MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK I.
Anne Rice
BOSZORKÁNYOK ÓRÁJA

(Tartalom)

 

 

 

ELSŐ RÉSZ
Összejövetel

 

EGY

AZ ORVOS reszketve ébredt. Ismét arról az öreg házról álmodott New Orleansban. Látta a nőt a hintaszékben. Látta a barna szemű férfit.
És még ebben a csendes hotelszobában, magasan New York fölött is érezte a régi szívszorító zavart. Ismét a barna szemű férfival beszélt. Igen, segítsen rajta! Nem ez csak álom! Fel akarok ébredni!
Felült az ágyban. Semmit sem hallott a légkondicionáló halk berregésén kívül. Miért jutnak eszébe ilyenek ma éjszaka, a Parker Meridien szobájában? Hosszú percekig nem bírt szabadulni az öreg háztól. Újra látta a nőt, lekókadt fejét, bamba tekintetét. Szinte hallotta a rovarok zümmögését a szúnyoghálós, ócska tornácon, És a barna szemű férfi úgy beszél, hogy nem mozog a szája. Egy életre galvanizált viaszbáb...
Ne! Hagyd abba!
Kikászálódott az ágyból, és odament a szőnyeges padlón a habfehér függönyös ablakhoz. Bámulta a koromtól fekete háztetőket, a neonok elmosódó villódzását a téglafalakon. Szemközt, az unalmas betonhomlokzat fölött már a hajnal derengett a felhőkön túl. Itt nincs ernyesztő forróság, nincs csábító rózsa- és gardéniaillat.
Fokozatosan tisztult ki a feje.
Újra eszébe jutott az angol az előcsarnok bárjában. Az egészet az idézte föl. Az angol elújságolta a csaposnak, hogy most érkezett New Orleansból, és abban a városban egészen bizonyosan kísértetek járnak. Kellemes jelenség volt az angol, hamisítatlan óvilági úr, szűk hullámkrepp öltönyben, a mellényén arany óralánc. Hol látni mainapság ilyen embereket, mint ez, a ragyogó, kortalan, kék szemével, a brit színészek feszes, dallamos hanglejtésével?
Az orvos az angolhoz fordult, és azt mondta: – Igaza van New Orleansszal kapcsolatban, tökéletesen igaza van! Magam is láttam ott kísértetet, nem is volt olyan rég... – Zavartan elhallgatott, és a malátás whiskyjét bámulta, a szúrósan megtörő fényt a metszett pohár alján. Nyári légyzümmögés; gyógyszerszag. Ennyi thorazin? Nem lehet, hogy tévedés? Az angol tiszteletteljes érdeklődést tanúsított. Meginvitálta az orvost, hogy vacsorázzon vele, azt mondta, ő épp ilyen történeteket gyűjt. Az orvos kísértésbe is esett egy pillanatra. Éppen apály volt a konferencián, és neki tetszett az angol, rögtön megbízott benne. A Parker Meridiennek pedig olyan kedves, barátságos, világos, népes, forgalmas előcsarnoka volt, olyan távol esett New Orleansnak attól a komor zugától, a szomorú, vén várostól, ahol titkok üszkösödnek az örökös antillai forróságban. De az orvos nem mesélhette el azt a történetet.
– Ha esetleg meggondolná magát, legyen szíves, hívjon fel –, kérte az angol. – A nevem Aaron Lightner. – Átnyújtott egy névjegyet, amelyre egy szervezet nevét nyomtatták. – Mi, hogy úgy mondjam, kísértethistóriákat gyűjtünk – mármint igaziakat.

TALAMASCA
Figyelünk
És mindig itt vagyunk.

Furcsa egy mottó.
Ez volt az, ami mindent újra felidézett. Az angol és az ő különös névjegye egy európai telefonszámmal, az angol aki, másnap már elutazik, hogy találkozzon egy kaliforniai emberrel, aki nemrég vízbefúlt, de visszahozták az életbe. Az orvos már olvasott az esetről a New Yorki újságokban – egyike azoknak a személyeknek, akik túlélték a klinikai halált és visszatértek miután látták „a fényt”.
A fulladásos esetről beszélgettek, ő és az angol. – Azt állítja, hogy pszichikus képességei vannak – mondta az angol –, és ez érdekel minket, természetesen. Úgy tűnik, lát bizonyos képeket amikor puszta kézzel megérint valamit. Mi ezt pszichometriának nevezzük.
Az orvost ez kiváncsivá tette. Már maga is hallott néhány ilyen páciensről, ha jól emlékezett szívinfarktus áldozatairól, akik visszajöttek; az egyik azon erősködött, hogy belelát a jövőbe. „Halálközeli élmény”. Mostanában egyre gyakrabban olvasni a jelenségről az újságokban.
– Igen – helyeselt Lightner –, ebben a témában az orvosok végezték a legjobb kutatómunkát. A kardiológusok.
– Nem volt erről egy film is pár éve? – tűnődött az orvos. – Egy nőről, aki gyógyítóként tér vissza? Sajátságosan megrendítő film.
– Önt nem béklyózzák előítéletek – szólt örvendező mosollyal az angol. Egészen bizonyos, hogy nem akar mesélni a kísértetéről? Úgy szeretném hallani. Csak holnap távozom, kevéssel déli tizenkettő előtt indul a gépem. Mit nem adnék érte, hogyha hallhatnám a történetét!
Nem, azt a történetet nem! Soha!
Az árnyas hotelszoba magányában az orvoson ismét úrrá lett a félelem. Ketyeg az óra New Orleansban, a hosszú, poros előtérben. Hallotta, hogyan csoszog betege, miközben az ápolónő „sétáltatja”. Ismét beszívta azt a szagot, ami a New Orleans-i régi házakból gőzölög nyaranta, a forróság és a régi deszkák szagát. A férfi beszélt...

 

Azon a tavaszon látott először belülről polgárháború előtt épült New Orleans-i úriházat. A homlokzatán igazi hornyolt oszlopok fehérlettek, bár a festésük hámlott. Klasszicista stílusnak hívják az ilyet. Hosszú, lilásszürke ház a Kertváros árnyas, fénytelen sarkán, amelynek kapujában mintha őrt állna a két irdatlan tölgy. A rózsamintás, csipkés vaskorlátokat sűrűn elfüggönyözték a kúszónövények, a lila akác, a sárga virágú borostyán és az izzó sötétrózsaszín bougainvillea.
Szeretett megállni a márványlépcsőn, fölnézni az illatozó, álmos virágokkal koszorúzott dór oszlopfőkre. A nap vékony, poros pászmákban nyilazott át az összefonódott ágak között. Méhek daloltak a fénylő zöld levelek szövevényében, a málladozó csatornapárkányok alatt. Azt se bánta, hogy itt minden sötét és nyirkos.
Már az egy külön élvezet volt, közeledni a kihalt utcákon. Ráérősen ballagott a szürke macskakővel vagy halszálkakötésű téglákkal kirakott hepehupás, repedezett járdákon, a tölgyfák ágainak boltívvé fonódott folyosóján, az örökös fényárnyékban, az örökké zöldes fátyolba burkolózó ég alatt. Mindig megállt a legnagyobb fánál, amely felgyűrte püffedt gyökereivel a vaskerítést. Nem tudta volna átfogni a törzsét. A járdától a házig ért a tölgy, torz ágai korlát mögötti bespalettázott ablakokat karmolászták, levelei összeolvadtak a kúszónövények virágaival.
Ennek ellenére zavarta a romlás. A kovácsoltvas rózsákra pókok szőttek cirkalmas, parányi hálókat. Helyenként annyira elrozsdásodott a vas, hogy porlott, ha hozzáértek. A korlát mellett itt is, ott is át lehetett látni a tornác lyukasra korhadt deszkáján.
Vagy a kert mélyén az ódon úszómedence, a macskakövekkel szegélyezett hosszúkás nyolcszög, mocsarassá poshadt, fekete vizével, vad íriszeivel! Már a szaga is rémítő volt. Békák tanyáztak benne, békák, amelyek alkonyatkor rázendítettek rút, csikorgó danájukra. Szomorú volt nézni a medence két végében a két kicsi szökőkutat, amelyek még mindig lövellték apró íveiket a nyálkába.
Hogy szerette volna leereszteni a vizét, kitakarítani! Ha teheti, a tulajdon kezével sikálja tisztára a medence oldalát. Hogy szerette volna megjavítani a törött korlátot és kitépkedni a gyomot az elgazosodott urnákból!
Még páciensének öregecske nénéiben – Cal kisasszonyban, Millie kisasszonyban és Nancy kisasszonyban – is volt valami avatag és korhadó. Nem a szürke haj és a drótkeretes pápaszem tette, hanem a modoruk és a ruhájukból áradó kámforszag.
Egyszer betévedt a könyvtárba, és leemelt a polcról egy kötetet. Pici fekete bogarak nyargaltak szerteszét a résből. Az orvos riadtan tette vissza a könyvet.
Talán ez se lett volna így, ha beszereltetik a légkondicionálást. Csakhogy ehhez túl nagy volt az öreg ház, neki legalábbis azt mondták. Négy és fél méteres magasságba szökkenő mennyezetet tartottak a falak, és penészbűzt vonszolt a lomha szellő.
A betegére azért gondot viseltek, azt el kellett ismernie. Egy Viola nevű, kedves, öreg, fekete ápolónő hozta ki reggelente a szúnyoghálós tornácra, és vitte be esténként.
– Nincs ővele semmi baj, doktor úr. Na jöjjön, Deirdre kisasszony, sétáljon csak a doktor úrnak! – Viola kiemelte a beteget a karosszékből, és tolta előre, hogy lépegessen.
– Hét éve vagyok már mellette, doktor úr. Ő az én édes kislányom!
Hét éve ilyen. Hát nem is csoda, ha a lábfeje befelé fordul, és a karját is húzná föl a melléhez, ha az ápolónő vissza nem kényszerítené az ölébe.
Viola körbe-körbe sétáltatta a hosszú kettős szalonban, el a porpaplanba takarózott hárfa és a Bösendorfer hangversenyzongora mellett, majd onnan át a hosszú, tágas ebédlőbe, amelynek falfestményein mohos tölgyfák fakultak szántóföldek között.
Papucsos talpak csoszogása a nyűtt Aubusson-szőnyegen. A nő negyvenegy éves volt, mégis egyszerre látszott ősöregnek és ifjúnak, meggörnyedt, sápadt gyermeknek, akin nem hagytak nyomot a felnőttek szorongásai vagy szenvedélyei. Deirdre, volt-e szeretőd? Táncoltál abban a szalonban valaha?
A könyvtár polcain bőrkötésű iratgyűjtők sorakoztak, gerincükön megfakult, lila tintával írott, régi évszámokkal: 1756, 1757, 1758.,. Valamennyin a Mayfair név aranylott.
Ó, ezek a régi déli családok! Hogy irigyelte őket az orvos a hagyományaikért! Ennek nem lenne szabad így pusztulnia. Ha belegondolunk, hogy ő még azt sem tudja, hogy hívták a dédszülőit, és hol születtek!
A Mayfair bezzeg igazi márkás gyarmati név. A falakon tizennyolcadik századi férfiakat és nőket ábrázoló festmények, dagerrotípiák, ferrotípiák és megfakult fényképek lógtak. Az előtérben Saint-Domingue – itt vajon még mindig így hívják? – megsárgult térképe koszos keretben, és egy megsötétedett festmény egy nagy ültetvényes udvarházról.
És micsoda ékszereket viselt a betege! Bizonyosan családi ereklyék, amilyen antik a foglalatuk. Ugyan miért ékesítenek föl így egy asszonyt, aki több mint hét év óta egyetlen szót sem szól, és egy lépést sem tesz önállóan?
Az ápolónő megsúgta, hogy még fürdetés közben sem kapcsol ja le Deirdre kisasszony nyakából a láncot a smaragdfüggővel.
– Hadd árulok el egy kis titkot, doktor úr! Hozzá ne érjen ahhoz a kőhöz!
Az orvos szerette volna megkérdezni, hogy miért ne, aztán inkább mégsem kérdezte. Ideges feszengéssel figyelte az ápolónőt, ahogy felteszi a betegnek a rubin fülbevalót, ujjára húzza a gyémántgyűrűt.
Mintha egy hullát öltöztetne, gondolta az orvos. Az udvaron a sötét tölgyfák girbegurba ágakkal nyúlnak a poros zsalugáterek felé, a kert rezeg a fülledt forróságban.
– És nézze csak a haját! – szólt az ápolónő szeretettel. – Látott már ilyen gyönyörű hajat?
Hát igen, fekete volt, sűrű, fürtös és hosszú. A nővér szerette kefélgetni, szerette nézni, ahogy a csigák felpöndörödnek, mihelyt a kefe elengedi őket. A beteg szeme pedig ürességében is tiszta kék volt. Bár időnként vékony, ezüst nyálfonal hullott ki a szája sarkán, sötét pöttyöt hagyva fehér hálóingének elején.
– Kész csoda, hogy még senki sem próbálta ellopni az ékszereit – tűnődött fennhangon az orvos. – Amilyen gyámoltalan. Az ápolónő mindentudó, fölényes mosollyal nézett rá.
– Azt senki meg nem fogja próbálni, aki valaha is itt dolgozik a házban!
– De hát itt ül egyedül az oldaltornácon óraszám. Az utcáról is be lehet látni.
Az ápolónő nevetett.
– Ezen ugyan ne idegeskedjen, doktor úr! Errefelé senki sincs olyan bolond, hogy bejöjjön ezen a kapun. Az öreg Ronnie nyírja a füvet, de csak mert mindig ezt csinálta, már harminc éve csinálja, csak hát az öreg Ronnie egy kicsit legelni küldte az eszét.
– De akkor is... – Elharapta a szót. Mi ütött belé, hogy így beszél a hallgatag nő előtt, akinek a szemgolyója csupán nagy néha mozdul, akinek a keze csak hever ott, ahová az ápolónő teszi, a lába pedig ernyedten pihen a csupasz deszkapadlón? Milyen könnyű megfeledkezni magunkról, elfelejteni a tiszteletet, amellyel ennek a tragikus lénynek tartozunk! Senki sem tudhatja róla, mennyit ért.
– Talán kivihetné a napra néha – vélte az orvos. – Olyan fehér a bőre.
Persze tudta, hogy a kert még a bűzölgő úszómedencétől távolabb sem alkalmas a napozásra. A tüskés bougainvillea csomókban türemlett elő a vad babérmeggyből. A burjánzó lantanából mocskos képű kövér angyalkák leselkedtek, mint a kísértetek.
Pedig valaha gyerekek játszottak itt.
Valami kisfiú vagy kislány a Lasher nevet véste a szemközti kerítésnél nőtt óriás selyemmirtusz vaskos törzsébe. A mély vágások fehérre fakultan fénylettek a viaszos kérgen. Furcsa szó. És a távoli tölgy ágáról még mindig csüngött a deszkahinta.
Az orvos hátrament a magányos fához, beleült egy percre a hintába, hallgatta a rozsdás láncok csikorgását, megtámasztotta lábát a letaposott fűben, és ellökte magát.
Innen nézve irdatlannak és lélegzetelállítóan szépnek tetszett a ház déli oldala, amelyen virágzó kúszónövények tömkelege kapaszkodott a bespalettázott, zöld ablakok mellett a második emelet fölött tornyosuló ikerkéményig. Szélzörgette sötét bambusz kopogtatott a vakolaton. A lakkos levelei, felmagzott banánfák dzsungellé sűrűsödtek a téglafalnál.
Ez a régi ház, ez is olyan, mint az ő betege: gyönyörű, de elfelejtették átlépett rajta az idő, a türelmetlenség.
Az arca még mindig szép lehetne, ha nem volna ilyen élettelen. Látja-e a lila akác törékeny fürtjeit, amint borzongva súrolják a szúnyoghálót, vagy a többi virág vonagló szövevényét? Ellát-e a fák között a fehér oszlopos házig az utca túloldalán?
Egyszer fölment vele és az ápolónőjével az emeletre az ódivatú, de nagy teljesítményű liftecskében, amelynek réz ajtaja volt és kopott szőnyege. Deirdre arca akkor sem változott, mikor a kis ketrec emelkedni kezdett. A doktor aggódva hallgatta a masina szörcsögését. Csakis valami megfeketedett, ragacsos, özönvíz előtti, vastagon beporosodott dolognak tudta elképzelni a motort.
Persze, rákérdezett az intézet öreg orvosánál.
– Emlékszem, mikor annyi idős voltam, mint maga – felelte az öreg orvos. – Én gyógyítottam mindenkit. Én térítettem észre a paranoiásokat, én hoztam vissza a valóságba a skizofréneket, én ébresztettem föl a katatóniásokat. Adja csak be neki mindennap azt az injekciót, fiam. Nincs már ott semmi. Megtesszük, ami tőlünk telik, nehogy izgalmi állapotba hergelje magát, tudja.
Izgalmi állapotba? Azért kapja azokat az erős gyógyszereket? Még ha holnap le is állnának az injekciókkal, akkor is egy hónapba telne, hogy elmúljon a hatásuk. Ráadásul akkora dózisokban kapja, hogy más beteg talán ki se bírná. Ilyen nagy adagokhoz fokozatosan lehet csak hozzászokni.
Ki ismerhetné a nő igazi állapotát, ha ilyen régen tart a gyógykezelése? Talán ha készíthetne egy enkefalogramot...
Egy hónapja dolgozott az eseten, amikor bekérette a kórelőzményt. Szabványos kérés volt, senkinek sem tűnt fel. Egész délután ült az intézetben az asztalánál, viaskodva orvosok tucatjainak macskakaparásával, bizonytalan és ellentmondó diagnózisokkal – mánia, paranoia, teljes idegkimerültség, hallucinációk, idegösszeomlás, öngyilkossági kísérlet. Így tartott a lány kamaszkora óta. Nem, még korábban kezdődött. Tízéves volt, amikor valaki már kezelte „dementia” miatt.
Milyen tények rejtőztek az elvont fogalmak mögött? Valahonnan a firkák hegyéből előbányászta, hogy a beteg tizennyolc esztendősen kislányt szült, örökbe adta, „súlyos paranoiába” esett.
Ezért kapott az egyik helyen elektrosokkot, a másik helyen inzulinos sokkolást? Mit művelhetett az ápolónőkkel, akik sorra felmondtak, „fizikai bántalmazásra” hivatkozva?
Egyszer „elszökött”, „kényszert alkalmazva” kellett visszahozni. Majd oldalak hiányoztak, évek maradtak feltérképezetlenül. „Megfordíthatatlan agykárosodás”, jegyezték föl 1976-ban. „Kezelt elbocsátva. Előírt kezelés hűdés és dühöngő elmezavar ellen: Thorazine.”
Ronda egy dokumentum volt, nem derült ki belőle semmiféle történet, nem árulta el az igazságot, csak az orvos bátorságát vette el. Ezek szerint doktorok légiója ült már Deirdre mellett az oldaltornácon, és beszélt hozzá így, mint ő most?
– Gyönyörű nap van, ugye, Deirdre? – Milyen parfümösen fújdogál itt a szél. Hirtelen fullasztóvá erősödött a gardéniák illata, de az orvos nem bánta. Egy percre behunyta a szemét.
Gyűlöli vajon őt? Kineveti? Tudja egyáltalán, hogy itt van? Most látta, hogy néhány szürke csík húzódik a nő hajában. A keze hideg volt, kellemetlen tapintású.
Jött az ápolónő, fényképet hozott kék borítékban.
– A lányától jött, Deirdre. Lássa? Most huszonnégy éves, Deirdre. – Úgy tartotta a fényképet, hogy az orvos is lássa. Szőke lány egy nagy, fehér jacht fedélzetén, szélben lobogó hajjal. Szép, nagyon szép. – San Franciscó-i öböl, 1983!
Deirdre arca meg se rezzent. Az ápolónő hátrasimította a beteg homlokából a fekete fürtöket, majd az orvos orra alá dugta a fényképet.
– Lássa ezt a lányt? Ez is doktor ám! – Mérhetetlen fölénnyel bólintott. – Most bentlakó, de egy napon ugyanolyan doktor lesz, mint maga, és ez az igazság!
Lehetséges ez? Lehetséges, hogy ez a fiatal nő sohasem jön haza, meglátogatni az anyját? Hirtelen megutálta a szőke lányt. Na, szép kis orvos lesz belőle! Mikor viselt a betege rendes ruhát vagy cipőt utoljára? Bárcsak bekapcsolhatná neki a rádiót. Talán örülne a zenének. Hátul a konyhában, az ápolónő tévéjében egész délután mentek a szappanoperák.
Kezdett ugyanúgy gyanakodni az ápolónőre, mint a nagynénikre.
A magas, aki a csekkjeit állította ki – Carl kisasszony –, még mindig ügyvédkedett, noha derekasan benne járt a hetvenben. Taxi vitte-hozta a ház és a Carondelet utca között, ahol az iroda volt, mert már nem tudott felhágni a Szent Károly úti villamos magas deszkalépcsőjére. Ötven évig, mesélte Carl kisasszony, mikor egyszer összefutottak a kapuban, ötven évig járt a Szent Károly úti villamossal.
– Ó, igen! – mondta az ápolónő egy délután, miközben nagyon lassú, nagyon gyengéd mozdulatokkal kefélgette Deirdre haját. – Carl kisasszony, az okos! Fleming bíró mellett dolgozik. Egyike az első női hallgatóknak, akik elvégezték a jogot a Loyolán! Tizenhét esztendősen iratkozott be a Loyolára! Az öreg McIntyre bíró volt az apja, de milyen büszke volt is rá mindig a kisasszony!
Carl kisasszonynak egy szava sem volt a betegre, legalábbis az orvos füle hallatára. A testes Nancy kisasszony viselkedett vele durván, mindenesetre az orvos így gondolta.
– Azt mondják, Nancy kisasszonynak sohasem állt módjában tanulni! – pletykálta az ápolónő. – Mindig itthon dolgozott a többiekre. Akkor még itt lakott az öreg Belle kisasszony is.
Nancy kisasszony sértődöttsége a kicsinyes komiszkodás határait súrolta. Hájas volt és slampos, folyton kötényben járt, mégis valami affektáltan lekezelő hangon szólt az ápolónőhöz. Nancy kisasszony alig észrevehető gúnnyal mosolygott, ha Deirdre-re nézett.
És ott lakott még Millie kisasszony, a legidősebb, aki tulajdonképpen valami unokatestvérféle volt: klasszikus öreg dáma, fekete selyemben, magas szárú, fűzős cipőben. Egy lépést sem tett nyűtt kesztyűje és fátyolos kis fekete szalmakalapja nélkül. Mindig volt egy nyájas mosolya a doktornak, és egy puszija Deirdre-nek.
– Az én szegény drága angyalom! – mondogatta reszketeg hangján.
Egy délután az orvos belebotlott Millie kisasszonyba, aki az úszómedencét szegélyező repedezett kőlapokon ácsorgott.
– Itt már nem lesz újrakezdés, doktor úr – mondta Millie kisasszony szomorúan.
Az orvosnak nem kellett volna megállnia, de valami arra ösztökélte, hogy próbáljon többet megtudni a tragédiáról.
– Hogy szeretett itt úszkálni Stella! – mondta az öregasszony. – Stella építtette, Stella, aki tele volt tervekkel és álmokkal. Tudja, hogy Stella szereltette be a liftet? Ez az ő stílusa volt. És micsoda partikat adott Stella! Emlékszem, több százan is voltak a házban, végig a pázsiton asztalok álltak, húzták a zenekarok. Maga még túl fiatal, doktor úr, hogy emlékezhessék arra a pattogós muzsikára. Stella drapíroztatta ki a kettős szalont; most már olyan ócskák a drapériák, hogy ki se lehet tisztíttatni őket. Így mondták. Szétmállanának, ha megpróbálnánk tisztíttatni őket. És Stella rakatta ki ezeket a macskaköves ösvényeket a medence körül. Látja, olyanok, mint a régi kövek, elöl, és itt oldalt... – Elnémult, miközben mutatta a ház hosszabb oldala mentén a gyomoktól fuldokló teraszt, úgy szakadt belé a szó, mint aki elveszítette a beszédre való képességét. Lassan föltekintett a magasba, a padlásszobák ablakaira. Ki az a Stella? – szerette volna kérdezni az orvos.
– Szegény drága Stella.
Az orvos elképzelte a papírlampionokat a fákon.
Talán csak attól van, hogy a kisasszonyok túl öregek. És a fiatal, a bentlakó orvos vagy micsoda, innen kétezer mérföldre...
Nancy kisasszony utálatosan viselkedett a néma Deirdre-rel. Figyelte, hogyan sétáltatja az ápolónő, és egyszer csak beleordított a beteg fülébe:
– Emeld a lábad! Nagyon jól tudsz te járni magadtól is, ha akarsz!
– Nincs semmi baj Deirdre kisasszony hallásával! – vágott közbe az ápolónő. – A doktor úr is megmondhassa, hogy igen szépen lát és hall!
Egy délután az orvos megpróbálta kifaggatni az emeleti folyosót söprögető Nancyt, abban reménykedve, hogy a kisasszony elfecseg valamit mérgében.
– Sohasem tapasztalható a legcsekélyebb változás sem? Sohasem beszél? Egy szót sem?
A kisasszony hosszan hunyorgott rá. Kerek arca izzadtan fénylett, orra nyergét nyersvörösre nyomta a szemüveg súlya.
– Megmondjam, hogy én mit szeretnék tudni? – kezdte. – Ki fog gondoskodni róla, ha mi már nem leszünk? Gondolja, hogy az elkényeztetett lánya Kaliforniában, az fog gondoskodni róla? Az a lány még az anyja nevét se tudja! Ellie Mayfair küldözgeti a fényképeket! – Horkantott. – Ellie Mayfair a lábát nem tette be ebbe a házba attól a naptól fogva, hogy az a gyerek a világra jött, és ő magával vitte azt a gyereket. Neki csak a gyerek kellett, mert neki nem lehetett gyereke, és halálosan félt, hogy otthagyja az ura, aki valami nagymenő ügyvéd arra feléjük. Tudja maga, mit fizetett Cad Ellie-nek, hogy elvigye azt a gyereket? Hogy örökre kitudja a házból azt a lányt? Csak innét vigyék, ez volt az elképzelés. Papírt íratott alá Ellie-vel. – Epésen mosolygott, és beletörülte a kezét a kötényébe. – Kaliforniába küldte, hogy ott éljen Ellie-vel és Grahammel egy puccos házban a San Franciscó-i öbölben, ahol van nagy hajó meg minden, és ez történt a Deirdre lányával!
Aha, tehát a lány nem tudja, gondolta az orvos, de nem szólt.
– Hagyjuk csak Carlt és Nancyt, hadd intézzék a dolgokat! – folytatta a kisasszony. – Ez a nóta járja ebben a családban. Carl majd töltögeti a csekkeket, Nancy főz és sikál. Hát Millie mi a fenét csinált valaha? Millie csak jár a templomba, és imádkozik értünk. Hát nem óriási? Millie néni még haszontalanabb, mint Belle néni volt. Megmondom én magának, mihez ért legjobban Millie néni. Hogy virágokat szedjen. Időnként nyirbál a rózsákból, amik elvadultak odaki.
Rút, mély hangú kacajra fakadt, és bement a beteg hálószobájába, keményen markolva a zsíros seprűnyelet.
– Egy ápolónőt nem lehet megkérni, hogy söpörjön fel, tudja. Jaj ne, csak nem alacsonyodnak le odáig! Legyen szíves már elárulni nekem, hogy egy ápolónő miért nem söpörhet föl?
A hálószoba tiszta volt, úgy tűnt, ez lehet a parádés hálószoba, szellős, tágas, északi fekvésű helyiség. Hamu a márványkandallóban. És micsoda ágyban aludt a betege, a múlt század végén készítettek ilyen monstruniokat diófából, toronymagas félmennyezettel, rojtos selyemfüggönyökkel!
Az orvos örült a padlóviasz és a tiszta ágynemű szagának. Ám a szobát teletömték borzalmas kegytárgyakkal. A tükörasztal márványlapján álló Szűzanyának a ruhája mellrészén rikított a jajvörös szíve. Undorító volt még csak rá is nézni. Mellette a kitekeredett testű Jézus vonaglott természetes színekben egy feszületen; még a sötét vért is belepingálták a szög mellé a tenyerébe. Gyertyák égtek piros üvegpoharakban egy fonnyatag pálma mellett.
– Érzékeli Deirdre kisasszony ezeket a kegytárgyakat? – kérdezte az orvos.
– Fenét – mondta Nancy kisasszony. Pöffenetnyi kámforszag csapott ki a fiókokból, miközben a tartalmukat igazgatta. – Sokra mennek ez alatt a tető alatt!
Olvasók lógtak a kovácsolt rézlámpákról, de még a megfakult szatén ernyőkről is. A szoba olyan volt, mintha évtizedek óta nem változtattak volna rajta. Úgy rémlett, az itt-ott lyukasra kopott sárga csipkefüggönyök magukba szívják a napsütést, hogy sötétre égett sugarakban árasszák ki újra.
Ékszeres kazetta állt az éjjeliszekrény márványlapján. Nyitva. Mintha nem is felbecsülhetetlen értékű drágaságokat tartanának benne. Bár az orvos kevéssé volt járatos a témában, azt tudta, hogy ezek az ékszerek valódiak.
Az ékszeres kazettához támaszkodott a bájos szőke lányról készült fénykép. Alatta egy sokkal régibb, megfakult kép, rajta ugyanaz a lány: még kisgyerek, de már szép. A kép alján valami firka, amiből az orvos annyit tudott kisilabizálni: Pacific Heights iskola, 1966. Amikor megérintette a kazetta bársony borítását, Nancy kisasszony megpördült, és a szó szoros értelmében rábődült:
– Ahhoz ne nyúljon, doktor!
– Az istenért, asszonyom, csak nem gondolja, hogy lopni akarok?
– Nagyon sok mindent nem tud maga erről a házról és erről a betegről! Mit gondol, doktor, miért törött az összes zsalugáter? Majdhogy le nem esnek a zsanérról. Mit gondol, miért hámlik a vakolat? – Fakó száját összepréselve rázta a fejét, löttyedt pofazacskói rezegtek. – Csak próbálja megjavíttatni valakivel a zsalukat! Csak küldjön fel valakit a létrára, hogy fesse be a házat!
– Nem értem magát – mondta az orvos.
– Még csak meg se érintse az ékszereit, ezt mondom én magának! Hozzá ne érjen itt semmihez, amihez nem muszáj! Például ahhoz az úszómedencéhez! El van tömődve levelekkel és mocsokkal, de azért még mindig működnek a régi szökőkutak! Elgondolkozott már ezen? Csak próbálja meg elzárni azokat a csapokat, doktor!
– De ki...?
– Hagyja békén az ékszereit, doktor. Ezt én tanácsolom.
– Vajon az nem bírná szóra, ha változtatnának a környezetén? – kérdezte az orvos vakmerőn. Fogytán volt a türelme, és ettől a nagynénitől nem félt úgy, mint Carl kisasszonytól. De Nancy csak nevetett.
– Őt ugyan az se bírná rá semmire – válaszolta megvető fintorral, és belökte a tükörasztal fiókját. Egy Jézus szobrocskán csilingelni kezdtek az üveg rózsafüzérek. – Most pedig, ha megbocsát, a fürdőszobát is ki kell takarítanom.
Az orvos megnézte magának a szakállas Jézust, a szívre font töviskoronára mutató ujjat.
Talán mind bolondok. Talán ő is megbolondul, ha nem távozik sürgősen ebből a házból.
Egyszer, mikor egyedül volt az ebédlőben, ismét látta azt a szót – Lasher – az asztalon, a vastag porban. Ujjal írták. Nagy, cirkalmas L. Ugyan mit jelenthet? Mire másnap délután visszajött, már leporolták. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor az orvos portörlést tapasztalt a házban, ahol a tálalóasztalon feketésre koszolódott az ezüst teáskészlet. Megfakult a falakon a festék, de az orvos, ha erősen nézte, még láthatott egy ültetvényt, ugyanazt, amelynek a képét az előtérbe akasztották. Hosszas szemlélődés után rájött, hogy a csillárt sose kötötték be az elektromos hálózatba. A gyertyák tányérjairól máig nem tüntették el a viaszpecséteket. Ó, milyen szomorú volt az egész ház!
Este, ha otthon volt a tóra néző modern lakásában, akkor is a betegén kellett töprengenie. Vajon becsukja a szemét, ha az ágyban fekszik?
Nem lenne köteles... Mire? A nő orvosa köztiszteletben álló pszichiáter. Mi értelme lenne megkérdőjelezni a véleményét? Mi értelme lenne megpróbálkozni holmi bolondságokkal – például elvinni Deirdre-et egy vidéki kirándulásra, vagy rádiót hozni a tornácra. Vagy abbahagyni a nyugtatózást, hogy lássuk, mi lesz akkor?
Vagy fölemelni egy telefonkagylót, és felhívni a lányt, a bentlakó orvost. Papírt íratott alá Ellie-vel. Huszonnégy éves fővel elég érett az ember, hogy megtudjon egy s mást a tulajdon anyjáról.
A közönséges józan ész is azt kívánja, hogy időnként szüneteltessék Deirdre gyógyszerezését. És mit szólnának egy teljes átértékeléshez? Legalább javasolnia kellene.
– Maga csak adja neki az injekciókat – intette az öreg orvos. – Vizitelje meg napjában egy órára. Ennyit várnak el magától – fejezte be kissé fagyosan. Vén bolond!
Nem csoda, ha annyira örült azon a délutánon, mikor először látta Deirdre-nél a férfilátogatót.
Szeptember elején történt, még mindig jó meleg volt az idő. Ahogy befordult a kapun, akkor látta meg a férfit a szúnyoghálós tornácon. Karját a szék támláján nyugtatta, nyilván a kisasszonyhoz beszélt.
Egy magas, barna, nyúlánk férfi.
Furcsa féltékenység fogta el az orvost. Egy ismeretlen az ő betegénél. Ennek ellenére alig várta, hogy megismerhesse. A férfi talán megmagyarázhat dolgokat, amelyeket a nőtől hiába vár. Mert az biztos, hogy jó barát. Volt abban valami meghittség, hogy olyan közel állt a székhez; abban, ahogy a hallgatag Deirdre fölé hajolt.
De mire kilépett a tornácra, nem volt már ott semmiféle látogató. Az első szobákban sem találkozott vele.
– Tudja, hogy nemrég egy férfit láttam itt? – mondta az ápolónőnek. – Deirdre kisasszonyhoz beszélt.
– Én ugyan nem láttam – vetette oda foghegyről az ápolónő. Nancy kisasszony borsót fejtett a konyhában. Sokáig meredt az orvosra, aztán konokul előretolta az állát, és megrázta a fejét.
– Senkit se hallottam bejönni.
És még ne üsse meg az embert a guta! Bár őszintén szólva az orvos is csak egy villanásra látta a szúnyoghálón át. De akkor is látta, hogy van ott egy férfi!
– Bár tudna beszélni hozzám – mondta Deirdre-nek, amikor kettesben maradtak, és ő az oltást készítette elő. – Bárcsak megmondhatná, kíván-e látogatókat, fontosak-e magának... – Milyen vékony a karja. Az orvos fölemelte a tűt, a nőre pillantott. Deird-re őt nézte!
– Deirdre?
A szíve majdnem kiugrott.
A szemgolyó balra siklott, a nő a szokott bamba közönnyel bámult maga elé. A meleg, amelyet az orvos egészen megkedvelt, hirtelen nyomasztóvá hevült. Ájulással fenyegető szédülés kerülgette. A fű mintha mozgott volna a megfeketedett, poros szúnyoghálón túl.
Még soha életében nem ájult el, és ahogy eszébe jutott ez a tény, akkor döbbent rá, hogy a férfival beszélt, igen, a férfi itt volt, nem, nem most, de az imént ment el. Javában beszélgettek, és ő most elveszítette a fonalat, vagy nem, nem is így történt, csak hirtelen elfelejtette, miről volt szó, és ez olyan furcsa, hogy ilyen sokáig diskuráltak, és ő mégsem emlékszik rá, hogyan kezdték!
Megpróbálta kitisztítani a fejét, és jobban megnézni magának az illetőt, de mit is mondott éppen most a férfi? Nagyon zűrzavaros volt, mert a tornácon nem tartózkodott más, akihez szólhatott volna, kivéve Deirdre-et, ő mégis épp most közölte a barna hajú férfival, hogy természetesen abba kell hagyni az injekciókat, és kétségkívül neki van igaza, az öreg doktor... – Az egy bolond – mondta a barna hajú férfi, de majd hallgat a szóra!
Iszonytató volt az egész, és a lány Kaliforniában...
Összerázkódott, felállt. Mi történt vele? Elaludt a fonott székben. Álmodott. Idegesítően felhangosodott a méhek döngése, és hirtelen bódítani kezdte a gardéniaillat. Lenézett balra, a terasz korlátjára. Mozgott ott valami?
Csak a faágak a motoszkáló széltől. Ezerszer látta New Orleans-ban ezt a kecses táncot, mintha egyik fa adná át a másiknak a szellőt. Micsoda kedves, dédelgető meleg. Hagyja abba az injekciózást, akkor felébred.
Előtte egy danaidalepke mászott a szúnyoghálón, lassan, nehézkesen. Gyönyörű szárnyak. Az orvos azonban inkább a testre összpontosított, amely kicsi volt, fényes, fekete, és már látta, hogy nem pillangó az, hanem egy undok rovar.
– Mennem kell – közölte fennhangon a semmivel. – Nem érzem túl jól magam, le kellene feküdnöm.
A férfi neve. Hogy is hívták? Egy perce még tudta, különös név volt – szóval ezt jelenti, tehát maga – mellesleg igazán szép – várjunk csak! Ismét megtörténik! De most nem engedi!
– Nancy kisasszony! – tápászkodott föl a székből. Betege rezzenetlen arccal révedt maga elé, a súlyos smaragd csillogott a hálóingén. A világ megtelt zöld fénnyel, borzongó levelekkel, a bougainvillea elmosódó didergésével.
– Igen, a hőség! – suttogta az orvos. – Beadtam az oltást? – Uramisten! Elejtette a fecskendőt, el is tört.
– Hívott, doktor? – kérdezte Nancy kisasszony. A szalon ajtajában állt, a kötényébe törülgette a kezét, és az orvost bámulta. Ott volt a fekete asszony is, és mögötte az ápolónő.
– Semmi, csak a hőség – motyogta. – Elejtettem az injekciós fecskendőt, de persze van másik.
Hogy nézték, fürkészték! Azt hiszitek, hogy én is megbolondulok?
Péntek délután ismét látta a férfit.
Késett, mert egy sürgős esetet kellett kezelnie az intézetben. Már leszállt az őszi alkonyat, mikor végigloholt az Első utcán. Nem akarta megzavarni a családi vacsorát. A kapunál már rohant.
A férfi az utcára néző tornác árnyékában állt, az oszlopnak támaszkodva, keresztbe font karokkal, és töprengve figyelte őt nagy, sötét szemével. Magas volt és nyúlánk, a ruháját mintha ráöntötték volna.
– Ó, hát itt van! – dünnyögte az orvos megkönnyebbülten. Nyújtotta a kezét, úgy szedte a lépcsőfokokat. – Petrie doktor vagyok. Hogy van? És, hogy is mondjam? Nem volt ott semmiféle férfi.
– De én tudom, hogy megtörtént! – mondta Carl kisasszonynak a konyhában. – Ott láttam a tornácon, és egyszer csak felszívódott!
– Nekünk meg mi közünk hozzá, hogy maga mit látott, doktor? – kérdezte a kisasszony. Sajátos fogalmazás! Kemény egy teremtés volt, cseppet sem puhított rajta a kor. Nyársegyenesen tartotta magát sötétkék gabardin kosztümjében, szája vékony vonallá fonnyadt, szeme égetett a drótkeretes lencsék mögül.
De mondhatott akármit. Vagy nem hitt neki Carl kisasszony, vagy nem érdekelte. Miss Nancy egyszer sem nézett föl a tányérjából, csak villázta lármásan a vacsoráját. Bezzeg Millie kisasszony arca! Az öreg Millie kisasszony láthatólag föl volt dúlva. Pillantása ide-oda cikázott az orvos és Carl között.
Szép kis család!
Az orvos ingerülten lépett be az apró, poros liftbe, és megnyomta a réztáblán a fekete gombot.
A bársonyfüggönyöket összehúzták, csaknem teljes sötétség borult a hálószobára, a gyertyácskák sercegtek a piros üvegpoharakban. A falon szökdécselt a Szűzanya árnyéka. Az orvos nem találta azonnal a villanykapcsolót, és miután rálelt, akkor is csupán egyetlen parányi körte gyulladt fel az éjjeliszekrényre helyezett lámpában. Mellette volt a nyitott ékszeres kazetta. Micsoda látványosság!
Amikor meglátta a nőt, ahogy fekszik nyitott szemmel, elszorult a torka. Deirdre fekete haja szétterült a foltos párnahuzaton, és szokatlanul piros volt az arca.
Mozogna a szája?
– Lasher...
Suttogás. Mit mondott? Hát azt, hogy Lasher, nem? Azt a nevet, amelyet az orvos a fatörzsön és az ebédlőasztal porában látott. És valahol másutt is hallotta ezt a nevet. Azért tudta, hogy név. A hideg futkosott a hátán és a tarkóján attól a ténytől, hogy ez a katatóniás beszél. De nem, biztosan csak képzelte! Mert annyira akarta, hogy bekövetkezzék a csoda, a változás! Holott Deirdre most is transzban fekszik, mint mindig. Annyi Thorazine, hogy más ember belepusztulna...
Letette a táskáját az ágy mellé. Óvatosan felszívta a nyugtatót, és közben arra gondolt, mint már annyiszor, hogy mi lenne, ha nem tennéd, ha megfeleznéd, csak a negyedét adnád be, vagy semennyit, csak ülnél mellette, figyelnéd, és mi lenne... Látta magát, amint ölbe kapja Deirdre-et, és kiviszi a házból. Látta magát, amint vidékre viszi autóval. Kéz a kézben sétáltak a fűben a folyóparti töltésig, ahol Deirdre elmosolyodott, haja lobogott a szélben...
Badarság! Fél hét van, az oltás rég esedékes, a fecskendő megtelt.
Hirtelen meglökte valami. Egészen bizonyos volt benne, bár nem tudta, mi lökte meg. Térde megbicsaklott, ő elesett, kezéből kirepült a fecskendő.
Arra eszmélt, hogy térdepel a félhomályban, és a pormacskákat bámulja a csupasz padlódeszkákon az ágy alatt.
Akaratlanul kicsúszott a száján, hogy a francba! Nem találta az injekciós tűt. Aztán meglátta, méterekkel arrébb, a szekrény alatt. Eltört, szétlapult, mintha ráléptek volna. Az összes Thorazine kifolyt az összenyomott műanyag ampullából a padlóra.
– No, várjunk csak! – suttogta az orvos. Fölemelte a roncsolt fecskendőt. Persze van nála másik, de ez már a második alkalom... Egyszer csak ismét az ágynál állt, mereven nézte a mozdulatlan beteget, és azon töprengett, hogyan is történt ez... mármint Isten szent nevére, mi folyik itt?
Hirtelen forróság csapta meg. Valami mozgott a szobában, és halkan zörgött közben. Csak a rézlámpára csavart olvasók. Az orvos megtörölte a homlokát, és akkor, miközben még mindig Deirdre-et bámulta, nagyon lassan ráeszmélt, hogy egy alak áll az ágy másik oldalán. Látta a sötét ruhát, a mellényt, a kabát sötét gombját.
Hitetlensége a másodperc tört része alatt változott rémületté. Itt most nem lehetett szó zavarodottságról, révült valószerűtlenségről. A férfi ott állt, és őt bámulta. Bársonyos barna szemekkel bámult az orvosra. Aztán egyszerűen eltűnt. A szoba lehűlt. Szellő emelgette a függönyöket. Az orvos arra ocsúdott, hogy ordít. Illetve nem, nem is ordít, hanem sikolt.
Este tíz órakor már nem volt az övé az eset. Az öreg pszichiáter személyesen jött fel a tóparti házba, hogy tudassa a hírt. Lementek a tóra, végigsétáltak a betonozott parton.
– Ezek a régi családok, ezekkel nem lehet vitatkozni. Carlotta Mayfairrel pedig nem akar tengelyt akasztani az ember. Az mindenkit ismer. Megdöbbenne, ha tudná, hány lekötelezettje van, ezért meg azért, neki vagy Fleming bírónak. És mindenfelé van tulajdonuk a városban, ha netán...
– De ha mondom, hogy láttam! – kiáltotta az orvos. Az öreg pszichiáter csak legyintett. Alig titkolt gyanakvással mérte végig a fiatalabb férfit, bár a hangja mézes maradt.
– Ezek a régi családok! Szóval soha többé ne tegye be a lábát abba a házba.
Az orvos nem szólt többet. Igazság szerint ostobán érezte magát. Nem az az ember volt, aki hitt a kísértetekben. Egyszer csak nem jutott eszébe egyetlen értelmes érv sem a nő mellett, az állapota mellett, valamiféle időszakos felülvizsgálat nyilvánvaló szükségességének alátámasztására. Önbizalma romokban hevert.
Pedig tudta, hogy látta azt az alakot! Háromszor látta! És nem tudta elfelejteni annak az elmosódó, képzelt beszélgetésnek a délutánját! Igen, akkor is ott volt a férfi, de anyagtalanul! Ő pedig tudta a nevét, és igen, úgy hívták, hogy... Lasher!
De ha nem is veszi figyelembe azt az álomszerű társalgást – a hely mozdulatlan csöndjének, a rekkenő hőségnek, egy fatörzsbe hasított szónak tulajdonítja –, a többi esetet nem hagyhatja figyelmen kívül! Egy élőlényt látott, amelynek anyaga volt! Semmi sem bírhatja rá, hogy tagadja ezt a tényt!
Ahogy teltek a hetek, és az intézetben végzett munkával sem sikerült tartósan elterelni a figyelmét, írni kezdett az élményről, részletesen leírta. A férfi barna haja kissé hullámos volt. A szeme nagy. A bőre fehér, mint a szegény beteg nőé. Korra fiatal, legföljebb huszonöt éves. Az arca elég kifejezéstelen. Az orvos még a kezére is emlékezett. Szép kéz, de semmi különös. Megfigyelte, hogy a férfi vékony volt, de izmos. Csak a ruhája látszott furcsának, nem a fazonja, az szabványos volt, hanem a felülete. Szokatlanul sima volt, akárcsak a férfi arca. Mintha az egész alak – ruha, test, arc – ugyanabból az anyagból készült volna.
Egy reggel kristálytiszta felismeréssel ébredt: a titokzatos férfi nem akarta, hogy a nőt nyugtatózzák! Tudta, hogy a szerek ártalmasak! A nő kiszolgáltatott, nem tiltakozhat. A jelenés tehát őt védte!
De az istenért, ki fogja elhinni ezt valaha is? Bár otthon lehetne Maine-ben, az apja klinikáján, nem ebben a nyirkos, idegen városban! Az apja megértené, illetve nem, ő se, az apja csak idegeskedne.
Megpróbálta elfoglalni magát, ám az intézet unalmas hely volt, kevés dolga akadt. Az öreg pszichiáter adott neki néhány új esetet, de azokban nem volt semmi kihívás. Pedig dolgoznia kellett, hogy eloszlassa az öreg pszichiáter gyanakvását.
Amikor tél jött az őszre, az orvos álmodni kezdett Deirdre-ről, és álmaiban a nő gyógyultan, új élettől pezsegve sietett egy városi utcán, haja lobogott a szélben. Ha ilyen álmokból ébredt, hébe-hóba eltöprengett, nem halt-e meg az a szegény. Valószínűleg ez a helyzet.
Amikor kitavaszodott, és az orvos már egy teljes éve lakott a városban, úgy érezte, ismét látnia kell a házat. Elvillamosozott a Szent Károly úton a Jackson térre, ahonnan szokása szerint gyalog folytatta az útját.
Pontosan olyan volt, mint régen: a tornácok fölött virult a tüskés bougainvillea, parányi fehér lepkék hemzsegtek az elvadult kertben, a lancana apró narancsszín virágokkal nyúlkált ki a fekete vaskerítésen.
Deirdre pedig a hintaszékben ült, a rozsdás szúnyogháló fátyla mögött.
Ólomsúlyú szorongás ereszkedett az orvosra. Talán még soha életében nem volt ennyire feldúlt. Segítsen már valaki ezen a nőn!
Céltalan csatangolás után bukkant ki egy szutykos és nyüzsgő utcára. Megakadt a szeme egy koszlott kocsmán. Bement, hálásan a jéghideg légkondicionálásért és a viszonylagos csendért, amelyben csak néhány öregember pusmogott fojtottan a bárpult mellett. Az orvos az utolsó deszkaasztalhoz telepedett a poharával.
Agyongyötörte Deirdre Mayfair állapota. És csak még rosszabbul érezte magát a titokzatos jelenéstől. A kaliforniai lányra gondolt. Merje felhívni? Orvos az orvossal... De hát nem is tudja a fiatal nő nevét.
– Különben sincs jogod közbeavatkozni – mormolta. Ivott egy kis sört, élvezte hűvösségét. – Lasher! – suttogta. Miféle név az, hogy Lasher? Még bolondnak nézné a kaliforniai fiatal rezidens. Ismét meghúzta a sört.
Hirtelen mintha melegebb lett volna a bárban. Mintha sivatagi szelet engedett volna be valaki az ajtón. Még a sörösüvegeik mellett sutyorgó öregek is fölfigyeltek rá. Az egyik megtörülgette az arcát egy koszos zsebkendővel, aztán magyarázott tovább.
Majd miközben az orvos fölemelte a poharát, pontosan átellenben, a bejárat melletti asztalnál megpillantotta a titokzatos férfit.
Ugyanaz a viaszfehér arc, barna szem. Ugyanaz a jellegtelen öltözet, ugyanolyan szokatlan felületű, annyira sima, hogy halványan villódzik a félhomályban.
Az emberek a közelében nyugodtan diskuráltak tovább. Az orvos ugyanazt a páni félelmet érezte, mint Deirdre Mayfair elsötétített hálószobájában.
A férfi szobormereven ült, és őt nézte. Hat méter sem választotta el őket. Az utcai ablakokon beszűrődő fény körülrajzolta a vállát, megvilágította az arcélét.
Csakugyan itt van! Nyál öntötte el az orvos száját. Mindjárt rosszul lesz! Mindjárt elájul! Még azt hiszik, hogy itt rúgott be. Isten tudja, mi lesz belőle – erőlködött, hogy ne reszkessen a pohár a kezében. Erőlködött, hogy ne veszítse el a fejét végképp, mint Deirdre szobájában.
Majd a férfi minden átmenet nélkül rezegni kezdett, mint egy vetített kép, aztán eltűnt a doktor szeme elől. Hideg szél söpört végig a kocsmán.
A csapos megfordult, és lefogott egy szutykos szalvétát, nehogy elrepítse a szél. Valahol ajtó csapódott, és mintha felhangosodott volna a beszéd moraja. Az orvos feje tompán lüktetett.
– Meg fogok őrülni! – suttogta.
Nem volt az a földi erő, amely rábírhatta volna, hogy még egyszer elmenjen Deirdre Mayfair házához.
De másnap este, mikor hazafelé hajtott a tópartra, ismét látta a férfit. Egy utcai lámpa alatt állt a Csatorna úti temető mellett, a fehérre meszelt falnál, a sárga fényözönben.
Csak egy villanásra látta, de nem tévedett. Lázas reszketés fogta el. Egy percig úgy rémlett, elfelejtette, hogy kell vezetni, aztán olyan ostoba vakmerőséggel robogott tovább, mintha a férfi elől menekülne. Csupán akkor érezte magát biztonságban, amikor magára zárta a lakása ajtaját.
Pénteken fényes nappal látta: mozdulatlanul állt a Jackson tér pázsitján. Egy arra járó asszony meg is fordult, hogy megnézze magának a barna hajú alakot. Igen, ott volt, ugyanolyan volt, mint szokott! A doktor végigrohant a Francia Negyeden. Az egyik szállodánál talált egy taxit, beült, és utasította a sofort, hogy vigye innen, akárhova, csak innen el!
Ahogy teltek a napok, a rémület átcsapott iszonyatba. Az orvos nem aludt, nem evett. Örökös homályban vonszolta magát, és né ma dühvel meredt az öreg pszichiáterre, valahányszor összeakadtak.
Az Isten szerelmére, miként közölje ezzel a felbukkanó szörnyeteggel, hogy soha többé a közelébe se megy a szerencséden nőnek, aki hintaszékben gunnyaszt a tornácon? Nincs több oltás, nincs több nyugtató! Már nem vagyok ellenség, hát nem látod?
Azzal tisztában volt, hogy a jó hírét, sőt talán a jövőjét kockáztatná, ha az ismerőseitől várna segítséget vagy megértést. Egy pszichiáter, aki megbolondul, mint a betegei! Kétségbe volt esve. Menekülnie kell ettől a valamitől! Ki tudja, mikor jelenik meg legközelebb? És ha ide is képes bejönni?
Hétfő délelőttre elpattantak rongyolt idegei. Keze reszketett, miközben betántorgott az öreg pszichiáter irodájába. Nem készítette elő a mondandóját, csak annyit közölt, hogy nem bírja tovább a feszültséget, majd hadarni kezdett trópusi hőségről, fejfájásokról, álmatlan éjszakákról, és hogy okvetlenül és minél hamarabb fogadják el a felmondását.
Délután elhagyta New Orleanst.
Csupán apja biztonságos irodájában, a maine-i Portlandben merte kitálalni az egész történetet.
– Nem volt az arcában semmi fenyegető – magyarázta. – Épp ellenkezőleg, furcsán kifejezéstelen volt, olyan üres, mint a Krisztus képe a betegszobában. Csak bámult rám, de nem akarta, hogy beadjam a nőnek az injekciót. Meg akart ijeszteni.
Apja türelmes ember volt. Nem felelt azonnal. Majd lassan mesélni kezdett a különös dolgokról, amelyeket az évek során tapasztalt ideggyógyintézetekben, orvosokról, akiket mintha megfertőztek volna betegeik ideg- és elmebajai. Látott olyan orvost, aki egy napon katatónná merevedett katatóniás betegei között.
– Larry, most az a legfontosabb, hogy pihenj – mondta az apja. – És hagyd, hogy elmúljék a dolog hatása. Valamint ne beszélj róla senkinek!
Évek teltek el. Maine-ben jól ment a munka. Az orvosnak fokozatosan sikerült stabil és önálló praxist kiépítenie.
Ami a jelenést illeti, azt lent hagyta New Orleansban, a hintaszékéhez láncolt Deirdre Mayfair emlékével együtt.
Ám megmaradt benne a makacs félelem, hogy valahol, egy másik helyen ismét megláthatja azt a valamit. Megmaradt a makacs félelem, hogy ha ilyesmi megtörtént egyszer, megtörténhet máskor is, más okokból. Az iszonyatból kapott kóstolót azokban a New Orleans-i komor, fülledt napokban, és már sohasem láthatta ugyanolyannak a világot.

 

Most, miközben New Yorkban állt a sötét szállodai szoba ablakánál, ismét a hatalmába kerítette a történet. Ezredszer elemezte a furcsa eseményfüzért, kutatta mélyebb értelmét.
Valóban követte őt az a dolog New Orleansban? Nem ő értette félre a néma szellemet?
Talán nem is akarta ijesztgetni. Talán csak azért könyörgött, hogy az orvos ne felejtse el azt a nőt! Talán a nő kétségbeesett gondolatainak bizarr kivetülése volt, kép, amelyet egy más közlésmódra alkalmatlan elme küldött az orvosnak.
De szomorú gondolat! De borzasztó elképzelni, hogy az a kiszolgáltatott asszony szellemkövetet menesszen hozzá könyörögni, aki soha meg nem ismerhető okokból nem tud beszélni, csak felfelvillan pillanatokra.
De ki tudná értelmezni ezeket a különös tényeket? Ki merné leszögezni, hogy az orvosnak igaza van?
Aaron Lightner, az angol, a kísértethistóriák gyűjtője, akitől a Talamasca szót viselő névjegykártyát kapta? Azt mondta, segíteni szeretne a kaliforniai vízbefúlton. „Talán nem tudja, hogy másokkal is történt már ilyen. Talán nekem kell majd felvilágosítanom, hogy mások is tértek már vissza hasonló adottságokkal a halál küszöbéről.”
Igen, az bizonyosan segítene, ha tudná, hogy mások is láttak már kísérteteket.
De nem is a szellemlátás volt a legrosszabb. A félelemnél is rosszabb valami vitte vissza a gondolatait arra a szúnyoghálós tornácra, és a hintaszékben ülő, sápadt nőhöz. Bűntudat volt az, bűntudat, amelyet hurcolni fog, míg él, mert nem próbált eltökéltebben segíteni, mert sohasem hívta fel a nyugati parton a leányt.
Hajnalodott a város felett. Az orvos figyelte, hogyan változik az ég, miként lop alig észrevehető fényt a szemközti szurtos falakra. Majd a szekrényhez ment, és elővette a zsebéből az angol névjegyét.

TALAMASCA
Figyelünk
És mindig itt vagyunk.

Fölemelte a telefonkagylót.

 

Egy órán át mesélt, ami őt is meglepte, de a részletek egymás sarkára hágva tolongtak kifelé a száján. Nem bánta, hogy az apró magnetofonon villog a felvételt jelző pici piros lámpa. Végül is nem említett neveket, házszámokat, még időpontokat sem. New Orleans, egy öreg ház, ennyit mondott. Beszélt és beszélt. Most vette észre, hogy hozzá sem nyúlt a reggelijéhez, csak kávét ivott, egyik csésze kávét a másik után hajtotta föl.
Lightner nagyszerű hallgató volt, tapintatos érdeklődést tanúsított, anélkül, hogy egyszer is közbevágott volna, ám az orvos ettől sem lett jobban, sőt, mire befejezte, komplett bolondnak érezte magát. Miközben nézte, hogyan teszi el Lightner a kis magnót az aktatáskájába, félig meddig azt fontolgatta, hogy elkéri a felvételt. A csendet Lightner törte meg, miközben kiolvasta a bankjegyeket a számlára.
– Valamit meg kell magyaráznom önnek – mondta. – Azt hiszem, könnyíteni fog a lelkén.
Ugyan, mi könnyíthet még rajta?
– Ugye emlékszik arra, mikor említettem, hogy kísértethistóriákat gyűjtök? – folytatta az angol.
– Igen.
– Nos, én ismerem azt az öreg házat New Orleansban. Láttam is. És feljegyeztem történeteket, más emberek elbeszéléseit, akik látták az ön által leírt férfit.
Az orvos nem jutott szóhoz. Az angol mélységes meggyőződéssel beszélt. Annyi magabiztosság és parancsoló erő volt a szavaiban, hogy az orvos kételkedés nélkül hitelt adott neki. Először nézte meg magának alaposan Lightnert. Idősebb volt, mint amennyinek első látásra tetszett, talán hatvanöt éves, sőt akár hetven. Ismét lenyűgözte Lightner arca, mert annyi barátságos kedvességet árasztott, annyira biztatott, hogy nyíltsággal feleljenek a nyíltságára.
– Másokét! – súgta. – Bizonyos ebben?
– Hallottam más beszámolókat, amelyek közül több is nagyon emlékeztet az önére. Azért mondom, hogy megértse: nem képzelődött, és ne eméssze magát tovább. Különben sem segíthetett volna Deird-re Mayfairen. Carlotta Mayfair sohasem engedte volna. El kellene felejtenie az egész epizódot, és nem is kellene gondolnia rá többé.
Egy pillanatig az orvos akkora megkönnyebbülést érzett, mintha katolikus gyóntatószékben térdepelne, és a pap most mondta volna el a feloldozást, csak utána fogta föl Lightner szavainak horderejét.
– Maga ismeri őket! – suttogta. Elvörösödött. Az a nő a betege volt! Váratlanul tökéletesen összezavarodott.
– Nem – tiltakozott Lightner –, csak tudok róluk, az ön beszámolóját pedig a legmélyebb titokban fogom tartani. Kérem, ne nyugtalankodjék. Ne feledje, nem említettünk neveket a felvételen, még csak az önét vagy az enyémet sem.
– Akkor is el kell kérnem a felvételt! – erősködött az orvos indulatosan. – Megszegtem a titoktartást. Fogalmam sem volt róla, hogy ismeri őket.
Lightner azonnal eltávolította a kazettát, és angyali nyugalommal beletette az orvos tenyerébe.
– Természetesen – mondta. – Parancsoljon. Megértem. Az orvos köszönetet motyogott. Zavara gyötrelmessé fokozódott, de még ez sem tüntethette el nyomtalanul a megkönnyebbülését. Mások is látták a teremtményt. Ez az angol tud róla. Nem hazudik. Keserű neheztelés mocorgott benne, New Orleans-i fölöttesei iránt, Carlotta Mayfair iránt, az iránt az undok Nancy kisasszony iránt...
– Az a legfontosabb – mondta Lightner –, hogy a jövőben ne gyötörje magát a dolog miatt.
– Igen – felelte az orvos. – Pedig borzalmas, úgy, ahogy van. Az a nő, azok a nyugtatók...
Nem, nem is... Elnémult, bámulta a kazettát, majd az üres kávéscsészét.
– A nő még mindig...
– Ugyanolyan. Tavaly jártam ott. Nancy kisasszony, akit maga annyira utált, meghalt. Millie kisasszony valamivel korábban hunyt el. Hébe-hóba hallok hírt a városról, és mindenki azt mondja, hogy Deirdre nem változott.
– Igen, ön csakugyan tud róluk... – sóhajtott az orvos. – Ismeri a neveket.
– Akkor pedig – mondta Lightner –, kérem, higgyen nekem, mikor kijelentem, hogy mások is látták a jelenést. Ön nem volt őrült, dehogy is volt az! Abba kell hagynia ezt a badar emésztődést.
Az orvos alaposan megnézte magának még egyszer az angolt. Lightner becsukta az aktatáskáját, megszemlélte a repülőjegyét, megfelelőnek találta, majd a kabátja zsebébe csúsztatta.
– Engedjen közölnöm még egy dolgot – szólalt meg –, de aztán már tényleg szaladnom kell a géphez. Ne mondja el ezt a történetet másoknak. Nem hinnének önnek. Ezt csak olyanok hiszik el, akik már láttak ilyen dolgokat. Szomorú, de ez az örök igazság.
– Igen, tudom – felelte az orvos. Mennyire szerette volna megkérdezni, de nem bírta! – És ön... – Elakadt a szava.
– Igen, láttam – felelte Lightner. – Valóban ijesztő volt. Pontosan olyan, amilyennek ön leírta. – Fölállt.
– Mi ez? Szellem? Kísértet?
– Bevallom, nem tudom, hogy micsoda. Valamennyi mese, amely róla szól, nagyon hasonló. Ott lent nem változnak a dolgok. Ugyanaz történik évről-évre. De most már mennem kell. Még egyszer köszönöm. Ha esetleg mégis beszélni szeretne velem, tudja, hol érhet utol. Odaadtam a névjegyemet. – Kezet nyújtott. – Isten vele.
– Várjon! Hát a lány, mi lett a lánnyal? A szigorló orvossal?
– Sebész – mondta Lightner, az órájára pillantva. – Ha jól tudom, idegsebész. Most tette le a vizsgáját. Képesített szakorvos, így mondják? De őt sem ismerem, csak hallok róla hébe-hóba. Útjaink egyszer keresztezték egymást. – Elhallgatott, aztán felületesen, már-már gépiesen elmosolyodott. – Isten vele, doktor, köszönöm még egyszer.
Az orvos még sokáig üldögélt töprengve. Tagadhatatlanul jobban érezte magát, sokkal, de sokkal jobban. Nem bánta meg, hogy elmesélte a történetet. Sőt, igazi ajándéknak érezte a találkozást, olyasminek, amit a sors küldött, hogy letehesse a legsúlyosabb terhet, amely valaha nyomta a vállát. Lightner ismerte és megértette az esetet. Lightner ismerte a Kaliforniában élő lányt.
Lightner majd elmondja a fiatal idegsebésznek, amit tudnia kell, ha ugyan nem tette meg máris. Igen, levették róla a terhet, a teher eltűnt. Hogy most már Lightner vállát nyomja, az nem számít.
Majd valami furcsaság jutott eszébe, amivel évek óta nem foglalkozott. Még sohasem járt a Kertvárosban zápor idején. Milyen szép lehet azokból a hosszú ablakokból nézni az esőt, hallgatni kopogását a tornácok ereszén! De kár, hogy ez kimaradt! Akkoriban gyakran gondolt rá, de végül mindig lemaradt az esőről. Pedig New Orleansban gyönyörűen tud esni.
No de most már úgysem foglalkozik vele többet. Ismét úgy érezte, Lightner buzdításaira válaszol, aki mintha egy gyóntatószékből szólna hozzá, némileg papos tekintéllyel. Igen, hagyja az egészet.
Intett a pincérnőnek. Éhes volt. Jólesne egy reggeli, mert most már tud enni. Aztán jóformán oda se figyelve előhúzta a zsebéből Lightner névjegyét, a telefonszámokra pillantott – a számokra, amelyeket fölhívhatna, ha lennének kérdései, a számokra, amelyeket nem óhajtott felhívni –, majd apró darabkákra tépte a névjegyet, a hamutálba tette, és lángra lobbantotta egy gyufaszállal.

 

 

KETTŐ

ESTE KILENC. Sötét volt a szobában, csak a televízió világított kékes fénnyel. Csak nem Miss Havisham az ott, a drága Nagy várakozások menyegzői ruhás kísértete?
A tiszta, dísztelen ablakokból – már ha odanézett – San Francisco belvárosának fényeit láthatta, a vékony ködön átizzó csillaghalmazt, és közvetlenül alattuk, a Liberty utca túloldalán az alacsonyabb Anna királynő stílusú házak csúcsos tetejét. Hogy szerette a Liberty utcát! Az övé volt a legmagasabb a háztömbben, egykor talán gazdag rezidencia, mára csupán egy álomszép épület, amely méltóságteljes magasságból tekintett alá a szerényebb házak között a Castro utca ricsajára és tolongására.
Ezt a házat ő „restaurálta”. Ismerte minden szögét, gerendáját, párkányát. Ő cserepezte a tetőt, kötésig meztelenül a napsütésben. Még a járdát is ő betonozta.
Itt volt biztonságban, ebben a házban, de sehol másutt. Négy hete nem bujt elő a szobájából, legföljebb a szomszédos kis fürdőszobába tette be a lábát.
Órákon át hevert az ágyon, kezére rámelegedett a fekete bőrkesztyű, amelyet nem bírt és nem akart levenni, úgy bámulta a kísérteties fehér-fekete tévéképernyőt. Hagyta, hogy a televízió öntse formába álmait a kedvenc videók eszközével, filmekkel, amelyeket évekkel ezelőtt az anyjával közösen néztek meg. Ezek jelentették az ő „házi moziját”, mert nemcsak csodálatos történeteket meséltek csodálatos emberekről, az ő hőseiről és hősnőiről, de csodálatos házak is szerepeltek bennük, Rebecca Manderleyje, a Nagy várakozások Miss Havishamjének romos kúriája, a Gázlángban az a szép londoni ház a téren. A Vörös cipők kedves táncosnője is a tengerparti udvarházban tudja meg, hogy hamarosan ő lesz a társulat prímabalerinája.
Igen, a házimozi, a gyerekkori álmok filmjei, amelyekben ugyanolyan nagystílűek a szereplők, mint a házak! Mozizott, és zsinórban itta a sört. Hol elaludt, hol felébredt. A keze fájt a kesztyűben. Nem vette föl a telefont. Nem nyitott ajtót. Azt elintézte Vivian néni.
Időnként benézett a néni, hozott sört vagy ennivalót, bár ő ritkán evett.
– Michael, egyél már, kérlek! – könyörgött a néni. Ő csak mosolygott.
– Majd később, Viv néni.
Nem akart látni senkit, nem akart szóba állni senkivel, kivéve Morris doktort, de Morris doktor nem segíthetett. A barátai sem. Meg nem is akartak már beszélni vele. Unták, hogy örökké azt kell hallaniuk, miként halt meg egy órára, és hogyan jött vissza. Azzal a száz és száz emberrel meg neki nem akaródzott beszélnie, akik azt akarták látni, hogyan működik a természetfölötti képessége.
Halálosan elege volt a természetfölötti képességéből. Hát senki sem fogja föl, hogy ez egy vurstliba való kunszt, hogy lehúzza a kesztyűjét, megfog dolgokat, és lát valami banális, egyszerű képet? „Ezt a ceruzát tegnap kapta egy nőtől az irodában. A nőt Gertnek hívják”, vagy „Ezt a medált ma reggel vette elő, bár tulajdonképpen nem is ezt akarta feltenni, mert jobban szerette volna a gyöngysort, de nem találta.”
Ez csak egy okkult jelenség, sok ezer éves antenna, amely talán minden emberben megvan.
Hát senki sem fogja föl, mi az igazi tragédia? Hogy nem emlékszik arra, amit vízbefúlása idején látott?
– Viv néni – rugaszkodott neki, ha nagy néha magyarázni próbált, én tényleg embereket láttam odafent! Holtak voltunk! Mindnyájan holtak! Választhattam, hogy visszajövök-e, és meghatározott céllal küldtek vissza.
Ilyenkor csak bólogatott Vivian néni, halott anyjának fakó árnyéka.
– Tudom, drágám. Idővel talán eszedbe jut.
Idővel.
Barátai jobban begorombultak.
– Őrültségeket beszélsz, Michael. Ez szokott történni a vízbefúltakkal, ha felélesztik őket. Nincs itt semmiféle különleges cél.
– Ez hülyeség, Mike. Therese meg csak sírt és sírt.
– Nézd, Michael, nincs értelme, hogy itt legyek. Te már nem az az ember vagy, aki voltál.
Nem, nem az az ember. Az az ember vízbe fúlt. Erőlködve próbálta felidézni emlékezetében a mentést, a nőt, aki kihalászta a vízből, és magához térítette. Bárcsak beszélhetne vele még egyszer, bárcsak megtalálná Morris doktor... A nő szájából akarta hallani, hogy nem mondott semmit. Le szerette volna húzni a kesztyűjét, hogy foghassa a nő kezét, amikor megkérdezi. Ő talán segítene emlékezni...
Morris doktor azt akarta, hogy jöjjön be felülvizsgálatra.
– Hagyjon békén! Csak találja meg azt a nőt! Maga képes elérni, tudom! Nem azt mondta, hogy felhívta magát? Be is mutatkozott!
Torkig volt a kórházakkal, az agyi CT-kkel és az enkefalogramokkal, az injekciókkal és a tablettákkal.
A sört értette. Lépést tudott tartani vele, és a sör néha közel juttatta az emlékezéshez...
...Egész országot látott ott, és rengeteg embert. Időről-időre egy nagy pókhálószerűséget. Látta... Ki volt az a nő? Azt mondta... Aztán elmúlt. „Igen, megteszem! Ha belehalok, akkor is megteszem!”
Valóban ezt mondta nekik? Hogy képzelhetett ilyen dolgokat, amelyek oly távol estek az ő világától, amelyben minden tömör és valóságos, és honnan jött ide különös felvillanásokban az otthon, a gyerekkor messzi városa?
Nem tudta. Már semmit sem tudott, ami még fontos lehet.
Azt tudta, hogy Michael Currynek hívják, hogy negyvennyolc éves, hogy van két elspájzolt milliócskája, és körülbelül ugyanekkora értékű ingatlana, ami jó, mert az építési vállalkozása bezárt, fájront. Már nem bírta irányítani. A legjobb ácsai és festői átmentek más cégekhez. Elveszítette a nagy megbízást, amely olyan sokat számított neki, a régi penzió restaurálását az Union utcán.
Tudta, hogy ha lehúzná a kesztyűjét, és fogdosni kezdené a tárgyakat, bármit, a falakat, a padlót, a sörös dobozt, a Copperfield David et, amely kinyitva hever mellette, záporoznának rá az értelmetlen adatok, abba pedig beleörülne. Ha ugyan nem őrült meg máris.
Tudta, hogy boldog ember volt, mielőtt vízbe fúlt, nem tökéletesen, de azért boldog, mert jó élete volt.
A nagy esemény reggelén későn ébredt, mert szüksége volt egy szabadnapra, és most épp megfelelt az idő. Az emberei maguktól is tudják a dolgukat, kibírják nélküle. Május elseje volt, és benne fölmerült egy különös gyermekkori emlék, egy hosszú autózás New Orleansból Floridába, az öböl partján. Húsvéti szünidő volt, bár ezt nem tudta biztosra, és akik tudnák – az anyja, az apja, a nagyszülei –, már meghaltak.
Emlékezett a tiszta zöld vízre a fehér strandon. Milyen meleg volt! A homok meg, akár a cukor, a talpa alatt!
Alkonyatkor valamennyien lementek úszni; szemet se volt hűvös a levegő; bár a nyugati égen még narancsvörösen lebegett a nagy napkorong, fejük fölött már félhold fénylett. „Nézd csak, Michael!” – mutatta az anyja. Még mintha az apjának is tetszett volna, mert ő, aki sose figyelt föl az ilyesmire, azt mondta halkan, hogy gyönyörű hely.
Most fájt az emlék. A hideg volt az egyetlen San Franciscóban, amit nagyon nem szeretett, és senkinek sem tudta megmagyarázni, hogy ezek után, a déli meleg emléke után miért éppen Ocean Beachre ment. Van hidegebb pontja az öbölnek Ocean Beachnél? Előre tudta, milyen piszkosszürke és fenyegető lesz a víz.
Ennek ellenére kiment, hogy magányosan révedezzen Ocean Beachen déli vizekről, száguldozásokról a leeresztett tetejű vén Packard sportkocsiban a simogató, puha déli szélben.
Nem kapcsolta be a rádiót, amikor keresztül hajtott a városon, így nem hallotta a figyelmeztetést, hogy magas dagály várható. És ha hallja? Tudta, hogy Ocean Beach veszélyes. Minden évben mosott le róla embereket a víz, helyieket és turistákat egyaránt.
Talán akkor gondolt rá egy kicsit, amikor a Cliff House étterem alatt lement a sziklákra. Igen, veszélyes terep és csúszós. De nem túlságosan félt a zuhanástól, se a tengertől, egyáltalán semmitől. Ismét a Dél járt az eszében, a nyári esték New Orleansban, jázmin virágzás idején. Arra gondolt, milyen illata volt a csodatölcsérnek a nagyanyja udvarán.
Nyilván elveszítette az eszméletét, amikor telibe találta a hullám, mert egyáltalán nem emlékezett arra, hogy viszi a víz, csak arra, hogy fölemelkedik, látja a testét, ahogy hányja-veti a hullámverés, embereket lát, amint mutogatnak, hadonásznak, mások az étterembe rohannak segítségért. Igen, tudta, mit terveznek. Valójában nem úgy látta az embereket, mintha felülről nézné őket, hanem mintha mindent tudna róluk. De micsoda mámorító biztonságot élt át odafent; az nem is szó, hogy biztonság! Szabad volt, annyira szabad, hogy nem értette az emberek riadalmát, föl sem tudta fogni, miért izgulnak annyira az ő hullámok hánytorgatta teste miatt?
Aztán elkezdődött a másik rész. Ez lehetett az, mikor már tényleg meghalt és azokat a csodás képeket mutatták neki, és ott voltak a többi holtak, ő pedig felfogta, megértette a legegyszerűbb és legbonyolultabb dolgokat, hogy miért kell visszatérnie, igen, az ajtó, az ígéret, váratlanul és súlytalanul becsapódott a hajó fedélzetén heverő testbe, a testébe, amely vízbe fúltan hányódott egy órán át, a nyűgök és nyilak közé, és visszatért, tágra nyílt szemmel, mindentudón, készen arra, hogy pontosan azt tegye, amit várnak tőle. Ó, fenséges tudás!
Az első pillanatokban kétségbeesetten erőlködött, hogy elmondhassa, hol járt, mit látott, a nagyszerű, hosszú kalandot. Ezt kellett tennie! De ma már csak a mellét, kezét, lábát hasogató fájdalomra emlékszik, és a közelben a ködös nőalakra. Vékony termet, sápadt, finom arc, a haját egy szálig elrejti a sötét sapka, szeme szürke szikrát villant, és halkan mondja, hogy maradjon nyugton, most már nem lesz semmi baj.
Gondolatnak is képtelenség, hogy ez a kicsi nő halászta ki a tengerből, pumpálta ki a tüdejéből a vizet. Akkor még nem fogta fel, hogy ez az ő megmentője.
Férfiak kapták föl, hordágyra tették, leszíjazták, és őt elöntötte a fájdalom. Szél pofozta az arcát. Nem bírta nyitva tartani a szemét. A hordágy felemelkedett.
Ezután zűrzavar következett. Ismét elájult? Az lett volna a teljes és tökéletes feledés pillanata? Mintha senkinek sem lett volna sejtelme róla, mi történt repülés közben, csak annyit tudtak, hogy villámgyorsan kirepítették a partra, ahol már várt rájuk a mentőautó és a sajtó.
Vakuk villogása, arra emlékezett, meg hogy emberek szólongatták. Azonkívül a mentőautóra. Valaki megpróbált tűt szúrni a karjába. Mintha Vivian néni hangját is hallotta volna. Könyörgött, hogy hagyják abba! Fel akar ülni! Nem szíjazhatják le így, nem!
– Kitartás, Mr. Curry, bírja ki! Hé, segítsetek már ezzel az ürgével! – Ismét leszíjazták. Úgy bántak vele, mint egy fogollyal. Viaskodott, de hiába, valamit belenyomtak a karjába, azt tudta, és már látta is, hogy közeledik a sötétség.
Akkor visszajöttek ők, akiket odakint látott, és beszélni kezdtek megint. Értem, felelte ő, nem engedem, hogy megtörténjék, hazamegyek. Tudom, hol van, emlékszem...
Szúrós mesterséges fényre ébredt. Kórházi szoba. Gépekre kapcsolták. Legjobb barátja, Jimmy Barnes ült mellette. Szólni akart Jimmyhez, de akkor körülrajzották az ápolónők és az orvosok.
Megtapogatták a kezét, a lábát, kérdezgették, de ő nem bírt a feleletekre összpontosítani, mert folyton dolgokat látott, ápolónőket, mentősöket, kórházi folyosókat, felvillanó képekben. Mi ez? Tudta, hogy hívják az orvost – Randy Morrisnek –, tudta, hogy mikor eljött hazulról, puszit adott a feleségének, Deenie-nek. Mi ez? Csak úgy pattogtak az agyába a tények. Nem bírta! Olyan volt, mintha lázban feküdne, ébrenlét és álom között. Vállat vont, megpróbálta kitisztítani az agyát.
– Nézzék – mondta –, én igyekszem. Végül is tudja, miről van szó: az érintésről, a vízbefúlásról meg hogy látni akarják, nem sérült-e az agya. – De nem szükséges fáradniuk. Jól vagyok. Semmi bajom. Csak ki kell kerülnöm innen, hogy csomagolhassak. Azonnal haza kell mennem... Helyet kell foglaltatni a gépen, be kell zárni az üzletet... Az ajtó, az ígéret, és az ő célja, a sorsfordító cél...
De mi az? Miért kell hazamennie? Újabb képek villantak föl: ápolónők takarítják a szobát, valaki letörli az ágy krómozott vázát néhány órával ezelőtt, miközben ő alszik. Hagyd abba! Vissza kell térnie a tárgyhoz, a célhoz, a...
Ekkor döbbent rá, hogy nem jut eszébe a cél! Elfelejtette, mit látott a halálban! Elfelejtett mindent, mindent, az embereket, a helyeket, azt, amit mondtak neki! Ez lehetetlen! Hiszen olyan csodásan kristálytiszta volt! És ők bíztak benne! Azt mondták, Michael, tudod, hogy nem kell visszatérned, megtagadhatod, ő pedig azt mondta, hogy megteszi, hogy... mit tesz meg? Vissza fog jönni egy lobbanásban, mint az álom, amelyet elfelejtünk, majd váratlanul eszünkbe jut minden részlete!
Felült, kisöpörte a karjából az egyik tűt, tollat és papírt kért.
– Nyugodtan kell feküdnie!
– De nem most. Előbb le kell írnom ezt. – Csakhogy nem volt mit leírnia. Emlékezett, ahogy áll a sziklán, és arra a réges-régi floridai nyárra gondol, a meleg vizekre... Aztán már csak a hordágyon fekvő, lucskosra ázott, vacogó, sajgó önmagára emlékezett.
Minden elveszett.
Behunyta a szemét, igyekezett nem venni tudomást kezének különös melegségéről, és a nővérről, aki visszanyomta a párnára. Valaki Jimmyt kérte, hogy menjen ki. Jimmy nem akart. Miért ezeket a lényegtelen dolgokat látja, miért villannak föl már megint a műtősök, az ápolónő férje, és a nevek, miért ismeri az összes nevet?
– Ne nyúljon hozzám így! – mondta. Az élmény, kint az óceánon, csak az a fontos! A toll után kapott. – Ha csendben maradna...
Igen, egy kép, amikor megérinti a tollat: a nővér kiveszi a tollat egy fiókból a folyosón. És a papír, egy férfi képe, ahogy beteszi a jegyzetblokkot egy fém öltözőszekrénybe. Hát az éjjeliszekrény? Egy asszony képe, ahogy tisztára törli a ronggyal, amelyen hemzsegnek a másik szobából hozott baktériumok. Majd egy villanás egy férfiról, rádióval. Valaki csinál valamit egy rádióval.
Hát az ágy? Tegnap délelőtt tizenegykor halt meg benne az utolsó ápolt, Mrs. Ona Patrick, amikor ő még el sem döntötte, hogy kimegy Ocean Beachre. Ne, kapcsold ki! Egy villanás Mrs. Patrick teteméről a kórházi hullakamrában.
– Nem bírom!
– Mi a baj, Michael? – kérdezte Morris doktor. – Szóljon hozzám. – A folyosón Jimmy vitatkozik. Hallja Stacy hangját. Stacy és Jimmy a legjobb barátai. Reszketett.
– Persze – motyogta. – Beszélni fogok, csak ne nyúljon hozzám! Kétségbeesésében a fejéhez kapott, beletúrt a hajába, és hála istennek, nem érzett semmit! Újra süllyedni kezdett az álomba, és közben azt gondolta, no jó, most úgy lesz ismét, ahogy volt, eljön a nő, és én meg fogom érteni. De már az elszenderülés pillanatában rájött, hogy nem tudja, ki az a nő.
Pedig haza kell mennie, igen, haza, ennyi év után, ennyi hosszú év után, amelyekben afféle ábrándképpé lett az otthon...
– Vissza oda, ahol születtem – suttogta. De nehéz beszélni! Olyan álmos volt. – Ha még több gyógyszert ad, esküszöm, megölöm magát!
Jimmy barátja hozta be másnap a bőrkesztyűt. Michael nem hitte el, hogy beválik, de egy próbálkozást megért. Izgatottsága az őrület határát súrolta, és túl sokat beszélt.
Amikor újságírók hívták fel telefonon a szobát, egy szuszra elhadarta nekik, hogy „mi történt”. Amikor benyomultak, Michael beszélt és beszélt, újra és újra elmondta, mindegyre azt hajtogatva:
„Nem bírok emlékezni!” Dolgokat adtak a kezébe, ő pedig elmondta, mit lát. „Úgyse jelent semmit”.
Csoszogó elektronikus zajjal csattogtak a fényképezőgépek. A kórház személyzete kidobta az újságírókat. Michael már egy kést vagy egy villát sem mert megérinteni. Nem akart enni. Az egész kórházból jöttek hozzá az emberek, hogy tárgyakat dugdossanak a kezébe.
A zuhanyozóban megérintette a falat. Ismét látta azt az asszonyt, a halott asszonyt. Három hétig feküdt ebben a szobában. „Nem akarok tusolni” – mondta –, „hát nem érted, hogy beteg vagyok?” A menye állította be a zuhany alá. Michaelnek ki kellett menekülnie a fülkéből. Kimerülten rogyott az ágyra, és a párna alá rejtette a kezét.
Volt néhány villanás, amikor először egyengette el az ujjain a feszes bőrkesztyűt. Akkor lassan összedörzsölte a kezét, hogy minden elmosódjék, képek bukdácsoltak egymáson, míg végül semmit sem lehetett fölismerni, az agyában torlódó nevek nagy zajt csaptak, aztán csend lett.
Lassan nyúlt a vacsorázó tálcán heverő kés után. Sejtett valamit, de az sápadt volt, hangtalan, aztán szertefoszlott. Fölemelte a poharat, kiitta a tejet. Csak egy rezdülés. Jól van! Működik a kesztyű! Csak az a ő, hogy gyors legyen minden mozdulat.
És hogy kikerüljön innen! Csakhogy nem engedték.
– Nem akarok agy CT-t! – tiltakozott. – Az agyamnak semmi baja! A kezem kerget az őrületbe!
Pedig úgy próbáltak segíteni – Morris doktor, az osztályos orvos, és a barátai meg Viv néni, akik órákig ültek mellette. Kérésére Morris doktor megkereste a mentősöket, a parti őrséget, a baleseti ügyeletet, a hajó kormányosát, aki életre keltette, mielőtt a parti őrség rátalált, mindenkit, aki netán emlékezhetett rá, hogy mondott-e Michael valami fontosat. Végül is egyetlen szó is megoldhatja az emlékezet görcsét.
Ám nem voltak szavak. A kormányos azt mondta, hogy Michael motyogott valamit, amikor kinyitotta a szemét, de ő egy szót sem értett belőle. L-lel kezdődött, talán egy név lehetett. Ennyi. Azután vitte el a parti őrség. A mentőben akkora balhét rendezett, hogy le kellett kötözni.
Nagyon szeretett volna beszélni ezekkel az emberekkel, főleg a nővel, aki kihalászta. A riportereknek is elmondta, amikor faggatták.
Jimmy és Stacy mindennap késő estig ültek mellette. Vivian nénié voltak a délelőttök. Végül Therese is kijött, riadtan, szepegve. Nem szerette a kórházakat, nem bírta a betegeket.
Michael nevetett. Nesze neked Kalifornia! Csak képzeljék el, ilyet mondani, itt! Hirtelen ötlettel lerántotta a kesztyűjét, és megragadta Therese kezét.
Félek, nem szeretlek, mindenki csak rád figyel, dugulj már el, nem is hiszem el, hogy vízbe fúltál, nevetséges, ki akarok menni innen, miért nem telefonáltál!
– Menj haza, szivi! – mondta Michael.
Valamikor csendes pihenő közben az egyik ápolónő ezüst tollat csúsztatott a kezébe. Michael mély álmából ébredt, a kesztyű az asztalon hevert.
– Mondja meg a nevét – szólt a nővér.
– Nem tudom a nevét. Egy asztalt látok.
– Próbálkozzon erősebben.
– Gyönyörű mahagóni asztal, zöld itatós van rajta.
– És a nő, aki a tollat használta?
– Allison.
– Igen. Hol van?
– Nem tudom.
– Próbálkozzék még egyszer.
– Mondom, hogy nem tudom! A tollat Allison adta magának, maga a retiküljébe tette, és ma reggel kivette. Csak képek, képek, nem tudom, hol van Allison. Maga egy kávézóban ül, a tollal rajzol a szalvétára. Arra gondol, hogy megmutatja nekem a tollat.
– Meghalt, ugye?
– Már mondtam, hogy nem tudom. Nem látom. Annyit látok, hogy Allison. Bevásárlólistát írt a tollal, a szentségit, most azt is találjam ki, hogy mi volt a listán?
– Ennél többet kell látnia.
– Hát pedig nem látok! – Visszahúzta a kesztyűjét, és attól fogva nem volt az az erő, ami levetesse vele.
Másnap elhagyta a kórházat.
A következő három hét kínszenvedés volt. Telefonált két parti őr és egy mentős sofőr, de nem tudtak olyat mondani, ami segített volna. Ami a mentőhajót illeti, a nő nem akart belefolyni a dologba, és Morris doktor megígérte neki, hogy nem is fogják belekeverni. Közben a parti őrség elkotyogta a sajtónak, hogy elfelejtették felírni a hajó nevét és a rendszámát. Az egyik újság óceánjáró motorjachtként emlegette. Azóta talán a világ másik végén jár.
Michael akkor már belátta, hogy túl sok embernek mondta el a történetét. Az ország összes népszerű magazinja vele akart beszélni. Nem tehette ki a lábát anélkül, hogy egy újságíró el ne állja az útját, vagy egy vadidegen a kezébe ne dugdosson levéltárcát, esetleg fényképet. A telefon szakadatlanul csörgött. Az ajtónál kupacba gyűlt a posta. Igazán el akart menni, be is pakolt az aktatáskájába, aztán mégse bírta rászánni magát, hogy elmenjen. Inkább ivott jéghideg sört naphosszat, majd whiskyt, amikor a sör már nem zsibbasztotta el.
A barátai megpróbáltak lojálisak lenni. Felváltva beszélgettek vele, igyekeztek nyugtatni, rábeszélni, hogy hagyja abba az ivást, de hiába. Stacy még fel is olvasott neki, mert Michael képtelen volt rá. Ő is tudta, hogy az idegeire megy mindenkinek.
Az agya katlanként forrt az erőlködéstől. Ha emlékezni nem bír, akkor legalább ezt a dolgot, ezt az egetverő szörnyűséget kellene értenie. De csak hordott össze hetet-havat „életről és halálról”, arról, ami „odakint” történt, hogy a populáris művészetben és a magas művészetben is leomlófélben vannak a falak az élet és a halál között. Még senki sem vette észre? Pedig a regények és a filmek mindig megmutatják, mi van folyamatban. Csak jól oda kell figyelni. Látott ő már ilyet előbb is, minthogy ez történt volna.
Vegyük csak Bergmantól a Fanny és Alexander t, amelyben a holtak csak úgy besétálnak, és szóba elegyednek az élőkkel! Ugyanez történt a Vasvirág ban. Hát a Suttogások és sikolyok ? Abban talán nem támadtak föl és beszéltek a holtak? Meg volt valami vígjáték is, sőt, ha az ember a könnyebb darabokat nézi, ott még gyakoribb. Gondoljunk csak A fehérruhás nőre , ahol a halott kislány megjelenik a kisfiú hálószobájában, meg volt a Julia , amelyben Mia Farrow-t Londonban kísérti a halott gyermek.
– Michael, te ki vagy borulva.
– Nemcsak a rémfilmekben, hát nem látjátok? Az egész művészetben ez történik. Például abban A fehér hotel című könyvben, olvasta valamelyiktek? Nahát, az kimondottan arról szól, hogy mi történik a hősnővel a halál után. Én mondom nektek, itt történni fog valami! Leomlófélben a fal, magam beszéltem a holtakkal, és visszajöttem, és tudat alatt valamennyien tisztában vagyunk vele, hogy a fal omladozik! te a kiborultságát. Fölvette a kagylót, és rendelt még egy rekesz sört. Viv néninek nem is kell kimennie. Meg volt még Glenlivet Scotch dugiban. És Jack Daniel's. Ó, ki se kell józanodnia, amíg meg nem hal! Nem gond!
Végül a vállalatot is telefonon zárta be. Amikor dolgozni próbált, emberei célzatosan közölték vele, hogy menjen haza. Nem bírták az örökös szájjártatását. Témáról témára ugrott. Aztán jött az a riporter, aki azt akarta, hogy tartson bemutatót képességeiből a Sonoma megyéből érkezett asszonynak. És kínozta még valami, amit nem vallhatott be senkinek: egyfolytában kapta az emberektől a homályos érzelmi benyomásokat, akár megérintette őket, akár nem.
Afféle szétfolyó telepátiának tűnt, amitől nem védett meg a kesztyű. Nem adatokat kapott, csak benyomásokat, hogy ez rokonszenves, az ellenszenves, illetve igaz vagy hamis. Néha annyira megrohanta ez az erő, hogy csak az emberek mozgó száját látta, de nem hallotta, mit mondanak.
Ez a magas feszültségű bensőséges viszony, ha ugyan lehet így nevezni, még jobban elidegenítette a világtól.
Felmondta a szerződéseit, egyetlen délután alatt átadta valamennyit másoknak, gondoskodott róla, hogy minden emberének legyen munkája, aztán bezárta a Castro utcai butikot, amely márkás viktoriánus lakberendezési tartozékokat árult.
Ez így volt jó, bezárni az ajtót, ledőlni, összehúzni a függönyöket és inni. Viv néni dalolgatott a konyhában, miközben neki főzött ételeket, amelyeket ő nem akart megenni. Néha próbált olvasni egy kicsit a Copperfield David ból, hogy megszökjön a saját elméjétől. Élete mélypontjain mindig elbújt valahol, és a Copperfield Dávid ot olvasta. Könnyebb és derűsebb volt, mint igazi kedvence, a Nagy várakozások . Ám most csak azért tudta, hol jár a könyvben, mert úgyszólván kívülről fújta.
Therese látogatóba ment a bátyjához Dél-Kaliforniába. Michael tudta, hogy hazudik, holott meg sem érintette a telefont, csupán a hangot hallotta az üzenetrögzítőből. Nekem nyolc. Pá-pá.
Amikor régi barátnője, Elizabeth telefonált New Yorkból, Michael addig beszélt, míg a szó szoros értelmében összecsuklott, mint a colostok. Másnap reggel Elizabeth közölte vele, hogy pszichiáter segítségére van szüksége. Megfenyegette, hogy otthagy csapot-papot és repül San Franciscóba, ha Michael nem ígéri meg. Michael megígérte, de hazudott.
Senkinek sem akart kitárulkozni. Nem akarta leírni az érzés hőfokát. És egyáltalán nem akart beszélni a kezéről. Kizárólag a látomásokról akart beszélni, azt pedig senki sem akarta hallani, senki sem akarta hallani, mikor arról beszélt, hogyan húzzák föl a függönyt, amely elválasztja az élőket a holtaktól.
Miután Viv néni lefeküdt, Michael kísérletezett kicsikét az érintéssel. Sokat el tudott mondani egy tárgyról, ha megengedte magának, hogy lassan forgassa a kezében; ha az ereje határait próbálgatta – azaz megpróbálta szabályozni a képességet –, még többet is megtudhatott. Csakhogy nem szerette azt az érzést, mikor a képek átvillámlottak az agyán. Ha netán valamilyen okból kapta a fogékonyságot, azt az okot a látomásokkal és a feltámadása céljával együtt elfelejtette.
Stacy könyveket hordott neki más emberektől, akik meghaltak és visszatértek. Morris doktor említette a kórházban ezeket a munkákat, Moody, Rawling, Saborn és Ring klasszikus tanulmányait a halálközeli élményről. A részegséggel, az idegfeszültséggel, a huzamosabb összpontosítás képtelenségével küszködő Michael kényszerítette magát, hogy átrágja magát néhány íráson.
Igen, ő átélte ezt! Egy szóig igaz! Igen, ő is kiemelkedett a testéből, igen, nem álmodta, de nem látott gyönyörű fényt, nem fogadták halott szerettei, nem bocsátották be virágtengerben és színáradatban úszó égi paradicsomba. Vele valami egészen más történt odakint. Őt elfogták, megidézték, értésére adták, hogy nagyon nehéz feladatot kell végrehajtania, amelyen sok minden múlik.
Paradicsom. Az egyetlen paradicsom, amelyet ismert, a városban volt, ahol felnőtt, a drága, meleg városban, amelyet tizenhét évesen hagyott el: az a huszonötegynéhány háztömbből álló pompás, ódon négyszög, amelyet Kertvárosnak ismernek New Orleansban.
Igen, ott kezdődött minden, New Orleansban, amelyet nem látott tizenhetedik tavasza óta. És az a vicces, hogy mikor visszanézett az életére, ahogy állítólag a vízbe fúlók teszik, elsőnek az a réges-régi este jutott eszébe, amikor hatévesen fölfedezte a klasszikus zenét a nagyanyja hátsó verandáján, ahol egy ócska csöves rádiót hallgatott az illatos szürkületben. Csodatölcsérek izzanak a sötétségben. Kabócák reszelnek a fákon. Nagyapja szivarozik a lépcsőn, és akkor belezendül az életébe a zene, az az égi zene.
Miért szerette annyira azt a zenét, amelyet senki sem szeretett a környezetében? Mert kezdettől különbözött, és ez nem írható egyedül az anyai nevelés számlájára. Az anyjának, ő maga mondta, minden zene csak zajongás volt. Ám Michael annyira szerette azt a zenét, hogy kiállt a sötétségbe egy pálcával, dudorászott, és lendületes hadonászással vezényelt.
Az Ír Csatorna mellett lakott a Curryk dolgos családja; az apja már a harmadik nemzedéket képviselte, amely az apró ikerházat lakta a hosszú vízparti fertályon, ahol írek sokasága tanyázott. Michael ősei a nagy krumplivész elől menekültek, Liverpoolban pakolták fel őket az amerikai Délről jött gyapotszállító hajókra, amelyeknek kifizetődőbb volt, ha nem üresen térnek vissza.
Majd „vizes sírgödörbe” vetették a munkáért könyörgő, lerongyolt bevándorlókat, akik százszámra hullottak sárgaláztól, sorvadástól, kolerától. A túlélők ásták a szúnyogoktól hemzsegő városi csatornákat. Ők fűtötték a nagy gőzhajók kazánjait. Ők rakodták a hajókra a gyapotot, dolgoztak a vasutakon. Ők lettek a rendőrök és a tűzoltók.
Kemény emberek voltak, Michael tőlük örökölte hatalmas termetét és elszántságát. Tőlük kapta a kétkezi munka szeretetét, amely végül erősebbnek bizonyult a tanulással töltött éveknél.
Ezeknek a korai időknek a meséin nőtt fel; hogy miként építették a tulajdon kezükkel az ír munkásemberek a nagyszerű Szent Alfonz plébániatemplomot, miként vonszolták föl a folyótól a kőtömböket, simították a makert, gyűjtötték az Európából rendelt, szépséges szobrokra. „Mert látod, le kellett pipálnunk a németeket, akik akkor építették a Miasszonyunkat az utca másik oldalán. Nem volt az a pénz, hogy mi együtt járjunk misére.” Ezért lett két fenséges plébániatemplom egy helyett, amelyekben minden reggel ugyanazok a papok mondták a misét.
Michael nagyapja rendőr lett a dokkokban, ahol őelőtte az apja gyapotbálákat rakodott. Levitte az unokáját, hogy lássa a banánhajókat; megmutatta, hogy viszik a futószalagok a raktárakba a banánt ezerszám, és figyelmeztette a nagy fekete kígyókra, amelyek még akkor is a fürtökben bujkálhatnak, mikor már a piacon árulják őket.
Michael apja tűzoltó volt, amíg meg nem halt egy délután a Tehoupitoulas utcán kitört tűzben, akkor, amikor a fia tizenhét éves volt. Ez volt Michael életének fordulópontja, mert a nagyszülei már nem éltek, és az anyja visszavitte magával szülővárosába, San Franciscóba.
Michael egyetlen pillanatra és a legcsekélyebb mértékben sem kételkedett benne, hogy jól járt San Franciscóval. Hozzá jó volt a huszadik század. Abból a régi családból ő lett az első, aki diplomát szerzett, pláne szép házban lakott, könyvek és képek között.
De ha a papája nem hal meg, belőle akkor sem lesz tűzoltó. Olyan erők mocorogtak benne, amelyek, úgy látszik, mély álmot aludtak az őseiben.
Ez nemcsak a zenét jelentette azon a nyári estén, hanem azt is, amennyire a könyveket szerette attól fogva, hogy megtanult olvasni, ahogy felhabzsolta Dickenst kilencévesen, de még utána is imádta a Nagy várakozásokat .
Évekkel később San Franciscóban ugyanezt a nevet adta szeretett építési vállalkozásának: Nagy Várakozások.
Bele tudott temetkezni a Nagy várakozások ba vagy a Copperfield Dávid ba. az iskolai könyvtárban, ahol más fiúk papírgalacsint dobáltak, belebokszoltak a karjába, és azzal fenyegették, hogy megruházzák, ha nem hagyja abba a „gizdáskodást”; gizdának azt a személyt hívták az Ír Csatornánál, akinek annyi esze se volt, hogy vagány és durva legyen, és mélyen megvesse a közvetlen meghatározhatósággal dacoló jelenségeket.
De Michaelt sohasem ruházta meg senki. Az apjától elegendő egészséges kíméledenséget örökölt, hogy a próbálkozást is nyomban megtorolja. Megtermett és szokatlanul erős volt már gyereknek, aki magától értetődőnek találta a fizikai cselekvést, akár erőszakos formájában is. Verekedni is szeretett, a srácok pedig megtanulták békén hagyni, míg ő megtanulta elrejteni titkos lelkét annyira, hogy a többiek megbocsátották gyér számú bicsaklásait, és általában kedvelték.
És a séták, a hosszú séták, amelyekkel teljesen egyedül állt a korosztályában? Még a későbbi barátnői sem értették. Rita MacDwyer kinevette, Marie Louise azt mondta, hogy dilis. „Hogyhogy, csak úgy sétálsz?” De ő apró korától szeretett sétálni, átsurranni a Raktár utcán, a nagy választóvonalon szülőhelyének napégette sikátorai és a Kertváros impozáns, csendes sétányai között.
A Kertvárosban New Orleans legrégibb úriházai szunyókáltak terebélyes tölgyek mögött, hatalmas kertek mélyén. Itt csatangolt a kisfiú a hallgatag téglajárdákon, zsebre vágott kézzel, hébe-hóba fütyörészve, és arra gondolt, hogy egyszer neki is lesz itt egy pompás háza. Olyat akart, amelynek fehér oszlopai vannak elöl, és macskakővel rakták ki a kerti ösvényeket. Hangversenyzongora is lesz benne, olyan, amilyet a földig érő ablakokon át lesett ki, meg csipkefüggöny és csillár. És egész nap Dickenst fog olvasni egy hűvös könyvtárban, ahol a mennyezetig könyvvel vannak kirakva a falak, és vérvörös azaleák bóbiskolnak a veranda korlátja mögött.
Úgy érezte magát, mint Dickens hőse, az ifjú Pip; csupán villanásokat kapott abból, amiről tudta, hogy neki az jár, és mily messze állt attól, hogy megkaphassa!
Ám a séták szeretetében nem volt teljesen egyedül, mert az anyja ugyancsak szeretett nagyokat sétálni, és talán ez is ama néhány sorsdöntő ajándék közé tartozott, amelyeket a fiának adott.
Az anya ugyanúgy értette és szerette a házakat, ahogyan a fia fogja. Michael még egészen apró volt, mikor az anyja már elhozta a régi házak e csöndes szentélyébe, megmutogatta kedvenc helyeit és a tágas, bársonyos pázsitokat, amelyeket sokszor félig elrejtettek a kaméliabokrok. Megtanította, hogy legyen füle a tölgyfákon kiáltozó madarak hangjára, a titkos szökőkutak muzsikájára.
Anyja különösen szeretett egy komor házat, amelyet a fiú sem felejt majd el soha, egy hosszú, fenyegető házat, amelynek az oldaltornácairól habzó bougainvillea zuhogott. És mikor elmentek a ház mellett, Michael sokszor látott egy furcsa, magányos embert, aki egyedül álldogált a gondozatlan bokrok között, az elvadult kert hátuljában. Ez az ember valósággal elveszett a zöld gubancban, olyan tökéletesen összeolvadt az árnyas lombokkal, hogy más járókelő talán észre se vette volna.
Akkor régen még egy kis közös játékuk is volt az emberről. A mama mindig azt mondta, hogy ő nem látja.
– De ott van, mama! – erősködött Michael, mire az anyja:
– Jól van, Michael, akkor meséld el, hogy néz ki.
– Hát, barna haja van és barna szeme, és nagyon ki van öltözve, mintha partira menne. De ő figyel bennünket, mama, úgyhogy szerintem nem is lenne szabad megállnunk és rábámulnunk.
– Michael, nincs ott semmiféle ember! – mondta az anyja.
– Mama, te ugratsz engem!
Ám volt egy alkalom, amikor az anyja is egész biztosan látta azt az embert, és nem tetszett neki. Nem a háznál volt, nem is az elvadult kertben.
Ez karácsonykor történt, amikor Michael még mindig egészen kicsi volt; akkor állították a Szent Alfonz mellékoltáránál a pompás betlehemet, és a Kisjézus ott feküdt a jászolban. Michael és a mama letérdeltek az oltár korlátja előtt. Milyen gyönyörű volt Mária és József életnagyságú szobra, de a mosolygó Kisjézus is, ahogy nyújtogatta a pufók karocskáit! Mindenfelé fények ragyogtak, szelíd gyertyalángok libegtek puhán. A templom megtelt a csoszogó lábak, a fojtott suttogás hangjával.
Talán ez volt az első karácsony, amely megmaradt Michael emlékezetében. Akárhogyan is, az ember ott volt a szentély árnyékában, csendesen nézegetett, és mikor meglátta Michaelt, arra a szokott kis mosolyra húzta a száját. A kezét összekulcsolta, és öltönyt viselt. Nagyon nyugodt volt az arca. Pont olyannak látszott, mint az Első utcai kertben.
– Mama, nézd, ott van! – jelezte Michael azonnal. – Az az ember a kertből!
Anyja épp csak egy pillantást vetett az emberre, majd riadtan elkapta a tekintetét és a fia fülébe súgta:
– Jó, de nem bámészkodj rá!
Miután kijöttek a templomból, az anyja egyszer megfordult és hátranézett.
– Ez az az ember a kertben, mama – mondta Michael.
– Mi a manóról beszélsz? – kérdezte az anyja. – Miféle kertben?
Legközelebbi sétájukon, az Első utcán Michael újra látta az embert, és próbált is szólni az anyjának, de a mama ismét a játékot játszotta, és azzal húzta, hogy nincs is ott semmiféle ember.
Nevettek. Minden a legnagyobb rendben volt. Akkor ez nem tűnt túl fontosnak, bár a fiú sohasem felejtette el.
Sokkal fontosabb volt, hogy Michael és az anyja jó barátok voltak, és mindig remekül mulattak együtt.
Évekkel később újabb ajándékot kapott az anyjától: a filmeket, amelyeket együtt néztek meg a városi moziban. Szombatonként felszálltak a villamosra, és elmentek matinéra. Gennyes nyavalygás, Mike, mondta az apja, akit senki sem vonszolhatott volna el efféle hülyeségekre.
Michael bölcsen tartózkodott a választól, és egy idő után már képes volt elintézni egy mosolygós vállrándítással, így tehát az apja békén hagyta, és ami a fiúnak még fontosabb volt, békén hagyta az anyját is. A világért le nem mondott volna ezekről a különleges szombat délutánokról, mert a külföldi filmek nyitottak kaput egy másik világba, amely kimondhatatlan szorongással és boldogsággal töltötte el.
Sohasem felejtette el A Manderley-ház asszonyá t, a Vörös cipőket , a Hoffmann meséi t, és egy olasz filmet, amelyet az Aida című operából csináltak. És volt annak a zongoristának a csodálatos története, a Felejthetetlen dal . Szerette a Caesar és Cleopatrá t Claude Rainsszel és Vivien Leigh-vel, és a néhai George Apleyt Ronald Colmannel, akinek olyan gyönyörű hangja volt, mint senki más férfinak a világon.
Bosszantotta, hogy néha nem értette a filmeket, időnként még követni sem tudta őket. A feliratok mindig túl gyorsan peregtek ahhoz, hogy elolvashassa őket, és az angol filmekben a színészek túl gyorsan beszéltek ahhoz, hogy megértse pattogós kiejtésüket.
Időnként, hazafelé menve az anyja elmagyarázta a dolgokat. Nem szálltak le a saját megállójuknál, fölvillamosoztak a Carrolton útra, ami jó hely az egyedüllétre. Azon az úton is voltak megnézni való fejedelmi házak, gyakran csiricsárébbak, nem is olyan régiek, mint a Kertváros otthonai, mert a polgárháború után épültek, de azért pompásak és kifogyhatatlanul érdekesek.
Ó, az a csendes fájdalom, amelyet azokon a ráérős utakon érzett, mert olyan sokat akar, és olyan keveset ért! Időnként elkapott egy-egy selyemmirtusz virágot a villamos nyitott ablakából. Arról álmodozott, hogy ő Maxim de Winter. Ismerni akarta a klasszikus zenedarabok nevét, amelyeket a rádióban hallott és szeretett, hogy tudja és megjegyezze a bemondók érthetetlen idegen szavait.
Érdekes, hogy a Raktár utcai szutykos Boldog Óra moziban – tehát a saját fertályán – látott régi rémfilmekben Frankenstein szörnye vagy Drakula lánya mellett gyakran bukkant föl ugyanaz az elegáns világ, elegáns embereivel: ugyanazok a faburkolatos könyvtárak, boltíves kandallók, szmokingos férfiak, kecses, lágy szavú nők. Van Helsing doktor roppant elegáns hapsi volt, és ugyanaz a Claude Rains, aki Caesart alakította a belvárosi moziban, most bolondul kotkodácsolt, mint Láthatatlan ember.
Bármennyire törekedett az ellenkezőjére, Michael meggyűlölte az Ír Csatornát. Szerette az ittenieket, és eléggé bírta a barátait is, de gyűlölte az ikerházakat, amelyekből húsz szorongott egy háztömbben, a parányi előkerteket, az alacsony léckerítéseket, a sarki kocsmát a wurlitzerrel a hátsó szobában, az örökké csapkodó szúnyoghálós ajtót és a virágos ruhás, kövér asszonyokat, akik nadrágszíjjal vagy puszta kézzel tángálták a gyerekeiket az utcán.
A kövezet állott sörtől szaglott. Volt valami bűze az ócska vasúti lakásoknak a boltok fölött, ahol a legszegényebb barátai laktak. Ugyanígy bűzlöttek a régi cipőboltok és rádiószervizek, még a Boldog Óra mozi is. A Raktár utca bűze. Ezekben az ócska házakban a lépcsők szőnyege úgy nézett ki, és úgy is szaglott, akár a sebkötöző pólya. Minden rétegben ült a piszok. Az ő anyja még egy orsó cérnáért se ment le a Raktár utcára. Átsétált a Kertvároson, a Szent Károly úton felszállt a villamosra, azzal utazott a Csatorna utcáig.
Michael szégyellte ezt a gyűlöletet. Úgy szégyellte, mint Pip a magáét a Nagy várakozásokban. De minél többet tanult, és minél többet látott, annál inkább nőtt benne a megvetés.
De leginkább az emberek, mindig az emberek idegesítették legjobban. Szégyellte a nyers kiejtést, amely rögtön rásütötte az emberre az Ír Csatorna bélyegét; olyan volt ez a kiejtés, mint Brooklynban vagy Bostonban vagy akárhol, ahol írek és németek tanyáznak.
– Tudjuk, hogy a redemptoristákhoz jársz! – mondták a felsővárosi srácok. – Abból tudjuk, ahogy beszélsz. – Lenézően mondták.
Michael utálta az apácákat is, a goromba, mély hangú szórorokat, akik pofozták a fiúkat, ha úgy tartotta kedvük, megrázták és megalázták őket, ha ahhoz volt hangulatuk.
Tulajdonképpen azért a dologért gyűlölte meg őket, amit akkor csináltak, mikor hatéves volt. Az egyik kisfiút, egy „rossz gyereket” kivonszolták az elsős fiúosztályból, és átvitték a lányiskola első osztályába. Michaelék osztálya később tudta meg, mi történt vele: beleállították a szemétkosárba, ott kellett sírnia vörös fejjel a kislányok előtt. Az apácák feszt lökdösték és ráripakodtak: „Állj csak a szemétben, állj csak benne!” A lányok meg nézték, és elmondták a fiúknak.
Michaelt kirázta a hideg. Baljós, néma rettegés fogta el, hogy vele is megtörténhet. Mert tudta, hogy ő sose tűrné el. Ő rúgkapálna, az apja pedig letörné a derekát, mert mindig ezzel fenyegeti, bár sose lett belőle semmi, legföljebb egyszer-kétszer húzott rá szíjjal. Káoszként szabadulna el az a lappangó erőszak, amelyet mindig érzett maga körül – az apjában, a nagyapjában, az összes ismerős férfiban –, és magával rántaná a mélybe. Hányszor látott gyereket verni? Hányszor hallotta az apja hideg gúnyolódását az ütlegekről, amelyeket a saját apjától kapott? Michael néma, bénító iszonyattal rettegett a veréstől, a püfölés, a lazsnakolás gonosz, megrontó bizalmaskodásától.
Így tehát nyughatatlansága és csökönyössége ellenére angyalként viselkedett az iskolában már akkor, amikor még fogalma sem volt róla, hogy tanulnia kell, ha meg akarja valósítani álmait. Ő volt a csendes fiú, az a fiú, aki mindig megírta a házi feladatot. A félelem a tudatlanságtól, a félelem az erőszaktól, a félelem a megaláztatástól ugyanolyan megbízható ösztöke volt, mint később a nagyravágyás.
De miért nem ösztökéltek ezek a tényezők senki mást a környezetében? Sose tudta meg, de így visszatekintve kétségtelen bizonyossággal látta, hogy kezdettől roppant képessége volt az alkalmazkodásra. Tanult mindenből, amit látott, és annak megfelelően változott.
Szüleiből hiányzott ez a rugalmasság. Az anyja türelmes volt, igen, és uralkodott a viszolygásán, amelyet környezete szokásai keltettek benne, de nem voltak álmai, nagy tervei, igazi alkotóereje. Sohasem változott, semmiből sem csinált túlzott felhajtást.
Michael apja ellenben vagány és szeretetre méltó ember volt, bátor tűzoltó, számos kitüntetés birtokosa. Életmentés közben halt meg. Ilyen volt a természete. De az is a természetéhez tartozott, hogy visszahőkölt attól, amit nem tudott vagy nem értett. Titkolt hiúságában „kisebbnek” érezte magát az igazán tanult emberek mellett.
– Csináld meg a leckédet – mondta, mert feltételezte, hogy ezt várják el tőle. Álmában se gondolta volna, hogy a fia mindent megtanul az egyházi iskolában, amit csak lehet, és tulajdonképpen kiváló oktatásban részesül a túlzsúfolt osztályban, a fáradt, agyonhajszolt apácák keze alatt.
Az apácák a rémes körülmények ellenére nagyon jól megtanították olvasni és írni a gyerekeket, akkor is, ha verniük kellett őket a cél érdekében. Gyönyörű kézírásra szoktatták őket. Megtanították nekik a helyesírást, a számtani alapműveleteket, sőt, tanítottak még latint, történelmet és egy kevés irodalmat is. Rendet tartottak a csibészek között. Michael ugyan rendületlenül gyűlölte őket, még évekkel később sem szűnt meg a gyűlölete, ám azt el kellett ismernie, hogy az apácák, a maguk egyszerű módján beszéltek időnként lelki dolgokról is, például, hogy értelmesen kell élni az életet. Amikor Michael tizenegy éves lett, három dolog történt, amelyek, mondhatni, drámai hatást gyakoroltak rá. Az első az volt, hogy meglátogatta őket Vivian néni San Franciscóból, a másik, hogy véletlenül fölfedezte a városi könyvtárat.
Viv néni látogatása rövid ideig tartott. Anyjának nővére vonaton érkezett a városba. Az Unió pályaudvaron várták. Viv néni a Szent Károly úton szállt meg, a Pontchartrain hotelben, és érkezése estéjén meghívta Michaelt és a szüleit vacsorára a Karibi-terembe. Ez volt a díszebédlője a Pontchartrain szállónak. Michael apja azt mondta, nem. Ő nem megy olyan helyre. Különben is a tisztítóban van az öltönye.
De Michael elment, díszbe öltözve, és mint egy kis férfiú, úgy sétált keresztül az anyjával a Kertvároson.
A Karibi-terem megrendítette. Csaknem néma, hátborzongató világ volt, gyertyafénnyel, fehér abroszokkal és pincérekkel, akik úgy néztek ki, akár a kísértetek, vagy még inkább, mint a vámpírok a rémfilmekben, fekete kabátjukkal, keményített fehér ingükben.
Ám az igazi kinyilatkoztatás az volt, hogy Michael anyja és nagynénje tökéletesen otthon érzik magukat ezen a helyen, halkan nevetgélve diskurálnak, mindenfélét kérdezve a pincértől a teknősbékalevesről, a sherryről és a fehérborról, amit majd a vacsorához isznak.
Michael ettől még inkább tisztelte az anyját. Anya nem olyan hölgy volt, aki csak megjátssza magát, hanem valóban ehhez az élethez szokott. Most már megértette, miért sírdogál néha, és miért emlegeti, hogy haza szeretne menni San Franciscóba.
Az anyja napokig beteg volt Viv néni elutazása után. Agynak dőlt, visszautasított mindent a boron kívül, amelyet az orvosságának nevezett. Michael az ágya mellett üldögélt, időnként felolvasott neki, és halálra rémült, mikor az anyja egy teljes órán át nem szólt. Aztán jobban lett, felkelt, és az élet ment tovább.
De Michael gyakran gondolt arra a vacsorára, a két nőt körüllengő könnyed fesztelenségre. Gyakran elment a Pontchartrain szálló mellett. Csöndes irigykedéssel nézte a jólöltözött embereket, akik az eresz alatt ácsorogva vártak taxira vagy limuzinra. Csak mohóságból szeretne a világukban élni? Nem szellemi-e inkább ez a szépség? Annyi mindenen törte a fejét! Majd szétvetette a tanulás, a megértés, a birtoklás vágya, mégis Smith vegyeskereskedésében kötött ki, a horror képregényeknél.
Majd jött a közkönyvtár véletlen fölfedezése. Michael csak nemrég szerzett tudomást a létezéséről, és a véletlen fölfedezés szakaszokban zajlott.
A gyerekkönyvtárban bóklászott, valami könnyű és vicces olvasmányt keresve, amikor az egyik polc tetején hirtelen megpillantott egy kinyitott, keményfedelű, új könyvet a sakkról, egy olyan könyvet, amelyik azt mondta el, hogy hogyan kell sakkozni.
Michael mindig is borzasztó romantikusnak találta a sakkot, bár azt meg nem tudta volna mondani, honnan veszi ezt a véleményét. Soha életében nem látott sakk-készletet. Kikölcsönözte a könyvet, hazavitte és olvasni kezdte. Az apja meglátta és nevetett. Ő tudja, mondta, hogy kell sakkozni, a tűzoltóságon folyton sakkoznak. Könyvből nem lehet megtanulni a sakkot, micsoda butaság.
Michael azt felelte, hogy ő meg tudja tanulni könyvből, épp most tanulja.
– Oké, tanuld – mondta az apja. – Aztán majd játszom veled. Hát ez óriási! Még egy ember, aki tud sakkozni! Talán még sakktáblát is vásárolnak! Michael nem egészen egy hét alatt kiolvasta a könyvet, és tudott sakkozni. Teljes órán át felelgetett minden kérdésre, amelyet az apja föltett.
– Hát ez hihetetlen – mondta az apja –, de te tényleg tudsz sakkozni. Már csak egy készletre van szükséged. – Bement a belvárosba, és olyan készlettel tért haza, amely felülmúlta Michael összes álmát. Nem jelképes bábok voltak benne, hanem kidolgozott figurák, tehát lófej helyett ágaskodó ló, nyergében lovaggal; a királynő hosszan leomló fürtökön viselte a koronáját, és a bástyát elefánt hordozta.
Természetesen műanyagból készült, és D.H. Holmes nagyáruházából származott, de annyival szebb volt a sakktankönyv minden ábrájánál, hogy Michael elalélt a láttán. Mit számít, hogy apa „az én pacim”-nak hívta a lovat! Sakkoztak! És attól kezdve gyakran játszottak együtt!
Ám az igazi nagy véletlen felfedezés nem az volt, hogy az apja tud sakkozni, vagy hogy ilyen drága ember, aki ilyen gyönyörű sakkot vásárol. Ez mind nagyon szép volt és nagyon jó, és természetesen a sakkozás közelebb hozta egymáshoz apát és fiát. De az igazi véletlen nagy felfedezés az volt, hogy Michael nem csak írott meséket tud megjegyezni, de mást is... és ez a más többet adott vágyakozó, fájó ábrándoknál.
Könyvből tanult meg valamit, amiről mások azt tartották, hogy kizárólag gyakorlatban sajátítható el.
Ezután bátrabban mozgott a könyvtárban. Megszólította a pultnál ülő könyvtárost, és tudomást szerzett a „tematikus katalógus” létezéséről, majd megszállottan belevetette magát a témák széles változatosságának találomra történő kutatásába.
Az autók voltak az elsők. Rengeteg könyvet talált az autókról. A könyvekből mindent megtanult a gépkocsiról és a márkákról. Apja és nagyapja titokban ámuldoztak a tudásán.
Azután a tűzoltókat és a tüzet kereste ki a katalógusból. Elolvasta a nagyvárosi tűzoltóságok történetét. Elolvasta, hogyan fejlődtek ki a tűzoltó készülékek, a létrás kocsik, mindent elolvasott a történelem nagy tűzeseteiről, például a chicagói tűzvészről, a Triangle-gyár égéséről, és ismét csak meg tudta vitatni az olvasottakat az apjával és a nagyapjával.
Michael ujjongott. Úgy érezte, nagy hatalomra tett szert, és belevágott a titkos tervbe, amelyet senkinek sem árult el. A zene volt az első titkos témája.
A leggyerekesebb szintű könyvekkel kezdte, mert ez a téma nehéz, majd áttért a kamaszoknak szóló, illusztrált kiadványokra, amelyekből mindent megtudott a kölyökzseni Mozartról, a szegény siket Beethovenről és a bolond Paganiniről, aki állítólag eladta a lelkét az ördögnek. Megtanulta a szimfónia, a concerto és a szonáta meghatározását. Megtanulta az ötvonalas rendszert, a negyedhangokat, a félhangokat, a dúr és a moll hangsort. Megtanulta a szimfonikus zenekar összes hangszerének nevét.
Aztán áttért a házakra, és semmi idő alatt meg tudta különböztetni a klasszicista, az olaszos és a kései viktoriánus stílust. Nem tévesztette össze a korinthoszi és a dór oszlopot, megtanulta fölismerni az oldalfolyosós házat és a villát. Új tudásával fölvértezve csatangolt a Kertvárosban, és még jobban szerette, amit látott.
Hát bizony, Michael kihúzta a lutrit. Immár semmi oka nem volt rá, hogy zűrzavarban éljen. Bármilyen témát „ki tudott olvasni”. A szombati délutánokon tucatszám habzsolta fel a művészetről, építészetről, görög mitológiáról, tudományról szóló könyveket. Olvasott még modern festészetről, operáról és balettről is, bár szégyenkezve és lopva, nehogy az apja kicsúfolja, ha esetleg mögötte settenkedne.
A harmadik dolog ugyanabban az évben egy hangverseny volt a Városi Zenecsarnokban. Michael apja, sok tűzoltóhoz hasonlóan mellékest vállalt a szabadidejében; abban az évben a zenecsarnok előterében, a kioszkban árult üdítőt, és egy este a fia is vele tartott, hogy segítsen. Nem is lett volna szabad elmennie, mert másnap tanítás volt, de mindenképpen menni akart. Látni akarta a Zenecsarnokot, hogy mit csinálnak ott, így az anyja rámondta az áment.
Szünetben kellett segítenie, utána egyébként is csomagolni akartak, hogy hazamehessenek, így a program első felében ült be a terem végébe, ahol üres székek voltak, mert látni akarta, milyen egy hangverseny. A helyzet a Vörös cipők diákjaira emlékeztette, igen, a kakasülőn várakozó diákokra. A termet kezdték megtölteni a gyönyörűen kiöltözött emberek, New Orleans patríciusai, míg a zenekari árokban hangoltak. Ott volt még a furcsa ember is az Első utcából. Michael látta egy pillanatra a mélyben; úgy nézett fölfelé, mintha ő is látná a fiút az utolsó sorban.
Ami ezután következett, az egyszerűen megbabonázta. A nagy Isaac Stern játszotta azon az estén Beethoven D-dúr hegedűversenyét, az egyik legszenvedélyesebben szépséges és legegyszerűbben ékesszóló zenét, amelyet Michael hallott valaha. Értette minden hangját, egyszer sem kellett kirekesztettnek éreznie magát.
Rég elmúlt már a koncert, de ő még mindig el tudta fütyülni a főmotívumot. Ilyenkor a zenekar édes, érzéki melódiáira és Isaac Stern hegedűjének szívszorító üveghangjaira emlékezett.
Ám életét megmérgezte az élményből fakadó vágyakozás. Talán még sohasem tekintett olyan keserű elégedetlenséggel a környezetére, mint a hangversenyt követő néhány napban. Ám ezt senkinek sem árulta el, magába zárta, éppúgy, ahogy a könyvtárban gyűjtött tudását is titkolta. Félt a benne növekedő sznobságtól, félt, hogy ha tudomásul veszi ezt az érzést, meg kell utálnia azokat, akiket szeret.
Márpedig azt nem bírta volna ki, ha nem szeretheti a családját. Nem bírta volna ki, ha szégyellnie kell őket. Nem bírt volna elviselni ehhez fogható, alantas hálátlanságot. Utálhatta a háztömb lakóit. Azzal nem volt semmi baj. De szeretetben és összhangban kellett élnie, hűségesnek kellett lennie azokhoz, akikkel egy fedél alatt lakott.
Magától értetődően és ösztönösen rajongott keményen dolgozó nagyanyjáért, aki mindig szalonnás káposztát főzött, ha ő belépett a konyhába. Nagyanya egész élete azzal telt, hogy főzött vagy vasalt vagy a vesszőkosárból teregette a mosott ruhát a hátsó udvaron.
És szerette a nagyapját is, az apró fekete szemű, alacsony embert, aki mindig az első lépcsőn várta, hogy unokája hazajöjjön az iskolából. Nagyapa csodálatos meséket tudott a régi időkről, amelyeket Michael sohasem unt meg.
És ott volt az apja, a tűzoltó, a hős. Hogy ne csodált volna egy ilyen embert? Gyakran átment hozzá a Washington úti tűzoltóságra. Elüldögélt náluk, mintha ő is közéjük tartozna, majd' meghalt, annyira szeretett volna velük tartani, ha riasztották őket, de ez persze tilos volt. Szerette nézni az elrobogó autót, szerette hallgatni a szirénázást és a kolompolást, bár borzadt a gondolattól, hogy belőle is tűzoltó legyen. Tűzoltó és más semmi. Lakhat ikerházban, ahol egymásból nyílnak a szobák.
Hogy az anyja miként tudta szeretni ezeket az embereket, az már egy másik történet volt, amelyet Michael sohasem értett egészen. Napról napra azon igyekezett, hogy enyhítse az anyja csendes boldogtalanságát. Legjobb, sőt egyetlen barátja volt az anyjának, de tudta, hogy még ő sem mentheti meg. Kárhozott lélek volt az anyja idelent az Ír Csatornánál, olyan asszony, aki szebben beszélt és szebben öltözött, mint a környezete, folyton azért könyörgött, hogy hadd menjen vissza eladónak valamelyik nagyáruházba, amire mindig az volt a válasz, hogy nem; papírkötésű regények éltették, John Dickson Carr, Daphne du Maurier, Frances Parkinson Keyes könyvei, amelyeket éjszaka olvasott, mikor mindenki más aludt, a nappali kanapéján ülve, egy szál kombinéra vetkőzve a nagy melegben, és lassan, apró kortyokban itta melléjük a bort egy barna papírba csomagolt palackból. A férje „Miss San Franciscónak” hívta.
– Anyám mindent megcsinál helyetted, tudod? – mondta a feleségének, akire mérhetetlen megvetéssel nézett ama néhány alkalommal, mikor az túl sokat ivott, és akadozott a nyelve. Ám a kisujját se mozdította, hogy visszatartsa, végül is az asszony ritkán ment el idáig. Csak magát a gondolatot találta sértőnek, hogy egy nő egész este így nyakaljon üvegből, mint egy férfi. Michael tudta, mit gondol az apja, nem kellett közölni vele.
Talán attól félt, hogy a felesége elhagyná, ha megpróbálná dirigálni vagy fékezni. Büszke volt az asszony csinosságára, karcsú alakjára, még arra is, hogy olyan finoman beszél. Sőt, hébe-hóba maga hozott bort neki, egy-egy palack portóit vagy sherryt, amit ő ki nem állhatott. Ragacsos kontyalávaló, mondta Michaelnek. Ám a fiú tudta, hogy a piások is ezt a fajta bort isszák.
Gyűlölte az anyja az apját? Ezt sohasem sikerült tisztáznia. Valamikor a gyerekkorában megtudta, hogy az anyja jó nyolc évvel idősebb az apjánál. De a korkülönbség nem látszott, azonkívül Michael apja jóképű ember volt, és a felesége is ezt látszott gondolni róla. Többnyire kedvesen viselkedett a férjével, de hát kedvesen viselkedett ő mindenkivel; azonkívül gyakran emlegette, hogy a világ minden kincséért sem szülne még egyszer, és voltak veszekedések, szörnyű, fojtott hangú veszekedések a kis lakás egyetlen zárt ajtaja, a hátsó hálószoba ajtaja mögött.
Volt egy történet az apjáról és az anyjáról, bár Michael sose tudta meg bizonyosan, hogy igaz-e. Viv nénitől hallotta az anyja halála után. Úgy szólt, hogy a szülei San Franciscóban szerettek egy-másba kevéssel a háború befejezése előtt, amikor az apja a tengerészetnél szolgált, roppant mutatósan festett az egyenruhájában, és akkoriban megvolt benne az a vonzerő, amire buknak a lányok.
– Olyan volt, Mike, mint te – mesélte évekkel később a nagynénje.– Fekete haj, kék szem, és ugyanezek az izmos karok. És emlékszel apád hangjára, gyönyörű hangja volt, olyan mély és bársonyos, még az Ír Csatorna kiejtésével együtt is.
Így hát Michael anyja „beleesett” a tengerészbe, majd mikor az visszament szolgálni a tengerentúlra, szívszakasztóan gyönyörű, behízelgő szerelmes leveleket irkált Michael anyjának. Csakhogy a leveleket nem Michael apja fogalmazta, hanem a legjobb barátja, egy iskolázott katona, akivel egy hajón szolgáltak, az tűzdelte meg a metaforákkal és az idézetekkel. Michael anyjának pedig sejtelme sem volt erről.
Michael anyja tulajdonképpen azokba a levelekbe lett szerelmes. Mikor pedig várandós lett Michaellel, a levelekben bizakodva utazott el Délre, ahol rögtön be is fogadta a közönséges, jószívű család, nyomban hozzá is látott készülődni a Szent Alfonzban tartandó esküvőre, amelyet legott nyélbe is ütöttek, mihelyt Michael apja eltávozást kapott.
Mekkora csalódás lehetett az anyjának a fátlan kis utca, a parányi ház, az egymásba nyíló szobáival, az anyós, amint kezét-lábát törve szolgálja ki a férfiakat, és soha nem ül az asztalhoz vacsora közben!
Viv néni elmesélte, hogy Michael apja bevallotta a levelek történetét a feleségének, amikor a fiúk még csecsemő volt, mire az asszony őrjöngeni kezdett, meg akarta ölni a férjét, majd az összes levelet elégette a hátsó udvaron. De aztán lecsillapodott, és megpróbálta túltenni magát a dolgon. Itt állt egy csecsemővel. Elmúlt harminc. Szülei meghaltak, csak egy nővére és egy fivére élt San Franciscóban; nem volt más választása, mint hogy megmaradt a gyermeke apja mellett, és különben is, Curryék nem voltak rossz emberek.
Főleg az anyósát szerette, amiért befogadta őt várandós állapotban. Erről a részről – hogy anyós és meny szerették egymást – Michael is tudta, hogy igaz, mert az anyja az utolsó percig ápolta a beteg öregasszonyt.
Mindkét nagyszülője abban az évben halt meg, amelyben Michael gimnáziumba került, a nagyanyja tavasszal, a nagyapja két hónappal később. És bár sok nagynéni és -bácsi halálozott el az évek során, a nagyszüleié voltak az első temetések, amelyeken részt is vett. Örökre bevésődtek az emlékezetébe.
Káprázatos valami volt a két temetés, azzal a mindenféle kifinomultsággal és ékességgel, amit Michael úgy szeretett. Tulajdonképpen meghökkentette, hogy a Lonigan és Fiainál az általa oly sokra becsült elegáns filmek légkörét árasztották a temetkezési kellékek, a ravatalozó, a szürke bársonnyal kárpitozott limuzinok, sőt még a virágok és a szépen kiöltözött koporsóvivők is. A halkan beszélő férfiak és nők uralkodtak eredendő komiszságukon és bárdolatlanságukon a finom kárpitok és a faragott bútorok, a pompás színek és kelmék között, a liliomok és rózsák illatában.
Olyan volt, mintha azzal, hogy valaki meghal, átlépne A Manderley-ház asszonya , a Vörös cipők vagy a Felejthetetlen dallam világába. Gyönyörű dolgokat kapott egy napra vagy kettőre, mielőtt elásták volna a földbe.
Michael órákig tépelődött ezen az összefüggésen. Amikor másodjára nézte meg a Frankenstein menyasszonyát a Raktár utcai Boldog Órában, kizárólag a pompás házakra, a hangok zenéjére és a ruhákra figyelt. Szeretett volna beszélni erről valakinek, de mikor megpróbálta szóba hozni a barátnőjének, Marie Louise azt se tudta, miről beszél. Marie Louise butaságnak tartotta a könyvtárba járást, és nem akart külföldi filmeket nézni.
Michael ugyanazt a kifejezést látta a lány szemében, amellyel oly gyakran találkozott az apjáéban. Nem az ismeretlentől való félelem volt, hanem utálkozás. Ő pedig nem akart utálatos lenni.
Különben most már gimnáziumba járt, és megváltozóban volt az élet. Időnként komolyan félt, hogy talán most jött el az idő, amikor álmainak meg kell halniuk, és be fogja szippantani a valóságos világ. Úgy tűnik, mások is ezt érzik. Egy este Marie Louise apja, a háza lépcsőjén ülve, hidegen sandított rá, és azt kérdezte:
– Te meg miből gondolod, hogy egyetemre mész? Tatádnak netán van pénze a Loyolára? – A járdára köpött és végigmérte a fiút. Megint az utálkozás.
Michael vállat vont. Akkor még nem volt New Orleansban állami iskola.
– Talán Baton Rouge-ba megyek, a Louisianai Állami Egyetemre – mondta. – Talán kapok ösztöndíjat.
– Na ne röhögtess! – dünnyögte a pasi az orra alatt. – Miből képzeled, hogy nem lennél fele olyan jó tűzoltó, mint az apád?
Talán valamennyiüknek igazuk volt, mert elérkezett az idő, hogy másra is gondoljon. Michael majdnem száznyolcvan centiméteresre nőtt, ami hihetetlen magasság volt egy srácnak az Ír Csatornánál, és rekord a Curry családban. Az apja vásárolt egy ócska Packardot, egy hét alatt megtanította Michaelt vezetni; attól kezdve a fiú részidős munkát vállalt, egy virágárusnak szállított a Szent Károly úton.
De csak másodikos korában kezdtek halványulni a régi elképzelések, akkor kezdte elfelejteni az ambícióit. Belépett a focicsapatba, élsportoló lett, egyszer csak ott találta magát a városi park stadionjának gyepén, a srácok visítottak, és a megafon bemondta:
„Pontszerző Michael Curry!” Marie Louise elaléló hangon közölte a telefonban, hogy részéről totál el van pilledve, és „mindent” megtenne Michaelnek.
Szép idők voltak ezek a redemptoristák iskolájában, amely mindig a legszegényebb fehér iskola volt New Orleans városában. Új igazgatónőt kaptak, aki fölkapaszkodott egy padra az iskola udvarán, és mikrofonba kurjongatva buzdította a srácokat meccsek előtt! Tömegeket küldött a városi parkba éljenezni. Hamarosan rengeteg diákja gyűjtötte a negyeddollárosokat tornateremre, és a csapat valóságos csodákat művelt, meccset meccs után nyerve, úgy tűnt, kizárólag akaraterővel, akkor is győzve, ha az ellenfél jobb volt futballban.
Michael még mindig habzsolta a könyveket, ám abban az évben a sport állt közelebb a szívéhez. A futball tökéletesen megfelelt az agresszivitásának, az erejének, még a dühös tehetetlenségének is. Az iskola egyik sztárja volt. Reggelente, amikor a nyolcórai misén végigment a székek között, érezte, hogy bámulják a lányok.
És az álom valóra vált. A redemptoristák nyerték a városi bajnokságot. Ez az elnyomottak érdeme volt, a Raktár utca másik oldaláról jött srácoké, azoké a srácoké, akiknek a faramuci beszédén rögtön érezni lehetett, hogy az Ír Csatornánál laknak.
Még a Times Picayune is lelkesen zengte a dicséretüket. A gimnázium tombolt, Marie Louise és Michael a „végsőkig” elmentek, aztán a poklok kínjait szenvedték, amíg eldőlt, hogy teherbe esett-e Marie Louise.
Talán itt végződhetett volna Michael élete. Nem volt más vágya, mint minél több gólt dobni, Marie Louise-zal lenni és pénzt keresni, hogy furikáztathassa a lányt a Packarddal. Húshagyó kedden kalóznak öltöztek, átmentek a Francia Negyedbe, sört ittak, smároltak és tapiztak a Jackson tér egyik padján. Eljött a nyár, és Marie Louise mind sűrűbben emlegette a házasságot.
Michael nem tudta, mit tegyen. Úgy érezte, Marie Louise-hoz tartozik, mégse tudott beszélni vele. A lány utálta a filmeket, amelyekre a fiú elvitte: az Életörömöt, a Martyt, vagy a Vfepartont. Ha pedig Michael szóba hozta az egyetemet, lehurrogta, hogy álmodik.
Majd eljött a gimnáziumi évek utolsó tele. Kutya hideg volt, New Orleansban havazott, az évszázadban először. Korán befejeződött a tanítás, Michael magányos sétára indult a Kertvárosban, ahol gyönyörű fehér paplan alá bújtak az utcák, és nézte a hangtalanul hulló, puha pelyheket. Nem akarta megosztani ezt a percet Marie Louise-zal. Inkább a szeretett házakkal és fákkal osztotta meg a hóval prémezett tornácok, kovácsoltvas korlátok mesebeli látványát.
Gyerekek játszottak az utcákon; az autók lassan hajtottak a jégen, és veszedelmesen faroltak a sarkokon. Órákig megmaradt a szépséges hótakaró, és mikor Michael végre hazament, úgy elgémberedett, hogy alig tudta elfordítani a kulcsot a zárban. Az anyja sírt.
Apja délután háromkor meghalt egy kigyulladt raktárházban, miközben egy másik tűzoltót próbált menteni.
Ezzel be is fejeződött az életük az Ír Csatornánál. Május végére elkelt az Angyali Üdvözlet utcai ház, és egy órával az után, hogy Michael átvette érettségi bizonyítványát a Szent Alfonz oltára előtt, anyjával már útban voltak egy távolsági buszon Kalifornia felé.
Most majd lesznek „szép dolgai”, egyetemre fog járni, és olyanokkal érintkezik, akik helyesen beszélnek angolul! Mindez valóra is vált!
Viv néni szép lakásban élt a Golden Gate Parkban, sötét bútorok és igazi olajfestmények között. A néninél laktak, amíg nem sikerült saját lakást szerezniük néhány sarokkal távolabb. Michael nyomban beiratkozott az állami egyetemre; simán telt mindenre az apja biztosításából.
Michael szerette San Franciscót. Sivár volt és hideg, az igaz, és mindig fújt a szél, de azért tetszettek neki a város színei, sőt, kimondottan különlegesnek találta az okkersárgákat, olajzöldeket, mély pompeji vöröseket és sötétszürkéket. A pompás, díszes viktoriánus házak a New Orleans-i álomszép rezidenciákra emlékeztették.
Nyáron az egyetem által szervezett tanfolyamon pótolta be, amiben matematikából és természettudományokból elmaradt, nem volt ideje, hogy hiányolja az otthont, Marie Louise-ra, egyáltalán bármilyen lányra gondoljon. Ha nem tanult, szorgalmasan ismerkedett a várossal, hogy milyen itt az élet, miben különbözik San Francisco New Orleanstól.
Úgy tűnt, hogy az a széles alsóbb osztály, amelyhez New Orleansban tartozott, nem létezik ebben a városban, ahol még a rendőrök és tűzoltók is szabatosan beszéltek, jól öltözködtek és drága házakban laktak. Senkiről nem lehetett megállapítani, melyik városrészből jött. A járdák döbbenetesen tiszták voltak, és a legjelentéktelenebb emberi kapcsolatokra is egyfajta mértéktartás volt jellemző.
Ha a Golden Gate Parkban járt, nem győzött álmélkodni az itteni sokaság természetén; nem betolakodóknak látszottak a sötétzöld tájban, hanem mintha még emelték is volna a szépségét. Klassz külföldi biciklikkel tekertek az ösvényeken, kis csoportokban piknikeztek a bársony füvön, vagy a zenekioszk előtt üldögélve hallgatták a vasárnapi hangversenyt. Kinyilatkoztatással értek föl a város múzeumai is, amelyekben igazi régi mesterek munkái voltak; vasárnaponként zsúfolásig megteltek hétköznapi emberekkel, családokkal, akiknek láthatólag teljesen természetesnek tűnt a múzeumba járás.
Michael a hétvégeken csípett le órákat a tanulásból, hogy kószálhasson a De Youngban, és áhítattal bámulhassa El Greco űzött tekintetű, horpadt szürke arcú, fenséges Assisi Szent Ferencét.
– Ez is Amerika? – kérdezte Michael. Úgy érezte, más országba került, amelyet eddig csak villanásokra láthatott filmekben vagy a televízióban. Persze, nem a fényűző házak és szmokingok külföldi filmjeiben, hanem a közelmúlt amerikai filmjeiben és tévéműsoraiban, ahol minden nett és civilizált.
Michael anyja valóban boldog volt itt, olyan boldog, amilyennek a fia még sohasem látta; pénzt tett félre, megint munkába állt Magninnál, ahol kozmetikai szereket árult, mint évekkel ezelőtt, hétvégeken a nővéréhez járt látogatóba, és néha a fivéréhez is, „Michael bácsihoz”, egy gavallér iszákoshoz, aki „finom porcelánt” árult Gumpsnál a Post utcában.
Az egyik hétvégén elmentek egy régimódi színházba a Geary utcában, és megnézték a My Fair Lady t. Ettől kezdve gyakran jártak „kisszínházakba” hogy híres darabokat lássanak: Albert Camus-től a Caligulá t, Makszim Gorkij tól az Éjjeli menedékhely et, és egy James Joyce-ból adaptált furcsa monológegyveleget, amelynek az volt a címe, hogy Ulysses az alvóvárosban .
A fiú meg volt babonázva. Michael bácsi megígérte, hogy ha elkezdődik az operaidény, elviszi a Bohémélet re. Michael szólni sem tudott hálájában.
Mintha New Orleans-i gyermekkora nem is létezett volna.
Szerette San Francisco belvárosát, lármás villamosaival, agyonzsúfolt utcáival, szerette a filléres nagyáruházakat a Powell és a Market utcán, ahol órákon át zavartalanul olvasgathatott a puhafedelű könyvek gondolájánál.
Szerette a virágárus bódékat, ahol úgyszólván ingyen lehetett piros rózsacsokrokat kapni, és az Union utca különleges butikjait. Szerette a kis mozikat, ahol külföldi filmeket vetítettek, volt belőlük legalább egy tucat; itt látták a Vasárnap sohá t Melina Mercouri-val, és Fellini Édes élet ét, Michael életének legcsodálatosabb filmjét. De vetítették még Alec Guinness vígjátékait, sötéten borongó, svéd bölcseleti filmeket Ingmar Bergmantól és rengeteg nagyszerű japán, spanyol és francia filmet. San Franciscóban sokan jártak ilyen mozikba, és nem is titkolták.
Szeretett a nyári tanfolyam más diákjaival kávézni a Sutter utcai, csiricsárén kivilágított Foster's vendéglőben; életében először elegyedhetett szóba távol-keletiekkel, New York-i zsidókkal, művelt színes emberekkel, akik tökéletesen beszélték az angolt, továbbá korosabb férfiakkal és asszonyokkal, akik családjuktól és munkájuktól lopták el az időt, csak hogy pusztán az élvezet kedvéért visszaülhessenek az iskolapadba.
Ebben az időszakban sikerült megfejtenie anyja családjának rejtélyét. Cserepek, szilánkok összerakosgatásából tudta meg, hogy a család dúsgazdag volt valaha. Anyjának apai nagyanyja hágott a nyakára a vagyonnak, de úgy, hogy csak egy faragott szék és három súlyos keretbe foglalt tájkép maradt belőle. Ennek ellenére a dédanyát úgy emlegették, mint a csodák csodáját, mondhatni, valóságos istennőt, aki beutazta a világot, kaviárt evett, és a végső tönkremenés előtt sikerült elvégeztetnie a fiával a Harvardot.
Ami a fiút – Michael anyai nagyapját – illeti, halálra itta magát, miután elveszítette feleségét, egy „meseszép” ír lányt San Francisco Mission kerületéből. „Anyáról” senki sem akart beszélni, mert mint kiderült, „anya” öngyilkos lett. „Apa”, aki addig ivott, míg meg nem kapta a végzetes szélütést, apró évjáradékot hagyott három gyermekére. Michael anyja és Vivian nagynénje, miután befejezték tanulmányaikat a Szent Szív zárdában, úrias állásokba mentek. Michael bácsi „apus kiköpött mása” volt, állapították meg sóhajtva, amikor a bácsi elaludt a konyaktól a szófán.
Michael bácsi volt az egyetlen üzletember Michael ismeretségi körében, aki együltőhelyében tudott eladni dolgokat másoknak. Már az ebédnél felöntött a garatra, aztán csak ült a Gumpsban, vörös arccal, kimerülten, és csak mutogatta a gyönyörű porcelánt, a székéből magyarázott, amíg a házasulandó fiatal pár elhatározta magát. Az emberek azonban kedvesnek találták. Mindent tudott a márkás porcelánról, és borzasztó aranyos pasas volt.
Sok minden tisztázódott e fokozatosan szerzett értesülések révén. Ahogy telt az idő, Michael fölismerte, hogy anyja értékrendje, noha ő erről nem tud, lényegében azonos a dúsgazdagokéval. Nem pallérozódás kedvéért nézett külföldi filmeket, hanem mert szórakoztatták. És azért akarta, hogy Michael egyetemre járjon, mert a fiának „ott a helye”. Magától értetődően vásárolta neki a Young Man's Fancyben a kámzsanyakú pulóvereket és az ingeket, amelyekben Michael úgy festett, akár egy magániskolára felkészítő intézmény növendéke. Ennek ellenére a három testvérnek fogalma sem volt a középosztály ambícióiról. Anya azért szerette a munkáját, mert I. Magnin volt a legelegánsabb üzlet az egész városban, és ott kellemes emberekkel találkozhatott. Szabad óráiban egyre növekvő mennyiségben itta a borát, regényeket olvasott, látogatta a barátait, és boldog, elégedett ember lett.
Végül a bor ölte meg. Ahogy teltek az évek, alkoholista lett belőle, bár úrinős eleganciával, zárt ajtók mögött iszogatott esthosszat metszett kristálypohárból, és rendre kiütötte magát, mire lefekvésre került a sor. Végül egy éjszaka elesett a fürdőszobában, és beverte a fejét, de törülközőt tekert a sebre, és visszafeküdt aludni, észre sem véve, hogy lassan elvérzik. Kihűlt, mire a fia rátörte az ajtót. Ez a Liberty utcai házban történt, amelyet Michael vásárolt meg és restaurált családja számára, noha addigra Michael bácsi is elhunyt, ugyancsak az italtól, bár az ő esetében szélütésnek nevezték.
Ám Michael anyja minden lanyhasága és elhatalmasodó általános közönye ellenére büszke volt a fia ambícióira. Megértette, mi hajtja, mert megértette Michaelt, az egyetlent, aki valódi értelmet adott az életének.
És Michaelt erdőtűzként perzselte az ambíció, amikor ősszel végre elkezdhette első évét a San Franciscó-i Állami Egyetemen.
A hatalmas főiskolai campuson nem keltett feltűnést az élet legkülönbözőbb területeiről érkezett hallgatók között. Erősnek érezte magát, és készen állt arra, hogy nekivágjon az igazi tanulásnak. Olyan volt ez, mint valamikor régen a könyvtárban. Csakhogy most respektálták, ha olvasott. Érdemnek tekintették, ha meg akarta ismerni az élet titkait, amelyek azóta nyugtalanították, amikor még titkolnia kellett kíváncsiságát, nehogy gúnyt űzzenek belőle.
El se tudta hinni, mennyire szerencsés. Járt kurzusról kurzusra, nagyszerű észrevétlenségben a bakancsos-hátizsákos egyetemi proletárok tömegében, mámorosan hallgatva professzorai előadását és a diákok döbbenetesen okos kérdéseit. Megtömte órarendjét szabadon választható tárgyakkal: művészettel, zenével, összehasonlító irodalomtudománnyal, sőt még drámával is, és fokozatosan jó, régimódi humán műveltségre tett szert.
Végül történelemre szakosodott, mert jó eredményeket ért el a tárgyban, jó dolgozatokat és teszteket írt, azonkívül tudta, hogy legújabb keletű ambíciója, az építészet, elérhetetlen a számára. Akárhogy igyekezett, képtelen volt megbirkózni a matematikával. Minden erőfeszítése ellenére sem tudta megszerezni az osztályzatokat, amelyekkel fölvették volna a négyéves építészi posztgraduális képzésre. Meg azért is szerette a történelmet, mert olyan társadalomtudomány, amelynek művelői megpróbálnak elhúzódni a világtól, hogy távolabbról nézve fejtsék meg működését. Ő is ugyanezt tette már akkor is, mikor még csak egy kölyök volt az Ír Csatorna partján.
Számára magától értetődő volt a szintézis, az elmélet, az összefoglalás. Mivel pedig annyira idegenszerű és másvilági helyről származott, annyira elképedt a kaliforniai modern világtól, megnyugtatta a kilátás, hogy történész lehet. Legjobban szeretett városokról és századokról szóló, jól megírt könyveket olvasni, vagyis olyan könyveket, amelyek eredetük, szociológiai és technológiai vívmány.
Több mint elégedett volt. Mikor elfogyott a biztosítási pénz, előszegődött részmunkaidőre egy ácshoz, aki San Francisco csodaszép, régi viktoriánus házainak restaurálására szakosodott. Michael, mint valamikor régen, ismét kézbe vette a házakról szóló könyveket.
Mire letette a kisdoktorit, New Orleans-i régi barátai nem ismertek volna rá. Még mindig megőrizte a futballjátékos hatalmas vállát, domború mellkasát, és az ácsmesterség remekül formában tartotta; továbbra is fekete, fürtös haja, nagy kék szeme és az orra nyergén elszórt szeplők voltak a legfeltűnőbb vonásai. De most sötét keretű szemüveget tett olvasáshoz, és általában csavart mintás pulóvert viselt, könyökben bőrrel foltozott, Donegal tweedzakóval. Még pipázott is, és a pipáját mindig a jobb zsebében tartotta.
Huszonegy éves korában egyforma könnyedséggel kalapált egy fakeretes házon, vagy gépelte két ujjal, de nagyon gyorsan a dolgozatot a tizenhetedik századi Németország boszorkányüldözéseiről.
Két hónappal azután, hogy készülni kezdett a doktori disszertációjára, az egyetemi munkával párhuzamosan tanulni kezdett az építési vállalkozói vizsgára is. Ekkor éppen festőként dolgozott, de tanult vakolást és csempézést is, hogy mindenhez értsen, ami egy házhoz kell.
Folytatta a tanulást is, mert mélyen gyökerező bizonytalansága nem engedte volna, hogy félbehagyja, de akkor már tudta, hogy nincs az az elméleti gyönyör, amely jóllakathatná éhségét a kétkezi munka után, hogy a szabad levegőn kapaszkodhasson. létrára, kalapácsot forgathasson, és élvezhesse esténként azt az isteni fizikai fáradtságot. Semmi sem szoríthatta a háttérbe az ő gyönyörű házait.
Szerette látni a munkája eredményét: a megjavított tetőket, restaurák lépcsőket, reménytelen szutyokrétegtől villogóra csiszolt padlókat. Szerette lemaratni és újralakkozni a finom mívű, ódon orsópilléreket, oszlopos korlátokat, ajtókereteket. Mint örök növendék, tanult minden iparostól, akivel dolgozott. Építészeket faggatott, ha csak tehette; tervrajzokat másolt, hogy tanulmányozza őket. Bújta a restaurálással és a viktoriánus régiségekkel foglalkozó könyveket, folyóiratokat és katalógusokat.
Néha úgy érezte, jobban szereti a házakat, mint az embereket; úgy szerette őket, akár a tengerészek a hajókat. Munka után magányosan végigment a szobákon, amelyeknek ő adott új életet, gyöngéden megérintve az ablakpárkányokat, a rézkilincseket, a selyemsima stukkót. Hallotta, ahogy a szép ház beszél hozzá.
Két év múlva doktorált történelemből, pontosan akkor, amikor az amerikai campusokon végigsöpört a tiltakozás a vietnami háború ellen, és pszichedelikus drogokon éltek a San Franciscó-i Haight Ashburyn hemzsegő fiatalok, de már jóval előbb letette az építésvezetői vizsgát, és saját vállalkozást alapított.
Sohasem értette egészen és valahogy nem is hatott rá a virággyermekek és a politikai forradalmak világa, a személyiség átalakítása a szerek segítségével. Táncolt az Avalon Bálteremben a Rolling Stones zenéjére; szívott füvet; hébe-hóba égetett tömjént; hallgatta Bismillah Kahn és Ravi Shankar lemezek, még a Golden Gate Parkba is kiment egy barátnőjével a nagy „Jelenlétre”, mikor Timothy Leary felszólította tanítványait, hogy „hangoljanak rá, pörögjenek fel, hulljanak ki”, de mérsékelt elragadtatást keltett benne a dolog.
Mint történész, nem fogadhatta el a sekélyes, gyakran bárgyú forradalmi retorikát, amelytől zengett a környezete, és csak magában nevetett a vacsoraasztalnál barátainak marxizmusán, akiknek fogalmuk sem volt a munkásemberről. Iszonyodva figyelte, amint azok, akiket szeretett, a lelkük békéjét, sőt, az agyukat is elpusztítják az erős hallucinogénekkel.
De azért tanult belőle; tanult, mert meg akarta érteni, és az ő esztétikai nézeteire is elkerülhetetlen hatást gyakorolt a szín és a minta, a keleti zene és forma nagy pszichedelikus szerelme. Évekkel később meggyőződéssel hangoztatta, hogy a hatvanas évek tudati forradalma hasznára volt minden amerikainak, hogy a régi házak renoválása, a virágtengerbe épített pompás középületek létrejötte, sőt, még a szökőkutakkal és virágágyakkal díszített, márványpadlós bevásárlóközpontok is közvetlen következményei azoknak a sorsfordító éveknek, amikor Haight Ashburyn a hippik páfrányokat akasztottak a lakásuk ablakába, lángoló színű indiai kelmékkel takarták le kukából guberált bútoraikat, amikor a lányok teletűzdelték lobogó hajukat a legendás virágokkal, a férfiak ledobták piszokszín öltönyüket, rikító ingbe bújtak és hosszúra növesztették a hajukat.
Michael sohasem kételkedett abban, hogy a forrongás, a tömeges kábítózás és a vad zene kora közvetlenül befolyásolta a pályafutását. A fiatal párok országszerte hátat fordítottak a modern elővárosok szögletes dobozainak, hogy az anyag, a részlet és a változatos formák újfajta szerelmével forduljanak a belváros bájos régi házai felé. San Franciscóban pedig megszámlálhatatlan ilyen ház akadt.
Michael várólistájáról sohasem fogytak ki a türelmetlen megrendelők. A Nagy Várakozások tudott renoválni, restaurálni, a semmiből is építeni. Hamarosan az egész városban voltak munkái. Semmit sem szeretett jobban, mintha beléphetett egy lerobbant, neves viktodánus házba a Divisadero utcában, és azt mondhatta: „Na, ebből palotát csinálok hat hónapon belül.” Munkái díjakat nyertek. Híres volt meseszép, részletes rajzairól. Volt, mikor építészi útmutatás nélkül vágott bele a tervekbe. Minden álma kezdett valóra válni.
Harminckét éves volt, mikor hozzájutott egy telivér házhoz a Liberty utcában; kívül-belül restaurálta, lakosztályokat alakított ki az anyjának és a nagynénjének, és itt lakott a legfelső emeleten, kilátással a belváros fényeire, pontosan abban a stílusban, amelyben mindig szeretett volna. Meglett mindene, könyv, csipkefüggöny, zongora, míves régiségek. Nagy teraszt épített magának a domboldalba, ahová kiülhetett, és süttethette magát Észak-Kalifornia szeszélyes napjával. A tengerpart örökös köde gyakran eloszlott, mielőtt fölkúszhatott volna azokra a dombokra, amelyeken Michael élt. Így tehát – úgy tetszett – nemcsak a sok-sok éve kilesett déli fényűzést és eleganciát szerezte meg, hanem visszakapott egy keveset a napsütésből és a melegből is, amelyre oly nagy szeretettel emlékezett.
Harmincöt éves korára befutott embernek számított, aki még művelt is volt. Besöpörte és elspájzolta az első millióját értékpapírokban. Szerette San Franciscót, mert úgy érezte, ettől a várostól megkapott mindent, amit akart.
Noha Michael maga találta ki magát, mint oly sokan Kaliforniában, és teremtett magának stílust, tökéletes összhangban sok más magacsinálta ember stílusával, mindig maradt benne egy rész abból a csatornaparti vagány kölyökből, aki úgy nőtt fel, hogy egy darab kenyérrel segítette rá a villájára a borsót.
Sohasem sikerült egészen simára csiszolnia érdes kiejtését, és ha munkásokkal tárgyalt, vissza is zökkent az akcentusba. Volt néhány parlagi szokása és elképzelése, amelyekből sohasem vetkőzött ki teljesen, és ezt ő is tudta magáról.
Ám ahogy ezeket kezelte, az tökéletesen megfelelt Kaliforniának. Egyszerűen kimutatta őket. Végül is az egyéniségéhez tartoztak. Semmi kivetnivalót nem talált abban, ha megkérdezte egy új reformkonyhás étteremben: „És hol a hús meg a krumpli?” (igen szerette a húst és a krumplit, ezt ette, ha csak tehette), vagy ha beszéd közben sem vette ki a szájából a Camelt, úgy, ahogy az apja csinálta.
Főleg azért jött ki jól a liberális barátaival, mert nem fárasztotta magát vitatkozással, és miközben azok egymásra ordítoztak söröskriglik fölött idegen országokról, ahol sohasem jártak, és valószínűleg nem is fognak, Michael házakat rajzolt a papírszalvétájára.
Ha egyáltalán kifejtette a nézeteit, nagyon elvontan és távolságtartóan tette, mert kívülállónak érezte magát Kaliforniában, kívülállónak az amerikai huszadik században, és egyáltalán nem csodálkozott, ha mások nem nagyon törődtek a véleményével.
Azokkal tudott igazán barátkozni, függetlenül a politikai nézetektől, akik az övéhez hasonló megszállott odaadással űzték a mesterségüket: iparosokkal, művészekkel, zenészekkel. Meglepően sok orosz származású zsidó volt a barátai és a szeretői között. Ők aztán megértették, ha valaki mindent elsöprő vágyat érez az értelmes élet után, és a látomásaival, ha csak parányi mértékben is, hozzá akar járulni a világ megváltoztatásához. Michael fenséges házakról álmodott, egész városrészek átalakításáról, kávézókból, könyvesboltokból, penziókból álló enklávékról San Francisco régi negyedeiben.
Hébe-hóba, főleg anyjának halála után eltűnődött a múltról New Orleansban, amely most még inkább másviláginak és fantasztikusnak tetszett. A kaliforniaiak, töprengett Michael, szabadnak képzelik magukat, holott milyen konformisták! Minden Kansasból, Detroitból, New Yorkból jött ember ellentmondás nélkül kap ugyanazon liberális nézeteken. Egyformán gondolkoztak, öltözködtek, éreztek. Időnként már nevetséges volt a konformizmusuk. Barátok képesek voltak olyanokat mondani, hogy: „Nem ez az az illető, akit ezen a héten bojkottálunk?”, vagy „Nem kellene elleneznünk ezt?”
Lehet, hogy ahonnan eljött, a bigottok városa volt, de ugyanakkor az egyéniségek városa. Gondolatban hallotta az Ír Csatorna vén mesemondóit, a nagyapját, amint meséli, hogy surrant be fiúkorában a német templomba, csak mert hallani akarta, milyen hangzású a németek latinja. Vagy hogy Gelfand Curry öreganyánk – a törzs egyetlen német ősanyja – idejében a Miasszonyunkban kereszteltették a babákat, hadd örüljön a mamó, aztán suba alatt átvitték őket a Szent Alfonzba, hogy tisztességes ír templomban is megkapják a keresztvizet ugyanattól a türelmes paptól.
Micsoda figurák voltak a bácsikái, azok az öregemberek, akik sorra haltak ki mellőle. Máig hallotta adomáikat folyóbeli úszkálásokról (Michael idejében már senki sem úszkált a Mississippiben). Ha berúgtak, fejeseket ugrottak a raktárházakból, vagy nagy evezőket kötöztek a bringáik pedáljához, hogy hátha elmegy a vízen.
Egyetlen mese volt az élet. Egy egész nyári éjszakát végig lehetett anekdotázni Jamie Joe Curryről, az algiersi rokonról, aki úgy nekiadta magát a vallási fanarizmusnak, hogy reggeltől estig ki kellett kötni egy oszlophoz, és Timothy bácsiról, aki a nyomdafestéktől hibbant meg annyira, hogy újságokkal tömte ki az ajtó- és az ablakkeret réseit, és ezerszám vágta ki papírból a babákat.
Hát a gyönyörű Lelia néni, aki fiatalságában azt az olasz fiút szerette, és csak összeaszott vénségében tudta meg, hogy a bátyjai verték véresre és zavarták el a fiút éjnek évadján az Ír Csatornától? Macskazabálóhoz nem megyünk. Lelia néni azt a fiút gyászolta egész életében. Felborította dühében a vacsorázóasztalt, amikor megmondták neki.
Még néhány apácának is voltak csudálatos történetei, az olyan öregeknek, mint Bridget Marie nővér, aki két hétig helyettesített nyolcadikban, az a kedves, csepp jószág, aki még mindig zaftos ír kiejtéssel beszélt. Nem tanított az nekik az égvilágon semmit, csak mesélt Libegő Bugyogóról, az ír kísértetről, és a boszorkányokról – boszorkányokról, hát hinnék? – a Kertvárosban.
De volt olyan is a legjobb mesék között, ami semmi másról nem szólt, csak az életről – hogy milyen volt, mikor az ember maga palackozta a sörét, hogy összesen két petrólámpa volt az egész házban, és hogy péntek esténkén megtöltötték a hordozható fürdőkádat, hogy mindenki lefürödhessen a nappali szoba kandallója előtt. Csak az élet. Mosás rotyog a hátsó udvarban rakott tűzön, mohos hordókból merítik a vizet, a szúnyoghálót jó szorosan be kell gyűrni elalvás előtt. Dolgok, amelyeket mostanára valószínűleg elfelejtettek.
A legfurcsább felvillanásokban járt vissza a múlt. Michaelnek eszébe jutott, milyen szaga volt a lenvászon asztalkendőknek, amelyeket a nagyanyja vasalt, majd elrakta őket a diófa tálalóasztal mély fiókjaiba. Eszébe jutott a sós keksszel tálalt és sörrel leöblített rákos gombóc íze, és a dobok rémítő pergése a húshagyókeddi felvonulásokon. Látta a jegest, ahogy felszáguld a hátsó lépcsőn, a vállára illesztett párnán a hatalmas jégtömbbel. Újra meg újra hallotta az akkor oly durvának tartott csodálatos hangokat, gazdag szókincsükkel, drámai érzékükkel, nyelvi ínyencségeikkel.
Mesék nagy tűzvészekről, a villamosvasúti munkások híres lázadásairól és a gyapotrakodókról, akik dalolva srófolták a gyapotbálákat a hajófenékbe irdatlan csavarokkal, abban az időben, amikor még nem volt gyapotkompresszor.
Valami csodavilág volt, így visszanézve. Kaliforniában néha olyan steril volt minden. Egyforma ruhák, egyforma autók, egyforma ügyek. Talán nem is tartozik ide igazán. Talán soha nem is fog. Viszont oda sem tartozik. Évek óta nem is járt ott...
Bárcsak jobban odafigyelt volna akkor régen azokra a hapsikra! Csak hát túlságosan meg volt szeppenve. Hogy szeretett volna beszélni a papával, elüldögélni vele és azzal a sok bolond tűzoltóval a Washington úti tűzoltószertár előtt!
Tényleg olyan hatalmasak voltak a tölgyek? Tényleg boltívvé borultak össze az utca felett, hogy az ember egy zöld alagútból látott le a folyóra?
Eszébe jutott a szürkület színe, mikor edzésekről ment haza az Angyali Üdvözlet utcán. Milyen gyönyörű volt a kis vaskerítéseken kibújó, narancsszín és rózsaszín lantana! Izzik-e még valahol úgy az ég, mint ott, ahol rózsaszínből ibolyalilává, majd végül arannyá változott a kis házak fölött? Nincs is még egy olyan földöntúli hely a világon!
És a Kertváros, ó, a Kertváros! Emléke olyan tündérivé magasztosult, hogy az már gyanús.
Időnként azt álmodta, hogy sétál a meleg, tündöklő paradicsomkertben, fényes paloták, soha nem hervadó virágok, csillámló zöld levelek között. Aztán fölébredt és azt gondolta, igen, ott jártam, sétáltam az Első utcán, otthon voltam. A valóságban nem lehet ilyen. Épp ezért szerette volna viszontlátni.
Főleg egyes házak jártak vissza: a nagy, zegzugos ház a Colosseum és a Harmadik utca sarkán, amelynek még a kovácsoltvas korlátját is habfehérre festették. Meg a dupla erkélyes, oldalfolyosós házak, a kedvencei, négy homlokzati oszlopukkal, hosszú oldalaikkal, magas ikerkéményeikkel.
Még az emberekre is emlékezett, akikkel gyakori sétáin találkozott, a krepp öltönyös, szalmakalapos öregemberekre, botra támaszkodó hölgyekre, ropogós kék vászonegyenruhát viselő fekete dadákra, akik fehér babákat toltak. Meg arra az emberre, a kifogástalanul öltözött különös emberre, akit oly gyakran látott az Első utcán, abban az elvadult, nagy kertben.
Vissza akart menni, hogy összevesse az emléket a valósággal. Látni akarta az Angyali Üdvözlet utcán a kis házat, amelyben felnőtt. Látni akarta a Szent Alfonz templomot, ahol tízévesen ministrált. És a Miasszonyunkat az utca másik oldalán, csúcsíveivel, fából faragott szentjeivel, ahol ugyancsak ministrált. Tényleg olyan szépek voltak a Szent Alfonz mennyezetfestményei?
Néha elalvás közben ismét odaképzelte magát a zsúfolásig megtelt Szent Alfonzba, a karácsonyi misére. Gyertyák égtek az oltárokon. Hallotta az „Adeste Fideles” ujjongó himnuszát. Szenteste, záporeső veri az ajtót, otthon apró karácsonyfa világít a sarokban és a kandallóban izzik a gázláng. Milyen gyönyörűek voltak azok a pici kék lángnyelvek. Milyen gyönyörű volt a fácska, gyertyáival, amelyek a Világ Világosságát jelentették, díszeivel, amelyek a Háromkirályok ajándékait jelképezték, illatosan zöldellő ágaival, amelyek a nyarat ígérték még a farkasordító télben is.
Majd eszébe jutott egy körmenet az éjféli misén, amikor az angyalnak öltöztetett elsős kislányok kijöttek a szentélyből, és végigsorjáztak a padok között a főhajóban. Érezte az örökzöldből, virágokból és olvadó viaszból vegyített illatot. A kislányok a Krisztusgyermekről énekeltek. Látta Rita MacDwyert, Marie Louise Guidryt, az összes békát, akiket ismert; de hogy milyen gyönyörűek voltak a fehér ruhácskájukban, a kikeményített szárnyaikkal! Már nem undok majmok voltak, hanem igazi angyalok. Épp ez a karácsonyban a varázslat. Mikor pedig hazament, a kivilágított fa alatt várták az ajándékai.
Körmenetek. Milyen sok körmenet volt. Bár a Szűzanya körmeneteit sose szerette igazán. A Szűzanya túlságosan összekeveredett a gondolataiban a komisz apácákkal, akik annyit bántották a fiúkat, úgyhogy nem érzett túlzott áhítatot az Istenanya iránt. Búsult is miatta, addig, míg meg nem nőtt annyira, hogy ne érdekelje.
Ám a karácsonyt sohasem felejtette el. Vallásosságának ez volt az egyetlen örökéletű darabja, mert érezte mögötte a fenségesen csillogó múltat, amely visszanyúlik évezredeken át a sötét erdőkbe, ahol tüzek lángolnak és pogányok táncolnak. Szeretett emlékezni a jászolban mosolygó kisdedre, és az éjféli ünnepélyes pillanatra, amikor Krisztus ismét világra született.
December huszonnegyedike volt az egyetlen nap, amelyet még Kaliforniában is szentnek tartott, és úgy ülte meg, mint mások az újévet, mert neki ez jelképezte az új kezdetet, amikor minden bűnt és gyarlóságot leold az idő, hogy az ember elölről kezdhessen élni. Még ha egyedül volt, akkor is kivárta egy pohár bor mellett az éjfélt a szobájában, ahol csak a fácska világított. Azon az utolsó karácsonyon is havat – havat! –, nesztelen, puha pelyheket táncoltatott a szél, talán épp abban a pillanatban, amikor az apja átzuhant a Tchoupitoulas utcai raktár égő padlóján.
Ennek ellenére sohasem utazott haza.
Valahogy sohasem jutott hozzá. Mindig éppen versenyt futott a határidővel. Ha jutott valami kis szabadság, azt Európában töltötte, vagy New Yorkban kószált, műemlékek és múzeumok között. A szeretői így szerették. Ki akar karneválozni New Orleansban, amikor Rióban is megteheti? Miért menjünk az Államok déli részébe, amikor Dél-Franciaországba is mehetünk?
Ám Michael gyakran eltűnődött azon, hogy megszerzett mindent, amelyet a kertvárosi régi sétákon megkívánt, és azért kellene visszamennie, hogy leltárt készítsen, lássa, nem ámítja-e magát. Vagy talán nem voltak üres pillanatok, amikor úgy érezte, vár valamire, valami roppant fontosra, de nem tudja, mi az?
Egyetlen dolgot nem kapott még meg, a nagy szerelmet, de tudta, hogy az is megjön idővel; egyszer talán hazalátogathat a menyasszonyával, és nem kell majd egyedül járnia a temető ösvényein vagy a régi járdákon. Ki tudja, talán még maradhat is egy darabig, hogy kószáljon a vén utcákon.
Michaelnek sok viszonya volt az évek során, és ezek közül legalább kettő fölért egy házassággal. Mindkét nő orosz származású zsidó volt, mindkettő tüzes, szellemes, ragyogóan eszes és független, Michael pedig képtelenül büszke volt e csiszolt és intelligens hölgyekre. Viszonyaikat legalább annyira táplálta a beszélgetés, mint a bujaság. Beszélgetés éjhosszat a szeretkezés után, beszélgetés sör és pizza mellett, beszélgetés napfelkeltekor, ez volt a szokás Michael és a szeretői között.
Sokat tanult ezekből a viszonyokból. Önzetlen nyitottsága roppant csábítóan hatott a nőkre, ő pedig szinte erőfeszítés nélkül szívott magába mindent, amit tanulhatott tőlük. A szeretők élvezettel utaztak vele New Yorkba, a Riviérára vagy Görögországba, mert örültek, amikor elragadó őszinteséggel lelkendezett a látottakon. Megosztották vele kedvenc zenéjüket, kedvenc festőiket, kedvenc ételeiket, elképzeléseiket a jövőről, az öltözködésről. Elizabeth megtanította, hogyan vásároljon tisztességes öltönyt a Brooks Brothersnél, és Paul Stewartnál ingeket. Judith elvitte Bullock és Joneshoz, ahol megvették első börbenjét, elegáns fodrászatokba hordozta hajat nyíratni, megtanította az európai borokra, a spagetti főzésére, megtanította neki, hogy a barokk zene is van olyan jó, mint a férfi szeretett klasszikusai.
Michael csak nevetett ezen, de azért megtanulta. A két nő egyhangúlag ugratta a szeplői és a tagbaszakadtsága miatt, azért, ahogy a nagy kék szemébe lóg a haja, ahogy a látogató rokonok imádják a rosszcsont kisfiús varázsa miatt, és azért, hogy milyen istenien fest, ha estélyhez öltözik. Elizabeth „az ő aranyszívű vagányának” hívta, Judith Bunyósnak becézte. Michael az Aranykesztyű ökölvívó mérkőzéseire, kosárlabdameccsekre, jó kocsmákba vitte őket sört inni, megtanította őket, hogyan értékeljék a Golden Gate Parkban zajló európai és amerikai futballmérkőzéseket, ha eddig még nem tudták volna, még azt is felajánlotta, hogy az utcai bunyóba is bevezeti őket, ha akarják, bár ez inkább vicc volt. Valamint elvitte őket operába és hangversenyre, amelyeket vallásos hévvel látogatott, ők pedig bemutatták Dave Brubecknek, Miles Davisnek, Bill Evansnek és a Kronos Kvartettnek.
Fogékonysága és szenvedélyessége úgyszólván mindenkit lenyűgözött.
De barátnői csaknem mindig elbűvölőnek találták az érdességét is. Ha megharagudott, vagy akármilyen csekély mértékben fenyegetve érezte magát, szempillantás alatt visszaváltozott a sötét ábrázatú kölyökké az Ír Csatorna partjáról, és ezt nagy meggyőződéssel, önbizalommal és egyfajta öntudatlan szexualitással tette. A nők el voltak ragadtatva a kézügyességétől, attól, ahogyan a szöggel és a kalapáccsal bánik, meg attól, mennyire nem ismeri a félelmet.
Tudta ő, mit jelent a félelem a megaláztatástól, és máig kísértette néhány irracionális gyerekkori félelem. De hogy valóságos dolgoktól féljen? Felnőtt fejjel már azt se tudta, hogy kell. Ha valaki belesikoltott az éjszakába, Michael futott le elsőnek a lépcsőn, hogy utánanézzen, mi az.
Ez ugyanúgy nem volt mindennapos a magas műveltségű emberek között, mint az a leplezetlen és lelkes élvezet, amellyel Michael a szexet űzte. A pórias egyszerűséget szerette, de cifrázta is, ha a nők úgy akarták; szerette reggel, ébredés után, és szerette éjszaka. Ezzel hódított.
Az első szakítás – Elizabethtel – Michael hibájából történt, mert túl fiatal volt a hűséghez. Elizabeth torkig lett barátja „kalandjaival”, hiába esküdözött Michael, hogy azok „semmit sem jelentenek”; összecsomagolt és otthagyta. Michael vérző szívvel vezekelt. Követte Elizabethet New Yorkba, de az sem volt jó. Hazatért üres lakásába, és hat hónapig ivott bánatában. Nem hitt a fülének, amikor Elizabeth feleségül ment egy harvardi professzorhoz, és ujjongott, amikor egy évvel később elvált.
Repült New Yorkba vigasztalni, összevesztek a Metropolitan Múzeumban, és Michael órákig sírt a hazaúton. Olyan szomorúnak látszott, hogy földet érés után a légikísérő lány hazavitte magához, és ajnározta három álló napon át.
Mire Elizabeth megérkezett a következő nyáron, Michael életébe már belépett Judith.
Hét évig éltek együtt, és senki sem hitte róluk, hogy valaha is szakíthatnának. Csakhogy Judith véletlenül teherbe esett, és Michael könyörgése ellenére sem akarta megtartani a gyermeket.
Ez volt Michael életének legkeserűbb csalódása, amely elpusztította a szerelmüket.
Michael nem vitatta, hogy Judithnak joga van megszakíttatni a terhességét. El sem tudott képzelni egy olyan világot, amelyben a nőket megfosztanák ettől a jogtól. Történész létére azt is tudta, hogy a magzatelhajtást tiltó törvényeket sohasem lehetett betartatni, mert a kapcsolat az anya és a magzat között semmilyen más kapcsolathoz sem fogható.
Nemhogy nem perelt Judith jogával, de még ki is állt volna mellette. Ő csak arra nem számított, hogy az a nő, aki bőségben és biztonságban él mellette, az a nő, akit ő abban a pillanatban feleségül venne, ha a nő ezt megengedné, képes lenne elvetetni a gyereküket.
Könyörgött, hogy ne tegye. A gyermek az övék, ő olyan kétségbeesetten szeretné, nem bírja elviselni a gondolatot, hogy megfosszák az élet esélyétől. Nem kell mellettük felnőnie, ha Judith nem akarja. Majd ő elrendezi, hogy másutt nevelkedjék. Elég pénze van rá. Úgy fogja látogatni a gyermeket, hogy Judith nem is tud majd róla. Nevelőket, jó iskolákat látott maga előtt, csupa olyasmit, ami neki sohasem jutott. És ami még fontosabb, ez a meg nem született gyermek él, Michael vére folyik a parányi ereiben, és Michael nem érti, miért kellene meghalnia!
Judith iszonyatosnak találta ezeket a szavakat. Vérig sebezték. Pillanatnyilag nem akart anya lenni, úgy érezte, nem áll módjában. Már majdnem megszerezte a bölcsészettudományi diplomáját a Berkeleyn, de akkor is ott van még a doktori disszertáció. Azonkívül az ő teste nem eszköz, hogy gyereket adjon valaki másnak. Akkora megrázkódtatás lenne megszülni vagy örökbe adni ezt a gyereket, amit valószínűleg nem tudna elviselni. Holtáig kellene hurcolni a bűntudatot. Rettenetesen fájt neki, hogy Michael nem érti az ő álláspontját. Mindig számított arra a jogára, hogy a nem kívánt magzatot el lehet vetetni. Hogy úgy mondjuk, ez volt az ő védőhálója. A szabadsága, a méltósága, az egészsége forgott veszélyben.
Egy napon majd lesz gyermekük, mondta, majd akkor, ha mindkettejüknek megfelel az idő, mert a szülőség tudatos választás dolga, és gyereket csakis úgy szabad világra hozni, ha mindkét szülő szereti és akarja.
Michael értelmetlenségnek tartotta az egészet. A halál jobb, mint a lemondás? Hogyhogy Judithnak lelkifurdalása van az örökbe adás miatt, azért viszont nem furdalja a lélek, mert ki akarja írtatni a gyereket? Igen, mindkét szülőnek akarnia kell a gyereket, de miért van joga csak az egyik szülőnek eldönteni, hogy nem jöhet a világra? Ők nem szegények, nem nyomorognak; a gyerek nem erőszakból fogant. Gyakorlatilag házasok, és ténylegesen azok lehetnek, ha Judith akarja! Annyi mindent adhatnának ennek a kicsinek! Még ha másoknál is élne, mennyit tehetnének érte! Mi a fenének kell elpusztulnia a kicsinek, és Judith ne hajtogassa, hogy ez még nem személyiség, most van a legjobb úton, hogy az legyen belőle, különben nem akarná megölni. Mennyivel inkább személyiség egy újszülött, az isten szerelmére?
Így vitatkoztak vég nélkül, egyre élesebb, egyre nyakatekertebb érvekkel, egyéni és filozófiai vetületek között vergődve, a megoldás reménye nélkül.
Végül Michael a sarkára állt. Ha Judith hajlandó lenne csak annyira, hogy világra hozza a gyermeket, ő elvinné magával. Judithnak soha többé nem kellene látnia egyiküket sem. Cserébe bármit megtesz. Megad Judithnak mindent, amit csak becsesnek tart. Sírva könyörgött neki.
Judith porba omlott. Michael a gyermeket választotta, és nem őt! Meg akarja vásárolni az ő testét, a szenvedését, a benne növekedő valamit. Ő nem bír egy levegőt szívni vele többé! Átkozta a dolgokért, amelyeket mondott. Átkozta a származását, a tudatlanságát és mindenekelőtt az égbekiáltó szívtelenségét. Hát azt képzeli Michael, hogy neki olyan könnyű, amire készül? Minden ösztöne azt parancsolja, hogy zárja le ezt a brutális testi folyamatot; ki kell oltania ezt az életszilánkot, amelyet egyikük sem akart, de most beléje ragadva, az ő akarata ellenére növekszik, elpusztítva Michael szerelmét és közös életüket!
Michael rá se bírt nézni. Ha Judith menni akar, hát menjen. Menjen! Ő nem akarja tudni se a napot, se az órát, amelyben a gyermeküket kiirtják.
Fásult iszonyat ereszkedett rá. Minden elszürkült, ízetlen, színtelen lett. Mintha fémes homály kerítette volna hatalmába és fakóvá zsibbasztotta volna Michael világát. Tudta, hogy Judith szenved, de nem segíthetett rajta, sőt, nem állta meg, hogy ne gyűlölje.
A tanító apácákra gondok, ahogy pofozták a fiúkat az iskolában; közömbös hatalmukra, kicsinyes brutalitásukra gondolt. Aminek persze semmi köze hozzájuk, mondogatta magában. Judith érző szívű, jó ember, Judith azt cselekszi, amit belátása szerint cselekednie kell. Ám a férfi most is olyan tehetetlennek érezte magát, mint amikor az apácák, azok a fekete fátylas szörnyek járőröztek a folyosón, férfias bakancsban dübörögve a vikszelt padlón.
Judith akkor költözött el, mikor ő éppen dolgozott. Egy héttel később megjött Bostonból a terhességmegszakítás – kórházi ágy, orvosi kezelés – számlája. Michael elküldte a csekkjét a megadott címre. Judithot nem látta soha többé.
Ezután sokáig volt magányos. Idegenekkel sohasem élvezte az erotikát, de most már félt is tőle, ezért csak ritkán és nagy körültekintéssel választott partnert. A végletekig óvatos volt. Nem akart még több elveszett gyermeket.
Képtelen volt elfelejteni a halott kicsit, pontosabban szólva a halott magzatot. Nem mintha annyira belefeledkezett volna a búsulásba a gyermek után – Kis Chrisnek becézte, de ezt senkinek sem kellett tudnia –, hanem egyszer csak elkezdett mindenfelé magzatokat látni a filmeken és a filmelőzetesek újsághirdetéseiben.
Életében most is fontos szerepet töltöttek be a filmek: folytatólagos, jelentős fejezetét alkották tanulmányainak. Egyfajta önkívületbe hozta a sötét nézőtér; valami zsigeri kapcsolatot érzett a filmvásznon pergő történet és a saját álmai, vágyai, világmagyarázó törekvései között.
Feltűnt neki egy furcsaság, amit környezetében senki sem tett szóvá: nem hasonlítanak feltűnően a mostani filmek rémei a magzatokra, amelyeket naponta hajtanak el az ország klinikáin?
Vegyük például Ridley Scott A nyolcadik utas, a Halálját, amelyben egy férfi mellkasából szakad ki az apró szörnyeteg, a visító embrió, amely akkor is megtartja torz alakját, mikor nagyra hízik emberi áldozatain.
Hát a Radírfej, a balsorsú házaspár örökösen síró, borzalmas, embriószerű sarja?
Egy idő után össze se tudta már számolni, hány rémfilmben szerepeltetnek magzatokat. Ott voltak A rokon, a Rémecskék, a Leviatán és a Testrablók támadása klónjainak tartályból kikelt, vonagló embriói! Amikor másodszor látta a filmet a Castróban, nem bírta végignézni azt a jelenetet. Fölállt és kiment a moziból.
Isten tudja, hány rémfilmet forgattak még magzatokkal! Nézzük csak meg A légy átdolgozását! Nem olyan lesz a végére a hős, mint egy magzat? Hát A légy II., a születés és újjászületés képeivel? Úgy látszik, ez az örök téma. Aztán jött a Tökfejű, ahol a néző szeme láttára nő ki a magzati hullából a bosszúálló appalache-i démon, amely förtelmes tombolásai közepette is megőrzi püffedt embriófejét?
Megpróbálta kitalálni, mit jelent ez. Nem azt, hogy bűntudatunk lenne azért, amit teszünk, hiszen erkölcsi jogunknak tekintjük a születésszabályozást, hanem azt, hogy rosszakat álmodunk az örökkévalóságba átmosott, soha meg nem született lényecskékről? Vagy csak a lényektől félünk, akik jogot akarnak formálni ránk, és szülőkké akarnak változtatni bennünket, mindhalálig szabad kamaszokat? A pokol magzatai! Akaratlanul is keserű nevetésre fakasztotta a gondolat.
És John Carpentertől A dolog, a visító embriófejek? És az istenért a régi klasszikus, a Rosemary gyermeke, meg az a hülye film, az Ei, a szörnyeteg csecsemőről, amely éhségében megöli a tejesembert? Nem menekülhetett a kép elől. Kisbabák, magzatok, ezt látta mindenütt, ahová nézett.
Mérlegre tette a tényt, ugyanúgy, ahogy fiatalsága régi fekete-fehér rémfilmjeinek pompás házait és előkelő szereplőit mérlegelte.
Nem volt értelme, hogy megpróbáljon beszélni róla a barátaival. Ők úgy vélték, Judithnak van igaza, sohasem értették volna meg az ő különbségtevő igyekezetét. A rémfilmek, gondolta Michael, a mi zaklatott álmaink. Most a születés a rögeszménk, az elfajult születés, az ellenünk forduló születés. Leásott emlékezetében a Boldog Óra filmszínházig. Megint a Frankenstein menyasszonyát nézte. Hogy megrémítette az embert a tudomány akkor, és még régebben, mikor Mary Shelley papírra vetette ihletett látomásait!
Na persze, ő nem tudna kitalálni ilyesmit. Ő nem igazi történész vagy társadalomtudós, még talán nem is elég okos. Ő építési vállalkozó. Okosabb lesz, ha megmarad a tölgyfapadlók felújításánál és a rézcsapok maratásánál.
Különben nem gyűlölte a nőket. Nem gyűlölte. Nem is félt tőlük. A nők is csak emberek, időnként még különb emberek is a férfiaknál, szelídebbek, kedvesebbek. Michael többre becsülte a társaságukat a férfiakénál, és ezt az egy esetet leszámítva a nők általában a férfiakénál nagyobb megértéssel fogadták, amit mondani akart.
Amikor Elizabeth mohón telefonált, hogy szítsák fel újra a régi lángot, Michael boldog örömmel ült fel a New York-i gépre. Mennyei hétvégét töltöttek együtt, azt leszámítva, hogy Michael aprólékos óvintézkedéseket foganatosított a megtermékenyítés ellen. Ez most már valóságos rögeszméjévé fajult. De azért tudták, hogy ismét menni fog! Egyetlen lépésre voltak az elragadtatás ritka pillanatától. Csak hát Elizabeth nem akarta elhagyni a keleti partot, Michael pedig nem tudta elképzelni a Nagy Várakozásokat Manhattanben. Majd írnak egymásnak, gondolkoznak róla, és majd beszélnek interurbán. Döntsön az idő.
Telt az idő, és Michael egy kicsit elveszítette a hitét abban, hogy valaha is megkapja a szerelmet, amelyet akar.
Bár ez egy olyan világ, amelyben sok felnőttnek nem jut ilyen szerelem. Volt baráti körük, szabadságuk, stílusuk, vagyonuk, karrierjük, csak az a szerelem hiányzott. Ez a modern élet velejárója. Michaelnél is így volt, és ő kezdte tudomásul venni, hogy így természetes.
Volt rengeteg cimborája a munkában, voltak régi egyetemi haverjai, női társaságban sem szűkölködött, ha épp az kellett. Azzal a gondolattal töltötte be a negyvennyolcat, hogy még mindig van idő mindenre. Fiatalnak érezte magát, és fiatalnak is látszott, mert az ő köreiben így szokás. Ej, hát még azok a fene szeplők se koptak le az orráról! Az is biztos, hogy máig megakadt rajta a nők tekintete. Sőt, most még jobban értette, hogyan kell vonzani őket, mint túlbuzgó ifjúságában!
Ki tudja, lehet még valami a futó viszonyból Therese-zel, akivel nemrég ismerkedett meg hangversenyen. Bár tisztában volt vele, hogy Therese túl fiatal, haragudott is magára miatta, de aztán a lát taVeíoná\t, és azt mondta; „Michael, igazán elvártam volna, hogy mostanra halljak rólad! Te tényleg manipulálsz engem!” – már akármit jelentsen ez. Azzal már indultak is vacsorázni, és utána Therese lakására.
Csak a szenvedélyes szerelem hiányzott? Vagy valami más is? Egy reggelen, ébredés után belehasított, hogy a nyár, amelyre évekig várt, sohasem jön el igazán. A csontja velejébe is beette magát a város vacogó nyirkossága. Sohasem lesznek jázmintól illatos, meleg éjszakák. A folyóról vagy az öbölből sohasem fog fújdogálni meleg szellő. Ám ezt így kell elfogadni, végtére most ez az ő városa. Hogy is mehetne haza?
Ám időnként úgy rémlett, hogy San Francisco már nem a dús okkersárgákban és pompeji vörösökben izzik, hanem szépiává szennyeződött, és az örökké szürke ég fakó izzása eltompította a szellemét.
Néha még az általa restaurált gyönyörű házakról is úgy érezte, hogy nem egyebek díszleteknél, nincs bennük igazi hagyomány, egy sohasem létezett múlt luxuscsapdái, az a dolguk, hogy az állandóság érzését gerjesszék olyan emberek számára, akik pillanatról pillanatra élnek a hisztéria határát súroló halálfélelmükben.
De azért szerencsés ember volt, és ezt tudta is. Egész biztos, hogy még szép idők és szép dolgok várnak rá!
Hát ilyen volt Michael élete, az az élet, amely az összes gyakorlati szempontból véget ért, mert Michael május elsején vízbe fulladt, majd visszajött, lázasan, megszállottan, örökké az élőkről és holtakról hordva össze hetet-havat, fekete kesztyűben, amelyet nem húzhatott le, rettegve attól, amit láthat, az értelmetlen képek árhullámától, és erős érzelmi benyomásokat szemelgetve még olyan személyekből is, akiket nem érintett meg.
Három és fél hónap telt el a rettenetes nap óta. Therese otthagyta, a barátai elmentek. Fogoly volt a Liberty utcai házban.
Megváltoztatta a telefonszámot. Nem válaszolt a levélhegyekre. Viv néni a hátsó ajtón osont ki, hogy bevásárolja azt a keveset, amit nem lehetett házhoz hozatni. Kedves, udvarias hangján ő hárította el a néhány hívást.
– Nem, Michael már nincs itt.
Michael mindig nevetett, ha ezt hallotta, mert igaz volt. Az újságok azt írták, hogy „eltűnt”. Ezen is nevetett. Átlagosan tíznaponta felhívta Stacyt és Jimmyt, közölte, hogy még él, aztán letette. Nem hibáztathatta őket, ha nem törődtek vele.
Feküdt a sötétben, és megint a Nagy várakozások ismerős, régi képeit nézte a néma képernyőn. A rongyos menyasszonyi ruhát viselő, kísérteties Miss Havisham beszélt éppen a Londonba készülő ifjú Pippel, akit John Mills játszott.
Minek veszteged az időt? Neki is készülnie kellene New Orleansba. De ehhez most túl részeg. Még ahhoz is részeg, hogy megérdeklődje a repülőgépek menetrendjét. Különben is, még mindig reménykedett benne, hogy telefonál Morris doktor, aki ismeri a titkos telefonszámát, Morris doktor, akit beavatott egyetlen tervébe.
– Ha kapcsolatba léphetnék azzal a nővel – mondta a doktornak –, tudja, a hajóssal, aki megmentett. Ha lehúzhatnám a kesztyűmet, és megfoghatnám a kezét beszéd közben, akkor általa talán emlékezhetnék valamire. Érti, miről beszélek?
– Michael, maga részeg. Hallom a hangján.
– Azzal most ne törődjön, az egy tény. Részeg vagyok és részeg is maradok. Arra figyeljen, amit mondok. Ha még egyszer feljuthatnék arra a hajóra...
– Akkor?
– Na szóval, ha le tudnék térdelni a fedélzetre, és puszta kézzel megérinthetném a deszkát... tudja, azt a deszkát, amelyen feküdtem...
– Michael, ez őrültség.
– Hívja fel, Morris doktor! Maga kapcsolatba tud lépni vele! Ha nem hívja fel, adja meg a nevét!
– Úgy érti, hívjam fel, és mondjam meg neki, hogy maga végig akar kúszni a hajóján, hogy kitapogassa a mentális rezgéseket? Michael, annak a hölgynek joga van ahhoz, hogy védve legyen ilyesfajta eseményektől; az is lehet, hogy nem is hisz ezekben az okkult dolgokban.
– De maga hisz benne! Maga tudja, hogy működik!
– Azt akarom, hogy jöjjön vissza a kórházba!
Michael tajtékozva letette. Kösz, de nem kérek a tűkből és a tesztekből! Morris doktor többször visszahívta, de mindig csak azt üzente: „Michael, jöjjön be! Aggódunk maga miatt. Látni szeretnénk.”
Majd végül jött az üzenet: „Michael, ha kijózanodik, megpróbálom. Tudom, hol keressem a hölgyet.”
Kijózanodni. Most is ezen töprengett, a sötétben fekve. Kitapogatta a közelében a hideg sörösdobozt, és felpattintotta. A sörös részeg a legjobb fajta részeg, és bizonyos értelemben ő józan is, mert se egy slukk vodkát, se egy slukk whiskyt nem önt a dobozba, ugyebár. Az az igazi méreg, az már igazi részegeskedés lenne, tudja ő azt.
Hívd fel Morris doktort! Mondd meg neki, hogy józan vagy, olyan józan, amilyen lenni akarsz!
Úgy rémlik, meg is tette. Bár lehet, hogy csak álmodta, lehet, hogy ismét csak elsodródott. Kellemes itt feküdni, kellemes úgy berúgni, hogy ne kelljen rettegnie, szorongania, szenvednie azért, mert nem tud emlékezni...
– Egyél már egy kis vacsorát – kérte Viv néni.
De Michael New Orleansban volt, a Kertváros utcáin sétált a melegben, és ó, hogy illatozott az éjjeli jázmin! Ha elgondolja, hogy évekig nem érezte azt az édes, nehéz illatot, és nem látta, hogyan borul tűzbe a tölgyfákon túl az égbolt, hirtelen körülrajzolva minden parányi levelet! A tölgyfák gyökerei púposra gyűrték a macskakövet. Hideg szél csípte csupasz ujjait.
Hideg szél. Igen. Mégse nyár volt, hanem tél, harapós New Orleans-i tél, és ők siettek a sötéten át, hogy lássák a Mardi Gras [New Orleans sajátos ünnepe húshagyókedden ] utolsó felvonulását, a Comus Misztikus Zenéjét.
Milyen szép név, gondolta álmában, de akkor azt is gondolta, hogy varázsnév. Messze a Szent Károly úton már látszottak a felvonulás fáklyái, és hallani lehetett a dobokat, amelyektől mindig félt.
– Siess, Michael! – sürgette az anyja, aki valósággal vonszolta maga után. Milyen sötét volt az utca, milyen borzasztó ez a hideg, olyan hideg, mint az óceán.
– De nézd már, mama! – Megrántotta az anyja kezét, és mutatta a vaskerítés mögött: – Ott az ember a kertben!
A régi játék. Mama azt fogja mondani, hogy nincs ott semmifele ember, és majd együtt nevetnek rajta. Pedig az ember ott volt, szokása szerint hátul, a hosszú pázsit végén, a selyemmirtuszok csupasz fehér ágai alatt. Látta vajon Michaelt azon az éjszakán? Igen, úgy rémlik, hogy látta, mert bizonyosan szemébe néztek egymásnak.
– Michael, most nincs időnk arra az emberre.
– De mama, ott van, tényleg ott van...
A Comus Misztikus Zenéje. Vad, sötét muzsikát harsogtak a fúvószenekarok, miközben vonultak lobogó fáklyák alatt. A tömeg beözönlött az utcába. Az ingatag papírmasédobogókról csillogó szaténjelmezes álarcosok dobálták az üveg nyakékeket, a fagyöngyből fűzött kalárisokat az igyekezettől egymást taposó embereknek.
Michael az anyja szoknyájához tapadt. Gyűlölte a dobszót. Csecsebecsék hullottak a lábához a csatornába.
A hosszú hazaúton, miután Mardi Gras véget ért, és az utcákat vastagon ellepte a szemét, a levegő pedig annyira lehűlt, hogy párafelhőket fújtak, Michael ismét látta az embert, ugyanott, ahol korábban, de ezúttal nem fáradt azzal, hogy szóba hozza.
– Haza kell mennem! – suttogta álmában. – Vissza kell térnem oda!
Látta a hosszú, csipkés vaskorlátokat azon az Első utcai házon, látta az oldaltornác megereszkedett szúnyoghálóját. És az embert a kertben. Milyen különös, hogy az az ember sohasem változik. Azon az utolsó májuson, a legeslegutolsó sétán, amelyeket azokon az utcákon tett, Michael bólintott az embernek, az ember pedig fölemelte a kezét és integetett.
– Igen, megyek! – suttogta. De nem adhatnának egy jelet a többiek, akik holtában jöttek el hozzá? Ők csak tudják, hogy nem bír emlékezni. Segítenének neki. Holtak és élők között megroggyanóban a fal. Átjárható. De a fekete hajú nő azt mondta: – Ne feledd, választhatsz!
– Nem, nem gondoltam meg magam, csak nem emlékszem...
Felült. Sötét volt a szobában. Nő, fekete hajú. Mi volt a nyakán? Most csomagolnia kell. Irány a repülőtér. Az ajtó. A tizenharmadik. Értem.
Viv néni a nappaliban ült, és egyetlen lámpa világánál varrogatott.
Michael meghúzta a sört, majd lassan felhajtotta a maradékot.
– Kérlek, segíts – súgta a semminek. – Kérlek, segíts.
Megint aludt. Fújt a szél. Ijesztően dübörögtek a Comus Misztikus Zenéjének dobjai. Figyelmeztetés lenne? Miért nem ugrik, biztatta a gonosz házvezetőnő a szegény, riadt asszonyt a Manderley-ház ablakánál. Kicserélte a kazettát? Nem emlékezett. Pedig most Manderleyben vagyunk, ugye? Megesküdött volna, hogy Miss Havisham az. Majd azt is hallotta, mit sugdos Miss Havisham Estellának: „Összetörheti a szívét”. Pip is hallotta, de azért csak beleszeretett Estellába.
Rendbe hozom én azt a házat, suttogta Michael. Hadd jöjjön be a fény! Estella, boldogok leszünk mindhalálig. Ez nem az iskola udvara, nem a menzához vezető hosszú, kopár folyosó, amelyen Clement nővér közeledik: „Fiú, mész vissza a sorba!” Ha engem is pofon csap, úgy, ahogy Tony Vedrost, akkor megölöm.
Viv néni állt mellette a sötétben.
– Részeg vagyok – mondta Michael.
A néni a markába nyomta a hideg sört. Ó, az angyal!
– Hú, de finom!
– Van itt valaki, aki látni szeretne.
– Ki? Egy nő?
– Egy finom angol úr...
– Nem, Viv néni...
– Nem újságíró! Legalábbis azt állítja, hogy nem az. Nagyon kedves úriember. Lightnernek hívják. Most érkezett repülővel New Yorkból, és egyenesen hozzánk jött.
– Most nem. Mondd meg neki, hogy menjen el. Vissza kell mennem, Viv néni! New Orleansba kell mennem. Fel kell hívnom Morris doktort. Hol a telefon?
Kikecmergett az ágyból. Forgott vele a világ. Mozdulatlanul állt egy darabig, míg el nem múlt a szédülés. Ólomnehezek voltak a tagjai. Visszaroskadt az ágyra, az álmokba. Keresztül Miss Havisham házán. Az ember a kertben ismét bólintott.
A televíziót kikapcsolta valaki.
– Aludj – mondta Viv néni.
A lépések távolodtak. Nem a telefon cseng?
– Segítsen valaki – suttogta Michael.

