedt árvára, találtam rá, egyszeribe felém szaladt, és emberi kétségbeeséssel kapaszkodott belém. ,,Ha bánt téged, inkább nem akarom” – közölte oly halkan, hogy ha mindkettőnket átölel valaki, akkor sem hallotta volna meg szavait, nem érzékelte volna szájának mozgását. „Veled maradok mindig. De látnom kell, értsd meg. Egy gyereknek készült koporsót.”
El kellett hát mennünk a koporsókészítőhöz. Kész színház volt, tragédia egy felvonásban: ott hagyni őt a fogadószobában, és az előszobában bizalmasan közölni az emberrel, hogy a kislány meg fog halni. Beszéltem szeretetről, meg hogy a koporsókészítőnek meg kell a koporsót csinálni a gyerek számára, méghozzá a legjobb minőségben, de a gyereknek nem szabad tudni róla. A koporsókészítőt megrendítette a tragédia, és elképzelve őt a fehér atlaszselyemben kiterítve, élemedett kora ellenére egy könnyet préselt ki szeméből.
„Mire való ez, Claudia?” – próbáltam lebeszélni. Irtóztam az egész dologtól, irtóztam macska-egér játékot űzni a tehetetlen emberrel. De mint reménytelen szerelmese, elvittem oda, leültettem a pamlagra, összefont kezét ölében tartotta, kicsiny sapkáját lehajtotta, mintha nem tudná, mit suttogunk róla a hallban. A temetkezési vállalkozó öreg és rendkívül kifinomult színes bőrű volt, aki tüstént félrehúzott, nehogy meghallja a „csöppség”. „De miért kell meghalnia?” – kérdezte esengve, mintha én lennék az Isten, aki elrendelte. ,,A szíve miatt. Nem maradhat életben” – feleltem, s a szavak, úgy éreztem, különös erőt, zavaró utózengést öltöttek magukra. Az elérzékenyülés ezen a vékony, mély ráncokkal barázdált arcon zavarba hozott, eszembe juttatott valamit – sajátságos fényt, gesztust, valaminek a hangját... gyerek sír egy bűzös szobában. Ekkor kinyitotta tágas szobáinak sorát, és megmutatta a koporsókat, feketére lakkozottakat és ezüstöket; Claudia ez utóbbit választotta. S máris távoztunk a koporsóraktárból, s nagy hirtelen megfogtam Claudia kezét. „A rendelést felvették” – mondtam neki. „De én megőrülök ettől!” Szinte fuldokolva szívtam a friss utcai levegőt, s ekkor észrevettem, hogy teljes részvétlenséggel figyeli arcomat. Kicsiny. kesztyűs kezét az enyémbe csúsztatta. „De én akarom, Louis” – mondta türelmesen.
És azután egyik éjjel Lestat társaságában felment a temetkezési vállalkozóhoz a koporsóért, és a gyanútlan koporsókészítőt holtan hagyták, az íróasztalán heverő iratok mocskos halmazára borulva. Ott hevert a koporsó a hálószobánkban, és amikor még új volt, Claudia óránként többször is megnézte, mintha mozogna vagy élne, esetleg olyan titkot fedne fel előtte, amilyenre változó dolgok képesek. De nem aludt benne. Velem aludt.
Egyéb dolgokban is megváltozott. Nem tudom a pontos időpontokat, sem azt, hogy milyen sorrendben következtek be e változások. Már nem ölt válogatás nélkül, nyakra-főre. Szelektált, igényeket támasztott. A szegénység izgatta, és kérte Lestatot vagy engem, hogy a Faubourg St. Marie-n keresztül vigyük kocsival a folyópartra, ahol a bevándorlók éltek. Főleg nők és gyerekek megszállottja volt. Minderről Lestat számolt be nagy élvezettel, mert én nem szívesen mentem, előfordult, hogy semmi módon sem hagytam magam rábeszélni. Claudiának volt ott egy családja, akiket egyenként küldött a másvilágra. Kérte, hogy elmehessen a Lafayette nevű külváros temetőjébe, és ott, a márvány sírkövek között bolyongva kutasson olyan hajléktalan nyomorultak után, akik utolsó filléreiken egy üveg bort vesznek, és egy korhadt sírboltban keresnek hálóhelyet. Lestatra ez mély, szinte lenyűgöző hatással volt. Micsoda képet kerekített róla! Gyermekhalálnak nevezte őt el. Nővérhalálnak, Édeshalálnak is hívta, engem meg gúnyosan, mély meghajlás kíséretében a Könyörületes Halál névvel illetett, amit úgy ejtett ki, mint amikor egy nő, összecsapva kezét, egy pletyka legizgalmasabb szavát kürtöli világgá: ó, irgalmas egek! , a legszívesebben megfojtottam volna.
De nem civakodtunk. Magunkban tartottuk véleményünket. Alkalmazkodtunk új körülményeinkhez. Tágas lakásunk könyvekkel volt tele, földtől mennyezetig fénylő bőrkötetek végeláthatatlan soraival, így Claudia és én örökletes kedvtelésünket űztük, Lestat pedig pompázatos holmik beszerzésével foglalatoskodott. Míg csak Claudia kérdezni nem kezdett. A vámpír elhallgatott. A fiú a korábbihoz hasonló aggodalmas tekintettel nézte, mint akinek a türelem túl nagy erőfeszítést igényel. A vámpír egymáshoz érintette hosszú fehér ujjait, mintha templomtornyot építene, aztán behajlította és erősen összeszorította tenyerét. Úgy rémlett, teljesen megfeledkezett a fiúról. – Tudnom kellett volna, hogy ez elkerülhetetlen, és látnom kellett volna az előjeleit. Mert annyira hozzáhangolódtam, olyan fenntartás nélkül szerettem, oly mértékig társam volt minden ébren töltött órámban, egyetlen társam a halálon kívül, akit valaha is a magaménak mondhattam. Tudnom kellett volna. De valami tudta benne, hogy sötétség és feneketlen mélység tátong közvetlen mellettünk, mintha állandóan egy meredek szikla mellett járnánk, és váratlanul, de már túl későn, meg is pillantjuk, ha elvétjük az utat, vagy túlságosan elmerülünk gondolatainkban. Néha a fizikai világ nem is létezett körülöttem, csak ez a sötétség maradt meg. Mintha a föld egy rétege megnyílna, és láthatnám az irdatlan hasadást, amely elnyeli a Royale utcát, és az összes épület porrá zúzódik a robajban. De ami a legrosszabb volt: az épületek átlátszóak voltak, pókháló vékonyságúak, mint a színpadi selyemfüggönyök. De... egészen zavart vagyok. Mit is mondtam? Hogy nem vettem tudomást az őbenne rejlő tünetekről, hogy kétségbeesetten ragaszkodtam a boldogsághoz, amit nyújtott számomra. Akkor is, azelőtt is. Minden egyebet figyelmen kívül hagytam.
De jöttek a jelzések. Elhidegült Lestattól. Órákon át merőn bámult rá. Ha Lestat szólt hozzá, sokszor nem válaszolt, és nem lehetett tudni, semmibe veszi-e őt, vagy nem hallja. Ingatag házi békénk szertefoszlott a sérelemtől. Lestat nem igényelte, hogy szeressék, de levegőnek nézni nem hagyta magát, és egy ízben már rá is támadt, fenyegette, hogy pofon vágja, és én szerencsétlen, kénytelen voltam verekedni vele, mint utoljára évekkel korábban, Claudia érkezése előtt. „Nem gyerek már” – súgtam Lestatnak. „Nem tudom, micsoda. Felnőtt nő.” Biztattam, hogy vegye könnyedén, és Lestat hol megvetést színlelt iránta, hol nem vett tudomást róla. Ám egy este izgatottan jött be, és elmondta, hogy Claudia nyomon követte; noha előzőleg visszautasította, hogy vele menjen ölni, később utána ment, és követte. „Mi ütött belé?” – ordibált rám, mintha én hoztam volna világra, és tudnom kellene. Aztán szolgáink eltűntek egy éjjel. A két legjobb szobalány, akit valaha is felfogadtunk, anya és lánya. Elküldtük hozzájuk a kocsist, aki azzal tért vissza, hogy eltűntek, majd az apa jött a bejárathoz, és verte a kopogtatót. Hátrább, a téglajárdán állt meg, és azzal a fenyegető gyanakvással nézett rám, ami előbb vagy utóbb minden ember arcára kiült, aki ismert már bennünket egy ideje, hírnökei voltunk a halálnak, mint sápadtság a gyilkos láznak. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ők – anya és lánya – nem voltak itt, és kutatni fogunk utánuk. „Claudia volt!” – sziszegte Lestat a sötétből, amikor bezártam a kaput. „Csinált velük valamit, és veszélybe sodort mindannyiunkat. Majd én kiszedem belőle!” És súlyos léptekkel felvágtatott az udvari csigalépcsőn. Tudtam, hogy Claudia elment, kisurrant, míg a kapuban voltam, és még valami mást is tudtam: hogy sajátságos bűz terjeng az udvaron át a lezárt, használaton kívüli konyhából, bűz, amely kellemetlenül vegyült el a lonc szagával, bűz, amely temetőben érezhető. Hallottam, hogy Lestat lejön az emeletről, amikor odamentem a téglaházikó rozsdától megvetemedett ajtajához. Minthogy a szögek elporladtak, kinyíltak az ajtótáblák, és hallottam, hogy Lestat zihálva vesz lélegzetet, amint beléptünk a bűzlő sötétségbe. Ott feküdtek együtt a téglán, anya és lánya, az anya karjával átfogta a lány derekát, a lány feje az anya mellére hanyatlott, mindketten ürülékkel és rovarok hadával voltak borítva. Hatalmas szúnyogfelhő szállt fel, amikor az ajtótábla kidőlt, és én görcsös undorral hessegettem el őket magamról.
Hangyák másztak háborítatlanul a halottak szemhéján és száján, ezüstös csiganyomok végtelen térképét fedeztem fel a holdfényben. „Átkozott nőszemély!” – fakadt ki Lestat, én pedig megragadtam a karját, szorosan fogtam és minden erőmmel ellenszegültem. „Mit akarsz tenni vele?” – faggattam makacsul. „Mit tehetsz? Már nem gyerek, aki azt csinálja, amit mondunk, pusztán azért, mert mondjuk. Meg kell tanítanunk.”
„Tudja!” – hátrált el tőlem Lestat, a kabátját söpörgetve kezével. „Tudja! Évek óta tudja, mit kell csinálni! Hogy mit lehet kockáztatni és mit nem. Nem fogom tűrni, hogy az engedélyem nélkül ilyet tegyen! Nem engedem meg.”
„Ezek szerint mindannyiunknak ura vagy? Nem tanítottad meg erre. Azt hitted, hogy az én jámbor alárendeltségemből szívja majd magába. Most már egyenrangúnak tekinti magát velünk, és minket is egyenrangúnak egymással. Vedd tudomásul, hogy mindent el kell magyaráznunk neki, meg kell tanítanunk arra, hogy tartsa tiszteletben ami a mienk. Mint ahogyan mindannyiunknak tiszteletben kell tartanunk.”
Elsompolygott, szemmel láthatóan elfogadta, amit mondtam, jóllehet ezt nem szívesen ismerte volna be előttem. Bosszúvágyát a városon kívül töltötte ki. De amikor fáradtan és jóllakottan hazatért, Claudia még mindig nem volt otthon. A kerevet bársonytámlájának dőlt, és kinyújtóztatta hosszú lábait. „Eltemetted őket?” – kérdezte.
„Nincsenek már ott” – mondtam. Nem volt kedvem még magamnak sem elmondani, hogy a régi, használaton kívüli konyhai kályhában elégettem maradványaikat. „De itt van még az apa, akivel el kell intézni a dolgot, és itt van a fivér is” – folytattam. Féltem az indulatától. Szerettem volna azon nyomban valamilyen tervet kiagyalni, hogy gyorsan megszabaduljunk az egész problémától. De ő azt mondta, hogy az apa meg a fivér nem léteznek többé, hogy a töltés menti kis házukba eljött ebédre a halál, és ott maradt áldást mondani, amikor mindenki elintéztetett. „A bor” – suttogta, végigfuttatva ujját az ajkán. „Túl sok bort ittak mindketten. Azon kaptam magam, hogy bottal veregetem a kerítéspóznákat, hátha dallamot csalok elő” – mondta nevetve. „De nem szeretek szédülni. Te igen?” És amikor rám nézett, mosolyognom kellett rajta, mert a bor dolgozott benne, és kedélyesebbé tette. Ahogy az arca nyájas és értelmes kifejezést öltött, odahajoltam, és így szóltam hozzá:
„Hallom Claudia lépteit a lépcsőn. Légy kedves hozzá. Most már úgyis megtörtént.” Belépett, kalapjának szalagja kioldódott, csöpp kis cipőjére rászáradt a piszok. Feszülten figyeltem, Lestat csúfondárosan mosolygott, ő pedig oly mértékig nem vett tudomást róla, mintha nem is lenne ott. Egy csokor krizantém volt a kezében, olyan hatalmas csokor, hogy még kisebbnek látszott mellette. Kalapja hátracsúszott, egy pillanatig fennakadt a vállán, majd leesett a szőnyegre. Aranyhaján keresztül átvillantak a krizantém sárga szirmai. „Holnap lesz mindenszentek ünnepe” – mondta. „Tudod?”
„Igen” – feleltem. Ez az a nap, amikor New Orleansban minden hívő kimegy a temetőbe szerettei sírját gondozni. Bemeszelik a kriptafalak vakolatát, megtisztítják a márványlapokra vésett neveket. Végül virággal díszítik a sírokat. A házunkhoz igen közeli St. Louis temetőben, ahová az összes nagy louisianai családot temették, s ahová fivérem is került, még kis vaspadokat is állítottak a sírok elé, ahová a családtagok leülhettek, hogy fogadjanak más famíliákat, akik ugyanilyen célból jöttek ki a temetőbe. Ünnepnap volt ez New Orleansban, a halál ünneplése – vélhették volna a turisták, akik nem értették, miről van szó, de ez voltaképpen a túlvilági élet ünneplése volt. „Egy utcai árustól vettem” – mondta Claudia. Hangja halk és kifürkészhetetlen volt. Tekintete fénytelen, mentes minden érzelemtől.
„A kettőnek, akiket a konyhában hagytál!” – csattant fel indulatosan Lestat. Claudia most először fordult feléje, de nem szólt. Csak nézett rá, mintha sose látta volna még. Majd néhány lépéssel közelebb ment hozzá, és újból fürkészve pillantott rá, mintha kifejezetten tanulmányozná. Előreléptem. Éreztem Lestat haragját. Claudia ridegségét. Most felém fordult. Egyikünkről a másikra nézve, megkérdezte:
„Ki csinálta közületek? Melyik tett azzá, ami vagyok?”
Nem mondhatott vagy tehetett volna semmit, ami jobban megdöbbent. Pedig elkerülhetetlen volt, hogy hosszú hallgatása így szakad félbe. Velem azonban láthatóan igen keveset törődött. Tekintetét Lestatra szögezte. „Úgy beszélsz rólunk, mintha mindig azok lettünk volna, amik most vagyunk” – mondta halkan, kimérten, gyerekes tónusa asszonyian komoly hanggá érlelődött. „A kintiekről mint halandókról, rólunk mint vámpírokról beszélsz. De ez nem volt mindig így. Louis-nak volt egy halandó nővére, emlékszem rá. Van is róla egy kép a bőröndjében. Láttam, amikor nézte! Louis is halandó volt, mint ő, és én is. Honnan volna különben ez a méret, ez az alak?” Széttárta karjait, a krizantém a padlóra hullott. A nevét suttogtam. Talán el akartam terelni a figyelmét. Lehetetlen volt. Az árapály megfordult. Lestat pillantása szenvedélyes elragadtatástól, rosszmájú örömtől izzott.
„Te tettél azzá, amik vagyunk, ugye?” – vádolta őt a lány.
Lestat elképedést színlelve ráncolta a homlokát. „Hogy mik vagytok ti?” – mondta. „Talán mások szeretnétek lenni, mint amik vagytok?” Felhúzta térdét, előrehajolt, szeme összeszűkült. „Tudod-e, mióta vagy ilyen? El tudod képzelni magadat? Keressek egy vén banyát, hogy megmutassam, milyen lennél halandóként most, ha akkor magadra hagylak?” Claudia elfordult tőle, egy pillanatig úgy állt, mint aki nem tudja, mitévő legyen, majd a kandalló melletti székhez ment, felkapaszkodott rá, és gyámoltalan gyerekként összekuporodott. Térdét felhúzva ült, bársonykabátja nyitva volt, selyemruhája a térde körül megfeszült, és elmélyült tekintettel nézte a hamut a kandallóban. De pillantásában nem volt semmi gyámoltalanság. Szeme önálló életet élt, mintha csak a teste lenne ördögtől megszállott.
„Ha halandó lennél, talán már nem élnél” – bizonygatta Lestat, ingerülten Claudia hallgatásától. „Hallod, mit mondok? Miért kérdezed most ezt tőlem? Miért csinálsz ekkora ügyet belőle?” És hatalmas szóáradatba kezdett, jobbára ugyanazt emlegetve, amit nekem már sokszor elmondott: Ismerd meg saját mivoltodat, ölj, légy az, ami vagy! Ám, furcsamód, mellébeszélés volt mindez. Mert Claudiának nem voltak kétségei az ölést illetően. Hátradőlt székében, és lassan Lestat felé fordította tekintetét. Megint gondosan szemügyre vette, mintha dróton rángatható báb lenne. „Te csináltad ezt velem? És hogyan?” – kérdezte összehúzott szemmel. „Hogyan csináltad?”
„Miért mondjam el neked? Ez az én tudományom.”
„Miért lenne egyedül a tied?” – faggatta Claudia rideg hangon, könyörtelen pillantással. „Hogyan történt?” A légkör feszültté vált. Lestat felkelt a kanapéról, én is azonmód talpra ugrottam, és szembefordultam vele. „Hallgattasd el” – utasított. Kezét tördelte. „Csinálj vele valamit! Képtelen vagyok elviselni!” Az ajtó felé indult, de megfordult, és olyan közel jött, hogy Claudia fölé magaslott, sötét árnyékba borítva a lányt. Az pedig mereven bámult rá, szeme a teljes közöny pillantásával járt ide-oda a férfi arcán. „Visszacsinálhatom, amit tettem. Veled és vele egyaránt” – fenyegetőzött, ujjával rám mutatva a szoba másik sarkából. „Örülj, hogy azzá tettelek, ami vagy” – tette hozzá gúnyosan. „Vagy ha nem, akkor ezer darabra törlek.”
Így hát a házi békességnek befellegzett, de azért csend honolt. Múltak a napok, és Claudia nem kérdezősködött, ámbár okkultizmusról, varázslókról, fekete mágiáról és vámpírokról szóló könyveket bújt szüntelen. Ezek persze a képzelet szüleményei voltak leginkább. Koholmányok, mesék, néha pusztán borzadályos, romantikus történetek. De ő mindet elolvasta. Hajnalig olvasott, úgyhogy nekem kellett a karomba venni és lefektetni.
Lestat időközben komornyikot és szobalányt fogadott fel, és egy csapat munkást bízott meg, hogy hatalmas szökőkutat állítsanak fel az udvarban, melyen a kőből faragott nimfa vizet önt szüntelen egy széles szájú kagylóból. Aranyhalakat hozatott, és gyökeres vízililiomokkal teli ládákat helyezett a szökőkútba, a virágok kidugták fejüket, és reszketve imbolyogtak az örökké mozgó vízben.
Egy nő látta, amint a Carrolton felé vezető Nyades úton ölt. Történetek jelentek meg róla az újságokban, egy Nyades és Melpomené melletti kísértet járta házzal hozták kapcsolatba, és mindez neki nagy élvezetet szerzett. Egy ideig ő volt a Nyades úti kísértet, majd lassan megfakult a szenzáció. Ekkor egy másik nyilvános helyen követett el újabb szörnyű gyilkosságot, és megint csak mozgásba hozta a New Orleans-iak képzeletét. Mindebbe azonban némi félelem vegyült a részéről. Töprengő lett, gyanakvó, állandóan odajött hozzám megtudakolni, hol van Claudia, hová ment, mit csinál.
„Nem lesz vele semmi baj” – bizonygattam, jóllehet hűvössé vált a kapcsolatom Claudiával, és aggódtam miatta, mintha ifjú nejem lenne. Alig nézett mostanában rám, ahogy előzőleg Lestatról sem vett tudomást, akár faképnél is hagyhatott, mialatt beszéltem hozzá.
„Jobb is lesz, ha vigyáz, hogy ne legyen semmi baj” – mondta Lestat fenyegetően.
„És mit teszel, ha nem vigyáz?” – kérdeztem, inkább félve, mint támadón.
Hideg, szürke szemével rám nézett. „Vigyázz rá, Louis! Beszélj vele!” – mondta. „Eddig minden tökéletes volt, erre tessék! Semmi szükség ilyesmire.”
De végül én intéztem úgy, hogy Claudia forduljon hozzám, és ő úgy is tett. Kora este történt, amikor éppen felébredtem. A ház sötét volt. Láttam, amint a terasz ajtajánál áll, puffos ujjú ruhát viselt rózsaszínű selyemövvel, és leeresztett szempillákkal figyelte a Royale utcai forgalmat.
Hallottam, hogy Lestat a szobájában van, víz fröccsent a korsójából. Meg-megcsapott Claudia kölnivizének gyenge illata, akár a két kapuval odébb lévő kávéházból kiszűrődő zene hangjai. „Nem akar nekem semmit sem elmondani” – szólt halkan Claudia. Nem voltam biztos benne, tudja-e, hogy kinyitottam a szemem. Odamentem hozzá, és letérdeltem mellé.
„Ugye elmondod nekem? Hogyan történt?”
„Ez az, amit igazán tudni akarsz?” – kérdeztem, az arcát fürkészve. „Vagy azt, hogy miért épp veled történt... és hogy mi voltál azelőtt? Nem világos előttem, mit értesz azon, hogy hogyan. Úgy érted, hogyan történik, hogy alkalomadtán te is csinálhasd...”
„Még azt sem tudom, mi az, amiről beszélsz” – szólt Claudia kissé hűvösen. Teljesen felém fordult, és két kezét az arcomra tette. „Ölj velem ma éjjel” – suttogta olyan érzékien, mint egy szerető. „És mondj el nekem mindent, amit tudsz. Mik vagyunk mi? Miért nem vagyunk olyanok, mint ők?” Lenézett az utcára.
„Nem tudok válaszolni a kérdéseidre” – mondtam neki. Arca váratlanul eltorzult, mintha erőlködne, hogy hallja szavaimat a hirtelen támadt zajban. Majd megrázta a fejét. Én azonban folytattam. „Ugyanazokra a dolgokra vagyok kíváncsi, amikre te. Nem tudom. Hogy miképpen lettem vámpírrá, azt megmondom neked... Lestat tett azzá. De hogy voltaképpen hogyan, azt nem tudom.” Claudia feszült arckifejezése mit sem enyhült. A félelem első nyomait láttam arcán, vagy valami rosszabbat és mélyebbet, mint a félelem. „Claudia” – szóltam hozzá, kezemet a kezére téve és óvatosan megszorítva. „Lestat egyetlen okos dolgot mondott neked. Ne tedd fel ezeket a kérdéseket! Számtalan éve vagy társam a kutatásban, amely arra irányul, hogy minden lehetőt megtudjak az emberi életről és az emberi alkotásról. Ne légy társam ebben a másik sóvár keresésben. Ő nem tudja megadni nekünk a válaszokat. És én egyetlenegyet sem ismerek.”
Láttam, hogy nem tudja ezt elfogadni, de nem számítottam a görcsös elfordulásra, a heves mozdulatra, amellyel haját kezdte tépni, de mintha értelmetlen, ostoba mozdulatnak vélné, rögvest abbahagyta. Nyugtalansággal töltött el az a mozdulat. Felnézett az égre. Füstös volt és csillagtalan, a folyó felől gyorsan szálltak a felhők. Ajka hirtelen megremegett, mintha beleharapott volna, majd hozzám fordult, és, továbbra is suttogva, így szólt: „Akkor ő tett engem... ő csinálta... nem te!” Volt valami olyan félelmetes az arckifejezésében, hogy önkéntelenül elfordultam tőle. Aztán a kandallónál álltam, és egyetlen gyertyát meggyújtottam a hosszú tükör előtt. És ott hirtelen megpillantottam valamit, ami megdöbbentett: előtűnt a sötétségből, majd egyre inkább formát öltött, kezdetben olyan volt, mint egy visszataszító álarc, majd háromdimenziós valósággá vált – egy szétmállott koponya. Mereven néztem. Gyenge földszagot árasztott még, de lesikálták. „Miért nem felelsz?” – nógatott Claudia. Hallottam, amint kinyílik Lestat ajtaja. Elmegy, hogy nyomban öljön, vagy legalábbis zsákmány után nézzen. Én még nem mentem.
Hagytam, hogy a kora esti órák mindjobban telítődjenek békés nyugalommal, ahogyan én magam telítődtem mohó vágyakozással, míg a sóvárgás ereje olyan kényszerítő nem lett, hogy még teljesebben, még inkább vakon adtam át magam neki. Tisztán hallottam újra Claudia kérdését, harangszóként szállt a levegőben... és éreztem, miként kalapál a szívem. „Persze hogy ő tett engem vámpírrá! Hiszen maga is megmondta! De te rejtegetsz előttem valamit. Valamit, amire ő célozgat, mikor kérdezem. Azt mondja, hogy nélküled nem lett volna véghezvihető.”
Azon kaptam magam, hogy a koponyára bámulok, de közben hallom szavait, amelyek korbácsütésként zúdulnak rám, és arra kényszerítenek, hogy forduljak meg, és nézzek szembe a korbácsütésekkel. Nem is gondolatként, inkább jeges villanásként cikázott át agyamon, hogy nem marad most más belőlem, csak egy ilyen koponya. Hátrafordultam, és az utcáról beszűrődő fényben két sötét lángként világított Claudia szeme fehér arcában. Baba, akinek kegyetlenül kitépte valaki a szemét, és démoni tűzzel pótolta. Feléje indultam, nevét suttogtam, valamilyen gondolat formálódott ajkamon, azután elhalt, mentem felé, majd eltávolodtam tőle, kabátját, kalapját babráltam. Parányi kesztyűt láttam a padlón, villódzott a homályban, és egy pillanatig picike levágott fejnek hittem.
„Mi bajod van?...” Közelebb húzódott, és felnézett az arcomba. „Mi bánt mindig? Miért bámulsz így a koponyára, a kesztyűre?” Nyájasan kérdezte, de nem elég nyájasan. Egy kis számítás volt a hangjában és mérhetetlen közöny.
„Szükségem van rád” – szaladt ki a számon önkéntelenül. „Nem tudnám elviselni, hogy elveszítselek. Egyetlen társam vagy az örök életben.”
„De hát feltétlenül kell lenni másoknak is! Biztos, hogy nem mi vagyunk az egyetlen vámpírok a földön!” Saját egykori szavaim köszöntek most vissza, ahogy Claudia öntudatra ébredt, és feltolultak benne a kérdések. De nincs fájdalom, fordult meg agyamban. Csak sürgetés van, lélektelen sürgetés. Lepillantottam rá. „Nem vagy ugyanolyan, mint én?” Rám nézett.
„Hiszen te tanítottál mindenre, amit tudok.”
„Lestat tanított ölni.” Felemeltem a kesztyűt a földről. „Gyere, menjünk... menjünk el. El akarok menni hazulról...” Dadogtam, rá akartam erőltetni a kesztyűt. Felemeltem a nagy, fürtös hajtömeget, és óvatosan a kabátjára fektettem.
„Te tanítottál meg látni!” – mondta. „Te tanítottad meg nekem, mi az a vámpírszem” – tette hozzá. „Te tanítottál meg magamba szívni a világot, többre vágyni, mint...”
„A vámpírszemet sohasem értettem így” – mondtam neki. „Másként cseng, amikor te mondod...” Rángatni kezdett, azt akarta, hogy nézzek rá. „Gyerünk, mondtam, van valami, amit meg akarok mutatni...” Gyorsan végigmentem vele a folyosón, le a csigalépcsőn, át a sötét udvaron. De igazából éppúgy nem tudtam, mit kell megmutatnom neki, mint azt, hogy merre menjek. Csak annyit tudtam, hogy magasztos és végzetes ösztönöm diktálja, merre kell mennem.
Átrohantunk a kora esti városon. Most, hogy a felhők eloszlottak, halványlila volt az ég felettünk, a csillagok aprók, alig kivehetők, a levegő fülledt és még akkor is jó szagú, amikor a tágas kertekből szegényes, szűk utcák felé tartottunk, ahol kőrepedésekből bújnak elő a virágok, és az óriásira nőtt oleander vastag, viaszos, fehér és rózsaszín virágú szárakat hajt, akárcsak egy éktelen nagy dudva az üres telkeken. Hallottam a mellettem rohanó Claudia pattogó lépteit, egyszer sem kért, hogy lassítsam a tempót, és végül határtalanul türelmes arccal állt meg, és nézett fel rám, amikor egy sötét és szűk utcába értünk, ahol néhány meredek tetejű, régi francia ház maradt csak a spanyol homlokzatok között, ócska kis házak, vakolatuk lepattogzott a mállott téglákról. Vaktában rátaláltam most a házra, amelyről persze mindig tudtam, hol van, ám elkerültem, visszafordultam e sötét, megvilágítatlan sarok előtt, nem kívántam elmenni az alacsony ablak mellett, ahonnan először hallottam Claudia síró hangját. A ház csendes volt. Az idők során még mélyebbre süllyedt, meglazult ruhaszárító kötelek csüngtek összekötve a sikátor fölött, a gyom magasra nőtt a mélyen fekvő alapzat mellett, a két tetőablak betört üvegét ronggyal pótolták. Megérintettem az összetört ablaktáblákat. „Itt láttalak meg először” – szóltam hozzá, elszánva magam, hogy mindent elmondok neki, de magamon éreztem fagyos tekintetét, tartózkodó pillantását. „Hallottam, hogy sírsz. Bent voltál a szobában, édesanyáddal. Édesanyád már nem élt. Napok óta halott volt, és te nem tudtad. Belekapaszkodtál, nyöszörögtél... szánnivalóan sírtál, sápadt voltál, lázas, éhes. Próbáltad felkelteni őt a halálból, hozzábújtál, hogy melegedj, hozzábújtál, mert féltél. Közel volt már a reggel és...”
Kezemet a halántékomra szorítottam. „Kinyitottam az ablaktáblákat... és bementem a szobába. Szánalmat éreztem irántad. Sajnálatot. De... valami mást is.”
Láttam, hogy ajka elernyed, szeme kitágul. „Te... belőlem táplálkoztál?” – suttogta. „Az áldozatod voltam!”
„Igen, feleltem. Így történt.” Elviselhetetlenül feszült és fájdalmas volt e pillanat. Halálos némán állt a homályban, óriási szemei magukba szívták a fényt, a meleg levegő halk surranással emelkedett fel hirtelen. És ekkor megfordult. Hallottam cipője kopogását, amint futott. És futott. Futott. Megkövülten álltam, figyeltem, ahogy a hang egyre gyengébb lesz, s ekkor megfordultam, a félelem gyökeret vert, óriásira nőtt, leküzdhetetlenné vált bennem, és utánaszaladtam. Elképzelhetetlen volt, hogy ne fogjam el, ne érjem utol azonnal, és ne mondjam meg neki, hogy szeretem, hogy velem kell maradnia, hogy oltalmaznom kell, és minden másodperc, amíg a sötét utcán szaladtam utána, olyan volt, mintha apránként siklana el előlem; a szívem kalapált, kielégítetlenül, hevesen vert, lázongva a megerőltetés ellen. Hirtelen megtorpantam. Egy lámpa alatt állt, és szótlanul meresztette szemét, mintha nem ismerne. Két kezembe fogtam csöppnyi derekát, és a lámpa fényébe emeltem. Dúlt arccal vizsgálgatott, forgatta fejét, mintha nem akarna egyenesen rám nézni, mintha védekezne a rázúduló viszolygás ellen. „Megöltél” – suttogta. „Kioltottad az életemet.” „Igen” – feleltem, úgy fogva át testét, hogy érezzem a szívverését. „Vagy inkább próbáltam kioltani. Elszívni. De neked olyan volt a szíved, amilyennel még soha nem találkoztam, szív, amely egyre csak dobog, rendületlenül dobog, míg végül el kellett hogy engedjelek, el kellett hogy dobjalak magamtól, nehogy addig gyorsuljon a szívverésem, míg végül meghalok. Lestat volt, aki rajtakapott: az érzelmes, a bolond Louis egy aranyhajú gyermekből, szent ártatlanságból, egy kislányból lakomázik. Ő hozott vissza téged a kórházból, ahová elvittek. Fogalmam sem volt, milyen szándékkal tette, azon kívül, hogy kioktasson valódi mivoltomról. „Vedd birtokodba, végezz vele” – mondta. És engem újra elfogott a szenvedély utánad. Tudom, hogy most örökre elveszítettelek. Látom a szemeidben! Úgy nézel rám, ahogyan halandó emberekre nézel, a magasból, a tartózkodó, rideg önelégültség birodalmából, amit én nem tudok megérteni. De megtettem. Újra aljas és elviselhetetlen vágyat éreztem kalapáló szíved után, az arcocskád, a bőröd után. Rózsaszínű és illatos voltál, mint a halandó gyerekek, parányi sóval, porral fűszerezve. Megint a kezemben tartottalak, megint birtokoltalak. És mikor már azt hittem, hogy a szíved megöl engem, és én még csak nem is bánom, Lestat szétválasztott bennünket, és felvágva saját csuklóját, odanyújtotta neked, hogy igyál. És te ittál. Ittál és ittál, amíg csaknem az összes vérét kiszívtad, hogy már támolygott. De akkor te már vámpír voltál. És ugyanazon az éjszakán már emberi vért szívtál, mint teszed azóta is minden éjjel.” Claudia arca nem változott. Bőre olyan volt, mint elefántcsontszínű gyertyák viasza, csak a szemében volt élet. Nem maradt több mondanivalóm számára. Letettem a földre. „Én elvettem az életedet, fejeztem be. Ő visszaadta neked.”
„És itt az eredmény, szólt alig hallhatóan. Mindkettőtöket gyűlöllek.”
A vámpír elhallgatott.
– De miért mondta el neki? – kérdezte tiszteletteljes szünet után a fiú.
– Hogyan kerülhettem volna el? – pillantott fel kissé elképedve a vámpír. -Tudnia kellett. Mérlegelni a két dolgot, szembeállítani egymással. Nem úgy történt, hogy életereje teljében vette őt Lestat birtokba, mint ahogy velem tette. Én sújtottam le rá. Meghalt volna! Nem lett volna földi élet többé a számára. De mi a különbség? Hisz mindannyiunk számára csak évek kérdése a halál. Így hát amit ő, Claudia szemléletesebben látott akkor, az volt, amit minden ember tud: hogy a halál elkerülhetetlenül eljön, hacsak nem választjuk... ezt! – Széttárta két fehér kezét, és a tenyerébe nézett.
– És maga elvesztette őt? Elment?
– Elment? Ugyan hová ment volna? Hiszen apró kisgyerek volt. Ki nyújtott volna menedéket neki? Keresett volna valamilyen sírboltot, akár a mesebeli vámpír, amelyben férgekkel, hangyákkal fekszik együtt nappal, majd felkel, és kísértetként jár egyik vagy másik temetőbe vagy a környékére? De nem ezért maradt. Volt benne valami páratlanul hasonló vonás, valami egyedülállóan rokon jelleg velem. Ez egyébként Lestatban is megvolt. Nem tudtuk elviselni, hogy egyedül éljünk! Szükségünk volt a mi kis együttesünkre. Földi emberek vadona vett bennünket körül, puhatolózó, érzéketlen, elfogult halandóké, a halál eljegyzettjeié.
„Gyűlöletben összezárva” – mondta nekem később csendesen. A hideg kandalló mellett találtam rá, amint egy hosszú szárú levendula apró virágait szedegette. Annyira megkönnyebbültem, amikor ott láttam, hogy bármit megtettem, bármit elmondtam volna. És amikor halkan arra kért, hogy beszéljek el mindent, amit tudok, szíves örömest megtettem. Mert semmi más nem volt ahhoz a régi titokhoz mérhető, hogy az életére törtem. Beszámoltam neki magamról, ahogyan magának is elmondtam, hogyan jött el Lestat hozzám, és mi történt azon az éjszakán, amikor elhozta őt a kórházból. Claudia nem kérdezett semmit, és csak egyszer-egyszer pillantott fel a virágjáról. Amikor véget ért a történet, csak ültem, és újra azt a szörnyűséges koponyát néztem, hallgattam a virágok szirmainak halk zizegését a ruháján, és tompa fájdalmat éreztem fejemben, tagjaimban, ő pedig így szólt hozzám: „Nem vetlek meg!” Felocsúdtam. Lecsúszott a magas, kerek damasztpárnáról, és virágillattal borítva, szirmokkal kezében, odajött hozzám. „Ez halandó gyereknek az illata?” – suttogta. „Louis. Szerelmem.” Karomban tartottam, kicsiny keblébe rejtettem a fejem. Összenyomtam madárvékony vállát, kis keze a hajamban turkált, szorosan tartott, nyugtatott. „Halandó voltam számodra” – szólt, és amikor felemeltem a fejem, mosolyogni láttam, ám ellágyult ajka összezárult, és a következő pillanatban már elnézett mellettem, mint mikor alig hallható, de hallgatásra érdemes zenére figyel valaki. „Örök életű csókkal illettél” – mondta, nem nekem, hanem önmagának. „Vámpír mivoltodban szerettél.”
„Ember mivoltomban szeretlek, ha ugyan volt nekem valaha is ilyen” – feleltem.
„Ó igen” – mondta, még mindig merengve. „Igen, ez a te gyenge pontod, ezért volt olyan elkeseredett az arcod, amikor halandók módján azt mondtam, „gyűlöllek” és ezért nézel most így rám. Az emberi természet. De bennem nincs emberi természet. És semmiféle anyai holttestről meg hotelszobákról szóló történet nem tud emberi természettel felruházni. Semmi efféle nincs bennem. Szemed félelmet árul el, mikor ezt mondom. Ám egyazon nyelven beszélünk. Egyazon szenvedély van bennünk az igazság iránt. Ugyanaz az igény van meg bennem is, hogy az értelem tűjét egyenesen a szívbe szúrjam, mint csőrét a kolibri, amely olyan vadul és sebesen üt-vág, hogy a földi embereknek úgy rémlik, nincsenek is apró lábai, nem tud letelepedni, egyre csak keres-kutat, hogy csőrét új meg új szívekbe döfje. Inkább vagyok én a te vámpír-éned, mint te magad. És a hatvanöt éves álom most véget ért.”
A hatvanöt éves álom véget ért! – mondta, és én nem hittem, nem akartam elhinni, hogy tudja és pontosan érti is, amit mondott. Mert pontosan ennyi idő telt el az óta az éjszaka óta, amikor el akartam hagyni Lestatot, de nem sikerült, és beleszerettem őbelé, és megfeledkeztem nyüzsgő gondolataimról, szörnyűséges kérdéseimről. Most pedig ő nézett szembe a szörnyűséges kérdésekkel, és tudnia kellett a válaszokat. Lassan a szoba közepére jött, és maga köré szórta a levendula gyűrött szirmait. Eltörte és ajkához érintette a virág szárát. Majd amikor végighallgatta az egész történetet, így szólt: „Akkor hát ő tett engem... a te társaddá. Nincs az a lánc, ami képes lett volna ott tartani téged a magányban, ő pedig nem tudott neked semmit sem adni. Nekem sem ad semmit... Volt idő, amikor elragadónak találtam. Tetszett, ahogy jár, ahogy a kövezetet ütögeti sétabotjával, ahogyan a karjában himbált engem. A fesztelenség, amivel ölt, és amire nekem is kedvem támadt. De most már nem tartom elragadónak. Te sohasem tartottad. Mi ketten, te meg én, ide-oda rángatható bábui vagyunk csupán: te, aki gondot viselsz rá, én meg a te védelmező társad. Most már itt az ideje, hogy véget vessünk ennek, Louis.”
„Itt az ideje, hogy elhagyjuk.”
Olyan régen nem gondoltam erre, nem álmodoztam róla. Hozzászoktam Lestathoz, mint az élet egyik tartozékához. Elmosódott hangok keverékét véltem most hallani, ami azt jelentette, hogy belépett a kocsibejárón, és hamarosan a hátsó lépcsőhöz ér. Arra gondoltam, amit mindig éreztem hazaérkezése hallatán – meghatározhatatlan szorongást, meghatározhatatlan zavart. A gondolat, hogy örökre megszabadulok tőle, úgy futott át rajtam, mint elfeledett víz, mint hideg víz egymást követő hullámai. Felálltam, és odasúgtam Claudiának, hogy Lestat jön.
„Tudom” – mosolygott. „Hallottam, amikor befordult a túlsó sarkon.”
„Soha nem fogja hagyni, hogy elmenjünk” – suttogtam, bár felfogtam szavainak jelentőségét. Claudia vámpírérzéke éles volt, kifinomult. „Ha azt hiszed, hogy elenged bennünket, akkor nem ismered” – mondtam neki, megijedve magabiztosságától. „Nem fogja hagyni, hogy elmenjünk.” Mire ő, még mindig mosolyogva, így szólt:
„Ó...csakugyan?” Megegyeztünk, hogy terveket készítünk. Haladéktalanul. Másnap éjjel eljött az ügynököm, és miután a szokott módon kipanaszkodta magát, hogy egyetlen nyomorult gyertya világánál kell üzleti ügyeket intéznie, óceánjáró hajójegyre szóló rendelésemet vitte magával. Claudia és én az első elérhető hajóval Európába készültünk, tekintet nélkül arra, hogy melyik kikötőből kell indulnunk. Mindenekelőtt azonban egy fontos ládát kellett velünk együtt hajóra tenni, egy ládát, amelyet óvatosan kell házunkból elszállítani a nap folyamán, és nem a csomagraktárba, hanem a kabinunkba berakni a hajón. Hátravoltak még a Lestattal kapcsolatos intézkedések. Úgy terveztem, hogy ráhagyom több boltomnak és városi házamnak, valamint a Faubourg Marigny-ben működő kis építkezési vállalatnak a bérleti díját. Kész örömmel írtam alá mindezt. Meg akartam vásárolni szabadságunkat: meggyőzni Lestatot, hogy csak egy utazást teszünk, és ő továbbra is ugyanolyan módon élhet, amilyet megszokott, saját pénzzel fog rendelkezni, és semmiért nem kell hozzám fordulnia. Az elmúlt években anyagi függőségben tartottam. Mondanom sem kell, hogy úgy követelte a pénzt tőlem, mintha bankárja lettem volna, és olyan maró gúnnyal köszönte meg, amilyen csak gazdag szókészletéből telt. Gyűlölte függő helyzetét. Reméltem, hogy elterelem gyanúját, ha kapzsiságát kielégítem. És abban a meggyőződésben, hogy minden érzést leolvas arcomról, rettegésben éltem. Nem hittem, hogy módunkban lesz elmenekülni tőle. Megérti, mit jelent ez? Úgy tettem, mintha hinném, de nem hittem.
Claudia eközben kacérkodott a végzettel, egykedvű nyugalma, ahogy a vámpíros könyveit olvasta, vagy kérdéseket tett fel Lestatnak, a megsemmisülés érzésével töltött el. Lestat gúnyos kitörései nem zavarták őt, néha ugyanazt a kérdést újra meg újra, különböző módon tette fel, és gondosan mérlegelte a legcsekélyebb tájékoztatást is, ami Lestatnak akarata ellenére kicsúszott a száján. „Milyen vámpír tett azzá, aki vagy?” – kérdezte, fel sem pillantva könyvéből, és lehunyva tartotta szemét Lestat vad kirohanásai alatt. „Miért nem beszélsz soha róla?” – faggatta tovább, mintha meg sem hallaná az indulatos tiltakozást. Érzéketlenül hagyta Lestat ingerültsége.
„Mohók vagytok mind a ketten!” – jelentette ki másnap éjjel Lestat, mialatt a szoba közepén fel-alá járkált a sötétben, és bosszúszomjas pillantásokat vetett Claudiára, aki egy gyertyaláng fénykörében ült megszokott helyén, a szoba sarkában, könyvei halomban vették körül. „A halhatatlanság nem elég nektek! Nem, ti Isten ajándék lovának a fogát akarjátok nézni! Bárkinek felajánlhatnám odakinn az utcán, és repesne a szíve örömében...”
„A tied is repesett?” – kérdezte halkan, szinte mozdulatlan ajakkal Claudia.
„...de ti, ti az okát akarjátok tudni. Azt akarjátok, hogy vége legyen? Halált könnyebben tudok nektek adni, mint ahogy életet adtam!” Felém fordult, árnyékát rám vetette Claudia gyenge kis gyertyájának fénye. Fénykörbe vonta Lestat szőke haját, az arcát – a felvillanó pofacsontoktól eltekintve – sötéten hagyta. „Halált akarsz?”
„A tudás nem halál” – suttogta Claudia.
„Felelj! Halált akarsz?”
„És te mindezt csak úgy egyszerűen adod. Tőled származnak Élet és Halál” – mondta Claudia halkan, csúfolódva.
„Úgy bizony” – felelte Lestat. „Tőlem.”
„Semmit sem tudsz” – mondta neki Claudia komolyan, olyan halkan, hogy az utcáról beszűrődő legcsekélyebb zaj máris megszakította, magával sodorta szavait, úgyhogy, amint fejemet a szék támláján pihentetve ültem, önkéntelenül is erőlködnöm kellett, hogy halljam, mit mond. „És feltehető, hogy a vámpír, aki téged vámpírrá tett, az sem tudott semmit, és aki azt vámpírrá tette, az sem tudott semmit, és az előtte levő vámpír sem tudott semmit, és így megy ez tovább visszafelé: a semmiből születő semmi, míg a végén nincsen semmi. És nekünk azzal a tudással kell élnünk, hogy nincsen tudás.”
„Igen” – kiáltott fel Lestat hirtelen, kezeit széttárta, harag helyett valami más árnyalta a hangját.
Mindketten hallgattak. Lestat lassan megfordult, mintha olyan mozdulatot tettem volna, amitől megriadt, mintha felemelkedtem volna mögötte. Eszembe jutott, hogy így fordulnak meg az emberek, amikor magukon érzik leheletemet, és hirtelen rádöbbennek, hogy ahol teljes egyedüllétben hitték magukat... a rémítő gyanúnak ez a pillanata, mielőtt meglátják arcomat, és eláll a lélegzetük. Lestat most rám nézett, és alig lehetett látni ajka mozgását. Aztán megértettem. Félt. Lestat félt! Claudia ugyanazzal a higgadt pillantással nézett rá, semmiféle érzelmet, semmiféle gondolatot nem juttatva kifejezésre.
„Te mételyezted meg ezzel...” – szólt hozzám halkan Lestat. Hangos sercegéssel gyufát gyújtott, majd meggyújtotta a kandallópárkányon álló gyertyákat, leemelte a kormos lámpaernyőket, körbejárt a szobában, és annyi lángot lobbantott fel, hogy az egész szoba fénybe borult. Lestat a márványkandalló párkányának támasztva hátát, egyik fényről a másikra nézett, mintha e fények helyreállították volna némiképp a békét. „Elmegyek itthonról” – mondta.
Abban a pillanatban, ahogy az utcára ért, Claudia felkelt a helyéről, hirtelen megállt a szoba közepén, és kinyújtózott, vékony kis háta meghajlott, karjait, egészen a kicsiny öklökig, kiegyenesítette, fellendítette, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd tágra nyitotta, mintha álomból ébresztené a szobát. Volt valami illetlen a mozdulataiban. A szoba, úgy tűnt, Lestat félelmétől vibrál, utolsó válaszától visszhangzik. Követelte Claudia figyelmét. Nyilván valamilyen önkéntelen mozdulatot tehettem, hogy elforduljak tőle, mert a székem karfájához jött, és erőteljesen a könyvemre szorította kezét, egy könyvre, amelyet órák óta nem olvastam.
„Gyere el velem. Igazad volt. Semmit sem tud. Nincs mit elmondania nekünk. Gondoltad valaha is komolyan, hogy van?” – kérdezte ugyanazon a vékony hangon. „Meg fogjuk találni a fajtánkbelieket” – tette hozzá. „Közép-Európában találjuk meg őket. Ott élnek akkora számban, hogy a róluk szóló történetek – kitaláltak és valódiak egyaránt – köteteket töltenek meg. Meggyőződésem, hogy onnan származnak a vámpírok mindannyian, ha egyáltalán származnak valahonnan. Túl soká maradtunk vele. Gyerünk el hazulról. Hadd tanítsa a test a szellemet.” Azt hiszem, reszkettem az örömtől, mikor e szavakat mondta: Hadd tanítsa a test a szellemet. „Tedd félre a könyveket és ölj” – suttogta. Követtem lefelé a lépcsőn, át az udvaron és egy szűk közön keresztül egy másik utcába. Kitárt karral fordult felém, hogy emeljem fel és vigyem, noha nyilvánvalóan nem volt fáradt, csak a fülem mellett akart lenni, belecsimpaszkodni a nyakamba. „Nem szóltam még Lestatnak a tervemről, a hajóútról, a pénzről” – közöltem Claudiával, s ahogy ott volt súlytalanul a karomban, ringva ütemes lépteimre, rádöbbentem, hogy van valami benne, amit nem értek. „Megölte a másik vámpírt” – szólt. „Ugyan. Miért mondod ezt?” – kérdeztem. De nem ez a kijelentés zavart meg, kavarta fel a lelkemet, mint nyugalomra vágyó kicsinyke tavat. Úgy éreztem, mintha lassan vinne valami felé, mintha lassú sétánknak a sötét utcán ő lenne a kormányosa. „Mert most már tudom” – jelentette ki fensőbbséggel. „A vámpír rabszolgává tette, és ő éppúgy nem akart rabszolga lenni, mint ahogy én nem akarok, így hát megölte. Megölte, mielőtt megtudta, amit megtudhatott volna, és rémületében belőled csinált rabszolgát. És azóta is a rabszolgája vagy.”
„Igazából sohasem...” – feleltem halkan. Éreztem, hogy arcát homlokomhoz szorítja. Bőre hideg volt, ölnie kellett. „Nem a rabszolgája. Inkább valamiféle lélektelen cinkosa” – vallottam be neki, és vallottam be magamnak. Éreztem, hogy az ölés lázas izgalma feltámad bennem, a görcsös éhség a gyomromban, beleimben, lüktet a halántékom – mintha összeszűkülnének az erek, és megkínzott véredények térképe lenne a testem.
„Nem, rabszolga lettél” – erősködött a maga nyugodt, egyszínű hangján, szinte hangosan gondolkodva; a szavak kinyilatkoztatások voltak, rejtélydarabkák. „És én mindkettőnket szabaddá teszem.” Megálltam. A keze szorított, nógatott. A székesegyház mellett húzódó hosszú, tágas sétányon mentünk végig a Jackson téri fények felé. A holdfényben ezüstösen csillogó víz folyt az út közepén, a csatornában.
„Meg fogom ölni” – szólt.
Mozdulatlanul álltam a sétány végén. Éreztem, hogy kicsúszik karomból, mintha kezem ügyetlen támogatása nélkül is el tudna szabadulni tőlem. Letettem a kövezetre. Nemet mondtam neki, fejemet ráztam. Az az érzésem támadt, amiről már beszéltem korábban, hogy a környező épületek – a Cabildo, a székesegyház, a teret szegélyező bérházak – mind selyemből vannak, hogy káprázat az egész; mindjárt megremegnek egy iszonyú szélviharban, majd tátongó szakadék nyílik a földben, ami maga a tiszta valóság. „Claudia!” – ziháltam, és elfordultam tőle.
„Miért ne lehetne megölni?” – kérdezte emelkedő, ezüstös s végül élessé váló hangon. Semmi hasznát nem veszem! Semmit nem kaphatok tőle! Amellett szenvedést okoz, amit nem vagyok hajlandó elviselni!”
„És ha ő venné ilyen kevés hasznát nekünk!” – mondtam. De az indulatos szavak hamisan csengtek. Reménytelenül hamisan. Már távolabb volt tőlem, eltökélten húzta ki kis vállát, gyorsan lépkedett, mint egy kislány, aki vasárnapi sétára indul a szüleivel és elöl akar menni, hogy azt hihessék, teljesen egyedül van. „Claudia!” – szóltam utána, és egy nagy lépéssel utolértem. A vékony kis derék után nyúltam, és éreztem, hogy teste megmerevedik, mintha vassá változna. „Claudia, nem ölheted meg!” – suttogtam. Hátrafelé ment, szökdécselve, kopogó léptekkel a kövezeten, és kiért a forgalmas utcára. Egyfogatú gördült el mellettünk, kitörő nevetéssel, lódobogással, fakerekek nyikorgásával töltve meg a levegőt. Az utca hirtelen elcsendesedett. Kinyújtottam a kezem Claudia után, de csak a Jackson téri kapunál értem utol, amint mindkét kezével a kovácsoltvas keresztrudakat markolja. Lehajoltam melléje. „Akármit érzel is, akármit mondsz is, nem gondolhatod komolyan, hogy megölöd” – mondtam neki.
„Miért ne? Csak te tartod olyan erősnek” – felelt, és szemeit – két hatalmas fénytavat – a téren álló szoborra függesztette.
„Erősebb, mint amilyennek ismered! Erősebb, mint amilyennek hiszed! Hogy is gondolhatod komolyan, hogy megölöd? Nem tudod felmérni, mennyire ügyes és tapasztalt. Nem tudod!” Próbáltam rábírni, hogy mondjon le szándékáról, de láttam, hogy hajlíthatatlan, mint a gyerek, aki elbűvölten bámul egy játékot a kirakatban. Nyelvét a foga közé dugta, és sajátságosan könnyed mozdulattal nyalta meg alsó ajkát, amitől enyhe remegés futott végig testemen. Vér ízét éreztem. Éreztem kezeim közt a tehetetlen zsákmányt. Ölni akartam. Embereket szimatoltam, embereket hallottam a téren, a piac körül, a töltés mentén. Azon voltam, hogy felemelem, kényszerítem, hogy nézzen rám, hogy hallgasson rám, megrázom, ha kell, s ekkor felém fordította nagy, nedves szemeit, és megszólalt: „Szeretlek, Louis.”
„Könyörgök, hallgass akkor rám, Claudia!” – súgtam, kezemben tartva őt, miközben közeli, halk hangok moraja ütötte meg fülemet, emberi beszéd lassú, emelkedő hanglejtése szállt az éjszaka zsongása fölött. „Elpusztít, ha megpróbálod megölni. Nincs rá lehetőség, hogy kockázat nélkül végezz vele. Nem ismered a módját. És ha összeméred vele az erődet, mindent elveszítesz, Claudia, amit én nem tudnék elviselni.” Alig észrevehető mosoly jelent meg az ajkán.
„Nem, Louis” – szólt halkan. „Meg tudom ölni. És hadd mondjak neked valamit négyszemközt. Egy titkot.”
Megráztam a fejem, de ő még közelebb húzódott hozzám, lehunyta szemét, hosszú szempillája majdhogynem súrolta kerekded orcáját. „A titok, Louis, az, hogy meg akarom ölni. Gyönyörűség lesz számomra!”
Szótlanul letérdeltem mellé, ő fürkészve nézett rám, ahogy oly gyakran tette a múltban, majd így szólt: „Embereket ölök minden éjjel. Magamhoz csábítom, a közelembe vonzom őket kielégíthetetlen vággyal, soha nem szűnő mohósággal valami után... nem tudom, hogy mi után...” Ujjait ajkához szorította, szája kissé nyitva volt, hogy láthattam fogai csillogását. „Mit sem jelentenek számomra, mit bánnám, honnan jöttek, hová mennek, ha nem kerülnének az utamba. Őt azonban gyűlölöm! Azt akarom, hogy haljon meg, és a halálba is küldöm. Élvezni fogom!”
„De Claudia, ő nem halandó lény. Halhatatlan. Nem érheti semmiféle betegség. Az időnek nincs hatalma fölötte. Olyan életet fenyegetsz, amely a világ végéig fennmarad.”
„Igen, pontosan így van!” – mondta tiszteletteljes áhítattal. Egy élet, amely talán századok óta tart. Micsoda vér, micsoda erő! Gondolod, hogy birtokomban lesz az ő ereje meg a saját erőm is, ha megölöm?”
Most már dühös lettem. Felálltam, és hátat fordítottam neki. Halk emberi hangokat hallottam a közelben. Apáról és lányáról suttogtak, az odaadó szeretetről kettejük között. Ráeszméltem, hogy rólunk beszélnek.
„Ez ostobaság” – mondtam Claudiának. „Túllép azon, amit a szükség diktál, vagy a józan ész, vagy...”
„Micsoda? Emberiesség? Hisz ő gyilkos!” – sziszegte megvetően. „Magányos ragadozó!” – gúnyolta Lestat saját elnevezését. „Ne avatkozz bele a dolgomba, ne akard megtudni, mikor hajtom végre, ne próbálj közbelépni...” Felemelte kezét, hogy elnémítson, és vasmarokkal szorította a kezem, apró ujjai belemartak meggyötört húsomba. „Ha megteszed, csak vesztemet okozod a beavatkozásoddal. Lebeszélni pedig nem hagyom magam.”
Libegtek kalapszalagjai, kopogott a cipője, ahogy eltűnt. Megfordultam, céltalanul lépkedtem, csupán arra vágyva, hogy nyeljen el a város, majd rádöbbentem, hogy feltámad bennem a vérszomj, és legyőzi a józan meggondolást. Szinte már nem is volt kedvem véget vetni neki. Hagynom kellett, hogy a szenvedélyes vágy, az izgalom kiirtson minden tudatosságot belőlem, egyre csak a vér, a zsákmány zakatolt agyamban, s ahogy róttam az utcákat, feltartóztathatatlanul közeledtem feléje, e szavakat mormolva:
Kötél ez, amely áthúz a labirintuson. Nem én húzom a kötelet. A kötél húz engem... És egyszerre csak a Conti utcán álltam, s hallgattam a tompa lábdobogás ismerős hangjait. Vívók mérkőztek odafenn a teremben, előreléptek, hátráltak a tompán kongó fapadlón, gyors mozdulatokkal és ezüstszürkén csillogó tőrrel. A fal mellé húzódtam, ahonnan a magas, csupasz ablakokon keresztül láthattam a késő éjszakai órában párbajozó ifjakat, egyensúlyozó bal karjuk akár egy táncosé, kecsesen léptek előre a halál felé, kecsesen döftek a szív felé; az ifjú Freniere hasonmásai voltak, hol ők szúrtak ezüstpengéjükkel, hol pengéjük rántotta őket a pokol ölébe. Valaki lejött a keskeny falépcsőn az utcára – fiatal fiú, olyan fiatal, hogy két orcája bársonyos és kerekded volt, akár egy gyereké, arca piros és a vívástól felhevült, divatos szürke zubbonya és zsabós inge alól kölnivíz és só kellemes illata áradt. Éreztem melegét, ahogy a lépcsőház homályos világánál felbukkant. Nevetett, és alig hallhatóan beszélt magában, barna haja a szemébe lógott, fejét rázta, suttogása felerősödött, majd elhalt. Megtorpant, és rám függesztette a szemét. Merőn nézett, szemhéja remegett, gyorsan, idegesen felnevetett. „Bocsásson meg!” – szólalt meg franciául. „Kissé megijesztett.” És ezután, éppen, amikor szertartásosan meg akart hajolni és alkalmasint megkerülni, mozdulatlanságba dermedt, és megdöbbenés ült ki felhevült arcára. Láttam, hogy lüktet a vér rózsaszínű orcája alatt, és éreztem az ápolt, fiatal testből hirtelen kiütköző verejték szagát. „Meglátott a lámpafényben” – mondtam. „És úgy halotti maszknak tűnt az arcom.” Ajka szétnyílt, fogai összekoccantak, önkéntelenül bólintott, pillantása megdermedt.
„Menjen el!” – szóltam. „Gyorsan!”
A vámpír szünetet tartott, majd megmozdult, mintha folytatni akarná. De ehelyett kinyújtotta hosszú lábait az asztal alatt, hátradőlt, és két kezét a halántékához szorította.
A fiú, aki összekuporodva ült, két kezét karjához szorítva, most lassan kiegyenesedett. A magnószalagra pillantott, majd vissza a vámpírra. – De valakit mégiscsak megölt azon az éjszakán – mondta.
– Minden éjszakán – helyesbített a vámpír.
– Akkor miért engedte őt el? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom – felelte a vámpír, de a szavak hangszíne „nem tudom” helyett inkább ezt fejezte ki: „Hagyjuk ezt...”
– Fáradtnak látszik – folytatta a vámpír. – Mintha fázna is.
– Nem tesz semmit – vágta rá sietve a fiú. – Kicsit hideg a szoba, de nem törődöm vele. Maga nem fázik, ugye?
– Nem. – A vámpír mosolygott, válla rázkódott a hangtalan nevetéstől.
Egy másodpercig a vámpír gondolkodni látszott, a fiú pedig a vámpír arcát vizsgálgatta. A vámpír pillantása a fiú órájára esett.
– Claudiának nem sikerült, ugye? – kérdezte halkan a fiú.
– Maga mit gondol? – kérdezte a vámpír. Hátradőlt, fürkészve nézett a fiúra.
– Hogy Claudia... ahogyan maga mondta, elpusztult – felelte a fiú, s úgy rémlett, átérzi a szavakat, úgyhogy az elpusztult kimondása után nyelt egyet. – Így volt? – kérdezte.
– Nem hiszi, hogy végre tudta hajtani? – tudakolta a vámpír.
– De hiszen Lestat olyan erős, olyan hatalmas volt. Maga mondta, hogy nem is sejtette, mennyi erő, mennyi titok birtokában van. Hogyan lehetett Claudia egyáltalán biztos abban, hogy miként öli meg? Hogyan próbálkozott?
A vámpír soká nézett megfejthetetlen arckifejezéssel a fiúra, ám az elfordította tekintetét, mintha égő lámpák lennének a vámpír szemei. – Miért nem iszik a zsebében kikandikáló üvegből? – kérdezte a fiútól. – Az majd felmelegíti.
– Ó, az... – dadogta a fiú. – Majd fogok. Én csak...
A vámpír nevetett. – Úgy gondolta, nem lenne illendő? – kérdezte, és hirtelen mozdulattal a combjára ütött.
– Így igaz – vont vállat most már mosolyogva a fiú, és előhúzta kabátja zsebéből a kis palackot. lecsavarta az aranyszínű kupakot, és hörpintett. Kezében tartotta az üveget, és a vámpírra nézett.
– Nem kérek – mondta a vámpír, felemelt kézzel hárítva el a kínálást. Majd újra elkomolyodott az arca, és hátradőlve folytatta.
– Lestatnak volt egy muzsikus barátja a Dumaine utcában. Szólóhangversenyen találkoztunk vele madame LeClair lakásán, aki ugyancsak ebben az akkortájt rendkívül elegánsnak számító utcában lakott. Ez a madame LeClair, akivel Lestat időnként összejárt, egy közeli bérházban talált szobát a muzsikusnak, ahol Lestat gyakran felkereste. Említettem már, hogy elszórakozott áldozataival, barátságot kötött velük, bizalmat és szeretetet ébresztett bennük maga iránt, még szerette is őket, mielőtt végzett velük. Minden jel szerint ezzel a fiatal fiúval is jól elszórakozott, bár ez a barátság minden más hasonló és általam ismert kapcsolatánál hosszabb ideje tartott. A fiú jó zeneszerző volt, és Lestat gyakran hozta haza új műveinek kottáit, lejátszotta a dalokat a szalonban lévő zongorán. A fiú nagyon tehetséges volt, de tudni lehetett, hogy darabjai nem lesznek kelendőek, mert muzsikája túlontúl felkavarta a kedélyeket. Lestat pénzzel támogatta, estét este után vele töltött, nemegyszer olyan éttermekbe vitte, amilyeneket a fiú soha nem engedhetett volna meg magának, és az összes papírt és tollat ő vette neki, amire szüksége volt a komponáláshoz.
Ahogy mondtam, jóval tovább tartott mint Lestat bármely addigi barátsága. Nem tudnám megmondani, hogy meggyőződése ellenére tényleg megszeretett-e egy halandó embert, avagy különlegesen súlyos árulásra és kegyetlenségre készült. Több ízben közölte Claudiával és velem, hogy máris megy és megöli a fiút, de nem moccant. Én meg természetesen soha nem faggattam érzései felől, mert úgyis csak dühösen tiltakozott volna. Lestat, aki egy halandó varázsa alá került! Talán még a szalon bútorzatát is szétverte volna dühében.
Másnap éjjel – vagyis azt az éjjelt követően, amiről most beszámoltam – végképp az idegeimre ment, amikor kért, hogy menjek el vele a fiú lakására. Kifejezetten barátságos volt, olyan hangulat lepte éppen meg, amikor igényelte társaságomat. Az élvezet mindig ki tudta hozni ezt belőle. Megnézni egy jó darabot, tökéletes operaelőadást, balettet. Mindig azt akarta, hogy vele menjek. Ha nem tévedek, tizenötször láttam vele a Macbeth-et. Minden előadásra elmentünk, még a műkedvelőkére is, és Lestat nagy léptekkel rótta az utat hazafelé, elismételve a sorokat nekem, és kinyújtott ujjal a járókelőknek is odakiáltott: „Holnap, holnap, mindig csak holnap!”, míg csak ki nem kerülték, mint a részeget. De ez a féktelen jókedv orkánszerű volt, és mint ilyen, egy pillantás alatt többnyire véget is ért, csupán egy-két nyájas szó a részemről, afféle kijelentés, hogy kellemesnek találom a társaságát, és hónapokra vége volt az ilyen mulatságoknak. Sőt, akár évekre is. Most azonban ilyen hangulatban jött hozzám, és kért, hogy menjek vele a fiú lakására. Még attól sem riadt vissza a nagy sürgetés-unszolás közepette, hogy megszorítsa a karomat. Én pedig, mivel csupán Claudiára, a tett végrehajtójára, és a küszöbönálló katasztrófára tudtam gondolni, tompultan, dermedten, valamilyen szánalmas kifogást hoztam fel. Éreztem a fenyegető veszélyt, és csodálkoztam, hogy ő nem érzi, Végül felkapott egy könyvet a földről, és hozzám vágta. „Olvasd akkor az átkozott verseidet. Rohadj meg!” – kiáltotta, és egy ugrással kint termett.
Ez felkavart. El sem tudom mondani, mennyire. Azt szerettem volna, hogy hideg legyen, érzéketlen, halott. Úgy döntöttem, megkérem Claudiát, hogy mondjon le szándékáról. Erőtlennek és kétségbeejtően kimerültnek éreztem magam. De Claudia bezárva tartotta ajtaját, amíg el nem ment, és akkor is csak egy másodpercre pillantottam meg Lestat duruzsolása közben – csipkéből, szépségből szövődött látomásként surrant ki kabátjában, megint csak puffos ujjú ruhában, lila szalaggal mellén, fehér csipkeharisnyája előbukkant a kis köpeny szegélye alól, fehér cipője makulátlanul tiszta. Kifelé tartva hideg pillantást vetett rám.
Amikor később visszatértem, jóllakottan, és egy ideig nagyon is lustán ahhoz, hogy gondolataimtól háborgatni hagyjam magam, mindinkább éreztem, hogy ez az az éjszaka. Ma éjjel próbálja meg.
Képtelen vagyok megmondani, honnan tudtam. A lakásban történő dolgok nyugtalanítottak, riasztottak. Claudia a hátsó szalonban zárt ajtók mögött jött-ment. És úgy rémlett, hogy egy másik hangot vagy inkább suttogást is hallok ott. Claudia soha senkit nem hozott a lakásunkra, ezt egyébként egyikünk sem tette, csak Lestat, aki néha utcanőkkel állított be. De tudtam, hogy van ott valaki, noha semmiféle erős illatot vagy árulkodó hangokat nem érzékeltem. Később azonban étel-ital szaga szállt a levegőben. Krizantémok pompáztak ezüstvázában a zongorán, amelyek Claudia szerint halált jelentettek.
Megérkezett Lestat, alig hallhatóan dúdolt valamit, sétabotjával végigkopogtatta a csigalépcső korlátját. Lejött a nagy nappaliba, arca felhevült a gyilkolástól, ajka rózsaszínű volt. Kottáját a zongorára tette. „Megöltem, vagy nem öltem meg?” – Felém fordított ujjal szegezte nekem a kérdést. „Találd ki!”
„Nem ölted meg” – mondtam érzéketlenül. „Mert hívtál, hogy tartsak veled, azért viszont nem hívtál volna, hogy megoszd velem a zsákmányt.”
„És ha dühömben öltem meg, mert nem akartál velem jönni?” – folytatta, és felemelte a zongora fedelét. Tudtam, hogy így folytatja hajnalig. Felvillanyozódott. Néztem, amint ide-oda lapozgat a kottákban. Meg tud halni? – tűnődtem. Meg tud valóban halni? Claudia komolyan meg akarja ezt tenni? Volt egy pont, amikor be akartam menni Claudiához, és azt mondani, hogy hagyjunk fel mindennel, még a tervezett utazással is, és éljünk úgy, mint azelőtt. De úgy éreztem, hogy most már nincs visszaút. Attól a naptól kezdve, hogy kérdezni kezdte őt, ez – bárhogy végződjék is – elkerülhetetlen lett. Ólomsúlyt éreztem magamon, amely nem hagy elmozdulni a székről.
Lestat két akkordot leütött a zongorán. Óriási távolságot tudott átfogni a billentyűzeten, az emberi életben is kiváló zongorista lehetett volna. De érzés nélkül játszott, ő maga kívül maradt mindig a muzsikán, varázslatként, vámpírérzékeinek és akaratának virtuozitásaként csalogatta elő a zongorából. A zene nem rajta keresztül érkezett, nem a saját énjén keresztül szólaltatta meg. „Nos, megöltem?” – kérdezett újra.
„Nem, nem ölted meg” – ismételtem, jóllehet éppoly könnyen mondhattam volna az ellenkezőjét is. Minden figyelmem arra összpontosult, hogy arcom, mint egy álarc, ne áruljon el semmit.
„Igazad van. Nem öltem meg.” – mondta. „Izgalomba hoz, hogy a közelében vagyok, hogy újra és újra arra gondolok, hogy megölhetem, és meg is ölöm, de nem most. És azután otthagyom őt, és találok valakit, aki a lehető legjobban hasonlít rá. Ha fivérei lennének... bizony egytől egyig megölném őket. Rejtélyes láznak esne áldozatul a család, amely magát a vért is kiszárítja testükben!” – mondta, vásári kikiáltó hanghordozását utánozva. „Claudia a családokat kedveli. Ha már a családoknál tartunk, bizonyára hallottad, hogy a Freniere-ültetvény kísértet járta hely hírében áll. Nem tudnak felügyelőt tartani, a rabszolgák pedig elszöknek.”
Olyasvalami volt ez, amiről különösképp nem akartam hallani. Babette fiatalon, tébolyultan halt meg, ami végül pontot tett kóborlásaira Pointe du Lac romjai között. Erősködött, hogy ott látta az ördögöt, és meg kell találnia. Mendemondák, pletykák szövevényéből értesültem minderről. Aztán megérkezett a gyászjelentés. Régebben fontolgattam néha, hogy elmegyek hozzá, s megpróbálom valamiképp jóvátenni, amit elkövettem, máskor meg azt gondoltam, hogy ezek a sebek majdcsak maguktól is beforrnak, éjszakai gyilkolással telített új életemben pedig távol kerültem a ragaszkodó szeretettől, amelyet iránta, nővérem iránt vagy bármely földi halandó iránt éreztem. S végül már úgy néztem a tragédiát, ahogy erkélypáholyból szokás figyelni, meg-meghatódva időnként, de sohasem annyira, hogy az ember leugorjon, és csatlakozzék a színészekhez a színpadon.
„Ne beszélj Babette-ről” – kértem.
„Jól van. Egyébként az ültetvényről beszéltem. Nem róla. Róla! Imádottadról, kedvesedről.” Rám mosolygott. „Végül is minden a kedvem szerint történt, igaz? De most ifjú barátomról beszéltem neked, és hogy miképp...”
„Jobb lenne, ha muzsikálnál” – mondtam halkan, tapintatosan, de a lehető legmeggyőzőbben. Olykor hatni lehetett ezzel Lestatra. Ha megfelelő módon mondtam valamit, megtette, amit kértem. Most is így cselekedett: egy kis morgástól kísérve – mintha azt mondaná, „Te bolond!” – zongorázni kezdett. Hallottam, hogy a hátsó szalon ajtaja kinyílik, és Claudia lefelé lépked a nappaliba. „Ne gyere, Claudia!” -gondoltam-éreztem, „menj el, mielőtt mindannyian elpusztulunk!” Ám ő rendületlenül jött lefelé, míg az előszoba tükréhez nem ért. Hallottam, ahogy kinyitja a kis asztalfiókot, és a haját keféli. Virágillatot árasztott. Lassan megfordultam, hogy szemügyre vegyem, amikor megjelent az ajtóban. Most is tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, és a zongora felé tartva, némán ment át a szőnyegen. A billentyűk mellett megállt, kezét összekulcsolta a zongora tetején, állát kezére hajtotta, és Lestatra szegezte a szemét.
Lestat arcéle kirajzolódott előttem, s mögötte Claudia feléje forduló arcocskáját láttam. „Most meg mi van?” – mordult rá Lestat, lapozott a kottában, és combjára ejtette két kezét. „Idegesítesz. Már a jelenléted is idegesít.” Szeme végigfutott a kotta lapján.
„Tényleg?” – kérdezte legbűbájosabb hangján Claudia.
„Igen. És hadd mondjak még valamit. Megismerkedtem valakivel, aki különb vámpír lenne nálad.” Elképedtem. De ő nem várt nógatásra, magától is mondta tovább. „Érted, mit akarok mondani?” – folytatta.
„Talán rám akarsz ijeszteni?” – kérdezte a lány.
„El vagy kényeztetve, mert egyetlen gyerek vagy.” – mondta Lestat. „Fivérre van szükséged. Vagy inkább nekem van fivérre szükségem. Meguntalak mindkettőtöket. Kapzsi, töprengő vámpírok vagytok, saját életeteket háborgatjátok. Elegem van belőle.”
„Úgy hiszem, benépesíthetnénk mi hárman vámpírokkal a világot” – szólt Claudia.
„Azt csak hiszed!” – vágta rá Lestat diadalittasan. „Azt hiszed, meg tudnátok csinálni? Gondolom, Louis elmondta neked, hogy történt ez, vagy hogy őszerinte hogyan történt. Neked nincs meg hozzá a hatalmad. Egyikőtöknek sincs” – tette hozzá.
Ez láthatóan megzavarta Claudiát. Valami, amivel nem számolt. Tűnődve nézett Lestatra. Láttam, hogy nem egészen hisz neki.
„És mi adta neked a hatalmat?” – kérdezte halkan, de nem minden gúnytól mentesen.
„Ez egyike azon dolgoknak, kedvesem, amiket alkalmasint sosem tudsz meg. Mert még Erebosznak is, amiben élünk, kell hogy legyen arisztokráciája.”
„Hazudozó vagy” – mondta Claudia, és kurtán felnevetett. „És ráadásul meghiúsítod a tervemet.”
„Tervedet?” – kérdezte Lestat.
„Azért jöttem, hogy békét kössek veled, még ha magad vagy is a megtestesült hazugság. Apám vagy. Békét akarok kötni veled. Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogy eddig volt.”
Most Lestat volt az, aki nem hitt neki. Rám pillantott, majd Claudiára nézett. „Ez lehetséges. Csak hagyj fel a kérdéseiddel! És ne kövess! Ne kutass minden sikátorban más vámpírok után! Nincsenek más vámpírok! Itt élsz és itt maradsz!” Egy pillanatig zavartnak látszott, mintha a maga hangosabb szavától hökkent volna meg. „Én gondodat viselem. Nincs neked semmire sem szükséged.”
„Nem tudsz te semmit, azért irtózol a kérdéseimtől. Ez teljesen világos. Éljünk hát békében, mert másként nem élhetünk. Van egy ajándékom számodra.”
„Remélem, egy gyönyörű nő, olyan adottságokkal felruházva, amilyenek neked sohasem lesznek” – mondta Lestat, végigmérve Claudiát. A lány arca elváltozott ennek hallatán. Csaknem elvesztette önuralmát, amit még sohasem tapasztaltam nála. De aztán csak megrázta a fejét, kinyújtotta gömbölyű kis karját, és meghúzta kabátjának az ujját.
„Amit mondtam, komolyan gondoltam. Beleuntam a veled folytatott vitákba. A pokol nem más, mint gyűlölködés, örökös gyűlöletben együtt élő emberek világa. Nem vagyunk a pokolban. Bánom is én, elfogadod-e az ajándékot, vagy nem. Nem lényeges. Csak vessünk véget mindennek, mielőtt még Louis megundorodik, és itt hagy mindkettőnket.” Nógatta, hogy keljen fel a zongorától, lehajtotta a billentyűzet fedelét, megfordította őt a zongoraszéken, majd amikor Lestat már őt nézte, elindult az ajtó felé.
„Komolyan beszélsz? Ajándékot, azt mondod, hogy ajándékot hoztál?”
„Nem laktál jól. A színeden meg a szemeden látom. Ebben a napszakban sohasem fogyasztasz elegendő táplálékot. Tegyük fel, hogy egy különleges pillanattal tudlak megajándékozni. „Engedjétek hozzám a kisdedeket” – suttogta, és eltávozott. Lestat rám nézett. Hallgattam. Mintha kábítószert vettem volna be. Kíváncsiságot és gyanakvást láttam az arcán. Claudia után lement a hallba. És ekkor hosszú és döbbent nyögést hallatott, éhség és szenvedélyes vágy hiánytalan keverékének hangját.
Mire lassan az ajtóhoz értem, éppen a kanapé fölé hajolt. Két kisfiú feküdt ott, a puha bársonypárnák közé fészkelődve, olyan maradéktalanul átengedve magukat az alvásnak, amilyenre csak gyerekek képesek, rózsapiros szájuk nyitva volt, kerek kis arcocskájuk selymesen lágy. Bőrük nyirkos volt és fénylő, a sötétebbik fürtjei nedvesen tapadtak homlokához. Nyomorúságos, egyforma öltözékükről rögtön láttam, hogy árvák. És az utolsó falatig elpusztították a legfinomabb porcelánban feltálalt vacsorát. Az asztalterítő borpecsétes volt, és egy félig telt kis palack állt a zsíros tányérok és villák között. Ám olyan illat szállt a levegőben, amit nem kedveltem. Közelebb húzódtam, jobban akartam látni az alvó gyerekeket, és észrevettem, hogy torkuk csupasz, de sértetlen. Lestat a sokkal szebb, sötétebb bőrű fiú mellé ereszkedett le, akinek inkább egy székesegyház festett kupolájában lett volna a helye. Az alig hétéves fiú tökéletes szépsége egyik nem jellegét sem viselte magán – e szépség angyali volt. Lestat a fehér nyakra tette lágyan a kezét, majd az ezüstös ajkat tapintotta meg. Felsóhajtott, és sóhaja megint csak azzal az édesen fájdalmas várakozással volt tele. „Ó... Claudia” – sóhajtott. „Te túltettél önmagadon. Hol bukkantál rájuk?”
Claudia nem felelt. Egy sötét karosszékbe húzódott, és két nagy vánkosnak dőlt, lábát a hengerpárnára nyújtotta, bokája lelógott, úgyhogy fehér cipője hátulját nem lehetett látni, csak az ívelt rüsztöt és a finom, szoros kis pántokat. Lestatra meresztette a szemét. „Lerészegedtek a borpárlattól” – szólt Claudia. „Gyűszűnyitől” – és az asztalra mutatott. „Rád gondoltam, amikor megláttam őket... azt gondoltam, hogy ha megosztom ezt vele, még ő is megbocsát talán.” Hízelgése ellágyította Lestatot. Claudiára nézett, kinyújtotta kezét, és megfogta fehér csipkés bokáját. „Tubicám” – súgta neki nevetve, de aztán elhallgatott, nehogy felébressze a halálra ítélt gyerekeket. Bizalmasan, kedveskedve intett neki. „Gyere, ülj mellé. Legyen ő a tied, ez meg az enyém. Gyere.” Megölelte Claudiát, amikor az elment mellette, és a másik fiú mellé húzódott. Lestat végigsimította a fiú nyirkos haját, végigfuttatta ujjait a gömbölyűre formált szemhéjakon és a selymes szempillákon. A fiú arcára tette lágyan a kezét, és kitapintotta halántékát, orcáját, állkapcsát, dörzsölgette a makulátlanul szépséges arcot. Megfeledkezett róla, hogy én ott vagyok, hogy Claudia ott van, de visszahúzta a kezét, és egy pillanatig mozdulatlanul ült, mintha vágyakozása elkábította volna. A mennyezetre pillantott, majd lefelé, a pompás ünnepi lakomára. Lassan a kanapé támlájához fordította a fiú fejét, aki nyöszörögve sóhajtott, és szemöldöke egy pillanatra megrándult.
Claudia nem vette le Lestatról a szemét, noha eközben felemelte bal kezét, lassan kigombolta a mellette fekvő gyerek ruháját, benyúlt a kopott kis ingbe, és megérintette a csupasz testet. Lestat ugyanezt tette, de hirtelen mintha maga az élet szállt volna kezébe, karját az ingbe dugta, és szoros ölelésben fogta át a fiúcska kis mellkasát. Lecsúszott a kanapé párnáiról, és a padlón térdelt, egyik karjával átölelte és szorosan magához húzta a fiút, és nyakába temette arcát. Ajkaival a gyerek nyakát, mellét és apró csecsbimbóit szopogatta, másik karját is a nyitott ingbe dugta, úgy, hogy a fiú most már menthetetlenül a két kar bilincsében feküdt, Lestat ekkor szorosan magához vonta, és torkába mélyesztette fogait. A fiúnak hátrahanyatlott a feje, hajfürtjei e mozdulatnál előrehulltak, újra halkan felnyögött, szemhéja verdesett, de nem nyílt ki. Lestat ott térdelt mellette, szorosan magához húzta a fiút, teljes erőből szívta, háta kipúposodott és megmerevedett, teste a fiú testével együtt előre-hátra himbálózott, s hosszú nyögései e lassú himbálózás ütemében erősödtek és halkultak, míg teste hirtelen megfeszült, keze – úgy rémlett – keresgél valamit, amivel eltaszíthatja magától a fiút, mintha a tehetetlenül szendergő fiú kapaszkodna Lestatba, majd újra átölelte a fiút, lassan előrecsúszott fölötte, visszaengedte a párnák közé, a szívás elhalkult, alig volt már hallható.
Hátrább húzódott. Kezével ránehezedett a fiúra. Továbbra is térden maradt, hátravetette fejét, hogy hullámos szőke haja összekuszálódott. Lassan a földre ereszkedett, és hátával a kanapé lábának dőlt. „Ó... istenem...” – suttogta, fejét hátrahajtva, szemét félig lehunyva. Láttam, hogy arca-keze egyszeribe élénk színűvé válik. Egyik keze behajlított térdén verdesett, majd mozdulatlanul hevert rajta.
Claudia nem mozdult. Mint egy Botticelli-angyal, úgy feküdt a sértetlen fiú mellett. A másik fiú teste már ellankadt, nyaka akár egy kettétépett virágszár, az elnehezült fej különös szögben, a halál szögében zuhant most a párnára.
Ám valami nem volt rendben. Lestat a mennyezetre bámult. Láttam, amint fogai közül előbújik a nyelve. Túl csendesen feküdt, a nyelve szabadulni próbált a szájból, túljutni a fogak sorompóján, és megérinteni az ajkat. Borzongani látszott, válla rángatózott... majd teljesen ellankadt, de ő maga nem mozdult. Csillogó, szürke szeme elhomályosult. Merőn nézett a mennyezetre. Majd egy hang tört ki belőle. Kiléptem a hall homályából, de Claudia élesen rám sziszegett: „Menj vissza!”
„Louis...” – szólt Lestat. Most már hallottam. „Louis... Louis...”
„Nem ízlik, Lestat?” – kérdezte Claudia.
„Valami baj van vele” – mondta lankadó lélegzettel Lestat, és szeme kitágult, mintha a beszéd óriási erőfeszítést követelne. Nem tudott megmozdulni. Láttam. Moccanni sem tudott. „Claudia!” Megint zihálva lélegzett, és tekintetét Claudia felé fordította.
„Nem ízlik a gyerekvér...?” – kérdezte halkan Claudia.
„Louis...” – suttogta Lestat, s egyetlen pillanatra felemelte a fejét, majd visszazuhant a párnára. „Louis, ez... ez abszint! Túl sok abszint!” – lihegte. „Ezzel mérgezte meg őket. Engem is megmérgezett. Louis...” Próbálta felemelni a fejét. Közelebb húzódtam, csak az asztal választott el tőle.
„Maradj!” – szólt rám ismét Claudia. Lesiklott a kanapéról, közelebb ment Lestathoz, merőn nézett az arcába, ahogyan ő nézett korábban a gyerekre. „Abszint, atyám” – mondta – „ meg ópiumoldat.!”
„Démon!” – mondta Lestat. „Louis... tegyél be a koporsómba.” Küszködve próbált feltápászkodni. „Tégy be a koporsómba.” Hangja rekedt volt, alig lehetett hallani. Keze ide-oda csapkodott, felemelkedett, visszahullott.
„Beteszlek én a koporsódba, atyám” – szólt Claudia, mintha csitítani akarná. „Beteszlek én örökre.” És ekkor konyhakést húzott ki a kanapé párnái alól.
„Ne tedd ezt, Claudia!”, mondtam neki. De ő olyan epés pillantást vetett felém, amilyet soha nem láttam még az arcán, és amint bénultan álltam, ő mély vágást ejtett Lestat torkán, aki éles, fuldokló kiáltást hallatott. „Istenem!” – kiáltott fel. „Istenem!”
Ömlött belőle a vér, végig az ingmellén, végig a kabátján. Úgy ömlött, ahogyan emberből sohasem ömölhet, mindaz a vér, amivel a gyerek előtt és a gyerekből teletömte magát. Szüntelenül ide-oda forgatta, tekergette a fejét, amitől a bugyborékoló seb még nagyobbra tágult. Claudia most a mellébe döfte a kést, és Lestat előrebukott, tátott szájából előbukkantak vámpírfogai, mindkét keze görcsösen a kés felé kapott, a nyél körül csapkodott, le-le csúszva róla. Szemébe hulló hajjal felpillantott rám. „Louis! Louis!” Majd elakadt a lélegzete, és az oldalára dőlt a szőnyegen. Claudia lenézett rá. Mindenfelé folyt a vér, patakokban. Lestat nyöszörgött, próbált feltápászkodni, egyik karját melle alá szorította, másikat a padlóra tette. Most Claudia hirtelen rárontott, és mindkét karját a nyaka köré vetve, mélyen beleharapott viaskodó áldozatába. „Louis! Louis!” – zihálta újra meg újra Lestat és elkeseredetten küszködött, hogy megszabaduljon tőle, de Claudia Lestat vállán ült a magasban, és vadul lovagolt rajta, felemelkedett, leereszkedett, felemelkedett, leereszkedett, míg végül elhúzódott, gyorsan földet ért, és ajkához illesztett kézzel, pillanatig párás, majd derült pillantással távolabb ment tőle. Elfordultam Claudiától, testem görcsbe rándult a látottaktól, képtelen voltam továbbra is odanézni. „Louis!” – szólított Claudia, de csak a fejemet ráztam. Mintha az egész ház megbillent volna egy pillanatra. De Claudia újból felém fordult. „Nézd, mi történik vele!”
Lestat már nem mozdult. A hátán feküdt. Egész teste összezsugorodott, megfonnyadt, a bőr vastag lett, ráncos és olyan fehér, hogy minden parányi ér átlátszott rajta. Lélegzetem elakadt, de nem tudtam a szememet levenni róla, még akkor sem, amikor a csontok formája kezdett előtűnni, az ajkak visszahúzódtak a fogak fölött, az orr helyére csupán két tátongó gödör emlékeztetett. De szeme ugyanaz maradt, vadul meredt a mennyezetre, a szivárványhártyák jobbról balra ugrándoztak, akkor is, amikor a hús felhasadozva a csontokra aszott, és a hátramaradt csontvázon petyhüdten lötyögött a ruha. Végül a szivárványhártyák felfelé fordultak, és a szemek fehére elhomályosult. Ami maradt belőle, mozdulatlanul hevert. Nagy tömeg hullámos szőke haj, egy kabát, egy pár ragyogóan fényes cipő, és az az iszonyat, ami Lestat volt, meg én, aki tehetetlenül bámultam rá.
Claudia sokáig egy helyben állt. Vér áztatta át a szőnyeget, megfeketítve a beleszőtt virágkoszorúkat. Ragacsosan, feketén csillogott a padlódeszkán. Bemocskolta Claudia ruháját, fehér cipőjét, orcáját. Gyűrött szalvétával törölgette magát, dörzsölte a ruha szörnyűséges foltjait, és így szólt: „Segítened kell, Louis, hogy kivigyük innen.”
„Nem” – feleltem, és hátat fordítottam neki meg a lábánál heverő hullának.
„Megőrültél, Louis? De hiszen nem maradhat itt!” – mondta. „És a fiúk sem. Segítened kell. A másik is meghalt az abszinttól! Louis!”
Tudtam, hogy igaza van, mégis lehetetlennek tűnt, hogy segítsek neki.
Noszogatnia kellett, majdhogynem lépésről lépésre. A konyhatűzhely még mindig színültig tele volt az anya és lánya csontjaival, akiket megölt – veszélyes baklövés, ostobaság volt. Most összekaparta a csontokat, zsákba rakta őket, amit az udvar kövezetén át a kocsihoz cipelt. Magam fogtam be a lovat, csendet parancsoltam a részeg kocsisnak, és gyorsan kihajtottam a halottas kocsival a városból Bayou St. Jean irányába, a Pontchartrain-tóig terjedő sötét mocsár felé. Claudia némán ült mellettem, amint kocsink mind távolabb gördült, elhaladt néhány vidéki kúria gázvilágítású kapuja mellett, a földút elkeskenyedett, keréknyomokkal volt tele, mindkét oldalon előtűnt a mocsár, ciprusfák és kúszónövények áthatolhatatlanak tűnő falával. Éreztem a szennybűzt, hallottam az állatok halk neszezését.
Claudia lepedőbe burkolta Lestat holttestét, mielőtt én egyáltalán hozzányúltam volna, majd, rémületemre, hosszú szárú krizantémokat szórt rá. Így hát édeskésen gyászos illatot árasztott, amikor őt utolsóként kiemeltem a kocsiból. Szinte teljesen súlytalan volt, és mintha zsinegből és csomókból készült volna, olyan lottyadtnak éreztem, amikor vállamra vettem, és bementem a sötét vízbe. A víz emelkedett, megtöltötte a cipőmet, a lábam utat keresett lent az iszapban, távol onnan, ahol letettem a két fiút. Mind mélyebbre mentem Lestat földi maradványaival, bár nem tudom, miért. Végül, amikor már alig láttam az út halvány vonalát és az eget, amely veszélyesen közel volt a hajnali pirkadáshoz, belecsúsztattam a holttestet a vízbe. Megrendülten álltam ott, és hosszasan néztem a fehér lepedő idomtalan formáját az iszapos felszín alatt. Megijedtem, hogy a zsibbadtság, amely megóvott, amióta a kocsi útnak indult a Royale utcából, egyszeriben elszáll, és otthagy védtelenül, merev tekintettel, az agyamban zakatoló gondolattal: Ez itt Lestat. Átváltozás, rejtelem az egész – meghalt, örök sötétségbe távozott. Hirtelen mintha húzni kezdtek volna, mintha valamilyen erő vonzott volna, hogy szálljak alá a holttesttel a sötét vízbe, és soha ne térjek vissza. Olyan félreérthetetlen, olyan erős volt ez az érzés, hogy hozzá képest csupán bizonytalan morajnak tűnne a világosan érthető beszéd. Hangtalanul, kimondatlanul így szólt: „Tudod, mit kell tenned. Szállj alá a sötétségbe. Hagyj itt mindent, ne tétovázz!”
Ám e pillanatban Claudia hangját hallottam, amint a nevemen szólít. Megfordultam, és a kúszónövények szövevényén keresztül megpillantottam csöppnyi alakját a távolban, fehérlő fényt a halványan foszforeszkáló földes úton.
Aznap reggel két karjával átölelt, fejét mellemhez szorította benn a koporsóban, és azt suttogta, hogy szeret, és hogy most már örökre megszabadultunk Lestattól. „Szeretlek, Louis” – ismételgette, míg a koporsófedél végül sötétséget teremtett, és jótékony ködbe borította az öntudatot.
Amikor felébredtem, éppen Lestat holmiját kutatta át. Hosszas tevékenység volt, hangtalan és tervszerű, ám szenvedélyes haraggal teli. Kiszedte mindazt, ami a fiókos szekrényekben volt, a szőnyegekre ürítette a fiókok tartalmát, egyik zakót a másik után húzta elő Lestat szekrényeiből, kiforgatta a zsebeket, eldobta az aprópénzt, színházjegyeket, papírdarabokat. Elképedten álltam Lestat szobájának ajtajában, és néztem, mit művel Claudia. Ott feküdt Lestat koporsója, a beleillesztett falemezekkel és kárpitszövettel kibélelve. Valami kényszerfélét éreztem, hogy kinyissam. Szerettem volna ott látni. „Semmi!” – szólt végül méltatlankodva Claudia. A kályharostélyba tömködte a ruhákat. „Semmi jel, semmi nyom arról, hogy honnan jött, ki tette vámpírrá.” – folytatta. „Egy árva fecni sincs.” Rám nézett, mintha együttérzésemre számítana. Elfordultam tőle. Nem tudtam ránézni. Visszahúzódtam a hálószobába, amelyet a magam számára tartottam fenn, teleraktam saját könyveimmel, meg ami anyámtól és nővéremtől maradt rám, és leültem az ágyra. Hallottam, hogy az ajtóban mond valamit, de nem akartam odanézni. „Megérdemelte, hogy meghaljon.” – jelentette ki.
„Akkor mi is megérdemeljük, hogy meghaljunk. Ugyanúgy, mint ő életünk minden éjjelén. – szóltam. „Menj el tőlem.” Mintha szavaim lettek volna a gondolatok, s az agyam kusza zűrzavar. „Gondoskodni fogok rólad, mert te nem tudsz gondoskodni magadról. De nem akarom, hogy a közelemben légy. Aludj a ládában, amit vettél magadnak. Ne gyere közel hozzám.”
„Mondtam, hogy megteszem. Mondtam...” – felelte. Soha nem hallatszott ilyen törékenynek a hangja, mint egy kis ezüstcsengettyű csilingelése. Meghökkenten, de tántoríthatatlanul pillantottam rá. Mintha nem az ő arca lett volna. Soha senki nem formált még ilyen feldúlt kifejezést egy baba arcára. „Megmondtam neked, Louis!” – szólt remegő szájjal. „Magunkért tettem. Hogy szabadok lehessünk.” Nem tudtam elviselni a látványt. Szépségét, látszólagos ártatlanságát és e borzalmas megrázkódtatását. Elmentem mellette, lehet, hogy hátra is löktem, nem tudom. És már majdnem a lépcsőkorlátnál voltam, amikor különös hang ütötte meg fülemet.
Közös életünk sok-sok évében sohasem hallottam ezt a hangot. Sohasem, az óta a rég volt éjszaka óta, amikor először rátaláltam, a halandó életű gyerekre, aki anyjába kapaszkodott. Claudia sírt!
Ez a hang akaratom ellenére visszahúzott. Olyan öntudatlanul, olyan kétségbeesetten hangzott, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja, vagy azt sem bánná, ha az egész világ hallaná. Ágyamra feküdt, arra a helyre, ahol gyakran ültem és olvastam, mindkét térdét felhúzta, és egész testét rázta a zokogás. Félelmetes hangon zokogott. Sokkal inkább szívből jött, sokkal rémítőbb volt, mint ahogyan halandó életében valaha is sírt. Lassan, óvatosan melléje ültem, és vállára tettem a kezem. Meglepődve emelte fel a fejét, szeme tágra nyílt, szája remegett. Arca könnyfoltos volt, vérrel színezett könnyek maszatolták be. Szeme könnyben úszott, és a halványpiros könnyek enyhe nyomot hagytak parányi kis kezén. Úgy tűnt, hogy nem látja, nem veszi észre. Félrerázta haját a homlokából. Hosszan tartó, könyörgő, halk zokogástól remegett a teste. „Ha elveszítlek téged... Louis, semmim sem marad.” – suttogta. „Meg nem történtté tenném, hogy visszakapjalak. De nem tudom visszacsinálni, amit tettem.” Körém fonta karját, odakúszott mellém, a szívemen zokogott. Nem akartam megérinteni, de kezem önmagától megmozdult, szorosan átölelte a testét, a haját simogatta. „Nem tudok nélküled élni” – mondta halkan. „Inkább meghalok, mint hogy nélküled éljek. Ugyanúgy akarok meghalni, ahogyan ő. Nem tudom elviselni, hogy úgy nézz rám, mint az előbb!” Egyre jobban, egyre keservesebben sírt, míg végül lehajoltam, és megcsókoltam puha nyakát és orcáját. Téli szilvák. Elvarázsolt erdőből valók, ahol a gyümölcs sosem hull le az ágakról. Ahol sosem hervadnak és halnak el a virágok. ,,Jól van, drágám...” – mondtam. „Jól van, szerelmem.” És lassan, lágyan ringattam karjaimban, míg végül elszenderedett. És mormolt valamit, hogy örökké boldogok leszünk, hogy örökre megszabadultunk Lestattól, és hogy most kezdődik életünk nagy kalandja.
Életünk nagy kalandja. Mit jelent meghalni, amikor a világ végéig élhetünk? És mi más a „világ vége”, mint üres szólam; mert ki tudja egyáltalán, hogy mi is maga a világ? Én most már két évszázadot éltem végig, láttam, hogy egyiknek ábrándjait mily maradéktalanul semmisíti meg a másik, voltam örökké ifjú és örökké agg, nem voltak illúzióim, pillanatról pillanatra éltem, ahogy egy ezüstóra tiktakol a semmiben: festett számlap, finoman metszett mutatók, amelyekre nem néz senki, melyek nem néznek senkire, melyeket olyan fény világít meg, ami nem fény, mint az a fény, mellyel Isten megteremtette a világot, mielőtt világosságot teremtett volna. Ketyegni, ketyegni, az óra pontosságával ketyegni egy szobában, amely olyan hatalmas, mint maga a világ.
Újra az utcákat róttam, Claudia áldozat után járt; ujjaim, kabátom őrizték hajának, ruhájának illatát, szemeim – akár egy lámpa halvány fénye – messze előttem jártak. A katedrális előtt találtam magam. Mit jelent meghalni, ha a világ végéig élhetünk? Fivérem halálára, a tömjénfüstre, a rózsafüzérre gondoltam. Hirtelen elfogott a vágy, hogy ott legyek, abban az egykori ravatalozóban, halljam az asszonyok emelkedő-ereszkedő hangját, ahogy az üdvözlégyeket mondják, halljam a rózsafüzérek pergését, beszívjam a viaszgyertyák illatát. Emlékeztem a jajveszékelésre. Mintha az egész tegnap történt volna itt, valamelyik ház ajtaja mögött. Láttam magam, amint sietve végigmegyek egy folyosón, és halkan benyitok az ajtón.
A katedrális terjedelmes homlokzata sötét tömbként emelkedett a magasba, de a kapui nyitva voltak, és lágyan vibráló fényt pillantottam meg odabent. Szombat volt, és a kora esti órában gyónni mentek az emberek, hogy a vasárnapi misén áldozhassanak. A csillárokban sápadtan égtek a gyertyák. A főhajó túlsó végén a fehér virágokkal megrakott oltár átviláglott a homályon. Ezen a helyen állt az a régi templom, ahol fivérem temetési szertartása volt. És hirtelen rádöbbentem, hogy azóta sem jártam itt, egyszer sem jöttem fel a kőlépcsőkön, mentem át az előcsarnokon, léptem be a nyitott ajtókon.
Nem volt bennem félelem. Talán inkább vágyódást éreztem, hogy történjen valami, remegjenek meg a kövek, amikor belépek a homályos előcsarnokba és megpillantom a tabernákulumot, távol az oltáron. Most már eszembe jutott, hogy jártam én itt egyszer – lángok fényében csillogtak az ablakok, és éneklés hangja áradt ki a Jackson térre. Tétováztam, és azon tűnődtem, van-e valamilyen titok, amelyről Lestat sohasem beszélt nekem, valami, ami talán megölne, ha belépnék. Egy érzés arra késztetett, hogy menjek be, de a gondolatot elűztem agyamból, kiszakítottam magam a nyitott ajtók, az egy emberként éneklő tömeg vonzerejéből. Volt akkor nálam valami, amit Claudiának vittem – egy baba, menyasszony baba, amit egy játékbolt sötét kirakatából csentem el és tettem be egy szalagos selyempapírba csomagolt nagy dobozba. Egy baba Claudiának. Emlékszem, hogy sietve mentem el vele, hallottam az orgona súlyosan zengő hangját a hátam mögött, és szemem összeszűkült a gyertyák lángjainak lobogásától.
Most erre a pillanatra gondoltam, a félelemre bennem az oltár puszta látványától, a Pange Lingun hangjától. S megint csak a testvéremre gondoltam kitartón. Láttam, ahogy a koporsó végiggördül a középső hajóban, s mögötte felvonulnak a gyászolók. Most nem éreztem félelmet. Mint már mondtam, ha egyáltalán éreztem valamit, az valamilyen félelem vagy félelmet kiváltó ok utáni vágyakozás volt, miközben lassan lépkedtem a sötét kőfalak mellett. Nyár volt, mégis hideg és nyirkos a levegő. Újra Claudia babájára gondoltam. Hová lett az a baba? Éveken át játszott vele Claudia. Hirtelen megláttam magamat, amint a babát kutatom, olyan hajthatatlanul és értelmetlenül, ahogyan gyötrő álomban kutat az ember valami után, az ajtók nem nyílnak ki, a fiókok nem zárulnak be, újra meg újra viaskodunk-küzdünk ugyanazért az értelmetlen valamiért, és közben nem tudjuk, miért tűnik az erőlködés kétségbeejtőnek, s egy váratlanul előbukkanó szék a rádobott kendővel miért tölt el bennünket rémülettel.
Benn voltam a katedrálisban. Egy nő kilépett a gyóntatószékből, és elhaladt a várakozók hosszú sora mellett. A soron következő férfi nem mozdult, érzékeny szemem ezt feszült idegállapotomban is rögtön észrevette. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem. Kitartón nézett engem, mire gyorsan hátat fordítottam neki. Hallottam, hogy belép a gyóntatószékbe, és beteszi az ajtót. Végigmentem a templom oldalhajóján, és ezután inkább kimerültségből, mint bármiféle meggyőződésből, bementem egy üres padsorba, és leültem. Régi szokástól vezetve, kis híján térdet hajtottam. Gondolataim olyan zavarosak voltak, lelkem úgy gyötrődött, mint bármely halandóé. Lehunytam egy pillanatra a szemem, és próbáltam elűzni minden gondolatot. Hallj és láss! – mondtam magamnak. És akaratom ezzel kiemelt a gyötrődésből. Körös-körül a homályban halk imádkozást, rózsafüzérek pergetésének neszét és a tizenkettedik stációnál térdelő nő leheletszerű sóhaját hallottam. Patkánybűz áradt a fapadok tengeréből. Egy patkány valahol az oltár közelében futkosott, egy másik Szűz Mária pompázatos fafaragású mellékoltárában izgett-mozgott. Az arany gyertyatartók fényt árasztottak az oltáron, egy pompás, fehéren vibráló krizantémnak hirtelen lefelé görbült a szára, apró cseppek csillogtak a dús virágú szirmokon, savanykás illat szállt fel a mintegy húsz vázából, oltárokról és mellékoltárokról. Szűz Mária, Krisztus és a szentek szobrairól. A szobrokra bámultam. Rossz szellemként szálltak meg hirtelen ezek az élettelen profilok, a meredt szemek, az üres kezek, a fagyos-merev ráncok a ruhán. Testem olyan hevesen vonaglott, hogy kezemmel az előttem levő padba kapaszkodva, előrebuktam. Temető volt ez – halott formák, temetési képmások, kőangyalok temetője. Felfelé néztem, és saját magamat láttam, amint felmegyek az oltárlépcsőn, kinyitom a szent és sérthetetlen kis tabernákulumot, gyalázatos kézzel a megszentelt ostyatartó után nyúlok, kiveszem Krisztus testét, és szétszórom az Ő fehér ostyáit az egész szőnyegen, majd összetaposom a szentelt ostyákat, járkálok rajtuk az oltár előtt, porba tiporva ily módon az áldozást. Felálltam, és meredten néztem a látomást. Tökéletesen tisztában voltam a jelentésével.
Isten nem élt ebben a templomban, ezek a szobrok a semmi faragott képei voltak. Én voltam a természetfölötti ebben a székesegyházban. Én voltam az egyetlen emberfölötti lény, aki tudatosan állt e fedél alatt! Magányosság, magány, amely már az őrülettel határos. Látomásomban összeomlott a székesegyház, a szentek a porba zuhantak. Patkányok falták az oltáriszentséget, és a küszöbfákban tanyáztak. Egy hatalmas farkú, magányos patkány addig rángatta és rágta a foszladozó oltárterítőt, amíg a gyertyatartók leestek, és az iszap fedte köveken gurultak ide-oda. Én álltam mozdulatlanul. Érintetlenül. A halál nem fogott rajtam. A Szent Szűz gipszkeze után nyúltam hirtelen, és láttam, amint összetörik a kezemben, tenyeremben tartottam a szétmálló gipszet, és az a hüvelykujjam szorításától porrá őrlődött.
És akkor a romokon keresztül, a nyitott ajtón át, ahonnan kietlen tájakat lehetett látni mindenfelé, még a hatalmas folyam is befagyott, és kérges hajóroncsok meredtek ki belőle, e romokon keresztül temetési menet tűnt fel hirtelen, sápadt, fehér férfiak és nők csoportja, szikrázó szemű, leomló fekete ruhájú szörnyetegek, fakerekeken zörgött a koporsó, patkányok futottak át a törött, deformálódott márványon, a menet közeledett, s már láttam Claudiát is a tömegben, vékony, fekete fátyol mögül kandikált ki a szeme, egyik kesztyűs kezében fekete imakönyvet szorongatott, másikat a mellette haladó koporsón tartotta. És ott a koporsóban, üvegtető alatt, rémülten pillantottam meg Lestat csontvázát, a ráncos bőr most már csontjainak szövetébe préselődött, szemei helyén üres gödrök, szőke haja hullámokban tornyosul fel a fehér szaténon.
A menet megállt. A gyászolók kiváltak, majd hangtalanul megtöltötték a poros templomi padokat, és Claudia megfordult imakönyvével, kinyitotta, hátravonta a fátylat arcáról, és miközben ujjával megtapintotta a könyv lapját, merőn nézett rám. „És mostan átkozott légy e földön” – szólt halkan, és a visszhang visszaverte e szavakat a romok között. „És mostan átkozott légy a földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét. Bujdosó és vándorló légy a földön... és aki megölénd tégedet, hétszerte megbüntettetik.”
Rákiáltottam, sikoltottam, lényem mélyéből úgy tört fel a sikoly, mint valami hatalmas, feketén gördülő erő, amely ajkamról tört elő, és a testem – akaratom ellenére – támolyogni kezdett tőle. Rémületes sóhajtozást lehetett hallani a gyászolók körében, mind hangosabbá váló kórust, ahogy megfordultam, hogy lássam mindannyiukat, akik körülöttem voltak, ők azonban az oldalfolyosóra szorítottak, pontosan a koporsó mellé, s amikor megfordultam, hogy visszanyerjem egyensúlyomat, már mindkét kezem a koporsón volt. Ott álltam, és lefelé bámultam, de nem Lestat maradványait, hanem halandó fivérem holttestét láttam. Nyugalom szállt le, mintha fátyol borult volna mindenre, mindenkire, a gyászolók eltűntek a néma fátyolredők alatt. Ott volt a fivérem, olyan szőkén, fiatalon, szelíden, mint életében, olyan valóságos volt és oly kedves, amilyen évek során át mindig is volt, s az évek elmúltával soha így fel nem tudtam őt idézni, annyira tökéletesen – minden elemében annyira tökéletesen – újjáteremtődött. Hátrakefélt szőke haja szabadon hagyta homlokát, szeme lehunyva, mintha aludna, lágy ujjai átfogták a mellén fekvő feszületet, ajka oly rózsás és bársonyos volt, alig tudtam elviselni, hogy csak lássam és ne érinthessem meg. És ahogy kinyújtottam a kezem, hogy megtapintsam selymes bőrét, a látomás véget ér.
Még mindig a szombat esti katedrálisban ültem. A templomi gyertyák tömény illatot árasztottak a mozdulatlan levegőben, a kálvária stációit végigjáró nő elment, mögöttem, szemben velem és most már fölöttem is mind sötétebb lett. Egy fiú jelent meg a laikus testvérek fekete reverendájában, hosszú, aranyozott gyertyakoppantót hozott, amellyel sorban oltotta el a gyertyákat. Bódultan néztem. Rám pillantott, azután elment, mintha nem akarná zavarni az imájában mélyen elmerült embert. Amikor a következő csillárhoz ért, egy kezet éreztem a vállamon.
Hogy két emberi lény ennyire közel jöjjön hozzám, anélkül, hogy hallanám, anélkül, hogy egyáltalán törődnék vele, azt jelezte valahol bennem, hogy veszélyben vagyok, de én azt sem bántam. Felpillantottam, és egy ősz hajú pap állt előttem. „Gyónni szeretne?” – kérdezte. „Éppen be akartam zárni a templomot.” Vastag szemüvege mögött összehúzta szemét. Az egyetlen fény most már csak a szentek képe előtt égő gyertyák piros üvegburájából jött, árnyék szökellt az égnek meredő falakra. „Valami bántja, igaz? Segíthetek?”
„Túl késő van, túl késő” – suttogtam, és felálltam, hogy induljak. Távolabb lépett tőlem, láthatóan nem fedezve fel semmi riasztót a külsőmben, és nyájasan, biztatóan felelte: „Nem, korán van még. Nem akar bejönni a gyóntatószékbe?”
Egy pillanatig ránéztem. Mosolyogni szerettem volna. És ekkor az az ötletem támadt, hogy megteszem. De ahogy a homályos előcsarnokon át a gyóntatószékhez követtem, tudtam, hogy ennek semmi értelme nincs, hogy nem más, mint őrület az egész. Ennek ellenére letérdeltem a szűk kis fülkében, kezeimet összekulcsoltam az imazsámolyon, miközben ő a szomszéd fülkében ült, és félretolta a fatáblát, hogy látni engedje arcéle homályos körvonalát. Egy pillanatig rámeredtem. Majd kezemet felemelve keresztet vetettem, és beszélni kezdtem. „Áldj meg, atyám, mert vétkeztem, oly sokszor és oly soká vétkeztem, hogy nem tudom, hogyan változzak meg, és hogyan valljam meg Istennek cselekedeteimet.”
„Isten irgalma végtelen, fiam” – mondta halkan. „Mondj el mindent Őneki, leplezetlenül, őszinte szívvel.”
„Gyilkosság, atyám, egyik a másik után. A nőt, aki tegnapelőtt éjjel halt meg a Jackson téren, én öltem meg, és több ezer más embert őelőtte, minden éjjel egyet vagy kettőt, atyám, és ez így megy már hetven éve. Mint a Kérlelhetetlen Kaszás, járom New Orleans utcáit, és emberekkel táplálkozom, hogy én magam életben maradjak. Nem vagyok halandó, atyám, hanem halhatatlan és elkárhozott, mint Isten pokolra vetett angyalai. Vámpír vagyok.”
A pap felém fordult. „Mi ez? Tréfát űz velem? Viccelődik? Félre akar vezetni egy öregembert?” – szólt, és visszacsapta a fatáblát. Sietve kinyitottam az ajtót, és kiléptem, hogy szemügyre vegyem, amint ott áll. „Fél maga egyáltalán Istentől, fiatalember? Tisztában van a szentségtörés jelentésével?” Ellenségesen nézett rám. Lassan, nagyon lassan közelebb mentem hozzá, és ő először csak sértett pillantást vetett rám. Majd zavartan hátralépett. A templom sötéten kongott az ürességtől, a sekrestyés elment, a gyertyák csak a távoli oltárokra vetettek kísérteties fényt, és aranyszínű lágy girlandot fontak a pap feje és arca köré. „Akkor hát nincs kegyelem!” – mondtam neki, és hirtelen megmarkoltam két vállát, természetfölötti erővel megszorítottam, hogy moccanni sem tudott, és egészen közel húztam fejét az arcomhoz. Rémületében kitátotta a száját. „Ha van Isten, miért tűri el, hogy létezem?” – mondtam. „Szentségtörésről beszél!” Kezembe mélyesztve körmeit, próbált kiszabadulni, misekönyve a földre esett, reverendája ráncai közt zörgött a rózsafüzér. Akárha szentek megelevenedett szobraival küzdött volna. Felhúztam ajkamat, hogy láthassa a vámpírfogakat. „Miért tűri, hogy éljek!?” – ismételtem. Arca, rettegése, megvetése, dühe felbőszített. Mindazt a gyűlöletet láttam benne, amit Babette-ben. „Eressz el! Sátán!” – sziszegte puszta halálfélelemben. Elengedtem, és baljós bűvölettel néztem, amint végigbukdácsol a főhajón, mintha havon vergődne keresztül. Aztán utánaeredtem, olyan gyorsan, hogy a következő pillanatban már átfogtam kinyújtott karjaimmal, körgallérom sötétségbe vonta, de lába még kapálódzott, menekülni próbált. Megátkozott, az oltáron levő Istent hívta segítségül. És ekkor ott, az oltárlépcső karfájánál megragadtam, arccal magam felé fordítva, lerántottam a földre, és nyakába mélyesztettem a fogaimat.
A vámpír elhallgatott.
Korábban valamikor a fiú cigarettára akart gyújtani. Egyik kezében a gyufával, másikban a cigarettával ült most ott, még mindig úgy, mint egy kirakati bábu, és a vámpírra bámult. A vámpír a padlót nézte. Hirtelen megfordult, kivette a lapos levélgyufát a fiú kezéből, meggyújtott egy szálat, és odanyújtotta a lángot. A fiú lehajolva rágyújtott, beszívta és gyorsan kiengedte a füstöt. Levette az üveg kupakját, nagyot húzott az italból, s közben nem vette le szemét a vámpírról.
Türelmesen várt újra, míg a vámpír hajlandónak mutatkozott folytatni elbeszélését.
– Gyerekkoromból nem maradt emlék bennem Európáról. Még az amerikai utazásra sem emlékeztem igazán. Hogy Európában születtem, az nem volt több egy elvont fogalomnál. De azért befolyása alatt tartott, amennyire csak Franciaország befolyása alatt tarthat egy gyarmati embert. Franciául beszéltem, franciául olvastam, emlékszem, mennyire vártam a forradalomról szóló híreket, és olvastam a Napóleon győzelmeiről tudósító párizsi újságokat. Emlékszem, mekkora haragra gyulladtam, amikor Louisiana államot eladta az Egyesült Államoknak. Nem tudnám megmondani, meddig élt bennem a halandó francia ember. Addigra már biztosan eltávozott, de megmaradt az olthatatlan vágy, hogy lássam és megismerjem Európát, és ez nemcsak abból származik, hogy az ember Európa irodalmát és filozófiáját olvassa, hanem abból az érzésből is, hogy engem igazán Európa formált mélyebben és alaposabban, mint a többi amerikait. Louisianai francia telepesek leszármazottja voltam, aki látni akarta, hol kezdődött el az egész.
Most tehát erre fordítottam figyelmemet. A bőröndjeimbe csak az kerülhetett, ami nélkülözhetetlen volt számomra. Sok mindent a városi házban hagyhattam, ahová – ebben biztos voltam – előbb-utóbb visszatérek, ha csak azért is, hogy egy másik hasonló házba költöztessem a holmimat, és ott kezdjek új életet New Orleansban. El sem tudtam képzelni, hogy örökre elhagyjam. Ámde gondolataim és szívem-lelkem Európa felé fordultak.
Első ízben kezdtem felfogni, hogy láthatom a világot, ha kedvem tartja. Hogy, Claudia szavaival élve, szabad vagyok.
Claudia tervet készített eközben. Makacsul a fejébe vette, hogy először Közép-Európába kell mennünk, mert leginkább ott lelhetők fel vámpírok. Biztosra vette, hogy találunk ott valamit, ami tájékoztat bennünket, tisztázza eredetünket. De ő többre vágyott puszta válaszoknál: kapcsolatba akart kerülni saját fajtájával. Újra és újra ezt emlegette – „Az én saját fajtám” – mondta, s ezt más hangsúllyal ejtette ki, mint ahogyan én mondtam volna. Éreztette velem a bennünket elválasztó szakadékot. Együttélésünk első éveiben a gyilkolás ösztönével telített Lestathoz tartottam őt hasonlónak, ám ugyanakkor minden másban az enyémmel volt azonos az ízlése. Most már tudtam, hogy ő kevésbé emberi, mint amilyenek Lestat meg én voltunk vagy amiről bármelyikünk álmodhatott volna. A legcsekélyebb mértékben sem ismerte az emberi érzéseket. Talán ez a magyarázata, hogy – mindannak ellenére, amit tettem vagy elmulasztottam tenni – ragaszkodott hozzám. Nem az ő fajtájából való voltam. Csupán a legközelebb álltam ahhoz.
– De nem lett volna lehetséges – kérdezte hirtelen a fiú – megismertetni őt az emberi érzelmekkel, ahogy minden mással megismertette?
– Mi értelme lett volna? – kérdezte kertelés nélkül a vámpír. – Hogy úgy szenvedjen, ahogy én? Meg kellett volna tanítanom arra, ezt készséggel elismerem, hogy győzze le magában a Lestat megölésére irányuló vágyát. A magam érdekében meg kellett volna ezt tennem. De semmi másban nem volt már bizalmam. Ha valaki súlyos bűnbe esik, semmiben sem tud bízni.
A fiú bólintott. – Nem akartam félbeszakítani. Ki akart térni valamire – mondta.
– Csupán arra, hogy úgy tudtam csak megfeledkezni arról, ami Lestattal történt, ha Európára fordítottam figyelmemet. Más vámpírok létezésének puszta gondolata is lelkesített. Egyetlen pillanatra sem vesztettem el hitemet Isten létezésében. Csak elsodródtam tőle. Természetfölöttiként sodródtam a természetes világon át.
Még valami várt azonban ránk, mielőtt útnak indultunk Európa felé. Ó, sok minden történt. A muzsikussal kezdődött. Nálam járt azon az estén, amikor a katedrálisban voltam, és másnap este újra el akart jönni. A szolgákat elbocsátottam, és magam mentem le hozzá. Külseje már az első pillantásra megdöbbentett.
Jóval soványabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, halotthalvány arca lázra utaló nyirkossággal fénylett. Leírhatatlanul nyomorultnak látszott. Amikor közöltem vele, hogy Lestat eltávozott, először nem akarta elhinni, és azt hajtogatta, hogy Lestat hagyott volna neki valamit, üzenetet vagy bármit. Amikor aztán nekivágott a Royale utcának, fennhangon vitatta meg önmagával az ügyet, mint aki nem vesz tudomást maga körül senkiről sem. Egy gázlámpa alatt értem utol. „Hagyott magának valamit” – mondtam, a levéltárcám után tapogatózva. Nem tudtam, mennyi pénz van benne, de úgy terveztem, neki adom. Több száz dollár volt. A kezébe nyomtam. Olyan vézna volt a keze, hogy látni lehetett a lüktető ereket a nyirkos bőr alatt. Ujjongani kezdett, és én azonnal éreztem, hogy a pénznél többről van itt szó. „Akkor hát beszélt rólam, megkérte magát, hogy ezt adja át nekem” – szólt, ereklyeként tartva kezében a pénzt. „Biztosan mondott valami mást is magának!” Kidülledt, meggyötört szemekkel nézett rám. Nem feleltem rögtön, mert most láttam meg a szúrt sebeket a nyakán. Két vörös karcolásszerű jel jobbra, pontosan a mocskos gallér fölött. Megfeledkezve az utca esti forgalmáról, a körülöttünk lökdösődő emberekről, ott lengette kezében a pénzt. „Tegye el!” – súgtam. „Beszélt magáról, azt mondta, fontos, hogy ne hagyjon fel a zenével.”
Úgy nézett rám, mint aki még vár valamit. „Mondott mást is?” -kérdezte. Nem tudtam mit mondani neki. Bármit kiagyaltam volna, ha azzal megnyugtatom és egyben távol is tartom. Kínos volt számomra Lestatról beszélni, a szavak egyszerűen elillantak ajkamról. És a szúrás okozta sebek meghökkentettek. Nem tudtam felfedni a rejtélyt. Végül badarságokat hordtam össze a fiúnak – hogy Lestat a legjobbakat kívánja neki, hogy gőzhajóval St. Louisba ment, hogy vissza fog jönni, hogy háború fenyeget, és neki üzleti dolgai vannak ott... A fiú sóvárogva lesett minden szót, mintha nem lenne elég, amit hall, és sürgetné, kipréselné, amit hallani akar. Remegett, verejték verte ki újfent a homlokát, amint ott állt, unszolt, követelt, és egyszerre csak ajkába harapva így szólt:
„De hát miért ment el?” – mintha semmi sem lett volna elég neki.
„Mi a baj?” – kérdeztem. „Mit kívánt tőle? Biztos vagyok benne, hogy ő azt akarná, hogy én...”
„A barátom volt!” – támadt hirtelen nekem, s hangja elcsuklott a visszafojtott sérelemtől.
„Maga nincs jól” – mondtam neki. „Pihenésre van szüksége. Valami van...” – és most éberen figyelve minden mozdulatát a nyakára mutattam – „...a torkán.” Még csak nem is tudta, mire gondolok. Ujjaival kereste a sebet, rátalált, megdörzsölte.
„Annyi baj legyen. Nem tudom, micsoda. Rovarok. Mindenütt ott vannak” – mondta, és elfordult tőlem. „Tehát mondott még valami mást is?”
Sokáig néztem, amint elballag a Royale utcán, kopottas feketébe öltözött, hórihorgas, rémséges alak, akinek jobbára utat engedtek a forgalmas utcán.
Rögvest beszámoltam Claudiának a muzsikus torkán lévő sebről.
Utolsó éjszakánk volt ez New Orleansban. Másnap, közvetlenül éjfél előtt készültünk a hajnalban induló hajóra szállni. Megállapodtunk, hogy együtt megyünk búcsúsétára. Claudia gondos volt és készséges, de arca, mint sírása óta mindig, módfelett szomorúnak tűnt. “Mit jelenthetnek azok a sebhelyek?” – kérdezte tőlem. „Azt, hogy vérét szívta a fiúnak, miközben az aludt, és a fiú hagyta ezt? Nem tudom elképzelni...” – tette hozzá.
„Igen, nyilván így történt.” De nem voltam benne biztos. Eszembe jutott Lestat megjegyzése, hogy ismer egy fiút, akiből különb vámpír lenne, mint amilyen Claudia. Tényleg szándékában volt megcsinálni? Tervezte-e, hogy még valakivel bővíti körünket?
„Most már nem fontos, Louis” – juttatta eszembe Claudia. „Búcsút kellett mondanunk New Orleans-nak.” Otthagytuk a Royale utcán hömpölygő tömeget. Tudatom pontosan érzékelt, magába szívott mindent, ami körülöttem volt, és vonakodott elismerni, hogy ez az utolsó éjjel.
A régi francia város jó része már régen leégett, és az építőművészet akkoriban éppannyira spanyol jellegű volt, mint most, ami azt jelentette, hogy nagyon szűk utcákon ballagtunk át, ahol két egyfogatú kocsi sem fért el egymás mellett; meszelt falak és nagy kapuk mellett mentünk el, amelyek olyan lámpafényes édenkerteket tártak elénk a távolban, amilyen a mienk volt, ám mindegyik valamilyen ígéretet, valamilyen érzéki titkot rejtett magában. Nagy banánfák simogatták végig a belső udvarok teraszait, páfrány- és virágtömegek árasztották el a folyosó torkolatát. Fenn a sötétben, háttal a nyitott ajtóknak, emberek ültek az erkélyeken, csendes hangjukat, legyezőik mozgását alig lehetett észlelni a lágy folyami szellőben. A falakat oly sűrűn fedte a lilaakác és a golgotavirág, hogy testünkkel súroltuk, amint elhaladtunk mellettük, és néha itt vagy ott megálltunk, hogy leszakítsunk egy-egy fénylő rózsát vagy loncnak az indáját. A magas ablakokon keresztül gyertyafény játékát láttuk a domborművekben bővelkedő gipszmennyezeten, és nemegyszer kristályüveg csillárok szivárványos koszorúja is a szemünkbe tűnt. Időnként estélyi ruhás alak jelent meg a rácsnál, ékkövek csillogtak a nyakán, parfümjének buja illata a virágillatú levegőbe vegyült.
Megvoltak a magunk kedvelt utcái, kertjei, szögletei, ám óhatatlanul kiértünk az óváros külső részébe, és elénk tárult a mocsár. Egyik kocsi a másik után ment el mellettünk a Bayou út felől a színház vagy az Opera felé tartva. De most már mögöttünk voltak a város fényei, és a mocsár átható, rothadó bűze elfojtotta a városi szagok vegyülékét. A bólogató, magas fáknak, mohás ágaiknak már a puszta látványa is émelyített, és Lestatra terelte gondolataimat. Úgy gondoltam rá, ahogyan azelőtt fivérem holttestére gondoltam. Láttam, ahogy a ciprusok és tölgyek között mélyen elsüllyedt ez a fehér lepedőbe csavart irtózatos, összefonnyadt alak. Kíváncsi voltam, vajon a sötétség teremtményei elkerülik-e, ösztönösen tudva, hogy ez a szétszáradt, recsegő-ropogó valami ott ártalmas és rosszindulatú, avagy körülnyüzsgik a bűzös vízben, és leszedegetik kiszáradt öreg húsát a csontokról.
Hátat fordítottam a mocsárnak, és visszaindultam az óváros belsejébe. Éreztem Claudia kezének megnyugtató, baráti szorítását. Csokornyi virágot szedett a kerti falakról, és sárga ruhájához szorította, arcát az illatos szirmokba temetve. Most olyan halkan beszélt hozzám, hogy közelebb kellett hajolnom. „Ez bánt téged, Louis. Ismered a gyógyszert. Hadd parancsoljon... hadd parancsoljon a test a szellemnek.” Elengedte kezemet, és néztem, ahogy távolodik tőlem, egyszer fordulva csak vissza, hogy még egyszer elismételje ugyanazt a parancsot. „Felejtsd el őt. Hadd parancsoljon a test a szellemnek...” Emlékezetembe idézte azt a verseskötetet, amelyet kezemben tartottam, amikor először mondta nekem e szavakat, és magam előtt láttam a verset a könyvben:

 

„Az ajka piros volt, a szeme nyílt,
haja színarany, arca fehér;
Lidérc ez a nő: csak éjszaka jár;
sápadt lepra, Eleven Halál,
és dermed tőle a vér.”

 

A túlsó sarokról mosolygott felém, egy darabka sárga selyem tűnt fel egy pillanatra a sűrűsödő sötétségben, azután eltűnt. Az én társam, örökre a társam.
Befordultam a Dumaine utcába, szaporán lépkedtem az elsötétült ablakok mellett. Egy lámpa nagyon lassan aludt ki egy széles és nehéz csipkefüggöny mögött, a mintázat árnyéka szétterjedt a téglafalon, majd elhalványult, és beleveszett a sötétségbe. Továbbmentem, közeledtem madame LeClair házához, hegedű halk, de éles hangját hallottam az emeleti szalonból, amit a vendégek fémesen csengő nevetése követett. A házzal átellenben álltam a homályban, alig maroknyit láttam a vendégek közül a kivilágított szobákban. Valaki egyik ablaktól a másikhoz, majd a harmadikhoz ment, halványsárga bor volt talpas poharában, arcát a hold felé fordította, mintha a legjobb kilátást próbálta volna kiválasztani, és végül az utolsó ablakban megtalálta, amit keresett, s keze a sötét függönyt markolta.
Szemben velem egy ajtó állt nyitva a téglafalban, és fény vetődött a folyosó túlsó végére. Csendesen indultam tovább a szűk utcán, és tömény konyhaszag csapott meg. Fövő hús enyhén émelyítő illata. Beléptem a folyosóra. Épp akkor sietett valaki végig az udvaron, és bezárt egy hátsó ajtót. Még valakit pillantottam meg. Vékony, fekete nő állt a konyhatűzhely mellett, gyönyörű kontyot viselt a fején, finoman metszett arcvonásai úgy tündököltek a fényben, mintha nemesfémből vésték volna. Kavargatta az ételt a fazekakban. Éreztem a fűszerek, a friss, zöld majoránna és babér édes illatát, és ekkor hatalmas hullámban csapott meg a fövő hús iszonyú szaga, bomló hús és vér a forrásban lévő kotyvalékban. Közelebb húzódtam, és láttam, amint a nő lerakja hosszú nyelű fémkanalát, két kezét kidomborodó csípőjére téve áll, kötényének fehér szalagja kirajzolja finom ívű, karcsú derekának vonalát. A habosan fövő húslé tajtékja kicsapott az edény tetején, és lefolyt az alatta izzó szénbe. A nőből áradó sötét illat felém szállt, s ez a sejtelmesen fűszerezett illat erősebb volt a fazékban lévő különös keverék szagánál, és szívfájdítón hatott rám, ahogy még közelebb húzódtam, és nekitámaszkodtam egy összegubancolódott kúszónövénnyel benőtt falnak. A halk hangú hegedűk valcerbe kezdtek odafenn, táncospárok mozgásától nyögtek a padlódeszkák. A falat borítójázmin körbefont, majd hátrább húzódott, miként víz vonul vissza a tisztára mosott tengerparttól, és újra éreztem a nő sós illatát. A konyhaajtóhoz jött, hosszú, fekete nyaka kecses ívben hajlott meg, amint a világos ablak alatti homályba kémlelt.
„Monsieur” – szólt, és kilépett a sárga fénysugárba, amely megvilágította jókora, gömbölyű mellét, fénnyel övezte hosszúkás arcának hideg szépségét. „A társaságot keresi, Monsieur?” – kérdezte. „Odafenn vannak...”
„Nem, drágám, én nem a társaságot keresem” -feleltem, kilépve a homályból. „Én magát keresem.”
Amikor vasárnap este felébredtem, már minden készen volt: a szekrénykoffer útban a hajó felé, valamint egy láda, benne koporsóval, a szolgák elmentek, a bútorok fehér védőhuzatban. A jegyek egy lapos, fekete levéltárcában, hitelkártyák paksamétája és egyéb iratok – mindez a közeli valóság fényében tüntette fel az utazást. Ha lehetséges lett volna, tartózkodom attól, hogy öljek, így azonban korán és nemtörődöm módon intéztem el. Claudia nemkülönben. Ahogy közeledett az indulás ideje, egyedül voltam a lakásban, és Claudiára vártam. Ideges hangulatomban túl hosszúnak tűnt a távolmaradása. Féltettem, annak ellenére, hogy képes volt igézettel-bűbájjal bárkit rávenni, hogy segítsen neki, ha túl messze találta magát otthonától, nemegyszer arra is rávett idegeneket, hogy elhozzák egészen a házhoz, az apjához, az apa pedig bőkezűen hálálta meg, hogy visszakapta elveszett lányát.
Futva jött meg, és miközben letettem a könyvemet, azt gondoltam, megfeledkezett az időről. Valójában azt hitte, későbbre jár, mint amennyit az óra mutatott. Zsebórám szerint még egy óránk volt. De ahogy az ajtóhoz ért, tudtam, hogy nem erről van szó. „Louis, az ajtók!” – lihegte, keble hullámzott, kezét a szívén tartotta. Visszarohant a folyosón, én meg utána, és kétségbeesett integetésére becsuktam a teraszra nyíló ajtókat „Mi a baj?” – kérdeztem. „Mi történt veled?” A magas üvegajtókhoz lépett, amelyek az utca fölötti keskeny erkélyekre nyíltak. Felemelte a lámpaernyőt, és gyorsan elfújta a lángot. A szoba sötétbe borult, majd az utcai fénytől egyre világosabb lett. Kezét a mellére szorítva, lihegve állt az ablaknál, majd felém nyújtotta kezét, és szorosan magához húzott.
„Valaki követett” – suttogta. „Hallottam, amint házról házra jön mögöttem. Először nem is törődtem vele.” Megállt, hogy lélegzetet vegyen. A túloldali ablakok kékes fényétől halotthalvány volt az arca. „Louis, a muzsikus volt” – súgta.
„De hát mit számít ez? Biztosan látott már téged Lestattal.”
„Louis, ő odalenn van. Nézz ki az ablakon! Nézd meg te is!” Olyan felindultnak, szinte már rémültnek látszott! Mintha nem állna közszemlére kitéve a küszöbön. Kiléptem az erkélyre, de nem engedtem el a kezét, mialatt ő a függöny mellett álldogált. Olyan szorosan kapaszkodott belém, mintha féltene. Tizenegy óra volt, a Royale utca átmenetileg csendes: a boltok bezárva, a színházi forgalom épp véget ért. Valahol jobbra tőlem becsapódott egy ajtó, férfi és nő tűnt fel, siettek a sarok felé, a nő arcát hatalmas fehér kalap takarta el. Lépéseik elhaltak. Senkit sem láttam, senkit sem érzékeltem. Claudia ziháló lélegzése ütötte meg fülemet. Valami moccant a házban. Összerezzentem, de azután rájöttem, hogy a madarak surrognak-zörögnek. Megfeledkeztünk a madarakról. Claudia még jobban megijedt, mint én, és odahúzódott mellém.
„Nincs itt senki, Claudia...” – kezdtem elfojtott hangon.
Ekkor megláttam a muzsikust.
Olyan mozdulatlanul állt a bútorüzlet bejáratánál, hogy a leghalványabb sejtelmem sem volt ottlétéről, és ő ezt nyilván így is akarta. Mert most felfelé és énfelém fordította arcát, amely fehér fényként vált ki a sötétségből. A reményvesztettség és a gond teljesen eltűnt merev vonásaiból; fehér arcából kémlelve néztek rám nagy sötét szemei. Vámpír lett belőle.
„Látom” – suttogtam Claudiának, alig mozgatva ajkamat, miközben a muzsikus tekintetét figyeltem. Éreztem, hogy Claudia közelebb húzódik, keze remeg, tenyerét erősen dobogó szívére szorítja. Lélegzete elakadt, amikor most újra megpillantotta a muzsikust. A még mindig mozdulatlanul álló embert néztem én is, de közben éreztem, hogy valami megdermedt bennem. Lépéseket hallottam az alsó folyosón. A kapu sarokvasa csikorgott. Majd ugyanaz a lépés megint, megfontolt, erőteljes, hangja visszaverődött a kocsibejáró boltíves mennyezete alatt, megfontolt, jól ismert lépés. Már a csigalépcsőn haladt felfelé. Claudia halkan felsikoltott, de nyomban szája elé kapta kezét. A vámpír nem mozdult a bútorüzlet bejáratától. És én ismertem a lépcsőn baktató lépéseket. Ismertem a tornácon kongó lépéseket. Lestat volt. Lestat rángatta az ajtót, dörömbölt rajta, próbálta feltépni, mintha ki akarná szakítani a falból. Claudia a szoba sarkába húzódott, teste előregörnyedt, mintha kemény ütést mértek volna rá, kétségbeesett tekintetét hol az utcán álló alakra, hol rám vetette. Mind hangosabb lett a dörömbölés az ajtón. És ekkor meghallottam a hangját. „Louis!” – kiáltotta. „Louis!” – üvöltött az ajtó előtt. Majd betörte a hátsó szalon ablakát. Hallottam, hogy a kilincs belülről mozdul. Sietve megragadtam a lámpát, de a gyufát idegességemben eltörtem, végül mégiscsak meggyulladt a láng, és a kis petróleumos edényt most már higgadtabban a kezemben tartottam. „Menj el az ablaktól! Csukd be!” – mondtam Claudiának. Engedelmeskedett, mintha a váratlan, világos utasítás feloldotta volna görcsös félelmét. „És most azonnal gyújtsd meg a többi lámpát.” Hallottam, hogy keservesen zokog, amint gyufát gyújt. Lestat belépett az előszobába.
Már az ajtóban állt. Elakadt a lélegzetem, és akaratom ellenére hátrább léptem, amikor megláttam. Claudia felkiáltott. Kétségkívül Lestat volt, gyógyultan, épen dőlt az ajtónak, előrenyújtotta a fejét, szeme kiguvadt, mint aki részeg, és csak az ajtófélfába kapaszkodva tudja elkerülni, hogy beessen a szobába. Sebhelyek tömege lepte el a bőrét, sérült hústömeg förtelmes takarójaként, mintha „halálának” minden ránca nyomot hagyott volna rajta. Mint akire vaktában sújtanak le számtalanszor tüzes piszkavassal, olyan összeégettnek, megbélyegzettnek látszik, és az egykor tiszta pillantású szürke szemeket véres erek szőtték át keresztül-kasul.
„Ne moccanj... az isten szerelmére... maradj ott hátul...” – suttogtam. „Rád fogom ezt dobni. Elevenen megégetlek” – tettem hozzá. S ugyanabban a pillanatban egy hangot hallottam bal felől, valami kaparást, vakarást a ház homlokzatán. A másik volt. Láttam a kezét a kovácsoltvas erkélyen. Amikor teljes súllyal nekilódult az üvegajtónak, Claudia élesen felsikoltott.
Nem tudok kimerítően beszámolni arról, ami ezután történt. Sehogy sem tudom pontosan felidézni, hogyan zajlott le az egész. Emlékszem, hogy Lestathoz vágtam a lámpát, a lába előtt tört össze, és azon nyomban lángok csaptak fel a szőnyegről. Fáklyát vettem a kezembe, nagy halom lepedőt húztam ki a kanapéból és gyújtottam meg a lángokban. De akkor már verekedtem vele, vad ütésekkel, rúgásokkal támadtam hatalmas erejét. Valahonnan a háttérből hallottam Claudia rémült sikoltozását. A másik lámpa is eltört. A láng átterjedt a függönyökre. Emlékszem, hogy Lestat ruhadarabjai petróleumtól bűzlöttek, és egy ideig vadul csapkodta a lángokat. Ügyetlen volt, beteg, nem tudta tartani az egyensúlyát, de amikor sikerült megmarkolnia, ujjába kellett harapnom, hogy elengedjen. Zaj támadt az utcán, kiáltások, harangzúgás. A szoba égő pokollá változott, és a felvillanó tűzfényben láttam, hogy Claudia viaskodik a kezdő vámpírral, aki – mint madarat üldöző ügyetlen ember – láthatóan nem tudta megragadni őt. Ide-oda gurultam Lestattal a lángokban, arcomon éreztem a fullasztó hőséget, és láttam háta fölött a lángokat, amikor alája kerültem. És ekkor Claudia alakja vált ki a zűrzavarból, újra meg újra rásújtott Lestatra a piszkavassal, míg végül engedett a szorítása, és én elszabadulva feltápászkodtam mellőle. Láttam, hogy a piszkavas újra meg újra lesújt Lestatra még mindig, és hallani lehetett, hogy Claudia minden ütést dühös, acsargó morgással kísér, mint egy öntudatlan állat. Lestat fájdalomtól eltorzult arccal tartotta maga elé a kezét. És a parázsló szőnyegen elterülve, vérző fejjel feküdt a másik.
Ami ezután történt, nem világos előttem. Azt hiszem, kiragadtam a piszkavasat Claudia kezéből, és jókora ütést mértem oldalvást Lestat koponyájára. Emlékszem, hogy megállíthatatlannak, sebezhetetlennek tűnt az ütésekkel szemben. A tűz addigra már a ruhámat perzselte, belekapott Claudia pókháló vékonyságú köpenyébe, úgyhogy megragadtam őt, és lerohantam a folyosóra, testemmel próbálva elfojtani a lángokat. Emlékszem, hogy levettem a kabátomat, és azzal csapdostam a lángokra, odakinn, a szabadban, és közben férfiak futottak el mellettem, föl a lépcsőn. Nagy tömeg áradt ki a folyosóról az udvarba, valaki a konyha téglaépületének lejtős tetején állt. Karomban tartottam Claudiát, és elrohantam mindannyiuk mellett, nem törődve kérdéseikkel, átfurakodva közöttük, szétválasztva őket egymástól. S akkor már szabadok voltunk mindketten, hallottam lihegését, zokogását, amint futottam a Royale utcán, vaktában be az első sikátorba, futottam, futottam, amíg minden zaj megszűnt, csupán saját lépteim hangja hallatszott. Meg Claudia lélegzése. És ott álltunk mi ketten, a felnőtt és a gyerek, megperzselve, sajgó testtel és mélyen lélegezve az éjszaka csendjében.