 

 

HÁROM

ÉPPEN CSAK ELMÉSZ mellette. Sétálsz egy kicsit: keresztül a Raktár utcán, le az Elsőn, el a nagystílű és pusztuló vén ház mellett. Megnézed, kitört-e a homlokzati ablakokból az üveg. Megnézed, ott ül-e még azon az oldaltornácon Deirdre Mayfair. Nem kell bemenned és kérned, hogy láthasd Deirdre-et.
Egyáltalán mitől félsz, mi az ördög történne?
Mattingly atya haragudott magára. Ez kötelesség, vizitelni annál a családnál, mielőtt visszatérne északra. A plébánosuk volt valamikor. Ismerte valamennyiüket. Jó egy éve fordult meg utoljára Délen, akkor látta Carl kisasszonyt, Nancy kisasszony temetésén.
Pár hónapja írta az egyik fiatal pap, hogy Deirdre Mayfair csúnyán hanyatlik. Az alkarját most már egészen felgörbítette a mellkasára az izomsorvadás, amely fel szokott lépni hasonló esetekben.
Miss Carl csekkje továbbra is rendszeresen érkezik a plébániára, ezer dollár havonta a redempcoriánus plébániának, megkötés nélkül. Egész vagyont adományozott már az évek során.
Igazán el kellene mennie, csak hogy tiszteletét tegye, és köszönetet mondjon, ahogy szokta.
Azok a papok, akik mostanában vannak a plébánián, már nem ismerik a Mayfaireket. Nem tudják a régi történeteket. Sohasem hívták meg őket a házhoz. Csak néhány éve érkeztek ebbe a búsvén egyházközségbe, ahol sorvadóban a gyülekezet, a gyönyörű templomokat lelakatolják a vandálok miatt, és romlásnak indultak a régebbi házak.
Mattingly atya még emlékezett időkre, mikor mindennap tömegek voltak a hajnali misén, mikor egész héten eskettek és kereszteltek a Miasszonyunkban és a Szent Alfonzban. Emlékezett a májusi körmenetekre és a népes novénákra, a karácsonyi misékre a zsúfolásig megtelt templomban. Csak hát elmentek a régi német és ír családok, a gimnázium évek óta bezárt, és hullik az ablakából az üveg.
Örült, hogy csupán egy rövid látogatásra jött, mert egyre szomorúbbak voltak a visszatérések. Ha belegondolunk, olyan ez, mint egy hittérítő előőrs. Nagyon remélte, hogy még egyszer nem kell Délre jönnie.
Ám most nem utazhat el anélkül, hogy ne látogatná meg a családot.
Igen, menj oda! Menned kell! Meg kell nézned Deirdre Mayfairt! A gyülekezetedhez tartozott!
Abban sincs semmi rossz, ha ki akarja deríteni, igaz-e a pletyka, hogy be akarták tenni Deirdre-et az intézetbe, mire őrjöngeni kezdett, és beverte az ablakokat, mielőtt visszasüllyedt volna a katatóniába. Állítólag augusztus tizenharmadikán történt, mindössze két napja.
Ki tudja, Carl kisasszony talán még örülne is egy vizitnek.
Ám ez elmejáték volt csupán. Carl kisasszony most se látná szívesebben. Évek óta nem hívta meg. Deirdre Mayfair pedig holtáig nem lesz egyéb egy csinos krumplis zsáknál, ahogy az ápolónője fogalmazott valaha.
Nem, kizárólag kíváncsiságból megy oda.
De hogy a manóba kelhet lábra egy „csinos krumplis zsák”, és verheti ki a három folyóméter üveget a két ablakból? Ha jól megnézzük, eléggé sántított a mese. És miért nem vitték el az ápolók? Adhattak volna rá kényszerzubbonyt. Nem azt szokták csinálni vele ilyenkor?
Deirdre ápolónője mégis megállította őket az ajtónál, visított, hogy ne jöjjenek be, Deirdre itthon marad, majd ők a gondjaikba veszik Carl kisasszonnyal.
Jerry Lonigan, a temetkezési vállalkozó elmesélte az atyának az egész történetet. A szanatórium mentőautójának a vezetője gyakran soffírozta a Lonigan és Fiainál a limuzinokat. Látott mindent. Zuhogott ki a csörömpölő üveg az első tornácra. Úgy hangzott, mintha most vernének szét mindent abban a homlokzati nagy szobában. Deirdre pedig valami rémes hangot hallatott-vonított. Még elképzelni is borzasztó. Mintha azt látnánk, hogy valaki feltámad a halálból.
Hát ez nem Mattingly atya dolga. Vagy igen?
Édes Istenem, Carl kisasszony már benne jár a nyolcvanban, bár még mindig naponta bemegy dolgozni. És most egyesegyedül lakik abban a házban Deirdre-rel és a fizetett segítővel.
Minél többet gondolkozott Mattingly atya, annál inkább tudta, hogy mennie kell, akkor is, ha iszonyodik attól a háztól, iszonyodik Carltól, iszonyodik mindentől, amit megtudott arról a népségről. Igen, mennie kell.
Persze nem érzett mindig így. Amikor negyvenkét éve először érkezett meg St. Louisból erre a folyóparti plébániára, igen úriasnak találta a Mayfair hölgyeket, még a zsémbes és bögyös Nancy kisasszonyt, az édes Belle kisasszonyról és a helyeske Millie kisasszonyról nem is szólva. Elbűvölték a ház bronz órái és bársony ajtófüggönyei. Szerette még a vakuló nagy tükröket és az antillai ősök arcképét is a homályosodó üveg alatt.
Még Carlotta Mayfairt is szerette szembeszökő intelligenciájáért és határozottságáért. Carlotta tejeskávét szervírozott egy kerti szobában, ahol fehér fonott székeken ültek egy fehér fonott asztalnál, cserepes orchideák és páfrányok között. Nem egy kellemes délutánt töltöttek el így, beszélgetve politikáról, időjárásról és az egyházközség történetéről, amelyet Mattingly atya oly keményen igyekezett megérteni. Igen, kedvelte valamennyiüket.
És kedvelte a kicsi Deirdre-et is, az oly rövid ideig ismert, szép, hatéves gyermeket, aki oly tragikus sorsra jutott alig tizenkét év múlva. Most már a tankönyvekben is azt írják, hogy az elektrosokk tisztára törölheti egy felnőtt ember agyát, úgyhogy csak bámulja az esőt önmaga szótlan héjaként, miközben ápolónő eteti ezüstkanállal.
Miért tették? Az atya nem merte megkérdezni. Ettől függetlenül többször közölték vele. Hogy kigyógyítsák a „hallucinációiból”, hogy ne visítozzon „te tetted!”-et egy üres szobában valakinek, aki ott sincs, akit szakadatlanul átkozott, mert megölte törvénytelen gyermekének nemző atyját.
Deirdre. Sírj Deirdre-ért. Azt megtette Mattingly atya, egyedül Isten a tudója, hányszor vagy miért, bár a plébános sose felejti el. Holtáig emlékezni fog a történetre, amely a gyóntatószék forró deszkaketrecében zúdult ki a gyermekből, egy kislányból, aki arra volt ítélve, hogy abban a házban, iszalagok szemfödele alatt senyvedjen el, miközben kint a kárhozatba rohan a világ.
Csak menj oda. Tudd le a látogatást, talán úgy, mint egy néma megemlékezést arról a kislányról. Ne próbáld összerakni a képet.
Még ennyi idő után is hallja, ahogy az a gyermek az ördögöt emlegette. Ha egyszer láttad az embert, akkor neked kampec!
Mattingly atya döntött. Felöltötte fekete kabátját, megigazította papi gallérját, fekete ingmellét, és kilépett a légkondicionált plébániáról a keskeny Constance utca forró kövére. Nem nézett a Szent Alfonz lépcsőjét feszegető gyomokra. Nem nézett a firkákra a régi iskola falán.
A múltat látta, ha ugyan látott valamit, miközben végigsietett a Josephine utcán, és befordult a sarkon, majd alig két rövid háztömb után átjutott egy másik világba. Eltűnt a dühös napsütés, a porral és a forgalom robajával együtt.
Zsalugáteres ablakok, árnyas verandák. Kerti locsolók halk surrogása díszes kerítések mögött. Gondosan ápolt rózsafák tövére húzott iszapos agyag átható aromája.
Na jó, és mit mondasz, ha ott leszel?
Most nem is volt olyan rossz a meleg, ahhoz képest, hogy augusztusban jártak, de azért igaza volt a Chicagóból jött fiatal papnak: „Indulásnál még egész tűrhető, de aztán egyre nehezebb lesz a ruha.” Mattingly atyának nevetnie kellett.
Ugyan mit szólnak a hanyatláshoz a fiatalok? Fölösleges elmesélni nekik, milyen volt valaha. Bár maga a város és ez a régi negyed ugyanolyan gyönyörű, mint volt.
Addig ment, míg elébe nem komorlott a fák koronája fölött a Mayfair-ház mocskos, hámló oldala, a vonuló fellegek hátterén úszó magas ikerkémény. Úgy rémlett, mintha a kúszónövények be akarnák húzni a föld alá a vén épületet. Rozsdásabbak a vaskorlátok, mint mikor utoljára látta őket? A kert meg akár egy őserdő.
Az atya lassított. Azért lassított, mert nem akart odaérni. Nem akarta közelről látni az elvadult kertet, amelyben szíriai gyöngyfüzérfák és oleánderek viaskodnak a derékig felmagzott fűvel, a festéküket vesztett tornácok tompa szürkéjét, amilyenné a louisianai nyirkos éghajlat változtatja a régi, elhanyagolt fát.
Még ehhez a csendes, néptelen negyedhez sem volt kedve. Nem mozdult itt semmi a rovarokon és a madarakon kívül. A növények lassan nyeldekelték a fényt és az ég kékjét. Mocsár kellett hogy legyen itt valaha. A gonosz táptalaja.
Hogy elnyargalnak a gondolatai! Mi köze a gonosznak Isten földjéhez és a dolgokhoz, amelyek nőnek rajta, akár még a dzsungelhez is Mayfairék elvadult kertjében?Ennek dacára nem tudott másra gondolni, mint a mesékre, amelyeket valamikor régen hallott a Mayfairek asszonyairól. Mi a vudu, ha nem ördögimádás? És mi a nagyobb bűn, a gyilkosság vagy az öngyilkosság? Igen, a gonosz tenyészett itt! Hallotta fülében gyermek Deirdre suttogását, és érezte a gonoszt, amikor a vaskerítésnek támaszkodva fölnézett a tölgyfák gyürkés, kemény ágainak fekete legyezőjére.
Megtörölgette homlokát a zsebkendőjével. A kis Deirdre azt mondta, hogy látta az ördögöt! Olyan tisztán hallotta a hangját, mint évtizedekkel ezelőtt a gyóntatószékben. És a lépéseit is hallotta, amint rohan el a templomból, az atyától, mert az atya nem tud segíteni rajta.
De még annál is korábban kezdődött. Egy vánszorgó, sivár pénteki délutánon kezdődött, amikor Bridget Marie nővér telefonált a plébániára, hogy valamelyik pap jöjjön már át legyen szíves az iskolaudvarra, de gyorsan! Már megint Deirdre Mayfairrel van a baj.
Mattingly atyának fogalma se volt, ki az a Deirdre Mayfair. Mattingly atya épphogy megérkezett Délre a szemináriumból, a missouri Kirkwoodból.
Elég gyorsan megtalálta Bridget Marie nővért egy aszfaltozott udvaron a régi zárda mögött. Milyen európaiasnak tűnt akkor, furcsán ósdinak és szomorúnak, omladozó falaival és a göcsörtös fa köré épített deszkapad négyszögével.
Jólesett az árnyék a közeledő Mattingly atyának. Odaérve látta, hogy a fapadon ülő kislányok sírnak. Bridget Marie nővér egy sápadt és reszkető gyermek vékony felkarját markolta. A kislány fehér volt a félelemtől. Pedig milyen szép volt, vékony arcához képest túlságosan is nagy, kék szemével, hosszú, remegő, fekete loknijaival, törékenységében is arányos alakjával.
Virágok hevertek a földön: nagy kardvirágok, fehér liliomok, hosszú zöld páfránylegyezők, sőt még gyönyörű formájú vörös rózsák is. Nyilvánvalóan virágüzletből származtak, de milyen sok...
– Látja ezt, atyám? – kiáltotta Bridget Marie nővér. – És még vannak olyan orcátlanok azt mondani, hogy a láthatatlan barátja hozta a virágokat, maga az ördög, az dobta a karjaiba a szemük láttára! A kis tolvajok! Egyenesen a Szent Alfonz oltáráról lopták ezeket a virágokat!
A kislányok sikítani kezdtek. Az egyik toporzékolt.
– De láttuk, de láttuk! – gajdolták ijesztő indulattal, egymást hergelve hüppögő kórusba.
Bridget Made nővér ordított, hogy csend legyen. Megrázta a karjánál tartott kislányt, holott az egy szót sem szólt. A gyermek eltátotta a száját a rémülettől, és néma esdekléssel pillantott Mattingly atyára.
– De kérem, nővér! – mondta Mattingly atya. Kíméletesen kiszabadította a kábán engedelmeskedő gyermeket. Legszívesebben fölemelte volna, hogy megtörülgesse könnytől és portól maszatos arcát. De nem tette.
– Az ő láthatatlan barátja – mondta az apáca –, amelyik minden elveszett dolgot megtalál! Amelyik aprót dugdos a zsebébe cukorra! De megeszik ezek mind, tömik magukba, pedig lopott pénzből van az, akárki láthassa!
A kislányok hangosabban sivalkodtak. Mattingly atya egyszer csak elindult a virágokon, fehér szirmokon taposva. A csendes, fehér arcú gyermek a pap cipőjére szögezte a szemét.
– Küldje be a gyermekeket – mondta Mattingly atya. Á kellett vennie a parancsnokságot, másképp nem hüvelyezhette ki az igazságot abból, amit Bridget Marie nővér mondott.
Ám a mesének azután sem lett több értelme, hogy négyszemközt maradt az apácával. A gyerekek azt állították, hogy látták, amint a virágok röpködnek a levegőben. Azt állították, hogy látták, amint a virágok Deirdre karjaiba hullanak, és annyit nevettek! Deirdre varázsló barátja, mint mondták, mindig megnevettette őket. Deirdre barátja megtalálta az elvesztett füzeteket és ceruzákat. Csak meg kellett kérni Deirdre-et, és a barátja már hozta is neki. Sőt, még azt is állították, hogy ők is láttak, egy szép embert, egy sötétbarna hajú, szemű embert, amint egyetlenegy pillanatig ott állt Deirdre mellett.
– Haza kell küldeni, atya – mondta Bridget Marie nővér. – Örökké ez történik. Olyankor felhívom Carl dédnagynénjét vagy Nancy nénjét, és akkor egy időre abbamarad, majd kezdődik elölről megint.
– De csak nem hiszi...
– Atya, én mondom magának, hogy egyik kutya, a másik eb! Vagy az ördög bújt ebbe a gyerekbe, vagy ördögien hazug, és ezekkel is úgy elhiteti a kerge meséit, mintha megbabonázta volna őket! Nem maradhat a Szent Alfonzban!
Mattingly atya maga vitte haza Deirdre-et lassú, kitartó léptekkel, ugyanezeken az utcákon. Egyeden szót sem szóltak egymáshoz. Carl kisasszonyt hazatelefonálták a belvárosi irodájából. Carl és Millie kisasszonyok a grandiózus ház első lépcsőjén várakoztak Mattingly atyára.
De milyen szép is volt akkor a ház, sötétlilára festve, zöld zsalugáterekkel, habfehér díszekkel, a tornácok kerítését is fényes feketére mázolták, úgyhogy tisztán kirajzolódtak a vasrózsák. Akkor még színek és formák kecses karca volt a kúszónövény, nem vadult ilyen fenyegető gubanccá.
– Szertelen fantázia, atyám – mondta Carl kisasszony tökéletes nyugalommal. – Millie, Deirdre-nek most egy meleg fürdőre van szüksége. – Azzal a gyerek már el is ment, egyetlen szó nélkül, Carl kisasszony pedig első alkalommal invitálta meg Mattingly atyát az üvegfalú kerti szobába tejeskávéra a fonott asztalnál. A morcos és csúnyácska Nancy kisasszony terített meg ezüsttel és porcelánnal.
Aranyszegélyes Wedgwood porcelán. Damaszt szalvéták, hímzett M betűvel. És micsoda értelmes teremtés ez a Carl! Nagyon tip-top volt méretre készült selyemkosztümjében, bodros fehér blúzában, tarkóján takaros kontyba tűzött, mákos hajával, szép halványrózsaszínre festett szájával. Olyan intelligensen mosolygott, hogy Mattingly atya rögtön megkönnyebbült.
– Tudja atyám, ez ennek a családnak az átka, a szertelen fantázia. – Kitöltötte két pici ezüst kancsóból a forró kávét és a forró tejet. – Álmokat álmodunk, látomásokat látunk; úgy tetszik, költőknek vagy festőknek kellene lennünk, nem ügyvédnek, ami én vagyok. – Puhán, derűsen nevetett. – Deirdre-nek se lesz semmi baja, mihelyt meg tudja különböztetni a képzelődést a valóságtól.
Majd végigkalauzolta Mattingly atyát a földszinti szobákon, ahol Millie kisasszony is csatlakozott hozzájuk. Milyen nőies jelenség volt Miss Millie, régimódi loknikba göndörített vörös hajával, ékköves gyűrűivel. Az ablakhoz vezette Mattingly atyát, hogy integessenek az öreg Belle kisasszonynak, aki otromba fanyelű ollóval metszette a rózsákat.
Carl elmagyarázta, hogy a Szent Szív nővérekhez adják be Deirdre-et, amint lesz üresedés. Annyira sajnálja, hogy ilyen ostoba ribillióra került sor a Szent Alfonzban, és természetesen itthon tartja Deirdre-et, ha Bridget Marie nővér így óhajtja.
Az atya tiltakozott volna, de már minden eldőlt. Igazán olyan egyszerű dolog nevelőnőt keríteni Deirdre mellé, valakit, aki ért a gyerekekhez, miért is ne?
Végigsétáltak az árnyékos tornácokon.
– Mi régi család vagyunk, atyám – mondta Carl, miközben visszatértek a kettős szalonba. – Még magunk sem tudjuk, mennyire régi. Már senki se tudná megmondani, kit ábrázolnak ezek az arcképek, amelyeket itt lát. – Félig derűs, félig fáradt volt a hangja. – Annyit tudhatunk biztosan, hogy a szigetekről jöttünk – egy Saint-Domingue-i ültetvényről –, és még azelőtt voltak valamilyen homályos, európai gyökereink, amelyek mára feledésbe merültek. A ház tele van érthetetlen ereklyékkel. Néha olyannak látom, mint egy hatalmas, kemény csigaházat, amelyet a hátamon kell cipelnem.
Keze könnyedén végigsuhant a hangversenyzongorán, az aranyozott hárfán. Neki nem sok hajlama van ezekhez a dolgokhoz, mondta. Minő iróniája a sorsnak, hogy ő lett a gondnok. Millie kisasszony csak mosolygott és bólogatott.
Most pedig, ha megbocsát az atya, Carl kisasszonynak vissza kell mennie a belvárosba. Várják az ügyfelek. Együtt mentek a kapuhoz.
– Nagyon köszönöm, atyám.
Így tehát szépen elsimítottak mindent, és a fehér arcú, fekete fürtös kislány megvált a Szent Alfonz zárdától.
De a virágok napokig nem hagyták nyugodni Mattingly atyát.
Elképzelhetetlen, hogy egy falka kisleány megmássza az áldoztató rácsot, és kifossza az oltárt egy olyan hatalmas és fenséges templomban, mint a Szent Alfonz. Ilyet még azok az utcakölykök se mertek volna, akiket fiúkorában ismert Mattingly atya.
Mit gondol Bridget Marie nővér, mi történt igazából? Csakugyan a gyerekek lopták el a virágokat ? Az apró, köpcös, kerek arcú apáca egy pillanatig tanulmányozta a papot, mielőtt felelt volna, majd azt mondta, hogy nem .
– Atyám, tanúm az Ég, hogy átokverte család az a Mayfaireké, úgy bizony. Ugyanennek a gyereknek a nagyanyja, Stellának hívták, ugyanezeket a meséket mesélte ugyanezen az iskolaudvaron sok-sok évnek előtte. Ijesztő hatalma volt Stella Mayfairnek a környezete fölött. Itt, ez alatt a fedél alatt voltak olyan apácák, akik halálosan féltek volna keresztezni az útját, és hébe-korba ki is mondták rá, hogy boszorkány.
– Ó, menjen már, nővér! – tiltakozott legott Mattingly atya. – Nem Tipperary ködös útjain vagyunk, ahol a Libegő Bugyogó kísért!
– Szóval atyám is hallotta! – nevetett az apáca.
– Méghozzá ír anyámtól a Lower East Side-on, nővér, tucatszor is.
– Nohát akkor, atyám, hadd mondjak magának annyit, hogy egyszer Stella Mayfair megfogta a kezemet, így fogta meg és tartotta, és esküszöm, olyan titkokat mondott nekem, amelyeket senkinek sem árultam el az Atlanti-óceánnak ezen a partján! Ez történt velem! Volt egy emlékem, amelyet otthon veszítettem el, egy láncra fűzött kereszt, azt veszítettem el még otthon, úgy sírtam, mint egy gyerek, és ezt a kis emléket írta le nekem Stella Mayfair! „Szeretné visszakapni, nővér?” – kérdezte, és közben egyfolytában mosolygott azzal az édes mosolyával, pont, mint a Deirdre unokája mosolyog, inkább ártatlanul, mint alattomosan. „Megszerzem magának, nővér” – mondta. „Az ördög erejével, ugye, így gondolod, Stella Mayfair?” – feleltem én. „Nekem nincs olyan.” Ámde sok tanító nővér akadt a Szent Alfonzban, akik más taktikával éltek, és így uralkodott Stella a környezete fölött, hol ebben a dologban vitte keresztül az akaratát, hol abban, amíg meg nem halt.
– Babonaság, nővér! – mondta parancsoló fölénnyel az atya. – Hát a kis Deirdre anyja? Arra is azt mondja, hogy boszorkány volt? Bridget Marie nővér a fejét rázta.
– Az Antha volt, szégyellős, szelíd kis szerencsétlen, a saját árnyékától is félt, egyáltalán nem olyan, mint Stella, az anyja volt, mármint amíg meg nem ölték. Látnia kellett volna Carlotta kisasszony arcát, amikor Stellát temették! És ugyanaz a kifejezés ült az arcán tizenkét évvel később, amikor Anthát temették. Mármost Carl volt a legokosabb lány, aki valaha tanult a Szent Szívben. A család szegeletköve, úgy bizony! De az anyja kutyába se vette soha. Mary Beth Mayfair-nek csak Stella létezett. És az öreg Julien úrnak is, az volt a Mary Beth nagybátyja. De Antha, aki, így mondják, már dühöngő őrült volt a végén, alig húszéves fejjel felrohant a lépcsőn az öreg házban, és kiugrott a padlásszoba ablakán, hogy szétloccsant a feje.
– Ilyen fiatalon – suttogta a pap. Eszébe jutott Deirdre Mayfaír sápadt, rémült arca. Hány éves lehetett, mikor fiatal anyja ezt cselekedte?
– Szentelt földbe temették Anthát, Isten irgalmazzon a lelkének, mert ki ítélhetné meg egy ilyen személy elmeállapotát? Úgy felhasadt a koponyája, akár a görögdinnye, amikor odacsapta magát a teraszra. A kicsi Deirdre meg, mint akit nyúznak, úgy visított a bölcsőben. De még ettől az Anthától is ajánlatos volt félni.
Mattingly atya hallgatott és szédelgett. Pedig otthon is ezt hallotta világéletében, az örök ír dagonyázást a morbidban, a kéjelgést a tragédiában. Bele is fáradt, igazság szerint. Meg akarta kérdezni...
Ám ekkor kicsengettek, a gyerekek szépen felsorakoztak sétához. Az apácának is mennie kellett volna, ám ő hirtelen sarkon fordult.
– Hadd mondok el Antháról egy dolgot! – szólt fojtott hangon, mert nagy csend volt az iskola udvarán. – Tán a legjobb mind között, amelyeket én tudok. Akkoriban, ha a szórorok ebédhez ültek déli tizenkettőkor, a gyerekeknek szilencium volt itt az udvarban angelusig, és még azután is asztali imáig. Manapság már senki sem tisztel senkit, de akkor az volt a szokás. És egy tavaszi napon, egy ilyen szilencium idején egy Jenny Simpson nevű komisz, cudar lány ijesztgetni kezdi szegény kis félénk Anthát egy döglött patkánnyal, amit a sövény alatt talált. Antha egy pillantást vet a patkányra, és akkora vérfagyasztót sikít, atyám, amilyet maga még sose hallott! Mi pedig, képzelheti, rohanvást hagyjuk ott az ebédlőasztalt, és mit látunk? A komisz, cudar Jenny Simpson hátlag hever a földön, a képe csupa vér, és a patkány épp repül át a sövény felett! Azt hiszi, atyám, hogy a kicsi Antha csinálta? Az a csepp gyermek, aki ugyanolyan vékonyka volt, mint most a Deirdre lánya? Ó, dehogy! Ugyanaz a láthatatlan gonosz lélek tette, atyám, az ördög maga, amelyik egy hete virágokkal dobálta meg Deirdre-et az udvaron!
– Nővér – nevetett Mattingly atya –, maga igen együgyűnek tarthat engem, ha azt várja, hogy ezt elhiggyem.
Mire, igaz, az apáca is elmosolyodott, de a pap már tudta tapasztalatból, hogy egy ír asszony egyszerre mosolyoghatja meg azt, amit mond, és hiheti is el az utolsó szóig.
Mayfairék megigézték, mert igéző az, ami körmönfont és elegáns. A Stelláról és Antháról szóló mesék meg elég régiek voltak, hogy regényesek lehessenek, de csak mesék.
Vasárnap ismét meglátogatta Mayfairéket. Ismét kávéval és kellemes beszélgetésekkel traktálták, és az egész igen távol esett Bridget Marie nővér históriáitól. A háttérben Rudy Vallee szólt a rádióból, az öreg Belle kisasszony a cserepekben bóbiskoló orchideákat öntözte. A konyhából sülő csirke illata szállt. Igazán, olyan kellemes ház volt.
Még meg is hívták vasárnapi ebédre – az asztal gyönyörűen meg volt terítve, ezüst szalvétagyűrűbe húzott, vastag damasztszalvétákkal –, de Mattingly atya udvariasan elhárította az invitálást. Carl kisasszony kitöltött egy csekket a plébániának, és a kezébe nyomta.
Távozóban egy pillanatra látta Deirdre-et a kertben; egy göcsörtös vén fa mögül kukucskált a fehér arcocska. A plébános, meg sem állva, intett a gyermeknek, de később eltűnődött, hogy mi is volt az, ami zavarta a kislányban? Hogy egyetlen kóc a fürtös haja? Vagy az a dúlt tekintete?
Elmebaj, azt írta körül Bridget Marie nővér. Mattingly atyának fájt elgondolni, hogy ez a kór fenyegesse a halvány arcú gyermeket. Mattingly atya semmi romantikusat nem talált a jelen idejű elmebajban. Régi meggyőződése volt, hogy az őrültek a lényegtelenségek poklában szenvednek, és elhibázzák az élet értelmét.
De Carlotta kisasszony okos, modern teremtés. A gyermek nincs arra kárhoztatva, hogy a halott anyja nyomdokaiba lépjen. Épp ellenkezőleg, megkap minden esélyt.
Még egy hónapba telt, hogy gyökeresen megváltozzon a Mayfairekről alkotott véleménye, azon a felejthetetlen szombat délutánon, amelyen Deirdre Mayfair bűnvalláshoz járult a Szent Alfonz templomban.
Kijelölt gyónási időben történt, amikor bizonyosra vehető, hogy minden jó ír és német katolikus tisztába teszi a lelkét a vasárnapi mise és áldozás előtt.
Ült tehát Mattingly atya a keskeny széken, a gyóntatószék ékesre faragott ládájában egy zöld szerzs függöny mögött, és hallgatta a töredelmeseket, akik felváltva térdeltek be hol a jobbra, hol a balra levő apró fülkébe. Ugyanilyen hangokat és bűnöket hallhatott volna Bostonban vagy New Yorkban, annyira hasonlítottak a hangsúlyok, a szorongások és a gondolatok.
– Három Üdvözlégy – parancsolta az atya, vagy: – Három Miatyánk –, de ennél többet ritkán rótt ki e dolgos férfiak és derék háziasszonyok szabvány gyarlóságocskáiért.
Majd váratlanul gyerekhang csendült a sötét, poros rács túloldalán, koraérett intelligenciáról árulkodó, hadaró, üde gyerekhang. A plébános nem ismerte fel. Végül is Deirdre Mayfair meg se mukkant az ő jelenlétében.
– Áldjon meg, atyám, mert vétkeztem. Utolsó gyónásom heteknek előtte volt. Atyám, tessék segíteni, kérem. Nem bírok harcolni az ördöggel. Próbálom, de mindig kudarcot vallok, és a pokolba fogok kerülni.
Mi ez, újabb adag Bridget Marie nővér hatásából? De mielőtt megszólalhatott volna, a gyerek folytatta, és a plébános akkor már tudta, hogy Deirdre az.
– Nem mondtam az ördögnek, hogy távozzon tőlem, mikor a virágokat hozta. Én akartam, és tudom, hogy meg kellett volna tenni, és Carl néni most olyan borzasztóan haragszik rám. De atyám, az ördög csak azt akarta, hogy örüljünk! Esküszöm, atyám, hogy sohasem bánt engem! És úgy sír, ha nem nézek rá, vagy nem hallgatok oda! Én nem tudtam, hogy az oltárról hozza el a virágokat! Néha olyan butaságokat csinál, atyám, olyan dolgokat, mint a kisgyerekek, még ennél is butábbakat. De nem akar bántani senkit.
– No, várj csak egy pillanatra, kedves. Miből gondolod, hogy maga az ördög akarna bántani egy kislányt? Nem akarod elmondani, hogy valójában mi történt?
– Atyám, esküszöm, hogy nem olyan, amilyennek a Bibliában írják. Nem csúnya. Magas és gyönyörű. Pont mint egy igazi ember. És nem hazudozik. Mindig olyan kedves dolgokat csinál. Ha félek, odajön, mellém ül az ágyra és megpuszil. Tényleg megpuszil. És elijeszti azokat, akik bántani akarnak!
– Gyermekem, akkor miért mondod, hogy ördög? Nem lenne jobb kitalált barátot mondani, aki arra jó, hogy sohase légy egyedül?
– Nem, atyám, ő az ördög! – Milyen sziklaszilárdan mondta! – Ő nem igazi, és nem is kitalált. – Fáradt, szomorú lett a hangocska, egy apró asszony hangja, aki gyermeki álcában, már-már reményvesztetten viaskodik az irdatlan teherrel. – Én tudom, hogy ott van, amikor senki más nem tudja, és akkor nézek és nézek és egyszer csak mindenki látja! – A hang elcsuklott. – Atyám, én igyekszem, hogy ne nézzek oda! Azt mondom, Jézus, Mária, Szent József, és próbálom, hogy ne nézzek oda! Tudom, hogy halálos bűn! De ő olyan szomorú, és úgy sír, csak nem ad hangot, de én hallom!
– De gyermek, beszéltél erről Carl nénéddel? – kérdezte a plébános higgadtan, noha kezdte nyugtalanítani a kislány részletes beszámolója. Ez túl volt a „szertelen fantázia” illetve az atya által ismert szertelenségek határán.
– Atyám, a néni mindent tud róla. Az összes nénikém tud. Úgy hívják, hogy ember, de Carl néni azt mondja, hogy igazából az ördög. Carl néni mondja azt, hogy ez bűn, olyan, mint a lábunk közé nyúlni, vagy a szennyes gondolatok. Mint mikor az ördög megpuszil, amitől dideregni kezdek és minden. Carl néni azt mondja, hogy fertelem ránézni az emberre, és beengedni a paplan alá. Azt mondja, hogy megölhet engem. Anyám egész életében látta az embert, és azért halt meg és ment fel az égbe, hogy megszabaduljon tőle.
Mattingly atya le volt sújtva. Hogy szól a régi mondás? Gyóntató papot nem lehet megbotránkoztatni?
– És a nagyanyám is látta – hadarta a gyerek lázasan. – És ő tényleg nagyon, de nagyon rossz volt, az ördög tette rosszá, úgyhogy bele is halt a végén. De ő valószínűleg nem az égbe ment fel, hanem le a pokolba, mint ahogy én is oda kerülhetek.
– De várj már, gyermek! Ki mondta neked ezt?
– Carl néni, atyám – makacskodott a kislány. – A néni nem akarja, hogy a pokolba kerüljek, mint Stella. Azt mondja, imádkozzak és űzzem el magamtól, meg tudnám tenni, ha akarnám, ha imádkoznám a rózsafüzért és nem néznék az ördögre. De atyám, Carl néni úgy haragszik rám, ha átengedem az ördögöt... – Elhallgatott a sírástól, bár igyekezett visszafojtani a könnyeit. – És Millie néni úgy fél! És Nancy néni rám sem akar nézni! Nancy néni azt mondja, hogy ha valaki a mi családunkban meglátja az embert, akkor annak kampec!
Mattingly atya szóhoz sem jutott a felháborodástól. Sietve megköszörülte a torkát.
– Úgy érted, a nénéid mondják, hogy ez a dolog valódi...
– Mindig tudtak róla, atyám! Akárki megláthatja, ha engedem, hogy elég erős legyen! Ez igaz, atyám! Akárki! De tetszik látni, muszáj hívnom. Másnak nem halálos bűn, ha látja, mert ez az én vétkem. Az én vétkem! Őt csak akkor lehet látni, ha én akarom, hogy lássák. De atyám, én egész egyszerűen nem értem, hogy hogy lehet ilyen kedves hozzám az ördög, és hogy sírhat olyan keservesen, amikor szomorú, és olyan borzasztóan ott akar lenni mellettem... – Zokogásba fulladt a hangja.
– Ne sírj, Deirdre! – szólt rá a plébános határozottan. Felfoghatatlan! Hogy az az okos, „modern” nő, a szalonban csináltatott kosztümjében, ilyen babonaságokat oltogasson egy gyermekbe! És a többiek, az ég szerelmére! Ezekhez képest még Bridget Marie nővér is egy Sigmund Freud. Erőltette a szemét, hogy lássa Deirdre-et a sötét rácson túl. Csak nem a könnyeit törülgeti?
Az üde hangocska rémült hadarásba csapott.
– Carl néni azt mondja, halálos bűn még csak gondolni is rá, vagy kimondani a nevét! Mert akkor azonnal ott terem, ha kimondják a nevét! De atyám, az ördög ott áll mellettem, miközben a néni beszél, és azt mondja, hogy a néni hazudik, és atyám, én tudom, hogy borzasztó ilyet mondani, de Carl néni tényleg hazudik néha. Én tudom, még akkor is, ha az ördög csendben van. De az a legszörnyűbb, mikor átjön, és megijeszti Carl nénit! Olyankor a néni fenyegeti! Azt mondja neki, hogy ha nem hagy békén, akkor Carl néni bántani fog engem! – Ismét elcsuklott a hangja. Alig hallhatóan hüppögött. Milyen apró volt, milyen gyámoltalan! – De atyám, én egész idő alatt, még mikor egyedül vagyok, vagy itt a misén a többiek között, én akkor is tudom, hogy mellettem van az ördög! Érzem! Hallom a sírását, és ettől nekem is sírnom kell!
– Gyermekem, most jól gondold meg, mielőtt válaszolnál. Carl nénéd tényleg azt mondja, hogy látta ezt a dolgot?
– Ó, igen, atyám. – Milyen fáradt volt a hangja, mennyire könyörgött, hogy higgyenek neki.
– Próbálom megérteni a dolgot, kedves. Annyira szeretném megérteni, de neked is segítened kell. Biztos vagy benne, hogy Carl nénéd így mondta? Hogy a saját szemével látta?
– Atyám, már akkor látta, mikor én még kisbaba voltam, és még azt se tudtam, hogy áthívhatom. Látta azon a napon, amikor anyám meghalt. Az ördög a bölcsőmet ringatta. És mikor Stella nagyanyám kislány volt, az ördög mögéje állt az ebédlőasztalnál. Most mondok atyámnak egy borzasztó nagy titkot. Van egy kép a házunkban az anyámról, és az ördög is ott van a képen, anyám mellett áll. Tudom, hogy van ilyen kép, mert az ördög megtalálta és a kezembe adta, pedig eldugták. Kihúzta a tükörasztal fiókját, úgy, hogy hozzá sem nyúlt, és a kezembe adta a képet. Ilyen dolgokat csinál, ha csakugyan erős, ha sokat voltam együtt vele, és egész nap róla gondolkoztam. Akkor mindenki megtudja, hogy a házban van, és Nancy néni elébe megy Carl néninek, és az ajtónál a fülébe súgja: „Itt van az ember! Most láttam!” És akkor Carl néni úgy haragszik! Az egész az én bűnöm, atyám! Úgy félek, hogy nem tudom megállítani! És mindenki úgy háborog!
Hangosabban zokogott, visszhangzott tőle a fülke deszkafala. Nyilván a templomba is kihallatszik.
Most mit mondjon? A plébánosban forrt az indulat. Miféle hibbanás esett ezekbe a nőkbe? Hát nincs a famíliában egy ember, akiben lenne szemernyi józan ész, hogy pszichiátert szerezzen a kislánynak?
– Drágám, figyelj rám! Szeretném, ha megengednéd, hogy beszéljek Carl nénéddel ezekről a dolgokról a gyóntatószéken kívül. Megengeded?
– Jaj, nem, atyám, kérem, nem szabad ilyet tennie!
– Gyermekem, nem teszek semmit, ha te nem engeded, de ismétlem, beszélnem kell Carl nénéddel ezekről a dolgokról. A néni és én együttesen el tudnánk űzni ezt a dolgot, Deirdre!
– Atyám, a néni sose bocsátaná meg nekem, hogy elmondtam! Halálos bűn még elmondani is! Nancy néni se bocsátaná meg soha! Még Millie néni is haragudna! Atyám, nem szabad szólnia a néninek, hogy beszéltem a dologról! – Kezdett hisztérikus lenni.
– Én lemoshatom a halálos bűnt, gyermek – magyarázta a plébános –, és feloldozhatlak. Deirdre, mostantól olyan fehér a lelked, mint a hó! Bízzál bennem, Deirdre! Engedd meg, hogy beszéljek a nénéddel!
Egy feszült percig a sírás volt az egyetlen válasz, aztán fordult a kis ajtó kilincsgombja, de Mattingly atya már előbb tudta, hogy elveszítette Deirdre-et. Néhány másodperc múlva már csak a futó lábak távolodó dobogását hallotta a padok között.
Rosszat mondott, tévesen ítélt! Most már semmit sem tehet, köti a gyónás pecsétje. És az űzött gyermek, aki elárulta a titkot, még ahhoz sem elég idős, hogy halálos bűnt követhessen el, vagy a szentgyónás segedelmében reménykedhessék!
Soha nem felejtette el azt a percet, ahogy ült tehetetlenül a gyóntatószék fullasztó melegében, és hallgatta Deirdre lépéseinek visszhangját az előcsarnokban. Mit tegyek, édes jó istenem?
Pedig Mattingly atyának még csak most kezdődött a kínszenvedés.
Néhány hét múlva már valóságos rögeszméje lett a ház és a nők.
De nem tehetett semmit, és nem mondhatta el, mit hallott. Szóban és tettben hallgatásra kötelezte a gyónás szentsége.
Még csak Bridget Marie nővért se merte kérdezgetni, bár az apáca készségesen elárasztotta adatokkal, ha összefutottak az udvaron. Mattingly atya bűnösnek érezte magát, amiért odafigyel, de elmenni sem bírt.
– Hát persze, hogy a Szent Szívbe adták be Deirdre-et, oda bizony! De hogy tetszik gondolni, megmarad ott? Onnan csapták ki az anyját, Anthát is, mikor megvolt összevissza nyolc éves! De az Orsolyáktól is kicsapták ám! A végén aztán találtak neki egy magániskolát, egy olyan bolond helyet, ahol azt se bánják, ha a gyerekek a fejükre állnak. Hogy az micsoda egy boldogtalan volt fiatal lánynak, folyton csak írta a verseket meg a történeteket, magában beszélt, és firtatta, hogy halt meg az anyja. Atyám persze tudja, ugye, hogy Stella Mayfairt Lionel, a testvére lőtte agyon! Méghozzá egy jelmezbálon a házban, úgy bizony! Na, lett ott szép ribillió!
Tükrök, órák, ablakok, minden összetört, mire elült a pánik, Stella meg holtan feküdt a földön.
Mattingly atya csak a fejét csóválta szánakozón.
– Nem csoda, ha Antha elvadult ezek után, és nem egészen tíz év múlva összeállt egy festővel, pont egy festővel, aki sose méltóztatott feleségül venni, hanem otthagyta télvíz idején egy peták nélkül Greenwich Village-ben a kicsi Deirdre-rel egy háromemeletes házban, ahol még lift se volt, úgyhogy szégyenszemre haza kellett kullognia, hogy aztán kiugorjon a padlásszoba ablakán a szegény, de micsoda egy szörnyű élete lehetett, hogy az összes nénje őt szekírozta, és figyelték minden lépését, és éjszakára bezárták, ő meg leszökött a Francia Negyedbe, és együtt ivott, az ő korában, ehhez szóljon, a költőkkel és a festőkkel, miközben megpróbálta felhívni a figyelmet a munkáira. Elárulok én atyámnak egy különös titkot. Hónapokkal azután, hogy meghalt, még mindig jöttek neki a levelek, és hozták a kéziratait, amelyeket ő küldözgetett New Yorkba. Micsoda kínszenvedés lehetett az Carlotta kisasszonynak, hogy ahányszor becsengetett a postás, mindig arra a fájdalomra és gyötrelemre kellett emlékeznie!
Mattingly atya némán imádkozott Deirdre-ért. Add, hogy ne hulljon rá a gonosz árnyéka .
– Volt Anthának egy története, amelyik megjelent egy magazinban, egy párizsi magazinban, mint nekem mondták, de egyébként angolul volt az egész, és azt is meghozták Carlotta kisasszonynak, ő pedig egyetlen pillantást vetett rá, aztán elzárta. Ezt a részét egy Mayfair unokatestvértől tudom, és azt is, hogy ők felajánlották, hogy magukhoz veszik a babát, a kicsi Deirdre-et, de Carlotta kisasszony azt mondta, nem, megtartja, ennyivel tartozik Stellának és Anthának és az anyjának és magának a gyermeknek is.
Mattingly atya betért a templomba, miközben visszafelé ment a plébániára. Sokáig állt a néma sekrestyében, és nézte az ajtón túl a főoltárt.
Egy mocskos históriát még könnyen megbocsátott volna Mayfairéknek, Tudatlanul születtek erre a világra, mint mi mindnyájan. De hogy az anyát öngyilkosságba hajszoló ördögről szóló mesékkel rontsanak meg egy kislányt! Csak hát Mattingly atya nem tehet semmit, az égvilágon semmit azon kívül, mint hogy a jövőben is imádkozik Deirdre-ért.
Karácsony előtt Deirdre-et kicsapták a Szent Margit magániskolából. A nénéi összecsomagolták, és északra küldték egy másik magániskolába.
Kevéssel később a plébános hallotta, hogy Deirdre ismét itthon van, betegeskedik és guvernánt tanítja. Látta is egy pillanatra egy népes tízórás misén, Nem járult áldozáshoz, de Mattingly atya észrevette a nagynénjei között a padban.
Apránként egyre többet tudott meg a Mayfairek történetéből. Úgy tűnt, az egyházközségben mindenkinek tudomása van róla, hogy ő megfordult abban a házban. Egyszer egy konyhaasztalnál megfogta a kezét Lucy O' Hara nagyanyó:
– Hallom, elküldték Deirdre Mayfairt, és atyám járt miatta abban a házban, ugye hogy igen?
Mi a csudát lehet erre mondani? Mattingly atya inkább hallgatott.
– Hát én ismerem azt a családot! Mary Beth volt a nagy dáma, ő arról is tudott mesélni, milyen volt a régi ültetvényen, ott született pont a polgárháború után, csak a nyolcvanas években jött New Orleansba, mikor Julien bátyja behozta. Az volt ám az öreg déli úriember! Máig emlékszem, ahogy léptet a lován a Szent Károly úton; a legszebb öregember volt, akit láttam. Az, úgy mondták, egy igazi fényűző ültetvényes udvarház volt Riverbendnél, még azután is szerepelt a képe a könyvekben, mikor rég összedőlt. Julien úr és Mary Beth kisasszony mindent elkövettek, hogy megmentsék, de a folyót nem lehet megállítani, ha a folyó úgy dönt, hogy elviszi a házat.
Hát, Mary Beth, az valóságos hétszépség volt, sötét és vad, nem olyan kényes, mint Stella, vagy jelentéktelen, mint Carlotta kisasszony, és azt mondták, Antha is szépség, bár nekem sose volt szerencsém látni, meg azt a szegény kis Deirdre-et sem. Hanem Stella, az egy igazi vudu királynő volt. Igen, Stella, atyám. Stella ismerte a hatalmakat, a bájitalokat, a szertartásokat. Tudott olvasni a kártyában. Jósolt az én Sean unokámnak is, de olyanokat, hogy Sean majd megbolondult ijedtében. Ez is egy olyan zabolátlan mulatságon történt fent az Első utcában, amelyiken csempészett szeszt nyakaltak, és a szalonban húzta a banda. Ez volt Stella.
– Tetszett neki az én Billym, de mennyire tetszett! – Hirtelen mozdulat a megfakult fénykép irányába a fiókos szekrény tetején. – Mondtam neki: „Billy, hallgass rám! Nehogy közelébe menj a Mayfair-asszonyoknak!” Stellának minden jóképű fiatalember tetszett. Ezért ölte meg a bátyja. Fényes napon felhőket tudott varázsolni az égre. Ez az isteni szent igazság, atyám. Szokása volt azzal ijesztgetni a nővéreket a Szent Alfonzban, hogy ilyen viharokat kavart a kert fölött. Azt a vihart kellett volna látnia, amely Stella halálának éjszakáján zúdult a házra! Azt mondják, betört az összes ablak! Igazi forgószél kerekedett! Stella kimódolta, hogy még az ég is őt sirassa.
Mattingly atya némán ült, megpróbálta élvezni az agyoncukrozott, langyos tejes teát, de minden egyes szót megjegyzett.
Nem látogatta meg Mayfairéket többé. Nem merte. Nem engedhette, hogy az a gyermek azt gondolja – ha ugyan otthon van –, hogy a plébános el akarja mondani, amit holtig titkolnia kell. A miséken figyelte, hogy ott vannak-e az asszonyok, de ritkán látta őket. Bár persze ez egy nagy egyházközség. Mehetnek más templomba is, vagy a gazdagok kis kápolnájába odaát a Kertvárosban.
Ennek ellenére Carlotta kisasszony küldözgette a csekkjeit. Mattingly atya tudott róla. Lafferty atya, aki a plébánia elszámolásait készítette, karácsony táján mutatta a csekket kétezer dollárról, és csöndesen megjegyezte, hogy Carlotta Mayfair érti, miként tegye a pénzével kedvessé és kellemessé a környezetét.
– Hazaküldték a kis unokahúgot a bostoni iskolából, gondolom, hallotta.
Mattingly atya azt mondta, hogy nem hallotta. Állt Lafferty atya irodájának ajtajában, és várt.
– Hát pedig én azt hittem, jóba lett a dámákkal – mondta Lafferty atya, aki karakán ember volt, de nem pletykaszatyor, és már elmúlt hatvan esztendős.
– Csak egyszer-kétszer viziteltem – felelte Mattingly atya.
– Most meg azt mondják, betegeskedik a kis Deirdre – szólt Lafferty atya. Letette a csekket az asztal zöld itatóspapírjára és nézte. – Nem járhat rendes iskolába, otthon kell maradnia egy házitanítóval.
– Szomorú.
– Az bizony. Csak itt senki se fog kérdezgetni. Senki se megy át, és nem néz utána, tisztességes oktatást kap-e az a gyermek.
– Elég pénzük van...
– Igen, elég, hogy eltussolhassák a dolgokat, rendes szokásuk szerint. A gyilkosságot is megúszhatják.
– Gondolja?
Lafferty atya mintha rövid ideig tusakodott volna magával, miközben Carlotta Mayfair csekkjét nézte.
– Gondolom, hallott a lövöldözésről, amikor Lionel Mayfair agyonlőtte a húgát, Stellát? Egy napot se ült börtönben miatta. Mindent elrendezett Carlotta kisasszony. Meg Cortland úr, Julien fia. Ezek ketten mindent el tudtak rendezni. Nem kérdezett ott senki semmit.
– De hát mivel...
– A tébolydával, természetesen, ott aztán Lionel maga végzett magával, bár senki se tudja, hogyan, lévén, hogy kényszerzubbony volt rajta.
– Ezt nem mondhatja komolyan.
– De bizony hogy mondom – bólogatott Lafferty atya. – És megint nem kérdezett senki semmit. Gyászmise, mint rendesen. Aztán beállít a kicsi Antha – Stella lánya, tudja –, sírva, jajveszékelve, hogy Carlotta kisasszony gyilkoltatta meg Lionellel az anyját. A földszinten mondta el a lelkésznek, a bal oldali társalgóban. Ott voltam én, ott volt Morgan atya és Graham atya is. Valamennyien hallottuk.
Mattingly atya némán figyelt.
– Azt mondta a kis Antha, hogy fél hazamenni. Fél Carlotta kisasszonytól. Azt mondta, hogy Carlotta kisasszony mondta Lionelnek: „Nem vagy férfi, ha nem vetsz véget ennek, ami itt folyik!”, és még a harmincnyolcas pisztolyt is ő nyomta a markába, hogy lője le Stellát. Azt várná, hogy erre már csak volt néhány kérdés, de a lelkésznek nem volt, csak fölemelte a kagylót és tárcsázta Carlotta kisasszonyt. Pár perc múlva jön a nagy fekete limuzin, és elviszi a kicsi Anthát.
Mattingly atya mereven nézte a vékony emberkét az asztalnál. Én sem kérdeztem.
– Később a lelkész megjegyezte, hogy Antha eszelős, azt mondogatja a többi gyereknek, hogy a falon át is hallja, mit beszélnek az emberek, és olvasni tud a gondolataikban. Hozzátette, hogy majd lehiggad a gyermek, csak most odáig van Stella halála miatt.
– De csak rosszabbodott az állapota.
– Húszévesen kiugrott a manzárd ablakán, ezt tette. Semmi kérdés. Nem volt ép eszén, és különben is, még gyerek volt. Gyászmise, mint rendesen.
Lafferty atya megfordította a csekket, és rácsapott a plébánia gumi bélyegzőjével.
– Azt mondja, atyám, hogy el kellene látogatnom Mayfairék-hez?
– Nem, atya, nem ezt mondom. Ha az igazat szeretné hallani, nem tudom, mit mondjak. De szeretném, ha Carlotta kisasszony kiadná a háztól azt a gyermeket. Igen sok rossz emlék gyűlt fel ott. Nem gyereknek való hely.
Amikor Mattingly atya megtudta, hogy Deirdre Mayfairt újfent iskolába küldték – ezúttal Európába –, úgy döntött, hogy mégis el kell mennie látogatóba. Tavasz volt, jó három év telt el a lidérces gyónás óta. Kényszerítenie kellett magát, hogy belépjen azon a kapun, ha másért nem, hát azért, mert nem jutott eszébe más.
Nem lepődött meg, amikor Carlotta Mayfair a hosszú kettős szalonba invitálta, és ezüst tálcán érkezett a kávézó készség, csak így, kordiálisan. A plébános szerette ezt a nagy termet. Szerette a farkasszemet néző tükröket. Csatlakozott hozzájuk Millie kisasszony, aztán Nancy kisasszony is, mentegetőzve szutykos köténye miatt, még az öreg Belle kisasszony is lejött egy felvonón, amelyről Mattingly atya nem tudott, mert el volt rejtve egy impozáns három és fél méteres ajtó mögé, amely ugyanolyan volt, akár a többi. Mattingly atya rögtön észrevette, hogy Belle kisasszony megsiketült.
Csevegés örvén szemügyre vette az asszonyokat, próbálta kifürkészni, mi rejlik a tartózkodó mosolyok mögött. Nancy az igavonó, Millie a kelekótya, az öreg Belle kisasszony majdnem szenilis. Hát Carl? Carl minden, aminek mondják: az okos, az üzletasszony, az ügyvéd. Beszélgettek politikáról, a városi korrupcióról, az emelkedő árakról, az idők változásáról. Ám Carl se most, se máskor nem ejtette ki Antha, Stella, Mary Beth, Lionel nevét. Nem esett több szó történelemről, és a plébános nem tudta rávenni magát, hogy szóba hozza a témát. Még egy szimpla bútorra se mert rákérdezni.
Elmenőben rápillantott a gyomnövényekkel benőtt, macskaköves teraszra. Úgy széthasadt a koponyája, akár a görögdinnye . Az utcára érve visszanézett a manzárdablakokra. Mindet beszőtték a kúszónövények, a zsalugáterek csálén lógtak.
Ez volt az utolsó vizitje, mondta magában. Legyen rá gondja Lafferty atyának. Senkinek se legyen gondja rá.
De a múló évekkel csak erősödött benne az érzés, hogy kudarcot vallott.
Tízéves korában Deirdre Mayfair elszökött hazulról. Amikor két nappal később rátaláltak, borig ázva csatangolt az esőben, a Szent János holtág partján. Akkor megint elküldték valami internátusba, Írországba, Cork megyébe, aztán ismét hazajött. Az apácák azt mesélték, hogy lidércnyomásai voltak, álmában járkált és furcsa dolgokat beszélt.
Majd az a hír jött, hogy Kaliforniában van. Mayfairéknek éltek ott unokatestvéreik, akik vigyáznak a lányra. Talán jót tesz neki a klímaváltozás.
Akkor már tudta Mattingly atya, hogy sohasem verheti ki a fejéből annak a gyermeknek a sírását. Az Isten szerelmére, miért nem próbálkozott más megoldással? Imádkozott, hogy Deirdre mesélje el valami bölcs tanítónak vagy orvosnak is azokat a dolgokat, amelyeket neki mondott; hogy segítsen valaki rajta, ha már Mattingly atyának nem sikerült.
Ha jól emlékszik, arról nem hallott, hogy Deirdre hazatért volna Kaliforniából. Csak valamikor '56-ban szerzett tudomást róla, hogy a Limai Szent Róza bentlakásos iskolába adták. Majd jött a pletyka, hogy kicsapták az iskolából, és a lány New Yorkba szökött.
A dologról Kellerman kisasszony számolt be Lafferty atyának egy délután a templom lépcsőjén. A szobalányától hallotta, aki a „színes lánytól” hallotta, aki időnként kisegített Mayfairéknél. Deirdre megtalálta a padláson egy ládában az anyja novelláit, „ezt az összes zöldséget Greenwich Village-ről”, és azért szökött el hazulról, hogy megkeresse az apját, bár azt senki sem tudta, hogy az illető él-e, hal-e.
Végül becsukták a Bellevue-be, és Carlotta kisasszony New Yorkba repült, hogy visszahozza Deirdre-et.
Majd 1959 egyik nyári délutánján Mattingly atya egy konyhaasztal mellett értesült a „botrányról”: Deirdre Mayfair állapotos lett tizennyolc éves korában! Kimaradt a texasi főiskoláról. És az apa? A tulajdon tanára, hát hinné, nős ember, ráadásul protestáns! És fel fogja bontani a tízéves házasságát, hogy feleségül vehesse Deirdre-et!
Másról se beszélt az egyházközség. Carlotta kisasszony mosta kezeit, mondták, de Nancy kisasszony Guy Mayerhez vitte Deirdre-et, hogy egy csudaszép ruhát vásároljon neki a városházi bálra. Gyönyörű lány lett Deirdre-ből, olyan gyönyörű, amilyen Antha és Stella volt valaha. Olyan gyönyörű, mondták, mint Mary Beth kisasszony.
Mattingly atya csak arra a rémült, fehér arcú gyermekre emlékezett. Szirmok roppannak a cipőtalp alatt.
A házasságból nem lett semmi.
Amikor Deirdre az ötödik hónapban volt, az apa meghalt New Orleansba jövet. Balesetet szenvedett a folyóparti úton. A régi '52-es Fordjának eltört a tengelye, az autó kormányozhatatlanná vált, egy tölgyfának rohant és azonnal felrobbant.
Mattingly atya akkor hallotta a legfurcsább történetet Mayfairékről, mikor a templomi bazárra összejött sokaságban bolyongott egy tikkasztó júliusi estén.
Villanykörtefüzérekkel díszítették fel az aszfaltozott udvart. Ingujjra vetkőzött és pamutruhás egyházközségi tagok csellengtek a szerencsejátékos bódék között, hogy nyerjenek öt centért egy csokoládétortát vagy egy plüssmackót. Az aszfalt megpuhult a melegtől. Folyt a sör a bárpultnál, amelyet hordókra helyezett deszkákból rögtönöztek. Mattingly atyának úgy tűnt, hogy akármerre megy, mindenütt Mayfairékről pusmognak.
Az ősz Red Lonigan, a temetkezési vállalkozó család korelnöke Dave Collinst hallgatta, aki azt mesélte, hogy Deirdre-et bezárták a szobájába. Ott ült Lafferty atya, és mogorván bámulta Dave-et a söröspohara felett. Dave azzal dicsekedett, hogy mindenkinél régebbről, még Rednél is régebbről ismeri Mayfairéket.
Mattingly atya vett magának egy behűtött üveg Jaxet, majd letelepedett a pult végében álló padra.
Dave Collins úszott a dicsőségben, hogy két pap is hallgatja.
– Én 1901-ben születtem, atyám! – közölte, pedig Mattingly atya rá se nézett. – Ugyanabba az évbe, mint Stella Mayfair, és még emlékszek, mikor Stellát kirúgták a felsővárosi Orsolyáktól, és akkor Mary Beth kisasszony ide le küldte iskolába.
– Túl sokat pletykálnak arról a családról – jegyezte meg Red borúsan.
– Az ám, mer Stella vudu királynő volt – folytatta Dave. – Azt mindenki tudta. Hanem felejtsétek el a filléres ócska stikliket. Az nem Stellának volt való. Stellának volt egy erszénye, amékből sose fogyott ki az arany.
Red szomorúan elnevette magát.
– Aztán a végén mégse jutott neki más, csak a balsors.
– Hát, jó sűrű életet élt, mielőtt Lionel lelőtte – mondta Dave. Keskenyre húzta a szemét, és jobb könyökére támaszkodva előrehajolt, miközben baljában a söröspalackot markolta. – És alighogy meghalt és eltemették, az az erszény ottan bukkant fel Antha ágya mellett, és akárhová dugdosták, mindig visszakerült.
– Nehogy mán – mondta Red.
– Volt abba az erszénybe mindenféle péz – olasz péz és francia péz és spanyol péz.
– Hát ezt meg honnan tudod? – kérdezte Red.
– Lafferty atya látta, nem igaz, atya? Maga látta azokat a pézeket. Mary Beth kisasszony olyanokat dobott vasárnaponként a kosárba, maga is tudja, hogy azt tette. És azt is tudja, miket mondott:
„Költse el gyorsan, atyám, adja ki őket még alkonyat előtt, különbe visszajönnek!”
– Miket beszélsz itt! – horkant föl Red.
Lafferty atya egy szót sem szólt. Apró fekete szeme Dave-ről Redre vándorolt, majd Mattingly atyára sandított, aki vele szemközt ült.
– Hogyhogy visszajönnek? – kérdezte Mattingly atya.
– Vissza az erszénybe, úgy! – Dave felvonta a szemöldökét, és meghúzta az üveget, csak a habot hagyva benne. – Feszt költhette a pézét, mer mindig visszajött. – Rekedten, hurutosan nevetett. – Ugyanezt mondta anyámnak ötven éve, mikor kifizette a mosást, úgy ám, a mosást, az én anyám mosott sok ilyen gazdag háznál, de nem is szégyellte soha, és Mary Beth kisasszony mindig ilyen pézbe fizetett érte.
– Nehogy mán – mondta Red.
– De mondok én neked még valami mást! – Dave az asztalra könyökölt, és rászögezte résnyire húzott szemét Red Loniganre. – A ház, az ékszerek, az erszény, mind összefügg! Mint a Mayfair név, mer mindig annak híják őket, akárkihez mennek férjhez! Mindig Mayfair a nevük! És akarod tudni az okát? Mer ezek az asszonyok boszorkányok! Mind egy szálig!
Red megcsóválta a fejét. Odatolta tele sörösüvegét Dave-nek, aki mohón megmarkolta.
– Ez az isteni szent igazság, én mondom! Egyik nemzedék adja tovább a másiknak az ördöngös erőt, és akkor régen volt is róla sok szóbeszéd! Mary Beth kisasszony sokkal hatalmasabb volt, mint Stella. – Nagyot húzott Red söréből. – És volt annyi esze, hogy tartsa a száját, nem úgy, mint Stella.
– Akkor te hogyhogy tudsz róla? – kérdezte Red.
Dave előhúzta, majd összegyűrte a Bull Durham dohány kis fehér tasakját.
– Atyám, nem volna egy kész staubja? – kérdezte Mattingly atyától.
Red megvetően vigyorgott. Mattingly atya odanyújtotta Rednek a Pall Mallt.
– Köszönöm, atyám. Ami pedig a te kérdésedet illeti, Red, améket nem akartam megkerülni. Azér tudom, mer anyám elmondta nekem a dolgokat, amékeket Mary Beth kisasszony mondott neki még 1921-ben, mikor Carlotta kisasszony lediplomázott a Loyolán, és mindenki őtet magasztalta, hogy ilyen okos lány, ügyvédnő meg minden. „De nem ő a választott” – mondta Mary Beth kisasszony anyámnak. – „Stella az. Stellának jutott az adomány, így az övé lesz minden, ha én meghalok.” „És mi az adomány, Mary Beth kisasszony?” – kérdezte anyám. „Ajnye, hát Stella látja az embert” – mondta Mary Beth kisasszony anyámnak. – „És egyedül az örököl mindent, aki tudja látni az embert”.
Mattingly atya hátán végigfutott a hideg. Tizenegy éve hallotta a gyermek félbetört gyónását, de azóta sem felejtette el egyetlen szavát. Úgy hívják, hogy ember...
Ám Lafferty atya vasvillaszemmel meredt Dave-re.
– Látta az embert? – kérdezte hidegen. – Hát ez a zagyvaság meg mit jelent?
– Ajnye mán, atyám, azér egy ilyen jó ír embernek, amilyen atyám, csak tudni kéne a választ erre a kérdésre. Hát nem úgy van, hogy a boszorkányok embernek híják az ördögöt? Hát nem így híják, mikor eljön hozzájuk setét éjszaka, hogy kimondhatatlan gonoszságokra tüzelje őket? – Megint olyan mélyen recsegő, halnivaló nevetésre fakadt, majd előhúzott egy mocskos takonykendőt és megtörölgette az orrát. – Boszorkányok, atyám, maga is tudja. Azok voltak, azok maradtak. Hagyaték náluk a boszorkányság. És emlékszik az öreg Julien Mayfair úrra? Mer én emlékszek. Ő aztán tudott erről mindent, az anyám mondta, Atyám tudja, hogy ez az igazság.
– Valóban hagyaték – mondta Lafferty atya dühösen, és felállt. – A tudatlanság, a féltékenység, a beteg lélek hagyatéka! Hallottál egyáltalán ilyesmiről, Dave Collins? Hallottad hírét a testvérgyűlöletnek, az irigységnek, a könyörtelen nagyravágyásnak? – Nem várta be a választ, megfordult és eltűnt a nyüzsgő sokaságban.
Mattingly agyát egészen meghökkentette Lafferty atya haragja. Jobban örült volna, ha Lafferty atya csak nevet, mint Dave Collins, aki most nyelte le az utolsó kortyot Red söréből.
– Red, nem tudnál megspendírozni két piculát? – kérdezte, miközben a temetkezési vállalkozóról a papra villantotta a szemét.
Red üres tekintettel meredt az üres sörösüvegre, majd réveteg mozdulattal gyűrött dollárt halászott elő a nadrágzsebéből.
Mattingly atyának este, az elalvás határán eszébe jutottak a szemináriumban olvasott könyvek. A sudár ember, a fekete ember, a délceg ember, az incubus, aki éjszaka jár... az óriás ember, aki a boszorkányszombatot vezeti! Sötét ábrákra emlékezett, aprólékosan kidolgozott, hajmeresztő ábrákra. Boszorkányok, mondta ki a szót, miközben álomba merült. Atyám, a néni azt mondja, hogy ő az ördög, és még csak ránézni is bűn!
Valamikor hajnal előtt Lafferty atya dühös hangjára riadt fel. Irigység, beteg lélek! Ez lenne a sorok között rejlő igazság? Úgy tűnt, kulcsfontosságú darabja kattant be a kirakósnak. Szinte már az egész képet látta. Egy vaskézzel irányított ház, egy ház, amelyben szép és forróvérű nők jutnak gyászos sorsra. De még mindig zavarta valami... Valamennyien látják, atyám! Virágok a földön, hosszú, fehér gladióluszok, páfrányok csipkés legyezői. Mattingly atya látta a cipőtalpa alatt összegyűrődő szirmokat.
Deirdre Mayfair örökbe adta a gyermekét, akit november hetedikén hozott világra az új Isteni Könyörületesség kórházban. Még azon a napon búcsúcsókot adott neki, és Lafferty atya karjára fektette, aki megkeresztelte az újszülöttet, és átadta a kaliforniai rokonoknak, a leendő örökbefogadó szülőknek.
Ám Deirdre kikötötte, hogy a gyermek a Mayfair nevet viselje. Az ő lánya nem viselhet más családi nevet, vagy nem írja alá a papírokat. Ebben öreg bátyja, Cortland Mayfair is támogatta, és még Lafferty atya sem bírhatta rá, hogy változtasson az elhatározásán. Látni akarta tintával leírva a keresztlevélen. Szegény öreg Cortland Mayfair – micsoda finom úr – akkor már nem élt, belehalt abba a szörnyű zuhanásba a lépcsőről.
Mattingly atya már nem emlékezett, hogy mikor hallotta először a „gyógyíthatatlan” szót. Deirdre még el sem hagyta a kórházat, amikor kitört rajta az őrültség. Azt mesélték róla, hogy fennhangon beszélt a semmihez: „Te tetted, te ölted meg!” Az ápolónők féltek belépni a szobájába. Kórházi hálóingben csámborgott be a kápolnába, kacagott és kiabált a mise kellős közepén, vádolta a levegőt, hogy megölte a szeretőjét, elszakította a gyermekétől, egyedül hagyta „ellenségek” között. Amikor a nővérek fékezni próbálták, tombolni kezdett. A műtősöknek kellett elvinniük, miközben Deirdre rugdosott és sivalkodott.
Mire Lafferty atya elhalálozott a tavaszon, Deirdre-et is bezárták a bolondokházába valahol messze, senki sem tudta, hol. Rita Lonigan kérdezte az apósától, Redtől, mert borzasztóan szeretett volna írni Deirdre-nek. De Carl kisasszony azt mondta, nem tenne jót. Deirdre-nek nem jár levél.
Deirdre-nek csak ima jár. Így teltek az évek.
Mattingly atya megvált a plébániától, külföldi misszióknál dolgozott. New Yorkban dolgozott. Olyan messzire ment, hogy kihullott a gondolataiból New Orleans, csak egyszer-másszor hasított bele a hirtelen emlék és nyomában a szégyen: Deirdre Mayfair, az egyetlen, akinek nem segített, az ő elveszett Deirdre-je.
Majd 1976 egyik délutánján, amikor Mattingly atya rövid látogatásra jött az öreg paplakba, elment a ház mellett, és észrevette, hogy egy sápadt, sovány fiatal nő ül a hintaszékben az oldaltornácon, a rozsdás szúnyogháló fátyla mögött. Látomásszerű volt fehér hálóingében, de a pap azonnal látta, hogy Deirdre az. Felismerte a vállára omló, fekete fürtjeiről. Mikor benyitott a rozsdás kapun, és feljött a macskaköves ösvényen, megállapította, hogy még az arca is ugyanolyan – igen, ez ugyanaz a Deirdre, akit majdnem harminc éve hazakísért ebbe a házba.
Bávatagon ült a léckeretében megereszkedett szúnyogháló mögött, és meg se rezzent, mikor Mattingly atya azt suttogta:
– Deirdre!
A nyakán gyönyörű smaragdkövet viselt láncon, az ujján rubingyűrűt. Ezek lennének az ékszerek, amelyekről Mattingly atya hallott? Mennyire nem illenek a lötyögős fehér hálóinghez, a néma asszonyra. Egyetlen jellel sem árulta el, hogy látta vagy hallotta a papot.
A vizit Millie és Nancy kisasszonyoknál kurtára és kínosra sikerült. Carl lent volt a városban dolgozni, természetesen, és igen, az Deirdre ott az oldaltornácon, most itthon van, de nem szükséges suttogni.
– Elment az esze – közölte Nancy epés mosollyal. – Először az emlékeit törölte ki a sokkolás, aztán mindent. Ha a ház égne, akkor se bírna felállni, hogy meneküljön. Időnként tördeli a kezét, próbál beszélni, de nem tud...
– Ne! – suttogta Millie. Kissé megrázta a fejét, és elhúzta a száját, mintha nem vallana jó ízlésre ilyesmit pertraktálni. Most már öreg volt ő is, és gyönyörűen megszürkült a haja, öreg lett és áttetsző, mint Belle kisasszony, Belle, aki réges-rég elment. – Atyám, parancsol még egy kis kávét?
Ám a tornácon egy szép nő ült a székben. Az elektrosokk nem szürkítette meg a haját, és a szeme még mindig sötétkék volt, bár tökéletesen üres. Mint egy szobor a templomban. Tessék segíteni, atyám! A smaragd visszaverte a fényt, tündökölt, akár egy parányi csillag.
Ezek után Mattingly atya ritkán utazott Délre, és ha becsöngetett, nem fogadták szívesen. Nancy kisasszony udvariatlanul szabadkozott, sőt volt, mikor senki sem nyitott ajtót. Ha Carl otthon tartózkodott, gyorsan lezavarták a kényszeredett látogatást. Nem volt kávé a kerti szobában, csak néhány sietős szó abban a hatalmas, poros szalonban. Itt már a villanyt sem kapcsolják fel? Mocskosak voltak a csillárok.
Persze az asszonyok is vénültek. 1979-ben meghalt Millie. Óriási temetést csaptak neki, az egész országból jöttek a rokonok.
Aztán tavaly Nancy is elment. Red Lonigan írta meg Mattingly atyának, aki akkor Baton Rouge-ban szolgált, és autóval még éppen elérte a temetést.
Carl kisasszony a nyolcvanas évei végét taposta, csontbőr volt, karvalyorrú, fehér hajú, és vastag szemüveget viselt, amely mögött kellemetlenül nagynak látszott a szeme. A lába püffedten dagadt ki fekete fűzős cipőjéből. Az utolsó szavaknál le kellett ülnie egy sírkőre.
A ház sírnivalóan pusztult. Mattingly atya maga látta, mikor elhajtott mellette.
Természetesen Deirdre is megváltozott. Nyoma sem volt már üvegházi törékeny szépségének. Noha ápolónői sétáltatták, a válla meggörnyedt, a keze csuklóban begörbült, mint a csúzosoké. Azt pletykálták róla, hogy most már állandóan félrenyaklik a feje, és sose csukja be a száját.
Szomorú látvány volt még így távolból is, és az ékszerek csak még baljósabbá tették. Gyémánt fülbevaló egy eszement nyomorékon! Diónyi smaragd! Mattingly atya, aki mindenekfölött hitt az élet szentségében, úgy gondolta, hogy Deirdre-nek áldás lenne a halál.
A Nancy temetését követő délutánon, miután részvétlátogatást tett az öreg házban, a kerítés túlsó végénél összefutott egy angollal, egy nagyon kellemes emberrel, aki Aaron Lightnerként mutatkozott be.
– Tud valamit arról a szegény nőről? – kérdezte Lightner kertelés nélkül. – Több mint tíz éve látom azon a tornácon. Aggódom érte.
– Magam is aggódom – vallotta be Mattingly atya –, de azt mondják, senki sem tehet érte semmit.
– Fölöttébb különös család – mondta Lightner együttérzőn. – Milyen forróság van. Vajon ő érzi a meleget? Az ember azt várná, hogy megjavíttatják a mennyezeti ventilátort. Látja? Mintha eltört volna.
Mattingly atya rögtön megkedvelte az angolt, aki nagyon határozott, ugyanakkor udvarias ember volt, és igen elegáns jelenség is, finom lenvászon mellényes öltönyében. Még sétapálca is volt nála. Azokra az úriemberekre emlékeztette Mattingly atyát, akik a Szent Károly úton sétálgattak esténként, vagy szalmakalaposan ültek az első verandákon, onnan figyelték a forgalmat. Régi szép idők.
Egyszer csak azon kapta magát, hogy fojtott hangon, de fesztelenül diskurál az angollal a mélyre csüngő tölgyfaágak alatt azokról a „közkeletű” dolgokról, amelyeket Lightner ugyancsak ismerni látszott: az elektrosokkos kezelésről, az elmegyógyintézetekről, a kislányról, akit valamikor réges-régen örökbe adtak Kaliforniába. Ám az álmában se jutott volna eszébe, hogy szóba hozza a vén Dave Collins pletykáit Stelláról vagy „az emberről”. Nem, az nem lett volna helyes, elismételni ilyen badarságot, azonkívül túlságosan közel jutottak volna a fájdalmas titkokhoz, amelyeket Deirdre bízott rá valaha.
Aztán valahogy kikötöttek a Komtur Palotájában, ahová Lightner invitálta kései villásreggelire. Micsoda ritka élvezet volt ez a papnak! De rég fordult meg ilyen finom New Orleans-i étteremben, ahol damaszt abrosszal és szalvétával terítenek! És az angol remek bort rendelt.
Lightner őszintén megmondta, hogy ő az ilyen családokkal foglalkozik, mint a Mayfairéké.
– Tudja, hogy ültetvényük volt Haitin, amikor azt még Saint-Domingue-nak hívták? Azt hiszem, Maye Faire volt a neve. Még a rabszolgalázadás előtt gazdagodtak meg a kávén és a cukron.
– Ennyire visszamenőleg ismeri őket? – álmélkodott a pap.
– Ó, igen! – felelte Lightner. – Benne van a történelemkönyvekben. Erős asszony igazgatta az ültetvényt, Marie Claudette Mayfair Landry, aki anyja, Angelique Mayfair nyomdokaiba lépett. Ő már a negyedik nemzedéket képviselte. Charlotte érkezett elsőnek Franciaországból, mikor is, 1689-ben. Igen, Charlotte, aki ikreket szült: Petert és Jeanne Louise-t. Mindkettő megérte a nyolcvanegy esztendőt.
– Ne mondja! Ilyen régi dolgokat még nem is hallottam róluk!
– Pusztán nyilvántartás dolga. – Az angol könnyedén megvonta a vállát. – Még a fellázadt rabszolgák se mertek üszköt vetni az ültetvényre. Marie Claudette-nek sikerült elmenekítenie egész családját és hatalmas vagyonát. Azután La Victoire következett Riverbendnél, New Orleans alatt, de azt hiszem, ők csak Riverbend-nek hívták.
– Ott született Mary Beth kisasszony.
– Igen, pontosan! Mikor is, lássam csak, ha jól tudom, 1871-ben. A folyó végül elnyelte az öreg házat. Pedig de gyönyörű volt, csupa oszlop. A nagyon régi louisianai útikönyvekben még szerepeltek a fényképei.
– De szívesen megnézném őket – mondta a pap.
– A polgárháború előtt építtették a házat az Első utcában – folytatta Lightner. – Tulajdonképpen Katherine Mayfair építtette, és később a bátyjai, Julien és Rémy Mayfair laktak benne. Majd Mary Beth költözött oda. Mary Beth nem szerette a vidéket. Azt hiszem, Katherine ment feleségül az ír építészhez, akit olyan fiatalon elvitt a sárgaláz. Tudja, ő építette a bankokat a belvárosban. Igen, Monahannek hívták, és a halála után Katherine nem akart az Első utcában maradni, annyira fájta szíve, hiszen a férje építette a házat.
– Úgy rémlik, valamikor régen már hallottam, hogy Monahan tervezte a házat – jegyezte meg a pap, bár tulajdonképpen nem is akart közbeszólni. – Sokat hallottam Mary Bethről.
– Igen, Mary Beth Mayfair volt az, aki feleségül ment McIntyre bíróhoz, aki akkor még fiatal ügyvéd volt, természetesen, és most a lányuk, Carlotta Mayfair a ház úrnője...
Mattingly atyát mintha megigézték volna, és ezt nemcsak a régi lázas kíváncsiság tette, amelyet Mayfairék keltettek benne, hanem Lightner megnyerő modora, kellemes brit kiejtése is. Ez csupán anekdotázás, nem pletyka, ártatlan dolog. Mattingly atya nagyon régen beszélt ilyen kulturált emberrel. Nem, ez így egyáltalán nem hangzott pletykának, ha az angol mondta.
És jobb belátása ellenére egyszer csak mesélni kezdte akadozó hangon a kislány és az iskola udvarára hullott rejtélyes virágok történetét. Ez mégsem az, amit a gyóntatószékben hallott, bár akkor is ijesztő, hogy így kifecsegi, féltucat korty bor után. Mattingly atya szégyellte magát. Hirtelen nem tudta kiverni a fejéből a gyónást. Elveszítette a fonalat. Dave Collinsra gondolt és arra a sok furcsaságra, amit mondott, meg hogy mennyire megharagudott Lafferty atya a bazárban azon a nyári estén, Lafferty atya, aki felügyelte Deirdre újszülöttjének örökbeadását.
Tett vajon valamit Lafferty atya Dave Collins bolond fecsegésének nyomán? Mattingly atya soha semmit sem tudott tenni.
Az angol türelmesen várakozott a pap szótlan révedezése közben. Akkor valami roppant különös dolog történt: Mattingly atyának úgy rémlett, hogy Lightner a gondolataiban olvas. De hát ez lehetetlen, bár ha egy ember képes így kihallgatni egy gyónás emlékét, akkor mit tehetne egy pap?
Milyen hosszúnak tűnt a délután! Milyen kellemesnek, fesztelennek! Mattingly atya végül csak elismételte Dave Collins régi meséit, sőt, még a „fekete embert” és a táncoló boszorkányokat ábrázoló képeket is megemlítette.
Az angolt pedig annyira lekötötte ez, hogy egyszer sem szólt közbe, akkor mozdult csak meg, ha bort töltött, vagy cigarettával kínálta a papot.
– Ki tud hozni ebből valamit? – kérdezte végül Mattingly atya súgva. Felelt egyáltalán az angol? – Tudja, az öreg Dave Collins meghalt, de Bridget Marie nővér örökké fog élni. Közeledik a százhoz.
– Ez, az a réges-régi apáca, az iskola udvaráról? – mosolygott az angol.
Mattingly atya addigra rendesen becsiccsentett a bortól, ez a szomorú igazság. Egyfolytában az udvart látta, a gyerekeket és a szétszórt virágot a kövön.
– Most az Isteni Könyörületesség kórházban van – mondta. – Láttam, amikor legutóbb lejöttem, és azt hiszem, most is meg fogom nézni. De hogy mi tücsköt-bogarat összehord, amióta nem tudja, kihez beszél! A vén Dave Collins meg egy kocsmában halt meg, a Raktár utcában. Pont a megfelelő helyen. A barátai adták össze a pénzt, hogy a legfényesebb temetése legyen.
Ismét elhallgatott, Deirdre-re gondolt és a gyóntatószékre. Ekkor az angol megérintette a kezét, és azt súgta:
– Nem szabad emésztenie magát miatta. A pap meghökkent, aztán majdnem fölkacagott a gondolatra, hogy valaki olvashatna az agyában. Nem ezt pletykálta Marie nővér Antháról? Hogy hallotta, mit beszélnek az emberek a falak túlsó oldalán, és tudott olvasni a gondolataikban? Mondta ezt a részt az angolnak?
– Igen, elmondta. Szeretném megköszönni...
Este hatkor vettek búcsút a Lafayette temető kapujában, azokban az arany percekben, mikor a nap már lement, és a világ visszaadja a naphosszat beszívott fényt. Mégis milyen lehangolók voltak a vén, meszelt falak, és a járdát megrepesztő óriási magnóliafák.
– Tudja, hogy itt van eltemetve az összes Mayfair? – pillantott a vaskapura Mattingly atya. – Nagy, felszíni kripta, a középső úton jobbra, alacsony kovácsoltvas kerítéssel. Carl kisasszony szépen karban tartja. Ott elolvashatja mindazokat a neveket, amelyeket most mondott nekem.
Maga mutatta volna meg a sírt az angolnak, de ideje volt visszatérni a plébániára, ideje visszatérni Baton Rouge-ba, majd onnan St.Louisba.
Lightner adott neki egy londoni címet.
– Ha valaha is hallana a családról – bármit, amit érzése szerint nyugodtan közölhet –, lenne szíves kapcsolatba lépni velem?
Mattingly atya persze sohasem tett ilyet. Hónapokkal ezelőtt kidobta a nevet és a címet. Ettől függetlenül jó szívvel gondolt az angolra, bár néha eltöprengett rajta, ki is volt valójában, és mit akart. De szép is lenne, ha minden papnak ilyen megnyugtató lenne a modora! Az az angol olyan volt, mint aki mindent megért.
Ahogy közeledett a régi sarok, Mattingly atya ismét arra gondolt, amit a fiatal pap írt: hogy Deirdre Mayfair egyre sorvad, szinte már járni sem tud.
Akkor hogy tombolhatott augusztus tizenharmadikán, az ég szerelmére? Hogy törhette be az ablakokat, és ijeszthette el az elmegyógyintézeti ápolókat?
Jerry Lonigan meg azt mondta, a sofőrje látta, ahogy repültek kifelé a dolgok: könyvek, egy óra, mindenféle tárgy, csak úgy cikáztak a levegőben.
És milyen hangokat adott Deirdre, tisztára mintha egy állat üvöltene!
Mattingly atya nehezen tudta elhinni.
De itt volt a bizonyíték.
Ahogy lassan közeledett a kapuhoz ezen a meleg augusztusi délutánon, látta, hogy az első tornácon ott áll a létráján a fehér ruhás üvegező. Kés a kezében, az új üvegtáblákat gitteli. Vadonatúj üveg csillogott a magas ablakokban, még a márkanév pici öntapadóját sem vették le róla.
Néhány méterrel arrébb, a ház déli oldalán, a szúnyogháló rozsdás leple mögött ült Deirdre, csuklóban kifacsarodott kezével, a hintaszék támlájára fittyedt fejével. A láncra fűzött smaragdfüggő zöld fényt lövellt.
Vajon milyen érzés lehetett betörni az ablakokat? Érezni, ahogyan tagjain végigfut az erő, ilyen rendkívüli hatalmat érezni magában? Ó, már az is felséges élmény lehetett, hogy hangot adhat!
De furcsákat gondol! Ám azért nem állt ellen a tétova bánat sodró hullámának. Ó, Deirdre, szegény kicsi Deirdre!
Szomorú és keserű volt, mint mindig, ha Deirdre-et látta. Már tudta, hogy nem megy föl a macskaköves ösvényen a homlokzati lépcsőig. Nem csenget be, csak azért, hogy közöljék vele, Carl kisasszony nincs itthon, vagy ebben a pillanatban nem fogadhatja.
Ez az út csupán az ő személyes vezeklése volt. Több mint negyven esztendeje tévesen döntött azon a végzetes szombat délutánon, amikor egy lány ép esze volt a tét. Ezen most már semmiféle vizit nem változtat.
Egy hosszú percig állt a kerítésnél, hallgatta az üveges késének csikorgását, amely sajátságosan élesnek tűnt a puha trópusi csendben. A forróság átszivárgott Mattingly atya cipőjén, ruháján. Engedte, hogy hatalmukba kerítsék a nyirkos, árnyas világ tompa, cukros színei.
Nem közönséges hely ez. Bizonyosan jobbat tesz Deirdre-nek, mint egy kopár kórházi szoba, vagy egy rövidre nyírt pázsit, amelyben annyi a változatosság, mint egy műszálas szőnyegben. És miből gondolta, hogy ő meg tudta volna tenni Deirdre-ért azt, amely oly sok orvosnak nem sikerült? Deirdre talán eleve esélytelennek született. Egyedül Isten a tudója.
Hirtelen egy látogatót pillantott meg a rozsdás szúnyogháló mögött: a szegény őrült nő mellett ült. Rokonszenves fiatalembernek tűnt, magas volt, sötét hajú, és a tikkasztó hőség ellenére is rendesen felöltözött. Talán valamelyik távoli rokon, New Yorkból vagy Kaliforniából.
Most jöhetett ki a szalonból a tornácra, mert egy perce még nem volt ott.
Milyen figyelmesnek látszott. Kimondott gyöngédségre vallott az a mozdulat, ahogyan Deirdre felé hajolt. Épp úgy, mintha meg akarná csókolni az arcát. Igen, pontosan azt tette. A pap még a sűrű árnyékban is látta, és mélyen megindult tőle. A szíve összeszorult.
De az üveges éppen végzett. Fogta a létráját, lejött az első lépcsőn, és hátrament a macskaköves járdán, el a szúnyoghálós tornác mellett, a létrájával tolva félre a banáncserjéket és a püffedt leándert.
A pap is végzett. Lerótta a penitenciát. Most már hazatérhet a forró, sivár Constance utcán a plébánia hűvös menedékébe. Lassan megfordult, és a sarok felé indult.
Egyszer nézett vissza. Már csak Deirdre ült a szúnyoghálós tornácon. De az a kedves fiatalember biztosan visszajön nemsokára. A papot szíven találta az a gyöngéd csók, a tudat, hogy valaki még most is szered azt a kárhozott lelket, akit ő valamikor régen nem tudott megmenteni.

 

 

NÉGY

VALAMIT MEG KELL tennie ma este, valakit föl kell hívnia. Méghozzá fontos ügyben. De a tizenöt órás műszak után amiből tizenkettőt a műtőben töltött – egyszerűen nem emlékezett.
Még nem volt Rowan Mayfair, Rowan személyes bánataival és bajaival, csak Mayfair doktor, aki üres, mint egy üvegtábla, szótlanul ül az orvosok kávézószobájában, kezét koszos fehér köpenye zsebébe dugva, lábát a szemközti székre polcolva, szájában Parliament cigarettával, úgy hallgatja a szokásos idegsebészi szöveget, amint szavakban végigkérődzik a nap összes izgalmas pillanatát.
Halkan kipukkadó nevetés, egymást átfedő hangok, alkoholszag, keményített vászon ropogása, édes cigarettaszag. Elég szégyen, de majdnem mindenki cigarettázik. Kellemes és kényelmes itt lenni, a koszos linóleumon álló koszos műanyagasztalról visszaverődő éles fényben, a koszos bézs falak között. Jó, hogy elhalaszthatja a gondolkodást, a percet, amikor visszatér az emlék, hogy nehézkessé, zavarossá tegye.
Majdnem tökéletes volt a nap, azért is fáj annyira a lába. Három balesetest műtött zsinórban, a reggeli hat órás lőtt sebtől a négy órája behozott karambolosig. Ha minden nap így alakul, egész klassz lesz az élet, sőt már most maga a csoda és tökély.
Lustán élvezte a tudatot. Tíz év egyetem, szakmai gyakorlat és rezidentúra után az lett, ami lenni akart: orvos, idegsebész, egészen pontosan frissen kinevezett oktató egy hatalmas egyetemi kórházban, ahol a neurológiai baleseti központban csaknem teljes munkaidőben műtheti a betegeket.
Imádta az első hetét, lubickolt benne. Ez már más volt, mint agyondolgozott és a kimerültség határán egyensúlyozó vezető rezidensnek lenni, aki fele időben még mindig mások szeme láttára kénytelen operálni.
Ma még az elkerülhetetlen beszéd sem volt olyan szörnyű – az örökös szájtépés a műtőben, utána a diktálás, végül a hosszas informális összefoglaló a kávézóban. Kedvelte ezeket az orvosokat, Peters doktort és Blake doktort, a fénylő arcú bentlakókat, akik épp csak hogy elkezdték váltani egymást, őt pedig úgy tekintik, mintha nem is orvos lenne, hanem boszorkány, Simmons doktort, a bentlakó főorvost, aki időnként lelkendezve odasúgja, hogy ő a legklasszabb sebész, az ápolónők is megmondhatják, és Larkin doktort, az idegsebészet kedves főorvosát, protezsáltjainak Larket, aki mindig rászorítja, hogy beszéljen: „Magyarázd, Rowan, fejtsd ki részletesen! El kell mondanod ezeknek a fiúknak, hogy mit csinálsz. Ide nézzenek, uraim, itt a nyugati világ egyetlen idegsebésze, aki nem szeret beszélni a munkájáról!”
Finoman szólva. Utálta a beszédet. Ösztönösen gyanakodott rá, mert meglehetős pontossággal „hallotta”, mit rejtenek a szavak. Nem is nagyon tudta, hogy kell jól beszélni.
Most, hála istennek, Larkin doktor van terítéken, a délutáni meningeomás bravúrjával, úgyhogy nyugodtan elsüllyedhet a kéjes fáradtságban, élvezheti a cigarettafüstöt, az irtózatos kávét és a fény kellemes villogását a gyönyörű, csupasz falakon.
Csak az a baj, hogy reggel feljegyezte magában ezt a személyes elintéznivalót. Hogy telefonálnia kell, mert ez nagyon fontos. Miről lehet szó? Majd eszébe jut, amint kilép az épületből.
Ezt pedig bármikor megteheti. Végül is ő az oktató, csak tizenöt óráig kell bent tartózkodnia, soha többé nem kell ügyeleti szobákban aludnia, senki sem várja el, hogy lemenjen a sürgősségi osztályra, megnézni, mi folyik ott, bár ha rajta múlik, talán máig ezt tenné szívesebben.
Két éve, vagy talán még annyi ideje se, mostanra biztosan rég távozik, a Golden Gate-en robog maximális megengedett sebességgel, hogy Rowan Mayfair lehessen minél előbb a kormányfülkében, és egy szál magában manőverezze ki Édes Christine-t a Richardson-öbölből a nyílt tengerre. Csak azután terítené le a fáradtság, hogy a csatornáktól biztonságos távolságban nagy ívű körpályára állította az automata kormányt. Akkor lemenne a fedélzet alá a kabinba, ahol a fa úgy ragyog, akár a szidolozott réz, lezuhanna a kettős priccsre, és átadná magát a hajó apró neszeivel átszőtt, felületes álomnak.
De az még azelőtt volt, hogy rákapott a műtőasztali csodatételek mérgére. Időnként még kísértette a kutatás, még éltek örökbefogadó szülei, Ellie és Graham, és nem a holtak könyveivel, holtak ruháival tömött mauzóleum volt az üvegfalú ház a tiburóni parton.
Ezen a mauzóleumon kellett keresztülvágnia Édes Christihez. Kivédhetetlenül látnia kellett a postát, amely még mindig jött Ellienek és Grahamnek, és talán még egy-két telefonos üzenetet is hallania kellett, másutt lakó barátokét, akik nem tudták, hogy Ellie-t tavaly elvitte a rák, Graham pedig, hogy úgy mondjuk, „agyvérzést” kapott, két hónappal Ellie halála előtt. Még mindig öntözte a páfrányokat, Ellie emlékére, aki zenélt a növényeknek, és vezette Graham jaguar kupéját, mert fárasztó lett volna megszabadulni tőle. Sohasem takarította le Graham asztalát.
Agyvérzés. Rút, sötét érzés gyűrűzött át rajta. Ne gondolj a konyhapadlón agonizáló Grahamre, csupán a nap győzelmeire. Három életet mentettél meg az utóbbi tizenöt órában, holott más orvosok talán hagyták volna meghalni őket. Más életeknek, amelyek más kezekbe vannak letéve, hozzáértően segítettél. A három páciens most alszik az intenzív osztály méhének biztonságában, van szemük, amely lát, van szájuk, amely szavakat képes formálni, és mikor megfogod a kezüket, és azt mondod, szorítsák, akkor szorítanak.
Igen, nem is kívánhatna ennél többet! Bárcsak mindig másokra bízhatná a szövetátültetést és a tumorokat! Ő a krízisben virult. Szüksége volt rá. Csak azért ment haza egy kis időre, mert így egészséges, jót tesz, ha pihenteti a szemét, a lábát és természetesen az agyát, ha másutt tölti a hétvégét, Édes Christine-nel a tengeren.
Egyelőre ebben a hatalmas hajóban pihent, amelynek a neve kórház – mert tényleg ilyen, tengeralattjáró, amely hangtalanul utazik az időn át. Mindig égnek a fények, a hőmérséklet sohasem változik, a gépeket sohasem kapcsolják ki. Mi pedig, a legénység, össze vagyunk kötve, minden harag vagy neheztelés vagy versengés dacára. Szövetségben vagyunk, és ez is egyfajta szerelem, akár elismerjük, akár nem.
– Maga csodát remél! – jegyezte meg lenézően este hatkor a sürgősségi osztály kimerültségtől üveges szemű igazgatója. – Tolja ezt a nőt a falhoz, és tartogassa a kraftot valakinek, akiért tehet is valamit!
– Nekem csakis csoda kell – felelte Rowan. – Kiszedjük az üveget és a szennyeződést az agyából, aztán elhozzuk innen.
Azt nem mondhatta, hogy mikor megfogta a nő vállát, a diagnosztikus érzékével „hallgatta” az ezer apró jelet, amelyek cáfolhatatlan biztonsággal közölték, hogy a nő életben maradhat. Tudta, mit fog látni, ha majd elővigyázatosan eltávolítják a törésből a csontszilánkokat, és visszahelyezésig lefagyasztják őket, amikor még hosszabban fölvágják az elszakadt agyhártyát, és ráirányítják az erős sebészi nagyítót a zúzott szövetre: élő agyat, épségben, bőséggel, amely működni fog, ha leszívja róla a vért, és kiégeti az elpattant parányi ereket, hogy megszüntesse a vérzést.
Ugyanezt a tévedhetetlen bizonyosságot érezte az óceánon, amikor felcsörlőzte a fedélzetre a vízbe fulladt Michael Curryt, és megérintette hideg, szürke húsát. Igen, még van benne élet! Hozd vissza!
A vízbefúlt ember. Michael Curry. Hát persze, ezt jegyezte föl magában. Hívd föl Curry orvosát. Curry orvosa üzenetet hagyott neki a kórházban és otthon is.
Több mint három hónap telt el a metszően hideg májusi este óta, amikor a köd olyan vastag paplant terített a távolban a városra, hogy egyetlen fény sem törte át, és a vízbefúlt ember ugyanolyan halottnak tűnt Édes Christine fedélzetén, mint bármely hulla, amelyiket valaha látott.
Elnyomta a cigarettáját.
– Jó éjt, kollégák – mondta tápászkodóban. – Holnap reggel, nyolckor – szólt oda a bentlakóknak. – Nem, ne álljanak föl.
Larkin doktor megfogta a köpenye ujját. Rowan ki akarta rántani, de ettől csak a szorítás lett erősebb.
– Rowan, ne vidd ki egyedül azt a hajót.
– Ugyan már, főnök! – Igyekezett kiszabadítani magát. Nem sikerült. – Tizenhat éves korom óta egyedül viszem ki azt a hajót.
– Elég hiba, Rowan, elég hiba – mondta Larkin. – Képzeld el, ha bevered a fejed valamibe, és kiesel a fedélzetről.
Rowan puhán, udvariasan nevetgélt, bár igazából idegesítette az ilyen beszéd, azzal már kint is volt az ajtón. Elsietett a lift előtt – nem elég gyors –, egyenesen a cementlépcső irányába.
Elmenés előtt esetleg vethetne még egy pillantást az intenzíven a három páciensre. Hirtelen nyomasztani kezdte a távozás gondolata. Még ennél is rosszabb, hogy hétfőig nem jöhet vissza.
Kezét köpenye zsebébe dugva rohant fel a lépcsőn a harmadik emeletre.
Milyen csendesek voltak itt fent a fényes folyosók, mennyire távol estek a baleseti osztályon tomboló elkerülhetetlen összevisszaságtól! A sötétre kárpitozott várószobában magányos asszony aludt a díványon. A pultnál ülő, idős ügyeletes nővér éppen csak intett Rowannak. Gyakorlóidejének hajszás napjaiban többször előfordult, hogy éjszakai ügyeletben inkább ezeken a folyosókon korzózott, mintsem aludni próbáljon. Sétált fel-alá, szintről szintre, az óriási tengeralattjáró gyomrában, a megszámlálhatatlan gépezet zsongító, halk susogása közepette.
Kár, hogy a főnök tud Édes Christine-ről, kár, hogy kétségbeesett rémületében hazavitte a nevelőanyja temetését követő délutánon, és kiültette a teraszra, bort iszogatni a tiburóni kék ég alá. Kár, hogy azokban a kongó és fagyos pillanatokban bevallotta Larknek, hogy már nem bír megmaradni a házban, a hajón él, időnként a hajóért él, magányosan fut ki a tengerre minden sichta után, akármilyen sokáig volt bent, akármennyire elfáradt.
Mikor lett bármi is jobb attól, hogy elmondták? Lark közhelyet lapátolt közhelyre a nagy vigasztalási igyekezetben. Attól kezdve a kórházban mindenki tudott Édes Christine-ről, ő pedig nem csupán Rowan volt, a hallgatag, hanem Rowan, az örökbefogadott, aki mellől nem egészen fél év alatt kihalt a család, aki egy szál magában járja a tengert a nagy hajóval. Valamint ő lett Rowan, aki nem fogadta el azt a meghívást vacsorára, amelyen kapva kapott volna, meglehet, kivétel nélkül, a személyzet összes egyedülálló orvosnője.
Hát még ha tudnák a többit, hogy valójában mennyire rejtélyes, még önmagának is. Ha tudnák, mi a zsánere, a markos rendőrök, a csáklyás-létrás tűzoltóautók hősei, akikre lármás és pórias kocsmákban vadászik, a hang és a kéz érdessége, a mellkas és a karok izmossága alapján válogatva partnereit. Vajon mit szólnának hozzá, mit szólnának a párzásokhoz Édes Christine kabinjában, a szögre akasztott fekete tokos, szabvány rendőrségi harmincnyolcas alatt?
Hát az aktus utáni társalgásokhoz – nem, nevezzük inkább magánbeszédnek –, amikor ezek a férfiak, az idegsebészéhez annyira hasonló, dühös ösztökétől hajtva újjáélik a veszély és a teljesítmény, a vagányság és az ügyesség pillanatait? Bátorság szaga az egyenruha vasalt ingén. Dalold az élet és a halál dalát.
Miért éppen ez a fajta férfi? Graham kérdezte egyszer.
– Neked direkt az kell, hogy buta, műveletlen tahó legyen? És ha valamelyik behúz egyszer egyet a drabális öklével?
– Épp arról van szó, hogy nem tesznek ilyet – felelte hidegen, annyi fáradságot sem véve, hogy ránézzen Grahamre. – Ők életeket mentenek, azért kedvelem őket. Szeretem a hősöket.
– Úgy beszélsz, mint egy kerge tizennégy éves kamasz – gúnyolta Graham.
– Rosszul látod – felelte Rowan. – Tizennégy éves koromban a magadfajta jogászokat hittem hősnek.
Graham szeme keserűen felvillant, miközben elfordult. Graham egy keserű felvillanásban, egy évvel Graham halála után. Graham íze, Graham szaga, végül Graham az ágyában, mert ha nem engedte volna be, Graham még Ellie halála előtt elhagyja a feleségét.
– Ne mondd nekem, hogy nem mindig ezt akartad! – közölte vele Édes Christine priccsének pehellyel töltött, vastag matracán. – Menjenek a fenébe a tűzoltóid, menjenek a fenébe a zsernyákjaid!
Ne vitatkozz vele. Ne gondolj rá. Ellie sose tudta meg, hogy lefeküdtél a férjével, vagy miért gondoltad úgy, hogy ezt kell tenned. Mennyi mindent nem tudott meg soha! Te pedig nem Ellie házában vagy. Még csak nem is a hajón, amelyet Grahamtől kaptál. Itt vagy világod biztonságában, csírátlanított csendjében, Graham meghalt és eltemették az észak-kaliforniai kis temetőben. Nem számít, hogyan halt meg, mert azt sem tudja senki. Ne engedd, hogy megjelenjen a szelleme, mint mondani szokás, amikor benyomod a slusszkulcsot Graham autójába, amelyet réges-rég el kellett volna adnod, vagy mikor Graham házának nyirkos, hideg szobáiban járkálsz.
Ennek ellenére még mindig vitázott vele, mondta – mondta a végeérhetetlen védőbeszédet. Graham halála meghiúsította az igazi megoldást, így tehát Rowan kísértetet alkotott belőle haragjában és gyűlöletében. Már halványodott, de azért még kísértett, még itt, Rowan országának biztonságos folyosóin is.
Máris jöhetnek a többiek, szerette volna mondani Grahamnek. Máris jöhet a hiúságuk, az izgágaságuk, a tudatlanságuk, a handabandázó humorérzékük, a darabosságuk, heves és egyszerű szerelmük az asszonyok iránt, félelmük az asszonyoktól, még a beszédük is, igen, az örökös beszédük, és hála istennek, az idegsebészekkel ellentétben nem akarják, hogy válaszoljak, még csak azt sem akarják tudni, ki vagyok vagy mi vagyok, idegsebész, ennyi erővel mondhatnék rakétafizikust, mesterkémet, varázslót is. „Csak nem azt akarod mondani, hogy az emberek agyát operálod?”
Mit számít már?
A helyzet az, hogy ma már valamivel jobban értette a „férfikérdést”, mint mikor Grahammel vitatkozott. Megértette kapcsolatát egyenruhás hőseivel, azt, hogy belépni a műtőbe, steril kesztyűt húzni, fölemelni a mikrokoagulátort és a mikroszikét olyan, mint bemenni egy égő házba, vagy pisztollyal a kézben belépni egy családi veszekedésbe, hogy megmentsük az asszonyt és a gyereket.
Hányszor hallotta, amint az idegsebészeket a tűzoltókhoz hasonlítják? Majd rögtön utána a sunyi kritikát, hogy ez azért más, mert te nem kockáztatod az életedet. Fenét nem. Mert ha itt melléfogsz, ha elég pocsékul és elég sokszor melléfogsz, akkor ugyanolyan biztosan elpusztulsz, mintha az égő tető zuhanna a fejedre. Azért maradtál életben, mert briliáns vagy, bátor és tökéletes, mert nincs más módja a túlélésnek, és a műtőben élethalál próba minden perc.
De mi haszna a megértésnek, hogyha hónapok óta – majdnem féléve – senkit sem hív az ágyába? Néha eszébe jutott, hogy vajon mit szólhat hozzá Édes Christine? Kérdi-e súgva a sötétben: „Rowan, hol vannak a férfiaink?”
Chase, a marini arany bőrű, szőke hajú közeg még mindig üzengetett, de Rowannak nem volt ideje visszahívni. Pedig olyan kedves srác volt, még olvasni is szeretett, egyszer dumáltak is, igazi beszélgetést folytattak, amelyben Rowan odavetett egy megjegyzést a baleseti sebészetről és az asszonyról, akit a férje lőtt le. Chase nyomban rámozdult a témára a saját lövöldözéseivel, késeléseivel, hamarosan mindkét oldalról boncolták a kérdést. Lehet, hogy ezért nem hívta vissza? Lehet.
De a felszínen az idegsebész momentán bekebelezte az asszonyt, olyannyira, hogy azt sem értette, miért gondol ma este férfiakra. Hacsak nem azért, mert nem teljesen hullafáradt, vagy mert az utolsó szép hím, akire gerjedt, Michael Curry volt, az isteni vízbefúlt; isteni volt még akkor is, mikor ázottan, sápadtan, csapzottan hevert a hajója fedélzetén.
Igen, az volt, amire annak idején az iskolában azt mondták, hogy meg kell zabálni, valódi szép darab, keresztül-kasul imádni való, pont az ő zsánere, nem az a kaliforniai konditeremben felfújtatott izomzat, szolizott bőr, hidrogénezett hajjal tetézve, hanem pompás proletár példány, ráadásul olyan elbűvölően kék szemű és szeplős képű, hogy külön szerette volna végigcsókolni valamennyi szeplőjét.
Micsoda fintora a sorsnak, hogy siralmasan tehetetlen állapotban kell kihalásznia a tengerből ilyen tökéletes megtestesítőjét az egyetlen férfitípusnak, amelyet kíván! Az intenzív osztály ajtajához ért. Halkan belépett, megállt, és egy percig mozdulatlanul figyelte az akváriumi, jégmerev, furcsa világot, a közszemlére tett csontbőr alvókat, az elaszott végtagjaikra és mellkasukra kapcsolt, csipogó monitorok és tárcsák között, kábelek végeérhetetlen szövedékében, műanyag oxigénsátrak alatt.
Mintha kapcsolót csaptak volna le a fejében. Úgy szűnt meg minden, ami kívül volt ezen a kórtermen, mint ahogy a műtő ajtaján túl sem létezik más világ.
Az asztalhoz lépett, és leheletkönnyen megérintette az ápolónő vállát, aki egy kazal papír fölé görnyedt az alacsonyra engedett lámpa fluoreszkáló világánál.
– Jó estét, Laurel – súgta Rowan.
Az ápolónő összerezzent, de ahogy megismerte Rowant, rögtön felragyogott az arca.
– Mayfair doktornő, hát maga még bent van?
– Csak körülnézek.
Rowan sokkal kedvesebben bánt az ápolónőkkel, mint az orvosokkal. Bentlakó ideje első napjától udvarolt nekik, hogy enyhítse közmondásos neheztelésüket az orvosnők iránt, és annyi lelkesedést csiholjon ki belőlük, amennyit csak bír. Nála ez tudomány volt, a könyörtelenségig kiszámított és finomított tudomány, mégis olyan mélységesen őszinte, mint bármelyik vágása a páciensei agyán.
Belépett az első szobába és megállt a magas, villogó vaságy mellett, amely olyan volt, akár egy rémséges, kerekes kínpad. Hallotta a nővér lépéseit; utánajött, mint egy, hogy úgy mondjuk, szolgálattevő. Már mozdult volna, hogy kiemelje az ágy lábára akasztott keretből a lázlapot, de Rowan megrázta a fejét.
Fején irdatlan fehér gézturbánnal, orrában átlátszó, vékony csővel, vértelenül és látszólag élettelenül feküdt: a nap utolsó páciense, a karambol áldozata. Csupán a gépek monoton csipogása és fényes fűrészfogai mutatták, hogy él. Kikötött csuklójába vékony tű adagolta a glukózt.
A fehér ágyneműbe csomagolt nő lassan kinyitotta a szemét, mint egy tetem, amely föléled a balzsamozó asztalán.
– Mayfair doktornő! – suttogta.
Boldog megkönnyebbülés gyűrűzött végig Rowanon. Ismét összenéztek az ápolónővel. Rowan elmosolyodott.
– Itt vagyok, Mrs. Trent! – súgta lágyan. – Szépen halad! – Gyöngéden megfogta a nő jobbját. Igen, nagyon szépen.
A nő szeme olyan lassan csukódott be, akár a virág kelyhe. Körülöttük nem változott a gépek halk danája. Rowan visszahúzódott, nesztelenül, ahogy jött.
Benézett a második szoba ablakán az eszméletlennek tűnő másik alakra, az olajbarna bőrű fiúra, vagy inkább egyszálbél kölyökre, aki hirtelen megvakult, és alátántorodott a peronról a helyiérdekű vonatnak.
Rowan négy óráig dolgozott rajta, előbb a vakságot okozó vérző eret varrogatta össze a parányi tűvel, aztán befoltozta a sérült koponyát. Most összehúzott szemű mozdulatlanságban tanulmányozta az alvó fészkelődését, a jobb térd rándulását a takaró alatt, a tenyérrel fölfelé fordított kéz ujjainak görbülését, a félrebillenő fejet. A fiú megnyalta kiszáradt ajkát, és úgy suttogott, mintha álmában beszélne valakivel.
– Szépen gyógyul – súgta mellette a nővér.
Rowan bólintott, ám tudta, hogy a fiú néhány hét múlva görcsöket fog kapni, amelyeket Dilantinnal csillapítanak, ennek ellenére epilepsziás lesz, amíg él. Biztosan jobb, mint a halál és a vakság. Majd vár és figyel, mielőtt jóslatokba bocsátkozna vagy magyarázna. Végül is, mindig fennáll az esély, hogy nincs igaza.
– És Mrs. Kelly? – kérdezte. Megfordult, ránézett az ápolónőre, erőltette a szemét, hogy tisztán lássa. Emberséges, rátermett ápolónő volt, Rowan kedvelte.
– Mrs. Kelly nagyon viccesnek tartja, hogy még mindig két golyó van a fejében. Azt mondja nekem: „Úgy érzem magam, mint egy töltött pisztoly.” Nem akarja engedni, hogy a lánya elmenjen. Tudni akarja, mi történt azzal a „huligánnal”, aki lelőtte. Másik párnát akar. Televíziót és telefont kér.
Rowan a kötelező, puhán elismerő nevetést hallatta, amely alig adott hangot a zümmögő csendben.
– Talán majd holnap – mondta.
Ahonnan állt, láthatta az osztály utolsó két ablaka mögött a tűzrőlpattant Mrs. Kellyt. A fejét nem tudta mozgatni, de jobbjának víg hadonászásával kísérte beszédét, amelyeket felnőtt lányához, egy sovány és nyilvánvalóan elcsigázott asszonyhoz intézett. A lánynak majd leragadt a szeme, de azért szapora bólogatással csüggött anyja minden szaván.
– Jót tesz az anyjának – súgta Rowan. – Maradjon csak, ameddig akar.
Az ápolónő bólintott.
– Hétfőn leszek legközelebb, Laurel – mondta Rowan. – Nem vagyok odáig ezért az új beosztásért. Laurel halkan nevetett.
– Megérdemli maga azt a pihenést, doktornő.
– Meg? – mormolta Rowan. – Simmons doktor majd értesít, ha valami baj lenne. Bármikor szólhat neki, Laurel, hogy hívjon fel. Megértette?
Kiment a kétszárnyú ajtón, amely halk suhogással zárult össze mögötte. Igen, jó nap volt a mai.
Most már tényleg nem volt ürügye a maradásra, csak néhány adatot írhatott be az irodájában vezetett naplóba, és ellenőrizhette az üzenetrögzítőjét. Talán elnyúlik egy kicsit a bőrdíványon. Mennyivel fényűzőbb a hivatalos oktató irodája a szűk és lepusztult ügyeletesi szobáknál, amelyekben évekig bóbiskolt!
De tudta, hogy haza kell mennie. Hadd jöjjenek-menjenek tetszésük szerint Graham és Ellie árnyai.
És mi lesz Michael Curryvel? Nohát, ismét elfelejtette Michael Curryt, és már majdnem tíz óra. Rögtön fel kell hívnia Morris doktort, amint teheti.
Most pedig ne engedd, hogy a szíved ki akarjon ugorni Curry miatt, gondolta, miközben ráérősen ballagott a linóleumpadlós folyosón. Ismét a lépcsőt választotta a lift helyett, és cikcakkos útvonalat dolgozott ki magának a kórházon át, hogy később érjen az irodájához.
Pedig türelmetlenül várta, hogy mit fog hallani Morristól, türelmetlenül várta, mi hír a férfiról, aki jelenleg az egyetlen férfi az életében, akit nem ismert, és nem látott csaknem négy hónap óta. Azóta, hogy a dühös erőfeszítésnek és az eszelős teljesítménynek az a túlfűtött közjátéka lezajlott a viharos tengeren...
Azon az estén csaknem kába volt a kimerültségtől. Rezidentúrája utolsó hónapjában egy rutin műszak harminchat órás ügyeletet jelentett, amely alatt jó, ha egy órát aludt. Ezzel együtt se volt baj, amíg meg nem pillantotta a vízbe esett embert.
Édes Christine ráérősen csühögött a viharos óceánon az ólomnehéz ég alatt, a szél bömbölve verte magát a kormányosfülke ablakához. A tizenkét méter hosszú, kétmotoros, német gyártmányú acéljachtra nem voltak érvényesek a kis járművekre vonatkozó figyelmeztetések; teljes vízkiszorítású, nehéz törzse, ha lassan is, de simán és a legcsekélyebb imbolygás nélkül szelte a hánytorgó hullámokat. Szigorúan véve túl nagy is volt egy magányos hajósnak, de Rowan egyedül járt vele tizenhat éves kora óta.
Ilyen hajónál az az igazán trükkös, amíg kihozzák a dokkból; ott van szükség másik tengerészre. Ám Rowannak megvolt a saját széles és mély csatornája a tiburóni ház mellett, a saját mólója, valamint a saját lassú és módszeres eljárása. Attól kezdve, hogy Édes Christine kihátrált és San Francisco felé fordult, bőven elég volt hozzá egy nő is, feltéve, ha ismerte és értette a hajó bonyolult elektronikájának minden csínját-bínját.
Édes Christinet nem sebesnek, hanem szívósnak építették. Azon a napon is úgy volt fölszerelve, mintha világ körüli útra indulna.
A felhős ég már akkor kioltotta a fényt, amikor Rowan áthaladt a májusi délutánon a Golden Gate alatt. Mire eltűnt a híd, a hosszú alkony is megfakult.
Fémes egyhangúsággal sötétedett, az óceán összeolvadt az éggel. És olyan hideg volt, hogy Rowan gyapjúkesztyűt és kötött sapkát viselt még a kormányosfülkében is. Egyik gőzölgő kávét itta a másik után, de ez sem segített mérhetetlen fáradtságán. A szemét, szokása szerint, nem vette le a háborgó vízről.
Majd feltűnt Michael Curry, egy pötty – lehet, hogy ember?
Arccal a hullámokban, lazán előrenyúló karokkal, a feje mellett hullámzó kezekkel, üstöke fekete pamat a fényesszürke vízen, a ruha csak egy kicsit fújódott föl az ernyedt, formátlan alakon. Övvel átkötött esőkabát, barna cipősarkak. Halottnak látszik.
Azokban az első pillanatokban Rowan csak annyit látott, hogy nem oszló hulla. A keze nagyon fehér, de nem szivacsos. Talán csak percekkel vagy órákkal ezelőtt eshetett ki valamelyik nagy hajóról. Most az a lényeg, hogy azonnal leadja a vészjelzést és a koordinátáit, majd megpróbálja felhozni ezt az embert a fedélzetre.
Amilyen az ő szerencséje, a parti őrség hajói mérföldekre jártak Édes Christinetől, és egyetlen helikopteres mentő sem volt szabad. A környékről a figyelmeztetés miatt gyakorlatilag eltűntek a kis vízijárművek. És hömpölygött a part felé a köd. Jön a segítség, amint lehet, bár azt senki sem tudta, hogy ez a „lehet” mikor lesz.
– Akkor magam próbálom kiszedni a vízből – mondta Rowan. – Egyedül vagyok idekint. Siessenek, amennyire tudnak.
Nem volt szükséges közölnie velük, hogy orvos, vagy emlékeztetni őket arra, amit egyébként is tudtak: ebben a hideg vízben hihetetlenül hosszú ideig életben maradhat, aki beleesik, mert a hőmérséklet csökkenése lassítja az anyagcserét. A bóbiskoló agy töredékét igényeli csupán az oxigén és a vér szokott adagjának. Most az a fontos, hogy kihozza az óceánból, és elkezdje az újraélesztést.
Épp ez benne a rázós, mert még sohasem csinált ilyet egyedül. Bár megvolt hozzá a felszerelése, a hám, amelynek erős nejlonkötelét a kormányosfülke tetejére szerelt benzinmotoros csörlő csévélte föl – szóval fel tudja húzni ezt az embert a fedélzetre, csak oda kell jutnia hozzá, és ez az, amibe belebukhat.
Gumikesztyűt rántott, magára kapta mentőmellényét, felcsatolta a hámját, és magához vette a másikat, a vízbe esett ember számára. Ellenőrizte a kötélzetet, a dingiét is, biztonságosnak találta, ledobta a csónakot, és lemászott a hágcsón, ügyet sem vetve az ágaskodó hullámokra, a hágcsó imbolygására, és az arcába csapó hideg vízre.
A test épp abba az irányba lebegett, amerre ő lapátolt, de a tenger csaknem elnyelte a dingit. Egy másodpercig azt gondolta, hogy lehetetlenre vállalkozott, de nem volt hajlandó feladni. Végre sikerült megragadnia a férfi kezét, miközben majdnem kiesett az apró csónakból, és maga felé rántania. De most hogy csatolja rá a mellkasára a nyomorult hámot?
Annyira megdöntötte a csónakot, hogy kis híján ismét elárasztotta a tenger. Egy hullám megemelte a dingit, és túlrepítette a férfin, kitépte a férfi kezét Rowanéból, beszippantotta, majd feldobta, akár egy parafadugót. Rowan ezúttal a bal karját kapta el, átvetette a hámot a fejen és a bal vállon, áterőltette rajta a kart. Csakhogy a jobb kezét is be kellett fűznie, mert ha nem tart megbízhatóan a hám, lehetetlen felcsörlőzni a vizes ruháktól súlyos testet.
Rowanban egész idő alatt működött a diagnosztikus érzék, miközben a félig víz alá merült arcot nézte, és érezte a kinyújtott kéz hidegét. Még itt van, visszajöhet! Vidd a fedélzetre!
Egyik szilaj hullám követte a másikat, Rowan semmit sem tehetett azon kívül, hogy kapaszkodott a férfiba. Végre sikerült elkapnia a jobb kabátujjat. Megrántotta a jobb kart, átbújtatta a hámon, és azonnal szorosra csatolta a szíjat.
A csónak megbillent, Rowan a tengerbe zuhant a férfi mellé. Beleivott a sós vízbe, és mire felbukkant, a lélegzete is elállt a ruháján áthatoló, dermesztő hidegtől. Hány percig bírja ezen a hőmérsékleten, mielőtt elveszítené az eszméletét? De most már a férfit is olyan biztosan hozzászíjazta a hajóhoz, mint magát, tehát ha sikerül visszajutnia az úszóhágcsóhoz úgy, hogy nem ájul el, akkor felcsörlőzheti a férfit. Kiparancsolta az agyából a lehetséges kudarc gondolatát, elengedte a férfi kötelét és húzódzkodni kezdett Édes Christine széles jobb oldala felé, amelynek elmosódó fehér foltja hol feltűnt, hol eltűnt a fején átsöprő hullámokban.
Végre hozzácsapódott a hajó oldalához. Nyomban éber lett az ütéstől. Kesztyűs ujjai nem akartak begörbülni, amikor a hágcsó alsó fokáért nyúlt. De ő rájuk parancsolt: markoljatok, a fene belétek, markoljátok a kötelet, és látta, amit már nem érezhetett, hogy a jobb keze engedelmeskedik. Bal keze a hágcsó oldaláért nyúlt; újból parancsokat osztogatott zsibbadt testének, és maga se nagyon hitte, de egyszer csak mászni kezdett, fokról fokra.
Elterült a fedélzeten és egy percig nem bírt mozdulni. A kormányosfülke nyitott ajtajából forró lélegzetként gomolygott a meleg levegő. Akkor masszírozni kezdte az ujjait, addig masszírozta, amíg vissza nem tért beléjük az élet. De melegedni nem volt idő, semmire sem volt idő, csak arra, hogy feltápászkodjon, és menjen a csörlőhöz.
A keze már fájt, de tette gépiesen a parancsot, és bekapcsolta a motort. A csörlő nyüszítve-énekelve csévélte a nejlonkötelet. Hirtelen fölemelkedett a fedélzet korlátja mögött a férfi teste; feje előrecsuklott, karja ernyedten hullott a nejlon hurokra, színtelen, súlyos ruhájából víz patakzott. Fejjel előre bezuhant a fedélzetre.
A csörlő visítva vonszolta közelebb a kormányosfülkéhez, és méternyire az ajtótól ismét álló helyzetbe rántotta. Rowan kikapcsolta a motort, a férfi összecsuklott, ázottan, élettelenül, túl távol ahhoz, hogy a meleg levegő segíthessen rajta.
Rowan tudta, hogy nem vonszolhatja be a fülkébe, és most nincs ideje, hogy a kötelekkel vagy a csörlővel bajlódjon.
Erélyes rántással hasra fordította a férfit, és derekas adag tengervizet pumpált ki a tüdejéből. Majd megemelte, alászuszakolta magát, és visszafordította a hátára. Lehúzta a kesztyűjét, mert akadályozta. A férfi tarkója alá csúsztatta a balját, a jobbjával befogta az orrát, és belefújt a szájába, miközben elképzelte, hogyan árad szét a férfiban a meleg levegő. Úgy érezte, egy örökkévalóság óta dolgozik, de a tehetetlen massza meg se moccant.
Áttért a mellkasra, teljes erejéből ránehezedett a szegycsontra, fölengedte, majd megint és megint, tizenöt szívverésnyi időn át.
– Gyerünk, lélegezz már! – Úgy mondta, mint egy átkot. – Lélegezz, a fene egyen meg! – Aztán visszatért a szájból-szájba lélegeztetéshez.
Nem tudta, meddig csinálta; ugyanúgy megszűnt az idő, mint a műtőben, dolgozott megállás nélkül, hol a mellkast masszírozta, hol a tüdőbe fújta a levegőt, csak néha tartott szünetet, hogy megtapintsa az élettelen nyaki verőeret, megállapítsa, hogy a diagnosztikus üzenet változatlan – Él! –, majd folytatta.
A test hánykolódott az ő erőlködésétől, a bőr viaszosan, ázottan csillogott, a barna bőrcipő sarka a deszkát karistolta.
Egyszer megpróbálta bevonszolni a kormányosfülkébe, de nem sikerült. Homályosan érzékelte, hogy nem szúrják át lámpák a ködöt, helikopter se mennydörög a magasban. Dolgozott tovább, majd hirtelen abbahagyta, pofon csapta a férfit, és rákiabált: úgyis tudja, hogy itt van, tessék visszajönni!
– Tudom, hogy hallasz! – ordította, újból ránehezedve a szegycsontra. Elképzelte a szívet és a tüdőt, anatómiai részleteik dicsőséges pompájában. Éppen fel akarta emelni a férfi tarkóját, amikor a szemhéj fölpattant, az arcot áttüzesítette az élet. Mellkasa megrándult, kiáradt belőle a lélegzet, forrón legyezte Rowan arcát.
– Ez az, lélegezz! – ordította túl a szelet Rowan. De miért hökkent meg attól, hogy a férfi él, őt bámulja, amikor egyáltalán nem állt szándékában föladni?
A férfi jobbja a levegőbe kapott, megragadta Rowan kezét. Mondott valamit, motyogva, szaggatottan. Úgy hangzott, mint egy név.
Rowan ismét arcul ütötte, ezúttal kíméletesebben. A férfi hörögve kapkodta a levegőt, arca eltorzult a fájdalomtól. Milyen kék volt a szeme, milyen cáfolhatatlanul, tisztán élő! Rowan mintha most látott volna emberi szemet először; mintha még sohasem villogott volna rá emberi arcból a két kocsonyás golyó.
– Ez az, lélegezzen csak, hall engem? Hozok takarót a kabinból. A férfi újból megragadta a kezét, és egész testében reszketni kezdett. Rowan, miközben szabadulni próbált, látta, hogy a férfi nem őt nézni, hanem a magasban valamit. Fölemelte a bal kezét, mutatott. Végre fény söpört keresztül a fedélzeten. Úristen, a köd is rájuk henteredett, olyan sűrűn, akár a füst, épp idejében jön a helikopter. Rowan szemét annyira csípte a szél, hogy alig látta a magasban a forgólapátokat.
Visszaroskadt, ő is majdnem elveszítette az eszméletét. Érezte, hogy a férfi a kezét markolja. Beszélni próbált. Rowan megpaskolta a kezét.
– Oké, most már nincsen semmi baj, mindjárt beviszik magát!
Majd parancsokat kiabált a parti őrség embereinek, ahogy ereszkedtek a létrán: ne melegítsék föl gyorsan, és az istenért, nehogy meleget adjanak innia! Súlyos hipotermia. Rendeljenek rádión egy mentőt a dokkhoz.
Féltette a fölfelé emelkedő férfit, de valójában tudta, mit mondanának az orvosok: nem történt neurológiai károsodás.
Éjfélre felhagyott az elalvási kísérletekkel, pedig most már kényelmes melegben volt ismét. Édes Christine bekapcsolt radarral, nagy bölcsőként ingott a sötét tengeren, fényszórói a ködöt sepregették, miközben automatikusan írta le a széles köröket. A száraz ruhába átöltözött Rowan bevackolta magát a kormányosfülke priccsének sarkába, és forró kávét ivott.
A férfin töprengett, a pillantásán. Michael Currynek hívják, legalábbis ezt mondták a parti őrségen, mikor telefonált. Legalább egy óráig ázott a vízben, mire Rowan kihalászta. De pontosan úgy történt, ahogy gondolta: „Semmiféle neurológiai károsodás!” A sajtó csodát emlegetett.
Sajnos, a férfi dühöngeni kezdett a mentőautóban – talán a dokkban összecsődült újságíróknak köszönhetően –, mire nyugtatót adtak neki (a hülyék!), amitől kissé megzavarodott egy időre (hát persze!), de most már „kutyabaja”.
– Senkinek se adják ki a nevemet – mondta Rowan. – Nem akarom, hogy zaklassanak.
Megértették. Az újságírók nagyon nyűgösek tudnak lenni, és őszintén szólva Rowan hívása a legrosszabb pillanatban érkezett, be se vezették tisztességesen a naplóba, nem tudják se az ő nevét, se a hajójáét, ha lenne szíves megadni nekik ezt az...
– Vége, köszönöm – mondta ő, azzal letette.
Édes Christine sodródott. Rowan elképzelte a fedélzeten heverő Michael Curryt, eszmélés közben összeráncolódó homlokát, azt, ahogyan szemében megcsillant a kormányosfülke lámpája. Mi is volt az a szó, amelyet mondott, névnek tűnt. Rowan nem emlékezett, milyen név volt, már ha egyáltalán jól hallotta.
Szinte bizonyos, hogy Curry meghalt volna, ha ő ki nem szúrja. Nem volt valami szívderítő elképzelni, ahogy úszik kifelé a sötétségbe és a ködbe, és az élet percenként szivárog el belőle. Túl közel járt hozzá.
Pedig micsoda egy szépség! Még félholtan is élvezet volt ránézni. Ez az örök rejtély, a vonásoknak ez az ötvöződése, amely széppé varázsol egy férfit. Félreismerhetetlen ír arc volt, szögletes, az orra rövid és inkább tömpe, ami sok esetben közönségessé teszi az embert. Ám Curryt senki se nevezhette közönségesnek. Ezzel a szemmel, ezzel a szájjal? Kizárt.
Nem helyénvaló, hogy így gondolkozik. Ha vadászni ment, nem az orvos volt, hanem Rowan, aki névtelen partnert akart, hogy aztán kialhassa magát, mihelyt csukódik az ajtó. Most pedig Rowan, az orvos aggódott Curryért.
Ki tudhatta nála jobban, mi minden romolhatott el az agy struktúrájában a sorsdöntő óra alatt?
Korán reggel, alighogy befutott a hajóval, telefonált a San Franciscó-i közkórházba. Morris doktor, az ottani bentlakó főorvos még szolgálatban volt.
– Részvétem – mondta Rowan, majd tömören ismertette egyetemi pozícióját, az újjáélesztést, az utasításokat, amelyeket a mentősöknek adott a hipotermia kapcsán. Curry nem mondott semmit, csak motyogott, ő nem hallott egyetlen értelmes szótagot sem, de meg van győződve róla, hogy a páciensnek nem lesz semmi baja.
– Így is van, pokoli szerencséje volt – helyeselt Morris doktor. Igen, ez abszolút bizalmas hívás, kollégák között marad. Még hogy ezek a folyosón cserkelő hiénák megtudják, hogy egy magányos agysebésznő halászta ki Curryt, egyéb se kellene. Persze, kicsit ki van borulva, folyton a látomásait emlegeti, és valami történt a kezével is, valami rendkívüli...
– A kezével?
– Nem bénulás vagy ilyesmi. Elnézést, szól a hívóm.
– Hallom. Nézze, az utolsó harminc napomat töltöm az egyetemen. Hívjon fel, ha szükség lesz rám. Eljövök.
Letette a kagylót. Mi az ördögöt akart Morris a kezekkel? Eszébe jutott Michael Curry markolása, ahogy mereven a szemébe nézve kapaszkodik az ő kezébe, nem akarja elengedni.
– Nem én csesztem el! – suttogta. – Nincs annak a pasasnak a kezével semmi baj!
Másnap délután értette meg, mikor föllapozta az Examinert. Currynek, mint kifejtette, misztikus élménye volt. Valahonnan a magasból látta a testét, ahogy úszik a Csendes-óceánban. Ennélan fekete kesztyűt visel, mert képeket lát, ha megérint egy tárgyat, Nem foghat meg egy kanalat vagy egy darab szappant anélkül, hogy ne látna egy képet azzal a személlyel kapcsolatban, aki őelőtte tartotta a kezében a kanalat és a szappant.
Megérintette az újságírónő rózsafüzérén a keresztet, és megmondta, hogy az olvasót 1939-ben vásárolták Lourdes-ban, és az újságírónő az anyjától örökölte.
És ez pontosan így is volt, kürtölte az újság, de addigra a San Franciscó-i közkórházban már számosan tanúsíthatták Curry új keletű erejét.
Curry szeretett volna szabadulni a kórházból, de nagyon. Valamint szerette volna, ha a kezéből elmúlna ez a dolog, és inkább arra tudna emlékezni, ami odakint történt vele.
Rowan tüzetesen szemügyre vette a képet, a nagy fekete-fehér fotót, amelyen Curry az ágyban ült, és félreérthetetlenül sugározta a proli csáberőt. Egyszerűen csodálatos volt a mosolya! Még egy kis keresztet is viselt a nyakában aranyláncon, azt a fajtát, amely kiemeli a váll izmosságát. Sok rendőr és tűzoltó visel ilyet. Rowan imádta, főleg akkor, ha a kis aranykereszt vagy medál vagy mi a csuda a neve, az arcába lógott az ágyban, és csókként cirógatta a szemhéját.
De a kesztyűs kéz, az baljós volt, ahogy kirajzolódott feketén a takarón. Lehetséges ez, amit az újságban írnak? Percre sem kételkedett benne. Különösebb dolgokat is látott ennél, ó, de mennyivel különösebbeket!
Ne menj el a hapsihoz! Nincs szüksége rád, neked pedig nincs szükséged rá, hogy a kezéről faggasd!
Kitépte a cikket, összehajtogatta, zsebre vágta. A zsebében volt még másnap reggel is, amikor a baleseti idegsebészeten töltött sűrű éjszaka után betántorgott a kávézóba, és fellapozta a Chronicie-t.
Curry a harmadik oldalon szerepelt egy jó portrén, kissé komorabban, némileg talán mérsékeltebb bizakodással. Most már emberek tucatjai tanúsították különös pszichometriai képességét. Curry szerette volna, ha az emberek megértenék, hogy ez nem egyéb „kunsztsriklinél”. Ő nem segíthet másokon.
Most már kizárólag az elfelejtett kaland érdekelte, vagyis a világok, amelyekben holtában megfordult. „Nem ok nélkül jöttem vissza” – mondta. – „Tudom, hogy nem! Választhattam, és úgy döntöttem, hogy visszatérek. Meg kellett tennem valami nagyon fontosat. Tisztában voltam vele, és tudtam, mi a cél. Egy ajtóhoz és egy számhoz volt valami köze. De nem emlékszem a számra, sem arra, hogy mit jelentett. Egyáltalán semmire sem emlékszem! Mintha kitörölték volna belőlem életem legfontosabb élményét, és nem tudom, hogyan kaphatnám vissza!”
Úgy állítják be, mintha őrült lenne, gondolta Rowan. Holott valószínűleg szabványos „halálközeli élmény” lehet. Ma már tudjuk, hogy általános jelenség. Mi ütött Curry környezetébe?
A kesztyű valóságos lázba hozta. Figyelmesen elolvasta a tanúk nyilatkozatait. Csak lenne öt perce, hogy áttanulmányozhassa a Curryvel készült vizsgálatokat!
Ismét eszébe jutott, ahogyan feküdt a hajója fedélzetén, eszébe jutott az arca, kezének görcsös szorítása.
Érzett akkor valamit a kezével? És mit érezne most, ha Rowan felkeresné, az ágya mellé ülne, elmesélné, amire a balesetből emlékszik, és kérné, hogy mutassa be a kunsztstiklit – vagyis azt, amit mások követelnek Currytől, néminemű információért cserébe? Azt már nem!
Undorító, hogy egyáltalán megfordul a fejében az ajánlat! Undorító, hogy orvos létére nem arra gondol, mire lehet szüksége Currynek, hanem arra, hogy ő mit akar! Ez még annál is rosszabb, mint azon töprengeni, milyen lenne egy ágyban feküdni, egy asztalnál kávézni hajnali háromkor a kis kabinban.
Majd ha lesz ideje, telefonál Morris doktornak, és megérdeklődi, hogy van Curry. De hogy mikor lesz az, nem tudhatja. Holdkórosként dülöngélt a kialvatlanságtól, és máris hívatták a lábadozókhoz. Talán hagynia kellene Curryt ott, ahol van. Talán ez lenne a jobb mindkettejüknek.
Hét végén a San Franciscó-i Chronick nagy, színes sztorit közölt a címlapon:

 

MI TÖRTÉNT MICHAEL CURRYVEL?

Curry negyvennyolc éves volt, építési vállalkozó, a régi viktoriánus házak renoválásának szakembere, a Nagy Várakozások nevű vállalat tulajdonosa, afféle élő legenda, aki udvarházakat varázsol romokból, a hitelesség megszállottja a faékekig és csapszögekig be zárólag. Volt egy kis boltja a Castro utcában, amely oroszlánmancsú fürdőkádakat és talapzatos kézmosó kagylókat árult. Híresen szép, részletes felújítási rajzokat készített, amelyek még egy Viktoriánus elegancia kint és bent című könyvben is megjelentek. Ő restaurálta a díjnyertes Barbary Coast penziót a Clay utcában, és a Jack London szállodát a Buena Vista Westen.
De most abbahagyta. A Nagy Várakozások átmenetileg szünetelt. A tulajdonost túlságosan lefoglalta a fáradozás, amellyel arra próbált emlékezni, mit is nyilatkoztattak ki neki „vízbefúlása” sorsdöntő órájában?
„Nem álom volt!” – bizonygatta. – „Tudom, hogy beszéltem emberekkel! Megmagyarázták, mit szeretnének végrehajtatni velem, és én beleegyeztem, magam kértem, hogy visszajöhessek!”
Ami újkeletű okkult képességét illeti, hangoztatta, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ez csupán véletlen mellékhatás. „Nézzék, egyetlen felvillanás az, amit látok egy arc, egy név. Ez így megbízhatatlan.”

 

Este a kórházi kávézóban Rowannak sikerült a tévéhíradóban is elcsípnie az élő, háromdimenziós embert. Ismét látta azt a felejthetetlen kék szempárt, az egészséges mosolyt. Volt valami ártatlanság egyszerű, mesterkéletlen mozdulataiban; olyan emberre utaltak, aki rég feladta a tisztességtelenséget, és már nem próbálkozik azzal, hogy bármilyen módon kicselezze a világ kuszaságát.
– Haza kell mennem – mondta Curry. New Yorki kiejtéssel beszélt? – Mármint nem itt, hanem oda, ahol születtem, vissza New Orleansba. – (Szóval innen van a kiejtés!) – Esküszöm, New Orleansnak van valami köze ahhoz, ami történt. Egyfolytában látom ilyen apró felvillanásokban az otthonomat. – Megint vállat vont. Állati aranyos hapsinak tűnt.
Ám eddig még semmi sem jutott eszébe a halálközeli látomásokból. A kórház nem akarta elengedni, bár azt beismerték, hogy testileg Curry egészséges.
– Meséljen a képességéről, Michael!
– Nem akarok mesélni róla! – Vállvonogatás. Curry a fekete kesztyűjét nézte. – Beszélni akarok azokkal az emberekkel, akik kimentettek: a parti őrség tagjaival, akik behoztak, a kapitánnyal, aki fölszedett a tengeren. Szeretném, ha megkeresnének. Ezért is adom ezt az interjút.
A kamera átváltott két riporterre. Curryt ugratták a „képességei” miatt, amelyről mindketten meggyőződtek.
Rowan egy darabig nem mozdult, még csak nem is gondolkozott. New Orleans... Curry arra kéri, hogy keresse meg. New Orleans... Ez eldöntötte a dolgot. Rowannak kötelessége volt. Maga Curry könyörgött neki. Azonkívül ezt a New Orleanst is tisztáznia kell. Beszélnie kell Curryvel... vagy írnia kell neki.
Este, mikor hazaért, Graham régi asztalához ment, levélpapírt keresett, és írt Currynek egy levelet.
Részletesen elmondta, amit a balesetről tudott, attól kezdve, hogy Curryt észrevette a tengeren, odáig, hogy a hordágy emelkedni kezdett a levegőbe. Pillanatnyi habozás után hozzáfirkantotta a lakcímét, otthoni telefonszámát és egy kis utóiratot:

„Mr. Curry, én ugyancsak New Orleans-i vagyok, bár sohasem laktam ott. A születésem napján örökbe fogadtak, és rögtön el is hoztak onnan. Valószínűleg csak véletlen, hogy maga is déli, de úgy gondoltam, tudnia kell róla. A hajón egy ideig nagyon szorosan fogta a kezemet. Nem szeretném még zavarosabbá tenni a helyzetét egy esetleges telepatikus üzenettel, amelyet akkor kapott, olyasmivel, aminek talán nincs is jelentősége.”

Azzal fejezte be: „Ha beszélnie kell velem, hívjon fel az egyetemi kórházban, vagy otthon.”

Ez így elég mértéktartó, elég semleges, jelezte, hogy hisz Curry képességében, és készen áll segíteni, ha kell. Semmi több, semmiféle kérés. Ha pedig kiszivárogna valami, Rowannak gondja lesz rá, hogy csak ő legyen a felelős.
Mégsem tudta kiverni a fejéből, hogy milyen lenne megfogni Curry kezét, vagy csak annyit kérni: „Most gondolok valamire, egy meghatározott dologra, ami egyszer, nem, háromszor esett meg velem, és csak annyit szeretnék, ha megmondaná, mit lát. Megtenné? Nem mondhatom, hogy ezzel tartozik nekem, amiért megmentettem az életét...”
Úgy is van, nem mondhatod, épp ezért ne tedd!
Morris doktornak küldte el a levelet, postán. Másnap telefonált Morris doktor. Curry előző nap sajtókonferenciát adott, aztán kisétált a kórházból.
– Olyan bolond, hogy épp csak nem forog, Mayfair kollegina, de nincs törvényes alapunk, hogy bent tartsuk. Mellesleg közöltem vele, amit magától hallottam, nevezetesen, hogy nem mondott semmit, ennek ellenére sem hagy föl a dologgal, tisztára mániákus. Eltökélt szándéka, hogy emlékezni fog arra, amit odakint látott, tudja, a nagy okra, az univerzum titkára, a célra, az ajtóra, a számra, az ékszerre. Még sose hallottam ilyen dumát. Továbbítom a levelet a lakására, de megvan rá az esély, hogy nem kerül a kezébe. Zsákszám kapja a postát.
– Ez a dolog a kezével, ez tényleg reális? Csönd. Aztán:
– Tudni akarja az igazat? Ezer százalékig reális, amennyire megállapíthattam. Ha maga látná, frászt kapna tőle.
Egy hétig másról se csámcsogtak a nagyáruházi bulvárlapok. Két héttel később változatok jelentek meg a People-ben és a Titne-ban. Rowan kivágta a cikkeket és a képeket. Látni lehetett, hogy a fotósok követik Curry minden lépését. Lekapták, mikor dolgozni ment a Castro utcába. Lekapták a háza lépcsőjén.
Rowanban fölébredt a haragos oltalmazni akarás. Békén hagyhatnák már ezt az embert!
Neked is békén kell hagynod, Rowan.
Június első hetétől Curry nem volt hajlandó interjút adni többé. A bulvárlapok ömlesztették a tanúkkal készült exkluzív interjúkat: „Megérintette a pénztárcámat, és mindent elmondott a nővéremről, hogy mit mondott a nővérem, mikor nekem ajándékozta a pénztárcát! És mindenem bizsergett tőle, és akkor ő azt mondta: »A nővére meghalt«”
Utoljára azt közölte a CBS helyi csatornája, hogy Curry bevette magát a házába a Liberty utcán, és senkivel sem áll szóba. A barátai aggódtak. „Elvesztette az illúzióit, haragos” – mondta egy régi főiskolai haver. – „Szerintem csak elvonult a világtól.” A Nagy Várakozások meghatározatlan időre bezárt. A San Franciscó-i közkórház orvosai nem látták viszont a páciensüket, és ők is nyugtalankodtak.
Júliusban az Examiner közölte, hogy Currynek „nyoma veszett”. „Eltűnt”.
A tizenegy órás hírek egyik tévériportere egy pompás viktoriánus ház lépcsőjén állva mutogatta a bontatlan leveleket, amelyek kifolytak a kapu melletti kukából.
– Itt bujkál-e Curry a Liberty utca fényűző viktoriánus házában, amelyet évekkel ezelőtt maga restaurált szerető gonddal? Fekszik vagy ül-e egy magányos ember a kivilágított manzárdszobában?
Rowan undorral kikapcsolta a tévét. Úgy érezte magát, mint egy kukkoló. Ez borzasztó, hogy a stáb odapimaszkodjon az ember ajtajába!
Ám a levelekkel tömött kukát nem tudta kiverni a fejéből. Oda került vajon az ő levele is? Ez kicsit már több volt az elviselhetőnél, hogy Curry, akinek tanácsra lenne szüksége, a világtól rémülten elzárkózzék a házába!
A sebészek tevékeny emberek, olyan emberek, akik hisznek benne, hogy tehetnek valamit. Ezért van kurázsijuk hozzá, hogy belevágjanak másokba. Rowan tenni akart valamit, oda akart menni, dörömbölni akart az ajtón. De hányan tehették még ezt rajta kívül?
Nem, Currynek nincsen szüksége újabb látogatóra, főleg olyanra nem, aki titkos napirenddel érkezik.
Esténként, miután hazatért a kórházból és magányosan kifutott a hajóval, mindig Curryre gondolt. Tiburón védett vizein majdnem meleg volt, Rowan kiélvezte, mielőtt átsiklott volna az öböl hidegebb szelei közé, majd belevetette magát az óceáni erőszakos áramlatba. Érzékien gyönyörűséges volt ez a hatalmas váltás, ahogy nyugatnak fordította a hajó orrát, és út közben szokása szerint hátraszegte a fejét, hogy fölnézzen a Golden Gate égig érő pilléreire. A nagy, nehézkes motorjacht lassan, de kitartóan törtetett az elmosódó szemhatár felé.
Milyen közömbös a lomhán hullámzó Csendes-óceán. Az embernek lehetetlen bármiben is hinnie önmagán kívül, ha ránéz a hánytorgó-csúszkáló végtelen mozaikra a színtelen alkonyatban, amely vakító párában mossa össze a tengert az éggel.
Curry azt hiszi, hogy meghatározott céllal küldték vissza, ez az ember, aki gyönyörű házakat restaurál, akinek a rajzait könyvekben közlik, akinek túlságosan pallérozottnak kellene lennie ahhoz, hogy ilyesmiben higgyen.
De ez az ember tényleg meghalt. Azt élte át, amit oly sokan leírtak: a súlytalan emelkedést, hogy mennyei fölénnyel tekintsen alá a mélyben levő világra.
Rowannal még sohasem történt ilyen. Bár történtek más dolgok, ugyanilyen különösek. És míg Curry kalandjáról tud az egész világ, Rowan különös titkairól senki sem tud Rowanon kívül.
Hogy ebben bárminő rendszer és rendeltetés lenne, nos, ez meghaladta azt, amit bölcs elme felfogni volt képes. Most is attól félt, hogy nincs itt más rendeltetés, csak a magány, a kemény munka, a fáradságos igyekezet, hogy különbbé tegye a világot, ami valószínűleg lehetetlen. Mintha óceánba mártott bottal akarna írni, itt ez a sok kis ember, pörögve rajzolgatják örvénylő mintácskáikat, amelyek eltartanak néhány évig, de semmi értelmük sincs. Azért bűvölte el a sebészet, mert a segítségével visszahozta, talpra állította őket, ők pedig éltek, azt mondták: „Köszönöm!”; mert az életet szolgálta, mert elűzte a halált, és ez az egyetlen cáfolhatatlan érték, amelynek mindenét odaadhatja. Doktornő, ezt sose hittük volna, hogy még egyszer lábra fog állni!
Hát az élet, az újjászületés rendeltetése, az vajon milyen lehet? Mi volt a rendeltetése az asszonynak, aki agyvérzésben halt meg a műtőasztalon, miközben újszülöttje az orvos karján sivalkodott? Mi volt a rendeltetése a férfinak, akit templomból hazafelé jövet gázolt halálra egy részeg sofőr?
Persze volt rendeltetése a magzatnak, amelyet egyszer látott, az összeforrt szemhéjú, élő, lélegző magzatnak, tátogó apró szájával, amely az iszonyúan túlméretezett fejéből és parányi tagjaiból lógó huzalok között szenderegve várta a különleges inkubátorban, hogy – természetesen élő állapotában – lehántsák róla a szöveteit, és átültessék két emelettel följebb a várakozó páciensbe.
Persze, ha ez is el volt rendelve, ez a felfedezés, hogy minden törvény csúfjára életben lehet tartani ezeket az apró abortumokat egy titkos laboratóriumban, egy hatalmas magánkórház méhében, hogy kényre-kedvre metélhessék őket, annak a parkinsonosnak az érdekében, aki megélt hatvan jó évet, mielőtt haldokolni kezdett volna az embrionális szövettel gyógyítható kórban, akkor Rowan most azonnal áthozza a baleseti osztályról az összeszurkáltakat és a meglőtteket!
Sose felejti el azt a hideg, sötét szentestét, amikor Lemle doktor végigkalauzolta a Keplinger Intézet kihalt folyosóin. „Magára itt van szükség, Rowan! Ki tudom módolni, hogy otthagyhassa az egyetemet. Én tudom, mit kell mondani Larkinnak. Azt akarom, hogy nálam legyen! Most pedig mutatok magának valamit, amit méltányolni fog, Larkin viszont sohasem méltányolná, valamit, amit sose láthat az egyetemen, de maga meg fogja érteni.”
Dehogy értette. Vagyis inkább túlságosan értette az iszonyatát.
– A szó szoros értelmében nem életképes – magyarázta ez az orvos, Karl Lemle, akinek ragyogó eszét, nagyravágyását és látomásait, igen, még a látomásait is Rowan annyira kísértőnek találta. – Technikailag pedig még annyira sem. Halott, abszolúte halott, mert az anyja elvetélte a lenti klinikán, technikailag tehát nem létezik, nem emberi lény. Ki várhatná el tőlünk, Rowan, hogy dobjuk egy nejlon szemetes zsákba, holott tudjuk, hogy ha életben tartjuk ezt, és a hozzá hasonló parányi testeket – ezeket a csepp aranybányáit a páratlanul rugalmas, alkalmazkodóképes, egyetlen más emberi szövethez sem fogható szövetnek, amely hatalmas tömegben állítja elő a normális méhen belüli fejlődés során megsemmisülésre ítélt, semmihez sem kapcsolódó sejteket – olyan felfedezésekre juthatunk az idegátültetésben, amelyekhez képest Mary Shelley Frankensteinje esti mese?
Igen, ebben igaza volt, és annak az igazában se nagyon lehetett kételkedni, amikor Lemle megjósolta a komplett agyátültetések világát, a gondolkodás szervének átmentését, épen és sértetlenül, az elnyűtt testből az ifjúba és üdébe, azt a világot, amikor vadonatúj agyakat lehet majd előállítani azzal, hogy itt-ott egy kis hozzátoldott szövettel korrigáljuk a természet művét?
– Látja, az embrionális szövetben az a fontos, hogy a receptor nem veti ki. Ezt persze tudja, de gondolkozott-e már rajta, hogy tulajdonképpen mit jelent? Beültetünk egy parányi adag embrionális szövetet egy felnőtt egyed szemébe,és a szem befogadja ezeket a sejteket; a sejtek fejlődésnek indulnak, alkalmazkodva az új szövethez. Uramisten, felfogja, hogy ezzel beleszólhatunk az evolúcióba? Egyelőre még csak a küszöbén állunk...
– Állj, Karl. Maga...
– Rowan, maga a legbriliánsabb sebész, akivel dolgoztam. Ha maga...
– Én nem teszek ilyet! Én nem ölök! – És sikoltozni kezdek, ha nem mehetek ki innen! Sikoltoznom kell! Mert öltem!
Igen, az is rendeltetés volt, a végletekig hajtott rendeltetés, ahogy mondani szokták.
Persze nem dobta föl Lemlét. Orvosok nem tesznek ilyet más orvosokkal, főleg ha még csak bentlakók, és ellenfeleik híres, befolyásos kutatók. Egyszerűen nemet mondott.
– Mellesleg – mondta Lemle később a tűz és a kávé mellett Tiburónban, ahol karácsonyi gyertyák fényét verték vissza az üvegfalak – az egész világon kísérleteznek élő embriókkal. Ha nem így lenne, nem tiltaná a törvény.
Rowan nem is lepődött meg. Túlságosan nagy volt a kísértés. Pontosan akkora, mint az iszonyat. Melyik tudósnak – márpedig az idegsebész tudós – nincsenek ilyen álmai?
Nézte éjszaka a tévében a Frankensteint, és bánta, hogy nem ő lehet az őrült tudós. Hogy szerette volna, ha neki van laboratóriuma a hegyek között! Igen, látni akarta, mi történne akkor, ha az emberben lenne annyi arcátlanság, minden erkölcsi töltéstől mentes kísérleti tárgynak tekinteni az élő agyat – de nem, nem fogja megtenni!
Micsoda rettenetes karácsonyi ajándék volt az a kinyilatkoztatás, mégis megduplázta odaadását a baleseti sebészet iránt. Ő is újjászületett, az élete beszűkült és hihetetlen hatalomra tett szert, amióta látta a levegőért kapkodó miniatűr szörnyet a mesterséges fényben; ő lett az egyetem csodatevője, akit akkor hívtak, ha a hordágyra folyt ki az agyvelő, vagy ha olyan páciens tántorgott be az utcáról, aki a fejében hozta a szekercét.
Talán a tragédiák mikrokozmoszát látta a sebzett agyban: az életet, amelyet kényre-kedvre és folytonosan csonkol az élet. Ha Rowan ölt – márpedig ölt –, ugyanígy roncsolt az aktussal; az agyat támadta meg és marcangoka össze, ugyanúgy, ahogyan sűrűn láthatta ismeretlen áldozatokban. Azokért, akiket megölt, már senki sem tehet semmit.
De most nem azért akart találkozni Michael Curryvel, hogy a rendeltetésről vitatkozzon vele. Nem is azért, hogy az ágyába vonszolja. Ugyanazt akarja tőle, mint a többiek; épp ezért nem ment el a közkórházba, hogy személyesen győződjön meg Curry gyógyulásáról.
Ezekről a gyilkosságokról akart tudni, és nem azt, ami a boncolásokból is megtudható. Azt akarta tudni, mit lát és érez Curry, ha Rowan megfogja a kezét, és ezekre a halálokra gondol közben. Curry akkor is megérzett valamit, mikor először ért hozzá. De talán azt is kirobbantották az agyából, a többi dologgal együtt, amit holtában látott.
Rowan megértette. Egész idő alatt értette, legalábbis a nyúltagyával. Több hónap telt el, de ő még mindig ugyanúgy viszolygott attól, hogy a saját céljaira használja Michael Curryt.
A férfi ott volt abban a házban a Liberty utcán. Rowan tudta. Currynek segítségre volt szüksége.
De mit érdekelné a férfit, ha Rowan azt mondaná, orvos vagyok, hiszek a maga látomásaiban és a keze hatalmában, mert tudom, hogy vannak ilyen dolgok, okkult dolgok, amelyekre nincs magyarázat. Nekem is van ilyen szabálytalan, zavarba ejtő és időnként fegyelmezhetetlen erőm, amellyel ölök, ha akarok.
Miért érdekelné? Olyan emberek veszik körül, akik hisznek a képességeiben. De ez nem segít rajta. Meghalt, visszajött, és most meg fog őrülni. De mégis, ha Rowan elmondaná a történetét – ez a gondolat már valóságos rögeszméjévé fajult –, Curry lenne talán az egyetlen ember, aki hinne neki.
Talán ez is őrültség, arról álmodni, hogy egyáltalán elmondja a történetet. Volt, mikor igyekezett meggyőzni magát, hogy téved. De tudta, hogy előbb-utóbb beszélnie kell. Ha nem beszél, előbb-utóbb megtöri harminc év hallgatását egy soha véget nem érő üvöltés, amely kiolt minden szót.
Akárhány fejet foltozott össze, nem felejthette el a három gyilkosságot. Graham arcát, ahogy elvérzik belőle az élet; az aszfalton rángatózó kislányt; a terepjárója kormányára roskadó férfit.
Ahogy elkezdte gyakorló idejét, hivatalos úton rögtön beszerezte a három boncolási jegyzőkönyvet. Cerebrovascularis inzultus, subarachnoidalis vérzés, veleszületett értágulat. Elolvasott minden részletet.
Ami laikus nyelvre fordítva rejtett gyengeséget jelent egy artéria falában, amely minden látható ok nélkül megpattan, és váratlan halált okoz. Más szavakkal, senki sem számított arra, hogy egy hatéves gyerek hirtelen görcsöket kapjon a játszótéren, egy hatéves gyerek, aki olyan egészséges volt még egy perce is, hogy belerúghatott a hatéves Rowanba, és megtépázhatta a haját. Nem is tehettek semmit érte, miközben neki orrán-fülén dőlt a vér, és fennakadt a szeme; épp ellenkezőleg, a többi gyereket védték, az ő szemüket takargatták a látványtól, miközben beterelték őket az osztályba.
– Szegény Rowan! – sajnálkozott később a tanító néni. – Drágám, szeretném, ha tudnád: volt valami a fejében, attól halt meg. Egy olyan szervi dolog. Semmi köze a verekedéshez.
Akkor tudta meg feltétlen bizonyossággal azt, amit a tanító néni sohasem fog megtudni: hogy ő tette. Ő okozta a kislány halálát.
Mármost ezt elég könnyen el lehetne intézni azzal, hogy a gyermek természetes bűntudata egy balesetért, amelyet nem ért. Ám Rowan érzett valamit, amikor megtörtént. Magában érzett valamit, egy mindent kitöltő, hatalmas érzést, amely, ha meggondolja, nem is különbözött túlságosan a szextől; végigmosta a belsejét, és mintha kicsapott volna belőle abban a pillanatban, ahogy az a kislány hanyatt esett, és a diagnosztikus érzék, amely már akkor működött benne, azt mondta, hogy a gyerek meg fog halni.
Persze azért elfelejtette a balesetet. Graham és Ellie, mint jó kaliforniai szülők, pszichiáterhez vitték. Rowan eljátszott a kislányoknak való babákkal, és azt mondta, amit a pszichiáter hallani akart, Végül is az „agyvérzés” mindennapi jelenség.
Nyolc év telt el, mire az a férfi kiszállt a terepjárójából a magányos úton a tiburóni dombok között, befogta Rowan száját, és azt mondta, azon az undorítóan bizalmaskodó, pimasz hangján: „Nehogy visíts!”
Örökbefogadó szülei sohasem hozták kapcsolatba a kislányt a szatírral, aki akkor halt meg, mikor Rowan viaskodott vele; ugyanaz a harag égette minden sejtjét, és csapott át abba a nyilalló érzésbe, amelytől hirtelen megmerevedett a teste. A férfi elengedte, és a kormányra roskadt.
Ám Rowan kapcsolatba hozta őket, csendes bizonyossággal. Nem akkor, amikor fölfeszítette a terepjáró ajtaját, és jajgatva végigrohant az úton. Nem, akkor még azt se tudta, hogy biztonságban van. De később, mikor az országúti rendőrök és a gyilkossági csoport nyomozóinak távozása után egyedül feküdt a sötétségben, már tudta.
Majdnem másfél évtized múlva történt meg Grahammel. Ellie akkor már olyan beteg volt a ráktól, hogy gondolkozni se nagyon tudott. Rowan meg nyilván nem ült az ágya mellé, hogy közölje: „Mama, azt hiszem, én öltem meg. Folyamatosan csalt téged. El akart válni tőled. Azt a kurva két hónapot se akarta kivárni, amíg meghalsz!”
Minta volt, olyan kétségtelenül, mint ahogy a pókhálónak is mintája van, csakhogy a mintának nincs rendeltetése. Minták mindenütt vannak, a rendeltetés viszont spontán felvillanás.
Nem teszed meg! Nem ők?! Mintha eretnekségre emlékezne, amikor a kislánynak lekevert pofonra vagy a terepjáróban kitört dulakodásra emlékezik. Grahammel folytatott veszekedésének emléke pedig maga a borzalom.
– Hogyhogy kifizetted az értékpapírokkal! Haldoklik! Itt maradsz velem!
Graham elkapta a karját, meg akarta csókolni.
– Rowan, én szeretlek téged, de ő már nem az a nő, akit feleségül vettem...
– Nem? Nem az a nő, akit harminc éve csalsz?
– Ez csak egy massza, én úgy akarok emlékezni rá, amilyen volt...– Nekem ne gyere ezzel a baromsággal!
Ez volt az a pillanat, amikor Graham pillantása megmerevedett, és a vér eltűnt az arcából. Az emberek mindig ilyen békés ábrázattal halnak meg. A terepjárósnak is, mikor már majdnem sikerült megerőszakolnia, ugyanígy kiürült az arca.
Mielőtt megjött volna a mentő, letérdelt Graham mellé, föltette a sztetoszkópját. Akkor volt az a hang, olyan halk, hogy egyes orvosok nem is hallhatták volna, ám Rowan hallotta: az egy pontba rohanó, sok-sok vér hangját.
Senki sem vádolta semmivel. Hogyan is vádolhatták volna? Orvos volt, az áldozat mellett tartózkodott, mikor az a „borzasztóság” történt, és Isten a tudója, meg is tett mindent, amit tehetett.
Hogy Graham nagyon másodosztályú emberpéldány volt, azt persze mindenki tudta: a kollégái az ügyvédi irodában, a titkárnői, még az utolsó szeretője is, a buta kis Karen Garfield, aki átszemtelenkedett valami emléktárgyért. Mindenki, leszámítva Graham feleségét. De sohasem merült föl a legcsekélyebb gyanú sem. Miként merülhetett volna? Graham csak úgy meghalt természetes halállal, épp mikor le akart lépni a felesége örökségén keresett vagyonával és egy huszonnyolc éves libával, aki már el is adta a bútorát, és megvásárolta a repülőjegyüket St. Croix-ba.
De nem volt természetes halál.
Addigra Rowan ismerte és megértette a diagnosztikus érzéket, amelyet begyakorolt és fejlesztett. Amikor megfogta Graham vállát, a diagnosztikus érzék azt mondta: erőszakos halál.
Ennek önmagában elégnek kellett volna lennie. Mégis, talán téved! Talán csak a mintáknak azzal az álnokságával áll szemben, amit véletlen egybeesésnek hívunk. Ez van, nem több.
Tételezzük föl, találkozik Michael Curryvel. Tételezzük fel, Curry megfogja a kezét, miközben ő behunyja a szemét, és a három halálra gondol. Azt látja-e Curry, amit ő látott, vagy az igazságot? Te ölted meg őket. Egy próbálkozást megér.
Ma este, miközben ráérősen és csaknem céltalanul csatangolt a kórházban, betérve tágas, szőnyeges várókba és hosszú kórtermekbe, ahol nem ismerték, és sohasem fogják ismerni, rádöbbent, hogy kimondhatatlanul szeretne nagyon hosszasan beszélgetni Michael Curryvel. Úgy érezte, össze vannak kötve. Ugyanúgy összeköti őket a baleset, mint ezek az okkult rejtélyek. Talán ő sem értette egészen az okokat, amelyek miatt el akarta mondani a férfinak, és egyedül neki, hogy mit művelt.
Nem volt könnyű tudomásul venni ezt a gyengeséget. A gyilkosság alól kizárólag akkor kapott feloldozást, ha operált. Az Úr oltára előtt állt, amikor az ápolónők kitárták a steril köpenyt, nyújtották a sterilkesztyűt.
Magányos volt, amióta élt, jól tudott hallgatni másokat, de mindig hidegebb volt a környezeténél. Az a különleges érzék, amely oly sok segítséget jelentett a gyógyításban, túlságos élességgel tudatosította benne mások igazi érzéseit.
Tíz-tizenkét éves korában döbbent rá, hogy másoknak nincs ilyen adottsága, van, hogy egy szemernyi se. A drága Ellie-nek például halvány fogalma sem volt róla, hogy Graham nem annyira szereti, mint amennyire szüksége van a jelenlétére; szüksége van Ellie-re, hogy gúnyt űzzön belőle, hogy hazudjon neki, hogy hitványabb lehessen nála.
Rowan néha vágyott erre a tudatlanságra – nem tudni irigykedésről, utálatról! Nem tudni arról a rengeteg hazudozásról! Azért kedvelte a rendőröket és a tűzoltókat, mert bizonyos értelemben tökéletesen kiszámíthatók voltak; vagy talán csak azért, mert nem zavarta az, ami náluk tisztességtelenségnek számított; olyannyira ártalmatlannak tűnt a műveltebb emberek szövevényes, bonyolult, és kifogyhatatlanul aljas megbízhatatlanságához képest.
Hát persze, a különleges adottság bőven megtérült a diagnosztikában.
De miben térülhet meg az ölés akaratlagos képessége? A vezeklés, az más. Egyáltalán használható bármire az ilyen telekinerikus adottság?
Az az igazán borzasztó, hogy ez az erő nem is esik túl a tudomány határán! Lehet, hogy ez a dolog, akárcsak Michael Curry pszichomemkus adottsága, a mérhető energiával, bonyolult fizikai jelenségekkel van összefüggésben, amelyeket egy napon ugyanúgy meg tudnak majd határozni, mint az elektromosságot, a mikrohullámot, az ultrahangot. Curry benyomásokat szerez a kezében tartott tárgyakról, és igen valószínű, hogy ez a benyomás az energia következménye. Igen valószínű, hogy minden létező tárgy, felület, meghatározható anyagi részecske tárol ilyen „benyomásokat”, amelyek mérhetők.
De Rowan nem rajongott a parapszichológiáért. Őt az igézte meg, amit a kémcsőben, a tárgylemezen, a grafikonon látott. A saját gyilkos erejét nem kívánta próbára tenni vagy elemezni, ő csak azt szerette volna hinni, hogy nem is használta; esetleg létezik más magyarázat; hátha mégis ártatlan.
Az a tragikus, hogy talán senki se fogja felvilágosítani, mi történt igazából Grahammel, a férfival a terepjáróban, és a kislánnyal a játszótéren. Annyiban reménykedhet, hogy elmondhatja valakinek, úgy teheti le a terhet, és űzheti ki az ördögöt, ahogy mások csinálják: beszél róla.
Beszél, beszél, beszél.
Épp ezt akarta.
Egyetlenegyszer fordult elő vele, hogy majdnem erősebb lett a közlési vágy, mint ő. Elég furcsa esemény volt. Közel állt hozzá, hogy egy vadidegenre zúdítsa rá a történetet, és azóta voltak percek, amikor azt kívánta, bár megtette volna.
A tavalyi év vége felé történt, hat hónappal Ellie halála után.
Rowan még sohasem érezte magát ilyen nyomorultul magányosnak. Egyik percről a másikra foszlott semmivé a nagyszerű minta, amelyet úgy hívtak: „a mi családunk.” Pedig milyen szép életük volt Ellie betegsége előtt! Még Graham ügyei sem ronthatták el, mert Ellie úgy tett, mintha nem lennének ügyek, és noha Graham nem az a fajta volt, akit bárki jó embernek nevezhetett volna, buzgott benne a fáradhatatlan, ragályos energia, amely folyamatosan csúcsra járatta a család életét.
És mennyire kötődött hozzájuk Rowan!
Rajongása az orvosi hivatásért elszakította főiskolai barátaitól, akik közül senki sem ment tudományos pályára. Ám nekik hármójuknak sohasem is kellett semmi a családon kívül. Amióta Rowan az eszét tudta, elválaszthatatlan hármast alkottak, akár a Karibi-tengeren hajóztak, akár Aspenben síeltek, akár szentestei vacsorát ettek a New York-i Plaza szálló lakosztályában.
Kiürült a tiburóni álomház, mint egy partra vetett kagyló. Rowannak pedig az a különös érzése támadt, hogy Édes Christine nem is annyira az övé és a körültekintően megválasztott szeretőké, hanem a családé, amely tartósabban átitatta jelenlétével egy boldog évtized során.
Egy éjszaka Ellie halála után megállt a gerendás mennyezetű, magas, tágas nappaliban, és fennhangon beszélt, még nevetgélt is, arra gondolva, úgysincs itt senki, aki tudja, hallja. Az üvegfalakban sötéten mosódtak össze a szőnyegek, bútorok tükörképei. Rowan nem láthatta a cölöpöket nyaldosó dagályt. A tűz kialvóban volt, a parti éjszaka örök didergése lassan görgött a szobákon át, és Rowan arra gondolt, hogy most tanult meg egy fájdalmas leckét. Ahogy meghalnak szeretteink, úgy veszítjük el tanúinkat, figyelőinket, akik tudják és érzik a céltalan, parányi mintákat, a vízre írott szavakat, és nem marad utánuk más, csak a végtelen hullám.
Kevéssel ezután következett be az a különös esemény, mikor csaknem lecsapott arra az idegenre, hogy elmondja neki a mesét.
Koros, fehér hajú úriember volt, az első szaván hallani lehetett, hogy angol, és pont a temetőben találkoztak, amelyben Rowan örökbefogadó szüleit nyugalomra helyezték.
Időmarta sírkövekkel teletűzdelt, furcsa és ódon temető volt annak az észak-kaliforniai városnak a peremén, ahol Graham családja élt valaha. Rowan senkit sem ismert közülük, nem voltak a vérrokonai. Többször is visszatért Ellie temetése után, maga sem tudta, miért. Azon a bizonyos napon egyszerű oka volt rá: elkészült a sírkő, és ellenőrizni akarta, pontosan írták-e a neveket és az évszámokat.
Többször megfordult a fejében, miközben északnak tartott, hogy ez az új sírkő addig fog állni, amíg ő él, aztán ledől, és összerepedezve elfekszik a gazban. Graham Franklin rokonait még csak nem is értesítették a temetésről. Ellie rokonait – valahol a legsötétebb Délen – nem értesítették Ellie haláláról. Nem egészen tíz év múlva senki sem tudja majd, ki volt Graham és Ellie Mayfair Franklin. Nem is fog érdekelni senkit. És mire Rowan élete véget ér, kihal mindenki, aki ismerte őket vagy hallott róluk.
Pókhálókat tép és sodor a pókhálók szépségére érzéketlen szél. Egyáltalán minek bajlódni ezzel? De Ellie azt akarta, hogy bajlódjon. Ellie sírköveket, virágokat akart, ahogy New Orleansban csinálták az ő kislánykorában. Csupán a halálos ágyán volt hajlandó végre beszélni az otthonáról, és a legfurcsább dolgokat mondta: hogy Stellát a szalonban terítették ki, és hogy járultak hozzá az emberek, még meg is csókolták, hiába lőtte le a bátyja, mert Lonigan és Fiai befoltozták a sebet Stella fején.
– És milyen gyönyörű volt Stella arca a koporsóban! Olyan gyönyörű fekete haja volt, csupa ilyen pici gyűrű, tudod, ő pedig szakasztott olyan szép, mint a képe a nappali szoba falán! Úgy szerettem Stellát! Stella megengedte, hogy megfogjam a nyakláncot. Egy széken ültem a koporsó mellett, rugdostam, és Carlotta néni azt mondta, hogy hagyjam abba.
A furcsa monológ minden szava belevésődött Rowan agyába. Stella, a bátyja, Carlotta néni. Még a Lonigan név is. Néhány drága pillanatra színes villámfény cikázott át a sötét szakadékon.
Ezek az emberek az ő rokonai. Ellie tulajdonképpen harmadfokú unokatestvére volt Rowannak. Ezekről az emberekről nem tud semmit, és továbbra se fog, ha be akarja tartani, amit Ellie-nek ígért.
Ellie még azokban a fájdalmas percekben sem feledkezett meg önmagáról.
– Nehogy egyszer is visszamenj oda, Rowan! Rowan, emlékezz rá, mit ígértél! Elégettem az összes képet, a leveleket. Ne menj vissza oda, Rowan, a te otthonod itt van!
– Tudom, Ellie. Nem felejtem el.
Attól kezdve nem esett több szó Stelláról. Vagy a bátyjáról. Carlotta néniről. A nappali szobában lógó festményről.
Csak az a megrendítő okmány került elő, amelyet Ellie halála után mutatott be a végrendelet végrehajtója, az az égvilágon semmiféle törvényes hatállyal nem bíró, gondosan megfogalmazott kötelezvény, miszerint Rowan sohasem tér vissza New Orleansba, sohasem próbálja megkeresni a családját.
Ellie az utolsó napokban mégis beszélt róluk. Stelláról a falon.
És mert Ellie arról is beszélt, hogy fogadott lánya sírkővel és virágokkal emlékezzen meg róla, a szavatartó Rowan fölment északra azon a délutánon, és a hegyoldali kis temetőben találkozott a fehér hajú angollal.
Az angol mintegy hódoló alázattal fél térdre ereszkedett Ellie sírja előtt, és a frissen felvésett neveket másolta.
Némileg zavartnak tűnt, amikor Rowan félbeszakította, holott ő egyetlen szót sem szólt. Őszintén szólva úgy nézett rá, mint aki szellemet lát. Rowan csaknem elnevette magát. Ő a magassága ellenére is vékony volt, és a szokásos hajózó ruháját viselte, kék tengerészkabátot és farmert, amihez képest az angol maga volt az anakronizmus, elegáns, három részes, szürke tweed öltönyében.
Ám különleges érzéke megsúgta, hogy ez itt egy jó szándékú ember, és amikor az angol elmagyarázta, hogy ismerte New Orleansban Ellie rokonait, Rowan hitt neki. Mélységes zavarba jött, mert ő is szerette volna ismerni ezt a rokonságot.
Hiszen már senkije sincs rajtuk kívül! Micsoda hálátlan, önző gondolat.
Egy szót sem szólt, miközben az angol kellemesen dallamos brit kiejtéssel csevegett a forróságról és a kis temető szépségéről. Rowannál a csökönyös csend volt a reagálás a dolgokra, akkor is, ha mások zavarba jöttek, és kínosan érezték magukat tőle. Így tehát megszokásból most sem válaszolt, akkor se, ha közben azt gondolta: Ismeri a rokonaimat? A véreimet?
– A nevem Aaron Lightner – mutatkozott be az angol, és egy apró fehér kártyát helyezett Rowan tenyerébe. – Ha bármikor tudni szeretne valamit a New Orleans-i Mayfair-családról, úgy kérem, hívjon fel. Londonban elérhet, ha önnek is úgy tetszik. Illetve cseréljünk szerepet, kérem. Én lennék boldog, ha elmondhatnám önnek, amit a Mayfair-családról tudok. Az ám a história!
Rowanra, amilyen magányos volt, dermesztően hatottak ezek az akaratlanul is sebző szavak ezen az idegen, elhagyott kis dombon. Gyámoltalannak tűnt vajon, ahogy állt, képtelenül arra, hogy válaszoljon, még egy biccentésre is képtelenül? Remélhetőleg, Nem szeretett arra gondolni, hogy hidegnek vagy durvának látszott.
Azt persze semmi esetre sem magyarázhatta el, hogy örökbe fogadták, és a születése napján elhozták New Orleansból. Nem magyarázhatta el az ígéretét, hogy sohasem tér vissza New Orleansba, és semmit sem akar kinyomozni a nőről, aki lemondott róla. Hiszen még az anyja keresztnevét sem ismeri! Váratlanul belévillant, hogy ez az ember ismeri vajon? Tudja-e, hogy hívták azt a Mayfair lányt, aki rózsabokorban hozta a világra és nyomban örökbe is adta a gyerekét?
Legjobb lesz, ha egy szót se szól, akkor az angol nem tálalhat föl holmi pletykát. Hiszen az is lehet, hogy az anyja férjhez ment, és hét gyereke van. Ha most beszélni kezdene, csak az anyjának ártana vele. Nem érzett haragot a mérföldek és évek távlatából ez iránt az arc és név nélküli alak iránt, csupán reménytelen, fásult szomorúságot. Nem, egyetlen szót sem szól.
Lightner hosszan nézett rá; cseppet sem zavarta az egykedvű arc, a néma csend. Amikor Rowan visszaadta a névjegyet, udvariasan elvette, de továbbra is úgy tartotta az ujjai között, mintha abban bizakodna, hogy a nő mégis utána nyúl.
– Annyira szeretnék beszélni önnel – mondta. – Szeretném tudni, hogyan alakult az élete az átültetett növénynek, ilyen távol a hazai televénytől. – Egy kicsit tétovázott, majd azzal folytatta: – Ismertem évekkel ezelőtt az anyját...
Elhallgatott, mintha most mérte volna föl szavainak hatását, vagy talán az hozta zavarba, hogy mennyire nem helyénvaló ilyet mondani; Rowan nem tudta. Az se fájhatott volna jobban, ha az angol megüti, mégsem fordult el. Állt mozdulatlanul, zsebre gyűrt kezekkel. Ismerte az anyámat!
Ijesztő volt. A barátságosan kék szemű angol végtelen türelemmel nézte, a csend szemfödélként tekeredett rá, mint mindig. Egy szót sem bírt kikényszeríteni a száján.
– Annyira szeretném, ha elfogadná a meghívásomat egy villásreggelire, vagy ha erre nincs idő, legalább egy pohár italra. Nem vagyok én olyan ijesztő. Van itt egy hosszú história...
A különleges érzék azt súgta Rowannak, hogy Lightner igazat mond.
Majdnem elfogadta a meghívást – mindenre, arra, hogy magáról beszéljen, arra, hogy kifaggathassa az angolt. Végül is nem ő kereste ezt az embert, az jött hozzá, felkínálva ezt az információt. Abban a pillanatban rohanta meg a vágy, hogy tálaljon ki mindent, meséljen még furcsa erejéről is; mintha Lightner ösztökélné szavak nélkül, ő gyakorolna rá valamilyen nyomást, hogy fordítsa ki lelkének legmélyebb bugyrait. Az angol csakugyan kíváncsi rá! Ez a szigorúan személyes érdeklődés, ilyen embertől, akit ennyire nem szennyez rosszindulat, úgy melegítette Rowant, mint télen a tűz.
Egyszerre tolakodott előre minden kuszált gondolat mintákról, tanúkról: Három embert öltem meg eddig. Képes vagyok haraggal ölni. Tudom, hogy képes vagyok. Ez történt a? átültetett növénnyel, ahogy maga nevezett. Van hely a családi históriában egy ilyen sarj számára?
Valóban megrebbent az angol szempillája? Vagy csak a lemenő nap tűzött a szemébe?
Erről persze szó sem lehet. Annak az asszonynak a sírjánál állnak, akinek ő ígéretet tett. „Nem, sohasem megyek vissza New Orleansba! Sohasem próbálom meg kideríteni!” Az az asszony szerette őt, vigyázott rá. Talán még annál is többet kapott tőle, mint a saját anyjától valaha is kaphatna. Visszatért a betegszoba légköre, a fojtott jajgatás, amely szinte nem is volt már emberi hang.
– Ígérd meg, Rowan. Még akkor se, ha írnának! Soha... soha...
– Te vagy az én anyám, Ellie, az én egyetlen anyám. Mit kívánhatnék ennél többet?
Ezekben az utolsó, gyötrelmes percekben félt legjobban iszonyú, pusztító hatalmától, mert mi lesz, ha dühében és bánatában Ellie legyöngült teste ellen fordul, hogy legyen már vége egyszer s mindenkorra ennek az ostoba, értelmetlen szenvedésnek? Meg tudnálak ölni, Ellie, megszabadíthatnálak! Tudom, hogy képes lennék rá! Érzem magamban, csak arra vár, hogy próbára tegyem!
Hallgat ez a kemény hapsi, hátha valóban olvassa Dickenst. Milyen lehet egy ilyen férfi az ágyban, egy szál puha fekete bőrkesztyűbe öltözve?
Eh, képzelgés! Mint arról képzelődni, hogy a tűzoltók, akiket hazahoz, költőknek bizonyulnak, az elcsábított rendőrök megsúgják, hogy tulajdonképpen híres regényírók, hogy a bolinasi bárban fölszedett erdőkerülő valójában híres festő, és a drabális vietnami veterán, aki az erdei kunyhójába vitte, igazából híres filmrendező, csak bujkál a követelőző és rajongó világ elől.
Képzelt ilyen dolgokat, amelyeknek természetesen meg is volt a valószínűsége. De mindig a test volt a legfontosabb: hogy a duzzanat a farmer alatt elég nagy, a nyak vastag, a hang mély, a kutyafuttában borotvált áll szúrós legyen.
És ha? És ha Curry visszatért Délre, ahonnan származik? Valószínűleg ez történt. New Orleansba, az egyetlen helyre a világon, ahová Rowan Mayfair nem mehet.
Ahogy nyitotta az irodája ajtaját, megszólalt a telefon.
– Doktor Mayfair?
– Doktor Morris?
– Igen. Már elég régen próbálom elérni magát. Michael Curry-ről van szó.
– Igen, tudom, doktor. Megkaptam az üzenetét. Épp most akartam hívni.
– Beszélni akar magával.
– Tehát még mindig San Franciscóban van.
– A házában bujkál a Liberty utcán.
– Láttam a híradóban.
– De magával találkozni akar. Mármint, svarc auf vájsz megmondom, személyesen. Az az elképzelése...
– Igen?
– Most azt foga gondolni, hogy az őrültség ragályos, ettől függetlenül átadom az üzenetet. Van rá valami esély, hogy a hajóján találkozzék a pasassal – ugye, azzal a hajóval volt akkor este, mikor kimentette?
– Örömmel visszaviszem a hajóra.
– Hogy mondta?
– Szívesen találkozom vele, és ha akarja, kiviszem a hajóra.
– Hát ez csúcsszuper, doktor! De meg kell magyaráznom néhány dolgot. Tudom, hogy teljesen gyagyásan hangzik, de Curry le akarja húzni a kesztyűjét, és meg akarja tapogatni a deszkát, ahol feküdt, mikor maga kihúzta.
– Természetesen megteheti. Nem is értem, miért nem gondoltam rá magam is.
– Komolyan mondja? Uristen, nem is tudja, mennyire megkönnyebbültem! És azt is megmondanám még, Mayfair doktor, hogy ez a pasas egy nagyon aranyos pasas.
– Tudom.
– Egyébként komolyan kínlódik. Múlt héten támadt nekem ezzel az ötlettel. Akkor már egy hónapja nem hallottam róla! Részeg volt, mikor hívott. Azt hittem, rég elfelejtette.
– Nagyon jó ötlet, Morris doktor. Maga mondta, hogy az erő Curry kezében reális.
– Pontosan így mondtam, és csakugyan reális. Maga nem mindennapi orvos, Mayfair doktor, de tudja-e, mibe mászik bele? Könyörögtem, a szó szoros értelmében könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza. Erre idetelefonál múlt éjszaka, és követeli, hogy azonnal találjam meg neki magát. Meg kell érintenie a fedélzet deszkáját, különben begolyózik. Mondom neki, józanodjon ki, Michael, és akkor megreszkírozok egy próbát. Erre visszahív, pont húsz perccel ezelőtt, hogy magának telefonáltam volna. „Nem fogok hazudni magának, mondja, ma megittam egy rekesz sört, de nem is nyúltam vodkához és whiskyhez. Olyan józan vagyok, amilyen csak lehetek.”
Rowan halkan nevetett.
– Mindjárt megsiratom az agysejtjeit – mondta.
– Hallom. Szóval azt akarom ebből kihozni, hogy Curry kétségbe van esve. Sehogy sem akar javulni. Sose kértem volna erre magát, ha nem az egyik legaranyosabb...
– Elmegyek érte. Oda tud szólni neki, hogy útban vagyok?
– Hú, hát ez isteni Mayfair doktor, ezt nem köszönhetem meg eléggé!
– Semmit sem kell köszönnie. Látni akarom Curryt.
– Nézze, kössön üzletet vele. Maga megengedi, hogy Szvengálit játsszon a hajóján, ha bejön hozzánk, és leáll a piáról.
– Máris hívja, Morris doktor. Egy órán belül ott vagyok. Letette a kagylót. Egy percig mozdulatlanul állt, és a készüléket bámulta. Aztán levette a névkártyáját, ledobta szennyes fehér köpenyét, és lassan kihúzogatta a hajtűit.

 

 

ÖT

HÁT, ENNYI ÉV UTÁN ismét csak megpróbálták becsukni Deirdre Mayfairt a bolondokházába. Bár így is lenne a legjobb, mert Nancy kisasszony elment, Carl kisasszony meg napról napra gyengül. Legalábbis ezt mondják. Augusztus tizenharmadikán próbálták. Csakhogy Deirdre tombolni kezdett, mire békében hagyták, és azóta egyre hanyatlik, méghozzá nagyon csúnyán hanyatlik.
Amikor Jerry Lonigan elmesélte a feleségének, Rita sírt.
Tizenhárom éve került haza Deirdre az intézetből, olyan elmeháborodottan, hogy a nevét se tudta már megmondani, de Ritának ez nem számított. Rita az igazi Deirdre-re emlékezett.
Rita és Deirdre tizenhat évesen együtt voltak a Limai Szent Róza internátusban, ami egy ronda, ócska téglaépület volt a Francia Negyed peremén. Ritát azért küldték ide, mert „rossz” volt; ellógott a fiúkkal inni az „Elnök nevű” folyami hajóra. A tata azt mondta, hogy a Rózsiban majd egyenesbe hozzák. Az összes lány együtt aludt a manzárdban, és este kilenckor kellett lefeküdni. Rita álomba sírta magát.
Deirdre Mayfair régóta volt a Rózsiban, ő nem bánta, hogy ócska, nyomasztó és szigorú. De azért fogta Rita kezét, mikor Rita sírt, és végighallgatta, mikor Rita panaszkodott, hogy ez egy börtön.
A lányok az „Apu jobban tudjá”-t nézték egy ócska televízión, amelynek, úgy éljek, hat hüvelykes, legömbölyített képernyője volt! De nem volt jobb a fatokos, ócska, recsegő rádió se, amelyik a padlón állt az ablak alatt. A gramofonhoz nem lehetett hozzáférni, mert arra rátenyereltek a dél-amerikai lányok; folyton azt a rémes „La Cucarachá”-t nyektették rajta, és járták a spanyol táncokat.
– Ne törődj velük – mondta Deirdre, és alkonyatkor levitte Ritát az udvarra. Hintáztak a pekándiófák alatt. Az ember azt hinné, hogy ez már nem valami nagy mulatság egy tizenhat éves lánynak, de Rita szerette, ha Deirdre-rel lehetett.
Deirdre dalolt, ha a hintán ültek – régi skót és ír balladákat, így hívta őket. Igazi frankó szoprán hangja volt, törékeny és magas, a dalok pedig olyan szomorúak voltak, hogy Rita összeborzongott, mikor hallotta őket. Deirdre addig szeretett kint maradni, amíg lement a nap, „bíbor” lett az ég és a kabócák rendesen beindultak a fákon. Ezt ő „esthajnalnak” hívta.
Rita látta már leírva ezt a szót, de még sose hallotta, hogy bárki is kimondta volna. Esthajnal.
Deirdre kézen fogta Ritát, és végigsétáltak a fal tövében, közvetlenül a pekándiófák alatt, hogy le kellett hajolniuk az alacsonyra csüngő, lombos ágak miatt. Voltak itt olyan helyek, ahol teljesen elrejtették az embert a fák. Így leírva hülyén hat, de olyan kedves és különös időszak volt ez Ritának, amikor álltak Deirdre-rel a félsötétben, és a szélben imbolygó fák apró levélkéket záporoztak rájuk.
Akkoriban Deirdre frankón olyan volt, mint egy régimódi lány egy képeskönyvből, a hátára omló fekete fürtjeiben az ibolyakék szalaggal. Pedig menő lehetett volna, ha akar. Megvolt hozzá az alakja, és a szekrénye tele új ruhákkal, amelyeket még csak fel se próbált. De az ilyet könnyen el lehetett felejteni, ha az ember Deirdre-rel volt. Milyen selymes volt a haja. Rita megérintette egyszer. Milyen selymes.
Járkáltak a kápolna melletti poros kerengőben, és átleselkedtek a fakapun az apácák kertjébe, Az egy titkos hely, mondta Deirdre, telis-tele a leggyönyörűbb virágokkal.
– Én nem is akarok hazamenni – mondta. – Itt olyan békés. Békés!
Rita, egyedül az éjszakában csak sírt és sírt. Az utca másik oldalán szólt a wurlitzer a néger kocsmában, a zene megmászta a téglafalakat és feljött a harmadik emeletre, a manzárdba. Néha, mikor úgy gondolta, hogy mindenki alszik, fölkelt, kiment a vaserkélyre, és arrafelé nézett, ahol a Csatorna utca lámpái égtek. Vörös izzás lebegett a Csatorna utca felett. Egész New Orleans a port rúgja, míg ő itt van bezárva egy hálóba, amelyiknek mindkét végében egy-egy apáca alszik függöny mögött! Mihez is kezdene, ha nem lenne Deirdre?
Deirdre nem hasonlított senkihez, akiket Rita ismert. Olyan gyönyörű dolgai voltak, például hosszú, csipkés hálóingei, fehér flanelből.
Ugyanaz a fazon, amelyet harmincnégy évvel később viselt annak a háznak a szúnyoghálós oldaltornácán, ahol úgy ült, „mint egy agyatlan idióta”.
És megmutatta Ritának a smaragdos láncot is, amelyet most már állandóan visel a fehér hálóinghez, a híres Mayfair nyakéket, bár Rita csak akkor tudta meg, hogy létezik. Iskolában persze nem hordta. A Rózsiban tilos volt az ékszer. Ilyen nagy, régimódi nyakláncot különben sem szokás viselni, legfeljebb egy húshagyókeddi bálon.
Egyszerűen borzalmas az a smaragd a hálóinghez. Ilyet feltenni egy betegre, aki csak bámul ki a szúnyoghálón. Bár ki tudja? Deird-re talán érzi valamilyen módon, hogy rajta van a lánca, és örül neki.
Ültek az ágyon, és Deirdre megengedte, hogy Rita megfogja az ékszert. Nem volt apáca a közelben, aki rájuk szólhatott volna, hogy ne gyűrjék össze az ágytakarót.
Rita forgatta a smaragdfüggőt. Milyen súlyos volt az arany foglalat. Mintha véstek volna valamit a hátuljába. Rita ki tudott venni egy nagy L betűt. Valamilyen névnek tűnt.
– Nem, nem, ne olvasd el! – mondta Deirdre. – Ez titok! – Egy pillanatra egészen megijedt, az arca kipirult és a szeme megnedvesedett, aztán megfogta Rita kezét, és megszorította. Deirdre-re nem lehetett haragudni.
– Igazi? – kérdezte Rita. Egy vagyonba kerülhetett.
– Ó, igen – felelte Deirdre. – Sok-sok évvel ezelőtt hozták Európából. Egy ük-ük-ük-ük-ükanyámé volt.
Nevettek az ükökön.
Olyan ártatlanul mondta. Deirdre sose hőzöngött. Ki volt zárva. Sose sértett meg senkit. Mindenki szerette.
– Én az anyámtól örököltem – magyarázta Deirdre. – És egy napon majd én is továbbadom, feltéve ha lesz valaha egy lányom. – Szomorú volt az arca. Rita átkarolta. Deirdre-et védeni szerette volna az ember. Mindenkiből ezt az érzést hozta ki.
Deirdre azt mesélte, hogy sose ismerte az anyját.
– Meghalt, mikor én még kisbaba voltam. Azt mondják, kiesett az emeleti ablakból. És azt is mondják, hogy a nagyanyám ugyancsak fiatalon halt meg, de róla nem szoktak beszélni. Azt hiszem, mi mások vagyunk, mint a többi ember.
Rita meghökkent. Ő még senkitől se hallott ilyet.
– Hogy érted ezt, Dee Dee? – kérdezte.
– Ó, hát nem is tudom – felelte Deirdre. – Megérzünk dolgokat. Tudjuk, mikor nem szeretnek bennünket, és ha ártani akarnak nekünk.
– Ki akarna bántani téged, Dee Dee? – csodálkozott Rita. – Száz évig fogsz élni, és tíz gyereked lesz.
– Úgy szeretlek, Rita Mae! – mondta Deirdre. – Olyan tiszta a szíved.
– A, dehogy, Dee Dee – rázta a fejét Rita Mae. A fiújára gondolt a Szent Keresztből, és hogy miket műveltek.
Deirdre pedig így szólt erre, mintha csak a gondolataiban olvasna:
– Az nem számít, Rita Mae. Te jó vagy. Sohasem akarsz bántani másokat, még akkor sem, ha igazán boldogtalan vagy.
– Én is szeretlek – felelte Rita, bár nem mindent értett abból, amit Deirdre mondott. Soha életében nem mondta más nőneműnek, hogy szereti.
Majdnem belehalt, mikor Deirdre-et kicsapták a Rózsiból. Pedig előre tudta, hogy ennek be kell következnie.
Maga látott egy fiatalembert Deirdre-rel a zárda udvarán. Látta, hogyan oson ki Deirdre vacsora után, mikor senki sem figyelt rájuk, mert ilyenkor kellett fürödniük és becsavarniuk a hajukat. Ez volt az egyetlen, amit Rita bírt a Rózsiban. Göndöríteniük kellett a hajukat, és még a szájukat is be kellett rúzsozniuk vékonyan, mert Daniel nővér szerint így követeli az „etikett”. Deirdre-nek nem kellett csavargatnia a haját, anélkül is olyan volt, mint a gyaluforgács. Egyetlen szál szalagra volt szüksége.
Ilyenkor Deirdre mindig eltűnt. Elsőnek fürdött, aztán leslisszolt a lépcsőn, és majdnem lámpaoltás volt, mire visszajött. Mindig késve, kipirult arccal esett be az esti imára. De azzal a gyönyörű, ártatlan mosolyával nézett Daniel nővérre, és mikor imádkozott, látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
Rita úgy vélte, hogy rajta kívül senki sem figyelt föl Deirdre eltünedezéseire. Utálta, ha Deirdre nem volt a közelben. Deirdre volt itt az egyetlen, aki mellett jól érezte magát.
Egy este lement, hogy megkeresse. Talán hintázik. Elmúlt a tél, most már vacsora után köszöntött be az esthajnal. Rita tudott Deirdre-ről és az esthajnalról.
De nem találta Deirdre-et a játszótéren. Erre odament az apácák kertjének nyitott kapujához. Ott nagyon sötét volt. A liliomok fehéren fénylettek a feketeségben. Ezeket vágták le az apácák húsvét vasárnapjára. Ám Deirdre sohasem szegte volna meg a szabályokat azzal, hogy átmenjen a kertbe.
Ennek ellenére Rita az ő hangját hallotta. Majd fokozatosan az alakja is kirajzolódott a kőpadon, az árnyékban. Itt is olyan mélyre csüngtek a hatalmas pekándiófák ágai, mint a játszótéren. Rita először csak a fehér blúzt látta, aztán Deirdre arcát, sőt, az ibolyakék szalagot is a hajában, és végül a mellette ülő magas férfit.
Olyan csend volt. Most éppen nem szólt a wurlitzer a néger kocsmában. Pisszenés sem hallatszott a zárdában. Még mintha az apácák ebédlőjének lámpái is valahonnan nagyon-nagyon messziről világítottak volna, olyan sűrűn nőttek a fák a kerengő mellett. A férfi azt mondta Deirdre-nek:
– Szívem szép szerelme! – Csak súgta, de Rita meghallotta. És azt is hallotta, mit válaszol Deirdre:
– Igen, te beszélsz, hallom a hangodat.
– Szívem szép szerelme! – hangzott föl ismét a suttogás. Akkor Deirdre sírt, és mondott valamit, talán egy nevet, Rita ezt sohasem fogja megtudni. Mintha azt mondta volna:
– Lasherem!
Csókolóztak, Deirdre feje hátracsuklott, sötét hajában nagyon élesen kirajzolódtak a férfi fehér ujjai. Aztán ismét megszólalt a férfi:
– Én csak boldoggá akarlak tenni, szívem szép szerelme!
– Édes Istenem! – suttogta Deirdre. Fölpattant a padról, és rohanni kezdett az ösvényen, a liliomágyások között. A férfi nem volt sehol. Szél támadt, úgy rázta a pekándiófákat, hogy a felső ágak recsegve csapkodták a zárda tornácát. Hirtelen az egész kert mozgott, és Rita egyedül volt a kertben.
Szégyenkezve fordult el. Nem lett volna szabad hallgatóznia. Ő is elszaladt, futva tette meg a három emeletet a falépcsőn, a földszinttől a manzárdig.
Deirdre csak egy óra múlva került elő. Rita nyomorultul érezte magát, amiért így kémkedett utána.
Ám késő éjszaka, az ágyban fekve elismételte azokat a szavakat: Szívem szép szerelme. Én csak boldoggá akarlak tenni, szívem szép szerelme. Ó, még csak el is gondolni, hogy egy férfi ilyeneket mondjon Deirdre-nek!
Rita kizárólag olyan fiúkat ismert, akik „taperolni” akartak, ha hozzájutottak, buta, esetlen krapekokat, olyanokat, mint Terry, a fiúja a Szent Keresztből, aki azt mondta: „Tudod, Rita, azt hiszem, én frankón bírlak téged.” Na persze, mert engedtem, hogy megtapizz, te ökör.
– Te repedtsarkú! – mondta Rita apja. – Mész az internátusba, de oda ám! Nem érdekel, mibe kerül!
Szívem szép szerelme . Gyönyörű zenére kellett gondolnia tőle, elegáns úriemberekre régi filmekben, amelyeket a tévé késő esti műsorában látott, egy másik kor lágy, tiszta hangjaira. Olyanok voltak a szavak, akár a csókok.
És milyen jóképű volt a férfi! Rita nem igazán vette ki az arcát, de azt látta, hogy sötét hajú, nagy szemű, magas, és szép ruhát, meseszép ruhát visel. Látta fehér kézelőjét, fehér gallérját.
Ilyen férfival Rita is találkozott volna a kertben. Mindent megadott volna egy ilyen férfiért.
Tulajdonképpen nem nagyon igazodott el az érzések között, amelyeket ez a dolog ébresztett benne. Sírt, de puha, csendes könnyekkel. Tudta, hogy egész életében emlékezni fog erre a pillanatra: a kertre a sötétbíbor esthajnali ég alatt, amelyre már kiültek a csillagok, és a férfi hangjára, ahogy ezeket a szavakat mondja. Amikor bevádolták Deirdre-et, az maga volt a lidércnyomás. A pihenőszobában történt, a lányoknak a hálóban kellett maradniuk, de mindent hallottak. Deirdre sírva fakadt, de semmit sem akart bevallani.
– Magam láttam a férfit – mondta Daniel nővér, – Netán azt állítod, hogy hazudok? – Majd levitték Deirdre-et raportra az öreg Bernard anyához, de ő sem tudott kiszedni belőle semmit.
Ritának majd' megállt a szíve, amikor jöttek az apácák, hogy összecsomagolják Deirdre holmiját. Látta, amint Daniel nővér kiemeli a dobozából a smaragdláncot, és rámered. Daniel nővér azt gondolta, hogy üveg, látni lehetett abból, ahogy fogta. Ritának fájt, hogy az apáca így fogdossa a követ, hogy durván összekapkodja Deirdre hálóingeit, cuccait, és a bőröndbe gyömöszöli őket.
Ugyanezen a héten szörnyű baleset történt Daniel nővérrel, de Rita nem sajnálta. Sose kívánta volna a komisz öreg apácának,hogy így fulladjon meg egy bezárt szobában a gáztól, de azért úgy kell neki.
Jobb dolga is volt, mint hogy olyasvalakit sirasson, aki bántotta Deirdre-et.
Szombaton összekotorta az összes ötcentesét, lement a földszintre a nyilvános telefonhoz, és telefonálni kezdett. Valakinek csak kell tudnia Mayfairék számát. Az Első utcában laktak, alig öt sarokra Ritáéktól, de ennyi erővel a világ másik végén is lehetett volna a házuk. Ez már nem az Ír Csatorna volt, hanem a Kertváros, és Mayfairék igazi palotában laktak.
Aztán Rita iszonyúan összeveszett Sandyvel, mert Sandy azt mondta, hogy Deirdre hülye.
– Tudjátok, miket művelt éjszaka? Hát én megmondom, miket! Mikor mindenki aludt, letolta a takaróját, és úgy mozgott, mintha valaki csókolgatná! Láttam! Kinyitotta a száját, és úgy mozgott az ágyon – mozgott! – pont úgy, tudjátok, mintha tényleg érezné!
– Befogod azt a mocsok pofádat! – visította Rita, és pofon akarta csapni Sandyt. Mindenki nekiesett Ritának, de Liz Conklin félrevonszolta, és azt mondta, nyugodjon le. Azt mondta, nem az volt a legrosszabb, hogy Deirdre találkozgatott a férfival a kertben.
– Rita Mae, beengedte ide a házba! Felhozta az emeletünkre, láttam! – susogta Liz, és úgy pillogott hátra, mintha attól félne, hogy kihallgatják őket.
– Nem hiszek neked! – mondta Rita.
– Én nem szaglásztam utána – magyarázkodott Liz –, nem akartam bajba keverni. Csak felkeltem, hogy kimenjek a vécére, és akkor láttam őket a pihenőszoba ablakánál – együtt, Rita Mae! – három méterre se onnan, ahol aludtunk!
– Hogy nézett ki? – kérdezte Rita, biztosra véve, hogy most jön a hazugság. Tudni fogja, mert ő látta a férfit.
De Liz pontosan írta le: magas, barna, nagyon „disztingvált”, mondta Liz. Csókolgatta Deirdre-et és a fülébe suttogott.
– Most képzeld el, Rita Mae, hogy Deirdre kinyitotta az összes zárat, és felhozta ide! Tisztára őrült volt!
– Én csak annyit tudok – mondta később Rita Jerry Lonigannak, mikor együtt jártak –, hogy a legdrágább lány volt, akit ismertem, valóságos szent az apácákhoz képest, merem állítani. Mikor azt hittem, megbolondulok azon a helyen, ő megfogta a kezemet, és azt mondta, tudja, mit érzek. Bármit megtettem volna érte.
Ám amikor eljött a perc, amelyben tenni kellett volna valamit Deirdre Mayfairért, Rita nem volt képes megtenni.
Eltelt jó egy év, elmúlt Rita kamaszkora, nem mintha egy másodpercig is búsult volna utána. Férjhez ment a nála tizenkét évvel idősebb és az összes fiúismerősénél rendesebb Jerry Loniganhoz, aki tisztességes, jó ember volt, és a papájával közösen igazgatta a virágzó Lonigan és Fiait, az egyházközség egyik legrégibb temetkezési vállalatát.
Jerry szállította Ritának a híreket Deirdre-ről. Elmesélte, hogy Deirdre állapotos, de a gyerek apja meghalt egy országúti karambolban, és a nagynénjei, azok a hibbant Mayfair nőszemélyek rá akarják kényszeríteni, hogy mondjon le a kicsinyéről.
Rita rögtön menni akart ahhoz a házhoz, hogy megnézze Deirdre-et. Mennie kellett. Jerry nem akarta.
– Mit képzelsz, mi az ördögöt tehetnél érte? Nem tudod, hogy ügyvéd a nagynénje, a Carlotta kisasszony? Zárt intézetbe is csukathatja Deirdre-et, ha nem mond le a babáról.
Red Lonigan, Jerry papája megcsóválta a fejét.
– Megtörtént már elégszer, Rita – mondta. – Vagy aláírja Deirdre a papírokat, vagy a vigyorgóban fog kikötni. Mellesleg Lafferty atya keze is benne van a dologban, márpedig ha van pap a Szent Alfonz egyházközségben, akiben én megbízok, akkor az Tim Lafferty.
De Rita ment.
A legnehezebb dolog volt, amit életében tett valaha, odamenni ahhoz az éktelen nagy házhoz, és becsengetni, de megtette. És persze Carl kisasszony nyitott ajtót, akitől mindenki félt. Jerry később azt mondta, hogy talán minden másképp alakul, ha Nancy kisasszony vagy Millie kisasszony engedi be.
De azért Rita bement, illetve átnyomakodott Carl kisasszony mellett, de ha egyszer csak egy résnyire nyitotta a kisasszony a szúnyoghálós ajtót? Egyébként Carl kisasszony egyáltalán nem látszott gonosznak, csak üzletszerűnek.
– Csak látni szeretném, tetszik tudni, a legjobb barátnőm volt a Rózsiban...
Valahányszor Carl kisasszony nemet mondott a maga udvarias módján, Rita igent mondott a maga másféle módján, erősködve, hogy milyen jóba voltak Deirdre-rel.
Akkor meghallotta Deirdre hangját a lépcső tetejéről.
– Rita Mae! Deirdre arca nedves volt a sírástól, a haja meg összevissza állt, mint a repcepetrence. Mezítláb futott a lépcsőn Rita felé, a széle, hossza egy Nancy kisasszony meg a sarkában dübögött.
Carl kisasszony keményen megmarkolta Rita karját, és megpróbálta az ajtóhoz tolni.
– Álljon már meg a menet! – szólt rá Rita.
– Rita Mae, el fogják venni a kisbabámat! Nancy kisasszony átkarolta Deirdre derekát, és fölkapta a lépcsőről.
– Rita Mae! – sikoltotta Deirdre. Valami volt a kezében, olyan, mint egy kis fehér névjegy.
– Rita Mae, hívd föl ezt az embert! Kérd meg, hogy segítsen! Carlotta kisasszony odaállt Rita elé.
– Menj haza, Rita Mae Lonigan – mondta.
Ám Rita egy vetődéssel megkerülte. Deirdre vergődve igyekezett szabadulni Nancy kisasszonytól, aki elveszítette az egyensúlyát, és a korlátnak tántorodott. Deirdre megpróbálta ledobni Ritának a kis fehér névjegyet, de az csak alálibbent a lépcsőre. Carl kisasszony futott, hogy elkapja.
Akkor az pont olyan volt, mint mikor a húshagyókeddi bigyókért brusztolnak. Rita félrelökte Carl kisasszonyt, és elmarta a névjegyet, pont ahogy a gagyi nyakláncot marják föl a járdáról, mielőtt más csapna le rá.
– Rita Mae, hívd föl azt az embert! – sikoltotta Deirdre. – Mondd meg neki, hogy szükségem van rá!
– Megmondom, Dee Dee!
Nancy kisasszony vonszolta fölfelé a lépcsőn, Deirdre rugdosott a meztelen lábával, és karmolászta Nancy kisasszony karját. Irtózatos volt, egyszerűen irtózatos.
Akkor Carl kisasszony megragadta Rita csuklóját.
– Add ide, Rita Mae Lonigan! – parancsolta.
Rita kitépte magát, és öklében a kis fehér névjeggyel, kirohant a főbejáraton. Hallotta, hogy Carl kisasszony szalad utána a tornácon.
Vadul dobogó szívvel száguldott az ösvényen. Jézus Mária, Szent József, hiszen ez egy diliház! Jerry ki lesz borulva. És mit fog szólni Red?
Akkor undok, éles fájdalmat érzett, ahogy a hajánál fogva visszarántották, olyan erővel, hogy majdnem elesett.
– Ezt ne csinálja, vén boszorkány! – csikorgatta a fogát Rita. Nem állhatta, ha a haját húzzák.
Carl kisasszony megpróbálta kiragadni a kezéből a kis fehér névjegyet. Ez majdnem a legrosszabb dolog volt, ami Ritával történt valaha. Cad kisasszony cibálta, csavargatta a névjegyet, a másik kezével pedig továbbra is Ritát tépázta, olyan erősen, ahogy bírta. Képes lesz tőből kiszaggatni a haját!
– Ezt hagyja abba! – sikoltotta Rita. – Figyelmeztetem, hogy rögtön hagyja abba, figyelmeztetem! – Kitépte Carl kisasszony kezéből a névjegyet, és a markába szorította. Ilyen vénasszonyt mégse üt meg az ember.
De mikor Carl kisasszony ismét megrántottaa haját, Rita mégis megütötte. Odacsapott a jobb karjával a kisasszony mellcsontjára, és Cad kisasszony beesett a gyöngyfüzérbokrokba. Ha nincs annyi bokor, a földön terül el.
Rita kirohant a kapun.
Vihar készülődött. Az összes fa mozgott. Rita látta, hogy a tölgyek vastag fekete ágai csápolnak a szélben, hallotta azt a robajt, amit a nagy fák szoktak csinálni. Az ágak ostorozták a házat, karistolták az emeleti veranda ereszét. Váratlanul üveg csörömpölt.
Rita megállt, hátranézett, és azt látta, hogy apró zöld levelek záporoznak a házra és a telekre. Pici gallyak és vesszők is hullottak. Olyan volt, akár egy hurrikán. Carl kisasszony az ösvényen állt, és a fákat bámulta. Na, legalább csontja nem tört.
Te jó isten, bármikor megeredhet az eső. Borig fog ázni, mielőtt megérkezne a Raktár utcába, mindennek a tetejébe a haja is tiszta gubanc, és az arca könnymaszatos. Jó kis figura lehet.
De nem esett. Szárazon érkezett haza a Lonigan és Fiaihoz. Akkor lerogyott Jerry irodájában, és totál kiborult.
– Nem lett volna szabad odamenned, sose lett volna szabad odamenned! – korholta a férje. Elöl éppen temettek, neki is Rednek kellett volna segítenie. – Szívem, ezek az egész világot ellenünk fordíthatják, egy ilyen régi család!
Rita már csak sírni tudott. Aztán ránézett a kis fehér névjegyre.
– De nézd már meg ezt, Jerry, nézd már meg! Csupa szmötyivé ázott az izzadt tenyerében. Rita ismét kiborult.
– Nem tudom elolvasni a számokat!
– Na, nyugodj már le Rita – kérlelte Jerry a szokott béketűrésével, micsoda drága ember ez. Fölállt, kisimítgatta a kis névjegyet az itatóson, elővette a nagyítóját.
A középső rész elég világos volt:

TALAMASCA

Ám ezenkívül semmit sem lehetett kiolvasni. Az alatta levő szavak kis fekete tintapöttyökké mosódtak a felpuhult fehér kartonpapíron, amit pedig az aljára írtak, az totál tönkrement. Egyszerűen semmi se maradt belőle!
– Ó, Dee Dee! – zokogott Rita.
Jerry lenyomtatta a névjegyet két vaskos könyvvel, de az sem segített. Bejött Jerry papája, megnézte. Ő se tudott kisilabizálni semmit. A Talamasca név mit sem jelentett Rednek, holott ő aztán körülbelül mindent és mindenkit ismert. Például tudta volna, ha egy régi húshagyókeddi társaságot hívnának így.
– Ide nézzetek csak, írtak valamit a hátuljára tintával – mondta Red. – Nézzétek csak!
Aaron Lightner . Igen ám, de nem volt telefonszám. Azt nyilván az elejére nyomtatták. Még ki is vasalták a névjegyet, de az se segített.
Rita megtette, amit tehetett.
Utánanézett a telefonkönyvben Aaron Lightnernek és a Talamascának, akármi legyen is az. Felhívta a tudakozót. Könyörgött a központosnak, hogy árulja el, van-e ilyen nevű a titkos számok között. Még apróhirdetéseket is adott fel a Times-Picayune-ben és a Statesitemben.
– A névjegy már akkor régi és piszkos volt, mikor kaptad – mutatott rá Jerry. Ötven dollár apróhirdetésre éppen elég. A papának is az volt a véleménye, hogy a menyének hagynia kellene az egészet. Bár azt az egyet meg kell adni, hogy egy szóval sem kritizálta Ritát.
– Drágám, ne menj vissza abba a házba! – kérlelte Red. – Nem félek én Carlotta kisasszonytól, se senkitől, egyszerűen csak nem akarom, hogy közel legyél ahhoz a népséghez!
Rita látta, hogy Jerry az apjára néz, és az apja visszanéz rá. Tudtak valamit, amit nem mondtak. Rita tudta, hogy a Lonigan és Fiai temette Deirdre anyját, aki évekkel ezelőtt kiesett az ablakon, elégszer hallotta, és azt is tudta, hogy Red emlékszik a nagyanyára, aki „ugyancsak fiatalon halt meg”, ahogy Deirdre mondta.
De a Loniganek szófukar emberek voltak, mint az temetkezési vállalkozókhoz illik, Rita pedig túlságosan el volt keseredve, semhogy kedve lett volna újabb mesékhez arról az iszonyú, vén házról és azokról az asszonyokról.
Álomba sírta magát, mint az internátusban. De hátha Deirdre észrevette az újságban az apróhirdetéseket, és ebből tudja, hogy Rita megpróbálta teljesíteni, amire kérte.
Csak egy év múlva látta viszont Deirdre-et. A baba rég nem volt sehol; valami kaliforniai rokonok vitték magukkal, rendes emberek, mondta mindenki, és gazdagok. A férfi jogász volt, mint Carlotta kisasszony. A babának semmire sem lesz gondja.
Bridget Marie nővér azt mesélte Jerrynek a Szent Alfonzban, hogy az Isteni Könyörületesség kórházának apácái látták az újszülöttet; gyönyörű, szőke kislány volt, egyáltalán nem hasonlított fekete fürtös anyjára. Lafferty atya Deirdre karjaiba helyezte a babát, és azt mondta: „Csókold meg a gyermekedet”, aztán elvette tőle.
Ritát kilelte a hideg. Mint ahogy a holtat szokták megcsókolni, mielőtt lezárnák a koporsót. „Csókold meg a gyermekedet.” Hogy aztán elvegyék.
Nem csoda, ha Deirdre összeroppant, és az Isteni Könyörületességből egyenesen vitték is át az elmegyógyintézetbe.
– Nem az első eset a családban – csóválta a fejét Red Lonigan. – Úgy halt meg Lionel Mayfair is, kényszerzubbonyban. Rita kérdezte, hogy mire céloz, de az apósa nem válaszolt.
– Ó, de hát nem lenne szabad ezt csinálni! – kesergett Rita. – Olyan szelíd teremtés! Senkit se tudna bántani!
Végül hallotta, hogy Deirdre itthon van megint. Azon a vasárnapon úgy döntött, hogy a kertvárosi Örök Segedelem Anyja kápolnában fog misét hallgatni. A gazdagok leginkább oda jártak, nem jöttek át a Raktár utcán a régi nagy egyházközségi templomokba, a Szent Alfonzba és a Miasszonyunkba.
Rita a tízórás misére ment át; úgy tervezte, hogy visszafelé majd a Mayfair ház előtt jön. De nem volt szükség rá, mert Deirdre ott volt a misén, a dédnagynénjei, Belle kisasszony és Millie kisasszony között ült. Hála Istennek, Carlotta kisasszony nem volt sehol!
Deirdre hátborzongató látványt nyújtott, mint Banquo szelleme, ahogy Rita anyja mondta volna. Szeme alatt fekete karikák sötétlettek, és valami ócska, fényes gabardin cuccot viselt, amit nem rá szabtak. Vattázott vállút. Biztos valamelyik házbeli öregasszonytól kapta.
Mise végeztével, ahogy ballagtak le a márványlépcsőn, Rita nyelt egyet, mély lélegzetet vett, és Deirdre után szaladt.
Deirdre arcán tüstént felragyogott az a bűvösbájos mosolya. Ám amikor beszélni akart, alig jött ki hang a torkán. Csak annyit suttogott:
– Rita Mae!
Rita hozzáhajolt, megpuszilta.
– Dee Dee! – súgta. – Próbáltam megtenni, amire kértél, de sehogy se tudtam megtalálni azt az embert. Túlságosan tönkrement a névjegy.
Deirdre nagy szeme üresen bámult rá. Már el is felejtette? De legalább Millie kisasszony és Belle kisasszony nem vette észre. Az elhaladóknak köszöngettek. Bár szegény öreg Belle kisasszony nemigen vett már észre semmit. Aztán Deirdre-nek mintha eszébe jutott volna valami.
– Nem baj, Rita Mae – mondta. Ismét olyan gyönyörűen mosolygott. Megszorította Rita Mae kezét, előrehajolt, megpuszilta az arcát. Aztán megszólalt Millie néni:
– Most már mennünk kellene, édesem.
Hát ez volt Deirdre Mayfair. Nem baj, Rita Mae . A legdrágább lány, akit Rita ismert.
Deirdre nemsokára visszakerült az elmegyógyintézetbe. Mezítláb sétált a Jackson úton, és hangosan beszélgetett magával. Azután azt mondták, hogy egy texasi pszichiátriai kórházban van, és azután Rita már csak azt hallotta, hogy Deirdre Mayfair „gyógyíthatatlan beteg”, és valószínűleg sose jön már haza.
Mikor az öreg Belle kisasszony meghalt, Mayfairék Jerry papáját kérték föl, szokásuk szerint. Carl kisasszony talán már el is felejtette az összetűzést Rita Mae-vel. Az egész országból érkeztek a Mayfairek a temetésre, csak Deirdre nem jött.
Red Lonigan előre undorodott, hogy fel kell bontania a sírt a Lafayette Egyesben. Abban a temetőben rengeteg romos síremlék volt, amelyekből kilátszottak a korhadó koporsók, de volt, hogy a csontok is. A gyomra felfordult, hogy ott kell temetnie.
– De a Mayfairek 1861 óta temetkeznek oda – mondta. – Azt pedig meg kell adni, hogy ők karbantartják a kriptájukat. Évente átfestetik a kovácsoltvas kerítést. Ha pedig turisták jönnek, a Mayfair-sír mindig közte van azoknak, amelyeket meg szoktak nézni, azzal a rengeteg Mayfairrel, még a csecsemők is föl vannak vésve, vissza a polgárháborúig. Csak ne lenne olyan siralmas állapotban a temető. Figyeljétek meg, egyszer még felszámolják!
Persze sose számolták fel a Lafayette Egyest. Ahhoz túlságosan kedvelték a turisták. Meg a kertvárosi családok. Inkább kitakarították, a falakat átmeszelték, új magnóliafákat ültettek. De így is elég lepusztult síremlék maradt benne, hogy az emberek láthassanak csontokat. A temető „műemlék” volt.
Lonigan úr átvitte Ritát az egyik délutánon, megmutogatta a híres sárgalázas tömegsírokat, a hosszú névsorokat, azokét, akiket alig néhány napon belül vitt el a járvány. Megmutatta a dölyfös Mayfair síremléket, tizenkét kemence nagyságú fülkéjével. Parányi füves csík és egy kis vaskerítés vette körül. A két márványváza az első lépcsőn tele volt friss, vágott virággal.
– Hát igazán szépen gondját viselik, nem? – kérdezte Rita. Mennyi gyönyörű liliom, gladiólusz és fátyolvirág!
Lonigan úr mereven nézte a virágokat. Nem felelt. Aztán megköszörülte a torkát, és mutogatni kezdte a neveket, amelyeket ismert.
– Ez itt ni. Antha Marie, meghalt 1941-ben. Ez volt Deirdre anyja.
– Aki az ablakból esett ki? – kérdezte Rita. Apósa megint csak nem felelt.
– Ez meg itt – Stella Louise, meghalt 1929-ben – ez volt Antha anyja. Ez meg itt Lionel, a bátyja – meghalt 1929-ben – aki kényszerzubbonyban végezte, miután agyonlőtte Stellát.
– De csak nem azt akarod mondani, hogy a tulajdon testvérét gyilkolta meg?
– De bizony azt – felelte Lonigan úr, aztán még korábbi neveket kezdett mutogatni: – Mary Beth kisasszony, ez volt Stellának az anyja, és Carl kisasszonyé, mert Millie kisasszony igazából Rémy Mayfair lánya. Rémy nagybátyja volt Carlotta kisasszonynak, és az Első utcában halt meg, de ez még az én időm előtt történt. Bár Julien Mayfairre emlékszem. Az a típus volt, amire azt szokták mondani, hogy felejthetetlen. Szép ember volt a halála napjáig. Akárcsak Cortland, a fia. Cortland abban az évben halt meg, amikor Deirdre-nek született a kisbabája. Mármost Cortlandet nem én temettem, az ő családja Metairie-ben lakik. Állítólag az a cirkusz ölte meg, amit a baba körül csaptak. Nem érdekes. Láthatod, hogy Cortland egyébként is betöltötte már a nyolcvanat. Az öreg Belle kisasszony Carl kisasszonynak volt a nővére. De Nancy kisasszony, no szóval ő Anthának a nővére. Millie kisasszony lesz a következő, jól jegyezd meg, amit mondok!
Ritát nem érdekelték a kisasszonyok. Ő Deirdre-re emlékezett azon a réges-régi napon a Rózsiban, mikor egymás mellett ültek az ágyon. A smaragd nyaklánc Stellán és Anthán át szállt Deirdre-re.
Ezt meg is mondta most Rednek. Apósa egyáltalán nem csodálkozott, csak bólintott, és azt mondta, igen, korábban meg Mary Beth kisasszonyé volt a smaragd nyaklánc, és őelőtte Katherine kisasszonyé, aki a házat építtette az Első utcában, de Katherine kisasszony már tényleg az ő ideje előtt élt. Julien úr a legrégibb, akire még emlékezik.
– Hanem tudod, mi a legfurcsább? – kérdezte Rita. – Mindegyiket Mayfairnek hívják. Hogyhogy nem veszik fel a férfiak nevét, akikhez hozzámennek?
– Nem vehetik – válaszolta Lonigan úr. – Ha megteszik, nem kapják meg a Mayfair-vagyont. Ez régóta így van elrendezve. Csak Mayfair kaphatja a Mayfairek pénzét. Cortland Mayfair tudta, mindent tudott róla. De fajin egy ügyvéd volt, sose dolgozott másnak, csak a Mayfair-családnak. Emlékszem, ő mesélte egyszer. Úgy mondta, hogy hagyaték.
Újból a virágokat bámulta.
– Mi az, Red? – kérdezte Rita.
– Á, csak egy régi história, amit errefelé szoktak rebesgetni – mondta az apósa. – Hogy ezek a vázák sohasem üresek.
– De hát Carl kisasszony rendeli a virágokat, nem? – kérdezte Rita.
– Tudtommal nem – felelte Lonigan úr –, de valaki mindig ideteszi őket. – Ekkor ismét elhallgatott, szokása szerint. Sose mondta el igazán, amit tudott.
Amikor Red egy év múlva meghalt, Rita úgy búsult, mintha a tulajdon apját veszítette volna el, de azért egyfolytában azon törte a fejét, hogy miféle titkokat vihetett magával az apósa? Mindig olyan drága volt Ritához. Jerryt nagyon megváltoztatta az eset. Ettől kezdve állandóan idegeskedett, ha a régi családokkal volt dolga.
Deirdre 1976-ban tért haza az Első utcai házba, agyatlan idiótaként, amivé, mint mondták, a sokkolás változtatta.
Mattingly atya, a plébános, elment meglátogatni. Deirdre-nek egy csepp agya sem maradt. Olyan, mesélte a plébános Jerrynek, mint egy kisded vagy egy szenilis öregasszony.
Rita meglátogatta. Évek teltek el azóta, hogy az a rémes összetűzése volt Carlotta kisasszonnyal. Azóta három gyereke született, és egyáltalán nem félt az öreg hölgytől. Szép fehér selyempongyolát vásárolt Deirdre-nek D.H. Holmesnál.
Nancy kisasszony kivitte a tornácra. Mondja Deirdre-nek:
– Nézd csak, Deirdre, mit hozott Rita Mae Lonigan!
Tisztára, mint egy agyatlan idióta. De borzasztó látvány volt a nyakán az a gyönyörű smaragd! Mintha így akarnának gúnyt űzni belőle, hogy ráadják a flanel hálóinghez az ékszert.
A lába püffedten, puhán pihent a csupasz tornácdeszkán, a feje a vállára csuklott, úgy bámult ki a szúnyoghálón, egyébként még mindig Deirdre volt: még mindig szép, még mindig kedves. Rita nem bírta tovább.
Soha többé nem látogatta meg, de nem volt olyan hét, hogy ne sétált volna fel az Első utcába, csak hogy megálljon a kerítésnél, és intsen Deirdre-nek. Deirdre észre sem vette, de Rita azért mindig jött és intett. Úgy rémlett neki, hogy Deirdre meggörnyedt és lefogyott, és a kezét már nem az ölében nyugtatja, hanem a melléhez szorítja. De sohasem jutott elég közel, hogy meggyőződhessen róla. Ez az előnye annak, ha az ember csak a kerítésnél áll és integet.
Amikor tavaly meghalt Nancy kisasszony, Rita kijelentette, hogy elmegy a temetésre.
– Deirdre kedvéért.
– De édes! – vitatkozott Jerry. – Deirdre azt se fogja tudni, hogy ott vagy. – Deirdre egy kukkot se szólt évek óta.
Ritát nem érdekelte. Ő menni akart.
Jerry a háta közepére kívánta Mayfairéket. A papa jobban hiányzott neki, mint valaha.
– Mi az ördögnek nem fordulnak egy másik temetkezési vállalathoz? – morogta. Ahogy mások is csinálják, mióta a papa meghalt. Mayfairék miért nem követik a példájukat? Jerry gyűlölte a régi családokat.
– De legalább ez természetes halál, nekem legalábbis ezt mondják – tette hozzá.
Rita ettől már tényleg meghökkent.
– Hát Belle kisasszony és Millie kisasszony nem természetes halállal halt meg? – kérdezte.
Jerry, miután délután befejezte a munkát Nancy kisasszonyon, elmesélte a feleségének, milyen borzasztó volt elmenni a házba a halottért.
Az emeleti hálószobában, akárcsak régen, össze voltak húzva a függönyök, és két szentelt gyertya égett a Fájdalmas Szűzanya képmása előtt. A szoba bűzlött a pisitől, és Nancy kisasszony órák óta feküdt holtan abban a forróságban, mire Jerry hozzájuthatott.
És az oldaltornácon az az összegörbült szegény Deirdre, mint egy emberi sósperec, a fekete ápolónő fogta a kezét, és hangosan imádkozta a rózsafüzért, pedig Deirdre még róla sem vett tudomást, nemhogy az üdvözlégyekről.
Carlotta kisasszony nem akart bemenni Nancy szobájába. Karba tett kézzel állt a folyosón.
– Véraláfutások vannak a kezén és a lábán, Carl kisasszony. Ilyen csúnyán elesett?
– A lépcsőn érte az első roham, Lonigan úr. Szentségit, de hiányzott a papa! A papa tudott bánni a régi családokkal.
– Mondj meg nekem valamit, Rita Mae. Mi a fenének nem volt Nancy a kórházban? Nem 1842-ben vagyunk! Most vagyunk! Ezt kérdezem én tőled!
– Van, aki jobb szeret otthon, Jerry – felelte Rita. Vagy nincs róla hivatalos halotti bizonyítvány?
Dehogy nincs. Mennyire hogy van. De Jerry akkor is gyűlöli a régi családokat.
– Ezeknél sose tudhatod, mit fognak tenni következőnek! – átkozódott. – És nem csak Mayfairék! Bármelyik régi család!
Előfordult, hogy a rokonok becsörtettek a ravatalozóba, és ott helyben, a saját púderükkel és rúzsukkal munkába vették a hullát. Most már senki sem csinál ilyet, akinek egy csepp esze van.
Na és az öreg ír szivarok, akik nevetnek és viccelődnek, miközben viszik a koporsót? Az egyik elengedi a saját sarkát, csak hogy a testvérére nehezedjen a koporsó teljes súlya. Úgy szökdécselnek a temetői úton, mintha Húshagyó Kedd lenne!
Na és a vének meséi a virrasztáson? Kifordul tőlük az ember gyomra. Múlt éjszaka Bridget Marie nővér mesélte, milyen volt, mikor őt hozta Írországból a hajó: mondja a mama a babának a mózeskosárban: „Ha abba nem hagyod a sírást, kidoblak a hajóból!” Aztán mondja a kisfiának, hogy vigyázzon a babára. Kevéssel később visszajön, a baba eltűnt a mózeskosárból. Mondja a kisfiú: „Megint sírni kezdett, úgyhogy kidobtam a hajóból”.
Hát miféle mese ez egy koporsó mellett?
Rita akaratlanul elmosolyodott. Mindig kedvelte az öreg Bridget Marie nővért.
– Mayfairék nem írek – mondta. – Ők gazdagok, és gazdag emberek nem viselkednek így.
– Dehogynem írek, Rita Mae. Vagy eléggé írek, hogy eszelősök legyenek. Azt a házat Darcy Monahan, a híres ír építész tervezte, és ő volt Mary Beth kisasszony apja. Carl kisasszonynak pedig McIntyre bíró volt az apja, aki tősgyökeres ír. Igazi régi vágású ember. Naná hogy írek. Annyira írek, mint bárki más ezen a fertályon.
Rita elhűlt, hogy a férje ennyit beszél. Világos, hogy Jerryt idegesítik Mayfairék, ahogy a papáját is idegesítették, de Ritának soha, senki se mondta még el az egész történetet.
Elment a kápolnába Nancy kisasszony gyászmiséjére. Saját autójában követte a temetési menetet, amely az Első utcán vonult, a régi ház előtt, tiszteletből Deirdre iránt, holott ő semmi jelét sem adta, hogy látná a tovagördülő fekete limuzinokat.
Mennyi Mayfair volt ott! Hát az egész világról jöttek? Rita felismerte a New York-i hangokat, a kaliforniai hangokat, sőt még a déli hangokat is, Atlantából és Alabamából. És New Orleansból is itt volt mindenki! Nem hitt a szemének, ahogy olvasta a névsort. Voltak Mayfairek az alsóvárosból, a felsővárosból, Metaide-ből és a túlsó partról.
Volt még egy angol is, egy fehér hajú, lenvászon öltönyös úriember, igazi sétabottal, aki addig maradozott le, amíg Rita utol nem érte.
– Nohát, hogy micsoda rettenetes hőség van ma! – mondta elegáns angol hangján. Amikor Rita megbotlott, megtartotta a karjánál fogva. Olyan kedves ember volt.
Vajon, töprengett Rita, mit gondolhatnak ezek az emberek arról a hátborzongató vén házról, és a Lafayette temető penészes kriptáiról? Zsúfolásig megtöltötték a keskeny ösvényeket, lábujjhegyre ágaskodva próbáltak kilátni a magas síremlékek mögül. Szúnyogok zümmögtek a magas fűben, és az egyik városnéző busz richtig most állt meg a kapunál. Naná, hogy tetszett a turistáknak! Hát csak bámuljatok.
De a nagy szám az unokatestvér volt, aki elvitte Deirdre babáját, mert eljött ő is, Ellie Mayfair Kaliforniából. Jerry mutatta meg a feleségének, miközben a pap a búcsúztatót mondta. Harminc év óta minden temetésen aláírta a vendégkönyvet. Sötét hajú, gyönyörű barnára sült, magas asszony volt, ujjatlan kék lenvászon ruhában. Széles karimájú fehér kalapot viselt és napszemüveget. Úgy nézett ki, mint egy filmcsillag. Hogy körülrajzották, hogy szorongatták a kezét, csókolgatták a púderezett arcát! Vajon megkérdezték-e, mikor olyan közel hajoltak hozzá, hogy mi van Deirdre lányával?
Rita megtörölte a szemét. Rita Mae, elfogják venni a kisbabámat! Ugyan hová tette azt a fehér kis kartonfoszlányt a Talamasca szóval? Valószínűleg itt van az imakönyvében. Soha nem dob ki semmit. Nem kellene beszélnie azzal a nővel, csak annyit kérdezne, hogyan vehetné föl a kapcsolatot Deirdre lányával? Talán jön még egy nap, mikor annak a lánynak tudnia kellene, ami mondanivalója Ritának van. Csakhogy milyen alapon avatkozhatna közbe? Bár ha túléli Deirdre-et, és ez az asszony ismét megjelenik, akkor bizony odamegy hozzá, és rákérdez. Semmi sem tarthatja vissza.
Ettől majdnem kiborult ott helyben, és képzeljék el, az emberek még azt hitték volna, hogy a vén Nancy kisasszonyt siratja! Hát az egy röhej, Elfordult, hogy ne lássák az arcát, és akkor észrevette, hogy az az angol úriember őt figyeli. Nagyon különös képet vágott, mintha azon aggódna, hogy Rita elsírja magát, ami meg is történt. Rita intett, hogy semmi baj, ennek ellenére az angol odajött hozzá.
A karját nyújtotta, mint korábban, és kicsit arrébb támogatta, ahol Rita leülhetett az egyik padra. Amikor fölnézett, esküdni mert volna, hogy Carl kisasszony őt és az angolt bámulja, de Carl kisasszony elég messze volt, és lehet, hogy nem is látta őket, amennyire villogott a pápaszeme a napsugárban.
Akkor az angol adott Ritának egy kis fehér névjegyet, és azt mondta, hogy beszélni szeretne vele. Ugyan miről, gondolta Rita, de azért elvette a névjegyet, és a zsebébe csúsztatta.
Késő este került a kezébe ismét. A temetési imarendet kereste, erre az angol névjegyét találta meg, és ott voltak rajta, annyi év után ugyanazok a szavak: Aaron Lightner és a Talamasca!
Rita Mae egy pillanatig attól tartott, hogy ott helyben elájul. Bár lehet, hogy téved. Gyorsan végigpergette az imakönyvét a régi névjegyért, illetve azért, ami maradt belőle. Hát persze hogy ugyanaz, és erre az újra az angol ráírta tintával a Monteleone Hotel nevét és a szobája számát!
Jerry késő estig iszogatott a konyhaasztalnál.
– De Jerry, el kell mondanom neki, hogy mi történt, tudnia kell, hogy Deirdre megpróbált kapcsolatba lépni vele!
– Az évekkel ezelőtt volt, Rita Mae! Az a kisbaba már felnőtt. Orvosdoktor, tudtad te ezt? Úgy hallottam, sebész lett belőle.
– Nem érdekel, Jerry! – Akkor Rita Mae kiborult, de ahogy zokogott, még közben is valami nagyon különöset csinált: erősen nézte a névjegyet, és betanult mindent, ami rajta volt. Betanulta a szállodai szoba számát. Betanulta a londoni telefonszámot.
És pont ahogy várta, Jerry hirtelen kivette a kezéből a névjegyet, és az inge zsebébe csúsztatta. Rita Mae egy szót sem szólt, csak sírt. Jerry a legdrágább ember a világon, de ezt úgysem értené meg.
– Ez rendes volt tőled, szívem, hogy elmentél a temetésre – mondta Jerry.
Rita nem szólt többet az angolról. Nem akart ellenkezni Jerry-vel. Legalábbis momentán nem állt készen rá lelkileg.
– De mit tud az a kaliforniai lány az anyjáról? – töprengett fennhangon. – Tudja egyáltalán, hogy az anyja sohasem akart lemondani róla?
– Szívem, te ne avatkozz ebbe!
Rita életében soha többé nem volt egy olyan pillanat, mint valamikor régen az apácák kertjében, amikor hallotta Deirdre-et és a férfit, azt hallotta, hogy így is lehet beszélni szerelemből. Esthajnal. Persze elmesélte Jerrynek, de senki sem értette meg. Ahhoz ott kellett lenni, be kellett szívni a liliomillatot, látni kellett az ágak között az eget, amely úgy kéklett, akár az üvegablak.
Ha elgondolja, hogy az a lány, ott messze, talán sose tudja meg, ki volt igazából az anyja...
Jerry megrázta a fejét. Színig töltötte a poharát whiskyvel, és félig kiitta.
– Szívem, ha tudnád, amit én tudok azokról az emberekről – Jerry túl sok whiskyt ivott, Rita látta rajta. Jerry nem volt pletykás. Egy jó temetkezési vállalkozó nem pletykálhat. Most azonban beszélni kezdett, és Rita hagyta.
– Szívem – mondta –, Deirdre-nek semmiféle esélye sem volt abban a családban. Mintha átok alatt született volna. Papa ezt mondta. Jerry elemista srác volt, amikor Deirdre anyja, Antha, leesett a padlásszoba ablaka alatt húzódó tornác ereszéről, és meghalt. A koponyája szétcsattant a teraszon. Deirdre még csak csecsemő volt akkor, meg persze Rita Mae is. De Jerry már dolgozott a papája mellett.
– Mi kapartuk össze az agyát a kőről. Iszonyú volt! Összevissza húsz évet élt, és milyen szép volt! Még szebb, mint amilyen a lánya lett. És látnod kellett volna a fákat a kertben! Úgy süvöltöttek, mintha hurrikán tombolna pont a ház felett. Még azok a merev magnóliafák is hajladoztak és tekergőztek.
– Ja, láttam már őket ilyennek – szúrta közbe Rita, de csak halkan, hogy Jerry folytassa.
– De a legrosszabb akkor következett, mikor visszajöttünk ide, és papa jó alaposan megvizsgálhatta Anthát. Rögtön mondta is:
„Nézd csak ezeket a karmolásokat a szeme körül! Ezek nem keletkezhettek esés közben. Nincsenek fák az ablak alatt.” Aztán azt is fölfedezte, hogy az egyik szemgolyó ki van tépve az üregből. Mármost papa tudta, mit kell tenni az ilyen helyzetben.
Rögtön telefonált Fitzroy doktornak, és mondta, hogy szerinte itt boncolásra lenne szükség. Akkor sem engedett, mikor Fitzroy doktor vitatkozni kezdett vele. Végül Fitzroy doktor kitalálta, hogy Antha Mayfair megháborodott, és a saját szemét akarta kikaparni. Carl kisasszony fékezni próbálta, és Ancha akkor rohant föl a manzárdba. Jó, lezuhant, de nyilvánvalóan nem volt eszén, amikor megtörtént. És Carl kisasszony látta az egészet. És semmi szükség, hogy az emberek beszéljenek róla, pláne bekerüljön az újságokba. Nem szenvedett épp eleget az a család Stellával? Fitzroy doktor azt mondta papának, hogy ha kételyei vannak, telefonáljon a Szent Alfonz plébániára, és beszéljen a lelkiatyával.
„Hát nekem nem látszik öncsonkításnak” – mondta papa –, „de ha maga hajlandó így aláírni a halotti bizonyítványt, akkor asszem, én se tehetek többet”. Természetesen sose végeztek boncolást, de papa tudta, miről beszél.
Persze megesketett, hogy egy léleknek se árulom el. Igen jól megvoltunk a papával, már akkor rengeteget segítettem neki. Tudta, hogy bízhat bennem, mint ahogy most én bízok tebenned, Rita Mae.
– Ó, de iszonyú! – suttogta Rita. – Hogy valaki a tulajdon szemét kaparja ki! – Csak imádkozhatott, hogy Deirdre-nek ezt ne kelljen megtudnia.
– Pedig még nem is hallottál mindent – mondta Jerry, meghúzva a bourbonját. – Mikor kimentünk, hogy összetakarítsuk, rajta találtuk a smaragd nyakéket, ugyanazt, amelyet Deirdre visel, a híres Mayfair smaragdot. A lánc rátekeredett Antha nyakára, a függő belegabalyodott a hajába a tarkóján, össze volt kenve vérrel meg még az ég tudja, mivel. Ezen még papa is megrendült, pedig ő már látott egyetmást, miközben szedegette le az ékszerről a hajszálakat és a csontszilánkokat. Azt mondja: „És ez nem az első alkalom, hogy erről a nyakláncról kell tisztogatnom a vért!” Előző alkalommal Antha anyja, Stella Mayfair nyakában látta a láncot.
Ritának eszébe jutott az a réges-régi nap a Rózsiban, a nyaklánc Deirdre kezében, és sok-sok évvel később az apósa, ahogy Stella nevét mutatja a sírkövön.
– Stella volt az, akit a bátyja lőtt agyon.
– Igen, az egy borzasztó dolog volt, hallani a papát, ahogy meséli. Stella volt abban a nemzedékben a féktelen. Még az anyja halála előtt is kivilágította az öreg házat, minden éjjel ment a muri, folyt a csempészett pia, húzták a muzsikusok. Isten a megmondhatója, miket gondolhatott Carl kisasszony, Millie kisasszony és Belle kisasszony! Hanem mikor Stella elkezdte hazahurcolászni a szeretőit, Lionel kézbe vette a dolgokat, és agyonlőtte. Féltékeny volt a húgára, úgy bizony! Ott a szalonban, mindenki füle hallatára mondta neki; „Előbb öllek meg, mintsem eltűrjem, hogy az övé légy!”
– De miket beszélsz te! – hüledezett Rita. – Testvérek, és lefeküdtek egymással?
– Nagyon meglehet, szívem – felelte Jerry. – Nagyon meglehet. Soha, senki se tudta meg, hogy hívták Antha apját. Akár Lionel is lehetett. Még azt is rebesgették... Ám Stella fütyült rá, hogy ki mit gondol. Azt mondják, mikor Anthát várta, összecsődítette az úriasszony barátnőit egy nagy partira. Stellát ugyan nem zavarta, hogy kakukkfióka lesz a gyereke.
– Hát ez a legvakmerőbb dolog, amit hallottam! – suttogta Rita. – Főleg akkoriban, Jerry!
– Az is volt, szívem. De nemcsak papától hallottam ilyen dolgokat. Amikor Lionel fejbe lőtte Stellát, mindenki megvadult, az ablakokat zúzták be, hogy minél előbb kiugorhassanak a tornácra. Szabályszerű pánik tört ki. Azt se tudhatod, hogy a kicsi Antha fent aludt az emeleten, de lejött, mikor legjobban tombolt a ramazuri, és látta, amint az anyja holtan hever a nappaliban.
Rita a fejét csóválta. Hogy is mondta Deirdre azon a régi délutánon? Azt is mondják, hogy a nagyanyám ugyancsak fiatalon halt meg, de róla nem szoktak beszélni.
– Lionel a zárt osztályra került, miután agyonlőtte Stellát. Papa mindig azt mondta, hogy a lelkifurdalás vette el az eszét. Egyfolytában azt rikoltozta, hogy nincs élete az ördögtől, hogy a húga boszorkány volt, és ő küldte rá az ördögöt. Végül egy dührohamában lenyelte a nyelvét és meghalt, mikor senki sem volt a közelben, hogy segíthessen. Mire rányitották a gumifalú szoba ajtaját, már meg is feketedett. De ezúttal legalább szépen felszeletelve kaptuk meg a hullát a kórboncnoktól. Azok a karmolások Antha arcán, tizenkét évvel később, azok nem hagyták nyugodni a papát.
– Szegény Dee Dee! Valamennyit bizonyosan megtudott belőle.
– Ja – mondta Jerry –, még egy csecsemő is megsejt dolgokat, hiszen tudod. Mikor elmentünk a papával, hogy összeszedjük Antha testét az udvarról, hallottuk a pici Deirdre-et; úgy jajveszékelt, mintha érezné, hogy az anyja meghalt. És az egész házban nem akadt senki, aki fölvegye, megvigasztalja azt a gyermeket. Én mondom neked, átok alatt született az a kislány. Semmi esélye nem volt a családdal szemben. Azért is adták örökbe az újszülöttjét Nyugatra, hogy minél távolabb legyen ettől az egésztől, és én a helyedben, szívem, nem ütném bele az orromat.
Rita a szép Ellie Mayfairre gondolt, akit ebben a percben valószínűleg repülőgép visz San Francisco felé.
– Ezek a kaliforniaiak állítólag gazdagok – folytatta Jerry. – Deirdre ápolónőjétől hallottam. A lánynak saját motorjachtja van a San Franciscó-i öbölben, ott horgonyoz a háza előtt. Az apja nagymenő ügyvéd, igazi sötét gazember, de rengeteget keres. Ha átok is ül a Mayfaireken, az a lány meglépett előle.
– Ugyan, Jerry, magad is tudod, hogy nem hiszel az átkokban! – mondta Rita.
– Szívem, gondolkozz már el egy kicsit a smaragdos láncon. Papa kétszer tisztogatta ki a vérből. Nekem mindig úgy rémlett, mintha maga Carlotta kisasszony is azt hinné, hogy átok ül a kövön. Mikor a papa először pucolta meg, azután, hogy Stellát agyonlőtték, tudod, mit akart Carlotta kisasszony? Hogy papa tegye rá a koporsóban fekvő Stellára. Maga a papa mesélte nekem, onnan tudom. De ő nem volt hajlandó.
– Hát, talán nem igazi, Jerry.
– Fenét, Rita Mae, egész háztömböt vásárolhatnál a Csatorna utcán abból a smaragdból. Papa felbecsültette a Raktár utcai Hershmannel. Carlotta kisasszony követelőzött: „Kifejezett kívánságom, hogy a húgomat az ékszerrel temessék el!” Úgyhogy hívja a papa Hershmant, akivel mindig jó barátok voltak, és Hershman azt mondta, hogy a smaragd tényleg igazi, a legszebb smaragd, amit életében látott, fel se tudja becsülni az értékét. Ilyen követ New Yorkba kellene vinni precíz becslésre. De azt mondta, ugyanez a helyzet a többi Mayfair ékszerrel is. Mary Beth kisasszony tisztíttatta meg egyszer az ékszereit Hershmannel, mielőtt átadta volna őket Stellának. Hershman azt mondta, hogy az ilyen ékszerek végül a múzeumokban szoktak kikötni.
– No és mit válaszolt Red Carlotta kisasszonynak?
– Megmondta Miss Carlottának, hogy nem, ő nem tesz bele egymillió dolláros smaragdokat egy koporsóba. Szépen megpucolta alkohollal, kért Hershmantől egy bársony tokot, aztán átvitte a nyakéket Carlottának. Ugyanúgy, mint másodszor, amikor Antha esett ki az ablakból. Carl kisasszony akkor már nem akarta eltemettetni a követ, és azt sem követelte, hogy a szalonban legyen a temetés.
– A szalonban!
– Igen, Rita Mae, ott terítették ki Stellát, abban a házban. Régen mindig így csinálták. Az öreg Julien Mayfairt a szalonból temették, de ott ravatalozták fel Mary Beth kisasszonyt is, pedig az 1925-ben történt, és Stella azt mondta, hogy vele is ezt tegyék. Így írta meg a testamentumában, tehát végrehajtották. De Anthánál nem volt semmi ilyen. Együtt vittük vissza a papával a nyakláncot. Bemegyünk, ott ül Carl kisasszony a kettős szalonban, sehol egy fény, sűrű sötétség a tornácokon, a fák között és minden, Carl kisasszony meg csak ül, és ringatja a kis Deirdre bölcsőjét. Bemegyünk, és a papa a kisasszony kezébe nyomja a tokot. És mit gondolsz, mit tett erre Carlotta? Azt mondta: „Köszönöm, Red Lonigan”. Azzal elfordult, és beletette azt a tokot a baba bölcsőjébe.
– De miért csinált ilyet?
– Mert Deirdre-é volt, azért. Carl kisasszonynak egyetlen ékszerre sem volt jussa, Mary Beth kisasszony Stellának adta valamennyit, Stella Anthára hagyta, és Anthának Deirdre volt az egyetlen lánya. Mayfairéknél ez a szokás, mindig egyetlen lánygyermek kap mindent.
– No és ha a nyaklánc van megátkozva; – kérdezte Rita. Uristen, bele is gondolni, hogy Deirdre, ebben a mostani állapotában, a nyakában hordja! Ó, ez még gondolatnak is elviselhetetlen!
– Hát, ha átkozott, akkor talán a ház is az – vélte Jerry –, mert az ékszerekkel együtt jár a ház és még egy csomó pénz.
– Azt akarod mondani, Jerry Lonigan, hogy a ház Deirdre-é?
– Rita, ezt mindenki tudja! Hogyhogy te nem tudod?
– Azt akarod mondani, hogy az övé a ház, amelyben évekig laktak azok az asszonyok, miközben ő be volt zárva a tébolydába, és amióta hazahozták, csak ül és...
– Na, most el ne kezdj hisztizni, Rita Mae. Pontosan ezt akarom mondani. A ház Deirdre-é, mint ahogy őelőtte Antháé és Stelláé volt, és a kaliforniai lány kapja, ha Deirdre egyszer meghal, hacsak valakinek nem sikerült megváltoztatnia azokat az ócska papírokat, márpedig én nem hiszem, hogy ilyesmin lehetne változtatni. Nagyon régi időkre nyúlik vissza ez a testamentum, még akkorra, amikor megvolt az ültetvényük, meg még azelőttre, amikor a szigeteken laktak, tudod, Haitin, mielőtt idejöttek volna. Ők hagyatéknak hívják. Emlékszem, Hershmantől hallottam, hogy Carl kisasszony direkt azért ment jogásznak, mert ki akarta tanulni, miként fúrhatná meg a hagyatékot, de sohasem sikerült neki.
Már Mary Beth kisasszony életében tudta mindenki, hogy Stella az örökös.
– De mi van, ha a kaliforniai lány nem tudja?
– Ez törvény, szívem, és Carlotta kisasszonyra sok mindent el lehet mondani, de jogásznak jó. Különben ez a Mayfair névhez kapcsolódik. Aki nem Mayfair, nem jussolhat. Azt hallom, az a lány a születése óta a Mayfair nevet viseli, akárcsak az örökbefogadó anyja, Ellie Mayfair, aki ma aláírta az emlékkönyvet. Tudják azok. Az emberek mindig tudják, mikor néz ki a pénz. Egyébként a Mayfairek közölnék vele. Ryan Mayfair közölné. Ő Cortland unokája, és Cortland szerette Deirdre-et, szívből szerette. Már nagyon öreg volt, amikor Deirdre-nek le kellett mondania a gyermekéről, és hallottam, hogy Cortland mindvégig ellenezte, ugyan sokra ment vele. Azt is hallottam, hogy csúnyán összeveszett Carlotta kisasszonnyal a kicsi miatt, azt mondta, Deirdre belebolondulna, ha elszakítanák az újszülöttjétől, mire Carlotta kisasszony azt felelte, hogy Deirdre máris bolond. Ugyan sokra ment vele.
Jerry felhajtotta a whiskyjét, majd újra töltött.
– De Jerry, hátha más dolgok is vannak, amelyekről Deirdre lánya nem tud? – kérdezte Rita. – Ma miért nem jött haza? Miért nem akarja látni az anyját?
Rita Mae, el fogják venni a kisbabámat!
Jerry nem felelt. Vérben úszott a szeme. Rendesen betankolt a bourbonból.
– Papa még sokkal többet is tudott ezekről az alakokról – mondta immár nehezen forgó nyelvvel. – Többet, mint amennyit valaha is elmesélt nekem. Bár azt az egyet megmondta, hogy jól teszik, ha elveszik Deirdre-től az újszülöttet, és Ellie Mayfairnek adják, mert jobb így a kislánynak. És még valami mást is mondott a papa, azt, hogy Ellie Mayfairnek nem lehet gyereke, amitől a férje annyira letört, hogy már éppen ott akarta hagyni, mikor Carl kisasszony felhívta Ellie-t interurbán, és megkérdezte, nem kell-e nekik Deirdre kicsinye. „Ezt ne mondd meg Rita Mae-nek” – kérte a papa –, „de áldásként jött ez mindenkinek. Isten nyugtassa szegény öreg Cortland urat, ebben nem volt igaza.”
Rita Mae tudta, mit kell tennie. Sosem hazudott Jerry Lonigan-nek, most sem teszi, csak nem szól. Másnap délután telefonált a Monteleone Hotelbe. Az angol épp akkor jelentkezett ki, de úgy vélték, talán még lent lehet az előcsarnokban.
Rita Mae-nek majd kiugrott a szíve várakozás közben.
– Itt Aaron Lightner. Igen, Mrs. Lonigan. Üljön be egy taxiba, kérem, én fizetem. Akkor várom.
Rita olyan ideges lett, hogy dadogott, elfelejtett dolgokat a nagy kapkodásban, vissza kellett rohannia értük, de azért boldog volt, hogy megteszi. Ha Jerry netán most rajtakapja, akkor is megtette volna.
Az angol a szomszédos Desire Osztrigabárba vitte, egy kedves helyre, ahol mennyezeti ventilátorok és nagy tükrök voltak, az ajtók pedig a Bourbon utcára nyíltak. Rita roppant egzotikusnak találta, akárcsak az egész Francia Negyedet, ahol szinte sohasem akadt dolga.
Márványlapos asztalnál ültek, és Rita fehérbort rendelt, mert az olyan finomnak tűnt, és az angol is azt ivott. De milyen jóképű ember volt. Ez az a típus, amelyiknél nem számít a kor, mert szemrevalóbb a fiataloknál. Rita kissé szurkolt is, hogy ilyen közel ülnek egymáshoz. Attól pedig, ahogy az angol figyelte, egyenesen elolvadt, mint gimis csaj korában.
– Akkor beszéljen, Mrs. Lonigan – kérte az angol. – Hallgatom.
Rita próbált mértéket tartani, de ahogy kinyitotta a száját, csak úgy zúdultak belőle a szavak. Rövidesen el is sírta magát, az angol valószínűleg egy kukkot se értett abból, amit mondott. Odaadta neki azt az ócska, gyűrött névjegyet. Beszámolt a hirdetéseiről, arról, amikor elmondta Deirdre-nek, hogy nem sikerült felkutatnia a keresettet. Aztán jött a neheze.
– Vannak dolgok, amelyekről a kaliforniai lány nem tud! Hogy az ingatlan az övé, azt talán közlik vele az ügyvédek, de mi van az átokkal, Mr. Lightner? Megbízom magában, elmondok dolgokat, pedig a férjem a lelkemre kötötte, hogy senkinek egy szót se! De ha Deirdre megbízott magában, akkor nekem ez elég. Azt mondom magának, hogy az ékszerek és a ház meg van átkozva!
Végül kipakolt mindent. Elmondta az utolsó szóig, amit Jerry-től hallott. Elmondta az utolsó szóig, amit Redtől hallott. Elmondott mindent, ami eszébe jutott.
És az volt a muris, hogy az angol egyetlen pillanatra sem lepődött meg vagy hüledezett, csak nyugtatgatta Ritát, hogy mindent elkövet azért, hogy Deirdre lánya Kaliforniában tudomást szerezzen ezekről a tényekről.
Miután minden kint volt, és Rita csak ült, az orrát törülgetve, az érintetlen pohár fehérbora előtt, az angol megkérdezte, hogy megtartaná-e a névjegyét, és felhívná-e őt, ha bármilyen „változás” történne Deirdre-rel? Ha nem éri utol, hagyjon üzenetet. Azok, akik fölveszik a telefont, meg fogják érteni. Ritának csak annyit kellene mondania, hogy Deirdre Mayfairrel kapcsolatban.
Rita elővette az imakönyvét a retiküljéből.
– Ismételje csak el a számokat! – És felírta a „Deirdre Mayfair-rel kapcsolatban” szavakat is. Csak utána kérdezte:
– De mondja már, Mr. Lightner, honnan ismeri Deirdre-et?
– Hosszú történet ez, Mrs. Lonigan – felelte az angol. – Úgy is mondhatnánk, hogy régóta szemmel tartom ezt a családot. Két képem van Sean Lacytől, Deirdre apjától. Az egyiket Antháról festette. Ő volt az, aki meghalt a New York-i sztrádán Deirdre születése előtt.
– Meghalt a sztrádán? Nem is tudtam.
– Kétlem, hogy bárki is tudna róla – mondta az angol. – Igen tehetséges festő volt. Gyönyörű arcképet festett a híres smaragd nyakéket viselő Antháról. Egy New York-i kereskedő révén jutottam hozzá, néhány évvel kettejük halála után. Deirdre talán tízéves lehetett.
– Hát ez fura, hogy Deirdre apjának pont az országúton oltsák ki a gyertyáját – jegyezte meg Rita. – Pont ez történt Deirdre fiújával is, akihez feleségül akart menni. Tudta ezt? Hogy lesodródott az útról, mikor New Orleans felé tartott?
Úgy rémlett, icipicit megváltozott az angol arca, de Rita ebben nem volt biztos. Lightnernek egyetlen másodpercre mintha elkeskenyedett volna a szeme.
– Igen, tudtam – mondta végül, és úgy látszott, mintha olyan dolgokon törné a fejét, amelyeket nem akar közölni Ritával, aztán azzal folytatta: – Megígérne nekem valamit, Mrs. Lonigan?
– Mit, Mr. Lightner?
– Ha valami történne, valami váratlan, és a leánynak haza kellene térnie Kaliforniából, kérem, ne próbáljon beszélni vele, inkább hívjon föl engem. Éjjel-nappal bármikor hívhat, ígérem, jövök az első londoni géppel, amelyre fel tudok szállni.
– Úgy érti, ne személyesen közöljem vele? Igen?
– Igen – felelte az angol nagyon komolyan, és megérintette Rita kezét – ez volt az első alkalom –, de nagyon úri, jól nevelt módon. – Ne menjen ahhoz a házhoz többször, főleg akkor, ha a lány is itthon van. Ígérem önnek, hogy ha én nem jöhetek, jön helyettem más, olyasvalaki, aki meg tudja valósítani a szándékunkat, és ismeri ezt a történetet.
– Hát, nagy kő esne le a szívemről! – vallotta be Rita. Mert bizony hogy nem akaródzott beszélnie azzal a lánnyal, egy vadidegennel, és föltálalni ilyen dolgokat! Ám akkor váratlanul szöget ütött a fejébe valami. Csak most töprengett el, hogy ki lehet ez a kedves ember? Nem követett el hibát, amikor megbízott benne?
– Megbízhat bennem, Mrs. Lonigan – mondta az angol, mintha csak tudná, hogy Rita mire gondol. – Ne legyenek kételyei, kérem. Én találkoztam Deirdre lányával, tudom, hogy elég szófukar és – hogy is mondjam – elutasító egyéniség. Nem könnyű beszélni vele, ha érti, mire gondolok, ennek ellenére úgy hiszem, hogy én meg tudnék magyarázni neki dolgokat.
Ez már értelmes beszéd.
– Hát persze, Mr. Lightner!
Az angol nézte. Talán tudta, mennyire össze van zavarodva Rita, mennyire különösnek érzi ezt a délutánt, ezzel az egész beszélgetéssel átkokról és dolgokról, halott emberekről, és arról a furcsa, ósdi nyakláncról.
– Igen, fölöttébb különösek – helyeselt az angol.
– Ez olyan, mintha a gondolataimban olvasna! – nevetett Rita.
– Ne nyugtalankodjon többé – kérte Lightner. – Gondom lesz rá, hogy Rowan Mayfair megtudja, miszerint az anyja nem akarta örökbe adni, és tudomást szerezzen mindarról, amit ön az értésére kíván adni. Ennyivel tartozom Deirdre-nek. Bár ott lehettem volna, amikor szüksége volt rám.
Ritának ez bőven elég volt.
Attól kezdve minden vasárnapi misén rálapozott az imakönyvében az utolsó oldalra, megnézte a londoni telefonszámot, elolvasta a „Deirdre Mayfairrel kapcsolatban” szavakat, aztán elmondott Deirdre-ért egy imát, és egyáltalán nem érezte helytelennek, hogy a holtakért való imát mondja. Ez tűnt megfelelőnek.
„Örök világosság fényeskedjék neki, Uram, és nyugodjék békében, ámen.”
Tizenkét év telt el azóta, hogy Deirdre elfoglalta a helyét a tornácon, több mint egy éve, hogy az angol itt járt, és most megint azt rebesgették, hogy becsukják Deirdre-et a zárt osztályra. A háza egyre csak rohadt lefelé abban a szomorú, elvadult kertben, és őt ismét el akarták rekkenteni a diliházba.
Talán most kellene telefonálnia annak az embernek. Talán szólnia kellene neki. De Rita egyszerűen nem tudta.
– Az lenne a legokosabb, ha befektetnék – vélte Jerry –, még mielőtt Carl kisasszony annyira megöregszik, hogy már dönteni se tud. Szívem, nagyon nem szívesen ejtek ki a számon ilyet, de az a helyzet, hogy Deirdre rohamosan hanyatlik. Azt is mondják, hogy haldoklik.
Haldoklik .
Rita kivárta, hogy Jerry elmenjen dolgozni, aztán telefonált. Tudta, hogy meg fog látszani a számlán, valamivel meg kell indokolnia Jerrynek, de nem érdekes. Most csak egy dolog volt az érdekes: megértetni a központossal, hogy neki az óceán túlsó partjára kell telefonálnia.
Odaát egy kedves nő vette föl, és rögtön szerepet is cseréltek, pont ahogy Lightner megígérte. Rita először nem értett mindent, amit a nő mondott, olyan gyorsan beszélt, de aztán kivette a szavából, hogy Mr. Lightner az Egyesült Államokban tartózkodik. San Franciscóban van. Meg tudná adni Rita a telefonszámát, lenne olyan kedves?
– Jaj, azt nem, nem akarom, hogy idetelefonáljon! – szabadkozott Rita. – Csak annyit mondjon neki, hogy én hívtam. Nagyon fontos. Hogy Rita Mae Lonigan telefonált „Deirdre Mayfairrel kapcsolatban”. Le tudta írni? Mondja meg neki, hogy Deirdte Mayfair nagyon beteg; hogy Deirdre Mayfair rohamosan hanyatlik. Hogy Deirdre Mayfair talán már haldoklik.
A lélegzet is elfogyott a tüdejéből, mire ki tudta ejteni ezt az utolsó szót. Nem is bírt ennél többet. Megpróbált értelmesen válaszolgatni, amikor a nő visszaolvasta az üzenetet, majd megígérte, hogy tüstént felhívja Mr. Lightnert a San Franciscó-i szállodában. Ritának folytak a könnyei, miközben letette a kagylót.
Éjszaka Deirdre-ről álmodott, de semmire sem emlékezett ébredés után, csak arra, hogy Deirdre volt ott egy esthajnalon, és a szél zúgatta a fákat a Limai Szent Róza mögött. Amikor kinyitotta a szemét, akkor is a szél járt a fejében, ahogy huhog a fák között. Jerryt hallotta, amint meséli, hogy milyen volt, amikor elmentek Antha holttestéért. Eszébe jutott a szélvihar azon a szörnyű napon, amikor összeverekedett Carl kisasszonnyal a talamascás névjegyért. Szél zúgatja a fákat a kertben a Limai Szent Róza mögött.
Fölkelt és elment a hajnali misére. Gyertyát gyújtott a Boldogságos Szűz oltárán. Kérlek, könyörgött, add, hogy jöjjön Mr. Lightner! Kérlek, hadd beszéljen Deirdre lányával!
Imádkozás közben rájött, hogy nem is az örökség miatt aggódik, vagy az átok miatt, amely azon a gyönyörű smaragdos láncon ül, mert Rita nem hitte, hogy Carl kisasszony megszegné a törvényt, akármilyen aljas is egyébként, és abban sem hitt igazán, hogy létezne átok.
Ő a szeretetben hitt, amelyet egész szívéből érzett Deirdre Mayfair iránt.
És abban is hitt, hogy egy gyereknek joga van tudni, ki volt az anyja: a legdrágább, legszelídebb teremtés, akit mindenki szeretett, gyönyörű lány, akit Szívem szép szerelmé nek szólított egy szemrevaló, elegáns férfi egy esthajnali kertben, 1957 tavaszán.

 

 