 

 

MÁSODIK RÉSZ

 

Egész éjjel a Mariana nevű francia hajó fedélzetén álltam, és a hajóhidakat néztem. A hosszan elnyúló rakpart zsúfolt volt, a pompás luxuskabinokban késő éjjelig mulatoztak, a fedélzetek morajlottak az utasoktól és a vendégektől. De végül, ahogy közeledett a hajnal, a partik egymás után véget értek, és a kocsik eltávoztak a folyóparti keskeny utcákról. Néhány későn érkezett utas hajóra szállt, egy párocska sokáig őgyelgett a közeli vágányok mellett. De Lestat és tanítványa, ha túlélték a tűzvészt – az én meggyőződésem szerint túlélték – nem jöttek ki a hajóhoz. Csomagjainkat aznap elszállították a lakásból, és ha bármi maradt volna, ami elárulja nekik, hová készültünk, biztosra veszem, hogy elpusztult. De mégis figyeltem. Claudia biztonságosan bezárva ült luxuskabinunkban, szemét a kerek hajóablakra szögezte. Lestat azonban nem jött.
Végül, ahogy reméltem, napkelte előtt elindultunk. Néhányan a mólóról és a rakpart füves dombocskájáról integettek, amint a hatalmas hajó először remegni kezdett, majd erőteljes lökéssel a parttól elfordult, s végül méltóságteljes mozdulattal a Mississippi áramlatába siklott.
New Orleans fényei egyre kisebbek és homályosabbak lettek, míg végül csak egy halvány villódzás volt látható a világosodó felhők alatt. Olyan fáradt voltam, mint életemben soha, de azért a fedélzeten maradtam, amíg látni lehetett azt a fényt, jól tudva, hogy talán soha nem látom újra. Lefelé haladva a folyón, pillanatokon belül a Freniere-gát és Pointe du Lac mellett mentünk el, és amint megpillantottam a nyárfák hatalmas falát és a sötétségből zölden előtűnő ciprusokat a part mentén, tudtam, hogy hamarosan reggel lesz. Nagyon is veszélyesen közeledett.
Amikor a kabin zárjába illesztettem a kulcsot, olyan kimerültség vett erőt rajtam, amihez hasonlót nem éreztem még. Azokban az években, melyet elit családom körében töltöttem, soha nem ismertem az akkor este tapasztalt félelmet, sebezhetőséget, merő rettegést. És nem volt azonnali megnyugvás. Azonnali biztonságérzet. Csak az a megkönnyebbülés, amit végül a kimerültség nyújt, amikor már sem a test, sem a józan ész nem képes elviselni tovább a rettegést. Mert hiába volt Lestat most már mérföldekre tőlünk, feltámadása a félelem olyan bonyolult szövevényét keltette fel bennem, amitől nem tudtam szabadulni. Még amikor Claudia azt mondta nekem: „Biztonságban vagyunk Louis, biztonságban” , és én igen-nel válaszoltam rá, akkor is magam előtt láttam Lestatot, amint az ajtónak dől, láttam kidülledt szemét, sebhelyes ábrázatát. Hogy jött vissza, hogyan volt képes diadalmaskodni a halálon? Hogyan tudja bármely teremtmény túlélni azt a zsugorodásos pusztulást, azt a múmiává válást, ami őt érte? Bármi legyen a válasz, mit jelent ez, nemcsak az ő, hanem Claudia és az én számomra is? Tőle biztonságban voltunk, de vajon önmagunktól is?
Különös „láz” sújtotta a hajót. Szinte hihetetlenül mentes volt élősdiektől és rágcsáló állatoktól, de néhol azért látni lehetett súlytalan, kiszáradt hullájukat, mintha már napokkal azelőtt elpusztultak volna. És itt volt ez a láz. Először gyengeség és toroktáji fájdalom formájában csapott le az utasokra; néha látható jelek is voltak a torkon, néha máshol voltak a jelek, és előfordult, hogy egyáltalán nem mutatkoztak felismerhető jelek. Jóllehet egy régi seb újra felfakadt, újra fájt. Olykor az utas egyre aluszékonyabb lett, és ahogy a hajó maga mögött hagyta a mérföldeket, úgy nőtt a láz is, míg végül a beteg álmában meghalt. Így hát több alkalommal is volt temetés a tengeren, míg átszeltük az Atlanti-óceánt. Magától értetődően féltem a láztól, kerültem hát az utasokat, nem kívántam csatlakozni hozzájuk a dohányzóban, végighallgatni történeteiket, hallani álmaikat, reményeiket. Egyedül „étkeztem”. Claudia viszont szívesen nézegette az utasokat, szívesen ment fel a fedélzetre, és figyelte jövés-menésüket a kora esti órákban, hogy később halk hangon közölje velem a kabinablak mellett, ahol ültem: „Azt hiszem, ő zsákmányul fog esni...”
Letettem a könyvet, kinéztem a kerek kis ablakon, és éreztem a tenger lágy ringását, láttam a csillagokat, amelyek tisztábban, fényesebben ragyogtak, mint a szárazföld felett valaha is, és hirtelen alábuktak, hogy érintsék a hullámokat. Voltak pillanatok, amikor egyedül ültem a sötét luxuskabinban, hogy úgy tűnt, az ég alászáll, hogy találkozzék a földdel, és valamilyen nagy titoknak kell e találkozáson feltárulnia, valamilyen hatalmas szakadéknak kell mindörökre bezárulnia. De vajon ki fogja ezt felfedni, amikor az ég és a tenger már nem különböztethető meg egymástól, és káosz sincs többé? Isten? Vagy Sátán? Hirtelen rádöbbentem, mekkora vigasz lenne ismerni a Sátánt, látni az arcát, akármilyen szörnyűséges is, tudni, hogy egészen hozzá tartozom, és ily módon örökre megnyugszik, elcsitul a nem ismerés gyötrelme. Átlépni valamilyen leplen, amely örökre elválaszt mindattól, amit emberi természetnek neveztem.
Úgy éreztem, a hajó egyre közelebb jut ehhez a titokhoz. Az égbolt végtelennek tűnt – lélegzetelállító szépséggel és csönddel vett körül bennünket. Ám ekkor a megnyugszik szó egyszeriben félelmetessé vált. Mert az elkárhozásban nem lesz, nem lehet megnyugvás, és mi ez a gyötrelem a pokol szüntelen, meg nem nyugvó tüzéhez képest? Az örökkön egyforma csillagok alatt ringatózó tengernek – és maguknak a csillagoknak is – mi közük van a Sátánhoz? És azok a képmások, amelyek oly mozdulatlannak, változhatatlannak tűnnek gyerekkorban számunkra, amikor mindannyian úgy telítve vagyunk emberi féktelenséggel, hogy nemigen képzeljük őket kívánatos dolgoknak: az örökkön Isten képére tekintő szeráf – és magának Istennek a képe –, lám, ez az örök megnyugvás, amelynek a lágyan ringató tenger csupán a leghalványabb ígérete.
De még ezekben a pillanatokban is, amikor aludt a hajó, és aludt az egész világ, mennyország és pokol gyötrő látomásnak tűnt egyaránt. Ismerni egyiket vagy másikat, és hinni benne... ez volt talán az egyetlen megváltás, amiről álmodhattam. Claudia, aki éppúgy szerette a fényt, mint Lestat, meggyújtotta a lámpákat, amikor felkelt. Volt egy pakli csodaszép kártyája, amit egy útitársnőtől vett – a figurák Maria Antoinette korának stílusát tükrözték, hátlapjukon pedig arany Bourbon-liliom pompázott fénylő ibolyaszín alapon. Pasziánszot rakott ki, melyben a kártyák egy óra számjegyeit alkották. S közben faggatni kezdett, míg csak nem válaszoltam neki, hogy miképp tudta Lestat ezt véghezvinni. Claudia már nem volt megrendült. Ha emlékezett is sikoltozására a tűzben, nem kívánt hosszasan foglalkozni vele. Ha emlékezett is, hogy még a tűzvész előtt könnyeket hullatott karjaimban, semmilyen változást nem idézett ez elő benne. Most is az volt, ami a múltban: ingadozást nem ismerő teremtés, olyasvalaki, aki számára a szokásos nyugalom nem jelentett aggodalmat vagy megbánást.
„El kellett volna égetnünk” – mondta. „Ostobák voltunk, hogy a külseje alapján halottnak hittük.”
„De hogyan maradhatott életben?” – kérdeztem. „Te láttad, tudod mi lett belőle.” Igazán nem volt kedvem ezzel foglalkozni. Szívesen elraktároztam volna agyam egy félreeső zugában, de képtelen voltam rá. És most már Claudia volt az, aki a válaszokat adta, hisz valójában önmagával folytatott párbeszédet.
„Tegyük fel, hogy abbahagyta az ellenünk való küzdelmet” – magyarázta, „hogy míg élt, bezárkózott abba a tehetetlen, összeszáradt tetembe, tudatosan és megfontoltan...”
„Tudatosan abban az állapotban!” – jegyeztem meg halkan.
„És tételezzük fel, hogy amikor elborította a mocsár vize, és hallotta eltávozó kocsink zaját, volt még elég ereje, hogy mozgásra bírja a lábát. Körös-körül élőlények voltak mindenfelé a sötétben. Láttam egyszer, hogy felhasította egy kis gyík fejét, és pohárban fogta fel a vért. El tudod képzelni, milyen makacs élni akarás lehetett benne, amikor ott tapogatózott a vízben bármi után, ami mozog?”
„Élni akarás? Makacs élni akarás?” – mondtam. „Hátha valami másról volt szó...”
„Amikor aztán érezte, hogy feléled az ereje, talán csak oly mértékig, hogy kivánszorogjon a kocsiútra, ott végül is talált valakit. Talán lekuporodva várt egy arra menő kocsira, talán kúszva ment tovább, összegyűjtve annyi vért, amennyit tudott, míg a bevándorlók viskóihoz vagy a szétszórtan álló vidéki kúriákhoz nem ért. És micsoda látványt nyújthatott!” A függőlámpát nézte, szeme összeszűkült, érzelemtől mentes hangja lehalkult. „És azután mit tett? Számomra teljesen világos. Ha nem tudott idejében visszajutni New Orleansba, az Old Bayou temetőt feltétlenül elérhette. Az Irgalmasok Kórháza friss koporsókkal látja el nap mint nap. Szinte magam előtt látom, amint körmeivel utat tör egy ilyen koporsó után a nyirkos földben, beleborítja tartalmát a mocsárba, és biztonságba helyezi magát sötétedésig abban a szerény mélységű sírban, ahol semmiféle ember nem fogja zavarni. Igen... biztos vagyok benne, hogy ezt tette.”
Sokáig eltűnődtem ezen, elképzeltem, és beláttam, hogy nyilván így történt. Claudia letette kártyáját, szemügyre vette egy fehér fejfedős uralkodó ovális arcát, és elgondolkodva így szólt: „Én meg tudtam volna tenni.”
„Miért nézel így rám?” – kérdezte, összeszedve a kártyalapokat; kicsiny ujjai erőlködve próbáltak takaros paklit formálni és utána megkeverni a kártyát.
„Te azt hiszed... hogy ha elégetjük a maradványait, akkor meghalt volna?” – kérdeztem.
„Persze hogy azt hiszem. Ha nincs, ami feltámadjon, akkor nincs, ami feltámadjon. Mire akarsz kilyukadni?” Most már osztott, kiosztotta az én lapjaimat is a kis tölgyfa asztalon. Néztem a kártyákat, de nem nyúltam hozzájuk.
„Én nem tudom” – szóltam csendesen. „Talán nem is volt ott makacs élni akarás... mert egyszerűen nem volt rá szükség.”
Kitartón szögezte rám a szemét, de a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy mire gondol vagy hogy érti az én gondolatomat.
„Mert talán képtelen volt meghalni... talán ő is, mi is... tényleg halhatatlanok vagyunk.”
Sokáig ült ott, és nézett rám.
„Tudatosság abban az állapotban...” – tettem végül hozzá, és elfordítottam tekintetemet. „Ha így lenne, akkor miért ne lehetne tudatosság bármi másban? Tűzben, napfényben... mit számít mindez?”
„Louis” – szólt csendesen. „Te félsz. Nem állsz en garde a félelemmel szemben. Nem érted magának a félelemnek a veszélyét. Tudni fogjuk e válaszokat, ha majd rátalálunk azokra, akik meg tudják nekünk mondani, azokra, akik birtokában vannak a tudásnak már évszázadok óta, amióta hozzánk hasonló lények járnak a földön. E tudás joga születésünknél fogva megillet bennünket, és ő megfosztott tőle. Megérdemelte a halált.”
„De ő nem halt meg...” – vetettem közbe.
„Meghalt” – felelte Claudia. „Senki sem menekülhetett meg abból a házból, hacsak nem futott velünk, szorosan mellettünk. Nem. Ő meghalt és barátja, a félelemtől reszkető művész, úgyszintén. Tudatosság, mit számít?”
Összeszedte és félretette a kártyákat, majd intett, hogy adjam oda a hálóhely melletti asztalról a könyveit; amint hajóra szálltunk, nyomban kipakolta ezeket a könyveket: válogatott beszámolók voltak a vámpírizmus köréből, amelyeket útmutatónak tekintett a maga számára. Nem volt köztük semmilyen ábrándos-szenvedélyes angol regény, semmilyen Edgar Allan Poe-történet, semmilyen agyszülemény. Mindössze néhány beszámoló Kelet-Európa vámpírjairól, ami afféle biblia lett az ő számára. Azokban az országokban ténylegesen elégették a vámpír földi maradványait, ha rátaláltak, a szívet átszúrták, a fejet levágták. Órákon át olvasta most ezeket a régi könyveket, amelyeket annak idején is újra meg újra elolvastak, mielőtt valahogy az Atlanti-óceán túlsó partján kötöttek ki. Utazók történetei, papok és tudósok beszámolói voltak e művek. És Claudia megtervezte utazásunkat, nem tollal és papírral, csupán gondolatban. Utunkat, amely Európa csillogó fővárosait elkerülve azon nyomban a Fekete-tenger felé vezet, ott pedig Várnában kötünk ki, és a Kárpátok környékének falvaiban kezdjük el a kutatást. Bármennyire kötődtem is az ügyhöz, borús hangulatban néztem az utazás elé, mivel más helyek után, más ismeretek után vágyakoztam, amit Claudia nem volt képes felfogni. E vágyakozás magvai már évekkel azelőtt kicsíráztak bennem, és keserűen fájó virágot hoztak, amikor hajónk áthaladt a Gibraltári-szoroson, és a Földközi-tengeren folytatta útját.
Szerettem volna, hogy az a víz kék legyen. És nem volt az. Az éjszaka vize volt, és mennyire szenvedtem, amikor minden erőmmel fel akartam idézni azokat a tengereket, amelyeket az ifjú ember természetes érzékei magától értetődőnek tartottak, és amelyeket a fegyelmezetlen memória hagyott örökre elillanni. A Földközi-tenger fekete volt, fekete Itália partja mellett, fekete Görögország partja mellett, fekete mindig, fekete, midőn a pirkadat előtti hideg órákban – amikor még Claudia is aludt, elcsigázva könyveitől és a sovány koszttól, amit az óvatosság szabott meg vámpíréhsége kielégítésére – leengedtem a lámpát a felszálló párán át, míg a láng már közvetlenül a csapkodó hullámok fölött fénylett, és semmi sem bukkant elő a hullámzó felszínen a fényben, csak maga a fény, a folytonosan velem lévő reménysugár tükörképe, állhatatos szem, amely – úgy rémlett – rám szegeződik a mélyből, és így szól: „Keresel-kutatsz, Louis, de csak sötétséget találsz. Ez a tenger nem a te tengered. Emberek mítosza nem a te mítoszod. Emberek kincse nem a tiéd.”
Az óvilág vámpírjainak felkutatása mérhetetlen keserűséggel töltött el azokban a pillanatokban. Keserűséggel, amelynek éreztem már az ízét, olyan volt, mintha a levegő veszítette volna el frissességét. Mert hát milyen titkokkal, milyen igazságokkal tudnak azok a szörnyűséges éjszakai teremtmények megismertetni bennünket? Milyen szükségszerű, ám félelmetes korlátaik vannak, ha egyáltalán rájuk találunk? Valójában mit mondhat elkárhozott az elkárhozottnak?
Nem szálltam partra Pireuszban. De gondolatban az Akropoliszon bolyongtam Athénban, néztem a holdkeltét a Parthenon fedetlen részén keresztül, hatalmas oszlopaihoz arányítva mértem fel magasságomat, görögökkel jártam az utcákat, akik Marathónnál haltak meg, hallgattam a szél susogását az ősi olajfák között. Olyan emberek emlékei, emlékművei voltak ezek, akik nem halhattak meg, nem pedig élőhalottak sírkövei; olyan titkok voltak itt, amelyeknek nem ártott az idő múlása, és amelyeket én csak homályosan kezdtem megérteni. És mégsem fordíthatott el semmi vámpírkutatásunktól, nem téríthetett el engem semmi, de minden elkötelezettségem ellenére, eltűnődtem kérdéseink kockázatos voltán, bármilyen őszintén feltett kérdés kockázatán, mivel a válasznak kiszámíthatatlan árat, tragikus veszélyt kellett hordoznia magában. Ki tudta ezt jobban nálam, aki saját testem halálánál elnököltem, mindent, amit emberinek neveztem, láttam elsenyvedni, meghalni, csak azért, hogy elszakíthatatlan lánc formálódjék, amely erősen hozzákapcsol ehhez a világhoz, ám örökre száműzötté, dobogó szívű fantommá tesz?
A tenger ringatása rossz álmokat hozott, fájdalmas emlékeket idézett fel. Téli este New Orleansban, amikor a St. Louis temetőben bolyongva, nővéremet pillantottam meg, öregen, kortól meggörbülten, fehér rózsacsokorral karján, amelynek tövisei pergamenpapírba voltak gondosan beburkolva, ősz fejét lehajtotta, léptei kitartón vitték a veszélyes sötétségen át a sírhoz, amelyen bátyjának, Louis-nak a sírköve állt, s közvetlenül mellette a testvéröccséé... Louis-é; aki Pointe du Lac-ban halt meg, a tűzvészben, és gazdag örökséget hagyott keresztfiára és névrokonára, akit nővére nem is ismert. Louis-nak hozta a virágokat, mintha nem telt volna el fél évszázad a halála óta, mintha emlékezete, akárcsak Louis emlékezete, nem hagyná nyugton. A bánat élessé tette hamvasan szép arcvonásait, a bánat meggörbítette keskeny hátát. Mit nem adtam volna, miközben néztem, ha megérinthetem ezüstös haját, ha kimutathatom szeretetemet, ámbár a szeretet szabadította hátralévő éveire a bánatnál is rosszabb rettegést. Bánatosan hagytam ott. Ki tudja, hányadszor. És most túl sokat álmodtam. Túl hosszan álmodtam a hajó börtönében, testem börtönében, egybehangolva minden napkeltével, amire halandó ember nem volt még képes. A szívem gyorsabban kezdett verni Kelet-Európa hegyeinek láttán; gyorsabban vert a reménytől, hogy ezen a primitív környéken választ kaphatunk valahol majd arra, hogy Isten oltalma alatt miért létezhet ez a szenvedés, hogy Isten oltalma alatt miért kezdődhetett el, és hogy Isten oltalma alatt hogyan érhet véget. Tudtam, hogy e válasz nélkül nincs bátorságom önként véget vetni neki. És a Földközi-tenger vize idővel a Fekete-tenger vizévé vált.
A vámpír sóhajtott. A fiú a könyökére támaszkodott, tenyerébe fogva arcát, és sóvár arckifejezése nem illett össze kivörösödött szemével.
– Azt hiszi, tréfálok magával? – kérdezte a vámpír, finom vonalú, sötét szemöldökét összevonva egy pillanatra.
– Nem – tiltakozott azonnal a fiú. – Most már tudom, hogy fölösleges kérdésekkel zavarnom. Úgyis elmond mindent a maga idején. – Elhallgatott, és a vámpírra nézett, mintha várná, hogy újra kezdje.
Messziről egy hang hallatszott. Először hallottak ilyen hangot; ebből a Viktória kori, régi épületből jött valahonnan. A fiú az előszobaajtó felé pillantott. Mintha elfelejtette volna, hogy a ház egyáltalán létezik. Valaki súlyos lépésekkel járt a régi padlózaton. A vámpírt azonban nem zavarta. Elfordította tekintetét, mintha ki akarna szabadulni a jelenből.
– Az a falu. Nem tudom megmondani a nevét, kiment a fejemből. Csak arra emlékszem, hogy több mérföldre volt a tengerparttól, és hogy kocsin mentünk oda, kettesben. És micsoda kocsin! Claudia műve volt ez a kocsi, számítanom kellett volna effélére, de hát engem váratlanul ér minden. Várnába érkezésünk első pillanatától kezdve bizonyos változásokat észleltem nála, amelyek azonnal tudatára ébresztettek, hogy Lestat lánya ő éppannyira, mint az enyém. Tőlem tanulta a pénz értékét, de Lestattól örökölte a pénzköltés szenvedélyét, és nem indult útnak a legelegánsabb kocsi nélkül, amire szert tudtunk tenni. Bőrüléses, fekete luxuskocsi volt, elegendő hellyel nem hogy egy férfi és egy gyerek számára – akik csupán egy díszesen faragott tölgyfa láda szállítására használták a pompás batárt –, hanem akár csapatnyi utasnak is. Hátuljához két bőrönd volt szíjazva, tele a legfinomabb ruhaneművel, amit a boltokban kapni lehetett. Gyorsan haladtunk előre, a könnyedén gördülő, hatalmas kerekek és finom rugók meglepő könnyedséggel vitték terhüket a hegyi utakon. A gyönyörűséget – ami ismeretlen dolog volt ebben a különös országban – még csak fokozta a lovak vágtatása és a kocsi lágy ringatása.
Igen, különös ország volt ez. Elhagyatott, sötét, mint ahogy minden falusias jellegű ország sötét, kastélyai, romjai gyakran sötétségbe burkolóznak, amikor felhők mögé kerül a hold, úgyhogy ezekben az órákban szorongás fogott el, amit soha nem éreztem New Orleansban. És az emberek sem jelentettek megkönnyebbülést. Védtelennek, elveszettnek éreztük magunkat kicsiny falvaikban, és szüntelenül tudatában voltunk, hogy komoly veszélyt jelent közöttük lenni.
New Orleansban sosem kellett leplezni, ha öltünk. Láz, pestis, bűnözés szüntelen versenyben álltak velünk, és túltettek rajtunk. Itt azonban nagy távolságokat kellett megtennünk, hogy észrevétlenül ölhessünk. Mert ezek az egyszerű falusi emberek, akik New Orleans forgalmas utcáit igencsak rémítőnek találták volna, teljes mértékben hitték, hogy a halottak járnak-kelnek, és az élők vérét isszák. Ismerték nevünket: vámpír, sátán. És mi, akik kósza hírek, jelentéktelen szóbeszédek után kutattunk, semmi körülmények között nem akartunk okot adni a szóbeszédre.
Magányosan, gyorsan, a pénzzel bőkezűen bánva, jártunk-keltünk közöttük, hivalkodásunk mélyén biztonságunkért küzdöttünk, és túl közönségesnek tartva, hogy vámpírokról beszélgessünk a vendégfogadók kemencéi mellett, ahol lányom békésen aludt az ölemben, mindig találtam valakit a parasztok vagy a vendégek között, aki elég jól beszélt németül, néha éppen franciául, ahhoz, hogy családi legendákról meséljen nekem.
Végül abba a faluba értünk, amely fordulópontot jelentett utazásunkban. Nem mondok véleményt, nem minősítem utazásunknak ezt a részét, még a friss levegőről, a hűvös éjszakákról sem ejtek szót. Ma sem tudok enyhe remegés nélkül beszélni róla.
Az előző éjjelt egy tanyán töltöttük, így semmilyen szóbeszéd nem készített fel bennünket arra, amit itt találtunk, csak a hely kietlensége volt szokatlan. Nem érkeztünk későn, legalábbis nem olyan későn, ami indokolná, miért van a kis utcán az összes ablaktábla elreteszelve, vagy miért himbálózik egy sötét lámpás fölöslegesen a fogadó kapuboltozatáról.
Szemét gyülemlett fel a kapualjakban. És egyéb jelek is arra vallottak, hogy itt valami nincs rendben. Kis ládikában hervadt a virág egy kirakat lehúzott redőnye alatt. Ide-oda guruló hordó a fogadó udvarának közepén. Olyan képet nyújtott a hely, mint egy pestistől pusztított város.
Amikor Claudiát letettem a kocsi mellé, a ledöngölt földre, fénycsíkot láttam a fogadó ajtaja alatt. „Húzd fel a körgallérod csuklyáját” – mondta sebtében Claudia. „Jönnek.” Valaki elhúzta belül a kallantyút az ajtón.
Először csak a fényt láttam meg a női alak mögött azon a nagyon keskeny sávon, amit meghagyott. Azután a kocsilámpások fénye megvillant a szemében.
„Egy szobát kérek éjszakára” – mondtam németül. „És a lovaimat is sürgősen el kell látni.”
„Az éjszaka nem való utazásra...” – szólt sajátos, igen határozott hangon. „Különösen gyerekkel.” Szavai közben másokat is megpillantottam mögötte a szobában. Hallottam mormogásukat, és láttam, hogy pislákol a tűz. Amennyire ki tudtam venni, főleg parasztok gyűltek a tűz köré, egyvalaki kivételével, aki hozzám nagyon hasonlóan volt öltözve, angolos szabású zakót viselt, felöltőjét a vállára vetette, de elhanyagolt, elnyűtt volt az öltözéke. Vörös haja fénylett a tűz világánál. Külföldi volt, akárcsak mi, és az egyetlen, aki nem nézett ránk. Feje meg-megbillent, mintha részeg lett volna.
„A lányom fáradt” – mondtam az asszonynak. „Nincs más hely, ahol megszállhatunk.” Karomba vettem Claudiát. Felém fordította arcát. „Fokhagyma és feszület van az ajtó fölött, Louis” – suttogta.
Csak most láttam meg én is. Kis feszület volt, bronztestű Krisztus a fához szögezve, és fokhagymakoszorú övezte – friss füzér fonnyadt, elszáradt hagymájú régi füzérrel átfonva. A nő szeme követte tekintetemet, éles pillantást vetett rám, és ekkor láttam, mennyire kimerült, milyen véraláfutásos a szeme, és hogy a vállkendőjét szorító keze mennyire reszket. Fekete haja fésületlen volt, kócos. Közelebb nyomultam, csaknem a küszöbre, és ekkor hirtelen szélesre tárta az ajtót, mintha csak most döntött volna úgy, hogy beenged bennünket.
Fohászt mondott, amikor elmentem mellette, ebben biztos vagyok, bár a szláv szöveget nem értettem.
Az alacsony gerendázatú, kis szoba telis-tele volt emberekkel, a táblákra osztott, egyenetlen falak mellett férfiak-nők ültek padokon és még a földön is. Mintha itt gyűlt volna össze az egész falu. Egyik nő ölében gyerek aludt, egy másik meg takarókba bugyolálva a lépcsőkön, térdét az egyik lépcsőfoknak támasztotta, két karját a másikra tette, hogy párnának használva, lehajtsa rájuk a fejét. És mindenhol fokhagyma lógott szögekről, kampókról, főzőedények, kancsók társaságában. A tűz volt az egyetlen fény a szobában, torz árnyékokat vetett a mozdulatlan, bennünket figyelő arcokra.
Senki sem intett, hogy üljünk le, senki sem kínált meg semmivel, végül az asszony németül közölte, hogy ha akarom, bevihetem a lovakat az istállóba. Mereven nézett rám, kissé eszelős, véraláfutásos szemeivel, majd meglágyult az arca. Azt mondta, ott fog állni egy lámpással a fogadó ajtajában, de siessek, és hagyjam itt a gyereket.
Engem valami más nyugtalanított. Az égő fa és a bor erős illata mögött másmilyen szagot is éreztem. Halálszagot. Éreztem, hogy Claudia mellkasomra szorítja a kezét, és láttam, ahogy pici ujjával egy ajtóra mutat a lépcső alján. Onnan jött a szag.
Az asszony egy csésze bort és egy tálka húslevest készített elő számunkra, mire visszatértem. Leültem, Claudia az ölemben helyezkedett el, és a tűztől a rejtélyes ajtó felé fordította a fejét. Most is, mint előbb, minden szem ránk szegeződött, csak az idegené nem. Világosan láttam a profilját. Jóval fiatalabb volt, mint gondoltam, de megviseltnek tűnt, mint aki folyton küszködik saját érzéseivel. Sovány, de voltaképpen nagyon megnyerő arcával, szeplős, világos bőrével akár kamasz fiú is lehetett volna. Tágra nyílt, kék szeme a tűzre szegeződött, mintha beszélgetne vele, szempillája, szemöldöke aranynak látszott a fényben, ami kimondottan ártatlan, nyílt kifejezést kölcsönzött arcának. De boldogtalan volt, nyugtalan és részeg. Hirtelen felém fordult, és láttam, hogy sír.
„Beszél angolul?” – kérdezte, hangja zengett a csendben.
„Igen, beszélek” – feleltem neki. Diadalmas pillantást vetett a többiekre. Azok hidegen néztek vissza rá. „Beszél angolul!” – kiáltott fel, kesernyés mosolyra húzva száját, szemét körüljáratta a mennyezeten, majd az enyémre szegezte. „Menjen el ebből az országból!” – mondta. „Most rögtőn. Vigye a kocsiját, a lovait, űzze-kergesse őket, míg össze nem esnek, de tűnjön el innét!” Megvonaglott a válla, mintha beteg lenne. Kezét a szájához tette. Az asszony; aki most a fal mellett állt, és karját összefonta pecsétes köténye fölött; csendesen így szólt németül:
„Hajnalban elmehet. Hajnalban.”
„De hát mi ez?” – kérdeztem suttogva az asszonytól, majd a férfira pillantottam. Figyelmesen nézett rám, a szeme üveges volt és kivörösödött. Senki sem szólt. Egy tuskó zuhant súlyosan a tűzbe.
“Nem akarja megmondani?” – kérdeztem barátságosan az angoltól. Felállt a helyéről. Egy pillanatra azt hittem, felbukik. Fölém emelkedett, jóval magasabb volt nálam, feje előrebukott, majd hátra, de hamarosan visszanyerte egyensúlyát, és az asztal szélére tette a kezét. Fekete zakója borpecsétes volt, ingének kézelője nemkülönben. „Látni akarja?” – kérdezte elakadó lélegzettel, és merőn nézett a szemembe. „Látni akarja a saját szemével?” Halkan, riadtan beszélt.
„A gyereket hagyja itt!” – szólt közbe hirtelen az asszony, gyors, erélyes kézmozdulattal.
„Alszik” – feleltem. Azzal felálltam és követtem az angolt a lépcső alján nyíló ajtóhoz.
Kisebb felfordulás támadt, mert az ajtóhoz legközelebb ülők elhúzódtak helyükről. Mi ketten a vendégfogadó kis társalgójába léptünk. Egyetlen gyertya égett csak a tálalóasztalon, és először egy sor finoman festett tányért pillantottam meg egy polcon. A kis ablakon függöny volt, és Szűz Mária meg a kis Jézus csillogó képe a falon. A falak és székek alig tudtak körülfogni egy nagy tölgyfa asztalt, és az asztalon egy fiatal nõ holtteste feküdt, fehér kezei összekulcsolva a mellén, összekuszált, gesztenyebarna haja vékony, fehér nyaka körül és a válla alatt terült szét. Szép arcvonásait már megmerevítette a halál. Borostyán rózsafüzér csillogott a csuklója körül és végig a sötét gyapjúszoknyája oldalán. Széles karimájú, fátyolos, nagyon szép piros szalmakalap hevert mellette és egy pár sötét kesztyű. Mindez úgy volt kirakva, mintha a fiatal nő mindjárt felkelne, és magára öltené e holmikat. Az angol óvatosan megsimogatta a kalapot, miközben a halott mellé húzódott. A teljes idegösszeroppanás határán volt. Jókora zsebkendőt húzott elő kabátjából, és az arcához szorította. „Tudja, mit akarnak csinálni vele?” – kérdezte suttogva, és rám nézett. „Van fogalma róla?”
Az asszony bejött mögöttünk, és a férfi karja után nyúlt, de az durván lerázta magáról. „Tudja?” – kérdezte ádáz tekintettel. „Vademberek!”
„Most már hagyja abba!” – szólt halkan az asszony. Az angol összeszorította a fogát, és megrázta a fejét, hogy vörös hajának egy fürtje a szemébe hullott. „Menjen innen!” – mondta németül az asszonynak. „Takarodjon előlem!” – Valaki fojtott hangon beszélt a másik szobában. Az angol megint a fiatalasszonyra nézett, és könnyel telt meg a szeme. „Olyan ártatlan” – szólt halkan, majd a mennyezetre nézett, ökölbe szorította jobb kezét, és lihegve felkiáltott: „Légy átkozott... Isten! Légy átkozott!”
„Úristen!” – suttogta az asszony, és gyorsan keresztet vetett.
„Látja ezt?” – kérdezett a férfi. Figyelmesen kémlelte a halott nő torkán a csipkét, mintha nem tudná, nem kívánná megérinteni a mind merevebbé váló testet. Ott, a torkán félreismerhetetlenül látszott a két seb, pontosan olyan, amilyet ezerszer és ezerszer láttam már bevésődve a sárgás bőrbe. A férfi arcához emelte a kezét, és talpán himbálva magas, szikár testét, így szólt: „Azt hiszem, meg fogok tébolyodni.”
„Jöjjön már!” – mondta a nő, és rángatni kezdte az embert, majd hirtelen elpirult.
„Hagyja nyugton!” – szóltam közbe. „Hagyja csak nyugton! Én majd vigyázok rá.”
„Mindannyiukat kidobom innen, ki a sötétbe, ha nem hagyják abba” – mondta eltorzult arccal. Túl elcsigázott volt, ő maga is túl közel az összeomláshoz, de azután hátat fordított nekünk, szorosan összehúzta a vállkendőjét, és nesztelenül kiment; az ajtónál összegyűlt férfiak utat engedtek neki.
Az angol sírt.
Tudtam, mit kell tennem, de a szívem nemcsak azért vert izgatottan, mert sokat akartam megtudni tőle. Szívfacsaró volt látni őt ebben az állapotban. A végzet könyörtelenül közel volt hozzá.
„Magával maradok” – ajánlkoztam. És két széket hoztam az asztal mellé. Nehézkesen ült le, szemét a mellette pislákoló gyertyán tartotta. Becsuktam az ajtót, és a falak mintha visszahúzódtak volna, a gyertyafény gyűrűje mintha fényesebbé vált volna lehajtott feje körül. A tálalóasztalnak támasztotta hátát, és zsebkendőjével megtörölte arcát. Flaskát húzott elő a zsebéből, itallal kínált, de nem fogadtam el.
„Hajlandó elmondani, mi történt?”
Bólintott. „Maga talán tud némi józan észt, némi épelméjűséget telepíteni ide” – mondta. „Elvégre francia, ugye? Én meg angol vagyok.”
„Tudom” – bólintottam rá.
Erősen megszorította a kezemet. A tömény ital úgy eltompította érzékeit, hogy nem érezte annak hidegségét. Elmondta, hogy a neve Morgan, és iszonyú szüksége van rám, nagyobb szüksége, mint bárkire is életében. És abban a pillanatban, amikor fogtam azt a kezet, éreztem forróságát, különös dolgot követtem el. Megmondtam neki a nevemet, amit jóformán senkivel sem közöltem. De mint aki nem hallja, mit mondanak neki, egyre csak a halott asszonyt nézte, alig észrevehető mosoly tűnt fel az ajkán, a könnyek megrekedtek szemében. Arckifejezése minden halandót megrendített volna, többet árult el, mint amit egyik-másik ember el tud viselni.
„Én tettem ezt” – mondta bólogatva. „Én hoztam őt ide.” Felhúzta a szemöldökét, mintha csodálkozna rajta.
„Nem” – vetettem sietve közbe. „Nem maga tette. Mondja meg nekem, ki tette.”
Ekkor azonban zavartnak látszott, gondolataiba merült. „Sosem jártam Anglián túl” – kezdte. „Festettem, tudja... mintha ez most fontos lenne... festmények, könyvek! Mindezt olyan eredetinek hittem. Olyan festőinek.” Szeme körbejárt a szobán, hangja nehézkesen cammogott utána. Megint sokáig nézte az asszonyt, és halkan szólogatta, „Emily” és én úgy éreztem, valami értékes dolgot pillantottam meg, ami a szívéhez nőtt.
Apránként peregni kezdett a történet. Nászutazás Németországon át ebbe az országba – bárhová, ahol rendszeres kocsijárat volt bárhová, ahol Morgan festeni való tájakra talált. És végül erre az isten háta mögötti helyre jöttek, mert volt a közelében egy romos kolostor, amiről úgy hírlett, hogy igen jó állapotban van.
De Morgan és Emily nem jutottak el abba a kolostorba. Tragédia várt rájuk.
Kiderült, hogy errefelé nem közlekednek a kocsik, és Morgan felbérelt egy földművest, hogy hozza el szekéren őket. Azon a délutánon, amikor megérkeztek, nagy izgalom volt a falun kívül elterülő temetőben. A földműves azonban csak egy pillantást vetett a tömegre, és nem volt hajlandó otthagyni a szekerét, hogy jobban szemügyre vehessék, mi történik.
„Valamiféle felvonulás volt, annak tűnt” – mondta Morgan, „Mindenki ünneplőt viselt, volt, aki virágot hozott, és tudja, én az egészet egyszerűen lenyűgözőnek találtam. Látni akartam. Olyan kíváncsi voltam rá, hogy azt mondtam a kocsisunknak, csomagostul mindenestül hagyjon ott bennünket. Láttuk, hogy e falu közvetlenül előttünk van. Igazából csak én akartam ottmaradni, de Emily annyira engedékeny volt. Végül otthagytam őt a koffereken ülve, és nélküle mentem fel a dombra. Látta a temetőt, amikor idejött? Nem, persze hogy nem látta. A maga kocsija hál' istennek, ép bőrrel hozta ide magukat. Ámbár, ha tovább hajtott volna, akármilyen rossz állapotban voltak is a lovak...” Elhallgatott.
„De hát miféle veszélyről van szó?” – sürgettem nyájasan.
„Igen... veszélyről. Barbárok!” – morogta. Az ajtóra pillantott. Majd újra húzott a flaskójából, és bedugaszolta.
„Végül is nem felvonulás volt. Ezt azonnal láttam” – mondta. „Még szólni sem akartak hozzám az emberek, amikor odamentem, tudja milyenek, de az ellen nem tiltakoztak, hogy nézzem. Hogy őszinte legyek, senki nem vette észre, hogy ott állok. Nem fogja elhinni. amit mondok magának, de el kell hinnie, különben biztosan megőrülök.”
„Hiszek magának, csak folytassa” – kértem.
„Azonnal láttam, hogy friss sírokkal van tele a temető, némelyiket új fakereszt díszítette, másokon még friss virágokkal volt tele a sírhant, és a parasztok egyike-másika virágot tartott a kezében, mintha fel akarná díszíteni a sírokat; de mindannyian, mint a cövek, úgy álltak, és a két fickót nézték, akik egy fehér ló kantárszárát fogták – és micsoda paripáét! A földet kapálta, toporzékolt, és félreugrott, mintha nem akart volna részt venni a dologban – gyönyörű paripa volt valóban, pompás állat: hófehér csődör. Nos, egy adott pillanatban, nem tudom hogyan egyeztek meg, mert egyikük sem szólt egy árva szót sem, az egyik ember, feltehetően a vezető, hatalmas ütést mért egy lapátnyéllel a lóra, és az eszeveszetten felrohant a dombra. Képzelheti, azt hittem, többé nem látjuk a lovat, legalábbis jó ideig nem. De tévedtem. Egy perc múlva már normális tempóban vágtatott, a régi sírok között visszafordult, és az újabbak felé ügetve jött le a dombról. Az emberek álltak, és figyelték. Egyetlen hang sem hallatszott. Már mellettük vágtázott végig a hantokon, a virágokon, és senki sem mozdult, hogy megfogja a kantárt. És ekkor váratlanul megállt, pontosan az egyik sír fölött.”
Megtörölte szemét, de már alig volt benne könny. Úgy látszott, magával ragadja a történet, mint ahogy engem is elragadott.
„És most a következő történt, folytatta. Az állat ott állt, és nem mozdult. És ekkor egy kiáltás szállt fel a tömegből. Nem is kiáltás volt, inkább mintha mindannyian elfúló lélegzettel jajveszékelnének, és ezután minden elcsendesült. És a ló továbbra is csak állt, és rázta a sörényét; mire az a fickó, aki a vezetőjük volt, előrontott, és többeknek odakiáltott, mire egy nő sikoltozni kezdett, és rávetette magát a sírra, egyenesen a ló patái elé. Olyan közel mentem, amennyire csak lehetett. Láttam a sírkövet, rajta az elhunyt nevét; fiatal nő volt, csak hat hónapja halt meg a bevésett évszámok tanúsága szerint, a szerencsétlen nő meg ott térdelt a porban, átölelte a sírkövet, mintha egyenesen ki akarná húzni a földből. Ezek a fickók meg azon voltak, hogy felemeljék és elvigyék.
Vissza akartam fordulni, de nem tudtam elhatározni magam addig, amíg nem látom, mi a szándékuk. Emily nyilvánvalóan biztonságban volt, ezek az emberek a legkevésbé sem törődtek velünk. Két embernek végül sikerült felemelni az asszonyt, mire a többiek lapátokkal felfegyverkezve odamentek, és nekiláttak a sír kihantolásának. Egyikük csakhamar lent volt a sírban, és az emberek úgy elnémultak, hogy a leghalkabb hangot is hallani lehetett; a lapátolás tovább folyt, a föld halomba gyűlt a sír körül. Nem tudom érzékeltetni, milyen volt. Magasan állt felettünk a nap, egyetlen felhő sem volt az égen, és az emberek mindannyian körben álltak, egyik a másikba kapaszkodott, még az a szánni való asszony is...” Szemét Emily-re vetette, és elhallgatott. Ültem és vártam, hogy folytassa. Hallottam, hogy meglöttyen a pálinka, amint felemelte a kulacsot, és örültem, hogy még van bőven; ihat, és ezzel enyhítheti fájdalmát. „Akár éjfél is lehetett volna azon a dombon, folytatta nagyon halkan, és rám nézett. Legalábbis annak tűnt. Kisvártatva hallottam, hogy a sírban dolgozó alak a koporsófedelet töri szét a lapáttal! Előtűntek a törött deszkák. Dobálta őket jobbra-balra. Egyszerre csak rémítő kiáltást hallatott. Az emberek közelebb léptek, egyszeriben mindenki odarohant a sírhoz, majd mint a hullám, visszahúzódtak, kiáltoztak, egyikük-másikuk hátrafordult, és tolakodva-lökdösődve menekült. A szegény asszony térden állva, eszelősen próbálta kiszabadítani magát, de nem engedték. Éreztem, hogy oda kell mennem. Nem hiszem, hogy bármi vissza tudott volna tartani, és hadd mondjam meg: életemben először tettem ilyesmit, és Isten engem úgy segéljen, nem teszem soha többé! Ezt higgye el nekem, el kell hinnie! Ott, abban a koporsóban, amelynek összetört deszkáján állt lenn az az alak, ott feküdt a halott nő, és mondhatom magának... mondhatom magának” – hangja megtört, és tágra nyílt szemmel, tenyerét felfordítva, mintha egy láthatatlan valamit tartana az ujjain, próbált meggyőzni, hogy hinnem kell neki – „olyan rózsás volt az arca, mintha élne! Hat hónapja feküdt a sírban! Ott feküdt! A szemfedő le volt dobva róla, két keze összekulcsolva a keblén, mintha csak aludna.”
Felsóhajtott. Kezét a lábára ejtette, megrázta fejét, és egy pillanatig szemét meresztve, némán ült. „Esküszöm magának!” – szólt. „És akkor az a fickó, aki a sírban volt, felemelte a halott kezét. Higgye el, hogy az a kar olyan könnyedén mozgott, akár az enyém! Kinyújtotta a halott kezét, mintha a körmeit vizsgálná. Felrikkantott, és ekkor az asszony ott a sír mellett rugdosni kezdte azokat az alakokat, és nyomni, rúgni, taszítani a földet, és az a halott arcába, hajába hullott odalenn. Ha látta volna, milyen szép volt az a halott nő! No és hogy aztán mit csináltak!”
„Mondja el, mit csináltak” – kértem csendesen. De mielőtt elmondta volna, már tudtam.
„Elmondom” – felelte. „El sem tudjuk képzelni, hogy ilyesmi létezhet, amíg saját szemünkkel nem látjuk.” Felhúzott szemöldökkel nézett rám, mint aki szörnyűséges titkot akar közölni. „Egyszerűen nem tudjuk.”
„Valóban nem tudjuk” – mondtam.
„Elmondom. Hoztak egy karót, és az ott benn a sírban fogott egy kalapácsot, a karót meg a nő mellére tette. Nem akartam elhinni! Hatalmas ütéssel egyenesen a halott szívébe döfte. Higgye el, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megmoccanni, sóbálvánnyá meredve álltam. És akkor az az alak, az a vadállat a lapátjáért nyúlt, és mindkét kezével hirtelen a halott nyakára sújtott vele. A fej azonmód levált.” Behunyta a szemét, arca eltorzult, és oldalra billentette a fejét.
Ránéztem, de nem őt láttam. A nőt láttam levágott fejjel a sírban, és olyan undort éreztem, mint még soha, mintha egy kéz összeszorította volna a torkomat, és a gyomrom-beleim felnyomultak volna bennem, hogy lélegezni sem tudok. Ekkor Claudia ajkát éreztem a csuklómon. Feltehetően már egy ideje itt volt, és Morgant nézte mereven.
Morgan lassan, eszelős tekintettel rám vetette a szemét. ,,Ezt akarják ővele is csinálni” – mondta. „Emily-vel! Hát én nem engedem meg nekik!” Hajthatatlanul rázta a fejét. „Nem hagyom! Segítenie kell nekem, Louis!” Ajka remegett, és a hirtelen kétségbeesés úgy eltorzította arcát, hogy önkéntelenül visszarettentem. „Ugyanaz a vér folyik ereinkben, a magáéban és az enyémben. Úgy értem, hogy egyikünk francia, a másik angol – civilizált emberek vagyunk, Louis. Ezek meg vadak!”
„Nyugodjék meg, Morgan” – szóltam, feléje nyújtva kezemet. „Szeretném, ha elmondaná, mi történt azután. Maga és Emily...”
Erőlködött, hogy előhúzza flaskáját. Kivettem zsebéből, ő pedig lecsavarta a kupakot. „Derék fickó maga, Louis, igaz jó barát” – mondta lelkesen. „Emily-t, tudja, gyorsan elvittem. El akarták égetni a holttestet ott a temetőben, és Emily-nek nem volt szabad ezt látnia, nem bizony, amíg én... Megrázta a fejét. De nem tudtam kocsit szerezni, hogy elvigyen bennünket, senki sem akarta két napra otthagyni a falut, míg megfelelő helyre szállít minket.”
„De mivel indokolták a történteket magának, Morgan?” – faggattam makacsul. Láttam, hogy nincs már sok ideje.
„Vámpírokkal!” – fakadt ki, kezére löttyentve a whiskyt. „Vámpírok, Louis! el tudja ezt hinni? Az ajtó felé hadonászott a pálinkásflaskával. Vámpírok sorscsapása. S mindezt suttogva mondták, mintha maga az ördög hallgatózna az ajtónál! Isten kegyelméből persze véget vetnek neki. Megakadályozták, hogy ez a szerencsétlen nő a temetőben, körmével túrva a földet, éjjelenként kimásszon, és kiszívja a vérünket!” Ajkához emelte a flaskát. „Ó... Isten...” – nyögött fel.
Néztem, amint iszik, és türelemmel vártam. „És Emily...” – folytatta. „Lenyűgözőnek találta. Fényes tűz odakint, finom ebéd, hozzá egy pohár jó bor. Ő nem látta azt a nőt! Nem látta, mit csináltak, tette hozzá elkeseredetten. Ó, hogy el akartam innen menekülni! Pénzt kínáltam nekik. Ha ennek vége lesz, nagy szükségük lenne még erre a pénzre, ismételgettem nekik. Valóságos vagyon, csak azért, hogy elvigyenek bennünket.”
„De nem lett vége” – mondtam csendesen.
Könny gyűlt a szemébe, fajdalomtól vonaglott a szája.
„Hogy történt ez vele?” – kérdeztem.
„Nem tudom” – felelte zihálva, megrázta a fejét, és homlokához szorította a flaskát, mintha hűsölést, felfrissülést keresne, de nem talált.
„Bejött a fogadóba?”
„Azt mondják, Emily ment ki hozzá” – vallotta meg, és végigperegtek arcán a könnyek. „Minden be volt zárva. Erre vigyáztak. Ajtók is, ablakok is. Aztán reggel lett, kiáltozásra ébredtem, Emily meg eltűnt. Az ablak tárva-nyitva volt, s ő sehol. Még arra sem szakítottam időt, hogy felöltözzek. Futottam. Akkor torpantam meg, amikor ott kinn, a fogadó mögött, odaértem hozzá. Lábaim lerogytak, kis híján rázuhantam... ott feküdt az őszibarackfák alatt. Üres csészét tartott a kezében. Belekapaszkodott egy üres csészébe! Azt mondták, a vámpír csalogatta... ő meg vizet próbált adni neki...”
A flaska kicsúszott a kezéből. Fülére szorította a tenyerét, teste meggörnyedt, lehajtotta fejét.
Sokáig ültem és néztem, nem tudtam mit mondani neki. És amikor halkan elsírta magát, hogy meg akarják szentségteleníteni Emily-t, hogy szerintük Emily most már vámpír, halkan bizonygattam az ellenkezőjét, bár nem hiszem, hogy hallotta, mit mondok. Végül mégiscsak elindult, de úgy, mint aki össze akar esni. Úgy rémlett, a gyertya után nyúl, és mielőtt a pohárszékre helyezte volna karját, ujjai már megérintették a gyertyát, és a forró viasz eloltotta azt a kis darabot, ami a kanócból maradt. Sötétség borult ránk, feje a karjára hullott.
A szoba összes fénye – úgy tetszett – Claudia szemében gyűlt most össze. De ahogy mind hosszabb ideig tartott a csend, és én ott ültem csodálkozva és reménykedve, hogy Morgan nem emeli fel többé a fejét, az asszony odajött az ajtóhoz. Gyertyájának fénye a részegen alvó Morganre esett. „Most már menjenek el” – szólt hozzám. Sötét figurák csődültek köréje, és az ócska faház férfiak és nők lépteitől lett eleven.
„Menjenek, az istenért” – parancsolta.
„Ne tegye ezt” – kértem. De ő összehúzta a szemét, és fogát vicsorgatta. „Menjenek!” – morogta.
„Morgan” – szóltam hozzá, de ő nem hallott, nem hallhatott engem.
„Hagyja békén!” – csattant fel indulatosan az asszony.
„De hát nem érti, hogy képtelenség, amit csinál? Az a nő ott halott!” – próbáltam meggyőzni.
„Louis” – szólt Claudia olyan halkan, hogy nem hallhatták meg, és csuklyám szőrméje alatt nyakam köré fonta karját. „Ne avatkozz ezeknek az embereknek a dolgába!”
Most már a többiek is bejöttek a szobába, körülállták az asztalt, és fenyegető pillantásokat vetettek rám.
„De hát honnan jönnek ezek a vámpírok?” – kérdeztem halkan. Átkutatták a temetőjüket! Ha vámpírok, hol rejtőznek el maguk elől! Ez a nő nem tud ártani maguknak. Kerítsék kézre a vámpírjaikat, ha mar bűnösökre vadásznak.”
„Nappal” – mondta komoran az asszony, ránk villantva a szemét és lassan bólintva. „Nappal. Nappal elfogjuk őket.”
„Hol? Kinn a temetőben, kiásva a saját falujukból valóknak a sírját?”
Fejét rázta. „A romokban” – mondta. „Mindig a romokban. Tévedtünk. Nagyapám idején is a romokban voltak, és most megint a romokban vannak. Kövenként bontjuk le, ha kell. De maguk... maguk menjenek most. Mert ha nem mennek, arrafelé kergetjük magukat most, a sötétben.”
Köténye mögül előhúzta összeszorított öklét, benne egy karót, és felmutatta a gyertya reszkető fényében. „Hallja, amit mondok? Menjen!” – folytatta, és az emberek szorosan mögéje húzódtak, összeszorított szájjal, fénytől lángoló szemekkel.
„Igen” – mondtam neki. „Arrafelé. Én is ezt szeretném. Arrafelé.” Elszáguldottam mellette, kis híján félrelöktem, és láttam, hogy a jelenlévők sietve hátranyomulnak, hogy utat engedjenek. A fogadó ajtajának kallantyújára tettem a kezem, és gyors mozdulattal kinyitottam a reteszt.
„Ne!” – kiáltott az asszony, a maga torokhangú németségével. „Maga megőrült!” Odafutott hozzám és rémülten nézte a kallantyút. Az ajtó érdes deszkájához nyomta a kezét. „Tudja, mit csinál?”
„Hol vannak a romok?” – kérdeztem békésen. „Milyen messze? Jobbra vagy balra vannak-e az úttól?”
„Nem, nem.” – Hevesen rázta a fejét. Kinyitottam az ajtót, és arcomon éreztem a hideg légáramlatot. Az egyik nő csípős és dühös megjegyzést tett a fal mellől, egy gyerek nyöszörgött álmában. „Megyek már. De egyvalamit kérek magától. Mondja meg, hol vannak a romok, hogy elkerülhessem őket. Mondja meg!”
„Nem, azt nem szabad megtudnia!” – mondta, és ekkor meleg derekára tettem a kezemet, és lassan kihúztam az ajtón, lába a deszkát súrolta, pillantása eszelősen vad volt. A férfiak közelebb nyomultak, de mikor a nő akarata ellenére kilépett az éjszakába, nem jöttek tovább. Hátravetette fejét, haja a szemébe hullott, szeme mereven bámult a kezemre és az arcomra. „Mondja meg” – unszoltam.
Láttam, hogy nem engem bámul, hanem Claudiát. Claudia feléje fordult, és a tűz fénye az arcára esett. Tudtam, hogy az asszony nem a gömbölyű orcákat, nem a lebiggyesztett szájacskát nézi, hanem Claudia szemét, amely rejtelmes, ördögi értelemmel szemlélte őt. Az asszony az ajkába harapott.
„Északra vagy délre?”
„Északra...” – súgta.
„Balra vagy jobbra?”
„Balra.”
„És milyen messzire?”
Kétségbeesetten hadonászott a kezével. „Három mérföldre” – lihegte. Ekkor ellöktem magamtól, hogy nekiesett az ajtónak, és szeme tágra nyílt a félelemtől, a megdöbbenéstől. Megfordultam, hogy útnak induljak, de ő hirtelen utánam kiáltott, hogy várjak. Visszafordulva láttam, hogy a feje fölött lévő gerendáról letépi a feszületet, és felém hajítja. És ekkor emlékezetem sötét, lidércnyomásos tájain Babette-et láttam, ahogy merőn rám néz, ahogyan oly sok évvel azelőtt tette, és így szól: „távozz tőlem, Sátán!” De az asszony arcán nem volt más, csak kétségbeesés. „Vigye, kérem, Isten nevében” – mondta. „És hajtson gyorsan.” Az ajtó becsukódott, s mi ketten Claudiával teljes sötétségben maradtunk.
Perceken belül az éjszaka alagútja úgy magába zárta kocsink lámpásait, mintha a falu soha nem létezett volna. Jött egy kanyar, és mi előrebillentünk, a kocsi rugói nyikorogtak, a sápadtan fénylő hold egy pillanatra megvilágította a fenyőkön túl emelkedő hegyek halovány körvonalait. Szüntelenül Morganre kellett gondolnom, szüntelenül az ő hangját hallottam. S mindez teljesen összekavarodott rémületes előérzetemmel, hogy találkozni fogok azzal a lénnyel, aki megölte Emily-t, azzal a lénnyel, aki minden kétséget kizáróan miközülünk való. Claudiát ezzel szemben mámoros öröm töltötte el. Ha tudott volna lovakat hajtani, átvette volna tőlem a gyeplőt. Folytonosan nógatott, hogy használjam a korbácsot. Vadul csapdosta az alacsony ágakat, amelyek a lámpásokra borultak előttünk, másik karja ruganyos acélként szorította derekamat, ahogy hintázott alattunk az ülés.
Élesen kanyarodott az út, a lámpák zörögtek, és Claudia odakiáltott nekem a szélben: „Amott, Louis, látod?” Erősen megrántottam a gyeplőt.
A térdén állt, hozzám simult, és a kocsi úgy himbálózott, mint hajó a tengeren.
Nagy, fodros felhő szállt el a hold elől, és fenn a magasban homályosan derengett előttünk a torony sötét körvonala. Egy magas ablak elénk tárta a halványszínű eget fölötte. Az ülésbe kapaszkodva ültem ott, és ahogy a kocsi megpihent a rugóin, úgy próbáltam én is lecsendesíteni a fejemben tovább folytatódó mozgást. Az egyik ló felnyerített. Azután minden elcsendesült.
„Gyere, Louis...” – szólt Claudia.
Suttogva, gyorsan, értelmetlenül nemet mondtam. Az a határozott és félelmetes benyomásom volt, hogy Morgan mellettem áll, és beszél hozzám a maga halk, ám szenvedélyes módján, ahogy a fogadóban tette. Egyetlen teremtett élőlény sem moccant körülöttünk az éjszakában. Csak a szél és a falevelek zizegése volt hallható.
„Mi a véleményed, tudja, hogy jövünk?” – kérdeztem, s hangom idegennek tűnt ebben a szélben. Csak ültem a kocsiban, mintha nem lett volna menekülés belőle, és mintha ez a sűrű erdő nem létezett volna.
Úgy hiszem, megborzongtam. És ekkor éreztem, hogy Claudia keze nagyon lágyan megérinti a szememhez emelt kezemet. A vékony fenyőágak ide-oda lengtek mögötte, a levelek zizegése erősödött, mintha egy hatalmas száj elnyelte volna a szellőt, és forgószél támadt helyette. „A keresztútnál temetik el? Képesek ezt tenni vele: Egy angol nővel?” – suttogtam.
„Bárcsak enyém lenne a te termeted...” – szólt Claudia. „A tiéd meg az én bátorságom. Ó, Louis...” Felém fordította a fejét, és olyan vámpírpózban hajolt oda megcsókolni, hogy elhúzódtam tőle. Mégis számhoz ért az ajka, s gyöngéden egy kis levegőt szívott ki és engedett vissza belém, míg átölelve tartottam karomban. „Engedd, hogy vezesselek...” – kérte. „Most már nincs visszaút. Emelj fel, és tegyél le az úton.”
Örökkévalóságnak tűnt, ameddig ott ültem, és arcomon, szememen éreztem ajkát, azután megmozdult, puha kis teste váratlanul elszakadt tőlem, olyan kecsesen és fürgén, hogy szinte lebegni látszott a kocsi mellett a levegőben, keze egy pillanatig fogva tartotta az enyémet, majd elengedte. Lenéztem, és láttam, hogy felpillant rám, ahogy ott áll az úton, a lámpások reszkető fényében. Intett felém, amint apró kis cipőjében lépegetni kezdett hátrafelé. „Szállj le, Louis...” – mondta, s attól féltem, mindjárt eltűnik a sötétben. Egy szempillantás alatt leemeltem a lámpást a kampóról, és máris ott álltam mellette a magas fűben.
„Nem érzed a veszélyt?” – kérdeztem halkan. „Nem érzed a bőrödön?” Ravaszkás, röpke, megszokott kis mosolya villant fel ajkán, amint az emelkedő hegyoldal felé fordult. A lámpás fénye keskeny utat vágott az erdős kaptatón át. Parányi fehér kezével szorosan összefogta gyapjúköpenyét, és elindult.
„Csak egy pillanatig várj...”
„Nincs más ellenségünk, csak a félelem” – felelte, és nem állt meg.
A lámpás fényében biztos léptekkel haladt tovább, noha a magas füvet mindinkább kavicshalmok váltották fel, az erdő sűrűbb lett, a hold halványuló fényében és a fejünk felett mindjobban összefonódó ágak mögött eltűnt a távoli torony. Hamarosan a lovak hangja és szaga is elenyészett a gyenge szélben. „Légy en garde” – súgta Claudia, amint rendíthetetlenül ment tovább, és csak itt-ott állt meg, ahol az összegabalyodott kúszónövények és kövek menedéket nyújtó helyeknek tűntek egy pillanatig. A romok ősrégiek voltak. Hogy dögvész, tűz vagy ellenség pusztította-e el a helyet, azt nem lehetett tudni. Egyedül a kolostor maradt meg.
Valami úgy susogott most a sötétségben, mint a szél vagy a falevelek, de egyik sem volt. Láttam, hogy Claudia kihúzza magát, láttam fehér tenyere villanását, amint lassította lépteit. Most már tudtam, hogy víz kanyarog lassan le a hegyről, és a fekete fatörzsek közt előrepillantva holdfényes vízesést láttam a távolban, amint egy bugyborékoló tavacskába zuhan alá. Claudia körvonalai bukkantak fel a zuhatag előtt, nedves földből kihajtó csupasz gyökérbe kapaszkodott a víz mellett, majd máris kúszott felfelé a gazzal felvert sziklafalon, kis cipője himbálózott, hol a földbe mélyedt, hogy szilárdan tartsa őt, hol újra csak szabadon lógott. A víz hűs volt, jó szagú, tiszta lett a levegő körülötte, és egy pillanatra megpihentem. Semmi sem moccant körülöttem az erdőben. Füleltem, érzékszerveim zavartalanul szétválasztották a víz hangját a falevelek hangjától, de semmi más nem moccant. Ám ekkor mintha fagyos hideg dermesztette volna meg karomat, torkomat és végül arcomat, fokról fokra döbbentem rá, hogy túlontúl vigasztalan, túlontúl élettelen ez az éjszaka. Mintha még a madarak is kerülnék ezt a helyet, nemkülönben a megszámlálhatatlan teremtmény, melyeknek a patak partján kellene nyüzsögniük. De Claudia már fenn volt a szikla kiugró részén, lenyúlt a lámpásért, köpenye súrolta arcomat. Feladtam neki, s a fényben titokzatos kerubnak látszott, kezét nyújtotta felém, mintha apró termete ellenére fel tudna segíteni a párkányra. A következő pillanatban már újra együtt mentünk tovább, át a folyón, felfelé a hegyen. „Érzed?” – suttogtam. „Túl nagy a csend.”
Keze megszorította az enyémet, mint aki azt mondja: Nyugalom. A hegy meredekebb lett, ijesztő volt a csend. A fény peremére próbáltam szegezni tekintetemet, szemügyre véve minden újabb fatörzset, amint átviláglott előttünk a homályon. Valami mozdult, és én Claudia után nyúltam, s szinte durván rántottam magamhoz. De csak egy hüllő volt, egyetlen farokcsapással suhant el a levelek között, amelyek újra mozdulatlanságba merevedtek. Claudia hozzám bújt, körgallérom ráncai alatt erősen kiskabátomba kapaszkodott, úgy sürgetett, húzott magával, miközben körgallérom az ő köpenyének laza szövésű anyagára hullott.
A víz szaga hamarosan elenyészett, és amikor a hold egy pillanatra előbukkant, úgy láttam, hogy közvetlenül előttünk kettévált az erdő. Claudia erősen fogta a lámpást, és bezárta a fémnyílását. Odaléptem, hogy megakadályozzam ebben, kezünk birokra kelt egymással, de aztán így szólt hozzám csendesen: „Hunyd le egy pillanatra a szemed, és utána lassan nyisd ki. Ha így teszel, látni fogod.”
Borzongás futott végig rajtam, de engedelmeskedtem, és közben erősen fogtam a vállát. Ám amikor kinyitottam a szememet, a távoli fák mögött megpillantottam a kolostor alacsony, hosszú falait és a masszív torony magas, négyszögletes tetejét. Még távolabb egy hatalmas fekete völgy fölött csillogtak a hegyek havas csúcsai. „Gyere” – szólt Claudia, „gyere nyugodtan, mintha súlytalan lenne a tested.” Tétovázás nélkül elindult a falak felé, bármi felé, ami ott rejtőzve ránk leshetett.
Pillanatokon belül megtaláltuk a nyílást, amely beereszt majd bennünket, a tág nyílást, amely még feketébb volt, mint a falak körülötte, kúszónövények vonták be körös-körül a szélét, mintha helyükön akarnák tartani a köveket. A kövek csípősen nyirkos szagával orromban pillantottam fel az egykori tetőzet fölé, és a felhősávokon túl csillagok bágyadt fényét láttam. Pompás lépcsősor vezetett kanyarogva fel, egészen a völgyre néző keskeny ablakokig. Az első lépcsősor alatt előbukkant a homályból a hatalmas, a kolostor még megmaradt szobái felé vezető sötét ajtónyílás.
Claudia mozdulatlanságba merevedett, mintha ő is kővé vált volna. Selymes haja sem rebbent. Hallgatózott. Aztán vele együtt én is hallgatóztam. Csak a szél zúgott halkan körülöttünk. Lassan, megfontoltam indult el, lába hegyével lépésről lépésre szabaddá tette a törmeléktől a nedves utat. Lapos követ pillantottam meg, üresen kongott, ahogy Claudia megérintette lábával. Azután láttam már azt is, milyen széles, és hogy a távolabbi sarka kissé kiemelkedik. Egy kép merült fel bennem rettentő élesen: a falubeli férfiak és nők nagy csapata, amint körülállják a sírkövet, és hatalmas emelőrúddal kiemelik. Claudia a lépcsőkre emelte szemét, majd alatta, a málladozó ajtónyíláson állapodott meg tekintete. A holdfény egy pillanatra bevilágított a magas ablakon. Claudia hirtelen, nesztelenül mellém lépett. „Hallod?” – suttogta. „Figyelj csak!”
Olyan halk hang volt, hogy emberi halandó nem hallotta volna. Nem a romok felől jött. Messziről érkezett, nem a hosszú, kanyargós út felől, ahol mi kapaszkodtunk fel a hegyoldalra, hanem máshonnan, a hegygerincen keresztül, egyenesen a falu felől. Még csak zörgés volt, távoli, de szüntelen recsegés, majd lassan lépések hangja lett felismerhető. Claudia keze megfeszült a kezemen, majd enyhe szorítással a lépcsőfeljáró alá irányított szótlanul. Láttam, hogy ruhájának redői kissé felemelkednek a köpeny széle alatt. A dobogás hangosabb lett, és észrevettem, hogy minden dobbanást halk csosszanás követ, bárki is közeledett, az egyik lábát lassan vonszolta a földön. Bicegő léptek voltak, és egyre közelebbről hallatszottak a süvítő szélben. Szívem gyorsan vert, halántékomon megfeszültek az erek, remegés futott át végtagjaimon, éreztem, hogy az ing hozzám tapad, hogy a gallér feszesen fog körül, még a gombok súrlódását is érzékeltem a köpenyemen.
Gyenge szagot hozott a szél. Vér szaga volt, amely akaratom ellenére felidézte bennem az emberi vér melegen édes illatát, a csorduló, ömlő vérét, s ekkor emberi hús szagát is éreztem, és a lábdobogással egy ütemben érdes-rekedtes lélegzést hallottam. De egy erőtlen, másik hang is társult ehhez, összevegyült vele, amint a lábak mind közelebb értek a falhoz -egy másik teremtmény erőlködő, akadozó lélegzete. És a szívét is hallottam ennek a lénynek – szabálytalanul vert, rémítően zakatolt, ám alatta egy másik szív volt, kitartóan, egyenletesen dobogó szív vert egyre hangosabban, erős szív, akár az enyém! S ekkor a hepehupás hasadékban, amelyen mi is átjöttünk, megpillantottam őt.
Hatalmas válla tűnt elsőként elő, hosszú, szabadon mozgó kéz és kar, görbe ujjak, s ekkor megpillantottam a fejét. Vállán átvetve cipelt egy testet. A szétmállott ajtónyílásban kiegyenesedett, másik vállára tette át a testet, és egyenesen felénk meresztette szemét a sötétben. Minden izmom megacélozódott, ahogy ránéztem, és láttam, hogy fejének körvonala kirajzolódik az égbolt előterében. Arcából azonban semmi sem volt látható, mindössze a szeme csillant meg halványan – akár egy üvegdarabka – a rávillanó holdfényben. Azután a gombjain csillant meg a hold fénye, és hallottam, ahogy megzörrentek, amint újra szabadon lengett a karja, és egyik hosszú lábát behajlította, amint előrebaktatott, be a toronyba, egyenesen felénk.
Erősen fogtam Claudiát, készenlétben, hogy őt magam mögé toljam, s a jövevény elé lépjek. Ám ekkor meghökkenve észleltem, hogy csak én látom őt, ő nem lát engem. csak vonszolja magát a test súlya alatt, amit a kolostorajtó felé cipelt. Lehajtott fejét világította most meg a holdfény, a görnyedt válláig érő hullámos fekete hajtömeget és bő fekete kabátujját. Ami öltözetét illeti, a kabátjának szárnya csúnyán elszakadt, az ujján meg végig felfeslett a varrás. Rémlett, hogy vállának csupasz bőrét is látom. Az ember, akit karjában cipelt, megmoccant, és szánalmasan nyöszörgött. Ő pedig egy pillanatra megállt, és úgy tűnt, megsimogatja áldozatát. E pillanatban előreléptem a faltól, és feléje mentem.
Egyetlen szó sem hagyta el ajkamat. Nem tudtam mit mondani. Némán odaálltam elé a holdfényben, mire ő hirtelen mozdulattal felkapta fejét, és így megláthattam a szemét.
Egy teljes pillanatig nézett rám, fény gyúlt ki szemében, és elővillant az állati tépőfogra emlékeztető két hatalmas szemfog, hosszú fojtott kiáltás tört fel torka mélyéből, s egy pillanatig azt hittem, én kiáltok. Az ember a kövekre zuhant, remegő nyögés hagyta el ajkát. A vámpír rám támadt, újra felhangzott a fojtott kiáltás, bűzös lehelet csapta meg orromat, és a karomszerű ujjak egyenesen köpenyem szőrméjébe vájtak. Hátraestem, fejem a falnak ütődött, két kézzel megragadtam a fejét, azt az összegubancolódott mocsoktömeget markolászva, ami a haja volt. Kabátjának átnedvesedett, szétmálló szövete kezem szorításától azonmód szétszakadt, de a kar, amely lefogva tartott, erős volt, mint a vas, és ahogy küszködve próbáltam hátrahúzni a fejemet, két hatalmas vámpírfoga már a torkomhoz ért. Claudia felsikoltott mögötte. Jókora ütést mért a fejére, amitől egy pillanatra megdermedt, és ekkor újabb ütés sújtott le rá. Megfordult, hogy rávesse magát a támadóra, és ekkor a tőlem telhető legnagyobb erővel az arcába vágtam. Claudia villámgyorsan elugrott előle, de közben megdobta egy kővel, én meg teljes súlyommal rávetettem magam, és éreztem, hogy nyomorék lába megroppant. Ököllel vertem a fejét, gyökerestül téptem ki ujjaimmal förtelmes haját; ő meg szörnyűséges vámpírfogaival felém kapott, kezével karmolt-marcangolt. Feldöntöttük egymást, ide-oda gurultunk a földön, majd újra leszorítottam, és a holdfény most teljesen megvilágította ábrázatát. És ekkor, eszeveszett, görcsös zihálásom közepette ébredtem rá, hogy mit is tartok voltaképp a kezemben. Két szörnyűséges, óriási szem türemkedett ki a csupasz szemgödrükből, két förtelmes kis lyuk volt az orr helyén, kérges, bűzös húscafat fogta csak körül a koponyáját, és a testét borító foszladozó, förtelmes rongyokat vastagon fedte a föld meg iszap s átitatta a vér. Értelem nélküli, élő hulla volt, amellyel viaskodtam. Semmi több.
Hegyes kő zuhant a homlokára, és vastag sugárban tört elő két szeme között a vér. Nem adta fel a harcot, de egy újabb kődarab akkora erővel zuhant rá, hogy hallottam, mint zúzza darabokra a csontokat. Vér szivárgott az összetapadt haj alól, és beivódott a kövekbe, a fűbe. A mellkas dobogott még alattam, de a két kar megvonaglott, és többet nem mozdult. Felálltam, torkom összeszorult, sajgott, szívem kalapált, testem minden porcikája fájt. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha megbillenne a nagy torony. A fal mellé dőltem, néztem azt a valamit, fülemben lüktetett a vér. Lassanként rájöttem, hogy Claudia a hulla mellkasán térdel, és behatóan vizsgálja a hajtömeget és a csontot, amely a koponyája volt. A csontszilánkokat, csontdarabkákat szétszórta. Rátaláltunk az európai vámpírra, az Óvilág teremtményére. Halott volt.
Sokáig feküdtem a széles lépcsőn, vastagon borította a föld, de csak azt éreztem, milyen hűvös az arcom, és néztem a hullát. Claudia a lábánál állt, mindkét keze erőtlenül csüngött le oldalán. Egy pillanatig lehunyta szemét, amitől csöppnyi holdsütötte fehér szoborrá vált az arca. Majd nagyon lassan himbálózni kezdett a teste. „Claudia” – szóltam hozzá. Egyszeribe felocsúdott, de olyan komor volt, amilyennek ritkán láttam. Rámutatott az emberi lényre, aki messze, a torony túloldalán feküdt a fal mellett, a füvön. Még most sem mozdult, de tudtam, hogy nem halt meg. Teljesen megfeledkeztem róla, egész testem fájt, érzékeimet eltompította a vérző holttest bűze. De most láttam az embert. Megvilágosodott előttem milyen sors vár rá, de mit sem törődtem vele. Tudtam, hogy legfeljebb egy óra van még hátra az éjszakából.
„Mozog” – szólt Claudia. Megpróbáltam felkelni a lépcsőről. Jobb, ha nem ébred fel, jobb, ha soha többé nem ébred fel, akartam mondani, de Claudia elindult felé, közönyösen megkerülve a halottat, amely kis híján mindkettőnket megölt. Claudia hátát láttam és az előtte vonagló embert. Hogy milyen látványra számítottam, amikor közelebb húzódtam, nem tudom: milyen riadt paraszt vagy birtokos gazda képére, milyen szerencsétlen fickóéra, akinek látnia kellett e lény ábrázatát, aki őt idehozta. Egy pillanatig nem is jöttem rá, ki az, aki ott fekszik, hogy Morgan fekszik ott, sápadt arccal a holdfényben. Vámpírfog nyomaival a torkán, és kék szemével meredten néz maga elé.
Hirtelen kitágult ez a szem, amint melléje húzódtam. „Louis!” – suttogta döbbenten, ajka mozgott, mintha szavakat próbálna formálni, de nem képes rá. ,,Louis...” – mondta megint és láttam, hogy mosolyog. Érdes, reszelős hang tört fel a torkából, amint küszködve feltérdelt, és felém nyújtotta kezét. Eltorzult, fehér arca megfeszült, amint a hang elhalt a torkában; reménytelenül bólogatott, vörös haja lazán, kócosan hullott a szemébe. Megfordultam, és elfutottam tőle. Claudia megragadta a karomat. „Nem látod az ég színét?” – sziszegte. Mögötte Morgan előrezuhant a kezére. „Louis!” – kiáltott fel újra, és fény csillogott a szemében. Úgy tűnt, nem látja a romokat, nem lát semmit, csak azt az egyetlen arcot, amelyet felismert, és az az egyetlen szó hangzott el újra meg újra a szájából. Felemelte a kezét, amely csupa vér volt, s én nemcsak láttam a vért, éreztem is a szagát. És Claudia is érezte.
Sietve leereszkedett Morgan mellé, lenyomta a kövekre, fehér ujjai a férfi vörös hajában matattak. Morgan próbálta felemelni a fejét. Kinyújtott kezei keretet alkottak Claudia arca körül, majd váratlanul simogatni kezdte a szőke gyerekfürtöket. Claudia ekkor Morganba mélyesztette fogait, és a férfi mindkét keze tehetetlenül lehanyatlott.
Az erdő szélén jártam, amikor Claudia utolért. „Menj, igyál belőle te is!” – rendelkezett. Éreztem a vérszagot az ajkán, láttam kiforrósodott arcát. Csuklója szinte perzselte az enyémet, de én nem mozdultam. „Figyelj rám, Louis!” – mondta dühös kétségbeeséssel. „Temiattad hagytam ott, de már haldoklik... nincs idő.”
Karomba kaptam, és elindultam a lefelé vezető hosszú úton. Nem volt már szükség óvatosságra, nem kellett lopakodni, nem várt bennünket természetfölötti házigazda. Kelet-Európa titkainak ajtaja bezárult előttünk. Próbáltam átvergődni a sötétségen, és elérni az utat. „Hallgass meg, kérlek!” – kiáltott Claudia. Dacolva vele, továbbmentem, mire ő kabátomat, hajamat cibálta. „Látod az eget, ugye?” – kérdezte szemrehányón.
Zokogva bújt keblemre, amikor átgázoltam a jéghideg patakon, és a lámpás után kutatva, hanyatt-homlok rohantam le az útra.
Sötétkék volt az ég, amikor rátaláltam a kocsira. „Add ide a feszületet!” – kiáltottam Claudiának, ostoromat pattogtatva. „Egyetlen hely van, ahová mehetünk.” A kanyarodó kocsi himbálása hozzám lódította Claudiát, és útnak indultunk a falu felé.
Borzongató érzés fogott el a sötétbarna fák között felszálló ködfátyol láttán. Frissítően hideg volt a levegő, a madarak már rázendítettek. Mintha már kelne a nap. De én mit sem törődtem vele. Tudtam, hogy nem kel még fel, van még időnk. Csodálatosan megnyugtató érzés volt. Megannyi zúzódás, horzsolás égette a bőrömet, fájt a gyomrom az éhségtől, de fejemet bámulatosan könnyűnek éreztem, míg csak meg nem láttam a fogadó szürke tömbjét és a templom tornyát. Túlontúl világosak voltak. És odafenn gyorsan halványultak a csillagok.
A következő pillanatban már a fogadó ajtaját döngettem. Amint kinyílt, szorosan arcom köré vontam csuklyámat, Claudiát meg a köpenyem mögé bújtattam. „Falujuk megszabadult a vámpírtól!” – mondtam az asszonynak, aki döbbentem meredt rám. Kezemben szorongattam a feszületet, amit ő adott nekem. „Hála legyen Istennek, ő már halott. Maradványai a toronyban találhatók. Közölje ezt azonnal a többiekkel.” És benyomultam mellette a fogadóba.
Rögvest izgalom támadt odabent, de én ellentmondást nem tűrő hangon közöltem, hogy elviselhetetlenül fáradt vagyok. Imádkoznom és pihennem kell. Hozzák be a ládámat a kocsiból, és tegyék egy megfelelő szobába, ahol alhatok. De üzenet fog jönni a várnai püspöktől számomra, és emiatt, kizárólag csak emiatt ébreszthetnek fel. „Mondják meg a jó atyának, amikor megérkezik, hogy a vámpír meghalt, azután adjanak neki ételt-italt, és kérjék, hogy várjon rám” – közöltem. Az asszony keresztet vetett. „Megérti, ugye?” – mondtam neki, miközben a lépcső felé siettem. „Addig nem fedhettem fel a küldetésemet maguk előtt, amíg a vámpír...” „Persze, persze” – szólt. „De maga nem pap... a gyerek!” „Nem, csak fölöttébb járatos vagyok efféle dolgokban. A Gonosz Lélek erőtlen velem szemben” – jelentettem ki. Megtorpantam. A kis társalgó ajtaja nyitva állt, és már nem volt ott más, csak egy négyszögletes fehér terítő a tölgyfa asztalon. „A barátja...” – mondta az asszony, és lesütötte a szemét. „Kirohant az éjszakába. Őrült volt.” Némán bólintottam.
Amikor becsuktam a szoba ajtaját, hallottam, hogy rikoltoznak. Minden irányba szétfutottak, majd zúgni-bongani kezdett a templomban a harang. Claudia lesiklott a karomból, és komor figyelemmel nézett rám, amint elreteszeltem az ajtót. Nagyon óvatosan kinyitottam az ablaktáblát. Fagyos fény szűrődött be a szobába. Még mindig engem figyelt. Azután éreztem, hogy ott áll mellettem. Lefelé pillantva láttam, hogy felém tartja a kezét. „Tessék” – szólt. Nyilván látta, hogy zavarba hozott. Olyan gyenge voltam, hogy vibrált az arca előttem, és szemének kékje táncot lejtett a fehér orcákon.
„Igyál!” – szólt halkan, és közelebb húzódott. „Igyál!” – nyújtotta felém csuklójának lágy, zsenge bőrét. „Nem, tudom én jól, hogy mit tegyek. Nem csináltam-e a múltban is?” – mondtam neki. Most ő zárta be erősen az ablakot, ő reteszelte el a nehéz ajtót. Emlékszem, ahogy ott térdeltem a kis rostélynál, és a régi faburkolatot tapogattam. Korhadt volt a politúros felület alatt, és engedett az ujjaimnak. Belevágtam az öklömmel, és szilánkok éles szúrását éreztem a csuklómban. A sötétben kitapintottam és megragadtam valamit, ami meleg volt és lüktetett. Hideg, nedves légroham vágott az arcomba, és láttam, hogy sötétség támad körülöttem, nedves, hűsítő sötétség, mintha hangtalan víz lenne ez a levegő, amely átszivárog a hepehupás falon, és megtölti a szobát. A szoba eltűnt. A meleg vér ki nem apadó forrásából ittam, a vér lefolyt a torkomon, átfolyt dobogó szívemen, át az ereimen, úgyhogy e hűs, sötét víz áramában is felmelegedett a bőröm. De a vér már gyengébben áramlott, egész testem követelte, hogy ne apadjon el, kalapált a szívem, azt a másik szívet is dobogásra ösztökélve. Éreztem, hogy felemelkedek, mintha lebegnék a sötétségben, és akkor a sötétség, akárcsak a szívverés, gyengülni kezdett. Valami halványan fénylett aléltságomban, és egészen enyhén megremegett a lábak dübörgésétől a lépcsőn, a padlódeszkákon, a kerekek gördülésétől és a lovak patáinak hangos vágtájától a földön, és remegése közben csilingelő hangot adott. Kicsiny fakeret vette körül, és ebben a keretben a halvány fényen keresztül egy férfialak bukkant fel. Ismerős volt számomra. Ismertem magas, karcsú termetét, hullámos fekete haját. S ekkor láttam, hogy zöld szemével kitartón néz rám. Fogai közt egy rettentő nagy, puha barna valamit tartott, s két kezével is erősen szorította. Patkány volt. Hatalmas, undorító, barna patkány, lábai mozdulatlanok, szája kitátva, hosszú farka dermedten kunkorodott a levegőben. A férfi felkiáltott, ledobta a patkányt, rémülten meresztette a szemét, nyitott szájából vér folyt. Izzó fény vágott a szemembe. Erőlködve nyitottam ki, és az egész szoba vörös fényben ragyogott. Claudia közvetlenül előttem állt. De nem volt már kisgyerek, megnőtt és maga felé húzott mindkét kezével. Térden állt, és én átfogtam a derekát. Sötétség szállt le, és én magamhoz öleltem. Helyére siklott a zár. Dermedtség szállt tagjaimra és a feledés bénultsága.
Így jártunk mindenhol, Erdélyben, Magyarországon, Bulgáriában, és mindazokban az országokban, ahol a parasztok tudják, hogy az élőhalottak visszajárnak, és vámpírlegendák járnak szájról szájra. És a vámpírok ugyanolyanok voltak, bármelyik faluban találkoztunk is velük.
– Lélek nélküli halottak? – kérdezte a fiú.
– Kivétel nélkül – mondta a vámpír. – Ha egyáltalán rájuk találtunk. Emlékezetem szerint alig néhánnyal találkoztunk. Néha csak messziről figyeltük őket; mind egyforma volt – ormótlan fej, melyet szüntelenül ingatnak, csapott vállak, foszladozó, rongyos ruhák. Egyik falucskában nő volt a vámpír, alig pár hónappal korábban halt meg; a falubeliek is látták és név szerint ismerték. Ő keltette bennünk az egyetlen reményt, mely az erdélyi szörnyeteggel történt találkozás után még felcsillant előttünk, de ez a remény is semmivé vált. Az erdőn keresztül menekült, mi meg rohantunk a nyomában, és hosszú, fekete haja után nyújtottuk kezünket. Fehér halotti ruhájára rászáradt a vér, ujjait vastag rétegben borította a sírgödör mocska. És a szemei... lélek nélküliek, üresek, két kis tó, amely visszatükrözte a holdat. Semmilyen titok, semmilyen magyarázat, csupán kétségbeesés.
– De hát mik voltak ezek a lények? Miért voltak ilyenek? – tudakolta a fiú, utálkozó fintorral az ajkán. – Nem értem. Hogyan lehettek annyira eltérőek magától és Claudiától, és mégis ugyanolyan valóságosak?
– Nekem megvolt a magam elmélete. Claudiának is. De legfőképp kétségbeesés töltött el akkor. És azon belül a visszatérő félelem, hogy Lestat elpusztításával az egyetlen hozzánk hasonló vámpírt öltük meg. De mégis elképzelhetetlennek látszott. Ha egy varázsló bölcsességének, boszorkánymesteri hatalmának lett volna birtokában, akkor talán úgy értelmezem a dolgot, hogy ugyanazon erőktől, amelyek ezeket a szörnyetegeket irányítják, valamiképp sikerült tudatos életet kicsikarnia. De hát ő csak Lestat volt, olyan, amilyennek lefestettem, és ott, Kelet-Európában, a rejtelemtől véglegesen megfosztva, korlátaival éppúgy tisztában voltam, mint lényének elbűvölő vonásaival. El akartam felejteni, mégis szüntelenül ő járt a fejemben. Mintha az üres éjszakák csak azért léteztek volna, hogy őrá gondolhassak. Néha olyan elevenen képzeltem magam elé, mintha épp most ment volna ki a szobából, és még hallanám hangjának csengését. Mindez mégiscsak valamiféle vigaszt nyújtott számomra zaklatottságomban. Akaratom ellenére felidéztem az arcát – nem amilyen utolsó éjjel a tűzvészben volt, hanem amilyennek más éjjeleken láttam, az utolsó estén, amit velünk töltött otthon; ujjait szórakozottan futtatja végig a spinét billentyűin, feje oldalra billen. Fájdalomnál kínzóbb gyengeség fogott el, amikor láttam, hová ragadnak álmaim. Arra vágytam, hogy éljen! Kelet-Európa sötét éjszakáiban Lestat volt az egyetlen vámpír, akit találtam.
Claudiában ezzel szemben sokkal gyakorlatiasabb gondolatok támadtak. Újra meg újra be kellett részletesen számolnom arról az éjszakáról a New Orleans-i szállóban, amikor vámpír lett belőle, és újra meg újra próbálta megfejteni a rejtélyt, hogy miért lélek nélküliek mindazok, akikkel a falusi temetőkben találkoztunk. Tegyük fel, hogy miután Lestat vért ömlesztett belé, sírba teszik, föld alá zárják, míg csak a természetfölötti hajsza a vér után nem készteti arra, hogy az őt fogva tartó sírbolt kőajtaját áttörje. Milyen volna akkor az ő csaknem végsőkig megdermedt lelke? A teste megmenekülhetett volna, de a lelke nem. Tévelyegne a világban, pusztítana, ahol csak tudna, ahogyan ezeknél a teremtményeknél láttuk. Így vélekedett róluk. De ki teremtette őket, hogyan keletkeztek? Erre továbbra sem tudott magyarázatot adni, és épp ez tartotta benne a reményt, hogy még rábukkanhat a végső titokra, amikor én kimerültségemben már felhagytam minden reménnyel. „Ők szaporítják saját fajtájukat, ez nyilvánvaló, de hol kezdődik az egész?” – kérdezte. És azután, valahol Bécs külvárosában, feltette nekem azt a kérdést, amelyet addig soha nem ejtett még ki a száján. Miért nem tudom én is megtenni azt, amit Lestat mindkettőnkkel megtett? Miért nem tudok másik vámpírt teremteni? Különös, de először nem is értettem, miről beszél, talán mert annyira irtóztam önmagamtól, hogy különösképp féltem ettől a kérdéstől, amelynél kínosabbat elképzelni sem tudtam. Tudja, nem érzékeltem magamban azt a bizonyos erőt. pedig ott kellett lennie. Magányom következtében már évekkel korábban, amikor Babette Freniere bűvöletébe estem, gondoltam ennek a lehetőségére. De, akár egy szégyenletes szenvedélyt, mélyen magamba zártam. Babette után kerültem a halandók életét, őrizkedtem tőle. Idegeneket öltem. És azt az angol férfit, Morgant, mivel ismertem, éppúgy nem fenyegette végzetes ölelésem, ahogyan Babette-et sem. Túl sok fájdalmat okoztak nekem mindketten. Hogy halálba küldjem őket, arra gondolni sem tudtam. Élet a halálban – irtózatos valami. Elfordultam Claudiától. Nem akartam válaszolni neki. De haragjában, átkozott türelmetlenségében nem tudta elviselni, hogy hátat fordítok neki. Odahúzódott hozzám, kezével, pillantásával nyugtatgatott, mint egy szerető gyermek.
„Ne gondolj rá, Louis” – mondta később, amikor kényelmesen elhelyezkedtünk egy külvárosi szállóban. Az ablaknál álltam, néztem Bécs távoli ragyogását, sóvárogva e város után, e város nagysága, kultúrája után. Derült volt az éjszaka, a város ködfátyla borította az eget. „Hadd nyugtassam meg a lelkiismeretedet, bár pontosan nem tudhatom meg soha, hogy mi az” – súgta a fülembe, hajamat simogatva.
„Tedd azt, Claudia” – feleltem. „Nyugtass meg. Ígérd meg, hogy soha többé nem beszélsz nekem vámpírok teremtéséről.”
„Nem akarok olyan árvákat, mint mi vagyunk” – jelentette ki nagyon is gyorsan. Ingerelték a szavaim, az érzéseim. „Feleletet akarok, tudást, folytatta. De mondd meg, Louis, honnan veszed olyan biztosra, hogy soha nem tetted meg, anélkül, hogy tudtál volna róla?”
Megint csak ostobaságot kellett színlelnem; úgy néztem rá, mintha nem érteném, miről beszél. Nem kívántam mást, csak hogy hallgasson végre, legyen mellettem, és menjünk be Bécsbe. Hátrasimítottam a haját, ujjaim hegyével megérintettem hosszú szempilláját, és a fény felé néztem.
„Végül is mire van szükség e lények teremtéséhez?” – folytatta. „E csavargó szörnyekéhez? Hány csepp vérre, amely elkeveredik egy ember vérével... és milyen szívre, hogy túlélje az első támadást?”
Éreztem, hogy figyeli arcomat, amint összefont karral álltam ott, és hátamat az ablakszárnynak vetve néztem kifelé.
„Az a sápadt arcú Emily, az a szerencsétlen angol férfi...” – folytatta, mit sem törődve vele, hogy a fájdalomtól megrándul az arcom. „Milyen kis semmi szívük volt, talán nem is a vérszívás ölte meg őket, hanem a halálfélelem. A puszta rettegés. De mi van az életben maradt szívekkel? Biztos vagy benne, hogy nem teremtettél szörnyek légióját – szörnyekét, melyek időnként ösztönös és hiábavaló harcot folytatnak, hogy nyomdokodba lépjenek? Mennyi ideig éltek ezek az árvák, akiket magukra hagytál – egy napig, egy hétig, mielőtt a nap hamuvá égette vagy egy halandó, amelyet megtámadtak, elpusztította őket?”
„Hagyd abba!” – kértem. „Ha tudnád, milyen tökéletesen látom lelki szemeimmel mindazt, amit itt ecsetelsz, nem tennéd. Értsd meg, hogy ilyen sohasem történt! Lestat a halál küszöbéig kiszívta a vérem, hogy vámpírrá tegyen. És a sajátjával elvegyítve adta vissza az összes vért. Így történt.”
Claudia elfordította tekintetét, majd a kezére pillantott. Mintha felsóhajtott volna. Felém fordította pillantását, lassan felnézett, majd lefelé, míg végül találkozott a tekintetünk. Mosolyogni látszott. „Ne félj az én fantáziámtól” – szólt csendesen. „A végső döntés végül is mindig téged illet. Nem igaz?”
„Nem értem” – mondtam. Kurta nevetés tört ki belőle, és elfordult.
„El tudod képzelni?” – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam. „Egy halom gyereket? Ennyi telne tőlem...”
„Claudia” – mormoltam.
„Nyugodj meg” – szólt hirtelen, még mindig fojtott hangon. „Hadd mondjam meg neked, hogy bármenynyire is gyűlöltem Lestatot...” Elhallgatott.
„Igen...” – suttogtam. „Igen...”
„Bármennyire gyűlöltem, vele voltunk... teljesek.”
Reszkető szemekkel nézett rám, mintha a kissé emelkedett hang éppúgy zavarná őt, mint engem.
„Nem, ő csak számodra jelentette a teljességet” – mondtam. „Mert mi ketten a te két oldaladon álltunk, kezdettől fogva.”
Nem vagyok benne biztos, de mintha mosolygott volna. Lehajtotta fejét, de láttam, hogy ide-oda pillant szempillája alól. Majd így szólt: „Ti ketten az én két oldalamon. Ez is megelevenedik előtted, ugyanúgy, ahogy minden más?”
Egy régmúlt éjszaka olyan képszerűen jelent meg előttem akkor, mintha még mindig ott lennék, de ezt nem mondtam el neki. Kétségbeesett volt azon az éjszakán, és elszökött Lestattól, aki unszolta, hogy öljön meg egy nőt az utcán, amitől ő látható riadalommal visszahőkölt. Biztosra veszem, hogy az az asszony hasonlított az anyjára. Aztán nyomtalanul eltűnt előlünk, de végül rátaláltunk a kabátok alatt, a ruhásszekrényben, amint a babáját dédelgette. És amikor a kiságyába vittem, odaültem mellé, és énekeltem neki, ő a babájába kapaszkodva merőn nézett rám, mintha vaktában és rejtelmesen próbálna csillapítani egy olyan fájdalmat, amit ő maga még csak nem is kezdett felfogni. El tudja képzelni e családi idillt, a tompított fényű lámpákat, a vámpír apát, amint a vámpír kislánynak énekel? Csak a babának volt emberi arca, egyedül a babának.
„El kell innen menekülnünk” – szólt hirtelen a mostani Claudia, mintha fölöttébb sürgetőn formálódott volna meg agyában a gondolat. Fülére tette a kezét, mint aki valamilyen rémséges hangtól akarja megkímélni. „Mindattól, amit magunk mögött hagytunk, attól, amit a szemedben látok most, pedig én csupán hangosan gondolkodom, töprengek.”
„Bocsáss meg” – mondtam a tőlem telhető gyöngédséggel, lassan visszahúzódva abból a hajdani szobából, a fodros kiságytól, a rémült vámpírgyerektől és vámpírénekszótól. És Lestat, hol volt Lestat? Gyufát gyújtanak a szomszéd szobában, egy árnyék elevenedik meg hirtelen, ahogy fény és sötétség éled ott, ahol addig sötétség volt csupán.
„Nem, te bocsáss meg nekem...” – mondta most nekem abban a kis hotelszobában, az első nyugat-európai főváros közelében. „Vagy inkább mindketten megbocsátunk egymásnak. De őneki nem bocsátunk meg, nélküle pedig, láthatod, mi a helyzet közöttünk.”
„Csak most, mert fáradtak vagyunk, és örömtelen dolgokat éltünk át...” – mondtam neki és magamnak, mert nem volt senki más a világon, akivel beszélhettem volna.
„Igen, és ennek véget kell vetni. Most kezdek rájönni, hogy elejétől fogva rosszul csináltuk. Ki kell hagynunk Bécset. Saját nyelvünkre, saját népünkre van szükségünk. Egyenesen Párizsba akarok menni.”

 

 

HARMADIK RÉSZ

 

Párizsnak már a neve is mámoros örömmel töltött el, rendkívüli érzés volt ez, olyan megkönnyebbülés, amely egészen közel van a boldogsághoz, s én nemcsak attól képedtem el, hogy képes vagyok ilyet érezni, hanem attól is, hogy már-már teljesen elfelejtettem.
Kíváncsi vagyok, érti-e, hogy ez mit jelentett. Szavaim nem képesek érzékeltetni, mert amit Párizs számomra most jelent, az nagyon különbözik attól, amit akkoriban, azokban a napokban, órákban jelentett, és még ma is, ha rágondolok, a boldogsághoz közel álló érzés tölt el. És most több okom van, mint valaha, kimondani: a boldogságot én nem ismerhetem meg soha, és soha nem leszek érdemes rá, hogy megismerjem. Nem vagyok túlzott mértékben a boldogság szerelmese. De Párizs neve efféle érzést kelt bennem.
Az emberi szépség gyakran fájdalmat vált ki bennem, az emberi nagyság pedig azzal a sóvárgással tölt el, amely olyan reménytelenül gyötört a Földközi-tengeren. Párizs viszont – Párizs a keblére ölelt, úgyhogy teljesen megfeledkeztem magamról. Megfeledkeztem arról a kárhozott, hajszolt, természetfölötti lényről, aki rajong az emberi bőrért, az emberi öltözékért. Párizs elárasztott, fölemelt, megjutalmazott; bőségesebben, mint bármilyen ígéret.
Először is meg kell értenie, hogy Párizs New Orleans szülőanyja volt: ő adta New Orleans-nak az életét, első lakóit, és mindig is ő volt New Orleans példaképe. De New Orleans, bár szép és eleven volt, mindig iszonyúan törékenynek tűnt. Volt valami örök vadság, primitívség benne, valami, ami belülről és kívülről egyaránt fenyegette az egzotikus és kifinomult életet. A faburkolatú utcák minden hüvelykjét, a zsúfolt spanyol házak minden tégláját abból a kietlen vadonból szerezték be, amely öröktől fogva körülvette a várost, készen rá, hogy elnyelje. Forgószél, árvíz, malária, pestis, no meg Louisiana párás éghajlata fáradhatatlan munkálkodott minden deszkapalánkon, minden kőhomlokzaton, úgyhogy New Orleans szűnni nem akaró álomnak tűnt buzgó, törekvő lakóinak képzeletében – álomnak, amelyet egy rendíthetetlen, ámbár öntudatlan közakarat óvott a pusztulástól.
Párizs viszont külön világ volt, egész és önmagában teljes világ, amelyet a történelem mélyített és alakított; torony magasságú épületeivel, masszív katedrálisaival, impozáns sugárútjaival, ódon, kanyargós, középkori utcáival olyan hatalmasnak és elpusztíthatatlannak látszott a harmadik napóleoni korszakban, mint a természet maga. Mindent felölelt ő és boszorkányosan bohém népe, elárasztva a képtárakat, színházakat, kávéházakat – lángelméket, – szentséget, filozófiát és háborút, frivolságot és a legnemesebb művészetet hozva létre. Azt lehetett volna hinni, hogy ha rajta kívül az egész világ sötétségbe merül, minden, ami finom, ami szép, ami lényeges, az Párizsban a legpompásabb virágba borulhat. Még a fenséges fák is, amelyek pazar sátrat borítottak az utcák fölé, összhangban voltak Párizzsal – nem is beszélve a szépséges és tartózkodó Szajna hullámairól, amint átkígyózott a város szívén, úgyhogy a föld is, amelyet annyi vér és eszme formált, itt nem volt többé föld – Párizzsá lett.
Újjáéledtünk. Szerelmesek voltunk, és a kelet-európai kóborlás csüggesztő éjszakái után teljes mértékben beletörődtem, hogy Claudia a Kapucinus bulváron álló Saint-Gabriel Szállóba költöztetett be bennünket. Úgy hírlett, ez Európa egyik legnagyobb hotelje, hatalmas szobái mellett eltörpült a mi városi házunk emléke, ám ugyanakkor pompája, kényelme felidézte bennünk a régi otthont. Az egyik legelegánsabb lakosztályt kaptuk. Ablakaink a gázvilágítású sugárútra néztek, ahol kora este sétálóktól nyüzsögtek az aszfaltozott gyalogjárók, és végtelen kocsisorok haladtak el pazarul öltözött hölgyeket és gavallérjaikat szállítva az Operába, az Opera Comique-ba, a balettelőadásokra, színházakba, bálokba és fogadásokra, véget nem érő áradatban a Tuilériákon.
Claudia kedvesen és logikusan fejtette ki nekem költekezése indokait, de láttam, bosszantja, hogy mindent rajtam keresztül kell megrendelnie – fárasztó volt ez számára. A szálloda, mondta, teljes szabadságot biztosít, éjszakai elfoglaltságunk észrevétlen marad az európai turisták állandó nyüzsgésében, lakosztályunkat kifogástalanul rendben tartja az ismeretlen személyzet, míg a hatalmas ár, amit fizetünk, az elkülönülés lehetőségét és biztonságunkat garantálja. De ennél többről volt itt szó. A vásárlás a hóbortjává, a szenvedélyévé vált.
„Ez az én világom” – fejtegette, miközben kis bársonyszéken ülve a nyitott erkélyajtó mellett kétüléses hintók hosszú sorát figyelte, amint egymás után megállnak a hotelbejárat előtt. „Enyém kell hogy legyen, akarom” – mondta, mintha magában beszélne. És úgy volt, ahogyan akarta: pompázatos rózsaszínű és arany tapéta, damaszt- és bársonyhuzatú bútorok tömege, hímzett párnák és selyemholmik a mennyezetes ágyon. Több tucat rózsa került naponta a márvány kandallópárkányra és az intarziás asztalokra, zsúfolásig megtöltötte öltözőszobájának függönyös falmélyedését, végtelen tömegben verődött vissza a rézsútosan álló tükörben. És végül az erkélyt is valóságos kamélia- és páfrányerdővel töltötte meg. „Hiányoznak nekem a virágok” – merengett – „mindennél jobban hiányoznak.” Ezeket kereste a festményeken is, amelyeket üzletekből és galériákból hoztunk haza, csodálatos vásznakat, amilyeneket sohasem láttam New Orleansban – a klasszikus stílusban festett élethű csokroktól, amelyek csábítanak, hogy érintsük meg a háromdimenziójú asztalra hulló szirmokat, egy új, zavarba ejtő stílusig, amelyeken akkora erővel lángolnak a színek, hogy megsemmisítenek minden vonalat, s minden bizonytalanná válik, mint a delíriumot közvetlenül megelőző víziókban, amikor megelevenednek a virágok, s lobognak, mint a gyertyaláng.
Otthon éreztem itt magam, és megint csak felhagytam az éteri egyszerűségről szőtt álmaimmal Claudia szeretetteljes ragaszkodása kedvéért. Illatos volt itt a levegő, akárcsak egykori udvarunkban, a Royale utcán, és minden elevenen csillogott a gázvilágítás elképesztően pazar fényében, amely még a gazdagon díszített magas mennyezeteket is megfosztotta az árnyékoktól. A fény végigsuhant az aranyozott kacskaringókon, fel-felvillódzott a csillárok cirádáin. Sötétség nem létezett. Vámpírok nem léteztek.
Jóllehet azon voltam, hogy folytassam kutatásomat, jólesett arra gondolni, hogy apa és lánya egy órát a kétkerekű kocsiban tölt, és a civilizált luxusvilágból a Szajna partjára hajt, átmegy a hídon a Latin negyedbe, hogy annak sötét, szűk utcáin áldozat helyett ezúttal a történelem után nyomozzon. Majd visszatértünk a tiktakoló órához, a vörösréz kandallóbakhoz és az asztalra kirakott kártyákhoz. Verskötetek, színházi műsorfüzetek és körös-körül a hatalmas szálloda halk zümmögése, távoli hegedűszó, egy nő pergő, élénk hangja, amelybe hajkefe surrogása vegyül és egy férfi, odafenn a legfelső emeleten, újra meg újra elismétli az éjszakai levegőnek: “Értem, most kezdem, most kezdem érteni...”
„Elégedett vagy?” – kérdezte Claudia, talán csak azért, hogy lássam: nem feledkezett meg rólam, mostanában ugyanis órákig hallgatott, és szó sem esett vámpírokról. De valami nem volt rendben. A derűs nyugalmat, elmélkedést, emlékezést tépelődés, lappangó elégedetlenség váltotta fel. S noha ez eltűnt a szeméből, amikor szóltam vagy válaszoltam neki, az indulat, úgy rémlett, ott bujkál közvetlenül a felszín alatt. „Tudod te jól, hogy én mit szeretnék” – feleltem, makacsul azzal áltatva magam, hogy az én akaratom is számít. „Kis padlásszobát a Sorbonne közelében, elég közel a Szent Mihály útja zsivajához, és elég messze innen. De leginkább azt szeretném, amit te szeretnél.” Láttam, hogy felélénkül, de elnézett mellettem, mintha azt mondaná: „Az úgyis reménytelen, ne húzódj hát túl közel, ne kérdezd tőlem, amit én kérdek tőled, hogy elégedett vagyok-e.”
Túl világos, túl éles az emlékezetem. Az emlékek élének le kell kopni, hogy enyhüljön a megoldatlan dolgok fájdalma. Mint medalionba zárt képek, oly közel van a szívemhez megannyi emlék, de szörnyű képek ezek, egyetlen művész vagy fényképezőgép sem örökítené meg soha. Újra meg újra látom Claudiát a zongora mellett azon az utolsó éjszakán, amikor Lestat zongorázott, már a halálra készülve, látom az arcát Lestat gúnyolódása közepette, a fintort, ami azonnal álarccá változott. Lestat életben maradhatott volna, ha jobban figyel rá. Persze az sem biztos, hogy egyáltalán meghalt.
Valami felgyülemlett Claudiában, ami lassan tárult csak fel a világ legkelletlenebb szemtanúja előtt. Új szenvedély támadt fel benne, olyan gyűrűk és karkötők iránt, amilyet gyerekek nem viselnek. Fesztelenül járt-kelt, kihúzva magát ami nem jellemző gyerekek mozgására, mindenféle kis divatáruboltokba tért be, és parancsolón bökött rá ujjával parfümre vagy kesztyűre, amit maga fizetett ki. Mindig ott voltam a közelében, és mindig kényelmetlenül éreztem magam, nem azért, mert bármitől is féltem ebben a nagy városban, hanem mert féltettem őt. Áldozatai számára mindig az „eltévedt gyerek”, az „árva” volt, de most megváltozott, volt benne valami erkölcstelen és megbotránkoztató, és éppen ezzel csábította magához áldozatait. De ez gyakran titokban zajlott le, egy óra hosszat egyedül maradtam, és a Notre-Dame díszes épülettömbje körül sétáltam, vagy valamelyik park szélén ültem a kocsiban.
És azután egy éjjel, amikor a szálloda lakosztályának luxuságyán arra ébredtem, hogy a könyvem kényelmetlenül alámszorult, észrevettem, hogy nincs otthon. A személyzetet nem mertem megkérdezni, hogy látták-e. Az volt a szokásunk, hogy a közelükbe érve eltűnünk – névtelenek voltunk. Átkutattam a folyosókat, a szomszédos utcákat, még a báltermet is, ahol szinte megmagyarázhatatlan rettegés fogott el attól a gondolattól, hogy ott van egyedül. Végül megláttam az előcsarnok oldalbejáratánál – könnyű esőtől csillogott a haja szalagkötős kalapjának karimája alatt, úgy száguldott, mint aki pajkos csíny elkövetésére indul, a férfiak és nők arca felderült a bájos gyermek láttán, amint felfelé indult az impozáns lépcsőházban, és úgy ment el mellettem, mintha észre se vett volna. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen furcsán, ilyen könnyedén semmibe vesz.
Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, éppen a köpenyét vetette le, és arany esőcseppek záporában rázta meg a haját. A kalap összegyűrt szalagjai kioldódtak, és én szinte kézzel fogható megkönnyebbülést éreztem a szalagok, a gyerekes ruha láttán, és különösképp megnyugtató volt számomra, hogy egy kis porcelánbabát tartott a karjában. Hozzám továbbra sem szólt, a babával foglalatoskodott. A baba apró lábai kapcsokkal vagy dróttal voltak összeerősítve fodros ruhája alatt, és csilingeltek, mint a csengő. ,,Ez egy babahölgy” – szólt felpillantva rám. „Látod? Babahölgy.” Letette a tálalóasztalra.
„Tényleg az” – helyeseltem halkan.
„Egy asszony csinálta” – mondta – „teljesen egyforma gyerekbabákat készít, egész boltnyi gyerekbabát, de én azt mondtam neki: Én egy felnőtt babát szeretnék.”
Gúnyos, rejtelmes volt a hangja. Ott ült, nedves hajtincsei csíkokban hullottak magas homlokára, és a babának szentelte minden figyelmét. „Tudod, miért csinálta meg nekem?” – kérdezte. Azt kívántam, bárcsak árnyékba borulna a szoba, bárcsak sötétbe húzódhatnék a tűz fényköréből, bárcsak ne ülnék úgy az ágyon, mint egy kivilágított színpadon, s ne kellene látnom őt puffos ujjú ruhájában, megannyi tükrében megsokszorozódva.
„Mert te gyönyörű gyermek vagy, és örömet akart szerezni neked.”
Hangtalanul nevetett. „Gyönyörű gyermek” – ismételte meg, és rám pillantott. „Még mindig annak hiszel?” Elsötétült arccal kezdett megint játszani a babával, egészen a porcelánmellig lehúzta ujjával a csöppnyi horgolt ruha nyakkivágását. „Igen, hasonlítok a gyerekbabáihoz, az vagyok én is. Látnod kéne, ahogy a boltjában dolgozik, ahogy a babái fölé hajol, mindnek egyforma az arca, a szája.” Ujjával megérintette a saját ajkát. Úgy rémlett, valami hirtelen elmozdult, valami rezgés támadt a szoba falaiban, és a tükrökben megremegett a képe. Mintha a föld sóhajtott volna az alapzat alatt. Kocsik dübörögtek az utcákon, de messze, távol tőlünk. És ekkor Claudia, a testében még mindig gyermek Claudia, egyik kezével megragadta a babát, másikat ajkához illesztette, és az a kéz, amelyik a babát tartotta, most összepréselte, összemorzsolta a játékot, míg csak halomnyi törött, zúzott üvegként nem hullott kitárt, véres kezéből a szőnyegre. Majd tépni-marcangolni kezdte a parányi ruhát is, és szanaszét szórta a cafatokat. Elfordultam, de a kandalló fölötti meg döntött tükörben láttam, hogy tekintetét rám függesztve tetőtől talpig végigfürkész.
„Miért fordítod el a fejed, miért nem nézel rám?” – kérdezte, s hangja lágyan csengett, mint egy ezüstcsengő. De aztán halk, nőies nevetéssel így folytatta:
„Azt hitted, örökre a lányod maradok? Mi vagy te, bolondok apja vagy apák bolondja?”
„Lehetnél hozzám kedvesebb is” – feleltem.
„Hm... kedvesebb...” Mintha bólintott volna. Lobogó tűznek láttam őt a szemem sarkából: kék lángok, arany lángok csaptak felém.
„És mit gondolnak rólunk ők?” – kérdeztem olyan szelíden, ahogy csak tudtam. „Odakint!” A nyitott ablak felé intettem.
,,Sok mindent” – mosolygott. „Sok mindent. Az emberek bámulatosan értenek a magyarázatokhoz. Láttál már törpéket a parkokban, cirkuszokban? Torzszülöttek, s az emberek fizetnek, hogy nevethessenek rajtuk.”
„Én csak tanítványa voltam egy varázslónak!” – fakadtam ki hirtelen önkéntelenül. „Tanítványa!” – ismételtem meg. Meg akartam érinteni, megsimogatni a haját, de csak ültem gyáván, féltem, hogy haragja, mint a meggyújtott gyufa, tüstént fellángol.
Újra mosolygott, ölébe húzta kezemet, és saját kezével próbálta betakarni. „Igen, a tanítványa” – nevetett. „De egyvalamit mondj meg nekem, egyetlen dolgot, abból a fenséges magasságból. Milyen volt... szeretkezni?”
Felpattantam mellőle, köpenyemet, kesztyűmet kerestem, akárcsak egy tökkelütött földi halandó. „Nem emlékszel?” – kérdezte rendíthetetlen nyugalommal, mikor az ajtó rézkilincsére tettem a kezem.
Hátamon érezve tekintetét, szégyenkezve megálltam, megfordultam, és úgy tettem, mint aki töpreng: hová menjek, mit csináljak, miért állok itt?
„Sietős valami volt” – mondtam, szemét keresve tekintetemmel. Milyen áthatóan, milyen hidegen kék volt! Milyen komoly! „És hát... ritkán volt élvezetes... valami heves és sajgó, ami gyorsan tovatűnt. A gyilkolás halovány árnyéka, úgy hiszem.”
„Ahá!...” – mondta. „Olyan mint amit én csinálok most veled: megbántalak... ez is a gyilkolás halovány árnyéka?”
„Igen, hölgyem” – feleltem. „Azt hiszem, ez helyes megállapítás.” Sietve meghajoltam, és jó éjszakát kívántam neki.
Csak jóval azután lassítottam le lépteimet, hogy elváltam tőle. Már a Szajna túloldalán jártam. Sötétségre vágytam. Rejtőzni akartam előle, elrejteni felfakadó érzelmeimet és azt az erős, emésztő félelmet, hogy nem tudom boldoggá tenni, teljesen alkalmatlan vagyok rá, és magamat sem tudom boldoggá tenni, mert képtelen vagyok a kedvében járni, képtelen vagyok elnyerni a tetszését.
A világot adtam volna, ha ezzel kedvére tehetek, azt a világot, amely most a mienk volt, és amely egyszerre tűnt üresnek és örökkévalónak. Megsebeztek a szavai és a tekintete, és hiába jutott eszembe számtalan magyarázat – mert hisz szüntelen azok jártak az agyamban s formálódtak kétségbeesett, suttogó szavakká az ajkamon, miközben letértem a Szent Mihály útjáról, és mind messzebbre keveredtem a Latin negyed egyre ódonabb és sötétebb utcái közt – egyetlenegy se tudta se csitítani azt a mély elégedetlenséget, amit benne éreztem, se önnön fájdalmamat. Végül felhagytam a próbálkozással, és egyetlen mondatot ismételtem szüntelen. Körülvett az utcák középkori, fekete csendje, és vakon követtem szeszélyes kanyarulatait. Kétoldalt keskeny, magas bérházak szegélyezték lépteimet, ingatagnak tűntek, mintha bármely pillanatban leomolhatnának, hogy varratként zárják el további utamat a közömbösen fénylő csillagok alatt. „Nem tudom boldoggá tenni, nem teszem boldoggá, és boldogtalansága nőttön-nő.” Megbabonázott ez a mondat, rózsafüzérként, varázsigeként ismételgettem, mintha megváltoztathatná a tényeket, Claudia szükségszerű kiábrándulását egész vállalkozásunkból, aminek eredménye ez a céltalanság és a tudat, hogy egyre távolodik tőlem, hogy hatalmas igényei árnyékában egészen eltörpülök. Még a babakészítő iránt is vad féltékenység fogott el, akivel megosztotta az apró, csilingelő babahölgy utáni vágyakozását, mert ő olyasmit tudott adni neki, amit úgy szorított magához, mintha én ott se lennék. Mi következik ebből, hova vezethet ez? Amióta hónapokkal ezelőtt Párizsba érkeztem, soha még nem éreztem ilyen áthatóan, hogy milyen hatalmas ez a város, amelyben a tekergő, sötét kis sikátorból bármely pillanatban átléphetek az élvezetek birodalmába, és soha nem éreztem ilyen intenzíven, hogy milyen hasztalan. Hasztalan Claudia számára, ha nem tud megbirkózni a haragjával, ha, mint ahogy maga is oly dühösen és keserűen észleli, nem tud határt szabni neki. Tehetetlen volt. Mégis erősebb nálam. És én tudtam, akkor is tudtam, mikor magára hagytam a szállodában, hogy haragvó tekintete mögül töretlen szeretet sugárzik felém.
És akkor, miközben szédülten és kimerülten tévelyegtem, a vámpírok kiolthatatlan érzéke figyelmeztetett, hogy követnek.
Először az az oktalan gondolatom támadt, hogy ő jött utánam. Mivel okosabb nálam, messziről is a nyomomra talált. De ekkor ugyanilyen bizonyossággal egy másik lehetőség is felmerült bennem, meglehetősen kegyetlen lehetőség mindazok után, ami köztünk történt. A lépések az övéinél súlyosabbak voltak. Egy halandó járt erre, óvatlanul lépegetve a halál felé.
Továbbmentem tehát, már-már újra készen, hogy jól megérdemelt fájdalmas gondolataimba visszasüppedjek, mikor egy hang így szólt bennem: „Figyelj, te bolond!” És akkor ráébredtem, hogy ezek a messzi távolból visszhangzó léptek tökéletes összhangban vannak az enyéimmel. Csak véletlen lehet, gondoltam. Mert ha tényleg halandó jár erre, túl távol van emberi fül számára. De amint ez a gondolat megállított, a lépések is elhaltak. „Louis, ne ámítsd magad!” – suttogtam, s nekiindultam újból, de a léptek ismét felhangzottak. Kipp-kopp, szólt a visszhang, most gyorsabban, ahogy én is gyorsítottam lépteimet. Ekkor azonban valami egészen különös dolog történt. Miközben a mögöttem koppanó léptekre figyeltem, megbotlottam egy lehullott tetőcserépben, és a falnak estem. Mögöttem a léptek tökéletesen utánozták esésem éles, csosszanó ritmusát.
Döbbentem álltam. Amit éreztem, jóval több volt, mint puszta félelem: riadt éberség lett úrrá rajtam. Az utca teljesen sötét volt. Még halvány fény sem szűrődött ki egyetlen padlásablakból sem. Mint már említettem, a lépések nagyon messziről hallatszottak, ami azt jelentette, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, de egyben azt is, hogy nem emberi lépteket hallok. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Szinte ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy rákiáltsak erre a lényre, hogy üdvözöljem, hogy a lehető leghamarabb és legtökéletesebben tudtára adjam, hogy készen állok a találkozásra, már kerestem a módját, és várom, hogy szembekerüljünk egymással. De közben féltem. Az látszott ésszerűnek, hogy folytassam utam, és várjam meg, míg utolér. Így tettem hát, ám lépteim ismét gúnyt űztek belőlem, és a köztünk lévő távolság nem csökkent. Egyre nőtt bennem a feszültség, egyre fenyegetőbb lett a sötétség körülöttem, és a visszhangzó lépésekre fülelve egyre csak azt suttogtam:
„Miért követsz, miért akarod a tudtomra adni, hogy a nyomomban vagy?”
Egy éles kanyarnál befordultam, és a következő saroknál fénysugár villant felém. Kaptató vezetett odáig. Nagyon lassan haladtam felfelé, a szívem olyan hangosan vert, hogy szinte belesüketültem, féltem a pillanattól, amikor ki kell tárulkoznom a fényben.
Amint így tépelődve épp a sarok előtt megálltam, valami morajt és csörömpölést hallottam fentről, a mellettem álló ház felől, mintha a tető készülne leomlani. Az utolsó pillanatban ugrottam hátra; egy halom cserép zúdult nagy robajjal az utcára, s az egyik súrolta a vállamat. Most megint csend lett. A cserepeket bámultam, hallgatóztam, vártam. Majd óvatosan, oldalvást befordultam a sarkon a fény felé, és a kaptató tetején, a gázlámpa alatt minden kétséget kizáróan ott állt előttem egy másik vámpír fenyegető alakja.
Döbbenetesen magas volt, ugyanakkor szikár, mint jómagam, hosszú, fehér arca fényesen csillogott a lámpafényben, nagy fekete szeme leplezetlen csodálkozással bámult rám. Jobb lábát kissé behajlította, mintha lépés közben állt volna meg hirtelen. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nemcsak fekete haja ugyanolyan hosszú és dús, mint az enyém, és ugyanúgy is van fésülve, s nemcsak ugyanolyan kabátot és körgallért visel, mint én, hanem a pózt, ahogy megálltam, és az arckifejezésemet is a megtévesztésig hűen utánozta. Nagyot nyeltem, lassan végigmértem, és közben igyekeztem titkolni, milyen hevesen ver a szívem, amíg ő ugyanígy végigmér engem. Amikor azt láttam, hogy pislog egyet, rájöttem, hogy én is éppen pislogtam, és ahogy a karomat felemeltem és összefogtam a mellemen, ő lassú mozdulattal ugyanazt tette. Őrjítő volt. Sőt annál is rosszabb. Alig rezdült az ajkam, rezdült az övé is, és így halottá vált minden szó, amit kimondani készültem, és nem találhattam helyettük új szavakat, hogy szembeszálljak ezzel az őrülettel, és leállítsam. S közben az a félelmetes termet, az a metsző, fekete pillantás, az a roppant figyelem, ami persze mind csak merő gúny volt, de mégis rám összpontosult. Ő volt a vámpír – én csupán tükör.
„Bravó!” – mondtam röviden, kétségbeesve, és ahogy kimondtam, természetesen rögvest visszhangozta a szót. Ez mindennél jobban feldühített, mégis azon kaptam magam, hogy bár minden pórusomból ömlik a verejték és lábam hevesen remeg, szám tétova mosolyra húzódik. Ő is mosolygott, de tekintetéből, az enyémmel ellentétben, állatias kegyetlenség áradt, és így e pusztán gépies mosoly baljós hatást keltett.
Léptem egyet előre, ő szintén, aztán hirtelen megálltam és rábámultam, és ő is ezt tette. De ekkor lassan, nagyon lassan felemelte jobb karját, pedig én meg se mozdítottam a magamét, és kezét ökölbe szorítva, többször gyors egymásutánban a mellére ütött, hogy szívdobogásomon gúnyolódjék. Nevetés tört ki belőle. Fejét hátravetette, vámpírfogai elővillantak, és úgy tűnt, az egész utcát betölti a nevetés.
Gyűlöltem. Teljes szívemből. „Mit akar tőlem?” – kérdeztem, szavaimat azonnal elmosta a gúnyos visszhang. „Sarlatán” – mondtam éles hangon. „Pojáca.” Ez a szó elnémította. Elhalt az ajkán, ahogy kimondta, és az arca megkeményedett.
Ezután ösztönösen cselekedtem. Hátat fordítottam neki, és elindultam, talán azért, hogy utánam jöjjön, és kérdezze meg, ki vagyok. De egy hihetetlenül gyors mozdulattal ismét előttem termett, mintha csak ott öltött volna testet. Újra hátat fordítottam neki, és ekkor ismét a lámpa alatt kerültem szembe vele; csupán haja lebbenése jelezte, hogy közben helyet változtatott.
„Magát keresem! Azért jöttem Párizsba, hogy megtaláljam!” Minden erőmet összeszedve mondtam ki mindezt, s ő most nem visszhangozta szavaimat, nem mozdult, csak állt, és merőn nézett rám. Ekkor lassú, kecses mozdulattal felém lépett, és láttam, hogy ez most már a saját teste és modora. Kezét kinyújtotta, mintha meg akarná rázni az enyémet, majd hirtelen hátralódított, s én elvesztettem egyensúlyomat. Éreztem, hogy ingem csuromvizesen tapad a testemre, miközben felálltam; kezem mocskos volt a nedves faltól.
Ahogy szembefordultam vele, egyetlen mozdulattal leterített.
Szeretném valahogy érzékeltetni az erejét, hogy fogalmat alkothasson róla. De csak akkor tudná elképzelni, ha megtámadnám, és egyetlen erős ütéssel leteríteném, s maga azt sem látná, hogy megmozdult a karom.
De ekkor valami így szólt bennem: „Mutasd meg neki a saját erődet.” Gyorsan talpra álltam, és mindkét karomat kinyújtva teljes erőmből rávetettem magam. De akkor ott már csak az éjszaka volt, a lámpaoszlop alatt kavargó üres éjszaka, s én csak álltam ott egyedül, forgattam a fejem, felsültem, a bolondját járatta velem. Ekkor már tudtam, hogy próbára akar tenni, figyeltem a sötét utcát, a kapumélyedéseket, minden lehető helyet, ahol elbújhatott. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt a próbát, de nem láttam kiutat belőle. Azon tűnődtem, hogyan tudnám ezt minél megvetőbb módon a tudtára adni, amikor újra ott termett, és akkorát lódított rajtam, hogy ismét elterültem a lejtős macskaköveken. Éreztem cipője orrát a bordáim között. Feldühödtem, s valahogy sikerült elrántanom a lábát. Hihetetlen volt, hogy a markomban érzem a ruháját, a lábszárát. Nekivágódott a szemközti kőfalnak, és vicsorgott tomboló haragjában.
Ezután zűrzavaros dolgok történtek. Szorosan fogtam a lábát, ő pedig újból meg akart rúgni. És egyszer csak, miután rám zuhant, és kiszabadította magát szorításomból, két erős kéz a magasba emelt. Nem nehéz kitalálni, mi történhetett volna. Ha akarja, elröpít akár többméternyi távolságba; könnyedén kitelt volna az erejéből. És összetört, összezúzott tagjaimmal lehet, hogy elvesztettem volna az eszméletemet. Igaz, nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok elveszteni az eszméletemet, s dulakodás közben ez fura módon szöget ütött a fejembe. Sosem került sor rá, hogy kipróbáljam. Mert bármennyire összezavarodtam, azt biztosan tudtam, hogy valaki közbelépett, keményen küzdött vele, és arra kényszerítette , hogy eresszen el.
Amikor felpillantottam, az utcán feküdtem, és egy villanásnyi ideig, éppen csak addig, amíg a szem a lecsukott szemhéj mögött még őrzi az imént látott képet, két alakot láttam. Hallottam a fekete ruha suhogását, a cipők kopogását a macskaköveken, és megint üres volt az éjszaka. Zihálva ültem fel, veríték csorgott az arcomon, tekintetemmel végigpásztáztam az utcát magam körül, aztán fölöttem az égbolt halvány csíkját. Lassanként egy alak körvonalai rajzolódtak ki, éppen ott, a falon, ahová meredten bámultam. Olyan szögben kuporgott egy párkányon, hogy hajára és merev, fehér arcára halvány fénysugár vetődött. Különös arc volt, szélesebb és nem olyan sovány, mint az előbb. Nagy, sötét szem szegeződött rám. Mozdulatlannak tűnő ajka azt suttogta felém:
„Nem esett baja.”
Nemcsak hogy nem esett bajom, de már újra talpon voltam, támadásra készen. De az alak csak kuporgott, mintha a fal része volna. Fehér kezével most benyúlt a mellényzsebébe. Egy kártyát húzott elő, fehér volt az is, mint a kéz, amely felém nyújtotta. Nem mozdultam, hogy átvegyem tőle. „Jöjjön el holnap este” – suttogta nyugodt, kifejezéstelen arccal, és most is csak az egyik szeme látszott a fényben. „Nem bántom magát” – mondta. „Az a másik sem fogja bántani. Nem engedem.” És a keze olyasmit művelt, amit csak a vámpírok tudnak – úgy látszott a sötétben, mintha elhagyná a testét, és a kezembe helyezte a meghívót. A bíborszínű felirat azonnal megcsillant a fényben. Az alak pedig felfelé mászva a falon, mint a macska, eltűnt a manzárdok ormai között.
Tudtam, éreztem, hogy nincs már ott rajtam kívül senki. Szívem hangos dobogása szinte betöltötte az üres sikátort, ahogy a lámpa alatt elolvastam a meghívót. Az utca neve ismerős volt; többször jártam már színházban arrafelé. De a színház neve megdöbbentett: „Théátre des Vampires”. A megjelölt időpont este kilenc óra volt.
A kártya hátoldalán a következőket olvastam. „A kis szépséget is hozza el. Szeretettel várom. Armand.”
Semmi kétség, hogy a szöveget ez a vámpír írta, aki a meghívót átadta nekem. Nagyon kevés időm maradt, hogy még pirkadat előtt visszaérjek a szállodába, és Claudiának mindezt elmeséljem. Olyan gyorsan futottam, hogy az emberek, akik mellett a bulvárokon elhaladtam, nem is vették észre, miféle árnyék suhan el mellettük.
A Théátre des Vampires-ba csak meghívóval lehetett belépni, és másnap este az ajtónálló egy pillanatig alaposan megnézte a kártyámat, miközben halkan hullott az eső mindenkire: a párra, amely megállt a pénztár bezárt ablaka előtt; a gyűrött, ócska plakátokra, amelyeken a köpönyeges vámpír denevérszárnyként kiterjesztett karokkal éppen a halandó áldozat meztelen vállát készül megragadni; az emberekre, akik mellettünk nyomakodtak befelé a zsúfolt előcsarnokba, ahol – mint azt magam is azonnal észrevettem – kizárólag emberekből állt a tömeg. Egyetlen vámpír sem volt közöttük, még az ajtónálló fiú sem, aki végül is beengedett minket a beszélgetésfoszlányok és nedves gyapjúfelöltők kavalkádjába, a kesztyűs női kezek közé, amelyek a kalapok filckarimáján és a tincseken-loknikon matattak. Lázas izgalommal igyekeztünk észrevétlenek maradni. Korábban már táplálkoztunk, nehogy bőrünk vakító fehérsége, szemünk izzó ragyogása eláruljon bennünket az utcai nyüzsgésben. A sebtében, kelletlenül elfogyasztott vér íze a számban tovább fokozta a kellemetlen érzést, ami úrrá lett rajtam, de nem volt most időm ezzel törődni. Ez most nem a gyilkolás éjszakája volt, hanem a megvilágosodásé, végződjék bárhogyan. Meg voltam győződve erről.
Most mindenesetre itt toporogtunk, ebben a nagyon is emberi tömegben, amikor megnyílt a nézőtér ajtaja, és egy fiatal gyerek tartott felénk a tülekedésben, majd kezével a lépcső felé tessékelt bennünket. Az egyik legjobb páholyba vezetett, és bár az elfogyasztott vér feltehetően nem tompította el teljesen bőrünk vakító sápadtságát és Claudiát sem változtatta emberi gyerekké a karomban, úgy tűnt, a jegyszedő fiú mindezt nem veszi észre, vagy ha mégis, nem törődik vele.
„Te kinéznéd belőlük, hogy emberi rabszolgáik vannak?” – súgta Claudia.
„Lestat sosem bízott az emberi rabszolgákban” – súgtam vissza. Néztem, hogyan telnek meg a zsöllyék, és hogyan úsznak el alattam a selyemüléses széksorok között a csodálatosabbnál csodálatosabban felvirágzott kalapok. Mellettünk, a páholyok ívelt sorában fehér vállak villantak elő, gyémántok csillantak meg a gázlámpák fényében.
„Most az egyszer egy kicsit engedd el magad” – hallottam Claudia suttogását. „Ne legyél olyan úriember mindig.”
Kialudtak a fények, először az erkélyen, aztán a földszinti falak mentén. A zenészek kis csapata a zenekari árokban várakozott, a hosszú, zöld bársonyfüggöny meglebbent, majd felizzott a gázfény; a közönség, mintha szürke felleg ülne meg rajta, homályba merült, csak a gyémántok csillantak meg itt-ott, csuklón, nyakon, ujjakon. És a szürke felhővel együtt a csend is leszállt, az összes hang egyetlen kitartóan visszhangzó köhögésben összpontosult. Aztán csend. A csörgődob lassú, ritmikus pergése. Mindössze egy fuvola könnyű dallama kísérte, amely összecsendült az éles, ezüstös dobpergéssel, és a két hang kísérteties, középkort idéző melódiában fonódott össze. Ehhez lantpengetés társult, ami a dob hangját emelte ki. Ekkor különvált, felerősödött a fuvola melankolikus, szomorú dallama. Ez a maga módján elbűvölő zene néma egységbe fogta a hallgatóságot, mintha a fuvolahang fényes szalagként bomlana szét a sötétben. A függöny hangtalanul gördült fel, nehogy a csendet megzavarja. A lámpák felragyogtak, és úgy látszott, a színpad nem is színpad, hanem sűrű erdő, a fény megcsillant az érdes fatönkök és zöld levelek fent sötétségbe vesző sűrűjén, a fákon át alacsony, köves folyópart volt látható, mögötte a folyó csillogó víztükre. Ez az egész háromdimenziós világ selyemvászonra volt festve, és az enyhe huzatban alig láthatón meg-meglebbent.
A látványt elszórt taps fogadta, amely, miután a nézőtér minden oldaláról csatlakoztak hozzá, rövid időre megerősödött, majd fokozatosan elhalt. Sötét, gyászruhás alak haladt fatörzstől fatörzsig a színpadon oly villámsebesen, mintha varázslat röpítette volna a színpad közepére. Köpönyege alól elővillanó egyik kezében ezüstkasza volt, a másikkal vékony pálcikára erősített álarcot tartott láthatatlan arca elé; a Halál orcája fénylett rajta: festett halálfej.
A nézők torkából riadt sóhaj szakadt fel. A Halál állt előttük, kezében tettre készen a kaszával, a Halál a sötét erdő szélén. És a közönség sóhajaival együtt bennem is megrezdült valami: nem félelem volt, de valamilyen emberi érzés, amit a festett színpadkép törékeny varázsa váltott ki belőlem, a fényben ragyogó titokzatos világ, amelyben ez az alak a lebegő fekete köpönyegben egy párduc kecsességével suhant előre-hátra, minden mozdulatával döbbent szisszenést, sóhajt vagy áhítatos morajt csalva ki a közönségből.
Ebben a pillanatban az alak mögött, akinek a mozdulatai ugyanolyan megkapó erejűek voltak, mint a zene, melynek ritmusára mozgott, további lények léptek elő a színfalak mögül. Elsőként egy nagyon hajlott hátú, töpörödött anyóka. Az ősz haj mohaként fedte fejét, karját lehúzta egy nagy virágkosár. Csosszanó, súrlódó léptekkel járt ide-oda a színpadon, fejét a zene és a Nagy Kaszás nekiiramodó lépteinek ritmusára ingatta. Amint azonban meglátta a Halált, az anyóka meghátrált, lassan letette a kosarat, és kezét imára kulcsolta. Fáradt volt, fejét úgy hajtotta kezére, mintha aludna, majd könyörgő mozdulattal nyúlt a Kaszás felé. A fekete alak elindult felé, és lehajolt, hogy egyenesen az arcába nézhessen, amely mifelénk árnyékba borult, majd hirtelen visszahőkölt, karjával legyezve, mintha friss levegőhöz akarna jutni. A közönség soraiból bizonytalan nevetés hallatszott. De amint az öregasszony felpattant, hogy a Halál nyomába eredjen, a nevetés felerősödött.
A zene vidám táncritmusra váltott, és ők ketten körbe-körbe járták a színpadot, az anyóka mindvégig a Halál nyomában, míg az egy fatörzs mögé lapulva, álarcos fejét – akár egy madár – szárnya alá rejtve, el nem tűnt a szeme elől. Ekkor az öregasszony csalódottan, legyőzve felvette kosarát, és, miközben a zene lehalkult és csoszogó lépteihez lassult, elhagyta a színpadot. Nem tetszett nekem. Nem tetszett a nevetés. Láttam, amint a többi alak is színpadra lép, a zene minden mozdulatukat aláfestette: bénák jöttek mankón és hamuszínű koldusok rongyokban, mindannyian a Halál felé nyújtották kezüket, de az perdült egyet, és egyiktől háta görbítésével, másiktól az undor nőies gesztusával menekült, majd egy türelmetlen, unatkozó kézmozdulattal valamennyiüket elutasította.
Ekkor villant a tudatomba, hogy a bágyadt kéz, amely ezeket a komikus mozdulatokat végzi, nem festéktől olyan fehér. Vámpírkéz volt, amely ekkora nevetést fakasztott a közönségből. Vámpír keze, amelyet most, hogy a színpad végre üres volt, vigyorgó halálfejes arcához emelt, mímelve, hogy elnyom egy ásítást. Majd pedig, még mindig álarccal az arca előtt, tökéletes illúziót keltve úgy tett, mintha teljes súlyával nekidőlne a selyemre festett fának, és lágyan álomba merülne. A zene csivitelt, mint a madarak, csobogott, mint a folyóvíz, és a sárga fénykör, amelyet a reflektor vont az alvó köré, egyre inkább elhalványult.
Ekkor újabb fényfolt vetődött a színpadra, amely az erős sugártól szinte szertefoszlani látszott. Egy fiatal lány alakját világította meg, aki a háttérben állt, fenséges termetét sűrű szőke hajkoronája majdnem teljesen beborította. Éreztem, hogy a közönség áhítatos tisztelettel nézi, miképp botorkál a lány a reflektorfényben, körötte a sötét erdő, amelynek sűrűjében útját keresi. De nem talált kiutat; és ő nem volt vámpír. Egyszerű blúzán és szoknyáján nem színpadi festék volt a szennyfolt, és érintetlenül tiszta arca, amellyel a fénybe bámult, akár a Madonna szobra, oly finom metszésű, oly gyönyörű volt, lepelként és glóriaként fonta körül a sűrű hajzuhatag. A fény elvakította, miközben mindenki látta őt. Mikor megbotlott, keserves sóhaj hagyta el ajkát, és ez egy pillanatra elnyomta a romantikusan szárnyaló, törékeny fuvolaszót, amely az ő szépségének adózott. A köréje vont halvány fénykörben a Halál figurája hirtelen felriadt álmából, megfordult, s úgy pillantotta meg a lányt, mint a közönség az imént; kezét döbbent áhítattal emelte a magasba.
A közönség soraiban az apró kacaj elhalt, mielőtt nevetéssé válhatott volna. A lány túl szép volt, és túl átható szomorúság sugárzott szürke szeméből. Az alakítás túl jól sikerült. Ebben a pillanatban a halálfejes maszk hirtelen a színfalak mögé repült, és a Halál sugárzóan hófehér arccal fordult a közönség felé, gyors mozdulattal végigsimított fénylő fekete haján, mellényét igazgatta, képzelt porszemeket söpört le kabátja gallérjáról. A Halál mint szerelmes. Ekkor a sugárzó arckifejezés és fénylő orcák láttán felcsattant a taps, hogy nyugtázza a mesteri illúziót, holott teljesen bizonyos volt, hogy pusztán egy vámpír arcát látják, azét a vámpírét, aki a Latin negyedben a nyomomba szegődött; erre a gúnyos, vigyorgó alakra szegeződött most a sárga reflektorfény.
A sötétben megkerestem Claudia kezét, és megszorítottam. Ő azonban mozdulatlanul ült tovább, teljes bűvöletben. A színpadi erdő, ahonnan az eltévedt lány tehetetlenül nézett a nevetés felé, középen kettéoszlott, így a vámpírnak módja volt oldalról észrevétlenül megközelíteni őt.
A lány a rivalda felé indult, majd hirtelen megpillantotta az alakot, megállt, és mint egy gyermek, felnyögött. Általában is gyermekiesség áradt egész lényéből, holott nyilvánvalóan felnőtt nő volt. Csak finom arcbőrének apró ráncai a szeme körül utaltak némileg a korára. Blúza alatt kicsi, de tökéletes formájú keblek rejtőztek, keskeny csípőjén érzéki ívben feszült a hosszú, poros szoknya. Amint a vámpír elől hátralépett, láttam, hogy szemében üveggyöngyként ülnek meg a lámpafényben hirtelen megvillanó könnycseppek. Éreztem, hogy elszáll belőlem az erő, annyira féltem őt, és annyira vágyódom utána. Szívszaggatóan szép volt.
Mögötte hirtelen egy csomó festett halálfej jelent meg a háttérben, az álarcot tartó alakokat láthatatlanná tette fekete ruhájuk, csak köpenyek szélét, szoknyák ráncait markoló fehér kezek villantak elő a sötétből. Vámpírnők is voltak a férfiak között, és most, ahogy az áldozat felé lopóztak, ügyesen kitervelt módon mindannyian egy halomba dobták álarcaikat; a pálcikák csontokként meredeztek kifelé, a vigyorgó koponyák a sötétbe bámultak.
És ott álltak ők, a hét vámpír, köztük három nő – fehér mellük világított a szűk fekete ruhaderék fölött; fekete hajkoronák, sötét szemek, rideg, szikrázóan fehér arcok. Igen szépek voltak, amint szinte lebegtek a lány, a viruló szépség körül, akinek csillogó aranyhaja és virágszirmot idéző rózsaszín bőre mellett sápadtnak és hidegnek tűntek. Hallottam a közönség meg-megszakadó, halk sóhaját. Igazán látványos volt, ahogy a fehér arcok gyűrűje egyre közelebb nyomult, élén az Úriember Halállal, aki most kezét szívére szorítva, fejét meghajtva akarta elnyerni a közönség együttérzését: hát nem ellenállhatatlan-e ez a lány? Egyetértő nevetés és sóhajok moraja...
A varázslatos csendet éppen a lány törte meg.
„Nem akarok meghalni...” – suttogta csengő hangján.
„Mi a halál vagyunk” – válaszolta a férfi, s mindenfelől ezt suttogták a lánynak: „Halál”. A lány megfordult, hátravetett haja valóságos aranyeső volt, elhanyagolt és szegényes öltözékével ellentétben gazdag s szinte önálló élőlény. „Segítsenek!” – kiáltotta halkan, mintha félne felemelni a hangját. „Valaki...” – fordult a tömeghez, amelyet nem látott, de tudta, ott kell lennie... Claudia halkan felnevetett. A színpadon a lány csak homályosan fogta fel, hol van és mi történik vele, de még így is sokkal többet tudott, mint az őt bámuló emberek.
„Nem akarok meghalni! Nem akarok!” Finom hangja megtört, és szemét a magas, gonosz tekintetű vámpírra szegezte, a sarlatánra, aki a többiek köréből feléje lépett.
„Mindannyian meghalunk” – válaszolta. „Az egyetlen, amiben minden más halandóval osztozol, a halál.” A zenekarra, majd az erkélyen és a páholyokban ülőkre mutatott.
„Nem” – tiltakozott hitetlenkedve a lány. „Még annyi időm, oly sok évem lenne...” Finom hangja elcsuklott a fájdalomtól. Ellenállhatatlan volt ez a hang, akárcsak meztelen torkának lüktetése és a torka előtt reszkető keze.
„Évek!” – mondta a vámpírmester. „Honnan tudod, hogy annyi éved van még hátra? A halál nem tiszteli a kort! Lehet, hogy a testedben már betegség munkálkodik, hogy belülről emésszen el. De az is lehet, hogy egy férfi leselkedik rád, s kész megölni pusztán a szőke hajadért!” A lány felé nyúlt, mély, telt hangja természetfölöttien csengett. „Kell-e mondanom, hogy mit tartogat számodra a sors?”
„Nem érdekel... Nem félek” – tiltakozott a lány, s tiszta hangja még törékenynek hatott a férfié után. „Vállalnám a kockázatot...”
„És ha így lenne, és még évekig élnél, mi az osztályrészed? A hajlott hátú, fogatlan öregség?” A vámpír felemelte a lány leomló haját, közszemlére téve hófehér nyakát, s lassan kihúzta a blúzát össze fogó zsinórt. Az ócska anyag szétnyílt, a ruhaujjak lecsúsztak a keskeny, rózsaszín vállakról; a lány megpróbálta összefogni a blúzt, de a férfi megragadta a csuklóját, és durván ellökte. A közönség egy emberként lélegzett, a nők színházi látcsövüket szorongatták, a férfiak előrehajoltak. Láttam a fehér, hibátlan bőrön a szív dobogását, ahogy a kis mellbimbókon bizonytalankodva megállt a lecsúszó anyag: a vámpír a lány jobb csuklóját szorosan az oldalához szorította, a piruló orcákon folytak a könnyek, s a lány az ajkába harapott. „Olyan biztosan, mint ahogy most rózsaszín a tested, szürke lesz és ráncos” – mondta a mester.
„Kérlek, hagyj élni” – könyörgött a lány, elfordítva az arcát. „Nem érdekel... Nem számít!”
„Akkor az miért számít, ha most halsz meg? Ha ez a szörnyűség nem riaszt... ez a borzalom?”
A lány zavarodottan, gyámoltalanul rázta a fejét, mint akinek túljártak az eszén. Éreztem, hogy az ereimben már nem csak szenvedély lüktet, hanem harag is. Az élet megvédelmezésének minden felelőssége e lehajtott fejjel álló lány vállára nehezedett, és nem volt méltányos, sőt rendkívül tisztességtelen volt, hogy észérvekkel kell megküzdenie, pedig minden, ami nyilvánvaló és szent, az ő gyönyörű lényében testesült meg. De a vámpír beléfojtotta a szót, elérte, hogy az ellenállhatatlan ösztön kicsinyesnek és zavarosnak tűnjék. Éreztem, hogy a lány egyre gyengül, hogy akarata lassan elhal, és gyűlöltem a mestert.
A blúz a lány derekára csúszott. A felingerelt tömeg felmorajlott a kerek kis mellek láttán. A lány küzdött, hogy kiszabadítsa a csuklóját, de a vámpírkéz vaspántként tartotta fogva.
„Mondjuk, hogy elengednénk téged... tételezzük fel, hogy a Nagy Kaszás erőt venne magán, megkímélné a szépségedet... akkor ugyan kihez forduljon a szenvedélyével? Valakinek meg kell halnia helyetted. Kiválasztanád nekünk azt az embert? Hogy itt álljon és szenvedjen, ahogy te most?” A közönség felé intett. A lány zavara rettenetes volt. „Van nővéred... anyád... gyereked?”
„Nem” – mondta a lány, s fulladozva kapott levegő után. „Nem” – rázta dús haját.
„Valaki biztos átvehetné a helyedet, talán egy barátnő? Válassz!”
„Nem tudok. Nem akarom...” Vonaglott az erős szorításban. A körötte lévő vámpírok mozdulatlanul meredtek rá, szenvtelenül, mintha természetfölötti testük álca lenne. „Nem tudod megtenni?” – gúnyolódott a mester. Tudtam, ha a lány azt felelné, hogy képes megtenni, a mester szörnyű ítélete sújtana le rá azonnal: lám csak, gonosz ő is, maga helyett mást küldene a halálba, megérdemli hát a sorsát.
„Mindenhol a halál vár rád” – sóhajtotta a vámpír, mintha egyszerre megelégelte volna a komédiát. A közönség ezt nem észlelhette, de én igen. Láttam, hogy sima arcán megfeszülnek az izmok. Megpróbált farkasszemet nézni a lány szürke szemével, de az kétségbeesetten, reménykedve elfordította a fejét. A felszálló meleg levegőben éreztem bőrének illatát, hallottam halk szívverését. „Öntudatlan halál... minden halandó osztályrésze.” Közelebb hajolt hozzá, tétovázva, mint akit szenvedély hevít, de harcol ellene. „Hm... de mi a tudatos halált nyújtjuk! Menyasszony lennél. Tudod, mit jelent, hogy a Halál szerelmes beléd?” Majdnem megcsókolta a lány könnyektől fénylő arcát. „Tudod, mit jelent, hogy a Halál tudja a nevedet?”
A lány a félelem martalékaként tekintett rá. Aztán könnyes lett a szeme, az ajka szétnyílt. Egy másik vámpírra bámult, aki lassan előtűnt az árnyak közül. Jó darabig csak állt a csoport előtt, két kezét összekulcsolta, nagy, sötét szeme nem mozdult. Nem úgy viselkedett, mint aki éhes. Nem látszott rajta semmiféle elragadtatás. De a lány most a szemébe tekintett; szenvedése dicsfénybe vonta, s ezáltal ellenállhatatlanul csábítóvá vált. Az elcsigázott nézőket újra lenyűgözte ez a rettenetes szenvedés. Szinte tapintottam a bőrét, kis, hegyes mellét, éreztem, ahogy karjaimba szorítom. Becsuktam a szemem, s hunyt szemem sötétjében nagyon pontosan láttam őt.
Mindenki így érzett, az összes vámpír. A lánynak nem volt esélye.
Ismét feltekintve, a rivalda lámpáinak füstös fényében is csak őt pillantottam meg, aranyló könnyeit, amint a távolabb álló vámpír gyengéden azt mondta: „Nem fáj.”
Láttam, hogy a sarlatán arca megkeményedik, de senki más nem láthatta ezt, csak én. Az emberek csak a lány sima, gyermeki arcát látták, és nyitott ajkát, amely elernyedt az ártatlan csodálkozástól, ahogy a távolabbi vámpírra meredt, és halkan megismételte:
„Nem fáj?”
,,A szépséged ajándék számunkra.” A vámpír zengő hangja erőfeszítés nélkül töltötte be a házat, s mintha maga alá gyűrte volna az egyre növekvő izgalmat. A sarlatán visszavonult, s már csak egyike volt azoknak a türelmes, sápadt arcoknak, amelyek mind ugyanazt a éhséget és egykedvűséget tükrözték. A másik lassan, könnyedén közeledett a lányhoz, aki megfeledkezve meztelenségéről, reszkető pillákkal, ernyedten sóhajtott újra: „Nem fáj.” Elviselhetetlennek éreztem, hogy vágyódik a vámpír után, hogy látnom kell, hogyan pusztítja el a természetfölötti lény iszonytató ereje. Kiáltani szerettem volna, hogy megtörjem aléltságát. És akartam őt. Akartam őt, miközben a vámpír odalépett hozzá, s kezét szoknyája zsinege felé nyújtotta, a lány pedig fejét hátravetve közelebb hajolt, és a fekete anyag lecsúszott a csípőjéről, feltárva az arany csillogást két lába között: a gyermeki pihét, a finoman göndörödő szőrzetet. A vámpír kitárta karját, s háttal a rivalda remegő fényeinek gesztenyeszínű haja is reszketni látszott, amint a lány aranyhaja fekete köpenyére hullott. „Nem fáj... nem fáj...” – suttogta, míg a lány átadta magát neki.
És most, lassan oldalra fordítva áldozatát, hogy mindenki láthassa békés arcát, felemelte; a lány meztelen keblei a köpenyéhez értek, s fehér karjával átfogta a vámpír nyakát. Majd megmerevedett, felkiáltott, amint a vámpír belemélyesztette a fogait, de arca megbékélt, ahogy a sötét nézőtéren végigfutott a közös szenvedély moraja. A férfi fehér keze a kecses vonalú faron ragyogott, s a lány haja nyaldosta, cirógatta a kézfejét. A vámpír felemelte a deszkákról ivás közben, s a lány fehér nyaka ragyogott a sápadt vámpírarc mellett. Gyenge és kábult voltam, az éhség nőtt bennem, s gúzsba kötötte szívemet, ereimet. Kezem egyre erősebben szorította a páholy rézrúdját, míg csak azt nem éreztem, hogy csikorognak a fémeresztékek. Ez a halk, recsegő zaj, amelyet halandó ember meg nem hallhatott, visszatérített érzékeimhez.
Lehajtottam a fejem, be akartam hunyni a szemem. A levegő a nő sós bőrétől illatozott – fülledt, meleg és édes volt. A többi vámpír is közelebb húzódott, a lány combját tartó fehér kéz megremegett, és a gesztenyeszín hajú vámpír elengedte, megfordította, és felmutatta áldozatát – a lány feje hátrahanyatlott, amint továbbadta; az egyik félelmetesen szép vámpírasszony felemelkedett, karjába vette, és simogatta, amint szívni kezdte. Valamennyien odasereglettek, s kézről kézre adták a lányt a megbűvölt nézők szeme láttára – lecsukló feje az egyik férfi vállán nyugodott, s nyakszirtje éppoly csábító volt, mint formás fara, hosszú combjainak makulátlan bőre vagy ernyedt térde között a lágy redők.
Hátradőltem a széken, szám tele volt a nő izével, ereim kíntól lüktettek. Szemem sarkából a gesztenyeszín hajú vámpírt, a hódítót figyeltem – egyedül állt, akár az előbb, és ő is kiszemelt engem a sötétségből, a meleg léghullámokon át rajtam tartotta sötét tekintetét.
A vámpírok egymás után visszahúzódtak, a festett erdő ismét látható lett. A halandó lány törékeny hófehér teste ott hevert a titokzatos fák között; meztelenül pihent meg a fekete ravatal selymén, mintha csak az erdő talaján feküdne, és a zene ismét rákezdte, légiesen és riasztón, egyre hangosabbá válva, amint a fények elhomályosodtak. Minden vámpír eltűnt a sarlatán kivételével, aki az árnyékból felemelte kaszáját és álarcát. Lekuporodott az alvó lány mellé, amint a lámpák elhalványodtak, és az egyre növekvő sötétségben már csak a zenének volt hatalma és ereje. Aztán a hangok is elhaltak...
Egy percig az egész közönség halálos csendben ült, Aztán itt-ott tapsolni kezdtek, s egyszerre mindenki bekapcsolódott. Fény gyúlt a fali gyertyatartókon, az emberek egymáshoz fordultak, s mindenfelé beszélgetés kezdődött. Az egyik sor közepén felállt egy nő, s türelmetlenül fölkapta az ülésről rókaprémét, bár még senki nem adott neki helyet; valaki máris kifurakodott a szőnyeges átjáróhoz, és hirtelen az egész közönség talpon volt, mintha űznék a kijáratok felé.
De aztán ez a moraj a kényes parfümök illatát árasztó tömeg nyugodt, bágyadt mormogásává csitult. Megtört a varázs. Kinyíltak az ajtók, s odakint jó szagú eső, lópaták kopogása és konflisért kiáltó hangok fogadták az embereket. Alattam zilált székek tengere, egy zöld selyempárnán fehér kesztyű világított.
Ott ültem; figyeltem és hallgatóztam, egyik kezemmel eltakarva lehajtott arcomat, könyököm a korláton pihent. Szenvedélyem lassan alábbhagyott, s a lány ízét is kevésbé éreztem ajkamon. De mintha az esőszag az ő illatát hozta volna, és az üres színházban a szívverését hallanám. Mélyet lélegeztem, megízlelve az esőt, s Claudiára néztem, aki végtelenül nyugodtan, kesztyűs kezével az ölében üldögélt.
Keserű lett a szám, megzavarodtam. És akkor megláttam egy magányos jegyszedőt az átjáróban, amint helyükre tette a székeket, és felvette a szőnyegen heverő, elszórt műsorfüzeteket. Tisztában voltam vele, hogy ez a fájdalom, zavar, vak szenvedély, amely makacs lassúsággal csitul el bennem, rögvest megszűnne, ha egy szempillantás alatt mellette teremnék, gyorsan bevonszolnám a sötétségbe, s birtokomba venném, ahogy az a lánnyal történt. Ezt akartam, semmi mást. Claudia a fülembe súgta: „Türelem, Louis, türelem.”
Kinyitottam a szemem. Valaki ott volt a közelben, látómezőm peremén, valaki, aki kijátszotta hallásomat, s érzékeny antennaként érzékelte türelmetlen várakozásomat – legalábbis így gondoltam. Ott volt, túl a páholy függönyös bejáratán, hangtalanul: a gesztenyeszín hajú, szenvtelen vámpír, s a szőnyegezett lépcsőről figyelt minket. Igen, valóban ő volt az, aki a színházjegyet adta. Armand.
Megijesztett volna, ha nem olyan nyugodt, ha az arckifejezése nem oly távolba merengő, oly álmodozó. Úgy tűnt, már hosszú ideje áll a falnál, és szeme se rebbent, amikor észrevettük és odamentünk hozzá. Ha nem őrá figyelek minden idegszálammal, valószínűleg megkönnyebbülést éreztem volna, hogy nem a magas, fekete hajú vámpír áll ott, de akkor nem gondoltam erre. Bágyadtan szemügyre vette Claudiát, és eszébe sem jutott leplezni kíváncsiságát, ahogy az emberek teszik. Claudia vállára tettem a kezemet. „Sokáig kerestünk” – mondtam neki, s szívem kezdett megnyugodni, mintha az ő nyugalma elsöpörte volna nyugtalanságomat, aggodalmamat, mint a tenger, amely magával sodorja a parton heverő holmit. Nem túlzom el ezt a tulajdonságát. Leírni azonban sem most, sem akkor nem tudtam, s bizonytalan érzés fogott el, amikor magamban mégis megpróbálkoztam vele. Úgy éreztem, tudja, mire gondolok; nyugodt tartással és mély barna szemeivel, mintha azt mondta volna: úgyis haszontalan, minden szó haszontalan, mely küszködve megformálódik a fejemben. Claudia nem szólt semmit.
A vámpír elmozdult a faltól, lefelé indult a lépcsőkön, s közben intett a kezével, üdvözölve bennünket, s egyben utasítva, hogy kövessük őt – de mindez egyetlen elmosódott pillanat műve volt. Az övével összevetve minden mozdulatom az emberi gesztusok karikatúrája volt. Kinyitott egy ajtót, s bevezetett minket a színház alatti helyiségekbe – lába csak súrolta a kőlépcsőket, amint lefelé mentünk, s hátát teljes bizalommal tárta elénk.
Nagy, föld alatti bálterembe léptünk be, amelyet egy pincéből alakítottak ki – régebbi volt a fenti épületnél. Felettünk becsapódott az ajtó, s a fény kihunyt, mielőtt alaposabban megszemlélhettem volna a helyiséget. A sötétben ruhasuhogást, majd egy gyufa éles sercenését hallottam. A vámpír arca széles lángnyelvként jelent meg a gyufa felett. Aztán egy másik alak lépett be a fénykörbe, egy fiú gyertyával. A fiú látványa ismét felidézte bennem azt a megrendülést, azt a gyönyört, amelyet a színpadon elterülő meztelen lány, a meztelen testben lüktető vér váltott ki bennem. A fiú megfordult, és rám bámult, egészen olyan szemmel, mint a gesztenyeszín hajú vámpír, aki meggyújtotta a gyertyát, és azt súgta neki: „Menj!” A fény bevilágította a távoli falakat, a vámpír felemelte a gyertyát, s elindult a fal mentén, intve, hogy kövessük. Freskók és faliképek világa tárult elénk: az ide-oda lobogó lángban sötét színek vibráltak; lassan a mellettünk levő kép tartalma is megvilágosodott. Traini rettenetes képét, „A Halál diadalá”-t festették ide olyan óriási méretekben, hogy a félelmetes alakok tömege fölénk tornyosult a félhomályban – kíméletlen csontvázak tehetetlen halottakat szállítottak át egy bűzös árkon, vagy koponyákkal teli kordét húztak, kiterített hullát fejeztek le, bitófákra aggatták föl az embereket. A felégetett, füstölgő táj végtelen pokla felett harang kongott, s az emberek hatalmas tömegekben, mészárlásba igyekvő katonák gondatlanságával masíroztak a pusztulás felé. Elfordultam, de a gesztenyeszín hajú megérintette a kezemet, és továbbvezetett, hogy lássam, amint Brueghel képe, a „Lázadó angyalok bukása” bontakozik ki lassan előttem: a kárhozottakat az égi magasokból lakmározó szörnyek kísérteties káoszába űzik. Mindez olyan élénk, annyira tökéletes volt, hogy megborzongtam. A kéz ismét megérintett, de én nem mozdultam, s a falikép tetejét vettem szemügyre, ahol az árnyékban két szép angyal emelte ajkához trombitáját. Egy pillanatra megtört a varázslat. Eszembe jutott az az első este, amikor beléptem a Notre-Dame-ba, de az emlék rögtön elillant, mintha valami lenge, drága holmit ragadtak volna el tőlem.
A gyertya felemelkedett. Köröttem mindenfelé borzalmak: Bosch förtelmes kárhozottai, Traini felpuffadt, koporsóban fekvő tetemei, Dürer szörnyű lovasai – mindenféle középkori metszetek seregszemléje, az elviselhetetlenségig felnagyítva. A mennyezeten csontvázak és oszlásnak indult hullák, démonok és kínzóeszközök, mintha ez magának a halálnak lenne a katedrálisa.
A terem közepén, ahol végül megálltunk, a gyertyafény mintegy életre keltette a köröttünk lévő képeket. Az önkívület fenyegetett, úgy éreztem, a terem elmozdul, s én zuhanok valahová. Claudia keze után nyúltam. Elmélázva, szenvtelen arccal állt ott, szeme távolinak tűnt, s mit sem törődött velem; gyors léptekkel elindult, cipőjének kopogása visszaverődött a falakról; mintha a halántékomat, a koponyámat kopogtatnák. Halántékomra szorítottam a kezem, s némán a padlóra meredtem, menedéket keresve, mintha valami nyomorúságos szenvedést kellene látnom, ha fölpillantanék, s ezt nem akartam, és nem tudtam volna elviselni. Aztán megint láttam, hogy a vámpír arca a láng felett lebeg, s kortalan szemét sötét pillák árnyékolják. Ajka mozdulatlan volt, de amint rábámultam, mosolyogni látszott, pedig a legkisebb mozdulatot sem tette. Még erősebben figyeltem, s meg voltam győződve róla, hogy az egész csak valami hatásos illúzió, amelynek megfeszített figyelemmel a végére járhatok, de minél jobban figyeltem, annál határozottabbnak tűnt a mosolya, s végül már úgy éreztem, szótlan suttogások, dallamok, gondolatok nyüzsögnek benne. Úgy hallottam ezt, ahogy valami összepöndörödik a sötétben, ahogy a tapéta a tűz hatására felpöndörödik vagy ahogy a festék olvad le az égő baba arcáról. Szerettem volna megragadni, erősen megrázni, hogy mozdulatlan arca felengedjen, s befogadja a halk éneklést – és ekkor hirtelen ő simult hozzám, átkarolt, s szempillája olyan közel volt, hogy láttam, összetapadva ragyog izzó szemgolyója felett, s gyenge, szagtalan lélegzetét a bőrömön éreztem. Ez maga volt a kábulat.
Mozdulni akartam, elhúzódni tőle, de valami nem engedett; a karja erősen szorított, a gyertya a szemembe világított, éreztem melegét is – bár hideg bőröm vágyott rá, mégis meglegyintettem a kezem, hogy eloltsam, de nem találtam a lángot, és csak a sugárzó arcot láttam – Lestat arca sohasem volt ilyen –, azt a fehér, végtelenül sima, inas és férfias arcot. A másik vámpír. Az összes többi. Saját fajtám végtelen sora.
A pillanat véget ért.
Az arcához nyújtottam kezem, s megérintettem – távol volt, olyan távol, mintha soha nem húzódott volna közelebb, de a kezemet nem tolta félre. Zavartan, megkövülten húzódtam vissza.
A párizsi éjszakában megkondult egy harang, s a hang tompa, aranyos körei behatoltak a falakba, az épületfákba, amelyek orgonasípokként vezették a földbe zúgását. És megismétlődött az a suttogás, az alig hallható éneklés. A homályban is láttam, hogyan figyel a halandó fiú, s éreztem húsának meleg illatát. A vámpír könnyedén intett neki, s erre elindult felém – szemében semmi félelem, s így annál izgatóbb volt –, odahúzódott hozzám a gyertyafényben, s átölelte a vállamat.
Soha még nem éreztem, tapasztaltam ezt; soha még tudatos halandó nem kínálta fel magát nekem. De még mielőtt ellökhettem volna magamtól, az ő érdekében, megláttam a kékes zúzódást finom nyakán. Ezt kínálta nekem. Egész testével hozzám simult, s éreztem, ahogy a lábamhoz nyomul megkeményedett nemi szerve. Nyomorult sóhaj tört fel a torkomból, de ő hozzám hajolt, ajkát ajkamhoz szorította, s hidegnek, élettelennek kellett éreznie a csókot, de aztán fogaimat a bőrébe mélyesztettem, testem megmerevedett, s kemény nemi szerve hozzám tapadt, amint szenvedélytől elborítva, felemeltem őt a padlóról. Szívverésének hullámai belém hatoltak, súlytalanná vált, s én vele ringatóztam, felfalva őt magát, felfalva elragadtatását, tudatos gyönyörét.
Aztán kissé távolabb pillantottam meg őt; gyenge voltam, kapkodtam a levegőt, karjaimban már semmi sem volt, csak a számban éreztem még a vér ízét. A fiú a vámpírhoz simult, karját a derekára kulcsolta, s ugyanolyan nyugodtan nézett rám, mint a vámpír – szeme elhomályosult, fénye meggyengült a vérveszteségtől. Némán odamentem, s emlékszem, mennyire nem tudtam úrrá lenni vonzalmamon, tekintete kihívást jelentett, ez a tudatos élet dacolt velem: – meg kellene halnia, de nem hal meg – élni fog, s meg fogja érteni, túl fogja élni kapcsolatunkat! Megfordultam. Vámpírok serege volt a félhomályban; megannyi gyertyaláng lobogott a hűvös levegőben. Felettük tussal rajzolt figurák derengtek: egy asszony hullája, amint emberarcú keselyű tépi; kezénél és lábánál fához kötözött, meztelen férfi, mellette egy másik torzója, levágott karjai egy távolabbi ághoz voltak kötözve, feje dárdára tűzve.
Ismét felhangzott az éneklés, az a halk, földöntúli ének. Éhségem lassan csillapodott, de a fejem lüktetett, s a gyertyalángok nagy fénykörökben egyesültek. Valaki hirtelen megérintett, meglökött, úgyhogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, s amikor felegyenesedtem, a sarlatánvámpír vékony, szögletes arcát láttam, azt a lényt, akit szívből megvetettem. Fehér kezével felém nyúlt. De a másik, a tartózkodó vámpír előrelépett, s közénk állt. Úgy tűnt, mintha megütné a másikat, mintha megmozdult volna, de aztán nem láttam a mozdulatát – mindketten szoborként álltak, egymásra szegezett tekintettel, s az idő úgy folyt el, mint a békés partról visszahúzódó hullámok. Nem tudom, mennyi ideig álltunk ott hárman az árnyak között, nem tudom leírni, milyen végtelenül mozdulatlanok voltak; a mögöttük pislákoló lángok élni látszottak e dermedt némaság mellett. Emlékszem, a fal mellett botorkálva egy nagy tölgyfa széket találtam, s szinte belezuhantam. Úgy láttam, Claudia ott van a közelben, és suttogó, kedves hangon beszél valakihez. A fejembe vér és forróság tolult.
„Gyere velem” – mondta a gesztenyeszín hajú vámpír. Az arcát fürkésztem, hogy meglássam az ajak mozgását, de reménytelenül elkéstem. Aztán hármasban mentünk lefelé a hosszú lépcsősoron, még mélyebbre szálltunk a város alá. Claudia ment elől, árnya hosszan rávetült a falra. A levegő hűvösebb lett, víz friss illata vegyült bele – a köveken vízcseppek szivárogtak át, s aranygyöngyökként csillogtak a vámpírgyertyáknak fényében.
Kis szobába léptünk be, a falba vágott mély kandallóban tűz égett. A szoba másik végén sziklába illesztett ágy állt, amelyet két rézajtó zárt le. Először világosan láttam mindent: a kandallóval szemben a hosszú könyvespolcokat és a tűz közelében az íróasztalt, a másik oldalon a koporsót. Aztán a szoba reszketve elhomályosodott előttem, s a vámpír kezét vállamra téve, leültetett egy bőrszékre. A tűz melegét a lábamon éreztem, de ez jólesett, s a zavarom is elmúlt egy csapásra. Félig nyitott szemmel dőltem hátra, s megpróbáltam újból szemügyre venni a szobát. A távolabbi ágy színpadnak tűnt, s ugyanaz a fiú feküdt ott vászonpárnákon – fekete haja középen el volt választva, s a fülénél kis fürtökbe göndörödött: a Botticelli-festmények hermafrodita teremtményeire hasonlított álmatag szemeivel; mellette, szorosan hozzásimulva, pici fehér kezét a fiú pirosas bőrén nyugtatva, Claudia feküdt, s arcát a fiú nyakába temette. A gesztenyeszín hajú vámpír összekulcsolt kézzel nézte őket – amikor Claudia felkelt, a fiú megrázkódott. A vámpír felemelte a lányt, ahogy én emelhettem volna fel, a kis kezek megkapaszkodtak a nyakában, szeme félig csukva az aléltságtól, ajkai vértől pirosak. A férfi gyengéden az íróasztalra ültette, háttal a bőrbe kötött könyveknek, s a kis kezek kecsesen pihentek a levendulaszínű ruha ölén. Az ajtók a fiúra csukódtak, aki arcát a párnákba temetve aludt. Valami zavart a szobában, de nem tudtam, mi az. Valóban nem tudtam, mi bajom van, csak azt, hogy valaki – talán saját magam – kirángat két ádáz, emésztő szenvedélyből: a vonzalmamból azok iránt a komor festmények iránt, és a gyilkolásból, amelynek mások szemében obszcén módon átengedtem magam.
Nem tudtam, mi fenyeget, hogy mi az, amitől menekülni akarok. Claudiát néztem, ahogy ott ült a könyvek előtt, az íróasztalon lévő tárgyak – egy fehérlő koponya, egy gyertyatartó és egy nyitott pergamenfóliáns között, amelynek kézzel írott betűi csillogtak a fényben. Fölötte egy középkori, szarvas-patás ördög lakkozott, csillogó képe derengett – bestiális alakja a vele szövetséges boszorkányok fölé magasodott. A lány feje éppen az ördög alatt volt, hajának elszabadult fürtjei őt simogatták, miközben a barna szemű vámpírt bámulta tágra nyitott, csodálkozó szemével. Hirtelen fel akartam emelni, s felgerjedt képzeletemben tehetetlen babának láttam. Az ördögre meredtem – inkább azt a szörnyű pofát néztem, mint Claudia hátborzongató mozdulatlanságát.
„Nem ébreszted fel a fiút, ha beszélsz” – mondta a barna szemű vámpír. „Olyan messziről jöttél, olyan soká utaztál.” Zavarom lassanként alábbhagyott, ahogy a füst oszlik szét a friss légáramtól. Éber és nyugodt tekintettel néztem őt, s őt nézte Claudia is. Ő egyikünkről a másikunkra tekintett, és sima arca, békés szeme öröktől fogva változatlannak tűnt. „Armandnak hívnak” – mondta. „Santiagóval küldtem a meghívót. Tudom a neveteket. Köszöntelek benneteket a házamban.”
Minden erőmet összeszedtem, s amikor megszólaltam, saját fülemnek is furcsán csengett a hangom; elmondtam, hogy attól tartottunk, teljesen egyedül vagyunk a világban.
„De hogyan lettetek?” – kérdezte. Claudia keze kicsit felemelkedett, tekintete Armandról gépiesen rám vetődött. Nemcsak én láttam ezt, neki is észre kellett vennie, de nem mutatta. Rögtön tudtam, mit akart értésemre adni Claudia. „Nem akarsz válaszolni” – mondta Armand, hangja még halkabb és kimértebb volt, mint Claudiáé, és sokkal kevésbé emberi, mint az enyém.
„Te vagy a csoport vezetője?” – kérdeztem.
„Nem abban az értelemben, ahogy gondolod” – válaszolta. „De ha lenne vezető, én lennék az.”
„Nem azért jöttem... bocsáss meg... hogy a keletkezésemről beszéljek. Mivel ez nem rejtély számomra, problémát sem jelent. Így ha nincs olyan hatalmad, amely előtt meg kell hajolnom, nem szeretnék beszélni ezekről a dolgokról.”
„Ha azt mondanám, van ilyen hatalmam, meghajolnál előtte?” – kérdezte.
Bárcsak le tudnám írni beszédmodorát – valahányszor megszólalt, mintha töprengésből merült volna fel, s ez a töprengés nagyon hasonlított ahhoz az állapothoz, amely felé én sodródtam, s amelyből csak nehezen tudtam kirángatni magam, ő azonban meg se mozdult, s mégis ébernek tűnt mindig. Ez nemcsak nyugtalanított, hanem vonzott is egyben, akár a szobája, egyszerűsége, a lényeges dolgok gazdag, meleget árasztó együttese: a könyvek, az íróasztal, a tűz melletti két szék, a koporsó, a képek. A hotelszobák fényűzése ehhez képest közönségesnek, sőt semmitmondónak tűnt. Mindent értettem már, kivéve a fiút, az alvó fiút – őt nem értettem egyáltalán.
„Nem vagyok biztos benne” – mondtam, s képtelen voltam elfordítani a szemem attól a rettenetes középkori sátánról. „Tudnom kellene, honnan... honnan származik. A vámpíroktól vagy... vagy máshonnan.”
„Máshonnan...” – mondta. „Mi az a máshonnan?”
„Az ott” – mutattam a középkori képre.
„Az egy kép” – mondta.
„Semmi más?”
„Semmi más.”
„Akkor nem a sátán... Valamiféle sátáni erő ad neked hatalmat, légy akár a vámpírok vezetője, akár egyszerű vámpír?”
„Nem” – válaszolta olyan nyugodtan, hogy képtelen voltam rájönni, mit gondol a kérdésemről, ha egyáltalán gondol valamit abban az értelemben, ahogyan gondolkodásról beszélünk.
„És a többi vámpírt...?”
„Nem” – mondta.
„Akkor mi...” – előrehajoltam – „...nem vagyunk a sátán gyermekei?”
„Hogyan lehetnénk a sátán gyermekei?” – kérdezte. „Azt hiszed, hogy a sátán teremtette a körülöttünk lévő világot?”
„Nem, úgy hiszem, ez Isten műve, ha egyáltalán valakié. De neki kellett létrehoznia a sátánt is, és azt akarom tudni, nem vagyunk-e az ő gyermekei?”
„Pontosan, s ha hiszed, hogy Isten teremtette a sátánt, ebből az következik, hogy a sátáni erő is Istentől való, ő is csak Isten gyermeke, s mi is azok vagyunk. A sátánnak igazából nincsenek gyermekei.”
Nem tudtam leplezni érzéseimet. Hátradőltem, s ahogy néztem az ördögöt ábrázoló fafaragást, Armandról megfeledkezve gondolataimba mélyedtem. Egyszerű volt az okfejtése, de cáfolhatatlan.
„De miért izgat ez? Amit mondok, bizonyára nem lep meg” – mondta. „Miért hagyod, hogy így hasson rád?”
„Hadd magyarázzam meg” – kezdtem bele. „Tudom, mestervámpír vagy. Tisztellek. De a te szenvtelenségedre én képtelen vagyok. Tudom, mi ez, de nem vagyok a birtokában, és kétlem, hogy valaha is leszek. Ezt el kell fogadnom.”
„Értem” – bólintott. „Láttalak a színházban, láttam szenvedésedet, a lány iránti együttérzésedet. Ugyanezt tapasztaltam, amikor Denis-t ajánlottam fel neked; ha ölsz, te is meghalsz, s úgy érzed, megérdemled a halált. Ám ezzel a szenvedéllyel és igazságérzettel miért akarod a sátán gyermekének nevezni magad?”
„Gonosz vagyok, akár a többi vámpír! Újra és újra öltem, s megint gyilkolni fogok. Áldozatommá tettem azt a fiút, Denis-t, amikor nekem adtad, bár nem tudhattam, túléli-e avagy sem.”
„Miért lennél olyan gonosz, mint bármely másik vámpír? A rossznak tán nincsenek fokozatai? Veszélyes szakadék-e a gonosz, amelynek az első bűnnel rögtön a legmélyére zuhansz?”
„Igen, úgy hiszem.” – fordultam feléje. „Ez a dolog nem olyan logikus, ahogy a te szavaid lefestik. Sötét és üres inkább. Vigasztalan...”
„Nem vagy méltányos.” A vámpír hangjában először villant fel némi érzés. „Biztos, hogy elismered a jóság különböző fokozatait és variációit. A gyerek jósága ártatlanság, aztán ott a szerzetesé, aki mindenről lemondott, és nélkülözve csak a szolgálatnak szenteli magát. Más a szentek, más a derék háziasszonyok jósága. Ez mind ugyanaz lenne?”
„Nem. De egyaránt s mérhetetlenül különbözik a gonosztól” -válaszoltam.
Nem tudtam, hogy így gondolkozom, de most saját gondolatomként adtam elő mindezt. Legmélyebb érzéseim öltöttek formát, és ez nem történhetett volna meg, ha nem mondom ki, ha nem gondolom végig őket a beszélgetés során. Bizonyos értelemben passzív szellemnek tartottam magam. Azt akarom mondani, hogy az eszem csak akkor működött, a vágy és szenvedés zűrzavarából csak akkor kristályosodott ki gondolat, ha egy másik elme megtermékenyítette; ez mélységesen felizgatott, s következtetések levonására késztetett, Valami egészen ritka érzés fogott el: magányosságom egyszerre szertefoszlott. Könnyen magam elé idéztem azt a fájdalmas pillanatot sok-sok évvel ezelőtt, még egy másik évszázadban, amikor Babette lépcsőjének lábánál álltam, éreztem a Lestattal töltött évek állandó rideg kielégületlenségét és a Claudia iránt táplált szenvedélyes, de kudarcra ítélt érzést, amikor a magányosság gyöngéd, engedelmes érzékeim mögé hátrált, s ugyanezek az érzékek közben gyilkolni vágytak. És láttam azt a kelet-európai sivár hegytetőt, ahol szembeszálltam az ostoba vámpírral, s megöltem őt a kolostorromok között. Mintha szellemem asszonyos vágyakozása ismét feltámadt volna, hogy kielégülést találjon. Így éreztem hát, saját szavaim ellenére: „Sötét, és üres inkább! Vigasztalan...”
Armandra néztem, nagy, barna szemébe, feszült, időtlen arcába. Ismét úgy vizsgált engem, mint valami festményt, s én ismét azt éreztem, amit a kifestett bálteremben: a valóságos világ elcsúszott, vonzott a régi önkívület, a rettenetes vágy feltámadt bennem, s beteljesedésének puszta ígérete a csalódás elviselhetetlen lehetőségétől volt terhes. De a kérdés maradt: a gonoszság rettenetes, ősi, kínzó kérdése.
Azt hiszem, úgy temettem kezembe a fejem, mint a nagy bajban lévő halandók, amikor ösztönösen elfedik arcukat – az agyukat szeretnék megmarkolni, mintha a koponyán keresztül kigyúrhatnák az élő szervből a rettenetes gyötrelmet.
„Hogyan valósul meg ez a gonoszság?” – kérdezte. Hogyan hull ki valaki a kegyelemből, s lesz egyik pillanatról a másikra olyan gonosszá, mint a forradalom csőcselékének bírósága vagy a legkegyetlenebb római császár? Elég ehhez a vasárnapi szentmise elmulasztása, vagy az, hogy ráharap a szent ostyára? Vagy ellop egy cipót... vagy szomszédja feleségével hál?”
„Nem...” – megráztam a fejemet. „Nem.”
„De ha a gonoszságnak nincsenek fokozatai, akkor egyetlen bűn is elég hozzá. Nem ezt mondod? Hogy Isten létezik és...”
„Nem tudom, van-e Isten” – mondtam. „Tudomásom szerint... nem létezik.”
„Akkor egyetlen bűn sem számít” – mondta. „Egyetlen bűn sem szül gonoszságot.”
„Ez nem igaz. Mert ha nincs Isten, mi vagyunk a világegyetem legtudatosabb lényei. Csak mi tudunk az idő múlásáról s az emberi élet minden percének értékéről. Hogy egy ember holnap hal-e meg, vagy az utána következő nap, vagy végül is... nem számít. Mert ha nincs Isten, ez az élet... minden másodperce... az egyetlen, amink van.”
Hátradőlt, mint aki pillanatnyilag nem találja a szavakat, nagy szemei összeszűkültek, majd a tűz mélyébe meredtek. Ez volt az első alkalom, mióta értem jött, hogy nem engem nézett, s így nyugodtan megszemlélhettem. Soká ült így, s én szinte megéreztem a gondolatait, mintha oly érzékelhetőek lennének, mint a füst. Nem mintha olvastam volna bennük, de éreztem erejüket. Volt egy bizonyos aurája, s bár arca fiatal volt, ez nem jelentett semmit – végtelenül öregnek, bölcsnek tűnt. Nem tudnám ezt meghatározni, mivel képtelen lennék megmagyarázni, hogy fiatalos vonásaiban és szemében hogyan tükröződött ártatlanság s egyszersmind kor és tapasztalat.
Felállt, kezét könnyedén összekulcsolta a háta mögött. Claudiára nézett, aki mindvégig hallgatott, s én jól értettem, mit jelent némasága. Ezek a kérdések nem az övéi voltak, de el volt ragadtatva a férfitól, várt rá, s kétségtelenül tanult abból, ahogy hozzám beszélt. De ahogy most egymásra tekintettek, valami mást is megértettem. Ahogy a vámpír felállt, látszott, hogy teljesen ura a testének, s mozgásából hiányoznak az emberi gesztusok, amelyek a kényszerűségben, a megszokásban és a tudat hullámzásaiban gyökereznek. Mozdulatlansága természetfölötti volt. És Claudia ugyanilyen mozdulatlan volt. Sohasem láttam még ilyennek. Természetfölötti megértéssel nézték egymást, s ebből én ki voltam zárva.
Én csak valamiféle forgó és vibráló dolog voltam nekik, mint a halandók az én számomra. És amikor Armand megint felém fordult, láttam, hogy megértette: a lány nem hiszi és nem osztja a gonoszról vallott nézetemet.
Vendéglátóm váratlanul kezdett bele ismét a beszédbe. „Ez az egyetlen igazi gonosz” – mondta a lángoknak.
„Igen?” – válaszoltam, érezve, hogy a mindent elemésztő téma ismét megelevenedik bennem, elsöpörve az útjából minden más aggodalmat.
„Így igaz” – mondta, s ettől még nagyobb szomorúság, még mélyebb kétségbeesés fogott el.
„Akkor Isten nem létezik... nem tud a létezéséről?”
„Nem.”
„Nincs tudás” – mondtam, s nem szégyenkeztem egyszerűségem, nyomorult emberi szenvedésem miatt.
„Nincs.”
„És egyetlen vámpír sem vitázik Istennel vagy az ördöggel!?”
„Tudomásom szerint egyetlen sem” – mondta tűnődve, s a tűz fénye a szemében táncolt. És úgy tudom, a magam négyszáz esztendejével én vagyok a világ legöregebb élő vámpírja.”
Csodálkozva néztem rá.
Aztán felfogtam. Beigazolódott, amitől mindig is tartottam: magányosság és reménytelenség az osztályrészem. Minden úgy megy tovább, mint eddig, végtelenül. Kutatásom véget ért. Hátradőltem, s közönyösen figyeltem a nyaldosó lángokat.
Hasztalan volt tovább hallgatnom őt, hasztalan beutazni a világot újra, hogy ismét csak ugyanazt halljam. „Négyszáz év...” – azt hiszem, megismételtem ezeket a szavakat: „Négyszáz év...” Emlékszem, hogy a tűzbe bámultam. Egy hasáb nagyon lassan a lángokba csúszott, látszott, egész éjszakába telik, míg elemészti a tűz – apró lyukacskák voltak rajta, amelyekből kiégett valamilyen anyag, amely át- meg átjárta, s gyorsabban pusztult el, mint a fa – minden kicsiny lyukban egy-egy láng táncolt a nagyobbak között, és ezek a kis lángok fekete szájukkal kórusnak tűntek, kórusnak, mely hangtalanul énekel.
Armand egyszerre megmozdult – suhogó árnyak és fények ereszkedtek le, s máris ott térdelt a lábaimnál, kinyújtott kezébe fogta a fejem, s izzó szemekkel nézett rám.
„Gonoszság, sátán! Mindez csak a csalódottságodból, a keserűségedből fakad. Nem látod? A sátán gyermekei! Isten gyermekei! Csak ezzel a kérdéssel jössz hozzám? Ez az egyetlen erő, amelynek megszállottja vagy, úgyhogy istenekké vagy ördögökké kell tenned minket, amikor pedig az egyetlen létező erő bennünk van? Hogyan hihetsz ezekben a régi, fantasztikus hazugságokban, ezekben a mítoszokban, a természetfölötti értelmében?” Azzal a mozdulatlanul ülő Claudia feje felől lekapta az ördögöt, s ez olyan gyorsan történt, hogy a mozdulatot nem is láttam, csak a gonoszul rám meredő démont, amely a következő pillanatban a lángok közt pattogott.
Valami elpattant bennem, amikor ezt mondta, valami meghasadt, s érzéseim árja eggyé vált minden egyes tagom minden izmával. Felálltam, s hátrálni kezdtem.
„Te őrült vagy” – mondtam, s magam is elcsodálkoztam haragomon és kétségbeesésemen. „Itt állunk egymással szemben, két halhatatlan és kortalan lény, éjszakánként felkelünk, hogy ezt a halhatatlanságot emberi vérrel tápláljuk; az íróasztalodon, korok felhalmozott tudásával a háta mögött, egy tökéletes gyermek ül, aki éppoly démoni, mint mi ketten, s akkor azt kérdezed tőlem, hogyan hihetem, hogy a természetfölöttinek van értelme! Látva, hogy mivé lettem, én bizony mindent el tudnék hinni. Te nem? Jól van, akkor hát a legfantasztikusabb igazságot is elfogadom: hogy mindennek nincs semmi értelme!”
Az ajtó felé hátráltam, távolodva döbbent tekintetétől – kezét most az arca elé kapta, összeszorított ujjai a tenyerébe mélyedtek. „Ne! Gyere vissza...” – suttogta.
„Nem, nem most. Hadd menjek el. Csak egy időre... hagyj elmenni. Semmi sem változott, minden ugyanolyan. De engedd meg, hogy magamba nézhessek... csak engedj el.”
Visszanéztem, mielőtt becsuktam az ajtót. Claudia felém fordult, de ugyanúgy ült, mint előzőleg, keze a térdén nyugodott. Akkor intett, éppen olyan finoman, mint amilyen a mosolya volt; enyhén szomorkás mosolya, amiért elmegyek.
Szerettem volna örökre elmenekülni attól a színháztól, s csak kódorogni Párizs utcáin, hogy fokozatosan elcsituljon bennem a mély megrendülés. De amint a pince kőfolyosóján tapogatóztam, zavar lett úrrá rajtam. Talán alkalmatlan voltam rá, hogy érvényt szerezzek akaratomnak. Képtelenségnek éreztem, hogy Lestatnak meg kellett halnia, ha ugyan meghalt; emlékezetemben most még kedvesebbnek tűnt a lénye, mint valaha. Elveszett volt, mint mi valamennyien. Nem féltékeny őrzője valamiféle tudásnak, amelyet félt megosztani. Nem tudott semmit. Semmi sem volt, amit tudni érdemes. De nem egészen ez volt az, ami fokozatosan megvilágosodott előttem. Helytelen okból gyűlöltem őt, igen, ez igaz. De ezt még mindig nem értettem teljesen. Egyszer csak ott ültem összezavarodva a sötét lépcsőkön, a bálterem fényétől a durva padlózatra vetült saját árnyékom, kezem közé szorítottam a fejem, s fáradtság lett úrrá rajtam. Az eszem azt tanácsolta: Aludj! De még mélyebbről azt hallottam: Álmodj! És mégsem moccantam, hogy visszatérjek a Saint-Gabriel Szállóba, amelyet most biztonságos és levegős helynek éreztem, ahol a kifinomult emberi fényűzés vigasza vár: elheverhetek a vörösesbarna bársonyszéken, lábam az ottománon; figyelhetem, hogyan nyaldossa a tűz a márványlapokat, s arcom a hosszú tükrökben az egész világ számára pusztán egy tűnődő halandó arca. Menekülj oda, gondoltam, menekülj az elől, ami ide húz. S megint arra gondoltam: igazságtalan voltam Lestattal. Gyűlöletem okai nem a valóságos okok voltak, suttogtam, s megpróbáltam kiemelni ezt a gondolatot szellemem sötét, tagolatlan mélyéből – suttogásom kaparásként hangzott a lépcsőház kőboltozatán.
De akkor egy halk hangot hallottam, túl bágyadtat ahhoz, hogy halandóé legyen: „Hogy is van ez? Hogyan voltál igazságtalan hozzá?”
Olyan hirtelen fordultam meg, hogy a lélegzetem kihagyott. Egy vámpír ült a közelemben, olyan közel, hogy cipőjének orra majdnem a vállamhoz ért; lábait felhúzta, s két kezét köréjük kulcsolta. Egy percig azt hittem, rosszul látok. A sarlatánvámpír volt, az, akit Armand Santiagónak nevezett.
De magatartásában semmi sem utalt korábbi önmagára, arra az ördögi, gyűlöletes lényre, akit néhány órával ezelőtt láttam. Felhúzott lábai fölött engem figyelt: kócosan, nyitott szájjal, s tekintetében most nem volt semmi fondorlatosság.
„Ez senkire sem tartozik” – mondtam neki, s félelmem alábbhagyott.
„De egy nevet mondtál; hallottam, egy nevet említettél” – erősködött.
„Egy nevet, amelyet soha többé nem akarok kiejteni” – válaszoltam, és nem néztem rá. Rájöttem, hogyan járt túl az eszemen, miért nem láttam az árnyékát: az én árnyékomban gubbasztott. Elképzeltem, hogy osont felém a lépcsőn, s mögém kuporodott, s ez nyugtalanító érzésekkel töltött el. Minden zavart, ami hozzá kapcsolódott, s figyelmeztettem magam, hogy nem bízhatom benne semmiképp. Akkor úgy véltem, hogy Armand a lehető legnagyobb őszinteséggel mutatta meg magát: hipnotikus erejével szavak nélkül is kicsalogatta belőlem érzéseimet. De ez a vámpír hazug volt. Éreztem hatalmát, nyers, pusztító erejét, amely majdnem Armandéval vetekedett.
„Párizsba jössz, hogy megkeress minket, aztán egyedül üldögélsz a lépcsőn...” – mondta engesztelő hangon. „Miért nem jössz közénk? Miért nem beszélsz velünk róla? Arról, akit emlegettél – tudom, ki volt az, ismerem a nevét.”
„Nem tudod, nem tudhatod. Halandó volt” – mondtam most, inkább ösztöneimre, mint meggyőződésemre hallgatva. Lestat emléke felkavart, s az is, hogy ennek a lénynek tudnia kell a haláláról.
„Azért jöttél ide, hogy a halandók sorsán tűnődj? Hogy igazságot szolgáltass nekik?” – kérdezte, de se szemrehányás, se gúny nem volt a hangjában.
„Azért jöttem, hogy egyedül legyek. Ne sértődj meg. Ez az igazság” – mormogtam.
„De hát ilyen lelkiállapotban, amikor még a lépteimet sem hallod meg... Kedvellek. Gyere fel közénk.” Azzal lassan maga mellé húzott.
Ebben a percben Armand szobájának ajtajából hosszú fénycsík vetődött az átjáróba. Hallottam, hogy közeledik, és Santiago eleresztett. Döbbenten álltam. Armand Claudiával a karján megjelent a lépcső lábánál. Claudia arca ugyanolyan bágyadt volt most is, mint Armanddal folytatott beszélgetésem során. Mintha saját gondolataiba merült volna, és semmit sem látna maga körül; most már nem tudtam mire vélni a viselkedését. Gyorsan átvettem Armandtól, gyengéd tagjai hozzám simultak, mintha mindketten a koporsóban feküdnénk, átadva magunkat a tehetetlen alvásnak.
És akkor Armand egy erőteljes mozdulattal eltaszította Santiagót, aki elesett, de rögtön talpra ugrott, s Armand a lépcső tetejéhez vonszolta, de mindez olyan gyorsan történt, hogy csak összemosódó ruházatukat és cipőjük nyikorgását észleltem. Végül Armand egyedül állt a lépcsők felett, s én felmentem hozzá.
„Nem biztonságos, hogy ma este elhagyd a színházat” – súgta nekem. „Gyanakszik rád. Úgy érzi, mivel idehoztalak, joga van alaposabban megismerni téged. A biztonságunk függ ettől.” Lassan bevezetett a bálterembe. De aztán maga felé fordított, s majdnem a fülemre tapasztotta az ajkát: „Figyelmeztetlek. Egyetlen kérdésre se válaszolj. Kérdezz, s így tárhatod fel az igazság egyik szirmát a másik után a magad számára. De ne válaszolj, ne mondj semmit, különösen a származásodról hallgass!”
Odébb ment, de intett, hogy kövessük a homályba, ahol a többiek mint távoli márványszobrok gyűltek össze; arcuk, kezük ugyanolyan, mint a miénk. Az a gondolat kerített hatalmába, hogy valamennyien ugyanabból az anyagból vagyunk, ez csak néha merült fel bennem a hosszú New Orleans-i évek alatt, de most megzavart, különösen, amikor egyikük vagy másikuk visszatükröződött a hosszú tükrökben, amelyek a szörnyűséges falfestmények közé ékelődtek.
Claudia mintha felocsúdott volna kábulatából, amikor egy faragott tölgyfa székre ültettem. Felém hajolt, s furcsa, összefüggéstelen szavak hagyták el ajkát; olyasmi volt, hogy azt kell tennem, amit Armand mond: semmit se szóljak a származásunkról. Beszélni szerettem volna vele, de láttam, hogy a magas vámpír, Santiago figyel minket, s szemét lassan rólunk Armandra emeli. Vámpírnők gyűltek Armand köré, és én kusza érzésekkel küszködve láttam, hogyan ölelik át a derekát. Nem finom vonásaik s a vámpírokra jellemző üvegkeménységű, de kecses kezük vagy a hirtelen beálló csendben rám szegeződő, elbűvölő szemük döbbentett meg, hanem saját heves féltékenységem. Félelem fogott el, látva, milyen szorosan körülveszik, s ő mindegyiket sorban megcsókolja. Majd velük együtt indult el felém, s ettől még zavartabb lettem.
Emlékszem, Estelle-nek és Celeste-nek hívták azt a két porcelánszépséget, akik a vakok fesztelenségével babusgatták Claudiát: végigfuttatták kezüket a csillogó hajkoronán, még az ajkát is megérintették, s ő ködös és távolba mélázó szemekkel tűrte, tudva, amit én is, de amit a két nő nem fogott fel: a kis testben ugyanolyan éles és határozott női szellem lakozik, mint az övékben. Azon tűnődtem, míg Claudia körbefordult a kedvükért, összefogva levendulaszínű szoknyáját s hidegen mosolyogva rajongásukon, hányszor feledkeztem meg erről jómagam is: úgy beszéltem vele, mint egy gyerekkel, gátlástalanul babusgattam, s a felnőtt fesztelenségével zártam a karomba. Gondolataim elkalandoztak: magam előtt láttam azt az utolsó éjszakát a Saint-Gabriel Szállóban, mintha legalább egy év telt volna el azóta, amikor Claudia gyűlölettel beszélt a szerelemről; újra éreztem a visszhangzó döbbenetet, amit Armand szavai keltettek bennem, melyek nem tártak fel semmit, mert nem volt mit feltárni; és közben figyeltem a köröttem lévő vámpírokat, akik a groteszk falfestmények alatt nyugodtan, elmerülve suttogtak. Sokkal többet tudtam meg róluk így, mintha kérdéseket tettem volna fel; igen, a vámpírélet Párizsban a legrosszabb félelmeimet igazolta; pontosan olyan volt, amilyennek a kis színházi bemutató alapján képzeltem.
Szándékosan voltak tompák a fények; a festmények így érvényesültek kellőképpen, s valaki a vámpírok közül szinte minden éjjel új metszettel vagy festménnyel állított be. Celeste, hideg kezével a karomon, megvetéssel beszélt a képek alkotóiról, és Estelle, aki most az ölében tartotta Claudiát, buzgón bizonygatta nekem, a gyarmatokról érkezett naiv léleknek, hogy vámpírok sohasem követtek el ilyen szörnyűségeket, ők csak összegyűjtik a borzalmak képeit, amelyek újra és újra azt erősítik meg számukra, hogy az emberek sokkal nagyobb gonoszságokra képesek, mint a vámpírok.
„Gonosz dolog ilyen festményeket készíteni?” – kérdezte Claudia halk, színtelen hangján.
Celeste hátravetette fekete fürtjeit, és nevetett. „Ami elképzelhető, meg is tehető” – válaszolta gyorsan, de szemében valami féken tartott ellenségesség tükröződött. „Persze törekszünk rá, hogy az emberek versenytársai lehessünk mindenféle gyilkolási módban, igaz-e?” Előrehajolt, megérintette Claudia térdét, majd idegesen felnevetett, és folytatta. Santiago közelebb húzódott, hogy szóba hozza szobáinkat a Saint-Gabriel Szállóban: ijesztő, mennyire nem biztonságosak, mondta, kezeinek túlzó, színpadias mozdulatával. Döbbenetes volt, mennyire ismeri azokat a szobákat. Ismerte a ládát, amelyben aludtunk, és közönségesnek találta. „Gyere ide!” – szólt hozzám azzal a szinte gyermeki egyszerűséggel, mint a lépcsőn. „Élj velünk, és nem kell álcáznod magad. Mi tudunk vigyázni magunkra. És mondd, honnan jössz?” – kérdezte aztán, térdre esve, kezét székem karfájára téve. „A hangod... ismerem ezt az akcentust, beszélj még.”
Egy pillanatra megrémített, hogy francia beszédemnek idegenes a hangzása, de nem ez aggasztott a legjobban. Erős akaratú és szembeszökően birtokló alkat volt, és saját birtoklási vágyamat tükrözte, amely percről percre erősödött bennem. Ezalatt a vámpírok tovább beszélgettek körülöttünk. Estelle elmagyarázta, hogy a vámpírok színe a fekete, s Claudia kedves kis pasztellszínű ruhája gyönyörű, de ízléstelen. „Beleolvadunk az éjszakába” – mondta. Arcát Claudiáéhoz szorította, s halkan felnevetett, hogy enyhítse szavai élét – Celeste is, Santiago is nevetett, s az egész terem felélénkült a csengő kacajtól; a festett falak visszaverték a természetfölötti hangokat, s meg-megrebbentek a gyenge gyertyalángok. „No de ezeket a fürtöket elfedni!” – mondta Celeste, Claudia aranyhajával játszadozva. Csak ekkor vettem észre, hogy valamennyien feketére festették hajukat – Armand kivételével –, fekete ruházatuk mellett ez is hozzájárult ahhoz a nyugtalanító benyomáshoz, hogy valamennyien ugyanannak a művésznek a vésője és ecsetje alól kikerült szobrok vagyunk. Nem hangsúlyozhatom eléggé, mennyire megzavart ez a benyomás. Mintha felkavart volna valamit a lelkem legmélyén, de nem tudtam rájönni, mi lehet az.
Az egyik keskeny tükörhöz léptem, s vállamon át figyeltem őket. Claudia ékszerként ragyogott közöttük – akár a halandó fiú, aki lenn aludt. Rájöttem, hogy rettenetesen unalmasnak tartom őket: bárhova tekintettem, unalom, unalom, a szikrázó vámpírszemek egymást ismétlik, szellemességük olyan, mint a tompán kongó rézharang.
Gondolataimból csak az zökkentett ki, hogy szükségem van még tudásra. „A kelet-európai vámpírok...” – mondta Claudia. „Szörnyűséges teremtmények, mi közük van hozzánk?”
„Hazajáró lelkek” – válaszolta Armand abból a távolságból, amely elválasztotta őket; hangja suttogásnál is halkabb volt; csak vámpírfülek számára érzékelhető. A teremre csend borult. „A vérük más, hitvány. Úgy szaporodnak, mint mi, de a mi tudásunk, a mi gondosságunk nélkül. A régi időkben...” Hirtelen elhallgatott. Láttam arcát a tükörben. Különös módon merev volt.
„Hadd halljunk a régi időkről” – mondta Celeste éles, emberi hangon, amelybe különös rosszindulat vegyült.
„Igen, beszélj a boszorkánytalálkozókról” – mondta Santiago is –, „meg a láthatatlanná tevő füvekről.” Elmosolyodott. „És a máglyahalálról!”
Armand Claudiára függesztette a szemét. „Őrizkedj azoktól a szörnyetegektől” – mondta, és Santiagóra, majd Celeste-re nézett. „Úgy csapnak le rád, mintha ember lennél.”
Celeste megrázkódott, s valami megvetőt mondott – úgy, ahogy az arisztokrata beszél közönséges távoli rokonairól, akik ugyanazt a nevet viselik. De én Claudiát figyeltem, mert a szeme ismét elhomályosult, mint az előbb. Hirtelen elfordította a tekintetét Armandról.
A beszélgetés megint felhangosodott, a vámpírok mesterkélten csevegtek az esti gyilkosságokról, s hangjuk a legcsekélyebb érzelmet sem árulta el, miközben elmeséltek egy-egy találkozást – időről-időre felizzott egy-egy szavuk, mellyel kegyetlenségre buzdították egymást: egy magas, vékony vámpírt azzal szorítottak sarokba, hogy feleslegesen romantizálja a halandók életét, nincs benne kellő szellemesség, hogy visszautasítja a pillanatnyilag legszórakoztatóbb dolgot, amit tehetne. Egyszerű lény volt, vállát vonogatta, nem tudott visszavágni, s hosszú percekig elképedve hallgatott, mintha torkán akadt volna a vér, és szívesebben visszatérne koporsójába máris. Mégis maradt, nem tudott elszakadni a természetellenes csoporttól, amely a halhatatlanságot nyárspolgárok klubjává alakította. Milyennek találta volna őket Lestat? Vagy ő járt itt? És miért ment el? Lestatnak senki sem parancsolt – úr volt a maga kis körében, de itt hogy dicsérték volna találékonyságát, ahogy macska módjára játszott áldozataival! És a mulasztás... mennyit beszéltek mindenféle mulasztásokról, mint ahogy vámpírinas koromban engem is folyton az izgatott, amit elmulasztok. „Elmulasztottad azt a gyereket! Micsoda mulasztás! Meg kellett volna ijesztened azt a szegény asszonyt; őrületbe kellett volna kergetned azt a férfit, igazán csak egy csöppnyi furfang kellett volna hozzá.”
Forgott velem a világ. Közönséges emberi fejfájás gyötört. Legszívesebben itt hagytam volna ezeket a vámpírokat, csak Armand távoli alakja tartott vissza. Most úgy tűnt, nagyon távol van a többiektől, bár elég gyakran bólogatott, s néha elejtett egy-egy szót, mint aki közéjük tartozik – kezét alkalomadtán felemelte székének oroszlánmancsáról. Szívem hevesen dobogott, amikor láttam, hogy az egész társaságból senki sem ejti úgy rabul a pillantását, mint én. De nem jött oda hozzám, csak tekintete tért vissza rám újra meg újra. Figyelmeztetése a fülemben csengett, de nem törődtem vele. Csak arra vágytam, hogy menekülhessek a színházból, és türelmetlenül álldogálva haszontalan és végtelenül unalmas információkat gyűjtöttem.
„De nincs bűnötök, nem követtetek el főbenjáró vétket?” – kérdezte Claudia. Ibolyaszínű szemét rám szegezte a tükörből, mivel háttal álltam neki.
„Bűn! Unalom!” – kiáltotta Estelle, s fehér ujjával Armandra mutatott, aki távoli posztján, a terem végében halkan nevetett. „Az unalom maga a halál!” – kiáltotta, s vicsorított vámpírfogaival, úgyhogy Armand bágyadtan homlokához emelte a kezét a félelem színpadias gesztusával.
Aztán Santiago szólalt meg, aki hátratett kézzel figyelt addig. „Bűn!” – mondta. „Igen, van egy bűn. Az, amiért addig üldöznénk a másik vámpírt, míg meg nem semmisítettük. Kitaláljátok, mi az?” Claudiáról rám, majd ismét Claudia álarcszerű arcára nézett. „Tudnotok kellene, hiszen annyira titokban tartjátok, ki az, aki vámpírt csinált belőletek.”
„És miért?” – kérdezte Claudia; szeme kissé kitágult, de két keze mozdulatlanul hevert az ölében.
A terem lassanként teljesen elcsöndesedett, s az összes fehér arc Santiago felé fordult, aki előrelépett, és háta mögé kulcsolt kezekkel Claudia fölé tornyosult. Csillogott a szeme, hogy a figyelem központjába került; mögém surrant, s kezét vállamra tette. „Kitalálod, melyik az a bűn? A mestered nem mondta meg neked?”
Kezével maga felé fordított, s gyorsuló szívverésem ütemére ütögette a mellemet.
„Olyan bűn ez, amely a halált jelenti bármelyik vámpír számára, aki elköveti. A saját fajtád meggyilkolása!”
„Aááá!” Claudia felkiáltott, majd gyöngyöző nevetésben tört ki. Suhogó levendulaszínű selyemruhájában, frissen kopogó léptekkel odajött hozzám, átszelve a termet. Megfogta a kezem, s azt mondta:
„Attól féltem, a legfőbb bűn Vénuszként a habokból születni – ahogy ez velünk történt. Vámpírmester! Gyere, Louis, menjünk!” Fejével biccentett, és megfogta a kezem, hogy induljunk.
Armand nevetett, Santiago némán állt. Amikor az ajtóhoz értünk, Armand odajött hozzánk. „Holnap is szívesen látunk titeket” – mondta. „És azután is.”
Azt hiszem, levegőt sem kaptam, míg ki nem értünk az utcára. Még mindig esett, s bár minden ázott és kihalt volt, az utca szépnek tűnt. A szél elszórt papírdarabokat sodort magával; lópatkók ritmikus kopogásával lassan egy fényes hintó vonult el. Az ég haloványlilán derengett. Gyorsan szedtem a lábam, s mivel Claudia nem tudott velem lépést tartani, karomba vettem.
„Nem szeretem őket” – mondta dühösen, amint közeledtünk a Saint-Gabriel Szállóhoz. Még a hatalmas, fényesen megvilágított csarnok is aludt a pirkadati órán. Elosontam az álmos képű alkalmazottak mellett. „Az egész világon őket kerestem, és most viszolygok tőlük!” Ledobta köpönyegét, s a szoba közepére lépett. Az erkélyablakokat zápor verte. Egymás után felcsavartam a fényeket, s a karos gyertyatartót a gázlánghoz emeltem, mintha Lestat vagy Claudia lennék. Aztán megkerestem a vörösesbarna bársonyszéket, ahogy azt a pincében elképzeltem, s kimerülten belesüppedtem. Mintha a szoba egy pillanatra fellobogott volna – szemem az aranykeretes tájképre szegeződött, amely pasztellszínű fákat és békés vizeket ábrázolt; s a vámpírvarázs megtört. Itt nem érhetnek el minket, gondoltam, de tudtam közben, hogy ez nem igaz, ostoba önáltatás.
„Veszélyben vagyok, veszélyben” – mondta izzó haraggal Claudia.
„De honnan tudhatnák, mit tettünk vele? Azonkívül mi vagyunk veszélyben! Gondolhatod-e egy percig is, hogy nem ismerném be bűnrészességemet? És ha valóban egyedül tetted volna...” Felé nyújtottam kezem, de ádáz tekintetétől karom erőtlenül lehanyatlott. „Gondolod, hogy elhagynálak a veszélyben?”
Mosolygott. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. „Nem, nem, Louis. Nem hagynál el. A veszély hozzám kapcsol...”
„A szerelem kapcsol hozzád” – mondtam gyengéden.
„Szerelem?” Eltűnődött. „Mit értesz ezen?” És mintha látná a szenvedést tekintetemben, hozzám lépett, és kezét arcomra tette. Hideg és kielégületlen volt, akárcsak én, a halandó fiú felkeltette mohóságomat, de nem elégített ki.
„Hogy te mindig biztosra veszed a szerelmemet!” – mondtam. „Hogy mi házasok vagyunk...” De már amikor kimondtam ezeket a szavakat, éreztem, hogy régi meggyőződésem meginog; ugyanazt a gyötrelmet éreztem, mint előző este, amikor halálos szerelmemen gúnyolódott. Elfordultam tőle.
„Elhagynál Armandért, ha csak intene neked...”
„Soha” – mondtam neki.
„Elhagynál, ő éppen úgy akar téged, mint te őt. Rád várt...”