HAT

TELJES TIZ PERCIG állt a zuhany alatt. Még mindig részeg volt, mint a csap. Kétszer megvágta magát borotválkozás közben. Nem voltak komoly vágások, de egyértelműen figyelmeztették, hogy nagyon óvatosnak kell lennie ezzel a hölggyel, aki jön, ezzel az orvosnővel, ezzel a titokzatos valakivel, aki kihalászta az óceánból.
Viv néni segített neki, hogy fel tudja venni az inget. Michael gyorsan húzott még egyet a kávéból. Pocsék íze volt, pedig jó kávé, maga főzte. Egy sört szeretett volna. Most nem inni sört, olyan volt, mint abbahagyni a lélegzést. Csakhogy túl sokat kockáztatott volna vele.
– De hát mit akarsz csinálni New Orleansban? – kérdezte panaszosan Viv néni. Apró kék szeme vizenyősnek, gyulladtnak látszott. Göcsörtös, vékony kezével megigazgatta unokaöccse khaki zakójának hajtókáját. – Biztos, hogy nem lesz szükséged egy melegebb kabátra?
– Viv néni, New Orleansba megyek, augusztusban. – Megcsókolta nagynénje homlokát. – Miattam ne aggódj, nem lesz semmi bajom.
– Michael, én nem értem, miért...
– Viv néni, esküszöm, hogy felhívlak, amint odaérek. Egyébként tudod a Pontchartrain számát, ha üzenetet akarnál hagyni.
Ugyanazt a lakosztályt foglaltatta le, amelyben a nénje lakott réges-régen, mikor ő még csak tizenegy éves volt, és az anyjával meglátogatták, azt a tágas lakosztályt a pianínóval, amely a Szent Károly útra néz. Igen, tudták, melyik lakosztályra gondol. Igen, természetesen megkapja. Igen, még mindig van benne pianínó.
Azután a légitársaság igazolta vissza a helyfoglalását első osztályon, átjáró melletti ülésre, reggel hatra. Nem gond. Sorra rendeződtek el a dolgok.
Hála érte Morris doktornak és a titokzatos Mayfair doktornak, aki útban van ide.
Először dühöngött, mikor meghallotta, hogy orvos.
– Hát ezért volt a titkolózás! – mondta Morrisnak. – Nem zavargunk más doktoroknál, igaz? Nem adjuk ki az otthoni telefonszámukat! Tudja-e, hogy ezt nyilvánosságra kellene hozni? Nekem tulajdonképpen...
De Morris egyhamar belefojtotta a szót.
– Michael, a hölgy most megy magához, hogy fölszedje. Tudja, hogy részeg és tudja, hogy bolond. Ennek ellenére hazaviszi Tiburónba, és megengedi, hogy maga végigtapogassa a hajóját.
– Na jó – adta be a derekát Michael. – Hálás vagyok, tudja, hogy az vagyok.
– Akkor ki az ágyból, zuhanyozzon és borotválkozzon!
Ez is megvan! Most már semmi sem tarthatja vissza az utazástól; a hölgy tiburóni lakásáról egyenesen a repülőtérre megy, ahol, ha kell, egy műanyag széken szunyókál a New Orleans-i gép indulásáig.
– De Michael, mi célja ennek? – nyaggatta Viv néni. – Egyszerűen nem értem! – Lötyögő kék selyembe burkolt apró alakja mintha úszkált volna a folyosói fényben; szürke haja ősszé kopott, olyan anyagtalanná lett minden gondosan rögzített fürtöcskéje ellenére, mint az az üvegszálból készült régi karácsonyfadísz, amelyet angyalhajnak hívtak.
– Ígérem, nem maradok sokáig! – mondta Michael szeretettel, ám ekkor hirtelen baljós előérzet rohanta meg, és cáfolhatatlan bizonyossággal tudta, hogy soha többé nem fog ebben a házban élni. Á, ez nem lehet igaz! Csak a szesz rotyog benne, az őrjíti meg. És a hónapokig tartó elszigeteltség bőven elég, hogy a tébolyba kergessen bárkit. Megcsókolta a néni puha arcát.
– Hadd nézzek bele a bőröndömbe – kérte. Ivott még egy korty kávét. Kezdett jobban lenni. Gondosan megtisztogatta szarukeretes szemüvegét, föltette, ellenőrizte, hogy a zsebében van-e a tartalék.
– Mindent becsomagoltam – felelte Viv néni, és kissé megcsóválta a fejét. Unokaöccse mellett állt a nyitott bőröndnél, és rámutatott göcsörtös ujjával a szépen összehajtogatott holmikra. – A könnyű öltönyeid, mind a kettő, a borotválkozó készleted. Minden itt van. Ó, és az esőkabátod. Itt ne felejtsd az esőkabátodat, Michael! New Orleansban folyton esik.
– Értem, Viv néni, ne aggódj. – Lecsukta a bőröndöt, bezárta. Nem bajlódott a felvilágosítással, hogy az esőkabát tönkrement, mert abban fulladt a tengerbe. Lehet, hogy a híres börberi kibírja a lövészárkot, de a vízbefúlást nem. Tiszta pazarlás a gyapjúbélés.
Gyorsan megfésülködött, utálatos érzés volt kesztyűben. Nem látszott részegnek, bár lehet, annyira be van rúgva, hogy attól nem veszi észre. A kávéra nézett. Idd meg a maradékot, hülye! A nő direkt házhoz jön, csak hogy felvidítson egy ütődöttet. A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy nem bukfencezel le a saját lépcsődön.
– Nem csengettek? – Fölkapta a bőröndjét. Igen, kész van, készen áll rá, hogy elhagyja a házat.
Ismét az az előérzet. Mi ez, balsejtelem? Megnézte a szobát, a csíkos tapétát, a csillogó fát, amelyet oly sok türelemmel csiszolt le és festett át, az apró kandallót, amelyet maga burkolt spanyol csempével. Soha többé nem örül neki. Soha többé nem fekszik ebbe a rézágyba. Nem nézi a nyersselyem függönyön át a belváros távoli szellemfényeit.
Ólomnehéz bánat ereszkedett rá, mintha gyászolna valakit. Igen, ugyanezt a szomorúságot érezte szeretteinek halála után.
A fájdalmasan felpüffedt bokájú Viv néni végigsietett a folyosón, és addig tapogatózott, míg meg nem találta a kaputelefon gombját, majd erősen lenyomta.
– Parancsol, kérem?
– Rowan Mayfair doktor vagyok. Michael Curryhez jöttem.
Uristen, megtörténik! Ismét föltámad halottaiból!
– Rögtön megyek! – mondta Michael. – Ne kísérj le, Viv néni! – Még egyszer megpuszilta a nagynénjét. Csak ezt a balsejtelmet tudná lerázni. Mi lesz a nénivel, ha vele történik valami? – Nemsokára visszajövök, megígérem! – Hirtelen megindultsággal magához szorította Viv nénit egy hosszú percre, majd elengedte.
Leszáguldott a lépcsőn, még fütyörészett is egy kicsit, annyira jó érzés volt mozogni, úton lenni. Majdnem kinyitotta az ajtót anélkül, hogy ellenőrizte volna, nincsenek-e itt újságírók; de idejében megtorpant, és kileselkedett a színes üvegnégyzet közepébe illesztett apró, csiszolt kristálylencsén.
Gazellatermetű, magas nő állt a lépcső aljában; az arcélét fordította Michael felé, úgy nézte az utcát. Farmernadrághoz illő, hosszú lába volt, és hullámosan libegő, szőke apródfrizurája.
Fiatalnak, üdének és mesterkéletlenül igézőnek tűnt karcsúsított szabású, sötétkék tengerészkabátjában, kámzsagalléros, csavart mintájú pulóverében.
Michaellel nem kellett közölni, hogy ez itt Mayfair doktor. Hirtelen melegség támadt az ágyékában, végigfutott rajta és lángba borította az arcát. Bárhol és bármikor csábítónak és érdekesnek találta volna, de a tudat, hogy ő az, valósággal letaglózta. Hálát adott érte, hogy a nő nem az ajtót nézi, és nem veheti észre az ő árnyékát az ajtó mögött.
Ez az a nő, aki feltámasztott, a szó szoros értelmében. Bizonytalan izgalomba hozta az erősödő forróság, az érintés, a megismerés, talán a birtoklás már-már brutális éhségével keveredő alázat. Többször is leírták neki az élesztési technikát, a szívmasszázzsal váltogatott szájból szájba lélegzést. Elképzelte magán a nő kezét, a száját az ő száján. Egyszer csak embertelenségnek érezte, hogy ennyi meghittség után ilyen hosszú időre elszakadtak egymástól. Ismét elfogta a harag. De most már nem számít.
Még profilból is fölismerte az arcot, amelyre homályosan emlékezett, a feszes bőrű, finom szépségű arcot, a mélyen ülő, világító szürke szemet. És mennyire ingerlő volt az a mesterkéletlenül hanyag, kimondottan férfias tartás, ahogyan a korlátnak támaszkodott, egyik lábával az alsó lépcsőfokon!
Michaelben furcsán és megfoghatatlanul egyszerre erősödött fel a gyámoltalanság érzése és a leigázás vágya. Nem volt ideje elemezni, őszintén szólva nem is akarta. Annyit tudott, hogy váratlanul boldog lett, első alkalommal a baleset óta.
Eszébe jutott a metsző tengeri szél, a szemébe villogó fények. A parti őrség tagjai ereszkednek le a létrán, mint angyalok a ködös mennyországból. Ne, ne engedd, hogy elvigyenek! És a nő hangja a közelében: „Most már nem lesz semmi baj.”
Igen, menj ki! Köszönj neki! Ez a te esélyed, ennél közelebb úgyse juthatsz a pillanathoz. Micsoda kéjes élvezet, hogy ennyire vonzza a nő, így lecsupaszítja a jelenléte! Mintha egy láthatatlan kéz húzná le a nadrágján a cipzárat.
Gyorsan végigtekintett két irányban az utcán. Sehol senki, csupán egy kapualjban állt ember – tulajdonképpen őt fixírozta Mayfair doktornő –, de az biztosan nem újságíró, az a fehér hajú öreg szivar a mellényes ökönyében, aki úgy szorongatja az esernyőjét, akár egy sétapálcát.
Mégis furcsa volt az a szúrós pillantás, amellyel Mayfair doktornő bámult az öregemberre, és ahogyan az visszabámult. Mindkét alak bálványmerev, mintha ez lenne a természetes állapotuk, holott nyilvánvalóan nem így van.
Michaelnek eszébe jutott valami, amit Viv néni mondott órákkal korábban egy angolról; idáig jött Londonból, csak hogy vele találkozhasson. Az az ember ott bizonyosan angolnak látszott, méghozzá fölöttébb peches angolnak, aki hiába tett meg egy hosszú utat.
Elfordította a kilincsgombot. Az angol nem akart lecsapni rá, bár most őt nézte ugyanolyan áthatóan, mint az előbb a látogatót. Michael átlépte a küszöböt, és becsukta az ajtót.
Azon nyomban el is felejtette az angolt, mert Mayfair doktornő megfordult, és kedves mosolyban ragyogott föl az arca. A férfi rögtön felismerte a gyönyörűen ívelt, hamvasszőke szemöldököt és a sűrű, sötét szempillát, amely még csillogóbbá tette a szürke szemet.
– Mr. Curry – mondta mély, fátyolos, egyszerűen isteni hangján –, hát ismét találkozunk! – Üdvözlésre nyújtotta hosszú jobb kezét a lépcsőn lesiető férfinak, és magától értetődő fesztelenséggel tetőtől-talpig végigmustrálta.
– Köszönöm, hogy eljött, Mayfair doktornő – felelte Michael. Megszorította a kinyújtott kezet, ám azon nyomban el is engedte, mert szégyellte a kesztyűjét. – Ismét feltámasztott. Már haldokoltam abban a szobában.
– Tudom – felelte a nő. – Azt a bőröndöt azért hozza, mert egymásba fogunk habarodni, és mostantól velem él?
Michael nevetett. A hang fátyolossága külön csemege volt, amit imádott a nőkben. Elég ritka jelenség, de mindig varázslatos. Ez az apróság nem tűnt föl a hajó fedélzetén.
– Ó, nem, nagyon sajnálom, doktornő – szabadkozott. – Illetve én... az a helyzet, hogy rögtön utána mennem kell a repülőtérre. Reggel hatkor indul a gépem New Orleansba. Mindenképpen el kell mennem. Úgy gondoltam, hogy majd ott fogok taxit, ahová megyünk, mert ha visszajönnék... kis kormánykeréken. A kétsoros gombolású kabát rátapadt az alakjára, és egy szőke fürt lógott a jobb szemébe.
– Esküdni mernék, hogy találkoztam már ezzel az emberrel – mormolta félhangon.
Michael nevetett, nem azon, amit a nő mond, hanem azon, ahogy vezet, ahogy a villámgyors jobbkanyar után repeszt lefelé a Castro utcán, a gomolygó ködön át.
Úgy érezte, hullámvasúton ül. Bekapcsolta a biztonsági övét, mert attól tartott, hogy a szélvédőn át távozik, és mikor a nő átrobogott az első piroson, észrevette, hogy kavarog a gyomra.
– Biztos, hogy New Orleansba akar utazni, Mr. Curry? – érdeklődött Mayfair doktornő. – Nem úgy fest, mint akinek elég ereje van hozzá. Mikor indul a gépe?
– New Orleansba kell utaznom – makacskodott Michael. – Oda kell mennem. Elnézést, tudom, hogy nem beszélek világosan, ezek csak olyan érzések, amelyek akkor rohannak meg, ha nekik úgy tetszik, és a hatalmukba kerítenek. Először azt hittem, csak a kezem miatt, de nem. Hallott a kezemről, Mayfair doktornő? Roncs vagyok, én mondom magának, totális roncs. Nézze, szeretném megkérni valamire. Van itt balra egy italbolt, a 18. utcán túl, megállna...
– Mr. Curry...
– Mayfair doktornő, össze fogom rókázni a klassz autóját! A nő megállt a kocsma előtt. A szokott péntek esti tömeg nyüzsgött a Castro utcán fölöttébb derűs hangulatban, hiszen épp elég kocsmaajtó világított a ködben.
– Rosszul van, ugye? – kérdezte a nő, és ráengedte Michael vállára a kezét, mint egy szelíd súlyt. Érzi vajon a nyers borzongást? – Ha részeg, nem engedik fel a gépre.
– Nagy dobozzal – mondta Michael. – Miller's-félét. Hatosat. Be fogom osztani. Kérem!
– Szóval még én menjek be magának méregért? – Nevetett, de barátságosan, nem gúnyosan. Kábítóan bársonyos volt a mély hangja, a nagy szeme pedig olyan tökéletesen szürkének látszott a neonfényben, mint a nyílt tenger.
Michael azt hitte, mindjárt meghal.
– Nem, természetesen nem maga megy be, én megyek be. Már azt se tudom, mit gondolok. – A kesztyűs kezét nézte. – Bujkáltam az emberek elől, Viv néném intézett helyettem mindent. Elnézést.
– Szóval Miller's, hat nagy doboz – mondta a nő, miközben kinyitotta az ajtót.
– Inkább tizenkettő.
– Tizenkettő?
– Mayfair doktornő, még csak fél tizenkettő, a gép reggel hatkor indul. – A zsebében kotorászott a csíptetős pénztárcája után.
A nő legyintett. Hosszú léptekkel keresztülvágott az utcán, kecses mozdulattal kitért egy taxi elől, és eltűnt az üzletben.
Uristen, gondolta Michael csüggedten, ezt a pimaszságot, hogy ilyenre kérem! Hát ez rémesen kezdődik. Bár azért ez nem teljesen igaz. A nő nagyon kedves hozzá, még nem rontott el mindent. És hamarosan sört ihat! Most semmi más nem nyugtatja meg a gyomrát.
Hirtelen fülsiketítővé hangosodott a közeli kocsmákban dübörgő zene. A színek vakítottak. A fiatal járókelők mintha túlságosan közel jöttek volna az autóhoz. Ez az eredménye, ha valaki három és fél hónapig elszigeteli magát, gondolta Michael. Úgy viselkedem, mint aki most szabadult a sittről.
Még csak azt se tudja, hányadika van, mindenesetre péntek, mert a gépe szombaton indul. Hatkor. Lehet vajon cigarettázni ebben az autóban?
Ahogy a nő az ölébe tette a szatyrot, Michael nyomban felbontott egy sört.
– Ez ötven dollár bírság – indított a nő. – Egy nyitott sörösdoboz az autóban.
– Ja, persze. Fizetem, ha lebukik. – Az első korttyal félig kiürítette a dobozt, és egyelőre rendbe jött a világ.
A nő átvágott a nagy hatsávos kereszteződésen a Market utcánál, szabálytalanul balra kanyarodott a 17. utcába, és szélsebesen megindult lejtőnek fölfelé.
– A sör pedig eltompítja a dolgokat, igaz? – kérdezte.
– Nem, semmi sem tompítja el – tiltakozott Michael. – Jönnek mindenfelől.
– Tőlem is?
– Nem, azt nem, de magával akarok lenni. – Meghúzta a sört, és a műszerfalnak támaszkodva egyensúlyozta magát, miközben a nő befordult az ereszkedő kanyarba a Haights felé. – Nem vagyok egy panaszkodó típus, Mayfair doktornő – mondta –, épp csak a balesetem óta úgy élek, hogy nincs rajtam védő hámréteg. Nem bírok összpontosítani, még olvasni és aludni sem tudok.
– Megértem, Mr. Curry. Amint hazaérünk, fölmehet a hajóra, azt tehet, amit akar, de nagyon örülnék, ha engedné, hogy összecsapjak magának egy kis ennivalót.
– Úgyse tenne jót, Mayfair doktornő. Hadd kérdezzem meg, mennyire voltam halott, amikor kihorgászott?
– Komplett klinikai halott volt, Mr. Curry. Nem adott mérhető életjeleket. Beavatkozás nélkül visszafordíthatatlanul beállt volna a biológiai halál. Nem kapta meg a levelemet, ugye?
– Maga levelet írt nekem?
– Be kellett volna mennem a kórházba – mondta a nő. Úgy vezet, mint egy autóversenyző, gondolta Michael. Végigzongorázik minden fokozaton, visít a gép, mire sebességet vált.
– De nem mondtam semmit, maga mondta Morris doktornak...
– Mondott egy nevet, egy szót, valamit, az orra alatt. Nem hallottam szótagokat, csak egy L hangot...
...Egy L hangot... Halálos csönd nyelte el a folytatást. Michael zuhant. Tudta, hogy az autóban ül, a nő beszél hozzá, keresztülvágnak a Lincoln sugárúton, és a Golden Gace Parkon át fúrják magukat előre a Park Presidio Drive irányába, de valójában nem volt ott. Peremén állt egy álomtérségnek, amelyben az L-lel kezdődő szó valami életfontosságút, valami hihetetlenül bonyolult és ismerős dolgot jelentett. Lények tömege tolongott körülötte, és mind beszélni akart. Az ajtó...
Megrázta a fejét. Összpontosíts! De már hullott is darabokra. Michael megrémült.
Nekivágódott a bőrülésnek, mikor a nő fékezett a Geary utcában a pirosnál.
– De ugye az emberek agyát nem úgy operálja, ahogy vezet? – kérdezte Michael. Égett az arca.
– A helyzet az, hogy pontosan ügy operálom – közölte a nő, mindazonáltal kissé lassabban ment tovább, miután váltott a lámpa.
– Elnézést kérek – mondta Michael. – Tele vagyok bocsánatkéréssel, egyfolytában mentegetőzöm, amióta megtörtént. Nincs azzal semmi baj, ahogy vezet. Velem van a baj. Én olyan... hétköznapi voltam a baleset előtt. Csak eggyel több elégedett ember, hiszen tudja...
Valóban bólintott a nő?
Elmerülhetett a saját gondolataiba, mert mintha megzavarta volna, hogy Michael ránéz. Lassított, mert a fizetőkapuhoz közeledtek. A köd annyira összesűrűsödött a híd felett, hogy elnyelte a forgalmat.
– Beszélni akar velem? – kérdezte, az eltűnő járműveket figyelve. Előhúzott a kabátzsebéből egy dollárt, és átadta az útdíjbeszedőnek. – El akarja mondani, mi történt?
A férfi sóhajtott. A feladat képtelenségnek tűnt. Az volt benne a legrosszabb, hogy ha elkezdi, nem bírja majd abbahagyni.
– A kezem, tudja. Képeket látok, ha megérintek dolgokat, de a látomások...
– Beszéljen a látomásokról.
– Tudom, mit gondol. Maga idegsebész. Azt gondolja, hogy a homloklebeny problémája, vagy valami hasonló zöldséget.
– Nem, nem ezt gondolom – mondta a nő.
Gyorsított. Feltűnt egy kamion randa nagy tömege, hátsó lámpái jelzőfényként villództak. A nő behúzódott mögéje, ötvenöt mérfölddel hajtott, hogy megmaradjon a kamion biztonságos uszályában.
Michael három gyors korttyal eltüntette a maradék sört, a szatyorba dugta a dobozt, aztán lehúzta a kesztyűjét. Elhagyták a hidat, a köd mintegy varázsütésre eltűnt, ahogy ez gyakran megtörténik. Az égbolt megdöbbentő tisztasággal ragyogott. Sötét dombok vállai között kapaszkodtak a Waldo Grade-en.
Michael a kezét nézte. Visszataszítóan pállott és ráncos volt. Amikor összedörgölte az ujjait, bizonytalan, kellemes érzés futott végig rajta.
Hatvan mérfölddel mentek. Michael a hosszú ujjú, áttetsző kéz után nyúlt, amely ernyedten pihent a sebességváltón.
A nő nem tiltakozott. Egy pillantást vetett a férfira, majd visszatért a tekintete az alagútban eltűnő járművekhez. Michael leemelte a kezet a sebességváltóról, és beleszorította a hüvelykujját a csupasz tenyérbe.
Halk sustorgás támadt körülötte, látása elhomályosult. Úgy érezte, mintha a nő teste széthullana, majd beszippantaná őt a részecskék örvénylő fellegébe. Rowan. Egy pillanatig attól félt, hogy lesodródnak az útról. De nem a nő érezte ezt, hanem ő; ő érezte a meleg, nyirkos kezet, a lüktető szívdobogást, neki rémlett úgy, hogy bekerült egy hatalmas, légies dolog magjába, szállingózó hópihék simogatják minden porcikáját. Olyan érzéki izgalomba jött tőlük, amelyet semmivel sem bírt lehűteni.
Majd mindent eltörölt egy villanás; egy konyhába került, egy olyan szédületesen modern konyhába, ahol mindenféle bigyó és ketyere villogott, és egy férfi haldokolt a padlón. Veszekedés, kiabálás; de ez néhány perccel korábban történt. Az időszakaszok összecsúsztak, behorpadtak egymáson. Nem volt fent és lent, jobb és bal. Rowan a sztetoszkópjával a haldokló mellett térdelt. Gyűlöllek! Behunyta a szemét, kihúzta a füléből a sztetoszkópot. Ezt a hihetetlen szerencsét, hogy haldoklik!
Aztán minden megállt. A forgalom lassult. A nő kihúzta a kezét Michaeléből, és erélyes mozdulattal sebességet váltott.
Olyannak tűnt ez az utazás, mint egy korcsolyázás, egyre csak keringve, jobbra, mindig jobbra, de Michael nem bánta. Volt egy olyan illúziója, hogy veszélyben forognak, de aztán a tények jöttek; a tények, amelyeket mindig megtudott ezekből a látomásokból, ügy bekerültek az agyába, mintha öröktől fogva benne lettek volna, akárcsak a lakcíme, a telefonszáma és a születési ideje.
A nevelőapja volt, akit Rowan gyűlölt, mert attól félt, hogy olyan, mint ő: ellentmondást nem tűrő, szívtelen és kíméletlen. Egész élete arra irányult, hogy ne olyan legyen, mint ő, hanem a nevelőanyjához hasonlítson, ahhoz a semmiből gondot nem csináló, stílusos, érzelmes asszonyhoz, akit mindenki szeretett és senki sem tisztelt.
– Tehát mit látott? – érdeklődött a nő. Arca varázslatosan sima volt az elsuhanó lámpák fényében.
– Nem tudja? – hökkent meg Michael. – Istenem, csak elmúlna már ez az erő! Bár sose éreztem volna! Nem akarok ilyeneket tudni!
– Mondja meg, mit látott.
– Ott halt meg a padlón. Maga örült. Nem vált el. A felesége sohasem tudta meg, mit tervezett. Száznyolcvannégy centiméter magas volt, a kaliforniai San Rafaelben született és most az ő autójában ülünk. – De hát honnan jött ez? És még folytathatta volna! Már az első éjszakán tudta, hogy akármeddig képes lenne folytatni, ha akarná. – Ezt láttam. Magának fontos? Akarja, hogy beszéljek róla? Miért akarta, hogy lássam? Ezt kellene kérdeznem. Miért jó az magának, ha tudom, hogy a konyhájában történt, hogy miután hazatért a kórházból, ahová őt beszállították és fel is vették, ami nagy szamárság volt, mert eleve holtan érkezett, maga leült és megette az ételt, amelyet ő főzött a halála előtt. Csönd, aztán;
– Éhes voltam – súgta Rowan.
A férfi összerázkódott, és felbontott egy sört. Zamatos malátaillat töltötte meg az autót.
– Most nem nagyon kedvel engem, igaz? – kérdezte. A nő nem válaszolt. Mereven bámulta a forgalmat. Michaelt elvakították a szembejövő járművek fényszórói. Hála Istennek, lekanyarodtak a sztrádáról a tiburóni keskenyebb útra.
– Nagyon kedvelem magát – felelte végül, fojtottan, fátyolosan, dorombolva.
– Örülök – mondta a férfi. – Komolyan féltem... Szóval csak örülök. Nem is tudom, miért mondtam ezeket...
– Én kérdeztem, mit látott – szólt Rowan egyszerűen. A férfi fölnevetett, derekasan meghúzta a sört.
– Már majdnem otthon vagyunk – jelezte a nő. – Nem akarná lejjebb venni a sört? Orvosi kérésre.
Michael még egyszer meghúzta a sört. Ismét a konyha, sült hús szaga a sütőből, felbontott vörösbor, két pohár.
...brutálisnak tűnhet, de abszolúte semmi okom, hogy elviseljem a szenvedését, és ha te úgy döntesz, hogy maradsz, és végignézed, amíg egy asszonyt elvisz a rák, akkor magadat kell kérdened, miért akarod alávetni magadat ilyesminek, mit szeretsz ezen a szenvedésen, te is feladod...
Nekem ne gyere ezzel a baromsággal!
Több volt itt, sokkal több. Ha látni akarod, annyit kell tenned, hogy gondolsz rá. Rowan, mindent megadtam neked! Tudod, hogy mindig te tartottál össze bennünket! Rég elmentem volna, ha nem vagy! Mondta ezt valaha Ellie? Mert nekem hazudott. Azt állította, lehet gyermeke, pedig tudta, hogy nem igaz! Régóta összecsomagoltam volna, ha nem vagy!
Jobbra kanyarodtak, Michael érzése szerint nyugat felé, egy fákkal szegélyezett, sötét utcába, amely dombra kapaszkodott, majd leereszkedett. Ismét felvillant a sötét, felhőtlen, hatalmas égbolt, tele távoli, közömbös csillagokkal; a fekete éjszakai öböl túlsó partján Sausalito szép zuhataga omlott alá a zsúfolt kis kikötőig. Rowannak nem is kellett volna mondania, hogy mindjárt megérkeznek.
– Kérdezhetek valamit, Mayfair doktornő?
– Mit?
– Attól fél... attól fél, hogy bánthat engem?
– Miért kérdi?
– Csak az a nagyon furcsa ötletem támadt, hogy megpróbált... most, mikor a kezét fogtam... hogy figyelmeztetni próbált.
Rowan nem felelt. Michael tudta, hogy megrendítette azzal, amit most mondott.
Megérkeztek a parti utcába. Apró pázsitok, alig látható nyeregtetők a magas kerítések fölött, ciprusok, amelyeket kegyetlenül elgörbített az örökös nyugati szél. Milliomos lakónegyed. Szinte még sohasem látott ennyi pazar, modern házat.
Itt még erősebben érezte a tengerszagot, mint a Golden Gate-nél.
Rowan befordult egy kikövezett felhajtóra, és kikapcsolta a motort. Nagy, kétszárnyú vörösfenyő kapu rajzolódott ki a fényszórók pászmáiban. A ház többi része sötétségbe borult a halványabb ég hátterében.
– Kérek magától valamit – szólalt meg a nő. Mozdulatlanul ült, nézett maga elé. Ahogy lehajtotta a fejét, haja elfátyolozta az arcélét.
– Adósa vagyok – felelte a férfi habozás nélkül, és leküldött még egy jókora, habos kortyot. – Mit akar? Hogy menjek be, érintsem meg a konyhapadlót, és mondjam el, mi történt, amikor ő meghalt, mi ölte meg valójában?
Újabb rándulás. Csönd az autó sötét fülkéjében. Michael hirtelen kínzó élességgel érzékelte a nő közelségét, bőrének édes, tiszta illatát. Rowan feléje fordult. Az utcai lámpa sárga foltokkal szórta meg őket a faágak között. A férfi először azt hitte, hogy Rowan lesüti, csaknem behunyja a szemét, aztán vette csak észre, hogy őt nézi.
– Igen, ezt akarom – felelte. – Ilyesmit akarnék.
– Jól van – felelte Michael. – Pech, hogy éppen veszekedés közben történt. Nyilván magát hibáztatta. Térdük összeért. Ismét az a borzongás.
– Miből gondolja?
– Maga elviselhetetlennek tartja a gondolatot, hogy bárkit is bántson.
– Naivság.
– Doktornő – nevetett Michael –, lehet, hogy bolond vagyok, de naiv, az nem. Curryéknél sohasem neveltek naiv gyermekeket. – Egy húzással kiürítette a sörösdobozt. Tekintete rátapadt Rowan állán a sápadt fénysávra, hajának lágy hullámaira. Alsó ajka telt volt, puha, édesen csókolni való.
– Akkor valami más – mondta a nő. – Nevezze ártatlanságnak, ha tetszik.
Michael felhorkant, de nem válaszolt. Ha tudná Rowan, mire gondolt, miközben az ő száját nézte, azt a duzzadt, édes száját.
– A válasz erre a kérdésre, igen – mondta a nő. Kiszállt a jaguárból.
Michael kinyitotta az ajtót.
– Miféle kérdésről beszél? – Elvörösödött. A nő kiemelte a bőröndöt a hátsó ülésről.
– Ó, tudja azt maga – mondta.
– Nem tudom!
A nő vállat vont, a kapu felé indult.
– Azt akarta tudni, lefeküdnék-e magával. A válasz, mint már közöltem, igen.
Michael akkor érte utol, mikor belépett a kapun, ahonnan széles betonjárda vezetett a kétszárnyú, fekete tíkfa ajtóhoz.
– Hát akkor nem is tudom, minek bajlódunk a beszélgetéssel – mondta, és elvette a bőröndöt, miközben a nő a kulcsát kereste.
Rowan megint mintha zavarba jött volna egy kicsit. Intett a férfinak, hogy menjen be, és kivette a kezéből a sörös szatyrot, bár Michael ezt észre sem vette.
A ház sokkal szebb volt, mint képzelte. Megszámlálhatatlan öreg házat ismert és fedezett föl, ám ez a fájta ház, ez a gondosan kidolgozott modern mestermű ismeretlen volt előtte.
Széles deszkákból álló, hatalmas padlót látott, amely megszakítás nélkül vezetett az ebédlőből a nappaliba, a nappaliból a játékszobába. Az üvegfalak délen, nyugaton és északon egy széles deszkateraszra, eresz nélküli tornácra nyíltak, amelyre helyenként tompított reflektorok szórtak puha, szűrt fényt. A reflektorokon túl az öböl burkolózott fekete láthatatlanságba. Nyugaton Sausalito apró lámpái hunyorogtak; finomnak és meghittnek látszottak a kápráztató villogáshoz képest, amelyet a távoli San Francisco zsúfolt és erőszakos fényei vetettek a déli égboltra.
A köd már csak vékony párafátyol volt a szikrázó éjszakán, de még ez is gyérült és elenyészett.
Akármeddig bámulta volna a kilátást, ha a házat nem találja ugyanilyen csodálatosnak. Mélyet sóhajtva húzta végig a tenyerét a vályús hornyolású falon, és megcsodálta a hasonlóan finom berakású mennyezetet a magasban, az egy pontban összefutó, meredeken emelkedő gerendákon túl. Csupa fa, gyönyörű erezetű fa, tökéletesen szegecselve, illesztve, csiszolva, tartósítva. Fakeretbe illeszkedtek a vastag üvegajtók. Bőr és üveg csillant elmosódottan a fából készült bútorok között, szék- és asztallábak tükröződtek a vakítóra fényezett padlóban.
A ház keleti sarkában volt a konyha, amelyet Michael már ismert a felvillanó látomásból: tágas beugró, sötét fából ácsolt faliszekrények, pultok, szikrázó rézedények a kampókon. Konyha, amely ugyanannyira látványosság, mint munkahely. Csupán egy széles, magas kőkandalló választotta el a többi helyiségtől.
– Nem gondoltam, hogy tetszeni fog – szólalt meg Rowan.
– Ó, hiszen ez gyönyörű! – sóhajtott a férfi. – Úgy van megépítve, mint egy hajó. Modern házban még sohasem láttam ilyen finom kidolgozást.
– Érzi, ahogy mozog? Úgy építették, hogy együtt mozogjon a vízzel.
Michael lassan keresztülvágott a nappali szoba vastag szőnyegén. Csupán ekkor vette észre a vas csigalépcsőt a kandalló mögött. Fentről puha borostyánsárga fény áradt egy nyitott ajtóból. Rögtön hálószobákra gondolt, ugyanolyan nyitott helyiségekre, mint ezek; elképzelte, amint fekszik Rowannal a sötétben és a város fényei közepette. Ismét forró lett az arca.
A nőre pillantott. Ezt a képzelgést is leolvasta, mint állítása szerint a korábbi kérdést? A fenébe, most bármelyik asszony kikapta volna a gondolatot.
Rowan a konyhában állt a nyitott hűtőszekrény előtt. A férfi először láthatta igazán a tiszta, fehér fényben. A bőre majdnem olyan sima volt, mint az ázsiaiaké, bár jellegzetesen szőke bőr, és annyira feszes, hogy két gödröcske képződött rajta, amikor felmosolygott Michaelre.
A férfi elindult feléje. Most megint nagyon erősen érezte Rowan testi mivoltát, két keze derengését a fényben, haja mozgásának igézetét. Ha a nők ilyen rövidre vágatják a sűrű hajukat, hogy épp csak a gallérjukig ér, akkor az a haj tevékeny résztvevője lesz minden mozdulatnak. Az ember nem tud gondolni rájuk anélkül, hogy ne gondoljon a szép hajukra is.
Ahogy Rowan becsukta a hűtőszekrényt, és kialudt a fehér fény, Michael észrevette, hogy balra, a ház északi üvegfalánál, a bejárat közelében behemót fehér motorjacht horgonyoz. Szűrt fényű reflektor világította meg a hatalmas hajóorrt, az ökörszemablakok sokaságát, és a kormányosfülke sötét ablakait.
Irdatlanul, képtelenül hatalmasnak tűnt – akár egy partra vetett bálna –, ennyire közel a szőnyegekhez és a kipárnázott bútorokhoz. Michael csaknem pánikba esett tőle, mintha megmentéséhez hozzátartozott volna a vakrémület is, amelyet más dolgokkal együtt elfelejtett.
Nem tehet mást: neki kell esnie. Nem tehet mást: rá kell tenyerelnie a fedélzetre. Egyszer csak elindult az ajtó felé, majd zavartan megtorpant, és megvárta, hogy Rowan elhúzza a reteszt, és félretolja a vastag üveglapot.
Hideg, sós szél csapta meg. A behemót hajó nyikorgott, a tompított reflektor gyászos, sőt, hangsúlyozottan visszataszító fényben fürdette. Van egy olyan szó, hogy tengerálló. El is hitte, ha erre a hajóra nézett. Felfedezők ennél jóval kisebb hajókon szelték a világtengereket. Ismét olyan groteszkül, ijesztően aránytalannak rémlett.
Kilépett a szélbe, amely az arcába fújta a gallérját, és a móló szélére ment. Koromfekete volt a mélyben a víz, érezni lehetett a szagát, a tengerrel együtt járó halott dolgok áporodott bűzét.
Távolról, az öböl túlsó partjáról idelátszottak a sausalitói fények, de Michael a csontig ható hideg miatt most érzéketlen volt a festőire; ebben a pillanatban összesűrűsödött minden, amit annyira utált a nyugati éghajlatban. Soha egy zord tél, soha egy lángoló nyár; örökké ez a vacogás, ez a barátságtalan ridegség.
Annyira örült, hogy hamarosan otthon lesz, olyan jó, hogy az augusztusi hőség várja, mint egy meleg takaró! Kertvárosi utcák, bólogató fák a lágy, langyos szélben...
De most, ebben a pillanatban, a hajóval kell foglalkoznia, ezzel az ökörszemablakos valamivel, amelynek a fedélzete síkosnak látszik, és puha ringással törleszkedik a móló oldalára szögezett fekete gumikerekekhez. Nem nagyon tetszett neki, és marhára örült, hogy kesztyűben van.
Kapcsolata a hajókkal a méretes vízi járművekre korlátozódott: fiúkora ódon folyami gőzöseire, és a hatalmas sétahajókra, amelyek tunsták százait hozták-vitték a San Franciscó-i öbölben. Ha ránézett egy ilyen alkotmányra, kizárólag arra tudott gondolni, hogy leeshet róla.
Addig ment mellette, míg a nagy benga kormányosfülke mögé ért, ott megragadta a korlátot, felpattant a peremére – egy pillanatra megriasztotta a tény, hogy a hajó megbillent a súlyától –, majd a lehető leggyorsabban átlendítette magát a hátsó fedélzetre. Rowan a sarkában jött.
De utálatos, ha mozog a talaj a talpunk alatt! Hogy bírják az emberek a hajókat? Bár most már tűrhetően stabilnak tűnt. A korlát elég magas volt, hogy a biztonság benyomását keltse. A hajó még a szelet is elfogta egy kicsit.
Michael egy darabig bámult be a kormányház üvegablakán. Tárcsák, ketyerék csillámlása. Lehetne egy szuperszonikus repülőgép pilótafülkéje is. Talán lépcső vezet belőle a fedélzet alatti kabinokhoz.
Ez most nem az ő dolga. Neki a fedélzet a fontos, mert itt feküdt, amikor kimentették.
A szél huhogott. Michael megfordult, Rowanra nézett. A nő arca fekete volt a távoli fények hátterén. Kihúzta a kezét a zsebéből, és a fedélzetre mutatott, közvetlenül a cipője orra előtt.
– Itt – mondta.
– Amikor kinyitottam a szememet? Amikor először vettem lélegzetet?
A nő bólintott.
Michael letérdelt. A hajó lassan, alig észrevehetően mozgott. Semmit sem lehetett hallani a halk nyiszorgáson kívül, amely nem tudni, honnan jött. A férfi lehúzta, zsebre gyűrte a kesztyűjét, megfeszítette ujjait.
Aztán rátenyerelt a deszkára. Hideg, nedves. A villám most is a semmiből jött, és lehasította a jelenidőről. De nem a megmentését látta, csak mások morzsáit és törmelékét mozgás és diskurálás közben: Mayfair doktornőt, megint a gyűlölt halott embert, és velük egy szép, idősödő asszonyt, a nagyon szeretett Ellie-t – ám erre a rétegre ráterült egy másik, arra is egy másik, és a hangok ricsajjá fokozódtak.
Térdre esett. Már szédült, de nem volt hajlandó fölemelni a kezét a deszkáról. Úgy tapogatott, akár egy vak.
– Michaelért – mondta –, Michaelért! – Hirtelen hullámokat torlasztott benne a düh, amelyet az egész eltékozolt, nyomoróságos nyárért érzett. – Michaelért! – ismételte, szavak nélkül sürgetve az erőt, követelve, hogy legyen élesebb, sarkosabb, érjen le a kívánt képekig.
– Uramisten, add nekem a pillanatot, amikor először vettem lélegzetet! – súgta, de mintha köteteket kellett volna átlapoznia egyetlen sorért. Graham, Ellie, hangok tornyosulnak és törnek meg egymáson. Nem volt hajlandó szavakba foglalni, amit a fejében látott. Megtagadta. – Azt a pillanatot add! – A fedélzetre hasalt, a szálkás deszkára hajtotta az arcát.
A deszka mintha lángra lobbant volna, és tűzként lövellte ki magából a pillanatot. Hidegebb volt, hevesebben fújt a szél. A hajó hánykolódott. Rowan hajolt föléje; látta magát, ahogy fekszik, vizesen, fehéren, holtan. Rowan a mellkasán dörömbölt. „Ébredj föl, a fene egyen meg, ébredj föl!”
Michael szemhéja fölpattant. Igen, mit is láttok, őt, Rowant, igen. Élek, itt vagyok! Rowan, sok dolgok... Elviselhetetlenül fájt a melle, keze, lába elhalt. Az ő keze ez, amely a magasba vágódik, és elkapja Rowan kezét?
Meg kell magyaráznom, mi volt előtte.., Mi előtt? Igyekezett belekapaszkodni, mélyebbre furakodni. Mi előtt? De nem volt más, mint a halvány, tojásdad arc, amelyet azon az estén látott, a hajat eltakaró, kötött sapkában.
Hirtelen, a jelenben, az öklével döngette a deszkát.
– Adja ide a kezét! – ordította. Rowan melléje térdelt. – Gondoljon arra a pillanatra, gondoljon arra, mi történt, mikor először lélegeztem!
De máris tudta, hogy hiába. Csak azt látta, amit Rowan látott: önmagát, az életre kelő holtat, a szegycsontjára mért ütésektől hánykolódó, ázott, élettelen tömeget, majd az ezüst vonalat a nyílni kezdő pillák között.
Hosszú ideig feküdt mozdulatlanul és zihált. Ismét nyomorultul fázott, bár korántsem annyira, mint azon a rettenetes estén. Rowan mellette állt, és türelmesen várakozott. Michael legszívesebben elsírta volna magát, de még ahhoz is fáradt volt. Annyira összetört, mintha a rázúduló képek ide-oda pofozták volna. Most csak csendet akart. Ökölbe szorította a kezét, aztán nem mozdult.
Ellenben rájött valamire, egy apróságra a nővel kapcsolatban, amelyről korábban nem tudott. Abban az első néhány másodpercben tudta, ki ez, ismerte. Tudta, hogy a neve Rowan.
Meg lehet bízni egy ilyen következtetésben? Uristen, már az agya is fájt az erőlködéstől. Legyőzötten, dühösen hevert a deszkán, bután, mégis harciasan. Talán el is bőgte volna magát, hogy nincs itt a nő.
– Próbálja meg még egyszer – biztatta Rowan.
– Nincs értelme, ez egy másik nyelv. Nem tudom, hogyan használjam.
– Próbálkozzon – ismételte a nő.
Michael próbálkozott, de most is csak a többiekhez fért hozzá. Villanások derűs napokról, villanások Ellie-ről, majd Grahamről, aztán másokról, sokakról, fénysugarak, amelyek nyomán esetleg eljuthatott volna ide vagy oda, szél csapkodja a kormányosfülke ajtaját, jön fel a mélyből egy magas férfi, derékig meztelenül, és Rowan. Igen, Rowan, Rowan, Rowan, Rowan minden alakkal, akit látott, mindig Rowan, néha egy boldog Rowan. Senki sem lehetett ezen a hajón úgy, hogy ne lett volna itt Rowan is.
Feltérdelt. A második próbálkozás még az elsőnél is jobban összezavarta. Illúzió volt csupán, hogy ismerte az első éjszakán, vékony hártya a pecsétből, amelyet Rowan égetett a hajóba; csak összemosódott a többi réteggel, amelyen Michael átnyúlt. Talán azért ismerte Rowant, mert fogta a kezét, talán azért ismerte, mert mielőtt visszahozták volna, tudatták vele, hogy ez fog történni. Ezt már sohasem tudhatja meg.
A lényeg, hogy most nem ismeri, és nem képes emlékezni, Rowan pedig csak egy nagyon megértő, nagyon türelmes nő. Azt kellene tennie, hogy köszönetet mond, aztán távozik. Fölült.
– Pokolba az egésszel – morogta. Felhúzta a kesztyűjét, elővette a zsebkendőjét, kifújta az orrát, majd felhajtotta a gallérját, de mit ért egy khaki zakó a szél ellen?
– Jöjjön be – hívta Rowan, és úgy fogta kézen, akár egy kisgyermeket. Döbbenetes, milyen jólesett. Tüstént jobban érezte magát, mihelyt kikerült a nyavalyás, billegő, csúszós hajóról a stégre.
– Köszönöm, doktornő – mondta. – Egy próbálkozást megért, maga engedte, hogy megpróbáljam, amiért nem lehetek eléggé hálás. Rowan átkarolta. Arca nagyon közel volt a férfi arcához.
– Talán majd egy másik alkalommal sikerül. – Érzi, hogy ismeri, a fedélzet alatt van egy kis kabin, abban egy tükör, azon az ő képe, Rowan gyakran aludt az ő képe alatt. Csak nem pirult el megint? – Jöjjön be! – ismételte a nő, és húzta maga után.
Jó volt a ház menedékében, de Michael annyira elkeseredett és elfáradt, hogy nem nagyon törődött vele. Pihenni akart, de nem mert. A repülőtérre kell mennem, gondolta, fognom kell a bőröndöt, és el kell tűnnöm innen, majd alszom egy műanyag széken. Ez volt az egyik út a felfedezéshez, amelyet berekesztettek; most majd megpróbálja a másik úton, olyan gyorsan, ahogy csak lehet.
Visszanézett a hajóra, és arra gondolt, hogy ismételten közölni akarta velük, miszerint nem tántorodott el a céltól, csak az van, hogy nem bír emlékezni. Még azt se tudja, konkrétan. Értették-e az ajtót. És a szám, volt egy szám, ugye? Rendkívül jelentős szám. Az ajtónak dőlt, az üveghez szorította a homlokát.
– Nem akarom, hogy elmenjen – suttogta a nő.
– Én se akarok – felelte a férfi –, de mennem kell. Nézze, tényleg elvárnak tőlem valamit. Meg is mondták, hogy mit, meg kell tennem, ami tőlem telik, és tudom, hogy ennek egy része a hazatérés.
Csönd.
– Kedves volt magától, hogy idehozott. Csönd.
– Esetleg...
– Esetleg mi? – fordult sarkon Michael.
Rowan ismét háttal állt a fénynek. Levetette a kabátját, szikár és kecses volt a zsáknyi, csavart mintás pulóverben, nyakiglában, fenséges járomcsontjaival, keskeny, törékeny csuklójával.
– Nem lehetett eleve az a cél, hogy magának el kell felejteni? – kérdezte.
Michaelnek ez nem is jutott eszébe. Egy darabig nem szólt.
– Elhiszi, hogy látomásaim voltak? – kérdezte végül. – Vagyis olvasta az újságokat? Az a rész, az igaz volt. Vagyis az újságok úgy állítottak be, mint egy eszelős hülyét. De a lényeg, hogy olyan sok minden volt, olyan sok, és...
Csak egy kicsit láthatná jobban az arcát!
– Hiszek magának – mondta Rowan egyszerűen. – Ez mindig ijesztő – folytatta pillanatnyi hallgatás után –, az ilyen egy hajszálon függő dolog, a látszólagos véletlen, amelynek földrengető következménye lesz. Az ember szeretné azt hinni, hogy így van elrendelve...
– Így volt elrendelve!
– Azt akartam mondani, hogy ebben az esetben nagyon vékony volt a hajszál, mert már majdnem besötétedett, amikor észrevettem. Még öt perc, és nem látom, valószínűleg nem figyelek föl magára.
– Maga minden kő alá benéz egy magyarázatért, és ez igazán kedves magától, nagyon hálás vagyok érte, de komolyan. Viszont az, amire emlékszem, a benyomás, az annyira erős, hogy nem szükséges hozzá magyarázat. Ott voltak, Mayfair doktornő, és...
– Mi az?
– Csak egy ilyen borzongás, egy eszelős pillanat, amelyben úgy rémlik, emlékezni fogok, de rögtön el is röppen. A fedélzeten is volt egy ilyen. Igen, amikor kinyitottam a szemem, még tudtam, mi történt... ám aztán elmúlt...
– A szó, amit mondott, amit mormolt...
– Nem jöttem rá. Nem láttam, hogy bármit is mondtam volna. De elárulok magának valamit: azt hiszem, ismertem ott kint a maga nevét, tudtam, kicsoda.
Csönd.
– Illetve nem is biztos. – Riadtan elfordult. Mit művel? Hol a bőröndje? Most már valóban mennie kellene, csak hát olyan fáradt, és annyira nem akar!
– Nem akarom, hogy elmenjen – ismételte Rowan.
– Komolyan? Maradhatok egy kicsit? – Ránézett a derengő üvegen sötétlő hosszú, vékony árnyékra. – Ó, bár korábban ismerhettem volna meg magát... bárcsak... úgy szeretném... nézze, ez olyan butaság, de maga nagyon...
Közelebb lépett hozzá, hogy jobban lássa. Kirajzolódott a szeme, milyen nagy és hosszúkás, ahhoz képest, hogy mélyen ül, és a szája, a dús, puha száj. Ekkor valami különös érzékcsalódás kerítette hatalmába a közeledő Michaelt: Rowan arca leírhatatlanul rosszindulatúnak és fenyegetőnek rémlett a falak tompa izzásában. Bár bizonyosan téved. Nem is láthatja jól az arcát. Úgy rémlett, hogy a vele szemben álló alak leszegi a fejét, szőke frufruja alól sandít föl rá, tajtékzó gyűlölettel.
Michael megtorpant. Ez csak tévedés lehet! Ám Rowan csak állt mozdulatlanul: vagy nem vett tudomást a férfi riadalmáról, vagy nem érdekelte.
Aztán elindult feléje, átlépett az északi ajtó szűrt fényébe.
Milyen szép volt, milyen szomorú! Hogyan is tévedhetett Michael ekkorát? Rowant a sírás kerülgette. Ijesztő volt látni a bánatát, azt a váratlan, hangtalan éhséget, azt a hirtelen felindulást.
– Mi baj? – súgta. Kitárta a karját, és Rowan rögtön hozzásimult. A férfi átölelte, magához szorította, kesztyűs kezével simogatta a haját. – Mi baj? – ismételte súgva. Nem annyira kérdés volt, inkább a szavak megnyugtató kis cirógatása. Érezte Rowan szívdobogását, elakadó lélegzetét. Ő is reszketett. Forrón áradt el benne az oltalmazás vágya, de gyorsan kicsapódott szenvedéllyé.
– Nem tudom – suttogta a nő. – Nem tudom. – Most már hangtalanul sírt. Fölnézett, a szája elnyílt. Nagyon gyöngéden közelebb hajolt Michaelhez, úgy, mintha nem szeretné akarata ellenére megcsókolni, időt akarna adni a férfinak, hogy ha akar, visszahúzódhasson, ami neki persze esze ágában sem volt.
Rowan úgy borította el, mint mikor ő a Jaguárban megérintette a kezét, de most a bársonyos, gyönyörűséges, kemény hús szippantotta be magába. Michael összecsókolta, nem bírt betelni a nyakával, az arcával, a szemével. Kesztyűs ujjaival cirógatta az arcát, selymes bőrét a vastag gyapjúpulóver alatt. Uristen, bár levehetné a kesztyűt, de ha leveszi, vége, a szenvedély elpárologna a zűrzavarban. Kétségbeejtő, hogy így kell maradnia, de Rowan már – is félreértette a kétségbeesését, máris összezavarodott, megriadt...
– Igen, igen, akarom! – bizonygatta a férfi –, hogy is gondolhattad, hogy én nem akarom, hogy nekem nem... hogy hihettél ilyet? Kapaszkodj belém, Rowan, szoríts erősebben! Most már itt vagyok, veled vagyok.
A nő sírva elernyedt. Keze a férfi övét, a nadrág cipzárját tépte, ügyetlen, félszeg mozdulatokkal. Halkan fölzokogott. Nem lehetett elviselni a szenvedését.
Mikor a feje hátracsuklott, Michael ismét megcsókolta a nyakát, aztán ölbe kapta, keresztülment vele a szobán, nekivágott a vaslépcsőnek, lassan írva le kanyart kanyar után, amíg meg nem érkezett egy déli fekvésű, tágas, sötét hálószobába. Leroskadtak az alacsony ágyra. Michael újból összecsókolta a nőt, hátrasimította a haját, élvezte a tapintását még kesztyűn át is, elgyönyörködött a csukott szempárban, a gyámoltalanul elnyílt szájban. Amikor felgyűrte a pulóvert, Rowan kapkodva próbált segíteni, majd végül a fején át rántotta le magáról, bájosan összeborzolva közben a haját.
A férfi, szántszándékkal csigázva magát, előbb a nejlonon át csókolta meg a nő mellét, körülrajzolva nyelvével a bimbók sötét körét, mielőtt félrerántotta volna a vékony anyagot. Milyen érzés volt, amikor a kesztyű fekete bőre cirógatta az asszonyi bőrt, a bimbókat? Megemelte a nő mellét, megcsókolta alattuk a forró sarlókat – ezt különösen szerette, ezt a nyirkos rést –, majd keményen megszívta a mellbimbókat, egyiket a másik után, miközben tenyere lázasan gyűjtötte magába a húst.
A nő látszólag tehetetlenül vonaglott és vergődött, szája végigszánkázott a férfi borostás állán. Szelíddé lágyult a csókok alatt, keze beosont a férfi inge alá, és úgy tapadt rá, mintha élvezné a mellkas simaságát.
Megcsípte a férfi mellbimbóját, miközben az az övét szívta. A férfi olyan kemény volt, hogy attól félt, mindjárt elélvez. Megtorpant, a tenyerére támaszkodva zihált, majd visszaroskadt a nő mellé. Tudta, hogy a nő éppen a farmerjét tornássza le magáról. Magához húzta, végigsimogatta bársonyos hátát, majd levándorolt a marka a nő tenyérbe mászó kis fenekére.
Nem várt tovább, nem bírt. Türelmetlenül lekapta a szemüvegét, és az éjjeliszekrényre dobta. Most el fog mosódni előtte, ám testének részletei már örökre bent vannak az agyában. Ráfeküdt. A nő keze az ágyékát horzsolta, lehúzta a nadrágján a cipzárt, kíméletlenül kimarkolta a hímvesszőjét, megcsapta, mintha a keménységét akarná ellenőrizni, és ettől a kis mozdulattól a férfi csaknem átesett a küszöbön. Érezte a fanszőrzet göndör nyalábjának szúrását, a tüzes belső ajkakat, majd végül a szoros hüvely lüktetését.
Talán kiáltott, bár ezt nem tudta. Száját az ő szájára tapasztva, ölét az öléhez nyomva, a nő fölemelkedett a párnáról és közelebb húzta magához.
– Keményen hágjál! – súgta, és ez is olyan volt, mint a legyintés; kíméletlen ösztöke, amely kirobbantotta a felgyülemlett indulatot. Légies alakja, húsának könnyen zúzódó gyöngédsége csak még kihívóbbá tette. Nem volt az a titokban elképzelt és megálmodott erőszak, amelynek brutalitása fölért volna ezzel.
Medencéjük összecsapódott, a nő nyüszített, a férfi homályosan látta meztelen mellét, pírba boruló arcát, ernyedten szétcsúszó karjait, aztán behunyta a szemét és szétrobbant.
Fáradtan szakadtak ki egymásból a puha flanel lepedőre. A nő forró tagjai összegabalyodtak a férfi kinyújtott karjával, a férfi a nő jószagú hajába temette az arcát. A nő közelebb fészkelte magát, magukra húzta a takarót, majd a férfi nyakához törleszkedett.
Várjon a gép, várjon a cél! Hadd múljon el a fájdalom és az izgalom! Más időben és más helyen ellenállhatatlannak találta volna a nőt, de most több volt ennél. Több volt a síkos forróságnál, a titokzatos, tökéletes tűznél, isteni volt, és neki annyira kellett, hogy az már kétségbeejtő.
Magához húzta, érezte a szívdobogását. A selymes bőrű, vékony kar átölelte a nyakát.
Hosszú percekkel később, veszélyesen közel az álom küszöbéhez a férfi hirtelen felült, és bódultan lehántotta magáról átforrósodott ruháit, majd egy szál kesztyűben visszadőlt a nő mellé. Tagjaik összekulcsolódtak. A férfi belélegezte a nő melegét, és miközben elmerült az álomba, még érezte magán a fáradt, halk sóhajtás csókját.
– Rowan – súgta. Igen, mindent tudott róla, ismerte.
A földszinten voltak. Ébresztő, Michael , mondták, gyere le ! Nagy tüzet raktak a kandallóban. Vagy talán körülöttük ég a tűz, mintha egy erdő lángolna? Mintha dobolnának. Michael . Elmosódó álom vagy emlék a Comusról azon a réges-régi téli estén, dühös, félelmetes ütemre dübörögnek a zenekarok, tölgyfaágak villognak a fáklyafényben. A földszinten vannak, annyit kell tennie, hogy felkel és lemegy. De most az egyszer nem akarta viszontlátni őket, nem akart emlékezni.
Felült, bámulta a fakó, zavaros, hajnali eget. Folyt róla a verejték és dübörgött a szíve.
Csönd; még nem jött fel a nap. Megkereste a szemüvegét és föltette.
Senki se volt a házban, nem doboltak, nem illatozott a tűz. Senki, csak ők ketten, ám Rowan már nem fekszik mellette. Hallotta a gerendák és a cölöpök dalát, de csak a víz daloltatta őket. Majd jött egy mély vibrálás, inkább rezgés, mint hang: a nagy hajó ing a horgonyon. Itt vagyok! – szól a félelmetes Leviatán.
Egy darabig ült, és bután bámulta a spártai berendezést. Minden abból a meseszép, finom erezetű fából készült, amit lent látott. Olyasvalaki lakott itt, aki szerette a nemes fát, a tökéletesen összeillesztett tárgyakat. Ebben a szobában alacsony volt minden, az ágy, az asztal, a székek. Semmi sem törte meg a mennyezetig érő ablakokból feltáruló kilátást.
Mégiscsak tűz szagát érzi. Igen, és ha jól figyel, hallja is. Egy fürdőköpenyt is kikészítettek neki, szép, vastag, fehér frottírból, pont azt a fajtát, amelyet szeret.
Belebújt a fürdőköpenybe, és lement, hogy megkeresse a nőt. Jól sejtette: lobogott a tűz, de nem lebzseltek körülötte álomalakok. Rowan, ugyancsak fürdőköpenyben, amelynek redőiben elvesztek vékony tagjai, keresztbe vetett lába, magányosan ült a kőkandalló széles párkányán, és már megint reszketett és sírt.
– Ne haragudj, Michael, ne haragudj – suttogta mély, bársonyos hangján. Az arca elgyötört volt és maszatos.
– De kedves, hogy mondhatsz ilyet? – Melléült, magához ölelte. – Rowan, hát mi a csodáért kérsz bocsánatot?
Úgy hadarta egymásba botló szavakkal a választ, hogy Michael alig értette: azért, mert ilyen iszonyú sokat várt tőle, mert ennyire vele akart lenni, de az utóbbi hónapok jelentették élete mélypontját, olyan magányos volt, hogy azt már alig lehetett elviselni.
A férfi megcsókolta az arcát, aztán megint és megint.
– Szeretek veled lenni – mondta. – Itt akarok lenni. Nincs más hely, ahová kívánkoznék...
Elakadt a szava, a New Orleans-i repülőgépre gondolt. Jó, az várhat. Ügyetlenül próbálta elmagyarázni, hogyan esett csapdába a Liberty utcában.
– Azért nem jöttem, mert tudtam, hogy ez fog történni – mondta Rowan –, és igazad volt, tudni akartam, azt akartam, hogy fogd meg a kezem, érintsd meg a konyhapadlót, itt, ahol ő meghalt, azt akartam... nézd, én nem az vagyok, aminek látszom...
– Tudom, ki vagy – szakította félbe a férfi. – Nagyon erős egyéniség, akinek borzasztó beismernie, hogy szüksége lehet valamire. Csönd. Rowan bólintott.
– Ha csak ennyiről lenne szó. – Kicsordultak a könnyei.
– Beszélj hozzám, mondd el – sürgette Michael.
Rowan kibujt a karjaiból és járkálni kezdett mezítláb, észre sem véve, hogy hideg a padló. Megint olyan sebesen zuhogott belőle az indázó mondatok sokasága, hogy Michaelnek hegyeznie kellett a fülét, ha külön akarta választani a jelentést Rowan hangjának kísértő szépségétől.
Örökbe fogadták egynapos korában, elvitték az otthonából, és tudja-e Michael, hogy New Orleans volt az otthon? Megírta a levélben, amelyet a férfi sohasem kapott meg. Igen, tudnia kell, mert mikor magához tért, megragadta az ő kezét, és úgy szorította, mintha nem akarná elengedni. Talán érzékelhetett valami zagyva, eszelős gondolatot, hirtelen megsűrűsödhetett a töltés a város körül. De épp az a feneség, hogy ő sohasem járt ott! Sose látta! Még csak az anyja keresztnevét sem tudja!
Tudja-e Michael, hogy van itt egy papír a széfben, ott ni, az ajtó mellett, a kép mögött, egy okmány, amelyen az aláírásával szentesítve fogadta meg, hogy sohasem tér vissza New Orleansba, sohasem próbálja kideríteni, kik a rokonai, a vér szerinti szülei? Elvágták, kitépték, lemetszették róla a múltat, mint a köldökzsinórt, és most már nem szerezheti vissza, ami elveszett. Ezen gondolkozott mostanában, erről a szörnyű fekete kútról, és hogy elment Ellie, elment Graham, a széfben ott a papír, és Ellie még a halála pillanatában is azt követelte, hogy ígérje meg, ígérje meg!
New Orleansból Los Angelesbe vitték a hatórás géppel, ugyanazon a napon, amikor megszületett. Sőt, évekig azt mondták neki, hogy Los Angelesben született. Ez szerepel a születési bizonyítványán, ami pont olyan kamu, mint amilyet az örökbefogadott gyerekeknek szoktak buherálni. Ellie és Graham ezerszer is mesélt a nyugat-hollywoodi kis lakásról, és hogy milyen boldogok voltak, amikor hazahozták!
De nem ez a lényeg, hanem hogy elmentek, meghaltak, és velük együtt tűnt el, ijesztő sebességgel és hiánytalansággal a történetük is. És mennyit szenvedett Ellie. Senkinek sem lenne szabad ennyit szenvednie. Csúcsszuper modern életet éltek, egyszerűen csúcsszupert, bár be kell ismernie, hogy önző, anyagias élet volt az. Semmiféle kapcsolat, se rokon, se barát nem zavarhatta az élvezetek önközpontú hajszolását. De bezzeg az ágynál nem ült senki, csak Rowan, amikor Ellie morfiumért sikoltozott.
Michael bólogatott. Mennyire megértette. Nem ilyenné lett az ő élete is? Hirtelen belévillant New Orleans, csukódik a szúnyoghálós ajtó, unokatestvérek a konyhaasztal körül, vörösbab rizzsel és beszélgetés, beszélgetés, beszélgetés...
– Én mondom neked, hogy majdnem megöltem – gyónta Rowan –, majdnem véget vetettem neki. Nem bírtam... nem bírtam... Nekem senki sem hazudhatott róla. Tudom, mikor hazudnak az emberek. Nem tudok olvasni a gondolatokban, ez bonyolultabb. Olyan, mintha fekete-fehérrel nyomtatnák ki a szavakat egy lapra, és én színes képekben látnám, hogy tulajdonképpen mit mondanak. Néha a gondolataikat is felfogom, apró adatmorzsákban. Különben is, orvos vagyok, nem is próbálkoztak, meg hozzá is férhettem az információkhoz. Ellie egyfolytában hazudott, próbált úgy tenni, mintha semmi sem lenne. De én mindig ismertem az érzéseit. Kislánykorom óta. És volt ez a másik, a tudás tehetsége, én diagnosztikus érzéknek hívom, de több ennél, rátettem a kezemet Ellie-re, és még az átmeneti enyhülésnél is tudtam, hogy itt van, jön is vissza! Legföljebb hat hónapja volt hátra. És hazajönni, mikor mindennek vége volt, ebbe a házba, tele minden elképzelhető szerkentyűvel, kényelemmel és fényűzéssel, ami egyáltalán...
– Tudom – felelte Michael halkan. – Megvan a játék, megvan a pénz.
– Igen, de mi ez most már nélkülük, egy héj? Én nem tartozom ide! És ha én nem tartozom, senki sem tartozik, és ha körülnézek... akkor megijedek, komolyan mondom, megijedek. Nem, várj, ne vigasztalj. Te nem tudod. Ellie halálát nem akadályozhattam meg, ezt elfogadom, de Graham halálát én okoztam. Én öltem meg.
– Ugyan, dehogy tettél ilyet! – tiltakozott a férfi. – Orvos vagy és tudod...
– Michael, te angyal vagy, akit nekem küldtek, de hallgasd meg, amit mondani akarok. Neked a kezedben van az erő, tudod, hogy igazi. Én tudom, hogy igazi, Amikor idejöttünk, megmutattad a hatalmadat. Nos, nekem is van hatalmam, amely ugyanilyen erős, Még ezelőtt két embert öltem meg, egy idegent, és egy kislányt, réges-régen, a játszótéren. Olvastam a boncolási jegyzőkönyveket. Én mondom, hogy tudok ölni! Azért vagyok orvos, mert ezt a hatalmat próbálom tagadni, az egész életem arra épül, hogy ellensúlyozza a gonoszt!
Mély lélegzetet vett, ujjait a hajába fúrta és hátragyűrte a homlokából. Kivert, kallódó gyereknek látszott a szorosra húzott övű, bő fürdőköpenyben. Mint egy Ganümédész, aki apródfrizurára vágatta selymes, kócos haját. Michael már mozdult volna, hogy odamenjen hozzá, de a nő intett, hogy maradjon.
– Annyi titkom van! Tudod, hogy arról ábrándoztam, hogy neked mesélem el, éppen neked...
– Itt vagyok, hallgatlak – mondta a férfi. – Mesélj. – Miként önthetné szavakba, mennyire elbűvöli és felszívja magába ez a nő, és hogy ez mennyire csodálatos dolog a lázasan eszelős hetek után!
Rowan most fojtott hangon beszélt az életéről; neki mindig a tudomány volt a szerelme, a tudomány jelentette számára a költészetet. Sose gondolta, hogy sebész lesz, őt a kutatás babonázta meg, a neurológia hihetetlen, már-már mesébe illő fejlődése. Laboratóriumban akarta eltölteni az életét, azt hitte, ott kínálkozik a lehetőség az igazi hősiességre, és különben is ösztönös tehetsége volt a kutatáshoz.
De jött az a félelmetes élmény, az a borzasztó szenteste. Már majdnem belépett a Keplinger Intézethez, hogy főfoglalkozásban dolgozzon ki a sebészettől eltérő módszereket a lézer, a gammakés, a laikusnak szinte el sem magyarázható varázseszközök használatára. Végül is, ha sohasem érezte otthon magát az emberek között, akkor neki laboratóriumban a helye.
És valóban, a legfrissebb fejlemények maguk voltak a csodák, ám ekkor a patrónusa, a neve nem fontos, és különben is, ma már halott, a sors fintora, hogy sorozatos mikroagyvérzésekbe halt bele kevéssel ezután, és a világ legjobb sebészei se voltak képesek összekapcsolni és bevarrni a végzetes szakadásokat... de ő ezt csak később tudta meg. Hogy visszatérjen a témához, a patrónus fölvitte szentestén az intézetbe, azért: akkor, mert az az egyetlen este, amikor senki sem volt a házban, és az előírásokat felrúgva megmutatta Rowannak, mivel kísérleteznek: élő magzatokkal.
– Láttam az inkubátorban a pici magzatot. Tudod, minek nevezte? Abortumnak. Ó, nagyon nem szívesen mondom, hiszen tudom, mit jelent neked Kis Chris, tudom...
Nem vette észre a férfi megdöbbenését. Michael senkinek sem szólt Kis Chrisről, senkinek sem árulta el a becenevet, ám Rowan rá sem hederített, csak beszélt, Michael pedig ült, hallgatta, és fölsejlettek benne a filmek, örökösen visszatérő, borzalmas embrióikkal, de nem szakította félbe a nőt, mert azt akarta, hogy folytassa.
– És ezt a valamit életben tartották – mondta Rowan –, négyhónaposan lökődött ki, és ez az illető dolgozott módszereken, amelyekkel fiatalabb embriók is életben tarthatók. Beszélt róla, hogy kizárólag szervátültetés céljára kémcsőben tenyésztenek majd embriókat, amelyek nem kerülnek vissza a méhbe. Hallanod kellett volna az érveit, hogy az embrió kulcsszerepet játszik az élet láncában, hát el tudod képzelni, és most elmondom, mi volt benne a borzalmas, az igazán borzalmas: az, hogy engem megbabonázott! Imádtam! Rögtön megláttam benne a lehetőségeket! Tudtam, hogy egy napon majd ép és vadonatúj agyakat lehet így alkotni a kómás betegek számára! Ó, Istenem, tudod te, mi mindent lehetne tenni, mi mindent tehettem. volna én, az én tehetségemmel!
A férfi bólintott.
– Értem – mondta halkan. – Látom a szörnyűséget, és látom a kísértést.
– Pontosan! – kapott a szón Rowan. – Elhiszed, ha én mondom, hogy óriási karriert futhattam volna be a kutatásban, bekerülhettem volna a tankönyvekbe? Nyugodtan állíthatom, hogy erre születtem. Amikor fölfedeztem a neurológiát, amikor, hogy úgy mondjam, elértem hozzá, a rengeteg előkészület után, olyan volt az, mint a hegycsúcsra hágni. Az volt nekem az otthon, oda tartoztam.
Fölkelt a nap. Sugarai oda tűztek a padlón, ahol Rowan állt, de ő észre sem látszott venni. Ismét sírt, hangtalanul folytak a könnyei, a keze fejével törülgette őket.
Elmesélte, hogyan menekült el a laboratóriumból, általában el a kutatástól és mindentől, amit ezen a téren elérhetett volna, hogyan menekült el saját könyörtelen vágyától a hatalom után az elképesztően képlékeny, parányi embrionális sejtek fölött. Felfogta Michael, mennyire különbözik ezeknek a sejteknek a használata a szervátültetésre a többi transzplantátumétól, mert ezek fejlődnek, nem váltják ki a szokott immunreakciót a gazdaszervezetben, szédületes, mi mindent ígérnek!
– Igen, ez az, se vége, se hossza a lehetőségeknek! És képzeld el a nyersanyag mennyiségét, azt a nem létező személyekből álló, többmilliós népességet! Persze tiltja a törvény. De tudod, mit mondott erre ő? „Azért tiltja a törvény, mert mindenki tudja, hogy csinálják.”
– Nem lep meg – mormolta Michael. – Egyáltalán neni lep meg.
– Addig csak két embert öltem meg, de valahol bent tudtam, hogy én tettem. Mert látod, ez magával a jellememmel van kapcsolatban, azzal a készségemmel, hogy el tudom dönteni, mit tegyek, és nem vagyok hajlandó tudomásul venni a vereséget. Nevezd közönynek a legotrombább alakjában. Nevezd szenvedélynek a legdrámaibb formájában. El tudod képzelni, mire használhattam volna a kutatásban ezt az adottságomat, hogy magam döntök, fittyet hányva a tekintélynek, megyek a saját fejem után, akár egy totálisan erkölcstelen, sőt akár pusztító úton is? Ez nem pusztán akarat; túlságosan bőszült ahhoz, hogy csak akarat legyen.
– Elszántság – mondta a férfi. Rowan bólintott.
– A sebész olyan ember, aki közbeavatkozik; tehát nagyon elszánt. Fogja a kést, és azt mondja, most pedig kivágom a maga fél agyát, hogy jobban legyen, és kiben másban van meg az ehhez szükséges arcátlanság, mint abban, aki nagyon elszánt, aki belülről vezérelt és nagyon erős?
– Még szerencse – mondta Michael.
– Talán. – A nő keserűen mosolygott. – De a sebész magabiztossága semmi ahhoz, amit a laboratórium hozhatott volna ki belőlem. Akarok mondani neked még valamit, amit szerintem meg fogsz érteni a kezed és a látomásaid miatt, amit sose mondanék el más orvosnak, mert úgyis értelmetlen lenne.
Ha operálok, látom magam előtt, amit csinálok. Az agyam sokdimenziós és részletes térképen mutatja, mi lesz a következménye annak, amit teszek. Én ilyen részletes képekben gondolkodom. Amikor holtan feküdtél a hajó fedélzetén, és belefújtam a szádba, elképzeltem a tüdődet, a szívedet, a levegőt, ahogy behatol a tüdődbe. Mikor pedig megöltem a terepjárós embert, mikor megöltem a kislányt, előbb elképzeltem a büntetésüket, elképzeltem, ahogy vért köpnek. Akkor még nem tudtam eleget a mostanihoz hasonlóan tökéletes képalkotáshoz, de a folyamat akkor is ugyanaz volt.
– De hát természetes halállal is meghalhattak, Rowan. A nő a fejét rázta.
– Én tettem, Michael. És ugyanettől az erőtől vezérelve operálok. És ugyanettől az erőtől vezérelve mentettelek meg téged.
Michael nem szólt, várta, hogy Rowan folytassa. Véletlenül sem akart vitatkozni vele. Uristen, ez a nő az egyetlen a világon, aki komolyan odafigyelt rá, és éppen most nincs szüksége arra, hogy bárki is vitatkozzon vele. Ennek ellenére nem volt biztos benne, hogy igaza van-e Rowannak.
– Ezeket senki sem tudja rólam – mondta a nő. – Itt álltam az üres házban, sírtam és hangosan beszéltem a semmihez. Ellie volt a legjobb barátnőm, de neki nem mondhattam el. Erre mit tettem? A sebészetben próbáltam megváltásra találni. A beavatkozás legbrutálisabb és legközvetlenebb módjait választottam. De a világ legsikeresebb műtétjei se rejthetik el előlem, mire vagyok képes. Megöltem Grahamet.
Tudod, arra gondolok, hogy abban a percben, amikor együtt voltunk, azt gondolom... azt gondolom, hogy szándékosan felidéztem Mary Jane emlékét a játszótéren, szándékosan felidéztem a terepjárós férfi emlékét, és azt hiszem, tudatosan akartam használni az erőt, de csak annyira emlékszem, hogy láttam az artériát. Láttam, ahogy szétrobban. Úgy vélem, szándékosan öltem meg Graha met. Azt akartam, hogy haljon meg, és ne bánthassa Ellie-t. Én okoztam a halálát.
Úgy némult el, mintha kételkedne abban, amit mondott, vagy talán most látta volna be az igazságot. Kinézett a vízre. Már kéklett a napsugárban, és kápráztatóan fénylett. Vitorlák sokasága pöttyözte a tengert. A ház megtelt a környék panorámájával, a sötét olajzöld dombokon fehérlő épületekkel, és Rowan még magányosabbnak, még elhagyatottabbnak tűnt tőle.
– Amikor olvastam az újságokban, mire képes a kezed – mondta –, tudtam, hogy igazi az erő. Én megértettem, én tudtam, min mehetsz át. Ezek a titkos dolgok elkülönítenek bennünket másoktól. Ne várd, hogy a többiek megértsék, bár nálad a saját szemükkel látták. Nálam senkinek sem szabad látnia, mert ez nem történhet meg még egyszer...
– Ettől félsz? Hogy még egyszer megtörténik?
– Nem tudom – pillantott rá Rowan. – Ha ezekre a halálesetekre gondolok, olyan szörnyű lelkifurdalás fog el, hogy nincs többé célom, elképzelésem, tervem. A bűntudat eltorlaszolja az utamat az élethez. Holott hát élek, minden ismerősömnél jobban élek. – Nevetett, halkan, keserűen. – Naponta operálok. Izgalmas életem van. De nem olyan, mint lehetett volna... – Újra megeredtek a könnyei; a férfit nézte, de mintha átnézett volna rajta. Fürdött a fényben, haja aranylott.
Michael kétségbeesetten szerette volna magához ölelni. Kínpadra feszítette Rowan szenvedése. Alig bírta elviselni, hogy ilyen vörösre sírtnak kelljen látnia a nő szürke szemét, és az is borzasztó volt, ahogy a fájdalom a könnyek kibuggyanásával együtt hirtelen sötét barázdákat húzott a feszes bőrön, majd mintegy varázsütésre az arc ismét elsimult.
– El akartam mondani neked ezeket a dolgokat – szólt Rowan. Ideges volt, bizonytalan, a hangja elcsuklott. – Annyira akartam... hogy veled lehessek, és elmondhassam. Nyilván azért éreztem ezt, mert megmentettem az életedet, és valahogy...
Ezúttal semmi sem tarthatta vissza a férfit. Lassan fölállt, magához ölelte a nőt. Magához szorította, csókolta bársonyos nyakát, könnymaszatos arcát, lecsókolta a könnyeit.
– Jól érezted – mondta. Lerántotta a kesztyűjét, türelmetlenül félredobta. Egy pillanatig a kezét nézte, aztán Rowant.
A nő tétova csodálkozással tekintett rá, könnyei csillogtak a tűz fényében. Michael megfogta a fejét, hogy érezze a haját, az arcát, és azt suttogta: – Rowan. – Utasította az eszelős kuszasággal rajzó képeket, hogy távozzanak; megparancsolta magának, hogy most csak őt lássa a kezével, és ekkor ismét eltöltötte az eltemetkezés boldog érzése, amelyet rövid időre megízlelt az autóban, beletemetkezett Rowanba, és az erekben lüktető villanyáramra emlékeztetően, hirtelen, heves zúgással jött a felismerés: ismerte ezt a nőt, ismerte életének becsületességét, komolyságát, tudta, hogy Rowan jó, igen, cáfolhatatlanul jó. Nem számított, hogy a képek csúszkálnak, bukdácsolnak, mert összhangban voltak az érzékelt egésszel, és itt ez a fontos: az egész, és az egésznek a bátorsága.
Keze bebújt Rowan fürdőköpenye alá, megérintette a vékony, törékeny testet, amely forró gyönyörűség volt az ő fedetlen ujjainak. Lehajtotta a fejét, és megcsókolta a nő mellbimbóit. Árva, magányos, rettegő, mégis milyen erős, milyen fáradhatatlanul erős.
– Rowan – súgta –, engedd, hogy most ez legyen a fontos. Érezte a mellén, hogy a nő sóhajt és elernyed, mint a növény törött szára, majd a növekvő forróságban elröppen minden fájdalma.
A szőnyegen hevert, bal karjára hajtva a fejét, jobbjával lustán lógatta a cigarettát a hamutartóba, mellette kávé gőzölgött egy csészében. Lehet már kilenc óra is. Telefonált a légitársaságnak. Át tudták tenni a déli gépre.
Ám mikor arra gondolt, hogy itt kell hagynia Rowant, eltelt nyugtalansággal. Vonzónak találta, szinte senki sem vonzotta még ennyire, illetve helyénvalóbb lenne úgy mondani, hogy megbabonázta a nő ragyogó esze és már-már beteges érzékenysége, amely ébren tartotta benne az oltalmazás szinte már szégyellni valóan élvezetes vágyát.
A második szeretkezés után órákig beszélgettek.
Csendesen, minden kapkodás vagy érzelmi szinuszgörbe nélkül beszélgettek az életükről. Rowan elmesélte, hogy Tiburónban nőtt fel, hogy szinte mindennap kifutott a hajóval, és hogy milyen volt a jó iskolákba járni. Részletesebben beszélt orvosi tevékenységéről, korán fellobbanó szerelméről a tudomány iránt, Frankenstein-stílusú felfedezésekről szőtt ábrándjairól. Aztán kiderült róla, hogy tehetsége van az operációhoz. Nem fért hozzá kétség, hogy hihetetlenül jó sebész. Ezt minden dicsekvés nélkül mondta, egyszerű szavakkal írta le a munka izgalmát, az érte járó rögtöni jutalmat, azt a kétségbeeséshez közelítő állapotot a szülei halála óta, amelyben örökösen operál, örökösen a kórtermeket járja, örökösen dolgozik. Voltak napok, amikor addig operált, amíg a szó szoros értelmében nem bírta tovább a lába. Olyan, mintha az agya, a szeme és a keze nem tartozna a testéhez.
Michael röviden és kissé eltúlzott szerénységgel beszélt magáról és a saját világáról, miközben válaszolgatott a nő kérdéseire, föllelkesülve Rowan őszinte kíváncsiságától. „Munkásosztály”, mondta. Hogy érdeklődött Rowan! Milyen volt ott Délen? Michael mesélt a nagy családokról, a nagy temetésekről, a keskeny kis házról, egymásba nyíló, linóleumpadlós szobáival, a csodatölcsérről a zsebkendőnyi kertben. Furának találta vajon a nő? Hirtelen mintha Michael is annak találta volna, bár ez fájt, hiszen olyan borzasztóan szeretett volna hazamenni!
– Nemcsak miattuk és a látomások miatt. Vissza akarok menni, végig akarok sétálni az Angyali Üdvözlet utcán...
– Így hívják az utcát, ahol felnőttél? De gyönyörű! Michael nem szólt a dudváról a csatornákban, a férfiakról, akik sörösdobozokat szorongatva ülnek a lépcsőn, a főtt káposzta kiszellőztethetetlen szagáról, az ablakokat zörgető folyóparti vonatokról.
Kicsit könnyebben mesélt itteni életéről: Elizabethről, Judith-ról, a terhességmegszakításról, amely tönkretette kapcsolatát Judith-tal; szólt az utóbbi néhány évről, furcsa ürességükről, arról az érzésről, hogy vár valamire, maga sem tudja, mire. Beszélt a házakról, amelyeket annyira szeret; beszélt San Francisco stílusairól, az Anna királynő-stílusú és az olaszos házakról, az Union utcaipanzióról, amelyet olyan borzasztóan szeretett volna felújítani, és innen észrevétlenül tért át azokra a házakra, amelyeket igazán szeret, New Orleans házaira. Ő megérti, ha kísértetek járnak egy házban, mert a ház több mint fedél, és egyáltalán nem csoda, ha a ház elorozza az ember lelkét.
Fesztelen diskurálás közben jobban megismerték egymást, és meghittségük még szorosabb lett. Michaelnek tetszett, ahogy Rowan elmesélte a tengerjárást: áll egyedül a hídon, kezében a kávéscsészével, a kormányosfülke mellett dudáló szélben. Magát a tengerjárást nem szerette, de azt igen, ahogy a nő leírta. Tetszett szürke szemének pillantása, tetszett hanyag, bágyadt mozdulatainak egyszerűsége.
Kifejtette még a filmekkel, a bosszúálló gyermekek és csecsemők visszatérő alakjával kapcsolatos bolond elméletét is, elmondta, milyen érzést keltettek benne ezek a motívumok: mintha az egész világ erről szólna. Lehet, hogy ez egy lépésre esik a bolondokházától, de ki mondja, hogy egyesek nem azért kerültek a bolondokházába, mert szó szerint vették az érzékelt mintákat? Rowan-nak mi a véleménye? És a halál, hát igen, rengeteget töprengett a halálról, de ezzel kapcsolatban az a legfontosabb gondolata, amely még a balesete előtt támadt benne, hogy a másik ember halála talán az egyetlen igazi természetfölötti élmény, amelyet átélhetünk.
– Most nem orvosokról beszélek, hanem a hétköznapi emberekről a modern világban. Arra akarok kilyukadni, hogy lenéz az illető a tetemre, rádöbben, hogy nincs benne élet, akkor aztán sikoltozhat, pofozhatja, megpróbálhatja felültetni, elővehet minden trükköt, ami a nagykönyvben meg van írva, de akkor is halott, visszafordíthatatlanul, megmásíthatatlanul halott...
– Tudom, mit akarsz mondani.
– Azt se felejtsd el, hogy a legtöbb ember egyszer-kétszer ha lát ilyet húsz év alatt, de az is lehet, hogy soha. A mai Kalifornia egész civilizációját jelenti olyan embereknek, akik sose találkoznak a halállal. Még csak egy hullát se látnak! Ha azt hallják, hogy meghalt valaki, azt gondolják, hogy az illető nyilván elfelejtette megenni a reformkosztot, vagy nem úgy kocogott, ahogy kellett volna...
Rowan puhán elnevette magát.
– Minden halál egy gyilkosság. Mit gondolsz, miért uszítják rá az orvosokra az ügyvédeket?
– Így van, de itt még ennél is mélyebb dologról van szó. Nem hiszik el, hogy meg fognak halni! És ha valaki más meghal, az zárt ajtók mögött történik, a koporsó is le van zárva, már ha szegény ördög arra az ízléstelenségre vetemedik, hogy koporsót és temetést kíván, amit természetesen nem lett volna szabad kívánnia. Jobb egy búcsúztató szusival, fehérborral, valami stílusos helyen, ahol az emberek még azt sem hajlandók kimondani, hogy miért jöttek ide! Jártam olyan búcsúztatókon Kaliforniában, ahol még csak szóba sem került a halott hapsi! Pedig ha a lényegét nézed... úgy, hogy nem vagy orvos, ápoló, temetkezési vállalkozó... akkor ez első osztályú természetfölötti esemény, sőt talán az egyetlen természetfölötti esemény, amellyel találkozhatsz.
– Akkor én hadd számoljak be egy másik természetfölötti eseményről – mosolygott Rowan. – Mégpedig arról, hogy egy ilyen holttest hever a hajód fedélzetén, te pedig pofozod, dumálsz neki, és akkor hirtelen kinyílik a szeme, és a pacák él!
Olyan gyönyörűen mosolygott! Michael csókolni kezdte, és így ért véget ez a része a beszélgetésüknek. Az volt a lényeg, hogy Rowant nem ijesztette el az ő eszelős hablatyolása. Egyetlenegyszer sem kapcsolt ki.
Miért kellett ennek így történnie? Miért érzi úgy, hogy meglopta az időt?
Most pedig a szőnyegen feküdt, és arra gondolt, mennyire vonzó Rowan, mennyire megrendítő a szomorúsága és a magánya, mennyire nem akaródzik itt hagynia, mégis ezt kell tennie.
Megdöbbentően tiszta volt a feje. Ezen a nyáron ez volt a leghosszabb szakasza ivás nélkül. Tetszett az érzés, hogy tud gondolkozni. Rowan éppen újratöltötte a csészéjét kávéval, és az is finom volt. De a kesztyűt visszahúzta, mert egyfolytában bombázták az összevissza, buta képek Grahamről, Ellie-ről és férfiakról, sok-sok férfiról, jóképű férfiakról, akik mind Rowan pasijai voltak, ez világos. Bár ne lenne az.
Perzselően sütött be a nap a keleti ablakokon és felülvilágítókon. Rowan a konyhában motoszkált. Michael azon tűnődött, nem kellene-e mégis segítenie, bár Rowan fölöttébb határozottan közölte:
– Szeretek főzni, ez olyan, mint a sebészet. Maradj csak, ahol vagy.
Azon tűnődött, hogy hónapok óta Rowan az első, aki igazán számít, aki el tudja terelni a gondolatait a balesetről és önmagáról. Mekkora megkönnyebbülés, hogy végre másra is tud gondolni, nem csak magára! Amikor körüljárta a témát új keletű tisztánlátásával, megállapította, hogy amióta Rowannál van, jól tud összpontosítani társalgásra, szeretkezésre, ismerkedésre; ez pedig merőben új tapasztalat volt, mert ezekben a hetekben bőszítően képtelen volt figyelni: nem bírt elolvasni egyetlen oldalnál többet, alig néhány percig bírt nézni egy filmet. Olyan rossz volt ez, mint az álmatlanság.
Még sohasem találkozott senkivel, akinél ennyire a csúcson kezdte volna, hogy aztán ilyen sebesen ugorjon fejest a mélybe. Állítólag a szexnek ilyennek kell lennie, csak hát ritkán fordul elő. Tökéletesen elfelejtette a tényt, hogy Rowan a megmentője. A nő jellemének tüze nyomtalanul kiégette az első találkozás enyhe, személytelen izgalmát, és most bolond ábrándokat szőtt róla.
Miként egyeztesse össze a másik tennivalójával azt a tényt, hogy megismerte Rowant, talán meg is fogja szeretni? Pedig azt el kell végeznie. Haza kell mennie, és ki kell derítenie, mi a cél.
Ehhez semmi köze annak, hogy Rowan is Délen született. Fejét túlságosan megtöltötték múltjának képei, és a képeket egyesítő fátum érzése túlságosan erős volt ahhoz, hogy a nőről jutott volna eszébe, mintegy mellesleg, az otthon. Különben is, éjszaka semmi hasonlót nem érzett a hajó fedélzetén. Azt igen, hogy ismeri Rowant, ám erre is gyanakodott, mert nem azzal a „Hát persze!” rádöbbenéssel, csupán egyszerű elragadtatással hallgatta a nő történetét. Az ő képességében nincsen semmi tudományos; lehet, hogy testi, végső soron mérhető, akár fegyelmezhető is holmi butítóval, de nem tudományos; sokkal inkább hasonlít a művészetre vagy a zenére.
No szóval, el kell mennie, és nem akar. Ettől hirtelen elszomorodott, már-már kétségbeesett, mintha valamilyen módon bukásra lennének ítélve, ő és Rowan.
Ha nem kellett volna hetekig várnia, hogy láthassa, együtt lehessen vele! Akkor egy roppant furcsa gondolata támadt: elképzelte, hogy nem történt meg a borzalmas baleset, ő egy hétköznapi, egyszerű helyen találkozik Rowannal, és elbeszélgetnek. Csakhogy Rowan hozzátartozik ahhoz, ami történt, ha nincs az ő ereje, rendkívülisége, nem így esik a dolog. Kint egyesegyedül azon a rémséges hajón, abban a szent pillanatban, amikor leereszkedik a sötétség. Ki az ördög hajózhatott volna ott Rowanon kívül? Ki az ördög halászhatta volna ki őt a tengerből? Simán el tudta hinni, amit a nő az eltökéltségről, a hatalmáról mesélt.
Amikor részletesebben beszámolt a mentésről, mondott valami különöset, mégpedig azt, hogy nagyon hideg vízben az ember szinte azonnal elveszíti az öntudatát. Ő beleesett a tengerbe, mégsem lett eszméletlen.
– Nem tudom, miként értem el a létrát, becsszavamra nem tudom.
– Gondolod, hogy az erőtől volt? – kérdezte Michael. A nő egy pillanatig töprengett.
– Igen és nem. Mert lehet, hogy csak szerencsém volt.
– Hát nekem mindenesetre az volt – felelte a férfi. Hihetetlenül jól érezte magát, amikor kimondta, maga sem tudta, miért. Talán Rowan tudta.
– Rettegünk attól, ami megkülönböztet. – Michael egyetértett vele.
– Pedig sok embernek van ilyen hatalma – mondta a nő. – Nem tudjuk, mi ez, mivel lehet mérni, de bizonyosan hozzátartozik az emberi kapcsolatokhoz. A kórházban is látom. Vannak orvosok, akik tudnak dolgokat, de nem tudják megmagyarázni, hogyan. Vannak ápolónők is. Úgy képzelem, hogy jogászok is vannak, akik tévedhetetlen biztonsággal képesek megállapítani valakinek a bűnösségét, előre tudják, felmentő vagy elmarasztaló ítéletet hoz-e az esküdtszék, de fogalmuk sincs, honnan tudják.
Az a helyzet, hogy tudhatunk meg magunkról akármennyit, cikkelyezhetünk, osztályozhatunk, meghatározhatunk szakmányban, attól még mindig rengeteg titok marad. Nézd a genetikai kutatásokat. Annyi mindent örökölhet az ember: a félénkség örökletes, örökölhető még a vonzódás is egy meghatározott márkájú szappanhoz, bizonyos utónevekhez. De mi mást örökölünk még? Miféle láthatatlan erők szállnak rád? Ezért olyan őrjítő, hogy nem ismerem az igazi családomat. Semmit sem tudok róluk. Ellie valamiféle harmadfokú unokatestvér volt, aki elköltözött vagy micsoda. A fenébe, hiszen ez még rokonnak is csak felszéllel nevezhető...
Michael mindennel egyetértett. Mesélt egy keveset az apjáról és a nagyapjáról, elmondta, hogy jobban hasonlít hozzájuk, mint amennyit szívesen bevallana.
– Mégis, hinned kell, hogy lehet változtatni az örökségeden – mondta. – Hinned kell, hogy művelhetsz csodákat az összetevőivel. Mert ha nem, nincs remény.
– Hát persze hogy lehet – válaszolta a nő. – Te megtetted, vagy nem? Hinni akarom, hogy én is megtettem. Lehet, hogy eszelősen hangzik, de azt hiszem, hogy arra kellene...
– Mondjad...
– Arra kellene törekednünk, hogy tökéletesek legyünk – fejezte be Rowan halkan. – Miért ne?
Michael elnevette magát, de nem gúnyosan. Arra gondolt, amit az egyik barátja mondott, mikor ő egy este a történelemről karattyolt, hogy senki sem érti, és senki sem tudja, hová tartunk, mert nem ismerjük a történelmet, mire a barát megállapította:
„Különös dolgokat mondasz, Michael”, és megmagyarázta, hogy ezt a mondatot Tennessee Williams Orpheus alászáll című darabjából idézte. Michael nagy becsben tartotta a bókot, remélhetőleg Rowan is méltányolja majd.
– Különös dolgokat mondasz, Rowan. – Elmagyarázta, mit magyarázott neki a barátja. A nő nevetett.
– Talán ezért vagyok olyan csendes – vélte. – Azt se akarom, hogy megszólítsanak. Azt hiszem, te tetted szóvá. Különös dolgokat szoktam mondani, éppen ezért inkább nem beszélek.
Szippantott egyet a cigarettájából töprengései közben. Jó lenne Rowannal maradni. Csak ettől a sürgetéstől szabadulhatna, hogy haza kell menni!
– Tegyél még egy hasábot a tűzre – riasztotta föl Rowan a révedezésből. – Kész a reggeli.
Rántottát, joghurtot, napsugarasan csillogó, szeletelt narancsot, angolszalonnát, kolbászt és frissen sütött, forró vajassüteményt tálalt az ablak mellett álló asztalra.
Kávét és narancslevet töltött kettejüknek. Michael teljes öt percen át evett egyetlen szó nélkül. Sose volt még ilyen éhes. Hosszasan gusztálta a kávét. Nem, nem akar sört, nem is fog inni. Megitta a kávét. Rowan rögtön újratöltötte a csészéjét.
– Hát ez csodálatos volt! – közölte a férfi.
– Maradj itt – mondta Rowan –, és én főzök neked vacsorát, holnap ráadásul reggelit is.
Michael nem bírt válaszolni. Sokáig nézte Rowant, igyekezett, hogy ne a kedvességet, ne az ő mohó vágyának tárgyát lássa, hanem azt, hogy milyen valójában. Igazi szőke, gondolta, selyemsima, szinte még pihe sincs az arcán vagy a karján. Szép hamvas szemöldök, sötét pillák, amitől a szeme még szürkébbnek látszik. Ez tulajdonképpen egy apáca arca. Sehol egy leheletnyi festék, valamiképpen még a nagy, buja száj is szűzies, mint a kislányoké, mielőtt rúzsozni kezdenék. Bárcsak örökké nála ülhetne...
– De mindenképpen elmész – mondta Rowan.
– Muszáj – bólintott a férfi.
– Mi van a látomásokkal? – kérdezte némi töprengés után Rowan. – Akarsz beszélni róluk? A férfi habozott.
– Ahányszor megpróbálom leírni őket, fiaskó lesz a vége – magyarázta. – Azonkívül, hát igen, elriasztja az embereket.
– Engem nem fog elriasztani – biztosította Rowan. Tökéletesen higgadtnak látszott, karba font kezével, kedvesen borzas hajával, a gőzölgő kávé mellett. Jobban emlékeztetett a határozott, erős asszonyra, akivel Michael az első estén találkozott.
Hitt is neki, csak hát túlságosan sok arcon látta a hitetlenkedést, majd a közönyt. Hátradőlt a széken, egy pillanatig kifelé bámult. A világ összes vitorlása az öbölben hemzsegett. A sausalitói kikötő felett sirályok parányi papírfecnijei kavarogtak.
– Tudom, hogy sokáig tartott az élmény – mondta –, hogy lehetetlen belekalkulálni az időt. – A nőre pillantott. – Érted, mire gondolok? Mint régen, amikor a Kis Nép magához csalogatta az embereket. Elmentek látogatóba egy napra a Kis Néphez, és mikor visszatértek a falujukba, akkor jöttek rá, hogy ötven évig voltak távol.
Rowan kuncogott.
– Ez egy ír mese?
– Igen, méghozzá egy öreg ír apácától hallottam – mondta a férfi aki a leghajmeresztőbb dolgokkal traktált bennünket. Azt mesélte, hogy boszorkányok laknak New Orleans Kertvárosában, és el is kapnak, ha túl sokat járkálunk azokon az utcákon... – Csakugyan, milyen sötétek voltak azok az utcák, mily sötéten szépségesek. „Tűnt tündértáj!”, ahogy az „Oda egy csalogányhoz”-ban írják. – Bocsánat – mentegetőzött –, elbambultam.
Rowan várt.
– Sok ember szerepelt a látomásokban – mondta Michael –, de legtisztábban egy sötét hajú asszonyra emlékszem. Most nem láthatom, de tudom, hogy olyan volt, mintha egész életemben ismertem volna. Tudtam a nevét, mindent tudtam róla. És most már tudom, hogy akkor rólad is tudtam. Ismertem a nevedet. Ám arról fogalmam sincs, hogy közben történt-e, vagy a vége felé, mielőtt kimentettél volna, amikor talán sejtettem, hogy jön a hajó, és téged hoz. Bizony, ez valóságos kirakós.
– Folytasd.
– Úgy vélem, visszatérhettem, és életben maradhattam volna akkor is, ha nemet mondok arra, amit meg akartak csináltatni velem. De nekem, hogy úgy mondjam, kellett a küldetés, valóra akartam váltani a célt. És úgy tűnt... úgy tűnt, hogy mindennek, amit akartak, amit feltártak előttem, köze volt régi életemhez, ahhoz, aki voltam. Mindent magába foglalt. Érted?
– Megvolt az oka, amiért téged választottak.
– Így van. Erre én voltam alkalmas, amiatt, aki voltam. Félre ne érts, tudom, hogy ez is vigyorgóba illő duma, nagyon jó vagyok benne. Tudathasadásosok beszélnek így, akiket arra buzdítanak a hangok, hogy mentsék meg a világot, tisztában vagyok vele. A barátaimnak van egy régi mondásuk.
– Mi?
A férfi megigazította a szemüvegét, és felvillantotta a legmézesebb mosolyát.
– Michael nem olyan buta, mint amilyennek látszik. Rowan édesdeden kacagott.
– Te nem látszol butának – mondta –, csak olyan jónak látszol, hogy az nem lehet igaz. – Leütögette a hamut a cigarettájáról. – Tudod, milyen jóképű vagy, nem nekem kell közölnöm veled. Mire emlékszel még?
A férfi tétovázott. Határozottan felvillanyozta a bók. Nem lenne itt az ideje, hogy ágyba bújjanak? Nem, nem lenne. Annak van itt mindjárt az ideje, hogy elcsípje a gépet.
– Valamire egy ajtóról – mondta –, esküdni mernék rá. Bár ez megint olyan, amit most már nem látok. Egyre halványul. De tudom, hogy egy szám is kapcsolódott hozzá. És volt egy ékszer. Meseszép ékszer. Most már még csak emléknek se nevezhetném. Sokkal jobban emlékeztet a hitre. Ám abban bizonyos vagyok, hogy ehhez kapcsolódott minden, hogy aztán összekeveredjen a hazatéréssel, egy létfontosságú megbízatással, és beletartozik New Orleans, meg az utca, ahol sráckoromban szerettem sétálni.
– Utca?
– Az Első utca, egy álomszép szakasz a Raktár utca, amelynek a közelében felnőttem, és a Szent Károly út között, talán ha öt sarok hosszan, egy régi negyedben, amelynek Kertváros a neve.
– Ahol a boszorkányok laknak – jegyezte meg Rowan.
– Ó, persze, a kertvárosi boszorkányok! – mosolygott a férfi. – Legalábbis Bridget Marie nővér szerint.
– Borús és ördöngös fertály? – érdeklődött Rowan.
– Tulajdonképpen nem – felelte a férfi –, de olyan, mint egy darab sötét erdő a város kellős közepén. Óriási fák, de akkorák, hogy el se hinnéd. Itt semmi sincs hozzá fogható. Talán egész Amerikában sem. Igazi városi házak állnak benne, vagyis közel vannak a járdához, de nagyon nagyok, és nincsenek összeépítve, kert veszi körül őket. És van ott egy ház, az a ház, amelyhez folyton visszatértem, magas, keskeny ház. Megálltam előtte, és bámultam a kovácsoltvas korlátjait. Rózsákat kovácsoltak a korlátba. Hát a baleset óta egyfolytában ezt látom, és állandóan az jár az eszemben, hogy vissza kell térnem, mert ez fontos. Például most, miközben itt ülök, lelkifurdalásom van, hogy miért nem ülök a gépen.
Árnyék suhant át Rowan arcán.
– Azt akarom, hogy maradj még egy darabig – mondta édes, mély, nyersselyem hangján. – De nem csak ennyit. Nem vagy jó formában. Pihenned kell, de komolyan pihenned, pia nélkül.
– Igazad van, Rowan, de nem tehetem. Nem tudom elmagyarázni ezt a feszültséget, ami bennem van. Addig fogom érezni, míg haza nem megyek.
– Még valami, Michael. Miért az az otthon? Senkit sem ismersz ott.
– Pedig bizony hogy az az otthon, kedves – mosolygott a férfi. – Tudom. Túl sokáig éltem száműzetésben. Már a baleset előtt tudtam. Annak a napnak a reggelén, ez a legviccesebb, azzal ébredtem, hogy hazagondolok. Az jutott eszembe, mikor az egész család lement autóval az Öböl partjára, és meleg volt, jó meleg...
– Le tudnál állni a piáról, amíg nem vagy itt?
A férfi sóhajtott. Megfontolt szándékkal felvillantotta az egyik legszebb mosolyát, amely a múltban mindig bevált, és a nőre kacsintott.
– Ír hadovát akar hallani, hölgyem, vagy az igazat? Nézd, te nem tudod, mit tettél értem csak azzal, hogy kivezettél az ajtón, hogy meghallgattál. Azt is akarom tenni, amit mondasz...
– Mesélj még erről a házról – kérte Rowan.
Michael töprengett egy darabig, mielőtt elkezdte volna.
– Klasszicista stílusú – tudod, mi az? –, de módosításokkal. Tornácai vannak elöl és oldalt, igazi New Orleans-i tornácai. Nehéz leírni egy ilyen házat valakinek, aki sose járt New Orleansban. Láttál valaha képet...?
A nő a fejét rázta.
– Ez olyan téma volt, amelyről nem lehetett beszélni Ellie-vel.
– Ez tisztességtelenség, Rowan. A nő vállat vont.
– De komolyan.
– Ellie azt akarta hinni, hogy vér szerinti lánya vagyok. Ha a biológiai szüleimet kérdeztem, azt gondolta, boldogtalan vagyok, és nem szeret eléggé. Képtelenség volt kiverni a fejéből. – Aprót kortyolt a kávéból. – Mielőtt utoljára befeküdt volna a kórházba, mindent elégetett, ami az íróasztalában volt. Láttam, mikor csinálta. Elégette a kandallóban. Fényképeket, leveleket, mindent. Akkor nem is tudtam, hogy ez volt minden. Vagy talán nem gondoltam rá. Tudta, hogy nem tér vissza. – Egy percre elnémult, kávét töltött a csészéjébe és a Michaelébe. – A halála után még egy cím se maradt a déli rokonokról. Az ügyvédjének se volt egy szem információja. Ellie azt mondta, nem akarja, hogy bárkit értesítsenek az ottaniak közül. Az összes pénzét rám hagyta. Holott eljárt látogatóba a New Orleans-i társasághoz. Beszélgetett velük telefonon. Egyszerűen nem értettem.
– Milyen szomorú ez, Rowan.
– De eleget beszéltünk rólam. Térjünk vissza a házhoz. Most mitől jutott eszedbe?
– Ó, azok a házak nem olyanok ám, mint az itteniek! – mondta Michael. – Mindegyik háznak jelleme, egyénisége van! Ez baljós, borongós, és valahogy olyan istenien sötét! Sarkon áll, az egyik oldala a mellékutca gyalogjárójáig ér. Istenem, de szerettem azt a házat! Volt egy ember, aki ott lakott, esküszöm, mintha egy Dickens-regényből vágták volna ki, magas és olyan abszolút úr, tudod, mire gondolok. Sokszor láttam a kertben... – Elhallgatott. Valami meglegyintette a szárnyával, valami életfontosságú...
– Mi baj?
– Csak az az érzés megint, hogy mindennek ahhoz az emberhez és a házhoz van köze. – Összerázkódott, mintha a hideg borzongatná, pedig nem fázott. – Képtelen vagyok rájönni a nyitjára – panaszkodott –, de azt tudom, hogy az embernek köze van hozzá. Kétlem, hogy azok, akikkel a látomásban találkoztam, szántszándékkal akarták volna elfeledtetni velem. Inkább arra gondolok, hogy azt akarták, cselekedjek gyorsan, mert valami történni fog.
– És ugyan mi? – kérdezte Rowan szelíden.
– Valami abban a házban – mondta a férfi.
– Miért akarnák, hogy visszatérj ahhoz a házhoz? – kérdezte Rowan, ugyanolyan szelíden, minden él nélkül.
– Mert hatalmamban áll, hogy tegyek ott valamit; hatalmamban áll, hogy befolyásoljak valamit. – A kezét nézte, milyen baljóslatú a fekete kesztyűben. – Ez is olyan volt megint, mintha az egész illeszkedne egymásba. Képzeld el, mintha az egész világ törmelékekből állna, és akkor váratlanul rengeteg ilyen apró törmelék kigyúl, és te meglátod a... a...
– Mintát?
– Ja, pontosan, a mintát. Na szóval, az én életem is része volt egy nagyobb arányú mintának. – Ivott még egy korty kávét. – Tehát, mit gondolsz? Hibbant vagyok?
Rowan megcsóválta a fejét.
– Ahhoz ez túl különleges.
– Különleges?
– Úgy értem, egyedi.
Michael csodálkozva fölnevetett. Ezekben a hónapokban senkitől sem hallott ilyet.
Rowan elnyomta a cigarettáját.
– Gyakran gondoltál erre a házra az utóbbi néhány évben?
– Úgyszólván egyszer sem – válaszolta a férfi. – Sohase felejtettem el, de nem is gondoltam rá. No jó, amikor hébe-hóba eszembe jutott a Kertváros, akkor a ház is eszembe jutott. Nyugodtan nevezhetnéd hazajáró háznak.
– De a rögeszme csak a látomásokkal kezdődött.
– Vitán felül – mondta Michael. – Vannak más otthoni emlékeim is, de a ház a legerősebb.
– De ha a látomásokra gondolsz, nem emlékszel rá, hogy szó esett volna a házról...
– Semmi sem volt ilyen egyértelmű, noha... – Már megint az az érzés! Hirtelen félni kezdett Rowan sejtetéseitől, mintha azok visszahozhatnák az utóbbi hónapok nyomorúságát. De mégis, olyan jó volt, hogy Rowan hisz neki, és meghallgatja. Tetszett neki a nő természetes fölénye, az első tulajdonsága, amelyre fölfigyelt.
Rowan nézte, úgy nézett rá, mintha még mindig hallgatná, holott a férfi nem is beszélt. Michael azokra a furcsa, kósza erőkre gondolt, mennyire összezavarják a dolgokat, ahelyett, hogy érthetőbbé tennék őket.
– Szóval mi bajom? – faggatta. – Mi a véleményed, úgy is, mint doktornak, mint agydoktornak? Mit kellene tennem? Miért látom örökösen azt a házat és azt az embert? Miért érzem, hogy ott kellene lennem?
Rowan a gondolataiba mélyedt. Hosszú, vékony karját keresztbe fonva, némán, mozdulatlanul bámult nagy szürke szemével egy pontot az üvegen túl.
– Na jó – szólalt meg végül –, vissza kell menned, ez vitathatatlan. Addig úgyse nyugszol meg. Menj, keresd meg a házat. Ki tudja? Talán már nincs is ott. Vagy nem támad semmiféle furcsa érzésed, ha meglátod. Lehet valamiféle lélektani magyarázata ennek a fixa ideának, ahogyan nevezik, bár én nem hiszem. Gyanítom, hogy csakugyan láttál valamit, jártál valahol. Tudjuk, hogy sokan tettek ilyet, legalábbis ezt hangoztatják a visszatérésük után. Viszont lehetséges, hogy rosszul értelmezed.
– Valóban nincs sok támpontom – ismerte be a férfi. – Ez igaz.
– Mit gondolsz, ők idézték elő a balesetedet?
– Egek ura, ez még meg sem fordult a fejemben!
– Nem?
– Na jó, szóval úgy képzeltem el, hogy megtörtént a baleset, mire jöttek ők, és felkínálták a váratlan lehetőséget. Gondolatnak is iszonyú, hogy ők okozták! Az mindent megváltoztatna, ugye?
– Nem tudom. Ami engem zavar, az a következő: ha ezek az akármicsodák olyan hatalmasak, hogy tudtak tájékoztatni téged egy fontos küldetésről, ha életben tudtak tartani ott, ahol meg kellett volna halnod, ha össze tudtak hozni egy mentést, akkor miért ne idézhették volna elő a balesetet, és miért ne okozhatták volna a mostani emlékezetvesztésedet?
Michael szólni sem bírt.
– Csakugyan nem jutott eszedbe még soha?
– Rettentő gondolat! – suttogta a férfi. Rowan szóra nyitotta a száját, de Michael egy udvarias kis mozdulattal kérte, hogy még ne. Szavakat keresett ahhoz, amit mondani akart. – Én másképpen képzeltem el őket. Bizonyosra vettem, hogy egy másik világ lényei, úgy szellemi, mint anyagi értelemben, hogy...
– Magasabb rendű lények?
– Igen, és hogy kizárólag akkor jöhettek hozzám, szerezhettek tudomást rólam, foglalkozhattak velem, amikor közel jutottam hozzájuk, ott voltam élet és halál között. Azt próbálom kifejezni, hogy ez misztikus, de nem bánnám, ha volna rá más szavam. Ez a kapcsolat egyedül azért jöhetett létre, mert testben halott voltam.
Rowan várakozott.
– Úgy értem, hogy a létezők más osztályát képviselik. Nem képesek lelökni a szikláról, és a tengerbe fojtani egy embert, mert ha ilyesmiket előidézhetnek az anyagi világban, akkor mi az ördögnek lenne szükségük rám?
– Értem az elméletedet – mondta a nő. – Ennek ellenére...
– Micsoda?
– Te feltételezed, hogy magasabb rendű lények. Úgy beszélsz róluk, mintha jók lennének. Feltételezed, hogy teljesítened kell, amit kívánnak tőled.
Michaelben ismét benne szakadt a szó.
– Nézd – folytatta Rowan –, lehet, hogy azt se tudom, miről beszélek...
– Szerintem tudod – mondta a férfi –, és igazad van. Én csak feltételeztem az egészet. De ide figyelj, Rowan, a benyomáson múlott az egész. Azzal a benyomással tértem vissza, hogy jók, hogy már a visszatérésem is az ő jóságukat igazolja, a küldetés pedig olyan volt, amellyel csakis egyetérthettem. Én nem kérdőjeleztem meg ezeket a feltételezéseket, te viszont azt mondod, hogy tanácsos lett volna ezt tennem.
– Elképzelhető, hogy nincs igazam. Talán bölcsebb is lenne hallgatnom. De hallhattad, milyenek a sebészek. Berúgjuk az ivó ajtaját, csak nem pisztoly van a kezünkben, hanem szike.
– Te nem tudhatod, milyen sokat jelent már az is, hogy hangosan beszélhetek, fennhangon elmélkedhetek róla! – nevetett Michael, ám gyorsan lehervadt a szájáról a mosoly. Végül is ez elég nyugtalanító, hogy arról az élményről csak úgy diskurálnak. Rowan is tudta.
– Még valami – mondta.
– Mégpedig?
– Valahányszor a kezed erejéről beszélsz, azt mondod, nem fontos. Azt mondod, a látomások a fontosak. De miért ne állhatnának kapcsolatban? Miért nem hiszed el, hogy a látomások szereplői ruházták föl a kezedet a hatalommal?
– Nem tudom – felelte a férfi. – Már gondoltam erre. A barátaim direkt célozgattak rá. De nem érzem igaznak. Úgy érzem, az erő a figyelem elterelésére való. Mármint a környezetem azt forszírozza, hogy használjam, márpedig ha ismét elkezdeném, nem mennék vissza.
– Értem. És ha majd látod a házat, meg is érinted? Michael sokáig tépelődött. Be kellett ismernie, hogy nem gondolt ilyesmire. Ő közvetlenebb és csodaszerűbb tisztázást képzelt el.
– Ja, ezt fogom tenni, azt hiszem. Ha tehetem, megérintem a kaput. Fölmegyek a lépcsőn, és megérintem az ajtót.
Mitől riadt meg? A házat látni, az valami csodálatos lenne, de megérinteni tárgyakat... Keresztbe fonta karjait, és a fejét csóválva hátradőlt. Érintsd meg a kaput! Érintsd meg az ajtót! Persze lehetséges, hogy ők ruházták föl a hatalommal, de akkor miért gondolta, hogy nem így van? Pláne ha minden összefügg...
Rowan hallgatott. Látszott rajta, hogy zavarban van, talán még szorong is. A férfi sokáig nézte. Gyűlölte, hogy most kell elmennie.
– Ne siess annyira az elmenéssel, Michael – szólalt meg a nő váratlanul.
– Rowan, hadd kérdezzek valamit erről a papírról, amit aláírtál, az ígéretről, hogy sohasem térsz vissza New Orleansba. Hiszel te az ilyesmiben, mármint az Ellie-nek, a holtnak tett eskü érvényességében?
– Hát persze hogy hiszek – felelte a nő fásultan, csaknem szomorúan. – Te is hiszel.
– Én?
– Hiszen tisztességes ember vagy. Az, amit nagy nyomatékkal rendes pasasnak szoktak nevezni.
– Oké, remélem is, a kérdést pedig rosszul tettem föl. Tehát: nem kívánod viszontlátni a helyet, ahol születtél? De most is hazudtam, mert tulajdonképpen azt akarom kérdezni, nincs-e rá esély, hogy velem gyere vissza? Asszem, a rendes pasasok nem szoktak hazudni.
Csönd.
– Tudom, hogy nagyképűen hangzik – folytatta Michael –, tudom, hogy megfordult pár férfi ebben a házban, mármint nem én leszek életed fárosza, én...
– Hagyd abba! Akár beléd is szerethetek. Te is tudod.
– Na jó, akkor hallgasd meg, amit mondani akarok, mert itt két élőről van szó, és én már talán... na szóval... tehát, ha vissza akarnál menni, ha szükségesnek éreznéd, hogy visszamenj, csak azért, hogy lásd, hol születtél, kik voltak a szüleid... Nohát, mi az ördögnek nem jönnél velem? – Sóhajtott, hátradőlt, zsebre gyűrte a kezét. – Gondolom persze, hogy borzasztó nagy lépés lenne, és tőlem ez önzés. De annyira szeretném, hogy gyere. A rendes pasas kéri.
Rowan ismét elfordította merev pillantását. A szája megkeményedett, és Michael látta rajta, hogy ismét a sírás kerülgeti.
– Olyan jó lenne – mondta. A szeme telefutott könnyekkel.
– Jaj, Rowan, ne haragudj! – mentegetőzött a férfi. – Nem volt jogom, hogy ezt kérjem.
A könnyek győztek. A nő továbbra is a vizet bámulta, mintha ez lenne az egyetlen eszköz, amellyel uralkodhat magán, de közben sírt; a férfi látta a torkán, ahogy nyeldekel, látta megfeszülő vállát. Belehasított a gondolat, hogy ez itt a legmagányosabb ember, akit valaha látott. Kaliforniában hemzsegnek a magányosok, de Rowan egyenesen el van szigetelve. Minden hátsó gondolat nélkül aggódott érte, félt egyedül hagyni ebben a házban.
– Nézd, Rowan, tényleg ne haragudj. Nem szabad ezt tennem veled. Ez csak rád és Ellie-re tartozik. Ha majd készen állsz, akkor jöjj. Nekem egyelőre egészen más okból kell megtennem, pedig hogy utálom!
A nő arcán újból peregni kezdtek a könnyek.
– Rowan...
– Michael – súgta ő. – Én kérek elnézést. Én ugrottam a nyakadba. Ne nyugtalankodj többet miattam.
– Ne beszélj így! – Föl akart állni, hogy magához ölelje, de a nő nem engedte. Átnyúlt az asztalon, és megfogta az ő kezét.
– Rowan – mondta a férfi gyöngéden –, ha azt hiszed, hogy engem nem tett boldoggá, mikor átöleltelek és letöröltem a könnyeidet, akkor nem használod a hatalmadat. Vagy csak nem érted a magamfajta embert.
Rowan dideregve keresztbe fonta a karját, frufruja a szemébe hullott. Olyan árvának látszott, hogy Michael szerette volna átnyalábolni és összecsókolni.
– Voltaképpen mitől félsz? – kérdezte.
Rowan olyan halkan súgta a választ, hogy alig lehetett hallani:
– Attól, hogy rossz vagyok, Michael, rossz ember, aki csakugyan képes ártani. Akiben iszonyú lehetőségek rejlenek a gonoszságra. Minden hatalmam, úgy, ahogy van, erre utal.
– Rowan, az nem bűn, hogy jobb ember voltál Ellie-nél és Grahamnél. Az se bűn, ha gyűlölöd őket a magányosságodért, azért, mert úgy neveltek, hogy elvágtak minden lehetséges vérségi kapcsolattól.
– Tudom én ezt, Michael. – Mosolygott, szelíden, kedvesen, hálásan, csendes beletörődéssel, de nem hitte el, amit hallott. Azt érezte, hogy a férfi nem látott meg benne valami kulcsfontosságút. És Michael tudta ezt. Rowan azt érzi, hogy ő kudarcot vallott, ugyanúgy, mint a hajó fedélzetén. A nő kitekintett a mélykék vízre, majd visszatért a pillantása a férfihoz.
– Rowan, mindegy, mi történik New Orleansban, mi viszontlátjuk egymást, méghozzá hamar. Most megesküdhetnék egy kocsikerék Bibliára, hogy visszatérek, de megmondom az igazat: nem hiszek benne. A Liberty utcáról eljövet cáfolhatatlanul tudtam, hogy nem fogok ott lakni többé. De azért találkozunk mi még valahol, Rowan. Ha már New Orleansba nem teheted be a lábadat, válassz egy másik helyet, mondd ki a szót, és én jövök.
Ezt nektek, ti trógerek odakint, gondolta, miközben a vizet és a kaliforniai piszkoskék egét nézte, ti akárkicsodák, akik ezt tettétek velem, és nem jöttök vissza utat mutatni. Megyek New Orleansba, megyek, ahová vezettek. De van valamim, közösen ezzel a nővel, és az az enyém.
Rowan ki akarta vinni a repülőtérre, de Michael ragaszkodott hozzá, hogy taxit hív. Az túl hosszú út, és Rowan fáradt. Aludnia kell.
Zuhanyozott, borotválkozott. Majdnem tizenkét órája nem ivott egy kortyot. Elképesztő.
Amikor lejött, Rowan ismét a kandalló párkányán ült, keresztbe vetve a lábait. Nagyon szép volt fehér gyapjúszövet nadrágjában és ezúttal egy másik, lakásnak is alkalmas, csavart mintás pulóverjében, amelytől még vékonyabbnak látszott a csuklója, még hosszabbnak a lába, és egészében még jobban emlékeztetett egy törékeny őzsutára. Valamilyen parfüm sejlett rajta, amelynek a nevét Michael tudta valaha, és még ma is szerette.
Megcsókolta Rowan arcát, majd sokáig szorította magához. Tizennyolc év, vagy talán még annál is több választja el őket, és ezt nagyon fájdalmasan érezte most, mikor a szája ismét elkalandozhatott a kemény húsú, ruganyos arcon.
Adott Rowannak egy cédulát, amelyre fölírta a Pontchartrain szálloda nevét és telefonszámát.
– Hogyan érhetlek el a kórházban? Vagy ott nem illik zavarni?
– De, zavarjál csak! Egész nap hagyhatsz üzenetet. – A konyhai pulthoz ment, felírta a telefonszámot a jegyzettömbre, letépte a lapot, és a férfi tenyerébe tette. – Nyugodtan verd ki a balhét, ha akadékoskodnának. Mondd meg, hogy várom a hívásodat. Majd én is szólok nekik.
– Értve.
Rowan hátralépett, zsebre gyűrte a kezét. Kissé lehajtotta a fejét, úgy nézett föl a férfira.
– Ne rúgj be megint, Michael – mondta.
– Igenis, doktornő – nevetett a férfi. – Kedves, itt helyben letehetném a nagyesküt, de az utaskísérők előbb-utóbb...
– Michael, ne igyál a gépen, és ne igyál, mikor megérkezel. Bombázni fognak az emlékek. Mérföldekre leszel mindenkitől, akit ismersz.
Michael megcsóválta a fejét.
– Igaza van, doki. Vigyázni fogok. Nem lesz semmi bajom. Kivette bőröndje villámzáras zsebéből a Sony sétálómagnót, ellenőrizte, hogy nem felejtett-e el könyvet csomagolni az útra.
– Vivaldi – magyarázta, miközben a kabátja zsebébe csúsztatta a magnót és a miniatűr fülhallgatót. – És a Dickensem. Becsavarodok, ha nélkülük repülök. Esküszöm, jobb minden Váliumnál és vodkánál.
Rowan rámosolygott, a világ legcsodásabb mosolyával, aztán fölkacagott.
– Vivaldi és Dickens! – dünnyögte. – Ezt kapd ki!
– Gyarló az ember – vonogatta a vállát a férfi. – Egek ura, minek megyek el én innen? Hát hülye vagyok én?
– Ha nem telefonálsz ma este...
– Telefonálok, hamarabb és gyakrabban, mint várnád.
– Itt a taxi – jelezte Rowan. Michael is hallotta a tülkölést.
Magához szorította Rowant, megcsókolta, majdnem összeroppantotta. Egy hosszú percig úgy érezte, hogy el sem bírja engedni. Megint: arra gondolt, amit Rowan mondott, hogy ők idézték elő a balesetet, okozták az emlékvesztést. Sötét borzongás futott végig rajta, amely már nagyon hasonlított a félelemre. És ha elfelejtené őket örökre, ha itt maradna Rowannal? Ez is egy lehetőség, afféle utolsó esély.
– Azt hiszem, szeretlek, Rowan Mayfair – súgta.
– Igen, Michael Curry – mondta Rowan. – Azt hiszem, ugyanerről adhat számot a másik fél is.
Ismét felragyogtatta csendes mosolyát, és a férfi látta a szemében az erőt, amely megigézte az elmúlt órákban, de látta a sebezhetőséget és a bánatot is.
Útban a repülőtérre Vivaldit hallgatott behunyt szemmel, de nem segített. New Orleansra gondolt, azután Rowanra; lengett ide-oda az inga. Milyen szimpla dolgot mondott Rowan, és ő mennyire kizökkent tőle. Hetek óta ragaszkodott a fenséges minta és a magasztos értéket szolgáló küldetés eszméjéhez, ám elég volt néhány egyszerű és logikus kérdés, hogy a hit porrá hulljon.
Hát pedig nem hiszi el, hogy bárki is előidézte volna a balesetet. Őt csak egy hullám csapta le a szikláról. Aztán átkerült valahova, egy tartományba, ahol megfordultak már mások is, ott rátalált azokra a lényekre, és azok is megtalálták őt, de ettől még nem képesek beleszólni az emberek dolgába, ártani nekik, madzagon rángatni őket!
No és a megmenekülésed, haver? Hogy Rowan éppen akkor jöjjön a hajójával arra a szent helyre, pont mielőtt leszállt volna a tengerre a sötétség?
Uristen, már megint kezd elmenni az esze! Másra se tud gondolni, mint hogy ismét együtt lehessen Rowannal, vagy bekaphasson egy pofa whiskyt, jól bejegelve.
Már a beszállásra várt, amikor eszébe jutott valami, egy dolog, ami korábban egyáltalán nem izgatta.
Néhány órán belül háromszor feküdtek le egymással, és ő egyszer sem tette meg szokott fogamzásgátló óvintézkedéseit. Még az óvszerre sem gondolt, holott mindig tart a levéltárcájában. Rowannál sem firtatta a témát. Hogy évek óta épp most viselkedjék ilyen figyelmetlenül!
Ej, a mindenségit, Rowan orvos! Biztosan gondoskodott a megelőzésről. Nem kellene felhívnia? Jólesne hallani a hangját. Összecsukta a Copperfield Dávid ot, és körülnézett, hogy hol egy telefon.
Akkor vette észre ismét azt az embert, a tweed öltönyös, fehér hajú angolt. Alig néhány sorral arrébb ült az aktatáskájával és az esernyőjével, kezében összehajtott újsággal.
Jaj, ne, gondolta Michael szárnyaszegetten, és visszaereszkedett a székbe. Más se kellene, minthogy most szaladjon bele az angolba!
Beszálláshoz szólították őket. Michael aggodalmasan kémlelte az angolt, aki fölállt, összeszedte a holmiját és a kapuhoz indult.
Ám az öregúr még csak föl sem tekintett néhány perccel később, amikor Michael elvonult mellette és leült az ablak mellé az első osztály végében. Már ki is nyitotta az aktatáskáját az öreg szivar, és ugyancsak sebesen írt valamit egy jókora, bőrkötésű noteszbe.
Mielőtt a gép fölszállt volna, Michael megrendelte a whiskyt és hozzá egy jégbe hűtött sört, szétcsapatás végett. Mire Dallasba értek, ahol negyven percig állt a gép, a hatodik sörnél és a Copperfield Dávid hetedik fejezeténél tartott, tökéletesen elfelejtkezve az angolról.

 

 

HÉT

Már út közben, mikor megállította a taxisofőrt, hogy vásároljon egy hatrekeszest, a mennyekben járt a nyári melegtől, most pedig, amint a sztrádáról lekanyarodva megérkeztek a Szent Károly út felejthetetlenül koszos alsó traktusába, legszívesebben elsírta volna magát a fekete törzsű, sötét koronájú tölgyfáktól, és az emlékek villamosa is pontosan ilyen hosszú, keskeny, mint ez, amelyik csörömpölve, csattogva járja az utat!
Még ezen a szakaszon, a ronda hamburgercsárdák, koszlott kocsmák, bedeszkázott üzletek és kihalt benzinkutak fölött meredező új bérházak közepette is ódon, zöldellő és buján gyönyörű volt a város. Michael szerette még a repedésekből kilövellő dudvát is. A fű dúsan és zölden nőtt a semleges földön. A selyemmirtuszfákat ellepték a habos virágok. Látott rózsaszín selyemmirtuszt, lila selyemmirtuszt, és pirosat, de az úgy piroslott, akár a görögdinnye húsa!
– Ezt nézze, figyelje csak! – mondta a sofőrnek, aki egyfolytában povedált, hogy mennyi a bűnözés, és milyen rossz idők járnak. – Ibolyalila az ég, pont ahogy emlékeztem, ibolyalila, a fene hogy egye meg, odaát évekig azt képzeltem, én színeztem ki az emléket!
Sírás kerülgette. Könnyet sem ejtett, miközben a síró Rowant ölelte magához, de most mindjárt bőgni fog. Ó, miért nincs itt Rowan!
A sofőr kinevette.
– Na ja, tényleg lila az ég, úgy is lehessen mondani.
– Azt a mindenit! – álmélkodott Michael. – Maga a Raktár utca és a folyó között született, igaz? Akárhol ráismertem volna erre a hangra!
– Miket össze nem beszél, fiam, hát a maga hangja? – csúfolta vissza a taxisofőr. – A Washington és a Szent Tamás sarkán születtem, szíves tájékoztatása végett, kilencediknek. Ma már nincsenek ekkora családok. – A taxi épp csak hogy mászott az úton, a puha, nyirkos augusztusi szellő becsurgott a nyitott ablakon. Az imént kapcsolták föl az utcai világítást.
Michael behunyta a szemét. Zene volt még a sofőr vég nélküli kerepelése is. És ez az illatos, szerelmetes meleg! Erre vágyott az ő lelke! Van még egy hely a világon, ahol ennyire él a levegő, ahol csókol és cirógat a szellő, ahol elevenen lüktet az ég? Ó, istenem, micsoda érzés, hogy nem kell fázni többé!
– Én mondom magának, senkinek sincs joga olyan boldognak lenni, mint amilyen én vagyok most! – közölte. – Senkinek! Nézze a fákat! – Kinyitotta a szemét, fölpillantott a tekervényes fekete ágakra.
– Hát hol a pokolban járt, fiam? – érdeklődött a sofőr, egy ellenzős sapkát viselő, alacsony ember, aki félig kikönyökölt az ablakon.
– Hát bizony, éppen hogy a pokolban, haver, és hadd mondjak magának valamit a pokolról. Nem meleg. Hideg. Hé, odanézzen, ott a Pontchartrain hotel, és az is pont olyan, mint volt! – Igazság szerint a szálloda még tartózkodóbbnak és elegánsabbnak tűnt, mint hajdanán. Csinos kék napellenzői voltak, és az ajtóban a portások és hordárok megszokott csapata ácsorgott.
Michael alig bírt megülni egy helyben. Ki akart szállni, sétálni akart, koptatni akarta a régi járdát. Ám a sofőrnek azt mondta, hogy vigye föl az Első utcába, onnan térnek majd vissza a Pontchartrainhez; az Első utca kedvéért tud várni.
Éppen végzett a második sörrel, amikor megérkeztek a Jackson út fényébe, és onnantól minden megváltozott. Michael nem ilyen drámai különbségre emlékezett. A tölgyek megnyúltak és összehasonlíthatatlanul vastagabbak lettek, a bérkaszárnyákat fölváltották a korinthoszi oszlopos, fehér házak, és hirtelen zölden villódzó, puha fátylat terített magára a bóbiskoló szürkületi világ.
– Miért nem vagy itt, Rowan? – suttogta. Ott a Szent Károly és a Philip utca sarkán a pazarul felújított James Gallier ház, és az utca másik oldalán a Henry Howard ház, kirittyentve, újrafestve! Vaskerítések őriztek pázsitokat és kerteket. – Uram Jézus, itthon vagyok! – suttogta.
Amikor leszálltak, még bánta, hogy annyira berúgott – olyan kutya komplikált volt cipelnie a bőröndjét, és találni egy taxit –, de most már túlesett rajta. Majd kibújt a bőréből, mikor a taxi balra kanyarodott, és az Első utcán behatolt a Kertváros sötét, lombos mélyébe.
– Van róla fogalma, hogy pont olyan, mint volt? – kérdezte a sofőrtől. Mérhetetlen hála öntötte el. Odanyújtott a taxisnak egy bontatlan sört, de az csak nevetett és legyintett.
– Majd később, fiam – mondta. – Szóval hová is megyünk? – Álomszerű lassúsággal gördültek a súlyos udvarházak mellett. Michael téglával kirakott járdákat, csillogó sötét levelű, nagyvirágú liliomfákat látott.
– Csak menjen, de lassan, engedje csak el ezt a hapsit, ja, nagyon lassan, amíg azt nem mondom, hogy állj.
Az este legszebb óráját választotta a visszatéréshez. Most nem gondolt a látomásokra vagy a sötét küldetésre. Annyira csordultig telt a boldogsággal, hogy csak arra tudott gondolni, ami várja. Meg Rowanra. Ez a szerelem ismérve, mélázott álmatagon, mikor a boldogság is túlságosan nyomasztó lesz a másik nélkül. Komolyan félt, hogy patakzani kezdenek a könnyei.
A taxisofőr ismét rázendített, illetve tulajdonképpen abba se hagyta. Most a redemptorista egyházközségről beszélt, hogy milyen is volt régen, és mennyire lerobbant mára, persze, Michael megnézné a régi templomot.
– Ministráns voltam a Szent Alfonzban – mondta. Bár ez nem fontos, ez akármeddig várhat. Mert ebben a pillanatban fölnézett, és meglátta a házat.
Látta a saroktól hátrafelé nyúló, hosszú, sötét oldalát; látta az összetéveszthetetlen, rózsamintás vaskorlátokat; látta az őrt álló tölgyeket, a hatalmas, oltalmazó karok módjára táruló irdatlan ágakat.
– Ez az – mondta, érthetetlenül elfúló hangon, lázas suttogással. – Kanyarodjon jobbra. Itt álljon meg. – Fogta a sörét, kiszállt a taxiból, és a sarokhoz ment, hogy egyszerre két oldalról lássa a házat.
A világ elcsendesedett. Elsőnek a kabócák cirpelését hallotta meg, azt a mély, örvénylő danát, amelytől még az árnyékok is életre kelnek, majd egy olyan hangot, amelyet mára tökéletesen elfelejtett: a madarak átható kiáltozását.
Az erdő hangjai, gondolta Michael, miközben a korai estébe takarózó, sötét, kihalt balkonokat nézte. Sehol egy reszkető fény a magas, keskeny zsalugáterek mögött.
A háztető fölött zománcosan fénylett az ibolyalilával és arannyal átszőtt ég. Gyönyörű, tiszta vonalakkal rajzolódott ki rajta az emeleti tornác utolsó oszlopa, és a konzolos csatornapárkány alatt a tetőről aláomló bougainvillea buja áradata. Michael még a félhomályban is látta a bíborlila virágokat, a vaskorlátokon az ódon rózsamintát, és az oszlopfők fura eklektikáját: a ház oldalán dór, a földszinti homlokzaton ión, az emeleten korinthoszi.
Nagyot, reszketeget sóhajtott. Ismét azt a mérhetetlen boldogságot érezte, de bánat is keveredett hozzá, nem tudta, miért. Ennyi év után, gondolta fáradtan, még most sincs öröm üröm nélkül. Csupán egyetlen dologban csalta meg az emlékezete: a ház nagyobb volt, sokkal nagyobb annál, ami benne élt. Az összes öreg ház megnőtt; szinte felfoghatatlanul kitágult a világ.
Mégis bensőséges közelség lüktetett, pihegett mindenben: a sötétséggel összemosódó, burjánzó lombokban a rozsdás vaskerítés mögött, a kabócák dalában, a sűrű árnyékban a tölgyek alatt.
– Paradicsom! – suttogta. Fölnézett a tölgyek ágain zöldellő apró páfrányokra, és könnybe lábadt a szeme. Vészesen közel jött a látomások emléke. Fekete szárnyként súrolta. Igen, Michael, a ház!
Gyökeret vert a lába, a sörösdoboz jegesen hűtötte kesztyűs tenyerét. Ő szólt volna, a sötét hajú asszony?
Michael csak annyit tudott, hogy dalol a szürkület és dalol a hőség; tekintete körberévedezett a többi rezidencián, de talán nem is érzékelt mást, mint a kerítések, oszlopok, falazatok, bársonyzöld gyepcsíkokon remegő apró selyemmirtuszok hullámzó harmóniáját. Melegen árasztotta el a béke, és egy másodpercre ellazult a jelenések és a rettentő küldetés emlékének szorítása. Vissza, vissza a gyerekkorba, ne egy emlékért, de a folyamatosságért! A pillanat szétterült, átlépte a gondolat, a tehetetlen és alkalmatlan szavak határát.
Az ég sötétedett. Még mindig bátor ametiszt volt, mintha fojtott és fáradhatatlan tűzzel harcolna az éjszaka ellen, ám ezzel együtt is fogyott a fény. Michael egészen kicsit elfordította a fejét, hogy végignézzen a folyóhoz vezető hosszú utcán, és látta, hogy arrafelé színarany az égbolt.
Mélyen, nagyon mélyen persze lappangtak emlékek egy fiúról, aki idáig jött a folyó közelében szorongó kis házakból, egy fiúról, aki ugyanitt állt, amikor beesteledett. Ám a jelen továbbra is elborított mindent, és semmilyen erő sem kényszeríthette gátak közé, nem befolyásolhatta és változtathatta meg azt a puha áradást, amellyel a hely öntötte el érzékeit, a léleknek ezt a tiszta, csendes békéjét.
Csupán akkor erősödött fel ismét a látomások hatása, amikor lassan visszatért szerető pillantása a házhoz, óriás kulcslyukra emlékeztető, boltozatos ajtajához. Ajtó! Igen, említették az ajtót! De az nem valóságos ajtót jelentett. Bár az óriás kulcslyuk látványa, mögötte az árnyékos előtér... Nem, az nem lehetett igazi ajtó! Becsukta a szemét, kinyitotta. Révült tekintete rátapadt egy északi szoba ablakaira az emeleten, és riadtan látta a tűz véres izzását.
Nem, ez nem lehet igaz! Nyomban észbe is kapott, hogy ez csak gyertyafény. Kitartóan remegett a lángja, Michael pedig álmélkodott, hogy azok bent így világítsanak.
A kert besűrűsödött és összébb húzódott a sötétségben. Életre kellene ráznia magát, hogy végigmenjen a kerítés mellett, és benézzen az oldalt lévő kertbe. Ezt is akarta tenni, de nem engedte az északra néző, emeleti ablak. Most már egy nő mozgó árnyékát is látta a csipkefüggönyön. A csipkén átsejlett a fal felső sarkának piszkos virágmintája.
Hirtelen a földre tekintett. A sör kiesett a kezéből, a csatornában habzott. Részeg vagy , gondolta, leittad magad, te hülye! No de sebaj, épphogy erősebb lett tőle! Hirtelen meglódult, nehézkesen átdülöngélt a kereszteződésen, és a ház kapuja elé állt.
A hámló deszkájú első tornác egy merő por és szemét. Megragadta a vas pókhálót. A kaméliabokrok fákká nőttek a korlátok előtt. A macskaköves ösvény nem látszott a hullott levéltől. Föllépett a vas pókhálóra. Igazán könnyű lenne átugorni ezt a kerítést.
– Hé, haver, hé!
Megfordult. A sofőr állt mellette. Ámulva nézte, milyen alacsony, ha nem ül a kormánynál, nagyorrú, apró emberke, szemét elrejti a sapka ellenzője, mintha egy tölgyfamanó termett volna itt ebben a túlfűtött pillanatban.
– Mit csinál? Elvesztette a kulcsát?
– Nem itt lakom – felelte Michael. – Nincs kulcsom. – Elnevette magát, hogy ilyen képtelenséget föltételeznek róla. Szédült. Mézédesen lágy szellőt küldött a folyó, és itt volt előtte a sötét ház, olyan közel, hogy megérinthette volna.
– Jöjjön, hadd viszem vissza a hotelbe, a Pontchartraint mondta? Igaz? Majd segítek felmenni a szobájába.
– Ne kapkodjunk – kérte Michael. – Várjon még egy percet. – Megfordult, elindult az utcán. Váratlanul zavarni kezdte a töredezett, rosszul összeillesztett kockakő. Ez is olyan sötétlila, mint amire emlékszik. Hát itt semmi sem fakul meg és nem lesz kiábrándító? Megtörölte az arcát. Könnyek. Megállt, benézett az oldalsó kertbe.
A selyemmirtuszok irdatlanra nőttek. Sápadt, viaszos törzsük pöffedtre dagadt. Az emlékek hatalmas pázsitját csüggesztően fölverte a gyom, a hajdani puszpángsövény elvadukan burjánzott. Neki azért tetszett. Tetszett még a gubancos folyondárok súlyától megroggyant ódon pergola is a kert hátuljában.
Itt szokott állni az ember, gondolta Michael, a szélső selyemmirtusz felé baktatva, amely hatalmasan fölnyúlt a szomszéd ház falára.
– Hol vagy? – súgta. Hirtelen enyvvé sűrűsödtek a látomások. A kerítésnek tántorodott, a vas felnyögött. Jobbra halkan zizegtek a lombok. Megfordult. Mozgott a levél. Zúzott kaméliák hullottak a porhanyós földre. Michael letérdelt, átnyúlt a kerítésen, fölemelt egy törött, piros virágot. Mit is mondott a sofőr?
– Minden oké, haver! – csitította. A tenyerén fekvő megtört kaméliát nézte, iparkodott, hogy jobban lásson a félhomályban. Az ott előtte egy fényes fekete cipő, a kerítés másik oldalán? Megint a lombsusogás. Hiszen ez egy nadrág szára! Tőle ujjnyira áll valaki. Fölnézett, elveszítette az egyensúlyát, és térdre zöttyent. Akkor pillantotta meg, ijesztően közel, a sötét alakot, amely őt leste szikrázó, tágra nyitott szemmel, szobormereven, ugrásra kész, ádáz éberséggel. Kinyúló kéz húzott fehér csíkot az árnyékok között. Megszólalt a vészcsengő, Michael rögtön arrébb evickélt a kövön. Mire visszanézett az elvadult növényekre, nem látott senkit, ám az üresség ugyanolyan rémítő volt, mint az eltűnt alak.
– Uram irgalmazz! – suttogta. A szíve majd kiugrott, és nem bírt fölállni. A sofőr megrántotta a karját.
– Jöjjön már, fiam, mielőtt befutna a járőr! Michael aggasztóan imbolyogva feltápászkodott.
– Látta ezt? – suttogta. – Irgalmas Jézusom, ugyanaz az ember! – Hűdötten bámulta a sofőrt. – Én mondom magának, hogy ugyanaz!
– Én meg aszondom magának, fiam, hogy most vissza kell vinnem a hotelbe. Elfelejtette, fiam, hogy ez a Kertváros? Itt nem lehet részegen dülöngélni!
Michael lába alól megint kiszaladt a föld, és ő nehézkesen áthuppant a kőről a főbe. Megfordult, nyúlkált a fa után, de nem volt ott semmiféle fa. Újból a sofőr tartotta meg, de most egy másik kéz is csatlakozott hozzá a támogatásban. Michael megpördült. Ha az ember az, ő ordítani fog, mint a háborodott!
Ám az angol volt, az a fehér hajú, tweed ruhás fazon, akivel egy repülőgépen utazott.
– Mi az ördögöt keres maga itt? – motyogta Michael. Még a részegség ködén át is érzékelte a jóakaratú arcot, a tartózkodó, csiszolt fellépést.
– Segíteni szeretnék magának, Michael – felelte az angol rendíthetetlen nyájassággal, zengő mérhetetlenül udvarias, brit hangján. – Roppant hálás lennék, ha megengedné, hogy visszavigyem a szállodába.
– Ja, ez tűnik a megfelelő akciónak – helyeselt Michael. Kínosan akadozott a nyelve. Visszabámult a kertre. A magas homlokzat csaknem beleolvadt a sötétségbe, bár a tölgyfák ágai között átsejlő égboltcserepekben még nem aludt ki a lappangó izzás. A sofőr és az angol mintha értekeztek volna valamiről, és az angol mintha kifizette volna a fuvart.
Michael megpróbálta előhalászni a zsebéből a csíptetős pénztárcáját, de a keze nem talált bele a zsebbe. Megtántorodott, ismét nekiesett a kerítésnek. Most már szinte minden fény eltávozott a pázsitról, a tülekedő cserjék közül. Az iszalagtól fojtogatott lugas csak egy csuklyás árnyék volt a sötétségben.
Ám az utolsó selyemmirtusz alatt Michael meglehetősen tisztán látott egy vékony emberi alakot. Látta a halvány, tojásdad arcot, és hitetlenkedő szemmel ismerte föl a régi fehér keménygallért, a régi selyem nyakkendőt.
Mintha egy regényből vágták volna ki. Ugyanezeket a részleteket látta néhány perce, a vakrémület markában.
– Jöjjön, Michael, hadd vigyem vissza! – kérte az angol.
– Előbb meg kell mondania valamit! – protestált ő, egész testében reszketve. – Odanézzen, és mondja meg, hogy látja ott azt az embert?
Ám ott már csupán a sötétség árnyalatai látszottak, és az emlékek közül kínzó fájdalommal szólt ki az anyja üde, fiatal hangja:
„Michael, te is tudod, hogy nincs ott semmiféle ember.”

 

 

NYOLC

MICHAEL TÁVOZÁSA UTÁN Rowan órákig süttette magát a nyugati teraszon, miközben gondolatai álmatagon révedeztek a történteken. Kissé meghökkentő és horzsoló hatása volt az eseményeknek, bár a horzsolások inkább kellemesre sikerültek.
Szégyenkezett és bűntudatos volt, amiért rázúdította a férfira kételyeit és bánatát, bár most még ez sem izgatta túlságosan.
Aki sokáig kérődzik a hibáin, abból sohasem lesz jó idegsebész. Rowannál ilyenkor az volt az ösztönös eljárás, hogy megállapította a hibáját, fontolóra vette, miként kerülhetné el a jövőben, majd ment tovább.
Tehát számításba vette magányát, szomorúságát, éhségét, amely Michael karjaiba dobta, de azt is, hogy Michaelnek örömet okozott a vigasztalás; ez a tény lökte őket egymáshoz, előre nem látott, mély tüzű árnyalattal színezve kapcsolatukat.
Aztán a férfiról kezdett gondolkozni.
Még sohasem szeretett ilyen korú embert; sejtelme sem volt róla, hogy létezhet ennyi önzetlenség és őszinteség, amely Michael legegyszerűbb szavaiban és tetteiben is megnyilvánult. Váratlanul érte és valósággal megigézte a férfi jósága. Ami pedig az ágybeli technikáját illeti, az majdnem tökéletes. Célratörően és agresszíven szerette csinálni, akárcsak Rowan, olyan módon, amely mindkét fel szempontjából leginkább az erőszakra emlékeztetett. Bár most is csinálhatnák.
Neki, aki olyan sokáig mereven kettéválasztotta szellemi és testi éhségeit, az elsőt az orvostudománnyal, a másodikat úgyszólván névtelen ágytársakkal lakatva jól, már-már kezelhetetlenül sok volt, hogy a kettő váratlanul egyesüljön egy jólelkű, értelmes, csókolni valóan aranyos, ellenállhatatlanul kedves, mutatós alakban, aki még lebilincselően titokzatos lélektani és okkult gondokkal is küszködik. Halk nevetéssel csóválta a fejét, és ivott egy korty kávét.
– Dickens és Vivaldi! – motyogta. – Ó, Michael, kérlek, gyere vissza hozzám! Gyere gyorsan! – Ez a tenger ajándéka, ez a férfi!
De mi fog történni vele, még ha vissza is tér? Tönkreteszi ez a fixa idea a látomásokról, a házról és a küldetésről. Egyébként is, Rowan határozottan úgy érezte, hogy nem fog visszatérni.
Miközben félálomban üldögélt a tiszta délutáni napsütésben, bizonyosra vette, hogy a férfi máris becsípett, és még ennél is részegebb lesz, mire megérkezik a titokzatos házhoz. Sokkal jobb lett volna, ha vele tart, vigyáz rá és megpróbálja támogatni az utazás megrázkódtatásai közepette.
Most úgy érezte, kétszer hagyta el Michaelt. Először, amikor olyan sietve és könnyű szívvel adta át a parti őrségnek; és ma délelőtt, mikor engedte, hogy egyedül utazzon New Orleansba.
Persze senki sem várja tőle, hogy a férfival tartson New Orleansba. Csakhogy azt sem tudja senki, mit érez Michael iránt, vagy Michael mit érez iránta.
Ami a látomásokat illeti, hosszan törte rajtuk a fejét, de csak annyira jutott, hogy nem tulajdoníthatók fiziológiai oknak. Ismételten meghökkentette – kissé meg is riasztotta – különlegességük, egyediségük. Úgy látta, hogy Michael veszedelmes ártatlansága, naivsága egyenes következménye annak, ahogyan a férfi állást foglal a gonoszsággal szemben. Jobban érti a jóságot, mint a gonoszságot.
Akkor miért tette föl azt a furcsa kérdést, miközben ő elhozta San Franciscóból, hogy Rowan netán figyelmeztetni próbálja?
Látta Graham halálát, amikor megfogta az ő kezét, mert Rowan akkor Graham halálára gondolt, és gyötörte a gondolat. De hogyan stilizált Michael ebből tudatos figyelmeztetést? Megérzett valamit, amiről Rowannak fogalma sincs?
Minél tovább napozott, annál inkább belátta, hogy nem képes tisztán gondolkozni, és nem bírja elviselni a szorongássá fokozódó vágyakozást a férfi után.
Fölment a szobájába, és éppen beállt a zuhanyozóba, amikor eszébe jutott valami. Tökéletesen megfeledkezett a fogamzásgátlóról. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen butaságot művelt, de évek óta nem fordult elő vele.
Na, most már nem lehet visszacsinálni. Megnyitotta a csapot, a csempének dőlt, folyatta magára a vizet. Képzelj el egy közös gyereket! Őrültség! Rowan nem akart gyereket, sose akart. Ismét eszébe jutott a kémcsövekhez kapcsolt, bedrótozott magzat a laboratóriumból. Az ő hivatása az, hogy életet mentsen, nem az, hogy életet hozzon létre. Tehát akkor hogy is állunk? Most úgy két hétig idegeskedni fog, aztán ha már tudja, hogy nem állapotos, szépen megnyugszik.
Annyira elálmosodott, mire kijött a zuhany alól, hogy jóformán azt se tudta, mit csinál. Az ágy mellett megtalálta Michael ingét, azt, amelyet a férfi tegnap este ledobott magáról. Kék zsávoly ing volt, de ugyanúgy keményítették és vasalták, mintha öltönyhöz készült volna. Ez tetszett Rowannak. Szépen összehajtogatta az inget, majd magához ölelte, mint gyermek a kedvenc plédet vagy plüss állatkát, és elaludt.
Így aludt hat órán át.
Ébredéskor rögtön tudta, hogy nem bír egyedül maradni a házban. Mindenen a férfi bélyegét érezte. Hallotta hangjának csengését, nevetését, látta, amint lelkes komolysággal néz rá hatalmas kék szemével a szarukeretes pápaszem mögül, érezte kesztyűs ujjait a mellbimbóján, az arcán.
Ahhoz még korán volt, hogy elkezdjen hírekre vámi. A férfi lényének melegsége után még üresebbnek rémlett a ház.
Haladéktalanul telefonált a kórházba. Hát persze hogy szükség van rá! Szombat este van San Franciscóban, ha nem tudná. A közkórház baleseti felvételes osztályán máris közlekedési dugó van, a százegyes gyorsforgalmin sokszoros karambol történt, az áldozatok zsinórban érkeznek az egyetemi kórház baleseti sebészetére, Missionban lövöldöznek.
Amint megérkezett, már várta a sebészeten az intubált és érzéstelenített sérült, szekercés gyilkossági kísérlet áldozata, aki rengeteg vért veszített. A bentlakó elhadarta a kórtörténetet, miközben Rowan bemosakodott. Simmons doktor már elvégezte a feltárást. Rowan, ahogy belépett a fagyasztószekrénnyel felérő műtőbe, nyomban látta Simmons doktoron a megkönnyebbülést. Nyújtotta a karját, hogy adják rá a steril sebészköpenyt meg a műanyag kesztyűt, és közben felmérte, mi az ábra. Ketten a legjobb műtősnők közül; az egyik bentlakó zöldül, a másik pezseg az izgalomtól; az aneszteziológusok nem a kedvencei, de megfelelők; Simmons doktor szép és gondos munkát végzett.
És ott volt a páciens, az ülő helyzetben kornyadozó, névtelen páciens, lehorgasztott fejével, nyitott koponyájával, akinek csak a két gyámoltalan, csupasz lábfeje látszott ki a zöld vászonfellegekből.
Rowan az asztalhoz lépett, bólogatva nyugtázta az aneszteziológus néhány elhadart szavát, jobb lábával lenyomta a pedált, beállítva a gigászi sebészmikroszkópot. Megjelent a feltárt agyvelő, a csillogó fémkampókkal széthúzott szövetek.
– Ezt a kuplerájt – mormolta Rowan. Udvarias, fojtott heherészés.
– Tudta, hogy be fog jönni, Mayfair doktornő – szólt az egyik műtősnő –, úgyhogy mondta is a férjének, hogy nyugodtan sózzon csak oda még egyet a fejszével!
Rowan hunyorogva mosolygott a maszk mögött.
– Mi a véleménye, Simmons kolléga? – kérdezte. – Fel tudjuk takarítani innen ezt a vért anélkül, hogy túlságosan kiszippantanánk a hölgy agyát?
Teljes öt órán át nem gondolt Michaelre.
Hajnali kettő volt, mire hazaért. Sötét és hideg fogadta a házban, amire számított is, de ez volt az első alkalom Ellie halála óta, hogy nem búsult Ellie után, és Grahamre se gondolt kínos keserűséggel.
Michael nem hagyott üzenetet. Rowan csalódott volt, de nem csodálkozott különösebben. Tisztán látta maga előtt a férfit, amint részegen lebukdácsol a repülőgépről. New Orleansban négy óra van. Most úgyse telefonálhat a Pontchartrain szállodába.
Okosabb, ha nem is gondol erre, győzködte magát, miközben fölment lefeküdni.
Okosabb, ha nem gondol a páncélszekrénybe rejtett papírra, amely szerint nem térhet vissza New Orleansba. Okosabb nem gondolni arra, hogy felül egy repülőgépre, és megy Michael után. Okosabb, ha nem gondol kollégájára, Andrew Slatteryre, akit még mindig nem alkalmazott a Stanford, és roppant örömmel helyettesítené őt néhány hétig az egyetemen. Mi az ördögnek kérdezősködött éppen ma este Slatteryről, minek hívta föl Larket éjfél után, hogy van-e már állása Slatterynek? Mi mocorog az ő lázas agyában?
Legközelebb három órakor nyitotta ki a szemét. Valaki volt a házban. Nem tudta, miféle zaj vagy rezgés ébresztette föl, csak azt tudta, hogy idegen van itt. A város távoli fényeit nem számítva csupán a digitális óra számai világítottak a szobában. Egy váratlan, erős széllökés villogó permetet csapott az ablakhoz.
A ház imbolygott a cölöpökön. Az üveg halkan zörgött.
Felkelt, amilyen nesztelenül tudott, elővette a tükörasztal fiókjából a harmincnyolcas pisztolyt, kibiztosította, és a lépcsőhöz osont. Két kézzel fogta a pisztolyt, úgy, ahogyan Chase-től, a rendőr barátjától tanulta. Rowan gyakorolt a fegyverrel, értett a használatához. Nem annyira félelmet érzett, mint haragot, mérhetetlen haragot és hideg éberséget.
Nem hallott lépéseket, csak a szelet, ahogy huhog a kéményben, és nyögeti a vastag üvegfalakat.
Alatta a szokott kékes derengésben úszott a nappali szoba. Újabb zápor zúdult az ablakra. Édes Christine tompa döngéssel csapódott az északi mólóra őrösített gumitömlőkhöz.
Rowan némán elindult a lépcsőn, minden lépésnél megállva, a kanyaroknál újra és újra végigpásztázva a szobát, amíg a földszintre ért. A mögötte levő fürdőszoba kivételével nem volt egy zug, ahová el nem ért volna a pillantása. Amikor csak az ürességet látta és a nehézkesen imbolygó Édes Christine-t, óvatosan elindult a fürdoszoba felé.
Az apró helyiség üres volt. Semmit sem mozdítottak el. Michael kávéscsészéje a piperepolcon. Michael kölnijének illata.
Az ajtókeretnek támaszkodva még egyszer végigpásztázta tekintetével a homlokzati szobákat. Aggasztotta az üvegfalat rohamozó szél dühe. Pedig hallott már ilyet. Egyetlenegyszer volt annyi ereje az orkánnak, hogy betörje az üveget. Ám augusztusban sohasem kerekedik ilyen vihar; ez téli jelenség, mint a felhőszakadás, amely Marin megye dombjairól alázúdulva sárral teríti be az utcákat, és időnként a házakat is lemossa alapjukról.
Tanácstalan révületben bámulta a felcsapó hullámoktól elsötétedő, hosszú deszkákat. Látta a vízcseppek cukormázát Édes Christine szélvédőjén. A hirtelen kerekedett vihar tévesztette volna meg? Kibocsátotta láthatatlan antennáit, és fülelt.Csak az üveg és a fa nyögését hallotta, de itt akkor sincs rendben valami. Nincs egyedül. Az is bizonyos, hogy a behatoló nem az emeleten tartózkodik, hanem a közelben. És őt figyeli. De honnan? Sehogy sem talált magyarázatot az érzéseire.
A konyhában alig hallható kattanással fordult el a szám a digitális órán, mutatva, hogy három óra múlt öt perccel.
Valami mozdult Rowan látómezejének szélén. Nem nézett oda. Meg se moccant. Anélkül, hogy a fejét elfordította volna, balra villantotta a szemét, és meglátott a nyugatí teraszon egy embert.
Mintha vékony alakja, fehér arca, sötét haja lett volna, és a tartása nem tűnt alattomosnak vagy fenyegetőnek. Feltűnően egyenesen állt, karjait hanyagul lógatva. Rowan biztosra vette, hogy nem látja jól, mert ennek az embernek a ruhája képtelenül elegánsnak és előírásosnak tetszett.
Hideg nyugalom jégkérge borult Rowan dühének vulkánjára, és ő máris képes volt gondolkozni. Ez az alak nem jöhet be a terasz ajtaján. A vastag üveget sem képes betörni. Ha most ő rásüti a pisztolyt, amit boldogan megtenne, kilyukasztaná az üveget. Persze a férfi is rálőhet, amint észreveszi, de miért tenne ilyet? A besurranók be akamak surranni. Mellesleg Rowan úgyszólván bizonyosra vette, hogy a férfi rég meglátta őt, és nem most kezdte el lesni.
Nagyon lassan elfordította a fejét. Nem kételkedett benne, hogy akármilyen sötét a nappali, a férfi látja, sőt, direkt őt bámulja.
Vérlázítónak találta a szemtelenségét, és egyre veszélyesebbnek érezte a helyzetet. Hidegen figyelte az üvegfalhoz közeledő embert.
– Gyere csak, te szemét! Boldogan megöllek! – motyogta. Tarkóján felborzolódtak a pihék, és kéjes borzongás rohant át rajta. Meg akarta ölni ezt az alakot, legyen birtokháborító, őrült vagy tolvaj. El akarta tüntetni a teraszról a harmincnyolcassal. Vagy akármelyik hatalommal, amije van.
Lassan fölemelte a két kézre fogott pisztolyt. Célba vette a férfit, és kinyújtotta a karját, úgy, ahogy Chase tanította.
A behatoló csak bámulta csökönyösen, és Rowan minden jeges dühe mellett is ámulva figyelte külsejének részleteit, már amit kivehetett: a sötét haj hullámos volt, az arc halvány, beesett, és borongós kifejezésében volt valami bánatos esdeklés. A fej puhán mozgott a nyakon, mintha a férfi könyörögve beszélne.
Ki az ördög vagy?, kérdezte gondolatban Rowan. Csak lassan tudatosodott benne a helyzet valószínűtlensége, és ezzel együtt egy képtelen gondolata támadt. Ez nem az, aminek látszik. Valamiféle érzékcsalódást bámulok! A düh egy hirtelen belső vetődéssel átváltozott gyanakvássá, majd végül félelemmé.
A lény rimánkodva nézte sötét szemével. Fölemelte halvány kezét, ujjait rátette az üvegre.
Rowan se szólni, se moccanni nem tudott. Olyan dühbe hozta saját tehetedensége és rémülete, hogy felkiáltott:
– Menj vissza a pokolba, ahonnan jöttél! – Hangja hangosat, rettentőt csattant az üres házban.
És erre a behatoló, mintha csak őt akarná kiborítani és leteperni, lassan eltűnt. Előbb áttetsző lett, majd szertefoszlott, nem hagyva maga után mást, mint az üres terasz hátborzongató és döbbenetes látványát.
A hatalmas üvegtábla zörgött, majd akkorát dörrent, mintha a szél fejelt volna bele. Aztán úgy látszik, megnyugodott a tenger, az ágaskodó hullámok lelapultak, a ház elhallgatott. Még Édes Christine is mozdulatlanul gubbasztott a stég melletti csatornában.
Rowan még mindig az üres teraszt bámulta. Eszrevette, hogy a keze reszket és lucskos az izzadtságtól. Borzasztó nehéznek és veszedelmesen fékezhetetlennek érezte a pisztolyt. Egész testében reszketett, mégis odament az üvegfalhoz. Dühöngött, amiért ilyen kiszolgákatott volt ezzel a dologgal szemben. Megérintette az üveget ott, ahol a valami hozzáért. Az üveg alig észrevehetően, de félreérthetetlenül meleg volt, nem úgy, mintha emberi kéz tapadt volna hozzá, az túl kevés ahhoz, hogy meglangyosítson egy ennyire hideg felületet, hanem mintha hevítették volna.
Ismét szemügyre vette a csupasz deszkákat. Kitekintett a sötét, recés vízre, és Sausalito távoli, barátságos fényeire az öböl túlpartján.
A konyhai pulthoz sietett, letette a pisztolyt, és fölemelte a telefonkagylót.
– Beszélnem kell a Pontchartrain szállodával New Orleansban, kérem, kapcsolja – szólt remegő hangon. Most csak azzal csillapíthatta az idegeit, ha fülelt, és tudatosította magában a megnyugtató tényt, hogy egyedül van.
Fölösleges ellenőrizni zárakat és lakatokat. Fölösleges végignézni a fiókokat, minden zegzugot. Fölösleges, fölösleges, fölösleges. Félőrült volt, mire kapcsolták a szállodát.
– Beszélnem kell Michael Curryvel – közölte, és elmagyarázta, hogy Curry valószínűleg este jelentkezett be. Nem, nem számít, hogy New Orleansban negyed hat múlt öt perccel, kérem, csengesse a szobáját!
Örökkévalóságig tunő ideig ácsorgott a konyhában. Annyira zaklatott volt, hogy még az sem érdekelte, mennyire önző dolog ilyenkor fölverni Michaelt. Majd ismét a központos szólt bele:
– Sajnálom, de Curry úr nem veszi föl.
– Próbálja még egyszer! Küldjön föl valakit a szobájába, kérem! Beszélnem kell vele!
Amikor továbbra sem sikerült fölverni Michaelt, azt pedig természetesen megtagadták, hogy Curry úr engedélye nélkül behatoljanak a lakosztályba – ezért nem is hibáztathatta őket –, Rowan üzenetet hagyott, amelyben sürgős visszahívást kért, visszatette a kagylót, leroskadt a kandalló peremére, és gondolkozni próbált.
Bizonyos volt abban, amit látott, feltétlenül bizonyos! Egy jelenés a teraszon, amely néz, közeledik, mustrál! Egy lény, amely tetszése szerint tűnik fel és el! De miért látta a fény csillogását a gallérján? Miért ültek páracseppek a haján? Miért melegedett át az üveg az érintésétől? Volt-e anyaga, amikor látni lehetett, és ez az anyag oszlotte föl, amikor úgy tunt, hogy eltunt?
Vagyis elméje a tudományhoz menekült, szokása szerint, és azt is tudta, hogy ezt kell tennie, ám ez nem csillapította a pánikot, a kiszolgáltatottság nem szűnő, iszonyú érzését, amitől rettegnie kellett ezen a védett helyen is, ahol még sohasem félt.
Mi köze volt hozzá a szélnek és az esőnek? Mert azokat csak nem képzelte. És mindenekelőtt miért jelent meg ez a lény neki?
– Michael! – suttogta. Úgy bukott ki a száján, akár egy ima. Elfúló kis nevetéssel hozzátette: – Én is látom őket!
Felállt, lassú, meggondolt léptekkel végigment a házon, és felkapcsolta az összes villanyt.
– Na jó – mondta nyugodtan –, ha vissza akarsz jönni, díszkivilágítással várlak. – Bár ez ostobaság. Az, ami képes felkavarni a Richardson-öböl vizét, egy megszakítóval is elbánik.
Akkor is világítson a fény, mert ő retteg. Bement a hálószobába, magára zárta az ajtót, bezárta a gardróbszekrényt, becsukta a fürdőszoba ajtaját, az ágyra dőlt, párnákat gyűrt a feje alá, és a keze ügyébe helyezte a pisztolyt.
Rágyújtott, abban a tudatban, hogy ágyban dohányozni rettenetes szokás, ellenőrizte, hogy hunyorog-e a füstjelző kis piros lámpája, aztán cigarettázott tovább.
Egy kísértet! Képzeljék, kísértetet láttam! Sose hittem bennük, mégis láttam egyet. Kísértetnek kellett lennie. Nem lehetett más. De miért jelent meg nekem? Ismét látta az esdeklő arcot, és teljes valószerűségében élte át újra, ami történt.
Hirtelen kétségbeesett, amiért nem érheti el Michaelt, amiért Michael az egyetlen, aki talán elhiszi a dolgot, amiért Michael az egyetlen, akiben annyira megbízik, hogy el merje mondani.
Az volt az igazság, hogy felajzotta az élmény; furcsán emlékeztetett arra, amit Michael megmentése után érzett. Valami borzalmas és izgalmas történt velem! El akarta mesélni valakinek. Feküdt a hálószobában, tágra nyílt szemmel bámult az árnyéktalan, sárga fénybe és gondolkozott. Miért jelent meg nekem? Milyen különös volt, ahogy végigjött a teraszon, és átleskelt az üvegen! Mintha én lettem volna az idegen!
Izgalma továbbra sem lohadt, ennek ellenére megkönnyebbült, mikor fölkelt a nap. Michael előbb-utóbb felébred részeg álmából, észreveszi a telefonon az üzenetet jelző fényt, és akkor biztosan felhívja!
Már megint nekem kell valami, beletenyerelek abba, ami odaát történik, szükségem van rá...
De most már elzsongította az üvegfalon beáradó napfény meleg, édes biztonsága; befészkelte magát a párnákba, magára húzta a tűzött takarót, és Michaelre gondolt, karján és kezén a sötét pihére, nagy szemének fürkésző pillantására a szemüveg mögött, és csak az elalvás küszöbén jutott eszébe: lehet ennek a kísértetnek köze a férfihoz?
A látomások. Michael, szerette volna kérdezni, van-e köze a kísértetnek a látomásokhoz? Akkor az álom átcsapott abszurdba, és ő felriadt, szokása szerint ellenszegülve mindennek, ami képtelen, hiszen annyival különb az ésszeruség, és azt gondolta, hát persze, Slattery jó lesz helyettesnek, és ha Ellie létezik még valahol, mit érdekli már, visszamegy-e Rowan New Orleansba, mert ezt kell hinnünk, nem igaz? Mennyivel jobb, ami túl van már ezen a síkon – és ezzel a gondolattal merült vissza az elcsigázott álomba.

 

 

KILENC

MICHAEL FELRIADT. Szomjazott és kimelegedett a takaró alatt, holott egészen hűvös volt a szobában. Alsónadrágban és ingben aludt, amelynek a gallérját és a kézelőjét kigombolták. Meg kesztyű is volt rajta.
A szőnyeges kis előtér végén villany égett, és mintha papírok zizegése hallatszott volna a légkondicionáló puha zúgásán át.
Jó ég, hol vagyok? Felült. A kis előtérből mintha egy szalon nyílt volna, amelyben halványan fénylő pianínó állt a virágmintás függöny előtt. Az ő lakosztálya a Pontchartrain szállóban. Annak kell lennie.
Nem emlékezett, mikor jött ide, és rögtön dühös lett magára, amiért ennyit ivott. Ám ekkor visszatért az esti ujjongás, az Első utcai ház látomása az ibolyalila ég alatt.
New Orleansban vagyok, gondolta, és annyira megörült, hogy tüstént szertefoszlott minden zűrzavar és lelkifurdalás.
– Itthon vagyok! – suttogta. – Akármit is műveltem, itthon vagyok!
De hogyan sikerült eljutnia a szállodába? És ki van a szalonban? Az angol. Az volt az utolsó tiszta emléke, hogy az angollal beszél az Első utcai ház előtt. Ez az apró emlék hozta magával a másikat: a barna hajú embert, ahogy mereven néz le rá a fekete vaskerítés mögül. Alig méternyire volt tőle a furcsán fehér, egykedvű arcban villogó szempár. Furcsa érzés borzongott át rajta: nem egészen félelem, annál sokkal ösztönösebb. Izmai úgy feszültek, mintha veszély fenyegetné.
Hogyhogy az embert ennyire nem változtatták meg az évek? Miként lehet, hogy az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már sehol?
Úgy rémlett, ismeri a választ a kérdésekre; mindig tudta, hogy az nem egy közönséges ember. Ettől majdnem elnevette magát, hogy neki ilyen természetes legyen egy természetellenes fogalom!
– Ki vagy akadva, haver – motyogta.
Pedig jobb lesz összeszednie magát ezen az idegen helyen, ha ki akarja deríteni, mit óhajt az angol, és miért van még mindig itt.
Sietve szemügyre vette a szobát. Igen, a régi szálloda. Megnyugtató, biztonságos látvány volt a kissé megfakult szőnyeg, a festett légkondicionáló készülék az ablak alatt, az intarziás asztalkán a súlyos, régimódi telefon, amelyen hunyorgott az üzenetet jelző lámpa.
A fürdőszoba nyitott ajtaján kilátszott egy elmosódó cikkely a fehér csempéből.
Balra volt a gardróbszekrény, a bőröndtartó, rajta a bőröndje, nyitva, és ó, csodák csodája, mellette az asztalon egy gyönyörű, harmatos hűtővödör, és a jégben három nagy doboz Miller's!
– Hiszen ez úgyszólván csodálatos!
Lehúzta a jobb kezéről a kesztyűt, és megérintette az egyik sörösdobozt. Azonnal felvillant egy egyenruhás pincér, már megint az az ócska, jelentéktelen információ a figyelem elterelésére. Visszahúzta a kesztyűjét, felbontotta a dobozt, és mohón felkortyolta a jeges ital felét. Aztán feltápászkodott, a fürdőszobába ment és pisilt.
Még a zsalugáteren beszűrődő, korai fakó fényben is látta, hogy a neszesszerét kikészítették a márvány tükörasztalra. Elővette a fogkeféjét, a fogkrémet, és fogat mosott.
Most már egy kicsit kevésbé volt fejfájós, macskajajos és nyavalyás. Megfésülködött, felhajtotta a maradék sört, és majdnem jól érezte magát.
Tiszta inget vett, felrántotta a nadrágját. Kiemelt egy újabb sört a hűtővödörből, aztán keresztülment az előszobán, és megállt egy elegánsan berendezett, nagy helyiség küszöbén.
A bársonnyal kárpitozott székeken és kanapén túl, egy kis faasztalnál az angol hajolt egy kazal nátronpapír dosszié és géppel írott papír fölé. Vékonypénzű ember volt, barázdált arcú, sűrű fehér hajú. Derékban megkötött, szürke bársony házikabátot, szürke tweednadrágot viselt. Rendkívül barátságosan és derűsen tekintett Michaelre, majd felállt.
– Jobban érzi magát, Mr. Curry? – érdeklődött azon a zengzetes angol hangon, amely a legjelentéktelenebb szavaknak is újfajta jelentést kölcsönöz, mintha először ejtenék szabatosan őket. Apró, de ragyogó kék szeme volt.
– Maga kicsoda? – kérdezte Michael.
Az angol közelebb jött, a kezét nyújtotta.
Michael hagyta a levegőben lógni a kezet, bár rosszul esett ilyen gorombán viselkedni valakivel, aki ennyire barátságosnak, komolynak és egészen rendesnek látszik. Meghúzta a sörét.
– A nevem Aaron Lightner – mondta az angol. – Londonból jöttem, hogy találkozzam önnel –, tette hozzá tapintatos szerénységgel.
– Ezt a részét tudom a nagynénémtől. Láttam a Liberty utcán, amikor a házam körül ólálkodott. Mi az ördögnek követett?
– Mert beszélni akarok önnel, Mr. Curry – közölte Lightner udvariasan, már-már tisztelettel. – Annyira akarok, hogy hajlandó vagyok kockáztatni az esetleges kellemetlenségek és kényelmetlenségek minden nemét. Hogy az ön nemtetszését máris kockáztattam, az nyilvánvaló, amit fájlalok, szívből fájlalok. Én pusztán segíteni akartam, amikor idehoztam, és kérem, engedje felhívnom a figyelmét, hogy akkor ön is feltétel nélkül együttműködött.
– Együtt? – kérdezte harciasan Michael, noha el kellett ismernie, hogy ez az angol igazi arany pofa. Hanem ahogy ránézett az asztalon szétterített papírokra, ismét elfogta a méreg. – Ötven dezsőért, vagy még annyiért se, a taxis boldogan segített volna! És a taxis most nem lenne itt!
– Így van – felelte Lightner ugyanazon a bársonyos, pallérozott hangon. – És talán vissza is kellett volna vonulnom az ön apartmanja fölött található lakosztályomba, de nem tudhattam, nem lesz-e rosszul, valamint még másfajta okom is volt az őszinte aggodalomra.
Michael nem felelt. Tisztában volt vele, hogy az angol beleolvasott az agyába, hogy úgy mondjuk.
– Ezzel a kis trükkel sikerült fölkeltenie a kíváncsiságomat – szólalt meg végül, és hozzágondolta: no, meg tudod csinálni még egyszer?
– Igen, ha óhajtja – felelte az angol. – Aki ilyen lelkiállapotban van, mint ön, azt, fájdalom, rendkívül könnyű leolvasni. Attól félek, az ön megnőtt fogékonysága egyszerre két irányban működik. De én megmutathatom, hogyan rejtse el a gondolatait, miként borítson rájuk védőernyőt, ha úgy óhajtja. Bár nem nagyon van rá szükség. Magamfajta emberből nem túl sok futkos a föld hátán.
Michael akaratlanul elmosolyodott. Az angol annyi kedves szerénységgel beszélt, ami végképp megnyerte és megnyugtatta. Lightner teljesen megbízhatónak tűnt. Eléggé elképesztő módon semmi mást nem lehetett érezni benne, mint jóságot.
Odament a pianínó melletti virágos függönyhöz, és meghúzta a zsinórt. Utálta a villanyvilágítást fényes nappal, és rögtön felvidult, mikor lenézett a Szent Károly útra, a széles gyepsávra, a villamossínre és a tölgyek poros lombkoronájára. El is felejtette, hogy a tölgy levele ilyen sötétzöld. Minden, amire nézett, majd kicsattant az élettől. Odalent elcsühögött a felsőváros irányába a Szent Károly villamos, és a semmihez sem fogható, ismerős csattogás nyomban felélesztette Michaelben a várakozó izgalmat. Milyen meghitt ez az álmos világ!
Rögtön le kell mennie az utcára, indulnia kell az Első utcai házhoz! Ekkor belényilallt, hogy az angol figyeli, de ismét nem látott benne mást, mint tisztességet és mélységes jóakaratot.
– Oké, kíváncsi vagyok! – mondta, miközben megfordult. – Azonkívül hálás. De akkor se tetszik ez nekem. Nagyon nem tetszik! Tehát kíváncsiságból és hálából, ha érti, mit mondok, adok magának harminc percet arra, hogy elmagyarázza, ki maga, miért van itt és mi ez az egész! – Leült a bársony kanapéra, az angollal és a rendetlen asztallal átellenben, és lekapcsolta a villanyt. – Ja, kösz a sört. Nagyon méltányolom a sört.
– Van még itt mögöttem a konyhai hűtőben – világosította föl az angol rendíthetetlen nyájassággal.
– Igazán figyelmes – dicsérte Michael. Jól érezte magát a szobában. Nem egészen ilyenre emlékezett fiúkorából, de akkor is kellemes volt sötét tapétájával, puhára kárpitozott bútoraival, alacsony rézlámpáival.
Szemközt ült az angol az asztalnál. Michael csak most vette észre az apró konyakosüveget és a poharat, az egyik szék támláján az öregember felöltőjét, és a szék mellett a repülőtérről ismerős aktatáskát.
– Nem parancsol egy kis konyakot? – érdeklődött Lightner.
– Nem. Miért van pont fölöttem a lakosztálya? Mi folyik itt?
– Mr. Curry, én egy nagyon régi szervezet tagja vagyok – mondta az angol. – A neve Talamasca. Hallotta már ezt a nevet valaha?
– Nem én – válaszolta Michael némi töprengés után.
– A tizenegyedik század óta létezünk, illetve már korábban is megvoltunk, de a tizenegyedik században vettük föl a Talamasca nevet, dolgoztuk ki úgynevezett alkotmányunkat és néhány szabályt. Mai nyelven szólva történészek vagyunk, akik elsősorban természetfölötti kutatásokra szakosodtak. Érdekel bennünket a boszorkányság, a kísértetjárás, a vámpírok, a rendkívüli okkult adottságokkal bíró személyek. Hatalmas dokumentációnk van róluk.
– Maguk a tizenegyedik század óta csinálják ezt?
– Igen, sőt, mint mondtam, már korábban is. Több szempontból meglehetősen passzívak vagyunk, nem szeretünk közbeavatkozni. Ha már itt tartunk, hadd mutassam meg a névjegyünket és a jelszavunkat.
Kivette a zsebéből a névjegyét, átadta Michaelnek, majd visszaült a székébe.
Michael elolvasta a névjegyet:

TALAMASCA
Figyelünk
És mindig itt vagyunk .

Alatta amszterdami, római és londoni telefonszámok.
– Ennyi helyen van székházuk? – kérdezte.
– Mi anyaháznak nevezzük – magyarázta az angol. – Tehát, hogy visszatérjek a tárgyhoz, fokozott passzivitást tanúsítunk. Adatokat gyűjtünk, viszonyítunk, hasonlítunk, tárolunk. Viszont annál tevékenyebbek vagyunk, ha rendelkezésére kell bocsátanunk adatainkat olyanoknak, akik hasznukat vehetik. A londoni újságokból és egy San Franciscó-i kapcsolatunktól értesültünk az ön élményéről, és úgy véltük, hogy talán tudnánk... segíteni.
Michael lehúzta a kesztyűjét, ráérősen hámozta le a jobb keze mind az öt ujjáról, majd félretette, és újból megfogta a névjegyet. Szemfájdító villanás Lightnerről, amint ilyen névjegyeket csúsztat a zsebébe egy másik hotelszobában. New Yorkban. Szivarszag. Forgalom zaja. Felvillan valahol egy nő, aki angol kiejtéssel hadar Lightnernek...
– Miért nem konkrét kérdést tesz föl, Mr. Curry? – Michael kizökkent a képek közül.
– Na jó! – mondta. Igazat mond ez az ember! Az adatbetáplálás folytatódott, ernyesztő, ijesztő erővel, a hangok harsányabbak, zűrzavarosabbak lettek. Lightner szavai áttörtek a lármán:
– Összpontosítson, Mr. Curry, válassza ki, amit tudni akar! Jók vagyunk vagy sem?
Michael bólintott, hangtalanul ismételte magában a kérdést, aztán nem bírta tovább. Az asztalra tette a névjegyet, vigyázva, hogy ne érintse meg a fát. Kissé reszketett. Visszahúzta a kesztyűjét, látása kitisztult.
– Nos tehát, mit tudott meg? – érdeklődött Lightner.
– Valamit a templomos lovagokról – felelte Michael. – Maguk ellopták a pénzüket.
– Hogy? – hápogott Lightner.
– Ellopták a pénzüket, azért lehet ennyi anyaházuk messze földön! Akkor lopták el, amikor a francia király tömlöcbe vettette a templomosokat. Ők a Talamascára bízták a pénzüket, hogy őrizzék meg nekik, maguk pedig megtartották. Azóta gazdagok, piszkosul gazdagok. És maga szégyelli, ami a templomosokkal történt, hogy boszorkánysággal vádolták és kiirtották őket. Ezt a részét persze a történelemkönyvekből tudom. Történelem volt a fő szakom. Tudok mindent, ami a templomosokkal történt. A francia király meg akarta fúrni a hatalmukat. Nyilván nem volt tudomása a maguk létezéséről. – Egy pillanatra elhallgatott. – Igen kevesen tudnak magukról.
Az angol színleg ártatlan csodálkozással meredt rá, aztán elvörösödött. Úgyszólván tapintani lehetett kínos feszengését.
Michael fölkacagott, bár nem akarta kinevetni. Megmozgatta jobb keze kesztyűs ujjait.
– Ezt érti összpontosítás és az adat kiválasztása alatt?
– Nos, azt hiszem, igen, ezt értem. Bár azt sohasem hittem volna, hogy ilyen obskúrus...
– Maga szégyelli, ami a templomos lovagokkal történt. Mindig szégyellte. Néha lemegy a londoni alagsori levéltárba, és végigolvassa a régi anyagokat. Nem a számítógépes kivonatokat, hanem a régi aktákat, amelyeket tintával írtak pergamenre. Igyekszik meggyőzni magát, hogy a rendje semmit sem tehetett a templomos lovagok védelmére.
– Ez nagyon imponáló, Mr. Curry, de ha ismeri a történetünket, akkor azt is tudja, hogy a templomos lovagokat kizárólag a római pápa menthette volna meg. Mi, obskúrus, kicsi és teljesen titkos szervezet létünkre semmi esetre sem voltunk abban a helyzetben. Különben pedig, miután mindennek vége lett, miután Jacques de Molayt és társait elégették a máglyán, már úgysem volt senki, akinek vissza lehetett volna adni a pénzt.
– Nekem nem kell mondania, Mr. Lightner – kacagott Michael. – Ennek ellenére maga komolyan restelkedik valamiért, ami hatszáz éve történt. Fura egy pókok lehetnek maguk. Mellesleg írtam valaha egy dolgozatot a templomosokról, és egyetértek magával. Senki sem segíthetett volna rajtuk, nézetem szerint még a pápa sem. Ha maguk elődugják az orrukat, ugyanúgy máglyára kerülnek.
Az angol ismét elvörösödött.
– Kétségen kívül – mondta. – Most elégedett, hogy az igazat mondtam?
– Elégedett? Le vagyok nyűgözve! – Sietség nélkül tanulmányozta Lightnert, és az a benyomása támadt, hogy egy ép lelkű embert lát maga előtt, akinek értékrendjét Michael maga is nagy becsben tartotta. – És a munkája miatt követett ide, tűrve minden kényelmetlenséget, kellemetlenséget és az én nemtetszésemet? – Fölemelte a névjegyet, ami nem ment könnyen kesztyűs kézzel, és az inge zsebébe csúsztatta.
– Nem egészen – felelte az angol. – Bár nagyon szeretnék segíteni önnek, és ha ez leereszkedően vagy sértően hangzik, akkor sajnálom, szívből sajnálom, de akkor is igaz, és a magafajta embernek fölösleges hazudni.
– Nem hinném, hogy meglepné, amit most mondok, de voltak percek az utóbbi hónapokban, amikor hangosan imádkoztam segítségért. Bár most kicsit jobban vagyok, mint két napja. Sokkal jobban. Éppen abban járok, hogy megtegyem... amit tennem kell.
– Önnek hatalmas ereje van, amelyet nem igazán ért – szögezte le az angol.
– Az erő nem számít, én a küldetésről beszélek! Olvasta rólam a cikkeket az újságban?
– Igen, minden nyomtatott anyagot, amelyhez hozzáférhettem.
– Akkor tudja, milyen látomásaim voltak holtomban; hogy egy meghatározott cél érdekében kellett hazatérnem; és hogy valamilyen módon eltűnt az agyamból az emlék. Na jó, csaknem az egész emlék.
– Igen, tudom.
– Akkor azt is tudja, hogy ez a dolog a kezemmel nem számít – folytatta Michael. Kellemetlenül érezte magát, húzott egyet a sörből. – Ami a célt illeti, nem nagyon hitték el nekem, ám több mint három hónap telt el a baleset óta, és még mindig ugyanazt érzem. A küldetés hozott haza. Valami köze van ahhoz a házhoz, amelynél tegnap este jártam. Az Első utcai házhoz. Egyfolytában azon töröm a fejem, mi lehetett a cél.
Lightner figyelmesen nézte..
– Valóban? A ház kapcsolatban van a látomásokkal, amelyek vízbe fúlt állapotában jelentek meg önnek?
– Igen, de ne kérdezze, hogyan! Hónapok óta egyre azt a házat látom! Álmodtam vele! Kapcsolatban van! Bár most se kérdje, miért, vagy hogyan!
– És Rowan Mayfair? Ő hogyan kapcsolódik?
Michael lassan letette a sört. Szúrósan nézett az angolra.
– Maga ismeri doktor Mayfairt?
– Nem, de sokat tudok róla és a családjáról – felelte az angol.
– Tud? A családjáról? Hát Rowant ez biztosan nagyon érdekelné. De honnan tud? Mi köze magának a Mayfair-családhoz? Mintha azt mondta volna, hogy azért várt a San Franciscó-i házam előtt, mert velem akart beszélni?
Lightner arca elsötétült egy pillanatra.
– Nagy zavarban vagyok, Mr. Curry. Ön talán megvilágosíthatna. Hogyan került oda Mayfair doktornő?
– Nézze, kezd elegem lenni a kérdéseiből! Azért volt ott, mert segíteni próbált rajtam! Orvos!
– Orvosként járt ott? – kérdezte Lightner félig súgva. – Ezek szerint téves nyomon indultam volna el? Doktor Mayfair küldte ide önt?
– Küldött? Egek ura, dehogy! Mi az ördögnek tett volna ilyet? Még csak nem is pártolta az utazást, legföljebb azért, hogy essek túl rajta. Igazság szerint tökrészeg voltam, mikor fölszedett, kész csoda, hogy nem utaltatott be a kijózanítóba. Bárcsak most is olyan részeg lehetnék. Honnan vesz maga ilyen ötleteket, Mr. Lightner? Miért küldene ide Rowan Mayfair?
– Adna nekem még egy kis időt?
– Hát, nem tudom.
– Nem ismerte Mayfair doktornőt a látomásai idején?
– Nem. Csak öt perccel később ismertem meg.
– Nem értem.
– Ő mentett meg, Lightner. Ő húzott ki a tengerből. Akkor láttam először, mikor magamhoz térített a hajója fedélzetén.
– Jóságos ég, erről fogalmam sem volt!
– Hát nekem se, péntek estig. Mármint nem ismertem a nevét, vagy hogy kicsoda, semmit sem tudtam róla. A parti őrség tolta el a dolgot. A híváskor nem írták föl se a nevét, se a hajója rendszámát. De ő mentette meg az életemet. Van valamilyen hatalmas diagnosztikai adottsága, afféle hatodik érzék, amellyel megállapítja, hogy egy páciens mikor hal meg, és mikor marad életben. Ott helyben elkezdett éleszteni. Néha eltűnődöm, hogy ha a parti őrség szúr ki, egyáltalán megpróbálkoztak volna az élesztéssel?
Lightner szótlanul és láthatólag feldúltan bámulta a szőnyeget.
– Igen, doktor Mayfair kiváló orvos – mondta súgva, de ez nyilvánvalóan töredékes kifejezése volt csupán érzelmeinek. Mintha nagy erővel próbált volna összpontosítani. – Ön beszámolt neki a látomásokról?
– Vissza akartam menni a hajójára. Az volt az elképzelésem, hogy talán ha letérdelek a fedélzeten és megérintem a deszkát, na szóval, visszajön valami a tenyeremen át. Valami, ami életre rugdossa az emlékezetemet. És az a legelképesztőbb, hogy egyetértett velem! Egyáltalán nem mindennapi orvos.
– Ebben feltétel nélkül osztom a véleményét – helyeselt Lightner. – És mi történt?
– Semmi, mármint azonkívül, hogy megismertem Rowant. – Elhallgatott, azon töprengett, mennyit sejthet ez az ember a kapcsolatukból. Ő nem fogja elárulni neki. – Hanem maga tartozik nekem néhány válasszal, nem gondolja? Pontosan mit tud róla és a családjáról? Miből gondolja, hogy Rowan küldött ide? Éppen engem! Mi az ördögért küldött volna?
– Nos, éppen ezt próbáltam kideríteni. Arra gondoltam, netán az ön kezében rejlő hatalomhoz lehet köze. Talán Mayfair doktornő kérte meg, hogy legyen szíves elvégezni valamilyen titkos vizsgálatot. Nem tudtam más magyarázatot kigondolni. Hanem Mr. Curry, ön miként szerzett tudomást a házról? Vagyis hogyan kapcsolta össze a látomásait és...
– Ebben a városban nőttem föl, Lightner. Kissrác koromban nagyon szerettem azt a házat. Folyton arrafelé sétafikáltam. Még a vízbefúlásom előtt is az a ház járt az eszemben. Utána akarok járni, ki a tulajdonosa, és hogy mit jelent ez!
– Nahát... – dünnyögte Lightner. – Csakugyan nem tudja, kié?
– Nem. Most mondtam, hogy ki akarom deríteni.
– Fogalma sincs?
– Nem azt mondtam, hogy most akarom kideríteni?
– Tegnap este át akart mászni a kerítésen.
– Emlékszem. Szóval akkor lenne szíves felvilágosítani néhány dologban? Tud rólam. Tud Rowan Mayfairről. Tud a házról. Tud Rowan családjáról... – Elakadt a szava. Mereven bámult Lightnerre. – Rowan családja! – mondta. – Az övék a ház!
Az angol komolyan bólintott.
– Ez tényleg igaz?
– Évszázadok óta az övék – felelte Lightner halkan. – És ha csak nem tévedek, a ház hamarosan Rowan Mayfairre száll, mihelyt az anyja meghal.
– Nem hiszek magának! – suttogta Michael. Pedig dehogynem hitt! Újra megcsapta a látomások szele, de csak átfújt rajta. Rámeredt az angolra, és annyi kérdés nyüzsgött az agyában, hogy egyet sem tudott szavakba önteni.
– Mr. Curry, még egy kis türelmet kérek öntől. Hadd magyarázzam el, mi köze a háznak a látomásokhoz, pontosabban hogyan szerzett tudomást róla, és miért jegyezte meg gyerekkorában.
– Addig nem, amíg nem közli, amit erről tud – vágott közbe Michael. – Van fogalma róla, hogy Rowan...
– Sok mindent közölni szándékozom önnel a házról és a családról – szakította félbe Lightner –, viszont cserébe arra szeretném kérni, hogy ön beszéljen elsőnek. Mondjon el mindent, amire emlékszik, mindent, ami fontosnak látszik, akkor is, ha nem tudja hová tenni, mert én valószínűleg tudni fogom. Érti, hová akarok kilyukadni?+
– Oké, infót infóért. De el fogja mondani, amit tud?
– Minden körülmények között.
Tiszta sor, hogy megéri a dolog. Ez élete legizgalmasabb eseményének ígérkezett, leszámítva azt a pillanatot, amikor Rowan meg állt a küszöbén. Annyira tudni akart mindent, a legapróbb részletig, hogy ez a mohóság még őt is meglepte.
– Oké – kezdte –, tehát, mint mondtam, kölyökkoromban folyton ott mentem el a ház mellett. Akár kitérőt is tettem, csakhogy elmehessek. Onnan körülbelül hat sarokra születtem, a folyó közelében, az Angyali Üdvözlet utcán. Rendszerint láttam a kertben egy embert, ugyanazt, akit tegnap este. Emlékszik, amikor kérdeztem, hogy maga észrevette-e? Hát én tegnap a kerítésnél láttam, és még azelőtt a kertben, és vigyen el engem az ördög, ha nem hajszálra úgy nézett ki, mint sráckoromban! Megjegyzem, négyéves voltam, amikor először láttam a hapsit, és hat, amikor a templomban találkoztam vele.
– Templomban? – Megint az a fürkész pillantás. Az angol tekintete szinte karcolta Michael arcát.
– Bizony hogy ott, karácsonykor, a Szent Alfonzban, ráadásul pont a szentélyben, felfogja ezt? Az áldoztató rácsnál állították föl a betlehemet, ő pedig hátul húzódott meg, az oltár oldallépcsőjén.
– Tekintettel a városrészre, ahol felnőttem – nevetett Michael –, egészen bizonyosra vettem, hogy ő az. Komolyra fordítva a szót, ugyanaz az ember volt. Máskor is láttam – bár ez a mozzanat évek óta nem jutott eszembe –, egy belvárosi hangversenyen, amelyet sohasem felejtek el, mert Isaac Stern hegedült. Élőben akkor hallottam ilyet először. No szóval, a hangversenyteremben láttam az embert. Engem nézett.
Habozni kezdett. Meglegyintette a réges-régi pillanat levegője, és ennek nem örült, hiszen olyan szomorú, nehéz idők voltak. Lerázta magáról. Tudta, hogy Lightner most is a gondolataiban olvas.
– Nem látni tisztán őket, ha föl van zaklatva – szólt az angol halkan. – Ám ez hallatlanul fontos, Mr. Curry...
– Nekem mondja! Mindennek köze van ahhoz, amit vízihullaként láttam! Tudom, mert egyfolytában ezen rágódtam a baleset után, amikor semmi másra nem bírtam gondolni. Folyton felriadtam, a házat láttam, arra gondoltam, igen, visszamegyek. Ezt nevezte Rowan Mayfair fixa ideának.
– Mesélt neki róla...
Michael bólintott, majd felhajtotta a sörét.
– Részletesen leírtam neki. Türelmes volt, de ő sem fejtette meg. Bár mondott valami nagyon frappánsat. Azt mondta, túl egyedi ahhoz, hogy kóros legyen. Akkor én ezt roppant találónak éreztem.
– Hadd vegyem igénybe a türelmét még egy kicsit – kérte Lightner. – Lenne szíves elmesélni, mire emlékszik a látomásokból? Említette, hogy nem mindent felejtett el...
Michael egyre jobban bízott ebben az emberben. Talán a nyájasan tekintélyes modora miatt. Senki, még Rowan sem faggatta ilyen komolyan a látomásokról. El volt ragadtatva. Ez az ember olyan megértőnek tűnt.
– Ó, az is vagyok – sietett közölni Lightner. – Higgye el, tökéletesen megértem, nem csak azt, ami történt, hanem az ön hitét is. Kérem, mondja el.
Michael röviden leírta a fekete hajú nőt, a hozzá kapcsolódó ékszert, az ajtó elmosódó fogalmát...
– Bár nem a ház ajtaja, az nem lehet. De a házhoz kell köze legyen. – Meg egy szám, amelyet elfelejtett. Nem, nem a lakcím. Nem volt hosszú, két számjegyből állt, és rendkívüli jelentőséggel bírt. Meg a küldetés, természetesen, a küldetés, és a szilárd meggyőződés, hogy szabad lett volna nemet mondania.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy halálra adtak volna, ha nem fogadom el! Mindenben volt választásom. Azt választottam, hogy visszatérek, és teljesítem a küldetést. Azzal a tudattal ébredtem, hogy rettentően föntos dolgom van.
Szavai hihetetlen hatást gyakoroltak az angolra. Lightner nem is próbálta titkolni a megdöbbenését.
– Emlékszik még valamire?
– Nem. Néha úgy rémlik, most mindjárt eszembe jut minden, aztán csak úgy elillan. A baleset után körülbelül huszonnégy órával – nem, talán még annál is később – jutott eszembe a ház, de abban a pillanatban éreztem a kapcsolatot. Ugyanez az érzés rohant meg tegnap este. A megfelelő helyre jöttem a válaszokért, de még mindig nem emlékezem! Ebbe bele kell bolondulni!
– El tudom képzelni – mondta Lightner halkan, aki még mindig nem tért magához a csodálkozásból vagy a megdöbbenésből. – Hadd kérdezzek valamit. Nem lehetséges, hogy mikor magához tért, megfogta Rowan kezét, és Rowan közvetítette magának a ház képét?
– Ez lehetséges, mindössze az az egyetlen nyomós tény szól ellene, hogy Rowannak fogalma sincs a házról. Semmit sem tud New Orleansról. Senkit sem ismer a családjából, kivéve az örökbefogadó anyját, aki tavaly halt meg.
Lightner kételkedni látszott.
– Nézze! – kezdte Michael, aki alig bírt megálljt parancsolni a lelkesedésének, mert Lightnerrel élvezet volt beszélgetni. – El kell mondania, honnan tud Rowanról. Péntek este San Franciscóban, amikor eljött a lakásomra, észrevette magát. Mondott valami olyasmit, hogy már korábban is látta. Beszéljen őszintén, Lightner. Mi ez az egész Rowannal? Honnan tud róla?
– Mindent el fogok mondani magának – felelte az angol rendíthetetlen nyájassággal –, de most én hadd kérdezzem meg ismét: biztos benne, hogy Rowan sohasem látott egy képet a házról?
– Nem. Ezt is megbeszéltük. New Orleansban született...
– Igen...
– De még aznap elvitték innen. Aláírattak vele egy papírt, hogy sohasem tér vissza. Kérdeztem, látott-e valaha képet az itteni házról. Azt felelte, hogy nem. Az örökbefogadó anyja halála után egyeden adatfoszlányt sem talált a családjáról. Nem érti? Ez nem Rowanból jött! Rowan ugyanúgy kívülről keveredett bele, mint én!
– Hogy érti ezt?
Michael szédelegni kezdett, amikor megpróbálkozott a szabatosabb meghatározással.
– Azt tudtam, hogy engem azért választottak, ami valaha történt velem... mármint azért, aki és ami voltam, ahol laktam, minden összetartozott. De nem érti? Nem én vagyok a középpont. Valószínűleg Rowan az. Telefonálnom kell Rowannak! Meg kell mondanom neki! Meg kell mondanom neki, hogy a ház az anyja háza!
– Kérem, Michael, ne tegye.
– Hogy?
– Kérem, Michael, üljön le.
– Miről beszél? Hát nem fogja fel, hogy ez milyen hihetetlen? Az a ház Rowan családjáé! Rowan semmit sem tud a családjáról! Még csak az anyja nevét sem ismeri!
– Nem akarom, hogy telefonáljon neki! – szólt Lightner váratlan eréllyel. – Kérem, én még nem teljesítettem a magam részét az egyezményből. Még nem hallgatott végig.
– Uristen, hát nem érti? Rowan valószínűleg éppen akkor futott ki az Édes Christine-nel, amikor engem lemosott a tenger a szikláról! Akadályversenyben voltunk egymással, és akkor azok, akik mindent tudtak, úgy döntenek, hogy közbeavatkoznak!
– Igen, értem... annyit kérek csak, hogy engedje lebonyolítani az információcserét, mielőtt telefonálna Rowannak.
Még mást is mondott az angol, ám Michael nem hallotta. Hirtelen annyira megzavarodott, mintha ájulás kerülgetné, és ha nem ragadja meg az asztal szélét, bizonyosan összecsuklik. Ám ezt nem a test bicsaklása okozta, hanem a léleké; egyetlen vakító pillanatra újból feltárultak a látomások, a fekete hajú nő beszélt hozzá, majd valami toronymagas kakasülőről, egy szellős, kedves helyről, ahol súlytalan volt és szabad, meglátott a lenti óceánon egy hajócskát, és azt mondta: Igen, megteszem.
Visszafojtotta a lélegzetét. Rettegett, hogy elveszíti a látomásokat, éppen ezért nem kapkodott, nem nyúlkált utánuk. Mozdulatlan maradt akkor is, amikor eltávoztak a zűrzavaros képek. Érezte teste hidegségét, szilárdságát, újra eltöltötte az ismerős vágyakozás, harag és fájdalom.
– Ó, istenem... – súgta. – Rowannak fogalma sincs...
Észrevette, hogy megint a kanapén ül. Lightner tartotta, amiért Michael hálás volt neki, mert különben a padlóra csúszhatott volna. Ismét behunyta a szemét, de a látomások nem jöttek. Csak Rowant látta, szelíden, szépen, vastag fehér frottírköpenyben, ahogy előrecsuklik a feje, és elragadóan borzas, szőke haja eltakarja síró arcát.
Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Lightner mellette ül. Az az iszonyú sejtelme támadt, hogy másodpercekre, sőt talán percekre kiesett az időből. Ennek ellenére nem bánta az angol jelenlétét. Jó és tapintatos embernek látszik, akkor is, ha mindenféle hihetetlen dolgot akar közölni.
– Csupán egy-két másodperc telt el – nyugtatta meg Lightner. (Már megint a gondolataiban olvas!) – De maga annyira megszédült, hogy majdnem összeesett.
– Pontosan. Maga nem tudhatja, micsoda szörnyűség ez, ha nem emlékezünk. És Rowan valami roppant furcsát mondott.
– Mit?
– Talán ők nem akarták, hogy emlékezzek.
– És ön ezt különösnek találta?
– Ők azt akarják, hogy emlékezzek! Azt akarják, hogy tegyem meg, amit tennem kell! Az ajtóhoz van köze, tudom, hogy ahhoz! És a tizenhármas számhoz! És Rowan mondott még valamit, amitől teljesen paff lettem! Azt kérdezte, honnan tudom, hogy ezek, akiket láttam, jók? Uram Jézus, azt kérdezte, honnan tudom, hogy nem ők okozták-e a balesetet, amikor lesodort a tenger a szikláról! Uristen, mondom én, hogy meg fogok bolondulni!
– Nagyon jó kérdések – sóhajtott az angol. – Tizenhármas számot mondott?
– Mondtam? Ezt mondtam? Én nem... Gondolom, ezt mondtam. Igen, a tizenhármas szám volt. Jézusom, ez visszajött! Igen, a tizenhármas volt!
– Most pedig figyeljen ide! Nem akarom, hogy telefonáljon Rowannak. Azt akarom, hogy öltözzön fel, és jöjjön velem.
– Várjon csak egy percet, barátom! Maga nagyon érdekes pasas. Magának jobban áll a házikabát, mint bárkinek, akit a moziban láttam; nagyon megnyerő és kedves modora is van, de most éppen ott vagyok, ahol lenni akarok, és vissza fogok menni a házhoz, miután felhívtam Rowant...
– És egészen pontosan mit óhajt tenni? Becsenget?
– Na jó, várok, amíg Rowan megjön. Mert jönni akar. Látni akarja a családját. Erről kell, hogy szóljon a mese.
– Hát az ember? Maga szerint neki mi köze ehhez? – érdeklődött Lightner.
Michael elakadt. Csak ült és bámulta az angolt.
– Maga látta azt az embert? – kérdezte.
– Nem. Nem hagyott rá időt. Azt akarta, hogy maga lássa. Ezért szeretném tudni a véleményét.
– De maga tud róla mindent, igaz?
– Igen.
– Oké, akkor most magán a beszéd sora, és szeretném, ha máris kezdené.
– Igen, így egyeztünk meg – bólogatott Lightner. – Most még fontosabbnak tartom, hogy tudjon meg mindent. – Fölállt, az asztalhoz ment, összeszedte a szétszórt papírokat, és pedánsan elhelyezte őket egy jókora bőr iratgyűjtőben. – Minden itt van, ebben a dossziéban.
Michael követte az angolt az asztalhoz. EInézte a roppant mennyiségű anyagot, amelyet Lightner belegyömöszölt a dossziéba. Többnyire géppel írott papírlapok voltak, bár akadt köztük kézírásos is.
– Ide figyeljen, Lightner, nem tartozik nekem néhány válasszal? – érdeklődött.
– Itt vannak a válaszok összegyűjtve, Michael. Az irattárunkból származnak, és kizárólag a Mayfair-családdal foglalkoznak, 1664-ig visszamenőleg. Ám előbb hallgassa meg, amit mondok: ezt nem adhatom át magának itt.
– Akkor hol?
– Van a közelben egy menedékházunk, régi ültetvényes udvarház, nagyon kellemes hely.
– Nem! – türelmetlenkedett Michael. Lightner intett, hogy maradjon csendben.
– Másfél óra járásra sincs. Ragaszkodnom kell hozzá, hogy öltözzön fel, jöjjön velem, Tölgyes Rejtek zavartalan békéjében olvassa el az aktát, és majd akkor kérdezgessen, ha ez megtörtént, és ön megértette az eset minden vetületét. Ha minden elolvasott, meg fogja érteni, miért könyörögtem, hogy halassza későbbre a Mayfair doktornőnek szóló hívást. Azt hiszem, örülni fog majd, amiért ezt tette.
– Rowannak látnia kellene ezt a dossziét.– Természetesen azt kellene. Végtelenül hálásak lennénk önnek, amennyiben hajlandó lenne a nevünkben átadni neki.
Michael fürkészőn nézte az angolt, próbálta elválasztani a kedves modort az elhangzott szavak hajmeresztő tartalmától. Rokonszenvesnek találta Lightnert, megnyugtatóan hatott rá tájékozottsága, bár ugyanakkor gyanakodott is, de mindennél erősebb volt a cserepenként kialakuló mozaikkép igézete.
Még valamit megértett: azt, hogy miért utálja kezének hatalmát. Amint megérintett valakit vagy valamit, egyfajta bensőséges kapcsolat jött létre, amely idegenek esetében elég gyorsan szertefoszlott, Lightnernél viszont fokozatosan erősödött.
– Nem mehetek magával vidékre – mondta. – Abban nem kételkedem, hogy őszintén beszélt, viszont telefonálnom kell Rowannak, tehát itt adja át az anyagot.
– Michael, ennek az aktának az anyagai kapcsolatban állnak mindennel, amit mondott. Szerepel bennük egy fekete hajú nő. Szerepel egy roppant jellegzetes ékszer. Az ajtó jelentését nem ismerem, a tizenhármas számét talán. Ami az embert illeti, egyaránt köze van a fekete nőhöz és az ékszerhez. Ám az anyagot kizárólag akkor adom ki a kezemből, ha én szabhatom meg a feltételeket.
Michael összevonta a szemöldökét.
– Azt mondja, ez az a nő, aki szerepelt a látomásban?
– Ezt kizárólag maga döntheti el.
– Ugye, nem akar bolondot csinálni belőlem?
– Nem! Természetesen nem! De ön se ámítsa magát, Michael. Mindig is tudta, hogy az az ember nem... nem az, aminek látszik, igaz? Mit érzett tegnap este, amikor megpillantotta?
– Igen, tudtam... – suttogta a férfi. Újra megrohanta a zűrzavar. Sötét, baljós borzongás futott végig rajta. Ismét látta a kerítés mögött az embert, ahogy őt lesi. – Jézus! – motyogta, és valami nagyon furcsa dolog történt vele. A jobbja, mintha önálló életre kelt volna, fölemelkedett, és Michael gépies gyorsasággal keresztet vetett, majd restelkedve sandított Lightnerre.
Rögtön utána hirtelen és izgalmas gondolata támadt.
– Nem lehetséges, hogy ők akarják a mi megismerkedésünket? Hogy a fekete hajú asszony módolta ki a találkozásunkat?
– Ezt kizárólag maga döntheti el. Csak maga hallotta, amit ezek a lények mondtak. Csak ön tudja, kik valójában.
– Istenem, de ha épp hogy nem tudom! – A halántékára tapasztotta a kezét, és egyszer csak azon kapta magát, hogy a bőr iratgyűjtőt bámulja. Írtak rá valamit, nagy, domborított betűkkel, amelyekről már félig lekopott az aranyozás. – „A Mayfair-boszorkányok” – mormolta. – Ezt mondja az írás?
– Igen. Most lenne szíves felöltözni és velem jönni? Lehet, hogy vidéken már várnak bennünket a reggelivel. Kérem!
– Maga nem is hisz a boszorkányokban! – mondta Michael. Jöttek, ismét elhomályosodott a szoba, ismét elhalkult Lightner beszéde, valahonnan a távolból hallatszottak a fojtott, értelmetlen hangok. Michael borzongott és émelygett. Ismét a poros reggeli fényben látta a szobát. Évekkel ezelőtt ott ült Viv néni, emitt az anyja, de most a jelenben vagy, telefonálj Rowannak...
– Még ne – kérte Lightner. – Csak miután elolvasta az aktát.
– Maga fél Rowantól. Vele van valami, valamilyen ok, amely miatt védeni akar tőle... – Porszemcsék kavarogtak körülötte.
Ennyire sajátos és anyagi dolog miként kelthet ilyen valószerűtlen hatást? Rowanra gondolt, ahogy fogja a kezét az autóban. Vigyázz! Rowanra gondolt később, a karjaiban.
– Tudja, mi az – szólt Lightner. – Rowan beszélt róla.
– Ah, az Őrültség! Rowan képzelgett.
– Nem képzelgett. Nézzen rám. Tudja, hogy igazat mondok. Ne akarja, hogy keresgéljek az elméjében, anélkül is tudja. Erre gondolt, amikor meglátta a „boszorkányok” szót.
– Nem gondoltam! Nem lehet embereket ölni csak azzal, hogy a halálukat kívánjuk!
– Michael, nem egészen huszonnégy órát kérek magától. Megbízom önben, és csak annyit kérek, hogy tartsa tiszteletben a módszereinket. Kérem, ajándékozza nekem ezt az időt.
Michael hüledező csöndben figyelte az angolt, ahogy leveszi házikabátját, belebújik a zakójába, majd pedánsan összehajtogatja a házikabátot, és elhelyezi az aktatáskában, az iratgyűjtő mellett.
Neki el kell olvasnia azt az aktát! Lightner becipzárazta a táskáját, fölemelte, és két karral ölelte magához.
– Nem fogadom el! – tiltakozott Michael. – Rowan nem boszorkány! Ez őrültség! Rowan orvos, és Rowan megmentette az életemet!
És ha belegondol, hogy az ő háza az a ház, a gyönyörű ház, amelyért kisfiú kora óta rajong! Ismét megérintette a tegnapi este, amikor az ég lilán fénylett az ágak között, és a madarak úgy kiáltoztak, akár az őserdőben.
Évek óta tudja, hogy az ember nem igazi. Egész életében tudta.
A templomban is tudta...
– Michael, az az ember Rowanra vár – mondta Lightner.
– Rowanra vár? De Lightner, miért, akkor miért jelent meg nekem?
– Ide hallgasson, barátom. – Az angol megfogta Michael kezét és megszorította. – Nem az a szándékom, hogy riogassam, vagy kihasználjam az elragadtatását, de az a teremtmény nemzedékek óta össze van nőve a Mayfair-családdal, és embert tud ölni. Amire különben Rowan Mayfair doktor is képes. Mi több, talán ő az első a maga nemében, aki önállóan, a teremtmény segítsége nélkül tud ölni. Márpedig közelednek egymáshoz, a teremtmény és Rowan, pusztán idő kérdése, mikor találkoznak. Most pedig kérem, öltözzék és jöjjön velem. Ha úgy dönt, hogy vállalja a közvetítő szerepét, és átadja nevünkben a Mayfair-boszorkányok aktáját Rowannak, úgy főbenjáró célkitűzéseinket segíti megvalósuláshoz.
Michael szótlanul emésztette a hallottakat, pillantása nyugtalanul repesett Lightneren, de az angolon kívül számtalan más dolgot is látott.
Nem egészen tudta, mit érez most „az ember” iránt, akit valahogy mindig gyönyörűnek, az előkelőség megtestesítőjének tartott, akinek halovány és mondhatni, epedő alakja olyasfajta derűt árasztott a kert mély ölén, amelyre Michael is vágyott. Viszont tegnap meg akarta rémíteni. Vagy mégse?
Ha egyetlenegy pillanatra lehúzhatná a kesztyűjét és megérinthetné az embert!
Nem kételkedett Lightner szavaiban. Valahogy vészjósló és kísérteties volt már az árnyék is, amely sötéten ült azon a házon. Akkor sem látszik idegennek! A látomásokra gondolt, erőlködés nélkül merülve alá a vízió keltette érzésekben, és most is azzal a meggyőződéssel tért vissza a felszínre, hogy ez jó.
– Közbe akarok lépni – mondta. – Természetesen ez a szándékom. Esetleg az érintés hatalmát is felhasználom. Rowan azt mondta...
– Mit?
– Rowan azt kérdezte, miért gondolom, hogy a kezem erejének semmi köze hozzá, miért nyakaskodom, hogy a kettő különálló... – Megint az jutott eszébe, hogy jó lenne megérinteni az embert. – Lehet, hogy mégis része, lehet, hogy mégsem csak egy mellékes átok, amely azért sújtott, hogy kizökkentsen a kerékvágásból és megőrjítsen.
– Ezt gondolta róla?
– Ennek látszott – vonta meg a vállát Michael. – Ez akadályozta meg a jövetelemet. Két hónapig dekkoltam a Liberty utcában! Hamarabb megtalálhattam volna Rowant... – A kesztyűjét nézte. Mennyire gyűlölte! Protézist csinált a kezéből.
Nem bírt tovább gondolkozni. Nem látta át a dolog összes oldalát. Az ismerőség érzése megmaradt, legömbölyítette a sokkoló tudás éleit.
– Na jó – mondta végül –, megyek magával. El akarom olvasni az aktát, az utolsó betűig. De a lehető leghamarabb vissza akarok jönni. Üzenetet hagyok Rowannak, arra az esetre, ha telefonálna, hogy visszatérek. Rowan fontos nekem. Fontosabb, mint gondolja. Ennek semmi köze a látomásokhoz, ahhoz van köze, hogy kicsoda Rowan, és mennyire... drága nekem. Nála semmi sem lehet előbbre való.
– Még a látomások sem? – kérdezte az angol tisztelettudó komolysággal.
– Nem. Az ember kétszer, legföljebb háromszor érezheti azt életében, amit én most Rowan iránt. Az ilyen érzésnek saját értékrendje, célja van.
– Megértem – szólt Lightner. – Húsz perc múlva találkozunk a földszinten. Ha önnek is megfelel, szeretném, ha a továbbiakban Aaronnak szólítana. Hosszú közös út áll még előttünk, és az én nyelvem már egy ideje rájár a Michaelre. Szeretném, ha barátok lennénk.
– Azok vagyunk – mondta Michael. – Mi az ördögök lehetnénk? – Kínos, kurta nevetés szakadt föl belőle, bár nem tagadhatta, hogy bírja a pasast. Igazság szerint kimondottan rosszul érezte magát, amikor Lightner és az aktatáska eltűnt a szeme elől.
Nem egészen negyedóra alatt lezuhanyozott, megborotválkozott és átöltözött. Kicsomagolt a bőröndjéből, néhány nélkülözhetetlen holmit hagyott csak benne, és már éppen kapta volna föl, amikor észrevette, hogy az éjjeliszekrényen álló telefonon még mindig hunyorog az üzenetet jelző lámpa. Hogy mi a csudának nem vette föl már akkor, amikor meglátta! Hirtelen méregbe gurult.
Rögtön hívta a központot.
– Igen, Mr. Curry! Dr. Rowan Mayfair kereste, körülbelül negyed hatkor. – A központosnő beolvasta Rowan számát. – Ragaszkodott hozzá, hogy csengessünk föl a szobájába, illetve kopogjunk be.
– És megtették?
– Meg, Mr. Curry, de nem kaptunk választ. És az én Aaron barátom egész idő alatt nálam ült, gondolta Michael dühösen.
– Nem akartunk a tartalék kulccsal behatolni.
– Semmi baj. Ide figyeljen, üzenetet szeretnék hagyni Mayfair doktornőnek, amennyiben újra telefonálna.
– Mi az üzenet, Mr. Curry?
– Hogy épségben megérkeztem, és huszonnégy órán belül felhívom. Továbbá, hogy most el kell mennem, de később visszajövök.
Hagyott egy ötdollárost a szobaasszonynak az ágytakarón, és kiment.
Elénk nyüzsgés fogadta a keskeny előcsarnokban. A zsúfolásig megtelt kávézóból barátságos zsivaj szűrődött ki. Lightner, aki makulátlan kreppszövet öltönyre cserélte a sötét tweedet, az ajtónál állt, és egészen úgy festett, mint egy régi vágású, déli úriember.
– Fölvehette volna, mikor csengett a telefon! – mondta Michael. Nem tette hozzá, hogy Lightner teljesen olyan, mint az emlékek ősz öregemberei, akik esténként sétálgattak a Kertvárosban és az úton a felsőváros irányában.
– Úgy éreztem, nincs jogom hozzá – felelte Aaron udvariasan. Előreengedte Michaelt, és intett a járda mellett parkoló hosszú, szürke limuzinnak. – Mellesleg attól tartottam, hogy Mayfair doktornő az.
– Ő is volt – felelte Michael. Gyönyörűséges meleggel csapta meg az augusztus. Csavarogni szeretett volna. Milyen megnyugtató volt a kövezet a talpa alatt! Ám tudta, hogy meg kell tennie ezt az utat. Bemászott az autó hátsó ülésére.
– Értem – mondta Lightner. – De maga nem hívta vissza. – Ő is beült hátra.
– Így egyeztünk meg –, sóhajtott Michael. – Bár nem örülök neki. Az imént megpróbáltam az értésére adni, hogy állnak a dolgok közöttem és Rowan között. Húszegynéhány éves koromban képtelenség lett volna, hogy az első estén beleszeressek valakibe, legalábbis sohasem történt meg velem. És harmincegynéhány évesen? Hát esetleg, de megint csak nem fordult elő, bár hébe-hóba felcsillant a lehetőség... csak lehet, hogy elfutottam előle. Most pedig az ötvenhez közeledem, és vagy butább vagyok még a szokott formámnál is, vagy végre rájöttem, hogy az első nap és az első estén is bele tudok szeretni valakibe, képes vagyok felmérni a helyzetet, hogy úgy mondjam, és meglátom, ha valami úgyszólván tökéletes, érti, mire akarok kilyukadni?
– Úgy vélem.
Az autó némileg ódon volt, de nagyon kényelmes; szürke bőrkárpitját gondosan ápolták, és apró hűtőszekrény bújt meg az egyik oldalán. Bőven jutott benne hely Michael hosszú lábának. A Szent Károly út kissé túlságosan sebesen suhant tova a füstüveg mögött.
– Mr. Curry, tiszteletben tartom érzelmeit Rowan iránt, bár be kell vallanom, hogy bennem ez egyszerre ébreszt kíváncsiságot és megdöbbenést. Ó, ne értsen félre. Rowan Mayfair minden szempontból rendkívüli, úgy is, mint páratlan tehetségű orvos, úgy is, mint kivételes egyéniségű, ifjú szépség, tudom én azt. De kérem, maga is lássa be, hogy normális körülmények között csakis egy rendtársunk vagy a Mayfair-család valamelyik tagja kaphatná meg a boszorkányok aktáját. Megszegem a szabályokat, amikor a kezébe adom az anyagot, nem kell indokolnom, miért. A rendelkezésemre álló értékes időben mindazonáltal szeretném elmagyarázni, mi a Talamasca, hogyan működünk, és mi az a csekély mérvű lojalitás, amit kérni szeretnénk a bizalmunkért cserébe.
– Oké, azért ne lovalja bele magát így. Akad egy kis kávé ebben a kirittyentett taxiban?
– Igen, természetesen! – felelte Aaron. Termoszt és csészét vett elő az ajtó zsebéből, és kávét töltött a csészébe.
– Feketén iszom – jelezte Michael. Összeszorult a torka az elsuhanó büszke nagy házak, mély tornácok, oszlopocskák, tarkára festett zsalugáterek és a nyúlkáló ágak, lágyan borzongó levelek markában megakadt, pasztellszínű ég láttán. Hirtelen az a bolond ötlete támadt, hogy egy napon vásárol magának ilyen kreppszövet öltönyt, amilyen a Lightneré, és itt sétál majd a távoli folyó kanyarjait követő út hullámvonalán, akár a régi évek úriemberei, az oly sok mindent túlélt, szép öreg házak tövében. Részegítő és bolondító volt a sodródás ezen a gyönyörű, toprongyos vidéken, az autó elszigeteltségében, a sötét üveg mögött.
– Igen, gyönyörű – helyeselt Lightner. – Valóban csodaszép.
– Oké, meséljen erről a rendről. Szóval a templomos lovagoknak köszönhetően furikáznak limuzinon. Mi van még?
Lightner helytelenítően csóválta a fejét, és alig észrevehetően mosolygott, majd meglepő módon ismét elvörösödött, Michael nagy mulatságára.
– Csak ugrattam, Aaron! – közölte sietve. – Na, mondja már el, hogyan szereztek tudomást a Mayfair-családról? És mi a fészkes fekete fenét jelent maguknál a boszorkány, már elnézést a fogalmazásért?
– A boszorkány, a mi meghatározásunk szerint olyan személy, aki képes magához vonzani és manipulálni a láthatatlan erőket – magyarázta Aaron. – Ugyanez érvényes a varázslóra és a látnokra is. A mi rendünk a boszorkánysághoz hasonló jelenségek tanulmányozására jött létre, az úgynevezett sötét középkorban, jóval a boszorkányüldözések előtt. Az a varázsló, vagy ahogy magát nevezte, alkimista volt az alapítója, aki egy nagy könyvbe gyűjtötte az összes babonás mesét, amelyeket hallott vagy olvasott.
Neve és élete most nem fontos, csak az, hogy műve a korhoz képest meghökkentően világias jellegű. Talán az egyetlen történész, aki úgy írt az okkultról vagy a láthatatlanról vagy a titokzatosról, hogy tartózkodott a fantomok, kísértetek és hasonlók démoni eredetével kapcsolatos feltételezésektől és kijelentésektől. Maroknyi követőjétől ugyanezt az elfogulatlanságot követelte. „Csak tanulmányozzátok az úgynevezett bűbájos cselekedeteit”, intette őket. „Ne higgyétek, hogy tudjátok, honnan jön az ereje”.
Nagyjából most is ilyenek vagyunk – folytatta Aaron. – Egyedül abból csinálunk dogmát, hogy nem vagyunk dogmatikusok. És bár szervezetünk kiterjedt és rendkívül zárt, mégis állandóan keresünk új tagokat, olyan embereket, akik elfogadják passzivitásunkat, lassú és alapos módszereinket, akiket hozzánk hasonlóan lenyűgöz a természetfölötti kutatása, az ön kezének erejéhez fogható, rendkívüli adottságokkal megáldott embereket...
Bevallom, amikor először olvastam önről, fogalmam sem volt róla, hogy kapcsolatban áll Rowan Mayfairrel, vagy az Első utcai házzal; én a beszervezését fontolgattam. Persze nem akartam azonnal a tudomására hozni mindazokat a tényeket, amelyeket most mondok, de azóta minden megváltozott.
Mindenesetre elutaztam San Franciscóba, hogy feltárjam ön előtt a tudásunkat, megmutassam, amennyiben ezt óhajtotta volna, miként kell használnia az erejét, és esetleg ez után pendítsem meg, hogy talán érdekesnek és szórakoztatónak találná életmódunkat, legalábbis egy időre...
Volt valami az életében, ami fölébresztette a kíváncsiságomat, mármint az, amit a nyilvánosan hozzáférhető forrásokból és a saját, mondjuk úgy, magánszorgalomból indított egyszerű kis nyomozásunkból megtudtunk. Ön olyannak tűnt a baleset előtt, mint aki keresztúthoz ért, vagyis elérte céljait, mégsem elégedett...
– Ja, ebben igaza van – helyeselt Michael, tökéletesen megfeledkezve az ablakon túl a díszletekről. Nyújtotta a csészét, hogy Lightner töltsön még kávét. – Folytassa, kérem.
– Igen, és itt volt még az ön családi háttere – mondta Lightner –, a közeli rokonok hiánya, kivéve természetesen az ön bűbájos nagynénjét, akibe, meg kell vallanom, egyszerűen beleszerettem ismeretségünk kurta ideje alatt, és természetesen a hatalma, amely jóval erősebb, mint föltételeztem...
Hogy visszatérjek a rendhez, világszerte kutatjuk az okkult jelenségeket; munkásságunknak csupán kis részét jelenti a boszorkánycsaládok vizsgálata, egyikét ama csekély számú tevékenységi területnek, amelyek valóban veszélyesek, mert a kísértetjárás, a lélekvándorlás, a gondolatolvasás, sőt még a megszállottsági esetek tanulmányozása is úgyszólván veszélytelennek tekinthető. A boszorkányok esete egész más... Következésképpen csupán a legtapasztaltabb tagokat kérik föl arra, hogy foglalkozzanak a témával, sőt akár olvassanak róla vagy próbálják megérteni! Ilyen család közelébe, mint a Mayfairéké, sohasem engedünk novíciust, de még fiatal rendtársat sem, mert túlságosan veszedelmes.
Mindent meg fog érteni, ha elolvasta az aktát. Most azt szeretném, ha belátná, hogy nem szabad nyilvánosságra hozni tevékenységünket. Tehát akár békében, akár háborúban váljunk el, tiszteletben fogja tartani a Mayfair-aktában említett személyek sérthetedenségét...
– Tudja, hogy ezen a téren bízhat bennem – mondta Michael. – Tudja, milyen ember vagyok. De mit ért veszély alatt? Megint erről az emberről, erről a szellemről beszél, Rowanról beszél...
– Előreszaladtam. Akar tudni rólunk még valamit?
– Hogy megy ez a csatlakozás?
– Noviciátussal kezdődik, akárcsak az egyházi rendeknél. Ám engedje meg ismételten felhívnom a figyelmét, hogy aki hozzánk jön, annak nem tantételeket kell elsajátítania, hanem életfelfogást.
A novíciusok egy évig az anyaházban élnek, megismerkednek az idősebb tagokkal, a könyvtárban dolgoznak, ahol kedvükre böngészhetnek...
– Maga lehet a mennyország – merengett Michael. – Elnézést, hogy félbeszakítottam. Folytassa.
– Kétéves előkészítés után kerül csak szóba a komoly elkötelezettség, a terepmunka vagy a tudományos kutatás. Persze egymás után mindkettővel is lehet foglalkozni, mert ismétlem, nálunk nincsenek visszautasíthatatlan feladatok, nem követelünk fogadalmat. Számunkra sokkal fontosabb a lojalitás és a diszkréció. Végső soron arról van szó, hogy egy sajátos közösségben, a beavatás útján lehet eljutni a megismeréshez...
– Értem – mondta Michael. – Meséljen az anyaházakról. Hol vannak?
– A legrégibb Amszterdamban – felelte Aaron. – Van egy házunk London mellett, a legnagyobb pedig, amely talán a legtitkosabb, Rómában található. Persze a katolikus egyház nem kedvel bennünket, és nem ért. Ördöngösöknek tekint, akárcsak a boszorkányokat, a varázslókat és a templomos lovagokat, pedig semmi közünk az ördöghöz. Ha van ördög, nem a mi barátunk...
– Maga szerint van ördög? – nevetett Michael.
– Megmondom őszintén, nem tudom. De hát minden derék talamascás ezt mondaná.
– Meséljen még az anyaházakról!
– Nos, a londoni biztosan elnyerné a tetszését... Michael szinte észre sem vette, hogy elhagyták New Orleanst, kopár új úton suhannak a mocsárvidéken át, és az ég tiszta kék pántlikává keskenyedett a fejük fölött. Lenyűgözve hallgatta Aaron minden szavát, ám ugyanakkor sötét szorongás bontogatta benne a szárnyait, amelyre megpróbált nem odafigyelni. Ismerős volt a Talamasca története, olyan ismerős, mint a rémítő szavak Rowanról és „az emberről”, mint maga a ház. Ez pedig egyszerre volt igéző és ijesztő, mert a nagy terv – amelyben Michael résznek érezte magát – minden elmosódottsága ellenére növekedni látszott, és minél nagyobb lett, annál jobban összezsugorodott a világ, annál inkább megkopott ragyogása, annál kevesebbet kínált csodából, forgandó szerencséből, sőt még rongyos románcból is.
Aaron megérezhette, mi zajlik benne, mert hirtelen elhallgatott, és annyit mondott szelíden:
– Michael, most csak figyeljen, és ne féljen...
– Áruljon el nekem valamit, Aaron – kérte Michael.
– Természetesen, ha módomban áll...
– Meg lehet érinteni egy szellemet? Mármint azt az embert. Meg lehet fogni kézzel?
– Hát, vannak időszakok, mikor elhiszem, hogy lehetséges... Valamit legalábbis megérinthet. De hogy az a teremtmény engedi-e magát megfogni, az, mint hamarosan meglátja, már más kérdés.
– Tehát minden összefügg – bólogatott Michael –, a kezem, a látomások, még maga is... és a maga szervezete. Összefügg.
– Várjon, addig várjon, amíg elolvassa a történetet! Minden lépésnél... várjon és figyeljen.

 

 

TÍZ

ROWAN DÉLELŐTT TÍZKOR ÉBREDT, és rögtön kételkedni kezdett abban, amit látott. A házat elöntő napfényáradatban valószerűtlenné fakult a kísértet. Rowan megpróbálta felidézni a pillanatot, a szél és a tenger hátborzongató hangjait, de most lehetetlennek tűnt az egész.
Már örült, hogy nem tudott beszélni Michaellel. Nem szeretett volna bolondnak látszani, és főleg nem akarta ismét a férfira zúdítani a terheit. Másrészt viszont hogy képzelhetett ilyet? Egy embert, aki megérinti az üveget, és könyörögve néz rá?
Nohát, most már semmi sem utalt a lény itt jártára. Rowan kiment a teraszra, végigsétált rajta, megvizsgálta a cölöpöket, a vizet. Sehol semmi szokatlan. Bár miféle jel számítana szokatlannak? Megállt a korlátnál, fújatta magát a friss széllel, és hálás volt a sötétkék égért. A kikötőmedencéből vitorlások siklottak elő, lassan, kecsesen. Nemsokára az egész öböl vizét ellepik a vitorlák. Neki is kedve lett volna kivinni Édes Christine-t, aztán úgy döntött, hogy mégse, és visszatért a házba.
Michael még nem hívta. Most vagy kifut Édes Christine-nel, vagy dolgozni megy.
Felöltözött, és éppen indult volna a kórházba, amikor megszólalt a telefon.
– Michael! – suttogta. Akkor látta, hogy Ellie régi vonala az.
– Személyes hívás, kérem, Miss Ellie Mayfairnek.
– Sajnálom, de nem tudom adni – mondta Rowan. – Ő már nincs itt. – Lehet így mondani? Mindig rosszul esett közölnie, hogy Ellie meghalt.
Tanácskozás a vonal másik végén.
– Meg tudná mondani, hol érhetjük el?
– Meg tudná mondani, ki keresi? – kérdezte Rowan. Letette a táskáját a konyhai pultra. Kissé melege volt a kabátjában, annyira sütötte a házat a délelőtti nap. – Fogadom a hívást, amennyiben a hívó hajlandó beszélni velem.
Újabb tanácskozás, majd egy idősebb asszony éles hangja:
– Beszélek vele.
A központos kilépett a vonalból.
– Itt Rowan Mayfair. Miben segíthetek?
– Meg tudná mondani, mikor és hol beszélhetek Ellie-vel? – kérdezte az asszony türelmetlenül, kissé talán indulatosan is, mindenesetre ridegen.
– Ön a barátja?
– Amennyiben nem beszélhetek vele most, szeretnék beszélni a férjével, Graham Franklinnel. Véletlenül nem tudja az irodája számát?
Ronda perszóna, gondolta Rowan, de mindinkább gyanakodott, hogy valamelyik rokona telefonál.
– Graham sem érhető el. Ha lenne szíves közölni a kilétét, örömmel megmagyarázom a helyzetet.
– Köszönöm, de nem áll szándékomban. – Dermesztően. – Okvetlenül beszélnem kell Ellie Mayfairrel vagy Graham Franklinnel!
Türelem, intette magát Rowan. Ez itt nyilvánvalóan egy öregasszony, és ha a családhoz tartozik, akkor megéri folytatni.
– Sajnálom, hogy ezt kell közölnöm, de Ellie Mayfair tavaly meghalt. Rákban. Graham két hónappal Ellie előtt halt meg. Én Rowan vagyok, a lányuk. Tehetek valamit önért? Esetleg van valami, amit még tudni szeretne?
Csönd.
– A nagynénéd vagyok, Carlotta Mayfair – szólalt meg végül az asszony. – New Orleansból telefonálok. Miért nem tájékoztattak Ellie haláláról?
Rowanban legott lobot vetett a düh.
– Nem tudom, kicsoda ön, Miss Mayfair – mondta, kényszerítve magát, hogy lassan, nyugodtan beszéljen. – Nem ismerem Ellie New Orleans-i rokonainak címét vagy telefonszámát. Ellie nem hagyott hátra ilyen jellegű információkat, és utasította az ügyvédjét, hogy itteni barátain kívül senkivel se közöljék a halálát.
Hirtelen észrevette, hogy reszket, és a telefonkagylót szorító keze csúszik az izzadtságtól. Nem hitt a fülének, hogy ő beszél ilyen gorombán, de most már késő bánat. Ugyanakkor roppantul föl volt ajzva. Nehogy letegye az a nő!
– Ott van még, Miss Mayfair? – kérdezte. – Elnézést, de kissé váratlanul ért a hívása.
– Igen – mondta a nő –, azt hiszem, ez mindkettőnknek meglepetés. Úgy látom, nincs más választásom, mint az őszinte beszéd.
– Szeretném erre kérni.
– Sajnálatos kötelességem közölni veled, hogy anyád hajnalban meghalt. Feltételezem, érted, kiről beszélek? A szülőanyádról. Ellie-nek akartam megmondani, hogy ő döntse el, mikor és hogyan adja értésedre. Sajnálom, hogy így kell a tudomásodra hoznom. Tehát anyád meghalt, ma hajnalban, öt óra után öt perccel.
Rowan úgy elhűlt, hogy válaszolni se bírt, mintha a nő pofon csapta volna. Ez nem gyász volt, ahhoz túlságosan fájt. Az anyja hirtelen életre kelt, egy töredék másodpercig élt, lélegezett, létezett a kimondott szavakban. És az élőlényre még ugyanabban a másodpercben kimondták az ítéletet, hogy ne létezzen tovább.
Nem próbált beszélni, behúzódott szokott hallgatásába. Látta Ellie-t holtan, a ravatalozóban, virágok között; ám ehhez a hírhez nem kapcsolódott semmi, semmiféle puha darab szomorúság, ez csak iszonyú volt. És a papír több mint egy éve fekszik a széfben. Ellie, élt, ismerhettem volna, és most meghalt!
– Semminemű szükség nincs rá, hogy ide gyere – folytatta a nő változatlan hangnemben és modorban. – Arra van szükség, hogy haladéktalanul vedd föl a kapcsolatot az ügyvédeddel, aki vegye föl a kapcsolatot velem, mert sürgősen meg kell vitatnunk a vagyonoddal kapcsolatos kérdéseket.
– Csakhogy én jönni akarok – vágta rá Rowan rekedten. – Méghozzá máris. Látni akarom anyámat, mielőtt eltemetik. – Vigye el az ördög a papírt és ezt a förtelmes nőszemélyt, akárki legyen is!
– Ez aligha lenne helyénvaló – mondta a nő fáradtan.
– Ragaszkodom hozzá – felelte Rowan. – Nem szívesen zavarom magát, de látni akarom anyámat, mielőtt eltemetik. Senkinek sem kell tudnia, ki vagyok. Mindössze ott akarok lenni.
– Teljesen fölösleges utazás lenne. Ellie-nek bizonyosan nem tetszene. Ellie biztosított róla, hogy...
– Ellie meghalt! – suttogta Rowan. Végére jutott az önfegyelmének, egész testében reszketett. – Nézze, nekem nem mindegy, hogy láthatom-e az anyámat. Mint közöltem, Ellie és Graham elmentek, és... – Nem bírta kimondani. Túlságosan önsajnáló és bizalmaskodó lett volna, ha bevallja, hogy egyedül van.
– Ragaszkodnom kell hozzá – mondta a nő ugyanazon a fáradt, elnyűtt, érzéketlen hangon –, hogy maradj ott, ahol vagy.
– Miért? – kérdezte Rowan. – Mit számít az magának, hogy jövök-e? Már mondtam, senkinek sem kell tudnia, ki vagyok.
– Nem lesz nyilvános virrasztás vagy temetés – közölte a nő. – Nem számít, ki tudja, vagy ki nem tudja. Anyádat azonnal eltemetik, mihelyt lehetséges. Kértem, hogy már holnap délután történjék meg. Amit javasolok, azzal téged próbállak megkímélni a bánattól. De ha nem hallgatsz rám, akkor tedd, amit érzésed szerint tenned kell.
– Jövök – mondta Rowan. – Hány órakor holnap délután?
– Anyádat Lonigan és Fiai temeti a Raktár utcából. A gyászmise a Mária Mennybemenetele templomban lesz, a Josephine utcában. A temetésre pedig akkor kerül sor, amikor mindent elrendeztem. Fölösleges kétezer mérföldet utaznod...
– Látni akarom az anyámat! Kérem, hogy várjanak, amíg odaérek!
– Erről szó sem lehet – válaszolta a nő egy árnyalatnyi haraggal vagy türelmetlenséggel. – Tanácsolom, hogy máris indulj, ha mindenképpen jönni akarsz. És kérlek, ne számíts rá, hogy az éjszakát ez alatt a fedél alatt töltheted. Nem áll módomban, hogy tisztességgel fogadjalak. A ház természetesen a tied, én távozom, amilyen hamar tudok, ha ezt kívánod, de ismétlem, nem biztosíthatom számodra a kényelmet.
Ugyanolyan elnyűtt hangon megadta Rowannak a címet.
– Első utcát mondott? – kérdezte Rowan. Egész biztos, hogy Michael is erről az utcáról beszélt! – Ez anyám háza volt?
– Egész éjjel virrasztottam – mondta a nő lassan, lélektelenül. – Ha jössz, minden meg lesz magyarázva, amint megérkezel.
Rowan már éppen kérdezni akart valamit, amikor meghökkenésére a nő bontotta a vonalat. Ezen annyira felbőszült, hogy nem is érezte a fájdalmat, amely egy perc múlva minden érzést elborított.
– Ki az ördög vagy te? – suttogta. A könnyek máris gyülekeztek, de még nem érték el a szemét. – És miért beszélsz velem így! – Lecsapta a kagylót, az ajkába harapott, keresztbe fonta a karjait. – Uristen, micsoda rettenetes némber!
De most nincs idő sírni, vagy Michael után jajgatni. Előkapta a zsebkendőjét, kifújta az orrát, megtörülgette a szemét, majd lefirkantotta a konyhapulton levő jegyzettömbre a nőtől kapott címet.
Első utca , nézte a leírt szavakat. Valószínűleg puszta véletlen. És Lonigan és fiai, ugyanazok a szavak, amelyeket Ellie mondott, mikor lázálmában emlegette otthonát és gyermekségét. Gyorsan felhívta a New Orleans-i tudakozót, aztán a temetkezési vállalkozót.
Egy bizonyos Jerry Lonigan vette föl.
– Dr. Rowan Mayfair vagyok. Kaliforniából telefonálok egy temetés miatt.
– Igen, Mayfair doktornő! – felelte egy nagyon barátságos hang, amelytől Rowannak rögtön Michaelre kellett gondolnia. – Tudom, kicsoda ön. Épp most van itt nálunk az édesanyja.
Hála istennek, hogy nem kell köntörfalazni, ötölni-hatolni! De hogyhogy ez az ember ismeri őt? Hát nem suba alatt bonyolították le az örökbefogadást?
– Mr. Lonigan – kezdte, és igyekezett nagyon szabatosan beszélni, nem véve tudomást hangjának iszaposságáról –, nekem nagyon fontos, hogy ott lehessek a temetésen. Látni akarom anyámat, mielőtt leteszik a földbe.
– Hát persze, hogy látni akarja, Mayfair doktornő, tökéletesen megértem. De épp az imént telefonált Carlotta kisasszony, és azt mondta, hogy ha nem temetjük el holnap az ön édesanyját... No hát, maradjunk annyiban, Mayfair doktornő, hogy a kisasszony ragaszkodik hozzá. A misét délután háromig halaszthatom. Hogy gondolja, doktornő, addigra ideér? Addig nyújtom el a dolgot, ameddig bírom.
– Okvetlenül ott leszek – mondta Rowan. – Ma este vagy legkésőbb holnap hajnalban indulok. De Mr. Lonigan, ha esetleg közbejönne valami, ami hátráltat...
– Doktornő, ha tudom, hogy útban van, addig nem zárom le a koporsót, amíg ide nem ér.
– Köszönöm, Mr. Lonigan. Én csak most tudtam meg, én csak...
– Hát, Mayfair doktornő, ha szabad így mondanom, épp csak most történt. Reggel hatkor hoztam el az édesanyját. Úgy vélem, Carlotta kisasszony sietteti a dolgokat. De hát Carlotta kisasszony már öreg, nagyon öreg...
– Nézze, hadd adjam meg a kórházi telefonszámomat. Ha bármi közbejönne, legyen szíves, hívjon fel.
Lonigan leírta a számot.
– Ne aggódjon, Mayfair doktornő. Az édesanyja itt lesz a Lonigan és Fiainál, amikor megérkezik.
A könnyek fenyegetően torlódtak. Ez az ember olyan egyszerűen, olyan semmi reményt nem hagyó őszinteséggel beszélt.
– Mr. Lonigan, megmondana még valamit? – kérdezte reszkető hangon.
– Tessék, doktornő.
– Hány éves volt az anyám?
– Negyvennyolc, doktornő.
– Hogy hívták?
Ez észrevehetően meglepte a temetkezési vállalkozót, de gyorsan magához tért.
– Deirdre Mayfairnek, doktornő. Nagyon szép asszony volt. A feleségem jó barátságban volt vele. Szerette Deirdre-et, többször meglátogatta. A feleségem most is itt áll mellettem. A feleségem úgy örül, hogy telefonált.
Valamilyen okból ez majdnem annyira megrendítette Rowant, mint a többi adattöredék. A szeméhez szorította a zsebkendőt, és nyeldekelt.
– Meg tudná mondani, Mr. Lonigan, miben halt meg az anyám? Mit írtak a halotti bizonyítványra?
– Természetes okokat, Mayfair doktornő, de az édesanyja beteg volt, súlyos beteg, már évek óta. Megadhatom a kezelőorvosa nevét, esetleg ő elmondhatná, hiszen maga is orvos.
– Majd elkérem érkezés után – mondta Rowan. Ezt már nem bírja sokáig. Gyorsan, halkan kifújta az orrát. – Mr. Lonigan, ismerem egy szálloda nevét. A Pontchartrain. Mennyire közel esik ez a ravatalozóhoz és a templomhoz?
– Akár át is sétálhatna, Mayfair doktornő, ha nem lenne ekkora forróság.
– Telefonálok önnek, amint megérkezem a szállodába. De ismételten kérem, ne engedje eltemetni az anyámat anélkül, hogy...
– Egy percig se aggódjon ezen, Mayfair doktornő. Csak még egy dolog, Ezt a feleségem akarja, hogy megkérdezzem magától.
– Mondja, Mr. Lonigan.
– A nagynénje, Carlotta Mayfair, nem akar semmifele gyászjelentést a lapokban, és őszintén szólva arra már szerintem sincs idő. Csakhogy olyan nagyon sok Mayfair szeretne tudni erről a temetésről, vagyis a rokonság fel lesz zúdulva, ha rájönnek, hogy ilyen hirtelen lezavarták. Mármost ez kizárólag önön múlik, én azt fogom tenni, amit maga mond, de a feleségem azon studírozott, hogy megharagudna-e, ha ő most elkezdené hívogatni a rokonokat. Mert ha beszélt egy-kettővel, azok már értesítik a többieket. Mármost, ha nem akarja, doktornő, akkor természetesen nem tesz semmit. Csakhogy Rita Mae, a feleségem, úgy érzi, hogy nagy szégyen így eltemetni Deirdre-et, mindenki tudta nélkül, meg azt is érzi, hogy magának, tudja, esetleg jót tenne, ha láthatná a rokonságot. Isten bizony, tavaly is jó sokan eljöttek Nancy kisasszonyhoz. Itt volt még Ellie kisasszony is, a maga Ellie kisasszonya Kaliforniából, mint nyilván maga is tudja...
Nem, Rowan nem tudta. Újabb tompa ütést érzett Ellie nevé-re. Fájt elképzelni Ellie-t a számtalan és névtelen unokatestvérek között, akiket ő sohasem látott. Olyan keserű düh és harag öntötte el, hogy maga is megdöbbent. Ellie és a rokonok. Rowan pedig itt, egyedül, ebben a házban. Erőlködve próbált úrrá lenni magán. Ellie halála óta valószínűleg ez volt életének egyik legnehezebb pillanata.
– Igen, hálás lennék, Mr. Lonigan, ha a felesége azt tenné, amit a legjobbnak vél. Szeretném látni a rokonokat... – Elhallgatott, mert nem bírta folytatni. – Egyébként, Mr. Lonigan, ami Ellie Mayfairt, az örökbefogadó anyámat illeti – ő is elment. Tavaly halt meg. Ha úgy véli, hogy valaki a rokonok közül tudni kívánná...
– Ó, örömmel, Mayfair doktornő. Megkíméljük attól, hogy magának kelljen közölnie az érkezése után. Mellesleg szomorúan hallom. Fogalmunk sem volt róla.
Olyan őszintén mondta. Rowan el is hitte Lonigannek, hogy fájlalja. Milyen kedves, régi vágású ember.
– Isten vele, Mr. Lonigan. Viszontlátásra holnap délután. Miután letette a kagylót, egy percig azt érezte, hogy ha most szabadjára engedi a könnyeit, sose bírja abbahagyni a sírást. A felindulás olyan vastag gyűrűket vetett benne, hogy elszédült, a fájdalom valamilyen erőszakos cselekményt követelt, és a legfurcsább, legmeghökkentőbb képek tolongtak az agyában.
Könnyeit nyeldekelve látta magát, amint berohan Ellie szobájába. Látta magát, amint ruhákat cibál ki a fiókokból, ruhákat rángat le a vállfákról és ronggyá szaggatja őket fékezhetetlen dühében. Látta magát, amint szétveri Ellie tükrét és a flakonokat, amelyek még mindig az öltözőasztalon sorakoztak, az összes illatszeres üvegcsét, amelyekből hónapok óta kiszáradt az illat, csak a szín maradt.
– Halott! Halott! Halott! – suttogta. Tegnap még élt, és tegnapelőtt is élt, és azelőtt is élt, és én itt voltam, és nem tettem semmit! Halott! Halott! Halott!
Majd a képtelen jelenet megváltozott, mintha újabb felvonás lenne haragjának szomorújátékában. Látta magát, amint ököllel veri a fából és üvegből épített falakat, addig veri ököllel, míg vér serked zúzott kezéből, abból a kézből, amely oly sokat operált, oly sokat gyógyított, oly sok életet mentett.
Ám Rowan egyiket sem tette.
Roskadtan gubbasztott a konyha sarkában, kezével takarva az arcát, és hangosan zokogni kezdett az üres házban, miközben szeme előtt egyre peregtek a képek. Fejét ráhajtotta a karjára, és addig sírt, míg bele nem fáradt, és már csak annyit bírt suttogni rekedten:
– Deirdre Mayfair, negyvennyolc éves, halott, halott, halott!
Végül megtörölgette az arcát a keze fejével, és lefeküdt a szőnyegre a kandalló elé. A feje fájt. A világ kiürült, ellenséges lett, nem ígért se meleget, se fényt.
Elmúlik. El kell múlnia. Ilyen nyomorúságot érzett azon a napon, mikor Ellie-t temették. Érezte korábban is, a kórházi folyosón, mikor Ellie jajveszékelt a fájdalomtól. Csak most képtelenségnek tűnt, hogy jobbra fordulhatnak a dolgok. Amikor a széfben levő papírra gondolt, a papírra, amely megakadályozta, hogy New Orleansba utazzon Ellie halála után, utálta magát a korrektségéért. Utálta Ellie-t, amiért aláíratta vele.
Így őrölték a sötét, keserű gondolatok, elapasztva bátorságát, önmagába vetett hitét.
Egy óráig is heverhetett, arcát a karjára hajtva, a naptól meleg deszkán. Szégyellte a magányát. Szégyellte, hogy leteperhette a fájdalom. Micsoda gondtalan, derűs ember volt ő Ellie halála előtt, amikor a passzióval végzett munka és a kölcsönös szeretettől fűtött otthon osztozott az életén! Kétszeresen kétségbeesett, ha arra gondolt, mennyire függ Michaeltől, mennyire fontos neki a férfi.
Ez valóban megbocsáthatatlan, hogy éjszakai rémületében föltelefonálta a kísértet miatt, és ilyen nyomorultul ácsingózik Michael után! Kezdett lecsillapodni, és ekkor lassan összeállt benne a tény, hogy ma éjszaka látta a kísértetet, és ma hajnalban halt meg az anyja.
Feltámaszkodott, törökülésbe rendezte a lábait, és megpróbálta hideg részletességgel fölidézni az élményt. Éjszaka csak pillanatokkal előbb nézte meg az órát, hogy megjelent az a valami. Öt perccel múlt három. Mit is mondott az a rettenetes asszony? „Anyád öt óra után öt perccel halt meg.”
Pontosan annyi idő volt New Orleansban. De micsoda hajmeresztő gondolat, hogy a kettőnek köze lehet egymáshoz!
Ha az anyja jelenik meg, az olyan nagyszerű lett volna, hogy nincs is arra szó! Az olyan szent pillanat lett volna, amelyet holtig emlegetnek az emberek. El lehetett volna mondani rá az összes kellemesen zengő közhelyet: „sorsfordító, csodás, gyönyörű”. Meg se merné kísérelni, hogy elképzelje annak a percnek a balzsamát. Csakhogy itt nem egy nő jelent meg, hanem egy férfi, egy furcsán elegáns, idegen férfi.
Csak attól, hogy gondolt rá, hogy eszébe jutott a lény esdeklő arca, rögtön megrohanta az éjszakai rettegés. Megfordult, szorongva kémlelte az üvegfalat. Persze nem volt ott semmi, csak a hatalmas, üres, kék égbolt a távoli sötét dombok felett, és a sziporkázó, villogó öböl.
Hideg és váratlan higgadtsággal kezdte sorolni magában az ilyesfajta jelenésekről szóló népszerű mendemondákat, de aztán kezdte elveszíteni az ízét a percnyi izgalom.
Bármi volt is az, elmosódottnak, lényegtelennek, sőt, laposnak tűnt az anyja halálához képest. Most ezzel kell foglalkoznia, ahelyett, hogy pazarolja a drága időt.
Feltápászkodott, a telefonhoz ment, és fölhívta otthon Larkin doktort.
– Szabadságra kell mennem, Lark – jelentette be. – Halaszthatatlan. Rá tudnánk beszélni Slatteryt, hogy helyettesítsen?
Milyen hűvös volt a hangja, mennyire emlékeztetett a régi Rowanra. Pedig hazudott. Beszélgetés közben ismét az üvegfalat bámulta, az üres pallót, ahol a magas, nyúlánk alak állt. Ismét látta a sötét szempárt, amely az ő arcát kémleli. Alig bírta követni, amit Lark mondott. Az kizárt, hogy képzeltem volna az átkozottat.

 

 

TIZENEGY

MÁSFÉL ÓRÁIG sem tartott az út a Talamasca menedékházáig. A limuzin az unalmas államközi sztrádán robogott, akkor tért csak le a folyópartra, amikor alig néhány mérföld választotta el őket a háztól.
Michaelnek, aki egész idő alatt elmerülten diskurált Aaronnal, még ennyinek sem tűnt az idő.
Mire a házhoz értek, nagyjából fogalmat alkotott a Talamascáról, és megnyugtatta Aaront, hogy senkinek sem árulja el, amit az aktákban olvasott. Tetszett neki a Talamasca, rokonszenvesnek találta Aaron kellemes, pallérozott stílusát, és többször is gondolt rá, hogy ha nem lenne ennyire mániája a „cél”, szívesen belépne a Talamascához.
Persze ez bolond gondolat, hiszen a vízbefúlás ébresztette föl benne a céltudatot, ajándékozta meg az okkult képességgel, amelyek nélkül a Talamasca föl sem figyel rá.
Arra is rájött, hogy azért szerette meg Rowant olyan szenvedélyes szerelemmel, mert azt hitte, ennek a szerelemnek nincs köze a látomásokhoz. Most már tudta, hogy Rowan is része a látomásnak.
Ezt próbálta magyarázni Aaronnak, miközben a menedékház kapujához közeledtek.
– Minden, amit mondott, ismerősen cseng; ugyanúgy ráismerek, mint tegnap este a házra. Márpedig tudja, hogy nem ismerhetem a Talamascát, képtelenség, hogy csak úgy elfelejtsem, ha egyszer hallottam magukról, hacsak nem ők beszéltek a Talamascáról, miközben halott voltam! Arra próbálok kilyukadni, hogy amit Rowan iránt érzek, nem tűnik ismerősnek, elrendezettnek. Ez friss, és van valami lázadó íze. Emlékszem, amikor nála voltam a tiburóni házban, és reggeli mellett beszélgettünk, kinéztem a vízre, és majdnem dacosan azt mondtam azoknak a dolgoknak, hogy nekem ez fontos, ami Rowanhoz köt.
Aaron ezt is ugyanolyan figyelmesen hallgatta, mint mindent.
Egyre többet tudtak meg egymásról, és ez így is tűnt természetesnek. Viselkedésükből elpárolgott a feszélyezettség.
Michael egyetlen kávét ivott, amióta elhagyták New Orleanst, és így is akarta folytatni, legalábbis, amíg el nem olvassa az aktát.
Már unta a limuzint, unta azt a sima brutalitást, amellyel az autó átrobogott az ősi mocsáron. Friss levegőt akart szívni.
Alighogy lekanyarodtak a folyóparti útról, maguk mögött hagyva a töltést, és befordultak a menedékház kapuján, Michael máris fölismerte a helyet a képeskönyvekből. A tölgyfasort számtalanszor lefényképezték már az évtizedek alatt. Maga volt a túlfűtötten álomszerű, zordon déli tökély, ahogy azoknak az irdatlan fekete fáknak a göcsörtös, vastag ágai zöld árkádsorrá fonódtak a házig vezető út felett.
Hosszú, szürke mohaszakállakat lengettek a mélyre nyúló, bütykös ágak. Dagadó gyökerek torlódtak a keskeny, kátyús, kavicsos bekötőút két oldalán.
Michael imádta. A kép olyan szótlanul érintette meg a szívét, akár a Kertváros szépsége, és azt a csendes hitet ébresztette benne, hogy történjék bármi, ő hazajött a Délre, és valamilyen módon minden rendbe jön majd.
Az autó egyre mélyebbre fúrta magát a zöldes fénybe. Itt-ott csorba napfénydárdák döfték át az árnyékokat, miközben a mögöttük hagyott, idomtalan cserjékkel benőtt, hosszú szálú füvet lengető mélyföld mintha fölkúszott volna az égre és a házra.
Michael megnyomta a gombot, hogy leeressze az ablakot.
– Hú, érzi ezt a levegőt? – súgta.
– Igen, szerfölött kellemes – mosolygott Aaron elnézően. Tikkasztó meleg volt, de Michael nem bánta.
A világ is elcsendesedett, amikor az autó megállt a nagy, emeletes ház előtt. Ez is azok közé a polgárháború előtt épült, fenségesen egyszerű házak közé tartozott, amelyek egyszerre tömörek és délszakiak; a négyszögletes dobozt földig érő ablakok szépítették, széles tornác futotta körül, és hornyolás nélküli, vaskos oszlopok tartották a lapos tetőt.
Azért épült, hogy elfogja a szellőket, hogy szemlélődve üldögéljen a mezők és a folyó felett, kibírja a hurrikánokat és a felhőszakadásokat.
Nehéz elhinni, tűnődött Michael, hogy a töltés mögött vontatógőzösök és uszályok közlekednek; alig órája látták őket, amikor egy dohogó kompon átjöttek a déli partra. Most nem létezett más, mint a téglapadlón osonó puha szellő, a fogadásukra felpattanó kétszárnyú, széles ajtó, és a felülvilágító ablak álomszép legyezőjén megvillanó kósza napsugár.
Hol a világ többi része? Nem fontos. Michael ismét hallotta az Első utca elzsongító varázshangjait; a rovarok danáját, a madarak szilaj, már-már nekikeseredett rikoltozását.
Aaron, aki nem látszott észrevenni a mesterségesen hűtött levegő jeges fuvallatát, megszorította a karját, miközben bevezette a házba.
– Gyorsan körülnézünk – mondta.
Michael, a ház igézetében szinte nem is hallotta, mit mond. Mindig megbabonázták a házak. Szerette ezt a beosztást, a széles, középső folyosót, az egyszerű lépcsőt, a nagy, négyszög alapú helyiségeket, amelyek tökéletes egyformasággal sorjáztak a folyosó két oldalán. A házat fényűzően és aprólékosan újították fel és bútorozták be, jellegzetesen brit ízléssel, sötétzöld szőnyegekkel, a központi helyiségekben mennyezetig érő mahagóni könyvszekrényekkel és polcokkal. Csupán néhány cirádás tükör és a sarokban egy apró spinét emlékeztetett a polgárháború előtti Amerikára. Egyébként az összes bútor szolidan viktoriánus volt, de minden szempontból tetszetős.
– Akár egy zártkörű klub – dünnyögte Michael. Már-már komikusnak találta a kárpitozott fotelekbe süppedt obligát olvasókat, akik föl se néztek az újságból vagy a könyvből, amikor ők zajtalan léptekkel elosontak mellettük. Ám a légkör félreérthetetlenül hívogató volt, és ő jól érezte magát itt. Tetszett neki a lépcsőn szembejövő asszony futó mosolya. Szeretett volna keresni egy széket a könyvtárban. A franciaablakok sokaságán át a növényzetre lehetett látni, amelynek széles vonóhálója elnyelte a kék eget.
– Jöjjön, hadd mutassam meg a szobáját – nógatta az angol.
– Aaron, nem akarok én megszállni. Hol az akta?
– Persze hogy nem – mondta Aaron –, de nyugalomra lesz szüksége, hogy zavartalanul elolvashassa.
Elkalauzolta az emeleti folyosón a ház keleti részébe, a homlokzatra nyíló hálószobába. Földig érő ablakok vezettek a homlokzati és az oldalerkélyre. Bár a szőnyeg olyan vastag és sötét volt, mint másutt, az ültetvényes hagyománynak tett engedményt jelezte a két márványlapos fiókos szekrény és az a fajta gigászi mennyezetes ágy, amelyet mintha kimondottan az ilyen házakhoz gyártanának. Tűzött takarók borították a pehellyel töltött matracot, két és fél méteres, díszítetlen oszlopok tartották a mennyezetet.
Ám ugyanakkor meglepő választékkal képviseltette magát a modern kényelem, beleértve a faragott szekrénybe szuszakolt apró hűtőszekrényt és televíziót. A sarokban úgy helyezték el az íróasztalt és a széket, hogy egyszerre legyen kilátás a homlokzatra és keletre. A telefon nyomógombjain gondosan megformált számok jelölték a mellékeket. A kandalló mellett két Anna királynő stílusú hintaszék pipiskedett lábujjhegyen. Egy nyitott ajtóból a fürdőszobába lehetett látni.
– Beköltözöm – szólt Michael. – Hol az akta?
– Előbb villásreggeliznünk kellene.
– Csak tessék. Én beérem egy szendviccsel olvasás közben. Megígérte. Kérem az aktát.
Ám Aaron ragaszkodott hozzá, hogy most rögtön üljenek ki az emelet hátulsó részén a szúnyoghálós tornácra, ahonnan egy franciakert kaviccsal felhintett ösvényeire és időmarta szökőkútjaira lehetett látni. Hatalmas déli reggelit tálaltak eléjük, többek között meleg süteményt, kukoricakását, kolbászt és rengeteg, cikóriából főzött tejeskávét.
Michael farkaséhes volt, és megint azt érezte, mint Rowannál: hogy milyen jó leállni a piával, milyen jó tiszta fejjel nézegetni a zöld kertet, a tölgyfák füvet söprő ágait. Isteni volt ismét ez a meleg levegő.
– Olyan hirtelen történt az egész – szólt Aaron, miközben Michael felé tolta a gőzölgő süteménnyel teli kosarat. – Úgy érzem, mondanom kellene még valamit, de nem tudom, mit. Fokozatosan szerettük volna becserkészni, hogy megismerhessük magát, és maga is megismerjen bennünket.
Michael hirtelen nem tudta kiverni a fejéből Rowant. Nagyon haragudott, amiért nem hívhatja fel, ámde fölösleges lett volna azzal próbálkoznia, hogy elmagyarázza Aaronnak, mennyire aggódik a nőért.
– Ha reményeim szerint alakulhatott volna a kapcsolat felvétele – folytatta Aaron –, meghívtam volna londoni anyaházunkba, és ráérősen, választékosan történt volna meg a beavatás. Még sokéves terepmunka után sem kértük volna föl arra, hogy a Mayfair-boszorkányokéhoz hasonló veszélyes dologba ártsa magát. Ma én vagyok a rend egyetlen képesített tagja, aki ilyen feladatra vállalkozhat. Maga azonban érintett, hogy az egyszerű modern kifejezéssel éljek.
– Vastagon – mondta Michael, miközben szorgalmasan evett. – Hanem, amit maga kér, az olyan, mintha a katolikus egyház szólítana fel ördögűzésre, tudván, hogy nem vagyok fölszentelt pap.
– Majdnem – felelte Aaron. – Néha elgondolom, hogy bár nincsenek dogmáink és szertartásaink, ettől nem leszünk kevésbé rigorózusak. Körmönfontabb fogalmaink vannak a jóról meg a rosszról, és nagyon tudunk haragudni azokra, akik nem engedelmeskednek.
– Nézze, Aaron. Egyetlen keresztény léleknek sem szólok arról az aktáról, kivéve Rowant. Megegyeztünk?
Az angol töprengett egy darabig.
– Michael – szólalt meg végül –, majd ha elolvasta az anyagot, még meg kell beszélnünk, mi legyen a teendő. Ne siessen nemet mondani. Legalább azt ígérje meg, hogy meghallgatja a tanácsomat.
– Maga fél Rowantól, ugye?
Aaron kortyolt a kávéból, miközben a tányérját bámulta. Mindössze egy fél süteményt evett.
– Nem vagyok biztos benne – mondta. – Egyetlen találkozásom Rowannal fölöttébb sajátságos volt. Megesküdtem volna...
– Mire?
– Hogy kétségbeesetten szeretett volna beszélni velem. Valakivel. Majd ismét érzékeltem benne a rosszindulatot, egy olyanfajta elhatalmasodott ellenségeskedést, mintha emberfölötti lenne, és körültövisezné valami, amit a többi halandó ösztönösen idegennek talál. Ó, tudom, hogy túlzásnak tűnik, Rowan természetesen nem szuperember. De ha mutációként fogjuk fel a saját okkult adottságainkat, akkor Rowan másságát is tekinthetjük fajlagos sajátosságnak, mint ahogy egyik madárfajta különbözik a másiktól. Hogy úgy mondjam, érzékelem a másságát. – Elhallgatott, mintha most venné észre, hogy Michael kesztyűben eszik. – Nem akarja megpróbálni nélkülük? Megtaníthatnám, hogyan blokkolja a képek áradatát. Nem olyan nehéz, ahogy maga...
– Az aktát akarom – mondta Michael. Megtörülte a száját a szalvétával, és felhajtotta a maradék kávéját.
– Természetesen megkapja – sóhajtott Aaron.
– Elmehetek most a szobámba? Ó, és kaphatnék még egy kannával ebből a finom mézédes kávéból, és hozzá forró tejet...
– Természetesen.
Kivezette Michaelt a reggelizőszobából, annyi időre állva meg közben, amíg megrendelte a kávét, aztán visszatért vele a középső széles folyosón az első hálószobához.
A homlokzatra nyíló ablakokon félrehúzták a földig érő, sötét damasztfüggönyöket. Minden ablakszem a fák ágai között felpuhult, gyöngédre szűrt napsugárban fénylett.
Az aktatáska és a tömött bőr iratgyűjtő a tűzött ágytakarón pihent.
– Nos tehát, barátom – kezdte Aaron –, a kávét kopogtatás nélkül hozzák be, hogy még azzal se zavarják. Ha kedve tartja, üljön ki az első balkonra, és kérem, figyelmesen olvasson. Amennyiben szüksége lenne rám, itt a telefon. Tárcsázza a központot, és kérje Aaront. Itt leszek a folyosón, néhány ajtóval arrébb, alszom egy kicsit.
Michael levetette a nyakkendőjét és a zakóját, a fürdőszobában megmosta az arcát, és éppen a cigarettáját vette elő a bőröndjéből, amikor hozták a kávét.
Meglepődött, kissé bosszankodott is, amikor bejött a gondterhelt Aaron. Öt perce sem váltak el egymástól.
Aaron szólt a fiatal felszolgálónak, hogy tegye a tálcát a sarokban álló íróasztalra, majd megvárta, hogy a fiú kimenjen.
– Rossz hírem van, Michael.
– Hogyhogy?
– Most beszéltem Londonnal, hogy jött-e üzenetem. Úgy tűnik, már San Franciscóban kerestek, hogy közöljék, Rowan anyja haldoklik, de nem sikerült kapcsolatot teremtenünk.
– Rowan tudni akarja majd ezt, Aaron.
– Már vége, Michael. Deirdre Mayfair ma hajnalban, öt óra körül meghalt. – Kissé megremegett a hangja. – Mi, azt hiszem, éppen beszélgettünk.
– De borzasztó ez Rowannak! – mondta Michael. – Nem tudja elképzelni, hogy fog ez fájni neki! Nem tudhatja!
– Rowan jön, Michael – közölte az angol. – Felhívta a temetkezési vállalkozót, megkérte, hogy halasszák későbbre a szertartást, és ők beleegyeztek. Érdeklődött a Pontchartrain hotel iránt. Természetesen utánanézünk, foglaltatott-e szobát, ám azt hiszem, hogy hamarosan számíthatunk az érkezésére.
– Tudja, hogy maguk rosszabbak a Szövetségi Nyomozó Irodánál? – kérdezte Michael, de nem haragudott. Pontosan erre az információra volt szüksége. Kissé megkönnyebbülve gondolt érkezésére, látogatására a háznál és az ébredésre. Nem, semmiképpen sem szervezhetett volna meg egy találkozást Rowan és az anyja között.
– Igen, nagyon alaposak vagyunk – mondta Aaron szomorúan. – Mindenre gondolunk. Nem tudom, Isten nézi-e olyan közönyösen, ami a világban történik, mint mi. – Arca úgy változott meg, mintha elhúzott volna magában egy függönyt. Némán indult az ajtóhoz.
– Maga csakugyan ismerte Rowan anyját? – szólt utána Michael.
– Igen, ismertem – válaszolt keserűen az angol –, és soha, semmivel sem tudtam segíteni rajta. De ez gyakran megesik velünk, tudja. Ezúttal talán másként lesz. Vagy nem. – Elfordította a kilincsgombot. – Ott van minden – mutatott az iratgyűjtőre. – Immár elmúlt a beszéd ideje.
Michael tehetetlenül nézett az elvonuló, hallgatag alak után. Meghökkentette, de meg is nyugtatta az érzelmek pillanatnyi feltörése. Bántotta, hogy nem talált vigasztaló szavakat. Ha most elképzeli Rowant, amint átöleli, és megpróbál magyarázkodni, akkor megőrül. Nincs veszteni való ideje.
Elvette az ágyról a bőr dossziét, és az asztalra tette. Megkereste a cigarettáját, és leült a bőrrel kárpitozott székbe. Gépiesen kávét töltött az ezüst kannából a csészébe, majd felöntötte forró tejjel.
Édes illat áradt szét a szobában.
Felnyitotta a bőrtokot, és kivette a nátronpapír iratgyűjtőt, amelyre annyit írtak: „A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK: Egyes Szám.” Vastag köteg gépelt papír és egy „Eredeti okmányok fénymásolatai” jelzésű boríték volt benne.
Fájt a szíve Rowan után.
Olvasni kezdett.

 

 

TIZENKETTŐ

ROWAN EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB felhívta a szállodát, miután becsomagolta néhány könnyű, nyári holmiját. Némileg meglepő élmény volt a csomagolás, ahogy mintegy messziről figyelte egykori választásait. Légies selymek kerültek a bőröndbe, régi vakációkra vásárolt, azóta egyszer sem hordott blúzok és ruhák. Egyetem óta hanyagolt ékszerek. Bontatlan parfümök. Dobozukból soha elő nem vett, magas sarkú, törékeny cipők. Orvosi évei nem hagytak időt az ilyesmire. Ugyanez érvényes a lenvászon kosztümökre, amelyeket kétszer viselt Hawaiin. Most majd jól jönnek. Becsomagolt egy sminkkészletet is, amelyet több mint egy éve nem nyitott ki.
A gépe éjfélkor indul. Autóval megy a kórházig, helyettesével, Slatteryvel részletesen átveszi a kórelőzményeket, azután indul a repülőtérre.
Most pedig szobát kell foglalnia, és üzenetet kell hagynia Michaelnek, hogy jön.
Nyájas déli hang válaszolt a szállodában. Igen, van üres lakosztályuk. Nem, Mr. Curry nem tartózkodik a hotelben, ám üzenetet hagyott a hölgynek, hogy házon kívül van, ellenben huszonnégy órán belül felhívja. Nem, azt nem mondta, hová megy, vagy mikor tér vissza.
– Oké – sóhajtott Rowan fáradtan. – Akkor kérem, adják át az üzenetemet. Közöljék vele, hogy jövök. Közöljék vele, hogy meghalt az anyám. Hogy a temetés holnap lesz a Lonigan és Fiainál. Fölírta?
– Igen, asszonyom. És hadd mondjam meg, hogy valamennyien mélyen fájlaljuk, ami az édesanyjával történt. Én egész megszoktam, hogy mikor arra megyek, mindig látom azon a szúnyoghálós tornácon.
Rowan hüledezett.
– Legyen szíves, mondjon már meg nekem valamit. A ház, ahol az anyám élt, az Első utcában van?
– Igen, doktornő.
– Egy Kertváros nevű negyedben?
– Igen, doktornő.
Rowan köszönetet motyogott és letette. Akkor ez ugyanaz a rész, amelyikről Michael mesélt. És miként lehet, hogy mindenki tud róla? Még csak az anyám nevét se mondtam meg ennek a nőnek!
De most már ideje indulni. Kiment a stégre, és ellenőrizte, alaposan rögzítette-e Édes Christine-t, mint ahogy a leghevesebb viharok esetére szokta, bezárta a kormányosfülkét, és visszatért a házba. Beállította a különböző riasztókat, amelyeket nem használt Ellie halála óta.
És most egy utolsó pillantás.
Michael jutott eszébe, ahogy áll a Liberty utcai, bájos öreg viktoriánus ház előtt, és előérzetet emleget. Hát ő nem érezte ennyire tisztán, hogy nem tér vissza, de azért elszomorodott. Olyan elhasználtnak, levetettnek tűnt a ház. Akkor is ezt érezte, amikor Édes Christine-re nézett.
Édes Christine jól szolgálta, de már nem fontos. Mint ahogy nem fontosak a férfiak, akikkel a fedélzet alatti kabinban szeretkezett. Érdekes, hogy nem vitte le Michaelt a kis hágcsón a kabin meghitten meleg kuckójába. Még csak meg se fordult a fejében, mintha Michael egy másik világhoz tartozna.
Hirtelen ellenállhatatlan erővel rohanta meg a vágy, hogy elsüllyessze Édes Christinet, és vele minden emlékét. Butaság! Édes Chrinstine vitte el Michaelhez. Csak nem fog megbolondulni?
Hála Istennek, hogy New Orleansba megy! Hála Istennek, hogy látni fogja az anyját a temetés előtt, és hála Istennek, mert nemsokára Michaellel lesz, és elmondhat neki mindent. Hinnie kell, hogy ez fog történni, nem számít, miért nem telefonált a férfi. Keserűen gondolt a páncélszekrénybe zárt, aláírt okmányra. De most ez se volt fontos, nem annyira, hogy a széfhez menjen, megnézze a papírt vagy széttépje.
Úgy csukta be az ajtót, hogy hátra se nézett.

 

 

 

MÁSODIK RÉSZ
A Mayfair boszorkányok

 

TIZENHÁROM

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA
A FORDÍTÓ ELŐSZAVA AZ I-IV. FEJEZETHEZ

ENNEK AZ AKTÁNAK az első négy fejezetét Petyr van Abel írta latinul, kifejezetten a Talamasca számára, túlnyomórészt azzal a kódolt latinsággal, amelyet a Talamasca használt a XIV.- XVIII. században, hogy titkosítsa episztoláit és naplóit a vizslató szemek elől. Ugyanakkor rengeteg anyagot írt angolul, mivel Petyr van Abelnek az volt a szokása, hogy angolul írt, ha franciák között, míg franciául, ha angolok között tartózkodott, mert ezeken a nyelveken több természetességgel tudta visszaadni a párbeszédeket és bizonyos gondolatokat, mint amennyit a régies latin megengedett.
Az anyag majdnem teljes egészében levelek formájában keletkezett, vagyis abban az alakban, amely máig elsődleges műfajnak számít a Talamasca irattárában.
Abban az időben Stefan Franek volt a rend főnöke; ő a címzettje ezeknek a gördülékeny, bensőséges, néha pongyola stílusú leveleknek. Ezzel együtt Petyr van Abel sohasem felejti el, hogy az archívumnak ír, ezért aprólékos gonddal magyaráz és fejteget a nyilvánvalóan tájékozatlan, leendő olvasó kedvéért. Ebből a meggondolásból ír le akkor is egy amszterdami csatornát, ha a levél címzettje történetesen ugyanannak a csatornának a partján lakik.
A fordító nem hagyott ki semmit. Csakis ott végzett átdolgozást, ahol az eredeti naplók és levelek annyira tönkrementek, hogy nem lehetett elolvasni őket, ahol a régies, kódolt latin szavak vagy mondatok kifogtak volna a rend modern tudósain, vagy ahol ódon angol szavak homályossá tették a mondanivalót a modern olvasó számára. A helyesírást természetesen modernizálta.
A modern olvasónak tudnia kell, hogy arra az időre – a XVII. század végére – már kialakult az az angol nyelv, amelyet ma ismerünk. Ha Petyr beszéde meghökkentően „egzisztencialistának” tűnik a korhoz képest, olvassuk csak el az alig hetvenöt évvel Petyr előtt alkotó Shakespearet, hogy megtudjuk, mennyire a körmük hegyéig ateisták, gunyorosak és egzisztencialisták voltak az akkori gondolkodók. Ugyanez mondható el a nézetekről, amelyeket Petyr a nemiségről vall. A gátlásos XIX. század elfojtásai következtében hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy a XVII. és a XVIII. század sokkal liberálisabb volt a húst illetően.
Apropó Shakespeare: Petyr módfelett szerette, kedvenc olvasmányai voltak a drámák és a szonettek. Azt mondogatta, hogy Shakespeare „az ő filozófusa”.
Petyr van Abel élete – ami egymagában kész regény – megtalálható a nevét viselő, tizenhét kötetes aktában, amely időrendi sorrendben tartalmazza az általa vizsgált esetekről készült összes jelentést.
Ugyancsak a tulajdonunkban van két arcképe, amelyeket Amszterdamban festettek róla, az elsőt akkori igazgatónk, Franz Roemer megrendelésére, amelyen Frans Hals úgy ábrázolja Petyrt, mint csaknem északiasan magas és szőke, tojásdad arcú, hosszú orrú, magas homlokú, fürkésző nagy szemű ifjút; míg a másodikról, amelyet Thomas de Keyser festett jó húsz évvel később, megemberesedett alakban, teltebb, noha még mindig feltűnően keskeny arccal, gondosan ápolt szakállal bajusszal, hosszú, fürtös szőke hajjal tekint ránk széles karimájú, fekete kalapja alól. Mindkét festményen derűsnek és barátságosnak látszik, ami jellemző a korabeli holland arcképeken ábrázolt férfiakra.
Petyr fiú kora óta tartozott a Talamascához, addig, amíg, negyvenhárom évesen meg nem halt kötelességteljesítés közben, mint a rendnek küldött utolsó teljes jelentéséből megtudhatjuk.
Egybehangzó vélemények szerint szenvedélyes, lobbanékony ember volt, aki ösztönös tehetséggel bírt a beszédhez, a mások meghallgatásához, az íráshoz. Kedvelte az amszterdami művésztársaságot, szabad idejéből számos órát töltött a festőkkel. Sohasem mozdították el a nyomozói munkából; részletes beszámolói hajlamosak a szószátyárságra, és néha szélsőségesen érzelmesek, amelyet egyes olvasók unalmasnak találhatnak, míg mások felbecsülhetetlen értékűnek, mert Petyr nemcsak a látottakról fest színpompás képeket, de villanásnyi időkre betekintést enged a saját egyéniségébe is.
Ő maga korlátozott mértékben volt gondolatolvasó (bevallotta, hogy azért nem ért ennek az erőnek a használatához, mert nem szereti, és nem bízik benne), valamint tudott mozgatni apróbb tárgyakat, meg tudta állítani az órákat és más „trükkökre” is képes volt.
Nyolcévesen, az amszterdami utcákon kószáló árva gyerekként ismerkedett meg a Talamascával. A történet szerint miután érzékelte, hogy az Anyaház hozzá hasonlóan „különböző” teremtményeknek ad födelet, mindig a környéken lebzselt, és egy téli éjszakán a küszöbön nyomta el az álom, ahol meg is fagyott volna, ha Franz Roemer rá nem talál, és be nem hozza. Később kiderült róla, hogy jó nevelést kapott, ír latinul és hollandul, valamint franciául is ért.
Korai gyermekségéről és szüleiről csupán szórványos, megbízhatatlan emlékei voltak, ám maga nyomozta ki a származását, és nemcsak azt derítette ki, hogy Jan van Abel, a leideni híres sebész volt az apja, de tekintélyes mennyiségű anyagot kutatott föl apja írásaiból is, amelyeknek illusztrációi, úgy anatómiai, mint orvostudományi szempontból a kor legmagasabb színvonalán álltak.
Petyr sűrűn mondogatta, hogy neki a rend lett az apja és az anyja. A Talamascának sohasem volt hűségesebb tagja.

Aaron Lightner

Talamasca, London, 1954

 

 

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA I. RÉSZ,
EGYES SZÁMÚ ÁTIRAT

Petyr van Abel feljegyzései a Talamascának, 1689 Montcleve, Franciaország, 1689 szeptemberében

 

Kedves Stefan!

Végre-valahára megérkeztem Montcleve-be a Cévennek peremén, a hegyek lábánál. Úgy van, mint mondották: az erődített, komor kisváros, hol cserepes tetők szoronganak kietlen bástyatornyok.
Itt kora ősz van, a völgy üde légébe mintha árnyalatnyi fuvallat keveredne a Mediterránum hőségéből, és a kapuból fölöttébb kellemes kilátás nyílik a szőlőskertekre, ahol a helyi bort, a Blanquette de Limoux-t termelik.
Miután több mint eleget ittam belőle ezen az első estén, mindenestől elemésszen egy emberi lényt. Szokott iszonyodásommal szemléltem, azon töprengve, miért is nem választottam más foglalkozást, hogy sose kelljen belépnem ily kisvárosokba, kőből rakott, sivár épületek közé, háromtornyú vén templomok árnyékába, hol fülem nem hallhat mást, mint a csőcselék lármázását, a máglya ropogását, a halódók köhögését, fuldoklását, végül sikítását. Tudod, hogy akárhányszor láthatom e förtelmes égetéseket, mégse bírom megszokni őket. magam tanúsíthatom, hogy olyan jó, amilyennek e szegény városi népek állítják.
Hanem tudod, Stefan, nem szeretem én ezt a környéket, mert a hegyek máig visszhangozzák a meggyilkolt katharok sikolyait, kiket sok száz évvel ezelőtt nagy számban égettek szerte a vidéken. Hány századnak kell még eltelnie, míg e sokak vérét oly mélyen magába szívja a föld, hogy el lehessen felejteni?
A Talamasca örökké emlékezni fog. Mi, akik a könyvek és a mállatag pergamenek világában élünk, agyonolvasott szemmel hunyorogva a gyertyák pislogó lángjába, mindig a történelem ütőerén tartjuk az ujjunkat. Nekünk egyedül a ma létezik. És máig emlékszem, be régen is volt, még nevét se hallottam a Talamascának, amikor apám már mesélt e meggyilkolt eretnekekről, s mind a hazugságokról, amelyekkel mocskolták őket. Mert ő is sokat olvasott róluk.
Hajh, mi köze ennek Montcleve kontesz tragédiájához, kinek holnap kell vesznie a Szent Mihály-székesegyház kapui előtt emelt máglyán? Csupa szikla ez az erődített, ódon város, bár lakosai azért nem kőszívűek, noha az úrhölgy kivégzésének immár semmi sem állhatja útját.
Fáj a szívem, Stefan, fölöttébb tehetetlen vagyok, mert kinyilatkoztatások és emlékek ostromolnak, és a legdöbbenetesebb történetet kell elmondanom.
Ám ehhez előbb rendet kell teremtenem legjobb tehetségem szerint; megpróbálok e szomorú kalandban a valóban említésre érdemes vetületekre szorítkozni – ami most sem fog sikerülni, mint rendesen.
Legelsőnek is azt hadd közöljem, hogy nem akadályozhatom meg e máglyahalált. Ugyanis a mondott úrhölgyet, azonfölül, hogy megátalkodott és veszedelmes boszorkánynak tartják, még férjének méreg általi meggyilkolásával is vádolják, és a tanúvallomások rendkívül terhelőek, mint a továbbiakban kifejtendő vagyok.
Tulajdon férjének anyja állott elő, hogy sátáni fajtalankodásokkal és gyilkosságokkal vádolná meg a menyét; a boldogtalan kontesz két kiskorú fia csatlakozott nagyanyjukhoz a vádaskodásokban, míg a boszorkány egyetlen leánya, a páratlan szépségnek mondott, húszesztendős Charlotte már el is menekült az Indiákra martinique-i férjével és csecsemő fiúkkal, nehogy őt is perbe fogják ördöngösségért.
Ám itt nem olyan minden, amilyennek látszik, és én el is fogom magyarázni, mire jöttem rá. Te csak légy türelemmel hozzám, mert vissza kell mennem a kezdetekig, fejest ugorva a ködös múltba. Sok minden van itt, ami érdekelheti a Talamascát, bár nemigen remélhetjük, hogy bármit is tehetnénk. Kínokat szenvedek, miközben írok, mert én ismerem e hölgyet, ide is azzal a gyanúval érkeztem, hogy ismerősei lennénk egymásnak, noha abban reménykedtem és azért imádkoztam, hogy tévedjek.
Utolsó levelem idején éppen távoztam a német államokból; halálosan kimerítettek szörnyű boszorkányüldözéseik, és az, hogy mily kevéssé voltam képes közbeavatkozni. Trierben tanúja voltam két tömeges boszorkányégetésnek, amelyeknek gyalázatos kínszenvedéseit még cudarabbá tették a protestáns tiszteletesek; ugyanolyan ádázak, mint a katolikusok, és féltétlenül egyetértenek a pápistákkal abban, hogy a Sátán garázdálkodik a földön, és a legmeghökkentőbb szeszélyességgel válogatja ki áldozatait, akik között ugyanúgy akadnak közönséges együgyűek, mint a legtisztességesebb háziasszonyok, pékmesterek, ácsok vagy koldusok és mások.
Mily különös az egyházi emberek hite; ezek szerint az ördög oly ostoba, hogy kizárólag a szegényt és a gyámoltalant rontja meg – miért nem egyszer Franciaország királyát? –, a lakosság pedig nagy általánosságban ily gyarló?
Ám mi ketten, te és én, már sokszor morfondíroztunk eme dolgokon.
Ide kellett jönnöm, és nem amszterdami otthonomba, hová egész lelkemmel vágyom, mert e pör hire hetedhét országra elterjedt, és az benne a legkülönösebb, hogy ezúttal egy nagy grófnét vádolnak, és nem a falusi javasasszonyt, holmi hebegő oktalant, ki okvetlenül cinkosának bélyegezné környezetében az összes szerencsétlen flótást, és így tovább.
Viszont számos elemmel találkoztam, amely másutt is előfordul; itt a híres inkvizítor, Louvier atya, ki már egy évtizede azzal dicsekszik, hogy százával égette meg a boszorkányokat, és ahol boszorkányt kell találni, ő meg is találja. És itt a boszorkányságról és démonológiáról értekező híres könyv, ugyanezen ember irománya, amely széles körben ismert Franciaországban, hol mérhetetlen elragadtatással olvassák a félműveltek, kik úgy bújják terjengős leírásait a démonokról, mintha maga a Szentírás lenne, holott nem egyéb sületlen mocsoknál.
Ah igen, és el ne felejtsem e mély reverenciával kézről-kézre adott műremek nagy huhóval övezett metszeteit, e művészi ábrákat, melyeken ördögök táncolnak holdvilágnál, és vén banyák esznek csecsemőket, vagy repkednek söprűnyélen.
Ez a könyv megigézte az egész várost, és rendünk egyetlen tagját sem fogja csodálatba ejteni, hogy a vén kontesz, menye tulajdon vádlója állott elő vele, és a templom lépcsőin jelentette ki, hogy ha nincs ez érdemes könyv, soha meg nem tudja, hogy egy boszorkány él családjának kebelében!
Ó, Stefan, adj nekem egy férfit vagy egy asszonyt, ki ezer könyvet olvasott, és érdekes társat adtál. Adj nekem egy férfit vagy egy asszonyt, ki olvasott úgy hármat, és veszedelmes ellenséget adtál.
Ám ismét elkalandozom.
Délután négy órakor érkeztem a völgybe, a hegyekből ereszkedve alá déli irányban, ami valóban lassú és fáradságos utazás lóháton. És amint felkomorlott előttem e város mintegy erődítményként, mert egykor valóban az volt, tüstént megszabadultam minden okmánytól, amely cáfolhatta volna, hogy más vagyok, mint akinek állítom magamat: katolikus pap és a maleficus métely studiózusa, aki azért utazgat a vidéken, hogy tanulmányozza a vád alá fogott boszorkányokat, és saját nyájában annál eredményesebben kigyomlálhassa őket.
Vaskazettába zártam oda nem tartozó, kompromittáló tulajdonaimat, majd gondosan elástam az erdőben. Majd legfinomabb papi pompámban, ezüst kereszttel és a gazdag klerikus egyéb cicomáival felvértezve indultam a kapu felé, el Montcleve tornyos kastélya mellett, hol a szerencsétlen kontesz lakott egykoron, akit én csak a Sátán Menyasszonya vagy a Montcleve-i Boszorkány néven ismertem.
Tüstént faggatni kezdtem azokat, akikkel találkoztam, hogy miért rakták e hatalmas máglyát a főtéren, a székesegyház kapuja elé, miért állították föl kecskelábú asztalaikat az italokat és csemegéket kínáló kufárok, holott nem várható vásár, és mi okból emeltek a templomtól északra lelátót, mely a börtön falához támaszkodik? És miért, hogy a város négy fogadójának udvarában nem férnek el a lovak meg a fogatok, miért e nagy hemzsegés, pusmogás, és miért mutogatnak oly gyakorta a rácsos börtönablakra a lelátó fölött, majd meg a förtelmes máglyarakásra?
Szent Mihály úr ünnepéhez lenne köze, kinek holnap lesz a napja?
Egyetlen személy, kivel beszéltem, sem volt rest fölvilágosítani, hogy a máglyának semmi köze az arkangyalhoz, bár ez az ő temploma; csak Istennek, az ő szentjeinek és angyalainak nagyobb dicsőségére tűzték ki a holnapi ünnepre a gyönyörű kontesz kivégzését, akit elevenen fognak elégetni, megfosztva őt az előzetes megfojtás jótéteményétől, hogy példát statuáljanak a környék boszorkányainak, kiknek száma légió, bár a konteszből egyetlenegy cinkosának nevét sem lehetett kicsikarni, még a legirtózatosabb kínzásokkal sem, oly igen nagy őfölötte az ördögnek hatalma, no de az inkvizítorok előbb-utóbb úgyis megtalálják őket.
Továbbá azt is megtudtam e különböző személyektől, kik lyukat beszéltek volna oldalamba, ha engedem, hogy alig van család e virágzó város környékén, amely ne tapasztalta volna meg első kézből a kontesz hatalmát, mert ingyen gyógyította a nyavalyásokat, italokat főzött nekik füvekből, kezével illetve sérült tagjaikat és testüket, és mindezért cserébe nem kért mást, csak hogy emlékezzenek meg róla imáikban. Valóban híres volt arról, hogy szembeszállt a kisebb boszorkányok fekete mágiájával; és a megrontottak gyakran járultak hozzá sóért kenyérért, hogy elűzhessék az ördögöket, kiket ismeretlenek küldtek rájuk.
Még sosem láttál ily hollóhajat, mondta az egyik, és ó, mily gyönyörű volt, mielőtt megtörték, így a másik, neki köszönhetem gyermekem életét, szólt a harmadik, mit a negyedik azzal tódított, hogy a kontesz le tudta hűteni a legforróbb lázat, háza népének pedig aranyakat osztogatott ünnepnapokon, és mindig kedvesen szólott mindenkihez.
Stefan, azt hitted volna, hogy szentté avatásnak leszek tanúja, nem égetésnek. Mert senkinek, akivel találkoztam abban az első órában, és akit megszólítottam, miközben ráérősen lovagoltam fel-alá a sikátorokban, mint aki eltévedt, nem volt róla egy rideg szava.
Ám kétség nem fért hozzá, hogy ez egyszerű népeket még inkább megigézte a tény, hogy ily jóságos és előkelő dámát adnak át a lángoknak, mintha szépsége és kegyessége még inkább élvezetes látványossággá tenné a kivégzést. Oly igen ékesszólóan magasztalták, oly lelkes készséggel írták le, annyira felragyogtak halálának emlegetésétől, hogy én mondom neked, végül egészen elrémültem, elegem lett belőlük, és visszatértem a máglyához, ott léptettem fel-alá, megnéztem széltében-hosszában, hogy felbecsüljem nagyságát.
Haj bizony, temérdek fa és szén kell ahhoz, hogy Mi hát az lelkemben, mely újra és újra kényszerít, hogy végignézzem ezt a szörnyűséget?
Valamely bűnért vezekelek, Stefan? És mikor lesz már elég a vezeklésből? Ne hidd, hogy elkalandozom a tárgytól. Van célom mindezekkel, mint majd hamarosan láthatod s olvashatod. Mert azért jöttem ide, hogy még egyszer szemben legyek egy fiatal nővel, akit úgy szerettem egykoron, mint senki mást, és bájainál is élénkebben emlékszem arcának ürességére, mikor először láttam kordéhoz láncoltan egy skóciai magányos úton, alig néhány órával azután, hogy végignézte tulajdon anyjának máglyahalálát.
Ha emlékszel rá, talán már ki is találtad az igazságot. Ne olvass előre. Maradj velem. Mert miközben fel-alá léptettem a máglya előtt, és hallgattam két borkufár ostoba locsogását, akik azzal büszkélkedtek, hány égetést láttak már, mintha bizony ezzel büszkélkedni kellene, még nem ismertem teljességgel a kontesz történetét. Most már ismerem.
Végül, talán öt óra tájban elmentem a város legfelkapottabb és legrégibb fogadójába, amely épp átellenben áll a templommal, és minden ablakából jól látható Szent Mihály székesegyháza, meg a vesztőhely, amelyet az imént írtam le.
Mivel a városba egyre nagyobb számban érkeztek a nézők az eseményre, arra számítottam, hogy elküldenek. Képzelheted meglepetésemet, amikor kiviláglott, hogy e homlokzati legjobb szobák lakóinak ajtót mutattak, mert választékos modoruk és ruháik ellenére egy batka nélkül találtattak lenni. Azon nyomban kifizettem a kisebb vagyont e „tiszta szobákért”, majd miután tetemes mennyiségű gyertyát kértem, hogy éjszaka is írhassak, amint most teszem, fölmentem a görbe kis lépcsőn, ahol tűrhető helyre találtam; van benne tisztességes szalmazsák, mindent összevetve és ahhoz képest, hogy nem Amszterdamban tartózkodom, nem is túlságosan mocskos, valamint egy apró kandalló, amelyre nincs szükségem, tekintve a szeptemberi gyönyörű időt, és az ablakok, noha aprók, valóban a máglyarakásra néznek.
– Innen nagyon jól láthat kelmed –, büszkélkedett a fogadós, én pedig azon tűnődtem, hányszor lehetett része ily spektákulumban, és mit gondolhat az eljárásról, ám ekkor ő is rákezdte, hogy mily szépséges volt Deborah kontesz, és szomorúan csóválta a fejét, mint mindenki, amikor szóba került a grófné és az, ami eljövendő.
– Azt mondta, hogy a neve Deborah?
– Vaj igen – felelte –, Deborah de Montcleve, a mi gyönyörűséges grófnénk, noha nem francia, mint tudja kelmed, és bár egy icipicivel lett volna erősebb boszorkány... – Mely szavak után lehorgasztotta a fejét, és elhallgatott.
Én mondom, Stefan, kés volt ez szívemnek. Már sejtettem, ki ő, és alig elviselhető volt még tovább faggatnom a fogadóst. Mégis megtettem: – Kérem, folytassa –, unszoltam.
– Azt mondta, mikor meglátta haldokló férjét, hogy nem mentheti meg, ez már kívül esik a hatalmán... – Ismét sóhajtozni kezdett, és bánatosan elhallgatott.
Stefan, számtalan ilyen esetünk volt. A falusi javasasszonyból akkor lesz boszorkány, amikor nem tud gyógyítani. Addig mindenkinek ő a „tudós asszony”, és ugyan dehogy emlegetnek ördögöket. Hát megint itt tartunk.
Felállítottam írópultomat, amelynél most ülök, eltettem a gyertyákat, majd lementem a közös ivóba, ahol a kőfalú helyiség sötét nyirkossága ellen gyújtott apró tűznél számos helyi filozófus melegítette magát vagy szárogatta elázott mivoltát, és miután egy kényelmes asztalhoz telepedve vacsorát rendeltem, megpróbáltam kiverni fejemből a különös rögeszmét, amely elfog minden kellemes házi tűznél, miszerint kezdetben az elítélt is ezt a nyájas melegséget érzi, amely később kínszenvedések közepette emészti el a testét.
– A legjobb borát ide – rendelkeztem –, hadd osztom meg e derék úriemberekkel, hátha mesélnek nekem e boszorkányról, mert még sok tanulnivalóm vagyon.
Invitálásomat nyomban elfogadták, és egy konklávé közepette vacsoráltam, akik mind egyszerre beszéltek, így tetszésem szerint választhattam ki a hangot, amely éppen érdekelt, kizárván fülemből a többieket.
– Miért vádolták be? – tértem a tárgyra kertelés nélkül.
Mire a kórus nyomban rákezdte a fülsértő kántust, hogy a gróf egy erdei lovaglás közben leesvén a nyeregből, hazatántorgott, hol jót evett, nagyot aludt, megépülten ébredt, és már épp készült volna a vadászathoz, amikor oly fájdalom fogta el, hogy ágynak esett.
Felesége és anyja éjhosszat ültek ágya mellett, és hallgatták nyögéseit. – A sérülés mélyen bent van –, jelentette ki a feleség. – Semmivel sem segíthetek rajta. Hamarosan ajkán buggyan ki a vér. Azt kell adnunk neki, amivel enyhíthetjük fájdalmát.
És ahogyan megmondta, hamarosan vér jött a gróf szájából, nyögése hangosabb lett, és azt kiáltotta feleségének, ki oly sokakat meggyógyított már, hogy legjobb orvosszereit hozza. A kontesz ismét megvallotta anyósának és gyermekeinek, hogy ez újfajta sérülés, melyen nincs ereje mágiájának, és eközben könnyek szöktek a szemébe.
– Nohát, kérdem én, tud sírni egy boszorkány? – jegyezte meg a fogadós, miközben letörülte az asztalt.
Bevallottam, hogy véleményem szerint nem tud. Majd további részletek következtek a gróf senyvedéseiről, ki végül már sikoltott, oly élesen nyiszatolta a kín, noha felesége bőven itatta borral és főzetekkel, hogy enyhítse fájdalmait és könnyítsen lelkén.
– Mentsen meg, Deborah! – jajgatta, és nem akarta látni a papot, aki eljött hozzá. De utolsó órájában, láztól fehéren, mikor szájából és beleiből egyként folyt a vér, magához vonta a papot és elárulta neki, hogy hitvese boszorkány, mindig is az volt, az anyját is boszorkányságért égették meg, és most neki kell fizetnie minden gaztetteikért.
Iszonyodva hőkölt hátra a pap, abban a hiszemben, hogy egy haldokló őrülését hallja, mert mindezen években, amelyeket itt töltött, rajongott a konteszért, kinek kegyességéből élt, ám a vén grófné vállánál fogva megragadta a beteget, visszanyomta a párnára, és ráparancsolt: – Beszélj, fiam!
– Boszorkány az, és mindig is az volt! Mindeme dolgokat ő vallotta be nekem, mellemen sírva, amikor ifjú mátkaként megigézett csalafintaságaival, és ily módon kötött engemet magához és gonosz fortélyaihoz! Anyjától tanulta a fekete művészetet, Skótföldön, Donnelaith falujában, hol tulajdon szeme láttára égették el az anyját!
Zokogó feleségének pedig, ki arcát karjaira hajtva térdelt az ágy mellett azt kiáltotta: – Deborah, az Isten szerelmére, nagyon szenvedek! Megmentetted a péknét, megmentetted a molnár leányát, engem miért nem akarsz megmenteni?
Annyira delirált, hogy a pap nem részesíttethette a haldoklók szentségében, s így halt káromolva valóban szörnyű halált.
A fiatal kontesz tombolni kezdett, amikor férjének szeme becsukódott, nagy fennszóval kiáltott hozzá, bizonygatta iránta érzett szerelmét, majd mintegy holtként esett össze maga is. Fiai, Chrétien és Philippe, szép Charlotte leánya körülvették csupasz padlón elterült anyjukat, ölelték és vigasztalni próbálták.
Ám a vén kontesznek helyén volt az esze, és jól megjegyezte, amit a fia mondott. Sietett menye lakosztályába, és a gyógyításra vagy mérgezésre való számtalan kenet és olaj és bájital mellett még egy különös bábut is talált az almáriumban, egy fából nagyolt bábut, amelynek csont fejére szemet, szájat rajzoltak, fekete hajat ragasztottak, s hajába még virágokat is varrtak selyemből. Iszonyodva hajította el a vén grófné e képmást, tudván, hogy csakis gonosz lehet, mert igen hasonlított a csuhébabákra, melyeket a pórok máig fabrikálnak a régi Beltane rítus szerint, holott a papok folyton prédikálnak ellene; ésfeltépvén más ajtókat, teméntelen ékességet és aranyat pillantott meg, halmokban és dobozokban és apró selyemzacskókban, melyeket, mondta a grófné, a nőszemély nyilván el akart lopni, mihelyt a férje meghal.
Még abban az órában letartóztatták a fiatal konteszt, miközben a nagyanya termeibe vitte unokáit, felokosítván őket e szörnyű gonoszság természetéről, nehogy rossz végre jussanak, de inkább közösen szállhassanak szembe a boszorkánnyal.
– De hát mindenki tudta – szólt közbe a fogadós fia, ki többet beszélt az összes jelenlévőnél –, hogy az ékszerek a fiatal grófnéé, ő hozta őket Amszterdamból, hol gazdag férjét temette el, grófunknak pedig, mikor elindult vagyonos feleséget vadászni, alig volt többje csinos arcánál, kopott gúnyáinál, apja földjeinél és kastélyánál.
Ó, Stefan, el nem képzelheted, hogy megsebeztek e szavak! No csak várj, és meghallod, mit mesélendő vagyok.
A kis kompánia szomorú sóhajtozásra fakadt.
– Mert miként is tudott magához kötni oly sokakat, s oly erősen, akár a grófot? – De még ezt sem gyűlölettel vagy félve mondta.
Stefan, forgott velem a világ.
– Most tehát az öreg grófné vette gondjaiba a pénzt – jegyeztem meg, mert láttam már a komplott velejét. – S mily sorsra jutott a bábu? – kérdezem.
– Eltűnt – vágták rá kórusban, mintha a litániát fújnák a székesegyházban. – Eltűnt. – Ám Chrétien megesküdött, hogy látta amaz ocsmányságot, és tudta, hogy a Sátántól való, és tanúskodott, hogy az anyja beszélt hozzá, mint egy bálványhoz.
És ez így folytatódott bábeli hangzavarban, káromlásokat pufogtatva, miszerint több mint valószínű, hogy a szépséges Deborah meggyilkolta az amszterdami férjet, jóval mielőtt a grófot megismerte volna, mert a boszorkányok így szokták, ugyebár, és ki tagadhatná, hogy boszorkány, ha egyszer az anyja is az volt?
– De bebizonyosodott, hogy az anyja valóban így halt meg? – faggattam őket.
– Leveleket írtak a párizsi parlamenthez, ahová a hölgy fellebbezett, továbbá a Skót Titkos Tanácshoz, amely valóban igazolta, hogy több mint húsz éve megégettek Donnelaithban egy skót boszorkányt; maradt utána egy Deborah nevű leány, akit Isten egy szolgája vitt el a helyszínről.
Hogy összeszorult a szívem e szavak hallatán, mert most már tudtam, hogy nincs több remény! Mi lehet terhelőbb tanúvallomás annál, hogy máglyán veszett már az anya is? Fölösleges is volt kérdeznem, hogy elutasította-e a párizsi parlament a fellebbezést.
– Igen, és a párizsi hivatalos levéllel jött egy rajzos röpirat, mely még most is forgalomban van Skóciában a donnelaithi gonosz boszorkányról, ki híres-neves vajákos és bábaasszony volt, míg napvilágra nem jöttek gonosz praktikái.
Stefan, ha még most sem ismertél rá a skót boszorkány lányára, akkor elfelejtetted a történetet. Ám nekem már nem maradtak kételyeim. „Én Deborah-am!”, súgtam lelkemnek mélyén. Tévedésnek nem volt helye.
Arra hivatkozva, hogy számos kivégzést láttam a magam idejében, és remélem, még többet láthatok, megkérdeztem, hogy hívták a skót boszorkányt, hátha átböngésztem perének iratait tanulmányaim során. – Mayfairnek – felelték –, Májustündér Suzanne, Suzanne Mayfair, annak hívta magát, mert nem volt más neve.
Deborah. Nem lehet más, mint a gyermek, akit valamikor régen elszöktettem a Felföldről.
– Hanem, atyám, oly borzasztósságok vannak abban a kis füzetben a skót boszorkányról, hogy el sem merem mondani!
– Az ilyen füzetek nem azonosak a Szentírással – feleltem kihívóan, ám ők továbbra sem hagytak föl vele, hogy kiokosítsanak, aminek az volt a veleje, hogy Májustündér Suzanne periratait megküldték a párizsi parlamentnek, jelenleg pedig az inkvizítor kezében találhatók.
– Találtatott méreg a grófné szobájában? – kérdeztem, hátha ki tudok facsarni egy szemer igazságot.
Nem, felelték, de nem is fontos, hisz oly terhelő bizonyítékok szólnak ellene, mert anyósa hallotta, amint láthatatlan lényekhez beszél, és ugyanezt látta Chrétien fia és Philippe fia, sőt még Charlotte is, bár Charlotte inkább elmenekült, semhogy anyjára kelljen vallania, és más személyek ugyancsak látták a kontesz hatalmát, ki tárgyakat tudott mozgatni, nem is érintve őket, és belelátott a jövőbe, és még megszámlálhatatlan képtelenségeket mívelt.
– És nem ismer be semmit?
– Az ördög elragadta, amikor tortúrázták – mondta a fogadós fia –, mert mi mástól lehet emberfia öntudatlan állapotban, amikor tüzes vassal sütögetik?
Amitől oly rosszullét fogott el, hogy szinte nem bírtam erővel, mindazonáltal tovább faggattam őket: – És nem nevezte meg cinkosait? – kérdeztem. – Mert a cinkosok megnevezését ugyancsak szorgalmazzák a vallatásnál.
– Ó, atyám, ő volt a leghatalmasabb boszorkány, akiről hallottam valaha e tájon! – mondta a borkereskedő. – Mi szüksége lett volna másokra? Az inkvizítor, miután hallotta, ki mindenkit gyógyított meg, a pogányok nagy varázslónőihez, sőt magához az endori boszorkányhoz hasonlította!
– Bárcsak lenne itt egy Salamon – mondtam én –, hogy ő ítélkezhetne.
Ám ők ezt nem hallották.
– Ha volt itt más boszorkány, akkor az Charlotte volt – mondta a vén borkereskedő. – Atyaságod még nem is látott olyat, mint az ő szerecsenjei, akik még a vasárnapi szentmisére is elkísérték, fájin parókában és atlasz ruhában! És a három mulatt pesztonka a csecsemő fiához! Meg az a férj, sápadt és hosszú, akár a fűzfa vesszeje, és oly nagy betegségben leledzik gyermekkora óta, amit még Charlotte anyja sem kúrálhatott ki. És ó, ha látta volna, miként kommandírozta Charlotte a szerecseneket, hogy hordoznák urát a helységben, lépcsőn föl, lépcsőn le, töltsék ki borát, tartsák szájához a kupát, állához az asztalkendőt. Ippeg ennél az asztalnál ültek, az ember olyan csontbőr, akár egy szent a templom falán, és körülötte a fényes, fekete arcok, és a legmagasabb és a legfeketébb, Reginald, mert annak hítták, mennydörgő hangon olvasott föl urának egy könyvből. És ha elgondolja, hogy Charlotte ily személyek között élt tizennyolc esztendős korától, mert ily ifjú fővel ment nőül e martinique-i Antoine Fontenayhez!
– Bizonyosan Charlotte emelte el a bábut az almáriumból – vélekedett a fogadós fia –, mielőtt a pap rátehette volna a kezét, mert a rémült háznépből ugyan ki más merte volna megérinteni?
– De azt mondták, hogy az anya nem gyógyíthatta meg a veje baját – szóltam közbe tapintatosan. – Mint ahogy nyilvánvalóan Charlotte sem tudta orvosolni. Talán mégse boszorkányok ezek az asszonyok.
– Á, de más dolog ám az átok és az orvoslás! – figyelmeztetett a borkereskedő. – Bár egyedül gyógyításra használták volna a tehetségüket! De mi köze a gonosz bábnak a gyógyításhoz?
– No és Charlotte szökése? – vágott közbe lázas izgalommal egy másik, ki most csatlakozott a kongregációhoz. – Hát nem azt jelenti-é, hogy boszorkányok voltak mind a ketten? Ahogy az anyát lefogták, Charlotte üstöllést elszelelt a férjével, a gyermekével, a szerecsenjeivel, vissza az Indiákra, ahonnét jöttek. Ám elébb még bement anyjához a börtönbe és elzárkózott véle több mint egy órára, amit csakis azért engedtek neki, mert voltak oly ostobák azt hinni, hogy majd rábeszéli anyját a vallomásra, amit természetesen elmulasztott!
– Úgy tűnik, ezt bölcsen tette – jegyeztem meg. – És hová ment Charlotte?
– Mint mondják, vissza Martinique-ra a csontszútól nyomorodott, sápadt férjjel, aki vagyont szerzett az ültetvényeken, bár senki sem tudja, hogy ez igaz-e. Az inkvizítor írt Martinique-ra, hogy idézzék be kihallgatásra Charlotte-ot, de még csak nem is válaszoltak neki, holott épp elég idő telt el, bár mégis mit remélt, hát miféle igazságszolgáltatás létezhet ott?
Több mint fél órán át hallgattam e karattyolást, amely részletesen ismertette velem a pört: miként hangoztatta ártatlanságát Deborah még a bírák és a kisvárosiak előtt is, akiket beengedtek a tárgyalásra, miként írt levelet saját kezével Őfelsége Lajos királynak, hogyan küldettek Dole-ba a szurkálóért, miként vetkőztették a grófnét pőrére a cellájában, nyírták le hosszú holló haját, borotválták simára a koponyáját, hogy a szurkáló megkereshesse rajta az ördög stigmáját.
– És megtalálta? – kérdeztem, belülről reszketve az undortól, és erőlködve, hogy ne lássam magam előtt a leányt, kire a múltból emlékeztem.
– Vaj igen, két jegyet is! – mondta a fogadós, ki akkor hozta ki a harmadik butélia fehérbort, melyet én fizettem, és töltött mindenkinek, hogy jó kedvünk legyen. – Ő pedig azt állította, hogy születésétől megvannak rajta, és ugyanolyanok, mint amelyek számtalan más embernek is vannak, és követelte, hogy fésüljék át a várost hasonló jegyekért, már ha bizonyítanak valamit egyáltalán, ám senki sem hitt neki, és addigra már fehérre sápadt és megfonnyadt az éhezéstől és a tortúrától, ám ez sem vette el szépségét.
– Hogyhogy nem vette el? – kérdeztem.
– Ó, mint egy liliomszál, olyan ő most – felelte a vén borkereskedő szomorúan –, oly tiszta és fehér. Szereti még a börtönőre is, oly igen nagy hatalma van a bűvölésre. A pap könnyezik, mikor az Úr testét viszi hozzá, mert nem tagadja meg tőle, még akkor se, ha a grófné nem hajlandó gyónni.
– No lássátok, el tudja csábítani még a Sátánt is! Azért is nevezték az arájának!
– Ám a boszorkánybírát nem csábíthatja el – mondtam én, mire ők bólogattak, nem ismerve föl szavaimban a keserű vágást.
– Hát a leány? – kérdeztem. – Ő mit mondott szökése előtt anyjának vétkességéről?
– Senkinek egy árva szót se! És csak úgy elillant éjnek évadján!
– Boszorkány! – állapította meg a fogadós fia. – Másképp miként hagyhatta volna, hogy anyja, kinek még fiai is ellene fordultak, egyedül haljon meg?
Erre senki sem tudott válaszolni, bár nekem lett volna ötletem. Addigra, Stefan, eléggé elment az étvágyam, és semmi mást nem akartam, mint kimenekülni ebből a fogadóból, és beszélni a plébánossal, noha, mint tudod, mindig ez a legnehezebb része. Mert mi történik akkor, ha az inkvizítort fölzavarják az asztal mellől, hol étellel-itallal töltekezik a pénzből, mit e tébolyon keresett, ő pedig emlékezik rám egy korábbi helyről, és ó, borzalmak borzalma, netán ismeri tevékenységemet és csínyjeimet?
Eközben újonnan szerzett barátaim még többet ittak boromból, és arról beszéltek, hogy a fiatal grófnét több neves piktor lefestette Amszterdamban, oly igen nagy volt szépsége; e részről azonban talán túl sokat is mondhattam volna, így megmaradtam csendes önmarcongásban, rendeltem a társaságnak még egy butéliával, majd távoztam.
Nevetgéléstől, csevegéstől zsongott a meleg este, az ablakok tárva-nyitva álltak, még mindig jöttek-mentek a székesegyházban, egyesek letáboroztak a falak tövében, készülve a látványosságra, ám nem jött fény a börtön magas, rácsos ablakából, hol a grófnét tartották.
Átlépkedtem a sötétben üldögélő fecsegőkön, átkerültem a fenséges templom másik oldalára a sekrestyéhez, és addig vertem a kopogtatóval, amíg meg nem nyitotta előttem egy öregasszony, aki előhívta a plébánost. Görnyedt, szürke hajú ember köszöntött, sajnálkozva, amiért nem tudott az utazó klerikus látogatásáról, és unszolva, hogy tüstént költözzek át a fogadóból a paplakba.
Ám elég gyorsan helyt adott szabadkozásaimnak, és tudomásul vette, hogy kezem fájdalma pillanatnyilag megakadályoz a misézésben, amire felmentést is kaptam, meg a többi hazugságot, amit el kellett mondanom.
A szerencse úgy akarta, hogy az inkvizítort a vén grófné tartsa urasan a kastélyban a városkapun kívül, és mivel a helység összes notabilitása ugyancsak ott vacsorál, az inkvizítorhoz már nem lesz szerencsénk ma este.
Ó, ettől a plébános láthatólag meg volt sértve, mint ahogy sérelmezte az egész eljárást, mert mindent kivett a kezéből a boszorkánybíró, a szurkáló és a többi klérikus, akik légyként csapnak le az ilyen ganajra.
Mily szerencsések vagytok, gondoltam, miközben a pap átterelt rozzant lakásába, mert ha Deborah megtörik a kínzásoktól, és elkezd neveket mondani, a fele város börtönben ülne, és az egész rettegne. Ám ő úgy döntött, hogy egyedül hal meg, bár hogy ehhez mi adott erőt neki, azt föl nem foghatom.
Bár te is tudod, Stefan, hogy mindig akadnak, akik ellenállnak, mégsem érezhetünk részvétnél egyebet azok iránt, akik ezt lehetetlennek találják.
– Jöjj be, testvérem, üldögélj nálam egy darabig – invitált a plébános –, majd én elmondom, amit tudok!
Rögtön föltettem neki a legfontosabb kérdéseimet, abban a siralmas reményben, hogy a kisvárosiak talán tévedtek. Fellebbeztek-e a helyi püspökhöz? Igen, és ő elítélte a konteszt. Hát a párizsi parlamenthez? Igen, és az nem is volt hajlandó foglalkozni az ügyével.
– Atyám személyesen látta e dokumentumokat? Komoran bólintott, majd szekrénye fiókjából elővette a sokat emlegetett, gyűlöletes röpiratot, amelynek förtelmes metszetén Suzanne Mayfair égett cirkalmas lángokban. Eltoltam magamtól e darab szennyet.
– Olyan rettenetes boszorkány a kontesz? – kérdeztem.
– Széltében-hosszában tudtak róla – súgta ő, rendkívül magasra vonva szemöldökét –, ám senkinek sem volt bátorsága kimondani az igazságot. És mikor a haldokló gróf kimondta, hogy könnyítsen lelkiismeretén, az öreg kontesz elolvasta az inkvizítor Demonologie-ját, megtalálván szabatos leírását mindama különös dolgoknak, melyeknek o és fiúunokái régóta szemtanúi voltak. – Hatalmasat sóhajtott. – Elárulok neked még egy fertelmes titkot. – Suttogássá tompult a hangja. – A grófnak szeretője volt, nagyon hatalmas és befolyásos dáma, kinek neve ez eljárással kapcsolatban ki sem mondható! De a hölgy tulajdon szájából tudjuk, hogy a gróf rettegett a feleségétől, és ha együtt voltak, nagy fáradsággal tartotta távol magától e szeretővel kapcsolatos gondolatokat, mert a kontesz a szívébe látott, és onnan olvasta ki az ilyes dolgokat!
– Ezt a tanácsot sok házasember megfogadhatja – szóltam viszolyogva. – De hát mit bizonyít ez? Semmit.
– Hát nem érted? Épp ezért étette meg a férjét, miután az leesett a lóról, mert azt gondolta, nem őt fogják hibáztatni, az esésben keresik az okot.
Nem szóltam.
– Ám errefelé mindenki tud róla – mondta sunyin –, és holnap, ha összegyűl a sokaság, vigyázd csak meg, kit keresnek a pillantások, és majd meglátod a carcassone-i Chamillart grófnét a lelátón a börtön előtt. Mindazonáltal jegyezd meg szavam: én nem mondom, hogy ő az!
Nem szóltam, csak még mélyebbre merültem a reménytelenségben.
– Könyörgök, világosíts meg.
– Még azután sem vallott, hogy kegyetlenül megcsigázták, lábát spanyolcsizmával zúzták, talpát tüzes vassal perzselték, csak anyját hívta a kínok között, és azt sikoltotta: „Roelant, Roelant!”, majd meg „Petyr!”, kik nyilván ördögei lehetnek, mivel itteni ismerősei között egy sem hallgat e nevekre, és e démonok neve tüstént oly réveteg kábulatba ejtette, amelyben a legcsekélyebb fájdalmat sem érezte.
Nem bírtam tovább hallgatni!
– Láthatom őt? – kérdeztem. – Nagyon fontos, hogy tulajdon szememmel láthassam ez asszonyt, és kérdezhessem, ha tehetem. – Azzal előhúztam latin nyelvű megfigyeléseim vaskos kötetét, amelyet ez az öregember, merem állítani, aligha tudott volna elolvasni, és povedálni kezdtem a pörökről, amelyeket Bambergben láttam, és az Ottani boszorkányházról, amelyben százakat tortúráztak, és még sok minden másról, amelyek elégséges hatást gyakoroltak a plébánosra.
– Elviszlek hozzá – mondta végül –, de figyelmeztetlek, fölöttébb veszedelmes! Ha majd látod, magad is megérted!
– Miért? – érdeklődtem, miközben gyertyaláng mellett kalauzolt lefelé a lépcsőn.
– Hát mert még mindig gyönyörű! Ennyire szereti az ördög. Ezért nevezik az ördög menyasszonyának.
Ezután egy alagúthoz vezetett a templom hajója alatt, ahová a rómaiak temették halottaikat hajdanán, és e járaton mentünk át a túloldalon levő börtönhöz, fel egy csigalépcsőn a fölső emeletre, hol a grófnét tartották, oly vastag ajtó mögött, melyet a porkolábok is alig bírtak kinyitni; ott pedig a plébános magasra emelte gyertyáját, és a cella túlsó sarkába mutatott.
Cseppnyi világosság jött csak át a rácson, egyébként vaksötétség övezte a gyertyafényt. És ott, egy rakás szalmán, megláttam őt, soványan, kopaszon, nyomorultan; rongyos darócot viselt, mégis oly tisztán tündökölt, mint a liliom, aminek csodálói nevezték. Leborotválták még a szemöldökét is, és a tar fej tökéletes formája földöntúli sugárzást kölcsönzött szemének és arcának, amikor föltekintett, és alig észrevehető, egykedvű biccentéssel megnézett magának bennünket.
Olyan arc volt ez, amilyeneket a dicsfény körében szoktunk látni. Te is láttad ezt az arcot, Stefan, olajban, vásznon. Most mindjárt meg is magyarázom.
Meg se moccant, csak nézett bennünket, nyugodtan, némán. Úgy kulcsolta át fölhúzott térdeit, mintha fázna.
Tudod, Stefan, mivel én ismertem ezt az asszonyt, minden esély megvolt rá, hogy ebben a percben ő is megismer, szól hozzám, könyörögni fog, vagy akár megátkoz, kétségbe vonva személyazonosságomat, ám megmondom őszintén, annyira siettem, hogy ez eszembe sem jutott.
Ám engedd, hogy megszakítsam e nyomorú éjszaka leírását, és elejétől elmondjam a mesét, mielőtt rátérnék ama kevésre, ami a börtönben történt.
De mielőtt elolvasnád még egy szavamat, hagyd el szobádat, menj le az Anyaház előcsarnokába, és nézd meg Rembrandt van Rijntől a sötét hajú nő arcképét, amely a lépcső lábánál függ. Ő az én Deborah Mayfairem, Stefan. Ugyanaz a nő, aki, miközben írok, hosszú, sötét hajától megfosztottan didereg a börtönben a tér túloldalán.
Fogadói szobámban vagyok; csupán nemrég hagytam őt magára. Van rengeteg gyertyám, mint mondtam, jó sok borom és egy kis tüzem, hogy elűzze a hideget. Az asztalnál ülök, az ablakkal szemközt, és most közös titkosírásunkkal elmesélek neked mindent.
Mert mint mondtam, először huszonöt éve találkoztam ezzel a nővel, amikor tizennyolc éves ifjú voltam, ő pedig alig tizenkét éves leány.
Ez még a te időd előtt volt, Stefan; alig hat éve kerültem a Talamascához, mint árva gyerek. Európa széltében-hosszában lobogtak a boszorkányok máglyái, ezért idejekorán elküldtek, hogy lennék kísérője Junius Paulus Keppelmeisternek, vén boszorkánytudorunknak, ki beutazta Európát, és akkor kezdett tanítgatni csekély számú és szegényes módszereire, amelyekkel menteni próbálta a boszorkányokat; védte őket, ahol tehette, és négyszemközt arra buzdította a vádlottakat, hogy cinkosaik gyanánt nevezzék meg vádlóikat, meg a helység legelső polgárainak feleségeit, mert ily módon talán meg lehet fosztani hitelétől az egész vizsgálatot, és el lehet érni, hogy ejtsék a vádakat.
És arról is csak nemrég világosított föl Keppelmeister, hogy mi tulajdonképpen mindig azt az embert keressük, akinek csakugyan van varázsereje: a gondolatolvasót, a tárgyak mozgatóját, a szellemek parancsolóját, ám ezekben a pörökben, még a legrútabbjában is ritkán, sőt úgyszólván sohasem találtatik igazi varázsló.
Mint mondottam, tizennyolcadik évemben jártam, ez volt első kiruccanásom az Anyaházból tanulmányaim kezdete óta; mikor Junius Edinburghben megbetegedett és elhalálozott, fogalmam sem volt, mitévő legyek. Azért jöttünk ide, hogy egy gyógyító erejéről elhíresült, skót javasasszony ügyében vizsgálódjunk, aki megátkozott egy falujabeli fejőlányt, ezért boszorkánysággal vádolták, noha a lánynak nem esett semminemű bántódása.
Utolsó éjszakáján, amelyet ebben a világban töltött, Junius megparancsolta, hogy menjek tovább nélküle a felföldi faluba, és azt is elrendelte, hogy ragaszkodjam a svájci kálvinista studiózus viseletéhez. Ahhoz túl fiatal voltam, hogy bárki lelkipásztornak higgyen, így nem használhattam Junius ez értelmű okmányait; ám mivel eddig a teológus útitársat játszottam egyszerű kálvinista öltözékben, folytassam utazásomat ily alakban a magam erejéből.
Stefan, képzelni nem tudhatod félelmemet.
Eleve iszonyodtam a skóciai boszorkányégetésektől. A skótok, mint tudod, akkor is, ma is ugyanoly bőszült könyörtelenséggel viselték magukat, akár a németek és a franciák; úgy tűnik, semmit sem tanultak a kegyelmesebb s józanabb angoloktól. Így hát oly félelem töltött el ezen az első utazásomon, hogy még a Felföld szépségének igézete sem fogott rajtam.
Hát még mikor láttam, hogy a falu apró, jelentős távolságra esik legközelebbi szomszédaitól, lakói pedig birkapásztorok, amiből még nagyobb rémülettel kellett következtetnem tudatlanságukra és babonaságaik elvakultságára. És ezt a sivárságot csak fokozta a közelben a valahai fenséges székesegyház, amelynek romjai monstrum csontok gyanánt meredeztek a magas fűből, és messze távolban, a mély völgyön túl egy gyászos küllemű várkastély, amely ugyancsak lehetett rom, gömbölyű tornyaival és parányi ablakaival.
Mit segíthetek én itt, töprengtem, így, hogy nincs mellettem Junius? Belovagolván a faluba, hamarosan rá is jöttem, hogy későn érkeztem, mert a boszorkányt eznap megégették, a társzekerek épp most érkeztek a szétbontandó máglyáért.
Sorra teltek meg a szekerek hamuval, salakkal, elszenesedett fa- és csontszilánkokkal, majd a menet elkocogott a kis helységből, az ünnepélyes ábrázatú falusiak kettős sora között, vissza a zöldbe, és az én szemem ekkor pillantotta meg Deborah Mayfairt, a boszorkány leányát.
Azért hajtották ide, összekötözött kézzel, mocskos rongyokban, hogy nézze végig, amint anyja hamvait a négy szélbe szórják.
Némán állt, középen kettéválasztott fekete haja sűrű hullámokban omlott a hátára, kék szemében nyoma sem volt könnynek.
– Ez is a boszorkány jegye – állapította meg mellettem egy vénasszony –, hogy nem tud ríni!
Ó, de én ráismertem a gyermek üres arcára; ismertem én ezt az alvajáró mozgást, a lomha közönyt, amellyel bámulta, hogy borítják ki a hamut, majd jártatják meg rajta a lovakat, hogy szétszóródjék. Azért ismertem, mert magam is átéltem gyermekfejjel, amikor elárvultan csatangoltam Amszterdam utcáin apám halála után; és még emlékszem, hogy mikor férfiak vagy asszonyok szólottak hozzám, eszembe sem jutott, hogy válaszoljak, vagy elfordítsam a fejemet, vagy bárminemű okkal változtassak viselkedésemen. És még az sem zavarhatta meg mérhetetlen lelki békességemet, ha arcul csaptak vagy megráztak, mindössze lanyha csodálkozást éreztem, hogy miért törik magukat e fura dolgokkal; miért nem azt nézik, minő fura szögben hullik mögöttük a napfény a falra, miért nem foglalkoztatják őket inkább mérges fintoraik, vagy az ajkukról bugyborékoló, morgó hangok?
Ezt a tizenkét évéhez is magas és királynői lányt megkorbácsolták, miközben az anyja égett. A fejét odafordították, hogy nézze a máglyát, és közben verték.
– Mit fognak csinálni vele? – kérdeztem a vénasszonyt.
– Meg kéne égetni, de félnek – felelte. – Olyan fiatal, és az anyjával táncolt, és senki se ártana egy anyjával táncolónak, és ki tudja, ki lehet az apja. – Azzal a vénasszony megfordult, és komor pillantást vetett a várkastélyra, amely mérföldekre onnan, a zöldellő völgyön túl kapaszkodott a kopár, meredek sziklákba.
Tudod, Stefan, hány gyermeket végeztek ki a boszorkányüldözésekben. Csak hát nincs két egyforma falu, és ez itt Skócia volt. Nem tudtam, mi az az anyjával táncoló, ki lakik a kastélyban, és egyáltalán, mit jelent ez az egész?
Némán figyeltem, hogyan ültetik föl a gyermeket egy kordéra, és fordulnak vissza a falu irányába. A lány fekete haja libegett a szélben, amikor a lovak gyorsítottak. Nem nézett semerre, csak bámult maga elé mereven, a mellette ülő gazfickó tartotta, nehogy kiessen a kordéból, mikor a fából barmolt, otromba kerekek nagyokat zökkentek a kátyúkban.
– Pedig meg kéne égetni, s egy piszokkal vége volna – vélte a vénasszony, mintha vitatkoztam volna vele, holott ki se nyitottam a számat. Kiköpött és így folytatta: – Ha a herceg nem tartsa vissza őket – és ekkor ismét a távoli kastélyra sandított –, akkor asszem, meg is égetik.
Ott és akkor döntöttem. Valamilyen fortéllyal megszöktetem a lányt.
Otthagytam a vénasszonyt, aki gyalogszerrel visszadöcögött a tanyájára, és követtem a faluba a kordén ülő lányt, aki mindössze egyszer riadt föl bambaságából, tudniillik mikor elhaladtunk a falu határában a régi kövek, vagyis ama hatalmas sziklaszálak mellett, amelyeket a történelem előtti időkben állítgattak fel kör alakba, de te ezekről úgyis többet tudsz, mint én valaha is tudhatok. Ezt a kört bámulta a leány nagy és epedő kíváncsisággal, bár hogy miért, az meg nem volt mondható.
Mert csupán egy magányos férfi állt a mezőn, a kőkör közepén, és bámult vissza a leányra, miközben mögötte a völgy izzott az erős napsugárban – nálam aligha korosabb férfiember, magas, vékony, sötét hajú, de alig láthattam, mert úgy kápráztatott a fény, hogy az alak átlátszónak tetszett, és arra is gondoltam, talán nem ember, csak szellem.
Úgy rémlik, találkozott is a tekintetük, miközben elhaladt a kordé, ám ebben a részében nem vagyok bizonyos, csupán abban, hogy volt ott kint valaki vagy valami. Azért jegyeztem csak meg, mert a leány egyébként annyira élettelennek tűnt, meg talán lehetett valamilyen jelentősége történetünk szempontjából, mint ahogy lett is, de ezt már később kell eldöntenünk kettőnknek. Folytatom.
Rögtön elmentem a lelkipásztorhoz, és a Titkos Tanács által kijelölt bizottsághoz, amely még nem széledt szét, mert ebben az órában éppen ette a kiadós lakomát, amelyet szokás szerint a halott boszorkány vagyonából csaptak. Sok aranyat leltek a kunyhójában, közölte velem a fogadós, miután beléptem, ezekből az aranyakból fedezték a pör és a tortúra költségeit, fizették a boszorkánybírót, a szurkálót, vásárolták a szenet és a fát, amelyen megsütötték, és bérelték a társzekereket, amelyek elszállították a hamvait.
– Tartsál velünk – invitált a fickó, miután ezeket elmagyarázta –, fizeti a boszorkány. Van még arany.
Elutasítottam, és ő, hála az égnek, nem erőszakoskodott. Egyenesen a bizottsághoz mentem, bemutatkoztam, mint a Biblia tudósa és istenfélő férfiú. Elvihetném-e a boszorkány gyermekét Svájcba, egy jó kálvinista lelkipásztorhoz, aki befogadná, okítaná, keresztyénné nevelné, és kiverné a fejéből az anyja emlékét?
Túl sokat mondtam ezeknek az embereknek; kevesebb is elébb lett volna. Tudniillik egyedül a „Svájc” szó elég lett volna. Mert mint kereken megmondták, szabadulni akarnak a lánytól, a herceg is azt akarja, hogy szabaduljanak meg tőle, de úgy, hogy ne égessék meg, ráadásul az anyjával táncolt a gyermek, és a falusiak leginkább ettől félnek.
– De mit jelentsen ez, kérem átossággal?
Mire elmagyarázták, hogy a felföldi falvak népe még mindig roppantul tartja a régi szokásokat, május elsejének előestéjén nagy máglyákat raknak a mezőn, de ezeket csak szolgatűzzel, vagyis botokkal gerjesztett tűzzel szabad lángra lobbantani, és egész éjszaka járják a táncot a máglyák körül. Suzanne, a falu legszebb lánya, annak az évnek a pünkösdi királynéja ilyen devernyázásban foganta Deborah-t, az életben maradt gyermeket.
Ezért mondták rá, hogy az anyjával táncolt, és ennél fogva nagyon szerették, mert senki sem tudta, ki lehet az apja, bárki lehetett a falubeli férfiak közül. Lehetett nemesember. És hajdanában-danában, a pogányok idejében, amelyet jobb lenne elfelejteni, bár ezekkel a falusiakkal sohasem tudják teljesen elfeledtetni őket, az ilyen anyjukkal táncolókat az istenek csinálták.
– Vigyed hát, testvérünk – biztattak – ahhoz a svéciai jó lelkipásztorhoz, a herceg igen fog örülni, ám előbb egyél-igyál valamit, a boszorkány fizeti, bőven jut mindenkinek.
Alig egy óra múlva ellovagoltam a faluból, magam előtt lovam nyergében a gyermekkel. A keresztúton egyenesen átgázoltunk a hamun, de a lány, az én tudomásom szerint, rá se hederített. Oda sem nézett a kövek körére, és nem búcsúzott a kastélyhoz sem, mikor végiglovagoltunk a Donnelaith-tó partján.
Akkor zuhant rám teljes súlyával, mit műveltem, mikor megszálltunk az első fogadóban. Itt volt hatalmamban a lány, aki gyönyörű, néma, kiszolgáltatott, bizonyos tekintetben máris asszony, és itt voltam én, lelkileg alig több suhancnál, testileg annál inkább, aki elhoztam Deborah-t a Talamasca engedélye nélkül; minő dorgatóriumra számíthatok, ha visszatérek!
Két szobát béreltem, ahogy az illendőség követelte, mert Deborah sokkal inkább látszott nőnek, mint gyermeknek. Ámde féltem egyedül hagyni, nehogy megszökjék, ezért köpenyembe burkolóztam, mintha az jó magaviseletre szoríthatna, a szénára dőltem a lánnyal átellenben, bámultam őt, és töprengtem, mit tegyek.
Megfigyeltem a bűzlő gyertya világánál, hogy néhány tincsét apró csomókba tekeri halántékain, így fékezve meg hajsátorát, nehogy az arcába hulljon, és a szeme nagyon emlékeztet a macskáéra, vagyis formára egyszerre tojásdad és keskeny, ugyanakkor icipicit ferde és fénylő. Orcája kerekded volt, ám kecses, egyáltalán nem paraszti ábrázat, annál jóval finomabb; rongyos gönce alatt asszonyi telt emlők domborodtak, és amint keresztbe vetett lábakkal ült a padlón, az is látszott, hogy a bokája igen formás. Ajkára nem nézhettem a nélkül, hogy ne akartam volna csókolni, és nagyon szégyelltem magamat e képzelgésekért.
Semmi más gondolatom nem volt, mint hogy megmentsem életét, most pedig szívemet vágy emésztette érte. Ő pedig, a tizenkét esztendős leány, csak ült és nézett rám.
Ugyan mi járhat a fejében? Megpróbáltam beleolvasni a gondolataiba, de úgy tűnt, észrevette, és elzárta elméjét előlem.
Végül olyan egyszerű dolgok jutottak eszembe, hogy Deborah-nak szüksége van ételre és rendes öltözetre – eléggé olyan volt, mintha azt fedeztem volna föl, hogy a napfény melegít, és a víz oltja a szomjat –, így hát kimentem, hogy hozzak ételt és bort, szerezzek egy tisztességes ruhát, egy dézsa meleg vizet a tisztálkodáshoz, és egy hajkefét.
A leány úgy bámulta e dolgokat, mintha nem tudná, mire valók. Most azt is láttam a gyertyafényben, hogy mocskos bőrét csontig felhasogatta a korbács.
Stefan, hollandusnak kell lenni ahhoz, hogy borzadjunk az ily állapottól? Esküszöm neked, hogy túláradtam a szánakozástól, miközben levetkőztettem és megfürdettem, ám bennem a férfit a poklok lángjai perzselték. Bőre fehér volt és bársonyos, teste megérett az anyaságra, és a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította, miközben megtisztogattam, majd felöltöztettem, és végül átkefélgettem a haját.
Nem voltam teljesen tájékozatlan az asszonyok dolgában, de amit tudtam, főleg könyvekből tanultam, így ez a leány annál titokzatosabbnak tűnt gyámoltalan, csupasz csöndességében; ám mindeközben néma fenyegetéssel kémlelt ki testének börtönéből, amitől kissé meg is ijedtem, mert azt kellett éreznem, hogy ha kezem eltévedezne ildomtalan irányokba, képes lenne akár halálra is sújtani.
Meg se rezzent, mikor kimostam hátán a korbácsütések nyomát.
Megetettem fakanállal, és noha elfogadott minden falatot, magától egyetlen mozdulatot sem tett.
Éjszaka azt álmodtam, hogy a magamévá tettem, aztán fölriadva nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy nincs így. Ő ébren volt, és engem lesett a macskaszemével. Egy darabig bámultam, és ismét próbáltam kitalálni a gondolatait. A függönytelen ablakon áradt be a csípős hideg meg a holdsugár, ennek a fényében láttam, hogy arcáról lehullott az élettelenség, most ijesztő düh és rosszindulat ül rajta. Vadnak látszott még a keményített fehér gallérban, főkötőben és a kék ruhában is.
Megnyugtatónak szánt hangon próbáltam elmagyarázni angolul, hogy mellettem biztonságban van, hogy olyan helyre viszem, ahol senki sem vádolja boszorkánysággal, és azok voltak a romlottak és kegyetlenek, akik bántották az anyját.
Ettől mintha zavarba jött volna, de nem szólt. Elmondtam, hogy hallottam hírét az anyjának, aki gyógyító volt, segített a szenvedőkön, és mindig léteztek ilyen emberek, csak a mostani borzasztó időkig senki sem nevezte őket boszorkánynak. Ám szörnyű babona kapott lábra Európában, és míg valamikor arra buzdították a népet, nehogy elhiggye már, hogy halandó képes trafikálni az ördöggel, most maga az egyház is elhiszi, ezért szimatol minden tanyán és faluban boszorkányság után.
Semmit sem válaszolt, de az arca már nem tűnt olyan félelmetesnek, mintha szavaim megolvasztották volna a haragját. És ismét láttam rajta az értetlen csodálkozást.
Elmeséltem, hogy egy rendhez tartozom; jó emberekhez, akik nem akarják, hogy a régi gyógyítókat bántsák vagy megégessék. És elviszem Anyaházunkba, ahol csak nevetik, amit a boszorkánybírák hisznek. – Nem Svájcba – magyaráztam –, mint ahogy a faludban mondtam a rossz embereknek, hanem Amszterdamba. Hallottál erről a városról valaha? Igen szép hely.
Mintha visszatért volna bele a hidegség. Szavaimat bizonyosan értette. Alig észrevehetően, gúnyos megvetéssel elmosolyodott, és angolul motyogta az orra alatt: – Te nem is vagy pap! Te hazudtál!
Rögtön odamentem hozzá és megfogtam a kezét. Igen örültem, hogy tud angolul, nem csak azokat a reménytelen idiómákat beszéli, amelyekkel ilyen helyeken találkozhatni, így tehát nagyobb bátorsággal cseveghetek véle. Elmagyaráztam, hogy e hazugságokat az ő megmentésére mondtam, és higgye el, hogy jó ember vagyok.
Ám ő szememnek láttára szürkült el és húzódott vissza, mint virág, amely összecsukja szirmait.
A következő napon egyetlen szót sem szólt hozzám, az arra következőben sem, bár most már segítség nélkül evett, jó étvággyal, és egyre inkább erőre kapott.
Londonban arra ébredtem a fogadóban, hogy Deborah beszél valakihez. Miközben kikászálódtam a szalmából, láttam, hogy bámul ki az ablakon, és hallom, amint angolul mondja, zsíros skót kiejtéssel: – Távozzál tőlem, ördög! Nem akarlak látni soha többé!
Mikor megfordult, könnyek csillogtak a szemében, és asszonyosabbnak tűnt, mint valaha, amint állt fölöttem, háttal az ablaknak, és csonknyi gyertyám fölnyúló lángja megvilágította az arcát. Meglepetés nélkül, a korábbi hidegséggel pillantott rám, majd lefeküdt, és a falnak fordult.
– Kivel beszéltél? – kérdeztem. Nem válaszolt. Felültem a sötétben, és szóltam hozzá, nem tudván, hallja-e. Azt mondtam, ha látott valamit, akár szellemet, akár kísértetet, annak nem okvetlenül kell az ördögnek lennie. Mert ki az, aki megmondhatná nekünk, mik legyenek e láthatatlan lények? Könyörögtem, hogy beszéljen nekem az anyjáról, mesélje el, mit cselekedett az anyja, amivel fejére vonta a boszorkányság vádját, mert immár bizonyos vagyok benne, hogy ő is rendelkezik a hatalommal, amely az anyjában is élt, ám Deborah egyetlen szót sem volt hajlandó felelni.
Elvittem egy fürdőházba, és másik ruhát vásároltam neki. Nem érdekelte. A tömeget és az elrobogó fogatokat hidegen bámulta. Mivel minél előbb haza akartam érni, kivetkőztem a klerikusi feketéből, és felöltöttem a hollandus úriember öltözékét, amely bizonnyal jó szolgálatot tesz, és tiszteletet gerjeszt.
Ám e változásom néminemű komor és titkos örömére volt Deborah-nak, mert ismét gúnyos mosollyal nézett, mintha azt üzenné, tudja ő, mily szennyes a szándékom, noha sem akkor, sem előbb nem tettem semmit, ami megerősítette volna gyanújában. Netán beleolvas gondolataimba, onnan tudja, hogy minden fennjáró percemben olyannak képzelem magam elé, amilyen a fürdőben volt? Reméltem, hogy nincs így.
Oly szép volt új ruhájában, hogy még sose láttam nálánál bájosabb ifjú hajadont. Mivel ő nem volt hajlandó, én fontam be haja egy részét és tűztem koszorúba, ahogy asszonyoktól láttam, hogy kordában tartsa hosszú fürtjeit – ó, olyan volt ő így, akár a festett kép!
Stefan, kínszenvedés e dolgokról írnom, ám nemcsak terjedelmes nyilvántartásunknak teszem, de azért is, mert az éjszaka oly csendes itt Montcleve-ben, holott még éjfél sincs, és nekem megszakad a szívem. Nézni akarom a sebeket, amelyeket nem gyógyíthatok. Ám nem kell az én esküdözéseimre hagyatkoznod, magad is láttad képmását, abból tudhatod, mily szép volt ő.
Így utaztunk Amszterdamba, most már mint gazdag hollandus és a húga, városunk pedig, mint álmodtam és reméltem, kizökkentette kábultságából, és ő felvillanyozódva nézegette a fákkal szegélyezett, szép csatornákat, a szemrevaló hajókat meg az elegáns, három- és négyemeletes házakat.
Majd a fenséges Anyaházhoz érve a csatorna partján, és látván, hogy ez az én „otthonom”, mely az övé is leend, nem leplezhette ámulatát. Mert mit ismert ez a gyermek a világból a birkapásztorok nyomorú faluján és a szutykos fogadókon kívül, melyekben megszálltunk? Képzelheted, milyen volt, amikor először látott tisztességes ágyat egy tiszta hollandus hálószobában. Egy szót sem szólt, ám ajkain az a kis mosoly fölért egy tirádával.
Azonnal fölötteseimhez, Franz Roemerhez és Petrus Lancaster-hez siettem, kiket te is szerető emlékezetedben őrzöl, és mindent megvallottam.
Könnyek között gyóntam, hogy a gyermek egyedül volt, mégsem hagyhattam ott, kizárólag ezért költöttem el oly sok pénzt; ők megbocsátottak, hüledezésemre, de nevettek is, mert beleláttak legféltettebb titkaimba.
És Roemer így szólt: – Igazán, Petyr, annyit vezekeltél Skóciától idáig, hogy bizonyosan megérdemelsz némi illetményemelést, meg talán egy különb szobát is a házban.
Még nagyobb kacagás üdvözölte e szavakat. Magamnak is mosolyognom kellett, mert elmerültem Deborah szépségéről szőtt ábrándjaimba, ám a jókedv hamarosan elhagyott, és én újból szenvedtem.
Deborah nem válaszolt, ha kérdezték. De mikor bement hozzá Roemer felesége, aki házunkban élte le egész életét, és hímzést meg tűt adott kezébe, Deborah nem minden ügyesség nélkül hímezni kezdett.
A hét végére Roemerné és más feleségek megtanították csipkét verni, amin ő szorgalmasan dolgozott; ha szóltak hozzá, nem reagált, ám ha fölnézett a csipkéről, megbámulta társnőit, majd egyetlen szó nélkül munkálkodott tovább.
Szembetűnően borzadni látszott a női rendtagoktól, akik nem feleségek voltak, hanem tudósok, és önálló erőkkel rendelkeztek.
Hozzám sem szólt, de már nem bámult rám gyűlölködve, és mikor megkértem, hogy jöjjön velem sétálni, elfogadta meghívásomat. A várostól elbűvölten még azt is megengedte, hogy vásároljak neki egy pohár italt a fogadóban, bár hogy tisztes asszonyszemélyek egyenek, igyanak a kocsmában, ettől ugyanúgy meghökkent, mint más külföldi utazók, kik még nálánál is messzebbről érkezek.
Mindeközben én a városról beszéltem neki; elmondtam történetét, meséltem türelmességéről, hogy ide menekültek az üldöztetés elől a spanyolországi zsidók, és a katolikusok máig békességben élnek a reformátusok között, és itt már senkit sem végeznek ki oly dolgokért, mint a boszorkányság, majd elvittem a nyomdászokhoz és a könyvárusokhoz. Rövid látogatásra benéztünk Rembrandt van Rijnhez is, ki fölöttébb kellemes házigazda volt, s mindig nyüzsögtek házában a tanítványok.
Szeretett Hendrickjéje, kit én mindig kedveltem, már két éve elhunyt, ám Titus fia még mindig apja házában élt. Én jobban kedveltem élete e korszakának képeit sajátos melankóliájukért, mint a korábbiakat, mikor még ő volt a fölkapott piktor. Megittunk egy pohár bort a műteremben összeverődött fiatal festőkkel, kik tanulni jöttek a mesterhez, és Rembrandt akkor látta Deborah-t először, bár később festette le.
Közben egyfolytában igyekeztem szórakoztatni, hogy eltereljem figyelmét rettenetes gondolatairól, és megmutassam neki a nagyvilágot, amelynek immár ő is része lehet.
Továbbra is hallgatott, ám láttam rajta, hogy örül a festőknek, Rembrandt festményei pedig észrevehetően elnyerték tetszését, akárcsak az a kedves, lángeszű ember. Jártunk más műtermekben, és beszélgettünk más művészekkel is, például Emmanuel de Wittével és másokkal, akik akkoriban alkottak városunkban, és akik között ugyanúgy voltak barátaink, mint mostanában, Deborah pedig mintha fölmelegedett és megéledt volna náluk, arca gyöngéd lett és szelíd.
Ám csupán az ékszerboltoknál kért arra, hogy álljunk meg, fehér ujjaival könnyedén megérintve karomat. Fehér ujjaival. Azért írom, mert olyan jól emlékszem rá, törékeny kezére, amely úri dáma kacsójaként fénylett, és a halk vágyra, amely az érintéstől motoszkálni kezdett bennem.
Megigézve figyelte azokat, kik a gyémántokat metszették és csiszolták, meg a kereskedők és a gazdag vásárlók jövésmenését, kik egész Európából, sőt, az egész világból érkeztek, hogy itt vegyenek ékességeket. Szerettem volna, ha lenne annyi pénzem, hogy vásárolhassak Deborah-nak valami szépet, miközben a kereskedők, akiknek feltűnt a leány bájossága és eleganciája – mert Roemerné gyönyörűen kicsípte –, kezdtek hajbókolni előtte, és unszolták, nézné meg portékájukat.
Deborah szeme egy aranyba foglalt, pompás brazíliai smaragdon akadt meg, amelyet épp akkor mutattak egy gazdag angolnak. Miután az angol az árra hivatkozva elállt az üzlettől, Deborah telepedett le a helyére az asztalhoz, és úgy szemlélgette a smaragdot, mintha meg tudná venni, vagy én tudnám kifizetni az árát, valósággal igézetbe ejtette az a filigrán óaranyba foglalt, szögletes ékkő. Angolul megkérdezte, mibe kerül, és pillája sem rebbent, amikor meghallotta az árát.
Biztosítottam az ékszerészt, hogy fontolóra vesszük a kérdést, mivel a hölgy láthatólag szeretné a követ, majd mosolyogva kikísértem Deborah-t az utcára, és ott búnak eresztettem a fejemet, amiért nem vásárolhatok neki smaragdot.
Ballagtunk a rakparton a ház felé, és ő így szólt hozzám. – Ne légy ilyen szomorú! Ki vár tőled ilyet? – Először tette meg, hogy rám mosolygott, és megszorította a kezemet. Szívem ugrott egyet, ám addigra ő visszasüllyedt hideg hallgatásába, és nem volt hajlandó többet szólni.
Mindezt meggyóntam Roemernek, aki azt felelte, hogy nálunk nem fogadnak szüzességet, ennek ellenére nagyon nemesen viselkedem, amit el is vár tőlem, mellesleg most angol könyveimet kellene tanulmányoznom, mert angolul még mindig rettenetesen írok, ezzel kötve le elmémet.
Deborah anyaházi tartózkodásának hetedik napján hazatért egyik híres tagtársunk, kiről sokat tanultál, bár ma már sok éve halott. Haarlemben időzött, hol öccsét, egy meglehetősen átlagos embert látogatta meg, ám őt senki sem nevezhette átlagosnak. Geertruid van Stolkról, a nagy boszorkányról beszélek, aki akkoriban a leghatalmasabb erejű tagja volt rendünknek, úgy a férfiak, mind az asszonyok között; tüstént elmesélték neki Deborah történetét, és kérték, beszéljen a gyermekkel, és kíséreljen meg olvasni a gondolataiban.
– Nekünk nem árulja el, tud-e olvasni vagy írni – mondta Roemer –, tulajdonképpen semmit sem akar közölni velünk, azt meg nem találhatjuk ki, olvas-e gondolatainkban, vagy megsejti-e szándékainkat, és nem tudjuk, miként járjunk el. Érezzük, hogy van ereje, de nem lehetünk biztosak benne, mert elzárja előlünk a lelkét.
Geertruid legott bement a lányhoz, ám Deborah már az asszony közeledő lépteinek hallatán oly sietséggel pattant föl zsámolyáról, hogy felrúgta azt; eldobta hímzését, és a falig hátrált, ahonnan leplezetlen gyűlölettel meredt Geertruidra, és úgy karmolászta a falat, mintha azon át akarna menekülni, míg rá nem talált az ajtóra, és rohanni kezdett a folyosón az utca felé.
Roemer és én visszatartottuk, könyörögtünk, hogy nyugodjon meg, senki sem akarja bántani. Végül Roemer azt mondta: – Meg kell törnünk ennek a gyermeknek a hallgatását. – Közben Geertruid a kezembe nyomott egy papírdarabot, amelyre azt firkantotta latinul: „A gyermek hatalmas boszorkány”, én pedig szó nélkül továbbadtam a cédulát Roemernek.
Könyörögve kértük Deborah-t, hogy jöjjön velünk Roemer dolgozószobájába, egy nagy és kényelmes helyiségbe, amelyet te is jól ismersz, hiszen örökölted, ám akkor még tele volt Roemer kedvelt óráival, amelyeket azóta szétosztottak a házban.
Roemer mindig nyitva tartotta barátságos szobájában a csatornára nyíló ablakokat, hogy behallatsszék a város élettől pezsgő zsivaja. Ahogy behozta Deborah-t a napfényre, és könyörgött neki, hogy üljön le, és nyugodjék meg, a lány is elcsöndesedett, és mintha fölengedett volna. Hátradőlt a székén, és fáradtan, fájdalmasan nézett ránk.
Fájdalmasan. Annyi fájdalmat láttam rajta akkor, hogy csaknem elsírtam magamat, mert lehullott róla a kifejezéstelen álca, és reszketett a szája, míg azt kérdezte angolul:
– Miféle férfiak és asszonyok vagytok ti? Az Isten nevére, mit akartok tőlem?
– Deborah – nyugtatgatta Roemer –, figyelj szavaimra, gyermek, őszintén fogok beszélni. Mindmostanáig azt próbáltuk megfejteni, mennyit érthetsz.
– És ugyan mit kellene értenem? – kérdezte ő gyűlölettel. Mintha egy asszony zengő hangja szólt volna pihegő kebeléből, és ahogy arca lángba borult, át is változott asszonnyá, hideg, kemény asszonnyá, ki megkeseredett a látott szörnyűségektől. Hová lett a gyermek, töprengtem lázasan; ekkor Deborah megfordult, és öldöklő pillantást lövellt rám, majd Roemerre, kit még sose láttam riadtnak, ám villámgyorsan elfojtotta ijedelmét, és újra megszólalt:
– Tudósok rendje vagyunk, és az a célunk, hogy azokat az embereket tanulmányozzuk, kik sajátos erőkkel rendelkeznek, tévesen ördögtől valónak mondott erőkkel, amelyekkel anyád bírt, és amelyeket te is birtokolhatsz. Vagy talán nem tudott anyád gyógyítani? Gyermek, ily képesség nem jöhet ördögtől. Látod e könyveket körülötted? Tele vannak történetekkel oly emberekről, kiket egyhelyt varázslónak neveztek, másutt boszorkánynak, ám mi köze az ördögnek ily dolgokhoz? Ha megvannak benned ez erők, bízd ránk magad, hogy megtaníthassunk, mire alkalmasak és mire nem.
Még azt is elmondta, miként segítettünk boszorkányoknak, hogy elmenekülhessenek üldözőik elől, és idejöhessenek, ahol biztonságban voltak. Beszélt arról a két társnőnkről is, kik hatalmas léleklátók voltak, és Geertruidról, aki, ha akarta, puszta gondolattal be tudta törni az ablaküveget.
A gyermek szeme tágra nyílt, ám az arca engesztelhetetlen maradt. Ujjai görcsösen markolták a szék karfáját, balra hajtotta a fejét, úgy jártatta merev pillantását Roemeren.
Láttam, miként tér vissza arcára a gyűlölet. – Olvas a gondolatainkban, Petyr – súgta Roemer –, ám a sajátjait el tudja rejteni előlünk.
Deborah összerezzent, de még mindig nem szólt.
– Gyermek – folytatta Roemer –, iszonyú volt, amit láttál, de bizonyosan nem hitted el, amivel anyádat vádolták. Mondd el, kérlek, kivel beszéltél a fogadóban azon az éjszakán, amikor Petyr is hallotta? Ha látod a szellemeket, mondd el nekünk. Mi sohasem leszünk ártalmadra.
Semmi válasz.
– Gyermek, hadd mutassam meg neked a saját hatalmamat. Nem a Sátántól való, nem kell ördögöt idézni a használatához. Én nem hiszek a Sátánban. Most pedig nézd meg ezeket az órákat magad körül, itt ezt a nagy állóórát, tőled balra az ingaórát, az órát a kandalló párkányán, és azt az órát ott ni, a túlsó asztalon.
Deborah végignézte őket, amitől mi szerfölött megkönnyebbültünk, mert legalább ennyit értett, majd pedig szörnyülködve bámult, mert Roemer, anélkül, hogy testének egyetlen porcikáját mozdította volna, egyszerre állította meg az összes órát. A szobában elhallgatott a folyamatos ketyegés, és nagy csend lett, olyan mélységes csend, amelynek üressége mintha még a csatornáról fölhallatszó hangokat is elfojtotta volna.
– Gyermek, bízzál meg bennünk, mert mi is osztozunk e hatalmakban – mondta Roemer, majd rám mutatva utasított, hogy indítsam el ismét az órákat elmémnek erejével. Behunytam a szememet, azt mondtam az óráknak: „Járjatok!”, mire ők engedelmeskedtek, és a szoba ismét megtelt ketyegésükkel.
Hirtelen megvetés váltotta föl Deborah arcán a hideg gyanakvást, ahogyan rám, majd Roemerre nézett. Fölpattant a székről, a könyvespolchoz hátrált, és ide-oda jártatta közöttünk rosszindulatú tekintetét.
– Ah, boszorkányok! – kiáltotta. – Miért nem mondtátok? Mind boszorkányok vagytok, és ez a Sátán rendje! – Szeméből kibuggyantak a könnyek, és zokogni kezdett. – Igaz, igaz, igaz!
Keresztbe fonta karjait, hogy eltakarja keblét, és felénk köpött. Semmi, amit mondtunk, nem csillapíthatta le.
– Mind kárhozottak vagyunk! Ti pedig itt bujkáltok a boszorkányok e városában, hol nem égethetnek meg! – sikoltotta. – Ó, fortélyos, fortélyos boszorkányok az ördögnek házában!
– Nem, gyermek! – kiáltotta Roemer. – Semmit sem tudunk az ördögről! Mi megérteni akarjuk azt, amit mások elítélnek!
– Deborah! – kiáltottam. – Felejtsd el a hazugságokat, amelyekre tanítottak! Nincs senki Amszterdam városában, aki meg akarna égetni téged! Gondolj anyádra! Mit mondott vagy mit tett, mielőtt kínzással arra kényszerítették volna, hogy az ő nótájukat fújja?
Épp a rossz szavakat mondtam, de ezt nem tudhattam, Stefan, nem tudhattam! Akkor döbbentem csak rá tévedésemre, mikor az iszonyodó arcú Deborah befogta a fülét. Az anyja el is hitte magáról, hogy gonosz! És Deborah reszkető ajka nem állt meg a vádaskodásban:
– Gonoszok, azok vagytok? Boszorkányok, azok vagytok? Órák megállítói! No majd én megmutatom nektek, mire képes az ördög, ha ez a boszorkány parancsolja!
A szoba közepére futott, fölemelte a fejét, kiáltozott a kék ég is és azt kiáltotta:
– Jöjj most, én Lasherem, mutasd meg e szegény boszorkányoknak egy nagy boszorkány és ördöge hatalmát! Törd össze ezeket az órákat!
Legott sötét árnyék tűnt föl az ablakban, mintha a szellem, amelyet Deborah szólított, összesűrítette volna magát, hogy kicsiny és erős lehessen a szobában.
A számlapok vékony üvege szétzúzódott, a fából faragott óratokok finom élein elengedett az enyv, a rugók kiszakadtak, az órák lebukfenceztek a kandallópárkányról meg az asztalról, az állóóra recsegve omlott a padlóra.
Roemer elhűlt, mert ritkán találkozott hasonló erejű szellemmel; mindketten éreztük jelenlétét, ahogy súrolta ruháinkat, miközben elszáguldott közöttünk, és kilőtte láthatatlan csápjait, hogy teljesítse a boszorkány parancsát.
– Ördög vigyen benneteket a pokolra, boszorkányok! Én nem leszek a boszorkányotok! – kiáltotta Deborah, és mikor zuhogni kezdtek ránk a könyvek, ismét kimenekült a szobából, becsapva az ajtót, amelyet nem nyithattunk ki, bárhogy feszegettük.
Ám a szellem eltávozott. Már nem kellett félnünk tőle. Hosszú idő után az ajtó is kinyílt, és amikor kimerészkedtünk, elszörnyedve kellett megállapítanunk, hogy Deborah rég elhagyta a házat.
Tudod, Stefan, hogy Amszterdam akkor már egyike volt Európa legnagyobb városainak, lehetett százötvenezer lakosa, ha nem több. És ebben a hatalmas városban tűnt el Deborah. Hiába kérdezgettünk utána a bordélyokban és a kocsmákban. Jártunk még Anna hercegnénél, Amszterdam leggazdagabb rimájánál is, abból a megfontolásból, hogy egy ilyen Deborah-hoz foghatóan gyönyörű lány bizonyosan ide menekülhetett, ám Anna hercegné, noha szokott örvendezésével fogadott és traktált bennünket jó borral és kellemes beszédekkel, semmit sem tudott a titokzatos gyermekről.
Olyan sötét nyomorúságba kerültem, hogy semmit sem csináltam, csak feküdtem ágyamban, arcomat karjaimmal eltakarva sírtam, bár mindenki azt mondta, hogy ez botorság, Geertruid pedig esküdözött, hogy megtalálja „a lányt.”
Roemer utasított, hogy tudósi munkám keretében írjam le, mi történt ez ifjú hajadonnal, ám mondhatom neked, Stefan, igencsak kurta és gyatra iromány sikeredett belőle, épp ezért nem kértelek soha, hogy e régi feljegyzésekből meríts. Majd ha Isten segedelmével visszatérek Amszterdamba, kicserélem hajdani jegyzeteimet erre a színesebb krónikára.
Ám hogy elmondjam azt a keveset, ami ebből a részből még hátra van, két héttel később eljött hozzám az egyik ifjú Rembrandt tanítvány, aki nemrég érkezett Utrechtből, és azt mondta, hogy a leány, akit keresek, most a vén Roelant arcképfestőnél lakik, akit csak ezen a néven ismernek, s aki ifjúságában sok éveket tanult Itáliában, és még mindig számos követővel dicsekedhet, noha oly mértéktelenül megnyomorító betegségbe esett, hogy már adósságait is alig bírja kifizetni.
Stefan, te talán nem emlékszel már Roelantra, így annyit hadd mondjak, hogy jó festő volt, akinek képei caravaggiói boldogságot sugároztak, és ha nincs a kór, amely csontjaiban támadva időnek előtte megnyomorította, még talán fölébe is emelkedhetett volna Caravaggiónak.
Akkoriban özvegyember volt, három fiúgyermekkel, és jóságos lélek.
Nyomban mentem Roelanthoz, kit ismertem, és aki azelőtt mindig nyájasan fogadott, ám most becsapta orrom előtt az ajtót, mondván, nincs ideje „bolond tudósokra”, mert így nevezett bennünket, majd indulatos szavakkal figyelmeztetett, hogy a magunkfajta csudabogaraknak még Amszterdamban is ki lehet tenni a szűrét.
Roemer azt mondta, egyelőre hagyjam a dolgot, és mint tudod, Stefan, túlélésünknek az a záloga, hogy kerüljük a feltűnést, és nem avatkozunk a mások dolgába. Ám a következő napokban azt kellett látnunk, hogy Roelant kifizette minden adósságát, amely tetemes összegre rúgott, továbbá ő és első hitvesétől maradt gyermekei méregdrága eleganciával kezdtek ruházkodni.
Azt rebesgették, hogy Deborah, egy rendkívüli szépségű skót leány, akit Roelant szárazdajkának fogadott föl gyermekei mellé, oly kenetet készített, amely fölmelegítvén, mintegy megoldotta a festő ízületeit, így tehát ismét tudja tartani az ecsetet. A szóbeszéd szerint gazdagon megfizették új arcképeiért, ámde naponta három-négy képet kellett volna festenie, hogy teljen belőle mindama bútorokra és öltözetekre, amelyekkel megtelt a ház.
Hamarosan kitudódott, hogy a skót hajadon gazdag, lévén szerelemgyermeke egy skóciai főúrnak, aki, bár nem ismerhette el leányának, számlálatlanul küldte neki a pénzt, amit ő megosztott Roelantékkal, kik voltak oly emberségesek befogadni.
Az meg ugyan ki lehet? Az a mágnás abban a kőrakáshoz hasonlatos, éktelen nagy skót erődben, amely dölyfösen tekint alá a völgyre, honnan elhoztam őt, a főúr szerelemgyermekét, mezítlábasan, mocskosan, korbácstól csontig sebzetten, olyan állapotban, hogy még enni sem bírt önállóan? Szép kis mese!
Roemer és én felindultan figyeltük ezeket a fejleményeket, mert hozzám hasonlóan te is tisztában vagy ama törvényünkkel, hogy hatalmunkat sohasem használjuk nyerészkedésre. És ugyan ki más keríthette e gazdagságot, ha nem a szellem, amely Deborah parancsára tört, zúzott Roemer szobájában, szétvervén az órákat?
Ám Roelant háza fülig úszott a boldogságban, s mielőtt lejárt volna az év, az agg az oltárhoz vezette az ifjú leányt. Két hónappal a frigy előtt Rembrandt mester lefestette az arát, és az esküvő után a képet kiakasztották Roelant szalonjába, hogy mindenki lássa.
És az arckép nyakában már ugyanaz a brazíliai smaragd függött, amelyet Deborah megkívánt azon a napon, amikor sétálni vittem. Réges-rég megvásárolta az ékszerésztől, minden tállal és kösöntyűvel egyetemben, amelyekre kedve szottyant, és hozzá még festményeket is Rembrandttól, Halstól és Judith Leistertől, akiket csodált.
Végül nem bírtam tovább. A ház nyitva állt, hogy bárki megcsodálhassa Rembrandt festményét, amelyre Roelant joggal büszke volt. Mikor átléptem a küszöböt, hogy megnézzem a képet, a vén Roelant korántsem akarta utamat állni, inkább hozzám sántikált botjára támaszkodva, tulajdon kezével kínálta nekem a pohár bort, és imádott Deborah-jára mutatott, kit a ház könyvtárában tutor tanított francia és latin nyelvű írás- és olvasásra, ez lévén az ifjú menyecske leghőbb vágya. Oly gyorsan tanul, dicsekedett Roelant, hogy az kész csoda, és nemrég olvasta Anna Maria van Schurman írását, ki a mellett kardoskodik, hogy a női elme szintoly nyitott a tanulásra, mint a férfiúé.
Hogy sugárzott a férj a boldogságtól!
Kételkednem kellett a korában, amikor megláttam. Fölékszerezve, zöld bársonyban tizenhét esztendős ifjú nőnek tetszett. Puffos ujjú, bő szoknyás ruhát viselt, fekete hajában szatén rózsácskákkal díszített atlasz pántlikát. Szeme is zöldnek látszott a pompás kelme hullámaiban. Rádöbbentem, hogy maga Roelant sem ismeri feleségének ifjú korát. Ám egyetlen szó sem hagyta el ajkamat, amely leleplezte volna a festőné asszonyt övező hazugságokat. Szépsége úgy sújtott, mintha ütéseket záporozott volna fejemre és vállaimra, ám szívemet akkor érte a végzetes csapás, amikor fölnézett és elmosolyodott.
Most kell mennem, gondoltam, és már tettem volna le a boromat, ám ekkor odajött hozzám, még mindig mosolyogva, kézen fogott, majd „Jöjjön csak, Petyr!” szavakkal bevitt egy kis kamrába, hol a fehér ruhákat tartották.
Mily pallérozott volt most, mily kecses. Udvarképes hölgy nem csinálhatta volna jobban. De mikor ezt elgondoltam, eszembe jutott az az alakja is, amelyet azon a napon láttam a keresztúton, a kordén.
Azóta minden értelemben megváltozott. Az apró fehérneműs kamrába belopakodó néhány vékony fénysugárnál megfigyelhettem minden részletet, és láttam, hogy erőtől duzzadó, parfümtől illatos, orcái pirosak és gömbölyű keblének halmain filigrán arany foglalatban pihen a nagy brazíliai smaragd.
– Miért nem mondtad el mindenkinek, amit tudsz rólam? – kérdezte, mintha nem tudná a választ.
– Deborah, mindketten az igazat mondtuk magunkról! Mi csak menedéket kínáltunk neked, és ismereteinket erről a hatalomról, amelyet birtokolsz! Gyere vissza hozzánk bármikor, ha akarsz.
Fölnevetett. – Bolond vagy te, Petyr, ám te hoztál ki a sötétből és a nyomorból erre a csodálatos helyre. – Maroknyi smaragdot és rubint vett elő bő szoknyájának rejtett jobb zsebéből. – Fogd ezeket!
Hátrahőköltem, és megráztam a fejemet.
– Ti azt mondjátok, nem vagytok az ördögnek cimborái – folytatta. – Vezetőtök pedig még csak nem is hisz a Sátánban, vagy nem e tulajdon szavakkal mondta? De Istenben és az egyházban csak kell hinnetek, különben miért élnétek így, szerzetesként, visszavonulva könyveitekhez, nem ismerve a világnak gyönyörűségeit? Miért nem háltál velem a fogadóban, Petyr, amikor volt rá alkalmad? Elég veszekedetten akartad. Fogadd köszönetemet, mert most már csak ennyit adhatok neked. Meg ezeket a drágaköveket, amelyek gazdaggá tesznek. Nem kell többé aszketikus testvéreidre támaszkodnod. Nyújtsd a kezed!
– Deborah, miként jutottál ezekhez a drágakövekhez? – suttogtam. – És ha megvádolnak, hogy loptad őket?
– Ahhoz túlságosan okos az én ördögöm, Petyr. Ezek messzi tájról valók. De nekem csak kérnem kell, és már meg is kapom őket. Soha ki nem fogyó tartalékuk csekély töredékéből vásároltam e smaragdot, amelyet nyakamon viselek. Arany foglalatának hátuljába van fölvésve ördögömnek neve. Te tudod is, hogyan hívják. Ám figyelmeztetlek, sohase szólítsd, mert engem szolgál, és elpusztít mindenki mást, aki nevét használva akarna parancsolni neki.
– Deborah, gyere vissza hozzánk! – könyörögtem. – Csak nappal, ha kívánod, néhány órácskára, hogy beszélgess velünk, ennyit bizonyosan megenged a férjed. Ez a te szellemed nem ördög, ámde hatalmas, és gonosz dolgokra képes puszta hányavetiségből és komiszságból, ami a szellemekre jellemző. Deborah, ez nem játékszer, ezt tudnod kell!
Ámde láthattam, hogy ily aggályok távol esnek gondolataitól. Nem engedtem. Elmagyaráztam rendünk első és legfontosabb szabályát: legyen bármilyen hatalmunk, nem parancsolgathatunk szellemnek kapzsiságból. – Mert van egy ősi törvénye a varázslóknak és mindazoknak, akik láthatatlan erőkkel állnak összeköttetésben: az, aki rosszra használja a láthatatlant, maga sietteti önnön romlását.
– De miért rossz a gazdagság, Petyr? – kérdezte olyan hangon, mintha egykorúak lennénk. – Gondold már meg szavaidat! Aki gazdag, nem gonosz! Kinek árt az, amit ördögöm idehoz nekem? Roelant háza népének csak haszna van belőle.
– Akkor is veszélyes dolgot művelsz, Deborah. Ez a dolog attól lesz erősebb, ha beszélsz hozzá...
Leintett, most már megvetően. Ismét unszolt, hogy fogadjam el a drágaköveket. Nyersen közölte velem, hogy bolond vagyok, mert nem tudom, miként használjam a képességeimet, aztán megköszönte, amiért elhoztam ebbe a boszorkányoknak tökéletesen megfelelő városba, és gonoszul nevetett.
– Deborah, mi nem hiszünk a Sátánban – mondtam –, de hiszünk a gonoszban, és a gonosz az, ami elpusztítja az embert. Könyörgök, vigyázz ezzel a szellemmel! Ne hidd el, amit magáról és a szándékairól mond, mert senki sem tudhatja, mik ezek a lények valójában!
– Hagyd abba, Petyr, ne haragíts! Miből gondolod, hogy ez a szellem egyáltalán mond nekem valamit? Én beszélek hozzá! Olvass demonológiát, Petyr, az ördöghívő fanatikus papok régi könyveit, több hasznos tanácsot találsz bennük e láthatatlan lények irányításához, mint képzelnéd. Láttam ezeket a köteteket a polcaitokon, és ezt az egy latin szót, hogy daemonologia, már korábbról ismertem, mert már ezelőtt is találkoztam ilyen könyvekkel.
Megmondtam neki, hogy azok a könyvek tele vannak igazsággal és hazugsággal. Ismét unszolt, hogy fogadjam el a drágaköveket.
Nem akartam. Akkor a zsebembe csúsztatta őket, és forró csókot nyomott az arcomra. Távoztam a házból.
Ezek után Roemer megtiltotta, hogy találkozzam Deborah-val. Hogy a drágakövekkel mit művelt, sohasem kérdeztem. Sose érdekeltek a Talamasca hatalmas kincseskamrái. Annyit tudtam, amit most is tudok, hogy a tartozásaimat kifizetik, a ruháimat megvásárolják, és van a zsebemben annyi pénz, amennyi kell.
Amikor Roelant megbetegedett, és ez nem a felesége műve volt, Stefan, efelől biztosíthatlak, akkor is figyelmeztettek, hogy nem látogathatom meg többé Deborah-t.
Ám az a különös, Stefan, hogy nagyon gyakran én pillantottam meg őt a legváratlanabb helyeken, amint áll egyedül, vagy Roelant valamelyik fiát kézen fogva, és engem figyel a távolból. Így láttam utcákon, egyszer anyaházi ablakom alatt haladt tova, és mikor meglátogattam Rembrandt van Rijnt, akkor is ott ült hímezgetve Roelant oldalán, úgy lesett a szeme sarkából.
Még olyan idők is voltak, amikor azt képzeltem, hogy üldöz. Mentem magányosan, róla töprengve, emlékezve a kezdet közös pillanataira, amikor mosdattam és etettem, akár egy gyermeket. Nem állíthatom mindazonáltal, hogy gyermekként gondoltam rá, mikor ilyeneket gondoltam. Egyszer csak megtorpantam, sarkon fordultam, és ott jött ő, drága csuklyás bársonyköpenyében, és rám szögezte szemét, mielőtt befordult volna egy sikátorba.
Ó, Stefan, képzelheted szenvedéseimet! Roemer meg azt mondta, ne menj a közelébe, megtiltom. Geertruid ismételten figyelmeztetett, hogy ez a félelmetes szellem előbb-utóbb annyira megerősödik, hogy már majd nem engedelmeskedik Deborah-nak.
Roelant halála előtt egy hónappal beköltözött hozzájuk Judith de Wilde, egy káprázatosan tehetséges, fiatal festőnő, apjával, az idős Anton de Wildével, és a temetés után is a házban maradtak. Roelant öccsei magukkal vitték a fiúkat vidékre. Az özvegy és Judith de Wilde együtt vitték a házat. Szerető gonddal dédelgették az öregembert, ám egyébként igen vígan éltek, és rengeteget mulattak: szobáik egész nap és minden este nyitva álltak az írók, költők, tudósok, festők és Judith tanítványai előtt, akik szintúgy csodálták őt, mint bármely férfi festőt, mert ugyanolyan tehetséggel bírt, és tagja is volt Stent Lukács céhének, akárcsak a férfiak. Roemer tilalma folytán én nem vizitelhettem a házban, ám számtalanszor elmentem előtte, és esküszöm neked, ha elég lassúra fogtam a lépést, az emeleti ablak üvege mögött megjelent Deborah árnya. Néha csupán a smaragd zöld lobbanása jelezte ottlétét, máskor kitárta az ablakot és intett, jönnék be, de mindhiába.
Maga Roemer is ellátogatott hozzá, ám Deborah nem bocsátotta be.
– Azt hiszi, többet tud, mint mi – jegyezte meg Roemer szomorúan. – Pedig nem tud semmit, mert ha tudna, nem játszadozna ezzel a dologgal. De ez a varázsló örök tévedése; azt képzeli, feltétlen hatalommal bír a láthatatlan erők fölött, amelyek teljesítik kívánságait, holott szó sincs erről. És az ő akarata, a lelkiismerete, a törekvései? Hogy megrontja ez a valami! Fajtalan dolog ez, Petyr, és veszedelmes.
– Roemer, én megidézhetnék egy ilyen lényt, ha akarnám?
– Erre senki sem tudja a választ, Petyr. Ha próbálkoznál, talán képes lennél rá. És talán nem szabadulhatnál tőle, ha egyszer felidézted, épp ebben áll a régi csapda. Az én áldásommal, Petyr, sohasem idézel föl ily dolgot. Figyelsz arra, amit mondok?
– Igen, Roemer – válaszoltam szokott engedelmességemmel. Ám ő tudta, hogy szívemet elgyöngítette és leigázta Deborah, épp oly biztosan, mintha megigézett volna, ám nem igézés volt az, hanem sokkal erősebb dolog.
– Ezen az asszonyon már nem segíthetünk – mondta. – Fordítsd elmédet más dolgok felé.
Legjobb tehetségem szerint próbáltam engedelmeskedni a parancsnak, ám ennek ellenére sem csukhattam be fülemet a hírek előtt, miszerint nem egy angol és francia nagyúr teszi a szépet Deborah-nak. Vagyona oly hatalmas, oly szilárdan megalapozott volt, hogy senkinek sem jutott eszébe firtatni eredetét, vagy azon tanakodni, volt-e idő, amikor a hölgy nem bírt ily gazdagsággal. Habzsolta a tudományokat, őszinte odaadással csüggött Judith de Wildén és atyján, és egyáltalán nem volt sürgős férjhez mennie a számos gavallér valamelyikéhez, kiknek udvarlását fogadta.
Nos, az egyik széptevő végül csak célba ért!
Sose tudtam meg, kihez ment férjhez, vagy hol tartották az esküvőt. Én már csak egyszer találkoztam Deborah-val, és akkor még nem tudtam, amit most tudok – hogy talán ez volt az utolsó éjszaka, mielőtt elutazott volna Amszterdamból.
Egy hang ébresztett a sötétben, és mikor észbe vettem, hogy kitartóan kocogtatják az üveget, oly módon, ami nem lehet a természet műve, odamentem megnézni, nem holmi kópé mászott-e le a tetőről. Végül is akkor a negyedik emeleten laktam, egyszerű, bár nagyon kényelmes szobában, lévén magam is alig több fiúnál a rendben.
Az ablak zárva volt, ahogyan kell, ám a mélyben fekete köpenyt viselő, magányos asszony állt a rakparton, aki mintha engem lesett volna, és amikor kitártam az ablaktáblát, intett karjával, mutatván, hogy menjek le hozzá.
Tudtam, hogy Deborah az. Oly veszettség fogott el, mintha succubus lopózott volna szobámba, lehúzta volna rólam a takarót, és munkába vett volna szájával.
Loppal kiosontam a házból, hogy elkerüljem a faggatózást. Ott várt ő, nyakán a zöld smaragddal, mely mint egy nagy szem, hunyorgott a sötétségben, és elvitt a mellékutcákon át a házába.
Stefan, azt hittem, álmodom, de nem akartam, hogy ez az álom véget érjen. A hölgyet nem kísérte szobalány, lakáj, senki. Egyedül jött el értem – amely, meg kell mondanom, Amszterdamban nem oly veszélyes, mint másutt –, ám az én vérem felforralásához bőven elég volt látni, hogy ily védtelen, elszánt és titokzatos, így tapad hozzám és sürget, hogy siessünk.
Mily gazdagok voltak e hölgy bútorai, mily süppedősek számos szőnyegei, mily kifinomultak parkettás padlói. Csillogó üveg mögé zárt ezüstök és finom porcelánok között vont magával az emeletre, szobájába, egy zöld bársonyfüggönyös ágyhoz.
– Holnap férjhez megyek, Petyr – mondta.
– Akkor miért hoztál ide, Deborah? – kérdeztem, de közben, Stefan, reszkettem a vágytól. Amikor megoldotta, és a padlóra ejtette köpenyét, és én megláttam ruhája szűk csipkéinek keretében fölpolcoltan gömbölyödő emlőit, majd megőrültem, hogy érinthessem őket, ám nem mozdultam. Még szorosra fűzött dereka, fehér nyaka és lejtősen ereszkedő válla is fölforralta a vérem. Nem volt húsának egyetlen ínycsiklandó porcikája, melyre nem éheztem volna. Dúvad voltam ketrecemben.
– Petyr – nézett szemembe –, tudom, hogy az ékköveket rendednek adtad, és köszönetemből semmit sem tettél el magadnak. Tehát hadd adjam meg neked azt, amit idevezető hosszú utazásunk kezdete óta akartál, de szíved gyöngédségében nem vetted el tőlem.
– Deborah, miért cselekszel ilyet? – kérdeztem. El voltam szánva rá, hogy a legcsekélyebb mértékben sem élek vissza helyzetével. Mélységesen szomorú volt, kiolvastam a tekintetéből.
– Mert így akarom, Petyr – mondta. Hirtelen a nyakamba borult, és elhalmozott csókjaival. – Hagyd ott a Talamascát, Petyr, és jöjj velem! – kérlelt. – Légy a férjem, és én nem megyek feleségül a másik férfihoz!
– Deborah, de hát miért akarod tőlem ezt? – ismételtem. Fölkacagott, keserűen, bánatosan. – Magányosabb vagyok, mint képzelhetnéd, Petyr. Magányos vagyok, és előled nem kell titkolnom semmit. Boszorkányok vagyunk mi ketten, akár Istenéi vagyunk, akár az ördögéi, boszorkányok vagyunk, te meg én.
Ó, hogy villogott a szeme, azt mondta, mily nyers volt a diadala, és mégis milyen csüggeteg! Fogát összeszorította egy percig, aztán megsimogatta arcomat és nyakamat, amivel még inkább megveszejtett.
– Tudom, hogy kívánsz, Petyr, mindig is kívántál. Miért nem adod meg magadat? Jöjj velem! Elhagyjuk Amszterdamot, ha a Talamasca nem bocsát szabadon. Elmegyünk együtt, és nincs, amit meg ne szerezhetnék neked, nincs, amit meg nem adhatnék neked, csak maradj mellettem, engedd, hogy közel lehessek hozzád, és ne kelljen félnem többé! Elmondom neked, hogy ki vagyok én, és mi történt anyámmal. Beszélek mindenről, Petyr, ami szomorít, mert tőled sohasem féltem!
Arca elborult, könnyek szöktek a szemébe.
– Ifjú férjem gyönyörű és minden megvalósult, amiről álmodtam, mikor szurtosan és meztélláb ültem a kunyhó ajtajában. Ő az uraság, aki elnyargalt előttem a kastély felé menet, és most kastélyba visz magával, noha az egy másik országban van. Olyan ez, mintha átlépnék anyám tündérmeséinek birodalmába: grófné lesz belőlem, valóra válik minden ballada és legenda.
Csak hát Petyr, szeretem is őt, meg nem is szeretem. Te vagy az első férfi, akit szerettem, aki idehoztál, aki láttad a máglyát, amelyen meghalt az anyám, te, aki megfürdettél, megetettél és felöltöztettél, amikor magamtól nem voltam képes rá.
Immár nem volt reményem úgy elhagyhatni ezt a szobát, hogy nem teszem magamévá őt. Tudtam, mégis annyira megbabonázott pilláinak legparányibb hajlata, vagy a legapróbb gödröcske az arcán, hogy nem tiltakoztam, amikor magával vont, nem az ágyra, hanem a szőnyegre, a kis széntűz elé, és ott, a vibráló melegben mesélni kezdte szomorú sorsát.
– Múltam immár árnyakban tűnik elém – sírt halkan, miközben szeme tágra nyílt az értetlen ámulattól. – Éltem valaha azon a helyen, Petyr? Láttam anyámat meghalni?
– Ne hozd vissza a fényre, Deborah – kértem. – Hadd fakuljanak el a régi képek.
– De Petyr, emlékszel még arra, amikor először beszéltél velem, és azt mondtad, anyám nem volt gonosz, az emberek bántak vele gonoszul? Miért hittél ezekben a dolgokban?
– Az Istenért, Deborah, te mondd el nekem, hogy boszorkány volt-e, és mit jelent boszorkánynak lenni!
– Ó, Petyr, emlékszem, amikor kimentem vele a mezőre a holdtalan éjszakában, oda, ahol a kövek vannak.
– És mi történt, édesem? – kérdeztem könyörögve. – Jött az ördög, hasított patájával?
Ő megrázta a fejét, és intett, hogy figyeljek, maradjak csendben, legyek jó. – Petyr – mondta –, anyámnak egy boszorkánybíró tanította a mágiát! Anyám maga mutatta meg a könyvet. A bíró akkor jött a falunkba, amikor én még csak porban csúszó poronty voltam, ő pedig eljött a kunyhónkba, gyógyulást keresve kezének sebére. Ült anyámmal a tűznél, mesélt neki mindama helyekről, ahol járt, és a boszorkányokról, kiket megégetett. „Jól vigyázz, lányom”, mondta anyámnak, ő legalábbis így mesélte utóbb, majd kivette bőr iszákjából a gonosz könyvet, Démonologie volt a címe, és felolvasott anyámnak, aki nem tudott olvasni latinul, illetve semmilyen nyelven, és a képeket is odatartotta a tűz fényébe, hogy jobban lehessen látni.
Órákon át tanította e dolgokat anyámnak, hogy miket tettek és miket tehetnek a boszorkányok. „Jól vigyázz, lányom”, mondogatta, „különben az ördög megkísért, mert az ördög kiváltképpen szereti a bábát és a füves asszonyt!”, majd fordított egy lapot.
Azon az éjszakán, amikor anyámmal hált, beszélt a kínzókamrákról, és az égetésekről, és az elítéltek jajgatásáról. „Jól vigyázz, lányom”, ismételte, amikor elment.
Mindezt később hallottam anyámtól. Hatéves gyermek voltam, vagy talán hét, amikor elmesélte. A konyha tüzénél ültünk. „Na gyere csak”, mondta, „most majd meglátod”. A mezőre mentünk, kitapogattuk az utat a kövek között, megálltunk a kör kellős közepén, aztán csak álltunk, mint a cövek, hogy érezzük a szelet.
Pissz sem hallatszott az éjszakában, ezt én mondom neked. Sehol egy tűszúrásnyi világosság. Még a csillagok sem rajzolták ki a kastély tornyait vagy a távolban azt a szeletnyi vizet, amit tőlünk lehet látni a Donnelaith-tóból. Anyám fogta a kezemet, és dudorászott, aztán elkezdtünk körtáncot járni, apró köröket írtunk le, újra és újra. Anyám hangosabban dúdolt, majd latin szavakat mondott, a démont idézve, karjait széttárva kiáltotta, hogy jöjjön.
Az éjszaka üres volt. Semmi sem válaszolt. Közelebb bújtam anyám szoknyájához, szorítottam hideg kezét. Majd éreztem, ahogy közeledik a kaszáló fölött, kezdetben szellőnek tűnt, aztán széllé erősödött. Éreztem, amint megérinti hajamat és tarkómat, kavarog körülöttünk, akár a levegő. Majd hallottam szavát, csak nem fennhangon, de mégis hallottam, és azt mondta: „Itt vagyok, Suzanne!”
Ó, hogy kacagott anyám a boldogságtól! Hogy táncolt! Mint egy gyerek! A kezét dörzsölte, ismét kacagott, és hátradobta a haját. „Te látod, babuskám?”, kérdezte, én pedig azt feleltem, hogy érzem, méghozzá igen közel.
Akkor az ismét megszólalt: „Nevezz a nevemen, Suzanne!”
„Lasher”, mondta anyám, „az ostoros és korbácsos, a szélről, amelyet küldesz, a szélről, amely ostorozza a kaszáló füvét, és korbácsként csapja le a levelet az ágról. Jöjj most, én Lasherem, zúdíts vihart Donnelaithre! Abból tudni fogom, hogy hatalmas boszorkány vagyok, és ezt az én szerelmemért teszed!”
Mire a kunyhóhoz értünk, és anyám behúzta az ajtót, a szél már vonított a mezők felett és a kéményben. Leültünk a tűzhöz, és nevetgéltünk, mint két gyerek. „Látod, látod, ugye, hogy megcsináltam!”, súgta anyám. És mikor a szemébe néztem, azt láttam, amit mindig, amit kínhalála utolsó percéig fogok látni: egy balga, butácska lány szemét, aki a tenyerébe vihorászik, miközben a másik öklében a lopott nyalánkságot szorongatja. Neki ez játék volt, Petyr. Játék!
– Értem, szerelmem – válaszoltam.
– Most mondjad nekem, hogy nincsen Sátán! Mondjad nekem, hogy nem ő jött a sötétségen át, magának követelve Donnelaith boszorkányát, akit a máglyára juttatott! Lasher találta meg helyette a tárgyakat, amelyeket mások elveszítettek, Lasher hozta neki az aranyat, amelyet elkoboztak tőle, Lasher súgta meg a titkos csalárdságokat, amelyeket anyám föltárt az érdeklődő füleknek. És Lasher parittyázta meg jégesővel a fejőlányt, aki összeveszett anyámmal, Lasher iparkodott megbüntetni anyám minden ellenségét, és ennél fogva közhírré tette anyám hatalmát! Nem tudta kézben tartani Lashert, Petyr. Nem tudta, miként használja. És akár a gyertyával játszó gyermek, maga gyújtotta a tüzet, amely elégette.
– El ne kövesd ugyanezt a hibát, Deborah! – suttogtam, miközben arcát csókolgattam. – Senki sem utasíthat egy démont, mert ez démon!
– Ó, nem, sokkal több ez annál – súgta vissza. – Mennyire tévedsz! De ne félts engem, Petyr. Én nem vagyok az anyám. Nincs rá okod.
Ezután némán ültünk a tüzecskénél, bár engem meglepett, hogy Deborah elviseli a lángok közelségét; miközben homlokát a kandalló kövének támasztotta, ismét megcsókoltam bársonyos arcát, és hátrasimítottam homlokából a hosszú, kósza, nyirkos, fekete fürtöket.
– Petyr – szólalt meg –, én sohasem fogok éhezni, és mocsokban élni, mint az anyám. Sohasem leszek az ostoba emberek kiszolgáltatottja.
– Ne menj férjhez, Deborah! Ne tedd! Gyere velem! Jöjj a Talamascához, majd együtt fölfedezzük e lény természetét...
– Nem, Petyr. Tudod, hogy nem akarom. – Szomorúan elmosolyodott. – Neked kell velem jönnöd, hogy együtt távozzunk. Beszélj most hozzám a titkos hangodon, azon a hangon, amellyel órákat állítasz meg, és szellemeket idézel, légy velem, légy az én vőlegényem; ez legyen a boszorkányok nászéjszakája!
Ezer tiltakozás tódult a nyelvemre, ám ő eltakarta szájam a kezével, majd a szájával, és oly igézően, annyi tűzzel kezdett csókolni, hogy immár nem volt más gondolatom, mint letépni róla a szoros köntöst, és a magamévá tenni az összehúzott zöld ágyfüggönyök között e zsenge gyermektestet, amelynek asszonyi emlői és asszonyi titkai voltak, e testet, amelyet fürdettem és öltöztettem.
Miért kínozom magamat ezzel az írással? Régi bűnömet gyónom meg, Stefan. Elmondok mindent, amit tettem, mert nem beszélhetek erről az asszonyról gyónás nélkül.
Még sohasem áldoztam a test rítusainak ehhez fogható odaadással, még sohasem élveztem kéjt és ékességet, mint ővele.
Ő ugyanis boszorkánynak, ennélfogva gonosznak hitte magát, Stefan, így tehát az ördögnek misézett mohón. Ám esküszöm, gyengéd, jó szíve volt, és ebből valóban részegítő, ritka bájital keveredett.
Csupán hajnalban távoztam ágyából. Aludtam parfümözött kebelén. Olykor-olykor sírtam, mint egy kisgyerek. Kísértő ügyességgel ébresztette föl egész testemet a maga használatára. Rátalált legtitkosabb éheimre, játszott velük, és jóllakatta őket. A rabszolgája voltam, mégis tudta, hogy nem maradok vele, mert vissza kell térnem a Talamascához; a végén órákig hevert mozdulatlanul, szomorúan bámulva a fából faragott ágymennyezetet. A függöny résein akkor már beszivárgott a fény, és az ágy kezdett fölmelegedni a naptól.
Fáradtan öltözködtem, és semmi mást nem kívántam a teremtett világból, mint az ő testét és lelkét, mégis elhagytam. Haza akartam menni, hogy beszámoljak Roemernek cselekedetemről. Vissza akartam térni az Anyaházba, mely valóban apám és anyám volt. Nem tudtam, mi mást tehetnék.
Azt hittem, átkokkal fog elküldeni, de nem így történt. Még egyszer könyörögtem neki, hogy maradjon Amszterdamban, jöjjön velem.
– Isten veled, papocskám – felelte ő. – Szerencse kísérjen utadon, és kárpótoljon a Talamasca mindenért, amit azzal veszítettél, hogy lemondtál rólam. – Könnyeket ontott, én pedig mohón csókoltam a tenyerét, és még egyszer a hajába temettem arcomat, mielőtt elhagytam volna. – Most menj, Petyr – szólt végül. – Emlékezz reám.
Úgy egy-két nap múlva hallottam, hogy elutazott. Vigasztalhatatlan voltam, csak fetrengtem és sírtam. Próbáltam odafigyelni Roemerre és Geertruidre, de nem hallottam, mit akarnak mondani. Annyit tudtam, hogy várakozásommal ellentétben nem haragszanak rám.
Maga Roemer ment el Judith de Wildéhez és vásárolta meg Deborah arcképét, azt a Rembrandt-portrét, amely a mai napig a házunk falán függ.
Talán egy teljes év beletelt, mire visszanyertem testem és lelkem egészségét. Attól kezdve egyetlenegyszer sem szegtem meg a Talamasca törvényeit. Újból járni kezdtem a német államokat, Franciaországot, sőt, még Skóciába is eljutottam; mentettem a boszorkányokat, írtam róluk és följegyeztem szomorú sorsukat, úgy, ahogy mindig csináltuk.
Stefan, tehát most már ismered Deborah történetét, és képzelheted megrendülésemet, amikor ennyi évvel később a languedoci Cévennekben, ebben a kis erődvárosban kellett rájönnöm, hogy a tragikus sorsú Montcleve kontesz nem más, mint Deborah Mayfair, a skót boszorkány lánya!
Csak legalább azt a keveset ne tudták volna meg a városiak, hogy máglyán veszett a grófnéjuk anyja! Bár ne árulta volna el titkait az ifjú ara, miközben az ifjú uraság kebelén zokogott! Hajh, hogy belevésődött emlékezetembe az a sok évvel ezelőtti arca, amikor azt mondja: „Petyr, veled úgy beszélhetek, hogy nem kell közben félnem!”
Most már felmérheted, minő rettegéssel s nyomorultul léptem abba a cellába; és a nagy kapkodástól az utolsó percben jutott csak eszembe, hogyha netán a hölgy, ki rongyokban gunnyasztott szalma ágyán, fölnéz, rám ismer és elkiáltja nevemet, rögtön lerántja rólam az álruhát.
Ám ez nem következett be.
Beléptem a cellába, megemelvén fekete reverendám alját, hogy oly egyházi személynek tűnjek, ki nem akarja beszennyezni magát e mocsokkal. Lenéztem rá, és nem láttam arcán felismerést.
Ennek ellenére nyugtalanított merev tekintete, és kereken közöltem a vén szamár plébánossal, hogy egyedül kell egzaminálnom a boszorkányt. A plébánosnak nagyon nem akaródzott kettesben hagynia bennünket, ám én megmondtam, hogy láttam már elég boszorkányt, egy csöppet sem félek ettől sem, kinek számos kérdést kell föltennem, úgyhogy legyen szíves megvárni a paplakban, jövök mindjárt. Majd számos aranyat vettem elő zsebeimből, és átnyújtottam a plébánosnak: – Vedd el ezeket az eklézsia javára, mert tudom, hogy sok fáradságot okoztam. – Ez eldöntötte a kérdést, s az ostoba elment.
Kell-e mondanom, mily alantas volt e mesterkedés, csak azért, hogy őrök nélkül adják kezemre ezt az asszonyt? Mert miket tehettem volna vele, ha úgy tartja kedvem? És ugyan hányan tehettek már ilyet előttem?
Az ajtó becsukódott, és bár nagy sutyorgás hallatszott a folyosóról, mi kettesben maradtunk. Letettem a gyertyát egy fapadra, amely egyetlen berendezése volt a cellának, és miközben azon erőlködtem, el ne sírjam magamat a láttán, egyszer csak meghallom a hangját, de olyan fojtottan, hogy alig volt erősebb suttogásnál:
– Petyr, valóban te vagy az?
– Igen, Deborah – válaszoltam.
– Ah, de nem azért jöttél, hogy megmentsél, ugye? – kérdezte fáradtan.
Szíven szúrt a hangja, mert ugyanaz a hang volt, amellyel hálószobájában szólt hozzám, az amszterdami utolsó éjszakán. Kicsivel lett csak mélyebb, és volt talán még valami sötét muzsikája is, amit a szenvedés ad.
– Nem tehetem, Deborah. Bár meg kellene próbálnom, de tudom, hogy kudarcot vallanék.
Nem látszott csodálkozni, de azért rám mosolygott.
Fölvettem a gyertyát, közelebb mentem, és eléje térdepeltem a szénába, hogy a szemébe nézhessek. Láttam ugyanazt a szemet, amelyre emlékeztem, ugyanazt az arcot is, amikor elmosolyodott, és úgy tűnt, hogy az én Deborah-m már át is szellemült e törékeny, viaszfehér alakba, csupán szépsége maradt változatlan.
Nem húzódott közelebb, csupán figyelt feszülten, mintha festeni akarna, és akkor én a siralmasan üres szavak áradatában eléje zúdítottam, hogy nem volt tudomásom szomorú sorsáról, egyedül jöttem e városba, a Talamasca megbízásából, és mély bánattal kellett megtudnom, hogy ő az, kiről oly sokat fecsegnek, és hallom, hogy fellebbezett a püspökhöz meg a párizsi parlamenthez. Ekkor ő egy könnyű mozdulattal csendre intett, és így szólt:
– Holnap meg kell halnom, és te semmit sem tehetsz ellene.
– Ó, de mégis lehetséges egy kis kegyelem! – vitatkoztam. – Van nálam egy por, amely, ha vízzel elegyítve megiszod, elkábít, és nem szenvedsz annyit, mint szenvedhetnél. Nem is, adhatok annyit, hogy meg is halhatsz, ha úgy akarod, és kijátszhatod a lángokat! Tudom, hogy eljuttathatom hozzád! Az öreg plébános buta.
Ajánlatom mélyen megindította, de nem sietett elfogadni.
– Petyr, eszemnél kell lennem, amikor levisznek a térre. Figyelmeztetlek, ne légy a városban, amikor megtörténik! Vagy rejtőzz a zsalugáterek biztonságába, ha itt kell lenned, hogy a magad szemével lássad.
– Szökésről beszélsz, Deborah? – kérdeztem, és be kell vallanom, hogy képzeletem nyomban lángra gyúlt. Bár megmenthetném, úgy, hogy nagy kavarodást csinálok, és elszöktethetném őt valamilyen módon! De miként érhetném el ezt?
– Nem, nem, Petyr, az meghaladja hatalmamat, mint ahogy azét is, kinek parancsolok. Szellemnek semmiség, hogy elhozzon a boszorkánynak egy apró ékkövet vagy aranypénzt, ám hogy megnyissa a börtönajtót, erőt vegyen fegyveres foglárokon? Azt nem lehet. – Majd vadul fölvillant a szeme, akárha őrület kerítette volna hatalmába: – Tudod-e, hogy a tulajdon fiaim tanúskodtak ellenem? Hogy az én imádott Chrétienem boszorkánynak nevezte az anyját?
– Szerintem kényszerítették, Deborah. Elmenjek hozzá? Mit tehetnék, amivel segítek rajtad?
– Ó, kedves, drága Petyr! – mondta. – Miért nem hallgattál rám, amikor könyörögtem, hogy gyere velem? Ám ez nem a te dolgod, hanem az enyém.
– Hogyhogy, Deborah? Abban sohasem kételkedtem, hogy ártatlan vagy. Ha meggyógyíthattad volna férjed sebesülését, senki sem kiabált volna „boszorkányt”.
A fejét rázta. – Sokkal többről van itt szó. Amikor a férjem meghalt, feddhetetlennek hittem magamat. Ám azóta jó egy hónapja töprenkedem ebben a cellában, Petyr. Az éhség és a fájdalom kiélesíti az eszet.
– Deborah, el ne hidd, amit ellenségeid mondanak, akármilyen gyakran, akármily hévvel mondják!
Nem felelt. Mintha nem is hallotta volna. Majd ismét felém fordult. – Petyr, ezt tedd meg értem. Hogyha holnap megkötözve hoznak le a térre, ami legnagyobb félelmem, kérd, hogy oldják el kezemet, lábamat, különben nem vihetem a bűnbánók nehéz gyertyáját, mint ez szokás ezen a tájon. Ne engedd, Petyr, hogy megnyomorított lábaim ellágyítsák a szívedet! A gúzstól jobban félek, mint a lángoktól!
– Megteszem – mondtam –, de nincs okod az aggodalomra. Kezedbe adják a gyertyát, úgy sétáltatnak végig a városon, aztán visszahozatják veled a székesegyház lépcsőjéhez. Csupán ott fognak megkötözni, majd vezetnek a máglyára. – Nem bírtam folytatni.
– Figyelj rám, kérnem kell tőled még valamit – mondta.
– Hallgatlak.
– Ha majd ennek vége lesz, Jean-Jacques Toussaint Port-au-Prince-i kereskedőnek címezve írd meg a hispaniolai Saint-Domingue-be leányomnak, Charlotte Fontenaynek, Antoine Fontenay feleségének, amit mondandó vagyok.
Elismételtem a nevet és a címet.
– Azt írd Charlotte-nak, hogy nem szenvedtem a lángokban, akkor is, ha nem igaz.
– Majd elhitetem vele.
Mire ő keserűen elmosolyodott. – Vagy nem – mondta. – De a kedvemért tedd meg, ami tőled telik.
– Mi van még?
– Adj át még egy üzenetet, de ezt szóról-szóra meg kell jegyezned. Mondd meg leányomnak, hogy legyen óvatos – hogy az, akit szolgálni küldök hozzá, néha azt teszi, amit hite szerint meg akarunk tétetni vele. Továbbá mondd meg, hogy az, akit küldök, hitét egyformán meríti céljainkból, kósza gondolatainkból és elszólásainkból.
– Ó, Deborah!
– Megérted, mit mondok, és hogy miért kell átadnod Charlotte-nak ezt az üzenetet?
– Értem. Mindent értek. Azt kívántad, hogy hűtlenkedő férjed haljon meg, mire a démon lesújtotta.
– Mélyebben szántó dolgokról van itt szó. Ne is próbáld megérteni. Sohasem kívántam férjem halálát. Szerettem őt. És nem tudtam, hogy megcsal! Ám neked át kell adnod Charlotte-nak, amit üzenek, az ő biztonsága érdekében, mert láthatatlan szolgám nem fogja közölni magamagáról, mily állhatatlan. Nem beszélhet olyas dologról, amit maga sem ért.
– Ó,de...
– Petyr, most ne papolj nekem a lelkiismeretről. Mert ha igen, akkor jobb lett volna, ha sose teszed be ide a lábad. Charlotte-nál van a smaragd. Ha majd én meghaltam, a szellem elmegy a lányomhoz.
– Ne küldd oda, Deborah!
Sóhajtott, mély csalódással és szomorúsággal. – Kérlek, könyörgök, tedd, amit mondok!
– Mi történt a férjeddel, Deborah?
Először úgy rémlett, nem fog válaszolni, azután mégis azt mondta: – Férjem már haldokolt, amikor eljött hozzám az én Lasherem, és tudatta velem, hogy bolondját járatta a férjemmel az erdőben, azért esett le a lóról. „Hogy tehettél ilyet?”, kérdeztem. „Én sose mondtam, hogy ezt tedd!” Mire ő azt felelte: „De hát ha úgy láttál volna bele a szívébe, Deborah, ahogy én láttam, te is azt parancsoltad volna, hogy ezt tegyem!”
Stefan, a velő is megfagyott csontjaimban, és arra kérlek, hogyha másolatot készíttetsz nyilvántartásunknak levelemből, a fenti szavakat húzasd alá! Mert ki találkozott még láthatatlan ördöggel, kiben így, egyszerre lett volna meg az engedelmesség és a nyakasság, az ész és az ostobaság?
Úgy láttam ez ördögfajzatot, mint palackból szabadult dzsinnt, aki szökdécsel és tör-zúz, mikor mihez van kedve. Eszembe jutottak Roemer régi figyelmeztetései. Eszembe jutott Geertruid, és a dolgok, amelyeket mondott. Ám ez olyan rossz volt, hogy az még az ő elképzeléseiket is felülmúlta volna.
– Bizony így van ez – mondta Deborah szomorúan, ki gondolataimból olvasott. – Meg kell írnod Charlotte-nak! – esdekelt. – Körültekintően válaszd meg szavaidat, arra az esetre, ha a levél illetéktelen kezekbe kerülne, de írd meg, úgy, hogy Charlotte lásson mindent, amit látnia kell!
– Deborah, zabolázd meg ezt a valamit! Charlotte-nak pedig hadd mondjam, anyja nevében, hogy vesse a smaragdot a tengerbe.
– Ahhoz már késő, Petyr, és mivel a világ olyan, amilyen, akkor is elküldtem volna Lasheremet Charlotte-hoz, ha nem jössz ide ma este, és nem hallod utolsó kívánságomat. Az én Lasherem oly hatalmas, amilyennek el sem tudsz képzelni démont, és sokat tanult.
– Tanult! – ismételtem döbbenten. – Hogyhogy tanult, Deborah, hiszen csak szellem, azok pedig bolondosak, hisz épp abban rejlik a veszély, hogy csak teljesítik kívánságainkat, nem mérlegelve azok bonyolultságát, és így taszítanak a romlásba! Ezernyi történet van, ami ezt bizonyítja! Veled nem ez történt? Akkor miként mondhatod, hogy szellemed tanult?
– Gondolkozz el azon, Petyr, amit mondtam. Továbbra is azt állítom, hogy Lasherem sokat tanult, és nem örök együgyűsége vezetett a tévedéshez, hanem élesedő céltudata. De ígérd meg, mindarra, ami köztünk történt valaha, hogy írsz az én drága leányomnak! Ezt meg kell tenned értem!
– Jól van – feleltem kezemet tördelve. – Megteszem, de azt is megírom, amit most mondtam neked.
– Ez csak tisztességes, jó papom, derék tudósom – mosolygott keserűen. – Most menj, Petyr. Nem bírom tovább a látásodat. Lasherem is közel van, és most beszélnünk kell. Holnap pedig, könyörögve kérlek, menj biztonságos fedél alá, amint meglátod, hogy kezemet, lábamat eloldozták, és a templom ajtajában állok.
– A mennybéli Úristen irgalmazzon nekem, Deborah, bár elvihetnélek erről a helyről, bár lenne rá mód... – És itt összeroppantam, Stefan. – Deborah, ha ez a te Lasher szolgád ki tudja módolni a szöktetésedet a segítségemmel, csak annyit mondj, miként lehet megtenni!
Láttam magamat, amint kiragadom az eszelős tömegből, és elmenekítem a falakon túli erdőbe.
Hogy mosolygott akkor, milyen gyengéden és bánatosan. Ugyanúgy mosolygott, mint mikor elváltunk, valamikor réges-régen.
– Álom, Petyr! – mondta, majd még szélesebben mosolygott, amitől félőrültnek, illetve inkább őrült szentnek vagy angyalnak látszott a gyertyafényben. Fehér arca olyan gyönyörű volt, mint a gyertya lángja. – Az én életemnek vége, de azért messzire és magasra jutottam ebből a kis cellából – mondta. – Most menj! Menj, és add át üzenetemet Charlotte-nak! De csak akkor, ha biztonsággal kívül vagy a városon!
Megcsókoltam a kezét. Vastagon varas volt a tenyere, mert összeégették, amikor kínozták. A sebeit is megcsókoltam. Nem érdekelt.
– Mindig szerettelek – mondtam, és mondtam még más dolgokat, gyengéd bolondságokat, amelyeket nem írok ide. Ő mindezt tökéletes belenyugvással hallgatta, és tudta azt, amire én csak most döbbentem rá: hogy bánom, amiért nem követtem őt, megvetem magamat, a munkámat, egész életemet!
Ez elmúlik, Stefan. Tudom. Akkor is tudtam, alig néhány órája, amikor elhagytam Deborah celláját. De most igaz, és olyan vagyok, mint Keresztelő Szent János a lélek sötét éjszakájában. Én mondom, elhagyott minden vigasztalás. És mi okból?
Azért, mert szeretem Deborah-t. Mert tudom, hogy démona tette tönkre, mint ahogy Deborah anyját is bizonyosan az pusztította el. És azért is, mert igaza volt Roemernek, Geertruidnak és az összes varázslónak, amióta a világ világ!
Nem hagyhattam el úgy, hogy nem ölelem s csókolom meg. Ám éreznem kellett kínjait, amikor magamhoz öleltem, az égések, a sebek, a csigázástól megszaggatott izmok fájdalmát. És ez volt az én gyönyörű Deborah-m, ez a hozzám tapadó roncs, aki úgy sírta el magát, mintha kulcsot forgattam volna el egy zárban.
– Ne haragudj rám, szerelmesem! – kértem, mert magamat vádoltam e könnyekért.
– Oly édes ölelni téged – suttogta, majd eltolt magától. – Most menj, és jegyezz meg mindent, amit mondtam!
Úgy mentem, mint aki nincs eszénél. A téren még mindig hemzsegtek az emberek, akik kivégzést látni jöttek. Egyesek fáklyafénynél állítgatták föl asztalaikat, mások pokrócba burkolózva aludtak a fal tövében.
Közöltem a vén pappal, miszerint egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez az asszony boszorkány, és haladéktalanul beszélni akarok az inkvizítorral. Én mondom neked, Stefan, eget-földet hajlandó lettem voltan megmozgatni Deborah-ért.
De hát tudod, mi lett a vége.
A kastélyhoz mentünk, ahová be is bocsátottak, ez a bolond plébános pedig annyira örült, amiért valaki fontos személlyel lehet, hogy hívatlanul rontott be a lakomára, ám én kihúztam magamat, felöltöttem legparancsolóbb modoromat, és rögtön latinul kezdtem kérdezgetni az inkvizítort, a vén grófné pedig, egy sötét bőrű, fölöttébb spanyolos külsejű asszony, épp e modor miatt rendkívüli türelmet tanúsított irányomban.
Louvier atya, a szemrevaló és fölötte jól táplált inkvizítor, kinek szépen ápolt szakálla, haja és hunyorgó fekete szeme volt, semmi gyanúsat nem talált föllépésemben, sőt oly tisztelettel viselkedett, mintha egyenesen a Vatikánból érkeztem volna, és nem győzött nyugtatgatni, mikor azt mondtam, hogy talán egy ártatlant akarnak megégetni.
– Azt egy boszorkánynál sohasem tudhatja az ember! – vélte a kontesz, rút, mély torokhangon kacagva, és borral kínált, majd bemutatott a mellette ülő Chamillart grófnénak, és a környék összes nemeseinek, akik a kastélyban szálltak meg, hogy lássák a boszorkányégetést.
Ez a gyülekezet rendíthetetlen vidorsággal söpörte félre minden kérdésemet, ellenvetésemet, javaslatomat. Ők már megharcolták a csatát és győztek, nekik nem volt hátra más, mint az ünnepség, amelyre reggel kerül sor.
A fiúk persze sírnak a szobájukban, de majd abbahagyják. Deborah-tól pedig nincs miért félni, mert ha olyan erős lenne a démona, hogy kiszabadíthatná, akkor már megtette volna. De nem így szokott lenni a boszorkányokkal? Amint lánc kerül a lábukra, az ördög tüstént: elhagyja őket.
– De ez az asszony nem gyónt – vitatkoztam –, a férje pedig maga vallotta be, hogy lova vetette le az erdőben. Csak nem egy lázas, haldokló ember tanúskodása alapján akarják bűnösnek nyilvánítani?
Annyi hatással volt rájuk, mintha száraz leveleket vágtam volna az arcukba.
– Én a fiamat szerettem a legjobban az egész világon! – mondta a vén kontesz, csúful elhúzva száját, és öldöklőn nézett apró, fekete szemével. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, hozzátette a legmérhetetlenebb képmutatással: – Szegény Deborah, hát mondtam én, hogy nem szerettem Deborah-t, hát nem bocsátottam meg neki ezer dolgot?
– De bizony hogy mondta! – bólogatott eltúlzott vehemenciával és nagyon kenetesen Louvier, a részeg bitang.
– Nem a boszorkányságról beszélek – folytatta a vénasszony, akinek szeme se rebbent az inkvizítor viselkedésétől –, hanem a menyem gyarlóságairól és titkairól, mert ki ne tudta volna a városban, hogy Charlotte túl hamar jött az esküvő után, de az én fiamat annyira elvakította ennek az asszonynak az igézete, és annyira imádta Charlotte-ot, és olyan hálás volt Deborah-nak a móringjáért, és akkora bolond volt minden tekintetben...
– Muszáj beszélnünk róla? – susogta Chamillart grófné, és mintha megremegett volna. – Charlotte távozott körünkből.
– Majd megtalálják és megégetik, mint az anyját – közölte Louvier, amit nagy bólogatás és helyeslés követett.
És így diskuráltak tovább egymás között, hogy de jó lesz már túl lenni a kivégzésen, és mikor kérdéseket akartam föltenni, leintettek, hogy maradjak csendben, igyak, és törődjek a magam dolgával.
Iszonyú volt, ahogy nem vettek tudomást rólam, mint az álombeli lények, amelyek nem hallják a sikolyainkat. Ennek ellenére kitartottam mellette, hogy nincs bizonyítékuk éjszakai röpködésekre, boszorkányszombatokra, démonokkal folytatott fajtalankodásokra, meg a többi bárgyúságra, amelyekért másutt tűzhalál jár. Ami a gyógyításokat illeti, mi más az, mint a füves asszony tehetsége? Az miért bűn? A bábu pedig talán csak a gyógyítás egyik eszköze volt.
Mindhiába!
Mily fesztelen nyájassággal töltekeztek az asztalnál, amely Deborah asztala volt, az ezüstről, amely Deborah ezüstje volt, miközben ő ott senyved abban a hitvány cellában!
Végül könyörögtem, engedélyezzék a megfojtást a máglya előtt. – Önök hány embert láttak már tűzhalállal pusztulni? – Lanyha közönnyel utasítottak el.
– A boszorkány megátalkodott – mondta Chamillart grófné, az egyetlen, aki józannak tűnt, és még mintha egy kis félelem is látszott volna rajta.
– Ugyan mit szenved? Legföljebb negyedórát? – kérdezte az inkvizítor, megtörölgetve száját pecsétes asztalkendőjével. – Mi az a pokol örök lángjaihoz képest?
Végül otthagytam őket, és átfurakodtam a népes téren, ahol ment a részeg dorbézolás az apró tüzecskék körül, megálltam a baljós máglya tövében, felnéztem a póznára és a kézbilincsekre, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy balra fordulva a templomkapu hármas csúcsívét nézem, amelyen a régi korok kezdetleges művészetével kifaragott Szent Mihály arkangyal kergette a pokolra az ördögöket, háromágú szigonyával döfve át a Sátán potrohát.
Az inkvizítor szavai csengtek fülemben, miközben ezt a fertelmet néztem a lángok fényénél: „Ugyan mit szenved? Legföljebb negyedórát? Mi az a pokol örök lángjaihoz képest?”
Ó, Deborah, aki sohasem ártott senkinek szánt szándékkal, aki egyformán részeltette gyógyító tehetségében a legszegényebbet és a leggazdagabbat, aki oly dőre volt!
Ma éjszaka írtam ezt, Stefan, legalább annyira azért, hogy távol tartsam magamtól a tébolyt, mint nyilvántartásunk számára. Fáradt vagyok. Becsomagoltam, hogy rögtön távozhassak a városból, amint e szomorú história véget ér. Lepecsételem a levelet, és útitáskámba teszem, a szokott melléklettel, hogy halálom esetén jutalom ellenében juttassák el Amszterdamba, erre és erre a címre.
Mert nem tudom, mit hoz a napvilág. Majd folytatom e tragédiát egy másik levélben, ha megállapodtam holnap este egy másik városkában.
Most sütött be az ablakon a nap. Imádkozom, hogy Deborah meneküljön meg valamiképpen, bár tudom, hogy szó sem lehet róla. Stefan, én magamhoz szólítanám Deborah ördögét, ha tudnám, hogy hallgat a szómra, és megpróbálnám rávenni valami vakmerő cselekedetre, de tudom, hogy nincs ily hatalmam, ezért várok.