„Soha...” Felálltam, és a ládához léptem. Az ajtók zárva voltak, de vámpírok számára ez nem lett volna akadály. Csak úgy védekezhettünk ellenük, ha olyan korán felkelünk, ahogy a fény engedi. Claudiához fordultam, hívtam, hogy jöjjön. Mellettem állt. Arcomat hajába akartam temetni és a bocsánatáért esdekelni. Mert igaza volt, pedig szerettem most is, ugyanúgy szerettem, mint mindig. Ahogy magamhoz szorítottam, így szólt: „Tudod-e, mi az, amit egyetlen szó nélkül újra és újra elismételt nekem; tudod-e, mi volt a lényege a kábulatnak, amelybe ringatott, hogy a szemem csak őt lássa, hogy úgy rángathasson, mintha zsinóron függő bábu volnék?”
„Tehát érezted” – suttogtam. „Tehát ugyanazt érezted...”
„Erőtlenné tett!” – mondta. Újra láttam, ahogy a könyvek előtt ült az íróasztalon, láttam gyenge nyakát, holt kezeit.
„De miket beszélsz? Hogy beszélt hozzád, hogy...”
„Szavak nélkül!” – mondta. A gázlángok elhalványultak, s a gyertyák fénye most meg se rebbent. Eső verte az ablaküveget. ,,Tudod, mit mondott? Hogy meg kellene halnom!” – suttogta. „Hogy el kellene engednem téged.”
A fejem ráztam, de szörnyeteg szívemben nőtt az izgalom. Azt mondta, amit igaznak hitt. Ezüstös hártya ereszkedett a szemére. „Magába szívja az életemet” – mondta, s elviselhetetlen volt látni drága ajkának reszketését. Magamhoz szorítottam, de szeme könnyel volt tele. „Életet szív ki a fiúból, aki a rabszolgája, és életet szív belőlem, akit rabszolgájává akar tenni. Téged szeret. Szeret. Téged akar, s nem engedi, hogy útjába álljak.”
„Nem érted őt!” Az érzéseimmel küzdöttem, s csókoltam őt, csókokkal akartam elborítani arcát, ajkát.
„Nem, túlságosan is jól értem őt” – suttogta még akkor is, amikor csókoltam. „Te nem érted őt. A szerelem elvakított, tudása, hatalma megigézett. Ha tudnád, hogy issza a halált, jobban gyűlölnéd, mint Lestatot. Louis, nem szabad visszatérned hozzá. Veszélyben vagyok!”
Másnap kora este otthagytam; meg voltam győződve róla, hogy a színház vámpírjai közül csak Armandban lehet megbízni. Claudia vonakodva engedett el, és én nagyon nyugtalan voltam riadt tekintete láttán. A gyengeséget nem ismerte, mégis félelmet és levertséget láttam a szemében, amikor eleresztett. Siettem küldetésemre, és a színház előtt várakoztam, míg csak az utolsó látogató el nem ment, és az ajtónállók a zárakkal bíbelődtek.
Nem vagyok benne biztos, minek néztek. Színésznek, akár a többieket, aki nem szedte le a festéket az arcáról? Nem számított. Csak az volt fontos, hogy beengedjenek: senki sem szólított meg, amikor elmentem mellettük és a bálteremben lézengő egy-két vámpír mellett, míg végül Armand nyitott ajtaja előtt álltam. Azonnal meglátott; nyilván messziről hallotta lépteimet, üdvözölt és hellyel kínált. A fiúval volt elfoglalva, aki az íróasztalnál ült, és egy ezüsttányérról húst és halat evett ebédre. Fehérboros palack állt mellette, s bár lázas és gyenge volt még az előző estétől, pirosas bőre, testének meleg kipárolgása kínzó vágyat ébresztett bennem. Armand viszont nyugodtan ült a tűznél egy bőrszéken, szemben velem, s karját összekulcsolva a fiúra nézett, aki megtöltötte poharát, s üdvözlésre emelte. „Mesterem” – mondta, de szeme rám villant, ahogy elmosolyodott. A pohárköszöntő azonban Armandnak szólt.
„A rabszolgád” – suttogta Armand, s szenvedélyes sóhaj hagyta el ajkát. Figyelte, amint a fiú odaadással iszik, élvezettel szemlélte nedves ajkát, nyakának friss bőrét, ahogy a bor lecsúszott a torkán. A fiú most egy falatnyi fehér húst vett fel, szemét Armandra függesztve megette. Mintha így Armand is részese lett volna a lakomázásnak, mintha így szívta volna magába az életnek azt a részét, amelyet már csak a szemével tudott élvezni. S bár teljesen elmerült ebben az élvezetben, mégis kiszámított élmény volt – nem élte át azt a gyötrelmet, mint én, évekkel azelőtt, amikor Babette ablaka alatt állva emberi életre vágyakoztam.
Amikor a fiú befejezte, feltérdelt, s karjával átölelte Armand nyakát – mintha jéghideg húsát ízlelgette volna. Visszaemlékeztem arra az éjszakára, amikor Lestat először jött hozzám – égő szemekkel, s fehér arca világított. „Most már tudod, mi vagyok neked.”
Végül az egész befejeződött. A fiúnak alvásra volt szüksége, és Armand rázárta az ágy rézajtóit. Az egésztől elbágyadva el is szunnyadt néhány perc alatt, Armand pedig szemben velem üldögélt; szép nagy szeme nyugodtnak és ártatlannak tűnt. Amikor úgy éreztem, tekintetével magához akar vonzani, lesütöttem a szemem – örültem volna, ha tűz pattog a kandallóban, de ott csak hamu volt.
„Azt mondtad, ne beszéljek a származásomról, de miért?” – kérdeztem, feltekintve rá. Mintha érezte volna tartózkodásomat, de nem sértődött meg, csak enyhén elcsodálkozott. De gyenge voltam, túl gyenge még ahhoz is, hogy a csodálkozását elviseljem, és elfordítottam a tekintetem.
„Megölted azt a vámpírt, aki létrehozott téged? Ezért nincs itt, ezért nem mondod meg a nevét? Santiago ezt gondolja.”
„És ha ez igaz, s nem tudunk meggyőzni az ellenkezőjéről, elpusztítanál minket?” – kérdeztem.
„Semmit sem tennék ellened” – válaszolta nyugodtan. De ahogy már mondtam, nem vagyok vezető abban az értelemben, ahogy kérdezted.”
„De a többiek vezérüknek tartanak, ugye? És Santiago... már kétszer távol tartottad tőlem.”
„Erősebb vagyok, mint ő, öregebb. Santiago még nálad is fiatalabb” – mondta. Egyszerűen beszélt, büszkeség nélkül. Ezek puszta tények voltak.
„Mi nem akarunk harcban állni veletek.”
„Márpedig az már elkezdődött” – felelte. „De nem velem, hanem azokkal odafenn.”
„De mi az oka, hogy Santiago gyanakszik ránk?”
Lesütötte a szemét, és elgondolkozott – állát öklén nyugtatta. Végtelennek tűnő idő után felnézett. „Mondhatnék okokat” – mondta. „Túl csendesek vagytok. A világon csak kevés vámpír létezik, s halálosan rettegnek, nehogy viszálykodás törjön ki köztük – fiókáikat nagy gonddal választják ki, s gondoskodnak arról, hogy tiszteljék a többieket. Ebben a házban tizenöt vámpír van, s féltékenyen ragaszkodnak ehhez a számhoz. A gyenge vámpíroktól félnek: ezt is hadd mondjam meg. Nyilvánvaló a számukra, hogy valami hiba van benned: túl sokat érzel és gondolkozol. Ahogy magad mondtad, nem sokra tartod a vámpírok szenvtelenségét. Aztán itt van ez a titokzatos gyermek, aki nem tud megnőni, nem tudja ellátni magát. Ebből a fiúból, aki olyan sokat jelent nekem, még akkor sem csinálnék vámpírt, ha az élete komoly veszélyben lenne, mert túl fiatal, a tagjai nem elég erősek, s a halandók osztályrészét még alig tapasztalta, te pedig magaddal cipeled ezt a gyermeket. Milyen vámpír alkotta őt, kérdezik a többiek, talán bizony te? Lásd be, magadban hordozod ezeket a hibákat és ezt a titkot, és mélységesen hallgatsz róluk. Hogyan bízhatnának benned? És Santiago ürügyet keres. De egy másik ok közelebb van az igazsághoz, mint mindaz, amit elmondtam. És ez pusztán csak annyi, hogy amikor először találkoztál Santiagóval a Latin negyedben, sajnálatosan... pojácának nevezted.”
„Aááá.” Hátradőltem.
„Talán jobb lett volna, ha semmit sem mondasz.” Elmosolyodott, hogy lássa, értem-e az iróniát.
Meghánytam-vetettem, amit mondott, s közben ugyanolyan súllyal esett a latba Claudia különös figyelmeztetése, hogy ez a szelíd tekintetű fiatal férfi azt mondta neki: „Halj meg!”, s nem kevésbé az, hogy egyre nőtt bennem a báltermi vámpírok iránti undor.
Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy mindenről beszámoljak neki. Mindenről, csak Claudia félelméről nem, még nem, bár nem tudtam elhinni, amikor a szemébe néztem, hogy hatalmát ellene kívánta fordítani, mert ezek a szemek azt mondták: élj. Azt mondták: tanulj. Ó, mennyire szerettem volna megvallani mindazt, amit nem értettem – hogy mennyire elcsodálkoztam, amikor sokévi keresés után azt kellett látnom, hogy ezek a vámpírok itt ócska ficsúrok, akik a halhatatlanságot nyárspolgárok klubjává változtatták. De minden szomorúságomon és zavaromon át végül átderengett a felismerés: miért is lenne másképp? Mit vártam? Keserű kiábrándulásom Lestatból talán feljogosított rá, hogy hagyjam meghalni? Mert nem akarta megmutatni, mit kell önmagamban felfedeznem? Mik is voltak Armand szavai? Az egyetlen létező erő bennünk van...
„Hallgass rám” – mondta ekkor. „Óvakodnod kell tőlük. Az arcod mindent elárul. Ha most kérdőre vonnálak, ellent sem állnál nekem. Nézz a szemembe!”
Nem engedelmeskedtem. Tekintetem az egyik kis festményre függesztettem az íróasztal fölött, amíg csak vonalak és színek puszta harmóniáját nem láttam a Madonna és a gyermek helyett. Tudtam, hogy amit mond, igaz.
„Ha akarod, állítsd meg őket, közöld velük, hogy semmi rosszat nem akarunk. Miért nem teszed meg? Te magad mondod, hogy nem vagyunk az ellenségeid, bármit is tettünk...”
Leheletnyi sóhaj hagyta el ajkát. „Pillanatnyilag megállítottam őket” – mondta. De nem kívánok felettük olyan hatalmat, amilyen ahhoz lenne szükséges, hogy végleg megállítsam őket. Ha ilyen hatalmat gyakorolnék, meg is kellene védenem a hatalmamat s azzal ellenségeim támadnának. És én nem akarok örökké ellenségekkel foglalkozni, amikor csak biztos helyre és békére vágyom. Vagy arra, hogy ne is legyek itt egyáltalán. Elfogadtam egyfajta kormánypálcát, de nem azért, hogy uralkodjam felettük, hanem hogy távol tarthassam őket magamtól.”
„Tudnom kellett volna” – mondtam, tekintetem még mindig a festményre függesztve.
„Akkor hát óvakodnod kell tőlük. Celeste-nek nagy a hatalma, mivel ő a legöregebbek egyike, s féltékeny a gyermek szépségére. És Santiago, miként magad is látod, csak némi bizonyítékra vár, hogy a törvényen kívül álltok.”
Lassan megfordultam, s ismét ránéztem: hátborzongatóan mozdulatlan volt megint; mintha nem is élne. A pillanat végtelennek tűnt. Úgy hallottam a szavait, mintha ismét mondaná: „Csak biztos helyre és békére vágyom. Vagy arra, hogy ne is legyek itt egyáltalán.” Olyan erős vágyat éreztem iránta, hogy minden erőm megfeszítésével tudtam csak féken tartani. Azt kívántam, bárcsak Claudia biztonságban lehetne ezek között a vámpírok között, és ne vádolhassák meg semmiféle bűnnel, amit tőle magától vagy bárki mástól megtudhatnának – így szabaddá válnék, s addig maradhatnék ebben a szobában, amíg szívesen látnak, elviselnek, de bármiféle feltételt elfogadnék, hogy maradhassak.
Ismét magam előtt láttam a halandó fiút, nem úgy, ahogy az ágyon elterülve aludt, hanem amint Armand oldalánál térdelt, s karját a nyaka köré fonta. Számomra ez volt a szerelem képe. A szerelemé, amelyet magam is éreztem. Értse meg, ez nem testi vonzalom volt. Nem erről beszélek, bár Armand szép és egyszerű volt, és vele semmiféle nemi kapcsolat sem lett volna visszataszító. A vámpírok számára a testi szerelem csúcspontja és kielégülése egyetlen dolog: a gyilkolás. Másféle érzés vonzott hozzá: olyan mester volt, amilyen Lestat sohasem. Tudtam, Armand nem hallgatna el előlem semmilyen tudást. Úgy hatolna át rajta, mint fény az ablaküvegen; sütkérezhetnék benne, magamba szívhatnám s növekedhetnék. Lehunytam a szemem. Mintha megszólalt volna, de annyira halkan, hogy nem voltam biztos benne. Mintha azt mondta volna: „Tudod, miért vagyok itt?”
Megint ránéztem, tűnődve, ismeri-e gondolataimat, olvas-e bennük, ha egyáltalán elképzelhető ilyen erő, ilyen hatalom. Csak most, sok évvel később bocsátottam meg Lestatnak, hogy közönséges teremtményként nem tudott megtanítani erőim használatára – még mindig erre vágytam, fenntartás nélkül. De mindent szomorúság hatott át, szomorúság gyöngeségem és rettenetes vívódásom miatt. Claudia várt rám. Claudia, a lányom és szerelmem.
„Mit tegyek?” – suttogtam. „Hagyjam itt őket, hagyjalak itt téged? Annyi év után...”
„Ők nem jelentenek neked semmit” – felelte.
Mosolyogtam és bólintottam.
„Mit akarsz tenni?” – kérdezte a lehető legkedvesebb és legegyüttérzőbb hangon.
„Nem tudod, nincs meg hozzá a hatalmad, hogy tudd?” – kérdeztem. „Nem olvasol úgy a gondolataimban, mintha írott szavak lennének?”
Megrázta a fejét. „Nem úgy, ahogy gondolod. Csak azt tudom, hogy te és a gyermek valóban veszélyben vagytok. Azt is tudom, hogy magányosságod az ő szerelme ellenére is szinte elviselhetetlen.”
Ekkor felálltam. Ez könnyűnek tűnhet; egyszerűen felállni, az ajtóhoz menni, és szaladni végig a folyosón, de minden erőmet össze kellett szednem hozzá; még azt a furcsa valamit is, amit szenvtelenségnek neveztem.
„Kérlek, tartsd távol őket” – mondtam az ajtóban, de nem tudtam visszanézni rá, még szelíden követelő hangját sem kívántam többé hallani.
„Ne menj el” – mondta.
„Nincs más választásom.”
Már a folyosón voltam, egyszerre mégis annyira közelről hallottam, hogy meghökkentem. Mellettem állt, tekintetünk összetalálkozott, s egy kulcsot nyomott a kezembe.
„Van ott egy ajtó” – intett a folyosó vége felé. Eddig azt hittem, puszta fal van ott. „A lépcsők egy mellékutcára vezetnek; senki más nem használja rajtam kívül. Arra menj, akkor elkerülheted a többieket. Nyugtalan vagy, s ezt észreveszik.” Megfordultam, hogy azonnal induljak, bár egész lényemmel maradni szerettem volna. ,,De hadd mondjak neked valamit” – szólt, és a kezét könnyedén a szívemre tette. „Használd a benned lévő erőt. Ne rettenj vissza tőle! Hasznosítsd! És ha meglátnak, arcod legyen álarc, s ha bárkire ránézel, gondold azt: óvakodj! Tekintsd ezt a szót amulettnek, amelyet azért adtam, hogy a nyakadban viseld. Ha a szemed Santiagóéval vagy akár más vámpíréval találkozik, beszélj velük udvariasan, de gondolj erre a szóra, mindig csakis erre az egy szóra. Emlékezz rá, mit mondok. Egyszerűen beszélek veled, mert tiszteled az egyszerűséget. Megérted, és ez az erőd.”
Elvettem a kulcsot, de arra már nem emlékszem, hogyan nyitottam ki az ajtót, vagy hogyan mentem fel a lépcsőkön. Arra sem, hogy ő hol volt, és mit csinált. Csak azt tudom, hogy kilépve a színház mögötti mellékutcára, egészen közelről, halkan azt mondta:
„Gyere el hozzám, amikor tudsz.” Körülnéztem, de nem lepett meg, hogy nem látom. Korábban már azt is mondta, ne hagyjam el a Saint-Gabriel Szállót, s hogy a többieknek bűnösségem legapróbb bizonyítékát sem szabad kiszolgáltatnom. „Tudod” – mondta, – „megölni egy másik vámpírt rendkívül izgató, s ezért tilos halálbüntetés terhe mellett.”
Aztán magamhoz tértem. Láttam az esőtől csillogó párizsi utcát, s hogy mindkét oldalon magas, keskeny épületek emelkednek, láttam, hogy a mögöttem becsukódó ajtó tömör, sötét falnak tűnik, és hogy Armand már nincs itt.
Bár tudtam, hogy Claudia vár rám, s ahogy elmentem az utcai gázlámpák fölé magasodó hotelablak alatt, megláttam piciny alakját, amint ott állt a viaszbimbós virágok között; letértem a boulevard-ról, s hagytam, hogy elnyeljenek a sötét mellékutcák, mint annak idején New Orleansban is megannyiszor. Nem mintha nem szerettem volna, inkább túlságosan is erős volt a szenvedélyem iránta; éppolyan erős, mint Armand iránt. Most mindkettejük elől menekültem, s hagytam, hogy a gyilkolási vágy örömmel fogadott lázként nőjön bennem, nemcsak öntudatomat fenyegetve, hanem fájdalmat is jósolva.
Az eső utáni párából egy férfi tartott felém. Úgy emlékszem rá, mint valakire, aki álombéli tájon kóborol, mivel az éjjel körülöttem sötét és valószínűtlen volt. A domb bárhol lehetett volna, és Párizs lágy fényei elmosódottan pislogtak a ködben. A férfi részeg volt, s szikrázó szemekkel vakon sétált a halál karjaiba – lüktető ujjaival megtapogatta arccsontjaimat.
Még nem vesztettem el józanságomat, s nem estem kétségbe. Azt mondhattam volna: Menj tovább! Azt hiszem, ajkam az Armandtól kapott szót formálta meg: Óvakodj! De hagytam, hogy merész, részeg karját a derekamra tegye; engedtem rajongó tekintetének, hangjának, amely melegséget ígért, s azt kérte, hogy lefesthessen; a nyitott ingéből áradó telt, édes festékszagnak. A Montmartre-on keresztül követtem, s azt mormogtam a fülébe: „Nem tartozol a halottak közé.” Vadul burjánzó kerten, édes illatú, nedves füvek között vezetett át, és nevetett, amikor azt mondtam: „Eleven vagy, eleven.” Megsimogatta az arcom, s végül megfogta az állam, amint az alacsony bejárat fényébe vezetett; kivörösödött arcát fényesen világították meg az olajlámpák, s meleg szivárgott körülöttünk, amint az ajtó becsukódott.
Láttam nagy, szikrázó szemgolyóit, szemének piros hajszálereit, és meleg keze égette hideg éhségemet, amint egy székhez vezetett. Mindenfelé lobogó arcokat, a lámpák füstjéből kiemelkedő ábrázatokat láttam a kályha tüzének pislogásában, a vásznakon a színek csodavilága vett körül minket az alacsony, lejtős tető alatt, a szépség lángolása, amely ott dobogott és lüktetett. „Ülj le, ülj le” – mondta, lázas kezeit mellemre téve – megragadtam őket, de kicsúsztak szorításomból; az éhség hullámokban tört rám.
Most távolabbról láttam; feszültem figyelt, palettája a kezében, és a hatalmas vászon eltakarta mozgó karját. Gondolatok nélkül, gyámoltalanul sodródtam a festményekkel, rajongó tekintetével, míg el nem tűntek Armand szemei s Claudia kopogó cipősarka, amint rohant lefelé a macskaköves sikátoron, elhagyva engem.
„Tele vagy élettel...” – suttogtam. „Csontok, válaszolta. Csontok...” És magam előtt láttam a csonthalmokat, amelyeket a New Orleans-i sekély sírokból szedtek ki, hogy a sír mögötti kamrákba helyezzék őket, s így másokat temethessenek a keskeny parcellákba. Behunytam a szemem. Éhségem kínzó gyötrelemmé vált, szívem egy másik szívért kiáltott, és akkor éreztem, hogy lép előre, hogy megigazítsa a beállítást – végzetes lépés! végzetes megtántorodás! Felsóhajtottam. „Menekülj!” – súgtam neki. „Óvakodj!”
És akkor történt valami arcának nedves ragyogásával; beteges bőrének tört hajszálereiből elfolyt valami. Meghátrált, s az ecset kiesett a kezéből. Fölé emelkedtem, éreztem, amint fogaim ajkamhoz szorulnak, éreztem, ahogy szemem beissza arcának színeit, fülemet eltölti küszködő kiáltása, s kezem teli van erős, harcoló húsával, míg csak magamhoz nem vontam, s föl nem téptem a gyámoltalanul birkózó húst, hogy az életet adó vérhez juthassak. „Halj meg!” – suttogtam, amikor teste elernyedt szorításomban, s feje a kabátomra hullott. „Halj meg!” S éreztem, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy rám nézzen. Megint ittam, ő megint harcolt, míg ernyedten, döbbenten s közel a halálhoz, le nem csúszott a padlóra. De szemei nem csukódtak le.
A vászon elé telepedtem – gyengén, de megbékélve, s a homályos, szürkülő szemeket néztem és saját, vértől piros kezemet s fényűzően meleg bőrömet. „Ismét halandó vagyok” – suttogtam neki. „Élek. A véred éltet.” Szemei lezárultak. A falnak dőltem, és saját arcomra meredtem.
Még csak vázlat volt, de a merész fekete vonalakból máris tökéletesen kibontakozott az arcom és a vállam, s a festő itt-ott már színfoltokba is belekezdett: ott volt szemem zöldje, orcám fehérsége. De micsoda iszonyat volt látni arckifejezésemet! Pedig tökéletesen eltalálta, és semmi rémes nem volt benne. A zöld szemek kifejezéstelenül bámultak rám az elnagyolt vázlatból, s ott volt a mindenen átgázoló s egyszersmind közömbös sóvárgás, amit ő nem értett meg. A száz évvel azelőtti Louis-t láttam, amint a miséző pap szentbeszédét hallgatja: ajka bágyadtan megnyílik, haja kócos, ernyedt keze ölében nyugszik. A halandó Louis. Azt hiszem, nevettem, kezemet arcomhoz szorítva nevettem, hogy majdnem kibuggyantak a könnyeim is – amikor elhúztam az ujjaimat, ott volt a halandó vérrel színezett könnyek nyoma. És már ismét éreztem annak az öldöklő szörnyetegnek a bizsergését, amely újra gyilkolni fog, s most megragadta a képet, s el akart menekülni a kis házból.
De ekkor a férfi állati hangot hallatva, hirtelen felemelkedett a földről, s megragadta a cipőmet, de keze lecsúszott a bőrről. Óriási lelkierővel szállt szembe velem – felnyúlt a képért, s elfehéredő kezével erősen megragadta. „Add vissza!” – morogta. „Add vissza!” Én őt és a saját kezemet néztem, s könnyedén fogtam a képet, amit ő olyan kétségbeesetten akart megmenteni, mintha magával vihetné az égbe vagy a pokolba. Én voltam az a lény, akit a vére sem változtathatott emberré, ő az, akit a gonoszságom sem győzhetett le. És akkor, önuralmamat vesztve, kiszabadítottam a képet a kezéből, fél kézzel ajkamhoz rántottam őt, s dühödten feltéptem a torkát.
Amikor beléptem szállodai lakosztályomba, a képet a kandallópárkányra helyeztem, és sokáig néztem. Claudia ott volt valahol, de éreztem valaki másnak a jelenlétét is, mintha az egyik felettem lévő balkonon állt volna valaki; a félreismerhetetlen személyes illat elárulta. Nem tudtam, miért hoztam el a festményt, miért harcoltam érte, s ez jobban megszégyenített, mint a gyilkolás – ugyan miért ragaszkodtam hozzá? Kezem remegett, lehajtott fejem lassan felemeltem, s erőfeszítésem eredményeként a szobák lassanként kibontakoztak a szemem előtt; a virágok, a bársony, a gyertyatartók. Azt akartam, hogy közönséges halandóként biztonságban legyek. És akkor, mintha párafüggönyön át látnám, megpillantottam egy asszonyt.
Nyugodtan ült Claudia pazar fésülködőasztala mellett; a félelem legapróbb jele nélkül, mozdulatlanul; zöld taft ruhaujjai és szoknyái a megdöntött tükrökben megsokszorozódtak, mintha egész társaság gyűlt volna össze a szobában. Sötétvörös haja középen elválasztva s füle mögé fésülve, bár egy csomó fürtöcske elszabadult, s keretbe foglalta sápadt arcát. Két nyugodt, ibolyaszínű szemét és puha, szép ívű, festetlen száját, amely semmit sem árult el személyiségéről, felém fordította, mosolygott, de szeme tűzben égett. „Igen, olyan, amilyennek mondtad, és máris szeretem.” Felállt, finoman megemelte a sötét, rengeteg taftot, s a három tükröcske egyszerre kiüresedett.
Végtelenül megzavarodtam, úgy éreztem, nem vagyok képes megszólalni. Megfordultam, s megpillantottam az óriási ágyon heverő Claudiát: kis arca merev és nyugodt volt, bár összeszorított öklével a selyemfüggönybe kapaszkodott. „Madeleine” – suttogta, – „Louis félénk.” Jéghidegen figyelt, de Madeleine csak mosolygott, s közelebb húzódva hozzám, mindkét kezét ruhája kivágásának csipkeszegélyére tette, s úgy húzta el, hogy lássam a két kicsi jelet a torkán. Mosolyát mintha letörölték volna, egyszerre mogorva és érzéki lett, szemét összehúzta, s azt lihegte: „Igyál!”
Elfordultam tőle, s öklömet döbbenten felemeltem, de nem találtam szavakat. Akkor Claudia megfogta a csuklómat, s könyörtelenül rám nézett. „Tedd meg, Louis” – parancsolta. „Mert én nem vagyok képes rá.” Fájdalmas volt a nyugalma, de kemény, kimért hangjában indulat parázslott. „Nem vagyok elég nagy és erős! Tedd meg!”
Kiszabadítottam magam, s úgy fogtam a csuklóm, mintha megégette volna. Az ajtóra pillantottam; a legbölcsebb az lett volna, ha azonnal elmegyek. Éreztem Claudia erejét és akaratát, s a halandó asszony szemében ugyanaz az elszántság lobogott. De Claudia visszatartott; nem kedves könyörgéssel, nyomorúságos rábeszéléssel, amitől szétfoszlott volna saját ereje, s én csak szánalmat érzek iránta, és összeszedem saját erőmet. Azzal szegezett oda, hogy indulatai még szemének jéghideg pillantásán is áttörtek, s úgy fordult el tőlem, mintha máris legyőzték volna. Értetlenül néztem, ahogy visszahanyatlik az ágyra, fejét lehajtja, s lázasan mozgó ajakkal csak azért pillant fel, hogy a falakat vegye szemügyre. Meg akartam érinteni, megmagyarázni neki, hogy lehetetlent kér – csillapítani szerettem volna az őt belülről emésztő tüzet.
A finom, halandó asszony letelepedett az egyik székbe a tűz mellé; suhogó és színjátszó taftruhája úgy vette körül, mintha részese lett volna az őt körüllengő titokzatosságnak, a nő szenvtelenül figyelő tekintetének, sápadt, lázas arcának. És gyerekes, durcás szája, törékeny arca láttán önkéntelenül odafordultam hozzá. A vámpírcsók a seben kívül nem hagyott nyomot, a halvány rózsaszín húson nem látszott visszafordíthatatlan változás. „Milyennek lát minket?” – kérdeztem, s láttam, szemét Claudiára szögezi. Nyilvánvalóan felizgatta ez a kicsiny szépség, a kis, gödröcskés kezekben szunnyadó rettenetes asszonyi szenvedély.
Rám vetette tekintetét. „Azt kérdezem... milyennek lát minket? Szépnek, varázslatosnak látja-e fehér bőrünket, kegyetlen szemünket? Ó, nagyon jól emlékszem, milyen homályos a halandók látása, s hogyan égette át a vámpírszépség e homály fátylát, milyen csalogató volt, és mennyire rászedett! Igyál, mondja nekem. Fogalma sincs, az Istenre mondom, mit kér!”
De Claudia felkelt az ágyról, és odajött hozzám. „Hogy merészeled?!” – suttogta. „Hogy merészelsz kettőnk nevében dönteni! Tudod-e, mennyire megvetlek? Tudod-e, hogy fekélyként rág belülről ez a megvetés!?” Remegett csöpp teste, keze sárga ruhájának redőzött dereka fölött reszketett. „Ne fordítsd el a fejed! Elegem van a szenvedésedből! Semmit sem értesz. A gonoszságod abban áll, hogy nem tudsz gonosz lenni, és ezért nekem kell szenvednem. Nem tűröm ezt tovább!” Ujjai csuklómba martak s én riadtan elfordultam tőle, tanácstalanul ekkora gyűlölet és düh láttán, amely ébredő bestiaként rontott rám a tekintetéből. „Kiszakítani a halandó kezekből, mint két bősz szörnyeteg valami lidérces mesében, ti haszontalan, vak szülők! Apák!” Fröcskölt a gyűlölettől. „Csak gyűljenek a könnyeid! Nem tudsz annyit sírni, hogy jóvátedd, amit velem tettél. Hat év halandóként, hét, esetleg nyolc... Én is ilyen lehettem volna!” Madeleine-re mutatott, aki arcához emelte kezeit, s szeme könnyes lett. Felnyögött, s nyögéséből Claudia nevét lehetett kihallani, de ő nem figyelt rá. „Igen, ha ilyen lehetnék, tudnám, milyen érzés az oldaladon sétálni. Szörnyetegek! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben!” Szemét elborították a könnyek, szavai elhaltak.
„Add őt nekem!” – mondta, fejét lehajtva; lehulló fürtjei fátyolként takarták el arcát. „Add nekem! Vagy pedig fejezd be, amit azon az éjszakán a New Orleans-i hotelben tettél velem! Nem fogok tovább élni ezzel a gyűlölettel, ezzel a haraggal a szívemben. Képtelen vagyok...” Haját hátravetette, két kezét fülére tapasztotta, mint aki nem akarja hallani a saját hangját; zihálva kapkodta a levegőt, s keserű könnyek csordultak végig az arcán.
Mellétérdeltem, kinyújtva karjaimat, mintha meg akarnám ölelni. De nem mertem megérinteni, még a nevét sem merészeltem mondani, nehogy már az első hangokkal kitörjön belőlem a reménytelen, visszafojthatatlan zokogás, a szörnyű fájdalom. „Óóó!” Megrázta a fejét, szétmaszatolta arcán könnyeit, s összeszorította a száját. „Még mindig szeretlek, és ez a legnagyobb gyötrelem. Lestatot soha nem szerettem. De téged! Gyűlöletem mértéke ez a szerelem – a kettő ugyanaz! Most tudod, mennyire gyűlöllek!” Szeme vöröses ködén át rám villantotta tekintetét.
„Igen” – suttogtam. Lehajtottam a fejem. De ő már Madeleine karjaiban volt, aki kétségbeesetten átölelte, mintha – ó, a sors szánalmas iróniája! – neki kellene Claudiát tőlem és saját magától is megvédelmeznie. Azt súgta neki: „Ne sírj! , ne sírj!” Olyan hevesen simogatta arcát és haját, hogy egy halandó gyermek bőrét felhorzsolta volna.
De Claudia hirtelen mindenről megfeledkezett – szemét lehunyta, arca kisimult, szenvedélyét mintha lehűtötték volna; karját Madeleine nyakába fűzte, és feje a taftra és csipkére hullott. Csendben feküdt, arcán a könnyek nyomai, mintha mindaz, ami kitört belőle, elgyöngítette volna, s kétségbeesetten keresné a feledést; mintha a környező szoba és én ott sem lennénk.
Ott voltak együtt: az érzékeny halandó gátlástalanul zokogott, meleg karjaiban tartva egy csöppnyi lényt, melyet nem érthetett, ezt a fehér, heves, természetellenes gyermeket, s azt hitte, hogy szereti. Ha nem éreztem volna ugyanazt a szánalmat az őrült, vakmerő nő iránt, aki a kárhozottakkal flörtölt, mint saját magam halandó lénye iránt, kirángattam volna a karjai közül azt a démont, hogy magamhoz szorítsam, hevesen cáfolva újra meg újra minden szavát. De csak térdeltem megkövülten, s arra gondoltam: A szerelem azonos a gyűlölettel – féltékenyen magamba zártam ezt a tudást, s az ágyra hanyatlottam végül.
Hosszú időbe telt, mire Madeleine észrevette, hogy Claudia már nem sír, szoborszerű mozdulatlansággal ült Madeleine ölében, könnytől csillogó szemét rám emelte, megfeledkezve a köréje hulló lágy, vörös hajról és a nő még mindig simogató kezéről. Magamba roskadva az ágy oldalának dőltem, a vámpírszemekbe meredve, s képtelen voltam – de nem is akartam – egyetlen szóval is megvédeni magam. Madeleine Claudia fülébe suttogott, s könnyei a lány hajfürtjeire hullottak. És akkor Claudia kedvesen azt mondta neki: „Menj el.”
„Nem.” Megrázta a fejét, s szorosan magához ölelte Claudiát. Aztán behunyta a szemét, s rettenetes nyugtalanságában, valami szörnyű gyötrelemtől kínozva egész testében megremegett. De Claudia már vezette is kifelé, s az asszony döbbent és sápadt arccal, engedelmesen ment mellette; a zöld taft a kis sárga ruha köré omlott.
A fogadószoba átjárójában megálltak; Madeleine keze zavartan, rebbenő szárnyként verdesett a torka körül, majd lehanyatlott. Úgy nézett maga köré, mint a vámpírszínház szerencsétlen áldozata a színpadon, aki nem tudta, hol is van. Claudia ellépett tőle valamiért, s láttam, amint egy nagy babával jött vissza. Feltérdeltem, hogy megnézzem. Hollófekete hajú, zöld szemű kislánybaba volt, csipkékkel és szalagokkal díszítve; tágra nyitott szemekkel édes arcocskáján, s porcelánlábacskái megcsendültek, amikor Claudia Madeleine karjába tette. Az asszony szeme megkeményedett, amint a babát tartotta, és a haját simogatta; arcán iszonyú grimasz jelent meg. Halkan felnevetett. „Feküdj le” – mondta neki Claudia; a heverő párnáiba süppedtek, s a suhogó taft helyet adott, amint Claudia is ledőlt, s átölelte a nő nyakát. Láttam, hogy a baba lecsúszik és a padlóra esik, de Madeleine máris megragadta és lóbálva tartotta, majd hátrahajlította a fejét, szemét lezárta, s Claudia fürtjei az arcát simogatták.
Visszatelepedtem a padlóra, s az ágy puha oldalának dőltem. Claudia igen halkan, szinte suttogva beszélt; azt mondta Madeleine-nek, legyen türelemmel, és maradjon nyugton. Rettegtem a lány lépteitől, bár a szőnyeg letompította őket, a behúzott ajtó hangjától, amely kizárta az asszonyt, és a gyűlölettől; mely halálos páraként szállt le közénk.
De amikor felnéztem, Claudia dermedten, gondolataiba merülve állt ott – a gyűlölet és keserűség eltűnt az arcáról, olyan üres volt a tekintete, mint a babáé.
„Mindaz, amit mondtál, igaz” – mondtam neki. „Megérdemlem a gyűlöletedet. Attól a perctől kezdve, hogy Lestat a karjaimba tett.”
Nem vett tudomást rólam; lágy fényben úsztak a szemei. Szépsége elviselhetetlen fájdalomként mart a lelkembe. Tűnődve szólt: „Az ő akarata ellenére is megölhettél volna. Megtehetted volna.” Szeme nyugodtan pihent meg rajtam. „Meg akarod most tenni?”
Átkaroltam, magamhoz húztam, meglágyult hangja megmelengetett.
„Megőrültél, hogy ezt mondod nekem? Hogy most akarom-e!?”
„Azt akarom, hogy tedd meg” – mondta. „Hajolj le, mint akkor, és cseppenként szívd ki a véremet, amennyit csak bírsz! Kicsi vagyok, nem bírja ki a szívem. Nem fogok ellenállni. Törékeny vagyok, s úgy morzsolhatsz szét, mint egy virágot.”
„Igazán ezt akarod? Azt gondolod, amit mondasz?” – kérdeztem. „Miért nem szegezel kést a mellemnek, miért nem forgatod meg a szívemben?”
„Meghalnál velem?” – kérdezte ravasz, gunyoros mosollyal. „Valóban meghalnál velem?” – sürgetett. „Nem érted, mi történik velem? A mestervámpír, akinek a rabja vagy, megöl engem, nem fog a szerelmeden velem osztozni, egy cseppjén sem, hát nem látod? Az ő hatalmát olvasom ki a szemedből. Látom boldogtalanságodat, szomorúságodat, szerelmedet iránta, ezt nem rejtheted el. Fordulj meg, nézz rám az utána sóvárgó szemeiddel, hallgass rám!”
„Soha többé... nem... hagylak el. Megesküdtem neked, hát nem? Nem adhatom neked azt az asszonyt.”
„De én az életemért küzdök! Add nekem, hogy gondoskodjék rólam, hogy tökéletes legyen az álcázás, amely nélkül nem élhetek! És akkor, mit bánom én, legyél az övé! Az életemért küzdök!”
Majdnem eltaszítottam. „Nem, nem, ez őrültség, boszorkányság” -tiltakoztam. „Te nem akarsz osztozni vele, te akarod annak a szerelemnek minden cseppjét. Ha nem tőlem kapod meg, akkor Madeleine-től. Armand hatalmasabb, mint te, és semmibe vesz téged, s te a halálát kívánod, ahogy Lestatot is megölted. Nos, ezúttal nem leszek a cinkosod, nem segédkezem a halálában! És Madeleine-ből nem csinálok vámpírt, nem fogom kárhozatra ítélni a halandók légióit, akiket ő gyilkolna meg! Nincs többé hatalmad felettem. Nem és nem!”
Ó, bárcsak megértett volna!
Egy percig sem hittem el Armand elleni vádjait, azt, hogy ez a független lény, aki felülemelkedett a bosszúvágyon, önző módon a halálát kívánhatná. De most nem ez foglalkoztatott – valami sokkal rettenetesebb történt, valami ésszel felfoghatatlan, valami, amit most kezdtem csak érteni, amihez képest haragom csak gúnyolódás volt, hiábavaló kísérlet, hogy szembeszálljak szívós akaratával. Gyűlölt és megvetett, ahogy maga vallotta meg, és a szívem összeszorult, mintha megfosztva attól a szerelemtől, amely egy életen át erőt adott, halálos csapást mért volna rám. Ez volt a kés! Úgy éreztem, meghalok érte, a szerelméért, mint az első éjszakán, amikor Lestat nekem adta, és megmondta a nevét – ez a szerelem enyhítette öngyűlöletemet, ez tette lehetővé létezésemet. Ó, Lestat jól megértette ezt, és most meghiúsul a terve.
De ennél is több volt emögött – olyan területeket érintett, amelyektől visszariadtam, amint föl-alá járkáltam a szobában, kezemet hol kinyitva, hol ökölbe szorítva; nemcsak a gyűlöletet éreztem könnyes szemében. hanem a fájdalmat is. Feltárta a szenvedését előttem! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben! Befogtam a fülem, mintha még mindig beszélne, és könnyeim kiapadhatatlanul patakzottak. Mennyi éven át hittem kegyetlenségében, melyhez nem férhet hozzá semmi fájdalom! És fájdalom, tagadhatatlan fájdalom volt az, amit megvallott. Ó, hogy nevetett volna Lestat! Ezért szegezte neki a kést, mert nevetett volna. Ahhoz, hogy teljesen tönkretegyen, elég, ha megmutatja a fájdalmát. A gyermek, akiből én csináltam vámpírt, szenvedett. Gyötrődését a sajátomként éltem át.
A másik szobában volt egy ágy Madeleine-nek, egy koporsó; és Claudia átment oda, magamra hagyott elviselhetetlen érzéseimmel. Jólesett a csend. Valamikor az éjszaka még hátralévő óráiban a nyitott ablaknál találtam magam, s éreztem az eső lassan szálló páráját. Csillogott a páfrányleveleken, az édes fehér virágokon, amelyek megdőltek, hajladoztak, hogy végül letörjenek a szárukról. Virágszőnyeg borította a kis balkont, az eső csendesen verte a szirmokat. Gyengének és végtelenül elhagyatottnak éreztem magam. Ami ma este történt köztünk, nem tehető meg nem történtté, de amit én tettem Claudiával, az sem.
Legnagyobb döbbenetemre mindenfajta megbánás hiányzott belőlem. Talán az éjszaka, a csillagtalan ég, a párába dermedt gázlámpák nyújtották a nem kért vigaszt, s én nem tudtam, miként fogadjam ebben az ürességben és magányban. Egyedül vagyok, gondoltam, egyedül. Ez igazságosnak tűnt, s így még kellemesnek is találtam. Elképzeltem, hogy örökre magányos leszek, s mintha halálom éjszakáján, amikor vámpírerő költözött belém, elhagytam volna Lestatot, s azóta is egyre távolodnék tőle, s már nincs szükségem se rá, se senki másra. Az éjszaka azt suttogta: „Te vagy az éj, és csak az éj ért meg téged, s fogad karjaiba.” Egyesülni az árnyakkal. Lidércálmok nélkül. Megmagyarázhatatlan békesség...
De éreztem, e békesség hamarosan véget ér; úgy oszlik szét, mint a sötét felhők. Lassan, hátulról rám nehezedett Claudia elvesztésének fájdalma, mintha a zsúfolt és szokatlanul idegen szoba sarkából egy furcsa alak lopózott volna mögém. De kintről, miközben hirtelen támadt heves szél próbálta elsöpörni az éjszakát, hívást hallottam, valamiféle élettelen dolog hívott, valami, amit addig nem ismertem, s egy bennem szunnyadó erő mintha válaszolt volna, nem ellenállva ennek a másik erőnek, de kifürkészhetetlen, hideg eréllyel. Csendesen mentem át a szobákon, halkan nyitva az ajtókat, amíg azt nem láttam, hogy a vibráló gázlángok homályos fényében a heverőn alvó nőre esik az árnyékom. A baba petyhüdten hevert a mellén.
Mielőtt mellétérdeltem, felnyitotta a szemét, és a felgyülemlett sötétben láttam a másik szempárt, amint figyel, lázas kis vámpírarcot, amint vár valamire.
„Gondoskodni fog róla, Madeleine?” Láttam, amint megragadja a babát, s arcát melléhez szorítja. Kinyújtottam utána a kezem, de nem tudtam volna megmondani, miért, még akkor sem, amikor válaszolt.
„Igen!” Még egyszer, kétségbeesetten megismételte: „Igen!”
„Azt hiszi, hogy ő is baba?” – kérdeztem, s kezem a baba fejére tettem, de ő elhúzta előlem. Összeszorította a száját, és rám meredt.
„Olyan gyerek, aki nem hal meg!” – mondta, de úgy, mintha átkozódna.
„Aáá...” – suttogtam.
„Elegem van a babákból” – mondta, a heverő párnái közé dobta a játék babát. Babrált valamivel a mellén, akarta is, nem is, hogy lássam, végül megragadta és rázárta az ujjait. Tudtam, mi az, már előzőleg észrevettem. Aranytűs medalion volt. Bár le tudnám írni a szenvedélyt, amely kerek arcának vonásait, lágy, kisbabás száját eltorzította!
„A gyerek, aki meghalt?” – találgattam, s figyeltem őt. Magam elé idéztem a bababoltot, az azonos arcú babákat. Megrázta a fejét, és olyan erővel húzta meg a medaliont, hogy a tű felszakította a taftot. Félelmet láttam benne, pusztító pánikot. A keze vérzett a tűtől, amikor felnyitotta. Elvettem tőle a medaliont. „A lányom” – suttogta, s az ajka remegett.
Porcelánra festett babaarc volt, Claudia arca. A művész, aki festette, mesterkélt, édeskés képén az ártatlanság gúnyrajzát alkotta meg – a kislánynak ugyanolyan hollófekete haja volt, mint a félredobott babának. Az asszony rémülten meredt a sötétbe.
„Bánat...” – mondtam gyöngéden.
„,Elegem van a bánatból” – mondta, s szeme összeszűkült, amint rám nézett. „Ha tudná, mennyire vágyom a maga hatalmára – felkészültem rá, rettenetesen sóvárgok utána.” Mélyeket lélegezve felém fordult, s ruhája alatt hullámzott a keble.
Heves csalódottság dúlta fel vonásait. Fejét, hajfürtjeit rázva elfordult. „Bárcsak halandó férfi lenne, férfi és szörnyeteg!” – mondta haragosan. „Bárcsak meg tudnám mutatni önnek a hatalmamat...” Gonosz mosollyal, kihívóan nézett rám. „Elérném, hogy akarjon, kívánjon engem! De ön természetellenes lény!” Szája legörbült. „Mit adhatnék önnek? Mit tehetek, hogy átadja, amije van?” Kezét maga elé emelte, s mintha férfikéz volna, cirógatni kezdte a mellét.
Különös pillanat volt, különös, mert nem láttam előre a szavai által kiváltott hatást, azt, ahogy most láttam: csábító, karcsú derekát, keblei gömbölyűségét, finom, durcás ajkait. Nem is sejtette, milyen a bennem lévő halandó férfi, mennyire megkínzott a nemrég kiszívott vér. Jobban kívántam, mint gondolhatta, mert nem értette a gyilkolás természetét. A férfi büszkeségével akartam ezt bebizonyítani, s megalázni azért, amit mondott nekem, olcsó kis hiúságáért, undorral teli tekintetéért, melyet elfordított tőlem. De ez maga volt az őrület. S az őrület nem lehetett elég ok ahhoz, hogy örök életet adjak neki.
És akkor kegyetlenül azt kérdeztem: „Szerette azt a gyermeket?” Soha nem fogom elfeledni az arcát, azt a végtelen gyűlöletet. „Igen.” Szavai sziszegéssé torzultak. „Hogyan merészeli....?!” A medalion után nyúlt, de én erősen fogtam. Bűntudata, és nem a szeretet kínozta. Bűn volt az a bolt, a halott gyermeket formázó babákkal telezsúfolt polcok. De ez a bűn tisztában volt a halál visszavonhatatlanságával. Volt az asszonyban valami keménység, aminek az ereje felvette a versenyt az én gonoszságommal. Kinyújtotta a kezét. Megérintette a mellényemet, és nyitott ujjait mellemre szorította. Térdelve magamhoz húztam – haja arcomat súrolta.
„Tarts erősen, amikor hatalmamba veszlek, mondtam, s láttam, hogy szeme kitágul, ajka megnyílik. És amikor úgy érzed, aléltabb már nem is lehetnél, erősen figyeld a szívverésemet. Tarts ki, és mondd újra meg újra: Élni fogok!”
„Igen, igen” – bólogatott, s izgalmában szíve majd kiugrott a helyéről.
Kezei égették a nyakamat; ujjait gallérom alá csúsztatta. „Nézd azt a távoli fényt: egy másodpercre se téveszd szem elől, s ismételd csak: Élni fogok!”
Levegő után kapkodott, amikor felszakítottam a húsát, a meleg áram belém hatolt, keblét hozzám szorította, teste tehetetlenül felemelkedett a heverőről. Csukott szememen át is láttam az övét, kötekedő, kihívó száját. Erősen szívtam, s éreztem, hogyan gyengül el; keze tehetetlenül lehanyatlott. „Szorosan, szorosan”, suttogtam vére forró áradása közben; szívverése a fülemben dübörgött, mohó ereim a vérétől duzzadtak. „A lámpa, suttogtam, azt figyeld!” Szíve lelassult, majd megállt, feje visszahullott a bársonyra, szemei halálosan eltompultak. Egy pillanatig úgy éreztem, mozdulni sem tudok, s aztán mintha valaki más emelte volna csuklómat a számhoz, míg a szoba forgott körülöttem. Arra a fényre összpontosítottam a figyelmem, amelyet neki mutattam, miközben megízleltem a csuklómból kicsorduló vért. „Igyál! Igyál!” – mondtam neki, s ajkához szorítottam csuklómat. De holtan feküdt. Magamhoz öleltem, a vér lecsorgott az állán. Végre kinyitotta a szemét, és éreztem szája gyengéd nyomását, amint kezei karomra fonódtak, és szívni kezdett. Suttogva ringattam, s kétségbeesve igyekeztem megtörni aléltságát – aztán éreztem, minden véredényemben éreztem, hogy hirtelen felerősödik a szívás. Kezem a heverőre tapadt, Madeleine szíve hevesen dobogott a szívemen, ujjai karomba, kinyújtott tenyerembe vájtak. Fogával szélesebbre hasította a sebet, és csak szívott hevesen, kíméletlenül, hogy majdnem felkiáltottam, elhúzódtam, de magammal húztam őt is, életem átfolyt a karomon, nyögő lélegzete felvette szívásának ritmusát. És az ereim egyre jobban és egyre erősebben megannyi megfeszült huzalként rángatták szívemet, míg csak el nem szakítottam tőle magam, s vérző csuklómat markomba szorítottam.
Véres, nyitott szájjal bámult rám. Örökkévalóságnak tűnt, amíg merev tekintete rám szegeződött. Elmosódott látásom megkettőzte, majd megsokszorozta, végül egyetlen reszkető formává esett össze. Keze szájához emelkedett, de a szemei nem moccantak, csak egyre nagyobbak lettek a bámuló arcban. Akkor lassan felállt, de úgy, mintha valami láthatatlan erő emelte volna fel a heverőről – ennek a hatalomnak a foglyaként nézett körül, súlyos szoknyája mereven mozdult, mintha egy darabból öntötték volna, mintha egy zenedoboz faragott díszeként tehetetlenül táncolna körbe-körbe a zene hangjára. Tekintete a taftruhára esett, megragadta és úgy szorongatta, hogy suhogott és zizegett, majd elengedte, s gyorsan eltakarta a füleit; szorosan lezárta a szemét, majd tágra nyitotta. Úgy láttam, megpillantotta a lámpát, azt a távoli, gyenge gázlángot, amely a másik szobából szűrődött át a kettős ajtón. Odaszaladt, s úgy figyelte, mint egy élőlényt. „Ne érintsd meg!” – mondta Claudia, és gyengéden megfogta a kezét. De Madeleine meglátta a balkon virágait; hozzájuk lépett, kinyújtott tenyere hozzáért a szirmokhoz, majd az esőcseppeket az arcára törölte.
A fal mellett álltam, s figyeltem minden mozdulatát. Kezébe vette és elmorzsolta a virágokat, a szirmok köréje hullottak; ujjhegyeit a tükörre nyomta, és saját szemébe mélyedt. Zsebkendőt kötöttem sebemre, s fájdalmam alábbhagyott. Várakoztam, s láttam, Claudia nem emlékszik arra, mi fog következni. Együtt táncolt a két nő, s a bizonytalan, aranyos fényben Madeleine bőre egyre sápadtabb lett. Claudiát karjára emelte, s együtt forogtak; a gyerek kis arca mosolya mögött is éber és óvatos maradt.
Ekkor Madeleine elgyengült. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, de ismét kiegyenesedett, s gyengéden letette Claudiát, aki lábujjhegyre állva átölelte. „Louis.” – Csendesen jelt adott nekem. „Louis...”
Intettem neki, hogy jöjjön onnan. Madeleine, aki most láthatóan nem vett rólunk tudomást, saját kinyújtott kezeit bámulta. Arca sápadt és kimerült volt; hirtelen az ajkához kapott, majd az ujjbegyén lévő sötét foltra meredt. „Nem, nem!” – figyelmeztettem Claudiát, s kezét megragadva magamhoz szorítottam. Madeleine hosszan felnyögött.
„Louis!” Claudia azon a természetfölötti hangon suttogott, amelyet Madeleine még nem érthetett meg.
„Haldoklik. Te akkor még gyerek voltál, nem emlékezhetsz rá, nem hagyott nyomot benned” – súgtam, megsimítva a haját, de közben is Madeleine-t néztem, aki egyik tükörtől a másikhoz lépett, s arcán patakzottak a könnyek. Testét lassanként elhagyta az élet. „De Louis, ha ő meghal...” – sírt fel Claudia.
„Nem.” Letérdeltem, s végtelen szomorúságot láttam a kis arcocskán. „A vér elég erős volt, élni fog. De félni fog, rettenetesen félni.” Kedvesen és határozottan megszorítottam a kezét, s arcon csókoltam. Csodálkozás és félelem vegyült a tekintetében, amikor rám nézett. Ugyanezzel a kifejezéssel figyelte, amint Madeleine-hez léptem. Zokogott, kinyújtott kézzel megtántorodott, de elkaptam, s szorosan fogtam. Szeme természetellenes fényben égett, ibolyaszínű tűz tükröződött a könnyeiben.
„Ez halandó lényed halála, csak a halandó lényedé” – mondtam gyengéden. „Látod az eget? Most itt kell hagynunk, s te hozzám simulsz, lefekszel mellém. Halálos álomba fogok merülni, s nem tudlak vigasztalni. Ott fogsz feküdni s harcolni az elmúlással. De csak simulj hozzám a sötétben, hallod? Erősen fogd a kezemet, ahogy én is teszem, míg csak érzek valamit.”
Egy percre tekintetembe feledkezett, s én érzékeltem az őt övező csodát: szemem ragyogásában ott volt az összes szín, s ezek még erősebben tükröződtek az ő szemében. Gyengéden a koporsóhoz vezettem, s ismét azt mondtam, ne féljen. „Ha majd felkelsz, halhatatlan leszel, mondtam. A halál természetes okai nem árthatnak neked. Gyere, feküdj le.” Láttam az ijedtséget a szemében, ahogy visszahőkölt a keskeny doboz előtt – a szaténbélés sem nyugtatta meg. Bőre azzal a fénnyel kezdett ragyogni, mint a mienk – az enyém és Claudiáé. Tudtam, csak úgy lesz bátorsága a koporsóba feküdni, ha melléfekszem én is.
Végigtekintettem a hosszú szobán, s láttam, hogy Claudia a furcsa koporsó mellett állva figyel. Szemében még mindig meghatározhatatlan gyanú, hűvös bizalmatlanság sötétlett. Madeleine-t az ágya mellé ültettem, s megindultam a sötéten izzó szemek felé. Nyugodtan letérdeltem, s karomba zártam Claudiát. „Nem ismersz meg?” – kérdeztem. „Nem tudod, ki vagyok?”
Rám tekintett. „Nem” – válaszolta.
Mosolyogva bólintottam. „Ne haragudj rám” – mondtam. „A számla ki van egyenlítve.” Erre oldalra hajtotta a fejét, s gondosan tanulmányozni kezdett. Akarata ellenére elmosolyodott, s beleegyezőleg bólintott.
„Mert, látod” – mondtam ugyanazon a nyugodt hangon, – „ma ebben a szobában nem ő, nem ez az asszony halt meg. Sok éjjelbe, talán évekbe fog telni, amíg meghal. Ami ma itt meghalt, emberségemnek utolsó maradéka.”
Arca elsötétült; nyugalma fátyolként szakadt szét. Ajka kinyílt, de csak egy rövid lélegzetre. Akkor így szólt: „Nos, akkor igazad van. Valóban. A számla ki van egyenlítve.”
„El akarom égetni a bababoltot!”
Ezt Madeleine mondta. Egymás után tűzbe dobálta halott lánya összehajtogatott ruháit, a fehér csipke- és megszürkült vászonholmikat, a megráncosodott cipőket, naftalinszagú sapkákat. „Most már mindez semmit sem jelent!” Hátralépett, és a lobogó tüzet bámulta. És győzelmes, heves rajongással teli pillantást vetett Claudiára.
Nem hittem neki, olyan biztosra vettem – bár éjszakáról éjszakára el kellett rángatnom azoktól a férfiaktól és nőktől, akikből már nem tudott több vért kiszívni, mert annyira eltelt előző áldozatainak a vérével; s szenvedélyében gyakran felemelte őket, elefántcsontujjaival összezúzta torkukat, oly hevesen, ahogy a vérüket itta – biztosra vettem, hogy előbb vagy utóbb hevessége alábbhagy, s lidérces rémálmának kellékeit is észreveszi, foszforeszkáló húsát, a Saint-Gabriel Szálló pazar szobáit, és felkiált, hogy ébresszék fel, hadd legyen szabad. Nem fogta fel, hogy ez nem kísérlet, s ahogy fiatal vámpírfogait az aranykeretes tükörre vicsorította, láttam, hogy teljesen őrült.
De még mindig nem tudatosodott bennem, mennyire őrült, s mennyire hozzászokott az álmodozáshoz; ez az asszony nem fog a valóság után kiáltani, inkább a valóságot igazítja az álmokhoz; olyan manó, aki forgó rokkakerekét a világ gizgazával táplálja, hogy megteremthesse saját mindenségének szövedékét.
Éppen csak kezdtem érteni mohóságát és varázserejét.
Megvolt benne a babakészítő mesterségbeli tudása, hiszen régi szeretőjével elkészíttette halott gyermekének ezernyi másolatát, melyek annak a boltnak a polcain gyülekeztek, amelyet nemsokára meg kellett látogatnunk. Ehhez járult még a vámpír ügyessége és ereje, úgyhogy még ugyanazon az éjszakán, amikor megakadályoztam a további gyilkolásban, ugyanazzal a kielégíthetetlen mohósággal néhány fadarabból vésővel és késsel olyan tökéletes kis hintaszéket készített, hogy amikor Claudia beleült a tűz mellett, felnőtt nőnek látszott. S ahogy múltak az éjszakák, a hintaszék mellé kis asztalka került, egy játékboltból pici olajlámpást és porceláncsészét hozott a megfelelő csészealjjal; egy női táskából pedig kis bőrkötéses könyvet Claudia feljegyzései számára. Abban a csöppnyi birodalomban, amit Claudia öltözőszobája jelentett; a világ összezsugorodott; az ágyfüggönyöket tartó oszlopok a mellemig értek, a pici tükrök csak az ormótlan óriás lábszárát tükrözték, ha odatévedtem; a festmények Claudia szemmagasságában függtek, s a fésülködőasztalon kis ujjakra illő fekete estélyi kesztyű, éjszínű, mélyen kivágott bársony estélyi ruha és egy gyerekjelmezbálon használt fejék hevert. Claudia, a tündérkirálynő csupasz fehér vállakkal, csillogó hajfürtökkel sétálgatott pici világának gazdag kellékei között, míg én az ajtóból figyeltem, elnyúlva a szőnyegen, hogy könyökömre támaszkodva félszegen és megbabonázva pillanthassak kedvesem szemébe, melyet titokzatos módon meglágyított fényűző szentélye. Milyen szép volt ez a hideg, lenhajú asszony a babaarcával, a fekete csipkében, nedves szemeivel, amint derűsen nézett engem, ahogy a padlón hevertem – olyan hosszan nézett, hogy bizonyára meg is feledkezett rólam, s a szeme már nem engem látott, nem az én esetlen világomat, mely számára nem létezett többé, pedig mennyit szenvedett benne, mindig csak szenvedett, de most, ahogy a játék zenedoboz csilingelését hallgatta, többé nem szenvedett. Kis játék órája láttán megrövidült órák és aranyozott percek látomása ködlött fel bennem, s úgy éreztem, ez a téboly.
Kezemet fejem alá tettem, és felbámultam a csillárra; nehezen szakadtam el az egyik világtól; hogy belépjek a másikba. Madeleine a heverőn ülve szokásos szenvedélyével dolgozott, mintha a halhatatlanság semmiféle nyugalmat nem jelentene; krémszínű csipkét varrt a levendulaszínű ágyterítőre, s időről időre megtörölte fehér, izzadt homlokát.
Lehunyt szemmel azon tűnődtem, hogy a kicsi dolgok birodalma egy nap talán elfoglalja az összes szobát körülöttem, s arra ébredek, hogy Gulliverként meg van kötve kezem és lábam: Szemem előtt megjelentek a Claudia számára épített kis házak, ahol a mezei egér gigászi szörnyeteg, csöppnyi kocsik várakoznak, s egy-egy fa minden kis virág. A halandókat e látvány magával ragadná, térdre esve bekukucskálnának a kis ablakokon, úgy vonzaná őket, mint rovarokat a fény.
De igazából meg volt kötve kezem-lábam így is, s nemcsak Claudia tündéri szépsége kötött gúzsba – fehér vállainak finom titokzatossága és gyöngyházragyogása, testének igéző bágyadtsága és az a varázsos illat, amely Édent ígért –, hanem saját félelmem is. A félelem, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol Madeleine oktatását kellett irányítanom, heves beszélgetéseket folytatva vele gyilkolásról és a vámpírok természetéről; pedig Claudia sokkal könnyebben felvilágosíthatta volna bármiről, mint én, ha bármikor a legcsekélyebb jelét adja, hogy szeretné átvenni tőlem ezt a szerepet, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol éjjelenként lágy csókok és elégedett pillantások biztosítottak arról, hogy az a szenvedélyes gyűlölet, amelyet Claudia egyszer, egyetlenegyszer megvallott, soha többé nem térhet vissza, hogy ezeken a falakon kívül azt látnám, hogy elsietett beismerésem beigazolódik: valóban megváltoztam; azt pedig biztosan tudtam, hogy lényemnek halandó része volt az, amely képes a szeretetre. Mit érzek hát Armand iránt, töprengtem, a teremtmény iránt, akiért szabad akartam lenni, és akinek a kedvéért átformáltam Madeleine-t? Tompa fájdalmat? Megnevezhetetlen remegést? Magam előtt láttam Armandot szerzetesi cellájában; láttam sötétbarna szemét, és éreztem, igen, éreztem hátborzongató mágneses vonzását.
Mégsem mozdultam, hogy felkeressem. Nem mertem megismerni veszteségem teljes nagyságát. Azzal sem próbálkoztam, hogy elkülönítsem ezt a többi nyomasztó felismeréstől: hogy Európában nem találtam rá azokra az igazságokra, amelyek enyhíthetnék magányomat, kétségbeesésemet. Nem találtam mást, csak saját kis lelkem zűrzavarát, Claudia fájdalmát és szenvedélyt egy vámpír iránt, aki talán Lestatnál is gonoszabb, őérte lettem olyan, mint Lestat, s mégis ő volt annak az ígérete, hogy a gonoszban jó is lakozik, ha lakozhat egyáltalán.
Mert több volt mindez, mint amit értelmem fel tudott fogni. És az óra a kandallópárkányon ketyegett, és Madeleine látni szerette volna a vámpírszínház előadásait, s megesküdött, hogy minden támadással szemben megvédelmezi Claudiát – de Claudia stratégiáról beszélt, és azt mondta: „Nem, még nem” – én pedig megkönnyebbültem Madeleine szerelme, Claudia iránti vak, mohó szenvedélye láttán. Ó, a szívemben vagy emlékeimben kevés szánalmat érzek Madeleine iránt. Úgy véltem, még nem látott elég szenvedést, még nem érti a halált. Könnyen felgerjedt, könnyen hajlott indokolatlan erőszakra. Féktelen elbizakodottságomban azt hittem, hogy csak az én érzéseim igaziak, csak az én bánatom őszinte halott fivéremért. Sikerült elfelejtenem, milyen teljességgel beleszerettem Lestat színjátszó szemeibe, hogy eladtam lelkemet ezért az ezer színben játszó szempárért, s azt hittem, általa hatalmat kapok ahhoz, hogy a vízen járjak.
Mit kellett volna Krisztusnak tennie, hogy Máté vagy Péter módjára a követői közé álljak? Először is, jól kellett volna öltöznie. Gondosan ápolt szőke frizura, csinos fej – ennyi elég is lett volna.
Gyűlöltem magamat. Most is, mint oly gyakran, beszélgetésük álomba ringatott – Claudia a vámpírmesterségről beszélt, Madeleine pedig engedelmes tűje fölé hajolt. Úgy éreztem, egyetlen érzelemre vagyok képes, saját magam gyűlöletére. Szeretem őket. Gyűlölöm őket. Nem érdekel, itt vannak-e. Ekkor Claudia kezét a fejemre teszi, mintha a régi bizalommal azt akarná mondani, hogy szíve megbékélt. Nem érdekel. És itt van Armand, ez a hatalom, ez a szívet tépő világosság. De őt elválasztja tőlem valami – üvegfal van közöttünk. Kezembe fogva Claudia játékos kezét, most először értem meg igazán mit érez, amikor megbocsátja, hogy én én vagyok; az, akit gyűlöl és szeret, de közben semmit sem érez.
Egy hét múlva elkísértük Madeleine-t a bolthoz, amely tűzhalálra ítélt babáival volt tele. Emlékszem, utána végigsétáltunk az utcán és befordultunk a sarkon. Barlangi sötétség vett körül, és csak az eső hangja hallatszott. S akkor megláttam az égre felcsapó vörös izzást. Harangokat vertek félre, és férfiak ordítoztak; mellettem Claudia suttogva beszélt a tűzről, a tűz áldásos természetéről. A lobogó fényben felszálló vastag füst zavaros érzéseket ébresztett bennem. Féltem. Nem a halandók vad félelmével, hideg félelem volt ez; mintha horog akadt volna az oldalamba. Az öreg városi házra gondoltam, a Royale utcán, és Lestatot láttam magam előtt a lángoló padlón... „A tűz megtisztít...” – mondta Claudia. „Nem, a tűz csak pusztít...” – feleltem. Madeleine előrement, már az utca végén járt: fantom az esőben, amint fehér kezével hadonászik, s int nekünk: fehér bogarak fehér ívei a tűz körül. Emlékszem, Claudia utána sietett, otthagyva engem. Emlékszem lobogó sárga hajtincseire, amikor azt mondta, kövessem... Egy szalag lehullott a földre, s örvénylő fekete vízben lebegett. Lehajoltam, hogy felemeljem, de egy másik, gyorsabb kéz is nyúlt érte.
Armand keze. Döbbenten néztem; igen, ő volt az, az Úriember Halál: csodálatosan valóságos volt fekete köpenyében, ezüst nyakkendőjével, s mégis éteri mozdulatlanságban. A tűz gyenge visszfénye szemében; feketeségét a vörös telt barnává melegítette.
És akkor hirtelen felébredtem, mintha addig csak álmodtam volna; érzékeimet életre keltette közelsége; hogy keze magába zárja az enyémet, s feje meghajol, mintha intene, hogy kövessem – öröm és izgalom töltött el, oly emésztő izgalom, mint annak idején a cellájában. Majd együtt suhantunk a Szajna felé, oly sebesen, hogy az emberek nem is láttak bennünket, mint ahogy mi sem őket. Csodálkoztam, milyen könnyen lépést tudok tartani vele. Kényszerített, hogy ismerjem fel a bennem lakozó erőt, s azt is, hogy korábbi útjaim emberi utak voltak, amelyeket többé már nem kell követnem.
Ó, mennyire szerettem volna vállára tenni a kezem, megállítani, hogy ismét szemébe nézhessek, mint azon az utolsó éjszakán, hogy egyetlen pillanatra hely és idő foglyává tegyem, és ezzel úrrá lehessek izgalmamon! Olyan sok mindent akartam mondani, megmagyarázni! Mégsem tudtam, mit és miért mondanék, de az érzés teljessége, a megkönnyebbülés, ami eltöltött mellette, szinte könnyeket csalt a szemembe. Ez volt az, amit úgy féltem elveszíteni.
Nem tudtam, hol vagyunk, csak azt, hogy kóborlásaim során már jártam erre: régi épületek, kertfalak, kapubejáratok között mentünk, tornyok magasodtak fölénk. Más évszázadokban épült házak, göcsörtös fák és az a sűrű, csendes nyugalom, amely azt jelzi, hogy a tömegnek itt semmi keresnivalója – egy maréknyi halandó lakja a magas, tágas szobákat, a kő elnyeli lélegzetük hangját, s egész életüket.
Armand már az egyik fal tetején állt, és karjával egy átnyúló faágra támaszkodva, másik kezével értem nyúlt – egy szempillantás múlva már mellette voltam, s nedves ágak súrolták arcomat. Felettünk egyik emelet a másik fölé magasodott egészen a magányos toronyig, amely csak halványan derengett a sötét, sűrű esőben. „Figyelj rám” – mondta Armand, – „most felmászunk a toronyba.”
„Nem tudok... lehetetlen...!”
„Még nem ismered a saját erődet! Könnyedén fel tudsz mászni. Ne felejtsd el, hogy ha leesel, nem történik semmi bajod. Tedd, amit én! De jól jegyezd meg: a ház lakói száz éve ismernek, és szellemnek tartanak, így ha véletlenül meglátnak, vagy te pillantod meg őket, ne végy tudomást róluk, nehogy csalódást okozz nekik vagy megzavard őket. Hallod? Tökéletes biztonságban vagy.”
Nem is tudtam, mitől rettegek jobban: attól, hogy fel kell másznom, vagy hogy kísértetnek néznek, de nem volt időm ezen töprengeni, sem holmi szellemességgel vigasztalni magam. Armand elindult fölfelé – cipője megtalálta a kő repedéseit, s két keze karmok biztonságával kapaszkodott a résekbe – szorosan a falhoz simulva mentem utána, s nem mertem lenézni. Egy pillanatra megpihentem, s az egyik ablak feletti vastag, faragott kőívbe kapaszkodva belestem: nyaldosó lángok, sötét váll, egy kéz piszkavassal – egy ember, akinek fogalma sincs róla, hogy figyelik. Aztán eltűnt előlem... Egyre magasabbra másztunk, míg csak el nem értük a toronyablakot; Armand gyorsan belökte, s hosszú lába máris eltűnt a párkány mögött. Aztán a vállamat megragadva felhúzott engem is.
Akaratlanul felsóhajtottam, amint karomat dörzsölgetve körülnéztem a nyirkos, furcsa helyen. Lenn ezüstös háztetők, s itt-ott tornyocskák emelkedtek a hatalmas, susogó facsúcsok fölé; a távolban egy megvilágított bulvár megtört lánca halvány fényben ragyogott. A szoba olyan nedvesnek látszott, mint a kinti éjszaka. Armand tüzet rakott.
Egy penészes bútorhalomból székeket vett ki, s könnyedén széttörte őket, pedig erős, masszív fából készültek. Volt ebben valami groteszk, amit eleganciája s fehér arcának rendíthetetlen nyugalma még jobban kiemelt. Azt tette, amire bármely vámpír képes, de csak vámpír: a vastag darabokat tüzifává tördelte. Semmi emberi nem volt benne, kellemes arcvonásaival és sötét hajával együtt is rettenetes angyalnak tűnt, mely csak felületes hasonlóságot mutat velünk, többiekkel. Mérték után készült kabátja csak káprázat. Bár jobban vonzott, mint bármelyik élőlény Claudia kivételével, izgatottságomban volt valami más is, ami félelemre hasonlított. Nem lepett meg, hogy mikor kész lett, egy nehéz tölgyfa széket tett elém, ő pedig a kandallópárkányra ült, s kezeit a tűz fölött melengette; a lángok vörös árnyékokat vetettek arcára.
„Hallom a ház lakóit” – mondtam. A meleg jólesett, éreztem, ahogy ujjaimat bizsergeti, s a cipőmet szárítja.
„Akkor tudod, hogy én is hallom őket” – mondta lágyan, s bár hangjában nem volt szemrehányás, felfogtam szavaim mélyebb jelentését.
„És ha idejönnek?” – erősködtem, az arcát fürkészve.
„Nem látod rajtam, hogy nem fognak idejönni?” – kérdezte. „Egész éjjel itt ülhetnénk, és sohasem kellene róluk beszélnünk. Tudd meg, ha beszélünk róluk, az csak azért van, mert te így akarod.” Amikor erre nem szóltam, s talán olyan pillantást vetettem rá, amellyel beismertem vereségemet, kedvesen közölte, hogy ezt a tornyot már régen lezárták, s nem törődnek vele; ha észre is veszik a kéményből szálló füstöt vagy a fényt az ablakban, éjszaka senki sem merészkedne fel ide.
A kandalló egyik oldalán néhány könyvespolc volt és egy íróasztal. Az asztalon heverő lapok elsárgultak már, de akadt egy tintatartó is, több tollal. Elképzeltem, hogy a toronyszoba kellemes hely lehet, amikor nincs vihar, mint most, vagy ha a tűz már kiszárította a levegőt.
„Látod” – mondta Armand, – „igazán nincs szükséged a szállodai lakosztályodra. Valójában igen kevésre van szükséged. De mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit és mennyit akar. A ház lakói már nevet is adtak nekem, s a velem való találkozásaik húsz évre elegendő beszédtémát nyújtanak nekik. Ők csak elszigetelt pillanatok az én időmben. Nem bánthatnak, s én arra használom a házukat, hogy egyedül legyek. A vámpírszínházból senki sem tudja, hogy idejövök. Ez az én titkom.”
Feszülten figyeltem, miközben beszélt, és ugyanazok a gondolatok ötlöttek fel bennem, amelyek már a színházbéli cellában is megfordultak a fejemben. A vámpírok nem öregszenek, és azon tűnődtem, fiatalos arca és modora különbözik-e attól, amilyen egy vagy két évszázaddal korábban volt, minthogy arca, bár az érett kor nem hagyta rajta a nyomát, bizonyosan nem volt álarc. Rendkívül kifejező volt, akárcsak szelíd hangja, de továbbra sem tudtam a mélyére hatolni. Csak azt tudtam, hogy ugyanolyan erővel vonz, mint előzőleg, és hogy a szavak, amelyek elhagyták most az ajkam, bizonyos értelemben csak csupán ürügyül szolgáltak. „De mi tart téged a vámpírszínházban?” – kérdeztem.
„Természetesen az, hogy szükségem van rá. De most megtaláltam, amire igazából van szükségem” – mondta. „Miért térsz ki előlem?”
„Sohasem tértem ki előled” – mondtam, s igyekeztem palástolni az izgalmat, amit szavai keltettek bennem. „Meg kell védenem Claudiát, hiszen senkije sincs, csak én. Vagy legalábbis, amíg...”
„Amíg nem jött Madeleine, hogy veletek éljen...”
„Igaz” – mondtam.
„De most Claudia elengedett, mégis vele maradsz, s úgy kötődsz hozzá, mint a kedvesedhez” – mondta.
„Nem, nem érted, ő nem a szerelmem” – mondtam. „Inkább a gyermekem, és nem tudom, hogy elengedhet-e magától.” Ezeket a gondolatokat már sokszor meghánytam-vetettem magamban. „Nem tudom, hogy egy gyereknek hatalmában áll-e elengedni a szülőjét. Addig maradok vele, amíg...”
Elhallgattam. Azt akartam mondani, amíg él. De rádöbbentem, hogy ez üres emberi klisé. Örökké fog élni, s örökké fogok élni én is. De nem ez a helyzet a halandó apákkal is? Lányaik örökké élnek, mivel az apák előbb halnak meg. Hirtelen elbizonytalanodtam, s közben éreztem Armand rendkívüli figyelmét, olyan figyelem volt ez, amiről az ember csak álmodik; arca válaszolt mindenre, amit mondtam. Nem sietett lecsapni akár a legcsekélyebb szünetre, a megértéséről biztosítani, mielőtt még befejeztem volna a gondolatomat, s nem szállt vitába velem leküzdhetetlen indulattól fűtve; nem tett semmi olyat, amitől oly gyakran válik lehetetlenné a párbeszéd.
Hosszú szünet után azt mondta: „Akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon.”
Egy pillanatig azt hittem, nem jól hallok. Hihetetlennek tűnt, amit mondott, s reménytelenül lefegyverzett vele; együttes életünk látomása elhomályosított bennem minden más megfontolást.
„Azt mondtam, hogy akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon” – ismételte meg, épp csak egy hajszálnyira megváltoztatott hangsúllyal. Aztán várakozva ült és figyelt. Arca nyugodt volt, mint mindig; kócos, gesztenyeszínű fürtjei alatt, fehér homlokán nyoma sem volt aggodalomnak, nagy szeme töprengő, ajka mozdulatlan.
„Te is ezt akarod, mégsem jössz hozzám” – mondta. „Meg akarsz tudni bizonyos dolgokat, de nem kérdezel. Látod, hogyan távolodik el tőled Claudia, és nincs hatalmadban, hogy megakadályozd, aztán siettetnéd, de nem teszel semmit.”
„Nem értem a saját érzéseimet. Talán te világosabban látod őket, mint én.”
„Fogalmad sincs, mekkora rejtély vagy!” – mondta.
„Te legalább alaposan ismered magad. Én nem állíthatom magamról ugyanezt” – mondtam. „Szeretem Claudiát, mégsem vagyok közel hozzá. Úgy értem, hogy amikor veled vagyok, mint most, tudom, hogy semmit se tudok róla, és senki másról sem tudok semmit.”
„Ő egy korszakot, életed egy korszakát jelenti. Ha szakítasz vele, szakítasz az egyetlen lénnyel, aki megosztotta veled azokat az időket. Ettől félsz; az elszigetelődéstől, az örök élet terhétől, a végtelenségtől.”
„Ez igaz, de az igazságnak csak egy kis része. Az a korszak nem jelent nekem sokat. Ő adta meg az értelmét. Bizonyára a többi vámpír is átéli és túléli ezt, akár száz korszakot is.”
„De hát nem élik túl” – mondta. „A világ fulladozna a vámpíroktól, ha valamennyien életben maradnának. Mit gondolsz, hogy lehet az, hogy én vagyok a legöregebb itt vagy bárhol?” – kérdezte.
Eltűnődtem ezen. „Erőszak által halnak meg?” – kérdeztem végül.
„Nem, szinte soha. Ez nem szükségszerű. Mit gondolsz, hány vámpírnak van ereje a halhatatlansághoz? Először is, rendkívül komor képük van a halhatatlanságról. Azt szeretnék, hogy halhatatlanságukban is megőrizzék életük változatlan és romlatlan formáit: a hintókat, amelyek mindig ugyanolyan elegánsak, a ruhákat, amelyek ugyanolyan szabásúak, mint életük virágjában; azt szeretnék, hogy az emberek mindig ugyanúgy öltözzenek és viselkedjenek, ahogyan megszokták és kedvelték. Akkor, amikor valójában minden változik, kivéve magát a vámpírt; az ő kivételével minden romlik és torzul. Egy rugalmatlan, de akár még hajlékony szellem számára is az öröklét előbb vagy utóbb reménytelenül érthetetlen és értéktelen alakzatok és formák bolondokházának tűnik, ahol büntetését kell letöltenie. Egy este a vámpír felkel, és rádöbben arra, amitől talán már évtizedek óta retteg; hogy egyszerűen nem akar többé élni. Hogy bármilyen életstílus vagy divat tette vonzóvá számára a halhatatlanságot, az eltűnt a föld színéről. És a kétségbeeséstől többé nincs semmi más menekvése, csak a gyilkolás. És az ilyen vámpír elmegy, hogy meghaljon. Senki sem fogja megtalálni a maradványait. Senki sem fogja tudni, hova ment. És ha még egyáltalán megfordul más vámpírok társaságában, senki sem fog tudni közülük a kétségbeeséséről. Már rég nem beszél magáról, sem bármi egyébről. Egyszerűen eltűnik...”
Igen, hát ez lehet az igazság, gondoltam döbbenten, s közben egész lényem fellázadt ez ellen a kilátás ellen. Rádöbbentem reményem és rettegésem mélységére; ó, mennyire mások voltak az érzéseim, mint az általa leírt elidegenedés, az a rettenetes, pusztító kétségbeesés! Hirtelen felháborítónak és visszataszítónak láttam ezt a fajta kétségbeesést. Nem tudtam elfogadni...
„De te ezt nem engednéd meg magadnak. Nézz magadra” – hallottam saját szavaimat. „Ha egyetlen műalkotás sem maradna a világon... márpedig van sok-sok ezer... ha egyetlen természeti szépség sem lenne... ha az egész világ egyetlen üres cellából és egy kis gyertyából állna, én úgy képzelem, te akkor azt a gyertyát tanulmányoznád, elmélyedve a láng vibrálásában, változó színeiben... Mennyi ideig tartanál ki?... És milyen lehetőségeket teremtene ez számodra? Vagy tévedek? Bolond idealista vagyok?”
„Nem” – mondta. Hirtelen elmosolyodott, öröm villant s enyészett el az arcán. De aztán egyszerűen folytatta. „Te úgy érzed, hogy a világnak, amelyet szeretsz, tartozol valamivel, mert számodra ez a világ még érintetlen. Elképzelhető, hogy érzékenységed válik az őrültség eszközévé. Műalkotásokról és természeti szépségről beszélsz. Bárcsak művész lennék, hogy életre keltsem számodra a tizenötödik századi Velencét, mesterem palotáját, a szerelmet, amelyet halandó fiúként éreztem iránta, és a szerelmet, amelyet akkor éreztem, amikor vámpírrá tett. Ó, ha csak egy pillanatra idevarázsolhatnám számunkra azokat az időket! De mire lenne jó? És mennyire elszomorít, hogy az idő nem homályosítja el annak a kornak az emlékét, hogy az egyre gazdagabbá és varázslatosabbá válik a mai világ fényében.”
„Szerelem volt?” – kérdeztem. „Szerelem kötött össze azzal, aki megteremtett?” Közelebb hajoltam hozzá.
„Igen” – felelte. „Olyan erős szerelem, hogy nem engedhetett megöregedni és meghalni. Szerelem, amely türelmesen várt, amíg elég erős nem lettem, hogy a sötétségre születhessek. Azt akarod mondani, hogy nem volt szerelem közted és a téged létrehozó vámpír között?”
„Nem, nem volt.” Nem tudtam elfojtani egy keserű mosolyt.
Arcomat tanulmányozta. „Akkor miért adta neked ezt a hatalmat?” – kérdezte.
Hátradőltem. „Te ezt a hatalmat adománynak tartod!” – mondtam. „Mi másnak tartanád? De bocsáss meg, csodálkozom, hogy lelked gazdagsága ellenére alapjában véve mennyire naiv vagy.” Felnevettem.
„Érezzem magam megsértve?” – mosolygott, s ez a mosoly azt erősítette meg, amit éppen most mondtam. Olyan ártatlannak tűnt... Csak most kezdtem megérteni őt.
„Nem, dehogy” – mondtam, s szívem gyorsabban vert, ahogy ránéztem. „Benned minden megvan, amiről álmodtam akkor, amikor vámpír lettem. Te ezt a hatalmat adománynak tartod!” – ismételtem meg. „De mondd... most is szeretetet érzel a vámpír iránt, aki az örök élettel megajándékozott? Most is ugyanazt érzed?”
Úgy láttam, eltűnődik, majd lassan így szólt: „Miért fontos ez?” Aztán mégis válaszolt: „Nem voltam olyan szerencsés, hogy sok embert és sok dolgot szeressek. De igen, őt szeretem. Talán nem úgy, ahogy te gondolod. Úgy látom, meglehetősen könnyen zavarba hozol. Rejtély vagy. De többé nincs szükségem arra a vámpírra.”
„Én azért kaptam az örök életet, a felfokozott érzékelést és a gyilkolás szükségletét” – magyaráztam gyorsan, – „mivel annak a vámpírnak szüksége volt a házamra és a pénzemre. Érted ezt?” – kérdeztem. „Ó, de annyi minden van amögött, amit mondok. Csak lassan, részleteiben döbbenek rá. Olyan, mintha résre nyitottad volna az ajtót, amelyen át fény sugárzik, s én oda akarok menni, szélesre tárni, hogy beléphessek abba a régióba, amely, azt mondod, létezik mögötte! Amikor valójában nem is hiszek benne! Az a vámpír, aki létrehozott, számomra maga volt a megtestesült gonosz: komor, földhözragadt, sivár, minden tettével elkerülhetetlenül csalódást okozott nekem; pontosan olyan volt, amilyennek a gonoszt képzeltem. Most már tudom. De te, te fölötte állsz mindennek! Nyisd ki nekem az ajtót, tárd szélesre! Beszélj a velencei palotáról, a szerelemről a kárhozattal. Meg akarom érteni.”
„Becsapod magad. Az a palota neked semmit sem jelent” – mondta. „Az a bejárat, amelyet látsz, most hozzám vezet. Ahhoz, hogy úgy élj velem, amilyen vagyok. Gonoszságom végtelenül árnyalt, de bűntelen vagyok.”
„Igen, pontosan” – morogtam.
„És ez boldogtalanná tesz téged” – mondta. „Téged, aki a szobámba jöttél, és azt mondtad, csak egy bűn létezik, az ártatlan emberi élet szándékos kioltása.”
„Igen...” – mondtam. „Mennyire kinevethettél...”
„Sohasem nevettem rajtad” – felelte. Ezt nem engedhetem meg magamnak. A te segítségeddel menekülhetek meg attól a kétségbeeséstől, amely a halálunkat jelenti. Rajtad keresztül kell kapcsolatot találnom a tizenkilencedik századdal, általad érthetem meg úgy, hogy életem ismét megelevenedjék, különben végem van. Rád vártam a Vámpírszínházban. Ha ismernék olyan halandót, akiben megvan ugyanez az érzékenység, szenvedés, elmélyülés, azonnal vámpírrá változtatnám. De ez csak ritkán történhet meg. Nem, rád kellett várnom, a te jöttödet kellett figyelnem. És most harcolni fogok érted. Látod, milyen könyörtelen vagyok a szerelemben? Ezt érted szerelmen?”
,,Ó, de hiszen rettenetes hibát követnél el” – mondtam, és a szemébe néztem. Csak lassan fogtam fel szavait, s oly tisztán láttam tehetetlenségemet, mint még soha. Nem, úgysem tudom kielégíteni, mint ahogy Claudiát se tudtam. Lestatot se. És halandó fivérem, Paul: milyen szörnyű, halálos csalódást okoztam neki!
„Kapcsolatot kell találnom a korral” – mondta nyugodtan. „És ezt rajtad keresztül tudom megtenni... nem tanulni akarok tőled; megtudni olyasmiket, amit bármikor láthatok egy galériában vagy egy óra alatt kiolvashatok akár a legvastagabb könyvekből... nem, te a kor szelleme, a kor szíve vagy” – erősködött.
„Nem, nem!” Tehetetlenül felemeltem a kezemet, s már-már keserű, hisztérikus kacajra fakadtam. ,,Hát nem látod? Miféle korszellem vagyok én? Hiszen mindig is haragban voltam mindennel! Soha nem tartoztam senkihez és semmihez!” Túl fájdalmas, túlságosan igaz volt mindez.
De ekkor ellenállhatatlan mosoly ragyogott fel az arcán. Láttam, mindjárt kinevet, s aztán válla rázkódott ettől a nevetéstől. „De Louis” – mondta gyengéden. „Éppen ez a te korod szelleme. Nem érted? Mindenki úgy érez, mint te. Az, hogy elvesztetted a kegyelmet és a hitet, éppen a század jellemző bűnbeesése.”
Szavai annyira elkábítottak, hogy hosszú ideig csak bámultam a tüzet. A fa nagy része már elégett, csak pislákoló hamu maradt utána, a pusztulás szürke és vörös tája, amely a piszkafa egyetlen érintésére összeomlik. De még árasztotta a meleget, és erős fényt adott. Életem távlatai feltárultak előttem.
„És a vámpírok a színházban?” – kérdeztem halkan.
„Cinizmusukkal tükrözik a kort, amely nem fogja fel, hogy a lehetőségek elmúltak, amely csak eszelősen mesterkélt és önelégült paródiája mindannak, ami csodálatos volt, s dekadenciájában utolsó mentsvára az öngúny, a modoros gyámoltalanság. Láttad őket, ismerted őket egész életedben. Te másként tükrözöd a kort: benned megtört szíve tükröződik.”
„De ez boldogtalanság. A boldogtalanságot egyáltalán nem érted.”
„Nem kétlem. Mondd el, mit érzel, mitől vagy boldogtalan. Mondd el, miért nem jöttél el hét napig, bár égtél a vágytól, hogy meglátogass. Mondd el, mi fűz Claudiához és a másik nőhöz.”
Megráztam a fejem. „Nem tudod, mit kérsz tőlem. Értsd meg, nagyon nehezemre esett, hogy Madeleine-t vámpírrá változtassam. Megszegtem azt a magamnak tett fogadalmat, hogy ezt soha nem fogom megtenni, hogy magányosságom sem kényszeríthet rá. Életünket én nem úgy látom, mint hatalmat és adományt. Átoknak tartom. Nincs bátorságom, hogy meghaljak. De másvalakiből vámpírt csinálni! Másra is ezt a szenvedést hozni, és halálra ítélni mindazokat, akiket később az a vámpír meg fog ölni! Súlyos esküt szegtem meg. És így...”
,,De ha ez vigasztal... bizonyára rájöttél, hogy ebben nekem is részem volt.”
„Hogy megszabaduljak Claudiától, s hozzád jöhessek... igen, tudom. De a végső felelősség az enyém!” – mondtam.
„Nem. Úgy értem, közvetlenül. Én kényszerítettelek! Amikor megtetted, közel voltam hozzád. Latba vetettem minden erőmet, hogy megtedd. Nem tudtad?”
„Nem!”
Lehajtottam a fejem.
„Én akartam vámpírrá változtatni azt a nőt” – mondta halkan. „De úgy gondoltam, a legjobb, ha neked is részed van benne. Másként nem mondtál volna le Claudiáról. Tudnod kell, hogy ezt akartad...”
„Megvetem magam azért, amit tettem!” – mondtam.
„Akkor engem vess meg, ne magadat!”
„Nem! Nem érted? Amikor megtörtént, majdnem tönkretetted azt, amit vonzónak találsz bennem. Ellenálltam neked minden erőmből, amikor még nem is tudtam, hogy a te hatalmad dolgozik bennem. Valami majdnem meghalt bennem! A szenvedély majdnem kipusztult belőlem! Magam is majdnem elpusztultam, amikor Madeleine-t megteremtettem!”
„De az, az a szenvedély, az az emberség, nevezd ahogy akarod, nem halt meg mégse. Ha nem maradt volna eleven, nem lennének most könnyek a szemedben. Nem lenne düh a hangodban” – mondta.
Egy percig némán bámultam rá. Aztán erőt vettem magamon, hogy megszólaljak. „Soha többé nem szabad akaratom ellenére bármire rákényszerítened! Nem szabad élned ezzel a hatalommal...” – dadogtam.
„Igen” – felelte, – „tudom, hogy nem szabad. Van benned valamiféle küszöb, amelynél tovább nem terjed a hatalmam. De... Madeleine most már létezik. Szabad vagy.”
„És te elégedett!” – mondtam, erőt véve magamon. „Nem akarok nyers lenni. A tied vagyok. Szeretlek. De zavarban vagyok. Elégedett vagy?”
„Hogyne lennék?” – mondta. „Persze hogy elégedett vagyok.”
Felálltam, és az ablakhoz léptem. A parázs lassan kihunyt, csak a szürke égből sugárzott fény a szobába. Hallottam, hogy Armand is odalép az ablakpárkányhoz. Éreztem a közelségét; szemem egyre jobban hozzászokott az ég fényességéhez, úgyhogy jól láttam profilját és szemét az esőfüggöny előtt. Az eső hangja mindent betöltött, de mindenhonnan másként hallatszott: végigfolyt a tető ereszén, a zsindelyen kopogott, halkan hullott a faágak között, a lejtős ablakpárkányra, a kezem elé csöpögött. A hangok lágyan összevegyültek, átjárták és megszépítették az éjszakát.
„Megbocsátod... hogy rákényszerítettelek azzal a nővel...?” – kérdezte.
,,Nincs szükséged a megbocsátásomra.”
„Neked van rá szükséged” – mondta. „Így aztán nekem is szükségem van rá.” Mint mindig, arca most is rendkívül nyugodt volt.
„Gondoskodni fog Claudiáról? Ki fog tartani mellette?” – kérdeztem.
„Tökéletesen alkalmas rá. Őrült, de manapság ez a lehető legjobb. Gondoskodni fog Claudiáról. Soha nem élt egyedül, így természetes a számára, hogy társainak szentelje magát. Nincs szüksége különleges okra, hogy szeresse Claudiát, hiszen ő nem tudna meglenni nélküle, de ha kell, hát vannak ilyen okok is: Claudia szép külseje, nyugalma, fölénye. Tökéletesek együtt. De azt hiszem... hogy amilyen hamar csak lehet, el kellene hagyniuk Párizst.”
„Miért?”
„Tudod jól, miért. Santiago és a többi vámpír gyanakvással figyeli őket. Valamennyien látták Madeleine-t. Félnek tőle, mert tud róluk, és ők nem ismerik. Nem hagyják békén azokat, akik tudnak róluk.”
„És a fiú, Denis? Mit tervezel vele?”
„Meghalt” – válaszolta.
Megdöbbentem, hogy ezt milyen nyugodtan közölte. „Megölted?” – kapkodtam levegő után.
Bólintott, de nem szólt semmit. Csak nagy, sötét szeméből láttam, hogy indulatom és döbbenetem, amelyet nem igyekeztem palástolni, magával ragadja. Gyengéd, finom mosolyával magához akart vonni; kezét a nedves párkányon fekvő kezemre tette, s éreztem, hogy testem feléje fordul, közelebb húzódik, mintha nem én mozognék, hanem ő mozgatna. „Így a legjobb” – bólintott kedvesen. Aztán azt mondta:
„Mennünk kell...” Lenézett az utcára.
„Armand” – mondtam. „Én nem tudok lemászni...”
„Louis, gyere utánam” – suttogta a párkányon állva. „Még ha le is esnél az utcakőre, sérülésed nem tartana soká. Olyan gyorsan és tökéletesen meggyógyulnál, hogy napok múlva már nyoma sem maradna, csontjaid éppolyan gyorsan gyógyulnának, mint a bőröd. Gyere és ne félj, meglátod, milyen könnyű lesz.”
„Mi ölhet meg?” – kérdeztem.
,,A maradványaid elpusztítása” – mondta. „Nem tudtad? Tűz, feldarabolás... a nap melege. Semmi más. Megsérülhetsz, de a szervezeted minden sérülést begyógyít. Halhatatlan vagy.”
A csendes, ezüstös esőfüggönyön át lenéztem a sötétségbe. Az ide-oda mozgó faágak között fény pislákolt, és a sápadt világosságban megláttam az utcát. Nedves kockakövek, a kocsiszín kolompjának vaskampója, a falba kapaszkodó futónövények. A növényekhez egy nagy fekete kocsi súrlódott, aztán a fény gyengült, az utca sárgából ezüstössé vált, majd eltűnt, mintha a sötét fák nyelték volna el. Vagy még inkább mintha a sötétség felszívott volna mindent. Szédültem. Ingott velem az épület. Armand az ablakpárkányon ülve lenézett rám.
„Louis, gyere velem ma este” – suttogta hirtelen, sürgető hangon.
„Nem” – szóltam szelíden. „Túl korai lenne. Még nem hagyhatom el őket.”
Elfordult, és a sötét égre nézett. Talán sóhajtott, bár nem hallottam. Kezét a párkányon nyugvó kezemre tette. „Rendben...” – mondta.
„Nem soká” – mondtam. Bólintott, és megveregette a kezem, mintha azt mondaná, jól van. Átlendítette a lábát az ablakon, és eltűnt. Csak egy pillanatig tétováztam; szívdobogásom gúnyt űzött belőlem. Aztán átmásztam a párkányon, és sietve másztam utána, de lenézni nem mertem egy pillanatra sem.
Nagyon közel volt már a hajnal, amikor bedugtam kulcsomat a lakosztályom zárjába. A gázlámpák fénye megvilágította a falakat. Madeleine tűvel-cérnával kezében elaludt a kandalló rostélya mellett. Claudia mozdulatlanul állt, és az ablaknál lévő páfrányok közül nézett rám a homályból. Kezében hajkefe csillogott.
Megrendülten álltam ott, mintha e szobák minden érzéki gyönyöre hullámként sodródna át rajtam, testem átitatódott ezzel a zűrzavaros szépséggel, ami annyira más volt, mint Armand varázsa és a toronyszoba. Valami megnyugtatót lehetett itt érezni, és ez zavart engem. A székemet kerestem. Leültem rá, kezemet a halántékomhoz szorítottam. Azután éreztem, hogy Claudia mellettem áll, és megcsókolja homlokomat.
„Armandnál jártál” – mondta. „El akarsz menni vele.”
Ránéztem. Milyen bársonyos, milyen szép volt az arca, és mennyire az enyém! Nem éreztem bűntudatot, amiért engedtem vágyamnak, és könnyedén megérintettem arcát, szemhéját – ilyen meghitt, bizalmas érintkezés veszekedésünk éjszakája óta nem történt közöttünk. „Viszontlátlak még; nem itt, máshol. Mindig tudni fogom, hol vagy!” – mondtam.
Nyakam köré fonta karját. Szorosan átölelt, én lehunytam a szemem, és hajába rejtettem arcomat. Csókokkal borítottam nyakát – csókolgattam izmos, gömbölyű kis karjait, könyökének lágy mélyedését, csuklóját, két nyitott tenyerét. Éreztem, hogy hajamat, arcomat simogatják ujjai.
„Tégy, amit csak kívánsz” – mondta. „Amit kívánsz.”
„Boldog vagy? Megvan mindened, amire vágysz?” – kérdeztem.
„Igen, Louis.” Magához húzott, ujjai a tarkómba kapaszkodtak. „Mindenem megvan, amit akarok. De te valóban tudod-e, mit akarsz?” Megemelte az arcomat, hogy a szemébe nézzek. ,,Féltelek, nehogy hibát kövess el. Miért nem jössz el velünk Párizsból?” – kérdezte váratlanul. „Előttünk az egész világ, gyere velünk!”
„Nem megyek” – húzódtam el tőle. „Te azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy Lestattal volt. Többé nem lehet úgy. Nem lesz úgy.”
„Madeleine-nel minden más lesz, újszerű. Abból, ami volt, nem kérek többé. Hiszen én magam vetettem véget neki” – mondta. „De tényleg tisztában vagy vele, mi vár rád Armanddal?”
Elfordultam tőle. Volt valami rejtélyes konokság az Armand iránti ellenszenvében, abban, hogy képtelen volt megérteni őt. Újra azt mondta, hogy Armand a halálát kívánja. Nem látta át, amit én átláttam:
Armand nem kívánhatja az ő halálát, mert én sem kívánom. De hogyan magyarázhattam meg neki ezt úgy, hogy ne tűnjek fellengzősnek, elvakultnak Armand iránti rajongásomban. „Ennek így kell lennie. Talán másként nem is lehet” – mondtam, mintha kétségei súlyától világosodott volna meg hirtelen e tény előttem. „Egyedül ő képes erőt adni ahhoz, hogy az legyek, ami vagyok. Nem tudok tovább kettészakadva, gyötrődéstől emésztve élni. Vagy vele megyek, vagy meghalok” – tettem hozzá. „És van valami más is, ami esztelen és megmagyarázhatatlan, és ami csak engem tölt el megelégedéssel...”
„...és az mi?” – kérdezte.
„Hogy szeretem őt” – mondtam.
„Igen, tudom, hogy szereted” – tűnődött. „De attól még engem is szerethetsz.”
„Claudia, Claudia” – szorítottam magamhoz, térdemen érezve súlyát. A mellemhez bújt.
„Csak abban reménykedek, hogy ha szükséged lesz rám, megtalálsz...” – suttogta. „Hogy visszatérhetek hozzád... Olyan sokszor megbántottalak, olyan sok fájdalmat okoztam neked.” Szava elhalt, de ő még ott volt az ölemben, hozzám simult. Éreztem a súlyát, és közben arra gondoltam: kis idő múlva nem lesz már velem. Most csak egyszerűen itt akarom tartani az ölemben. Akkora örömet jelentett mindig ez az egyszerű dolog. A teste, ahogy hozzám simul, ahogy nyakamon nyugszik a keze.
Mintha egy lámpa kialudt volna valahol. Mintha a hűvös, nyirkos levegőben láthatatlanná olvadt volna egy lámpa fénye. Az álom határán voltam. Halandóként elégedetten aludtam volna el, Claudiával az ölemben. És ebben a kellemes, álomittas állapotban különös, kimondottan emberi érzésem támadt, az, hogy a nap nyájasan felébreszt majd, és a csodálatos, megszokott látványban lesz részem – a páfrányokat latom a napfényben, és a napfényt az esőcseppekben. Átadtam magam ennek az érzésnek. Félig lehunytam a szememet.
Később nemegyszer próbáltam visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. Újra és újra igyekeztem felidézni, mi is volt az, ami nyugtalansággal töltött el, s mit kellett volna észrevennem. Vigyázatlan voltam, érzéketlen az apró jelekre. Jóval később, legvadabb képzeletemet is felülmúlóan megsebezve és kifosztva, újra végigpergettem magamban azokat az álomittas, csendes pillanatokat, amikor szinte észrevétlenül ketyegett a kandallópárkányon az óra, és egyre sápadtabb lett az ég, de csak arra tudok emlékezni – jóllehet elkeseredetten igyekeztem képzeletemben megállítani az időt, megállítani a futását –, csak arra tudok emlékezni, hogy a fény szelíden megváltozott.
Ha résen vagyok, soha nem hagytam volna, hogy megtörténjen. De súlyos gondjaimba feledkezve óvatlanná váltam. Egy lámpa kialudt, egy gyertya elenyészett saját forró viasztócsájában. Félig lehunyt szemmel fenyegető sötétséget érzékeltem, úgy éreztem, sötétségbe vagyok befalazva.
Ekkor kinyitottam a szemem, és már nem gondoltam se lámpákra, se gyertyákra. Már túl késő volt. Felálltam, Claudia keze végigsiklott a karomon, s akkor egy csapat fekete ruhás férfit és nőt pillantottam meg, ruhájuk minden aranyozott szegélyről, minden politúros felületről magába szívta a fényt. Felkiáltottam, Madeleine-t hívtam, aki riadtan ébredt, akár egy megrettent kismadár, a kanapé karfájába kapaszkodott, és térdre esett, amikor kezek nyúltak felé. Santiago és Celeste tartottak felénk, mögöttük Estelle jött másokkal együtt, akiknek nem tudtam a nevét, betöltötték a tükröket, mozgó, fenyegető árnyékokból szőtt falként közeledtek. Rákiáltottam Claudiára, hogy fusson, és felrántottam az ajtószárnyat. Kitaszítottam rajta, aztán az ajtókeretbe kapaszkodva megrúgtam a hátulról támadó Santiagót.
Amikor a Latin negyedben találkoztunk, gyönge voltam, szinte védtelen, most viszont duzzadt bennem az erő. Lehet, hogy akkor hiányzott belőlem valami, talán a puszta meggyőződés, hogy érdemes önmagamért küzdenem. Most viszont hatalmas erővel támadt fel bennem az ösztön, hogy megvédjem Madeleine-t és Claudiát. Santiago után a szépséges, roppant erejű Celeste ugrott felém, s én teljes erőmből belemélyesztettem az öklömet. Claudia léptei már a távoli márványlépcsőn visszhangoztak. Celeste megtántorodott, belém csimpaszkodott, összekarmolta arcomat, hogy galléromon csorgott a vér. Szemem sarkából láttam rubinpiros csillogását. Most Santiagóra támadtam, megperdültem vele, éreztem karjának rettentő erejét, amellyel lefogott, miközben torkomat igyekezett megragadni. „Harcolj, Madeleine!” – kiáltottam, de csak a zokogását hallottam. Azután megláttam a forgatagban, mozdulatlanul, rémülten, vámpíroktól körülvéve. Azok meg nevettek azzal az ezüstcsengettyűként csilingelő üres vámpírnevetéssel. Santiago az arcához szorította kezét; vérzett a harapásomtól. A mellét, a fejét ütöttem, égő fájdalom lüktetett a karomban, aztán két kar a mellkasomra fonódott, s ahogy leráztam magamról, üveg csörömpölését hallottam a hátam mögött. Ám újra megragadott valaki, és iszonyú erővel megrántott.
Az erőm egy pillanatra sem hagyott el. Nem emlékszem, hogy bárkinek az ereje felülkerekedett volna az enyémen. Sokan voltak, ennyi az egész. A puszta számbeli fölény kényszerített végül mozdulatlanságra, s aztán körülfogtak, és kituszkoltak a szobából. Végiglökdöstek a folyosón, aztán lezuhantam a lépcsőn, a szálló hátsó kijárata előtt egy pillanatra szabad voltam, de máris újra körülfogtak. Celeste arca közvetlenül mellettem tűnt fel, s ha csak egy pillanatra ki tudok szabadulni a szorításból, belemélyesztettem volna a fogaimat. Erősen véreztem, és egyik csuklóm teljesen érzéketlenné vált a kemény szorítástól. Madeleine mellettem volt, s még mindig zokogott. Mindannyiunkat belöktek egy kocsiba, és megállás nélkül ütöttek-vertek. Szívósan kapaszkodtam öntudatomba, miközben záporoztak az ütések a tarkómra, s éreztem, hogy már csurom vér a fejem, a nyakam. Arra gondoltam csupán, hogy érzem a kocsi mozgását, tehát élek, és eszméletemnél vagyok.
Ahogy bevonszoltak bennünket a Vámpírszínházba, Armandért kiáltottam. Elengedtek; és lefelé lökdöstek a pincelépcsőn, előttem és mögöttem vámpírok nyüzsögtek, megannyi fenyegető, hadonászó szörnyeteg. Egy pillanatra megragadtam Celeste-et, aki felsikoltott, s valaki hátulról kemény ütést mért a fejemre.
És ezután megláttam Lestatot, és ez volt a legszörnyűbb csapás, amely valaha ért. A bálterem küszöbén állt, kihúzta magát, szürke szeme élesen villant felém, szája ravasz mosolyra húzódott. Öltözete, mint mindig, most is kifogástalan volt, drága kabátjában, finom ingében éppoly remek látványt nyújtott, mint valaha. S aztán láttam, hogy fehér bőrének minden milliméterét továbbra is hegek borítják. Mennyire eltorzították ezt az ápolt, szép arcot a pókhálószerűen szövevényes vonalak, amelyek át- meg átszelték bőrét az ajka fölött, szemhéján, homlokának lágy ívén! Néma harag, az irgalmatlan hiúság vak dühe izzott szemében, amely mintha azt mondta volna: „Nézd, mivé lettem!”
„Ő az?” – kérdezte Santiago, és nagyot taszított rajtam.
Lestat azonban szemrehányón fordult felé, és érdes, mély hangon így szólt: „Mondtam, hogy Claudiát akarom, a gyereket! Ő volt az!” És most láttam, hogy feje önkéntelen mozdulattal kíséri kifakadását, s keze előrenyúlik, mintha egy szék karfáját keresné. Majd újra kihúzta magát, és rám nézett.
„Lestat” – szóltam, készen arra, hogy belekapaszkodjam az utolsó szalmaszálba, – „te élsz! Életben vagy! Mondd el nekik, hogyan bántál velünk...”
„Nem” – rázta dühösen a fejét. „Te visszajössz hozzám, Louis” – mondta.
Egy pillanatig nem hittem a fülemnek. Egy józan, kétségbeesett hang azt suttogta bennem; használd ki a lehetőséget! – de közben baljós nevetés tört ki belőlem. „Megőrültél?”
„Visszaadom az életedet!” – mondta, és szemhéja megremegett a szavak súlyától, keble hullámzott, keze megint előrelendült, majd erőtlenül lehanyatlott a sötétben. – „Megígérted nekem” – szólt Santiagónak, – „hogy visszavihetem magammal New Orleansba.” Majd tekintetét végigjáratta a körülöttünk álló vámpírokon, és dühtől lihegve fakadt ki. „De hát hol van Claudia? Ő tette ezt velem, megmondtam!”
„Mindjárt, mindjárt” – mondta Santiago. Lestat felé nyújtotta kezét, de ő hátralépett, és kis híján elvesztette az egyensúlyát. Egy szék karfájában kapaszkodott meg, szemét lehunyva állt ott, amíg önuralma visszatért.
„De ő segített neki, támogatta...” – mondta Santiago, közelebb húzódva Lestathoz. Lestat felpillantott.
„Nem” – mondta. „Louis, vissza kell térned hozzám, valamit el kell mondanom neked... arról az éjszakáról a mocsárban.” Ekkor azonban elhallgatott, és úgy nézett körül, mint akit megsebesítettek és ketrecbe zártak.
„Hallgass ide, Lestat” – mondtam. „Te elengeded Claudiát... és én... visszatérek hozzád.” Szavaim ércesen zengtek, közelebb léptem hozzá, szememből szuggesztív erő áradt, mint két fénysugár. Rám nézett, hosszasan szemügyre vett, és egész idő alatt saját gyengeségével viaskodott. Celeste a csuklómra tette kezét. „El kell mondanod nekik” – folytattam, – „hogyan bántál velünk, hogy nem ismertük a törvényeket, hogy Claudia nem ismert más vámpírokat” – mondtam. És míg gépies hangon daráltam mondókámat, állandóan arra gondoltam: Armandnak vissza kell jönnie ma éjjel. Armand biztosan visszatér. Ő véget vet ennek, nem engedi, hogy folytassák.
Valami súrlódott a padlón, majd Madeleine kimerül zokogását hallottam. Megfordultam, egy széken ült, és amikor látta, hogy ráfüggesztem a szemem, még jobban megrémült. Fel akart állni, de nem hagyták. „Lestat” – szóltam, – „mit akarsz tőlem? Megteszem...”
És akkor megláttam, mi idézte elő a zajt. Lestat is látta. Jókora, vaszárakkal felszerelt koporsót cipeltek be a szobába. Rögtön megértettem. „Hol van Armand?” – mondtam kétségbeesetten.
,,Claudia tette velem, Louis. Ő tette velem. Nem te! Neki meg kell halnia!” – mondta Lestat vékony, reszelős hangon, mintha erőfeszítésébe kerülne a beszéd. „Vigyétek ezt el innen, ő hazajön velem!” – mondta dühösen Santiagónak. De Santiago csak nevetett, Celeste is nevetett, s aztán nevettek mindannyian.
„Megígértétek” – könyörgött Lestat.
,,Én nem ígértem semmit!” – felelte Santiago.
„Bolondot csináltak belőled, Lestat!” – jegyeztem meg keserűen, miközben nyitották a koporsót. „Bolondot! Meg kell találnod Armandot. Ő itt a vezér” – kiáltottam. De Lestat szemmel láthatóan nem fogta fel a szavaimat. Ami ezután történt, az színtiszta borzalom – rugdaltam, kapálóztam, hogy kitépjem magam a karjaikból, üvöltöztem, hogy Armand ezt nem fogja tűrni, és hogy ne merészeljék bántani Claudiát. De ők erőszakkal mégiscsak beraktak a koporsóba, s dühödt ellenállásomnak annyi volt csupán a haszna, hogy elterelte a figyelmemet Madeleine kiáltásairól, eszeveszett jajveszékeléséről és a rettegésről, hogy bármelyik pillanatban Claudia jajkiáltása is felhangozhat. Emlékszem, milyen reménytelen, kétségbeesett erőfeszítéssel tartottam vissza egy pillanatra a koporsó fedelét, de karom elgyengült, s aztán meghallottam a fém csikorgását. Rég elhangzott szavak dörömböltek az agyamban, s magam előtt láttam azt a régi mosolygós Lestatot azon a távoli, gondtalan helyen, ahol mi hárman pörlekedtünk egymással.
„Nincs rémítőbb látvány egy éhező gyereknél, de egy éhező vámpír még annál is rémítőbb, Párizsban is hallanák a sikoltását...” Nedves, reszkető testem elernyedt a fullasztó koporsóban, és azt mondogattam, Armand nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen; nincs hely, ahol biztonságosan elrejthetnének bennünket.
A koporsót felemelték, cipők nyikorogtak, ide-oda himbáltak, karjaim a láda oldalának feszültek, egy pillanatra talán lecsukódott a szemem, nem tudtam, mit tegyek. Nem szabad fölnyújtanom a kezem, mondtam magamnak, nem szabad éreznem, milyen vékony a levegőréteg arcom és a koporsófedél között, s aztán a koporsó megbillent, meglódult, ahogy a lépcsőhöz értek vele. Hasztalan próbáltam Madeleine jajveszékelését megérteni, úgy tűnt, Claudiáért kiált, őt hívja, mintha csak segíteni tudna mindannyiunkon. Armandot hívd, jönnie kell, haza kell térnie ma éjjel, gondoltam elkeseredve. Kis híján magam is kiáltozni kezdtem, s csak a rettentő megalázottság érzése tartott vissza, a szégyen, hogy hallanom kellene saját kiáltásomat, amely úgyis be lenne zárva velem együtt.