Hű társad a Talamascában:
Petyr van Abel
Montcleve, 1689. Szent Mihály napján

 

 

Michael befejezte az első géppel írott szöveget. Kivette a másodikat a nátronpapír dossziéból, aztán sokáig csak ült, összekulcsolva ujjait az íráson, és bután imádkozott, hogy Deborah ússza meg valamiként a máglyát.
Majd pedig, mikor nem bírta tovább, fölemelte a kagylót, tárcsázta a központot, és Aaront kérte.
– Az az amszterdami kép, Aaron, amelyiket Rembrandt festett, megvan az még maguknak?
– Igen, Michael, még mindig ugyanott van, az amszterdami Anyaházban. Már kértem fényképet az archívumtól, de beletelik egy kis időbe.
– Maga ugye tudja, Aaron, hogy ő a sötét hajú asszony! Tudja, hogy ő az! És a smaragd – annak kell lennie az ékszernek, amelyet láttam! Aaron, esküdni mernék rá, hogy ismerem Deborah-t! Neki kellett eljönnie hozzám, és a nyakában volt a smaragd, és Lasher... Lasher, azt a szót mondtam, amikor kinyitottam a szememet a hajó fedélzetén!
– De nem emlékszik rá.
– Nem, de biztos vagyok benne... Aaron...
– Michael, próbáljon meg tartózkodni az értelmezéstől vagy az elemzéstől. Folytassa az olvasást. Már nincs sok idő.
– Kell nekem toll és papír, hogy jegyzetelhessek.
– Magának noteszre van szüksége, amelybe leírhatja a gondolatait, és mindent, ami eszébe jut a látomásokról.
– Pontosan. Bárcsak kezdettől vezettem volna naplót!
– Majd felküldetek egyet. Hadd javasoljam, hogy egyszerűen dátumozzon csak föl minden bekezdést, mint egy kötetlen formájú naplóban, de kérem, mindenképpen folytassa. Mindjárt visznek friss kávét. Ha bármire szüksége lenne, csak csöngessen.
– Ennyi elég. Aaron, annyi minden van még...
– Tudom, Michael. Próbálja megőrizni a nyugalmát és olvasson.
Michael letette a kagylót, rágyújtott, ivott egy kevés állott kávét, és mereven nézte a második dosszié fedőlapját.
Az első koppantásra az ajtónál volt.
A kedves asszony, akit már korábban is látott a folyosón, hozta a friss kávét, több tollat és egy csinos, bőrkötésű jegyzetfüzetet, amelynek hófehér, vonalazott lapjai voltak. Az asztalra tette a tálcát, összeszedte a használt edényeket, és nesztelenül távozott.
Michael kényelembe helyezte magát, töltött egy csészével a friss feketekávéból, rögtön kinyitotta a noteszt, beírta az időpontot és az első jegyzetét:
„Miután befejeztem az első dossziét, tudom, hogy Deborah az a nő, akivel a látomásokban találkoztam. Ismerem. Ismerem az arcát és a jellemét. A hangját is hallhatnám, ha megpróbálnám.”
„És több mint helyesen feltételezhetem, hogy a Lasher szót mondtam Rowannak, amikor magamhoz tértem. De Aaronnak igaza van: igazából nem emlékszem rá, csak tudom.”
„És természetesen köze van hozzá a kezem erejének. De miként kell használni? Bizonyosan nem arra, hogy találomra fogdossak tárgyakat, ahogy csináltam, hanem hogy valami különlegeset érintsek meg.”
„Ám egyelőre korai még következtetni...”
Bárcsak lenne valamim Deborah-tól, amit megérinthetek. De érezte, hogy nincs, különben Aaron azt is elhozatta volna. Megvizsgálta Petyr van Abel leveleinek fénymásolatait. Fénymásolatban volt meg mind. Ez nem jó az ő ideges kezének.
Egy darabig gondolkozott, ha ugyan lehet gondolkodásnak nevezni az ilyen zűrzavaros csapongást, majd lerajzolt a noteszbe egy nyakéket: négyszögletes drágakövet, filigrán foglalatban, láncon. Úgy rajzolt, mintha tervezne, nagyon tiszta, határozott vonalakkal, a részleteket halványan satírozva.
Nézte az ékszert, miközben bal kezének kesztyűs ujjai nyugtalanul turkáltak a hajában, majd ökölbe szorulva leereszkedtek az asztal lapjára. Be akarta feketíteni a rajzot, de meggondolta magát. Fellapozta a második iratgyűjtőt, és olvasni kezdett.

 

 

TIZENNÉGY

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA II. RÉSZ

Marseille, Franciaország 1689. október 4.

 

Kedves Stefan!

Több napos utazás és egy Saint-Rémyben tartott pihenő után érkeztem meg Montcleve-ből Marseille-be. Nagyon lassan haladtam vállamnak és lelkemnek sérülése miatt.
Itteni ügynökünktől már vettem föl pénzt. Ezt a levelet egy órával befejezése után postára adom, tehát úgyszólván egyszerre kapod meg a legutóbbival, amelyet tegnap esti érkezésemkor postáztam.
Megszakad a szívem, Stefan. Szinte semmit sem jelent számomra ennek a tágas és tisztességes fogadónak a kényelme, bár örülök, hogy megszabadultam a falvakból, és most egy nagyvárosban vagyok, ahol felszabadultan és valamivel nagyobb biztonságban érezhetem magamat.
Egyelőre nem hallottam, hogy ide is elérkezett volna a montcleve-i események híre. Mivel Saint-Rémy határában kivetkőztem a reverendából, és visszaváltoztam módos holland utazóvá, nem hinném, hogy bárki is háborgatna a hegyek között lezajlott események miatt, hiszen mit tudhatok én ily dolgokról?
Ismét azért írok, hogy távol tartsam magamtól az őrületet, meg természetesen azért, hogy kötelességem szerint jelentsek neked, és folytassam feladatom teljesítését.
Deborah kivégzése hasonlóképpen kezdődött a hasonló események zöméhez, vagyis amint a napfény betöltötte a teret a Szent Mihály székesegyház előtt, az egész kisváros összegyűlt, a borkereskedők tetemes haszonnal árultak, és megjelent a fekete ruhás vén grófné két reszkető gyerekkel, akiknek spanyolosan sötét hajuk és bőrük volt, míg magasságuk és csontjaik finomsága anyai örökségüket mutatta, és ezek a gyerekek roppantul féltek, mert a lelátó tetejére ültették őket, a börtön falának tövébe, szemközt a máglyával.
Chrétien, a kicsi, sírva fakadt, és a nagyanyjához bújt, mire izgatott mormolás hullámzott végig a tömegen: – Chrétien, nézzétek csak Chrétient! – A gyermek remegő ajakkal ült le, ám bátyján, Philippe-en csupán félelmet lehetett látni, meg talán utálatot minden iránt, ami körülvette, a vén kontesz pedig magához ölelte és vigasztalgatta őket, miközben üdvözölte a mellette ülő Chamillart grófnét és Louvíer atyát, az inkvizítort, akit két, választékosan öltözött ifjú pap kísért.
Négy további pap, akik nem tudom, honnan kerültek oda, foglalták el a felső sor fennmaradó helyeit. A lelátó lábánál kisebb fegyveres csoport állt, gondolom, a helyi rendfenntartó hatalom.
A lelátó többi része nagyon gyorsan megtelt más fontos személyiségekkel, vagy olyanokkal, akik nagyon fontosnak tartják magukat, és ha volt még ablak, amely eddig zárva maradt, most az is feltárult, és mohó arcok kandikáltak ki rajtuk, az állóhelyek közönsége pedig olyan közel nyomult a máglyához, hogy arra kellett gondolnom, ezek nem félnek attól, hogy ők is megégnek?
A tömeg sűrűjéből kivált egy apró fegyveres csoport; létrát hoztak, amelyet a máglyarakásnak támasztottak. A kis Chrétien riadtan fordult el a látványtól, a nagyanyjához bújt, miközben válla reszketett a sírástól, ám Philippe-et ez is hidegen hagyta.
Végül felpattant a Szent Mihály templom kapuja, és a küszöbön, a boltív alatt ott állt a plébános meg egy másik gyalázatos notabilitás, valószínűleg a kisváros polgármestere, kezében összetekert pergamennel, majd jobbról és balról előrelépett két fegyveres őr is.
Közöttük pedig ott állt soványan, szálegyenesen, fejét magasra tartva az én Deborah-m, csupasz lábfejére omló, fehér köntösben, kézre fogva a hatfontos gyertyát, és tekintetét végigjártatta a megilletődéstől elnémult tömegen.
Stefan, soha életemben nem láttam ehhez fogható rettenthetetlenséget, noha mikor lenéztem a szemközti fogadó ablakából, és pillantásom találkozott Deborah-éval, szememet elfátyolozták a könnyek.
Nem tudom bizonyosan, mi történt azután, kivéve, hogy mikor éppen fordultak volna meg a fejek, hogy lássák, kit bámul olyan merőn a „boszorkány”, Deborah elfordította tekintetét, és megint az elébe táruló jelenetet nézte, egyforma figyelemmel véve szemügyre a bormérők és vásárosok kecskelábú asztalait, a bámészkodók csoportjait, kik hőköltek tekintete elől; majd pillantása felröppent a lelátóra, a vén konteszre, aki megkeményítette magát a néma vád ellen, majd Chamillart grófnéra, ki nyomban izegni-mozogni kezdett, ábrázata elveresedett, és rémülten sandított a vén konteszre, aki ugyanúgy nem mutatott könyörületet, mint előbb.
Közben Louvier atya, a nagy és diadalmas inkvizítor rábődült a polgármesterre, hogy olvassa föl a kiáltványt, és „kezdődjék az eljárás!”
Nagy zsivaj támadt az összegyűltek között, a polgármester krákogott, mielőtt olvasni kezdett volna, én pedig örömmel állapítottam meg azt, amit már láttam, de nem tudatosítottam magamban, tudniillik hogy Deborah kezét és lábát nem kötözték meg.
Most azt akartam, hogy lemegyek a fogadóból a térre, és az első sorba tolakszom, a legdurvább módszerekkel, ha szükséges, hogy Deborah mellett lehessek, bármily veszélyt jelentsen is ez rám nézve.
Tehát éppen fordultam volna el az ablaktól, amikor a polgármester őrjítő lassúsággal olvasni kezdte a latin szöveget; ekkor felzendült Deborah hangja, belefojtva a polgármesterbe a szót, és csendet parancsolva a sokaságnak.
– Soha nem bántottam a legszegényebbet sem közületek! – mondta hangosan, tagoltan. Hangját visszaverték a kőfalak. Mikor Louvier atya felállt és ordított, hogy csend legyen, Deborah még jobban fölemelte a hangját, és közölte, hogy szólni fog.
– Hallgattassák el! – rikoltotta dühösen a vén kontesz. Louvier ismét rábődült a polgármesterre, hogy olvassa a kiáltványt, a rémült plébános a poroszlóira sandított, ám azok félrehúzódtak, és ijedten pillogtak hol Deborah-ra, hol a megszeppent tömegre.
– Meg fogtok hallgatni! – kiáltotta Deborah fennhangon, és mikor egy lépést tett a fénybe, a tömeg borzongva hátrált előle.
– Igazságtalanul ítéltek el boszorkányságért – folytatta kiáltva –, mert nem vagyok eretnek, nem imádom a Sátánt, és nem rontottam meg senkit közületek!
Majd ily szavakat szólott, mielőtt a vén kontesz újfent közberikácsolhatott volna;
– Ti, fiaim, tanúskodtatok ellenem, ezért megtagadlak benneteket! Ön pedig, szeretett anyósom, magát ítélte kárhozatra a hazugságaival!
– Boszorkány! – visította immár halálos rémülettel Chamillart grófné. – Égessék meg! Vessék a tűzre!
Erre elég sokan előrenyomultak, félelemből vagy hősködésből, esetleg kegyekre vadászva, bár az is lehet, hogy csak azért, mert össze voltak zavarodva. Ám a fegyveres poroszlók meg se moccantak.
– Boszorkánynak nevezel engem? – csattant föl Deborah. Elhajította a gyertyát, és a férfiak felé lökte karjait, akiknek meg kellett volna ragadniuk, de nem tették. – Halljátok hát! Mutatok én nektek oly boszorkányságot, amilyet még sohasem mutattam!
A tömegnek most már ugyancsak inába szállt a bátorsága, voltak, akik el is hagyták a teret, mások nagy sietséggel igyekeztek a sikátorokba, sőt, még a lelátón is akadtak, akik fölálltak, a kis Chrétien pedig ismét nagyanyjához bújt, miközben válla remegett a zokogástól.
Ám a kis térről továbbra is több száz szempár tapadt Deborah-ra, aki most fölemelte vékony, véraláfutásos karjait. Ajka mozgott, de nem hallottam szavait; most sikoltozás csapott fel az ablak alól, majd morajlás kelt a magasban, a háztetők fölött, jóval gyengébb a mennydörgésnél, de épp ezért baljósabb. Hirtelen nagy szél kerekedett, és azzal együtt más zaj is hallatszott, mégpedig tompa recsegés-ropogás, amelyet először nem ismertem föl, azután eszembe jutott más viharokból: a tetők csorba, meglazult cserepei engedtek a szélnek.
Nyomban hullani is kezdtek a cserepek, itt egyesével, ott tucatjával, a szél pedig vonítva örvénylett a tér fölött, a fogadó ablaktáblái csattogtak. Az én Deborah-m túlsivította a vihart és a sokaság rémült ordítozását:
– Jöjj most, én Lasherem, légy bosszulóm, sújtsd le ellenségeimet! – Kétrét görnyedve fölemelte a kezét, kivörösödött arca eltorzult a haragtól. – Látlak, Lasher, ismerlek! Szólítalak! – Fölegyenesedett, szétvetette karjait. – Pusztítsd el a fiaimat, pusztítsd el vádlóimat! Pusztítsd el azokat, akik azért jöttek ide, hogy lássák halálomat!
A cserepek recsegve bucskáztak alá a házak, a templom, a börtön, a sekrestye és a fogadók tetejéről, csattanva találták fejen a mélységben sikoltókat, a silány deszkákból, póznákból, kötelekből barmolt, majd nagyjából bevakolt lelátó hintázni kezdett a szélben a rajta kapaszkodó nézőkkel, akik visítottak a halálfélelemtől.
Csupán Louvier atya állta a sarat. – Égessétek meg a boszorkányt! – üvöltötte, miközben megpróbált átfurakodni a férfiakon s asszonyokon, akik egymást taposták le menekülés közben. – Égessétek meg a boszorkányt, és megállítjátok a vihart!
Senki sem fogadott szót, és noha kizárólag a templom nyújtott volna védelmet az orkán ellen, senki se mert odamenni, mert a kitárt karú Deborah áll az ajtóban, A fegyveresek a rémülettől vakon futottak meg tőle. A plébános a falhoz lapult, a polgármester eltűnt.
Az ég elfeketedett, átkozódó emberek verték egymást és estek össze a tolongásban, az ádáz cserépeső eltalálta a vén konteszt, aki egyensúlyát veszítve bukfencezett alá az előtte vonagló testeken át a kövezetre. Laza kövek szakadtak ki a templom homlokzatából, és az összebújó fiúkra záporoztak. Chrétien meggörnyedt, akár a fa a jégverésben, majd az ütésektől eszméletét vesztve rogyott térdre. A lelátó összedőlt, magával ragadva a fiúkat, és húszegynéhány személyt, akik még akkor is vergődve próbáltak szabadulni.
Amennyire láttam, a poroszlók elszeleltek a térről, a plébános elfutott. És most láttam, amint az én Deborah-m hátrahúzódik az árnyékba, noha a tekintete továbbra is az égre tapad.
– Látlak, Lasher! – kiáltotta. – Én erős, gyönyörűséges Lasherem! – Azzal eltűnt a hajó homályában.
Erre már rohanvást hagytam ott az ablakot; leszáguldottam a lépcsőn, ki az őrjöngő térre. Magam sem tudom, mi járt az eszemben, hacsak az nem, hogy ha elérhetnék hozzá, a vakrémület tombolásában megszabadíthatnám innen.
Ám miközben loholtam a téren, minden irányból röpködtek a cserepek, és az egyik eltalálta a vállamat, egy másik a bal kezemet. Nem láttam Deborah-t, csak a templomkapu szárnyait, amelyek súlyosságuk ellenére is lengtek a szélben.
Leszakadt zsaluk hullottak az eszét vesztett népre, amely nem bírt átjutni a sikátorokon. Testek hevertek halomban minden árkád és kapu alatt. A vén kontesz halott szemekkel bámult az égre; férfiak és asszonyok gázoltak tagjain. A lelátó roncsai alatt hevert a kis Chrétien, annyira kifacsarodott testtel, hogy nem maradhatott benne élet.
Philippe, az idősebb, kinek láthatólag lába törött, térden kúszva iszkolt volna menedékbe, amikor egy zsalugáter tarkón találta, és eltörte a nyakát, amitől rögtön meghalt.
Majd a közelemben fölvisított egy falhoz lapuló ember:
– A kontesz! – és az égre mutatott.
Ott állt ő a magasban, mert oda hágott föl, hátborzongatóan imbolygott a templom könyöklőfalán, és ismét az ég felé tárta karjait, majd kiáltva szólította szellemét. Ám nem is remélhettem, hogy a szél huhogása, a sérültek sikoltozása, a hulló cserepek, kövek, törött deszkák puffogása közepette megérthetem, mit mond.
Berohantam a templomba, és lázasan kerestem a lépcsőt. Louvier, az inkvizítor, pánikba esve futkosott föl-álá, amíg rá nem talált a lépcsőre, ily módon nekem is mutatva az utat.
Száguldottam az inkvizítor után, láttam a magasban feketén lobogó reverendáját, hallottam cipője kopogását a kövön. Ó, Stefan, ha lett volna tőröm, de nem volt!
Elértem a loholó inkvizítor nyomában a könyöklőfalat, és abban a pillanatban Deborah vékony teste aláhullott a tetőről. A párkány széléhez merészkedtem, lebámultam a vérfürdőre, és megláttam tört testét a köveken. Az arca fölfelé néz, egyik karja a tarkója alatt, a másik ernyedten pihen a mellén, a szeme csukva, mintha aludna.
Louvier káromkodott a látványra. – Égessétek meg, vessétek a testét a máglyára! – ordította, de mindhiába. Senki sem hallotta. Megfordult, talán azért, hogy visszatérjen, és tovább kommandírozza az eljárást. Ekkor meglátott.
Fölöttébb nagy elképedéssel, gyámoltalanul és megzavarodva bámult rám, én pedig habozás nélkül és minden erőmmel mellbe taszajtottam, alárepítve a templom tetejéről.
Senki sem látta, Stefan. Montcleve legmagasabb pontján álltunk. Egyetlen ház teteje sem nyúlt magasabbra a temploménál. Még a távoli kastélyból sem láthatták volna a támfalat, a lentiek szintúgy nem vettek észre semmit, mivel maga a zuhanó Louvier takart el.
De még ha tévesen mérem is föl a lehetőségeket, akkor is tény, hogy senki sem fedezett föl.
Nyomban visszahúzódtam, majd miután meggyőződtem róla, hogy senki sem követett a templomba, lementem a kapuhoz. Ott feküdt az én kezem munkájának eredménye, az én Deborah-m közvetlen közelében, ugyanolyan holtan, mint ő, a bezúzott, vérző koponyájú Louvier, és nyitott szeme azzal a holtakra jellemző tompa utasággal bámulta az eget, amelyre éltükben úgyszólván sohasem képesek a halandók.
Hogy meddig tartott az égszakadás, meg nem mondhatom, csupán azt, hogy már gyengült, mikor a templom kapujához értem. Talán egynegyed óráig, pontosan annyi ideig, amennyit a gazember inkvizítor engedélyezett a haldoklásra Deborah-nak a máglyán.
A templom előcsarnokának ágyékai közül figyeltem, amint végre kiürül a tér, az utolsó ember is átevickél a sikátorokat eltorlaszoló testek halmazán. Láttam, amint előbújik a nap. Hallottam, hogy elül a vihar. Mozdulatlanul, csöndben állva néztem Deborah testét, láttam, hogy szájából folyik a vér, és fehér köntöse is vérpecsétes.
Hosszú idő után számosan kijöttek a térre, és megvizsgálták a tetemeket, meg azokat, akik még éltek, és jajgatva rimánkodtak segítségért; itt és ott már kezdték fölvenni és elszállítani a sebesülteket. Oldalán fiával előrohant a fogadós, és letérdelt Louvier hullája mellé.
A fiú vett észre, jött oda hozzám, és közölte nagy felindulással, hogy meghalt a plébános és a polgármester is. Eszelős volt a tekintete, mint aki most sem hiszi, hogy életben van, és ily dolgot látott.
– Mondtam kelmednek, hogy nagy boszorkány volt! – súgta. És miközben ő csak ácsorgott mellettem, Deborah-t bámulva, összeverődtek a nagyon megrendült, rémült, zúzott poroszlók, egy vérző homlokú fiatal pap parancsára fölemeltek Deborah tetemét és a máglyához vitték, miközben úgy kapkodták a tekintetüket, akárha attól félnének, hogy ismét föltámad a vihar, noha ez nem történt meg. A fa és a szén omlani kezdett, amikor megmászták a máglyának támasztott létrát. Gyöngéden letették Deborah-t, aztán eliszkoltak.
Összeverődtek mások is, amikor a rongyos ruhájú ifjú pap, akinek a homloka még mindig vérzett, meggyújtotta a fáklyákat. Hamarosan lángolt a máglya. A fiatal pap nagyon közel állt hozzá, figyelte, hogyan ég a fa, majd hátralépett, megtántorodott, és végre-valahára összeesett, ájultan vagy talán holtan.
Reméltem, hogy meghalt.
Ismét felkapaszkodtam a lépcsőn, és kimentem a templom tetejére, onnan néztem le az én Deborah-m lángokban emésztődő testére; csendes volt és mozdulatlan, túl minden fájdalmon. Végignéztem a háztetőkön, amelyek mind foghíjasok voltak, mert megbontotta cserepeiket a szél, Deborah szellemére gondoltam, és azon töprengtem, fölszállt-e vajon a fellegekbe.
Csupán akkor vonultam vissza, amikor beszívhatatlanul bűzössé sűrűsödött a szén, a fa és a szurok felszálló füstje. A fogadóba mentem, ahol emberek ittak és karattyoltak megzavarodottan, időnként kilestek a tűzre, majd riadtan hátráltak; fogtam útitáskámat, és lovamat kerestem, de az eltűnt a kavarodásban.
Ám láttam egy riadt istállófiú őrizetében egy másik állatot, amely fölnyergelten várt lovasára, sikerült megvásárolnom kétszer annyiért, amennyit ért, noha a fiúnak valószínűleg nem lett volna joga eladni, és kilovagoltam a kisvárosból.
Miután órákig kocogtam az erdőn át, fájó vállal és még fájóbb szívvel, megérkeztem Saint-Rémybe, ahol ólomnehéz álomba merültem.
Itt egyelőre még nem hallottak a kalamitásról. Kora reggel eljöttem és délnek indultam, Marseille irányába.
A legutóbbi két éjszakán félig álomban, félig álmodozva hevertem ágyamon, és a látott dolgokon töprengtem. Addig sirattam Deborah-t, míg nem maradtak könnyeim. Bűnömre gondoltam, de nem éreztem lelkifurdalást, csak azt, hogy újra megtenném, ha tehetném.
Amióta a Talamascánál élek, egyszer sem emeltem kezet más emberre. Érveltem, meggyőzni próbáltam, cinkoskodtam, hazudtam, legjobb tehetségem szerint próbáltam vereséget mérni a gonosz erőire, és szolgálni a jóét. Ám Montcleve-ben feltámadt bennem a harag és a bosszúszomj. Örülök, hogy levetettem ama bitangot a templom tetejéről, ha az ilyen csendes elégedettséget örömnek lehet nevezni.
Ezzel együtt gyilkosságot követtem el, Stefan. Rendelkezésedre áll vallomásom. Csakis büntetésre számítok tőled és a rendtől, hiszen mikor vetemedtek tudósaink gyilkosságra, mikor taszítottak le boszorkánybírákat templomok tetejéről úgy, ahogy én tettem?
Annyit mondhatok védelmemre, hogy a bűnt a szenvedély és a meggondolatlanság pillanatában követtem el. De nem sajnálom. Stefan te is tudod majd, ha meglátsz. Nem fogom hazugságokkal egyszerűbbé tenni a dolgot.
Most, mikor írok, nem a gyilkosságon időznek gondolataim, hanem az én Deborah-mon és Lasher szellemen, akit tulajdon szememmel láttam Montcleve-ben. Charlotte Fontenayre gondolok, Deborah lányára, aki ellenségei feltételezésével ellentétben nem Martinique-ra utazott, hanem a saint-domingue-i Port-au-Prin-be, amiről talán csak nekem van tudomásom.
Stefan, nem tehetek mást, mint hogy folytatom a nyomozást e ügyben. Nem tehetem le a tollat, nem borulhatok térdre, mert megöltem egy papot, ennélfogva le kell mondanom a világról és a munkámról. Tehát én, a gyilkos, úgy megyek tovább utamon, mintha sohasem szennyeztem volna be feladatomat bűnömmel vagy gyónásommal.
Most az a dolgom, hogy elmenjek e boldogtalan Charlotte-hoz – tartson bármeddig az utazás –, és őszinte szívvel elébe tárak mindent, amit láttam, és amit tudok.
Nem lesz egyszerű leleplezés; nem apellálhatok az ép észre; nem lesz érzelmes társalkodás, amilyet ifjúságomban folytattam Deborah-val. Nyomós érvekkel kell előhozakodnom, komoly szavakat kell váltanom ezzel az asszonnyal, hogy engedélyével vizsgálhassam meg ezt a valamit, amely, amióta a láthatatlanságból és káoszból megidézték, több kárt tett, mint bármely démon, amelyről életemben hallottam.
Mert, Stefan, a dolognak az a lényege, hogy ez a valami rettenetes, és nem kételkedem, hogy minden boszorkány, aki parancsolni próbál neki, előbb-utóbb elveszíti fölötte az uralmat. Mit művelt eddig ez a lény?
Lesújtotta Deborah férjét annak alapján, amit tudott róla. Miért nem közölte a boszorkánnyal? És mit értett Deborah az alatt, hogy ez a lény tanul? Kétszer is mondta, első alkalommal évekkel ezelőtt, Amszterdamban, másodszor csak nemrég, a szomorú események előtt.
Vedd fontolóra e dolog természetét: kímélni akarja Deborah-t a fájdalomtól, ezért lesújt a férjre, anélkül, hogy közölné Deborah-val az okot, bár amikor kérdőre fogják, kénytelen vallani. Elébe megy a kívánságnak, azt teszi, amire Deborah utasította volna, csak hogy mutassa, milyen jó és okos szellem.
Bármi legyen a magyarázat, valóban roppant szokatlan és érdekes szellemmel állunk szemben. És vedd fontolóra erejét is, Stefán, mert semmiben sem túloztam el azt, ami. a montcleve-i csőcselékkel történt. Hamarosan hallod majd hírét, mert ily iszonytató és feltűnő esetnek széltében-hosszában el kell terjednie.
Most, miközben feküdtem, a kínok s a háborgatottság hosszú óráiban, aprólékosan fölidéztem mindent az ősi tanból, amit valaha olvastam szellemekről, démonokról és hasonlókról.
Eszembe vettem a varázslók írásait és figyelmeztetéseiket, az egyházatyák tanításait s a róluk szóló anekdotákat, mert az egyházatyák, bármily bolondok legyenek bizonyos tekintetben, tudnak egyet s mást a szellemekről, s e tudásuk megegyezik az ókori szerzőkével, márpedig itt a megegyezés a fontos dolog.
Mert ha a rómaiak, a görögök, a héber tudósok s a keresztények ugyanazon entitásokat írják le, ugyanattól óvnak, s egyazon varázsigéket javasolják megzabolázásukra, akkor ez bizonyosan nem oly dolog, melyet figyelmen kívül lehet hagyni.
S nincs tudomásom nációról vagy törzsről, mely ne ismerte volna el, hogy láthatatlan lények sokasága létezik, amelyek jó s gonosz szellemekre oszlanak, attól függően, mi hasznot hajtanak az embereknek.
Az őskereszténység napjaiban az egyházatyák azt hitték, hogy ezek a démonok valójában a pogányok régi istenei. Vagyis hittek ezen istenek létezésében, kiket csekélyebb hatalmú lényeknek képzeltek, amely tételt a mai egyház már bizonyosan elvet.
Annál inkább ragaszkodnak hozzá a boszorkánybírák, noha otrombán és tudatlanul, mert mikor ostobaságukban éjszakai röpködésekkel vádolják a boszorkányt, tulajdonképpen Diana istennővel azonosítják, kit a kereszténység előtt az egész pogány Európa imádott, míg a bakszarvú ördög, kit a boszorkány megcsókol, senki más, mint Pán, a pogány isten.
Ám a boszorkánybírák nem tudják, mit mívelnek. Dogmatikai szempontból egyedül Sátánban, az „ördögben”, és az ördögfajzatokban hisznek, ezért a történész múlhatatlan kötelessége figyelmeztetni őket, hogy a démonológia koholmányai a pogány parasztok hitvilágából származnak.
Ám hogy visszatérjek alaptémámhoz, minden nép hitt a szellemekben, minden nép mesélt róluk valamit, nekem pedig azt kell most vizsgálat tárgyává tennem, amit meséltek. Ha jól szolgál az emlékezetem, kénytelen vagyok megerősíteni, hogy a legendákban, a bűvös könyvekben, és a démonológiákban légiónyi entitással találkozunk, amelyeket a boszorkányok vagy a varázslók név szerint megidéznek, majd parancsolnak nekik. Salamon könyve hosszas listába szedi őket, nemcsak nevüket és tulajdonságaikat sorolva fel, de azt is megadva, mily alakban szeretnek megjelenni.
És noha mi itt a Talamascánál régóta hangoztatjuk, hogy ezek többnyire képzelgések, azt is tudjuk, hogy léteznek ily entitások, és tudjuk, hogy a könyvek tartalmaznak figyelemre méltó intéseket e lények felidézése ellen, mert oly módon teljesíthetik vágyainkat, hogy kínunkban vonítunk tőle az égre, mint azt Midász király regéje és a három kívánságról szóló népmese egyértelműen bizonyítja!
Valóban, a varázslót minden nép annyira tekinti bölcsnek, mennyire képes szabályozni és körültekintően felhasználni e láthatatlan lények erejét, nehogy azok valamilyen nem várt módon a varázsló ellen forduljanak!
De míg a szellemtan elsajátításáról rengeteget olvashatni, ki hallott már olyat, hogy egy szellem tanuljon? Ki hallott már olyat, hogy változzon? Valóban, úgy lesz erősebb, minél többször idézik fel, de hogy változzon?
Deborah-tól pedig kétszer is hallottam ugyanezt, vagyis hogy szelleme, Lasher, tanul, tehát változik.
Amennyire én látom, Stefan, e lény, melyet az együgyű Suzanne szólított elő a boszorkányok szolgálatára a láthatatlanságból és a káoszból, létének e stációján tökéletes titok, mivel Deborah irányításából fejlődött alacsony rendű, viharokat kavaró légi szellemből rettenetes démonná, amely, ha utasítják, képes megölni a boszorkány ellenségeit, sőt, meggyőződésem szerint ennél jóval többre is, amit Deborah idő vagy erő híján már nem mondott el nekem, viszont én köteles vagyok tudatni Charlotte-tal, mégpedig nem azért, hogy még inkább hozzákössem e lényhez, hanem abban a reményben, hogy közéjük állhatok, és valamiképpen kimódolhatom a démon megsemmisülését.
Ugyanis ha figyelembe veszem a szellem szavait, amelyeket Deborah idézett, hinnem kell, hogy e lény nemcsak tulajdonságokkal bír, amelyeket a boszorkánynak ki kell tanulnia, de jellemmel is, amelynek révén tanul; vagyis nemcsak természete van, amelyet meg kell érteni, hanem talán lelke is, amely őt teszi képessé a megértésre.
Továbbá hajlandó lennék fogadni, hogy ez a Charlotte Fontenay úgyszólván semmit sem tud e démonról, és sohasem tanult mágiát Deborah-tól, mert anyja csupán a tizenkettedik órában tárta föl előtte titkait, követelt Charlotte-tól ünnepélyes engedelmességet, és küldte el magától, hogy leánya életben maradjon, és ne kelljen máglyahalált szenvednie. Az én drága leányom, így nevezte. Nagyon jól emlékszem rá.
Stefan, engedélyeznetek kell, hogy elmenjek Charlotte-hoz! Nem szabad visszariadnom tőle, mint évekkel ezelőtt Deborah-tól, Franz Roemer parancsára! Pedig ha vitákat és közös tanulmányokat folytathatok Deborah-val, talán meggyőzhetem, és akkor e lényt elűzhettük volna.
Végül, Stefan, vegyél figyelembe még két szempontot, amiért e küldetést kérem. Egy: szerettem Deborah-t, és megbuktam vele; ennélfogva el kell mennem a leányához, mert legalább ennyire kötelez az, ami köztem és e között az asszony között történt.
Kettő: van elég pénzem, hogy Saint-Domingue-ba utazzak, és még többet is szerezhetek ottani ügynökünktől, ki készséggel folyósít bőséges előleget, így akkor is utazhatnék, ha nem adnád beleegyezésedet.
Ámde kérlek, ne kényszeríts rá, hogy megszegjem a rend alapszabályát! Add meg az engedélyt, küldj el Saint-Domingue-re!
Mert mindenképpen megyek.

Hű társad a Talamascában:
Petyr van Abel
Marseille

 

 

A Talamascától – Amszterdam Petyr van Abelnek – Marseille

 

Kedves Petyr!

Leveleid okvetlenül meglepetést jelentenek számunkra, ám Marseille-ből két legutóbbi leveleddel korábbi diadalaidat is megkontráztad.
Valamennyien elolvastuk őket, szóról szóra; a tanács összeült, és az alábbiakat javasoljuk:
Haladéktalanul gyere haza Amszterdamba.
Nagyon jól megértjük indokaidat, hogy miért akarsz Saint-Domingue-re utazni, ennek ellenére sem engedélyezhetünk ily dolgot. Könyörögve kérünk, lásd be, amit magad is elismertél, hogy részévé lettél a gonosznak, amelyet Deborah Mayfair démona művelt. Amikor letaszítottad Louvier atyát a tetőről, azt hajtottad végre, amit az asszony és a szelleme akart.
Fölöttébb aggaszt bennünket, hogy e meggondolatlan cselekedeteddel megszegted a Talamasca alapszabályát, mert féltünk, és egyhangúan kívánjuk, hogy gyere haza, és értelmed valamint ítélőképességed gyógyulása érdekében hallgasd meg az itteniek tanácsát.
– Petyr, a kiátkozás terhe alatt parancsoljuk: azonnal térj vissza hozzánk!
Deborah Mayfair történetét tüzetesen tanulmányoztuk, figyelembe véve hozzánk intézett leveleidet, és ama nagyon csekély számú megjegyzést, amelyet Franz Roemer jónak látott papírra vetni (ford. mj.: ezeket a mai napig nem találták meg); egyetértünk veled abban, hogy ez a nő és az, amit a démonjával művelt, fokozott érdekkel bír a Talamasca szempontjából; valamint kérlek, azt is értsd meg, hogy mindent, ami módunkban áll, meg szándékozunk tudni Charlotte Fontenayről és saint-domingue-i életéről.
Nem lehetetlen, hogy a jövőben nunciust küldünk a Nyugat-Indiákra, aki tárgyalni fog ezzel az asszonnyal, és megtudja, ami megtudható, ám erről egyelőre nem lehet szó.
A bölcsesség azt diktálja, hogy visszatérésed után írj ennek az asszonynak, tudasd vele anyja halálának körülményeit, elhallgatva Louvier atya ellen elkövetett vétkedet, mert nincs rá ok, hogy közhírré tedd bűnösségedet, valamint tudass vele mindent, amit az anyja mondott. Több mint ajánlatos, hogy levelezést kezdeményezz vele; lehetséges, hogy ily módon üdvös hatást gyakorolj rá, anélkül, hogy kockára tennéd a biztonságodat.
Ez minden, amit tehetsz Charlotte Fontenayvel kapcsolatban, és még egyszer parancsoljuk, hogy haladéktalanul térj haza; jöjj szárazon vagy tengeren, de minél előbb.
Kérlek, ne kételkedj nagyrabecsülésünkben, szeretetünkben és aggodalmunkban. Az a véleményünk, hogy ha nem engedelmeskedsz, csakis a nyomorúság, ha ugyan nem még ennél is cudarabb sors várhat rád a Nyugat-Indiákon. Erre a következtetésre a tulajdon szavaid és vallomásaid, valamint előérzeteink adnak alapot. Siralmat és sötétséget láttunk, miután kezünkkel illettük a leveleket.
Alexander, akinek, mint tudod, közülünk a legnagyobb hatalma van az érintéssel való látáshoz, tántoríthatatlan meggyőződéssel hangoztatja, hogy ha elutazol Port-au Prince-be, sose látunk többé. Ágynak is esett miatta, és azóta sem kelt föl, nem hajlandó enni, és ha egyáltalán beszél, azt is sajátos szentenciákban teszi.
Azt is el kell mondanom, hogy Alexander lement a lépcsőn az előcsarnokba, megérintette az arcképet, amelyet Rembrandt van Rijn festett Deborah-ról, és az ájulás kerülgette tőle, úgy, hogy a szolgáknak kellett szobájába támogatniuk, de beszélni nem volt hajlandó.
– Mi végre-e hallgatás.– kérdeztem, mire azt felelte, hogy amit látott, abból egyértelműen tudja, mily fölösleges beszélnie. Ettől haragra gerjedtem, és követeltem, hogy közölje velem. – Csupán halált és romlást láttam – felelte Alexander. – Nem volt hozzá alak, szám, szó. Mit akarsz tőlem? – Majd azzal folytatta, hogy ha tudni akarom, milyen volt, nézzem meg ismét a portrét, a sötétséget, amelyből Rembrandt modelljei fölmerülnek, figyeljem meg, ahogy a fény csak egy részét világítja meg Deborah arcának, mert ez volt az egyetlen fény, amelyet Alexander látott ezeknek a nőknek a sorsában, ez a csonka, gyenge pászma, amelyet mindenkor elnyel a sötétség. Rembrandt van Rijn csupán egyetlen pillanatát leste el a fénynek.
– Ez minden életről és történetről elmondható – makacskodtam.
– Nem, ez prófécia! – torkollt le Alexander. – És ha Petyr elmegy az Indiákra, belevész a sötétségbe, amelyből Deborah Mayfair csupán rövid időre merült föl.
Hüvelyezz ki e nyájas társalkodásból, amit akarsz! Nem hallgathatom el, mivel folytatta Alexander: hogy el fogsz menni az Indiákra, hogy elengeded a füled mellett parancsainkat, elengeded a füled mellett a kiátkozás fenyegetését, és le fog ereszkedni a sötétség.
Dacolhatsz e jóslattal, és ha valóban dacolsz, csodásan jót teszel vele Alexander egészségének, aki lassan sorvad el. Gyere haza, Petyr!
Értelmes ember létedre bizonyosan tisztában vagy vele, hogy az Indiákon nem szükséges démonokkal vagy boszorkányokkal találkoznod az életveszélyhez. Hagymáz, dögvész, lázadó rabszolgák és a dzsungel fenevadjai várnak rád a tengeri utazás veszedelmei után.
De hagyjuk most az utazás elleni dörgedelmeket, és titkos képességeink kérdését; lássuk helyettük az okmányokat, amelyeket rendelkezésünkre bocsátottál.
Valóban érdekes történet. Rég tudjuk, hogy a „boszorkányság” a bírák, papok, bölcselők és az úgynevezett tanult emberek kotyvaléka, kitalációja, amelyet a nyomtatott sajtó a skót felföldig elterjesztett Európában, sőt, talán már az Újvilágba is átjuttatta.
Azt is rég tudjuk, hogy a vidékek paraszti lakossága ma boszorkánynak tartja szülésznőit és javasasszonyait, és a valaha nagy becsben tartott szokások és babonák törmelékét összehabarja a kitalációkkal hasított patájú ördögökről, szentséggyalázásokról, és abszurd boszorkányszombatokról.
Ki lehetne ragyogóbb példa arra, hogyan teremti meg az emberi képzelgés a boszorkányt, mint a butácska Suzanne Mayfair, aki, közvetlenül a démonológiából merítve útmutatást, megtette azt, amit a legkülönb asszonyok is megtennének, vagyis fölidézett magának egy igazi szellemet, méghozzá félelmetes hatalmút, egy gonosz lelket, majd rátestálta okos és megkeseredett lányára, Deborah-ra, aki elmélyültebb tanulmányokat folytatott a fekete mágiában, hogy jobban kézben tarthassa e lényt, kit most örökbe hagyott, nyilvánvalóan saját babonaságaival egyetemben, az Újvilágban élő leányára.
Nincs közöttünk olyan, aki ne szeretett volna melletted állni Montcleve-ben, hogy lássa e szellem nagy hatalmát és a hölgy ellenségeinek romlását; bizonyos, hogy ha egyvalaki is melletted áll, visszatartja kezedet, hogy a derék Louvier atyára a te segedelmed nélkül sújtson le a végzet.
Azt is elmondhatnám, hogy nincs közöttünk olyan, aki ne értené, miért akarod követni e gonosz lelket és boszorkányát Saint-Domingue szigetére. Mit nem adnék érte, ha beszélhetnék ily személlyel, mint ez a Charlotte, ha megkérdezhetném, mit tanult az anyjától, és mit tervez most!
Petyr, csakhogy te magad írtad le e démon hatalmát. Híven följegyezted a különös kijelentéseket a néhai Deborah Mayfair de Montcleve kontesszel kapcsolatban. Tudnod kell, hogy e valami nem fogja tűrni, ha el akarod választani a boszorkánytól, és képes lesz csúnya végre juttatni téged, úgy, ahogyan a néhai Montcleve grófot.
Abban a következtetésben is igazságod vagyon, hogy e dolog, ha tetteiben nem is, de abban, amit a boszorkánynak mondott, eszesebb a legtöbb démonnál.
Haj bizony, ellenállhatatlanul vonzó számunkra e szomorú történet. Ám neked haza kell jönnöd, hogy Amszterdam biztonságából írd leveleidet Deborah lányának, rábízva a hollandus hajókra, hogy azok vigyék át őket a tengeren.
Talán fölkelti érdeklődésedet, miközben a hazaútra készülődsz, hogy nemrég tájékoztattak bennünket, miszerint a francia udvar tudomást szerzett Louvier atya haláláról.
Azon talán nem fogsz csodálkozni, hogy Deborah de Montcleve kivégzésének napján vihar zúdult a kisvárosra. Talán az a tény is számot tart mohó érdeklődésedre, hogy a viharral Isten fejezte ki háborgását a francia földön elharapózott boszorkányság méretei fölött, és ítélte el legelsősorban e megátalkodott asszonyt, kit még tortúrázással sem sikerült vallomásra bírni.
Az pedig, hogy a jó Louvier atya akkor halálozott el, amikor másokat próbált oltalmazni a lezuhanó tégláktól, bizonyosan meghatja szívedet. Mint halljuk, a holtak száma tizenötre rúg, ám a bátor montcleve-i nép megégette a boszorkányt, ily módon Isten segedelmével véget vetve a viharnak, az erkölcsi tanulság pedig az, hogy az Úr Jézus Krisztus azt szeretné, ha még több boszorkányt lepleznének le és égetnének meg.
Ugyan mikor születik meg belőle a szokott ábrákkal zsúfolt röpirat, a hazugságok e litániája? Nem kétlem, hogy a nyomtató sajtók, amelyek kezdettől szították a boszorkányok máglyáinak lángjait, máris kemény munkában vannak.
És könyörgöm, mondja már meg valaki, hol van most a boszorkánybíró, ki egy kellemes éjszakán fűtőzött a donnelaith-i javasasszony tüzénél, és megmutatta neki démonológiájának rémes rajzait? Meghalt és ég a pokolban? Ezt már sohasem tudjuk meg.
Petyr, ne pazarold az időt arra, hogy írsz nekünk, csak gyere haza. Tudd meg, hogy szeretünk, és nem ítélünk el azért, amit tettél, egyáltalán semmiért, amit tehetsz. Azt mondjuk, amit hitünk szerint mondanunk kell.

Hű társad a Talamascában:
Stefan Franck
Amszterdam

 

 

Kedves Stefan!

Sietve írok, mert már fölszálltam az újvilágba induló Sainte-Heléne francia hajó fedélzetére, és egy fiú várja levelemet, hogy haladéktalanul postára adja nektek.
Mielőtt megkaptam volna leveledet, fölvettem ügynökeinktől az útiköltségre elegendő pénzt, és megvásároltam a ruházatot valamint a gyógyszereket, amelyekre attól tartok, szükségem lesz.
Megyek Charlotte-hoz, mert nem tehetek mást. Te nem fogsz meglepődni rajta. Kérlek, közöld Alexanderrel a nevemben, hogy a helyemben ő sem tenne mást.
Abban azonban tévesen ítélsz meg, Stefan, hogy én is belekeveredtem ennek a démonnak a gonosz mesterkedéseibe. Valóban megszegtem Deborah Mayfairért a Talamasca szabályait, úgy egykor, mint ma; ám nem a démon miatt szerettem bele Deborah-ba, és a boszorkánybírót azért büntettem meg, mert én akartam így.
Megbüntettem Deborah-ért, valamennyi szegény, tudatlan asszonyért, akit hallottam sikoltozni a lángokban, az asszonyokért, akik a kínpadon vagy hideg tömlöcökben lehelték ki a lelküket, a tönkretett családokért, és a förtelmes hazugságok miatt elnéptelenedett falvakért!
Ám csak az időt pazarlom ezzel a védekezéssel. Jóságosak vagytok, amiért nem ítéltek el, de ez akkor is gyilkosság volt.
Azt is hadd mondjam el nagy sietve, hogy nemrég ide is megérkezett, roppantul elferdített alakban, a montcleve-i vihar híre. Ugyanazzal a lélegzettel írják a boszorkány hatalmának és a természetnek a számlájára, Louvier halálát a felbolydulásban bekövetkezett balesetnek tekintik, és vég nélkül, fárasztóan vitatkoznak rajta, hogy egyáltalán mi történt?
Most szólhatok arról, ami leginkább foglalkoztat, és amit nemrég tudtam meg Charlotte Fontenayről. Itt élénken él az emlékezete, mert Marseille-be érkezett, és Marseille-ből hajózott el. Különböző emberektől is azt hallottam, hogy nagyon gazdag, nagyon szép és nagyon szőke, hullámzó arany sörénye és igéző kék szeme van, férjét pedig valóban súlyosan megnyomorította gyermekkori betegsége, amelynek következtében tagjai fokozatosan elgyengültek. Árnyéka csak egy férfinak. Charlotte ezért is hozta Montcleve-be népes szerecsen kísérettel, kik férje szolgálatára álltak, hogy anyját kérje, gyógyítaná meg Fontenayt, és vizsgálja meg Charlotte csecsemő fiacskáját, látja-e benne betegség nyomát. Deborah kijelentette, hogy a fiúcska egészséges, majd anya és lánya kevertek egy írt, amely nagy könnyülést jelentett, bár nem adta vissza a férj tagjainak érzékenységét; úgy vélik, hogy a férj hamarosan szintolyan erőtlen lesz, mint apja, ki ugyanily betegségben szenved, s noha elméje éles, tehát tudja igazgatni az ültetvényét, azt hírlelik róla, hogy tehetetlenül fekszik fényűző ágyában, hol szerecsenek táplálják és tisztogatják, akár egy kisdedet. Azt remélték, hogy a kór lassabban hatalmasodik el az ifjú Antoine-on, aki ugyancsak nagy feltűnést keltett az udvarnál, ahol Charlotte megismerte és elfogadta udvarlását, bár akkor még nagyon fiatal leány volt.
Itt az is köztudott, hogy Charlotte és az ifjú Antoine igen jól érezték magukat Deborah-nál, és számos hetet töltöttek vele, mielőtt a gróf halálával lesújtott a családra a tragédia, a többit pedig tudod. Esetleg még annyit, hogy a marseille-i nép kevesebb hitelt ad a boszorkányságnak, és az üldözés eszelősségét a hegyi emberek babonásságának számlájára írják, bár mit ér magában a babona, ha nincs az inkvizítor, aki bujtogassa?
Roppant könnyű tudakozódnom a házaspárról, mert itt senki sem tudja, hogy a hegyekben jártam, és azok, akiket meghívok egy kupa borra, láthatólag ugyanúgy szeretnek Charlotte és Antoine Fontenayről beszélni, mint a montcleve-iek az egész családról.
Jókora feltűnést keltett itt Charlotte és az ifjú Fontenay, mert ugyancsak nagy lábon éltek, roppant bőkezűen bántak mindenkivel, úgy osztogatták a pénzt, mintha nem lenne egyéb merő pelyvánál, és akárcsak Montcleve-ben, itt is szerecsen kísérettel jelentek meg a misén, hogy a templomban őket nézte minden szem. Azt is pletykálják róluk, hogy teli marokkal fizettek minden doktornak, aki megvizsgálta Antoine betegségét; sokat pletykálnak e betegség okairól, tudniillik hogy az Indiák túlzott hévsége okozza-e, vagy egy régi kór, amelytől számos európai szenvedett korábbi időkben?
A marseille-iek nem kételkednek Fontenayék gazdagságában. Még a közelmúltban is voltak kereskedelmi ügynökeik a városban, de mivel sebbel-lobbal kellett távozniuk, mielőtt híre ment volna Deborah letartóztatásának, megszakadtak kapcsolataik a helyi ügynökökkel, és senki sem tudja róluk, hogy hová mentek.
Még több mondanivalóm is van. Miután nagy kiadásokkal megteremtettem a gazdag hollandus kereskedő látszatát, sikerült kinyomoznom egy jó családból való, igen kecses és bájos ifjú hölgyet, aki barátnője volt Charlotte Fontenaynek, és a neve szóba került minden olyan hosszasabb beszélgetésben, amelyben Charlotte-é is fölmerült. Annyit mondtam csak, hogy aniszterdami ifjúságában ismertem és szerettem Deborah Mayfairt, amivel már meg is szereztem a hölgy bizalmát, aki ezeket közölte velem:
A neve Jeanne Angélique de Roulet, és ugyanabban az időben volt az udvarnál, mint Charlotte; együtt mutatták be őket a királynak.
Jeanne de Roulet, aki tökéletesen ment a hegyvidékiek babonás félelmeitől, erősködik, hogy olyan elragadóan kedves teremtés, mint Charlotte, nem lehet boszorkány. Azt is a hegyvidékiek tudatlanságának számlájára írja, hogy egyáltalán hihet valaki a boszorkányokban. Jeanne de Roulet gyászmisét mondatott a boldogtalan kontesz lelki üdvösségéért.
Antoine-t illetően a dámának az a benyomása, hogy nagy lelkierővel viseli betegségét, őszintén szereti a feleségét, és mindent összevéve nem nevezhető holmi silány házastársnak. Mindamellett rákényszerültek erre a hosszú hazaútra, mert lehetséges, hogy a fiatalember nem nemzhet több gyermeket, oly igen nagy a gyöngesége, és az egy szem kisfiú, noha erős és makkegészséges, esetleg örökölheti a betegséget. Senki sem tudja.
Azt is megtudtam, hogy Antoine apja, az ültetvény ura erősen támogatta az utazást, mert nagyon szeretne további fiúunokákat Antoine-tól, és nagyon nem szíveli többi fiait, akik igen feslett életet élnek, együtt laknak szerecsen szeretőikkel, és lábukat is alig teszik be az apai házba.
Különben ez a fiatal hölgy nagy csodálattal viseltetik Charlotte iránt, és fájlalja, hogy Charlotte nem búcsúzott el tőle, mielőtt elhajózott volna Marseille-ből, ám ezt is megbocsátja neki, tekintettel a cévenneki szörnyűségre.
Amikor megkérdeztem, hogy miért nem kelt senki Deborah védelmére a közelmúltban lezajlott perben, a hölgy megsúgta, hogy úgy Montcleve gróf mint az anyja sohasem járt az udvarnál, ráadásul a család hugenotta is volt egy időben, a konteszt senki sem ismerte Párizsban, ahol Charlotte is csak rövid ideig tartózkodott, ezért mikor hírét vették, hogy Deborah de Montcleve valójában egy skót boszorkány szerelemgyermeke, közönséges parasztlány, a botránkozás a kontesz balsorsa fölött átváltozott szánalommá, majd fokozatosan semmivé halványult.
– Ah! – így az ifjú dáma. – Ezek a hegyek, ezek a kisvárosok! Alig várja, hogy visszatérhessen Párizsba, mert mi van Párizson kívül? Ki remélhet kegyet vagy előreléptetést, ha nem járul a király udvarlására?
Ennyit van időm leírni. Egy órán belül vitorlát bontunk.
Stefan, muszáj még egyértelműbben fogalmaznom? Látnom kell a lányt. Az ég szerelmére, hát mit képzelsz, honnan vette világos bőrét és szőke haját e gyermek, ki nyolc hónappal azután született, hogy Deborah elbúcsúzott tőlem Amszterdamban?
Foglak még látni. Add át szerető üdvözletemet valamennyieteknek, fivéreimnek és nővéreimnek a Talamascában. Nagy várakozásokkal indulok az Újvilágba. Látnom kell Charlotte-ot, le kell győznöm ezt a lényt, Lashert. Ki tudja, talán magam is disputálhatok ezzel a valamivel, amelynek hangja és hatalma van, és ugyanúgy tanulhatok tőle, ahogy ő tanul tőlem.

Örökké hű társad a Talamascában:
Petyr van Abel
Marseille

 

 

TIZENÖT

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA III. RÉSZ

Port-au-Prince Saint-Domingue

 

Stefan!

Két rövid üzenetem után, amelyeket azokból a kikötőkből küldtem, hol horgonyt vetettünk érkezésünk előtt, most kezdem el bekötött útinaplómat, amelynek minden bekezdését nektek írom.
Ha az idő engedi, levélbe is átmásolom feljegyzéseimet, és elküldöm neked. Ha nem engedi, a naplót kapod meg tőlem.
Port-au-Prince-ben, egy, ha nem is fényűző, de rendkívül kényelmes szálláson írok. Előzőleg két órán át sétáltam a gyarmati városban, és egészen elkápráztattak szép házai, pompás középületei, köztük egy színház, amelyben olasz operákat adnak elő, a gazdagon öltözött ültetvényesek és feleségeik, meg a rabszolgák nagy sokasága.
Utazásaim során egyszer sem fordultam még meg Port-au-Prince-hez foghatóan egzotikus városban, és nem hiszem, hogy létezne afrikai város, amely ennyit kínál a szemnek.
Mert nemcsak munkálkodó szerecseneket láthatsz, de a külföldiek tömegét is, kik a kereskedelem minden nemét űzik. Továbbá fölfedeztem egy széles és virágzó réteget, az ültetvényesek és afrikai ágyasaik sarjaiból álló „színeseket”, akiknek zömét a fehér apák fölszabadították, és azóta muzsikusként, iparosként, boltosként és nyilvánvalóan tisztátalan személyek minőségében is boldogulnak. A színes nők, akiket láttam, lélegzetelállítóan gyönyörűek. Nem hibáztathatom a férfiakat, akik őket választják szeretőnek vagy esti társnak. Többnyire aranyszín bőrük, hatalmas, ragyogó, fekete szemük van, és ugyancsak tudatában vannak bájaiknak. Hivalkodó pompával öltözködnek, és maguk is számos fekete rabszolgát tartanak.
Ez a réteg, mint hallom, napról napra növekszik. Akaratlanul arra kell gondolnom, ugyan mi lesz a sorsa néhány év múlva?
Ami a rabszolgákat illeti, ezerszám hozzák be őket. Két hajót is láttam, amikor kihajtották belőlük a nyomorúságos rakományt. A bűzt nem lehetett leírni. Iszonyú volt látni, milyen körülmények között tartják e szerencsétlen embereket. Állítólag halálra dolgoztatják őket az ültetvényeken, mert olcsóbb a behozatal, mint életben tartani a rabszolgákat.
A legcsekélyebb hibáért is kegyetlen büntetés jár. Az egész sziget a lázadástól szűköl, a nagy házak urai és úrnői attól rettegnek, hogy megmérgezik őket, mert a méreg a rabszolgák fegyvere, nekem legalábbis így mondták.
Ami Charlotte-ot és a férjét illeti, őket itt mindenki ismeri, de Charlotte európai családjáról semmit sem tudnak. Az egyik legnagyobb és legvirágzóbb ültetvényt vásárolták meg, amely egyformán közel esik Port-au-Prince-hez és a tengerhez. Fogaton talán egyórai járás a külvárostól, és a homokpart fölé tornyosuló sziklameredély határolja; híres nagy házáról és mutatós melléképületeiről, valóságos város, amelyben kovácsok, tímárok, varrónők, takácsok és bútorasztalosok laknak, és a számos hektár minden évben egy vagyont terem kávéban és indigóban.
Ez az ültetvény három tulajdonost tett már gazdaggá a rövid idő alatt, amióta megvetették itt a lábukat a franciák, akik örökös villongásban állnak a sziget délkeleti részében élő spanyolokkal; e birtokosok kettője Párizsba utazott gazdagságával, a harmadikat elvitte a láz, és az ültetvény most a Fontenayk, idősebb és ifjabb Antoine tulajdona, de mindenki tudja, hogy a birtokot a széltében-hosszában csak Madame Charlotte-ként emlegetett fiatalasszony vezeti, akinek udvarol a város minden boltosa, és a helyi tisztviselők esdnek kegyeiért és pénzéért, amelyből Charlotte sohasem látszik kifogyni.
Azt mondják róla, hogy a gazdálkodás legapróbb részletével is maga foglalkozik, hogy lóháton és intézője kíséretében járja a földeket – Stefan, itt senkit sem gyűlölnek annyira, mint ezeket az intézőket –, és névről ismeri az összes rabszolgáját, akik rendkívüli hűséggel csüggnek rajta, mert az úrnő bőségesen ellátja őket étellel-itallal, gondja van lakásaikra, kényezteti gyermekeiket, és megvizsgálja a bevádoltak lelkét, mielőtt büntetne. Ám az árulók fölött legendás szigorral ítél, mert itt nincs határa az ültetvényesek hatalmának. Ha akarják, halálra is korbácsoltathatják rabszolgáikat.
Ami a házi rabszolgákat illeti, a kereskedők szerint gömbölyűek, nyalkák, elkényeztetettek és pimaszok; csak Charlotte-nak öt komornája van. Legalább tizenhat rabszolga szolgál a konyhán, és ki tudja, hányan tartják rendben a szalonokat, zenetermeket, báltermeket. A híres Reginald kíséri az urat mindenüvé, ahová megy, már ha megy egyáltalán. Mivel pedig ezeknek a rabszolgáknak sok a szabad ideje, gyakran tűnnek föl Port-au-Prince-ben, zsebükben aranyat csörgetve, mire minden boltajtó feltárul előttük.
Charlotte az, aki szinte sohasem teszi ki a lábát a hatalmas birtokról, amelynek a neve mellesleg Maye Faire, mindig így, angolosan írva.
Érkezése óta a dáma két fényes bált adott, amelyeken a férj karszékből nézte a táncolókat, sőt, minden gyöngesége ellenére jelen volt az öregember is. A helyi mágnások, akiknek minden gondolata a szórakozás, mert errefelé nem is nagyon lehet másra gondolni, bálványozza Charlotte-ot e mulatságokért, és újakra vágyik, abban a biztos hitben, hogy nem kell csalódnia.
Charlotte tulajdon szerecsen muzsikusai szolgáltatták a zenét; egzotikus bennszülött étkeket tálaltak, azonkívül mennyei szárnyasokat és marhasültet; Charlotte táncolt minden jelenlevő úriemberrel, kivéve természetesen a férjét, aki bátorítóan nézte. A feleség saját kezével emelte férje szájához a borospoharat.
Amennyire megállapíthattam, a dámát kizárólag a rabszolgái nevezik boszorkánynak, de ők is áhítattal és tisztelettel, úrnőjük gyógyító ereje miatt, amely máris híressé tette Charlotte-ot, ám engedd elismételnem, hogy itt senki sem tud a franciaországi eseményekről. A Montcleve nevet sohasem ejti ki senki. A család a hivatalos változat szerint Martinique szigetéről érkezett.
Azt mondják, Charlotte roppant erélyesen szorgalmazza, hogy az ültetvényesek fogjanak össze, és hozzanak létre egy helyi cukorfinomítót, amelynek révén nagyobb haszonra tehetnének szert a termésből. Arról is sokat beszélnek, hogy ki akarják szorítani a mi hollandus hajóinkat a Karibi-tengerről, mert még mindig mi vagyunk a legdúsabbak, ezért a franciák és a spanyolok irigykednek ránk. Ám erről, Stefan, te kétségen kívül többet tudsz nálam. Sok hollandus hajót láttam a kikötőben, és nyilvánvalóan nem lesz nehéz hazatérnem, mihelyt végeztem itteni munkámmal. Mint „hollandus kereskedő”, bizonyosan a legnagyobb tiszteletre tarthatok igényt.
Délután, amikor belefáradtam a kószálásba, visszatértem szállásomra, ahol két rabszolga várt, hogy levetkőztessenek és megfürdessenek, amennyiben megengedem nekik; írtam a hölgynek, hogy szeretnék látogatást tenni nála, mert rendkívül fontos üzenetet hoztam egy számára drága, talán mindenkinél drágább lénytől, aki halálának előestéjén személyesen árulta el nekem a valódi címet. Személyesen jöttem, írtam, mert üzenetem túlságosan fontos ahhoz, hogy levélbe zárják. A teljes nevemet írtam alá.
Épp mielőtt elkezdtem volna ezt a bekezdést, megérkezett a válasz. Még este jöjjek ki Maye Faire-be. Hintó fog várni a fogadó bejáratánál, sötétedés előtt. Hozzam magammal, ami egy éjszakára vagy két éjszakára kell, ahogy nekem tetszik. Így is szándékozom tenni.
Roppant izgatott vagyok, Stefan, és egy csöppet sem félek. Most már tudom, temérdek töprengés után, hogy a lányommal fogok találkozni. Ám mélységes aggodalmamra van, hogy miként tudassam ezt vele – illetve, hogy kell-e tudatnom egyáltalán?
Szilárd meggyőződésem, hogy a Mayfair nők tragédiája itt ér véget, e különös és termékeny helyen, e dús, egzotikus földön. Itt fog véget érni, ezzel az okos, erős fiatalasszonnyal, aki két marokra kapja az életet, és nyilvánvalóan tudja, mennyit szenvedett anyja és nagyanyja rövid, szomorú életük során.
Megyek fürödni, aztán tisztességesen felöltözöm, hogy készen álljak a kalandra. Egyáltalán nincs ellenemre, hogy lássak egy nagyúri gyarmati ültetvényt. Hogyan mondjam el, Stefan, mi van a szívemben? Életem sápadt pingálmány volt korábban; de most vibrál, akár egy Rembrandt van Rijn-festmény.
Érzem közelemben a sötétséget; érzem a fény sugarát. És kínzó élességgel érzem a kettő ellentétét.
Addig is, amíg ismét tollat fogok:

Híved: Petyr

Utóirat: ugyanezen az estén lemásoltam és levélben küldtem el Stefan Francknak. P.v.A.

 

 

Port-au-Prince Saint-Domingue

 

Kedves Stefan!

Teljes két hete, hogy utoljára írtam neked. Hogyan mondhatnék el mindent, ami történt? Félek, hogy nincs már időm, kedves barátom – hogy kurta haladékot kaptam –, mégis meg kell írnom mindent. El kell mondanom neked, mit láttam, mit szenvedtem el, és mit tettem.
Délelőtt írom ezt. Két órát aludtam, amióta visszatértem a fogadóba. Ettem is, de csak azért, hogy némi erőre kapjak. Remélem és imádkozom érte, hogy a dolog, amely üldözött és gyötört a Maye Faire-ből idevezető hosszú úton, végre-valahára visszatért a boszorkányhoz, aki utánam küldte, hogy az őrületbe kergessen és elpusztítson, ám én nem engedtem neki.
Stefan, ha a gonosz lélek nem szenvedett vereséget, ha emberi eréllyel támad ellenem újból, félbeszakítom elbeszélésemet, tőmondatokban foglalom össze a leglényegesebb eseményeket, lepecsételem a levelet és elzárom vaskazettámba. Reggel már beszéltem a fogadóssal, hogy elhalálozásom esetén juttassa el ezt a dobozt Amszterdamba. Szóltam egy helyi ügynökkel is, ki unokatestvére és barátja marseille-i ügynökünknek, és utasítottam, hogy jöjjön majd el a kazettáért.
Mindazonáltal engedd közölnöm, hogy e két ember, külsőm alapján, őrültnek hisz. Kizárólag aranyaim térítették jobb belátásra őket, mert gazdag jutalmat ígértem nekik, ha eljuttatják hozzád a kazettát és a levelet.
Stefan, színtiszta igaz volt minden előérzetetek és figyelmeztetésetek! Egyre mélyebbre süllyedek a gonoszba; számomra nincs már megváltás. Haza kellett volna térnem hozzátok! Életemben másodszor érzem át a megbánás keserűségét.
Alig élek. Ruhám rongyokban lóg, lábbelim kilyukadt és használhatatlan, kezemet összekarmolták a tüskék. Fejem fáj a hosszú meneküléstől az éjszakai sötétségen át. De már nincs időm további pihenésre. Nem merek hajóra szállni, mert ha a dolog üldözőbe akar venni, azt itt teszi meg, vagy a tengeren. És jobb lesz, ha a szárazföldön támad, mert akkor legalább nem vész el a páncéldoboz.
Ki kell használnom az időt, ami még maradt, hogy elmondjak mindent, mi történt...
...Azon a napon, mikor utoljára írtam neked, kora este hagytam el a fogadót. Felöltöttem a legfinomabb ruhámat, és a megbeszélt időben lementem a hintóhoz. Azok után, amit Port-au-Prince utcáin láttam, pazar ekvipázsra készültem, ám ez felülmúlta elképzeléseimet, mert káprázatos, üvegezett hintó volt, lakájjal, kocsisokkal, két lovas fullajtárral, kik valamennyien fekete afrikaiak voltak, atlaszból varrott, ékes libériában, rizsporos parókával.
Rendkívül kellemes volt az utazás a dombvidéken; az égen fehér felhők tornyosultak, a dombokon szépséges erdő nőtt, és díszes gyarmati házak álltak virágtenger közepette, és az errefelé dúsan tenyésző banánfák gyűrűjében.
Nem tudnád elképzelni ennek a földnek a bujaságát. Itt évhosszat burjánzanak vadul a legkényesebb melegházi fájvirágok. Mindenfelé banánfák állnak sűrű csoportokban, és valamely fává nőtt, vékony szárú, óriási vörös virág.
Nem kevésbé bűvöltek el a váratlan villanások a távoli kék tengerből. Ha van kékebb tenger a Karibinél, én még sohasem találkoztam vele. A leglátványosabb szürkületkor, ám erről még hallasz tőlem, mert sok időm volt tanulmányozni e tenger színét.
Útközben elhaladtam két kisebb ültetvényes ház, igen tetszetős épületek mellett, amelyek az úttól beljebb húzódtak meg nagy kertek közepén, és egy folyócska partján francia neveket viselő cifra márvány sírkövek álltak egy temetőben. Miközben ráérősen átgördültünk a hidacskán, alaposan megnézhettem a temetőkertet, és eltűnődhettem azokon, akik e vad földre jöttek élni és meghalni.
Két okból beszélek e dolgokról, mely okok közül a fontosabb az, hogy érzékeimet elzsongították az utazás szépségei, a sűrű, párás félhomály, a gondosan művelt földek hosszú sávja, és Charlotte minden eddig látottnál fenségesebb ültetvényes házának váratlan feltűnése egy kikövezett út végén.
Hatalmas, gyarmati stílusú udvarház, ami alatt azt értem, hogy a magas nyeregtetőt számos manzárdablak töri meg, és a tető alatt az épület teljes hosszában tornác húzódik, vályogtéglákból rakott oszlopokra támaszkodva, amelyeket bevakoltak, hogy olyan hatást keltsenek, mintha márványból lennének.
Az ablakok sokasága a padlóig ér, és élénkzöldre festett, deszka zsalugáter ékesíti őket, amely egyformán véd az ellenséges támadás és a viharok ellen.
A ház kábító fényözönben úszott. Még a francia udvarnál sem láttam ennyi gyertyát. Lámpások függtek a fák ágain. Ahogyan közeledtünk, láttam, hogy nyitva áll minden ablak a tornác fölött és alatt, megmutatva a gyertyatartókat, a drága bútorokat, színes foltokat hullatva a sötétségbe.
Annyira lenyűgözött a jelenség, hogy összerezzentem, amikor észrevettem a rengeteg virág között a ház úrnőjét, ki elém jött a kert kapujáig; atlaszruhájának citromsárgája szakasztott az az árnyalat volt, mint a gyöngéd virágkelyheké, és ahogy nézett mereven, már-már ellenséges ridegséggel, olyannak tűnt, akár egy nagyra nőtt, haragos gyerek.
Miközben a lakáj kisegített a bíborszín kövekre, Charlotte közelebb jött, és csupán ekkor mérhettem föl, mily sudár termetű nőhöz képest, noha nálam még mindig jóval alacsonyabb.
Valóban szőke volt, és valóban szépségesnek találtam, mint ahogy mindenki annak találta volna, ám a leírások nem készíthettek föl erre a látványra. Ha Rembrandt láthatta volna, bizonyosan megfesti. Oly ifjú volt, mégis kemény, akár a vas. Keble félmeztelenül gömbölyödött elő a gyöngyökkel kivarrott, drága, csipkés ruhából, és a csipkeszegélyes, szűk ruhaujjak gyönyörűen érvényre juttatták formás karját.
Ah, azért éldelek oly hosszan minden részleten, mert magyarázatot keresek önnön gyengeségemre, és így talán te is megbocsátasz nekem. Örült vagyok, Stefan, megőrjít, amit tettem. De arra kérlek, ha majd ítéltek fölöttem, azt is vegyétek figyelembe, amit ide írtam.
Úgy rémlett, hogy miközben néztük egymást szótlanul, valami félelmetes történt közöttünk. Ez a fiatal nő úgy mustrált, mintha egészen másfajta, vén és agyafúrt lélek rejtőzne a szinte már képtelenségig kedves külső, az üde arc és ajak, a nagy, ártatlan, kék szempár mögött. Szépsége megigézett. Bután bámultam hosszú nyakát, válla finom ívét, gömbölyű karjait.
Az a bárgyú gondolatom támadt, hogy de jó is lenne belenyomni a hüvelykujjaimat karjainak puhaságába. Úgy rémlett, nagyon úgy néz rám, mint az anyja sok-sok évnek előtte a skót fogadóban, mikor szépségének ördögével küzdöttem, nehogy kárt tegyek benne.
– Nos, Petyr van Abel – szólalt meg enyhén skótos ízű angolsággal –, hát eljött végre? – Esküszöm neked, Stefan, a fiatal Deborah hangja volt. Milyen sokat beszélgethettek angolul, nyilván ez volt a titkos nyelvük.
– Gyermekem – válaszoltam ugyancsak angolul –, köszönöm, hogy fogad. Hosszú utat tettem meg, hogy lássam magát, de semmi sem tarthatott volna vissza.
Mindeközben ő hidegen mustrált, akárha árverési dobogóra állított rabszolga lennék, nem is leplezve tetszését, amit én nagy fáradsággal titkoltam. Megdöbbentett az arca, mert a vékony orr és a mélyen ülő szem egészen olyan volt, mint az enyém. Az arc kissé lapos, egészen olyan, mint az enyém. És a haja, a homlokból fölfésült, drágaköves, nagy fésűvel rögzített, dicső, fehérarany sörény, az is egészen olyan volt színre és finomságra, mint az enyém.
Mély szomorúság telepedett rám. Ez itt az én lányom. Tudtam, hogy az. Ismét elfogott az a rettentő megbánás, mint Montcleve-ben. Láttam Deborah-t, amint törött fehér viaszbábként hever a kövön a Szent Mihály székesegyház tövében.
Talán Charlotte is megérezte szomorúságomat, mert árnyék borult arcára, és szavai mintha ezzel az érzéssel akartak volna dacolni:
– Szakasztott olyan szemrevaló, mint anyám mondta volt – jegyezte meg töprengve, félig-meddig az orra alatt, kissé felvonva szemöldökét. – Szálas, egyenes, erős, és kicsattan az egészségtől, nemde?
– Mon Dieu, Madame, minő különös szavak! – mondtam kínosan kacarászva. – Nem tudom, hízeleg-e vagy sem.
– Ön tetszik nekem – közölte, és a legfurcsább mosoly ömlött el az arcán: nagyon ravasz és megvető, ugyanakkor gyermekien bájos. Kesernyésen elhúzta a száját, szinte kislányosan duzzogva, amit leírhatatlanul kedvesnek találtam. Elmerült szemlélődés után megszólalt: – Jöjjön, Petyr van Abel. Mesélje el, mit tud anyámról. Mesélje el, mit tud a haláláról. De nehogy hazudjon!
Hirtelen roppantul sebezhetőnek látszott, mintha előre félne, hogy fájdalmat okozhatok neki. Annyira megsajnáltam!
– Nem azért jöttem, hogy hazudozzak – mondtam. – Semmit sem hallott?
Charlotte hallgatott, majd annyit felelt hidegen: – Semmit. – Úgy jártatta rajtam a tekintetét, ahogy én szoktam másokon, ha titkolt gondolataikat próbáltam kihüvelyezni.
Könnyed bólintással a karomba fűzte a kezét, és vezetni kezdett a ház felé. Megzavart még mozgásának kecsessége, sőt még az is, ahogyan szoknyája súrolta a lábikrámat. Rá se nézett a légiónyi rabszolgára, akik lámpákkal sorakoztak az út két oldalán, hogy világítsanak nekünk. A fényeken túl virágok derengtek, a ház előtt hatalmas fák emelkedtek a sötétségben.
Már majdnem a bejárat lépcsőjénél tartottunk, amikor elkanyarodtunk, bementünk a kikövezett ösvényen a fák közé, és leültünk egy fapadra.
Charlotte helyet mutatott a padon. A lámpák sárgán ragyogtak a sötétségben, a ház valósággal vakított.
– Madame, mondja meg, hol kezdjem – szóltam. – Szolgálatára állok. Hogyan akarja hallani?
– Kertelés nélkül – felelte, ismét belém fúrva pillantását. Mozdulatlanul ült, kissé felém fordulva, kezét az ölébe ejtve.
– Nem a lángokban halt meg. Levetette magát a templom tetejéről, és halálra zúzta magát a köveken.
– Ó, hála legyen Istennek – suttogta –, hogy emberi szájból is hallhatom!
Ezek a szavak meggondolkoztattak. Azt érti alatta, hogy Lasher, a szellem, már tájékoztatta, de ő nem hitt neki? Olyan szomorúnak látszott, hogy nem is tudtam, mondjak-e többet.
Mégis folytattam. – Nagy vihar kerekedett – mondtam –, amelyet az ön anyja hívott le Montcleve-re. Az öccsei meghaltak. Az öreg kontesz szintúgy.
Nem felelt, csak nézett maga elé ólomnehéz bánattal, s talán reménytelenül. Most egyáltalán nem asszonynak látszott, hanem leánykának.
Folytattam, ám most néhány lépéssel hátrébb mentem az időben; elmeséltem, miként kerültem a kisvárosba, miként találkoztam anyjával, számot adtam mindenről, amit az anyja mesélt Lasher szellemről, aki Deborah tudtán kívül a gróf halálát okozta, elmondtam, miként szidta meg Deborah a szellemet, és hogy Lasher mit hozott fel mentségére. Hozzátettem, hogy Deborah azt akarta, tájékoztassák és figyelmeztessék a lányát.
Charlotte elsötétedő arccal figyelt, de még mindig nem nézett rám. Elmagyaráztam, hogy én miként értelmezem az anyja figyelmeztetését, kifejtettem gondolataimat a szellemről, elmondtam, hogy egyetlen mágus sem írt még oly szellemről, amely képes a tanulásra.
Még mindig nem mozdult és nem szólt. Arca immár olyan sötét volt, mintha ölni tudna haragjában. Amikor azzal próbáltam folytatni a témát, hogy tudok valamit a szellemekről, a szavamba vágott:
– Ne szóljon erről többet! – parancsolta. – És erről itt senkinek egy szót se!
– Dehogy szólok! – bizonykodtam sietve. Magyarázni kezdtem, mi történt azután, hogy találkoztam Deborah-val, majd részletesen leírtam halála napját, csak azt hagytam ki belőle, hogy letaszítottam Louvier-t a templom tetejéről. Annyit mondtam, hogy az inkvizítor meghalt.
Ám ekkor felém fordult, és azt kérdezte sötét mosollyal:
– Hogyan halt meg, Petyr van Abel? Nem maga lökte le a tetőről?
Dermesztő düh volt a mosolyában, bár azt nem tudom, nekem szólt-e, vagy a dolgoknak, amelyek történtek. Úgy tűnt, a démonát védelmezi tisztességből, mert úgy érzi, megsértettem Lashert, aki kétségen kívül elmondta neki, mit műveltem. Bár nem tudom, helyes volt-e a feltételezésem. Annyit tudok, hogy Charlotte beavatottságának gondolata megijesztett egy kicsit, sőt talán jobban is, mint amennyit szívesen beismertem.
Nem válaszoltam a kérdésre. Charlotte sokáig hallgatott. Úgy tetszett, elsírja magát, de nem így történt. Végül:
– Azt hitték, cserbenhagytam anyámat – suttogta. – Ön tudja, hogy nem így van!
– Tudom, Madame – feleltem. – Az anyja küldte ide.
– Parancsolta! – mondta fájdalmasan. – Parancsolta! – Elhallgatott, mert nem kapott levegőt. – „Menj, Charlotte! – mondta, mert értelmetlen az egész életem, ha azt kell látnom, hogy előttem vagy velem pusztulsz! Megtiltom, hogy maradj! Ha máglyán kell is vesznem, azt nem viselném el, hogy végignézd, vagy ugyanezt elszenvedd!” Én tehát tettem, amit mondott. – Ismét olyan durcásan elhúzta a száját, és megint úgy látszott, hogy sírni fog. Ám összeszorította a fogát, nagyra nyitotta a szemét, és megint átadta magát a haragnak.
– Szerettem az anyját – mondtam.
– Igen, tudom, hogy szerette – válaszolta Charlotte. – Ellene fordultak, a férje és a testvéreim.
Észrevettem, hogy nem apjaként emlegeti ezt a férfit, de nem szóltam. Nem tudtam, kell-e szólnom egyáltalán e témáról.
– Mit mondhatnék, amivel megvigasztalom? – kérdeztem. – Elnyerték büntetésüket. Nem élvezhetik az életet, amelyet elloptak Deborah-tól.
– Ah, milyen jól megfogalmazta! – Keserű mosollyal nézett rám, és az ajkába harapott. Olyan gyengédnek, szelídnek, sebezhetőnek tűnt az arcocskája, hogy hozzá hajoltam és megcsókoltam, ő pedig lesütött pillákkal engedte.
Zaklatottnak látszott. Én is zaklatott lettem, illetve inkább elszörnyülködtem, oly leírhatatlanul édes érzés volt őt csókolni, beszívni bőrének illatát, közel kerülni kebleihez. Rögtön azt mondtam, hogy szeretnék beszélni ezzel a szellemmel, mert úgy rémlett, csak az menthet meg, ha ragaszkodom a szőnyegen forgó témához. – El kell mondanom, mit gondolok e szellemről, miért tartom veszedelmesnek. Bizonyosan tudja, milyen körülmények között ismertem meg az anyját. Nem mesélte el önnek az egész történetet?
– Próbára teszi a türelmemet – szólt váratlanul.
Ránéztem, és láttam, hogy ismét haragszik.
– Hogyhogy?
– Oly dolgokat ismer, amelyeket én nem adtam volna tudtára.
– Mit hallott az anyjától? – kérdeztem. – Én mentettem meg Donnelaithből.
Ez elgondolkoztatta, de nem hűtötte le a haragját.
– Egy dologra válaszoljon – mondta. – Tudja, miként idézte föl nagyanyám a démont, ahogyan maga hívja?
– Az ötletet a könyvből vette, amelyet a boszorkánybíró mutatott neki. Mindent a boszorkánybírótól tanult, mert korábban, mint oly sok sorstársa, nem volt egyéb javasnál és bábaasszonynál.
– Ó, több lehetett, sokkal több! Mindnyájan többek vagyunk annál, aminek látszunk! Csak annyit tanulunk meg, amit muszáj. Ha elgondolom, hogy én mire vittem itt, amióta elhagytam anyám házát! És jól jegyezze meg, amit mondok, mert az anyám háza volt. Az ő aranyából telt a bútorra, a szőnyegekre a kőpadlón, a tűzifára a kandallókban.
– Ezt mondták a városiak is – szúrtam közbe. – Hogy a grófnak nem volt egyebe a rangjánál, mielőtt megismerte a feleségét.
– Vaj igen, meg az adósságainál. De ez most már a múlt. A gróf meghalt. Tudom, hogy ön elmondott mindent, amit anyám üzent, és az igazat mondta. Már csak azon töprengek, akarom-e elmondani önnek, amit nem tud, és nem találhat ki. És arra gondolok, amit anyámtól hallottam, vagyis hogy önnek mindent elmondhatott.
– Örülök, hogy így beszélt rólam. Sohasem árultam el őt senkinek.
– Kivéve a rendjének. A Talamascájának.
– Ó, de hát az sohasem volt árulás! Elfordult tőlem. – Legdrágább Charlotte-om – kérleltem –, már mondtam, hogy szerettem az anyját. Könyörögtem neki, hogy óvakodjon a szellemtől, és a szellem hatalmától. Nem mondom, hogy megjósoltam, ami vele történt, mert nem tettem. Ám féltettem őt. Féltettem, mert a saját céljaira akarta használni a szellemet...
– Nem akarok erről hallani többet! – Charlotte ismét dühbe gurult.
– Hát mit kíván, mit tegyek? – kérdeztem.
Elgondolkozott, de látni lehetett rajta, hogy nem a kérdésem foglalkoztatja. Majd azt mondta: – Én sohase fogom elszenvedni azt, amit az anyám vagy a nagyanyám.
– Könyörgöm, ne! Azért keltem át a tengeren...
– A maga figyelmeztetéseinek és jelenlétének semmi köze ehhez! Én nem fogom elszenvedni ezeket a dolgokat! Anyámban volt valami szomorú, valami szomorú és megtört, ami kislány kora óta nem gyógyult be.
– Értem.
– Nekem nincs ilyen sebem. Asszony voltam, még mielőtt anyámmal ezek a szörnyűségek történtek volna. Láttam más szörnyűségeket, ön is látni fogja őket ma este, ha majd találkozik a férjemmel. Nincs olyan orvosa – vagy javasa – a világnak, aki meggyógyíthatná. És csak egyetlen egészséges fiam született tőle, az pedig nem elég.
Sóhajtottam.
– De jöjjön, majd beszélünk még – mondta.
– Igen, kell is beszélnünk.
– Már várnak bennünket. – Fölállt, én is felálltam. – Anyámról ne beszéljen a többiek előtt. Egy szót se! Azért jött ide hozzám...
– Mert kereskedő vagyok, Port-au-Prince-ben szeretnék letelepedni, és ehhez szükségem van az ön tanácsára.
Fáradtan bólogatott. – Minél kevesebbet mond – figyelmeztetett –, annál jobb. – Elfordult, és a lépcső felé indult.
– Kérem, Charlotte, ne zárja be a szívét előttem! – mondtam, és megpróbáltam megfogni a kezét.
Megmerevedett, majd nagyon édes, nagyon békés és nagyon álságos mosollyal fölvezetett a rövid lépcsőn a ház földszintjére.
Képzelheted, milyen nyomorultul éreztem magamat. Hogyan kellett volna értelmeznem különös szavait? De ő is elképesztett, mert az egyik percben gyermeknek tűnt, a másikban öregasszonynak. Nem állíthatom, hogy odafigyelt volna intéseimre, vagy akár azokra a figyelmeztetésekre, amelyeket Deborah könyörgésére tolmácsoltam neki. Túlságosan sokat tettem volna hozzájuk a saját aggályaimból?
– Madame Fontenay – mondtam, amikor elmaradt mögöttünk a rövid lépcső, és a földszinti bejárathoz érkeztünk –, még majd beszélnünk kell. Bírom ígéretét?
– Majd ha férjemet ágyba fektetik – mondta –, akkor egyedül leszünk. – Tekintetét hosszasan nyugtatta rajtam, miközben kimondta ez utóbbi szavakat. Éreztem, hogy elvörösödök. Az ő gömbölyű arca is pírba borult, majd kissé elhúzta alsó ajkát, és dévajul mosolygott.
Beléptünk egy középső folyosóra, nagyon széles volt, de mégsem olyan, mint a francia kastélyoké, viszont az ékes csillár tiszta viaszgyertyáinak ragyogó fényében úszott a sok cifra stukkó, és a másik végén ajtó nyílt a hátsó tornácra, amelyen túl szirtvonulatot láttam, mert hátul ugyanúgy lámpákat akasztottak a faágakra, mint az első kertben, és apránként rájöttem, hogy nem a szél zúgását, hanem a tenger mormolását hallom.
A jobbunkon nyíló ebédlőteremből, ahová követtem Charlotte-ot, még fenségesebb kilátás nyílt a sziklákra és azokon túl a fekete vízre, mert ez a helyiség a ház teljes hosszát elfoglalta. Némi fény játszott a vízen, különben észre sem vettem volna. A tenger gyönyörűséges morajjal töltötte meg a termet, és párás, meleg szellő fújdogált.
A helyiség pazar volt; minden európai cicomát meghozattak, hogy elfedjék a gyarmati egyszerűséget. Az asztalt a legselymesebb abrosszal, a legnehezebb, legcikornyásabban vésett edényekkel terítették.
Sehol Európában nem láttam ehhez fogható fényes ezüstöt; a súlyos gyertyatartókra zsúfolt mintákat domborítottak. Minden terítékhez csipkeszegélyű asztalkendő járt, a székeket a legfinomabb bársonnyal kárpitozták és agyonbojtozták; az asztal fölött csuklópántra szerelt, fából faragott, nagy, szögletes legyező lógott, amelyet a falba és a mennyezetbe ütött horgokon átvezetett zsinórnál fogva mozgatott a túlsó sarokban ülő, apró afrikai gyerek.
Hála a legyezőnek és a tornácra nyíló, sok-sok ajtónak, hívogatóan hűvös, édes illat volt a teremben, noha a gyertyalángok erősen lobogtak. Alighogy helyet foglaltam az asztalfőtől jobbra álló székben, számos rabszolga lépett be, valamennyien európai eleganciával öltözve, selymekbe, csipkékbe, és teríteni kezdtek. Ugyanakkor megjelent a fiatal férj is, akiről oly sokat hallottam.
Egyenesen tartotta magát, miközben csoszogva csúsztatta lábait a padlón, ám egész testsúlyával arra a hatalmas izomzatú fekete emberre nehezedett, aki fél karral átfogta a derekát. Karja ugyanolyan gyöngének tűnt, mint a lába; csuklója begörbült, ujjai petyhüdten lógtak. Ennek ellenére csinos fiatalember volt.
Mielőtt elhatalmasodott a betegsége, megakadhattak rajta a szemek Versailles-ban, ahol hitvest szerzett magának. Jól szabott, fejedelemhez illő ruhája, ékköves gyűrűi, tornyos, gyönyörű párizsi parókája valóban roppant elegáns jelenséggé tette. Szeme átható szürke volt, a szája nagy és keskeny, az álla erélyes.
Miután beleereszkedett a székbe, erőlködve próbálta kényelmesebb helyzetbe fészkelni magát, de mikor nem sikerült, a hatalmas rabszolga fölemelte, beállította a széket úgy, ahogy az úr akarta, aztán elfoglalta helyét a gazda háta mögött.
Most Charlotte is helyet foglalt, nem az asztal végén, hanem velem átellenben, férjének jobbján, hogy etethesse és segíthesse. Belépett két férfi, mint hamarosan rájöttem, a fivérek, Pierre és André, mindkettő pityókásan, mindkettőből csurgott az akadozó nyelvű, buta, részeg humorizálás, meg négy elegánsan öltözött dáma, két fiatal és két idős, láthatólag rokonok, ugyancsak a ház lakói; az öregek hallgattak, csak néha tettek föl értetlenkedő kérdéseket, lévén nagyothallók és kissé roskatagok, míg a fiatalok már maguk mögött hagyták életük tavaszát, ám élénk eszűek voltak és jól neveltek.
Épp mielőtt tálaltak volna, beállított egy orvos, aki akkor érkezett lóháton egy szomszéd ültetvényről, egy meglehetősen öreg és borgőzös fickó, hozzám hasonlóan komor feketében, aki, miután rögtön meginvitálták az asztalhoz, leült, és nagy kortyokban inni kezdte a bort.
Ez volt az asztaltársaság; valamennyiünk mögött külön rabszolga állt, hogy szedjen tányérunkra a tálakból, és töltsön poharunkba, ittunk légyen bár egyetlen kortyot.
Az ifjú férj roppant kellemesen társalkodott velem; azonnal megállapíthattam, hogy eszét sértetlenül hagyta a kór, és még mindig volt étvágya a jó étkekre, amellyel egyszerre táplálta Charlotte és Reginald; Charlotte kanállal etette, Reginald a kenyeret törte számára. Látszott Fontenayn, hogy szeret élni. Megjegyezte, hogy elnyerte tetszését a bor, mert igen finom, és pallérozottan csevegett az egész asztaltársasággal, miközben elfogyasztott két tányér levest.
Az étel erősen fűszeres volt és ínycsiklandó, a vegyes halászlét bőven megborsozták, a húsokat sült jamgyökérrel, sült banánnal, sok rizzsel, babbal és egyéb finomságokkal tálalták!
Vacsora közben a társaság minden tagja élénken beszélgetett, kivéve az öregasszonyokat, ám láthatólag ők is örültek, és jól szórakoztak.
Charlotte az időjárásról és az ültetvény ügyeiről beszélt; azt mondta, férjének másnap okvetlenül ki kell kocsiznia vele, hogy a maga szemével lássa a termést, megállapította, hogy a télen vásárolt fiatal rabszolgalány egyre ügyesebb a varrásban, és így tovább. A társalgás többnyire franciául folyt, a férj szellemesen válaszolgatott, majd önmagát félbeszakítva engem halmozott el udvarias kérdésekkel, hogy milyen volt az utam, tetszik-e Port-au-Prince, meddig maradok náluk, pallérozott szavakkal méltatta a vidék nyájasságát, ecsetelte Maye Faire virágzását, és elmondta, hogy meg akarják vásárolni a szomszéd ültetvényt, mihelyt tulajdonosát, egy iszákos szerencsejátékost rábeszélhetik az eladásra.
Kizárólag a részeg fivérek mutattak hajlamot a kötözködésre, mert több ízben is tettek fitymáló megjegyzéseket, és Pierre, a legfiatalabb szerint, akiből teljesen hiányzott beteges bátyjának jóképűsége, már így is elég földjük van, nincs szükségük a szomszéd ültetvényre, és Charlotte jobban ért az üzlethez, mint asszonynak illendő.
E szavakat zajos helyesléssel fogadta a lármás és visszataszító André, aki leette csipkés ingmellét, teli szájjal csámcsogott, és zsírpecsétet hagyott a poháron, valahányszor ivott. Ő majd eladja ezt az összes földet, ha az apjuk meghal, és visszatér Franciaországba.
– Ne beszéljen a haláláról – szólt rá a legidősebb, a nyomorék Antoine, mire öcséi megvetően vigyorogtak.
– Hogy van ma? – érdeklődött az orvos egy böffenés kíséretében. – Félek megkérdezni, hogy jobban-e vagy rosszabbul.
– Mi várható? – kérdezte az egyik nőrokon, aki gyönyörű lehetett valamikor, és még most is jó volt ránézni, jóképű volt, hogy úgy mondjam. – Csodálkoznék, ha szólna ma egy szót.
– Miért ne szólna? – kérdezte Antoine. – Elméje ugyanolyan, mint volt.
– Vaj igen – szólt Charlotte –, biztos kézzel vezet.
Nagy hangzavar következett, amelyben mindenki egyszerre beszélt, miközben a roskatag öreg dámák egyike követelte, hogy neki is mondják el, miről van szó.
A másik öregasszony, hamisítatlan vasorrú bába, aki mindezidáig egy szorgos rovar rögeszmés összpontosításával őrölte a vacsoráját, váratlanul fölemelte a fejét és rákiabált a részeg fivérekre: – Egyikőtök sem alkalmas arra, hogy ezt az ültetvényt igazgassa! – amit a fivérek duhaj röhögéssel nyugtáztak, ám a két fiatalabb no nagyon komolyan figyelte a jelenetet; félénken sandítottak Charlotte-ra, majd tekintetük szeretettel állapodott meg a béna és használhatatlan férjen, akinek a keze két halott madárként nyugodott a tányér mellett.
Az öregasszony, akinek nyilvánvalóan tetszésére volt szavainak fogadtatása, újabb kinyilatkoztatást tett: – Itt Charlotte parancsol! – mire a fiatalabb nők még félősebben pillogtak, a részeg öccsük még többet hahotáztak és fintorogtak, a nyomorék Antoine pedig kedvesen mosolygott.
Majd olyan felindultság vett erőt a szegény emberen, hogy szó szerint remegni kezdett, ám Charlotte sietve kellemes dolgokra terelte a szót. Ismét kikérdeztek utazásomról, az amszterdami életről, arról, hogy kedveznek-e jelenleg az európai állapotok az indigó és a kávé behozatalának, én pedig mondtam, hogy nagyon fárasztana az ültetvényes élet, mert itt mást se tesznek, mint esznek, isznak, meg a szórakozást hajszolják, és így tovább, amíg Charlotte szelíden félbe nem szakított bennünket, parancsot adva Reginaldnak, a fekete rabszolgának, hogy menjen föl az öregemberért, és hozza le.
– Hozzám egész nap beszélt – jegyezte meg csöndes diadallal.
– Csoda! – jelentette ki a részeg André, aki pillanatnyilag malac módon táplálkozott, kés és villa segedelme nélkül.
Az öreg doktor összeszűkült szemmel nézett Charlotte-ra, úgyszólván észre sem véve, hogy leette a csipkezsabóját, vagy hogy reszkető kézzel tartott poharából kiloccsan a bor. Tartani lehetett tőle, hogy el fogja ejteni a poharat. Mögötte a fiatal rabszolga idegesen pillogott.
– Hogy érti ezt, hogy egész nap beszélt önhöz? – kérdezte az orvos. – Amikor utoljára láttam, bódult állapotban volt.
– Óránként változik – magyarázta az egyik rokon nő.
– Sose fog meghalni! – mennydörögte a majszoló öregasszony.
Bejött Reginald, és hozott magával egy magas, ősz, csontbőr embert, akinek egyik vékony karját a válla köré kanyarította. Ennek az embernek a mellére csuklott a feje, ám villogó szemét sorra végigjártatta rajtunk.
Reginald az asztal végén álló székbe ültette a csontvázszerű lényt, és mivel magától nem tudta egyenesen tartani magát, selyem szalagokkal a székhez kötözte. Aztán a rabszolga, aki láthatólag nagyon értette a mesterségét, megemelte az öregember állát, mert az a fejét sem tudta tartani.
A rokon nők rögtön nagy csivitelésbe csaptak, hogy mennyire örülnek, amiért ilyen egészségben látják. Ezzel együtt meg voltak döbbenve, az orvos is meg volt döbbenve, és én is megdöbbentem, amikor az öregember megszólalt.
Az egyik ernyedt kéz rángva fölemelkedett, aztán csattanva visszahullott az asztalra. Ugyanabban a percben kinyílt a száj, illetve inkább csak az áll esett le, mert maga az arc mozdulatlan maradt, és kongó, érctelen hang jött ki rajta:
– Egyáltalán nem vagyok halálomon, és hallani se akarok ilyenről! – A petyhüdt kéz ismét a magasba rándult, majd lezuhant az asztallapra.
Charlotte összehunyorított, villogó szemmel nézte a jelenetet. Először érzékeltem összpontosítását, azt, ahogyan figyelmének minden vékony sugara egyetlen pászmában szögeződött az apósa arcára és rángatózó kezére.
– Mon Dieu, Antoine! – kiáltotta a doktor. – Nem hibáztathat bennünket, hogyha nyugtalankodunk önért!
– Az én eszem ugyanolyan ép, mint volt! – jelentette ki a vénséges emberfajzat ugyanazon az érctelen hangon, majd olyan lassan, mintha fából faragták volna, és srófrajáma, jobbról balra fordította a nyakát, és ferdén mosolygott Charlotte-ra.
E különös előadáson álmélkodva előrehajoltam, és mivel így már nem kápráztatott a legközelebbi gyertyák fénye, megláttam, hogy az öregember szeme vérben forog, az arca fagyosan merev, és ha élet látszik rajta, az csak olyan, mint mikor a repedések végigfutnak a jégen.
– Megbízom önben, szeretett menyemasszony – mondta Charlotte-nak zörejszerű hangon, amelyből hiányzott mindennemű árnyalat.
– Igen, mon pére – felelte Charlotte szelíden –, és nyugodjon meg, én is gondot viselek önre.
Közelebb húzódott férjéhez, és megszorította Fontenay használhatatlan kezét. A férj gyanakodva és riadtan meredt az apjára.
– Apám, ön szenved? – kérdezte halkan.
– Nem, fiam! – felelte az apa. – Nem szenvedek, sohasem szenvedek! – Ez ugyanúgy hangzott megnyugtatásnak, mint válasznak, mert azt, amit a fiú látott, jövendölésnek is lehetett tekinteni. Vagy mégsem?
Mert ahogy néztem ezt a lényt, és láttam, mint forgatja a fejét azon a furcsa módon, akár egy fából faragott bábu, tudtam, hogy nem az öregember beszél, hanem a belsejéből valami, ami a birtokába vette, és a felismerés e percében azt is érzékeltem, hogy a valódi Antoine Fontenay csapdába esett ebben a testben, ahol már hangszálainak sem parancsolhat, és onnan leskel ki rám rémült szemekkel.
Villanásnyi ideig tartott, mégis megláttam. Charlotte-hoz fordultam, aki fagyos kihívással bámult rám, mintha azt kérdezné, merészelek-e hangot is adni annak, amit láttam; az öregember is engem fixírozott, és oly váratlansággal, amely mindenkit meglepett, kotkodácsoló hahotára fakadt.
– Antoine, az isten szerelmére! – kiáltotta a jóképű nőrokon.
– Apám, igyék egy kis bort – kínálta a satnya elsőszülött.
A fekete Reginald a pohárért nyúlt, ám a szikrázó szemű öregember hirtelen a magasba kapta a két kezét, hangos csattanással leejtette őket az asztalra, majd ismét fölemelte, úgy, tartva közöttük a poharat, mintha egy állat fogná a két mancsával a tárgyat, és a szájába borította a bort, végigcsurgatva az állát és a ruháit.
A társaság elhűlt. A fekete Reginald elhűlt. Csupán Charlotte nézte fagyos félmosollyal e mutatványt, majd azt mondta: – jól van, apám, most feküdjön le – miközben ő is felállt.
Reginald megpróbálta elkapni a poharat, amelyet az öregember lehanyatló keze elengedett. A pohár az oldalára esett, a bor végigömlött az abroszon.
Az arc jegében még egyszer megnyílt a száj hasadéka, és az élettelen hang azt mondta: – Fáraszt ez a társalkodás. Felmegyek.
– Igen, ágyba – helyeselt Charlotte, odalépve apósának székéhez. – Mi pedig majd meglátogatjuk önt.
Hát rajtam kívül senki más nem vette észre ezt az iszonyatot, hogy démoni energia mozgatja az öregember élettelen tagjait?
A rokon nők néma viszolygással bámulták, amint Reginald kiemeli a székből a mellére csukló állú testet, és elindul vele az ajtó felé. A részeg fivérek mérgesen morogtak, az öreg doktor, aki az imént hajtott föl egy újabb pohár vörösbort, csak a fejét rázta. Charlotte némán figyelte a jelenetet, majd visszaült a székére.
Pillantásunk összeakadt. Esküszöm, gyűlölet meredt rám a szeméből, gyűlölet azért, mert ezt tudom. Kínos zavaromban ismét meghúztam a bort, amely roppant finom volt, bár már kezdett föltűnni, hogy vagy az ital szokatlanul erős, vagy én vagyok szokatlanul gyenge.
Nagyon hangosan megszólalt a rovarszerű öregasszony, a rovarszerű, mindenkinek és senkinek sem mondva: – Évek óta nem láttam, hogy így mozgatta volna a kezét!
– Úgy beszél, mint maga az ördög! – jegyezte meg a jóképű asszony.
– Vigye el az ördög, sose fog meghalni – motyogta André, majd beleborult a tányérjába, és elaludt, miközben felfordult pohara legurult az asztalról.
Charlotte zavartalan flegmával figyelte a jelenetet. Puhán fölnevetett és azt mondta: – Ó, nagyon messze áll ő a haláltól!
Ekkor iszonyú hang hallatszott a lépcső tetejéről vagy a közeléből, amitől az egész társaság összerezzent. Az öregember megint azt a vérfagyasztó nevetését hallatta.
Charlotte arca megkeményedett. Gyöngéden megpaskolta férje kezét és sietve távozott, ám nem oly sietve, hogy ne lövellt volna felém egy pillantást, miközben elhagyta a termet.
Végül az öreg doktor, aki mostanra annyira elázott, hogy fel se bírt állni az asztaltól – megpróbálta, de sürgősen felhagyott a kísérletezéssel –, sóhajtva közölte, hogy haza kell mennie. Ebben a percben két látogató érkezett, két jólöltözött francia. A jóképű, érett nőrokon eléjük sietett, a másik három asszony felállt és távozott, a vasorrú bába öldöklő pillantást vetett a tányérjába toccsant, részeg fivérre, miközben helytelenítően motyogott. A másik fivér feltápászkodott, talpra segítette az ittas doktort, és kidülöngéltek a verandára.
Kettesben maradtam Antoine-nal, és az asztalt leszedő rabszolgák hadával. Megkérdeztem, megkínálhatom-e egy szivarral, mert vásároltam Port-au-Prince-ban kettőt, igen príma minőséget.
– Ó, ki kell próbálnia az enyémet, a saját termesztésű dohányomból! – mondta ő. Egy fiatal rabszolgafiú szivart hozott, meggyújtotta, majd a gazdája mellé állt, hogy parancsra kivegye és visszategye az úr szájába a szivart.
– Meg kell bocsátania apámnak – szólt Antoine halkan, mintha nem tetszene neki, hogy a rabszolga is hallja. – Az elméje tökéletesen ép. Ez a betegség maga az iszonyat.
– El tudom képzelni – mondtam. Kacarászás, csevegő hangok szűrődtek át a folyosó túloldaláról nyíló szalonból, ahová a nők mentek át a látogatók és valószínűleg a részeg fivér meg az orvos társaságában.
Közben két fekete rabszolgafiú megpróbálta kiemelni a tányérból a másik testvért, aki bőszülten felpattant, és úgy megütötte az egyik fiút, hogy az sírva fakadt.
– Ne ostobáskodjon, André – mondta Antoine fáradtan. – Gyere ide, te kis szegény.
A rabszolga engedelmeskedett, a részeg fivér kicsörtetett.
– Vedd ki a pénzt a zsebemből – mondta az úr. A rabszolga, akinek ismerős lehetett a szertartás, felragyogó szemmel emelte a magasba a jutalmát.
Végül visszatért Reginald és a ház úrnője, ám ezúttal hozták magukkal a rózsás csecsemő fiúcskát is, egy bűbájos báránykát. Két mulatt szobalány repesett körülöttük, mintha a kisded porcelánból lenne, és bármely pillanatban elejthetnék.
A bárányka boldogan nevetett és rúgkapált, amikor észrevette az apját. Milyen szomorú látvány is volt, hogy az apja még csak mozdítani sem tudja nyomorú tagjait!
Ám ő is rámosolygott a báránykára, akit egy percre az ölébe ültettek, hogy Antoine megcsókolhassa a szőke fejet.
A gyermeken nem látszott betegség, bár gondolom, Antoine-on se mutatkozott a kór, amikor ennyi idős volt. Nyilván egyszerre örökölhette a szépségét az apjától és az anyjától, mert a legszebb kisded volt, akit életemben láttam.
Végül engedélyezték a fölöttébb csinos mulatt szobalányoknak, hogy lecsapjanak a báránykára, és elmenekítsék körünkből.
Ezután a férj is távozott, arra kérve, hogy maradjak csak náluk Maye Faire-en, ameddig kedvem tartja. Ittam még egy pohár bort, megfogadva, hogy ez lesz az utolsó, mert szédültem.
Charlotte tüstént kivezetett a sötét verandára, hogy nézzük meg a lámpák méla fényétől derengő első kertet. Letelepedtünk egy fapadra.
Forgott körülöttem a világ, bár magam sem tudtam, hogyan bírtam ennyit inni, ám Charlotte hallani sem akart róla, hogy nem kérek több bort, és ragaszkodott hozzá, hogy igyak még egy pohárral. – A legjobb borom, hazulról való!
Udvariasságból felhajtottam, és azon nyomban megrohant a részegség; homályosan megképzett előttem az elázott fivérek alakja, és nagyon szerettem volna, ha kitisztulna a fejem. Fölálltam, megkapaszkodtam a fából faragott korlátban, és lebámultam a kertre. Úgy rémlett, hogy az éjszaka megtelt sötét alakokkal, rabszolgák mozogtak talán a lombok között, és láttam egy nagyon formás, világos bőrű teremtést, aki elmentében fölmosolygott rám. Mintegy álomban hallottam Charlotte hangját:
– Nos tehát, mi mondanivalója van még nekem, helyre Petyr? Furcsa szavak ezek apa és leánya között, gondoltam, mert Charlotte bizonyosan tudja, tudnia kell! Bár lehet, hogy mégse. Feléje fordultam, és belevágtam az intelmekbe. Nem érti, hogy ez a szellem nem közönséges? Hogy ez a dolog, amely parancsra képes megszállni az öregember testét, Charlotte ellen is fordulhat, hogy az erejét is Charlotte-ból meríti, ennélfogva meg kellene értenie, mik a szellemek. Ekkor csöndre intett.
Azután úgy rémlett, hogy a legsajátosabb dolgot látom a kivilágított ebédlőteremben, mert a fényes kék atlaszba öltözött rabszolgafiúk, akik söpörtek és takarítottak, egyszer csak táncra perdültek, akár a krampuszok.
– Minő különös érzékcsalódás! – mondtam, ekkor kapva észbe, hogy a székek üléseit poroló, lehullott asztalkendőket összekapkodó kisfiúk mindössze játékosan szökdécselnek, azt se tudva, hogy figyelem őket.
Majd visszanézve Charlotte-ra azt láttam, hogy leengedve a haját, és hidegen bámul rám gyönyörű szemével. És mintha a ruhaderekát is lejjebb tűrte volna, ahogy a kocsmában szokták a némberek, hogy többet mutasson isteni fehér vállából, és keblei felső ívéből. Hogy egy apa így bámulja a lányát, mint én Charlotte-ot, az természetesen maga volt a romlottság.
– Ah, mert ön olyan okosnak képzeli magát! – mondta, nyilvánvalóan beszélgetésünkre célozva, amelyet a nagy zűrzavarban egészen elfelejtettem. – Csakhogy ön olyan, mint egy pap, anyám is megmondta. Kizárólag törvényeket és eszményeket ismer. Ki mondta magának, hogy a szellemek gonoszak?
– Félreért. Én nem gonoszt mondok, hanem veszedelmeset. Azt mondom, hogy esetleg ellenséges, és fegyelmezhetetlen. Nem pokolit mondok, hanem ismeretlent.
A nyelvem nehezen forgott, de azért folytattam. Elmagyaráztam, miszerint a katolikus egyház tanítja azt, hogy minden, ami ismeretlen, eleve démoni. Ez a fő különbség az egyház és a Talamasca között, ez a különbség hozott létre bennünket, valamikor réges-régen.
Ismét azt láttam, hogy a fiúk táncolnak. Pörögtek-forogtak-ugráltak az ebédlőben, hol feltűntek az ablakokban, hol eltűntek. Hunyorogtam, hogy kitisztítsam a fejem.
– Azt meg miből gondolja – kérdezte Charlotte –, hogy nem ismerem ezt a szellemet behatóan, és nem vagyok képes fegyelmezni? Valóban azt képzeli, hogy az anyám nem parancsolt neki? Nem látja a fejlődést, amely Suzanne-tól Deborah-n át hozzám vezet?
– Dehogynem látom, hiszen láttam az öregembert, nem igaz? – magyarázkodtam, ám elveszítettem gondolataim fonalát. Nem tudtam tisztességes formába önteni szavaimat, és az öregember emléke kizökkentette logikus észjárásomat. Bort akartam, meg nem is akartam, és végül nem ittam többet.
– Igen – élénkült föl Charlotte, és kivette kezemből a borospoharat, hála istennek! – Anyám nem tudta, hogy Lashert bele lehet küldeni emberekbe, noha bármelyik pap elmondhatta volna neki, hogy a démonok folyton belebújnak az emberekbe, bár mindhiába teszik.
– Hogyhogy mindhiába?
– Előbb-utóbb távozniuk kell; nem változhatnak azzá a személlyé, akármennyire akarják. Ó, bár lehetne Lasher az öregember...
Ettől elborzadtam, ő pedig mulatott a borzadozásomon, és intett, hogy üljek mellé. – Valójában mit akar átadni nekem? – unszolt.
– Intésemet, hogy hagyja ezt a lényt, távozzék tőle, ne alapítsa egész életét az ő hatalmára, mert titokzatos lény, amelyet nem ön tanít többé. Hiszen azt se tudta, hogy belebújhat egy emberi lénybe, amíg ön meg nem tanította rá. Igazam van?
Ez meggondolkoztatta. Nem volt hajlandó felelni.
– Ah, tehát ön tanítja a démont, hogy ügyesebb szolgája legyen! – mondtam. – Ha Suzanne el tudta volna olvasni a démonológiát, amelyet a boszorkánybíró mutatott, megtanulhatta volna, hogy a démont bele lehet küldeni emberekbe. Deborah is tudta volna, ha eleget olvas. De ah, önre maradt e lény oktatása, hogy a boszorkánybíró a harmadik nemzedékben kapja meg az igazolást. Mikre fogja még megtanítani ezt a dolgot, amely bele tud bújni az emberekbe, vihart kavar, és nyalka látomásként jeleníti meg magát a mezőn?
– Hogyan? Mit ért látomás alatt? – kérdezte Charlotte. Elmeséltem, mit láttam Donnelaithben az ősi kövek között: egy áttetsző alakot, amelyről tudtam, hogy nem igazi. Mindabból, amit mondtam, ez keltette föl legjobban Charlotte kíváncsiságát.
– Látta? – hitetlenkedett.
– Igen, láttam, és azt is észrevettem, hogy az ön anyja ugyancsak látja.
– Ő – súgta –, nekem sohasem jelent meg így. – Majd azzal folytatta: – Felismeri a tévhitet? A butácska Suzanne azt képzelte, hogy Lasher a fekete ember, az ördög, ahogy mondani szokás, neki tehát ördögként jelent meg.
– Nem volt abban a megjelenésben semmi szörnyűséges. Inkább nagyon is szemrevalónak mutatta magát.
Mire Charlotte vásottan elnevette magát, és a szeme élénken fölcsillant. – Suzanne tehát szemrevalónak hitte az ördögöt, ezért Lasher szemrevaló alakot öltött. Mert látja, Lasher egész léte belőlünk fakad.
– Meglehet, hölgyem, meglehet. – Az üres pohárra pillantottam. Szomjaztam. De nem akartam ismét lerészegedni. – Bár az is lehet, hogy nem.
– Vaj igen, és épp ez teszi oly érdekessé számomra – filozofált Charlotte. – Magától nem tud gondolkozni, nem képes összeszedni magát; Suzanne hívása szedte össze, Deborah hívása még jobban összesűrítette, és megajándékozta a viharkeltés céltudatával, én beleküldtem az öregbe, amit Lasher nagyon élvez; úgy kandikál ki az apósom szemén át, mintha ő is ember lenne, és ez módfelett mulattatja. Nem érti, hogy én épp a változásai, a fejlődése miatt szeretem ezt a lényt?
– Ez veszélyes! – suttogtam. – Ez a dolog hazug!
– Á, az lehetetlen. Köszönöm a figyelmeztetését, de annyira használhatatlan, hogy az már nevetséges. – A palackért nyúlt, és megtöltötte a poharamat.
Nem fogadtam el.
– Charlotte,könyörgök...
– Petyr – vágott a szavamba –, hadd beszéljek őszintén, mert legalább ennyit megérdemel. Számos dologra törekszünk, számos akadállyal találkozunk az életben. Suzanne-nál a tulajdon együgyűsége és tudatlansága volt az akadály; Deborah-nál az, hogy rongyos parasztlányként nőtt fel. Még a kastélyában is megmaradt az ijedt falusi fruskának, és Lashert tekintette jó szerencséje egyetlenegy okának. Nos, én nem vagyok sem falusi füvesasszony, sem rémült fattyúgyermek, hanem olyan nő, aki beleszületett a gazdagságba; taníttattak, amióta az eszemet tudom, és teljesítették minden kívánságomat. Huszonkét esztendős fővel, immár anyaként és hamarosan talán özvegyként én parancsolok ezen a helyen, de parancsoltam már akkor is, amikor anyám még nem adta át nekem a titkait és hatalmas familiárisát, Lashert. Tanulmányozni akarom ezt a dolgot, hasmálni akarom, hogy tovább gyarapítsam tekintélyes erőmet.
Ön bizonyára megérti ezt, Petyr van Abel, hiszen mi hasonlítunk, méghozzá okkal. Ön is erős, én is az vagyok. Azt is értse meg, hogy megszerettem ezt a szellemet, szeretem, hallja? Mert ez a szellem lett az én akaratom!
– Ez ölte meg az anyját, szépséges leányom – mondtam, majd emlékeztettem arra, amit mesékből és legendákból tudunk a természetfölötti csalárdságairól. Az erkölcsi tanúság pedig az, hogy ez a dolog nem érhető föl és nem uralható puszta ésszel.
– Anyám tudta, ki maga – mondta szomorúan. Megcsóválta a fejét, és borral kínált, amit nem fogadtam el. – Mindent egybevéve maguk a Talamascánál ugyanolyan cudarok, mint a katolikusok és a kálvinisták.
– Nem – vitatkoztam –, mi egészen más anyagból vagyunk. Mi a megfigyelésből és a tapasztalatból merítjük a tudásunkat. A kor gyermekei vagyunk, a seborvosok, doktorok, bölcselők fajtájából, egyáltalán nem a klerikusokéból!
– Vagyis? – gúnyolódott.
– A klerikusok a kinyilatkoztatást keresik, szó szerint veszik a Szentírást. Ha én mesélek a démonokról ódon regét, azért teszem, hogy fölhívjam a figyelmét a tudás párlatára! Nem azt mondom, hogy higgye el a Démonoiogie-t az utolsó betűig, mert gyilkos méreg az. Azt mondom, olvassa azt, ami olvasásra érdemes, a többit pedig vesse el.
Charlotte nem válaszolt.
– Azt mondja, leányom, hogy jó nevelést kapott. Nos, akkor vegye az én apám példáját, aki a leideni egyetem sebésze volt; Páduában tanult, majd Angliába utazott, hogy William Harvey előadásait hallgassa, megtanult franciául, hogy eredetiben olvashassa Parét. A nagy orvosok elvetik Arisztotelész és Galénosz „szentírását”. Holt emberek és élő állatok boncolásából tanulnak! Abból tanulnak, amit megfigyelnek! Ez a mi módszerünk. Azt mondom, nézze ezt a lényt, nézze meg, mit művelt! Azt mondom, ez emésztette el Deborah-t a trükkjeivel. Ez emésztette el Suzanne-t.
Csönd.
– De hiszen épp ön adja meg nekem az eszközöket a hathatósabb tanulmányozáshoz! Azt mondja, úgy közelítsek hozzá, mint egy orvos, és felejtsem el az igézéseket és hasonlókat.
– Ezért jöttem ide – sóhajtottam.
– Ennél különb dolgokért jött – mondta ő, és rám villantotta a legvásottabb, legbűbájosabb mosolyát. – Ej, hát barátkozzunk már össze. Igyék velem.
– Inkább ágyba mennék.
Édesdeden kacagott. – Én is – mondta. – Idővel.
Újból nyújtotta a poharat, én pedig udvariasságból elvettem és felhajtottam; újból megrohant a részegség, mintha ördög lapítana a palackban. – Ne többet – kértem.
– Dehogynem, ez a legjobb bordóim, muszáj innia – kínálta a poharat.
– Jó, jó! – feleltem én, és ittam.
Tudtam-e már akkor, Stefan, mi fog történni? Már akkor legeltettem volna a szememet a pohár pereme fölött a csókra álló szájacskán, a buja karokon?
– Ó, édes, gyönyörű Charlotte – szóltam –, tudja-e, mennyire szeretem? Beszéltünk már a szeretetről, de még nem mondtam...
– Tudom – súgta szerelmesen. – Ne izgassa föl magát, Petyr. Tudom. – Fölállt, karon fogott.
– Nézze! – mondtam, mert alattunk jánosbogárként látszottak táncolni a lámpások, de maguk a fák is mintha életre keltek volna, hogy bennünket figyeljenek, és az éjszakai égbolt egyre magasabbra emelkedett, a holdsütötte felhők túlnyúltak a csillagokon.
– Jöjjön, kedvesem! – hívott, és levezetett a lépcsőn, mert én mondom neked, Stetan, annyira legyöngített a bor, hogy tántorogtam.
Közben fojtott zene hangzott fel, ha ugyan lehet annak nevezni, mert afrikai dobokon kívül egyetlen tülök tutúlt gyászos és borzongató hangon, ami először kedvemre volt, aztán egyáltalán nem tetszett.
– Engedjen el, Charlotte –, kértem, mert ő a szirtek felé vonszolt. – Inkább ágyba mennék.
– Igen, és oda is fog.
– Akkor miért a sziklák felé megyünk, kedvesem? Bele akar dobni a tengerbe?
Charlotte kacagott. – Maga olyan helyes, minden hollandus illemtudása és modorossága ellenére! – Táncos léptekkel haladt előttem, haja libegett a szellőben, alakja nyúlánkan rajzolódott a sötéten villódzó tengerre.
Ezt a szépséget! Szebb volt még Deborah-nál is. Pillantásom a bal kezemre esett, és azt láttam, hogy különös módon még mindig szorongatom a poharat, amelyet Charlotte ismét megtöltött, én pedig úgy szomjúhoztam, hogy felhajtottam a bort, mintha sör lenne.
Charlotte ismét belém karolt, és egy meredek ösvényre mutatott, amely veszélyesen közel haladt a szirtek széléhez. Háztetőt, fényeket, meg mintha egy fehérre meszelt falat láttam volna.
– Azt hiszi, hálátlan vagyok azért, amit mondott? – súgta a fülembe Charlotte. – Igenis hálás vagyok. Majd még beszélgetnünk kell apjáról, a seborvosról, és azoknak a férfiaknak az eljárásairól.
– Sok mindent mesélhetek, de nem azért, hogy rosszra használja. – Egyre botladoztam. Körülnéztem, a rabszolgákat kerestem, akik doboltak és tülköltek, mert nyilvánvalóan nagyon közel lehettek. A sziklák és a fatörzsek visszaverték a muzsikát.
– Ó, ön tehát hisz a gonoszban! – kacagott Charlotte. – Az angyalok és az ördögök férfija! Magának angyalnak kellene lennie, mint Szent Mihálynak, aki pokolra taszította az ördögöket! – Átnyalábolt, hogy ne essek el, keblét hozzám préselte, bársonyos arca a vállamhoz ért.
– Nem tetszik nekem ez a zene – mondtam. – Miért kell ezt játszaniuk?
– De hát, ha boldoggá teszi őket! Az itteni ültetvényesek nem tulajdonítanak elegendő fontosságot annak, minek örülnek a rabszolgáik. Ha megtennék, sokkal magasabb teljesítményre számíthatnának, de most ismét beleestünk a megfigyelésbe, ugye? Jöjjön szépen, gyönyörök várnak magára! – ígérte.
– Gyönyörök? Nem szeretem a gyönyöröket. – Ismét nehezen forgott a nyelvem, forgott körülöttem a világ, és sehogy se tudtam megszokni a zenét.
– Miket beszél maga, még hogy nem szereti a gyönyöröket! – csipkelődött Charlotte. – Hogy lehet nem szeretni a gyönyört?
Megérkeztünk a kis épülethez, és láttam a ragyogó holdfényben, hogy valamiféle ház, a szokott nyeregtetővel, ám ezt közvetlenül a szirtfal szélére emelték. A fény, amit láttam, elölről jött, valamiféle nyílásból, de mi csak egy nehéz ajtón juthattunk be, amely kívülről volt elreteszelve.
Charlotte még akkor is a szavaimon nevetgélt, amikor megállítottam.
– Mi ez? Börtön?
– Máris börtönben van, a teste börtönében – felelte, és belökött az ajtón.
Megvetettem a lábamat és hátrálni akartam, ám valakik mások becsukták az ajtót, és rátolták a reteszt. Hallottam a kattanást. Dühösen és megzavarodva néztem körül.
Tágas lakosztályt láttam, a pompás mennyezetes ággyal az angol király se vallott volna szégyent, noha bársony helyett muszlinfüggönyök függtek róla, meg az a háló, amit errefelé használnak a szúnyogok ellen, és gyertyák égtek a két oldalán. A csempés padlót szőnyegek takarták, és a kis ház eleje csakugyan nyitott volt, a zsalugátereket sarkig tárták, de alig tíz lépés után az ember egy korláthoz ért, azon túl pedig, mint megállapíthattam botladozó vizsgálat után, miközben Charlotte fogta a karomat, nehogy elessek, a sziklafal meredeken zuhant a tenger hullámaiba.
– Nem akarom itt tölteni az éjszakát – mondtam –, és ha nem ad fogatot, hogy visszakocsizhassak Port-au-Prince-be, akkor gyalog megyek.
– Magyarázza ezt el, hogy maga nem szereti a gyönyört – nógatott kedvesen, miközben megrángatta a kabátomat. – Bizonyosan melege van ebben a nyomorult gúnyában. Minden hollandus ilyen ruhát visel?
– Hallgattassa már el ezeket a dobokat, jó? – kértem. – Nem bírom elviselni a hangjukat. – Mert a zene átlüktetett a falakon. Most már dallama is volt, amitől cseppet megnyugtatóbban hangzott, bár ez a dallam horogként akadt belém, és úgy rángatott, hogy gondolatban akaratom ellenére táncolnom kellett tőle.
Egyszer csak az ágynál találtam magamat, és Charlotte az ingemet hámozta le rólam. Alig néhány lábnyira egy asztalon borospalackok és vékony poharak álltak egy ezüsttálcán. Charlotte az asztalhoz lépett, csordultig töltött bordóival egy poharat, majd a kezembe nyomta. A padlóra akartam önteni, de ő erősen fogta, és a szemembe nézett.
– Petyr, csak egy kicsit igyék, hogy tudjon aludni. Amikor távozni óhajt, távozhat.
– Hazudik! – mondtam. Ekkor más kezeket éreztem magamon, más szoknyák súrolták a lábamat. Két királyi mulatt nőnek sikerült valahogyan bejönnie a szobába, mindkettő csodaszép volt és kívánatos, ropogósra vasalt szoknyában és fodros blúzban suhantak a homályon át, amely immár valamennyi érzékszervemet elfátyolozta, hogy fölverjék a párnákat, megigazgassák a hálót az ágyon, lehúzzák a csizmámat és a nadrágomat.
Indus hercegnőnek is beillettek volna sötét szemükkel, sötét pilláikkal, barna karjukkal és ártatlan mosolyukkal.
– Charlotte, nem akarom! – mondtam, de azért ittam a bort, amikor a szájamhoz emelte, és ismét megrohant a szédülés. – Ó, Charlotte, miért, miért teszi ezt?
– Bizonyosan meg akarja figyelni a gyönyört – súgta, és közben úgy simogatta a hajamat, ami nagyon fölzaklatott. – Komolyan beszélek. Hallgasson ide. Az embernek kísérleteznie kell a gyönyörrel, ha bizonyságot akar róla, hogy csakugyan nem szereti, ha érti, mire gondolok.
– Nem értem. El akarok menni.
– Nem, Petyr, most nem – válaszolta olyan hangon, mintha egy gyerekkel beszélne.
Elém térdelt, úgy nézett föl rám. Ruhadereka úgy szorította kebleit, hogy szerettem volna kiszabadítani őket. – Igyék még egy kicsit, Petyr! – nógatott.
Behunytam a szemem, és azonnal elveszítettem az egyensúlyomat. Lassult és dallamosabb lett a dobok és a tülök muzsikája, madrigálokra kellett gondolnom tőle, bár annál sokkal vadabb volt. Ajkak súrolták arcomat és ajkamat, és amikor riadtan kinyitottam a szemem, láttam, hogy a mulatt nők meztelenül kínálják magukat, mert hogyan másként értelmezhettem volna mozdulataikat?
Egy ugrásnyira állt Charlotte, mint egy kép, kezét az asztalon nyugtatva – de én már nem tudtam felfogni semmit. Alakja szoborként rajzolódott a tompakéken csillogó égre; a szellő lobogtatta a gyertyák lángját, a zene hangosan szólt, én pedig elmerültem a két meztelen nő duzzadó emlőinek és sötét, titkos pihéinek bámulatában.
Tulajdonképpen nem is bántam, hogy ebben a forróságban meztelen vagyok, ami ritkán fordult elő eddigi életemben. Egészen helyénvalónak tűnt, hogy meztelen vagyok, és a nők is meztelenek, hogy felderíthessem különböző titkaikat, és megállapíthassam, miben különböznek más nőktől, illetve miben egyforma minden asszony?
Az egyik mulatt nő ismét csókolni kezdett. Bőre és haja olyan volt, akár a selyem, és ezúttal nem zártam be előtte a számat.
Ám addigra, Stefan, nekem már végem volt.
A két asszony összecsókolt, és lefektetett a párnákra, és nem volt testemnek egy része, amely ne tarthatott volna számot hozzáértő, ráérős figyelmükre, és ittasságom még élvezetesebbé tette mozdulataikat. Olyan gyöngédnek, nyájasnak és ártatlannak tűntek. Bőrük selyme megőrjített.
Tudtam, hogy Charlotte figyeli, mi történik, de ennél most sokkal fontosabbnak tűnt, hogy csókolhassam és cirógathassam e nőket, úgy, ahogyan ők cirógatnak, mert a nedűnek, amelyet ittam, kétségtelenül az volt a hatása, hogy megszüntetett minden tartózkodást, ugyanakkor lelassította az ilyenkor természetes ütemet, mert úgy éreztem, a világ minden ideje az enyém.
A szoba sötétebb lett, a muzsika zsongítóbb. Egyre jobban nekitüzesedtem, és lassan, kéjesen kerítettek hatalmukba a legkülönlegesebb érzések. Az egyik nő, túlcsordulóan érett, engedékeny teremtés, előhúzott egy fekete selyemszalagot, és miközben én azon töprengtem, mire való e széles pántlika, ő a szememre terítette, a másik pedig jó erősen összekötötte a szalagot.
Hogyan mondjam el, miként szította föl bennem a lángot e hirtelen vakság? Bekötött szemű Cupidóként dobtam le magamról a szemérem utolsó foszlányait, és így henteregtünk a nőkkel az ágyon.
E mámorító sötétségben végre meghágtam áldozatomat. Kezeim sűrű sörénybe markoltak.
Szívó száj tapadt rám, erős karok rántottak le a puha kebel, a has, az édes, parfümös női hús mezejére, és mikor kárhozottként feljajdultam a szenvedélyben, letépték szememről a kötést, és ahogy letekintettem a félhomályban, a szemérmesen lehunyt szemű Charlotte-ot láttam magam alatt, amint ajka elnyílik és arca pírba borul az enyémével vetekedő önkívülettől.
Csak ketten voltunk az ágyban, és csak ketten voltunk a kis házban!
Eszelősen penderültem le róla, de már megtörtént. A szirt szélénél tartottam, mire utolért.
– Mit akarsz? – sikoltotta kétségbeesetten. – Bele akarsz ugrani a tengerbe?
Nem bírtam válaszolni, csak kapaszkodtam belé, nehogy leessek. Ha nem ránt vissza, lezuhantam volna. Csak arra bírtam gondolni, hogy ez a lányom, a lányom! Mit tettem?
Ám amikor tudomásul vettem, hogy a lányom, és elismételtem, hogy a lányom, amikor farkasszemet néztem a ténnyel, egyszer csak feléje fordultam, megragadtam és magamhoz rántottam. Csókokkal büntessem meg? Hogy keveredhet össze így a harag és a szenvedély? Sose ostromoltam várost, de vajon a katonák is így lángolnak-e, amikor leszaggatják a ruhát a sikoltozó fogoly asszonyokról?
Annyit tudtam, hogy szét tudnám morzsolni a kéjvágytól, és mikor ő sóhajtva hátravetette a fejét, azt motyogtam: – Lányom – és eltemettem arcomat csupasz keblei között.
Oly magasra csapott bennem a tűz, mintha nem is oltottam volna el az előbb. Charlotte bevonszolt a szobába, különben a földön tettem volna a magamévá. Lehúzott az ágyra, és én nem éltem át ehhez fogható beteljesülést az óta az éjszaka óta, amelyet Amszterdamban töltöttem Deborah-val. Nem, most még az akkori kímélet sem vetett rám féket.
– Te becstelen kis boszorkány! – kiáltottam rá. Ő pedig úgy fogadta, mintha csókolnám. Vonaglott alattam az ágyon, és megemelkedve fogadott minden döfést.
Végül visszahullottam a párnára. Szerettem volna meghalni, és haladéktalanul meg akartam hágni még egyszer.
Bizonyos, hogy hajnalig még kétszer üzekedtem vele, hacsak nem a bolondság mondatja velem, de akkor már annyira berúgtam, hogy azt se tudtam, mit csinálok. Annyit tudtam, hogy itt vár letarolásra minden, amit valaha akartam egy nőben.
Emlékszem, hajnal felé mellette hevertem, és úgy tanulmányoztam, mintha meg akarnám ismerni őt és szépségét, mert aludt, így semmi sem állhatta útját megfigyeléseimnek – ó, igen, keserűen gondoltam gúnyolódásaira, de ezek akkor is megfigyelések voltak –, és azt hiszem, többet tudtam meg a nőről egy óra alatt, mint egész életemben.
Mily bájos volt ifjúságában, mily ruganyos és édes volt a fiatal test és a friss bőr! Nem akartam, hogy fölébredjen és Charlotte ravasz, bölcs szemével nézzen rám. Sírni szerettem volna, amiért ez történt.
Úgy rémlik, fölébredt, és beszélgettünk egy darabig, de jobban emlékszem a dolgokra, amelyeket láttam, mint a szavakra, amelyeket szóltunk.
Ismét itatott borával, mérgével, és még erősebb varázst kevert az italba. Elkomolyodott, mélázónak tűnt, és most még erősebben akarta ismerni gondolataimat. Ült hajának arany sátorában, mint az angolok Lady Godivája, és ismét azt az esetet firtatta, amikor Lashert láttam a donnelaithi kőkörben.
Stefan, a bájital átvarázsolt Donnelaithbe! Ismét hallottam a szekér zörgését, láttam az én drága kicsi Deborah-mat, és a messzeségben a fekete ember légies mását.
– De vedd észbe, hogy Deborah-nak akart megjelenni – hallottam a tulajdon magyarázó hangomat –, hogy pedig én láttam, ez azt bizonyítja, hogy bárki láthatja, mert valamely titokzatos módon testi alakra tett szert.
– No és hogyan?
Ismét kiemeltem elmémnek levéltárából a régiek tanításait:
– Ha ez a dolog tud ékszereket hozni számodra...
– Tud!
– ...akkor parányi részecskéket is összeszedhet, amelyekből emberi alakot alkot.
Majd egy villanással az amszterdami ágyban találtam magam Deborah-val, és úgy hallottam ismét annak az éjszakának a szavait, mintha Deborah mellett állnék a szobában, majd elismételtem a szavakat a lányomnak, a karjaimban tartott boszorkánynak, aki a boromat töltögette, és akit még ezerszer a magamévá akartam tenni, mielőtt elbocsátanának.
– De ha tudtad, hogy az apád vagyok, miért tetted ezt? – kérdeztem, ám ugyanakkor meg is akartam csókolni.
Úgy tolt el magától, mint a gyerekét. – Szükségem van a magasságodra és az erődre, apám. Szükségem van tőled egy gyerekre, egy fiúra, aki nem örököli Antoine betegségét, vagy egy lányra, aki látja Lashert, mert Lasher nem mutatkozik meg férfinak. – Pillanatnyi töprengés után azzal folytatta: – Valamint, tudod, te nem csak férfi vagy nekem, hanem olyan férfi, akivel összeköt a vér. Tehát ki volt tervelve minden. – De nem csak erről van szó – mondta Charlotte. – Tudod te, milyen érzés nekem egy igazi férfi ölelése? Milyen érzés, hogy igazi férfi fekszik rajtam? És miért ne legyen az apám, ha ő a legtetszetősebb minden férfi közt, akiket láttam valaha?
Rád gondoltam, Stefan. A figyelmeztetéseidre gondoltam. Alexanderre gondoltam. Még most is engem gyászol az Anyaházban?
Vélhetőleg könnyeket ontottam, mert emlékszem vigasztalására, és hogy mily megható volt bánatában. Majd hozzám simult, gyermekként összegömbölyödve mellettem, és azt mondta, mi ketten oly dolgokat tudunk, melyeket senki sem ismert Deborah-n kívül, ám Deborah meghalt. Akkor sírt. Siratta Deborah-t.
– Amikor eljött hozzám, és megmondta, hogy anyám meghalt, csak sírtam és sírtam, nem bírtam abbahagyni a sírást. Verték az ajtómat, szólongattak: „Charlotte, jöjjön ki!” Addig a percig nem ismertem, egyszer sem láttam. Anyám azt mondta: „Tedd föl a smaragd nyakéket, annak a fényénél megtalál.” De neki nem volt szüksége a smaragdra. Ma már tudom. Egyedül feküdtem a sötétségben, amikor eljött hozzám. Elárulok neked egy rettenetes titkot. Addig a percig nem hittem benne! Nem hittem! Fogtam a bábut, amelyet anyám adott, a nagyanyámról készült bábut...
– Montcleve-ben meséltek róla.
– Suzanne hajából és csontjából készült, legalábbis anyám ezt állította, mert Lasher, mondta anyám, hozott neki Suzanne hajából, miután lenyírták a börtönben, és a csontjából is, miután megégették. Ebből csinálta anyám a bábut, Suzanne utasításai szerint; ezt kellett fognia, ha meg akarta idézni az anyját.
Most tehát nálam volt a bábu, és úgy tettem, ahogyan anyám mondta. De Suzanne nem jött el hozzám! Nem hallottam semmit, nem éreztem semmit, és kezdtem kételkedni mindabban, amiben anyám hitt.
Aztán, mint mondtam, jött ő. Éreztem, ahogyan jön a sötétségben, éreztem cirógatását.
– Hogyhogy cirógatását?
– Úgy érintett meg, ahogyan te. Feküdtem a sötétségben, és ajkakat éreztem a mellemen. Ajkakat az ajkamon. Simogat ott a lábam között. Felültem és arra gondoltam, ej, ez csak álom, arról az Antoine-ról álmodom, aki még férfi volt. De ő volt itt! „Nincs szükséged Antoine-ra”, mondta. „Én gyönyörű Charlotte-om.” Aztán, tudod, föltettem a smaragdot. Föltettem, úgy, ahogy anyám mondta.
– Lasher elmondta neked, hogy anyád meghalt?
– Vaj igen, hogy leesett a székesegyház tetejéről, te pedig a halálba taszítottad a gonosz papot. Ah, de fölöttébb különösen beszél. Nem tudod elképzelni, mily különösek a szavai. Mintha azokat is úgy szedte volna össze az egész világból, mint az ékköveket és az aranyat szokta.
– Mondd el – kértem.
Töprengett:. – Nem tudom – sóhajtotta, majd mégis megpróbálkozott, én pedig legjobb igyekezetem szerint másolom ide szavait: – „Itt vagyok, Charlotte. Lasher vagyok, és itt vagyok. Deborah szelleme fölment a testből; nem látott engem, elhagyta a földet. Ellenségei futottak balra és jobbra és balra a félelemben. Láss engem, Charlotte, és hallj engem, mert azért létezem, hogy szolgáljalak, és csak a te szolgálatodban létezem.” – Újra sóhajtott. – De még különösebb, amikor hosszú mesét mesél. Mert megkérdeztem, mi történt anyámmal, mire azt mondta: „Jöttem és összehúzódtam, és fölemeltem a cserepeket a tetőkről, és röptettem őket a levegőben. És fölemeltem a port a földről, és röptettem a levegőben.”
– És mi mást mond még e szellem a természetéről?
– Csak azt, hogy mindig volt. Már akkor volt, mielőtt férfiak és asszonyok lettek volna.
– És te elhiszed ezt?
– Miért ne hinném?
Nem válaszoltam, de a lelkem mélyén nem hittem, magam sem tudom, miért.
– Hogyan került a donnelaithi kövek közelébe? – kérdeztem. – Mert Suzanne ott idézte föl, ugye?
– Sehol sem volt, amikor nagyanyám hívta; az ő hívásától kelt életre. Vagyis korábban nem volt éntudata. Ez akkor keletkezett, amikor nagyanyám tudomást szerzett róla, és az én tudásomtól erősödik.
– Ez lehet hízelgés is – figyelmeztettem.
– Úgy beszélsz róla, mintha híján lenne az érzéseknek. Pedig ez nincs így. Én mondom neked, hogy hallottam sírni.
– És mit siratott, könyörgöm?
– Anyám halálát. Ha anyám engedi, Lasher elpusztíthatta volna Montcleve egész lakosságát. Meglakolt volna ártatlan és bűnös.
De anyám el sem tudott képzelni ilyet. Csupán szabadulni akart, mikor levetette magát a templom tetejéről. Ha erősebb...
– És te erősebb vagy.
– Lasher hatalmát pusztításra használni semmiség.
– Látom, ebben bölcs vagy.
Eltűnődtem azon, amit hallottam, megpróbáltam emlékezetembe vésni, és azt hiszem, sikerült. Talán Charlotte is megérezte, mert következőnek azt mondta szomorúan:
– Ah, hogyan engedhetnélek el innen, amikor tudod ezeket a dolgokat róla és rólam?
– Tehát megölsz? – kérdeztem.
Sírt, elfordítva fejét a párnán. – Maradj itt – mondta. – Anyám is ezt kérte, és tőle megtagadtad. Maradj velem! Te erős gyermekeket adhatnál nekem.
– Az apád vagyok. Elment az eszed, ha ilyeneket kérsz.
– Mit számít az! – kiáltotta. – Úgysincs körülöttünk más, csak sötétség és titok. Mit számít! – És a hangja eltelt bánattal.
Úgy rémlik, én is sírtam, de csendesebben. Csókolgattam az arcát és vigasztaltam. Elmeséltem, miben hiszünk mi a Talamascánál, hogy becsületesnek kell lennünk, Istennel vagy Isten nélkül, szentnek kell lennünk, mert egyedül szentként győzhetünk. Ám ő csak még keservesebben sírt.
– Hiábavaló volt az egész életed – mondta. – Eltékozoltad. Megtagadtad a gyönyörűséget, semmiért.
– Ah, te nem látod ennek a mélységét – vitatkoztam. – Nekem a gyönyörűséget az olvasás és a tanulás jelentette, mint ahogy apámnak a sebészet és a tanulás, és ezek a gyönyörök tartósak. Nekem nincs szükségem a hús örömére, sohasem is volt. Nincs szükségem gazdagságra, ennélfogva szabad vagyok.
– Most nekem hazudsz, vagy magadnak? Te félsz a hústól. A Talamasca azt a biztonságot kínálta, amit a zárdák az apácáknak. Te mindig azt tetted, ami biztonságos...
– Biztonságos volt Donnelaithbe mennem, vagy Montcleve-be?
– Az nem, és való igaz, hogy akkor bátran viselkedtél. Mint ahogy, gondolom, idejönnöd is bátor dolog volt. Ám most nem erről a részedről beszélek, hanem a titkos, elrejtett részről, amely ismerhette volna a szerelmet és a szenvedélyt, ám félelemből visszahőkölt tőlük, mert utálta már a hévségüket is. Meg kell értened, hogy bennünket csakis erősebbé tehet a bűn, amit éjszaka elkövettünk; még magányosabbak, akaratosabbak, mások iránt még hidegebbek leszünk tőle, mintha titkaink alkotnák pajzsunkat.
– De drágaságom – ellenkeztem –, én nem akarok magányos, akaratos, és mások iránt hideg lenni. Épp eléggé az vagyok, ha olyan falvakba érkezem, ahol boszorkányt akarnak égetni. Azt akarom, hogy lelkem összhangban legyen más lelkekkel, ettől a bűntől pedig szörnyetegnek látom magamat.
– És akkor mi van, Petyr?
– Nem tudom – feleltem –, nem tudom. De te valóban az én lányom vagy. Meggondolod, amit teszel. Latolgatsz és fontolgatsz. Csak nem szenvedsz eleget.
– S miért kellene? – kacagott ártatlanul. – Miért kellene! – kiáltotta az arcomba.
Mivel pedig nem tudtam válaszolni erre a kérdésre, mély álomba merültem, a bűntudattól és a részegségtől betegen.
Hajnalban ébredtem.
Nagy, rózsás felhők úsztak az égen, és a tenger igézően zúgott. Charlotte nem volt sehol. Láttam, hogy az ajtó zárva van; próbálgatás nélkül is tudtam, hogy kívülről elreteszelték. Az oldalfalak apró ablakain egy gyermek sem fért volna ki, az ablakokon behajtották a zsalugátereket, amelyeknek rései között a szellő fütyörészett, és friss tengerillat töltötte meg a kis szobát.
Bambán bámultam a világosodó világba. Amszterdamba kívánkoztam, noha megbocsáthatatlanul szennyesnek éreztem magamat. Fel akartam tápászkodni, igyekezve semmibe venni fejemnek és hasamnak sajgását, amikor a nyitott ajtótól balra egy szellemalakot pillantottam meg a szoba árnyékos sarkában.
Hosszasan figyeltem, hátha a szertől látom, amelyet itattak velem, vagy talán a fény és az árnyék játékából jött létre, de nem így volt. Magas, sötét hajú férfinak tűnt, és úgy bámult le rám, mintha szólni akarna.
– Lasher! – súgtam.
– Bolond ember vagy, hogy idejöttél – mondta a lény, de a szája nem mozgott, és nem a fülemmel hallottam a hangját. – Bolond vagy, mert már megint közém és a boszorkány közé akarsz állni, akit én szeretek.
– És te mit műveltél az én drága Deborahmmal?
– Tudod, de nem tudod.
Kacagtam. – Tekintsem megtiszteltetésnek, hogy ítélsz fölöttem? – Felültem az ágyon. – Mutasd magad tisztábban – mondtam.
Az alak a szemem előtt sűrűsödött össze és lett élettelibb, és én megláttam egy vékony orrú, sötét szemű férfit; ugyanazt a gúnyát viselte, amelyben évekkel ezelőtt Skóciában mutatkozott meg, villanásnyi időre: bőrzekét, otrombán szabott térdnadrágot, bornyúlszájú háziszőttes inget.
Miközben számba vettem e dolgokat, az orr laposabb lett, a sötét szem fényesebben csillogott, és a zekén jobban látszott, hogy bőrből készült.
– Ki vagy te, szellem? – kérdeztem. – De az igazi nevedet mondd, ne azt, amit az én Deborahm-tól kaptál.
Iszonyú keserűség ömlött el az arcán, illetve nem is, csak az történt, hogy a káprázat oszladozni kezdett, és a lég megtelt jajveszékeléssel, borzasztó, hangtalan sírással. A valami elhalványodott.
– Jöjj vissza, szellem! – parancsoltam. – Illetve inkább távozz, ha valóban szereted Charlotte-ot! Menj vissza a káoszba, ahonnan jöttél, és hagyd békén az én Charlotte-mat!
És esküdni mertem volna rá, hogy a lény ismét szólt hozzám, suttogó hangon: – Én türelmes vagyok, Petyr van Abel. Nagyon messzire látok. Én inni fogom a bort, enni fogom a húst, és ismerni fogom az asszony melegét, amikor te már csont sem leszel.
– Gyere vissza! – kiáltottam. – Mondd meg, mit jelent ez! Láttalak, Lasher, olyan tisztán, ahogy a boszorkány látott, és erőssé tehetlek!
Ám csak a csönd válaszolt. Visszahullottam a párnára, és tudtam, hogy ez a legerősebb szellem, akivel találkoztam valaha. Sohasem volt jelenés ennél erősebb és tisztábban látható. A szavaknak pedig, amelyeket a démon mondott, semmi közük nem volt a boszorkány akaratához.
Ó, bár nálam lettek volna a könyveim! Bár itt lettek volna! Lelki szemeim előtt ismét megképzett a kövekből rakott gyűrű Donnelaithben. Én mondom neked, volt annak valamilyen oka, hogy a szellem épp arra a helyre jött! Ez nem alacsony démon, nem familiáris, nem Ariel, ki alázatosan engedelmeskedik Prospero varázspálcájának. Olyan lázba jöttem, hogy végül ismét a borhoz fordultam, hátha tompítaná kínomat.
Ime, Stefan, ez volt fogságom és nyomorúságom első napja. Milyen jól megismertem a kis házat! Milyen jól meg kellett ismernem a szirtfalat, honnan nem vezetett ösvény a partra. Még ha lett volna is kötelem, hogy rákössem a korlátra, akkor sem sikerülhetett volna az a nyaktörő leereszkedés.
De hadd folytassam történetemet.
Délre járt az idő, mikor Charlotte visszajött, és mikor megláttam kíséretében a mulatt szobalányokat, már tudtam, hogy nem képzeletem alkotásai voltak; fagyos csöndben figyeltem őket, amint kicserélik a virágokat a szobában. Magukkal hozták kimosott, kivasalt ingemet és más ruhaneműket is, az errefelé viselt könnyebb kelmékből. Hoztak egy jókora kádat is, amelyet úgy toltak a homokos földön, akár egy csónakot, miközben két keménykötésű rabszolga strázsálta az ajtót, nehogy kirohanjak rajta.
A kádat megtöltötték forró vízzel, majd szóltak, hogy fürödhetek, amikor úgy tartja kedvem.
Meg is fürödtem, gondolom, abban a reményben, hátha lemoshatom bűneimet, majd mikor megtisztálkodtam, felöltöztem, és ollóval megigazítottam szakállamat, bajszomat, leültem és megettem a hozott ételt, rá se pillantva Charlotte-ra, aki egyedül maradt a házban.
Aztán félretoltam a tányért, és megkérdeztem: – Meddig akarsz itt tartani?
– Amíg gyermeket foganok tőled – válaszolta –, amire kisvártatva megkaphatom a bizonyságot.
– Az esélyt már megkaptad – mondtam, de a szavak még el sem hagyták a számat, amikor elfogott az éjszakai gerjedelem, és mintegy álomban láttam magamat, amint leszaggatom róla szép selyemruháját, hogy veszettül szophassam emlőit ismét, mint egy ölbéli. Megint eszembe jutott az a kéjes gondolat, hogy Charlotte romlott, ennélfogva azt tehetek vele, amit akarok, és az alkalmat ki is kell használnom azon nyomban, amint tehetem.
Tudta. Természetesen tudta. Odajött hozzám, az ölembe ült, és a szemembe nézett üdítően könnyű volt. – Tépd le a selymet, ha akarod – mondta. – Innen nem kerülhetsz ki. Következőleg tedd meg, ami börtönben megtehető.
A torka után kaptam. Tüstént földhöz teremtettek. A szék felborult. De nem Charlotte csinálta, ő csak félrehúzódott, hogy ne üsse meg magát.
– Ah, tehát itt van – sóhajtottam. Nem láttam, aztán mégis láttam, pontosan fölöttem, valami sűrűsödést, majd ritkulást, amikor a gomolygó jelenés kiszélesedett, megritkult, majd eltűnt. – Tedd magad férfivá, mint reggel – kiáltottam. – Szólj hozzám, mint reggel, gyáva, kicsi szellem!
A házban minden ezüstnemű zörögni kezdett, a szúnyogháló lobogott. Nevettem. – Ostoba ördögöcske! – mondtam. Föltápászkodtam, leporoltam a ruhámat. A dolog ismét megütött, ám én elkaptam a szék támláját. – Aljas ördögöcske! – mondtam. – És milyen gyáva!
Charlotte hüledezve figyelt. Meg nem mondhatom, mit láttam az arcán, gyanakvást vagy félelmet. Aztán mormolt valamit, mire megmozdult a szúnyogháló az ablakon, ahogy a dolog kirepült a házból. Kettesben maradtunk.
Elfordította a fejét, de láttam, hogy az arca ég, és a szeme könnyes. Olyan gyengének látszott. Gyűlöltem magamat, amiért kívánom.
– Nem kárhoztathatsz érte, amiért bántani akartalak – szóltam udvariasan. – Akaratom ellenére tartasz itt.
– Ne húzz vele ujjat még egyszer! – mondta félénken, remegő szájjal. – Nem akarom, hogy bántson!
– Ó, hát a hatalmas boszorkány nem tudja megzabolázni? Lehorgasztott fejjel, gyámoltalanul kapaszkodott az ágytámlába. Mily igéző volt! Mily csábító! Nem kellett boszorkánynak lennie ahhoz, hogy megboszorkányozzon.
– Akarsz engem – szólt halkan. – Vegyél el. Én pedig mondok neked valamit, ami jobban fogja fűteni véredet minden étetőnél, melyet adhatok. – Fölnézett, az ajka sírósan remegett.
– Mi az? – kérdeztem.
– Hogy akarlak – mondta. – Gyönyörűnek talállak. Elepedek érted, miközben Antoine mellett fekszem.
– Te bajod, lányom – szóltam fagyosan, de hazudtam.
– Az!
– Acélozd meg magad. Ne feledd, egy férfinak nem kell gyönyörűnek találnia egy nőt ahhoz, hogy letapossa. Légy hideg, mint egy férfi. Jobban is illik hozzád, hiszen akaratom ellenére tartasz itt.
Egy darabig nem szólt, majd közelebb jött, és újból elkezdett csábítani, puha lánygyermeki csókokkal. Aztán a keze vándorolni kezdett rajtam, a csókok is tüzesebbek lettek, én pedig ugyanolyan bolond voltam, mint korábban.
Ám a harag azt diktálta, hogy harcoljak ellene. – Örül ennek a szellemed? – kérdeztem, körüljártatva pillantásomat az üres szobában. – Hogy én érinthetlek meg, holott ő szeretne megérinteni?
– Ne kötődj vele! – mondta riadtan.
– Ah, mert az összes cirókálás, nyalakodás, csókolózás ellenére sem tehet viselőssé, igaz? Ő nem a démonológiák incubusa, amely el tudja lopni az alvó férfiak magját. Így hát elviseli, hogy éljek, amíg gyermeket adok neked!
– Nem fog bántani, Petyr, mert én nem engedem. Megtiltottam neki!
Arca ismét lángba borult, és most ő fürkészte az ürességet körülöttünk.
– Vésd eszedbe ezt a gondolatot, lányom, mert ne feledd, tud olvasni az agyadban. Mondhatja neked, hogy azt teszi, amit akarsz, de közben azt teszi, amit ő akar. Ma reggel eljött hozzám és gúnyt űzött belőlem.
– Ne hazudj, Petyr!
– Sohasem hazudok, Charlotte. Eljött. – Leírtam a jelenést, tolmácsoltam a furcsa szavakat. – Nos, szépségem, ez meg mit jelent? Nem gondolod, hogy van neki saját akarata? Bolond vagy te, Charlotte. Hálj inkább vele, és ne velem! – Kikacagtam, és mikor láttam tekintetében a fájdalmat, még erősebben kacagtam. – Azt szeretném csak látni, téged és a démonodat. Dőlj le ide, és hívjad!
Megütött, de én csak nevettem, mert hirtelen édesnek éreztem az ütést, majd megint arcul csapott, és megint, aztán megkaptam, amit akartam, vagyis olyan düh támadt bennem, hogy megragadtam csuklójánál fogva, és az ágyra löktem. Majd leszaggattam a ruháját, és kitéptem hajából a pántlikát. Ő hasonló kíméletlenséggel bánt el az elegáns öltözékkel, amelyet komornái adtak rám, és ugyanolyan hévvel párzottunk, mint korábban.
Miután háromszor megtörtént, és én félálomban hevertem, szótlanul magamra hagyott, hogy a tenger zúgása legyen társaságom.
Késő délutánra tudtam, hogy nem juthatok ki a házból, mert megpróbáltam. Megpróbáltam betörni az ajtót a szobában található egyetlen szék segítségével. Megpróbáltam kúszva megkerülni a falakat. Megpróbáltam kibújni a szűk ablakokon. Mindhiába. Ezt a házat eleve börtönnek tervezték. Még a tetőre is megpróbáltam fölkapaszkodni, de erre a lehetőségre is számítottak, és tettek ellene. A tető dőlésszöge hihetetlenül meredek volt, a cserepek csúszósak, és túlságosan magasra kellett volna kapaszkodni. Szürkületkor vacsorát hoztak, amit fogásonként adtak be az egyik apró ablakon. Hosszas tétovázás után elfogadtam, nem annyira éhségből, mint unalomból, meg azért, mert a megőrülés kerülgetett.
Mikor a nap a tengerbe süllyedt, a korlát mellett ültem, bort iszogattam, gyönyörködtem a bor színében, és néztem a mélyben a sötétkék hullámokat, amint fehér habot hányva megtörnek a tiszta homokon.
Egész fogságom alatt senkit se láttam a parton. Gyanítom, hogy olyan pont volt, amelyet csak a tengerről lehetett volna megközelíteni. És aki ide vetődött volna, meg is halt volna itt, mert mint mondtam, nem lehetett fölkapaszkodni a sziklafalon.
De azért gyönyörű látvány volt, és ahogy egyre jobban lerészegedtem, egyre mélyebb igézetbe hullva figyeltem, miként változik a tenger és a fény.
Miután eltűnt a nap, izzó takaró borult a szemhatárra. Ez eltartott nagyjából egy óráig, aztán halványrózsaszín lett az ég, majd sötétkék, olyan kék, akár az óceán.
Természetesen eldöntöttem, hogy nem érek többé Charlotte-hoz, akármekkora legyen a csábítás, ha pedig használhatatlannak talál, hamarosan el fog engedni. Bár gyanítottam, hogy meg akar majd ölni, vagyis inkább a szellem öl meg, abban pedig nem kételkedtem, hogy Charlotte nem tarthatja vissza.
Nem tudom, mikor aludtam el, vagy milyen későn ébredtem föl. Megjött Charlotte, és a gyertya mellett ült. Föltápászkodtam és töltöttem magamnak egy pohár bort, mert reménytelenül rákaptam az ivásra, és alighogy kiürítettem egy poharat, néhány perc múlva máris kínozni kezdett az elviselhetetlen szomjúság.
Nem szóltam hozzá, de megrettentett szépségének látványa, mert a testem az első pillantástól föléledt, gerjedezett, és alig várta, hogy elkezdhesse a régi játékot. Zord és néma prédikációt tartottam magamnak, ám testem nem iskolás fiú.
Arcomba nevetett, hogy úgy mondjam. És sose felejthetem Charlotte arcát, amikor rám nézett és a szívembe látott.
Egyszerre indultunk egymás felé, és ez a vonzalom egyformán megalázott mindkettőnket.
Majd mikor megint túl voltunk rajta, és csendesen ültünk, ő beszélni kezdett.
– Számomra nincsenek törvények – mondta. – Nem csak gyarlóságokkal lehet megverni egy embert; van, akinek az erény az átka. Az én erényem az erő. Tudok uralkodni a környezetemen. Már gyerekkoromban tudtam. Én uralkodtam az öcséimen, és amikor anyánkat bevádolták, könyörögtem, hogy Montcleve-ben maradhassak, mert bizonyos voltam benne, hogy átállíthatnám a testvéreimet anyánk oldalára. Ám anyám hallani sem akart róla, neki pedig sohasem parancsolhattam. A férjemnek is én parancsolok, az első találkozásunk óta. Olyan ügyesen irányítom a házat, hogy más ültetvényeseknek is feltűnik, és hozzám jönnek tanácsot kérni. Még azt is el lehetne mondani, hogy én vezetem az egyházközséget, mert én vagyok benne a leggazdagabb ültetvényes; ha akarnám, talán még a gyarmatot is én kormányozhatnám. Mindig megvolt bennem ez az erő, és most látom, hogy benned is megvan. Az erő tesz képessé, hogy dacolj az összes világi és egyházi hatósággal, hogy egy csomó hazugsággal fölvértezve bemerészkedj városokba és falvakba, és higgy abban, amit cselekszel. Egyetlen tekintélynek engedelmeskedsz, és ez a Talamasca, bár még nekik sem hódolsz feltétlenül.
Még sose gondoltam erre, de igaz volt. Te is tudod, Stefan, hogy vannak tagjaink, akik nem végezhetnek terepmunkát, mert hiányzik belőlük a pompához és a szertartásoskodáshoz szükséges szkepszis. Charlotte tehát igazat mondott.
Ám ezt nem közöltem vele. Ittam a bort, és néztem a tengert. Fölkelt a hold, hidat vert a vízre. Csodálkoztam, mily kevés időt töltöttem eddig azzal, hogy a tengert nézzem.
Úgy rémlett, réges-rég itt élek a szakadék szélén kis tömlöcömben, és most már nem találtam benne semmi különlegeset.
Charlotte folytatta; – Pontosan arra a helyre jöttem, ahol a legjobban használhatom az erőmet. – És sok gyermeket akarok, mielőtt Antoine meghalna! Sokat! Ha velem maradsz, mint szeretőm, nem lesz, amit meg ne kaphatnál.
– Ne beszélj ilyeneket. Tudod, hogy lehetetlen.
– Vedd fontolóra. Képzeld el. Az ember a megfigyelésből tanul. Nos, mit tanultál abból, amit itt figyeltél meg? Házat építtetek neked a birtokomon, akkora könyvtárral, amekkorát akarsz. Fogadhatod európai barátaidat. Megkaphatsz mindent, amit akarsz.
Sokáig gondolkoztam, mielőtt feleltem volna, mert ő így akarta.
– Többre van szükségem, mint amit te kínálsz – mondtam. – Még akkor is, ha képes lennék elfogadni, hogy a lányom vagy, és mi ketten, hogy úgy mondjam, fölötte állunk a természet törvényeinek.
– Miféle törvényeknek? – kérdezte megvetően.
– Engedd, hogy befejezzem, és akkor elmondom – magyaráztam. – Többre van szükségem a hús gyönyöreinél, sőt a tenger szépségénél, még annál is többre, hogy minden kívánságom teljesüljön. Többre van szükségem a pénznél.
– Miért?
– Mert félek a haláltól – válaszoltam. – Nem hiszek semmiben, ezért, azokhoz a sokakhoz hasonlóan, akik ugyancsak nem hisznek, tennem kell valamit, és ez a valami az, ami értelmet ad az életemnek. A boszorkányok megmentése, a természetfölötti tanulmányozása, ezek az én tartós gyönyöreim; feledteted velem, hogy nem tudom, miért születünk, vagy miért halunk meg, vagy miért létezik a világ. Ha apám nem hal meg, seborvos lettem volna magam is, tanulmányoztam volna a test működését, és ugyanolyan gyönyörű rajzokat készítettem volna tanulmányaimról, mint ő. És ha nem a Talamasca talál rám apám halála után, lehettem volna festő, mert a festők értelmes világokat teremtenek a vásznon. Ám most már egyik sem lehetek, mert nincs hozzá képzettségem, és már késő, tehát vissza kell térnem Európába, és azt kell csinálnom, amit eddig. Kell. Nincs választásom. Ezen a vad helyen csak megőrülnék, és még annál is jobban meggyűlölnélek, mint amennyire gyűlöllek.
Ez roppantul fölkeltette a kíváncsiságát, bár ugyanakkor fájdalmat és csalódást okozott neki. Csendes gyásszal figyelt, és én még sohasem szerettem ennyire, mint most, amikor megkapta a válaszomat, és némán latolgatta magában.
– Beszélj hozzám – szólalt meg –, meséld el az életedet.
– Nem mesélem!
– Miért?
– Mert te akarod, és mert akaratom ellenére tartasz itt. Szótlanul töprengett megint. A szeme gyönyörű volt a szomorúságtól.
– Azért jöttél, hogy jobb belátásra téríts és taníts, vagy nem? Rámosolyogtam, mert igazat beszélt.
– Jól van, lányom. Elmondok mindent, amit tudok. Ez így jó lesz?
Abban a percben, börtönlétem második napján kezdődött el a változás, amely sok napokkal később bekövetkező szabadulásomig tartott. Nem vettem észre, de akkor is változás volt.
Ettől kezdve nem küzdöttem Charlotte ellen. És nem küzdöttem szerelmem és kéjvágyam ellen sem, amelyek nem mindig vegyültek össze, de nagyon hevesek voltak.
Bármi történt is a következő napokban, órákon át beszélgettünk, én részegen, ő hangsúlyozott józansággal; elébe öntöttem életemet és annak nagy részét, amit a világról tudtam, hogy megvizsgálhassa és megvitassuk.
Az életem abból állt, hogy ittam, szeretkeztem, beszélgettem, majd a tenger változásait tanulmányoztam, hosszú, álmatag órákon át.
Valamivel később, nem tudom, hány nap elteltével – talán öt nap volt, talán több – Charlotte tollat meg papírt hozott, és arra kért, jegyezzem le, amit a családomról, apám rokonságáról tudok: hogyan lett apám orvos, akárcsak nagyapám, kik mindketten Páduában folytatták tanulmányaikat, milyen ismeretekre tettek szert, miket írtak. Szedjem listába apám könyveit is.
Nagy örömmel teljesítettem a kérést, bár annyira be voltam rúgva, hogy órákat vett igénybe, majd miután Charlotte elvitte az írást, ledőltem az ágyra, és arra próbákam emlékezni, ki voltam valaha.
Charlotte elegáns ruhákat csináltatott nekem, és a szobalányai naponta felöltöztettek, bár engem már ez sem érdekelt; hasonló közönnyel tűrtem, hogy levágják körmeimet és megnyírják a hajamat.
Ezt én a szokott aprólékos figyelmességnek tulajdonítottam, és nem gyanítottam semmit, amíg Charlotte meg nem mutatta az első találkozásunk alkalmával viselt ingemből csomózott bábut, és el nem magyarázta, hogy a bogokba az én körmeimet kötözték bele, és a bábu haját az én hajamból fabrikálták.
Éppen bódult állapotban voltam, amit ő nyilvánvalóan így tervelt ki. Szótlanul figyeltem, hogyan csurgatja rá véremet a bábu testére. Illetve nem is, az egészet megáztatta a véremmel, amíg tiszta vörös nem lett a szőke hajú figura.
– Mit akarsz tenni ezzel az ocsmánysággal? – kérdeztem.
– Tudod te, hogy mit akarok – válaszolta.
– Ó, tehát meg fogok halni!
– Petyr – szólt esdeklő hangon, könnyben ázó szemmel –, még évek lehetnek hátra halálodig, de nekem ez a bábu hatalmat ád.
Nem szóltam. Miután Charlotte elment, fogtam a rumot, amelyet mindig bekészítettek számomra, és amely természetesen jóval erősebb a bornál, és lidérces álomba ittam magamat.
Ám késő este oly iszonyat fogott el a bábus incidenstől, hogy ismét asztalhoz ültem, tollat fogtam, és leírtam Charlotte-nak mindent, amit a démonokról tudtam, ezúttal pusztán az útmutatás szándékával, a figyelmeztetés reménye nélkül.
Úgy éreztem, Charlotte-nak tudnia kell, hogy: – a régiek ugyanúgy hittek a szellemekben, mint mi, de úgy hitték, hogy a szellemek megvénülhetnek és meghalhatnak; Plutarkhosz ír a Nagy Pánról, akinek halálát világszerte zokogva siratták a démonok, mert akkor döbbentek rá, hogy egy napon meghalnak ők is; – az ókorban azt hitték, hogy a leigázott népek bukott isteneiből démonok lesznek, amelyek a romvárosokban és – templomokban ólálkodnak. Charlotte ne feledje, hogy Skóciában Suzanne ősrégi kövek között idézte föl Lasher démont, bár hogy ezeket a köveket kik állították föl, azt senki sem tudja; – a korai keresztények azt hitték, hogy a pogány istenek démonok, amelyeket meg lehet idézni varázslás vagy átok céljára.
Mindeme hiedelmeknek van egy közös jellemzőjük: a démonokat erősíti, ha hisznek bennük. Így természetesen istenek is lehetnek azok számára, akik idézik őket, majd ha imádóikat legyőzik és szétszórják, a démonok visszahullanak a káoszba, vagy csekély rangú entitásokká alacsonyodnak, amelyek megjelennek az alkalmi varázsló hívására.
Még többet is írtam a démonok hatalmáról. Káprázatokat hozhatnak létre; megszállhatják az emberi testet; tudnak tárgyakat mozgatni; meg tudnak jelenni előttünk, bár nem tudjuk, honnan veszik hozzá a testüket.
Lashert illetően azt hiszem, hogy teste anyagból való, amelyet az ő ereje tart össze, bár ezt csak rövid időszakokra képes megcsinálni.
Azt is leírtam, miként jelent meg nekem a démon, mely különös és érthetetlen szavakat mondott; Charlotte-nak tudnia kell, hogy ez a dolog lehet egy rég halott ember kísértete, földhöz kötött és bosszúszomjas kísértet, mert a régiek egy emberként hitték, hogy azoknak a lelkeiből, akik fiatalon pusztulnak el vagy erőszakos halállal halnak, bosszúvágyó démonok lehetnek, míg a jók lelkei távoznak ebből a világból.
Amit ezenkívül írtam – jó sok volt – arra már nem emlékszem, mert addigra leittam magamat a sárga földig, és amit másnap Charlotte finom kezecskéjébe helyeztem, talán nem is volt egyéb siralmas macskakaparásnál. Tiltakozása ellenére is megpróbáltam magyarázni neki, bár ő azt állította, hogy ezt már mind hallotta tőlem.
Lasher szavain, hajnali furcsa jóslatán Charlotte mosolygott csupán, és azt felelte, hogy Lasher tőlünk cseni töredékes beszédeit, és amit mond, annak semmi értelme sincs.
– Ez csak részben igaz! – figyelmeztettem. – Lashernek szokatlan a beszéd, de a gondolkodás nem az. Te itt tévedsz.
Ahogy teltek a napok, mind jobban rákaptam a rumra és az alvásra. Csupán azért nyitottam ki a szememet, hogy lássam, itt van-e Charlotte. És épp mikor kis híján az őrületbe kergetett a hiánya, illetve nem is, amikor képes lettem volna összeverni dühömben, ő késedelem nélkül megjelent, szépségesen, adakozón, szelíden, oly arccal, melyet éjjel-nappal festettem volna, ha Rembrandt vagyok, és oly testtel, amelyet a succubus öltene, ha meg akarna nyerni feltétlen ördögimádónak.
Torkig teltem minden értelemben, mégis örökösen többre vágytam. Hébe-hóba lemásztam az ágyról, hogy a tengert figyeljem, és gyakran tanulmányoztam az esőt, ha felébresztett kopogása.
Errefelé gyöngéd és meleg az eső; szerettem énekét a háztetőn, szerettem csillogását, ha a szellő rézsútosan hajtotta az ajtó előtt.
Sok minden eszembe jutott, Stefan, oly gondolatok, amelyeket a magány, a meleg, a távoli madárdal, és a mélyben mennydörgő hullámokból fölszálló, simogatóan friss levegő táplált.
Kis börtönömben megtudtam, mit veszítettem eddigi életemben, de ez túl szomorú és egyszerű, hogy szavakba öntsem. Néha örült Learnek képzeltem magamat a fenyéren, ki virágokat tűzdel hajába, és már csak a pusztaság fölött királykodik.
Én ezen a vad vidéken egyszerűsödtem le az eső és a tenger hálás tudósává.
Végül egy kései délutánon, amikor épp haldokolt a fény, meleg vacsora fűszeres illata ébresztett. Tudtam, hogy teljes napig voltam részeg egyhuzamban, és hogy Charlotte nem jött.
Fölhabzsoltam a vacsorát, mivel a szesz nem tompítja az étvágyamat, majd tiszta ruhába öltöztem, leültem, és tűnődni kezdtem, mi lett belőlem, meg azt is megpróbáltam kiszámítani, mióta vagyok itt.
Úgy véltem, tizenkét napja.
Majd úgy döntöttem, nem iszom többet, bármennyire rákaptam is a szeszre. Vagy elengednek, vagy megbolondulok.
Utáltam magam minden gyöngeségemért. Felhúztam a csizmámat, amelyhez a házban töltött idő alatt hozzá se nyúltam, fölvettem az új kabátot, amelyet Charlotte hozott valamikor régen, és a korláthoz mentem, hogy a tengert nézzem. Arra gondoltam, hogy Charlotte bizonyosan megöl inkább, semhogy elengedjen. De dönteni kell végre, mert én ezt nem bírom tovább.
Órák teltek el úgy, hogy nem ittam semmit. Aztán jött Charlotte. Fáradt volt, mert egész nap lóháton járta az ültetvényt, és mikor meglátta, hogy csizmát és kabátot vettem, leroskadt a székre, és sírt.
Nem szóltam, hiszen ebben neki kellett döntenie, hogy mehetek-e, vagy maradnom kell.
Akkor azt mondta: – Fogantam; várandós vagyok.
Most sem feleltem. Pedig tudtam. Tudtam, hogy ezért volt távol olyan sokáig.
Mikor nem csinált semmit, csak ült roskadtan, szomorúan, lehajtott fejjel, és sírt. Nagy sokára azt mondtam:
– Charlotte, engedj el.
Végre megszólalt, és követelte, esküdjek meg, hogy tüstént elhagyom a szigetet. Abból pedig, amit róla vagy az anyjáról tudok, illetve ami közöttünk történt, senkinek sem szabad elárulnom egyetlen szót sem!
– Charlotte – mondtam –, hazamegyek Amszterdamba az első hollandus hajóval, amelyet a kikötőben találok, és te nem látsz soha többé.
– De meg kell esküdnöd, hogy nem árulod el senkinek! Még testvéreidnek sem a Talamascánál!
– Már tudják – mondtam. – És beszámolok nekik mindenről, ami történt. A Talamasca az én apám és anyám.
– Petyr, hát neked annyi józan eszed sincs, hogy hazudj?
– Charlotte, vagy engedj el, vagy ölj meg most. Megint sírt, de most hideg voltam hozzá. Magamhoz is hideg voltam. Nem akartam ránézni, nehogy felkorbácsolja a szenvedélyemet.
Végül megtörölte a szemét. – Megeskettem, hogy sohasem fog bántani téged. Tudja, hogy ha megszegi a parancsomat, elveszíti a szeretetemet és a bizalmamat.
– A széllel kötöttél paktumot – mondtam.
– De ő ágál, hogy el fogod árulni titkainkat.
– Azt is teszem.
– Petyr, add szavadat! Úgy add, hogy ő is hallhassa!
Eltöprengtem, mert nagyon akartam szabadulni erről a helyről, nagyon akartam élni, és nagyon szerettem volna azt hinni, hogy mindkettő lehetséges. Végül azt feleltem:
– Charlotte, sohasem fogok ártani neked. Testvéreim a Talamascánál nem papok és nem bírák. Nem is boszorkányok. Amit ők tudnak rólad, az a szó legtisztább értelmében titok.
Könnyben úszó, bánatos szemmel nézett rám, aztán odajött hozzám, és megcsókolt. Próbáltam játszani a faszentet, de nem sikerült.
– Még egyszer, Petyr, csak még egyszer, szívből, igazán – kérlelt fájó epedéssel. – Aztán elmehetsz örökre, hogy ne lássalak soha többé, addig, amíg egy napon bele nem nézek a gyermekünk szemébe.
Ismét beleestem a csókok csapdájába, mert elhittem neki, hogy elenged. Elhittem neki, hogy szeret, és elhittem abban az órában, amikor utoljára háltunk együtt, hogy számunkra talán csakugyan nem léteznek törvények, ahogy ő mondta, csak a szerelem, amelyet nem ért meg senki más.
– Szeretlek, Charlotte – súgtam, és megcsókoltam a homlokát, miközben feküdt mellettem. De ő nem felelt, és nem akart rám nézni.
Miközben még egyszer felöltöztem, a párnába fúrta az arcát, és sírt.
Az ajtóhoz mentem, és láttam, hogy be sem reteszelték mögötte. Vajon hányadszor fordult elő?
Azonban ez most nem számított. Az számított, hogy elmenjek, ha ugyan nem állít meg az az átkozott szellem –, és ne nézzek hátra, ne szóljak még egyszer Charlotte-hoz, ne érezzem édes illatát, ne gondoljak puha kezére vagy ajkára.
Épp ezért nem kértem tőle, hogy lóval vagy fogattal mehessek Port-au-Prince-be, hanem úgy döntöttem, hogy szó nélkül távozom.
Lóháton egy óra volt az út, ezért úgy számítottam, hogy mivel még nincs éjfél, hajnalra elérem a várost. Ó, Stefan, hála legyen Istennek, amiért nem tudtam, miféle út vár reám, mert ha igen, sohasem lett volna bátorságom nekivágni!
Ám itt most hadd szakítom meg elbeszélésemet, mert már tizenkét órája körmölök. Megint éjfélre jár az idő, és a valami közel van.
Épp ezért elzárom mesémet és a többi feljegyzést az acélkazettába, hogy legalább az jusson el hozzád, ha ezutáni írásaimnak el kell veszniük.
Szeretlek, drága barátom, és nem várok tőled megbocsátást. Csak a beszámolómra vigyázz. Őrizd meg, mert a történetnek még nincsen vége, és talán nem is lesz egy emberöltő alatt. A szellem mondta.