S közben egy másik rémületes gondolat hasított belém. Mi lesz, ha nem jön? Mi lesz, ha van egy koporsója elrejtve abban a toronyszobában is, és ma éjjel oda tér vissza?... És testem váratlanul fellázadt, mit sem törődve a józan ész parancsával, csapkodni kezdtem a deszkát, s meg akartam fordulni, hogy hátam erejével feszüljek neki a koporsó fedelének. De nem sikerült: túl kicsi volt a hely; fejem visszazuhant a deszkára, verejték csorgott a hátamon és az oldalamon.
Madeleine jajveszékelése elnémult. Csak a cipők nyikorgását hallottam és saját lélegzésemet. Akkor holnap éjjel jön el – igen, holnap éjjel –, és megmondják neki, és ő megkeres és kiszabadít bennünket. A koporsó megbillent. Víz szaga csapta meg orromat, hűvös frissessége a koporsó fülledt melegében is érzékelhető volt, majd a vízszagba föld illata vegyült. A koporsót kíméletlenül ledobták a földre, sajogtak a tagjaim, karomat dörzsölgettem, vigyázva, hogy ne érintsem a koporsófedelet, ne érzékeljem közelségét, nehogy pánik fogjon el.
Azt hittem, most már itt hagynak, de tévedtem. Valamivel foglalatoskodtak a közelben, s ekkor egy másik szag csapta meg az orromat – ismeretlen, nyers szag. Ahogy némán, mozdulatlanul feküdtem, rájöttem, hogy téglát raknak, és malterszag az, amit érzek. Lassan, óvatosan felemeltem a kezem, hogy megtöröljem arcomat. Jól van, akkor hát holnap éjjel jön el, nyugtattam magam. Holnap éjjel eljön, s addig ez a koporsó éppúgy zár magába, mint a sajátom, ez az ár, amit éjszakáról éjszakára fizetnem kell mindenért.