Testvéred a Talamascában:
Petyr van Abel
Port-au-Prince

 

 

TIZENHAT

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA IV. RÉSZ

 

Stefan!

Kezdem újra, miután pihentem egy kicsit. A dolog itt van. Alig egy perce mutatkozott meg, tőlem ujjnyira, szokott férfiúi alakjában, majd eloltotta a gyertyámat, bár nincs saját lélegzete, amellyel elfújhatná.
Le kellett mennem másik gyertyáért. Mire visszajöttem, ablakom tárva-nyitva csapkodott a szélben, úgyhogy nekem kellett bekallantyúznom. A tintám kiömlött. Mindegy, van még. Ágyamról lerángatták a takarókat, könyveimet szétszórták.
Hála Istennek, az acélkazetta útban van hozzád! De most elég, mert e valami talán tud olvasni.
Szárnyak csattogását hallatja a szűk szobában, aztán kacag.
Nem tudom, azért űzi-e trükkjeit, mert messze Maye Faire-ben Charlotte éppen alszik?
Már csak a bordélyházak és a kocsmák tartanak nyitva, egyébként csönd van a kis gyarmati városban.
De hadd mondjam el a tegnapi éjszaka eseményeit, amilyen gyorsan tudom...
... Gyalog vágtam neki az útnak. Magasan járt a hold, úgyhogy tisztán láthattam a kanyargós utat, amint ide-oda kígyózik dombnak is alig nevezhető, lágyan ívelt emelkedőkön át.
Gyorsan, lendületesen haladtam, csaknem szédelegve a szabadságtól, a tudattól, hogy a szellem nem állta utamat, az édes levegőt szívhatom, és talán már jóval hajnal előtt elérem Port-au-Prince-t!
Élek, gondoltam, kiszabadultam a tömlöcből, és talán még azt is megélem, hogy visszatérhessek az Anyaházba!
Minden lépéssel erősebben hittem ebben a lehetőségben, holott fogságom alatt feladtam minden reményt.
Ám elmémet, mintha elbájoltak volna, ismételten megostromolták a Charlotte-tal kapcsolatos gondolatok. Eszembe jutott az ágyban, ahol hagytam, és elgyengültem, azon töprengve, hogy lehettem ily bolond, eldobni ennyi szépséget és izgalmat, hiszen csakugyan szeretem, megőrülök érte! Vajon milyen lenne mégis maradni, végiggyönyörködni, ahogy sorra születnek a gyerekeink, élni abban a fényűzésben, amelyet Charlotte kínál? Hogy néhány órán belül meg kell válnom tőle, ez több az elviselhetőnél.
Akkor inkább nem gondolok rá. Kivertem a fejemből a gondolatokat, valahányszor észrevettem, hogy ismét becserkésztek.
Így mentem az éjszakában. Hébe-hóba láttam egy-egy fényt a sötét mezőkön, az út két oldalán. Egyszer egy lovas is végigdobrokolt az úton, láthatólag fontos dologban járva. Még csak észre sem vett. Így hát magányosan folytattam utamat, a hold és a csillagok társaságában, és a neked szóló levelet fogalmazgattam, hogy miként írom majd le, ami történt.
Talán háromnegyed órája jöhettem, amikor valamivel távolabb egy embert vettem észre, aki, úgy tűnt, egy helyben ácsorogva várja, hogy közelebb érjek. Az volt benne a feltűnő, hogy hollandus, amit rögtön elárult hatalmas fekete kalapja.
Mármost a kalapom az ültetvényen maradt. Viseltem szokásom szerint, amikor megérkeztem Maye Faire-re, de azóta se találkoztam vele, hogy az első estén, vacsora előtt odaadtam a rabszolgáknak.
Most, hogy megláttam azt a magas embert, eszembe jutott a kalap, és sajnálkoztam fölötte, valamint az is eszembe jutott, ki lehet az a hollandus az út szélén, aki engem bámul, az a szőke hajú, szőke szakállú árnyalak?
Lassítottam, mert bár közeledtem, az alak nem mozdult, és minél közelebb értem, annál furcsábbnak találtam, hogy egy ember tétlenül ácsorogjon a sötétségben, majd meg az a gondolatom támadt, hogy az csak egy másik ember, és miért kell nekem ettől kiszolgáltatottnak éreznem magam az éjszakában?
Ám alighogy átcikázott a fejemen ez a gondolat, annyira megközelítettem az embert, hogy láthattam az arcát, és abban a pillanatban, amikor felfogtam, hogy alakmásom áll előttem, a fajzat nekem ugrott, és azt kiáltotta ujjnyi távolságról, az én hangomon:
– Ah, Petyr, hiszen elfelejtetted a kalapodat! – Majd borzasztó hahotára fakadt.
Hanyatt estem az úton, a szívem dübörgött.
Keselyűként hajolt fölém. – Ej, Petyr, vedd már föl a kalapodat, hát nem leejtetted a porba!
– Távozz tőlem! – sikoltottam iszonyodva. Elfordultam, kezemmel takargatva fejemet, és mint egy nyomorult rák, evickélve próbáltam elinalni a dolog elől. Majd föltápászkodván rárohantam, akár egy bika, de azt kellett látnom, hogy a levegőt attakírozom.
Rajtam, szerencsétlenen kívül csupán fekete kalapom volt az úton; megtaposva hevert a porban.
Gyerekként reszketve fölemeltem és leporoltam.
– Menj a pokolba, szellem! – kiáltottam. – Ismerem fortélyaidat!
– Ismered-é? – kérdezte egy hang, ezúttal egy nő hangja. Sarkon fordultam, és ott láttam az én Deborah-mat, amilyen kislánynak volt, de csak egy villanásra.
– Ez nem ő! – kiáltottam. – Te alvilági hazug!
Ám az az egyetlen pillanat kést forgatott meg kebelemben, Stefan, mert a kislány Deborah mosolyát, ragyogó szemét láttam. Zokogás fojtogatott. – Átkozott légy, szellem! – suttogtam. – Kerestem a sötétben Deborah-t, látni akartam, legyen káprázat vagy valóság, és sültbolondnak éreztem magam.
Csendes volt az éjszaka, de én nem bíztam benne. Csupán lassan csillapodott reszketésem annyira, hogy föltehessem a kalapomat.
Mentem tovább, de már korántsem oly sebesen. Akárhová néztem, mindenütt arcokat és alakokat véltem látni, holott csak az éjszaka űzött játékot velem, és vagy a banánfák mocorogtak a szellőtől, vagy az utat szegélyező sövények fölött bókoltak álmosan a vékony szárú, óriási, piros virágok.
Elhatároztam, hogy csak előre fogok nézni. Ám ekkor léptek dobbantak mögöttem, és egy másik ember lélegzését hallottam. Kitartóan lépkedett, neni abban az ütemben, mint én, és amikor úgy döntöttem, nem veszek tudomást róla, a tarkómon éreztem forró lélegzetét.
– Vigyen el az ördög! – kiáltottam, és ismét megperdültem sarkamon. Hamisítatlan rémalak tornyosult fölém, ezúttal is az én szörnyűséges másom, ám az arcom helyén tüzes koponya izzott.
Lángok csaptak ki az üres szemgödrökből, a szőke haj és a nagy hollandus kalap alól.
– Menj a pokolba! – sikoltottam, és teljes erőmből megtaszítottam, amikor dőlni kezdett felém, és megpörkölt tüzével. Kezem tömör mellkasba ütközött, ott, ahol levegőre számítottam.
Magam is dúvadként morogva harcra keltem vele, és sikerült is hátrálásra kényszerítenem. Csupán ekkor tűnt el, forró felhőt fújva rám.
Észre se vettem, hogy elestem és térdelek. Elszakítottam a nadrágomat. Semmi másra nem bírtam gondolni, csak az imént látott, lángoló koponyára. Ostobán és csillapíthatatlanul reszkettem. Az éjszaka sötétebb lett, mert a hold ereszkedni kezdett, és ki tudja, meddig kell még gyalogolnom ezen az úton, hogy elérjem Port-au-Prince-t!
– Jól van, gonosz! – mondtam. – Nem fogok hinni a szememnek, akármit mutasson!
Habozás nélkül visszafordultam a helyes irányba, és futásnak eredtem. Rohantam, lesütött szemmel, amíg bírtam tüdővel. Ekkor sétalépésre lassítottam, úgy gyalogoltam tovább, konokul a port bámulva a talpam alatt.
Kevés időre rá lábakat pillantottam meg a magaméi mellett, csupasz, vérző lábakat, de nem törődtem velük, mert tudtam, hogy nem lehetnek igaziak. Égő hús bűzét éreztem, de nem törődtem vele, mert tudtam, hogy nem lehet igazi.
– Átlátok fondorlataidon! – mondtam. – Megesküdtél, hogy nem bántasz, és szó szerint betartod esküdet. Ám szívesen hajszolnál az őrületbe, igaz? – Majd eszembe jutott az ősi törvény, hogy csak erősítem a szellemet, ha szólok hozzá, ezért abbahagytam a beszédet, és elmondtam a régi imát:
– A jóság erői védelmezzenek engem, az angyalok védelmezzenek engem, hogy ne essen bántódásom; fehér fény ragyogjon rám, és őrizzen meg ettől a dologtól!
A lábak, amelyek mellettem jöttek, eltűntek, és eloszlott az égő hús szaga. Ám messze elölről kísérteties hang hallatszott. Fa recsegett, az bizony, sok-sok fa recsegett-ropogott, és mintha dolgokat téptek volna ki a földből.
Ez nem káprázat, gondoltam. A valami a fákat szaggatja ki tövestől, és az utamba fogja vetni őket.
Mentem tovább, abban bízva, hogy ki tudom kerülni az ilyesfajta veszedelmet, mert a szellem csak a bolondját járatja velem, és nem szabad beleesnem a tőrébe. Ám ekkor feltűnt a híd, vagyis elértem a folyócskához, és a zajok a temetőből hallatszottak! A dolog a sírokat törte fel!
Olyan rémület rohant meg, amely iszonyúbb volt minden eddiginél. Stefan, valamennyiünknek megvannak a titkos félelmeink. Van ember, ki szembeszáll a tigrisekkel, de visszahőköl egy bogártól; van, ki utat vág magának egy ellenséges regimenten át, de nem marad egy holttetemmel egy bezárt szobában.
Én mindig rettegtem a holtak helyeitől; sóbálvánnyá dermedtem, és szakadt rólam a verejték, mert tudtam, hogy át kell kelnem a hídon, majd keresztül kell mennem a temetőn, de azt is tudtam, mit forral a szellem. A recsegés-ropogás hangosodott, a sírok fölött imbolyogtak a fák. Azt hittem, soha többé nem bírok megmozdulni.
Ám őrültség lett volna maradni. Kényszerítettem magam, hogy lépésenként araszoljak a hídon. Elém tárult a feldúlt temető, láttam a nyirkos, puha földből kitépett koporsókat. Láttam, amint másznak ki belőlük a hullák, illetve inkább kicibálják őket, mert nem éltek, egészen bizonyosan nem éltek, Lasher mozgatta őket, mintha bábukat rángatna madzagon!
– Futás, Petyr! – kiáltottam, és megpróbáltam engedelmeskedni parancsomnak.
Szempillantás alatt átkeltem a hídon, ámde már láttam is őket, amint jönnek kétfelől. Hallottam őket! Hallottam, mint roppannak a korhadt koporsók a talpuk alatt! Szemfényvesztés, csalás, ismételtem magamnak, ám amikor utamat állta az első ocsmány kadáver, fölsikoltottam, mint egy rémült asszony: – Menj innen! – Ám képtelen voltam odavágni a csapkodó, bűzhödt karoknak, csupán arrébb bukdácsoltam a támadó elől, csak azért, hogy egy másik oszló hullába szaladjak bele, majd végül térdre essek.
Imádkoztam, Stefan, hangosan kiáltottam apám és Franz Roemer lelkéhez, hogy segítsenek! Körülvettek és lökdöstek ezek a dolgok, és elviselhetetlen. volt a büdösség, mert volt köztük frissen temetett, volt, amely félig szétrohadt, és volt, amely a föld bűzét árasztotta.
Karom és hajam lucskosra ázott ronda nedvüktől. Vacogva takargattam a fejemet.
Majd egy hangot hallottam, tisztán csengő hangot, Roemerét:
„Petyr, ezek nem élnek! Olyanok, mint hullott termés a gyümölcsösben! Kelj föl, és lökd félre őket; nem árthatsz nekik!”
Én pedig fölbátorodtam és megtettem.
Nekik rohantam, keresztülgázoltam rajtuk, előre-hátra szökdécseltem, hogy ne veszítsem el egyensúlyomat. Letéptem kabátomat, azzal csapkodtam őket, és látván, hogy gyengék egy folyamatos támadáshoz, a kabáttal vertem vissza őket, majd kimenekültem a temetőből, és újból letérdeltem, hogy megpihenjek.
Még mindig hallottam őket mögöttem; hallottam a holt lábak céltalan csoszogását.
Hátranéztem és láttam, hogy üldözni próbál a förtelmes hullák légiója, amelyet mintha madzagon rángatnának.
Ismét föltápászkodtam és elindultam; kabátomat kézben vittem, mert bemocskolódott a csatában, és a kalapom, ah, az én drága kalapom, azt elveszítettem. Néhány perc alatt lehagytam a holtakat. Gondolom, Lasher végül földhöz vágta őket.
És ahogy folytattam utamat, immár fájó lábbal és az erőltetéstől égő tüdővel, láttam, hogy kézelőmet beszennyezte a viadal. Oszló hús ragadt a hajamba, szennyezte csizmámat. És a bűz Port-au-Prince-ig fog üldözni. Körülöttem csend volt és békesség. A dolog pihent! A dolog kimerítette magát. Így hát nem volt idő bűzön és ruhákon aggodalmaskodni, mert sietnem kellett.
Eszelősségemben Roemerhez kezdtem beszélni: – Mit tegyek, Roemer? Hisz tudod, hogy e dolog utánam jő a világ végére is!
Ám nem kaptam feleletet, és úgy véltem, hogy előzőleg is képzeltem csupán a hangját. Mindeközben tudtam, hogy ha túl sokáig és túl erősen gondolok Roemerre, a szellem elcsenheti a hangját, akkor pedig megbolondulok, még ennél is őrültebb leszek!
A békesség kitartott, az ég világosodott. Mellettem szekerek zörögtek az úton, jobbról-balról életre keltek a mezők. Egy dombtetőre érve megláttam a mélyben a gyarmati várost, és nagyot sóhajtottam.
Közeledett az egyik szekér, piacra szánt zöldséggel és gyümölcscsel megrakott, fából készült, rozoga kis alkotmány, amelyet két világos bőrű mulatt hajtott. Megálltak és rám bámultak, én pedig legjobb franciaságommal kértem, hogy segítsenek, ha Istent ismernek, majd eszembe jutott, hogy van nekem pénzem, vagy legalábbis volt, és találtam is a zsebeimben több aranyat, amit a mulattok hálásan elfogadtak, én pedig felkapaszkodtam a szekér hátuljába.
Eldőltem egy nagy kupac zöldségen, és álomba merültem. A szekér rázott és dobált, de mintha a legfényűzőbb hintón utaztam volna.
Majd álmot láttam, amelyben Amszterdamban voltam, és egy kéz simult kezemre. Egy puha kéz paskolja meg a bal kezemet. Mikor fölemeltem jobbomat, hogy viszonozzam a gyöngédséget, és balra fordítottam fejemet, ajaktalan szájjal vigyorgott rám a szenesre égett, kopasz Deborah, kinek összeaszalódott arcában csupán kék szeme élt.
Akkorát sikoltottam, hogy megrémítettem a hajtókat és a lovat, de nem számít, mert úgyis kiestem a szekérből. A ló nyargalni kezdett, a mulattok nem bírták megállítani, és hamarosan eltűntek a bukkanó mögött.
Magam alá húztam a lábamat, és sírtam. – Átkozott szellem! Mit akarsz tőlem? Mondd meg! Miért nem ölsz meg? Bizonyosan hatalmadban áll, ha képes vagy ily dolgokra!
Senki sem válaszolt, de én tudtam, hogy itt van, és ahogy fölnéztem, meg is láttam, ezúttal nem vérfagyasztó álcában, csak azt a bőrzekés, jóképű, sötét hajú férfit, akivel már kétszer találkoztam.
Nagyon szilárdnak tetszett még a napfényben is. Lustán üldögélt az út menti kerítésen, onnan bámult le rám üres arccal.
Én pedig úgy bámultam vissza, úgy tanulmányoztam, mintha egyáltalán nem kellene félni tőle. Most fogtam föl valamit, amit életbevágó volt tudnom.
Érzékcsalódás volt Deborah összeégett teste! A szellem az agyamból vette a képet, amelyet kiszínezett. Érzékcsalódás volt az alakmásom is, oly tökéletes, mint egy tükörkép. És a másik démoni üldöző, amellyel küzdöttem – annak a súlya is érzékcsalódás volt.
A hullák persze igaziak voltak, de csak hullák, nem többek.
Ám ez nem érzékcsalódás, ez a férfi a kerítésen. A valami testet alkotott magának.
– Vaj igen – mondta. Most se mozgott az ajka, és már értettem, miért. Még nem tudja mozgatni. – De majd fogom – ígérte –, majd fogom.
Tovább meredtem rá. Lehet, hogy meghibbantam a kimerültségtől, de egyáltalán nem féltem. És ahogy erősödött a nap, láttam, hogy átsüt rajta! Láttam, miként örvénylenek porként a Lashert alkotó anyag részecskéi a fénysugárban.
– Porból vétettél – idéztem súgva a bibliai versezetet. Abban a pillanatban enyészni kezdett. Elhalványodott és semmivé lett. Fölkelt a nap a mezők fölött. Még sohasem láttam ily gyönyörű reggelt. Felébredt volna Charlotte? Ő fogta le a szellem kezét? Nem ismerem a választ. Talán sohasem fogom megtudni. Nem egészen egy óra múlva megérkeztem szállásomra, miután, ahogy ezt már közöltem veled, találkoztam ügynökünkkel, és újból szót váltottam a fogadóssal. Jó kronométeremen, amelyet ma délben állítottam a fogadó órájához, rég elmúlt éjfél. A gonosz szellem egy ideje nem távozik a szobából.
Több mint egy órája jön-megy emberi alakjában, és engem figyel. Hol az egyik sarokban ül, hol a másikban; egyszer rajta kaptam, amint a tükörből leselkedik rám – Stefan, hogy tud ilyeneket csinálni? Becsapja a szememet? Hiszen bizonyosan nem lehet az üvegben! –, de mivel nem voltam hajlandó odanézni rá, a kép lassan kifakult.
Most a bútorokat kezdte borogatni, és megint szárnycsattogás hangját hallatja, úgyhogy menekülnöm kell a szobából. Csatolom ezt a levelet a többihez.

Társad a Talamascában:
Petyr

 

 

Stefan!

Hajnal van, összes levelem útban van feléd, a hajó egy órája futott ki velük, és bármennyire szerettem volna én is a fedélzeten lenni, tudtam, hogy nem szabad. Mert ha ez a dolog a pusztulásomra tör, jobb, ha csak velem űzi kisded játékait, és nem veszélyezteti a leveleimet.
Attól is félek, hogy a dolognak van elég ereje elsüllyeszteni egy hajót, mert alig mentem föl a fedélzetre, hogy beszéljek a kapitánnyal, és gondoskodjam leveleim biztonságos elszállításáról, amikor szél kerekedett, eső korbácsoka az ablakokat, és a hajó táncolni kezdett.
Eszem azt mondja, hogy a gonosznak nincs annyi ereje, amennyi egy hajó elsüllyesztéséhez kell, de ó, iszonyatok iszonyata, mi van, ha tévedek? Nem lehetek ily szörnyű ártalmára másoknak.
Így hát maradok itt, egy Port-au-Prince-i zsúfolt kocsmában – ez már a második ma délelőtt –, és rettegek egyedül lenni.
Nemrég, amikor a kikötőből tértem vissza, a dolog annyira megrémített egy hintó elé eső asszony alakjában, hogy rohantam az úttestre megmenteni, ám nem volt ott semmiféle asszony, csak engem gázoltak le kis híján a lovak. A kocsis szidott, mint a bokrot, elmondott mindenféle bolondnak.
Bizonyos, hogy annak is látszom. Az első kocsmában elszunnyadtam, talán úgy tizenöt percre, és arra ébredtem, hogy lángok lobognak körülöttem, mert a gyertya beleborult a kiömlött pálinkába. Engem hibáztattak érte, és ajtót mutattak. A dolog akkor is ott állt a tűzhely mögött az árnyékban. Mosolygott volna, ha tudná mozgatni viaszbáb arcát.
Jól jegyezd meg, amit most mondok erejéről! Amikor önmaga, csekély uralommal bír összegányolt teste fölött.
Ennek ellenére tökéletlenül ismerem művészetét. És olyan fáradt vagyok, Stefan! Megint fölmentem a szobámba, és megpróbáltam aludni, de kidobott az ágyból.
Még itt, e későn fekvő korhelyekkel és korai utazókkal zsúfolt ivóban is űzi velem fortélyait, és senki sem veszi észre, mert nem tudhatják, hogy a tűznél üldögélő Roemer valójában nincs itt! Vagy hogy a szinte észre sem vett asszony, aki egy pillanatra feltűnik a lépcsőn, az immár húsz éve halott Geertruid. A dolog egészen bizonyosan elmémből lopkodja ezeket a képeket, majd felnagyítja őket, bár hogy miként, föl nem foghatom.
Megpróbáltam beszélni vele. Az utcán rimánkodtam neki, hogy árulja el, mi a célja. Van rá valami esélyem, hogy életben maradjak? Mit kell tennem azért, hogy felhagyjon gonosz szemfényvesztéseivel? És mit parancsolt neki Charlotte?
Majd mikor letelepedtem itt, és megrendeltem a bort, mert ismét szomjazom rá, és túl sokat is iszom belőle, látom, hogy a valami mozgatja a tollamat, és ezt firkálja ákombákom betűkkel a papírra: „Petyr meg fog halni.”
Ezt is mellékelem a levélhez, mert ez egy szellem írása. Nekem semmi közöm hozzá. Talán Alexander tanulhatna a papírból, ha megérintené, mert én már semmit sem tanulhatok e bolondtól, legföljebb azt, hogy mi ketten oly képeket alkothatunk, amelyektől Jézus eszét vesztve menekült volna a pusztából.
Tudom, hogy számomra egyetlen útja létezik a menekülésnek. Amint befejezem ezt a levelet és átadom az ügynöknek, elmegyek Charlotte-hoz, és könyörgök neki, hogy fékezze meg a gonoszt. Senki más nem képes rá, Stefan. Csupán Charlotte menthet meg engem. Imádkozom, hogy ép bőrrel érjek Maye Faire-be.
Bérelek egy lovat, és a délelőtt derekán indulok el, amikor sokan járnak az úton, Charlotte ébren van, és kézben tartja az ördögöt.
Ám van egy rettentő félelmem, barátom, mégpedig az, hogy Charlotte tudja, mit művel velem az ördög, mert ő parancsolta neki, mert az egész pokoli tervnek ő az értelmi szerzője.
Ha nem hallasz többé rólam – hadd emlékeztesselek, hogy innen naponta indulnak hollandus hajók a mi szép városunkba – kövesd alábbi utasításaimat:
Írj a boszorkánynak, és tájékoztasd eltűnésemről. De vigyázz, ne az Anyaházból küldd levelünket, és ne olyan címre kérd a választ, amelynek alapján a gonosz lélek behatolhatna falaink közé!
Ne küldj, könyörögve kérlek, senkit se küldj utánam! Mert ő még nálam is cudarabb sorsra fog jutni.
Más forrásokból derítsd ki, miként alakul ennek az asszonynak az élete, és ne feledd, a gyermek, amelyet kilenc hónap múlva hoz a világra, bizonyosan az enyém.
Mi mást mondhatnék még?
Halálom után megpróbálok kapcsolatot teremteni veled vagy Alexanderrel, ha ez lehetséges. Csakhogy, drága barátom, tartok tőle, hogy nincs „után”, hogy csak a sötétség vár reám, és időm a fényben véget ért.
E végső órákban nincs bennem megbánás. A Talamasca volt az én életem, és sok időt tölthettem az ártatlanok védelmezésével meg a tiszta tudás keresésével. Szeretlek benneteket, fivéreim és nővéreim. Ne gyarlóságaimért, bűneimért vagy ítélőképességem hiányáért legyetek jó emlékkel hozzám, hanem azért, mert szerettelek benneteket.
Ah, engedd meg, hogy elmeséljem, mi történt az imént, mert valóban roppantul érdekes volt!
Megint láttam Roemert, szeretett Roemeremet, az első rendfőnököt, akit ismertem és szerettem. Olyan fiatalnak és szépnek tetszett, annyira örültem látásának, hogy sírtam, és nem akartam, hogy a kép eltűnjön.
Hadd játsszam el vele, gondoltam, hiszen e kép az elmémből származik, ugye? És a gonosz lélek nem tudja, mit cselekszik. Így tehát szóltam Roemerhez, mondván: – Legdrágább Roemerem, nem is tudod, mennyire hiányoztál! Merre jártál, mit tanultál?
Közeledik felém Roemer jóképű, tagbaszakadt alakja, és tudom, senki más nem látja, úgy megbámulnak engem, motyogó háborodottat, de nem érdekel. Ismét szólítom: – Ülj le, Roemer, igyál velem! – Az én szeretett tanítóm leül, felém hajol, és a legszennyesebb trágárságokat mondja, ah, te még sose hallottál ily nyelvezetet, hogy itt a kocsmában tépi le rólam a ruhát, és micsoda élvezetekben fog részesíteni, mert mindig ezt akarta tenni, amikor fiú voltam, sőt meg is tette éjnek évadján, bejött a szobámba, és utána kinevetett, és másoknak is engedte, hogy nézzék.
Szobormereven bámultam e rém arcába, ki Roemer mosolyával és egy vén bordélyos hangján sutyorogja e disznóságokat, majd megszűnik mozogni a szája, csak nő és nő, és a nyelv a szájban olyan nagy, fekete és fényes lesz, akár a cethal púpja.
Bábként nyúlok tollamért, megmártom, írni kezdek. Mostanra a dolog eltűnt.
Hanem tudod, mit művelt velem, Stefan? Kifordította az elmémet. Hadd áruljak el neked egy titkot. Szeretett Roemerem természetesen sohasem vetemedett velem szemben ily szabadosságokra. Ám én azért imádkoztam, hogy megtegye! És az ördög ezt is kifacsarta belőlem, amint fekszem fiúként az Anyaházi ágyban, és azt álmodom, hogy Roemer bejön, lehúzza rólam a takarót, és velem hál. Ilyeneket álmodtam!
Ha tavaly kérdezted volna, láttam-e ily álmokat, azt feleltem volna, soha, pedig így volt, és a gonosz az eszembe juttatta. Mondjak köszönetet neki?
Talán visszahozhatná anyámat, hogy még egyszer ülhessünk a konyhai tűzhelynél, énekelve.
Most megyek. A nap fölkelt. A dolog nincs a közelben. Ezt az írást átadom helyi ügynökünknek, mielőtt elindulnék Maye Faire-be – mármint ha nem tartóztatnak fel és nem vetnek tömlöcbe előbb a helyi konstáblerek. Úgy nézek ki, mint egy futóbolond csavargó. De Charlotte majd segít. Charlotte majd megzabolázza ezt a démont.
Mi mást lehet itt még mondani?

 

FELJEGYZÉS AZ IRATTÁRNAK: Ez volt a Peryr van Abeltől kapott utolsó levél.

 

 

Peryr van Abel haláláról
ÖSSZEFOGLALÁS HUSZONHÁROM LEVÉL ÉS AZ AKTÁKHOZ MELLÉKELT JELENTÉSEK ALAPJÁN (Lá. a leltárt)

Két héttel Petyr utolsó levelének vétele után Jan van Clausen holland kereskedő értesítette Port-au-Prince-ből az Anyaházat, hogy Petyr meghalt. Ez a tájékoztatás mindössze huszonnégy órával Petyr utolsó levele után kelt. Petyr holttestét körülbelül tizenkét órával azután találták meg, hogy lovat kölcsönzött a béristállóból, és ellovagolt Port-au-Prince-ből.
A helyi hatóságok feltételezése szerint Petyr kora reggel lett útonállás áldozata, talán ismételt sírgyalázásban vétkes, szökött rabszolgák bandája támadta meg, akik alig egy-két napja jelentős pusztítást végeztek egy temetőben. Az eredeti sírgyalázás hatalmas felzúdulást keltett a helyi rabszolgák között, akik uraik szörnyülködésére vonakodtak részt venni a károk helyreállításában, így a néptelen temetőben akkor is nagy rendetlenség volt, amikor Petyrt megtámadták.
Petyrt láthatólag összeverték, majd egy téglafalú, tágas kriptába vonszolták, amelynek ajtaját egy kidöntött fával és törmelékkel zárták el. Amikor rátaláltak a tetemre, az úgy fúrta jobb kezének ujjait a törmelékbe, mintha ki akarta volna ásni magát. Bal kezéről levágták két ujját, amelyek nem kerültek elő.
A sírgyalázás és a gyilkosság tetteseit sohasem találták meg. Még rejtélyesebbé teszi a halálesetet, hogy Petyr pénzét, aranyóráját és okmányait nem lopták el.
Petyr maradványaira a temetőben folyó helyreállítási munkálatok során bukkantak rá. A kiterjedt fejsebek ellenére a tetemet könnyen és egyértelműen azonosította van Clausen, valamint Charlotte Fontenay, aki a hír hallatán belovagolt Port-au-Prince-be, és annyira a szívére vette Petyr halálát, hogy „ágynak esett” a bánattól.
Van Clausen visszaküldte az Anyaháznak Petyr holmiját, és a rend kérésére további nyomozásokat folytatott a haláleset tárgyában.
Az akták nemcsak a van Clausen által írott és a hozzá intézett leveleket tartalmazzák, hanem a gyarmat számos papjának és más személyeknek a leveleit is.
Semmi lényeges nem derült ki, csak az, hogy Petyrt őrültnek tartották a Port-au-Prince-ben töltött utolsó éjszakán, amikor örökösen azt követelte, hogy leveleit továbbítsák Amszterdamba, és halála esetén tájékoztassák az Anyaházat.
Többen említették, hogy látták egy furcsa, fekete hajú fiatalember társaságában, akivel hosszasan beszélgetett.
Nehéz eldönteni, miként értelmezzük ezeket a kijelentéseket. Az akta további fejezeteiben bővebb elemzés található Lasherről és Lasher képességeiről. Legyen elég annyit mondani, hogy mások is látták Petyr társaságában Lashert, és embernek hitték.
Jan van Clausen közvetítésével Stefan Franck írt Charlotte Fontenaynek egy levelet, amelyet rajtuk kívül senki sem érthetett, elmagyarázta, mit írt Petyr élete utolsó óráiban, és könyörgött az asszonynak, hogy szívlelje meg Petyr figyelmeztetését.
Erre a levélre sohasem érkezett válasz.
A sírgyalázás és Petyr meggyilkolása következtében a temető használaton kívül került. Az emberek nem temetkeztek bele többé, és néhány holttestet más helyre szállítottak. Még száz évvel később is olyan helynek hitték, ahol „szellemek járnak”.
Mielőtt Petyr utolsó levele Amszterdamba érkezett volna, Alexander közölte az Anyaházban tartózkodó rendtársaival, hogy Petyr meghalt, és kérte, hogy távolítsák el a falról Deborah Mayfair arcképét, amelyet Rembrandt festett.
Stefan Franck hallgatott a szóra, és levitette a festményt a pincébe.
Alexander megérintette a papírt, amelyre Lasher a „Petyr meg fog halni” szavakat írta, és annyit mondott, hogy a szavak igazak, de a szellem „hazug”.
Ez volt minden, amit megállapíthatott. Figyelmeztette Stefan Franckot, hogy hallgasson Petyr tanácsára, és senkit se küldjön Port-au-Prince-be Charlotte-hoz, mert ez a személy a biztos halálba menne.
Stefan Franck gyakran próbált kapcsolatot teremteni Petyr van Abel szellemével, de, mint megkönnyebbülten szögezi le az aktához fűzött megjegyzéseiben, kísérletei rendre kudarcot vallottak, ennélfogva bizonyosra veszi, hogy Petyr szelleme „egy magasabb szintre emelkedett.”
Arról az útszakaszról, ahol Petyr meghalt, egészen 1956-ig jegyeztek föl kísértethistóriákat, ám egyikben sem ismerhetők föl ennek a történetnek a szereplői.
Petyr nyomozásaiból az a következtetés vonható le, hogy a Mayfair-boszorkányok minden kétséget kizáróan az ő leszármazottjai.
A történet folytatódik... Kérjük, lapozzon az V. részre.

 

 

TIZENHÉT

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA V. RÉSZ
A Mayfair-család 1689-től 1900-ig A kivonatot készítette Aaron Lightner.

PETYR HALÁLA UTÁN Stefan Franck úgy rendelkezett, hogy amíg ő a rendfőnök, senki sem léphet közvetlen kapcsolatba a Mayfair-boszorkányokkal. Ehhez a döntéshez utódai, Martin Geller és Richard Kramer is ragaszkodtak.
Noha számos rendtag kérelmezte a kapcsolatteremtés engedélyezését, ezt a vezetőség minden esetben egyhangúan leszavazta, és a tilalom a huszadik századig érvényben maradt.
Ennek ellenére a rend a távolból folytatta nyomozásait a Mayfair-boszorkányok után. Gyakran kértek tájékoztatást a gyarmat lakóitól, akik sohasem ismerték meg a kérdezősködés okát, illetve az általuk szolgáltatott adatok jelentőségét.

 

KUTATÁSI MÓDSZEREK

Ezekben az évszázadokban a Talamasca a megfigyelők valóságos „világhálóját” építette ki, amely újságkivágásokkal és pletykákkal látta el az Anyaházat. Saint-Domingue-ből számos személyre támaszkodott a hálózat, részben holland kereskedőkre, akik szigorúan pénzügyi jellegű érdeklődésnek tulajdonították a kérdéseket, részben a legkülönbözőbb gyarmati lakosokra, akikkel annyit közöltek, hogy Európában bizonyos személyek bőkezűen fizetnek a Mayfair-családdal kapcsolatos adatokért. Akkoriban még nem létezett a huszadik század magándetektívjéhez hasonlítható, hivatásos nyomozó, ennek ellenére lenyűgöző mennyiségű anyag gyűlt össze.
A levéltárnak készült feljegyzések rövidek, gyakran felületesek, néha csak rövid bevezető szövegek az átírandó anyagokhoz.
A Mayfair-hagyatékról meg nem engedett és valószínűleg törvénytelen módszerekkel szereztek adatokat megvesztegetett banki alkalmazottaktól. A Talamasca mindig alkalmazott ilyen eszközöket az adatgyűjtéshez, és a múltban alig valamivel kevesebb gátlástalanságról tett tanúságot, mint napjainkban, akkor és most is azzal indokolva, hogy az ily módon megszerzett adatokról tudomása van számtalan más embernek is a legváltozatosabb minőségekben. Magánlevelek vétkes eltulajdonítására, üzlet- és lakásbetörésekre sohasem került sor.
Az ültetvényes udvarházat és a különböző családtagokat ábrázoló festményekhez különböző eszközökkel jutottak hozzá. Jeanne Louise Mayfair arcképét maga a felháborodott festő adta a Talamascának, mert a hölgynek nem kellett a mű. Hasonló módon került a rendhez Katherine-nek és férjének, Darcy Monahannek dagerrotípiája, mert a tíz műtermi felvétel közül a család csak ötöt vett át.
Időnként felbukkantak kézzelfogható bizonyítékok arra nézve, hogy a Mayfair-családnak tudomása van létezésünkről és vizsgálatainkról. Legalább egy megfigyelő – egy francia, aki egy időben felügyelőként dolgozott a Saint-Domingue-i Mayfair-ültetvényen – gyanús és erőszakős halált halt. Ez még nagyobb titkolózáshoz és elővigyázatossághoz vezetett, valamint kevesebb adatot eredményezett a következő években.
Az eredeti anyag nagyon sérülékeny, ezért számos fénymásolatot és fényképet készítettek róla. A munka lelkiismeretes alapossággal folytatódik.

 

AZ ELBESZÉLÉS, AMELYET OLVASUNK

Az alábbi elbeszélés az összegyűjtött anyagok és feljegyzések, köztük számos francia és latin nyelven, valamint talamascás latinsággal írott korai töredék kivonata. A londoni levéltár iratgyűjtőinek mellékletében megtalálható az anyagok jegyzéke.
Én 1945-ben ismerkedtem meg ezzel a történettel, miután tagja lettem a Talamascának, és mielőtt közvetlen kapcsolatba kerültem volna a Mayfair-boszorkányokkal. 1956-ban készítettem el az anyag első „teljes változatát”, amelyet azóta is folyamatosan korszerűsítek, javítok és kiegészítek. Az átfogó revíziót 1979-ben végeztem el, amikor megtörtént a Pecyr van Abel jelentések is magába foglaló teljes anyag számítógépes rögzítése. Azóta rendkívül könnyen lehet naprakész állapotba hozni az aktát.
Közvetlen kapcsolatba csupán 1958-ban kerültem a Mayfair-boszorkányokkal. Kellő időben majd sort kerítek a bemutatkozásra.

Aaron Lightner,
1989. Január

 

A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK

Charlotte Mayfair Fontenay majdnem hetvenhat évet élt. Amikor 1743-ban meghalt, öt gyereke és tizenhét unokája volt, és haláláig megtartotta Maye Faire-t Saint-Dorningue legvirágzóbb ültetvényének. Több unokája visszatért Franciaországba, leszármazottaik a század végén a forradalomnak estek áldozatul.
Charlotte elsőszülöttje nem örökölte apjának, Antoine-nak betegségét; egészséges ifjúvá serdült, megházasodott, és hét gyermeket nemzett. Ám csak névleg örökölte Maye Faire-t, mert húga, Jeanne Louise volt az igazi birtokos, akit Charlotte kilenc hónappal Petyr halála után hozott a világra.
A legifjabb Antoine Fontenay egész életében engedelmeskedett Jeanne Louise-nak és ikerfivérének, Peternek, akit sohasem hívtak franciásan Pierre-nek. Úgyszólván biztos, hogy az ikreknek Peryr van Abel az apja, miután úgy Jeanne Louise, mint Peter fehér bőrű, világosbarna hajú és világos szemű volt.
Charlotte még két fiút szült, mielőtt nyomorék férje meghalt. A gyarmati pletyka két különböző egyént nevezett meg apaként. Mindkét fiú megérte a férfikort és visszaköltözött Franciaországba. A Fontenay nevet használták.
Jeanne Louise kizárólag Mayfairként szerepel a hivatalos okmányokon; noha fiatalon feleségül ment egy züllött, iszákos emberhez, életének társa Peter, a fivére volt, aki sohasem nősült meg. Peter 1771-ben halt meg, néhány órával Jeanne Louise előtt. Senki sem vonta kétségbe, hogy az asszony, egy családi szokásra hivatkozva, törvényesen használja a Mayfair nevet. Lánya, Angélique, ugyanígy járt el.
Charlotte holtáig viselte az anyjától kapott smaragdos nyakéket. Őutána Jeanne Louise hordta, majd továbbadta ötödik gyermekének, az 1725-ben született Angélique-nak. Angélique születésének idejére Jeanne Louise férje már megőrült, és elzártan élt a birtokon álló „kis házban”, amely minden leírás szerint ugyanaz az épület volt, amelybe Petyrt börtönözték be sok évvel azelőtt.
Kétséges, hogy ez az ember lett volna Angélique apja. Logikus, bár nem bizonyított feltételezésnek tűnik, hogy Angélique Jeanne Louise-nak és fivérének, Peternek volt a lánya.
Angélique mindenki füle hallatára szólította Petert „papának”, és a szolgák szerint Petert is tartotta az apjának, mivel sohasem ismerte a melléképületbe zárt őrültet, akit életének utolsó éveiben már láncon kellett tartani, mint egy vadállatot. Megjegyzendő, hogy a család ismerősei nem tartották sem kegyetlennek, sem szokatlannak ezt az eljárást.
Azt is pletykálták, hogy Jeanne Louise-nak és Peternek olyan közös lakosztályt építettek röviddel Jeanne Louise esküvője után, ahol egyik hálószobából át lehetett járni a másikba.
Akármit híreszteltek is a család titkos szokásairól, Jeanne Louise ugyanúgy uralkodott a környezetén, mint Charlotte; hallatlan bőkezűséggel és gondoskodással kötötte magához rabszolgáit abban a korban, amely épp az ellenkezőjéről volt híres.
Jeanne Louise-t általánosan csodált, igen népszerű és rendkívül szép asszonynak írják le. Senki sem nevezte gonosznak, aljasnak vagy boszorkánynak. Azok, akikkel a Talamasca Jeanne Louise életében lépett kapcsolatba, nem hallottak a család európai származásáról.
Sok szökött rabszolga menekült Jeanne Louise-hoz, és könyörögtek neki, hogy járjon közbe értük embertelen uruknál vagy úrnőjüknél. Jeanne Louise gyakran megvásárolta ezeket a boldogtalanokat, akik azután lángolóan hűségesek voltak hozzá. Maye Faire-en ő volt a törvény, és nem egy rabszolgát kivégeztetett árulásért. Ennek ellenére rabszolgái jó szívvel voltak iránta.
Jeanne Louise-nak Angélique volt a kedvenc gyermeke, és Angélique rajongott a nagyanyjáért, Charlotte-ért. Mellette volt, amikor az öregasszony meghalt.
Charlotte halálának éjszakáján rettenetes vihar tört ki Maye Faire fölött, és csak hajnalban ült el. A vihar után holtan találták Angélique egyik fivérét. Angélique 1755-ben ment feleségül egy Vincent St. Christophe nevű, nagyon jóképű és gazdag ültetvényeshez, öt évvel később szülte Marie Claudette Mayfairt, Henri Marie Landry leendő feleségét és az első louisianai Mayfair-boszorkányt. Angélique két fiút is szült, akik közül az egyik még gyerekkorában meghalt, a másik, Lestan, magas kort élt meg.
Minden jel arra mutat, hogy Angélique szerette Vincent St. Christophe-ot, és holtig hű volt hozzá. Marie Claudette ugyancsak rajongott St. Christophe-ért, tehát bizonyosnak látszik, hogy ő volt a lány apja.
Képeiből ítélve Angélique nem versenghetett sem gyönyörű anyjával, sem saját lányával, mert jelentéktelenebb arca és kisebb szeme volt, ennek ellenére roppant vonzó jelenség sötétbarna, göndör hajával, és élete virágjában bizonyosan szépségnek tartották.
A páratlan szépségű Marie Claudette egyszerre hasonlított jóképű apjára, Vincent St. Christophe-ra és az anyjára. Nagyon sötét hajú és kék szemű volt, termetre kicsi és törékeny. Férje, Henri Marie Landry ugyancsak jóképű ember volt. A családról akkoriban azt mondták, hogy mindig a szépségre házasodnak, sohase pénzért vagy szerelemből.
Vincent St. Christophe finom lelkű, szelíd ember volt, aki szeretett festegetni és gitározni. Sok időt töltött egy tavacskánál, amelyet az ő számára alakítottak ki az ültetvényen, és dalokat költött, amelyeket aztán elénekelt Angélique-nak. Halála után Angélique több szeretőt is tartott, de nem volt hajlandó férjhez menni. Ez is mintának számított a Mayfair asszonyoknál, hogy általában csak egyszer mentek férjhez, illetve egyszer kötöttek sikeres házasságot.
Charlotte, Jeanne Louise, Angélique és Marie Claudette életében a köztisztelet, a gazdagság és a hatalom a jellemző a családra. A Mayfair-vagyon legendaszámba ment az Antillákon, és azokkal, akik összeütközésbe kerültek a családdal, elég gyakran történtek erőszakos cselekmények ahhoz, hogy tápot adjanak a szóbeszédnek. Azt mondogatták, hogy „balszerencsés dolog” ujjat húzni a Mayfairekkel.
A rabszolgák nagy hatalmú boszorkánynak tartották Charlotte-ot, Jeanne Louise-t, Angélique-et és Marie Claudette-et. Hozzájuk folyamodtak betegségükben, és szentül hitték, hogy úrnőik „mindent” tudnak. Ám arra kevés bizonyíték van, hogy a rabszolgákon kívül bárki is komolyan vette volna ezeket a meséket, illetve hogy a Mayfair-boszorkányok gyanút vagy „irracionális” félelmet ébresztettek volna saját köreikben. Senki sem vitatta a család vezető szerepét. Az emberek versengtek, hogy meghívást kapjanak Maye Faire-re. A család fényes házi mulatságokat rendezett. A Mayfair ifjak és leányok egyaránt kapósak voltak a házassági piacon.
Bizonytalan, hány családtagnak lehetett tudomása a boszorkányok hatalmáról. Angélique egyik fivére visszaköltözött Franciaországba, egy másik fivére, Maurice, otthon maradt. Két fia született, Louis-Pierre és Martin, akik ugyancsak megnősültek, és nem szakadtak ki a Saint-Domingue-i családból. Később Louisianába költöztek Marie Claudette-tel. Maurice és fiai a Mayfair nevet használták, akárcsak louisianai leszármazottjaik a mai napig.
Angélique hat gyereke közül két lány korán elhalt, két fiú visszatért Franciaországba, a harmadik, Lestan, Louisianába költözött húgával, Marie Claudette-tel.
A férfi családtagok sohasem követelték maguknak az ültetvényt, és nem próbálták kezelni a vagyont, holott a francia törvények felhatalmazták őket mindkettőre. Épp ellenkezőleg, elfogadták a választott nők fennhatóságát; a pénzügyi nyilvántartások és a pletyka is arra utal, hogy mérhetetlenül gazdag emberek voltak.
Talán kaptak valamilyen ellenszolgáltatást az engedelmességükért. Vagy talán eleve alázatosnak születtek. Nem tudunk lázongásokról, veszekedésekről. Angélique-nak azt a testvérét, aki Charlotte halálának éjszakáján halt meg a viharban, szelíd, simulékony természetű fiúnak mondták. Maurice fivérét, aki részt vett az ültetvény igazgatásában, kellemes, nyájas embernek ismerték.
A Franciaországba elvándorolt családtagok leszármazottjai közül többeket kivégeztek a forradalom alatt. Egyikük sem használta a Mayfair nevet, ennélfogva a Talamasca el is veszítette a nyomukat.
A család az egész időszakban katolikus volt. Támogatták Saint-Domingue-on a katolikus egyházat, és Pierre Fontenaynek, Charlotte sógorának egyik fiából pap lett, két nőrokonból karmelita apáca, akiknek egyikét rendtársaival együtt kivégezték.
A pénzt, amelyet a család ezekben az években keresett az Európába és Észak-Amerikába tömegesen exportált kávén, cukron és dohányon, gyakran helyezték el külföldi bankokban. Vagyonuk piramidálisnak számított még a hispaniolai mágnások között is, és a család mindig is hihetetlen mennyiségű ékszerrel és aranytárggyal rendelkezett. Ez egyáltalán nem jellemző az ültetvényesekre, akiknek legfőbb tőkéje általában a kockázatoknak kitett földbirtok.
Éppen ezért a dúsgazdag Mayfair-család sikeresen átvészelte a haiti rabszolgalázadást is, noha szigeti földjeik örökre elvesztek.
Marie Claudette hozta létre a Mayfair-hagyatékot 1789-ben, épp mielőtt a család elhagyni kényszerült Saint-Domingue-t a felkelés miatt. Szülei addigra meghaltak. Marie Claudette még csiszolta és finomította a hagyatékot a továbbiakban, amikor áttelepedett Louisianába. Ebben az időben pénzének nagy részét átutaltatta a hollandiai és római bankokból a londoni és New York-i intézményekbe.

 

A HAGYATÉK

A hagyaték a bankok által foganatosított kvázi – legális rendel – kezesek hihetetlenül bonyolult összessége, amelynek következtében a vagyon mentesül mindennemű örökösödési törvény hatálya alól. A hagyaték értelmében a Mayfair pénz- és ingatlanvagyon minden Mayfair-nemzedékben egy személy kezében összpontosul. Ezt az örököst a kedvezményezett jelöli ki, ha pedig erre nem került sor, a vagyon a kedvezményezett legidősebb leánygyermekére száll. Férfi abban az esetben örökölhet, ha nincs női leszármazott. Ezzel együtt a kedvezményezett, ha úgy kívánja, kijelölhet férfi örököst.
A Talamasca tudomása szerint egyetlen kedvezményezett sem halt meg úgy, hogy előtte ne jelölte volna ki örökösét, és a vagyon sohasem szállt férfira. Rowan Mayfairt, a legfiatalabb élő Mayfair-boszorkányt születésekor jelölte ki örökösnek anyja, Deirdre, akit ugyancsak születésekor jelölt ki örökösnek Antha, akit Stella jelölt ki, és így tovább.
Mégis előfordultak esetek a család történetében, amikor a kijelölt örökös személye megváltozott. Például Marie Claudette elsőszülött lányát, Claire Marie-t jelölte ki örökösnek, később ruházta rá az öröklési jogot harmadik gyermekére, Marguerite-re. Nincs rá bizonyíték, hogy Claire Marie-nek valaha is lett volna sejtelme kijelöltségéről, viszont Marguerite már jóval Marie Claudette halála előtt tisztában volt vele, hogy ő az örökös.
A hagyaték minden nemzedéknél hatalmas juttatásokat biztosít a kedvezményezett többi gyermekének (az örökös testvéreinek); a nők általában kétszer annyit kapnak, mint a férfiak. Ám csakis az a személy örökölhet, aki magán- és közéletében a Mayfair nevet használja. Amikor a törvények tiltották az örökösnek a névhasználatot, akkor a szokásjog alapján használta, ami ellen sohasem emeltek törvényességi óvást.
Ennek segítségével maradt fent századunkban is a Mayfair név. Többször előfordult, hogy a családtagok a vagyonnal együtt ezt a rendelkezést is továbbadták örököseiknek, bár erre semmi sem kötelezte őket attól kezdve, ha egy lépéssel is eltávolodtak a hagyatéktól.
A hagyaték rendelkezik azoknak az elszegényedett Mayfaireknek a támogatásáról is, akik megmaradtak a Mayfair névnél, és elődeik is ezt a nevet használták. A kedvezményezett a hagyaték tíz százalékáig testálhat olyan Mayfairekre, akik nem a gyermekei, ám ennek a feltétele ugyancsak a Mayfair név következetes használata.
A huszadik században számos „unokatestvér” részesült a hagyatékból, főleg Mary Beth Mayfairnek és lányának, Stellának köszönhetően, de néhány rokont támogatott Deirdre is, akinek vagyonát Cortland Mayfair kezelte. Ezek közül az emberek közül sokan meggazdagodtak, mivel a támogatást gyakran nyújtották olyan befektetésekhez vagy üzleti vállalkozásokhoz, amellyel a kedvezményezett vagy vagyonkezeltje egyetértett.
A Talamascának körülbelül ötszázötven olyan leszármazottról van tudomása, akik valamennyien a Mayfair nevet használják; ezeknek az embereknek körülbelül fele ismeri a New Orleans-i törzscsaládot, és rendelkezik valamilyen ismeretekkel a hagyatékról, noha már nemzedékek óta eltávolodtak a család főágától.
1927-ben Stella négyszázegynéhány Mayfairt és velük rokonságba került családtagot hívott össze az Első utcai házba. Nyomós bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, miszerint Stella érdeklődött családjának természetfölötti képességekkel bíró tagjai iránt, ám az ő történetét a későbbiekben ismertetjük.

 

LESZÁRMAZOTTAK

A Talamasca számos leszármazott vizsgálata után arra a következtetésre jutott, hogy a családban elterjedtek az enyhébb mértékű ezoterikus adottságok, egyesek pedig kivételes okkult erővel bírnak. Magától értetődően emlegetik „boszorkányként” a Saint-Domingue-i ősanyákat, azt mondják róluk, hogy „az ördög szeretői” voltak, eladták a lelküket az ördögnek, aki cserébe gazdaggá tette a családot.
Ezeket a legendákat ma már félvállról, gyakran humorizálva, vagy álmélkodó kíváncsisággal emlegetik, és a leszármazottak többsége, akikkel a Talamasca korlátozott kapcsolatot létesített, valójában semmi konkrétumot nem tud a család történetéről. Még csak a „boszorkányok” nevét sem ismerik. Nem tudnak Suzanne-ról vagy Deborah-ról, bár szoktak dicsekedni azzal, hogy „a mi őseinket még máglyán égették meg Európában!”, meg „nálunk régi hagyományai vannak az ördöngösségnek!” Elég elmosódott fogalmaik vannak a hagyatékról, annyit tudnak, hogy egy személy a kedvezményezett, ismerik a nevét is, de jóformán ez minden.
Ám a New Orleans-i térségben lakó leszármazottak sokat tudnak a törzscsaládról. Eljárnak a halottvirrasztásokra meg a temetésekre, és mint majd meglátjuk, számtalanszor összejöttek Mary Beth vagy Stella hívására. A Talamascának sok képe van ezekről az emberekről, amelyek családi összejöveteleken vagy magányosan ábrázolják őket.
Ebben a körben egyáltalán nem számít ritkaságnak szellemeket látni, jövőt látni, halottaktól telefonhívásokat kapni, tárgyakat kisebb mértékben mozgatni. Különböző könyvekben legalább tíz eltérő kísértethistória kapcsán említenek Mayfaireket, akik úgyszólván semmit sem tudnak a New Orleans-i családról. Három távoli Mayfair rokon tett tanúságot rendkívüli okkult erőről, ám arra nincs bizonyíték, hogy megértették, vagy bármilyen célra használták volna az erejüket. Legjobb tudomásunk szerint nincs kapcsolatuk a boszorkányokkal, a hagyatékkal, a smaragd nyakékkel vagy mondás, hogy minden Mayfair „megérzi”, amikor a kedvezményezett meghal.
A Mayfair rokonok félnek Carlotta Mayfairtől, a jelenlegi kedvezményezett, Deirdre Mayfair gondviselőjétől, és „boszorkánynak” tartják, ám a szó ebben az esetben a köznyelvben megszokott módon inkább a rossz természetű asszonyt jelöli, mint a természetfölötti hatalmat.

 

A SAINT-DOMINGUE-I ÉVEKKEL KAPCSOLATOS ANYAGOK ÖSSZEFOGLALÁSA

A család vitathatatlan jellemzői a tizennyolcadik században az erő, a siker, a gazdagság, a hosszú élet és a tartós kapcsolatok.
A korszak boszorkányait rendkívül sikeresnek kell tekintenünk. Nyugodt lélekkel feltételezhető róluk, hogy teljhatalmuk volt Lasher fölött. De őszintén szólva nem tudjuk, ez-e az igazság. Nincs bizonyítékunk az ellenkezőjére. Lashernek nem voltak látványos megjelenései. Nincs bizonyíték családi tragédiákra.
A természetfölötti közreműködést kizárólag a Mayfairek ellenségeivel történt balesetek, a család ékszerekben és aranyban való folyamatos gyarapodása, és a megszámlálhatatlan mesebeszéd támasztja alá, amit a rabszolgák hordtak össze úrnőik mindenhatóságáról vagy csalhatatlanságáról, márpedig ezeknek egyike sem megbízható.
Talán egész másként hangzana a mese, ha képzett nyomozók folytathattak volna tüzetesebb vizsgálatot.

 

A MAYFAIR-CSALÁD LOUISIANÁBAN, A TIZENKILENCEDIK SZÁZADBAN

Több nappal a haiti forradalom (a történelem egyetlen sikeres rabszolgafelkelése) előtt Marie Claudette-et figyelmeztették rabszolgái, hogy családjával együtt lemészárolhatják. Marie Claudette és gyermekei, fivére, Lestan, annak felesége és gyermekei, nagybátyja, Maurice, annak két fia, Maurice menyei és unokái minden nehézség nélkül és döbbenetes mennyiségű vagyontárggyal hagyták el az ültetvényt; társzekerek valóságos karavánja tartott Maye Faire-ből a közeli kikötőbe. Elkísérte a családot Louisianába Marie Claudette-nek körülbelül ötven házi rabszolgája, felerészben mulattok, és némelyek bizonyosan a Mayfair férfiak leszármazottai. Feltételezhetőleg magukkal vittek sok könyvet és írásos anyagot is, amelyeknek néhányát, mint a további jelentésekből kiderül, Louisianában is látták.
Miután a család megérkezett Louisianába, a Talamascának úgyszólván az első perctől sikerült bővebb információkat szereznie a Mayfair-boszorkányokról. Már előzőleg több kapcsolatot építettünk ki a városban két drámai kísértetjárás miatt, és legalább két rendtársunk látogatott el New Orleansba, az egyik azért, mert egy kísértetjárás ügyében nyomozott, a másik átutazóban más déli városok felé.
Az adatok gyarapodásának másik oka, hogy a Mayfair-család is „láthatóbb” lett. Kiszakadva Saint-Domingue elszigeteltségéből, ahol csaknem hűbéri hatalmat gyakoroltak, megszámlálhatatlan új emberrel kerültek kapcsolatba: kereskedőkkel, papokkal, rabszolgakereskedőkkel, alkuszokkal, gyarmati tisztviselőkkel és hasonlókkal. A Mayfairek vagyona és váratlan feltűnésük természetesen óriási kíváncsiságot keltett.
Érkezésük percétől a legkülönbözőbb mendemondák születtek róluk, és ahogy telt az idő, úgy gazdagodott az információk áradata.
Az információk bővüléséhez elkerülhetetlenül hozzájárultak a tizenkilencedik század változásai is. Az újságok és folyóiratok szaporodása, az aprólékos nyilvántartások elterjedése, a fényképezés feltalálása további részletekkel járult hozzá a Mayfair anekdotakincshez.
New York átalakulása forgalmas és virágzó kikötővárossá, olyan környezetet hozott létre, amelyben emberek tucatjait lehetett kifaggatni a Mayfair-családról anélkül, hogy valaki is felfigyelt volna ránk vagy nyomozóinkra.
Arról az egy dologról nem szabad megfeledkeznünk a Mayfairek történetének tanulmányozása közben, hogy bár látszólag drámai változások zajlanak a tizenkilencedik században, lehetséges, hogy a család egyáltalán nem változott meg. Talán csak a mi vizsgálati módszereink változtak. Többet tudtunk meg abból, ami zárt ajtók mögött történt.
Más szavakkal, ha bővebb tudomásunk lett volna a Saint-Dominigue-i évekről, nagyobb mérvű folyamatosságnak lennénk tanúi. Bár az is lehet, hogy nem.
Bármi legyen is a helyzet, az 1800-as évek boszorkányai – kivéve az 1872-ben született Mary Beth Mayfairt – jóval gyengébbnek látszanak azoknál, akik a Saint-Domingue-i években irányították a családot. Töredékes bizonyítékaink alapján úgy tűnik, hogy a Mayfair-boszorkányok huszadik századi feltűnő hanyatlása a polgárháború előtt kezdődött. Ám a kép, mint majd látni fogjuk, bonyolultabb ennél.
Általában a világnézet és az idők változása is jelentős szerepet játszhatott a boszorkányok hanyatlásában. Vagyis ahogy a család levetkőzte arisztokratikus és feudális jellemzőit, „civilizáltabbá” vagy „polgáribbá” alakult, a talán gátlásosabbá lett boszorkányokat zavarba hozhatta örökségük és hatalmuk. Mert bár a louisianai ültetvényes réteg „arisztokráciának” emlegette magát, egyáltalán nem voltak arisztokraták a szó európai értelmében, hanem a mai kifejezéssel élve „középosztálybeli értékrend” jellemezte őket.
A modern pszichiátria ugyancsak jelentős szerepet látszik játszani a Mayfair-boszorkányok gátlásaiban és zavarodottságában. Ezt részletesebben elemezzük a Mayfairek huszadik századi történetének tárgyalásakor.
Ám többnyire kénytelenek vagyunk föltételezésekre szorítkozni. Még mikor a huszadik században sikerült is közvetlen kapcsolatot létesíteni rendünk és a Mayfair-boszorkányok között, akkor sem tudhattunk meg annyit, mint reméltük.
Ezt sose feledje a kutató.

 

A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK...

Ahogy New Orleansba érkezett, Marie Claudette beköltöztette családját egy nagy házba a Dumaine utcában, majd rögtön vásárolt a várostól délre egy hatalmas ültetvényt Riverbendnél, és építtetett rajta egy udvarházat, amely még a haitinél is nagyobb és fényűzőbb volt. Az ültetvényt Riverbendi La Victoire-nak hívták, de egyszerűbben csak Riverbendként emlegették. Riverbendet 1896-ban mosta el a folyó, ám a földek nagy része, amelyen jelenleg olajfinomító működik, máig a Mayfairek tulajdona.
Marie Claudette nagybátyja, Maurice Mayfair a riverbendi ültetvényen élt haláláig, ám a fiai saját ültetvényt vásároltak maguknak, ahol szoros közelségben élhettek Marie Claudette családjával. Maurice két fiának néhány leszármazottja 1890-ig megmaradt vidéken, viszont sokan beköltöztek New Orleansbe. Ők alkották az „unokatestvéreknek” azt az egyre népesebb csapatát, amely a következő száz évben állandó tényezője lett a Mayfairek históriájának.
Rengeteg metszet maradt fönt Marie Claudette ültetvényéről, sőt számos fényképpel is találkozhatunk régi könyvekben, amelyek ma már nem kaphatók. A hivalkodó klasszicista stílushoz képest egyszerű, gyarmati építmény, amely még a saját korában is terjedelmesnek számított, erősen emlékeztetett a Saint-Domingue-i házra, sima, kerek oszlopaival, nyeregtetejével és tornácaival. Két szobasorát észak-déli és kelet-nyugati irányú folyosók választották el, a teljesen beépített alsó szintet nagyon magas és tágas padlástér zárta le.
Két hatalmas garconniére is tartozott az ültetvényhez, itt laktak a férfi családtagok, köztük a megözvegyült Lestan és négy fia, akik valamennyien a Mayfair nevet viselték. (Maurice mindig a főépületben lakott.) cukornádat, de a kávéról és a dohányról lemondott. Lestan mindegyik fiának vásárolt kisebb ültetvényt, gyermekeiket és unokáikat drága ajándékokkal halmozta el.
A családot érkezése első heteitől gyanakvás és ámuldozás övezte. Az emberek féltek Marie Claudette-től, aki sokakkal került összeütközésbe, miközben bedolgozta magát a louisianai üzleti életbe, és nem tartotta méltóságán alulinak, hogy megfenyegesse azokat, akik az útjába álltak. Rengeteg rabszolgát vásárolt a földjeire, akikkel a családi hagyományokhoz híven nagyon jól bánt. Kevésbé kíméletesen viselkedett a kereskedőkkel, akik közül nem egyet ostorral kergetett ki az ültetvényéről, arra hivatkozva, hogy az illető megpróbálta becsapni.
A helyi szemtanúk „rettenetesnek” és „utálatosnak” tartják, noha még mindig mutatós asszonynak nevezik. A Louisianában vásárolt rabszolgák borzasztóan féltek Marie Claudette házi rabszolgáitól és felszabadított, mulatt szolgáitól.
Mezei rabszolgái rövid időn belül kikiáltották boszorkánynak; azt pusmogták, hogy becsaphatatlan, tud „szemmel verni”, és van egy ördöge, azt uszítja rá mindenkire, aki megharagítja. Fivére, Lestan, nagyobb népszerűségnek örvendett, és láthatólag azonnal beilleszkedett a környék iszogató, kártyázó ültetvényesei közé.
Henri Marie Landry, Marie Claudette férje rokonszenves, de passzív embernek tűnik, aki az égvilágon mindent ráhagyott a feleségére. Európából rendelt növénytani folyóiratokat olvasgatott, gyűjtötte a déli ritka virágokat, és művelte Riverbend óriási kertjét.
Ágyban, párnák közt halt meg 1824-ben, miután fölvette a szentségeket.
1799-ben Marie Claudette megszülte utolsó gyermekét, Marguerite-et, a későbbi kijelölt örököst, aki anyja árnyékában élt annak 1831-ben bekövetkező haláláig.
Marie Claudette családi élete rengeteg szóbeszédnek adott tápot. Rebesgették, hogy legidősebb lánya, Claire Marie gyengeelméjű; számos történet maradt fent a hálóingesen bolyongó fiatal nőről, aki furcsa és gyakran buja dolgokat mondott idegeneknek. Szellemeket látott, és örökösen velük társalkodott, néha még vacsora közben is, a hüledező vendégek füle hallatára. Ugyancsak „tudott” másokról titkokat, amelyeket alkalmatlan pillanatokban ki is kotyogott. Claire Marie-t otthon tartották, és bár több férfi is beleszeretett, Marie Claudette nem adta férjhez. Henri Marie Landry halála után az öreg Marie Claudette egy szobában aludt a lányával, és vigyázott rá, nehogy Claire Marie elcsavarogjon és eltévedjen.
Claire Marie-t gyakran látták egy szál hálóingben a tornácokon.
Marie Claudette egyetlen fia, Pierre, ugyancsak nem nősülhetett meg. Kétszer „esett szerelembe”, ám mindkét alkalommal engedett az anyjának, amikor az nem egyezett bele a házasságba. Második „titkos arája” megpróbált öngyilkos lenni, amikor Pierre szakított vele. Ezek után Pierre ritkán járt el hazulról, de sűrűn mutatkozott az anyja társaságában.
Pierre afféle doktor volt a rabszolgáknál, akiket különböző főzetekkel és medicinákkal gyógyítgatott. Egy ideig még orvostudományt is tanult egy New Orleans-i részeges vén doktornál, de nem sok eredménnyel. Szerette a növénytant is, sok időt töltött kertészkedéssel, és rajzolta a virágokat. Pierre botanikai rajzai ma is megvannak az Első utcai híres Mayfair-házban.
Nem volt titok, hogy 1820 táján Pierre szert tett New Orleans-ban egy csodaszép negyedvér szeretőre, aki a szóbeszéd szerint fehérnek is elment volna. Két gyereket szült Pierre-nek, egy lányt, aki északra ment és beolvadt a fehérek közé, majd 1825-ben egy fiút, Fransois-t, aki Louisianában maradt, és később rengeteg adminisztrációt elintézett a családnak New Orleansban. A nyájas természetű hivatalnok élvezni látszott a fehér Mayfairek rokonszenvét, főleg azokét a férfiakét, akik üzleti ügyben érkeztek a városba.
Marguerite-et, úgy tűnik, az egész család imádta. Tízéves korában megfestették az arcképét, amelyen a híres smaragdos nyakéket viseli. Bizarr kép, mert az ékszer túl nagy a kislányhoz. 1927-ben ez a kép a New Orleans-i családi ház falán lógott.
Marguerite törékeny, fekete hajú nő volt, nagy, fekete szeme kissé kidülledt. Szépségnek tartották, dajkái La Peúte Gypsy-nek becézték, és szerették fésülgetni hosszú, fekete, hullámos haját. Gyengeelméjű nővérével és simulékony fivérével ellentétben Marguerite-nek förgeteges természete és nyers, kiszámíthatatlan humorérzéke volt. Húszévesen anyja akarata ellenére feleségül ment egy újabb „nagyon jóképű férfihoz”, a roppant kevéssé gyakorlatias természetű Tyrone Clifford McNamara operaénekeshez, aki széltében-hosszában bejárta az Egyesült Államokat, főszerepeket énekelve New York, Boston, St. Louis és más nagyvárosok operáiban. Marguerite akkor ment csak haza New Orleansból Riverbendbe és mert az anyja szeme elé kerülni, amikor férje az egyik ilyen turnéján tartózkodott. Marguerite 1827-ben és 1828-ban fiúkat szült, Julient és Rémyt. McNamara gyakran járt haza ebben az időszakban, de mindig csak rövid tartózkodásokra. Ahol megjelent, New Yorkban, Bostonban, Baltimore-ban és más helyeken, kicsapongásokkal, részegeskedéssel és gyakori verekedéssel tette magát hírhedtté. Ennek ellenére roppant népszerű „ír tenor” volt a maga korában, és mindenütt telt házak előtt lépett fel.
1829-ben Tyrone Clifford McNamarát és egy ír nőt, feltételezhetően az énekes szeretőjét holtan találták a Francia Negyed egyik kis házában, amelyet McNamara vásárolt a nőnek. A korabeli jelentések és újságcikkek szerint a pár a füstben fulladt meg, miközben hasztalanul próbáltak menekülni. Az ajtózár el volt törve. A viszonyból egy gyerek származott, aki nem tartózkodott a házban a tűz idején. Ő a későbbiekben átköltözött északra.
A tűzeset nagy súgást-búgást keltett New Orleansban; ebből az alkalomból a Talamasca annyi adatot szerzett a családról, mint évek alatt együttvéve sem.
A Francia Negyed egyik kereskedője azt mondta egyik „tanúnknak”, hogy Marguerite intéztette el „az ördögével” „azt a kettőt”, és nincs az a fekete Louisianában, aki Marguerite-nél jártasabb lenne a vuduban. Marguerite a pletyka szerint vudu oltárt rendezett be a házában, gyógyított, valamint szerelmi varázslatokat űzött kenetekkel és bájitalokkal, és mindenütt két gyönyörű negyedvér szolgálója, Marie és Virginie, valamint Octavius nevű mulatt kocsisa társaságában mutatkozott. Octaviusról azt tartották, hogy Louis-Pierre-nek, Maurice Mayfair egyik fiának törvénytelen gyereke, de ez nem volt széles körben elterjedt pletyka.
Még Marie Claudette is élt, de már ritkán mozdult ki. Azt mesélték róla, hogy ő tanította meg a lányát a Haitin elsajátított fekete mágiára. Marguerite felhívta magára a figyelmet mindenütt, ahová betette a lábát, annál inkább, mert fivére, Pierre, csorbítatlan reputációnak örvendett, nagy tapintattal bonyolította viszonyait mint ahányan látták, vagyis a történeteink zöme harmad- és negyedkézből származik. Érdekes feltevés, hogy talán soha nem is létezett ilyen személy.
Ennek ellenére ő volt a törvényes apja Katherine Mayfairnek, a hagyaték következő kedvezményezettjének, aki 1830-ban született. Nemzedékek óta Katherine volt az első Mayfair-boszorkány, aki nem ismerne a nagyanyját, mert Marie Claudette a következő évben meghalt.
A folyó két partján azt híresztelték a rabszolgák, hogy Marguerite meggyilkolta Arlington Kerrt, azután feltrancsírozta, és a darabjait szétosztotta befőttes üvegekbe, ám ennek a szóbeszédnek az ügyében sohasem végeztek nyomozást; a család hivatalos változata úgy szólt, hogy Arlington Kerr nem tudott alkalmazkodni az ültetvényesek életéhez, ezért távozott Louisianából, üres zsebbel, ahogy jött, Marguerite pedig boldog volt, hogy megszabadult tőle.
A húszegynéhány éves Marguerite arról volt híres, hogy eljárt a rabszolgák táncmulatságaira, sőt még táncra is perdült velük. Kétségtelenül rendelkezett a Mayfairek gyógyító képességével, és rendszeresen bábáskodott szüléseknél. Ám az idő múltával kezdték azzal vádolni, hogy ellopja rabszolganői csecsemőit, és ő az első Mayfair-boszorkány, akitől a rabszolgák nem csak féltek, de iszonyodtak tőle.
Amikor elmúlt harmincöt, nem vezette tovább az ültetvényt, hanem mindent átadott unokatestvérének, Augustinnek, Lestan nagybátyja egyik fiának, aki rendkívül tehetséges jószágigazgatónak bizonyult. Itt-ott Pierre, Marguerite bátyja is hozzájárult a döntéshozatalhoz, de Augustin volt a legfőbb irányító, aki egyedül Marguerite-nek tartozott elszámolással.
A rabszolgák féltek Augustintől, de kiszámíthatónak és épeszűnek tartották.
Az ültetvény mindenesetre virult ezekben az években. A Mayfairek tovább gyarapították hatalmas betétjeiket a külföldi és amerikai bankokban, egyébként szórták a pénzt, amerre csak jártak.
A szemtanúk „satrafának” nevezik a negyvenéves Marguerite-et, pedig mutatós asszony lehetett volna, ha veszi a fáradságot, hogy megfésülködjék, és a legcsekélyebb figyelmet fordítsa a ruháira.
Idősebb fia, Julien, tizenöt éves korától kezdett részt venni a birtok igazgatásában, amelyet fokozatosan teljesen átvett Augustintól. A Julien tizennyolcadik születésnapjának tiszteletére rendezett vacsorán fatális „baleset” történt egy új pisztollyal, aminek következtében Julien fejbe lőtte és megölte „szegény Augustin bácsit”.
Ez lehetett teljesen ártatlan baleset is, mivel Julient minden jelentés szerint „porba sújtotta a bánat.” Több tanú szerint birkóztak a pisztolyért, amikor megtörtént az eset. Az egyik pletyka úgy szól, hogy Julien kétségbe vonta Augustin becsületességét, mire Augustin azzal fenyegetőzött, hogy kiloccsantja a saját agyvelejét, Julien pedig megpróbálta kicsavarni a kezéből a fegyvert. Van olyan változat is, hogy Augustin „természetellenes fajtalankodással” vádolta Julient és egy másik fiút, ezen összevesztek, és Augustin fegyvert rántott, amelyet Julien megpróbált elvenni tőle.
Akárhogyan történt, senki ellen sem indult bűnvádi eljárás, és Julien lett az ültetvény vezetője, amire már zsenge tizenöt éves korában is teljességgel alkalmasnak mutatta magát. Ráncba szedte a rabszolgákat, és a következő tíz évben megduplázta az ültetvény hozamát. Élete végéig ő igazgatta a birtokot, bár Katherine húga volt az örökös.
Nagyon hosszú élete utolsó évtizedeiben Marguerite folyton a „borzalmas és undorító tárgyakkal” zsúfolt könyvtárban olvasott, és szinte megállás nélkül hangosan beszélt magában, vagy a tükör elé állt, és hosszas diskurzust folytatott angol nyelven a tükörképpel. Terjengős beszédeket tartott a virágainak is, amelyek közül sok abból a kertből származott, amelyet még apja, Henri Marie Landry teremtett.
Nagyon szerette számtalan rokonát, Maurice Mayfair és Lestan Mayfair gyermekeit és unokáit, ők pedig tántoríthatatlan hűséggel ragaszkodtak hozzá, noha Marguerite körül sohasem csitult a szóbeszéd.
A rabszolgák meggyűlölték, és a közelébe sem voltak hajlandók menni, kivéve a negyedvér Marie-t és Virginie-t, akik közül az utóbbi állítólag kissé zsarnokian bánt az öregasszonnyal.
1859-ben egy szökött rabszolganő azt állította a plébánosnak, hogy Marguerite ellopta a csecsemőjét, és feldarabolta az ördögnek. A plébános értesítette a hatóságokat, sor került vizsgálatokra is, ám a közkedvelt és nagy tiszteletnek örvendő Julien és Katherine, akik roppant ügyesen vezették az ültetvényt, megmagyarázták, hogy szó sem volt semmiféle csecsemőről, a rabszolganő elvetélt egy életképtelen magzatot, ám azt így is tisztességgel megkeresztelték és eltemették.
Akármik is történtek még, Rémynek, Juliennek és Katherine-nek boldog gyermekkora volt; fürödtek a fényűzésben, kiélveztek mindent, amit a fénykorát élő, polgárháború előtti New Orleans nyújtani tudott, a színházat, az operát és a szakadatlan házi mulatságokat.
Gyakran jöttek be hármasban a városban, egy szál negyedvér nevelőnő kíséretében, megszálltak a Szent Lajos hotel egyik pazar lakosztályában, kifosztották a divatos boltokat, majd visszatértek falura. Akkoriban azt a botrányos történetet mesélgették Katherine-ról, hogy látni akarta a híres negyedvér bálokat, amelyeken a kevert vérű fiatal nők táncoltak fehér gavallérjaikkal, és mikor beállított, magáról is azt állította, hogy mulatt, amit el is hittek neki. Koromfekete haja, sötét szeme, nagyon fehér bőre volt, és egyáltalán nem látszott afrikainak, de a legtöbb negyedvér nőről el lehetett: mondani ugyanezt. Julien is részt vett a csínyben, ő mutatta be a húgát több fehér férfinak, akik még nem találkoztak Katherine-nel, és elhitték róla, hogy negyedvér.
A régi gárda elhűlt a hírtől. Katherine fiatal fehér táncosai, akik abban a hiszemben járták a lánnyal, hogy egy „színest” táncoltatnak, felháborodtak és szégyenkeztek. Katherine, Rémy és Julien mulatságosnak találták a dolgot. Julien legalább egy párbajt vívott az eset miatt, súlyosan megsebesítve ellenfelét.
1857-ben, amikor Katherine tizenhét éves volt, ő és a fivérei megvásároltak egy telket a kertvárosi negyed Első utcájában, és megbízták Darcy Monahant, az ír építészt, hogy tervezzen rá egy házat. Ez a ház a Mayfairek mostani otthona, valószínű, hogy a vásárlás ötlete Julientől származott, aki állandó városi házat akart.
Akárhogyan történt is, Katherine és Darcy Monahan fülig egymásba szerettek, amitől Julien esztelen féltékenységre lobbant, és nem akarta megengedni, hogy a húga ilyen fiatalon férjhez menjen. Iszonyú veszekedés lett belőle. Julien kiköltözött a riverbendi családi házból, és a Francia Negyedben lakott egy férfival, akiről keveset tudunk; állítólag New York-i volt, roppant jóképű, és olyan rajongással vette körül Julient, hogy szeretőknek tartották őket.
Azt is mondja a pletyka, hogy Katherine elszökött New Orleansba Darcy Monahanhez, és a szerelmespár az Első utcai félkész házban, a mennyezet nélküli szobákban vagy az egyelőre még befejezetlen, vad kertben esküdött egymásnak örök hűséget. Julien haragudott, tiltakozott, egyre jobban elkeseredett, könyörgött az anyjának, hogy lépjen közbe, de Marguerite-et nem érdekelte a kérdés.
Katherine azzal fenyegetőzött, hogy végleg megszökik, ha nem teheti azt, amit akar, mire Marguerite beleegyezett egy szűk körű templomi esküvőbe. A szertartás után készült dagerrotípián Katherine a Mayfair-smaragdot viseli.
Katherine és Darcy 1858-ban beköltözött az Első utcai házba. Monahan lett a New Orleans-i úri társaság legdivatosabb építésze és építésvezetője. Sok korabeli szemtanútól hallható, milyen szép volt Katherine, milyen elragadó ember volt Darcy, és milyen remek bálokat adtak új házukban. Számtalanszor emlegették a Mayfair-smaragdot is.
Nyílt titok volt, hogy Julien Mayfair vizitelni sem hajlandó a húgánál, annyira haragszik a házasság miatt. Visszatért Riverbend-be, de sok időt töltött a Francia Negyedben levő lakásában is. 1863-ban Riverbendben csúnya veszekedés tört ki Julien, Darcy és Katherine között. Darcy a szolgák és néhány vendég füle hallatára könyörgött Juliennek, hogy fogadja el őt, bánjon kedvesen Katherine-nel, és viselkedjék „ésszerűen”.
Julien azzal fenyegetőzött, hogy megöli Darcyt, mire Katherine és Darcy távozott. Házaspárként nem is tértek vissza többé Riverbendbe.
Katherine 1859-ben szült egy Clay nevű fiút, majd három gyermeket, akik meghaltak csecsemőkorukban. 1865-ben világra hozott egy Vincent nevű, újabb fiút, és őutána két gyereket, akik ugyancsak csecsemőkorukban haltak meg.
Azt rebesgették, hogy ezeknek a gyermekeknek az elvesztése megtörte Katherine szívét, és Isten büntetésének tekintette halálukat. Merész, vidám fiatal lányból bánatos, félénk asszony lett. Úgy tűnik, ezzel együtt gazdag és teljes életet élt Darcyvel. Nagyon szerette a férjét, és minden igyekezetével támogatta annak különböző vállalkozásait.
Itt meg kell említenünk, hogy a Mayfair vagyon egyáltalán nem szenvedte meg a polgárháborút. New Orleanst nagyon hamar bevették és megszállták, ennek következtében sohasem ágyúzták és gyújtották föl. A Mayfairek pedig olyan hatalmas összegeket ruháztak be Európában, hogy simán átvészelték a megszállást, valamint a konjunktúra és a depíesszió váltakozását a polgárháború utáni Louisianában.
Hozzájuk sohasem kvártélyoztak be uniós csapatokat. New Orleans megszállásának úgyszólván a másnapján már üzletelni is kezdtek a „jenkikkel”. Katherine és Darcy Monahan jenkiket fogadtak az Első utcai házban, Julien, Rémy és más családtagok nagy felháborodására.
Ám a boldogság véget ért 1871-ben, amikor Darcyt elvitte a sárgaláz. A megtört szívű, félőrült Katherine könyörgött a bátyjának, hogy jöjjön el hozzá. Julien, aki éppen a francia negyedben levő lakásán tartózkodott, azonnal átment a húgához. Akkor tette be először a lábát az Első utcai házba.
Julien egy percre se mozdult el Katherine mellől; az elfelejtett gyerekekre a szolgák viseltek gondot. A húgával aludt a könyvtár fölötti nagy hálószobában, amely a ház északi homlokzatára nyílik, és még a járókelők is hallhatták Katherine szüntelen sírását, amint jajveszékelve gyászolja Darcyt és halott csecsemőit.
Katherine kétszer próbálta megmérgezni magát. A szolgák pletykálták, hogy rohanvást kellett orvosokat hívatni, Katherine-nek ellenmérget adni, járkáltatni a félájult asszonyt, akit az összetörten síró Julien támogatott, hogy össze ne essen.
Végül Julien visszavitte Katherine-t és a két fiút Riverbendbe;
Katherine itt szülte meg 1872-ben Mary Beth Mayfairt, akit Darcy Monahan lányaként anyakönyveztek, ami teljességgel kizárt, mert apja halála után tíz és fél hónappal született. Úgyszólván biztos, hogy Julien volt az apja.
Amennyire a Talamasca kideríthette, a pletykát Julien apaságáról a szolgák és a gyerekek dajkái terjesztették el széles körben. Köztudott volt, hogy Julien és Katherine egy ágyban aludt, zárt ajtók mögött, és Katherine nem tarthatott szeretőt Darcy halála után, mert ki sem tette a lábát a házból, kivéve, ha az ültetvényre utazott.
Ám a Mayfairek társadalmi köreiben látszólag sohasem adtak hitelt ennek a pletykának, amely közbeszéd tárgya volt a cselédszobákban.
Katherine nemcsak köztiszteletnek, de közszeretetnek örvendő asszony is volt, aki mérhetetlen vagyonából bőkezűen segítette azokat a rokonokat és barátokat, akiket a háború földönfutóvá tett. Próbálkozásai az öngyilkossággal kizárólag szánalmat ébresztettek. A régi meséket pedig, hogy a negyedvér mulatságokra járt volna, tökéletesen elfelejtették. Egyébként már abban az időben is úgyszólván fölmérhetetlen volt a család anyagi befolyása. Julien nagyon népszerű volt a New Orleans-i társaságban. A szóbeszéd hamarosan elült, és kétséges, hogy bármennyiben is befolyásolta volna a Mayfairek köz- vagy magánéletét.
Katherine-ről 1872-ben azt írják, hogy még mindig szép, bár idő előtt megőszült, és megnyerően szívélyes, közvetlen asszony. Egy jó állapotban megmaradt, kedves dagerrotípián karosszékben ül a két kisfiú között, térdén az alvó csecsemővel. Egészséges, derűs, vonzó asszonynak tűnik, csak a szeme szomorú egy kicsit. Nem viseli a Mayfair-smaragdot.
Mary Beth és bátyjai, Clay és Vincent falun nevelkedtek, miközben Julien bátyja, Rémy Mayfair és felesége – ugyancsak Mayfair-rokon, Lestan Mayfair egyik unokája – beköltöztek a Mayfair-házba, és évekig laktak ott. Három gyerekük született, akik valamennyien a Mayfair nevet viselték. Kettejüknek élnek leszármazottjai Louisianában.
Julien ebben az időben kezdett rendszeresen ellátogatni a házba, ahol a könyvtárban rendezett be magának dolgozószobát. (Ez a könyvtár és a fölötte levő nagy hálószoba abban a szárnyban volt, amellyel Darcy 1867-ben egészítette ki a házat.) Julien két falhoz csináltatott mennyezetig érő könyvespolcokat, és ezeken helyezte el a Mayfair-család nyilvántartásait, amelyeket rendszeresen vezettek az ültetvényen. Tudjuk, hogy nagyon sok régi kötet volt közöttük, és némelyiket latinul írták. Julien sok régi képet is, köztük „az 1600-as évekből származó portrékat” áthozatott a házba.
Julien, aki szeretett olvasni, feltöltötte a könyvtárat klasszikus szerzőkkel és modern regényekkel. Imádta Nathaniel Hawthorne-t, Edgar Allan Poe-t valamint Charles Dickenst.
Egyes bizonyítékok arra mutatnak, hogy Julien a közte és Katherine között dúló veszekedések elől menekült a városba Riverbendből, noha ottani kötelességeit sem hanyagolta el. Ám ha Katherine el is űzte, mindig visszahúzta kis unokahúga (vagy lánya), Mary Beth, akit teméntelen ajándékkal halmozott el, vagy hetekre elszöktette magával New Orleansba. Ez a rajongás nem akadályozta meg, hogy 1875-ben oltárhoz ne vezessen egy Mayfair unokatestvért, Maurice-nak és egy híres szépségnek a leszármazottját.
Suzette Mayfairnek hívták, és Julien annyira szerette, hogy nem kevesebb mint tíz arcképet festetett róla házasságuk első éveiben. Az Első utcai házban laktak, a legteljesebb összhangban Rémyvel és családjával, mert Rémy mindenben alkalmazkodott Julienhez.
Úgy tűnik, Suzette szerette a kis Mary Bethet, bár neki is négy gyereke született öt év alatt, köztük három fiú, és egy Jeannette nevű lány.
Katherine sohasem tért vissza önként az Első utcába. Túlságosan emlékeztette Darcyre. Amikor öregkorára kénytelen volt visszaköltözni, ez megzavarta az elméjét; a századfordulón már tragikus alak, aki örökös feketében bolyongott a kertben, Darcyt keresve.
Az eddig tanulmányozott Mayfair-boszorkányok közül talán Katherine a leggyengébb és a legjelentéktelenebb. Fiai, Clay és Vincent, tiszteletreméltó, szürke emberek voltak. Korán megnősültek, sok gyermeket nemzettek, leszármazottaik New Orleansban élnek.
Amit tudunk, az arra utal, hogy Katherine-t megtörte Darcy halála. Attól fogva sose emlegették másnak, mint „szelídnek”, „gyengédnek” és „türelmesnek”. Sohasem vett részt Riverbend igazgatásában, hanem Julienre bízta, aki később átadta a birtok vezetését Clay és Vincent Mayfairnek, illetve fizetett felügyelőknek.
Katherine egyre több időt töltött az anyjával, Marguerite-tel, aki minden évtizeddel hóbortosabb lett. Egy látogató az 1880-as években „szörnyű szipirtyónak” nevezi, aki éjjel-nappal mocskos fehér csipkeruhát viselt, és órákon át olvasott rémes bádoghangon a könyvtárban. Azt mondják róla, hogy minden ok nélkül sértegette az embereket. Szerette Angeline unokáját (Rémy lányát) és Katherine-t. Állandóan Juliennek és Rémynek nézte Kacherine fiait, Clayt és Vincent-t. Katherine-t szürke hajú, megkopott asszonyként írják le, aki folyton hímezett.
Úgy tűnik, Katherine mélyen vallásos lett öregségére. Naponta eljárt misére, és pompás keresztelőket rendezett Clay és Vincent gyerekeinek.
Marguerite kilencvenkét éves korában halt meg. Abban az időben Katherine hatvanegy éves volt.
Katherine-ről mindig csak a vérfertőzés miatt pletykáltak, ami Jeanne Louise és Peter ideje óta jellemző a Mayfairekre, de nem tulajdonítottak neki okkult erőket.
A fekete rabszolgák és cselédek sohasem féltek Katherine-től. Nem bukkant föl titokzatos, sötét hajú szerető. Arra sincsen bizonyíték, hogy Darcy Monahan másban halt volna meg, mint közönséges sárgalázban.
Az akkori Talamasca már azt a feltételezést is megkockáztatta, hogy annak az egész időszaknak Julien volt a „boszorkánya”, mert abban a nemzedékben talán nem született más médium, és ahogy Marguerite öregedett, Julienben egyre erősebben megnyilvánult a hatalom. Feltételezték azt is, hogy Katherine médium volt, de megtagadta a szerepet, amikor beleszeretett Darcybe; ezért ellenezte olyan hevesen a házasságot Julien, aki ismerte a családi titkokat.
Valóban, bőségesen állnak rendelkezésünkre bizonyítékok, amelyeknek alapján kijelenthetjük, hogy Julien boszorkánymester volt, sőt a Mayfair-család boszorkánya.
Ennélfogva okvetlenül szükséges, hogy részletesebben tanulmányozzuk Julient. Az 1950-es években lenyűgöző információkhoz jutottunk hozzá. Julien történetét egyszer még bővíteni kell további nyomozásokkal, valamint a jelenlegi anyagok ismételt egyeztetésével és felülvizsgálatával. Terjedelmes Mayfair-jelentéseinkben, amelyek ezeket az évtizedeket ölelik fel, sok az ismétlés. Julient sokszor említették nyilvánosan, három olajfestésű portréja maradt fent amerikai múzeumokban, egy pedig egy londoniban.
Julien még egészen fiatal volt, amikor fekete haja hófehérre őszült; ezekről az olajfestményről és a számos fényképről parancsoló fellépésű és igézően szép férfi tekint ránk. Egyesek szerint operaénekes apjára, Tyrone Clifford McNamarára hasonlított.
Ám a Talamasca egyes tagjainak az is szemet szúrt, hogy Julien Mayfair feltűnően emlékeztet őseire, Deborah Mayfairre és Petyr van Abelre, akik természetesen semmiben sem hasonlítottak egymásra. Julien megkapó kombinációja két ősszülőjének. Petyr magasságát, arcélét, kék szemét, Deborah finom járomcsontjait és száját örökölte. Arckifejezése nem egy képen döbbenetesen emlékeztet Deborah-éra.
Olyan, mintha a tizenkilencedik századi festő látta volna Rembrandt Deborah-ját – ami természetesen lehetetlen, hiszen a festmény a pincénkben van –, és tudatosan próbálta volna utánozni a Rembrandt által megörökített „egyéniséget.” Csak feltételezhetjük, hogy Julienből valóban ez a jelleg sugárzott. Továbbá azt is érdemes följegyezni, hogy Julien a legtöbb fotográfián a merev tartás és a mesterkélt műtermi körülmények ellenére is mosolyog.
Alig észrevehető „Mona Lisa” mosoly, de akkor is mosoly, ami azért meghökkentő, mert egyáltalán nem jellemző a tizenkilencedik századi fotográfia hagyományaira. Az öt ferrotípiáról, amely a birtokunkban van, Julien ugyanezzel a titokzatos félmosollyal néz ránk. A korabeli ferrotípiákon nem szokás mosolyogni. Olyan, mintha Julien mulatságosnak találta volna a „fényírászatot”. A halála előtt, a huszadik században készült fényképein ugyancsak mosolyog, de már szélesebben, nyíltabban. Érdemes megjegyezni, hogy a kései képein feltűnő nyájasság és egyszerű boldogság sugárzik róla.
Bizonyos, hogy Julien egész életében a család nagyurának számított, aki többé-kevésbé uralkodott unokaöccsein, unokahúgain, valamint testvérein, Katherine-en és Rémyn.
Köztudomású, hogy ellenségei féltek tőle. Egy dühös alkusztól tudjuk, hogy egy veszekedés során Julien lángra lobbantotta ellenlábasának ruháját. A tüzet eloltották, a másik ember felgyógyult elég komoly égési sebeiből, és Julient nem vonták felelősségre. Akik hallották a történetet, azok közül sokan – a rendőrséget is beleértve – egyszerűen nem hitték el. Julien csak nevetett, ha rákérdeztek. Ám egyetlenegy tanútól azt hallottuk, hogy Julien puszta akarattal tud tüzet gyújtani, és az anyja ugratta is miatta.
Az is egy híres eset, amikor Julien haragjától röpködni kezdtek a szobában a tárgyak, és nem lehetett megállítani őket. Julien kiment, rázárta az ajtót a kisded viharra, és nevetőgörcsöt kapott a tehetetlenségtől. Azt a történetet is csak egyetlen tanútól hallottuk, hogy Julien fiúkorában megölte egyik házitanítóját.
Ennek a kornak egyetlen Mayfairje sem részesült szervezett iskolai oktatásban, ám valamennyit otthon taníttatták. Nem volt kivétel Julien sem, aki mellé fiatalságában számos nevelőt fogadtak. Ezek egyikére, egy bostoni jóképű jenkire, vízbe fúltan találtak rá a mocsárban, a szóbeszéd szerint Julien fojtotta meg és dobta a vízbe. Ebben az ügyben sem folytattak nyomozást, és az egész család fel volt háborodva a pletykától. A szolgák, akik terjesztették a mendemondát, siettek megcáfolni magukat.
Ez a bostoni tanító kiapadhatatlan hírforrásnak bizonyult. Folyton pletykált Marguerite-ról, hogy milyen bizarr szokásai vannak, és mennyire félnek tőle a rabszolgák. Neki köszönhetjük a furcsa testrészeket és tárgyakat tartalmazó köcsögök és üvegek leírását. A tanító azt állította, hogy visszautasította Marguerite felajánlkozását. Olyan rosszindulatú ostobasággal terjesztette mendemondáit, hogy többen is figyelmeztették rá a családot.
Az nem tudható, Julien ölte-e meg ezt az embert, de ha igen – a korabeli közfelfogást figyelembe véve –, legalább volt rá valami oka.
Julienről azt állították, hogy úgy osztogatta az idegen aranyakat, mint a rézpénzt. A divatos éttermekben versenyeztek a pincérek, hogy ki szolgáljon föl neki. Híres lovas volt, több lovat és fogatot tartott az Első utca közelében levő istállóiban.
Még öregkorában is ellovagolt reggelente gesztenye pej kancáján a Szent Károly úton Carroltonig, és vissza, miközben aprópénzt dobált a fekete kisgyerekeknek.
Halála után négy szemtanú is látta lóhátas kísértetét a ködös Szent Károly utcán. Ezeket a meséket a korabeli újságok is közölték.
Julien ugyancsak nagy támogatója volt a húshagyókeddi ünnepségeknek, amelyek 1872 körül kezdődtek. Húshagyókeddet fényes vendéglátásokkal ünnepelte az Első utcában.
Számtalanszor elmondták róla azt is, hogy rendelkezett a „bilokáció” adományával, azaz két helyen tudott lenni egyszerre. Ez a pletyka széles körben elterjedt a szolgák között. Például Julien megjelent a könyvtárban, de szinte azonnal megpillantották a hátsó udvaron is. Vagy egy cselédlány látta, amint kimegy a főbejáraton, és ahogy megfordult, látta, hogy Julien jön le a lépcsőn.
Nem egy szolga felmondott inkább, minthogy elviselje az Első utcában „a különös Monsieur Julient”.
Feltételezéseink szerint Lasher megjelenéseiben kell keresni ennek a zűrzavarnak az okát. Akármi volt is a helyzet, Lasher ruházatának leírása feltűnően emlékeztet arra, amit Julien viselt különböző képein. A huszadik században feltűnő Lasher mindig úgy öltözik, ahogyan Julien öltözött volna az 1870-es és 1880-as években.
Julien bőkezűen osztogatta a bankjegyeket a látogató papoknak, a Szegények Kis Nővérei apácáinak és a hasonló személyeknek. Fejedelmi nagyvonalúsággal adakozott a plébániának és minden jótékonysági alapítványnak, amely hozzá fordult. Sokszor mondta, hogy őt nem érdekli a pénz, noha fáradhatatlanul gyarapította a vagyont.
Tudjuk, hogy szerette anyját, Marguerite-et, és bár nem sok időt töltött a társaságában, mindig vásárolt neki könyveket New Orleansban, sőt megrendelte őket New Yorkból és Európából is. Egyszer vesztek össze csúnyán, amikor arról volt szó, hogy Katherine feleségül menjen-e Darcy Monahanhoz; ebből az alkalomból Marguerite többször megütötte fiát a szolgák szeme láttára. Egybehangzó vélemény szerint ez nagyon fájt Juliennek, aki könnyezve hagyta magára anyját.
Feleségének, Suzette-nek halála után Julien még a korábbinál is kevesebb időt töltött Riverbendben. Gyerekei az Első utcában nevelkedtek. Julien, aki mindig mutatós jelenség volt, fokozottabb mértékben vett részt a társasági életben, noha már azelőtt is mutatkozott operában és színházban kis unokahúgával (vagy lányával), Mary Bethtel. Sok bált adott jótékonysági célra, és támogatta a fiatal muzsikusokat, akiket szűk körű házi koncerteken mutatott be az Első utcai ház kettős szalonjában.
Julien nem csak hatalmas haszonnal gazdálkodott Riverbend-ben, de kereskedett is két New York-i üzlettárssal, és jelentős vagyont keresett ezen a vállalkozáson. Ingatlanokat vásárolt mindenfelé New Orleansban, amelyeket unokahúgára, Mary Bethre hagyott, noha a vagyon, amely Mary Bethre, mint kijelölt örökösre várt, már így is felülmúlta Julienét.
Majdnem bizonyos, hogy Julien kiábrándult feleségéből, Suzette-ből. A szolgák és a barátok szerint sokat veszekedtek. Suzette minden szépsége ellenére szigorúan vallásos volt, és megbotránkoztatta Julien tüzes természete. Nem volt hajlandó viselni azokat a ruhákat és ékszereket, amelyeket a férje akart látni rajta. Nem szeretett eljárni esténként. Utálta a hangos zenét. A ragyogó szemű, sápadt, bűbájos Suzette világéletében betegeskedett, és fiatalon halt meg, miután gyors egymásutánban négy gyereket szült. Egyetlen lányának, Jeanette-nek kétségtelenül lehetett valamilyen látnoki adottsága vagy más okkult képessége.
A szolgák nem egyszer hallották Jeannette-et, amint halálos félelemmel sikoltozik, mert kísértetet vagy jelenést látott. Nemcsak a Kertvárosban volt köztudott, de még az újságok is írtak Jeanette rémült kirohangálásairól az utcára. Elsőnek ő adott tápot az Első utcai házról rebesgetett kísértethistóriáknak.
Több történet szerint Julien rendkívül türelmetlenül viselkedett Jeannette-tel, és be szokta zárni, bár egybehangzó vélemények szerint szerette a gyerekeit. Három fia a Harvardon tanult, majd New Orleansba visszatérve polgári joggal foglalkoztak, és valamennyien nagy vagyont szereztek maguknak. Leszármazottjaik, nemtől vagy házassági kapcsolataiktól függetlenül a Mayfair nevet viselik. Az ügyvédi iroda, amelyet Julien fiai alapítottak, kezeli évtizedek óta a Mayfair-hagyatékot.
Legalább hét fotográfia maradt ránk, amelyek gyerekeivel, köztük a fiatalon meghalt Jeannette-tel ábrázolják Julient. A család minden képen feltűnően boldognak látszik, Barclay és Cortland nagyon hasonlít az apjára. Barclay a hatvanas éveinek végén hunyt el, ám Cortland megélte a nyolcvanat, és 1959 késő októberében halt meg. Előző évben a Talamasca tagja közvetlen kapcsolatot teremtett Cortlanddel, ám erre majd a maga idejében térünk rá.
(Rowan Mayfairnek, a jelenlegi örökösnek a nevelőanyja, Ellie Mayfair a dédunokája Juliennek, unokája Julien Cortland nevű fiának, egyetlen gyermeke Cortland fiának, Sheffield Mayfairnek és feleségének, a francia ajkú Eugenie Mayfair kuzinnak, aki meghalt, mikor Ellie hétéves volt. Sheffield előbb halt meg Cortlandnél, 1952-ben, negyvenöt éves korában súlyos szívrohamot kapott a család Tábor utcai ügyvédi irodájában. Lánya, Ellie, ebben az időben a Stanford egyetemen tanult, a kaliforniai Palo Altóban, és már jegyese volt Graham Franklinnek, akihez később feleségül ment. Ezek után végleg elköltözött New Orleansból, bár gyakran visszajárt látogatóba, és 1959-ben visszatért, hogy örökbe fogadja Rowan Mayfairt.)
Julienre vonatkozó legérdekesebb bizonyítékaink egy része Mary Bethtel, és Mary Beth első lányának, Bellenek születésével áll kapcsolatban. Julien mindennel elhalmozta Mary Bethet, olyan bálokat rendezett neki az Első utcában, amelyek kiállták az összehasonlítást bármelyik New Orleans-i házi mulatsággal. Az Első utcai ház kerti útjait, korlátjait és szökőkútjait Mary Beth tizenötödik születésnapjára tervezték és építették.
Mary Beth már tizenöt esztendősen magasra nőtt; korabeli fotográfiáiról fejedelmi, komoly, sötét szépség tekint ránk, akinek nagy fekete szeme, és feltűnően szép rajzú szemöldöke van, ám az arcáról félreérthetetlen egykedvűség árad. Egyébként az önimádatnak vagy a hiúságnak ugyanez a legteljesebb hiánya fogja majd jellemezni minden fényképét. Néha már-már dacos hanyagságot tükröz beállásának férfiassága, bár nagyon valószínű, hogy egyszerűen csak szórakozott volt, nem dacos. Gyakran mondták róla, hogy nem anyjára, Katherine-re, hanem nagyanyjára, Marguerite-re emlékeztet.
1887-ben Julien magával vitte tizenöt éves unokahúgát New Yorkba, ahol meglátogatták Lestan egyik unokáját, Corrington Mayfairt, aki ügyvéd és Julien üzleti partnere volt. Julien és Mary Beth 1888-ban továbbutazott Európába, ahol másfél évet töltöttek, mely idő alatt a New Orleans-i rokonokat és barátokat számos levélben tájékoztatták, hogy a tizenhat éves Mary Beth feleségül ment egy skóciai Mayfairhez – egy óvilági unokatestvérhez – és egy Belle nevű kislánynak adott életet. Az esküvőt, amelyet egy skóciai katolikus templomban tartottak, Julien kimerítő részletességgel megírta a Francia Negyedbe egyik barátnőjének, egy hírhedt pletykafészeknek, aki mindenkinek megmutogatta a levelet. Julien és Mary Beth rövidített formában más beszédes rokonoknak és barátoknak is beszámoltak a házasságról.
Érdemes följegyezni, hogy Katherine, amikor hírét vette lánya házasságának, ágynak esett, és öt napig nem beszélt, nem evett. Csupán akkor volt hajlandó felülni és enni egy kis levest, amikor elmegyógyintézettel fenyegették meg. „Julien maga az ördög!”, suttogta, mely ponton Marguerite mindenkit kizavart a szobából.
Kislányának születése előtt két hónappal a titokzatos Lord Mayfair sajnálatos módon leesett skóciai ősi várának tornyából, és elhalálozott. Julien ismét részletes beszámolókat küldött haza, Mary Beth pedig könnyes leveleket intézett barátnőihez.
Ezt a Lord Mayfairt úgyszólván bizonyosan légből kapták. Mary Beth és Julien ellátogattak Skóciába, töltöttek bizonyos időt Edinburghben, sőt jártak Donnelaithben is, ahol megvásárolták a falu fölé tornyosuló kastélyt a dombtetőn, amelyet Petyr van Abel örökített meg részletesen. Ám a kastély, egykor a Donnelaith-klán otthona, elhagyott rom volt az 1600-as évek vége óta. Skóciában nem ismeretesek Mayfair lordok.
Ám a Talamasca huszadik századi nyomozásai meghökkentő tényeket tártak föl a donnelaithi rommal kapcsolatban. A kastély 1689-ben őszén égett ki, időben nagyon közel ahhoz a naphoz, amikor Deborah-t ki akarták végezni a franciaországi Monrcleve-ben, sőt talán ugyanazon a napon, bár ezt nem állapíthattuk meg bizonyossággal. A tűzben vesztek oda a Donnelaith-klán utolsó tagjai: az öreg lord, az elsőszülött fia és az unokája.
Izgalmas feltételezés, hogy az öreg lord volt Deborah Mayfair apja, mely esetben gyáva féreg lehetett, aki nemcsak azt nem merte megakadályozni, hogy Suzanne-t, a szegény buta parasztlányt megégessék, de még akkor sem lépett közbe, amikor rózsabokorban fogant Deborah lányukat is ugyanez a szörnyű sors fenyegette.
Ám ezt nem tudhatjuk, mint ahogy azt sem, volt-e szerepe Lashernek a tűzvészben, amely eltörölte a föld színéről a Donnelaith-családot. A szájhagyomány szerint csak az öreg lord égett össze, a csecsemő fiúunoka a füstben fulladt meg, a család számos nőtagja pedig úgy lelte halálát, hogy levetették magukat a bástyáról. Az elsőszülött fiú attól halt meg, hogy leszakadt vele a lépcső...
A pletyka szerint Julien és Mary Beth mindössze egyetlen délutánt töltöttek a romok között, és ezután vásárolták meg a kastélyt. Máig a család tulajdona, amelyhez más Mayfairek is ellátogattak.
A kastélyt sohasem restaurálták, de rendszeresen eltakarítják belőle az omladékot, és Stella életében, a huszadik században megnyitották a nyilvánosság előtt.
Nem tudhatjuk, mennyire ismerte Julien a kastélyt, és mik voltak a tervei vele, amikor megvásárolta. Nyilván volt valaminemű tudomása Suzanne-ról és Deborah-ról, vagy a családi krónikákból, vagy Lashertől.
A Talamasca rengeteget töprengett ezen a kérdésen, hogy ki mit ismert és mikor, mert okunk van feltételezni, hogy a tizenkilencedik századi Mayfairek nem ismerték történetük teljes egészét. Katherine egyszer bevallotta, hogy nem sokat tud a család kezdeteiről, csak annyit, hogy valamikor az 1600-as években költöztek át Martinique-ról Saint-Domingue-re. Számos Mayfairtől lehetett hallani hasonló megjegyzéseket.
Maga Mary Beth mondta 1920-ban a Szent Alfonz-templom plébánosának, hogy a család eredete „elvész az idők porában”. Még mintha zavarban is lett volna egy kicsit, amikor helyi építészhallgatóknak arról mesélt, ki építtette Riverbendet és mikor. A korabeli könyvek szerint Marguerite volt az építtető, holott Marguerite már Riverbendben született. Amikor a személyzet kérte, hogy azonosítson bizonyos alakokat az Első utcai régi arcképeken, Mary Beth azt felelte, hogy nem ismeri őket, és megjegyezte, nem bánná, ha valakinek akkoriban lett volna annyi esze, hogy fölírja a neveket a képek hátuljára.
Amennyire megbizonyosodhattunk róla, legalább néhány kép hátulján szerepelnek a nevek.
Talán Julien, ám egyedül ő, olvasta a régi nyilvántartásokat, mert ilyenek léteztek. Julien már 1872-ben elkezdte átszállítani őket Riverbendből az Első utcába.
Bármi volt is a helyzet, 1888-ban Julien Skóciába utazott, és megvásárolta a romos kastélyt. Mary Beth Mayfair pedig élete végéig ragaszkodott hozzá, hogy Lord Mayfair volt az apja az ő szegény drága kis Belle leányának, aki szöges ellentéte lett hatalmas anyjának.
1892-ben megbíztak egy festőt, hogy fesse le a romot. Ez a kép ma is megtalálható az Első utcai házban.
Hogy visszatérjünk a krónikához, 1889 végén a feltételezett nagybácsi és unokahúga hazatértek a pici Belle-lel. Marguerite, aki riasztóan leépült kilencven éves korára, roppant módon érdeklődött a csecsemő iránt.
Katherine-nek és Mary Bethnek állandóan szemmel kellett tartaniuk Belle-t, ha Riverbendben voltak, mert Marguerite a karjára vette és sétálni indult vele, aztán elfelejtette, és vagy elejtette, vagy letette a lépcsőre, esetleg egy asztalra. Julien csak nevetett ezeken az óvintézkedéseken, és többször kijelentette a szolgák füle hallatára, hogy a csecsemőnek különleges őrangyala van, aki majd vigyáz rá.
Ebben az időben már egyáltalán nem emlegették, hogy Julien lenne Mary Beth apja, arról pedig végképp nem esett szó, hogy ő nemzette volna a lányával Belle-t.
Ám mi följegyezzük a nyilvántartásba azt a bizonyosságunkat, hogy Mary Bethnek és Belle-nek egyaránt Julien volt az apja.
Mary Beth, Julien és Belle boldogan éltek együtt az Első utcában, és Mary Bethnek, noha szeretett táncolni, színházba és társaságba járni, láthatólag nem volt sürgős „új” férjet találni.
Később férjhez ment egy Daniel McIntyre nevű emberhez, és még három gyermeke született: Carlotta, Lionel és Stella.
1891-ben Mary Beth sikoltozva ébredt Első utcai hálószobájában a Marguerite halálát megelőző éjszakán. Ragaszkodott hozzá, hogy azonnal indul Riverbendbe, mert a nagyanyja haldoklik. Miért nem hozatták ide? A szolgák a földszinti könyvtárban találták Julient: mozdulatlanul ült, sírt, és mintha nem is látta vagy hallotta volna Mary Bethet, mikor a lány könyörgött, hogy vigye ki Riverbendbe.
Egy fiatal ír komorna ekkor hallotta, amint az öreg negyedvér házvezetőnő megjegyzi, hogy talán nem is Julien ül a könyvtárban, ennélfogva meg kellene keresni. A komorna ettől nagyon megrémült, főleg mikor a házvezetőnő „Möszjő Julien!” kiáltozással kutatta át a házat, miközben a mozdulatlan alak tovább sírt az asztalnál, és nem látszott hallani a szólongatást.
Végül Mary Beth gyalog indult el, mire Julien felugrott az asztaltól, beletúrt ujjaival fehér hajába, előhozatta a csukott, kétüléses hintót, és még a Raktár utca előtt utolérte Mary Bethet.
Érdemes följegyezni, hogy Julien hatvanhárom éves volt ebben az időben, és nagyon szép férfi; regényes megjelenésével és viselkedésével egy nagy színészre emlékeztetett. Mary Beth tizenkilenc éves volt és gyönyörű, Belle csak kettő, és nem is szerepel ebben a történetben.
Julien és Mary Beth akkor érkeztek Riverbendbe, amikor éppen küldeni akartak értük. Marguerite, a kilencvenkét éves roncs már csaknem kómába esett, egy furcsa kis babát szorongatott csontos ujjaival, és maman-nak szólongatta az orvos és az ápolónő hüledezésére, akik később egész New Orleanst tájékoztatták a babáról. A jelen levő pap részletes beszámolója ugyancsak bekerült a nyilvántartásunkba.
Ezek szerint a baba ijesztő volt: fekete dróttal fölerősített tagjai emberi csontokból készültek, rongyból varrott fejére kezdetleges ábrázatot mázoltak és ocsmány ősz bozontot ragasztottak.
A hatvanegy éves Katherine és két fia órák óta az ágy mellett ültek. Ott volt Rémy is, aki egy hónapja érkezett az ültetvényre, mielőtt anyja állapota rosszabbodott volna.
A pap, Martin atya, éppen feladta Marguerite-nek az utolsó kenetet, és az oltáron égtek a gyertyák.
Amikor Marguerite kilehelte a lelkét, Katherine a kíváncsian figyelő pap szeme láttára fölállt, a tükörasztalhoz ment, kivette az anyjával közösen használt ékszeres kazettából a smaragd nyakéket, és Mary Bethnek nyújtotta. Mary Beth megköszönte, a nyakába tette, aztán tovább sírt.
A pap megjegyezte, hogy eleredt az eső, és rendkívül erős szél kerekedett a ház körül, csapkodta a zsalugátereket, tépte a leveleket a fákról. Úgy tűnt, Juliennek ez annyira tetszik, hogy még nevetett is.
Katherine elnyűttnek, fáradtnak látszott, Mary Beth vigasztalhatatlanul sírt. A rokonszenves fiatal Clayt láthatólag valósággal megigézték az események, de bátyja, Vincent, közönyösen viselkedett.
Ekkor Julien kinyitotta az ablakokat, beengedve a szelet és az esőt. A pap kissé megriadt és kínosan érezte magát, mert tél volt. Ennek ellenére megmaradt az ágy mellett, ahogy az illendőség követelte, noha az eső az ágyat verte. A fák nagy robajjal csapódtak a ház falaihoz. A pap attól félt, hogy valamelyik ág még bejön a hozzá legközelebb eső ablakon. Julien, akit ez a legcsekélyebb mértékben sem zavart, könnyezve megcsókolta a halott Marguerite-et, lezárta a szemét, és elvette tőle a babát, amelyet a kabátja alá rejtett. Majd összekulcsolta a halott asszony kezét, és kisebb beszédben elmagyarázta a papnak, hogy anyja a „régi század” végén született, csaknem száz évet élt, és olyan dolgokat tudott és látott, amelyeket sohasem mondhatott el senkinek.
– A legtöbb családban – jelentette ki Julien franciául –, ha meghal valaki, vele hal minden tudása. Nem így a Mayfaireknél. Anyám vére bennünk van, minden, amit tudott, belénk szállt, és erősebbé tett bennünket.
Katherine csak bólogatott szomorúan. Mary Beth tovább sírt. Clay keresztbe font karokkal állt a sarokban, és figyelt.
Amikor a pap félénken megkérdezte, nem lehetne-e becsukni az ablakot, Julien közölte vele, hogy tiszteletlenség lenne, mert Marguerite-et az egek is siratják. Ezután leverte az ágy melletti oltárról a szentelt gyertyákat, amivel felháborította a papot, és Katherine-t is meghökkentette.
– De Julien, meg ne bolondulj már! – suttogta, mire Vincent-ből kitört a nevetés, és Clay is akaratlanul elmosolyodott, majd restelkedve sandítottak az elszörnyedt papra. Julien pajkosan elmosolyodott, és vállat vont, aztán ismét nekikeseredett, ahogy ránézett az anyjára; az ágy mellé térdelt, és az arcát a takaróba temette a halott asszony mellett.
Clay halkan kiment a szobából.
A távozó pap megkérdezte Katherine-től, mi ez a smaragd, ő pedig félvállról azt felelte, hogy egy ékszer, amelyet az anyjától örökölt, de sohasem kedvelt túlságosan, olyan nagy és nehéz. Mary Beth megkaphatja.
Miután elhagyta a házat, a pap azt tapasztalta, hogy néhány száz méternyire nem esik az eső, nem fúj a szél, és az ég tiszta. Az ültetvény kerítésénél találkozott Clay-jel, aki egy fehér széken ült, dohányzott, és a távoli vihart figyelte, amely jól látszott a sötétségben. A pap köszönt neki, de Clay mintha nem hallotta volna.
Petyr van Abel Deborah-val kapcsolatos leírása óta ez az első részletes beszámolónk egy Mayfair-boszorkány haláláról.
Sok más mesét írhatnánk még le Julienről – a jövőben talán sor is kerül rá. Majd még hallunk róla Mary Beth történetében.
Ám mielőtt rátérnénk Mary Bethre, foglalkoznunk kell Juliennek még egy jellemző tulajdonságával, nevezetesen a biszexualitásával. Itt érdemes részletesen följegyezni azokat az anekdotákat, amelyeket Julien egyik szeretőjétől, Richard Llewellyntől hallottunk.
Mint olvashattuk, Julient már nagyon fiatalon kapcsolatba hozták a „fajtalanság”-gal – ekkor történt, hogy akaratlanul vagy akarattal megölte egyik nagybátyját. Említettük azt a férfit is, akivel az 1850-es években együtt lakott a Francia Negyedben.
Juliennek haláláig voltak ilyen társai, de a legtöbbjükről semmit sem tudunk.
Kettőről maradtak feljegyzések: a Victor Gregoire nevű negyedvérről és egy Richard Llewellyn nevű angolról.
Victor Gregoire az 1880-as években dolgozott Juliennek, afféle magántitkárként és inasként. Az Első utcai cselédtraktusban lakott. Feltűnően mutatós ember volt, mint Julien valamennyi – hím- és nőnemű – szeretője, és azt is pletykálták róla, hogy ugyancsak Mayfair leszármazott.
A nyomozások meg is erősítették, hogy Gregoire valóban dédunokája egy negyedvér komornának, aki Saint-Domingue-ról menekült el a családdal; ennek a lánynak talán Peter Fontenay Mayfair, Jeanne Louise ikertestvére, Charlotte és Petyr van Abel fia volt az ősapja.
Julien nagyon kedvelte Victort, ám valamikor 1885-ben összevesztek, akkortájt, amikor Suzette meghalt. A rendelkezésünkre álló sovány adatok szerint Victor azzal vádolta Julient, hogy szeretetlenül bánt a haldokló Suzette-el. Julien ezen annyira felháborodott, hogy csúnyán elverte Victort. A rokonok olyan hévvel terjesztették a hírt a családban, hogy kívülállók is tudomást szereztek róla.
Általános vélekedés szerint Victornak valószínűleg igaza volt, mivel pedig Victor odaadóan szolgálta Julient, joga volt kimondani az igazságot. Akkoriban mindenki tudott róla, hogy Julienhez Victor áll a legközelebb, aki mindent megtesz uráért.
Ezzel együtt nyomós bizonyítékaink vannak rá, hogy Julien szerette Suzette-et, bármekkora csalódást okozott is neki a felesége, és jól bánt vele. A fiai legalábbis úgy vélték, hogy apjuk szerette az anyjukat. Julien össze volt törve Suzette temetésén, a szertartás után órákig vigasztalgatta Suzette apját és anyját, és minden üzleti ügyét elhalasztotta, hogy Jeannette lánya mellett lehessen, aki „sohasem heverte ki” az anyja halálát.
Azt is föl kell jegyeznünk, hogy sok évvel később Julien szinte hisztérikus kétségbeesést tanúsított Jeannette temetésén. Még a koporsóba is belekapaszkodott, és nem akarta engedni, hogy elhelyezzék a kriptában. Garlandnak, Barclaynek és Cortlandnek a szó szoros értelmében támogatniuk kellett az apjukat, amikor megtörtént a sírba tétel.
Suzette testvéreinek mai leszármazottjai azt állítják, hogy az Első utcai „Suzette dédnagynénit” férje, Julien kergette az őrületbe, és Julien olyan perverz, kegyetlen és rosszindulatú volt, hogy az már veleszületett elmebajra utal. Ám ezek a szóbeszédek nem tartalmaznak reális tényeket.
Hogy visszatérjünk Victorhoz, a fiatalember tragikus balesetet szenvedett, miközben Mary Beth és Julien Európában tartózkodott.
Amikor egy este hazafelé tartott a Kertvároson át, a Philip és a Prytania utca sarkán elébe lépett egy robogó fogatnak; elesett és összezúzta a koponyáját. Két nap múlva belehalt súlyos agykárosodásába. Julien akkor szerzett tudomást róla, amikor visszatért New Yorkba. Gyönyörű síremléket állíttatott Victornak a Szent Lajos temetőben.
Richard Llewellynnek, Julien utolsó társának tanúskodását kivéve csak sokszorosan közvetett bizonyítékaink vannak arra, hogy ez homoszexuális kapcsolat volt. Julien rengeteg ruhát vásárolt Victornak, de vett neki gyönyörű lovakat is, és elhalmozta pénzzel. Egész napokat és éjszakákat töltöttek együtt, közösen utazgattak Riverbendbe, New Yorkba, és Victor gyakran aludt az Első utcai könyvtár díványán, ahelyett, hogy visszatért volna a saját szobájába a ház hátuljában.
Ami Richard Llewellyn tanúskodását illeti, ő sohasem ismerte Victort, ám velem személyesen közölte, hogy Juliennek volt hajdanán egy Victor nevű, színes szeretője.

 