Mégis könny gyűlt a szemembe, és újra püfölni kezdtem a deszkát, ide-oda forgattam a fejemet, gondolataim a másnapot ostromolták és a rákövetkező és az azután következő éjszakát. Hogy eltereljem figyelmemet erről az őrültségről, Claudiára gondoltam – éreztem, ahogy körém fonja karját a Saint-Gabriel Szálló lakosztályának félhomályában, láttam kerek arcocskáját a fényben, szempillájának bágyadtan lágy rebbenését, ajkának bársonyát. Testem megmerevedett, lábam a deszkát rugdalta. A téglák zaja, a halk lépések zaja megszűnt. És én érte kiáltottam, hívtam őt, „Claudia!”, fájdalom lüktetett a nyakamban, körmeimet a tenyerembe vájtam, s aztán lassan, mint egy jeges folyam, az alvás bénultsága kerített hatalmába. Armandot próbáltam hívni – esztelenül, kétségbeesetten, és mialatt szemhéjam elnehezült, s kezem elernyedt, csak homályosan voltam tudatában, hogy valahol ő is alszik már, mozdulatlanul fekve hálóhelyén. Még egyszer utoljára szabadulni próbáltam. Szemem a sötétbe meredt, kezem a koporsó falát tapogatta. De gyenge voltam. És aztán már nem volt semmi.
Egy hangra ébredtem. Távoli volt, de érthető, kétszer szólított a nevemen. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Valami kétségbeejtő dolgot álmodtam, ami azzal fenyegetett, hogy teljesen szertefoszlik, a legcsekélyebb nyomot sem hagyva, hogy mi volt, és valami rémítőt, aminek türelmetlenül vártam az eltűnését. Kinyitottam a szememet, és megérintettem a koporsó tetejét. Tudtam, hol vagyok, és szerencsére ugyanabban a pillanatban már tudtam azt is, hogy Armand hív. Válaszoltam neki, de hangom is a koporsó foglya volt. Egy rémült pillanatig azt gondoltam, hogy Armand hiába keres, mert nem adhatom tudtára, hogy itt vagyok. De azután hallottam, hogy beszél hozzám, és azt mondja, ne féljek. Utána nagy zajt hallottam. Azután megint. Recsegés-ropogás hallatszott, majd dübörögve hullani kezdtek a téglák. Egyik-másik a koporsónak vágódott, és hallottam, hogy egyenként szedi le őket. Úgy hangzott, szögestül tépi ki a zárat. A tető kemény fája recsegett, s gombostűhegynyi fény villódzott a szemem előtt. Belélegeztem a vele együtt behatoló levegőt, és éreztem, hogy verejték lepi el arcomat. A fedél nagy roppanással kinyílt, egy pillanatra elvakított a fény, azután felültem, és ujjam résein keresztül egy lámpa élénk ragyogását pillantottam meg.
„Siess!” – szólt hozzám. „De a legkisebb nesz nélkül!”
„De hát hová megyünk?” – kérdeztem. Nyerstéglából épült folyosót láttam magam előtt, s véges-végig a folyosón ugyanolyan befalazott ajtókat, amilyet Armand lerombolt. Elképzeltem a koporsókat a téglák mögött, s az éhen veszett, elrothadt vámpírokat. De Armand csak húzott maga után, és újra figyelmeztetett, hogy maradjak csendben. Végigosontunk a folyosón. Egy faajtónál megállt, és eloltotta a lámpát. Egy pillanatig teljesen sötét volt, de azután fény csillant meg az ajtó alatti hasadékban. Olyan óvatosan nyitotta ki az ajtót, hogy a sarokvasak sem nyikorogtak. Csak saját lélegzésemet hallottam, s aztán megpróbáltam hangtalanul lélegezni. Az alsó folyosón mentünk tovább, amely az ő cellájához vezetett. Ő megment engem, de egyedül csak engem! Kinyújtottam a kezem, hogy megállítsam, de ő tovább vonszolt maga után. Csak a vámpírszínház melletti utcácskában tudtam megállítani. Mielőtt még szóltam volna, megrázta a fejét.
„Nem tudom őt megmenteni!” – mondta.
,,Az ég szerelmére, csak nem gondolod, hogy nélküle megyek el! Itt van velük.” Megrémültem. „Meg kell mentened, Armand! Nem tehetsz mást.”
„Miért mondod ezt?” – felelte. „Meg kell értened, hogy nincs hatalmam hozzá. Fellázadnának ellenem. Semmi nem indokolná, hogy ne tegyék. Értsd meg, Louis, nem tehetem. Csak azt kockáztatnám vele, hogy elveszítlek. Nem mehetsz vissza.”
Képtelen voltam beletörődni tehetetlenségünkbe.
Armand volt az egyetlen reményem. Azt viszont őszintén állíthatom, hogy túl voltam már minden félelmen. Annyit tudtam csak, hogy vagy visszaszerzem Claudiát, vagy az életemet adom érte. Voltaképpen nagyon egyszerű volt ez, a legkevésbé sem bátorság kérdése. És Armand viselkedéséből, szavaiból azt olvastam ki, hogy utánam jön, ha visszamegyek, és nem fog megakadályozni ebben.
Igazam volt. Visszarohantam a folyosón, s ő futott velem, a bálteremhez vezető lépcső felé. Hallottam a többi vámpírt. Mindenféle hangokat hallottam. A párizsi forgalom zaját. Seregnyi ember zsivaját fölöttünk, a színházban. Ahogy a lépcső tetejére értem, Celeste-et pillantottam meg a bálterem ajtajában. Színházi álarcot tartott a kezében. Épp csak rám nézett, s arca nem árult el se izgalmat, se rémületet, inkább furán közömbös volt.
Ha nekem ront, vagy kiabálni kezd a többiekért, azt meg tudtam volna érteni. De nem csinált semmit. Háttal a bálterembe lépett, megfordult, láthatóan gyönyörködve szoknyája elegáns libbenésében, mintha csak azért forogna, hogy szétterüljön a szoknyája, majd mind szélesebb körökben pörgött a terem közepe felé. Arcára illesztette az álarcot, és halkan szólt a festett arc mögül: „Lestat... barátod, Louis jön látogatóba. Légy éber, Lestat!” Levetette álarcát, és valahonnan gyöngyöző kacagás hallatszott. Láttam, hogy mindannyian ott vannak a teremben: ülő, ácsorgó árnyak. Lestat felhúzott vállal ült egy karosszékben, és nem nézett rám. Valamit babrált a kezével, de nem láttam, micsodát, aztán lassan felpillantott, és dús, szőke haja a szemébe hullott. Félelem volt a szemében. Kétségbevonhatatlan félelem. Most Armandra nézett. Armand szótlanul, lassan, határozott léptekkel ment át a termen, az összes vámpír hátrahúzódott tőle, és figyelmesen nézte. „Bonsoir, Monsieur!” – hajolt meg Celeste, amikor Armand elment mellette, és mint királyi kormánypálcát, úgy tartotta kezében az álarcot. Armand nem nézett rá, Lestatra szögezte tekintetét. „Meg vagy elégedve?” – kérdezte.
Lestat szürke szeme ámulattal tekintett Armandra, és ajka erőlködve próbált szavakat formálni. Láttam, hogy szeme könnyekkel van tele. „Igen” – suttogta, és keze azzal a valamivel viaskodott, amit fekete kabátja alá rejtett. De azután rám nézett, és végigfolytak arcán a könnyek. „Louis” – szólt telt és mély hangon, mérhetetlen erőfeszítéssel. „Meg kell hogy hallgass. Vissza kell jönnöd...” Lehajtotta fejét, és szégyen sütött az arcáról.
Santiago felnevetett valahol. Armand halkan közölte Lestattal, hogy el kell hagynia Párizst, számkivetett lett. Lestat behunyt szemmel, fájdalomtól eltorzult arccal ült ott. Lestat hasonmásának tűnt, sebzett, érző lénynek, akit sohasem ismertem. ,,Kérlek” – könyörgött szelíden. „Itt nem tudok beszélni veled! Nem tudom megértetni veled. Velem jössz... csak egy kis időre... amíg újra önmagam leszek.”
„Őrültség” – feleltem, és hirtelen a halántékomhoz szorítottam mindkét kezemet. „Hol van ő? Hol van Claudia?” Körülhordoztam tekintetem, néztem a szótlan, mozdulatlan arcokat, a fürkészhetetlen mosolyokat. „Lestat” – fordultam most hozzá, és megragadtam a fekete kabát hajtókáját.
És ekkor megláttam azt a valamit a kezében. Tudtam, mi az. Kitéptem a kezéből, és csak néztem a vékony selymet. Claudia sárga ruháját. Lestat ajkához emelte kezét, és elfordította tekintetét. És halk, visszafojtott zokogás tört ki belőle, miközben én csak bámultam őt és a csöpp kis ruhát. Ujjaim lassan végigtapogatták a könnycseppeket, a vérfoltokat benne, kezem reszketett, ahogy a mellemhez szorítottam. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak álltam ott, az idő megszűnt számomra, mint ahogy a köröttem lévő vámpírok számára is, akiknek könnyed, földöntúli nevetése a fülemben visszhangzott. Emlékszem, szerettem volna befogni a fülemet, de nem akartam elengedni a ruhát, egyre csak azt markoltam, gyűrtem, hogy egészen kicsi legyen, hogy elrejthessem a markomban. Emlékszem, egész sor gyertya égett, egyenetlen sorban gyúltak ki egymás után a festett falak előtt. Egy ajtó nyitva állt, odakint esett az eső, minden gyertya sercegett és a lángok imbolyogtak a szélben, mintha felemelkedtek volna a kanócról, de aztán újra megkapaszkodtak benne. Tudtam, hogy Claudia ott van a közelben. A gyertyák reszkettek, vibráltak a vámpírok kezében. Santiago is fogott egy gyertyát, és intett nekem, hogy menjek át az ajtón. De én nem vettem tudomást róla, nem törődtem se vele, se a többiekkel. Valami azt súgta bennem: ne figyelj rájuk, mert akkor megtébolyodsz. Ők nem fontosak! Csak Claudia fontos. De hol van? Meg kell találnod. Távolról hallottam a vámpírok nevetését, úgy éreztem, mintha testet öltene a kacaj, nem tartozva senkihez.
Azután megpillantottam valamit a nyitott ajtón keresztül – valamit, amit valamikor, nagyon-nagyon régen már láttam. Valamit, amiről rajtam kívül senki sem tudhat. Nem. Lestat tud róla, de ez mit sem számít. Ő már nem emlékszik rá, ahogy mi ketten a Royale-utcában, annak a téglafalú konyhának az ajtajában állva, láttuk azt a két összezsugorodott testet, anyát és lányát egymás karjaiban, a konyhapadlón, meggyilkolva. Ám ők ketten, akik ott feküdtek a csendes esőben, Madeleine és Claudia volt, és Madeleine gyönyörű vörös haja összekeveredett Claudia hajának aranyával, és együtt libbentek, ragyogtak a nyitott ajtón keresztülhatoló szélben. Csak az égett el, ami élt – a haj nem, a hosszú, üres bársonyruha sem, a csipkeszegélyű vérfoltos fehér ingecske sem. A koromtól fekete, megégett és összezsugorodott valamin, ami Madeleine volt, még felismerhetőek voltak az arcának vonásai, és a kéz, amely a gyereket fogta, épen maradt, akár egy múmia keze. Ám a gyerek, az örök gyerek, az én Claudiám, hamuvá lett.
Kiáltás tört fel belőlem, vad pusztító kiáltás, lényem mélyéből felszakadó kiáltás, s zúgott, mint a szél, amelytől örvénylett a hamvakra zuhogó eső, a szél, amely verte a parányi kéz nyomát a téglákon, a szél, amelytől fellebbent az aranyhaj, felemelkedtek, felfelé röppentek a laza hajfonatok. S ekkor ökölcsapás sújtott le rám, és én megragadtam valakit, akit Santiagónak véltem. Ütöttem, rúgtam, vasmarokkal ragadtam meg vigyorgó fehér ábrázatát, s most már üvöltött ő is, kiáltása összefolyt az enyémmel, cipője a hamvakat tapodta, ellöktem, szemem elvakult az esőtől, a könnyeimtől, s végül kinyújtottam a kezem utána, pontosan úgy, ahogy ő is tette. Armand volt, akivel viaskodtam. Armand, aki erőnek erejével rángatott be az udvarról, be a bálterembe, a zsivajba, az érzéketlenül csengő kacajok forgatagába.
Lestat felkiáltott: „Louis, várj meg! Beszélnem kell veled, Louis!”
Láttam Armand meleg pillantású barna szemét, testem elerőtlenedett, és csak homályosan tudatosult bennem, hogy Madeleine és Claudia meghalt. Armand halkan, szinte hangtalanul, így szólt: „Nem tudtam megakadályozni, nem tudtam megakadályozni...” Meghaltak, nem léteztek többé. Santiago kiment az udvarra, ahol némán feküdt mindaz, ami megmaradt belőlük, a szélben meg-meglebbenő haj, a kibomló fürtök. Éreztem, hogy öntudatomat vesztem.
Nem tudtam magammal vinni a holttestüket sem. Armand karjával átölelt, keze a hónom alá nyúlt, így mentünk végig valamilyen faburkolatú, visszhangtól kongó helyen. Utcaszagot éreztem, lovak és lószerszámok friss illatát, majd tisztán láttam magam, amint hónom alatt egy kis koporsóval futok a Kapucinus bulváron, az emberek utat engednek nekem, néhányan felállnak a kávéház teraszának asztalai mellől, és egyikük felemeli a karját. Aztán megbotlottam, és akkor újra láttam Armand barna szemét, újra éreztem, hogy öntudatlanságba merülök. De azért mentem tovább, folytattam utamat, láttam saját cipőm fényét a gyalogjárón. „Megőrült, hogy ilyeneket mond nekem?” – kérdeztem éles, indulatos hangon Lestatról, és saját hangom némi vigaszt jelentett számomra. Nevettem, harsányan nevettem. „Tiszta őrült, hogy így beszél velem! Hallottad?” – kérdeztem. Armand szeme azt mondta: Aludj! Akartam mondani valamit Madeleine-ről és Claudiáról, hogy nem hagyhatjuk őket ott, de éreztem, hogy az a kiáltás újra ki akar törni belőlem – az üvöltés, ami mindent megsemmisít; összeszorított fogakkal próbáltam visszatartani, mert éreztem, elpusztít, ha hagyom.
Azután nagyon is világosan érzékeltem mindent. Harciasan és elvakultan róttuk az utat, olyan emberek módján, akik mértéktelen részegségükben mások iránti gyűlölettel vannak tele, s ugyanakkor saját magukat legyőzhetetlennek tartják. Ugyanígy sétáltam New Orleansban azon az éjjelen, amikor először akadtam össze Lestattal, ugyanezzel a részeg járással, amely bámulatosan határozott, és biztosan célhoz vezet. Láttam egy részeget, aki a gyufájával babrált; pipájához érintette a lángot, beszívta a füstöt. Egy kávéház ablakánál álltam. Az ember a pipáját szívta. Armand várakozva állt mellettem; a zsúfolt Kapucinus bulváron voltunk. Vagy a Templom bulváron? Nem tudtam biztosan. Tombolt bennem a düh, hogy holttestük ott maradt azon a förtelmes helyen. Láttam, amint Santiago lába széttúrja a hamut, ami a gyermekem volt! Kiáltás tört fel összeszorított fogaim közül, a pipás ember felállt és lehelete párával vonta be az üveget köröttünk.
„Takarodj innen” – mondtam Armandnak. „A pokolba veled, ne gyere a közelembe! Figyelmeztetlek: ne gyere a közelembe!” Otthagytam, rohantam végig a bulváron, és láttam, hogy egy férfi és egy nő elhúzódik előlem, s a férfi védelmezőn teszi karját a nő elé.
Futottam. Az emberek látták, hogy futok. Kíváncsi voltam, milyennek látnak, hogy minek képzelik azt a megvadult fehér valamit, ami túl gyorsan mozgott ahhoz, semhogy szemmel követhessék. Elgyengültem, kimerülten álltam meg, ereim égtek, mint amikor éhezem. Gyilkolnom kellene, gondoltam, de még rágondolni is iszonyú volt. Egy templom mellett ültem a kőlépcsőkön, kőbe vésett kis oldalajtónál, amelyet éjszakára elreteszeltek és kulccsal bezártak. Az eső alábbhagyott, legalábbis én úgy éreztem. Az utca sivár volt és csendes, jóval távolabb egy ember ment el finom fekete esernyővel. Armand nem messze állt, a fák alatt. Mögötte, úgy rémlett, fákkal és nedves fűvel borított liget volt, és fátyolos köd szállt fel, mintha meleg lenne a föld.
Most csak a gyomromban és a fejemben lüktető fájdalomra gondoltam, s ez lassan megnyugtatott. S mire a testi fájdalom elcsitult, tudatára ébredtem mindannak, ami történt, hogy milyen messzire kerültünk a színháztól, és hogy Madeleine és Claudia földi maradványai még mindig ott vannak. Tűzben elveszejtett, egymást átölelő áldozatok. Elszántnak éreztem magam, és nagyon közel saját pusztulásomhoz. „Nem tudtam volna megakadályozni” – szólt csendesen Armand. Felpillantottam, és láttam, hogy kimondhatatlanul szomorú az arca. Elfordította tőlem a tekintetét, mintha tudná, hogy hasztalan próbálkozás meggyőzni engem erről, és éreztem mindent elsöprő bánatát. Az az érzésem támadt, hogy ha rázúdítanám minden haragomat, aligha szállna szembe velem. Éreztem azt is, hogy a közönye, passzivitása mindent áthat, s ebből táplálkoznak szavai is, melyeket újra megismételt: „Nem tudtam volna megakadályozni.”
„De igen, meg tudtad volna akadályozni” – válaszoltam csendesen. „Nagyon jól tudod, hogy így van. Te voltál a vezetőjük! Te voltál az egyetlen, aki ismerte saját hatalma határait. Ők nem ismerték. Nem értették. Te többet tudsz, többet értesz, mint ők.”
Nem szólt, s nem nézett rám, de így is láttam szavaim hatását. Láttam arcán a kimerültséget, a tompa, fénytelen szomorúságot a szemében.
„Neked hatalmad volt felettük! Féltek tőled!” – folytattam. „Megállíthattad volna őket, ha hajlandó vagy túllépni a magad által szabott korlátokat. De nem akartad megsérteni a saját magadról kialakított képet. A te drága igazságeszméd! Tökéletesen értelek. A saját tükörképemet látom benned!”
Szeme gyengéden az enyémet kereste – de szólni nem szólt. Kimondhatatlan szenvedés tükröződött az arcán, s már-már feltört belőle az az érzelem, amely fölött, ha szabadjára engedi, többé nincs hatalma. Ő félt ettől az érzelemtől, én már nem féltem. Ő átélte az én szenvedésemet, de én nem éreztem az övét. Nem érdekelt.
„Nagyon is jól megértelek...” – mondtam. „Mindennek a lényege a saját passzivitásom, és ez az igazi gonosz. A gyengeségem, hogy nem tudok szakítani a megromlott, ostoba erkölccsel, ez a szörnyű büszkeség! Ezért engedtem, hogy Claudia vámpírrá legyen, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet. Ezért néztem el, hogy Claudia megölje Lestatot, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet, s a vesztét okozza. Kisujjamat sem mozdítottam, hogy megakadályozzam. És Madeleine, Madeleine, engedtem, hogy megtörténjék, bár soha nem lett volna szabad, hogy olyan lénnyé tegyem, mint amilyenek mi vagyunk. Tudtam, hogy bűnösen cselekszem. Nos, hadd mondjam meg neked, már nem vagyok az a passzív, gyenge teremtmény, aki addig szőtte a gonoszság hálóját, amíg roppant nagy és vastag nem lett, s én e gonoszság rászedett áldozata. Vége! Tudom, mit kell tennem. És figyelmeztetlek, bármennyire megkönyörültél is rajtam, amikor ma éjszaka kimentettél a sírból, amelyben elpusztultam volna: fel ne keresd többé a celládat a Vámpírszínházban! A közelébe se menj!”
Nem vártam a válaszára, de talán nem is akart válaszolni. Nem tudom. Úgy mentem el, hogy vissza se néztem. Ha követett, nem volt tudomásom róla. Nem érdekelt.
A Montmartre temetőjébe vonultam vissza. Miért ide, nem tudom biztosan, hacsak azért nem, mert nem volt távol a Kapucinus bulvártól, és a Montmartre akkor még vidékies negyed volt, sötét, békés zug a nagyváros forgataga mellett. Az alacsony házak és konyhakertek között kóborolva gyilkoltam, majd visszatértem a koporsóba, amely napközben menedékül szolgált. Puszta kézzel kapartam ki belőle a földi maradványokat, és a rothadás, a nedvesség, a halálbűz ágyába feküdtem. Nem mondhatnám, hogy itt megnyugodtam, de megkaptam, amire szükségem volt. A sötétben, orromban a temetői föld szagával, távol az emberektől, átadtam magam mindannak, ami átjárta és eltompította az érzékeimet. Így adtam át magam bánatomnak.
De ez nem tartott sokáig.
Amikor másnap este a hideg, szürke téli nap lenyugodott, már ébren voltam, s éreztem, ahogy lassan oldódik a zsibbadtság tagjaimban. A koporsó fekete élőlényei körülöttem rohangáltak, menekülve feltámadásom elől. A gyenge holdfényben megízleltem a hideget, s még ujjaimon éreztem a márványtömb végtelen simaságát, amikor kikeltem a sírból. S ahogy kifelé ballagtam a temetőből, végiggondoltam tervemet, amelyért hajlandó voltam az életemet is feltenni annak a lénynek a roppant szabadságával, aki nem törődik az életével, akinek rendkívüli erőt ad az, hogy kívánja önnön halálát.
Az egyik konyhakertben megpillantottam valamit, ami csak homályos gondolatokat ébresztett bennem, míg a kezemben nem tartottam. Egy kis kasza volt; élesre fent, görbe pengéjéhez még az utolsó kaszálás zöld gyomnövényei tapadtak. Amikor megtisztítottam, és ujjamat végighúztam az éles pengén, tervem kikristályosodott, és gyorsan nekiláttam a többi feladatnak: szereztem egy kocsit és kocsist, aki napokon át hajlandónak mutatkozott követni a parancsaimat – elkápráztatva a kapott készpénztől és a további ígérettől, elhoztam ládámat a Saint-Gabriel Szállóból, és a kocsiban helyeztem el, s megszereztem mindazokat a dolgokat, amelyekre szükségem volt. Aztán ott voltak a hosszú éjszakai órák, amikor színleg kocsisommal poharazgattam és beszélgettem – megnyertem költséges közreműködését, hogy hajnalban elvigyen Párizsból Fontaine-bleau-ba. A kocsiban aludtam: gyenge egészségem megkívánta, hogy semmi áron se zavarjanak. A magány olyan fontos volt a számomra, hogy hajlandó voltam újabb busás összeggel megtoldani a már kifizetett díjat, csak hogy hozzá ne nyúljon még a kilincshez sem, amíg ki nem szálltam.
Amikor meggyőződtem róla, hogy kész követni minden utasításomat, és olyan részeg, hogy a gyeplőn kívül jóformán semmi másra nem tud figyelni, lassan, óvatosan behajtottunk a Vámpírszínház utcájába, s némi távolságban várakoztunk, amíg az ég világosodni nem kezdett.
A színház zárva volt. Amikor a levegő és a fény elárulta, hogy legfeljebb tizenöt perc áll a rendelkezésemre tervem kivitelezéséhez, odalopóztam. Tudtam, hogy odabenn a színház vámpírjai már a koporsójukban fekszenek, és ha egy kései vámpír még csak most készülődne is a lefekvéshez, akkor sem hallaná meg előkészületeimet. A bereteszelt ajtók elé gyorsan deszkákat helyeztem, és beszegeztem a most már kívülről elzárt bejáratokat. Egy járókelő észrevette, mit csinálok, de továbbment, nyilván azt gondolta, a tulajdonos megbízásából deszkázom be az intézmény bejáratát. Tudtam, hogy mielőtt végzek, találkozhatom a jegyárusokkal, jegyszedőkkel és takarítókkal, akik talán odabenn maradtak, hogy vigyázzák a vámpírok nappali álmát.
Rájuk gondoltam, amikor a kocsit Armand sikátorához irányítottam, és meghagytam, várakozzék. Két kis hordónyi petróleumot vittem Armand ajtajához.
Ahogy reméltem, a kulccsal könnyen bejutottam, és egyszerre az alsó átjáróban voltam. Kinyitottam cellájának ajtaját, de Armand nem volt ott. Senki sem volt odabenn. A koporsó eltűnt. Valójában minden eltűnt, kivéve a bútorokat, még a halott fiú elzárható ágya sem volt ott. Gyorsan kinyitottam az egyik hordót, s a másikat magam előtt görgetve a lépcsőkhöz siettem, majd a petróleumot a kiálló gerendákra és a többi cella faajtajára locsoltam. A szag erős volt, erősebb és áthatóbb, mint munkálkodásom zaja, amely aligha riaszthatta fel a vámpírokat. Bár igen csendesen álltam a lépcsőknél, a hordókkal és a kaszával felfegyverkezve, s feszülten figyeltem, nem hallottam sem az őröket, sem a vámpírokat. A kasza nyelét markolva lassan felfelé lopóztam, míg csak a bálterem ajtajához nem értem. Senki sem látta, hogyan fröcskölök petróleumot a lószőr székekre és a kárpitra, sem azt, ahogy egy pillanatra tétován megállok a kis udvar bejáratánál, ott, ahol Madeleine-t és Claudiát megölték. Ó, hogy szerettem volna kinyitni azt az ajtót! A kísértés olyan nagy volt, hogy egy percre szinte elfeledkeztem a tervemről. Majdnem letettem a hordókat, és lenyomtam az ajtókilincset. De tudtam, hogy folytatnom kell, amit elkezdtem. Madeleine és Claudia nem volt már ott. Meghaltak! És ugyan mit tehettem volna, ha kinyitom az ajtót, s újra meglátom maradványaikat, ha megpillantom a csapzott kócos aranyhajat? Nem volt időm, de nem is lett volna semmi értelme. Szaladtam a sötét folyosókon, ahol addig nem jártam, locsoltam a petróleummal a faajtókat, annak biztos tudatában, hogy a vámpírok oda zárkóztak be; macskaléptekkel osontam be magába a színházba, ahol a hideg, szürke fény beszivárgott az elreteszelt ajtókon keresztül, sietségre sarkallva, s én sötét foltokat hagytam a színpad nagy bársonyfüggönyén, a párnázott székeken, a bejárati ajtók kárpitján.
Végre kiürült a hordó; elhajítottam, és elővettem a kezdetleges, magam készítette fáklyát, a gyufát a petróleummal átitatott rongyokhoz érintettem, majd meggyújtottam a székeket. A lángok a vastag selymet és a párnákat nyaldosták, míg én a színpadhoz rohantam; s a következő pillanatban a sötét függöny is lángba borult. Hideg léghuzat táplálta a mohó lángokat.
Másodpercek múlva a színház nappali fényben lobogott; recsegett-ropogott eresztékeiben, amint a tűz a falakon is végigmorajlott, és a proszcénium nagy ívét meg a kinyúló páholyok gipszcirádáit nyalogatta. De arra nem volt időm, hogy megcsodáljam a tüzet, ahogy a hátborzongatóan villódzó fényben pusztítva csapott le minden zugra és falmélyedésre. Az alsó emeletre rohantam, és fáklyámmal felgyújtottam a bálterem heverőjét, a függönyöket és minden éghető holmit, ami a szemem elé került.
Valaki végigdübörgött a fejem feletti padlózaton, ott, ahol sohasem jártam. És akkor meghallottam egy nyíló ajtó félreismerhetetlen hangját. De már túl késő volt; megmarkoltam a kaszát és a fáklyát. Az épület lobogott. El fognak pusztulni. A lépcsőhöz szaladtam; egy távoli kiáltás szárnyalta túl a lángok pattogását és moraját, fáklyám a petróleummal átitatott szarufákat súrolta a fejem fölött, s a lángok elborították a nedves mennyezetet tartó régi fát. Biztos voltam benne, hogy Santiagót hallom, és ahogy elértem az alsó szintet, fenn, magam mögött meg is pillantottam, jött le a lépcsőn, a lépcsőházat elárasztó füst beborította, könnyezett, fulladozott, és kezét felém lódította, miközben azt dadogta: „Te... te... átkozott!” És én megdermedtem, hunyorogtam a füstben, szemem égett és könnyezett, de egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a vámpírt, aki most minden erejét összeszedve olyan gyorsan támadt rám, hogy szinte látni sem lehetett. És amikor a sötét örvény a közelembe ért, meglódítottam a kaszát. A nyakát találtam el; Santiago elzuhant, s mindkét kezével szörnyűséges sebe felé nyúlt. A levegőt kiabálás, sikoltozás töltötte meg, és egy fehér arc, a rettegés álarca derengett Santiago fölött. Egy másik vámpír átszaladt előttem a kis közön, a sikátorra nyíló titkos ajtó felé. De én Santiagóra meredtem, aki szörnyű sebe ellenére feltápászkodott. A kasza ismét meglendült, s már nem volt többé seb... Csak két kéz tapogatózott a fej után, amely már nem volt a helyén.
És a fej, amelyből ömlött a vér, míg a szemek vadul meredtek a lángoló szarufákra, s a sötét, selymes haj csapzott volt és vértől iszamos, a lábam elé esett. Belerúgtam, hogy repült végig a folyosón. Utána rohantam, s a fáklyát és kaszát elhajítva karjaimmal védekeztem a mindent elöntő fehér fény lobogásával szemben, s végre kint voltam az utcán.
Reszkető, csillogó tű volt minden esőcsepp, és meg kellett erőltetnem a szemem, hogy lássam a kocsi sötéten derengő körvonalait. Rekedt parancsomra a gubbasztó kocsis kiegyenesedett, s otromba kezével ösztönösen az ostor után nyúlt; amint kinyitottam az ajtót. A kocsi meglódult, amíg én a láda fedelével bajlódtam, megtántorodtam, de aztán megperzselődött kezem a hűvös, oltalmazó selymet tapintotta, és a lezáruló fedél elrejtett a sötétben.
A kocsi gyorsan maga mögött hagyta az égő épületet, de én még mindig éreztem a füstöt: fojtogatott, szememet és tüdőmet marta, s kezem, homlokom sajgott, ahol megperzselték a nap első, szórt sugarai.
De elhajtottunk, ki a füstből, el a kiáltások elől. Elhagytuk Párizst. Bevégeztetett... A Vámpírszínház porig égett.
Amikor éreztem, hogy a fejem lehanyatlik, ismét Claudiát és Madeleine-t láttam, amint átölelik egymást a komor udvaron, és a gyertyafényben csillogó fejükhöz hajolva gyengéden azt mondtam:
„Nem tudtalak elvinni titeket. De most már valamennyien holtan fekszenek körülöttetek. Ha még nem égtek el, elégnek akkor, amikor emberek jönnek a tűz oltására, megtalálják, és kiteszik őket a nap hevére. De ígérem, meghalnak ők is, ahogy ti; mindenki, aki ott benn volt ma hajnalban, meghal. És bár hosszú életem során sokak halálát okoztam, egyedül az ő haláluk tölt el örömmel és megelégedéssel.”
Két nappal később visszatértem. Láttam az eső áztatta pincét, ahol minden tégla megperzselődött és málladozott, és csontvázként meredeztek a tartóoszlopok. Az iszonyatos falfestményekből, a bálterem egykori díszeiből csak foszlányok maradtak meg a kőtörmelékben; egy festett arc, egy darabnyi angyalszárny.
Az esti lapokkal felfegyverkezve leültem egy zsúfolt kis színházi kávéház sarkában, és ott, a homályos gázlámpák és a sűrű szivarfüst leple alatt olvastam el a tűzvészről szóló beszámolókat. A kiégett színházban csak kevés tetemet találtak, de mindenfelé ruhák és jelmezek hevertek, mintha a híres vámpírszínészek a színházat még a tűz kitörése előtt sietve kiürítették volna. Vagyis csak a fiatal vámpírok csontjai maradtak meg, az öregebbek tökéletesen elpusztultak. Nem történt említés egyetlen szemtanúról vagy túlélőről sem.
De valami határozottan zavart. Nem attól féltem, hogy néhány vámpír esetleg megmenekült. Nem óhajtottam felkutatni őket. A társaság legnagyobb része meghalt, ehhez nem fért kétség. De miért nem voltak emberi őrszemek? Biztos voltam benne, hogy Santiago őröket emlegetett, s én feltételeztem, hogy a jegyszedők és az ajtónállók látták el ezt a feladatot is. Felkészültem rá, hogy kaszámmal szállok szembe velük. De nem voltak ott. Különös és nyugtalanító.
Végül azonban, amikor letettem az újságokat, és végiggondoltam az eseményeket, már nem izgatott ez sem. Csak arra gondoltam, hogy olyan egyedül vagyok a világban, mint még soha. Hogy Claudia visszavonhatatlanul eltávozott. Kevesebb okom volt élni, mint valaha is, és nem is kívántam az életet.
De a fájdalom mégsem lett úrrá felettem, sőt egyáltalán nem éreztem fájdalmat, és várakozásommal ellentétben nem lett nyomorult roncs belőlem. Pedig lehetetlenség olyan gyötrelemmel együtt élni, amilyet Claudia összeégett maradványai láttán éreztem. Ahogy múltak az órák, és a kávéházban egyre sűrűbb lett a füst, és a kis, megvilágított színpadon jól megtermett nők énekeltek, panaszos, szomorú hangon, míg a fény hamis ékszereiken csillogott, azon tűnődtem, e veszteséggel és gyalázattal a szívemben kaphatok-e még vigaszt, feloldozást? De egyetlen teremtett lénynek sem beszéltem volna gyötrelmeimről. S a könnyeim mit sem jelentettek számomra.
Hová menjek hát, ha nem akarok meghalni? Különös volt, ahogy a válasz egyszerre megfogalmazódott bennem. Elhagytam a kávéházat, s a leégett színházat megkerülve a széles Napóleon sugárút felé indultam. Igen, a Louvre-ba kell mennem! Mintha mindig is hívogatott volna, de még sohasem léptem falai közé. Ezerszer elmentem hosszú homlokzata előtt, s azt kívántam, bárcsak legalább egy napig úgy élhetnék, mint egy halandó ember, hogy végigjárhassam tengernyi termét, s megnézzem a nagyszerű festményeket. Most rászántam magam, s egyre csak az a homályos gondolat motoszkált agyamban, hogy a művészeti alkotásokban vigaszra lelek, s ugyanakkor nem hozok halált arra, ami élettelen s mégis csodálatos módon maga az élet.
Valahol a Napóleon sugárúton lépéseket hallottam magam mögött, s tudtam, ez Armand. Mégsem tettem mást, mint kissé lelassítottam a lépteimet, hogy utolérhessen. Sokáig mentünk egymás mellett szótlanul. Nem mertem ránézni. Természetesen egész idő alatt gondoltam rá; tudtam, ha emberek lennénk, és a szerelmemet veszítettem volna el, oly erős lenne a vágy bennem, hogy vigaszt nyújtsunk egymásnak közös fájdalmunkban, hogy végül gyámoltalanul a karjai közé vetném magam. A gát szakadással fenyegetett, de nem tört át. Zsibbadt voltam, és érzéketlenül sétáltam Armand mellett.
„Tudod, mit tettem” – mondtam végül. Letértünk a sugárútról, és magam előtt láttam a királyi múzeum homlokzatának hosszú, kettős oszlopsorát. „Elvitted a koporsód, ahogy figyelmeztettelek...”
„Igen” – válaszolta. Hangjában hirtelen félreérthetetlen vigasz csengett. Elgyöngültem. De egyszerűen túl távol kerültem a fájdalomtól, túl kimerült voltam.
„És mégis itt vagy velem. Meg akarod bosszulni őket?”
„Nem” – mondta.
„A te társaid voltak, te voltál a vezetőjük. Mégsem figyelmeztetted őket, ahogy én téged, hogy rosszat forralok ellenük?”
„Nem” – felelte.
„De bizonyára megvetsz érte. Biztosan tiszteletben tartasz valami szabályt, valami kötelezettséget a saját fajtád iránt.”
„Nem” – mondta halkan.
Meglepett, milyen logikus volt ez a válasz, bár sem megmagyarázni, sem megérteni nem tudtam. És ekkor szakadatlan töprengésem mélyéről valami megvilágosodott előttem. „Voltak őrök, voltak jegyszedők, akik a színházban aludtak. Miért nem voltak sehol, amikor beléptem? Miért nem őrizték az alvó vámpírokat?”
„Mert az én szolgálatomban álltak, és én elbocsátottam őket” – mondta Armand.
Nyugodtan nézett a szemembe, s én azt kívántam, bárcsak ne lenne a világ egyetlen fekete, üres rom, ahol csak hamu és halál van. Bárcsak üde és szép lenne; s bárcsak képesek volnánk szerelmet nyújtani egymásnak.
„Azért tetted, mert tudtad, mire készülök?”
„Igen” – mondta.
„De a vezetőjük voltál! Bíztak benned. Hittek benned. Veled éltek!” – mondtam. „Nem értelek... miért?”
„Válaszd ki a magadnak tetsző feleletet” – mondta nyugodtan és érzéssel, mintha nem akarna bármiféle vádaskodással vagy megvetéssel sújtani, és pontosan azt kell értenem a szavain, amit jelentenek. „Sokféle magyarázat lehetséges. Hidd el azt, amelyikre szükséged van. Éppannyira lehetséges az is, mint bármely másik. Megmondom a valódi, s egyben a legkevésbé igaz okot – azért tettem, mert el akartam hagyni Párizst. A színház az enyém volt, így elbocsátottam őket.”
„De az, amit tudtál...”
„Mondtam már, hogy ez volt a valódi s a legkevésbé igaz ok” – ismételte meg türelmesen.
„Engem is olyan könnyen megsemmisítenél, mint ahogy őket hagytad elpusztulni?” – kérdeztem makacsul.
„Miért tenném?” – kérdezte.
„Istenem” – suttogtam.
„Nagyon megváltoztál” – mondta. „De valami mégsem változott benned!”
Mentem tovább, s a Louvre bejáratánál megálltam. Először úgy tűnt, minden ablak sötét, és a holdvilágtól és a szemerkélő esőtől ezüstösen csillog. Aztán pislákoló fénypontot láttam odabent, talán egy őr járkált a kincsek között. Irigység fogott el. Gondolataimat makacsul erre az őrre összpontosítottam, azt számítgatva, hogyan juthatna egy vámpír a közelébe, miként ölhetné meg és vehetné el lámpását és kulcsait. A terv zűrzavaros volt. Képtelen voltam végiggondolni. Egyetlen valóságos tervem volt az életben, és azt már végrehajtottam.
Végül megadtam magam. Ismét Armandhoz fordultam, a szemébe néztem, és hagytam, hogy szorosan magához szorítson, mintha az lenne a szándéka, hogy áldozatává tegyen. Lehajtottam a fejem, s éreztem, amint erős karjai a vállamra nehezednek. Hirtelen napfénynél világosabban eszembe jutottak Claudia szavai – majdnem utolsó szavai: azért tudom Armandot szeretni, mondta, mert még őt is képes voltam szeretni. Nem is sejthette, milyen mély, ironikus értelem rejlik a szavaiban.
„Igen, mondtam halkan Armandnak, a gonoszság végső diadala, hogy mi ketten képesek vagyunk szeretni egymást. Ki más érezne akár csak morzsányi szeretetet, morzsányi szánalmat vagy könyörületet irántunk? Ki lenne az, aki nem pusztítana el bennünket, ha úgy ismerne, mint mi egymást? De mi mégis szeretni tudjuk egymást.”
Csak állt és nézett, fejét félrehajtotta, ajka mintha szóra nyílt volna, de aztán csak szelíden elmosolyodott, beismerve, hogy nem érti szavaimat.
De én már nem gondoltam rá. Semmire sem gondoltam. Láttam, hogy elállt az eső. A levegő tiszta volt és hideg, az utca fénylett. Be akartam menni a Louvre-ba. „Mit kell tennem, hogy hajnalig csak az enyém legyen a Louvre” – kérdeztem.
Úgy vélte, ez igen egyszerű kívánság. És csodálkozott, hogy ilyen sokáig vártam vele.
Nem sokkal ezután elhagytuk Párizst. A Földközi-tengerhez akartam visszatérni – nem Görögországba, ahogy sokáig tervezgettem, hanem Egyiptomba. Látni szerettem volna a sivatagot, a piramisokat és a királysírokat. Találkozni akartam a sírrablókkal, akik a tudósoknál is többet tudnak a sírokról; le akartam szállni a még feltáratlan sírboltokba, hogy lássam, hogyan temetkeztek a királyok, megcsodáljam a velük együtt eltemetett kincseket. Armand szívesen beleegyezett. Egy kora estén, minden különösebb ceremónia nélkül, kocsival elhagytuk Párizst.
Valamit még szeretnék megemlíteni. Visszamentem a Saint-Gabriel Szállóba, a lakosztályunkba. Az volt a szándékom, hogy Claudia és Madeleine néhány holmiját koporsóba zárva eltemetem Montmartre temetőjében. De nem tettem meg. Rövid ideig tartózkodtam csak a kitakarított szobákban, ahol a személyzet mindent rendbe rakott, mintha Madeleine és Claudia bármikor visszatérhetnének. Madeleine hímzőrámája és fonalgombolyagjai egy varróasztalkán hevertek. Mindent szemügyre vettem, és értelmetlennek találtam a tervemet.
De valamire rájöttem ott, jobban mondva valami, amit halványan addig is tudtam, világosabbá vált előttem. Azon az éjszakán azért mentem a Louvre-ba, hogy feláldozzam a lelkemet; olyan transzcendens gyönyört kerestem, amely kiolthatja bennem a fájdalmat, s teljes önfeledést nyújt. És a vágyam beteljesült. Most pedig, ahogy a hotel előtt a járdán várakoztam a kocsira, hogy Armandhoz vigyen, új fényben láttam az arra járó embereket – a jól öltözött hölgyek és urak nyughatatlan tömegét, újságárusokat, hordárokat, kocsisokat. Azelőtt a művészet az emberi szív mélyebb megértését ígérte. Az emberi szív most már nem jelentett számomra semmit. Nem vetettem meg, egyszerűen elfelejtettem. A Louvre nagyszerű festményei számomra nem voltak bensőséges kapcsolatban a kezekkel, amelyek megalkották őket. A művek elszakadtak tőlük, és olyan élettelenek voltak, mint a kővé változtatott gyermekek. Mint Claudia, aki anyjától elválasztva gyöngy és arany között őrződött meg évtizedekig. Mint Madeleine babái. És éppen úgy, mint Claudia, Madeleine és jómagam, el is hamvadhatott mindegyik.

 

 

NEGYEDIK RÉSZ

 

Ez most már igazán a történet vége. – Tudom, biztosan kíváncsi rá, mi történt velünk ezután. Mi lett Armanddal? Hová mentem én? Mit csináltam. De higgye el, valójában semmi sem történt. Semmi, ami nem volt eleve szükségszerű. A Louvre-ba tett látogatásom pedig, amelyet a múlt éjszaka meséltem el magának, merőben jóslatszerű volt.
Többé nem változtam. Nem kutattam semmi után a változásoknak abban a nagy kavalkádjában, ami az emberiség. Még a világ szépsége iránti elragadtatásomban sem próbáltam megtudni semmi olyat, ami visszaadható az emberiségnek. Vámpír módján szívtam fel a világ szépségét. Elégedett voltam. Színültig telítődtem. De halott voltam. Mint mondtam, a történet Párizsban véget ért.
Sokáig azt hittem, hogy Claudia halála vetett véget minden változásnak. Hogy ha Claudia és Madeleine biztonságban eltávoztak volna Párizsból, másképp alakulnak köztem és Armand között a dolgok. Szerethetnék és vágyakozhatnék újra, törekedhetnék az emberi élet valamiféle látszatára, ami gazdag és változatos, ám ugyanakkor természetellenes. De most már rájöttem, hogy ez nem igaz. Ha Claudia nem hal meg, akkor is ugyanígy végződött volna minden. Lassan ismerni meg a gonoszt, vagy egyetlen ugrással a karmai közé vetni magunkat... végül is egyre megy. S minthogy nem érdemeltem jobbat, bezárkóztam, mint csiga a házába. Még Armand is, akkori állandó és egyetlen társam, mérhetetlen távol volt tőlem, túl azon a fátylon, amely elválasztott engem mindentől, ami él, a fátylon, amely szemfedő volt számomra.
De tudom, hogy maga nagyon szeretné megtudni, mi lett Armanddal. És az éjszaka lassan véget ér. Még ezt el akarom mondani, mert nagyon fontos. Enélkül hiányos a történet.
Mint már említettem, miután eljöttünk Párizsból, bejártuk a világot: először Egyiptomba, azután Görögországba, Itáliába, Kis-Ázsiába mentünk – mindenfelé, ahová kedvem tartotta, és ahová a művészetek utáni szomjúságom csábított. Az idő elveszítette fontosságát ezekben az években, nemegyszer hosszú-hosszú időre elmerültem egyetlen festmény, katedrálisablak vagy szépséges szobor tanulmányozásában.
Ám mindvégig ködös, szűnni nem akaró vágy élt bennem, hogy visszatérjek New Orleansba. Sosem feledtem el New Orleanst. Amikor a trópusokon és más olyan helyeken jártunk, ahol olyan virágok, olyan fák nőnek, mint Louisianában, elfogott a vágy, hogy újra otthon lehessek, a vágy, amit a művészetek véget nem érő hajhászásán kívül semmi más iránt nem éreztem. Armand is állandóan kért, hogy vigyem el oda. Én pedig, aki tisztában voltam vele, hogy nem sokat teszek a kedvére, gyakran hosszú időn át alig szólok hozzá, alig keresem a társaságát, most úriember módján kész voltam ezt megtenni, mert megkért rá. Úgy rémlett, kérése elfeledteti velem azt a felsejlő félelmet, hogy csak fájdalom vár rám New Orleansban: egykori boldogtalanságom halvány árnyéka. Halogattam a dolgot. Talán a félelem volt erősebb, mint hittem. Átjöttünk Amerikába, de hosszú ideig New Yorkban maradtunk, s én egyre halogattam az utazást. Végül Armand más módon próbált unszolni. Elmondott valamit, amit titkolt előlem, mióta elhagytuk Párizst.
Lestat nem halt meg a Vámpírszínházban. Én halottnak hittem, és amikor a vámpírok felől kérdeztem Armandot, azt mondta, mindannyian ott vesztek. Most azonban közölte, hogy nem így történt. Lestat eltávozott a színházból azon az éjszakán, amikor én elfutottam Armandtól, és a montmartre-i temetőbe mentem. Két vámpír, akiket ugyanaz a mester teremtett, mint Lestatot, segített neki hajójegyet venni New Orleansba.
Nem tudom szavakban kifejezni azt az érzést, ami ennek hallatán elfogott. Armand természetesen azt mondta, csak óvni akart, azért nem beszélt erről eddig, s azt remélte, nem vállalkoznék pusztán bosszúból egy hosszú utazásra, olyan útra, ami csak fájdalmat és bánatot okozna. Én viszont egyáltalán nem gondoltam Lestatra azon az éjszakán, amikor felgyújtottam a színházat. Santiagóra és Celeste-re gondoltam, meg a többiekre, akik megölték Claudiát. Lestat, az igazat megvallva olyan érzéseket keltett bennem, amelyeket nem óhajtottam senkivel sem közölni, s amelyeket Claudia halála ellenére el akartam felejteni. Gyűlölet nem szerepelt közöttük.
Ám most, amikor hallottam ezt Armandtól, úgy éreztem, hogy védelmet nyújtó fátylam túl vékony és átlátszó, és annak ellenére, hogy még mindig ott feszül köztem és az érzelmek világa között, rajta keresztül látom Lestatot, és rájöttem, hogy újra szeretnék találkozni vele. És ettől sarkallva visszatértünk New Orleansba.
Ez már az idei tavaszon történt. Ahogy kiléptem a pályaudvarról, tudtam, hogy valóban hazajöttem. Varázsos illata volt a levegőnek, s én könnyedén, fesztelenül lépkedtem a sima, langyos kövezeten, a jól ismert tölgyek alatt, és hallgattam az éjszaka szüntelenül vibráló, eleven hangjait.
New Orleans természetesen megváltozott. De nem keseregtem a változások miatt, s hálás voltam mindazért, ami ugyanolyan maradt. A kertvárosban, amely az én időmben még a Faubourg St. Marie nevet viselte, találtam egy impozáns, régi palotát, amely olyan messze esett a csendes utcáktól, hogy kertjének magnóliafái alatt sétálva ugyanaz a nyugalom szállt rám, amelyet oly jól ismertem egykoron, nemcsak a Vieux Carré szűk utcáin, hanem Pointe du Lac fái között is. Futónövények, rózsák és lonc, korinthoszi oszlopok sejtelmes vonalai, felettük a csillagok és a kapun kívül álmatag utcák... a szépség fellegvára.
A Royale utcában, ahová magammal vittem Armandot is, a turisták, régiségboltok és a divatos éttermek fényesen kivilágított bejáratai mellett elhaladva döbbenten fedeztem fel a házat, amelyben Lestat, Claudia és én rendeztük be otthonunkat, csak a homlokzata változott meg kissé a friss vakolattól. Ott voltak a kis erkélyek a földszinten lévő bolt fölött, és a villanycsillárok barátságos fénye ízléses tapétát világított meg, amely otthonosan hatott volna azokban a távoli, háború előtti időkben is. Lestatra gondoltam, erősebben, mint Claudiára, és biztosra vettem, hogy még találkozom vele New Orleansban.
Valami mást is éreztem: szomorúság fogott el, miután Armand egyedül indult útnak. De a szomorúságban nem volt fájdalom és nem volt szenvedély. Mégis gazdag érzés volt, s szinte édes, mint a jázminok és rózsák illata, amelyekkel, miként a vasajtón keresztül láttam, teli volt a régi udvar. Ez a szomorúság érthetetlen módon elégedettséggel töltött el, sokáig fogva tartott azon a helyen, és velem maradt akkor is, amikor tovább indultam végre.
Kíváncsi vagyok, mihez vezethetett volna ez a szomorúság, mit hozhatott volna létre bennem. De ezzel előreugrok a történetemben.
Mert röviddel ezután láttam egy vámpírt New Orleansban: a pirkadat előtti órákban egyedül bandukolt a St. Charles sugárút széles gyalogjáróján. Abban a pillanatban szentül meg voltam győződve, hogy ha Lestat a városban lakik még, ez a vámpír ismeri őt, és talán még el is vezet hozzá. A vámpír persze nem látott engem. Rég megtanultam a módját, hogyan ismerjem fel egy nagyvárosban a saját fajtámat úgy, hogy neki ne legyen lehetősége látni engem. Vámpíroknál tett rövid látogatásai során Londonban és Rómában, Armand értesült róla, hogy a Vámpírszínház leégéséről az egész világon tudnak, és minket kettőnket száműzötteknek tekintenek. Én mit sem törődtem ezzel, s mindmáig kerülöm a vámpírokat. De azt a New Orleans-i vámpírt figyelni és követni kezdtem, bár jobbára csak színházakba, vagy más, számomra érdektelen szórakozóhelyekre járt. Ám egyik éjszaka minden megváltozott.
Nagyon meleg este volt, és ahogy megláttam a St. Charles sugárúton, tudtam, most nem egyszerűen szórakozni megy. Nemcsak abból tudtam ezt, hogy sietett, hanem kissé csüggedtnek is látszott. És amikor befordult egy sötét, szűk sikátorba, biztos voltam benne, hogy olyasmi felé tart, ami nekem is tartogat valamit.
De azután betért egy kis kétlakásos faház egyik oldalán, s megölt egy asszonyt. Nagyon gyorsan, a gyönyör minden jele nélkül végzett vele, és amikor kész volt, kivette gyerekét a bölcsőből, óvatosan betakarta egy kék gyapjúpokrócba, és újra kijött az utcára.
Mindössze egy-két háztömbnyire onnan megállt egy vadszőlővel befuttatott vaskerítésnél, amely elgazosodott, nagy udvart zárt körül. Régi házat pillantottam meg a fák mögött, sötét faláról lepattogzott a festék, hosszan végigfutó alsó és felső teraszán a cirádás vaskerítést narancssárgára marta a rozsda. Pusztulásra szánt épületnek látszott, a múlt emlékeként maradt itt a sok kis faház között, üresen tátongó magas ablakai egymásra zsúfolódó alacsony háztetők vigasztalan sorára, egy sarki fűszerüzletre és a vele szomszédos kis italmérésre néztek. De a nagy, sötétségbe burkolózó telek némi védelmet nyújtott számára, és jó néhány lépést kellett megtennem a kerítés mellett, míg a fák vastag törzsei között halványan pislákoló fényt pillantottam meg az egyik alsó ablakban. A vámpír már bement a kapun. Hallottam, hogy a gyerek sír, aztán csend lett. A vámpírt követve könnyedén felmásztam az ócska kerítésre, beugrottam a kertbe, és a hosszú homlokzati verandához osontam.
Ahogy belestem az ablakon, elképesztő látványban volt részem. A fülledt esti hőség ellenére, amikor embernek, vámpírnak egyaránt a terasz hűvöse jelentett volna menedéket, tűz égett a szalon kályharostélyában, az ablakok mind zárva voltak, és a fiatal vámpír a tűz mellett ülve beszélgetett egy másik vámpírral, aki papucsos lábát a kályha előtt melengette, és reszkető ujjakkal huzigálta viseltes kék köntösének hajtókáját. Jóllehet egy foszladozó villanyzsinór lógott le a rózsakoszorús mintázatú mennyezet vakolatáról, csupán a tűz és egy petróleumlámpa gyenge fénye derengett a szobában, s a nyöszörgő gyerek az asztalon, a petróleumlámpa mellett feküdt.
Tágra nyílt szemmel figyeltem ezt a görnyedt és reszketeg vámpírt, akinek dús, szőke haja laza hullámokban omlott le, eltakarva az arcát. Szerettem volna letörölni az ablaküvegről a port, hogy megbizonyosodhassak arról, amit gyanítottam. „Mind itt hagytok!” – siránkozott most vékony, magas hangon.
„Nem tarthatsz minket magadnál!” – jelentette ki élesen a fiatal vámpír. Keresztbe tett lábbal állt, karját összefonta szűk mellkasán, megvetően pillantott körül a poros és üres szobában. „Hallgass el!” – szólt rá a kisbabára, aki élesen felvisított. „Hagyd már abba, hagyd abba!”
„A fát, a fát” – motyogta a szőke vámpír, és ahogy intett a másiknak, hogy vigye oda neki a tűzrevalót, tisztán felismertem Lestat profilját, sima bőrét, amelyen a régi sebhelyeknek nyoma sem maradt.
„Ha végre elmennél itthonról” – mondta dühösen a másik vámpír, a lángok közé dobva egy fatuskót. „Ha vadásznál másra is, nem csak ezekre a nyomorult állatokra...” Undorodva nézett maga köré. Akkor láttam meg, hogy a homályban több macska bolyhos teteme hever szanaszét a porban. Módfelett meglepő dolog, mivel a vámpír éppúgy nem tudja elviselni, hogy megölt áldozatai közelében legyen, mint ahogy semmilyen emlős nem marad azon a helyen, ahol ürülékét hagyta. „Tudod, hogy nyár van?” – kérdezte a fiatal. Lestat csak a kezét dörzsölgette. „Fogj hozzá, attól majd felmelegszel” – mutatott a fiatal vámpír a csecsemőre, aki már abbahagyta a sírást.
„Hozhattál volna valami mást” – jegyezte meg kesernyésen Lestat. Hunyorogva nézte a csecsemőt a füstös lámpa gyenge fényében. Döbbenten ismertem rá arra a szemre, arra a tekintetre, a szőke haj mély hullámának árnyéka alatt. De hallani azt a siránkozó hangot, látni azt a hajlott, remegő hátat! Erősen megkopogtattam az ablaküveget. A fiatal vámpír tüstént felállt, rideg és dühös tekintettel fordult az ablak felé, de én csak intettem neki, hogy nyomja le a kilincset. Lestat nyakához szorította fürdőköpenyét, és felállt a székről.
„Ez Louis, Louis!” – kiáltott fel. „Engedd be!” Eszeveszetten hadonászott, akár egy magatehetetlen beteg, hogy az ifjú „ápolónő” kövesse utasítását.
Ahogy kinyílt a verandaajtó, megcsapott a szoba bűze és fullasztó melege. A rothadó állatokon nyüzsgő rovarok láttán akaratom ellenére visszahőköltem, miközben Lestat kétségbeesetten invitált befelé. A szoba túlsó sarkában volt a koporsó, amelyben Lestat aludt, a lakk lepattogzott róla, és sárga újságok kupaca takarta félig el. Csontok hevertek a sarkokban, s már csak néhány szőrcsomó és kis cafat volt rajtuk. Lestat aszott kezét az enyémre tette, a tűz felé húzott, és láttam, hogy könny gyűl a szemébe. Aztán fájdalmas, boldog mosolyra húzta száját, s én felfedeztem arcán a régi sebhelyek halvány nyomait. Iszonyatos volt látni, hogy ez a sima modorú, vibráló, halhatatlan lény így meggörbült, s vénasszony módján siránkozik.
„Igen, Lestat” – szóltam szelíden hozzá, – „eljöttem, hogy lássalak.” Óvatosan eltoltam a kezét, és odamentem a gyerekhez, aki újra kétségbeesetten sírt az éhségtől és a félelemtől. Felemeltem, levettem a takaróját, ettől kissé megnyugodott, majd simogatni és ringatni kezdtem. Lestat kapkodva suttogott nekem valamit, amit nem értettem. Könny patakzott végig az arcán, miközben a fiatal vámpír utálkozó arccal állt a nyitott verandaajtónál, és fogta a kilincset, mintha bármely pillanatban meg akarna lógni.
„Szóval maga Louis” – mondta az ifjú vámpír. Ez láthatóan fokozta Lestat leírhatatlan izgalmát, aki kétségbeesetten törölte könnyeit köntöse ujjával.
Légy szállt a kisgyerek homlokára, mire én önkéntelen sóhajjal elkaptam, két ujjam közt szétnyomtam, és a földre dobtam. A gyerek nem sírt már. Felnézett rám csodálatosan kék szemével, kerek arcocskája fénylett a melegtől, mosoly játszott az ajkán, s ez a mosoly is egyre fénylőbb lett, akár a láng. Soha nem öltem ilyen fiatal, ilyen ártatlan lényt; erre akkor, a gyereket karomban tartva, ébredtem rá, és különös fájdalom lett úrrá rajtam, erősebb, mint ami a Royale utcában fogott el. Lágyan ringatva a gyereket, a tűz mellé húztam a fiatal vámpír székét, és leültem.
„Ne akarj beszélni... jól van ez így” – mondtam Lestatnak, aki hálás pillantással rogyott le székére, és mindkét kezét felém nyújtotta, hogy végigsimítsa kabátom hajtókáját.
„De mikor annyira örülök, hogy látlak” – dadogta könnyein keresztül. „Álmodtam róla, hogy eljössz... eljössz...” – tette hozzá. Arca elfintorodott, mintha fájdalmat érezne, amiről nem tudja, hogy micsoda, a sebhelyek finom hálózata újra kirajzolódott az arcán egy pillanatra. A távolba nézett, kezét a fülére tette, mintha valamilyen rémítő hangtól akarná óvni magát.
„Én nem...” – kezdte el, azután megrázta a fejét, szemét tágra nyitva megpróbált összpontosítani, de tekintete elhomályosult. „...én nem akartam hagyni, hogy megtegyék, Louis... úgy értem, hogy Santiago... tudod, az az alak, nem mondta meg nekem, mit terveznek.”
„Már elmúlt, Lestat” – mondtam.
„Igen, igen, bólintott élénken. Elmúlt... Claudiának sosem kellett volna... hiszen te tudod, Louis...” Megrázta a fejét, hangja felerősödött, kissé zengőbbé vált az erőfeszítéstől. „Őneki sosem kellett volna olyanná válnia, mint mi vagyunk.” És öklével beesett mellkasára ütve, halkan megismételte: „Nem kellett volna.”
„Őneki.” Úgy éreztem ekkor, hogy ő soha nem is létezett. Hogy valamilyen illogikus, fantasztikus álom volt, ami túl becses, túl személyes volt számomra ahhoz, hogy bárkinek is elmeséljem. És túl régen elmúlt. Lestatra néztem. És arra gondoltam: Igen, mi hárman együtt.
„Ne félj tőlem, Lestat” – mondtam, mintha magamban beszélnék. „Nem akarok én rosszat neked!”
„Visszajöttél hozzám, Louis” – szólt vékony, magas hangján. „Hazatértél újra hozzám, Louis, igaz?” Ajkát harapdálta, és kétségbeesve nézett rám.
„Nem, Lestat” – ráztam meg a fejemet. Egy pillanatra magánkívül volt a fájdalomtól, karja felemelkedett, suta mozdulatot tett, s végül bánattól gyötörten kezébe temette arcát. A másik vámpír fagyos tekintettel mért végig, és megkérdezte:
„Maga... maga visszatért most hozzá?”
„Nem, természetesen nem” – feleltem. Gúnyosan mosolygott, mintha pontosan az következett volna be, amire számított, és senki sem veszi le a válláról Lestat gondozásának terhét, majd kiment a verandára. Hallottam, hogy a közvetlen közelben várakozik.
„Csak látni akartalak, Lestat” – mondtam. De úgy rémlett, Lestat nem hall engem. Valami más zaklatta fel. A távolba meredt, szeme tágra nyílt, kezét a füléhez emelte. Ekkor én is hallottam. Sziréna volt. Lestat szorosan lehunyta szemét, és kezét a fülére szorította. A sziréna egyre hangosabban süvöltött végig az utcán. „Lestat” – szóltam hozzá, felerősítve hangomat a kisbaba sírása miatt, aki hasonlóképp megrettent a szirénától. Határtalan izgalmában Lestat elfelejtette, hogy ott vagyok mellette, s szörnyűséges fintorra húzta az ajkait. „Csak egy sziréna, Lestat!” – nyugtatgattam ostoba módon. Ekkor felállt, odajött hozzám, szorosan magához húzott, és én önkéntelenül megfogtam a kezét. Lehajolt, fejét a mellemhez szorította, és olyan erősen szorította a kezem, hogy sajogni kezdett. A szobát megtöltötte a sziréna vörösen villódzó fénye, azután tovatűnt.
„Nem tudom elviselni, Louis, nem tudom elviselni” – dünnyögte könnyek között. „Segíts rajtam, Louis, maradj velem!”
„De hát miért félsz?” – kérdeztem tőle. „Nem ismered az efféle dolgokat?” Ahogy lepillantottam rá, kabátomhoz simuló szőke hajára, régi-régi kép merült fel bennem, magam előtt láttam azt a tiszteletet keltő, magas, lengő köpenyegű urat, aki fejét hátravetve, öblös hangon, hibátlanul énekelt egy behízelgő dallamú áriát az operából, amelyet épp akkor láttunk, sétabotja a dal ritmusára kopogott a járda kövezetén, szikrázó szeme elbűvölve pillantotta meg a közelben álló fiatal nőt, széles mosoly ült ki arcára, a dal elhalkult ajkán, és egyetlen pillanatra, amíg szeme találkozott a nő szemével, eltűnni látszott minden rossz ebben az örömmámorban, a puszta lét szenvedélyes szeretetében.
Ezért kellett most vajon ilyen árat fizetnie? A változásoktól megrendült, a félelemtől jóformán teljesen megsemmisült lénnyé válnia? Nyugodtan végiggondoltam, mit mondhatnék neki – emlékeztethetném halhatatlan voltára, arra, hogy semmi sem ítélte e magányos visszavonulásra, pusztán ő maga, és hogy az elkerülhetetlen halál nyilvánvaló jelei fogják körül. De nem mondtam semmi effélét, és tudtam, hogy nem is mondok soha.
A szoba csendje visszaáramlott körénk, mint a tenger sötét hullámai. Legyek nyüzsögtek egy rothadó patkánytetemen, s a gyerek csendesen nézett fel rám, mintha csillogó játékszer lenne a szemem, dundi keze körülfogta ujjamat, amit pici virágsziromszája fölött mozgattam.
Lestat felállt, kiegyenesedett, aztán visszasüppedt a székébe. „Nem maradsz velem” – sóhajtotta. De azután elfordította tekintetét, mintha valami hirtelen lekötötte volna a figyelmét.
„Annyira akartam beszélgetni veled” – mondta. „Azon az éjszakán, amikor hazajöttem a Royale utcába, egyedül veled akartam beszélni!” Hevesen megrázkódott, lehunyta a szemét, torka láthatóan összeszorult. Mintha az ütések, amelyeket annak idején rámértem, csak most sújtottak volna le rá. Bizonytalanul nézett maga elé, megnyalta ajkát. Halkan, szinte természetesnek tűnő hangon így szólt: „Utánad mentem Párizsba...”
„Mit akartál mondani nekem?” – kérdeztem. „Mi az, amiről beszélni akartál?”
Jól emlékeztem még dühös követelőzésére a Vámpírszínházban. Évek óta nem gondoltam rá. Nem, igazából soha nem gondoltam rá. És tudtam, hogy nem szívesen beszélnék most róla.
De ő csak bárgyún, majdnem bocsánatkérőn mosolygott rám, és megrázta a fejét. Láttam, hogy néma kétségbeeséssel telik meg könnyfátyolos szeme.
Mélységes megkönnyebbülést éreztem.
„De itt fogsz maradni!” – makacskodott.
„Nem maradok” – feleltem.
„Én sem!” – tette hozzá a fiatal vámpír a kinti sötétségből. Egy pillanatig ott állt a nyitott verandaajtóban, és nézett bennünket. Lestat odapillantott, azután zavartan elfordította a tekintetét, alsó ajka mintha megvastagodott és remegett volna. „Csukd be, csukd be!”, szólt, és az ajtó felé fordította ujját. Zokogás tört ki belőle, kezét a szája elé tette, fejét lehorgasztotta, és sírt.
A fiatal vámpír elment. Hallottam, ahogy szaporán lépked a fák között, hallottam a vasajtó súlyos csapódását. Egyedül maradtam a zokogó Lestattal. Sokáig sírt, és én egész idő alatt nem vettem le róla a szemem. Felidéztem mindazt, ami köztünk történt. Olyan dolgok jutottak eszembe, amiket hitem szerint teljesen elfelejtettem. És ekkor rádöbbentem, hogy ugyanaz a mindent elsöprő szomorúság fog el, amit egykori közös lakóhelyünk láttán a Royale utcában éreztem. De nem Lestat, az egykori elegáns, bohém vámpír miatt szomorkodtam, aki annak idején ott lakott velem. Bánatom csupán magában foglalta őt is, mélységes, iszonyatos szomorúság volt ez, amelyben együtt sajgott mindannak a fájdalma, amit valaha is ismertem, szerettem és elveszítettem. Úgy rémlett, mintha más időben, más helyen lennék. És ez a másik hely és ez a másik idő nagyon is valóságos volt – egy szoba, ahol rovarok zümmögtek, akárcsak itt, a levegő fülledt volt, halálszaggal és tavaszillattal teli. Már-már felismertem ezt a helyet, de ettől olyan borzalmas fájdalom hasított belém, hogy tudatom visszariadt, és azt mondta: Nem, ne vigyél vissza arra a helyre! – és akkor a kép elhomályosodott, én megint itt voltam Lestattal. Döbbentem láttam, hogy könnyeim a gyerek arcára hullanak, s ez az arc most kigömbölyödött a mosolytól. Nyilván látta a könnyek ragyogását a szememben. Arcomhoz emeltem a kezemet, letöröltem a könnyeket, de még mindig nem tudtam elhinni, hogy ezek valóban az én könnyeim.
„De Louis...” – szólt halkan Lestat. „Hogy tudsz az lenni, ami vagy, hogy tudod elviselni?” Felém fordította tekintetét, száján továbbra is ott volt a grimasz, szemébe könny gyűlt. „Mondd meg nekem, Louis, segíts megérteni! Hogy tudod ezt az egészet megérteni, hogy bírod ki?” Kétségbeesett pillantásából, hangjának a szokásosnál mélyebb tónusából láttam, hogy olyasmi felé próbál vergődni, ami nagyon fájdalmas számára, olyan hely felé, ahová régóta nem merészkedett el. Ám e pillanatban szeme ködössé, zavarossá vált. Szorosan összehúzta magán a köntösét, és fejét megrázva, nézte a tüzet. Megborzongott és nyöszörgött.
„Mennem kell, Lestat” – mondtam neki. Kimerült voltam, kimerített lényének végtelen szomorúsága. Vágyódtam újra a kinti csend után, a teljes nyugalom után, amihez olyan tökéletesen hozzászoktam. Felálltam, és csak akkor vettem észre, hogy a kisgyereket is viszem.
Lestat aggódó, nagy szeme, sima, kortalan arca felém fordult. „De majd visszajössz, ugye... eljössz meglátogatni... Louis?” – szólt.
Elfordultam tőle, még hallottam, hogy utánam kiált, de gyorsan kiléptem a házból. Az utcára érve hátranéztem, és láttam, hogy a verandaajtónál álldogál, mintha félne kimenni. Ráeszméltem, hogy időtlen idők óta nem járt odakinn, és arra gondoltam, hogy talán nem is fog soha többé.
Visszamentem a kis házba, ahonnan a vámpír elhozta a gyereket, és visszatettem a bölcsőjébe.
Nem sokkal ezután elmondtam Armandnak, hogy találkoztam Lestattal. Talán egy hónap múlva, nem tudom biztosan. Az idő mit sem jelentett számomra akkoriban, és most sem jelent sokat. Armandnak viszont nagyon sokat jelentett. Elképedt, hogy nem említettem ezt korábban.
A felsővárosban sétáltunk azon az éjszakán, ott, ahol az Audubon Park ékelődik a városba, és elhagyatott, füves töltés ereszkedik az iszapos partra, ahol a folyó hullámai itt-ott úsztatott fák halmait nyaldossák. A túlsó oldalon az ipartelepek és folyóparti vállalatok gyönge fényeit lehetett látni, zöld és piros gombostűfejeket, amelyek csillagként villództak a távolban. A hold elénk tárta az erős sodrású, széles folyamot, s a víz felől jövő hűvös szellő elsodorta a nyári hőséget és meg-meglebbentette az elgörbült tölgyről lecsüngő mohát a fejünk felett. Füvet tépdestem és megkóstoltam, de keserű és természetellenes volt az íze, maga a mozdulat mégis jó volt és természetes. Már-már úgy éreztem, sohasem hagyom el New Orleanst. Ámde mit jelentenek az ilyen gondolatok, ha valaki örökké él? Sohasem hagyom el New Orleanst „többé”? Ez a „többé” túlontúl emberi szónak tűnt.
„Nem éreztél bosszúvágyat?” – kérdezte Armand. Ott hevert mellettem a fűben, könyökére támaszkodott, és rám szögezte tekintetét.
„Miért?” – kérdeztem higgadtan, mint máskor is olyan gyakran, most is azt kívántam, bárcsak ne lenne velem, bárcsak egyedül lehetnék. Egyedül ezzel a hatalmas, hűs folyóval, a halovány holdfényben. „Teljes mértékben bosszút áll ő saját magán. Halálán van, képtelen alkalmazkodni, s belehal a rettegésbe. Nem képes elfogadni a mai időket. De ez egyáltalán nem olyan derűs és kecses, mint az a vámpírhalál, amit egy alkalommal ecseteltél nekem Párizsban. Esetlenül, groteszkül hal meg, ahogyan az emberek ebben a században... az öregségtől.”
„De te... mit éreztél?” – kérdezte halkan, konokul. Meghökkentett ez a személyes hang, és hogy milyen régen nem beszéltünk így egymással. Jól ismertem őt, egyenes szálú, gesztenyebarna haját, ismertem hűvös, fegyelmezett természetét, elmélyültségét, ahogy állandóan saját gondolataiba mélyed, mélabús, nagy szemeit, amelyekben ezen az éjszakán szokatlan fényű tűz lobbant fel.
„Semmit” – feleltem.
„Semmit a világon?”
„Semmit.” Pedig világosan emlékeztem arra a szomorúságra, amely nem is tűnt el igazán, velem maradt, ott lebegett fölöttem, és szólongatott: „Gyere!” De ezt nem akartam elmondani Armandnak, nem akartam kitárulkozni előtte. S akkor az a különös érzésem támadt, hogy szűksége van rá, hogy elmondjam neki ezt... vagy valami mást... s hogy furcsa módon ugyanúgy van rá szüksége, mint az eleven vérre.
„De mondott-e neked valamit, olyasmit, ami felkeltette a régi gyűlöletet benned?” – mormolta. E szavaknál ébredtem teljesen tudatára, hogy mennyire csüggedt, mennyire szomorú.
,,Miért kérded ezt, Armand?” – szóltam. Ő azonban visszafeküdt a meredek töltésre, és hosszú ideig a csillagokat nézte. S azok a csillagok újabb emléket idéztek fel bennem – a hajót, amelyen Claudiával Európába mentünk, és azokat az éjszakákat, amikor úgy tűnt, a csillagok leszállnak, hogy megérintsék a hullámokat.
„Azt hittem, mond neked talán valamit Párizsról...” – szólt Armand. „Hogy ő nem kívánta Claudia halálát?” – kérdeztem. Megint Claudia – olyan idegenül hangzott a név! Claudia kirakja a pasziánszot az asztalra, amely együtt ring a hajóval, a lámpás nyikorog a kampóján, a kerek, fekete hajóablak csillagokkal van tele. Lehajtja fejét, ujjait a tűz fölé emeli, mintha a haját készülne kibontani. És ekkor a legdöbbenetesebb élményben volt részem: emlékezetemben felpillantott a pasziánszkártyákról, és mindkét szemgödre üres volt.
„Bármit nyugodtan elmondhattál volna Párizsról, Armand” – mondtam. „Már jóval ezelőtt. Nem számított volna.”
„Még az sem, hogy én voltam, aki...”
Feléje fordultam, amint ott feküdt, és az égboltot nézte. Különleges fájdalmat láttam az arcán és a szemében. Szemeit nagynak, túl nagynak találtam, s a fehér arcot túl soványnak.
„Hogy te voltál, aki megölte? Hogy te vitted abba az udvarba, és te zártad be oda?” – kérdeztem mosolyogva. „Nehogy azt mondd, hogy azóta is fájdalmat érzel emiatt!”
Behunyta a szemét, és elfordította arcát, kezét a mellére tette, mintha szörnyű nagy ütést mértem volna rá hirtelen.
„Nem tudsz meggyőzni arról, hogy ez bánt téged” – jelentettem ki ridegen. A víz felé néztem, és megint hatalmába kerített az az érzés... hogy szeretnék egymagamban lenni. És tudtam, nemsoká felállok, és otthagyom őt. Hacsak nem ő hagy ott hamarabb. Mert tulajdonképpen szerettem volna maradni. Csendes, elhagyatott hely volt.
„Te nem törődsz semmivel...” – vágott vissza. Lassan felült, és felém fordult, s ismét láthattam a sötét tüzet a szemében. „Azt hittem, legalább ez majd felkavar. Azt hittem, ha viszontlátod, feltámad benned a régi indulat, a régi düh. Azt hittem, valami életre kel benned, ha meglátod őt... ha visszatérsz erre a helyre.”
„Hogy visszatérek az életbe?” – mondtam csendesen. S éreztem milyen érces keménységgel, milyen fensőbbségesen csengenek szavaim. Mintha tetőtől talpig hideg ércből volnék, ő pedig hirtelen törékennyé vált, amilyen valójában már régóta volt.
„Igen!” – kiáltott fel. „Igen, vissza az életbe!” Ezután tanácstalannak látszott, láthatóan zavarba jött. És ekkor különös dolog történt. Lehajtotta a fejét, mint aki vereséget szenvedett, és ez a mozdulat, s az is, ahogy sima, fehér arca egyetlen pillanatig tükrözte e kudarcot, engem másvalakire emlékeztetett, valakire, akit egyszer ugyanilyennek láttam, ugyanilyen legyőzöttnek. És megdöbbentett, milyen sokáig nem jutott eszembe ez az emlék. Claudia, amint az ágy mellett áll a Saint-Gabriel Szálló szobájában, és rá akar venni, hogy tegyük Madeleine-t olyanná, mint mi vagyunk. Ugyanaz a kétségbeesett pillantás, ugyanaz a vereségérzet, amely olyan őszintének, olyan szívből jövőnek látszott, mintha rajta kívül nem létezne semmi más. Azután Armand is, mint Claudia láthatóan magához tért, összeszedte a még megmaradt erejét. De csak így szólt halkan: „Halálomon vagyok.”
És én, aki figyeltem őt, aki hallottam őt, az egyetlen lény Isten világában, aki hallotta és tudta, hogy igazat beszél, én semmit sem mondtam.
Hosszú sóhaj szakadt fel belőle. Mélyen lehajtotta fejét. Jobb keze ernyedten feküdt mellette a fűben. „A gyűlölet... szenvedély” – mondta. „A bosszú szenvedély...”
„Bennem már nincs” – suttogtam. „Többé nincs semmi...”
Szeme a szemembe mélyedt, de arca teljesen nyugodtnak látszott. „Azt hittem, túlteszed magad rajta, azt hittem, ha a fájdalom megszűnik, újra felmelegszik a lelked, újra teli lesz szeretettel és azzal a szenvedélyes, kielégíthetetlen kíváncsisággal, amivel először jöttél hozzám, azzal az olthatatlan tudásszomjjal, ami egészen Párizsig, egészen a cellámig hajszolt. Úgy gondoltam, mindez nem halhat meg benned. És hogy a fájdalom megszűntével megbocsátod nekem, hogy részem volt az ő halálában. Ő sohasem szeretett téged, ezt jól tudod. Nem úgy, ahogyan én szerettelek, vagy ahogy te szerettél mindkettőnket. Én tudtam ezt! És megértettem ezt! És hittem benne, hogy szeretni fogsz, és nem hagysz el soha. Megnyílik számunkra a jövő, és egymás tanítói leszünk. Mindaz, ami téged boldoggá tesz, engem is boldoggá fog tenni, és én megóvlak majd a gyötrődéstől. Az én hatalmam a te hatalmad. Az erőm úgyszintén. Ám te érzéketlenné váltál, hideg lettél, halott, elérhetetlen a számomra! Olyan ez most, mintha nem is lennék itt melletted. És amikor nem vagyok veled, az a szörnyű érzésem támad, hogy egyáltalán nem létezem. Te pedig olyan hideg vagy, olyan távoli, mint azok a vonalakból és rideg formákból álló furcsa modern festmények, amelyeket képtelen vagyok szeretni vagy érteni, olyan idegen vagy számomra, mint ennek az új korszaknak a mechanikus, minden emberi formát nélkülöző szobrai. Didergek, amikor veled vagyok. Szemedbe nézek, de nem látom magam benne...”
„Lehetetlent kértél!” – vágtam rá gyorsan. „Nem érted? Amit én kértem, az is lehetetlen volt, kezdettől fogva.”
Tiltakozott, s ahogy a tagadás megformálódott ajkán, kezét felemelte, mintha eldobná magától.
„Szeretetet és jóságot akartam ebben az életben, ami maga a halál” – mondtam. „Ez kezdettől fogva lehetetlen volt, mert nem tarthatunk igényt szeretetre és jóságra, amikor azt tesszük, amiről tudjuk, hogy rossz, tudjuk, hogy gonoszság. Csupán kétségbeejtő zűrzavar és vágyakozás lehet osztályrészünk, és az emberi formában testet öltött látszólagos jóság hajszolása. Én tudtam a tényleges választ a kérdésemre, mielőtt még Párizsba értem. Már akkor tudtam, amikor először oltottam ki emberi életet, hogy kínzó vágyamat kielégítsem. A válasz a halálom volt. De én nem akartam elfogadni, nem tudtam elfogadni, mert más teremtményekhez hasonlóan, én sem akarok meghalni! Ezért hát keresni kezdtem más vámpírokat, Istent, az ördögöt, bármit. És mind ugyanaz volt, mind rossz, mind gonosz. Mert viselhetett bármilyen maszkot, senki sem tudott meggyőzni arról, amit igazából magam is tudtam, hogy testemben, lelkemben elkárhoztam. Amikor Párizsba mentem, azt hittem, hogy te hatalmas vagy és szép, s hogy tebenned nincsen bűnbánat, s nekem pontosan erre volt rettentő szükségem. De te éppúgy gyilkos voltál, mint én, sőt nálam is könyörtelenebb és agyafúrtabb. Te mutattad meg nekem az egyetlen dolgot, aminek megvalósulásában igazán reménykedhettem, hogy a gonoszságnak milyen mélységét, az érzéketlenségnek milyen fokát kell elérnem, hogy véget vessek szenvedésemnek. Én elfogadtam ezt. És így a szenvedély, a szeretet, amit bennem láttál, kialudt. Most már csak önmagad tükörképét látod.”
Nagyon hosszú ideig nem szólt semmit. Felállt, és hátat fordítva nekem, lenézett a folyóra, fejét lehajtotta, keze ernyedten lógott. Én is a folyót néztem. Nincs semmi más, amit mondhatnék, nincs semmi más, amit tehetnék, gondoltam nyugodtan.
„Louis” – szólalt meg szokatlanul erős hangon, és felemelte a fejét.
„Tessék, Armand” – feleltem.
„Van még bármi, amit akarsz tőlem? Bármi, amit tehetek érted?”
„Nincs” – feleltem. „Mit akarsz ezzel mondani?”
Nem felelt. Lassan elindult. Először azt hittem, néhány lépést tesz csupán, talán az iszapos partra akar lemenni. Mire ráeszméltem, hogy elhagy, már csak egy kis folt volt odalenn, s a holdfény villódzott mögötte a vízen. Többé nem láttam.
Néhány éjjel eltelt persze, amíg tudatára ébredtem, hogy végleg elment. A koporsója ott maradt. De nem jött vissza érte. Pár hónappal később a St. Louis temetőbe szállíttattam, és saját koporsóm mellé helyeztem a kriptában. A családom halála óta elhanyagolt sírbolt őrizte azt az egyetlen dolgot, amit hátrahagyott. De aztán ez nyugtalanítani kezdett. Ez járt a fejemben ébredéskor, aztán hajnalban megint, mielőtt álomra hajtottam a fejemet. Végül egy éjjel lementem az alsóvárosba, kiemeltem a koporsót, darabokra törtem, és ott hagytam a temető keskeny ösvényén a magas fűben.
Az a vámpír, aki Lestat legkésőbbi gyermeke volt, nem sokkal ezután megszólított egy este. Kért, hogy mondjak el neki mindent, amit a világról tudok, és hogy legyek a társa és tanítója. Emlékszem, azt feleltem neki: legelsősorban azt tudom, hogy ha még egyszer a szemem elé kerül, megölöm. „Tudja, minden este, amikor sétálni megyek, valakinek meg kell halnia, amíg nem jön meg a bátorságom, hogy véget vessek ennek” – mondtam neki. „És maga csodálatos lenne áldozatnak; hiszen éppoly elvetemült gyilkos, mint jómagam.”
Rákövetkező éjjel eljöttem New Orleans-ból, mert nem tágított mellőlem a bánat. És nem akartam arra a régi házra gondolni, ahol Lestat végső napjait élte. Vagy arra a modern vámpírra, akit elüldöztem magamtól. Vagy Armandra.
Olyan helyen akartam lenni, ahol semmi sem ismerős számomra. És semmi sem fontos.
És ezzel vége. Nincs tovább.
A fiú némán ült, és a vámpírra bámult. A vámpír nyugodtan nézett rá, kezét összekulcsolva tartotta az asztalon, véraláfutásos szemét a forgó hangszalagokra szögezte. Arca olyan beesett volt, hogy halántékán mintha kőből vésték volna ki az ereket. Mozdulatlanságában mindössze a zöld szempár tanúsította, hogy él.
A fiú hátrahúzódott, és ujjaival végigszántotta a haját. – Nem! – mondta, és kapkodva vette a levegőt. Majd hangosabban megismételte: – Nem!
A vámpír mintha nem hallotta volna. Az ablak felé fordította tekintetét, és a sötétlő, szürke eget nézte.
– Nem így kellett volna végződnie! – mondta előrehajolva a fiú. A vámpír továbbra is az eget nézte, és kurtán, egykedvűen nevetett.
– Mindaz, amit Párizsban érzett! – mondta egyre erősödő hangon a fiú. – Claudia szeretete, érzések, még a Lestat iránti érzés is! Nem kellett volna véget érnie, nem így, nem kétségbeesésben kellett volna végződnie. Mert ez végül is kétségbeesés. Nem igaz?

Kétségbeesés!
– Megálljon – szólt váratlanul a vámpír, felemelve jobb kezét. Szeme gépiesen szegeződött a fiú arcára. – Mondtam, és újra megismétlem magának, hogy nem végződhetett másként.
– Nem fogadom el – mondta a fiú, és karját összefonva a mellén, erőteljesen megrázta a fejét. -Nem tudom elfogadni! Még jobban indulatba jött, nyikorgó székét hátralökte a csupasz padlódeszkán, és nagy léptekkel járkálni kezdett a szobában. Ám amikor megfordult, és ismét a vámpír arcába nézett, torkán akadt a szó. A vámpír csak nézett rá, és arcán egyszerre volt sértődöttség és kesernyés derű.
– Nem tudja hát, miként hangzott, milyen benyomást keltett mindaz, amit mondott? Olyan élményről beszélt, amilyenben nekem soha életemben nem lesz részem. Szenvedélyről, vágyakozásról! Sok millióan közülünk soha nem kóstolunk bele semmi ilyesmibe, és soha nem értjük meg. És azután azt mondja nekem, hogy így végződik. Biztosíthatom... – Most már a vámpír előtt állt, és feléje nyújtotta a kezét. – Ó, ha nekem adhatná ezt a hatalmat! A hatalmat, hogy örökké lássak, érezzek, éljek!
A vámpír szemei lassan tágra nyíltak. – Mit? – kérdezte halkan. – Mit?
– Adja nekem! – mondta a fiú; jobb kezét ökölbe szorította, és a mellére ütött. – Tegyen vámpírrá! – mondta.
A vámpír döbbenten meredt rá, majd talpra ugrott, vállánál fogva megragadta a fiút, akinek nedves ajka eltorzult a félelemtől, miközben a vámpír haragos tekintetet vetett rá. – Ezt akarja? – suttogta, alig-alig mozgó halvány ajakkal. – Mindazok után, amit elmondtam magának... ez az... amit kér?
A fiú halkan felkiáltott, egész teste reszketni kezdett, verejték tört elő homlokán és ajka fölött. Keze óvatosan a vámpír karja után nyúlt. – Maga nem tudja, milyen az emberi élet! – mondta, könnyeivel küszködve. – Már elfelejtette. Még azt sem fogja fel, mit jelent a története a hozzám hasonló emberi lények számára. – Visszafojtott zokogásba fulladtak szavai, ujjai a vámpír karjába mélyedtek.
– Úristen! – kiáltott fel a vámpír, és elfordulva tőle kis híján a falhoz lökte az egyensúlyát vesztett fiút. Háttal állt a fiúnak, és a szürke ablakot nézte.
– Könyörgök, adjon a sorsnak még egy lehetőséget. Még egy lehetőséget – általam! – szólt a fiú.
A vámpír, még mindig haragtól eltorzult arccal, újra a fiú felé fordult. Aztán fokról fokra megnyugodott és mosolyra húzódott a szája. – Kudarcot vallottam – sóhajtott. – Teljes mértékben kudarcot vallottam.
– Nem – tiltakozott a fiú.
– Ne mondja ezt még egyszer – szólt nyomatékosan a vámpír. – Csak egy lehetőségem maradt. Látja az orsókat? Még mindig forognak. Egyetlen módon mutathatom csak meg magának, mit is jelent mindaz, amit elmondtam. – Azzal olyan gyorsan nyúlt a fiú után, hogy az riadtan felkapta a kezét, de reménytelenül elkésett a mozdulata: a vámpír a mellkasához szorította a fejét, s a szája ott volt máris a nyakánál. – Látja? – suttogott a vámpír, s a hosszú, bársonyosan puha ajka felhúzódott a fogak fölé, és két hosszú vámpírfog mélyedt a fiú húsába. A fiú felnyögött, keze ökölbe szorult, szeme kitágult, majd elhomályosult, elszürkült, miközben a vámpír szívta a vérét. És a vámpír eközben olyan nyugodtnak látszott, mint aki alszik. Keskeny mellkasa lágyan emelkedett együtt sóhajaival; úgy tűnt, mindannyiszor lassan felemelkedik a földről, majd visszasüllyed ugyanazzal a hátborzongató kecsességgel. A fiú nyöszörgött, s a vámpír végre elengedte, majd mindkét kezével fogva maga elé tartotta és szemügyre vette a nyirkos, fehér arcot, a petyhüdt kezeket, a félig lecsukódott szemeket.
A fiú alsó ajka remegett, mintha hányingere lenne. Megint hangosabban nyögött, feje hátrabukott, a szeme felfelé fordult. A vámpír óvatosan a székre fektette. A fiú erőlködve beszélni próbált, és könnyek gyűltek a szemébe; talán az erőfeszítéstől, talán valami mástól. Feje tehetetlenül előrezuhant, mint egy részegé, keze az asztalon feküdt. A vámpír ott állt, és lenézett rá. fehér bőre halvány rózsaszínűvé változott. Mintha rózsaszínű fény ragyogna rá, és ő teljes lényével visszasugározná ezt a ragyogást. Ajka sötét színt öltött, csaknem rózsapiros volt, halántékán, kezén éppen csak nyoma látszott az ereknek, arca fiatalos volt és sima.
– Meg fogok... halni? – kérdezte suttogva a fiú, amint lassan felpillantott. Szája nedves és petyhüdt volt. – Meghalok? – nyögdécselte remegő ajakkal.
– Nem tudom – mondta a vámpír, és mosolygott. A fiú mondani akart még valamit, de az asztalon nyugvó kéz előresiklott, a fej a kéz mellé zuhant.
Elvesztette az eszméletét.
Amikor a fiú kinyitotta szemét, a napot látta. Fénye betöltötte a mocskos, csupasz ablakot, és forrón sütött a fiú arcára és kezére. Nagy erőfeszítéssel kiegyenesedett, mély lélegzetet vett, szemét behunyta, és megtapintotta a nyakát, ahol a vámpír vért szívott. Amikor a másik keze véletlenül a magnóhoz ért, hirtelen felkiáltott, mert forró volt a fém.
Azután felkelt, esetlenül mozgott, kis híján elesett, majd mindkét kezét a fehér mosdókagylóra támasztotta. Gyorsan kinyitotta a csapot, hideg vizet fröcskölt az arcára, és egy piszkos törülközővel törölte meg, ami ott lógott a szegen. Most már egyenletesen lélegzett, és mozdulatlanul, támaszkodás nélkül nézett a tükörbe. Azután az órájára pillantott. Ügy tűnt, az óra megrémítette, és jobban felélénkítette, mint a nap vagy a víz. Sebtében átkutatta a szobát meg a hallt, és mivel senkit, semmit nem talált, újra letelepedett a székre. Kis fehér papírtömböt és tollat húzott ki a zsebéből, az asztalra tette, és lenyomta a magnó egyik gombját. A szalag gyorsan pörgött visszafelé, míg el nem zárta. Mikor meghallotta a vámpír hangját, előrehajolt, nagy figyelemmel hallgatta, azután újra lenyomta a gombot, másik helyet keresett, aztán megint egy másikat. Végre felderült az arca, amikor a hang éppen e szavakat mondta: „Nagyon meleg este volt, és ahogy megláttam a St. Charles sugárúton, tudtam, hogy most nem egyszerűen szórakozni megy.”
A fiú sietve feljegyezte:
Lestat... St. Charles sugárút... régi, omladozó ház... Szegényes környezet. Rozsdás kerítést keresni.
Sietve zsebébe gyömöszölte jegyzetfüzetét, a kis magnóval együtt aktatáskájába tette a szalagokat, átsietett a hosszú hallon, lement a lépcsőn, ki az utcára, ahol a sarki kocsma előtt parkolt a kocsija.