RICHARD LLEWELLYN TANÚSKODÁSA

Richard Llewellyn – aki több volt közömbös kívülállónál – az egyetlen ismerőse Juliennek, akivel rendünk közvetlen kapcsolatot tudott teremteni.
Mondanivalója Julienről és más családtagokról még ma is rendkívül érdekessé teszi beszámolóját, annak ellenére, hogy ennek zöme nem nyert megerősítést. Többek között Llewellynnek köszönhetjük legmélyebb bepillantásainkat a Mayfair-család életébe.
Úgy érezzük, érdemes teljes egészében közölnünk Llewellyn szavainak rekonstrukcióját.
A húszéves Richard Llewellyn 1900-ban érkezett New Orleansba, ahol ugyanúgy elszegődött Julienhez, mint Victor, mert Julien, bár addigra betöltötte a hetvenkettőt, lankadatlan aktivitást tanúsított a bank- és ingatlanügyletekben, a pamutfonó és kereskedelmi vállalkozásokban. Tizennégy évvel később halt meg, de élete utolsó hetében is szabályszerű félfogadási időt tartott az Első utcai könyvtárban.
Haláláig alkalmazta Llewellynt, aki őszintén megmondta 1958-ban, amikor elkezdtem terepmunkámat a Mayfair-boszorkányok ügyében, hogy Julien szeretője volt.
1958-ban Llewellyn épp betöltötte a hetvenhetet. Középtermetű, robusztus ember volt, göndör fekete haja sűrűn őszült, feltűnően nagy, kék szeme kissé kidülledt. Addigra ráragadt az úgynevezett New Orleans-i kiejtés, és már egyáltalán nem úgy beszélt, mint egy bostoni vagy egy jenki. Hamisítatlan New Orleans-i lett megjelenésében és beszédében.
Zenére, főleg operákra szakosodott antikváriuma volt a Francia Negyedben, a Chartres utcában. Mindig kaphatóak voltak nála Caruso lemezei, és Llewellyn, aki örökösen a bolt hátuljában ült egy asztalnál, kizárólag öltönyt és nyakkendőt viselt.
Julien örökségéből vásárolta a házat, amelynek emeletén lakott. 1959-ben bekövetkezett halála előtt egy hónappal még az üzletben dolgozott.
Többször meglátogattam 1958 nyarán, de csak egyszer bírhattam rá hosszabb beszédre, és be kell vallanom, hogy ebben nagy szerepet játszott a bor, amelyet én fizettem. Ezt a módszert – ebéd, bor, még több bor – gátlástalanul alkalmaztam a Mayfair-család életének számos tanújánál, amely New Orleans-i nyarakon prímán bevált. Azt hiszem, kissé rámenősen és türelmetlenül viselkedtem, ám fölbecsülhetetlen értékű információkra tettem szert.
„Véletlen” találkozásunkra akkor került sor, amikor egy júliusi délutánon betévedtem üzletébe, és beszélgetni kezdtünk a nagy kasztrált énekesekről, főleg Farinelliről. Llewellynt nem volt nehéz meggyőzni, hogy fél háromkor csukja be a boltot egy antillai sziesztára, és jöjjön el ebédelni velem a Galatoire-ba.
A Mayfair-családot csupán később hoztam szóba, és akkor is csak az Első utcai öreg házzal kapcsolatban. Kereken megmondtam, mennyire érdekesnek találom a házat és lakóit. Llewellyn, aki addigra kellemesen becsiccsentett, azonnal fejest ugrott New Orleans-i első napjainak emlékeibe.
Először semmit sem akart mondani Julienről, azután úgy kezdett beszélni, mintha mindent tudna róla. Különböző közismert dátumokkal és tényekkel gondoskodtam róla, hogy a beszélgetés olajozottan. pörögjön. A Galatoire-ból átmentünk egy Bourbon utcai csendes kis kávéházba, és ott beszélgettünk fél kilencig.
A beszélgetés valamelyik pontján Llewellyn megállapíthatta, hogy nincs bennem semmilyen előítélet az ő hajlamait illetően, mert egyetlen szaván sem botránkoztam meg, és ez még fesztelenebbé tette.
Ez jóval korábban történt, mintsem használni kezdtük a magnetofont, így a szállodába visszatérve magamnak kellett rekonstruálnom Llewellyn szavait, legjobb tudomásom szerint törekedve arra, hogy visszaadjam jellegzetes kifejezéseit. Hitem szerint pontos rekonstrukció, bár saját kérdéseimet kihagytam belőle.
Llewellyn nagyon szerette Julien Mayfairt, és élete egyik legnagyobb megrázkódtatása volt, amikor megtudta, hogy Julien legalább tíz-tizenöt évvel öregebb annál, amennyinek ő hitte, de erre is csak 1914 elején jött rá, amikor Julien elszenvedte az első szélütést, mert egészen addig roppant regényes és tüzes szeretőnek bizonyult. Llewellyn addig maradt Julien mellett, amíg ő valami négy hónappal később meg nem halt. Julien akkor már részben megbénult, de még mindig napi egy-két órát töltött az irodájában.
Llewellyn színes képet festett a századforduló Julienjéről: vékony ember, aki veszített egy keveset a magasságából, de általában virgonc, energikus, tele humorral és fantáziával.
Llewellyn kereken megmondta, hogy Julien avatta be az élet erotikus titkaiba, és nemcsak arra tanította meg a fiatalembert, hogyan legyen figyelmes szerető, de magával vitte Mesevárosba, New Orleans hírhedt vöröslámpás negyedébe is, és bevezette a jobb házakba.
De térjünk vissza Llewellyn szavaihoz.
– Hogy micsoda fogásokra tanított! – mélázott szerelmükön Llewellyn. – És micsoda humorérzéke volt! Mulatságnak tekintette az egész világot, egy csöpp keserűség nem volt benne. Elárulok magának egy nagyon bensőséges dolgot. Pontosan úgy szerelmeskedett velem, mintha nő lennék. Ha nem tudja, mire célzok, akkor nincs is értelme megmagyaráznom. És az a hang, az a franciás kiejtés! Én mondom magának, amikor elkezdett a fülembe duruzsolni...
És micsoda mulatságos anekdotákat mesélt a többi szeretőiről, ahogy lóvá tettek másokat! Volt egy fiúja, Aleisternek hívták, az rendszeresen kiöltözött nőnek, úgy járt az operába Juliennel, és soha, senki sem fogott gyanút! Julien megpróbált rábeszélni, hogy én is tegyem meg, de én megmondtam, hogy soha, de soha nem lennék képes rá! Megértette. Rendkívül jó természetű volt. Lehetetlenség volt összeveszni vele. Azt mondta, azzal már végzett, egyébként is rettenetes természete van, nem engedheti szabadjára. Kimerítené.
Az egyetlen alkalommal, amikor megcsaltam, és két nap után vetődtem haza, iszonyú veszekedésre számítva, úgy bánt velem, hogy is fogalmazzak? Töprengő szívélyességgel. Mindent tudott, hogy mit tettem és kivel, és a legőszintébb nyájassággal kérdezte, miért viselkedtem ilyen bolond módjára. Kísérteties volt! Végül sírva fakadtam és bevallottam, hogy csak a függetlenségemet akartam bizonyítani. Ő olyan elsöprő egyéniség volt, de akkor már bármit megtettem volna, csak ne essek ki a kegyeiből. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha elkerget!
Mosolyogva elfogadta a magyarázkodásomat. Megveregette a vállamat, és azt mondta, ne nyugtalankodjak. Mondhatom magának, ez örökre kigyógyított az elkószálhatnékból. Egyáltalán nem volt vicces, hogy én olyan borzasztóan érzem magam, ő pedig annyira nyugodt és elnéző. Megtanított egyremásra, meg bizony.
Akkor elkezdte mesélni, hogy gondolatolvasó, és látja, mi történik más helyeken. Sokat beszélt róla. Fogalmam sincs róla, komolyan gondolta-e, vagy akkor is csak viccelt. Senkinek sem volt olyan gyönyörű szeme. Igazán nagyon szép öregember volt. És nyugodtan elmondhatom, olyan kifinomultan öltözködött, mint egy arszlán. Egyszerűen szédületes volt, amikor fölvette az elegáns fehér lenvászon öltönyét sárga selyemmellénnyel, és hozzá a panamakalapot.
Azt hiszem, a mai napig őt utánozom. Hát nem szomorú? Megpróbálok hasonlítani Julien Mayfairre.
Erről jut eszembe, egyszer borzasztóan megijedtem tőle, olyan különös dolgot csinált. A mai napig nem tudom igazából, mi történt. Előző este arról beszélgettünk, milyen volt fiatalon, mennyire jóképű minden fényképén, az, tudja, valóságos fotótörténeti tanulmány volt, azokat végignézni. Az elsők még daguerrotípiák voltak, aztán jöttek a ferrotípiák, azután az igazi szépia fotográfiák, kartonpapíra, végül a mai fekete-fehér fényképek. No szóval, mutat egy köteggel, mire én azt mondom: – Ó, bár ismerhettelek volna fiatal korodban, biztosan gyönyörű voltál. – Elharaptam a szót és borzasztóan szégyelltem magam, attól féltem, hogy megbántottam. De ő csak mosolygott. Sose felejtem el. Keresztbe vetett lábbal ült a bőrkanapéján, figyelt a pipája füstje mögül, és azt mondta: – Nohát, Richard, ha annyira szeretnéd tudni, milyen voltam fiatalon, esetleg megmutathatom. Ezzel foglak meglepni.
Azon az estén az alsóvárosban voltam, már nem is emlékszem, minek mentem oda, talán el kellett szabadulnom hazulról. Tudja, időnként nagyon nyomasztó bírt lenni a ház. Tele volt gyerekekkel, öregekkel, és mindig ott volt Mary Beth, akit, hogy finoman fogalmazzak, nehezen lehetett figyelmen kívül hagyni. Félre ne értse, kedveltem Mary Bethet, őt mindenki kedvelte. Legalábbis Julien haláláig nagyon kedveltem. Nagyon jó beszélgetőtárs volt. Komolyan figyelt arra, amit mondtak neki, ez is olyan szokatlan volt benne. Ám ha belépett egy szobába, attól fogva senki másra nem lehetett figyelni. Úgy is mondhatná, hogy túlragyogott másokat. Aztán ott volt a férj, McIntyre bíró.
Borzasztó buta ember volt ez a Maclntyre bíró. Örökösen részeg. És micsoda kötözködő részeg. Hányszor kellett felkutatnom a Raktár utca ír kocsmáiban és hazavonszolnom. Tudja, ő tényleg nem volt a Mayfairek közé való. Nem mintha nem lett volna tanult ember, és jó ír családból származott is, de azt gondolom, Mary Beth mellett mindig alacsonyabb rendűnek érezte magát. Az asszony folyton olyan apróságokat mondogatott neki, hogy tegye az ölébe az asztalkendőt, ne szivarozzon az ebédlőben, vagy ne kocogtassa a fogához az ezüst evőeszközt, mert idegesítő a hangja. McIntyre örökösen meg volt sértve, pedig szerintem szívből szerette a feleségét. Ezért tudta olyan könnyen megsebezni Mary Beth. McIntyre igazán szerette. Ismernie kellett volna Mary Bethet, hogy megértse. Nem volt szépség, az nem, viszont... egyszerűen lebilincselő volt! Miket mesélhetnék róla meg a fiatalemberekről, de nem akarok. Szóval azt próbáltam mondani, hogy egész órákat üldögéltek az asztalnál evés után, Mary Beth, McIntyre bíró, természetesen Julien és Clay is, ha ott volt. Még sose láttam embereket, akik ennyire szerettek be.szélgetni vacsora után.
Julien simán el tudott pusztítani háromnegyed liter konyakot. A kis Stella ott szundikált az ölében. Ó, Stella a loknijaival, az édes, bűbájos Stella! És a gyönyörű kis Belle! Ahogy betévedt a szobába a babájával! És Millie drága. Millie drágának szólították, bár ezzel fölhagytak később. Fiatalabb volt Belle-nél, bizonyos értelemben mégis ő vigyázott rá. Belle-t nehéz volt megérteni. Első látásra azt gondolta az ember, micsoda tünemény, igazi angyallány, ha érti, mire gondolok. Voltak más unokatestvérek is, akik folyton oda jártak. Úgy rémlik, Julien fia, Garland, sokat volt nálunk, mikor hazajött az iskoláról. Meg Cordand. Őszintén kedveltem Cortlandet. Egy darabig szó volt róla, hogy talán feleségül veszi Millie-t, de Millie az első unokatestvére volt, Rémy lánya, és akkor már nem így házasodtak az emberek. Millie sohasem ment férjhez. De szomorú...
Hanem tudja, McIntyre bíró az a fajta ír ember volt, aki nem bírt megülni a felesége szoknyáján, ha érti, mire gondolok. Neki férfiak között kellett lennie, hogy örökösen ihasson és kötözködhessen, és nem olyan férfiak társaságában, mint Julien, hanem hasonszőrű nyakalós, durva beszédű írekkel. Sok időt töltött az alsóvárosi klubjában, de még több este járt le a közönségesebb ivókba a Raktár utcán.
Ha otthon tartózkodott, rendszeresen nagy zajt csapott. Ennek ellenére jó bíró volt. Kizárólag akkor ivott, mikor hazajött a bíróságról, és mivel mindig korán jött haza, bőven volt ideje, hogy a sárga földig leigya magát este tízre. Akkor elment csavarogni, és úgy tíz óra tájban Julien megszólalt: „Richard, azt hiszem, jó lenne, ha megkeresnéd.”
Julien legyintett az egészre. Mulatott McIntyre bírón. McIntyre bíró nagyokat szavalt Írországról meg az ír politikai helyzetről, Julien kivárta, hogy befejezze, aztán azt mondta nyájasan kacsintva: „Engem az se érdekel, ha megölik egymást.” McIntyre őrjöngött. Mary Beth kacagott, a fejét csóválta, és bokán rúgta Julient az asztal alatt. De McIntyre borzasztóan tönkrement már a végén. Eleve felfoghatatlan, hogy bírt olyan sokáig élni. Csak 1925-ben halt meg, három hónappal Mary Beth után. Azt mondták, tüdőgyulladás. Fenét volt tüdőgyulladás! A kanálisban találták meg, tudja. Szentestén, olyan hidegben, hogy a vízvezetékek is szétfagytak. Tüdőgyulladás! Hallottam, hogy mikor Mary Beth haldokolt, és úgy szenvedett, annyi morfiumot adtak neki, hogy egymagában az is majdnem megölhette volna. Feküdt ott, nem volt magánál, és akkor bejön a férje részegen, felrázza, hogy szükségem van rád, Mary Beth. Szerencsétlen részeg bolond. Mire ő: „Gyere, Daniel”.
„Elveztem az életet”, mondta. „Embernek talán nem is illene annyira élvezni az életet, mint én a magamét. Ó, annyi nyomorúság van a világon, én pedig mindig olyan pompásan szórakoztam! Nem tűnik tisztességesnek, igaz? Többet kellett volna tennem másokért, találékonyabbnak kellett volna lennem! De mindez benne van a könyvemben. Később elolvashatod.”
Többször is mondta, hogy megírja az életét. Valóban roppant érdekes élete volt, ha elgondolja, hogy jóval a polgárháború előtt született, és mennyi mindent láthatott. Amikor elkísértem lóháton a felsővárosba, és átlovagoltunk az Audubon parkon, mesélt arról az időről, amikor a park helyén még ültetvények voltak. Mesélt arról, mikor gőzhajóval járt föl Riverbendből. Mesélt a régi operáról és a negyedvér bálokról. Rengeteget mesélt. Le kellett volna írnom. Ugyanezeket elmesélte a kicsi Lionelnek meg Stellának, és hogy figyeltek! Levitte őket a hintóval az alsóvárosba, a Francia Negyedbe, és csodálatos kis meséket mondott.
Mondanom se kell, mennyire el akartam olvasni azt a történetet. Több alkalomra emlékszem, ahogy belépek a könyvtárba, ő éppen ír, és megjegyzi, hogy ez lesz az önéletrajza. Kézzel írt, noha volt írógépe. És egyáltalán nem haragudott érte, ha az összes gyerek körülötte lábatlankodik, ha Lionel a pamlagon olvas, vagy Stella a díványon babázik, ő csak írta az önéletrajzát.
No és mit gondol, mi lett belőle? Julien meghalt, és sehol sem volt az önéletrajz. Mary Beth ezt mondta. Könyörögve kértem, engedje látnom, amit Julien írt. Félvállról felelte, hogy nincs mit mutatnia. Nem engedte, hogy hozzányúljak Julien íróasztalához. Kizárt a könyvtárból. Ó, hogy gyűlöltem érte, kimondottan gyűlöltem! És milyen blazírtan csinálta! Mindenki mással elhitette volna, hogy az igazat mondja, annyira biztos volt magában. De én láttam a kéziratot! Azért Mary Beth adott valamit Julien holmijából, és én máig hálás vagyok érte.
Azzal Llewellyn elővarázsolt egy csodaszép gránátköves gyűrűt. Megdicsértem az ékszert, majd azt mondtam, érdekelne Meseváros. Milyen volt oda járni Juliennel? Elég terjengősen válaszolt:
– Ó, Julien szerette Mesevárost, nagyon szerette! Lulu White Tükörcsarnokában direkt imádták a lányok, én mondom magának! Úgy kiszolgálták, akár egy királyt. De ugyanígy fogadták mindenütt, ahová betette a lábát. Bár rengeteg olyan dolog történt ott, amiről nem szívesen beszélek. Nem mintha féltékeny lettem volna Julienre, csak egy ilyen magamfajta tisztességes jenki fiú megbotránkoztatónak találta őket – nevetett Llewellyn. – De jobban megérti, ha elmondom.
Tél volt, amikor először jártam ott Juliennel, aki az egyik legjobb ház címét adta meg a kocsisának. Valaki zongorázott, ma már nem tudom, ki volt, talán Manuel Perez, talán Jelly Roll Morton, én sose rajongtam úgy a dzsesszért és a ragtime-ért, mint Julien. Imádta azt a zongoristát – az ilyen zongoristákat mindig professzornak szólították, tudja –, szóval ültünk a szalonban, hallgattuk a zenét, pezsgőztünk, igazán jó pezsgő volt, és persze jöttek a lányok a csiricsáré cicomáikban, mondták azt a sok kvaccs dolgot, ilyen hercegnő, olyan grófnő, mind megpróbálták elcsábítani Julient, aki elragadóan bánt velük, majd végül választott, méghozzá, nagy elképedésemre, egy idősebb nőt, egész jelentéktelent, aztán azt mondta, mindketten fölmegyünk az emeletre. Persze nem akartam a nővel lenni, semmi sem bírhatott volna rá, hogy megtegyem, de Julien csak mosolygott, azt mondja, figyeljek csak, tanuljak valamit a világból. Jellemző Julienre.
És mit gondol, mi történt, amikor beléptünk a szobába? Nos, Julient nem az asszony érdekelte, hanem a két lánya, akik kilenc és tizenegy évesek voltak, és ők segítettek az előkészületekben, amikor, hogy finoman fogalmazzak, megvizsgálták Julient, hogy nincs-e szüksége, hiszen tudja... aztán a mosakodásban. Mondhatom, mélységesen elhűltem, hogy ekkora gyerekek végezzenek ilyen intim tevékenységet, aztán mikor Julien ágyba ment az anyával, tudja-e, hogy a kislányok is ott ültek az ágyon? Nagyon szépek voltak, az egyik fekete, a másik szőke loknis. Rövid ingecskét és fekete harisnyát viseltek, el tudja ezt képzelni, és megigéztek még engem is. Átlátszott az ingen a kis mellbimbójuk, pedig még mellük se volt, nem is tudom, mitől voltak izgatók. Az ágy magas, faragott lábának támaszkodtak – tudja, egy olyan futószalagon készült borzalom volt az az ágy, plafonig érő félmennyezettel –, még csókolgatták is Julient, mint szolgáló angyalkák, mikor ő... ő... meghágta az anyjukat, hogy úgy mondjam.
Sose felejtem el azokat a gyerekeket. Hogy milyen természetesnek találták a dolgot! És milyen természetesnek találta Julien!
Ő természetesen olyan kedvesen viselkedett, amennyire ember viselkedhet hasonló helyzetben. Azt gondolta volna róla, hogy ő Dárius perzsa király, és a hölgyek a háreme. Nem volt benne egy szikrányi pöffeszkedés, semmi otrombaság. Utána ivott velük még egy kis pezsgőt, amiből a kislányok is ittak. Az anya ki szerette volna próbálni rajtam a csábjait, de hallani se akartam róla. Julien maradt volna egész éjszaka, ha én nem kérem, hogy távozzunk. Tanított a két lánynak egy új verset. Úgy látszik, minden itt jártakor tanított nekik egy verset, a gyerekek fel is mondtak három-négy régi leckét, köztük egy Shakespeare szonettet. Az új vers egy Elizabeth Barrett-Browning volt.
Alig vártam, hogy kívül lehessek az ajtón, és hazafelé nekiestem; „Julien, bármik is legyünk, felnőtt emberek vagyunk! Ezek pedig gyerekek!” Ám őt nem lehetett kizökkenteni a derűjéből. „Ugyan, Richard, ne légy már ilyen szamár. Ezeket a kislányokat úgy hívják, hogy bordélybaba. Nyilvánosházban születtek, ott is fognak meghalni. Nem tettem velük semmi bántót. Ha nem én vagyok velük és az anyjukkal ma este, akkor megteszi más. Megmondom én neked, hogy számomra mi a rendkívüli ebben a helyzetben: az, ahogyan az élet a körülményektől függetlenül követeli a jogait. Természetesen ez egy nyomorúságos lét, hogy is lehetne más, ám ezek a kislányok még ebben is tudnak élni, lélegezni, jól érezni magukat. Kacagnak, tele vannak kíváncsisággal és gyöngédséggel. Alkalmazkodnak, azt hiszem, ez a megfelelő szó. Alkalmazkodnak, és a maguk módján nyújtják a kezüket a csillagokért. Szerintem ez csodálatos. A vadvirágokra kell gondolnom, amelyek a kövek réseiben nőnek; egyre csak nyújtóznak a nap felé, mindegy, hány talp tiporja le őket.”
Nem vitatkoztam tovább. Ő azonban még nem fejezte be. Azt mondta, az ország minden városában élnek gyerekek, akik sokkal szerencsétlenebbek ezeknél a kislányoknál. Ami természetesen nem igazolja az ő helyzetüket.
Tudom, hogy Julien gyakran járt Mesevárosba nélkülem. De mondok én magának valamit... (Llewellyn itt tétovázni kezdett. Egy kis nógatásra volt szüksége.) Mary Bethet vitte magával. Elvitte Lulu White-hoz, az Arlingtonba, és ezt úgy csinálták, hogy Mary Beth férfinak öltözött.
Nem is egyszer láttam őket, mikor elmentek. Ehhez Mary Bethet kellett volna látnia, hogy megértse. Semmije sem volt rút, de nem is volt kifinomult: magas, erős alak, a vonásai elég markánsak.
Pokolian jóképű férfinak látszott, ha fölvette a férje valamelyik mellényes öltönyét. Hosszú haját elbújtatta kalap alá, sálat kötött a nyakába, időnként pápaszemet tett valami érthetetlen okból, és így ment el Juliennel.
Emlékszem, legalább ötször megtörtént ez. Hallottam, amikor később beszélgettek róla, hogy mindenki beugrott Mary Bethnek. Néha velük ment McInryre bíró is, de őszintén szólva azt hiszem, hogy Julien és Mary Beth nem örült a társaságának.
Egyszer Julien elmesélte, hogyan ismerkedett meg McIntyre bíró Mary Beth Mayfairrel: Mesevárosban történt, körülbelül két évvel az én megjelenésem előtt. Akkor még nem volt McIntyre bíró, csak Daniel McIntyre, Ott ismerkedett meg Mary Bethtel, egész este kártyáztak, ők ketten és Julien, de McIntyre csak reggel tudta meg, hogy Mary Beth nő, és attól fogva nem lehetett elválasztani tőle.
Julien elmesélt mindent. Csak úgy átmentek csavarogni, hogy hátha sikerül elcsípniük a Razzy Dazzy Spasm Bandet. Nyilván hallott róla, jó volt, tényleg nagyon jó volt. Julien és Mary Beth, aki a Jules nevet használta az ilyen kirándulásokon, valahogy betévedtek Willie Piazzájába, és ott futottak össze Daniel McIntyre-rel, utána pedig hármasban csellengtek tovább, nézték, hol lenne kilátás egy tisztességes biliárdpartira, mert Mary Beth kitűnően biliárdozott.
No szóval hajnal lehetett, mire eldöntötték, hogy hazamennek, és McIntyre bíró hosszas üzleti beszélgetéseket folytatott Juliennel, bár akkor természetesen még nem bíró volt, csak jogász, és megegyeztek, hogy együtt ebédelnek majd a felsővárosban, és Julien esetleg utánanéz, hogy nem tudná-e bejuttatni McIntyret valamelyik ügyvédi irodához. És mikor a bíró búcsúzóul megropogtatta „Jules”-t, az levette a puhakalapját, lebomlott az a rengeteg fekete haja, és közölte, hogy nő, mire McIntyre majdnem ott halt meg helyben.
Gondolom, akkor szeretett bele. Én egy évvel azután kerültem a házhoz, hogy összeházasodtak, a bölcsőben már ott feküdt Carlotta kisasszony, tíz hónap múlva megérkezett Lionel, és rá másfél évre Stella, a legszebb.
Megmondom magának az igazat, McIntyre bíró holtáig szerelmes volt Mary Bethbe. Ez volt az ő nagy baja. 1913 volt az utolsó év, amelynek az összes napját a háznál töltöttem, McIntyre akkor már nyolcadik éve volt bíró, hála Julien befolyásának, és állítom, hogy akkor is úgy szerette Mary Bethet, mint az első pillanatban, aki a maga módján ugyancsak szerette. Hogy bírta volna elviselni, ha nem szereti?
Hát persze, ott voltak a fiatalemberek. De sokat pletykáltak ezekről a fiatalemberekről! Mary Beth lovászairól, fullajtárjairól, tudja, hogy azok milyen jóképűek voltak, de komolyan. Látnia kellett volna őket, milyen megszeppenve oldalogtak ki a hátsó ajtón.
De Mary Beth szerette McIntyre bírót, tényleg szerette, és mondok én magának valamit: szerintem a bíró semmit sem gyanított. Örökösen csaprészeg volt, Mary Beth pedig ezt is olyan flegmán intézte, mint nagyjából mindent. A leghidegvérűbb ember volt, akit életemben láttam. Semmi sem idegesítette föl, legalábbis hosszú távon. Azokkal, akik ujjat húztak vele, nem volt elnéző, de senkivel sem kereste különösebben a háborúságot. Mellesleg nem is az a fajta volt, akivel bárki is hepciáskodni vagy harcolni akart volna.
Engem mindig ámulatba ejtett, ahogy Carlottát elviselte. Carlotta tizenhárom éves volt, mikor én eljöttem. Hát az boszorkány volt, az a gyerek! Bentlakásos iskolába akart menni, Mary Beth próbálta lebeszélni róla, de a lány annyira megmakacsolta magát, hogy Mary Bech végül elengedte.
Mary Beth csak így legyintett az emberekre, tehát mondhatjuk úgy, hogy Carlottára is legyintett. Ez, gondolom, a hidegségéből fakadt, ami őrjítő tudott lenni. Azt sohasem felejtem el, hogy Julien halála után kizárt a könyvtárból és a második emeleti hálószobából. Semmi sem hozta ki a sodrából. „Menjen le, Richard, a földszintre, igyék egy kis kávét, aztán legjobb is lesz, ha csomagol”, mondta, mintha egy kisgyerekkel beszélne, és ott helyben vásárolt nekem egy házat. Ezt úgy értse, hogy Julient még le sem tették a földbe, mikor Mary Beth már meg is vette a házat, és átköltöztetett az alsóvárosba. Persze Julien pénzéből.
Nem, sohasem jött indulatba. Kivéve, mikor szóltam neki, hogy Julien meghalt. Akkor indulatba jött, sőt, megmondom őszintén, őrjöngött. De csak rövid ideig. Mikor látta, hogy Julien valóban halott, kattanva bezárkózott, és kezdte eligazgatni Julient meg az ágyneműt, és egy könnye sem volt többé.
Bár mesélek valami furcsát Julien temetéséről. Mary Beth nagyon furcsa dolgot csinált. A ravatal az első szobában állt, magától értetődik, nyitott koporsóval, Julien nagyon szép halott volt, és eljött Louisiana összes Mayfairje. Több sarokhosszan álltak a fogatok és az automobilok az Első urca és a Gesztenyefa utca sarkán. És esett, ó, hogy zuhogott! Azt hittem, már sose áll el. Olyan sűrűn esett, valóságos fátyolt vont a ház köré. De nem ez a lényeg. Virrasztást tartottak Julienért, tudja, bár persze nem egy olyan ír virrasztást, ahhoz ők túl előkelők voltak, de azért volt bor, étel, és a bíró természetesen holtrészegre itta magát. És miközben a szobában hemzsegett a sokaság, és emberek járkáltak a folyosókon, az ebédlőben, a lépcsőn, fel-alá, ki-be, szóval ebben a nagy nyüzsgésben Mary Beth egy széket állított a koporsó mellé, benyúlt a koporsóba, megragadta Julien halott kezét, és így bóbiskolt el, hogy ült félrehajtott tejjel a székben és fogta Julien kezét, miközben a rokonok sorra járultak halottat nézni, és letérdeltek elmondani egy imát, és így tovább.
Szép gesztus volt. Én mindig borzasztó féltékeny voltam Mary Bethre, de akkor szerettem érte. Bárcsak én tehettem volna meg. Julien mindenesetre gyönyörűen festett a koporsóban. És látnia kellett volna másnap az esernyőket a Lafayette temetőben! Én mondom magának, amikor becsúsztatták a koporsót a kriptába, én is meghaltam vele. Akkor Mary Beth odajött hozzám, átkarolta a vállamat, és azt súgta, hogy csak én halljam: „Au revoir, mon cher Julien!” Értem tette, tudom, hogy a kedvemért tette, de ez volt körülbelül a leggyöngédebb gesztusa. És a holta napjáig tagadta, hogy Julien írt volna bármilyen önéletrajzot.
Itt egy kicsit kapacitáltam Llewellynt; rákérdeztem, sírt-e Carlotta a temetésen.
– Az ugyan nem! Sőt nem is emlékszem, hogy ott lett volna. Rettenetes gyerek volt! Sótlan és kötözködő. Mary Beth elintézte egy vállrándítással, de Julient módszeresen fölidegesítette, Mary Bethnek kellett lecsillapítania. Julien mondta nekem egyszer, hogy Carlotta ugyanúgy el fogja vesztegetni az életét semmiért, mint az ő Katherine húga.
„Vannak emberek, akik nem szeretnek élni”, mondta. Ugye, milyen különös? „Ki nem állhatják az életet. Úgy viselkednek, mintha az valami szörnyű betegség lenne.” Akkor nevettem ezen, de azóta sokat gondolkoztam rajta. Julien szeretett élni. Nagyon szeretett. Ő volt az első a családban, aki automobilt vásárolt. Egy Stutz Bearcatet, hát nem hihetetlen? És ebben kocsikáztuk be New Orleanst. Julien csodálatosnak tartotta.
Mellettem ült az első ülésen – mert persze nekem kellett vezetnem – a térdén pokróccal, autós szemüvegben, és csak nevetett és tetszett neki minden, még az is, amikor ki kellett szállnom kurblizni. Vicces volt, csakugyan az! Stella is szerette azt a kocsit. Bárcsak most lehetne az enyém. Mary Beth nekem akarta adni, de én visszautasítottam. Nyilván nem akartam vállalni a felelősséget. Pedig el kellett volna fogadnom.
Mary Beth aztán az egyik emberének adta az automobilt, valami ír suhancnak, akit kocsisnak fogadott fel. A fiúnak fogalma sem volt a lovakról. Nem is kellett, hogy legyen. Ha jól emlékszem, később rendőrnek állt. Azért tudom, hogy megkapta az automobilt, mert láttam benne egyszer. Elbeszélgettünk, és akkor mesélte. Természetesen egyetlen rossz szót se mondott Mary Bethre. Több esze volt annál. De azért képzelje el, hogy a munkaadó nagyságos asszonytól ilyen autót kapjon az ember! Én mondom magának, olyan dolgai voltak Mary Bethnek, hogy a rokonság a falra mászott tőlük, de senki sem mert szólni neki. Azzal az ő modorával mindent meg tudott csinálni. Egyszerűen úgy viselkedett, mintha a legbizarrabb dolgok is tökéletesen normálisak lennének.
De minden blazírtsága ellenére el lehetett mondani róla, hogy ugyanannyira szeretett élni, mint Julien. Komolyan. Igen, Julien imádott élni. Sose öregedett meg igazából.
Julien arról is mesélt, hogy éltek ők Katherine húgával a polgárháború előtt. Ugyanazokat a trükköket csinálta meg a húgával, mint Mary Bethtel később. Épp csak akkor még nem létezett Meseváros. A Gallarin utcába jártak a folyóparton, ahol a legkeményebb kocsmák voltak. Katherine kiöltözött matróznak, kendőt kötött a fejére, hogy eltakarja a haját.
„Tüneményes volt”, mondta Julien. „Látnod kellett volna. De az a Darcy Monahan tönkretette. A húgom eladta neki a lelkét. Én mondom neked, Richard, ha valaha is el akarod adni a lelkedet, nehogy halandónak add el. Rossz üzlet.”
Ilyen különös dolgokat mondott. Persze, mire én a házhoz kerültem, Katherine már kiégett, bolond öregasszony volt. Sültbolond. Az a csökönyös, fárasztóan unalmas bolond, aki mindenkinek az idegeire megy.
Ült a hátsó kertben, egy padon, és Darcyval, a meghalt férjével beszélgetett. Julien viszolygott tőle. Katherine vallásosságától is viszolygott. Azt hiszem, Katherine-nek Carlottára is volt némi befolyása, ha mégoly kevés is. Bár ebben sohasem lehettem biztos. Carlotta rendszeresen elkísérte misére Katherine-t a székesegyházba.
Emlékszem, hogy Carlotta borzasztóan összeveszett egyszer Juliennel, de sohase tudtam meg, hogy min. Julien olyan elbájoló ember volt, annyira könnyen lehetett szeretni. Ám az a gyerek nem állhatta. A közelében se bírt lenni. A könyvtárban ordítottak egymásra, zárt ajtók mögött, franciául, úgyhogy egy szót se értettem belőle. Végül előjött Julien, és fölment az emeletre. Könnyek ültek a szemében, és a zsebkendőjét szorította az arcára, mert egy vágás volt rajta. Azt hiszem, az a kis fenevad tényleg megütötte. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy sírni láttam Julient.
Az a szörnyű Carlotta, hogy micsoda hideg, cudar kis teremtés volt! Csak állt, figyelte, mint megy föl Julien az emeletre, majd azt mondta, kimegy a ház elé, és megvárja, hogy a papa hazajöjjön.
Mire azt mondja Mary Beth, aki ugyancsak ott volt: „Hát akkor jó sokáig kell várnod, mert apád most issza le magát a klubjában, de csak tízkor teszik föl a kocsijába. Úgyhogy ha kimész, okosabb lesz kabátot venned.”
És ezt nem rosszindulatúan mondta, hanem tárgyilagosan, úgy, ahogy Mary Beth mindent mondott, de azt látnia kellett volna, ahogy az a lány ránézett az anyjára. Szerintem az anyját hibáztatta az apja iszákosságáért, és ha igen, akkor bolond egy gyerek volt. Egy ilyen ember, mint Daniel McIntyre, mindenképpen elrészegesedik, akár a Boldogságos Szűz, akár a Babiloni Parázna a felesége. Szemet sem számított neki. Tőle magától hallottam hogy az apja meg őelőtte a nagyapja is halálra itta magát. Egy se ért meg negyvennyolcnál magasabb kort. McIntyre attól rettegett, hogy ő is meghal negyvenkilenc évesen. Nem is tudom, sikerült-e tovább húznia negyvenkilencnél. Pedig tudja, hogy gazdag családból származott? Nagyon gazdagból. Ha a véleményemet kérdezi, Mary Beth mellett még egy kicsivel tovább is bírta, mint bárki más mellett bírhatta volna.
Ám Carlotta sosem értette meg ezt. Egy pillanatra sem. Úgy gondolom, Lionel megértette, és Stella is. Mindketten szerették a szüleiket, nekem legalábbis úgy tűnt. Lehet, hogy Lionelt zsenírozta néha a bíró, de azzal együtt jó fiú, engedelmes fiú volt. Stella pedig, Stella imádta az anyját és az apját.
Ó, az a Julien! Máig emlékszem, micsoda botrányos dolgot művelt az utolsó évben! Levitte magával Lionelt és Stellát a Francia Negyedbe, ahol mindenfele, hogy úgy mondjam, illetlen dolgokat mutatott nekik, holott összesen voltak tíz és tizenegy évesek, nem viccelek! És tudja, szerintem nem is az első alkalom volt. Szerintem csak abban volt első, hogy akkor először nem tudta eltitkolni előlem a galádságot. És azt tudja, hogy Stellát kis matróznak öltöztette, és meg kellett enni! Egész este ott kucsíroztak fel-alá, és Julien mutogatta a divatos házakat, bár persze be nem vitte őket, odáig, gondolom én, még ő se mert elmenni, de hogy mindkét gyerekkel itatott szeszt, az biztos.
Még ébren voltam, amikor hazajöttek. Lionel hallgatott, ő mindig olyan csendes volt, de Stellát egészen lázba hozták a látottak, a bodegák, és az utcán álldogáló nők. Kiültünk a lépcsőre Stellával, és még sokáig beszélgettünk suttogva, miután Lionel föltámogatta Julient a második emeletre, és segített neki lefeküdni.
Kimentünk a konyhába, és felbontottunk egy üveg pezsgőt, Stella azt mondta, ő már elég nagy, hogy ihasson néhány kortyot, és persze nem hallgatott rám, és egyáltalán, ki voltam én, hogy dirigáljak neki? Végül a hátsó teraszon kötöttünk ki, én, Lionel és Stella, ott táncoltunk, miközben fölkelt a nap. Stella ragtime-ot járt, amit Mesevárosban látott. Azt mondta, hogy Julien átviszi őket Európába, és megmutatja az egész világot, de hát erre sohasem került sor. Szerintem nem is tudták, milyen öreg Julien, mint ahogy én se tudtam. Én mondom, egészen elhűltem, amikor megláttam a sírkövén az 1828-as számot. Sokk volt, én mondom. Ám ettől sok dolog a helyére került. Nem csoda, ha Juliennek olyan sajátos nézetei voltak, hiszen egy egész századot élt végig, igen, egy századot.
Stellának kellett volna ilyen sokáig élnie, tényleg kellett volna. Emlékszem, mondott nekem valamit, amit sohasem felejtek el. Jóval azután, hogy Julien meghalt. Együtt löncsöltünk a Két Nővér Udvarában. Stellának addigra megvolt Antha, és természetesen sose vette a fáradságot, hogy férjhez menjen, vagy akár felderítse, ki volt az apa. Hát ez aztán egy történet, csak ezt hadd meséljem el. Hát ez akkora skandalum volt a társaságban. De mit is akartam mondani? Szóval löncsöltünk, és akkor mondta, hogy olyan sokáig fog élni, mint Julien. Azt mondta, hogy Julien a tenyeréből olvasta ki. Hosszú élet, azt fog élni.
És akkor tessék, Lionel csak úgy lepuffantja, mikor még harminc sincs! Jóságos Isten! Hanem azt tudja, hogy Carlotta ott volt egész idő alatt, azt ugye tudja?
Llewellynnek addigra alig forgott a nyelve. Próbáltam feszegetni Carlotta és a lövöldözés témáját, de nem akart többet mondani róla. Valahogy kezdett rémüldözni a témától. Visszatért Julien önéletrajzához, és hogy mennyire szerette volna látni. És mit nem adna érte, ha egyszer még bemehetne a házba, és megszerezhetné a kéziratot, ha ugyan még mindig a padlásszobában van. Ám erre semmi esélye, amíg Carlotta él.
– Tudja, ugye, hogy raktárhelyiségek voltak ott a homlokzaton, végig a ház hosszában, a tető alatt? Az utcáról nem lehetett látni a tető dőlését, de azért ott voltak. Juliennek ládái voltak ott. Fogadnék, hogy oda dugta el az önéletrajzot. Nem fáradt azzal, hogy elégesse. Mary Beth ugyan nem. Csak azt nem akarta, hogy az én kezembe kerüljön. De az a bestia Carlotta, ugyan ki tudhatja, mit művelt azokkal a dolgokkal?
Mivel nem akartam kihagyni egyetlen lehetőséget sem, pedzegetni kezdtem, nem tapasztalt-e a házban valami különöset, valami természetfölötti jelenséget? (Leszámítva Juliennek azt a képességét, hogy látomásokat tudott kelteni.) Ez is egy olyan provokatív kérdés volt, amelyektől lehetőleg tartózkodni próbálok, ám ekkor már órák óta diskuráltam Llewellynnel, és még mindig nem árult el semmit a témáról, kivéve különös élményeit Juliennel, nekem pedig ennél több kellett.
Hihetetlen hevességgel reagált, amikor a kísértetet kezdtem firtatni. – Ó, az! – hebegte. – Iszonyatos volt, egyszerűen iszonyatos! Azt senkinek se mondhatom el! Különben is egészen biztosan képzeltem! – Majdnem elájult.
Visszatámogattam a Chartres utcába, a könyvesbolt fölötti lakáshoz. Eközben többször is elmondta, hogy Julien hagyta rá a pénzt, amiből megvásárolhatta a lakást és megnyithatta az üzletet. Julien tudta, hogy Llewellyn szereti a költészetet meg a zenét, viszont utálja a hivatalnokoskodást. Julien igyekezett megszabadítani a hivataltól, ami sikerük is. Ám neki nem kell más könyv, mint Julien élettörténete!
Ez volt pályafutásom legmélyebben szántó és legterjedelmesebb interjúja.
Amikor néhány nappal később ismét beszélni próbáltam Llewellynnel, nagyon udvariasan, de elővigyázatosan viselkedett. Elnézést kért, amiért annyira berúgott és olyan sokat fecsegett, bár mint mondta, nagy örömét lelte benne. Soha nem tudtam rábeszélni többé, hogy jöjjön el velem ebédelni még egyszer, vagy hosszabban beszéljen Julien Mayfairről.
Ezután is többször benéztem a boltjába, sokat faggattam a családról, a különböző családtagokról, de nem sikerült visszanyernem a bizalmát. Egyszer ismételten rákérdeztem, igaz-e, hogy szellemek járnak az Első utcai házban. Olyan sok mindent mesélnek róla.
Ugyanolyan lett az arca, mint azon az estén, amikor először beszélgettünk. A szeme tágra meredt, lekapta rólam a tekintetét, és összerázkódott. – Nem tudom! – mondta. – Lehetett, ahogy maga fogalmaz, kísértet. Gondolni sem szeretek rá. Mindig azt hittem, hogy a... a bűntudatom tette, amiatt képzeltem.
Amikor noszogatni kezdtem, kissé talán túl erélyesen, azt felelte, hogy a Mayfairek különös és kíméletlen család. – Senki sem mer ujjat húzni velük. Az a Carlotta Mayfair, az egy szörnyeteg. Igazi szörnyeteg. – Nagyon szorongónak látszott.
Kérdeztem, okozott-e kellemetlenséget neki valaha Carlotta Mayfair, mire azt felelte, hogy az a nő kizárólag kellemetlenséget okozott mindenkinek. Földúltnak, zaklatottnak tűnt. Majd valami roppant furcsát mondott, amit rögtön feljegyeztem, ahogy visszatértem a szállodába. Azt mondta, hogy sohasem hitt a halál utáni életben, de ha Julienre gondol, szentül meg van győződve róla, hogy Julien még mindig létezik valahol.
– Tudom, hogy most azt hiszi, elment az eszem, azért hordok össze ilyeneket – mondta –, de meg mernék esküdni rá, hogy igaz. Az első találkozásunkat követő éjszakán, esküszöm magának, Julienről álmodtam, és ő mindenféléket mondott nekem. Amikor fölébredtem, már nem emlékeztem tisztán az álomra, de éreztem, Julien nem akarja, hogy még egyszer beszéljek magával. Most sem szívesen beszélek róla, de... szóval úgy érzem, hogy kell.
Biztosítottam róla, hogy hiszek neki, Ő pedig azzal folytatta, hogy az álombeli Julien nem az a Julien volt, akire ő emlékezett. – Bölcsebbnek, jobbnak tűnt, pont mint amilyennek azokat hisszük, akik átkeltek a túlsó partra. És nem látszott öregnek, bár nem is volt fiatal. Sose felejtem el azt az álmot. Valahogy tökéletesen... valószerű volt. Meg mernék esküdni, hogy az ágyam lábánál állt. És mondott valamit, amit nagyon megjegyeztem: azt, hogy bizonyos dolgok elrendeltettek, de eümrítliatók.
– Miféle dolgok? – firtattam.
A fejét rázta, és nem volt hajlandó többet elárulni. Bevallotta, arra nem emlékszik, hogy Julien helytelenítette volna a beszélgetésünket, ám pusztán Julien megjelenésétől hűtlennek érezte magát. Még arra sem volt hajlandó, hogy elismételje, mi történt.
Utoljára 1959 augusztusának végén láttam. Látni lehetett rajta, hogy beteg. Keze és szája csúnyán reszketett, és már nem volt képes tagoltan beszélni. Én ugyan megértettem, de nem könnyen. Kereken közöltem vele, hogy számomra nagyon fontos, amit Julienről mondott, mert engem még mindig érdekel a Mayfairek krónikája.
Először azt hittem, nem is emlékszik rám vagy a kérdéses esetre, annyira szétszórtnak tűnt. Majd mintha fölismert volna, és nagyon izgatott lett.
– Jöjjön csak oda hátra velem! – Olyan nehézkesen tápászkodott fel, hogy nekem kellett támogatnom. Bizonytalanul állt a lábán. Bementünk egy poros függönnyel leválasztott, szűk raktárba Llewellyn úgy torpant meg, mintha valamit bámulna, de én nem láttam semmit.
Furcsán fölnevetett és legyintett. Majd elővett egy dobozt, és reszkető kézzel kiemelt belőle egy köteg fényképet. Valamennyi Julient ábrázolta. Kezembe nyomta a fényképeket, és mintha mondani akart volna valamit, de nem találta a szavakat.
– El se mondhatom, mit jelent ez nekem! – szóltam én.
– Tudom – felelte. – Azért is adom oda. Maga az egyetlen, aki valaha is megértette Julient.
Akkor elszomorodtam, mérhetetlenül elszomorodtam. Csakugyan megértettem? Azt hiszem, igen. Llewellyn életre keltette Julien Mayfair alakját, és én igézőnek találtam.
– Talán egész másképp alakul az életem, ha nem találkozom Juliennel – szólt Llewellyn. – Őutána senki sem ütötte meg a mértéket. És a bolt, igen, a bolthoz menekültem, de mindent összevetve itt se vittem sokra.
Majd vállat vont, és elmosolyodott.
Többet is kérdeztem, de ő csak a vállát vonogatta. De volt egy kérdés, amelyre fölfigyelt.
– Szenvedett Julien, amikor meghalt? – kérdeztem. Ezen eltűnődött, majd megrázta a fejét. – Nem, nem igazán. Persze, nem örült neki, hogy megbénult. Ki örült volna? De ő szerette a könyveket, folyton olvastam neki. Hajnalban halt meg. Tudom, mert éjszaka kettőig voltam mellette, aztán elfújtam a lámpát, és lementem.
– No szóval, hatkor viharra ébredtem. Úgy zuhogott, hogy befolyt az ablakpárkányon az eső. És a juharfa ágai csak úgy dörömböltek! Azonnal rohantam Julienhez. Az ágya közvetlenül az ablak alatt állt.
És tudja, mit láttam? Sikerült valahogyan fölülnie, és kinyitnia az ablakot, és ott hevert a párkányon, behunyt szemmel, nyugodalmasan, mintha csak friss levegőt akart volna szívni, és mikor eljött az ideje, föladta, és úgy halt meg, mintha csak álomra dőlne, félrebillent fejjel. Igazán békés kép lehetett volna, ha nincs a vihar, mert eső áztatta Julient, és még a szobában is levelek röpködtek. Később azt mondták, rendkívül súlyos agyvérzést kapott. Felfoghatatlannak tartották, hogy Julien miként volt képes kinyitni az ablakot. Én sose mondtam semmit, de tudja, megfordult a fejemben...
– Mi? – unszoltam.
Kissé megvonta a vállát, és folytatta, kásásan összemosva a szavakat; – Mary Beth őrjöngött, mikor szóltam neki. Lerántotta a párkányról, és visszafektette a párnára. Még arcul is ütötte! „Kelj föl, Julien!”, kiáltotta. „Julien, ne hagyj még itt!” Szörnyű nehéz volt becsuknom azt az ablakot. Akkor betört az egyik üveg. Ijesztő volt.
– Feljött az a rémes Carlotta. Mindenki sorra lerótta a végső kegyeletet, megcsókolták Julient, tudja, és Millie drága, Rémy lánya, tudja, segített tiszta ágyat húzni, de az a rettenetes Carlotta a közelébe se volt hajlandó jönni, és nem is segített. Csak állt a lépcsőfordulón összekulcsolt ujjakkal, mint egy kis apáca, és mereven bámulta az ajtót.
És Belle, az aranyos Belle. Belle, az angyal. Bejött a babájával, és sírva fakadt. Akkor Stella felmászott az ágyra, és Julien mellé feküdt, a kezét Julien mellére tette.
Belle azt mondta: „Kelj fel, Julien bácsi!” Nyilván ahogy a mamájától hallotta. És Julien, szegény, édes Julien, milyen békés látványt nyújtott, ahogy feküdt behunyt szemmel a párnán!
Llewellyn mosolyogva csóválta a fejét, majd halkan elnevette magát, mintha egy nagyon szívhez szóló emlék támadt volna föl benne. Dadogott valami érthetetlent, aztán erőlködve megköszörülte a torkát. – Az a Stella – mondta. – Stellát mindenki szerette! Kivéve Carlottát. Carlotta soha... – Elnémult.
Tovább noszogattam, ismét föltettem azokat a provokatív kérdéseket, amelyektől elvben tartózkodom. Szóba hoztam a kísértetet. Olyan sok embertől hallottam, hogy szellemek kísértenek a házban.
– Gondolom, maga tudná, ha így lenne – mondtam. Fogalmam sincs, megértette-e. Visszament a boltba, leült az asztalához, és mikor már bizonyosra vettem, hogy mindenestül elfelejtkezett rólam, megszólalt, hogy volt valami a házban, de ő nem tudta mivel magyarázni.
– Voltak dolgok – mondta. Ismét az az iszonyat öntötte el az arcát. – És meg mertem volna esküdni, hogy mind tudnak róla! Néha csak egy érzés... egy olyan érzés, hogy valaki mindig figyel.
– Ennél több nem volt? – faggattam, mert fiatal voltam, könyörtelen, kíváncsi, és még nem tudtam, mit jelent megöregedni.
– Említettem Juliennek – válaszolta Llewellyn –, mondtam, tudja, hogy itt van a szobában mellettünk, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy az a valami... figyel. De Julien csak nevetett, mert nevetett ő mindenen. Azt mondta, ne legyek már olyan szégyellős! De én megesküdnék, hogy ott volt! Akkor jött, amikor Julien és én... együtt voltunk, tudja.
– Olyasmi volt, amit látott?
– Csak a végén – felelte, aztán érthetetlenül mormolt. Mikor rákérdeztem, megrázta a fejét, és még a száját is összeszorította a nyomaték kedvéért. Majd suttogássá tompult a hangja. – Csakis képzelődhettem, de meg mernék esküdni, hogy az utolsó napokban, amikor Juliennek már nagyon megromlott az állapota, az a dolog ott volt, egészen biztosan ott volt, Julien szobájában volt, az ágyban volt vele!
Fölnézett, hogy mit szólok ehhez. Szája legörbült, és kihívóan meredt rám összevont, bozontos szemöldöke alól.
– Borzasztó, borzasztó dolog – suttogta a fejét csóválva. Megborzongott.
– Maga látta?
Elfordította a tekintetét. Még több dolgot is kérdeztem, de tudtam, hogy Llewellyn már nem hallja. Majd olyasmit motyogott, hogy a többiek tudtak a dologról, tudtak, de mímelték, hogy nem tudnak.
Ismét fölnézett rám. – Nem akarták, hogy tudjam, hogy tudják. Mind tudták. Mondtam Juliennek: „Lakik még valaki ebben a házban, és te tudod, azt is tudod, mit szeret, mit akar, de nekem nem akarod bevallani, hogy tudod”, mire ő: „Ugyan már, Richard”, és latba vetette minden... meggyőző erejét, hogy kiverje a fejemből a témát. És az utolsó héten, azon a rettenetes utolsó héten, akkor is ott volt, abban az ágyban! Tudom, hogy ott! Felébredtem a székben és láttam. Láttam, igenis, láttam! Egy férfi szelleme volt, és hágta Julient. Uramisten, micsoda látvány! Mert lássa, én tudtam, hogy nem igazi. Egyáltalán nem volt igazi. Nem lehetett. És mégis láttam.
Elfordította a szemét, a szája még csúnyábban reszketett. Próbálta elővenni a zsebkendőjét, de hiába matatott. Nem tudtam, segítsek-e neki.
További kérdéseket tettem föl, olyan tapintatosan, ahogy bírtam. Llewellyn vagy nem hallotta, vagy nem akart válaszolni. Ült roskadtan, és olyan volt, mint aki minden pillanatban belehalhat az öregségbe.
Majd megrázta a fejét, és azt mondta, nem bír tovább beszélni. Csakugyan kimerültnek látszott. Azt mondta, mostanában már nem tölti az üzletben az egész napot, és hamarosan fölmegy. Áradozó köszönetet mondtam a képekért, ő pedig azt mormolta, igen, örül, amiért eljöttem, már várt, hogy átadhassa nekem a fotográfiákat.
Richard Llewellynt nem láttam többé. Körülbelül öt hónap múlva, 1960 elején meghalt. A Lafayette-ben temették el, nem messze Julientől.
Sok más történetet csatolhatnánk még ide Julienről. Még ennél is több van talán, ami felfedezésre vár.
Ehhez az összefoglaláshoz elegendő annyit hozzátennünk, hogy Juliennek még egy férfiszeretőjéről tudunk, akihez szenvedélyesen ragaszkodott, és ez nem volt más, mint az az ember, akit eddig Daniel McIntyre bíróként, Mary Beth Mayfair férjeként emlegettünk.
Daniel McIntyre-ről még lesz szó Mary Bethtel kapcsolatban. Ennélfogva ideje áttérni Mary Bethre, a tizenkilencedik század utolsó és egyetlen nőnemű Mayfair-boszorkányára, akinek hatalma vetekedett tizennyolcadik századi ősanyáinak hatalmával.

 

 

Tíz perccel múlt hajnali kettő. Michael csak azért hagyta abba az olvasást, mert kénytelen volt. A szeme majd leragadt. Kénytelen lesz aludni egy kicsit.
Hosszú ideig bámulta mozdulatlanul az iratgyűjtőt, amelyet az imént csukott be. Kopogtatás rezzentette föl.
– Szabad! – mondta.
Halkan bejött Aaron. Pizsamát viselt, és tűzött selyem házikabátot, övvel összefogva. – Fáradtnak látszik – állapította meg. – Ideje lenne lefeküdnie.
– Úgy is van – helyeselt Michael. – Fiatal koromban akármeddig bírtam, csak szlopálnom kellett a kávét. Ennek már vége. Itt alszom el. – Hátradőlt a bőrszéken, cigarettát kotort elő a zsebéből, rágyújtott. Olyan erővel rohanta meg az álmosság, hogy behunyta a szemét, és majdnem elejtette a cigarettát. Mary Beth, gondolta, folytatnom kell Mary Bethtel, annyi a kérdés...
Aaron leereszkedett a sarokban álló, füles karosszékbe. – Rowan visszamondta a helyfoglalást az éjféli járatra – közölte. – A holnapi gép megszakítással fog jönni, úgyhogy Rowan csak délutánra ér New Orleansba.
– Honnan derítik ki maguk az ilyen dolgokat? – kérdezte Michael álmosan, bár ez érdekelte a legkevésbé. Lanyhán slukkolt egyet, és a tányért bámulta, amelyen szoborrá merevedett az érintetlen szendvics. Nem kívánt vacsorát. – Akkor jó – mondta. – Hatkor kelek, és estére átrágom magamat az egészen.
– Aztán beszélnünk kell – figyelmeztette Aaron. – Sok mindenről kell beszélnünk, mielőtt találkozna Rowannal.
– Tudom, higgye el, tudom. Aaron, mi az ördögért keveredtem én ebbe? Miért? Miért látom azt az embert kölyökkorom óta? – Ismét szívott egyet a cigarettán. – Maga fél ettől a szellemtől? – kérdezte.
– Természetesen! – vágta rá Aaron habozás nélkül.
Michael meghökkent. – Szóval az egészet elhiszi? És maga is látta?
Aaron bólintott. – Láttam – mondta.
– Hála Istennek! Ennek a történetnek minden szava mást jelent nekünk, mint olyasvalakinek jelentene, aki nem látta, olyasvalakinek, aki nem tudja, milyen érzés látni egy ilyen szellemet!
– Már akkor is hittem benne, amikor még nem láttam – mondta Aaron. – Kollégáim látták. Többen is följegyezték, amit láttak, én pedig, mint a Talamasca hétpróbás tagja, hitelt adtam a tanúskodásaiknak.
– Akkor azt is elfogadja, hogy ez a dolog képes embert ölni. Aaron töprengett egy darabig. – Nézze, akár meg is mondhatom. Majd próbálja észben tartani. Ez a dolog képes ártani, de pokolian sok idő kell neki hozzá. – Mosolygott. – Nem szellemeskedni akartam. Azt próbáltam kifejteni, hogy Lasher elsősorban a trükkjeivel öl. Bizonyosan képes előidézni fizikai jelenségeket: tárgyak mozognak, faágak törnek le, kövek röpködnek, ilyesmi, ám ügyetlenül és gyakran nehézkesen él a hatalmával. Trükk és szemfényvesztés a legerősebb fegyvere.
– Petyr van Abelt bekergette egy kriptába – mutatott rá Michael.
– Nem, Petyr csapdába esett egy kriptában. Valószínűleg az történt, hogy maga ment oda, mert annyira megőrült, hogy már nem tudta megkülönböztetni a valóságot a káprázattól.
– De miért tett volna Petyr ilyet, amikor rettegett...
– Ugyan már, Michael, az embereket gyakran épp az vonzza ellenállhatatlanul, amitől félnek.
Michael nem felelt. Slukkolt a cigarettájából, és látta Ocean Beachen a sziklákon megtörő hullámokat. Magát is látta, ahogy áll, ujjai elgémberednek a széltől, sálja lobog.
– Megmondom nyíltan – folytatta Aaron –, ne becsülje túl ezt a valamit. Gyenge. Ha erős lenne, nem lenne szüksége a Mayfair-családra.
Michael fölnézett. – Mondja ezt még egyszer.
– Ha nem lenne gyenge, nem lenne szüksége a Mayfair-családra – ismételte Aaron. – Szüksége van az energiájukra. És amikor támad, az áldozat energiáját használja fel.
– Most eszembe juttatott valamit, amit én mondtam Rowan-nak. Kérdezte, nem azok miatt a szellemek miatt zuhantam-e bele a szikláról az óceánba, amelyeket láttam, mire azt feleltem, hogy azok nem lettek volna képesek ilyesmire. Nem olyan erősek. Ha lenne annyi erejük, hogy lelökjenek valakit a szikláról, és a tengerbe fojtsák, akkor nem kellene látomásokban látogatniuk az embereket. Nem bíztak volna meg az életbe vágó küldetéssel.
Aaron nem felelt.
– Érti, mit akarok mondani? – kérdezte Michael.
– Igen, értem. De látom Rowan kérdésének értelmét is.
– Kérdezte, honnan veszem, hogy ezek a szellemek jók. Egész elhűltem. Pedig szerinte ez logikus kérdés.
– Talán az is.
– Ó, de én tudom, hogy jók! – Michael elnyomta a cigarettáját. – Tudom. Tudom, hogy Deborah volt, akit láttam. És Deborah azt akarja, hogy szálljak szembe ezzel a Lasher nevű szellemmel. Ugyanolyan biztosan tudom, mint ahogy azt tudom, ki... ki vagyok. Emlékszik, mit mondott magának Llewellyn? Most olvastam. Llewellyn azt mondta, hogy Julien egész más volt, mikor meglátogatta álmában. Bölcsebb volt, mint életében. Nohát, ilyen volt az én látomásom Deborah-ja is. Deborah azt akarja, hogy fékezzék meg ezt a dolgot, amelyet Suzanne meg ő szabadítottak rá a világra és erre a családra!
– Ebből adódik a kérdés, hogy akkor Lasher miért mutatkozott meg magának?
– Igen. Körbe-körbe járunk.
Aaron leoltotta a sarokban és az asztalon levő lámpát. Már csak az éjjeliszekrény lámpája világított. – Szólok nekik, hogy nyolckor ébresszék. Úgy gondolom, késő délutánra be tudja fejezni az aktát, talán még egy kicsivel hamarabb is. Akkor majd beszélgethetünk, és maga is kialakíthat valamilyen... nos... elhatározást.
– Hétkor ébresszenek. Ez az egyetlen jó az én koromban. Aluszékony vagyok, de kevesebbet alszom. Bőven elég lesz, ha hétkor keltenek. Aaron...
– Tessék?
– Még nem felelt a tegnapi estét illetően. Látta azt a dolgot, amikor velem szemközt állt a kerítés túlsó oldalán? Látta vagy nem látta?
Aaron kinyitotta az ajtót. Mintha nem akaródzott volna beszélnie, aztán mégis felelt: – Igen, Michael, láttam. Tisztábban és élesebben, mint valaha. És ő mosolygott magára, sőt, úgy tetszett, hogy... maga felé nyúl. Egészen olyan volt, mintha köszöntené magát. Most pedig mennem kell, és magának is ideje aludni. Reggel majd folytatjuk.
– Várjon csak!
– Villanyoltás, Michael.
A telefon ébresztette. Az ágy fejét közrefogó ablakokból ömlött a napsugár. Egy darabig azt se tudta, hol van. Rowan beszélt hozzá, olyasmit mondott, hogy ott akar lenni, mielőtt rácsuknák a födelet. Miféle födelet? Halott fehér kezet látott fekete selymen.
Majd fölült, meglátta az asztalt, az aktatáskát, az iratgyűjtők tornyát. – Az anyja koporsójának a födelét – suttogta.
Álmosan meredt a csörgő telefonra. Végül fölemelte a kagylót. Aaron volt.
– Jöjjön le reggelizni, Michael.
– Rowan a gépen van már?
– Most hagyta el a kórházat. Azt hiszem, éjszaka is mondtam, hogy a gép pihenőt fog tartani út közben. Kétlem, hogy Rowan kettő előtt ideérne a szállodába. A temetés háromkor kezdődik. Nézze, ha nem jön le, küldünk föl valamit, de muszáj ennie.
– Igen, küldjék csak fel! – mondta Michael. – Aaron, hol lesz a temetés?
– Michael, itt ne hagyjon faképnél, miután elolvasta! Senkihez sem lenne tisztességes.
– Nem, Aaron, dehogy teszek ilyet! Higgyen nekem! Egyszerűen tudni akarom. Hol lesz a temetés?
– A Lonigan és Fiainál, a Raktár utcában.
– Aha, jól ismerem azt a helyet! – Nagyanyját, nagyapját és az apját is a Lonigan és Fiai temette. – Ne aggódjék, Aaron, itt leszek. Fel is jöhet hozzám, ha akar, de nekem most el kell kezdenem.
Gyorsan lezuhanyozott, átöltözött, és mire kijött a fürdőszobából, a reggelije már egy csipkével leterített tálcán várta, tornyos, fényes ezüstkupolák alatt. Az állott szendvics eltűnt, az ágyat bevetették. Friss virág állt az ablakban. Elmosolyodott, a fejét csóválta. Felvillant előtte Petyr van Abel egy anyaházi szép kis szobában, a tizenhetedik századi Amszterdamban. Most már ő is tag? Őt is körülfonják, bebugyolálják a törvényesség és a biztonság kellékeivel? Mit szólna ehhez Rowan? Annyi mindent el kell magyaráznia Aaronnak Rowanről...
Oda sem figyelve fölhajtotta az első csésze kávét, fellapozta a következő iratgyűjtőt, és olvasni kezdett.

 

 

TIZENNYOLC

REGGEL FÉL HAT volt, mire Rowan elindulhatott a repülőtérre. Slattery vezette helyette a Jaget, miközben Rowan riadozva kémlelte a forgalmat fáradtságtól üveges, kivörösödött szemével. Zavarta, hogy át kellett adnia valaki másnak a kormányt. Ám Slattery beleegyezett, hogy távollétében gondot visel a Jagre, és Rowan úgy gondolta, kollégájának meg kell szoknia a járművet. Különben sem akart mást, csak hogy New Orleansban lehessen végre, a többit meg vigye el az ördög!
Utolsó estéje a kórházban majdnem úgy zajlott le, ahogy várta. Órákon át járta az osztályát Slatteryvel, bemutatta az orvost a betegeknek, az ápolónőknek, a bentlakóknak, megtett minden tőle telhetőt, hogy tompítsa az átmenet kínosságát. Nem ment könnyen. Slattery bizonytalan és irigy ember volt. Egyfolytában tette az orra alatt a fitymáló megjegyzéseket, gúnyolva a betegeket, az ápolónőket és a többi orvost, olyan modorban, mintha Rowan feltétlenül egyetértene vele, holott erről szó sem volt. Slatteryben ösztönös rosszindulat lappangott azok iránt, akiket magánál alacsonyabb rangúnak vélt. Ám túlságosan fűtötte a nagyravágyás ahhoz, hogy rossz orvos legyen. Gondos volt és okos.
És akármennyire viszolygott is Rowan a gondolattól, hogy mindent át kell adnia, azért örült Slatterynek. Egyre erősebben érezte, hogy nem fog visszajönni. Próbálta meggyőzni magát, hogy semmi oka sincs erre az érzésre, mégsem tudott szabadulni tőle. Az a különleges érzéke azt súgta, úgy készítse föl Slatteryt, hogy a férfi bizonytalan időre vehesse át a helyét, és ezt is tette.
Tizenegykor, amikor indulnia kellett volna a repülőtérre, egyik betege, egy aneurizmás, panaszkodni kezdett, hogy hirtelen nagyon megfájdult a feje, és elment a látása. Ez csak újbóli vérzést jelenthetett. A keddi műtétet, amely Larkre volt szignálva, Rowannek és Slatterynek kellett elvégeznie, méghozzá azonnal.
Rowan még sohasem ment a műtőbe ennyire szétszórtan; már a steril köpenyt adták rá, amikor még mindig azon idegeskedett, hogy el kell halasztania a New Orleans-i utat, idegeskedett a temetés miatt, idegeskedett, hogy valamilyen okból akkor is a dallasi repülőtéren kell majd rostokolnia, amikor az anyját már órák óta eltemették.
Körülnézett a műtőben, és azt gondolta: ez az utolsó alkalom. Nem leszek többet ebben a szobában, bár hogy miért, azt magam sem tudom.
Aztán végre lehullott a szokott függöny, amely elválasztotta múlttól és jövőtől. Öt órán át operált úgy, hogy Slattery mellette állt, és nem engedte felváltani magát, holott tudta, hogy a férfi ezt szeretné.
Újabb negyvenöt percet töltött betege mellett a lábadozóban. Valahogy nem akaródzott itt hagynia. Többször megcsinálta a kis mentális trükkjét; rátette a kezét a férfi vállára, és megpróbálta elképzelni, mi történik az agyban. Fogalma sem volt róla, a betegen segít-e, vagy magát nyugtatja. Ennek ellenére ugyanolyan keményen munkába vette lelkileg, mint minden betegét, még fennhangon is elsuttogta neki, hogy most már meg kell gyógyulnia, mert kijavították azt a gyengeséget az artéria falában.
– Sokáig éljen, Mr. Benjamin! – súgta. Látta behunyt szemével az agy kapcsolási rajzát, és összerázkódott. Végigsimította a férfi kezét, és már tudta, hogy Mr. Benjaminnak nem lesz semmi baja.
Slattery az ajtónál várta, frissen zuhanyozva, borotváltan, hogy kivigye a repülőtérre.
– Gyere már, Rowan, tűnjünk innen, mielőtt megint történne valami!
Rowan az irodájába ment, lezuhanyozott a saját kis fürdőszobájában, belebújt tiszta lenvászon kosztümjébe, úgy döntött, még az időeltolódással együtt is korán van ahhoz, hogy most hívja föl a Lonigan és Fiait New Orleansban, aztán torkában gombóccal kiment az egyetemi kórházból. Hány év az életéből, gondolta. A küszöbnél lapítottak a könnyek, de nem engedte be őket.
– Jól vagy? – kérdezte Slattery, miközben kikanyarodott a parkolóból.
– Ja – felelte. – Csak elfáradtam. – Halálosan beleunt a sírásba. Egész életében nem sírt annyit, mint az utóbbi pár napban.
Miközben balra, a repülőtér irányába kanyarodtak a sztrádán, Rowan arra gondolt, hogy Slattery pont olyan nagyravágyó, mint minden orvos, akit valaha ismert. Ösztönösen tudta, hogy Slattery ki nem állhatja, de csupa szimpla, unalmas okból, azért mert Rowan rendkívüli sebész, mert az övé a poszt, amelyért Slattery megvész, és mert hamarosan visszajöhet.
Bénító hideg ömlött végig rajta. Tudta, hogy a férfi gondolataiból szemelget. Ha a gépe leesne, Slattery örökre megkaphatná a helyét. Rápillantott, tekintetük összekapcsolódott egy másodpercre, és látta, hogy Slattery elvörösödik zavarában. Igen, ezt gondolta.
Hányszor történt már meg vele, főleg akkor, ha fáradt volt? Talán, ha álmos, rés támad a pajzsán, mire a gonosz kis gondolatolvasó képesség rögtön áttör, és hozza magával a keserű tudást, ha tetszik, ha nem. Ez fájt. Nem akart Slattery mellett lenni.
De az azért jó, hogy Slattery az ő beosztását akarja. Jó, hogy itt van, és Rowan elmehet.
Most nagyon élesen tudatosodott benne, hogy bármennyire szereti az egyetemet, nem fontos, hol gyakorolja a gyógyítást. Lehet bármelyik jól fölszerelt központ, ahol az ápolónők és a technikusok megadják a kívánt hátteret.
Akkor miért ne mondja meg Slatterynek, hogy nem jön vissza? Miért ne oldja fel a kollégáját emésztő, belső görcsöt? Nagyon egyszerű: mert maga sem tudja, miért érzi azt, hogy ez egy végső búcsú. Michaelhez volt köze; az anyjához volt köze; de tökéletesen ésszerűtlen volt, mint minden érzése.
Slattery még meg sem állt, amikor ő már kinyitotta az ajtót. Kilépett az autóból, és fölkapta válltáskáját.
Farkasszemet nézett Slatteryvel, miközben a férfi nyújtotta a csomagtartóból kivett bőröndöt, és újból végighullámzott rajta a hideglelés, lomhán, kellemetlenül. Látta Slattery szemében a rosszindulatot. Micsoda megpróbáltatás lehetett a kollégájának ez az éjszaka. Olyan mohó. És annyira utálja őt. Utálja, mint embert, utálja mint orvost. Érezte, amikor átvette tőle a bőröndöt.
– Sok szerencsét, Rowan – mondta Slattery kongó nyájassággal. Remélem, nem jössz vissza .
– Slat – szólalt meg Rowan –, köszönök mindent. Még valamit szeretnék mondani. Nem gondolom... Na szóval, jó esély van rá, hogy nem jövök vissza.
Slattery alig bírta leplezni a boldogságát. Rowan szinte megsajnálta, mikor látta azt a merev rándulást a száján, amellyel semlegessé próbálta fegyelmezni az arcát. De őt is valami forró, csodálatos boldogság töltötte el.
– Ez csak egy ilyen érzés – mondta. (Méghozzá klassz!) – Persze, majd Larknek is be kell jelentenem hivatalosan, ha eljön az ideje...
– Persze...
– De te azért csak akaszd fel nyugodtan a képeidet az irodámban folytatta Rowan. – És jó szórakozást a kocsival. Előbb-utóbb majd áthozatom, de inkább utóbb. Ha meg akarod vásárolni, akkor felajánlom neked életed üzletét.
– Mit szólnál tíz lepedőhöz, kápé, tudom, hogy...
– Az épp jó. Küldj majd egy csekket, ha megírom az új címemet. – Hanyagul intett, és az üvegajtóhoz indult.
A kellemes izgalom úgy fürdette, mint a napfény. Feszült benne a lendület, holott fájt a szeme, és lomha volt a fáradtságtól. Első osztályra kért jegyet, egyszeri utazásra.
Betévedt a kioszkba, vásárolt nagy, sötét napszemüveget, amit roppant elbűvölőnek talált, és egy könyvet, holmi ostoba hím-fantáziát képtelen kémkedésekről és örökös veszedelmekről, amelyben ugyancsak volt valami bűvölet.
A New York Times szerint hőség van New Orleansban. Jó, hogy a fehér lenvásznat vette; csinosnak érezte magát benne. Néhány percig húzta az időt az előcsarnokban, megfésülködött, és óvatosan kifestette magát a világos rúzzsal és az arcpírral, amelyekhez évek óta hozzá sem nyúlt, aztán föltette a napszemüveget.
Furcsán gyökértelennek érezte magát, ahogy ült a műanyagszéken a kapu mellett. Se munka, sem senki a tiburóni házban. Graham autójában Slat nyomja tövig a gázpedált, visszafelé San Franciscóba. Megtarthatja, doki! Nincs megbánás, nincs szorongás. Szabad vagyok!
Aztán az anyjára gondolt, amint fekszik hidegen és holtan egy asztalon a Lonigan és Fiainál a szikék alatt, és ismét elborította a lidércesen egyhangú neonlámpák, a kék strapa-öltönyös, aktatáskás, hajnalosan ragyogó ingázók között a lopakodó régi sötétség. Arra gondolt, amit Michael mondott a halálról. Hogy a legtöbb embernek az az egyetlen természetfölötti élménye. Azt is gondolta, hogy Michaelnek igaza van.
Újra kibuggyantak a néma könnyek. Örült, hogy napszemüveg van rajta. Mayfairek a temetésen, sok-sok Mayfair...
Alighogy leült a repülőgépen, már el is aludt.

 

 

TIZENKILENC

A MAYFAIR-BOSZORKANYOK AKTÁJA VI. RÉSZ
A Mayfair-család 1900-tól 1929-ig

KUTATÁSI MÓDSZEREK A HUSZADIK SZÁZADBAN

MINT EMLÍTETTÜK a tizenkilencedik századi történethez írt bevezetőnkben, minden évtizeddel több és tanulságosabb adatforráshoz jutottunk a Mayfair-családról.
Miközben a család a huszadik század felé közeledett, a Talamasca megtartotta hagyományos nyomozási módszereit, ám első ízben folyamodott magándetektívekhez. A mai napig sok ilyen megbízottunk dolgozik New Orleansban, akik nemcsak a legkülönbözőbb pletykák összegyűjtésében jeleskedtek, de abban is, ha feljegyzések hegyein kellett átrágniuk magukat bizonyos kérdések miatt, vagy emberek sokaságát kellett faggatniuk a Mayfair-családról, úgy, ahogy ma csinálják a „megtörtént bűnesetek” írói.
Ezek az emberek ritkán tudják, kik vagyunk. Egy londoni ügynökségnek jelentenek. Noha még mindig elküldjük különleges kiképzést kapott nyomozóinkat New Orleansba „pletykavadász körutakra” és levelezünk számos más megfigyelővel, ahogyan a tizenkilencedik században tettük, ezek a magándetektívek jelentősen javították adataink minőségét.
A tizenkilencedik század végétől hozzáférhető lett számunkra egy másik adatforrás is, amit jobb kifejezés híján családi legendáriumnak fogunk nevezni. A Mayfairek ugyan gyakran rendkívül titkolózóak kortársaikkal szemben, és fölöttébb vonakodnak bármit is elárulni kívülálló személyeknek a családi örökségről, ám az 1890-es évektől kezdtek mindenféle adomát, anekdotát, színes históriát mesélgetni a ködös múlt alakjairól.
Például Lestan egyik leszármazottja, aki dehogyis mondott volna bármit annak a kíváncsiskodó idegennek egy összejövetelen a drága Mary Beth kuzinról, mindenféle furcsaságot pletykált Marguerite tántiról, aki a rabszolgáival szeretett táncolni. Később ugyanennek a rokonnak az unokája pletykált furcsaságokat az öreg Mary Beth kisasszonyról, akit sose látott.
Persze, sok családi legenda túlságosan elmosódott ahhoz, hogy számot tarthasson érdeklődésünkre, többségük inkább a lousianai családokban mitikussá magasztosult „ültetvényes úri élettel” foglalkozik, és nem azzal, ami bennünket érdekel. Ám előfordul, hogy ezek a mítoszok meghökkentően összecsengenek a más forrásokból nyert adatmorzsákkal.
Csatoltam őket, ott, és amikor különösen tanulságosnak bizonyultak. Ám az olvasónak tudnia kell, hogy „a családi legenda” mindig olyasmi, amit a közelmúltban meséltek nekünk „a ködös múltba vesző” valamiről vagy valakiről.
A huszadik században lép színre a szóbeszéd másik formája, a „hivatali pletyka”, amit a Mayfairekkel ismerős vagy nekik dolgozó titkároktól, hivatalnokoktól, jogászoktól és bíráktól, valamint e családon kívül eső emberek barátaitól és családtagjaitól gyűjtöttünk be.
Mivel Julien fiai, Barclay, Garland és Cortland, valamennyien híres jogászok lettek, mert Carlotta Mayfair is jogász volt, és mert Julien számos unokája ugyancsak a jogot választotta hivatásul, a jogi kapcsolatoknak ez a hálója sokkal szélesebbre terült, mint képzelnénk. De ha nem is ez lett volna a helyzet, a Mayfairek olyan kiterjedt üzleti tevékenységet folytattak, ami rengeteg jogász közreműködését tett szükségessé.
Amikor a huszadik században kitört a családi háborúság, amikor Carlotta harcot indított, hogy ő lehessen a gyámja Stella lányának, amikor azon veszekedtek, mi történjék az örökséggel, a hivatali pletyka dúsan ontotta a színes részleteket.
Befejezésül annyit hadd tegyek hozzá, hogy a huszadik század még a tizenkilencediknél is nagyobb terjedelemben és részletességgel hódolt a nyilvántartásnak. Huszadik századi fizetett nyomozóink bőségesen igénybe vehették a családdal kapcsolatban a nyilvános archívumokat. Valamint, ahogy telt az idő, a családot egyre többet emlegették a sajtóban.

 

A VÁLTOZÓ CSALÁD ETNIKAI JELLEGE

Ahogyan közeledünk elbeszélésünkben az 1900-as évhez, föl kell jegyeznünk, hogy a Mayfair-család etnikai jellege megváltozott.
Noha skót-francia keverékként kezdték, amely a második nemzedékben magába szívta Petyr van Abel holland vérét, utána csaknem tisztán franciák lettek.
Ám attól kezdve, hogy 1826-ban Marguerite Mayfair feleségül ment Tyrone Clifford McNamara operaénekeshez, az egyenes ági család elég rendszeresen házasodott össze angolszászokkal.
Más ágak, nevezetesen Lestan és Maurice leszármazottjai rendületlenül megmaradtak franciának, és ha bejöttek New Orleansba, szívesebben laktak az „alvégen”, a Francia Negyed vagy az Eszplanád út környékén, francia ajkú kreolok között.
Amikor Katherine feleségül ment Darcy Monahanhoz, a jogutód család tartósan gyökeret eresztett a „felvégen”, az „amerikai” Kertvárosban. Noha Julien Mayfair (aki maga is félig ír volt) világéletében franciául beszélt, és francia ajkú Suzette unokatestvérét vette feleségül, három fiának jellegzetes amerikai illetve angol neveket adott, és amerikai neveltetésben részesítette őket. Garland fia egy német-ír származású leányt vett feleségül Julien áldásával. Cortland – és valamivel később Barclay – angolszász családba nősült.
Már említettük, hogy 1899-ben Mary Beth is az ír Daniel McIntyre-hez ment feleségül.
Noha Katherine fiai, Clay és Vincent holtukig franciául beszéltek, mindkettőnek ír-amerikai felesége lett: Clayjé egy gazdag szállodatulajdonos, Vincenté egy német-ír sörfőző lánya. Clay egyik lánya, követve apai nagynénje példáját, belépett az irgalmasrendi apácák ír rendjébe, amelyet a család máig támogat. Vincent egyik dédunokája ugyanebben a rendben apáca.
Míg a francia Mayfairek a Szent Lajos-székesegyházat látogatták a Francia Negyedben, a jogutód család elkezdett a plébániatemplomukba, a Jackson utcai Notre Dame-ba járni, egyikébe annak a három templomnak, amelyet a redemptorista atyák tartottak fent, úgy a folyóparti német és ír bevándorlók, mint a régi francia családok lelki épülésére. Amikor ezt a templomot bezárták a húszas években, egy plébániai kápolnát létesítettek a kertvárosi Prytania utcában, nem is titkolt szándékkal azoknak a gazdagoknak, akik nem óhajtottak se az ír Szent Alfonzba, se a Miasszonyunk német templomba járni.
A Mayfairek ebben a kápolnában hallgattak misét. Az Első utca lakói a mai napig ide járnak misére. Ám 1899-ben Szent Alfonz ír templomát – egy hatalmas, gyönyörű, lenyűgöző épületet – használták fontos alkalmakra.
1899-ben Mary Bethet a Szent Alfonzban eskették össze Daniel McIntyre-rel, és attól kezdve ott kereszteltek minden Mayfairt, aki az Első utcában született. A Mayfair gyerekek – miután a jobb magániskolákból kicsapták őket – a Szent Alfonz-plébánia iskolájában tanultak rövidebb időkig.
A családdal kapcsolatos ismereteink egy része a plébánián szolgálatot teljesítő ír apácáktól és papoktól származik.
Miután Julien meghalt 1914-ben, Mary Beth még a francia rokonokkal is ritkán beszélt franciául; lehet, hogy az egyenes ági családból akkor kopott ki a francia nyelv használata. Carlotta Mayfairt senki se hallotta franciául beszélni; az pedig kétséges, hogy Stella, Antha és Deirdre alig néhány szónál többet tudtak volna bármilyen idegen nyelven.
Nyomozóink többször megállapították, hogy a huszadik századi Mayfairek – Carlotta, Stella húga, Antha, Stella lánya és Deirdre, Antha lánya – beszéde határozott ír vonásokat mutat. Sok New Orleans-ihoz hasonlóan nekik sem volt franciás vagy délies kiejtésük, viszont gyakran szólították ismerőseiket család- és keresztnevükön – „Na, hát hogy vagy ma, Ellie Mayfair?” –, enyhén éneklő hanglejtéssel beszéltek, és az írekre jellemző ismétléseket használták. Tipikus példa rá ez az 1945-ben elcsípett töredék egy Mayfair temetésről; „Mármost ne mondjál nekem ilyen meséket, Gloria Mayfair, ha mondom, mert te is tudod, hogy úgyse hiszem el, és szégyelld magad, ha ilyeneket mondasz! Az a szegény Nancy, ahogy azt veri az élet, ha volt valaha földön járó szent, akkor az ő, és ezt te is tudod!”
Ami a külsejüket illeti, a Mayfairek olyan genetikai vegyessalátát képviselnek, hogy minden nemzedékben jelentkezhet a színek, a testalkat vagy az arcvonások akármilyen kombinációja. Nincsenek jellegzetes Mayfairek. Ennek ellenére a Talamasca egyes tagjai azt állítják, hogy a nyilvántartásunkban szereplő fényképek, rajzok és reprodukciók alapján kimutatható egy típussorozat visszatérése.
Például vannak magas, szőke Mayfairek (köztük Lionel Mayfair), akik Petyr van Abelre hasonlítanak: mindnek zöld szeme és erős álla van.
Aztán vannak nagyon fehér bőrű, kecses Mayfairek, akik mindig kék szeműek; ebbe a csoportba tartozik Deborah ősanyán kívül Deirdre Mayfair, a jelenlegi kedvezményezett „boszorkány”, Rowan anyja.
A sötét hajú, sötét szemű, széles csontú Mayfairek harmadik csoportjába tartozik Mary Beth Mayfair és nagybátyjai, Clay és Vincent, valamint Angélique Mayfair Saint-Domingue-ről.
Egy másik csoport határozottan franciás, apró fekete szemével, fekete hajával; ezeknek a Mayfaireknek enyhén kidülledő szeme és nagyon göndör haja van.
Végül van egy csoportja a sápadt, hideg külsejű Mayfaireknek, akik szőkék, szürkés szeműek, és nagyon vékonyak, bár mindig magasak: ebbe a csoportba tartozik a Saint-Domingue-i Charlotte (Petyr van Abel lánya); Stella lánya, Antha Mayfair és az ő unokája, dr. Rowan Mayfair.
A rend tagjai fölfigyeltek néhány érdekes hasonlóságra is. Például dr. Rowan Mayfair a kaliforniai Tiburónból sokkal jobban emlékeztet ősére, Julien Mayfairre, mint a család bármelyik szőke tagja.
Carlotta Mayfair fiatal korában erősen hasonlított Charlotte ősanyjára.
(Jelen sorok írója kötelességének érzi följegyezni, hogy ő nem látja ezt a képekben. Vannak hasonlóságok, de sokkal több a különbség. A család nem jellegzetesen ír, nem jellegzetesen francia, skót vagy akármi.)
Az ír befolyások és az ír hatás taglalásánál sohasem szabad elfelejtenünk, hogy ennek a családnak a történeténél senki sem tudhatja biztosra, melyik gyereknek ki az apja. A huszadik századi leszármazottaktól hallott családi „legendákból” ítélve a nemzedékek vérfertőző összegabalyodásai nem igazán számítottak titoknak. Ezzel együtt tisztán fölismerhető az ír kulturális hatás.
Azt is föl kell jegyeznünk, hogy a tizenkilencedik század végén a család egyre több ír cselédet alkalmazott, akik felbecsülhetetlen adatforrást jelentettek a Talamasca számára. Bár azt nem könnyű meghatározni, mennyiben járultak hozzá a Mayfairek ír voltának összbenyomásához.
A család semmi esetre sem ír öntudatból alkalmazott íreket. Akkoriban egyszerűen ez volt a szokás; a Mayfairek sok cselédje az úgynevezett Ír Csatornánál vagy a szomszédos folyó menti fertályban lakott, a Mississippi rakpartjai és a Raktár utca, a Kertváros déli határa között. Voltak köztük komornák és lovászok, akik a háznál laktak; mások naponta, vagy csak bizonyos alkalmakra jártak be dolgozni. Általában nem voltak olyan hűségesek a Mayfair-családhoz, mint a fekete vagy a mulatt szolgák, és sokkal szívesebben fecsegtek az Első utcában történt dolgokról, mint a korábbi évtizedek cselédei.
Bár a Talamasca rendkívül értékes adatokat köszönhet nekik, ezzel az információval csínján kell bánni.
A házban és a ház körül dolgozó ír cselédek általában hajlamosak voltak hinni a szellemekben, a természetfölöttiben, és a Mayfair asszonyok varázshatalmában. Rendkívül babonásak voltak. Ezért van az, hogy meséik arról, amit láttak vagy hallottak, időnként átcsapnak a fantasztikumba, és gyakran bővelkednek színes vagy borzalmas leírásokban.
Nyilvánvaló okokból ez mégis nagyon fontos anyag, és abból, amit az ír cselédek elmondtak, sok minden – számunkra – ismerősen cseng.
Mindent egybevéve, tiszta lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy századunk első évtizedében az Első utcai Mayfairek írnek tartották magukat, gyakran tettek is ilyen értelmű megjegyzéseket; sok ismerősük szemében, lett légyenek azok urak vagy cselédek, a Mayfairek testesítették meg a szinte már közhelyes írt, aki bolond, bogaras és morbid hajlamai vannak. Számos bírálójuk nevezte őket „ír futóbolondoknak”. A Szent Alfonz-templom egyik német papja mondta róluk egyszer, hogy „folyamatos kelta ború”-ban leledzenek. Több szomszéd és barát emlegette „garázda ír kocsmatöltelék”-nek Mary Beth fiát, Lionelt; és Lionel apját, Daniel McIntyre-t bizonyosan annak tartotta a Raktár utca összes csaposa.
Alighanem kijelenthetjük, hogy „Monsieur Julien” halálával (aki tulajdonképpen félig ír volt) az Első utcai házról lehámlott a maradék francia vagy kreol máz is. Katherine, Vincent és Jeannette, Julien húga, öccse, lánya rég meghaltak. Noha a nagy családi összejöveteleken százszámra vettek részt franciául beszélő rokonok, a törzscsalád ír katolikus volt.
Az évek múlásával sok más louisianai kreol családhoz hasonlóan a francia ajkú Mayfairekről is lekopott a kreol identitás. Úgyszólván már a család egyetlen ágában sem bírták a francia nyelvet, és ahogy közeledünk a huszadik század utolsó évtizedéhez, nehéz lenne bárhol is találni Mayfairt, aki még anyanyelveként beszélné a franciát.
Ezzel pedig elérkeztünk a másik kulcsfontosságú tényhez, amelyen hajlamosak átsiklani az elbeszélők.
Julien halálával a Mayfairek talán az utolsó embert veszítették el, aki valóban ismerte a család történetét. Nem tudhatjuk, de több mint valószínűnek látszik; és minél több családtaggal váltunk szót, minél több fantasztikus legendát hallunk az ültetvényes időkről, a valószínűség annál inkább tűnik bizonyosságnak.
Ennek következtében 1914-től minden talamascásnak, aki a Mayfairek után nyomozott, rá kellett ébrednie, hogy többet tud a családról, mint az magamagáról. Ez pedig jelentős zűrzavarhoz és feszültségekhez vezetett.
Már Julien életében nyomasztó dilemmát jelentett: a Talamascának, hogy megpróbálja-e fölvenni a kapcsolatot a családdal?
Mary Beth halála után ez a dilemma kínszenvedéssé fajult.
De most már folytatnunk kell történetünket, visszamenve az 1891-es évig, hogy górcső alá vehessük Mary Beth Mayfairt, aki majd átvisz bennünket a huszadik századba, és valószínűleg az utolsó volt az igazán hatalmas Mayfair-boszorkányok között.
Mary Beth Mayfairről többet tudunk, mint bármelyik Mayfair-boszorkányról Charlotte óta. Ám Mary Beth ebben az információbőségben is megmarad titoknak, aki csak néha mutatkozik meg egy-egy vakító villanásban a cselédek és a barátok elbeszéléseiben. Richard Llewellyn rajzolta róla az egyetlen emberközeli arcképet, holott, mint láttuk, Richard nagyon keveset tudott Mary Beth üzleti tevékenységéről vagy nem mindennapi képességeiről. Úgy látszik, Mary Beth őt is lóvá tette, mint egész környezetét, hogy csak egy erős asszonyt lássanak benne, holott az igazság ennél sokkal bonyolultabb volt.

 

MARY BETH MAYFAIR TÖRTÉNETÉNEK FOLYTATÁSA

1891-ben, egy héttel Marguerite halála után Julien az anyja összes ingóságát átszállította Riverbendből az Első utcai házba. Két társzekér vitte az akkurátusan bedobozolt köcsögöket és palackokat, ládaszámra a leveleket és egyéb papírokat, valamint több láda vegyes mindenfélét.
Tudjuk, hogy a köcsögök és a palackok eltűntek az Első utcai ház második emeletén, és soha többé, egyetlen kortárs szemtanútól sem hallottunk róluk.
Julien akkoriban a második emeleten rendezte be a hálószobáját, amelyben meghalt, úgy, ahogyan Richard Llewellyn leírta.
Marguerite számos könyvét, köztük a fekete mágiáról szóló, gyanús német és francia értekezéseket a földszinti könyvtárban helyezték el.
Mary Beth megkapta a régi nagy hálószobát az északi szárnyban, a könyvtár fölött, amelyben azóta is a kijelölt örökös alszik. Belle, aki talán még túl kicsi volt, hogy mutatkozzanak rajta a gyengeelméjűség jelei, a szemközti hálószobát kapta a folyosó másik oldalán, de a korai években gyakrabban aludt az anyja mellett.
Mary Beth kezdte rendszeresen viselni a Mayfair-smaragdot, és azt is kijelenthetjük, hogy elfoglalta a neki járó helyet a házban. A New Orleans-i társaság mindenestre több figyelmet szentelt neki, és ekkor tűnnek fel az irattárakban az első szerződések, amelyeken az ő aláírása olvasható.
Számos fotográfiáján viseli a smaragdot, amely sok szóbeszédet és nagy bámulatot keltett. Valamint sok fotográfián visel férfiruhát. Rengeteg tanú igazolja Richard Llewellynnek azt az állítását, hogy Mary Beth szívesen öltözött férfinak, és rendszeresen így járt el szórakozni Juliennel. Mielőtt feleségül ment volna Daniel McIntyre-hez, ezek a csatangolások nem maradtak meg a Francia Negyed nyilvánosházaiban, hanem kiterjedtek a társasági élet széles skálájára, Mary Beth még bálokon is megjelent „klakkban-frakkban”, mint csinos fiatalember.
Noha a társaságot megbotránkoztatta ez a viselkedés, a Mayfairek egyre tovább kövezték ki maguknak az utat a jobb körökbe, pénzzel és bűbájjal. Két marokkal kölcsönöztek azoknak, akiknek szükségük volt rá a polgárháborút követő gazdasági válságokban. Már-már hivalkodóan adakoztak jótékony célokra. Riverbendben, Clay Mayfair irányításával, évről-évre újabb vagyonokat fialt a dúsan termő cukornád.
A korai években Mary Beth nemigen keltette föl mások rosszindulatát. Még ócsárlói sem nevezik gonosznak vagy kegyetlennek, bár gyakran bírálják, mert hideg, üzletszerű, közömbös a mások érzései iránt és férfias a modora.
Ereje és magassága ellenére sem volt férfias nő. Sokan nevezik érzékinek, néha még gyönyörűnek is. Ezt számos fotográfia is alátámasztja. Vonzó jelenség volt férfiruhában, főleg a korai években. A Talamasca több tagja is megjegyezte, hogy míg Stella, Antha és Deirdre Mayfair, Mary Beth lánya, unokája és dédunokája kecses „déli szépségek” voltak, addig Mary Beth feltűnően hasonlított azokra az „életnagyságúnál nagyobb” sztárokra, akiket majd az ő halála után ismer meg az amerikai film, főleg Ava Gardnerre és Joan Crawfordra. Fotográfiáin nagyon emlékeztet jenny Churchillre is, Winston Churchill híres amerikai anyjára.
Holtáig nem őszült, ötvennégy éves korában is hollófekete volt a haja. Pontos magasságát nem ismerjük, csak találgathatjuk, hogy megközelítette a százhetvennyolc centimétert. Sohasem hízott meg, de széles csontú volt, és nagyon erős. Hosszú lépésekkel járt. A rákot, amely megölte, csak hat hónappal a halála előtt diagnosztizálták, és az utolsó hetekig megmaradt „vonzó” asszonynak, amíg el nem tűnt a betegszobában, hogy soha többé ne kerüljön elő.
Ezzel együtt úgyszólván bizonyos, hogy Mary Beth nem nagyon csinált ügyet a szépségéből. Mindig ápolt volt, időnként szédületes tudott lenni báli toalettben és bundában, mégse nevezik csábítónak, sőt, akik „nőietlenségéért” szapulják, hosszasan ecsetelik ridegségig szókimondó modorát és látszólagos közönyét nem mindennapi adottságai iránt.
Megjegyzendő, hogy később ugyanezeket a tulajdonságokat – szókimondás, üzletszerűség, nyíltság és ridegség – tulajdonítják lányának, Carlotta Mayfairnek, aki sose volt kijelölt örökös.
Azok, akik jó üzleteket kötöttek vele, dicsérték, hogy „ami a szívén, az a száján”, és milyen nagyvonalú, képtelen a kicsinyességre. Akiknek kevésbé sikerült az üzlet, szívtelennek és embertelennek titulálják. Carlotta Mayfairrel ugyanez a helyzet.
Később még részletesen kitérünk Mary Beth üzleteire és élvsóvárságára. Itt legyen elég annyit mondani, hogy a korai években legalább annyira ő parancsolt az Első utcában, mint Julien. Sok családi vacsorát az utolsó részletig ő tervezett meg, és ő beszélte rá Julient 1896-ban az utolsó európai útra, amikor együtt járták végig a fővárosokat Madridtól Londonig.
Mary Beth lánykora óta osztozott Julien szeretetében a lovak iránt, és gyakran lovagoltak együtt. Szerették a színházat is, és úgyszólván válogatás nélkül megnéztek mindent, legyen az nagyszerű Shakespeare-előadás, vagy valami vacak egy helyi dalárdánál. És mindketten imádták az operát. A későbbi években Mary Beth úgyszólván minden szobába beállíttatott egy gramofont, amelyeken folyton forgott valamelyik opera lemeze.
Úgy tűnik, Mary Beth azt is szerette, ha sok ember lakik egy fedél alatt. Érdeklődése a család iránt nem korlátozódott az összejövetelekre és vacsorákra. Ajtaja egész életében nyitva állt a látogató rokonok előtt.
Néhány felületes beszámoló, amely a vendégszeretetéről szól, azt sejteti, hogy szeretett hatalmaskodni másokon; szerette, ha ő van a figyelem középpontjában. Ám még az ilyen történetekben is, amelyek mondhatni szó szerint kifejezik ezt a véleményt, Mary Beth úgy jelenik meg, mint olyasvalaki, aki többet törődik másokkal, mint magával. Nem volt ennek a beszámolónak egyetlen olvasója, aki ne döbbent volna meg azon, mennyire hiányzott ebből az asszonyból bárminemű önimádat vagy hiúság. Családi kapcsolatainak indoklására sokkal alkalmasabb szó a nagylelkűség, mint a hatalomvágy.
(Itt hadd szúrjuk közbe, hogy Mary Beth örökbe fogadta Nancy Mayfairt, Maurice Mayfair egyik leszármazottjának törvénytelen gyerekét, és együtt neveltette Antha Mayfairrel, mint Stella lányát. Nancy 1988-ig élt az Első utcai házban, és még akkor is rengeteg Mayfair hitte róla, hogy csakugyan Stella lánya volt.)
1891-ben a következőkből állt az Első utcai háznép: Rémy Mayfair, aki évekkel látszott öregebbnek Julien bátyjánál, és azt pletykálták róla, hogy tüdőbajos, ami el is vitte 1897-ben; Julien fiai, Barclay, Garland és Cortland, az első Mayfairek, akik fent a keleti parton tanultak, és derekasan megállták a helyüket az internátusban; Millie Mayfair, Rémy egyetlen lánya, aki sose ment férjhez; és végül, Julienen és Mary Bethen kívül, a lányuk, a kicsi Belle, akiről már rebesgették, hogy enyhén ütődött. A század végére a háznép kiegészült Clay Mayfairrel, Mary Beth bátyjával, a városba kényszerült Katherine-nel, akit összetört Riverbend pusztulása, és időnként más rokonokkal.
Ezekben az években Mary Beth volt a ház vitathatatlan úrnője. Az ő fejéből pattant ki az 1900 előtti nagy felújítás terve, amelynek során építtetett három fürdőszobát, bevezettette a gázvilágítást a harmadik emeletre és az egész cselédtraktusba, és felhúzatott két nagy melléképületet, köztük egy istállót, az emeletén lakással.
Bár Mary Bethet 1925 szeptemberében vitte el a rák, nyugodtan kijelenthetjük, hogy keveset változtatott rajta az idő, így a tizenkilencedik század végén is ugyanaz érdekelte és hozta lázba, mint élete utolsó évében.
Nem tudunk róla, hogy lett volna közeli barátja vagy bizalmasa a családon kívül. Igazi jellemét elég nehéz meghatározni. Bizonyos, hogy soha sem volt az a játékos, barátságos egyéniség, mint Julien; nem volt érzéke a drámához; és még a számtalan családi összejövetelen, amelyeken táncolt, és irányította a fényképezkedést meg a tálalást, sem emlegetik úgy soha, mint „a társaság lelkét.” Inkább csendes, erős asszonynak tűnik, aki nagyon tudta, mit akar. Lehetséges, hogy az egyetlen Stellát leszámítva soha, senki sem férkőzhetett közel hozzá. De erről majd később.
Nagyon fontos kérdés, hogy Mary Bethet mennyire segítették céljainak elérésében okkult képességei. Ezzel kapcsolatban a legváltozatosabb bizonyítékokra alapozhatjuk feltételezéseinket, hogy mi történt a színfalak mögött.
Az Első utcában egymást váltó ír szolgálóknak mindig „boszorkány” volt, vagy olyan személy, aki vudu varázserővel bír. Ám ezek a mesék Mary Bethről annyira eltérnek a rendelkezésünkre álló egyéb beszámolóktól, hogy fenntartással kell kezelni őket. Habár...
A cselédek sűrűn emlegették, hogy Mary Beth lejárt a Francia Negyedbe, tanácskozni a vudu papnőkkel, a szobájában pedig oltárt állított az ördögnek. Azt mondták, hogy Mary Beth tisztában volt vele, ki hazudik, ki hol volt, merre járnak a Mayfair-család tagjai, még azok is, akik fölmentek északra, és percre tudta, hogy ezek a személyek mit művelnek.
Azt mondták, nem is titkolta ezt a tudását. Azt is mesélték, hogy Mary Bethhez fordultak a fekete szolgálók, ha meggyűlt a bajuk a helyi vudu papnőkkel, mert Mary Beth tudta, milyen port kell használni, vagy milyen gyertyát kell gyújtani az ellenvarázslathoz, mert ő parancsolt a szellemeknek, és többször is kijelentette, hogy ez a lényege az egész vudunak: parancsolni a szellemeknek. A többi csak komédia.
Egy ír szakácsné, aki 1895-től 1902-ig vállalt alkalmi munkákat a háznál, csak úgy odavetette egyik nyomozónknak, miszerint Mary Bethtől hallotta, hogy mindenféle szellemek léteznek, de az alantasabbaknak a legkönnyebb parancsolni, és bárki megidézheti őket, ha akarja. Mary Beth szellemekkel őriztetett minden szobát, és a szobákban minden egyes tárgyat. Ám arra intette a szakácsnét, hogy ne próbálkozzon a szellemidézéssel. Veszélyes dolog az, okosabb olyanokra hagyni, akik úgy látják és érzik a szellemeket, mint Mary Beth.
– Abban a házban tényleg lehetett érezni a szellemeket – bizonygatta a szakácsné –, és ha az ember így félig becsukta a szemét, láthatta is őket. De Mary Beth kisasszonynak nem kellett ezt csinálnia. Ő olyan tisztán látta őket bármikor, mint az édes napvilágot, és beszélt hozzájuk, és a nevükön szólította őket.
A szakácsné azt is mondta, hogy Mary Beth egyenesen az üvegből itta a konyakot, de abban sincsen semmi hiba, mert Mary Beth igazi úrinő volt, és egy úrinő azt csinálhatja, amire kedve támad, Mary Beth pedig kedves és bőkezű valaki volt. Ugyanez érvényes az öreg Monsieur Julienre, bár ő elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egyenesen az üvegből igyon konyakot vagy akármit, és mindig kitöltötte metszett kristálypohárba a sherryjét.
Egy mosónő mesélte, hogy Mary Bethnek, ha a házban járkált, hozzá se kellett nyúlnia az ajtókhoz, anélkül is becsukódtak mögötte. Egyszer a mosónőnek föl kellett volna vinnie egy kosár összehajtogatott ágyneműt a harmadik emeletre, de annyira félt, hogy megtagadta. Akkor Mary Beth jóízűen zsörtölődött egy kicsit, hogy hogyan lehet ilyen bolondos, és a mosónő rögtön nem félt többé.
Legalább tizenötféle beszámolónk van a vudu oltárról, amelyen Mary Beth tarka gyertyákat meg tömjént égetett, és időnként szentek gipszfiguráival is kiegészítette. Ám arról nincsen pontos adatunk, hol ált ez az oltár. (Érdekes, hogy a fekete szolgák, akiket valaha is kérdeztek, egy mukkot sem voltak hajlandók szólni az oltárról.)
Rendelkezésünkre állnak roppant fantáziadús mesék is. Például többször hallottuk, hogy amikor Mary Beth férfinak öltözve távozott hazulról, öltönyben, sétabottal, kalapban, át is változott férfivá. Ilyenkor olyan erős lett, hogy el tudott tángálni akárki férfit, aki esetleg megtámadta.
Egyszer, kora reggel, amikor magányosan lovagolt a Szent Károly-úton (Julien akkor már beteg volt, hamarosan meg fog halni), egy férfi megpróbálta lerántani a lováról, mire Mary Beth maga is férfivá változott, ököllel félholtra verte támadóját, majd pányvára fűzve és a lova farkára kötve vonszolta el a rendőrségre. „Rengeteg ember látta”, mondták nekünk. Ezt a históriát még 1935-ben is mesélgették az Ír Csatornánál. A korabeli rendőrségi nyilvántartásokban csakugyan szerepel a támadás; „a polgár”, akit 1914-ben tartóztattak le, néhány óra múlva meghalt a cellájában.
Van egy másik történet egy kelekótya cselédlányról, aki ellopta Mary Beth gyűrűit, és még ugyanazon az éjszakán arra ébredt Chippewa utcai kisodújában, hogy a férfiruhás Mary Beth hajol föléje, és követeli, rögtön adja vissza a gyűrűket! A lány engedelmeskedett, de másnap délután háromkor már bele is halt a megrendülésbe.
Ezt a történetet egyszer 1898-ban, másodszor 1910-ben hallottuk. Lehetetlen volt utánajárni az igazságának.
Messze a legbecsesebb történet a korai évekből egy fiákeres elbeszélése 1910-ből, aki azt mesélte, hogy 1908-ban egy napon fölvette Mary Bethet az alsóvárosi Rue Royale-on, és bár egészen bizonyos volt benne, hogy az asszony egyedül szállt be a kétfogatúba, mégis azt hallotta, hogy Mary Beth végig az úton a felsővárosig csevegett valakivel. Amikor kinyitotta az ajtót az Első utcai lépőkőnél, azt látta, hogy Mary Beth elmerülten diskurál egy szemrevaló férfival, de a bérkocsist meglátva elharapta a szót, és kurtán fölnevetett. Két gyönyörű aranypénzt adott a kocsisnak, azt mondta, sokkal többet érnek, mint a fuvardíj, de gyorsan költse el őket. Az ember várta, hogy a férfi is kiszálljon a fiákerből Mary Beth után, de nem volt ott senki.
Aktáink bőségesen tartalmaznak még cselédtraccsot Mary Beth hatalmáról, de mindnek az a közös nevezője, hogy Mary Beth boszorkány volt, és használta a hatalmát, ha fenyegetve érezte magát, vagyonát vagy családját. Ám ismételten felhívjuk rá a figyelmet, hogy ezek a szóbeszédek feltűnően különböznek más anyagainktól.
Mindenesetre, ha egészében nézzük Mary Beth életét, láthatjuk, hogy más források is meggyőzően bizonyítják a boszorkányságot.
Amennyire megállapíthatjuk, Mary Bechnek három szenvedélye volt.
Először, bár nem elsősorban a gazdagodás, és a családtagok bevonása az óriási vagyon megszerzésébe. Enyhe kifejezés, hogy sikerült neki.
Úgyszólván születése óta azt halljuk róla, hogy mindegyre ékszereket, pénzes erszényeket talált, amelyekből sohasem fogyott ki az arany, és két marokkal dobálta az aranyat a szegényeknek.
Sok embert figyelmeztetett, hogy „költse el gyorsan a pénzt”, mert, mondta, amit a bűvös erszényéből fizet, az mindig visszatér hozzá.
Ami az ékszereket és az aranyakat illeti, ha a szakértők, kizárólag hivatalos nyilvántartások alapján elemeznék Mayfairék pénzügyeit, talán kiderülne, hogy egész történetük folyamán megfigyelhetők rejtélyes és megmagyarázhatatlan tőkeemelések. Ám annak alapján, amit tudunk, nem kockáztathatjuk meg a feltételezést.
A témához közelebb álló kérdés, hogy használta-e Mary Beth okkult képességeit vagy adottságát a jövőbe látásra akkor, amikor befektetett valamibe?
Ha a teljesítményeit nézzük, még egy felületes szemlélőnek is meg kell állapítania, hogy Mary Beth pénzügyi lángelme volt. Sokkal jobban érdekelte a gazdagodás, mint Julient, ösztönösen megérezte, mi fog történni, gyakran figyelmeztette köreit a közelgő válságokra, bankcsődökre, bár azok többnyire nem hallgattak rá.
Mary Beth befektetéseinek sokrétűsége dacol a szabványos magyarázattal. Ahogy mondani szokás, mindenben benne volt: a gyapot- és az ingatlankereskedelemben, a szállításban, a vasútépítésben, a bankszakmában, később a szeszcsempészetben. Befektetett a legképtelenebb vállalkozásokba, amelyek bombasikernek bizonyultak. Kezdettől benne volt különböző vegyszerek előállításában és mindenféle találmányokban, amelyeken szavakkal kifejezhetetlen vagyonokat keresett.
Akár azt is mondhatnánk Mary Bethre, hogy ilyen egyszerűen nincs. Túlságosan sokszor tudott túl sok mindent, és túl sokat facsart ki belőle.
Julien nagy sikerei még tulajdoníthatók egyetlen ember tudásának és ügyességének, de Mary Beth sikereit úgyszólván képtelenség ilyen egyszerű módon magyarázni. Julient például nem érdekelték befektetéseiben a modern találmányok. Mary Beth odáig volt a műszaki szerkentyűkért, és ezen a téren sohasem tévedett. Ugyanez érvényes a szállításra, amelyről Julien keveset tudott, Mary Beth sokat. Julien szívesen vásárolt épületeket, köztük gyárakat és szállodákat, de sohasem adott ki pénzt ugarföldekre, Mary Beth viszont irdatlan területeket vásárolt Amerika-szerte, és hihetetlen haszonnal adta tovább. Egyszerűen érthetetlen, honnan tudta, merre fognak terjeszkedni a városok.
Körültekintő módon arra is ügyelt, hogy kedvező fénybe állítsa a gazdagságát. Annyit mutatott meg belőle, amennyi a céljaihoz kellett, ezért sohasem keltett hitetlen álmélkodást, ami okvetlenül bekövetkezik, ha az összes sikerét nagydobra veri. Arra is vigyázott, hogy ne hívja föl magára a nyilvánosság figyelmét. Sohasem élt különösebben hivalkodó életet az Első utcában, azt leszámítva, hogy egy időben a környék összes garázsát ki kellett bérelnie, különben nem fértek volna el imádott automobiljai.
Összefoglalva, nagyjából olyannak mutatkozott mindenkinek, amilyennek Richard Llewellyn leírta az előző fejezetben. Igen kevesen tudták róla, hogy valójában mennyire gazdag és hatalmas.
Vannak arra utaló jelek, hogy Mary Bethnek volt egy mások előtt ismeretlen, külön üzleti élete, vagyis egész regiment tisztviselőt alkalmazott alsóvárosi irodákban, akik a közelébe sem jöttek az ő Első utcai dolgozó szobájának. New Orleansban máig emlegetik Mary Beth „alsóvárosi” alkalmazottait, és hogy milyen bőkezűen fizette őket. „Kipárnázott állás” volt, egy öreg úriember szerint, aki még emlékszik, miként járta egy barátja Mary Beth megbízásából Londont, Párizst, Brüsszelt, Zürichet, és időnként óriási összegeket is vitt magával. Mindig első osztályon utazott, mindig első osztályú szállodában lakott, mesélte ez az öregember. Mary Beth rendszeresen jutalmazott. Egy másik forrásunk szerint gyakran Mary Beth indult ilyen utakra családjának tudta nélkül, de ezt nem ellenőrizhettük.
Van öt történetünk arról a Mary Bethről is, aki bosszút állt, ha be akarták csapni. Az egyikben a titkára, Landing Smith megszökött háromszázezer dollárral, és álnéven fölszállt egy Európába tartó hajóra, abban a hiszemben, hogy megúszta a dolgot. Három napja hagyták el New Yorkot, amikor arra ébredt éjnek évadján, hogy Mary Beth ül az ágya szélén.
Nemcsak a pénzt vette vissza, de még derekasan helyben is hagyta a lovaglóostorával. A titkár vérben ázva, félőrülten fetrengett a kabin padlóján, amikor a hajópincér rátalált. Smith rögtön kitálalt mindent, ám a hajón nyoma sem volt Mary Bethnek vagy a pénznek. Ezt a történetet átvették a helyi lapok is, noha Mary Beth sem tagadni, se megerősíteni nem volt hajlandó, hogy bármit is elloptak volna tőle.
Egy másik történetben, amelyet 1955-ben hallottunk két különböző öregembertől, tanácskozást tartottak Mary Beth egyik önállósodni akaró társaságánál, amely megpróbálta, egyébként a legtörvényesebb manőverekkel, megrövidíteni Mary Bethet. A tanácskozás felénél egyszer csak arra ocsúdik az egész társaság, hogy Mary Beth is ott ül köztük. Kereken közölte velük a véleményét, és megszakította kapcsolatait a társasággal, amely rövidesen tönkrement. A károsultak leszármazottai máig gyűlölik a Mayfaireket a tragédia miatt.
A család egyik ága – Clay Mayfair leszármazottai, akik jelenleg New Yorkban élnek – hallani sem akar a New Orleans-i Mayfairekről amiatt az összetűzés miatt, amelyre 1919-ben került sor.
Mary Beth akkoriban tetemes összegeket ruházott be a New York-i bankszférába. Emiatt nézeteltérése támadt egy unokatestvérével, aki kételkedett Mary Beth tervének sikerében, és igyekezett megfúrni a háta mögött. Mary Beth beállított a New York-i irodába, kitépte unokatestvére kezéből az inkriminált papírokat, és a levegőbe dobta őket, ahol azok hamuvá égtek, majd figyelmeztette rokonát, hogy megöli, ha még egyszer meg akarja csalni a tulajdon vérét. Az unokatestvér annyiszor és olyan hévvel pertraktálta ezt az esetet, hogy teljesen tönkretette vele emberi és szakmai jó hírét, mert mindenki azt hitte róla, hogy őrült. Három hónappal Mary Beth megjelenése után kiugrott az irodája ablakából, és meghalt. Az öngyilkosságért a család a mai napig Mary Bethet hibáztatja, mély gyűlölettel emlegetve őt és leszármazottjait.
Megjegyzendő, hogy ezeknek a New York-i Mayfaireknek nagyon jól megy a soruk. Stella többször próbált barátian közeledni hozzájuk. Makacsul állítják, hogy Mary Beth fekete mágiát használt minden üzletében, de minél többet beszéltünk velük, annál inkább megértettük, hogy igazából nagyon keveset tudnak a New Orleans-i családról, amelyből elszármaztak, és igen csekély fogalmuk van Mary Beth üzleti tevékenységéről.
Persze az embereknek általában csekély fogalmuk van Mary Beth üzleti tevékenységéről. Mint már említettük, nagyon értette, miként tartsa titokban félelmetes vagyonát és hatalmát.
Ám a Talamasca fülében teljesen nevetségesen csengnek az olyan fabulák, hogy Mary Beth megátkozott egy parasztot, aki vonakodott eladni neki a lovát, hiszen mi tudjuk, hogy Mary Beth vasutakat vásárolt föl Dél-Amerikában, beruházott az indiai teába, és horribilis földterületeket szerzett meg a kaliforniai Los Angeles város környékén.
Egy napon jön talán valaki, aki könyvet ír Mary Beth Mayfairről. Itt van hozzá az anyag a nyilvántartásunkban. Ám pillanatnyilag egyedül a Talamasca tudja a családon kívül, hogy Mary Beth Mayfair az egész világra kiterjesztette pénzügyi befolyását és hatalmát, hogy olyan óriási, olyan erős, olyan sokrétű birodalmat alkotott, amelynek leépülése máig nem ért véget.
A Mayfairek pénzügyei elmélyültebb figyelmet érdemelnének, mint amit mi szentelhetünk nekik. Ha a szakma ismerői alapos vizsgálat tárgyává tennék a Mayfairek történetét – és itt azokra a dokumentumokra gondolunk, amelyekhez akárki hozzáférhet, ha van elég ügybuzgalma felkutatni őket –, akkor talán olyan esetet láthatnánk magunk előtt, amelyben évszázadokon át varázserővel szerezték és gyarapították a vagyont. És ennek a vagyonnak csak a legcsekélyebb részét alkotják az aranyak és az ékszerek.
Fájdalom, nincs szakértelmünk az effajta kutatáshoz. Annyit tudunk, hogy Mary Beth, mint vállalkozó, fejjel magasodik Julien fölé, és úgyszólván bizonyos, hogy nincs emberi lény, aki természetfölötti segítség nélkül képes lehetett volna az övéhez fogható teljesítményre.
Befejezésül annyit, hogy a legtöbb családtagnak fogalma vagy sejtelme sem volt róla, milyen gazdaggá tette őket Mary Beth. És ez a vagyon máig létezik.
Mary Bethnek a család volt a második szenvedélye. Ahogy elkezdett önállóan vállalkozni, rögtön bevonta az üzleti ügyeibe unokatestvéreit (vagy fivéreit), Barclayt, Garlandet, Cortlandet meg más Mayfaireket is; bevette őket a vállalatokba, amelyeket alapított, Mayfair-ügyvédekkel és Mayfair-bankárokkal intéztette a tranzakcióit. Üzletben, ha csak tehette, mindig Mayfairekhez folyamodott, és nem kívülállókhoz, és forszírozta, hogy a többi Mayfair is kövesse példáját. Keserű csalódására Carlotta lánya olyan ügyvédi irodánál helyezkedett el, amelynek semmi köze sem volt a Mayfairekhez, de Mary Beth semmivel sem büntette érte, csak annyit állapított meg, hogy Carlottából vétkes módon hiányzik a látnoki adottság.
Stellát és Lionelt mérhetetlenül elkényeztette; azt se bánta, ha a barátaik napokig vagy hetekig az Első utcában laknak. Európába küldte őket nevelőkkel és nevelőnőkkel, amikor neki túl sok dolga volt, hogy maga kísérhesse el őket; legendásan fényes és tékozló születésnapokat rendezett nekik, amelyekre számlálatlanul hívta a Mayfair unokatestvéreket. Egyenlően pazarolta bőkezűségét Belle lányára, fogadott lányára, Nancyre és unokahúgára, Millie drágára, akik Mary Beth halála után is az Első utcában laktak, noha tetemes örökségük biztosította számukra a gondtalan függetlenséget.
Mary Beth országszerte tartotta a kapcsolatot a Mayfairekkel, és számos családi összejövetelt szervezett a lousianai unokatestvéreknek. Julien halála után is, egészen Mary Beth életének alkonyáig szolgálták föl a finom ételeket-italokat ezeken az összejöveteleken, Mary Beth állította össze a menüt, maga kóstolta a borokat, és gyakran fogadott zenészeket a mulatság kedvéért.
Az Első utcában mindennaposak voltak a hatalmas családi vacsorák. Mary Beth mesés járandóságokat fizetett, hogy a legjobb szakácsok főzzenek a konyháján. Sok jelentésből tudjuk, hogy a Mayfair rokonok szerettek az Első utcába járni, szerették a (Richard Llewellyn által leírt) hosszú asztali beszélgetéseket vacsora után, és rajongtak Mary Bethért, aki valami kísérteties memóriával tartotta számon a születésnapokat, házassági, diplomázási évfordulókat, és nagy örömmel fogadott, alkalomhoz illő ajándékokkal emlékezett meg róluk.
Mint már említettük, Mary Beth szerette Juliennel ropni ezeken a családi mulatságokon, bátorított öreget-fiatalt a táncra, időnként még tanárokat is fogadott, hogy tanítsák meg a rokonokat a legújabb táncokra. Ő és Julien bolondos bakugrásokkal mulattatták a gyerekeket. A maradibb Mayfairek néha megbotránkoztak a Francia Negyedből fogadott zenekarokon. Julien halála után Mary Beth már nem táncolt olyan sokat, de szerette nézni a mások táncát, és csaknem mindig gondoskodott muzsikusokról. Utolsó éveiben Stella lánya és Lionel fia intézték ezeket a dolgokat, és a mulatságok most is olyan vidámak voltak, mint régen.
A Mayfaireket nemcsak invitálták az ilyen összejövetelekre, de el is várták tőlük, hogy ott legyenek, és Mary Beth néha igen kellemetlen tudott lenni azokhoz, akik nem fogadták el a meghívását. Két esetről tudunk, amikor rettenetesen megharagudott rokonokra, akik az apjuk nevének kedvéért levetették a Mayfair nevet.
Számos adomából, amelyeket a család barátaitól hallottunk, az tükröződik, hogy Mary Bethet egyszerre övezte a rokonok szeretete és félelme; míg Julient, főleg öregkorában, kedvesnek és elragadónak mondták, Mary Bethet kissé félelmetesnek tartották.
Több történet szerint Mary Beth belelátott a jövőbe, de viszolygott használni ezt a képességét. Ha arra kérték, jósoljon, vagy segítsen döntést hozni, gyakran figyelmeztette az érintett családtagokat, hogy a „jövőbe látás” nem egyszerű dolog, és a jövendölés „cseles” tud lenni. Ennek ellenére hébe-hóba adott egyértelmű jóslatokat. Például megmondta Maitland Mayfairnek, Clay fiának, hogy meghal, ha repülőre száll, és Maitland meg is halt. Therese, az özvegy, Mary Bethet hibáztatta a férje haláláért, mire Mary Beth csak vállat vont, és annyit szólt: „Én megmondtam előre! Ha nem száll föl arra a rohadt gépre, sohasem esik le.”
Maitland fivéreit megrázta a haláleset, és könyörögtek Mary Bethnek, próbálja megakadályozni a hasonló eseményeket, mire ő azt felelte, megkísérelheti, és meg is teszi, ha legközelebb ilyesmi jut a tudomására, majd ismét figyelmeztette őket, hogy az ilyen dolgok „cselesek”. 1921-ben Maitland fia, ifjabb Maitland expedícióra akart menni az afrikai őserdőkbe, amit anyja, Therese, erősen helytelenített, és Mary Bethhez folyamodott, hogy vagy tartsa vissza a fiút, vagy jósoljon valamit.
Mary Beth sokáig hányta-vetette magában a kérdést, majd kifejtette a maga célratörő, egyszerű modorában, hogy a jövő nincs meghatározva, csak kiszámítható. Ő pedig azt jósolja, hogy a fiú meg fog halni, ha Afrikába megy, de ha itthon marad, még annál is rosszabb dolgok történhetnek. Ifjabb Maitland meggondolta magát, expedíció helyett otthon maradt, és hat hónappal később halálra égett. (Részegen dohányzott az ágyban.) A temetésen Therese odament Mary Bethhez, és kérdőre vonta, miért nem vette elejét ennek az iszonyatnak. Mary Beth mondhatni foghegyről odavetette, hogy igen, előre látta a dolgot, de nemigen tehetett semmit a megváltoztatására. A megváltoztatáshoz ifjabb Maitlandet kellett volna megváltoztatnia, az pedig nem az ő dolga, és különben is, számtalanszor próbált Maitland lelkére beszélni, de hiába; persze rémesen érzi magát, és nagyon szeretné, ha a továbbiakban nem unszolnák a rokonok, hogy jósoljon.
– Ha a jövőbe nézek – mondta állítólag –, annyit látok, mennyire gyönge a legtöbb ember, és milyen kevéssé igyekeznek harcolni a balsors ellen. Pedig lehet harcolni. Tényleg lehet. Bár Maitland úgyse változtatott volna semmin. – Aztán vállat vont, legalábbis ezt mondják róla, és jellegzetes, hosszú lépéseivel elhagyta a Lafayette temetőt.
Therese elszörnyedt ezektől a szavaktól, és sose bocsátotta meg Mary Bethnek, hogy a keze „benne volt” (?) a férje vagy a fia halálában. Holtáig hangoztatta, hogy az Első utcai házból sugárzik a gonoszság, s ha van is hatalma a Mayfaireknek, az csak a választottakat szolgálja.
(Ezt a történetet Therese nővérének, az 1935-ben elhunyt Emilie Blanchardnak egyik barátnőjétől hallottuk. A rövidített változatát egy kívülálló juttatta el hozzánk, aki a temetőben kihallgatta a párbeszédet, és utánakérdezett. A harmadik változatot egy apácától tudjuk, aki jelen volt a temetőben. Az a közös a három változatban, hogy ezek a szavak, ha miniatúrában is, az egyik legerőteljesebb képet rajzolják Mary Bethről. A két halálesetről az újságok számoltak be.)
Számtalan történet szól még Mary Beth jóslatairól, figyelmeztetéseiről, és a többiről. Mind nagyon hasonlítanak. Mary Beth intett valakiket bizonyos házasságoktól, és igaza lett. Vagy azt tanácsolta valakiknek, hogy lépjenek be ilyen és ilyen vállalkozásokba, amelyek fényes sikernek bizonyultak. De minden arra mutat, hogy Mary Beth nagyon óvatos volt a hatalmával, és vonakodott az egyértelmű jövendöléstől. Van még egy erre vonatkozó nyilatkozatunk; Mary Beth a plébánosnak mondta, aki továbbadta a testvérének, egy rendőrnek, aki nyilván azért jegyezte meg, mert érdekesnek találta.
Mary Beth a szóbeszéd szerint azt mondta volna a plébánosnak, hogy egyetlen erős egyéniség megszámlálhatatlan ember sorsát képes megváltoztatni. Megtörtént minden korban. De tekintve a föld lakosságának számát, az ilyen egyéniségek annyira ritkák, hogy a jövőt csalósan könnyű megjósolni.
– Akkor azt elismeri, hogy van szabad akaratunk? – kérdezte a plébános, mire Mary Beth azt felelte: – Valóban van, és életfontosságú, hogy gyakoroljuk is a szabad akaratunkat. Semmi sincs előre meghatározva. És hála Istennek, kevés ilyen erős ember van, akik felboríthatják a dolgok kiszámítható rendjét, mert ugyanannyi köztük a gonosz, aki háborút és pusztítást hoz, mint a látnok, aki a mások javát szolgálja.
(Ezek a szavak főleg annak a kijelentésnek a fényében érdekesek, amelyet Richard Llewellyn ad az álmában megjelent Julien szájába: hogy semmi sincs elrendelve. Azt is érdemes feljegyezni, hogy Petyr van Abel szerint kétszáz éve Lasher olyan különös dolgot jósolt, ami mélységesen fölzaklatta Petyrt. Bár több ilyen idézetünk lenne a Mayfair-család nagy hatalmú médiumaitól! De nincs, és a kapcsolat e két idézet között fájón emlékeztet a hiányosságra.)
Ami a rokonok viselkedését illeti, a szószátyár barátok szerint számos rokon tisztában volt vele, hogy van valami furcsa Mary Beth meg Monsieur Julien körül; minden nemzedéknél fölvetődött a kérdés, hogy szabad-e hozzájuk fordulni, ha baj van? Tőlük segítséget kérni ugyanis nemcsak előnyt, hanem meghatározott kötelességeket is jelentett.
Például Lestan Mayfair egyik leszármazottja, aki lányfejjel esett szégyenbe, Mary Bethtől kért segítséget, és noha tetemes összeget kapott a gyereknevelésre, később nem lehetett kiverni a fejéből, hogy Mary Beth okozta a felelőtlen apa halálát.
Egy másik Mayfairről, Mary Beth egyik kegyeltjéről, akit tettlegesség és erőszak miatt tartóztattak le a Francia Negyedben egy kocsmai részeg verekedés után, azt mondták, jobban félt Mary Beth helytelenítésétől és büntetésétől, mint a bíróságtól. Végzetes lövést kapott, amikor megpróbált kitörni a fogdából, Mary Beth pedig nem volt hajlandó megengedni, hogy a Lafayette-ben temessék el.
Egy másik balsorsú lány, Louise Mayfair, aki ugyancsak hajadonként került várandós állapotba, az Első utcában hozta a világra Nancy Mayfairt (akit Mary Beth örökbe fogadott és Stella lányaként neveltetett), két nappal a szülés után meghalt, és azt pletykálták, hogy Mary Beth hagyta meghalni, ellátatlanul, magányosan, mert nem tetszett neki Louise viselkedése.
Ám viszonylag kevés történet maradt fent arról, hogy Mary Beth gonosz varázslatot használt volna a rokonokkal szemben. Még ha figyelembe vesszük, hogy a Mayfairek zárkózottak, és a legtöbbjük vonakodik pletykálni a jogutód családról, a bizonyítékok akkor is arra mutatnak, hogy Mary Beth inkább nagyasszonyként, mint boszorkányként bánt a családjával. Szinte mindig kelletlenül használta a hatalmát. Számos tanújele van arra, hogy sok Mayfair nem is hitte el a „babonás badarságokat”, amelyeket a cselédek, szomszédok, alkalmanként családtagok hordtak össze Mary Bethről. Megmosolyogták az aranypénzes erszény meséjét. A babonás cselédséget hibáztatták az ilyen históriákért, amelyeket az ültetvényes romantika csökevényeinek tartottak, és fájlalták, hogy a szomszédság és az egyházközség ennyire pletykás.
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a Mary Beth hatalmát szemléltető mesék óriási többsége a cselédektől származik.
Mindent számba véve a családi legendáriumból arra lehet következtetni, hogy a rokonok szerették és tisztelték Mary Bethet, ő pedig nem szólt bele, hogyan élnek, mit tesznek, csupán hűséget várt el tőlük a família iránt; néhány tévedéstől eltekintve kiváló társakat szemelt ki magának a vállalkozásaihoz a rokonai közül, akik bíztak benne, csodálták és örömmel dolgoztak vele. Külföldi vállalkozásait titokban tartotta előttük, mint ahogy valószínűleg okkult képességeit is titkolta, és élvezte, ha egyszerű, fesztelen kapcsolatban lehet a családdal.
Azt is érdemes feljegyezni, hogy a család gyermekei szerették Mary Bethet. Számtalanszor lefényképezték Stella, Lionel, Belle, Millie drága, Nancy és még több tucat kisgyerek koszorújában. Éveken át minden vasárnapon gyerekek bukfenceztek és fogócskáztak az Első utcai udvar délre néző pázsitján, miközben a felnőttek a házban szundikáltak ebéd után.
Mary Beth életének harmadik nagy szenvedélye vagy mániája, amennyire megállapíthatjuk, a szórakozás volt. Mint láttuk, ő és Julien szerettek táncolni, mulatni, színházba járni stb. Mary Bethnek sok szeretője is volt.
Mivel a családtagok pisszenni sem hajlandók a témáról, legbőségesebb adatforrásunk a másod- és harmadkézből kapott cselédpletyka, amely ismerősök, barátok közvetítésével jutott el hozzánk. A szomszédok is pletykáltak a házban lebzselő „jóképű fiúkról”, akik olyan munkákat lettek volna hivatva elvégezni, amire gyakran tökéletesen alkalmatlanok voltak.
Richard Llewellyn meséjét a fiatal ír kocsisnak ajándékozott Stutz Bearcatről a legközönségesebb közlekedésrendészeti nyilvántartás igazolta. Más bőkezű ajándékok – gyakran óriási bankbetétek – osztogatása ugyan csak azt támasztja alá, hogy ezek a jóképű fiúk Mary Beth szeretői voltak. Nincs más magyarázat rá, hogy miért ajándékozott karácsonyra ötezer dollárt egy fiatal kocsisnak, aki két lovat sem tudott elhajtani, vagy egy mindenesnek, aki egy szöget sem tudott beverni önállóan.
Érdekes, hogy ha egészében nézzük a Mary Bethtel kapcsolatos adatokat, legfőképpen érzéki étvágyát ecsetelő adomákkal találkozhatunk, vagyis a pletykák, hogy mennyire szeretett enni, borozni, táncolni, hány babája volt, messze meghaladják (tizenhét az egyhez arányban) a mágikus erőiről vagy a pénzügyi tehetségéről szóló híreszteléseket.
És ha figyelmesen olvassuk a leírásokat Mary Beth vonzódásáról az asztal, a zene, a tánc és az ágy örömeihez, akkor láthatjuk, hogy sokkal inkább úgy viselkedett, mint akkoriban a férfiak, egyszerűen azt tette, amihez kedve volt, nem nagyon törődve szokással vagy illemmel. Ha így nézzük, semmi különöset nem találunk a magatartásában. A kortársai persze nem így nézték, ezért rejtélyesnek, sőt baljósnak tartották Mary Beth élvhajhászását. Ezt a titokzatosságot csak fokozta, hogy Mary Beth félvállról vette a dolgait, és nem volt hajlandó jelentőséget tulajdonítani a mások lanyha tiltakozásának. Csak vállat vont, ha a Mayfair unokatestvérek könyörögtek neki, hogy „viselkedjen illedelmesen” (legalábbis a szolgák szerint).
Ami álruháit illeti, olyan sokáig öltözött férfinak, és olyan sikerrel, hogy nagyjából mindenki hozzászokott. Élete utolsó éveiben sokszor órákig csavargott a kertvárosban, tweedöltönyösen, sétapálcával. Már nem bajlódott azzal, hogy feltűzze a haját, vagy elrejtse a kalapja alá. Egyszerű kontyba csavarta, és mindenki tudomásul vette a megjelenését, mert ő volt a cselédség és a szomszédság Mary Beth kisasszonya, aki fejét kissé lehajtva, nagyon hosszú léptekkel rótta az utcákat, és nyájas hanyagsággal intett azoknak, akik köszöntötték.
A szeretőiről a Talamasca szinte semmit sem tudott kideríteni. Még egy fiatal unokatestvérről, Alain Mayfairről tudunk a legtöbbet, bár az sem biztos, hogy egyáltalán a szeretője volt-e Mary Bethnek. Titkárként vagy sofőrként vagy mindkettőként dolgozott Mary Bethnek 1911-től 1913-ig, de gyakran töltött Európában hosszú időszakokat. A húszas éveiben járó, nagyon csinos fiatalember volt, és kiválóan beszélt franciául, bár nem Mary Bethtel, aki jobban kedvelte az angolt. 1914-ben valamin összekoccant az asszonnyal, senki sem látszik tudni, hogy min. Akkor Alain átment Angliába, belépett a hadseregbe, és elesett az első világháborúban. Sohasem találták meg a holttestét. Mary Beth hatalmas búcsúztatót rendezett neki az Első utcában.
Kelly Mayfair, egy másik rokon, ugyancsak dolgozott Mary Bethnek 1912-ben és 1913-ban, majd 1918-ig állt az alkalmazásában. A szédületesen jóképű, vörös hajú, zöld szemű fiatalember (az anyja ír volt) Mary Beth lovait gondozta, és az asszony más fiúival ellentétben értette is a mesterségét. Hogy a szeretője lett volna Mary Bethnek, ennek kizárólag az ad tápot, hogy sokszor táncoltak együtt a családi összejöveteleken, és a szobalányok, mosónők, sőt még kéményseprők is többször hallották, amint nagy hangon veszekednek.
Azonkívül Mary Beth hatalmas summát is adott Kellynek, hogy szerencsét próbálhasson íróként. Kelly elutazott ezen a pénzen Greenwich Village-be, beállt riporterkedni a New York Times-hoz, és részegen, láthatólag merő véletlenségből halálra fagyott a lakásban, ahol nem volt melegvíz-szolgáltatás. Az első tele volt New Yorkban, talán nem értette meg a kockázatait. Akármi történt is, Mary Bethet porba sújtotta Kelly halála; hazahozatta a tetemet, és tisztességgel eltemettette, bár Kelly szülei annyira fölháborodtak a történteken, hogy el se akartak jönni a temetésre. Mary Beth két szót vésetett a fiú sírkövére: „Ne félj.” Lehetséges, hogy Shakespeare Cymbeline -jének híres soraira célzott: „Nap nem éget már, ne félj! Nem kínoz tél, zord hideg .” (Lator László fordítása.) Nem tudhatjuk. Mary Beth még a temetkezési vállalkozónak vagy a sírköveseknek sem volt hajlandó megmagyarázni.
A többi körülpletykált „jóképű fiút” nem ismerjük. Annyit tudunk a szóbeszédből, hogy kivétel nélkül nagyon mutatósak és úgynevezett „jassz elemek” voltak. A házban lakó szobalányok és szakácsnők rendkívül sértődötten és gyanakvóan viselkedtek velük szemben. A legtöbb elbeszélés egyáltalán nem mondja ki, hogy ezek a fiúk Mary Beth szeretői voltak. Valahogy így kell elképzelni őket: „És akkor ott volt az egyik ilyen fiúja, tudja, az egyik ilyen jóképű, akikkel mindig körülvette magát, engem ne kérdjen, mi végre, és ott ült a konyha lépcsőjén, és nem csinált semmit, csak lopta a napot, tudja, és akkor megkértem, hogy hozza le a ruháskosarat, na de képzelheti, hogy ezzel csak nem piszkolhatta be a kezét, de azért persze megtette, mert az asszony éppen akkor jött be a konyhába, és vele ugyan nem mert volna kötözködni, az hétszentség, ő pedig rámosolygott, úgy, ahogy szokott, és azt mondta: »Szervusz, Benjy.«”
Ki tudja? Lehet, hogy Mary Beth egyszerűen csak szerette a látványukat.
Annyiban lehetünk biztosak, hogy az első perctől szeretettel és gondoskodással vette körül Daniel McIntyre-t, holott az úgy lépett színre a Mayfairek históriájában, mint Julien szeretője.
Richard Llewellyntől eltérően mi tudjuk, hogy Julien valamikor 1896 körül ismerkedett meg és bízott fontos üzleteket Daniel McIntyre-re, aki akkor volt feljövőben levő fiatal ügyvéd a nagybátyja tízegynéhány éve alapított, Tábor utcai cégénél.
Amikor Garland Mayfair elvégezte a Harvardon a jogot, ő is ehhez a céghez állt be dolgozni; őt követte Cortland, és együtt dolgoztak Daniel McIntyre-rel egészen 1905-ig, amíg az utóbbit ki nem nevezték bíróvá.
Daniel korabeli fotográfiáiról fehér bőrű, karcsú, vörösesszőke férfi tekint ránk. Majdnem bájos volt, olyanformán, mint Richard Llewellyn, Julien későbbi szeretője, vagy a sötét szépségű Victor, akit a fogat gázolt el.
Mindhármójuk arcának kivételesen szép, hatásos csontszerkezete volt, amelyet Danielnél még a ragyogó zöld szem is fokozott.
Ezt a zöld szemet még akkor is dicsérték, amikor az utolsó éveit morzsoló Daniel McIntyre már elnehezedett és vérbörzsönyös lett az ivástól.
Daniel McIntyre előéletéről száraz közhelyeket tudunk. „Régi ír” családból származott, vagyis olyan bevándorlóktól, akik jóval előbb érkeztek az 1840-es krumplivész menekültjeinél, és kétséges, hogy valaha is lettek volna szegények a családjában.
Nagyapja, a bizományos, aki a maga erejéből lett milliomos, az 1830-as években fényűző házat építtetett a Julia utcán. Ott nőtt fel Sean McIntyre, Daniel apja, a legfiatalabb a négy fiú között. Sean McIntyre nagyszerű orvos volt, amíg negyvennyolc éves korában el nem vitte egy váratlan szívroham.
Daniel, aki akkor már gyakorló ügyvéd volt, átköltözött anyjával és hajadon nővérével a Szent Károly út egyik felsővárosi villájába, és itt lakott az anyja haláláig. McIntyre-ék házait mára lebontották.
Daniel egybehangzó vélemény szerint ragyogó üzleti jogász volt; számos jegyzőkönyv tanúsítja, hogy jó tanácsokat adott Juliennek a legváltozatosabb üzleti vállalkozásokban, továbbá sikeresen képviselte számos polgári perben. Évekkel később egy nagyon érdekes anekdotát hallottunk a cég egyik alkalmazottjától, aki azt mesélte, hogy Daniel és Julien iszonyúan összevesztek az egyik ilyen polgári peren. Daniel azt hajtogatta: „Nem, Julien, hadd intézzem ezt törvényesen!”, mire Julien ismételten azt válaszolta:
„Na jó, ha olyan fenemód odáig vagy érte, akkor csináld! De én mondom neked, ha rajtam múlna, ez az ember azt is megbánná, hogy megszületett!”
A nyilvántartások szerint Daniel színes képzelőerőről tett tanúságot, ha módokat kellett találni Juliennek, hogy azt tehesse, amit akar, és adatokat kellett keríteni az üzleti ellenlábasokról.
1897. február 11-én, amikor az anyja meghalt, Daniel az ápolónők és szobalányok őrizetére bízta nővérét a Szent Károly úton, majd átköltözött a régi Szent Lajos szálloda hivalkodóan fényűző, négyszobás lakosztályába, ahol úgy élt, a londinerek, pincérek és bérkocsisok szerint, „mint egy király”, hatalmas borravalókat osztogatva, és drága ételeket tálaltatva magának az utcára néző szalonba.
Julien Mayfair látogatta a legsűrűbben, aki gyakran töltötte az éjszakát Daniel lakosztályában. Nem tudunk róla, hogy ez a helyzet kihívta volna Garland és Cortland helytelenítését vagy haragját. Társak lettek a McIntyre, Murphy, Murphy és Mayfair cégben, majd miután a Murphy fivérek visszavonultak, Danielt pedig kinevezték bíróvá, Garlandból és Cordandból lett a Mayfair és Mayfair. A későbbi évtizedekben minden energiájukat a Mayfair-vagyon kezelésére fordították, és úgyszólván egyenrangú társai lettek Mary Bethnek számos vállalkozásban, bár az asszonynak voltak üzletei, amelyekről Garland és Cortland láthatólag nem tudott.
Daniel már akkor rettentően ivott, többször is a szállodai személyzetnek kellett föltámogatnia a lépcsőn. Cortland is rajta tartotta a szemét, és később, amikor Daniel automobilt vásárolt, Cortland mindig fölajánlotta, hogy hazaviszi, nehogy Daniel megölje magát vagy valaki mást. Úgy tűnk, Cortland nagyon kedvelte Danielt. Mindig védelmére kelt a családdal szemben, amit az idő múlásával egyre nehezebb lett megtennie.
Nincs bizonyítékunk rá, hogy Mary Beth találkozott volna Daniellel ebben a korai szakaszban. Ő akkor már bokros üzleti tevékenységet folytatott, de a család nagyon sok jogászt dolgoztatott, és nincs tudomásunk róla, hogy Daniel valaha is betette volna a lábát az Első utcába. Lehetséges, hogy feszélyezte viszonya Juliennel, és egy kicsit puritánabb nézeteket vallott ezekről a dolgokról, mint a többi szerető, Tudomásunk szerint Daniel az egyetlen Julien szeretői között, akinek volt önálló foglalkozása.
Bármi volt is az oka, Daniel csupán 1897 végén ismerte meg Mary Beth Mayfairt, Richard Llewellyn szerint Mesevárosban. Nekünk sem áll a rendelkezésünkre más változat a találkozásukról. Nem tudjuk, úgy szerettek-e egymásba, ahogyan LIewellyn bizonygatta, annyit tudunk, hogy egyszer csak elkezdtek együtt megjelenni a társasági eseményeken.
Mary Beth huszonöt körül járhatott, és rendkívül független teremtés volt. Nem számított titoknak, hogy a kis Belle – a titokzatos skót lord Mayfair leánya – nem egészen épelméjű. Nagyon simulékony, kedves gyermek volt, de az egyszerű dolgokat sem tudta megtanulni, és érzelmileg világéletében úgy reagált, mint egy négyéves, mesélték később a rokonok, akik nem szívesen mondták ki azt a szót, hogy fogyatékos.
Persze mindenki tudta, hogy Belle nem alkalmas örökösnek, hiszen talán sose mehet férjhez. A rokonok egészen nyíltan taglalták a témát.
Volt még egy másik témája a Mayfairek beszélgetéseinek, mégpedig az a tragédia, hogy a folyó elsodorta a riverbendi ültetvényt.
Marie Claudette több mint száz éve építtette Riverbendet a vízbe nyúló földnyelven, és 1896 körül már látni lehetett, hogy a Mississippi előbb-utóbb elmossa a félszigetet. Mindent megpróbáltak, de hiába. Töltést kellett felhúzni a ház mögött, majd ki kellett költözni belőle, mert lassan körülvette a víz; majd egy éjszakán a ház is beledőlt az ingoványba, és egy hét múlva úgy eltűnt, mintha sose létezett volna.
Nyilvánvaló, hogy Mary Beth és Julien tragédiának érezték a dolgot. New Orleansban sokat emlegették a mérnököket, akikkel a Mayfairek abban a reményben tárgyaltak, hátha elháríthatják a tragédiát, nem csekély mértékben azért, mert Katherine, Mary Beth öregedő anyja nem akart beköltözni New Orleansba, abba a házba, amelyet évtizedekkel azelőtt neki épített Darcy Monahan.
Altatót kellett adni neki, hogy behozhassák a városba. Mint már említettük, sose heverte ki a megrázkódtatást, hamarosan megőrült, ide-oda bóklászott az Első utcai kertekben, miközben folyton Darcyval diskurált, de kereste az anyját, Marguerite-et is, és örökösen kiborogatta a fiókokat, dolgok után kutatva, amelyeket állítólag elveszített.
Mary Beth elviselte, de egyszer azt mondta, a kezelőorvos mély megbotránkozására, hogy boldogan megteszi az anyjáért, ami tőle telik, de egyébként nem találja „különösebben érdekesnek” se őt, se a bajait, és nem bánná ha létezne valamilyen szer, amivel meg lehetne nyugtatni az anyját.
Jelen volt Julien is, aki persze nagyon mulatságosnak találta a hallottakat, és a szokott idegesítő hahotára fakadt. Ettől függetlenül megértette az orvos szörnyülködését, és elmagyarázta, hogy Mary Beth fő erénye a következményekre fütyülő szókimondás.
Nem tudjuk, adtak-e Katherine-nek „valamilyen szert”. Valamikor 1898-ban kiterjesztette csavargásait az utcákra, mire egy fiatal mulatt szolgát fogadtak, kizárólag azért, hogy őt kísérgesse. 1905-ben, az Első utca egyik hátsó hálószobájának ágyában halt meg, egészen pontosan január másodika éjszakáján, és legjobb tudomásunk szerint nem búcsúztatta se vihar, se más rendkívüli esemény. A cselédek szerint napok óta kómában feküdt. Mary Beth és Julien volt mellette, amikor meghalt.
1899. január 15-én, a Szent Alfonzban fényes pompával eskették össze Mary Bethet és Daniel McIntyre-t. Érdekes, hogy addig a család a Notre Dame-ba járt, a háromtemplomú plébánia francia templomába, ám az esküvőre mégis az ír templomot választották, és attól fogva kitartanak a Szent Alfonz mellett.
Úgy tűnik, Daniel nagyon jó barátságban volt a plébánia ír papjaival, és bőkezűen támogatta az egyházközséget. Volt egy unokatestvére is az ír irgalmasnővérek rendjében, aki a helyi iskolában tanított.
Ennélfogva nyugodtan feltételezhetjük, hogy Daniel javaslatára pártoltak át az ír templomhoz, továbbá azt is feltételezhetjük, hogy Mary Bethnek nagyjából közömbös volt az ügy, mert bár sokat járt templomba gyermekeivel, unokahúgaival és unokaöccseivel, hogy mit gondolt a dologról, azt csak ő tudta. Julien sose járt templomba, kivéve a szokásos esküvőket, temetéseket és keresztelőket. Ő is jobban látszott kedvelni a Szent Alfonzot a szerényebb Notre Dame-nál.
Mint már említettük, Danielnek és Mary Bethnek óriási esküvőt csaptak, amelyet káprázatos fogadás követett az Első utcai háznál. Még New Yorkból is eljöttek a rokonok. Jelen volt Daniel családja is, noha Mayfaireknél jóval csekélyebb számban, a pár, egybehangzó vélemény szerint nagyon boldog volt, nagyon szerelmes; késő éjszakáig tartott az ének és a tánc.
A házasok New Yorkba mentek nászútra, majd onnan Európába, ahol négy hónapot töltöttek, de májusban félbeszakították utazásukat, mert Mary Beth máris várandós lett.
Az Igazság szerint Carlotta Mayfair hét és fél hónapra született, 1899. szeptember elsején.
Egy év múlva, 1900. november másodikán Mary Beth megszülte egyetlen fiát, Lionelt, és végül 1901. október 10-én utolsó gyermekét, Stellát.
Természetesen az összes gyerek Daniel McIntyre törvényes utódjaként jött a világra, de a történet ismeretében föltehetjük a kérdést, hogy igazából ki nemzette őket?
Az orvosi adatok és a képek cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy Carlotta Mayfairnek csakugyan Daniel McIntyre volt az apja. Carlotta nemcsak Daniel zöld szemét, de csodaszép, hullámos, vörösesszőke haját is örökölte.
Ami Lionelt illeti, ugyanahhoz a vércsoporthoz tartozott, mint Daniel McIntyre, és hasonlított is rá, noha sötét szeme és az „arckifejezése”, főleg idősebb korában, erősen emlékeztetett az anyjáéra.
(Viszont Stella, az 1929-es, felületes boncolási jegyzőkönyvben feltüntetett vércsoportja szerint nem lehetett Daniel McIntyre lánya. Tudjuk, hogy ez nővérének, Carlottának is a tudomására jutott. A Talamasca éppen azért figyelt föl rá, mert Carlotta kérelmezte a vércsoport megállapítását.)
Talán fölösleges is megjegyezni, hogy Stella nem hasonlított Danielre, viszont annál jobban emlékeztetett Julienre finom csontjaival, fekete, fürtös hajával, nagyon fényes, valósággal szikrázó, sötét szemével.
Mivel Julien vércsoportját nem ismerjük, és azt sem tudjuk, végeztek-e rajta valaha is ilyen vizsgálatot, nem egészíthetjük ki az esetet ezzel az adatmorzsával.
Stellát nemzhette az anyja valamelyik szeretője, bár nem tudjuk, tartott-e Mary Beth szeretőt a lány születését megelőző évben. A súgás-búgás Mary Beth szeretőiről Stella után kezdődött, de ez jelentheti azt is, hogy az idő múlásával Mary Beth kevésbé bajlódott a diszkrécióval.
A másik határozott lehetőség Cortland Mayfair, Julien második fia, aki huszonkét éves, rendkívül vonzó fiatalember volt Stella születésekor. (A vércsoportja, amelyet 1959-ben végre sikerült megszerezni, egyezik.) Ki-be költözött az Első utcai házba, mert a Harvardon tanult jogot, és csak 1903-ban végzett. Köztudott volt, hogy nagyon kedveli Mary Bethet, és élete végéig a szívén viselte a jogutód család érdekeit.
A Talamasca balszerencséjére Cortland nagyon zárkózott és titoktartó ember volt. Még a testvérei és a gyerekei is magának valónak tartották, aki utál mindenféle pletykát. Szeretett olvasni, és pompásan értett a befektetéshez. Tudomásunk szerint nem nyílt meg senkinek. Még akik a legközelebb álltak hozzá, azok is ellentmondásosan értelmezték, hogy Cortland mit, mikor és miért tesz.
Azt az egyetlen dolgot lehetett tudni róla, hogy szenvedélyes odaadással kezelte a hagyatékot, gyarapítva a maga, a testvérei, a gyerekeik és Mary Beth pénzét. Cortland leszármazottjai a mai napig a Mayfair-klán leggazdagabbjai közé számítanak.
Mary Beth halála után Cortland akadályozta meg, hogy Carlotta Mayfair átvegye a vagyon kezelését, amivel gyakorlatilag lerombolta volna anyja birodalmát. Tulajdonképpen Stella volt az örökös, de őt semmi sem érdekelte azonkívül, hogy mindig azt tehesse, ami neki tetszik.
Saját bevallása szerint Stella világéletében fütyült a pénzre, és Carlotta akarata ellenére Cortlandra bízta az érdekeit. Stella halála után Cortland és fia, Sheffield kezelték tovább a vagyont Antha nevében.
Ennek ellenére le kell szögeznünk, hogy Mary Beth halála után birodalma is kezdett széthullani. Őt nem pótolhatta senki. Cortland csodákat művelt konszolidálásban, befektetésben, megtartásban, ám a káprázatos terjeszkedés, amelyre Mary Beth alatt került sor, gyakorlatilag véget ért.
De hogy visszatérjünk a tárgyhoz, más jelek is utalnak arra, hogy Cortland volt Stella apja. Cortland felesége, Amanda Grady Mayfair mélységesen viszolygott Mary Bethtől meg az egész Mayfair-családtól, és sohasem volt hajlandó elkísérni a férjét az Első utcai házba. Ez nem akadályozta meg Cortlandet, hogy vissza ne járjon vizitbe, sőt magával vitte öt gyermekét is, akik így közelről megismerték apjuk családját.
Amanda utóbb el is hagyta Cortlandot. Miután legkisebb fiuk, Pierce Mayfair, 1935-ben befejezte tanulmányait a Harvardon, Amanda végleg visszaköltözött New Yorkba a húgához, Mary Margaret Grady Harrishez.
1936-ban Amanda úgy nyilatkozott egyik nyomozónknak egy koktélpartin, egy megrendezett véletlen találkozáson, hogy a férje családja gonosz, és hogy ha ő kitálalná róluk az igazságot, mindenki azt hinné, megbolondult, és ő ugyan soha többé be nem teszi a lábát délre, közelébe nem megy azoknak az embereknek, könyörögjenek akárhogy a fiai. Valamivel később, mikor már rendesen elázott, megkérdezte nyomozónkat, akinek nevét nem ismerte, hiszi-e, hogy emberek eladhatják a lelküket az ördögnek. Mert, mondta, a férje ezt tette, és a férje „gazdagabb Rockefellernél”, és ő (Amanda) meg a fiaik is gazdagabbak. – Egyszer még pokolra kerülnek – jósolta. – Erre mérget vehet.
Mikor nyomozónk megkérdezte, tényleg hisz-e az ilyesmiben a nagyságos asszony, Amanda azt felelte, hogy a modern világban is vannak boszorkányok, akik képesek rontani.
– El tudják hitetni, hogy ott vagyunk, ahol nem is vagyunk, és olyasmiket látunk, amik nincsenek is ott. Ezt csinálták a férjemmel. És tudja, miért? Mert a férjem boszorkány, hatalmas boszorkány! Ne is bajlódjon olyan szavakkal, hogy varázsló. Nem az az érdekes. Az az ember boszorkány. Magam láttam, mire képes.
Amikor nyomozónk kereken megkérdezte Amandától, bántotta-e valaha a férje, Cortland felesége azt felelte ennek a vadidegennek, hogy nem arról van szó, mert őt tényleg nem bántotta, de amiket elnézett másoknak, amikhez cinkosul szegődött és amiket hitt! Aztán sírva fakadt, hogy hiányzik neki a férje, és nem akar erről beszélni többé.
– Annyit mondhatok magának – folytatta, miután kissé összeszedte magát –, ha azt akarnám, hogy a férjem itt teremjen ma este, akkor itt lenne. Hogy hogy csinálná, azt nem mondhatom meg, de megjelenne itt, ebben a szobában! Az egész családja tud ilyeneket csinálni. Az őrületbe tudják kergetni vele az embert. Itt teremne, ebben a szobában! Néha itt is van velem, akkor, mikor nem akarom, és nem bírom elküldeni.
Ezen a ponton a dámát elmenekítette az egyik Grady unokahúg, és a következő kapcsolatfelvételre csupán néhány év múlva került sor.
Még egy érv szól Cortland és Stella szoros kapcsolata mellett, mégpedig az, hogy Julien halála után Cortland több mint egy évre átvitte Stellát és bátyját, Lionelt, Angliába és Ázsiába. Neki akkorra már megvolt az öt gyereke, akiket otthon hagyott a feleségével. Úgy tűnik, ő kezdeményezte az utazást, ő szervezett meg mindent, és úgy elnyújtotta a kalandot, hogy a csapat csak valami tizennyolc hónap múlva került haza New Orleansba.
Az első világháború után Cortland ismét otthagyta a feleségét meg a gyerekeit, és egy évig utazgatott Stellával. A családi háborúságokban is mindig Stella pártját fogta.
Ezek a körülmények persze nem bizonyító erejűek, de arra utalnak, hogy Cortland lehetett Stella apja. Sőt még Julien is lehetett, hajlott kora ellenére, Nem tudjuk.
Akárhogyan is, Stella volt a kedvenc a születése óta. Daniel McIntyre bizonyosan úgy szerette, mint a tulajdon gyermekét, és teljességgel lehetséges, hogy annak is hitte.
A három testvér kisgyermekkoráról keveset tudunk. Richard Llewellyn arcképe a legbensőségesebb.
Ám ahogy a gyerekek nőttek, egyre többször emlegettek családi viszályt; és amikor a tizennégy éves Carlotta beköltözött a Szent Szív internátusba, mindenki tudta, hogy az anyja akarata ellenére teszi. Daniel porba volt sújtva, és szerette volna, ha a lánya sűrűbben járna haza. Carlottát senki sem nevezte boldog gyermeknek, ám a mai napig nehéz adatokat gyűjteni róla, mert még mindig él, és még azok is, akik ötven éve ismerik, rettentően félnek tőle, a befolyásától, és nagyon nem szívesen mondanak róla bármit is.
Azok hajlandók beszélni, akik a legjobban utálják. Ha a többiek nem félnének annyira, esetleg olyasmit is hallhatnánk, ami kiegyensúlyozza a képet.
Akárhogyan is, Carlottát kislány kora óta csodálták ragyogó eszéért. Apáca tanítónői még azt is mondták rá, hogy zseni. A Szent Szív internátusában lakott, amíg leérettségizett, majd nagyon fiatalon beiratkozott a Loyola jogi karára. Lionel nyolcévesen került iskolába. Csendes, jó magaviseletű fiúnak tűnt, akivel sohase volt különösebb baj, kedvelték is. Főfoglalkozású nevelő segítette a házi feladatokban, és idővel eminens diák lett belőle. Ám sohasem szerzett barátokat a családon kívül. Unokatestvérei jelentették egyetlen társaságát, ha éppen nem volt iskolában.
Stella története kezdettől fogva más. Egybehangzó vélemény szerint elragadó, tüneményes gyermek volt selymesen gyűrűző, fekete hajával, óriási fekete szemével. Ha nézzük számos fényképét, amelyek 1901-től 1929-ben bekövetkezett haláláig készültek róla, el sem lehet képzelni róla, hogy más korban élhessen, annyira illik azokhoz az évekhez hústalan, fiús csípőjével, durcás kis piros szájával, etonfrizurájával.
Első képein olyan, akár a Pears szappant hirdető tündér: fehér bőrű pici csábító, aki behízelgő, mégis játékos szemmel pillog a nézőre. Tizennyolc évesen szakasztott Clara Bow.
Halála estéjén a szemtanúk sokasága szerint felejthetetlen femme fatale volt, ahogy járta szilajon a charlestont kurta, rojtos ruhájában, sziporkázó harisnyájában, villogtatva hatalmas ékkő-szemét mindenkire és senkire, hogy a férfiak ne nézhessenek senki másra, csak rá.
Amikor Lionelt iskolába küldték, Stella könyörgött, hogy hadd tanulhasson ő is, legalábbis ezt mondta a Szent Szív apácáinak. Ám alig három hónap után diszkréten és nem hivatalosan eltávolították, mondván, hogy megrémíti a tanulótársait. Olvasott a gondolataikban, élvezettel fitogtatta hatalmát, tudott úgy taszigálni embereket, hogy hozzájuk sem nyúlt, kiszámíthatatlan humorérzéke volt, kikacagta az apácákat, ha véleménye szerint hazugságon érte őket. Carlotta halálosan szégyenkezett, de nem tudta megfékezni, noha minden szemtanú szerint szerette Stellát, és minden igyekezetével próbálta rávenni, hogy ne lógjon ki a sorból.
Ezek után talán meglepő, de a Szent Szív apácái és növendékei tulajdonképpen kedvelték Stellát. Sok osztálytársa rokonszenvvel, sőt derűsen emlékezik rá.
Amikor nem a stiklijeit űzte, „bájos”, „édes”, „szeretni való”, „drága kislány” volt. Ám senki sem bírta túl sokáig a közelében.
Következőnek az Orsolyákhoz járt annyi ideig, hogy az osztályával lehessen első áldozó, de rögtön utána eltávolították, ugyanazon a nem hivatalos, diszkrét módon, többé-kevésbé ugyanazokkal a kifogásokkal. Ezúttal el volt keseredve, hogy hazaküldik, mert remek mulatságnak tekintette az iskolát, és nem szeretett egész nap otthon rostokolni az anyjával és Julien bácsival, akik folyton azt mondták, hogy most sok a dolguk. Játszani akart más gyerekekkel. A nevelőnőjét unta. Ki akart járni a házból.
Stella elhasznált még négy magániskolát, egyikben sem töltve három-négy hónapnál hosszabb időt, majd kikötött a Szent Alfonz plébániai iskolában, ahol ő volt az egyetlen az ír proligyerekek között, akit mindennap sofőr hozott és vitt Packard limuzinnal.
Bridget Marie nővér, az Írországban született apáca, aki a New Orleans-i Isteni Könyörületesség kórházában halt meg kilencven éves korában, még ötven év után is élénken emlékezett Stellára, és 1969-ben azt mondta e sorok írójának, hogy Stella Mayfair vitán felül boszorkány volt.
Ismét azzal vádolták, hogy olvas a gondolatokban, kacag, ha mások hazudnak, puszta akarattal röpteti a tárgyakat, és beszélget egy láthatatlan barátjával, ahogy Bridget Marie nővér mondta, a „familiárisával”, aki teljesíti Stella kívánságait, többek között megkeres elveszített holmikat, és dobálja a dolgokat a levegőben.
Ám Stellánál nem folyamatosan nyilvánultak meg ezek az erők. Gyakran és huzamosabb időkre megpróbált jól viselkedni; szerette az olvasást, a történelmet és az angol nyelvet, szívesen játszott a többi lánnyal a Szent András utcára néző udvaron, és nagyon ragaszkodott az apácákhoz.
Az apácákat egészen megigézte Stella. Beengedték a zárda kertjébe, velük szedhette a virágokat, vagy órák után bevitték a társalgóba, hogy hímzésre tanítsák, amihez Stellának különös tehetsége volt.
– Tudja, hogyan csinálta? Majd én megmondom. Abban a zárdában mindegyik nővér azt hitte, hogy Stella az ő kis bizalmas barátnője. Így hitette el velük. Apró titkokat súgott meg magáról úgy, mintha most mesélné őket először. És mindent tudott rólunk, de mindent ám! Olyan dolgokat tudott, amiket sose árultunk el senkinek, és úgy beszélt félelmeinkről, a titkainkról és a dolgainkról, amelyeket mindig meg szerettünk volna osztani valakivel, hogy tüstént jobban éreztük magunkat tőle. És csak később, órákkal később, de lehet, hogy napokkal később, amikor az ember belegondolt, elgondolta, milyen volt a kertben ülve pusmogni Stellával, akkor jött rá, hogy az a lány boszorkány, igazi pokolfajzat, aki rosszban sántikál.
De nem volt komisz, azt el kell ismernem. Nem volt komisz. Ha annak születik, szörnyeteg lett volna. Isten tudja, mi minden gonoszságot elkövethetett volna. Nem hinném, hogy komolyan bajt akart volna keverni, csak titokban élvezte az erejét, ha érti, mire célzok. Szerette ismerni az ember titkait. Szerette látni a hüledezést a mások arcán, amikor megmondta nekik, mit álmodtak az éjszaka.
És ó, milyen szenvedélyesen szerette csinálni a dolgokat! Rajzolt naphosszat, de heteken át, aztán kidobta a ceruzát, és soha többé nem húzott egy vonalat se. Aztán jött a hímzés, azt meg kellett tanulnia, és a leggyönyörűbb hímzéseket csinálta, bosszankodott minden apró hibán, aztán eldobta a tűt, és egyet sem öltött többet. Még sose láttam ilyen változékony gyereket. Mintha keresett volna valamit, olyasmit, aminek átadhatná magát, de sohasem találta. Legalábbis kislány korában nem.
Mondok magának még valamit, amit szeretett csinálni; abba sose fáradt bele, ha a többi lánynak kellett mesélnie. Nagyszünetben összegyűltek Stella körül, és csüggtek minden szaván csengetésig. De hogy miket mesélt, kísértethistóriákat, véres titkokat rejtő, ódon ültetvényes udvarházakról, szörnyű halált halt emberekről és a vuduról, amit a szigeteken űztek réges-régen. Ismert kalózlegendákat, ó, azok voltak a legborzasztóbbak, amiket a kalózokról mesélt, az embernek tényleg égnek állt a haja! És ahogy mondta, teljesen olyan volt, mintha igaz lenne! Pedig hát tudni lehetett, hogy csak kitalálja az egészet. Ugyan honnan tudhatta volna, mit gondolnak és éreznek azok a szegények egy elfogott gályán, mielőtt valami vérszomjas kalóz végigsétáltatná őket a palánkon?
Én mondom magának, voltak a dolgok között, amiket mesélt, olyan érdekességek, mindig meg akartam kérdezni róluk valakit, tudja, aki olvasott történelmi könyveket, és tényleg ismeri az ilyet.
Csakhogy a lányok rosszakat álmodtak Stella meséitől, mire jöttek a szülők és megkérdezték: „Ejnye már, nővér, hát honnan szed az én kislányom ilyeneket?”
Ilyenkor mindig üzentünk Mary Beth kisasszonynak. „Tartsa otthon pár napig”, kértük. Mert ez volt a helyzet Stellával. Nem lehetett éjjel-nappal elviselni. Senki se bírta.
És hála az Úrnak, Stella ráunt az iskolára, és egyszer csak magától is eltűnt hónapokra.
Néha olyan hosszú ideig, már azt hittük, sose jön vissza. Hallottuk, hogy teljesen elvadult odaát, az Első és a Gesztenyefa sarkán a cselédek gyerekeivel játszik, és vudu oltárt épít a szakácsné fiával közösen, aki olyan fekete, mint a szurok, azt lefogadhatja, és azt gondoltuk, valakinek igazán át kellene mennie, beszélni Mary Beth kisasszonnyal.
Aztán egy reggelen, láss csodát, úgy tíz óra tájban – mert az a gyerek mindig akkor jött iskolába, amikor tetszett neki – feltűnik a limuzin a Constance és a Szent András utca sarkán, és kilép belőle Stella a kis egyenruhájában, de egy tökéletes babát képzeljen el, hatalmas masni a hajában. És mit hoz magával, hát nem egy szatyrot, tele cifrán becsomagolt ajándékkal minden apácának, akiket név szerint ismert, és puszi mindenkinek. „Úgy hiányzott, Bridget Marie nővér!”, súgta a fülembe.
Persze kibontom a skatulyát, és én mondom magának, de nem egyszer történt ám ilyen, és ott van valami apróság, amit teljes szívemből szerettem volna. Egyszer egy pici prágai Kisjézust kaptam tőle, csupa selyembe-adaszba öltöztetve, egyszer meg a világ leggyönyörűbb rózsafüzérét, kristályból és ezüstből. Ó, micsoda gyermek! Micsoda különös gyermek!
De Isten akaratából aztán mégiscsak elmaradt, ahogy múltak az évek.
Nevelőnő tanította, szerintem ráunt a Szent Alfonzra, és azt mesélték, oda vitetheti magát a sofőrrel, ahová akarja. Ha jól emlékszem, Lionel se ment gimnáziumba, csak strabancolt összevissza Stellával, és úgy rémlik, ez volt az az idő, vagy talán egy kicsit később, hogy az öreg Mr. Julien meghalt.
Ó, hogy sírt az a gyermek a temetésen! Mi persze nem mentünk ki a temetőbe, akkoriban nem tettek ilyet az apácák, de a misére elmentünk, és Stella ott görnyedezett zokogva a padban, Carlotta ölelte magához.
Tudja, Stella halála után azt mondták, hogy Carlotta sose szerette a húgát. De Carlotta sose bánt komiszul azzal a gyermekkel. Soha. Máig emlékszem, hogy fogta át Julien gyászmiséjén Stellát, aki csak sírt és sírt és sírt.
Mary Beth kisasszony mintha nem lett volna magánál. Mély bánat ült a szemében, ahogy kísérte a koporsót az ülések között. Hozta magával a gyerekeket, de réveteg volt a tekintete. A férje persze nem volt vele, az aztán nem. McIntyre bíró sose volt a felesége mellett a szükségben, én legalábbis így hallottam. Holtrészeg volt, mikor az öreg Mr. Julien meghalt, még csak fel se tudták ébreszteni, pedig rázták, leöntötték hideg vízzel és kirángatták az ágyból. A temetés napján se lehetett látni. Később hallottam, hogy egy Raktár utcai kocsmából vitték haza. Kész csoda, hogy az az ember megélt addig, ameddig.
Bridget Marie nővér állítását, miszerint Carlotta gyöngéden bánt a húgával, több szemtanú is megerősítette, noha Richard Llewellyn persze nem értett volna egyet velük. Számos beszámolónk van Julien temetéséről, Carlotta valamennyiben átkarolja a húgát, sőt, még a könnyeit is törülgeti.
A Julien halálát követő hónapokban Lionel végképp kimaradt az iskolából, és Európába utazott Stellával, Cortland és Barclay kíséretében. Egy nagy luxushajón keltek át az óceánon, alig pár hónappal az első világháború kitörése előtt.
Mivel a kontinensen úgyszólván lehetetlen volt utazgatni, a társaság heteket töltött Skóciában, meglátogatta a donnelaithi kastélyt, aztán elindult egzotikusabb tájakra. Jelentős kockázattal sikerült eljutniuk Afrikába, töltöttek egy darab időt Kairóban és Alexandriában, majd továbbindultak Indiába, ládaszám küldve haza az útról a szőnyegeket, szobrokat és egyéb tárgyakat.
Barclay, akinek fájón hiányzott a családja, és nagyon belefáradt az utazásba, 1915-ben kivált a csapatból, és vállalta a veszedelmes átkelést New Yorkba. A Lusitaniát csak nemrég süllyesztette el egy német tengeralattjáró, a család lélegzet-visszafojtva izgult Barclayjért, ám ő hamarosan betoppant az Első utcai házba, és csodákat mesélt.
A feltételek hat hónappal később se voltak jobbak, amikor Cortland, Stella és Lionel úgy döntött, hogy hazajönnek. Ám a luxushajók a veszélyek ellenére is járták a tengereket, és a hármasnak sikerült baj nélkül átjutnia; pontosan 1916 karácsonya előtt érkeztek New Orleansba.
Stella ekkor volt tizenöt éves.
Egy fotográfián, amely ugyanabban az évben készült, a Mayfair-smaragdot viseli. Mindenki tudta, hogy ő az örökös. Mary Beth mérhetetlenül büszke volt rá, „rettenthetetlennek” becézte világcsavargó lányát, és noha Lionel csalódást okozott neki, mert nem akarta folytatni az iskolát, hogy később a Harvardra mehessen, úgy tűnik, az asszony olyannak fogadta el a gyerekeit, amilyenek. Carlottának saját lakosztálya volt az egyik melléképületben, és mindennap sofőr vitte autóval a Loyola Egyetemre.
Aki estelente elment a Gesztenyefa utcán, láthatta az ablakokon át a szolgaseregtől kiszolgált család hatalmas gyülekezetét, amely éjszakáig elüldögélt a vacsoraasztal mellett.
A családi összetartás miatt nagyon nehéz volt megállapítanunk, mit gondoltak a rokonok Stelláról, vagy mennyire ismerték iskolai gondjait.
Ebből az időből már számos feljegyzésünk van Mary Bethről, amint hanyagul odaveti a cselédeknek, hogy Stella az örökös, vagy „Stella fog örökölni mindent”; köztük van a fontos közlés, talán a legfontosabb az egész aktában, amely kétszer is elhangzott, minden átmenet nélkül: „Stella látta az embert.”
Nincs adatunk róla, hogy Mary Beth valaha is megmagyarázta volna ezt a különös kijelentést. Annyit tudunk, hogy egy Mildred Collins nevű mosónőnek és egy Patricia Devlin nevű ír szobalánynak mondta; hozzánk harmadkézből jutott el. Továbbá azt is megállapíthattuk, hogy a két nő utódai nem tudnak egyetértésre jutni abban, mit akart kifejezni ezzel a híres Mary Beth kisasszony. Az egyik azt hitte, hogy az „ember” alatt az ördögöt kell érteni, a másik szerint egy „szellemet”, amely több száz éve kísértett a családnál.
Akármi legyen is a helyzet, tisztán látszik, hogy Mary Beth a megértés pillanataiban tett ilyen futó megjegyzéseket, olyan dolgokba avatva be a szolgálóit, amit a vele egyenrangúaknak nem árulhatott el, vagy nem akart elárulni.
Nagyon lehetséges, hogy másoknak is mondhatta, mert az 1920-as években az Ír Csatorna öregei tudtak „az emberről”. Emlegették. De két forrás egyszerűen nem elég, hogy megállapítsuk, mennyire terjedhetett el a babonás hiedelem a Mayfair asszonyokról – hogy van egy titokzatos „férfi szellemük vagy szövetségesük”, amely segédkezik nekik a vuduban vagy a boszorkányságban vagy a szemfényvesztésben.
Ez az egyértelmű utalás Lasherre nyugtalanítóan figyelmeztet rá, milyen keveset tudunk valójában a Mayfair-boszorkányokról, és arról, hogy mi történhetett közöttük, Lehetséges, hogy minden nemzedék örökösnőjének azzal kell bizonyítania hatalmát, hogy önállóan meglátja az embert, vagyis akkor, mikor egyedül van, hogy az idősebb boszorkány ne játszhassa a közvetítő szerepét, utána pedig a maga jószántából kell beszámolnia róla, mit látott?
Ismét be kell vallanunk, hogy nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy akik hallották hírét „az embernek” és emlegették, nem kapcsolták össze semmiféle sötét hajú, antropomorf jelenéssel, amelyet láttak. Még azzal a titokzatos lénnyel sem kapcsolták össze, akit egyszer láttak Mary Bethtel a bérkocsiban, mert az adomák különböző forrásoktól származtak, és tudomásunk szerint rajtuk kívül senki sem illesztette össze őket.
Bridget Marie nővér tanúskodása 1969-ből, amikor rákérdeztem „az emberre”:
– Á, az? Az volt a láthatatlan pajtás, aki éjjel-nappal Stella közelében lebzselt. Hozzátehetném, ugyanaz az ördög, aki később a lánya, Antha közelében lebzselt, hogy teljesítse a gyermek minden kívánságát. Végül pedig a szegény kicsi Deirdre közelében, aki a legszelídebb és a legártatlanabb volt közöttük. Ne kérdezze, láttam-e valaha a fajzatot, mert Isten a tanúm, nem tudom, láttam-e, de megmondom magának, úgy, ahogy magam mondtam a plébánosnak, de számtalanszor, hogy tudtam, ha ott volt!
Valószínű, hogy akkoriban Lasher nem vágyott mutogatni magát a családon kívül. Ebből az időből egyetlen beszámolónk sincs arról, hogy megjelent volna valakinek.
Térjünk vissza a krónikához. Julien halála után érkezett el Mary Beth gazdasági befolyásának és teljesítményeinek a csúcsára. Feldúlta Julien elvesztése, egy darabig azt híresztelték róla, hogy „boldogtalan”, ám ez nem tartott sokáig. A gyerekek még vissza se jöttek külföldről, amikor ő már visszazökkent szokott flegmatikusságába.
Tudjuk, hogy rövid és dühös veszekedés robbant ki közötte és Carlotta között, mielőtt lánya belépett volna a Byrnes, Brown és Blake ügyvédi irodához, ahol a mai napig dolgozik. Mary Beth végül belenyugodott, hogy Carlotta „a családon kívül” akar dolgozni, és felújíttatta lánya lakosztályát az istálló felett. Carlotta ott lakott évekig, ahol úgy jöhetett mehetett, hogy nem kellett belépnie a házba.
Azt is tudjuk, hogy Carlotta mindennap az anyjával étkezett; vele reggelizett a hátsó teraszon, ha az idő megengedte, és este hétkor együtt vacsoráztak az ebédlőben.
Ha megkérdezték, miért nem a Mayfair és Mayfairhez, Julien fiainak irodájához lépett be, Carlotta általában azt válaszolta kimért merevséggel, hogy a maga lábára akart állni.
Pályafutása elejétől ragyogó intelligenciájú jogásznak tartották, ennek ellenére sohasem tette be a lábát bíróságra, és a mai napig meghúzódik az iroda férfi tagjainak árnyékában.
Ócsárlói azt mondták róla, hogy nem egyéb agyondicsért törvényszéki írnoknál. Ám a kíméletesebbek szerint Carlotta lett a Byrnes, Brown és Blake talpköve; ha egyszer elmegy, ugyancsak főhet a cég feje, hogy kivel pótolják.
Sok New Orleans-i jogász elismerte, hogy többet tanultak Carlottától, mint a jogi kar professzoraitól. Összefoglalva annyit mondhatnánk róla, hogy ma is az a rátermett, okos polgári jogász, akinek indult, azonkívül félelmetes és abszolút megbízható tudással rendelkezik az üzleti jogban.
A Carlottával való összetűzést leszámítva Mary Beth élete csaknem az utolsó pillanatig a szokott mederben folydogált. Még Daniel McIntyre italozása sem látszott túlzottan nyomasztani.
A családi legendárium szerint Mary Beth rendkívül jóságos volt Danielhez az utolsó években.
Innentől kezdve a Mayfair boszorkányok története igazából Stella története. Mary Beth végzetes betegségéről és haláláról majd a kellő időben ejtünk szót.

 

STELLA ÉS MARY BETH TÖRTÉNETÉNEK FOLYTATÁSA

Mary Beth tovább űzte élete három passzióját, és különös örömét lelte Stella lánya hóbortjaiban, aki tizenhat éves korától botrányköve lett a New Orleans-i társaságnak: nyaktörő sebességgel hajtotta autóját, ivott és reggelig táncolt a tiltott pálinkamérésekben.
Stella nyolc évig élte a flapper vagy a mindennek fittyet hányó, fiatal déli szépség életét. Kutyába se vette az üzletet, a házasságot vagy a jövőt.
Míg Mary Beth a legcsendesebb és a legtalányosabb a család boszorkányai között, Stella a legvígabb, a legnyughatatlanabb, a legvakmerőbb, az egyetlen Mayfair-boszorkány, aki semmivel sem törődik a szórakozáson kívül.
A családi legendárium szerint folyton letartóztatták gyorshajtásért vagy csendháborításért, mert táncolt és dalolt az utcán, de „Carlotta kisasszony mindig elintézte”: kiváltotta Stellát, és hazavitte. Pletykálnak arról is, hogy Cortlandot időnként kihozta a béketűrésből „unokahúga”: követelte, hogy Stella „térjen észre” és törődjön többet „felelősségeivel”, ám Stellát egy cseppet sem érdekelte a pénz vagy az üzlet.
A Mayfair és Mayfair egyik titkárnője színes részletességgel meséli el Stella egyik látogatását az irodában: beállított szédületes bundában, nagyon magas sarkú cipőben, barna papírzacskóval, abban egy palack csempészett whiskyvel; abból szopogatott a megbeszélés alatt, veszettül hahotázva a felolvasott szerződés vicces jogi kifejezésein.
Cortland el volt ragadtatva, de egy kicsit fáradtnak is látszott. Végül annyit mondott kedélyesen, hogy Stella jöjjön vele löncsölni, és ő majd elintézi az egészet.
Ebből az időszakból senkiről sincs tudomásunk Carlotta Mayfairen kívül, aki ne „igézőnek” és „bűbájosnak” tartotta volna Stellát.
1921. Stella teherbe esett, de hogy kitől, azt sose tudta meg senki. Lehetett Lionel, a családi legendárium mindenesetre arra utal, hogy akkoriban mindenki őt gyanúsította.
Akárki volt is az apa, Stella közölte, hogy nincs szüksége férjre, általában nem érdekli a házasság, meg fogja szülni a babát, kellő pompával és ceremóniával, mérhetetlenül élvezi az anyaságot, és ha fiú lesz, Juliennek fogják hívni, ha lány, Anthának.
1921 novemberében megszületett Antha, az egészséges, négykilós kislány. A vérvizsgálat szerint lehetett Lionel az apja. Ám Antha egyáltalán nem hasonlított rá, és egyébként is, Lionel valahogy nem stimmel apának. Erről majd később.
1922-ben Stella kijelentette, hogy most pedig megcsinálja a nagy európai turnét, amelytől eddig meg volt fosztva. Dajkát fogadott a baba mellé, és a vonakodó Lionel (jogot tanult Cortlandnál, nem akart jönni) meg Cortland kíséretében, aki boldog volt, hogy elszabadulhat a cégtől és tiltakozó feleségétől, elindult első osztályon Európába, ahol majdnem egy éven át csavargott.
Stella rendkívüli szépséggé fejlődött, akinek az volt a híre, hogy mindent megtesz, amire kedve szottyan. Cortland, ahogy korosodott, mind jobban emlékeztetett apjára, Julienre, azzal az eltéréssel, hogy az ő haja holtáig fekete maradt. Akkori fotográfiáin szikár és jóképű. Sokaknak feltűnt, mennyire hasonlít Stellára.
Cortland leszármazottjai pletykálták, hogy a nagy turné az első pillanattól az utolsóig nem volt egyéb részeg murinál, Stella és Lionel hetekig játszott Monte Carlóban, végigjárták Európa luxusszállóit, múzeumait, ókori romjait, gyakran papírzacskóba csomagolt whiskys butykossal.
Cortland unokái máig emlegetik a humoros részletekkel fűszerezett leveleket, amelyeket nagyapjuk írt a bolondozásaikról. Cortland felesége, Amanda és a fiúk számlálatlanul kapták az ajándékokat.
A családi legendárium szerint tragédia is történt a külföldi tartózkodás alatt. A kicsi Antha dajkája valamiféle „idegösszeroppanást” szenvedett, miközben Olaszországban tartózkodtak, és leesett a római Spanyol Lépcsőn, méghozzá olyan csúnyán, hogy pár óra múlva belehalt a kórházban.
Nyomozóink csupán nemrég voltak képesek némi fényt deríteni erre a balesetre, miután a római Szent Család kórházban megtalálták a baleset olasz nyelvű leírását.
A lányt Bertha Marie Beckernek hívták. Ellenőriztük, hogy félig német, félig ír volt, és 1905-ben született az Ír Csatorna mentén. Súlyos koponyasérülésekkel került kórházba, és körülbelül két óra múlva kómába esett, amelyből már nem tért magához.
Ám addig jó sok mindent összehordott a melléje beosztott, angolul beszélő orvosnak, és a később érkező, angolul beszélő plébánosnak.
Azt mondta, hogy Stella, Lionel és Cortland „boszorkányok” és „gonoszok”, hogy „megrontották”, és hogy egy „szellem” is utazik a társasággal, egy gonosz, fekete ember, aki éjjel-nappal bármikor képes megjelenni a csecsemő Antha bölcsője mellett. Azt mondta, hogy a baba képes megidézni az embert, és boldogan nevetgél, ha az mellette áll, és ez az ember nem akarta, hogy Bertha lássa, azért taszította a halálba, alattomban osonva utána a Spanyol Lépcsőn hemzsegő tömegben.
Az orvos és a plébános arra a véleményre jutottak, hogy az analfabéta cselédlány eszelős. Az orvos azzal zárja az eset leírását, hogy a lány munkáltatóit, nagyon kellemes, gazdag embereket, akik semmi pénzt nem sajnáltak Bertha gyógyíttatására, mélységesen letörte a dajka állapotának romlása, és elintézték, hogy a tetemet hazaszállítsák.
Tudomásunk szerint New Orleansban senki sem ismeri ezt a történetet. Bertha halálának idején már csak az anyja élt, ő pedig nem fogott gyanút a végzetes esés hallatán. Kárpótlásul elveszett lányáért akkora összeget kapott Stellától, amit a Becker-utódok még 1955-ben is emlegettek.
Bennünket az érdekel ebben a történetben, hogy a fekete ember nyilvánvalóan Lasher. Ezt megelőzően a huszadik században csak egyszer említik a titokzatos férfit egy bérkocsiban, Mary Beth mellett.
Ebben az esetben az igazán fontos, hogy a dajka szerint a csecsemő meg tudta idézni Lashert. Volt vajon Stellának beleszólása a dologba? És mit gondolt volna Mary Beth? Megint csak nem tudjuk. Szegény Bertha Marie Beckernek, amennyire a feljegyzésből kitűnik, egyedül kellett szembenéznie az emberrel.
A társaság a tragédia ellenére sem fordult vissza. Cortland bánatos levelet írt feleségének és fiainak, elmagyarázva, hogy felfogadtak egy „kellemes olasz asszonyt”, aki jobban gondot visel Anthára, mint amire Bertha, szegény gyermek, valaha is képes volt.
Ezt a harmincas éveiben járó olasz nőt Maria Maddalena Gabriellinek hívták. Elkísérte a családot Amerikába, és dajkálta Anthát, amíg a kislány kilencéves lett.
Nem tudjuk, látta-e valaha Lashert. Holtáig élt az Első utcai házban, és tudomásunk szerint a családtagokon kívül senkivel sem váltott szót.
A legendárium magasan iskolázott nőnek mondja, aki az olaszon kívül olvasott-írt angolul és franciául, és „foltos” múltja volt.
Cortland 1923-ban vált ki a hármasból, miután megérkeztek New Yorkba; Stella és Lionel, Anthával és a dadájával Greenwich Village-ben maradt, ahol Stella megismerkedett számos értelmiségivel és művésszel.
Még ő is festegetett egy kicsit, amit „borzalmasnak”, írogatott, amit „fertelmesnek” és szobrászkodott, amit „abszolúte szemétnek” minősített, aztán lecsillapodott, és egyszerűen csak élvezte az igazi alkotók társaságát.
Minden New York-i pletykaforrás szerint hallatlanul bőkezű volt. Hatalmas „jattokat” osztogatott festőknek és költőknek. Egyik üres zsebű barátjának írógépet, a másiknak festőállványt, sőt, egy finom öreg költőnek még autót is vásárolt.
Közben Lionel folytatta tanulmányait, alkotmányjogot tanulmányozott az egyik New York-i Mayfairnél (Clay Mayfair leszármazottjánál, aki Lestan Mayfair leszármazottjaihoz csatlakozott egy New York-i irodánál).
Azonkívül jó sok időt töltött New York múzeumaiban, és gyakran elvonszolta Stellát operába, ami kissé már kezdte untatni a húgát, vagy hangversenyre, amit csak egy kicsivel szeretett jobban, vagy balettre, amit viszont őszintén élvezett.
A New York-i Mayfairek családi legendáriuma (ami csak most hozzáférhető számunkra, mert akkoriban senki sem akart beszélni) úgy őrizte meg Stellát és Lionelt, mint két kifáraszthatatlan, tündéri vagányt, akik folyton mulattak, és gyakran kora hajnalban is bekopogtattak a rokonokhoz.
Két New York-ban készült képen a pár boldogan mosolyog. Lionel világéletében nyúlánk ember volt, és mint említettük, örökölte McIntyre bíró feltűnő zöld szemét, vörösesszőke haját. Egyáltalán nem hasonlított Stellára, és ismerőseik többször is megjegyezték, hogy az újonnan érkezők néha meghökkentek, amikor rájöttek, hogy hitükkel ellentétben Lionel és Stella testvérek.
Nem tudunk róla, hogy Stellának lett volna fontosabb szeretője. Igazság szerint Lionelen kívül (eddig) senkivel sem emlegették együtt:, noha a közhit szerint két kézzel osztogatta kegyeit a fiatalembereknek. Két fiatal művészről hallottunk, akik szenvedélyesen beleszerettek, de Stella nem volt hajlandó „lekötni magát.”
A Lionelről rendelkezésünkre álló adatok újra és újra azt erősítik meg, hogy csendes és kissé visszahúzódó ember volt. Láthatóan élvezte, ha nézheti, amint Stella táncol, kacag és a barátaival szórakozik. Ő is élvezettel (és jól) táncolt a húgával, de egyébként eltűnt Stella árnyékában.
Mintha a húgából merítette volna az életerejét, és ha Stella nem volt a közelben, Lionel olyan lett, „mint egy üres tükör”. Szinte észre sem lehetett venni, hogy ott van.
Többrendbeli szóbeszéd szerint New York-i tartózkodásuk alatt regényt írt, amely nagyon fontos volt a számára, és összeomlott, amikor egy idősebb író azt mondta a regényéről, hogy vacak.
Ám a legtöbb forrásunk szerint Lionel élvezte a művészeteket, elégedett ember volt, „egész helyes”, amíg senki sem állt közéje és Stella közé.
Stella, Lionel, a kicsi Antha és Maria, a dajka 1924-ben végre hazatért. Mary Beth hatalmas családi összejövetelt rendezett, és a leszármazottak máig búsan emlegetik, hogy az volt az utolsó mulatság Mary Beth betegsége előtt.
Akkoriban valami nagyon különös történt.
Mint említettem, a Talamasca képzett nyomozókat alkalmazott New Orleansban, magándetektíveket, akik sose kérdezték, miért kell adatokat gyűjteniük egy bizonyos családról és egy bizonyos házról. Egyik nyomozónk, egy válásokra szakosodott ember, régóta elterjesztette a divatos fényképészek között, hogy busásan megfizet a Mayfair-família – főleg az Első utcaiak – kiselejtezett képeiért.
Az egyik ilyen fényképészt, Nathan Brandet, akinek divatos műterme volt a Szent Károly úton, kirendelték az Első utcába erre a nagy házi mulatságra, ahol egész délután fényképezve, mint egy esküvői fotográfustól elvárható, több sorozatot készített Mary Bethről, Stelláról, Antháról és a többi Mayfairről.
Egy héttel később elvitte a képeket a házba, hogy Mary Beth és Stella válogathasson. A nők kiszemelgették a javát, a többit félretolták.
Ám ekkor Stella visszavette az egyik kiszuperált fotót, amely őt ábrázolta az anyjával és a lányával, amint Mary Beth a kis Antha nyaka elé tartja a nagy smaragdot, és ezt írta a kép hátuljára:
„Szeretettel a Talamascának, Stellától! U.i.: Vannak ám mások is, akik figyelnek! ”, majd csengő kacagással visszaadta Brandnak a fényképet, és biztosította, hogy nyomozó barátunk tudni fogja, mit jelent az írás.
A fényképész zavartan hangoztatta ártatlanságát, majd mentegetőzni kezdett a nyomozóval kötött egyezsége miatt, de Stella csak nevetett, majd azt mondta, nagyon kedves, megnyugtató hangon: – Ne izguljon már annyira, Mr. Brand! Csak adja oda a képet a nyomozónak! – És Mr. Brand ezt is tette.
A fotó egy hónap múlva került a kezünkbe, és döntő hatást gyakorolt a Mayfairekkel kapcsolatos viselkedésünkre.
Akkoriban a Talamascának nem volt kijelölt megbízottja a Mayfair-ügyre; az aktát a levéltárosok egészítették ki az adatokkal, úgy, ahogy jöttek. Arthur Langtry, a nagy tudós, a boszorkányság kiváló értője ismerte az aktát, ám őt élete végéig lekötötte három másik eset.
A nagytanács többször megvitatta az esetet, ám egyszer sem oldotta fel a kapcsolat tilalmát. Kétséges, hogy annak idején nálunk ismerte volna még valaki a teljes történetet.
Ez a fénykép és az egyértelmű ajánlás nagy felbolydulást okozott. Egy fiatal rendtag, egy Stuart Townsend nevű texasi (akit elangolosítottak a Londonban leélt évek) kérelmezte, hogy esetleges közvetlen vizsgálat céljából tanulmányozhassa a Mayfair-boszorkányokat, és a tanács, gondos mérlegelés után átadta neki az aktát.
Arthur Langtry megígérte, hogy átolvassa az anyagot, ám sürgető dolgai miatt sohasem jutott hozzá, holott ő emelte New Orleansban háromról négyre a hivatásos magánnyomozók számát, és ő fedezett föl egy újabb remek kapcsolatot, Irwin Dandrichet, egy mesésen gazdag család éhenkórász fiát, aki a legmagasabb körökben mozgott, és titokban adatokat árusított mindenkinek, aki fizetett érte, nyomozóknak, válóperes ügyvédeknek, biztosítási nyomozóknak, sőt még botránylapoknak is.
Itt hadd emlékeztessem e beszámoló olvasóját, hogy az aktában akkor nem szerepelt ez az elbeszélés, mivel az összegezés még nem történt meg:
Petyr van Abel leveleit és naplóját, tanúskodások irdatlan tömegét, fényképeket, újságcikkeket, ilyesmit tartalmazott. Volt időrendje, amelyet a levéltárosok rendszeresen felfrissítettek, de ez enyhén szólva nagyon vázlatos időrend volt.
Stuart akkoriban több más fontos vizsgálatot végzett, így három évébe került, amíg átvizsgálta a Mayfair-anyagot. Kellő időben majd visszatérünk hozzá és Arthur Langtryhez.
Hazatérése után Stella nagyjából ugyanazt az életet élte, mint európai utazása előtt, azaz bájzlikban ivott, mulatságokat rendezett a barátainak, részt vett és nagy szenzációt keltett számos húshagyúkeddi bálon, szóval ugyanaz a javíthatatlan femme fatale volt, mint mindig.
Nyomozóink simán gyűjthettek róla anyagot, mert Stella ugyancsak szem előtt volt, és az egész város róla pletykált. Irwin Dandrich írta londoni nyomozóirodánknak (sose tudta, kinek küldi adatait, és milyen céllal), hogy csak be kell tennie a lábát egy bálterembe, és mást se hall, mint hogy miben sántikál Stella. Elég volt néhány telefont megereszteni szombat reggel, és máris dőlt az információ.
(Itt le kell szögeznünk, hogy Dandrich egyáltalán nem volt rosszindulatú ember. Adatai kilencvenkilenc százalékig igaznak bizonyultak. Neki köszönhetjük a legbőségesebb, legbensőségesebb közléseket Stelláról, és noha Dandrich egy szóval se mondott ilyet, a tájékoztatásaiból könnyű arra következtetni, hogy nemegyszer lefeküdtek egymással. Dandrich ezzel együtt nem ismerte igazán Stellát, aki a jelentések legdrámaibb és legtragikusabb lapjain is távoli marad.)
Hála Dandrichnak és másoknak az Európából visszatért Stella arcképe egyre több részlettel gyarapodott.
A családi legendárium szerint Carlotta vehemensen kifogásolta Stella viselkedését, Mary Bethtel is veszekedett miatta, ismételten és hasztalan követelte, hogy Stella higgadjon le. Ezt a cselédtraccs (és Dandrich beszámolója) is megerősítette, azzal kiegészítve, hogy Mary Beth nagyon félvállról vette az ügyet, mert üdítően gondtalan jelenségnek tartotta Stellát, akit nem szabad lekötni.
Mary Beth még azt is mondta egyik társaságbeli barátnőjének (amit az haladéktalanul továbbadott Dandrichnek): – Stella az, ami én lennék, ha elölről kezdhetném az életet. Túlságosan keményen dolgoztam, és mi végre? Hadd szórakozzon Stella!
Megjegyzendő, Mary Beth már súlyosan beteg és valószínűleg nagyon fáradt volt, mikor ezt mondta. Azonkívül túlságosan okos asszony volt, hogy ne méltányolja a húszas évek különböző forradalmait, amelyeket a végéhez közeledő huszadik század olvasói talán már meg sem értenek.
A huszadik század szexuális forradalma a viharos harmadik évtizedben kezdődött, azzal, hogy sohasem látott módon megváltoztatta a női öltözködést. Ám a nők nemcsak a fűzőt és a hosszú szoknyát dobták el, hanem a régi erkölcsöket is; úgy ittak és táncoltak a krimókban, ami még tíz éve is elképzelhetetlen lett volna. A zárt automobilok térhódítása sohasem élvezett zavartalanságot és mozgási szabadságot kínált mindenkinek.
A rádió falun és városon is elért az amerikai otthonokba. A mozik világszerte hozzáférhetővé tették „a bűbáj és a romlottság” képeit. A folyóiratokat, az irodalmat, a drámát gyökeresen átalakította az újfajta őszinteség, szabadság, türelem és önmegvalósítás.
Bizonyos, hogy ezt Mary Beth is érzékelte valamilyen szinten. Semmiféle bizonyítékunk nincsen rá, hogy helytelenítette volna a „változó időket”. Bár sohasem vágatta le hosszú haját és hagyta el a hosszú szoknyát (ha éppen nem férfiruhát viselt), sohasem korlátozta Stellát semmiben. Stella pedig családja összes tagjánál tökéletesebben megtestesítette korát.
1925-ben Mary Bethnél megállapították a gyógyíthatatlan rákot. Ezután még öt hónapig élt, ám ebben az időben többnyire olyan kínjai voltak, hogy nem tette ki többé a lábát a házból.
Visszavonult a könyvtár fölött az északi hálószobába, és utolsó elviselhető napjait azzal töltötte, hogy a regényeket olvasta, amelyekhez nem juthatott hozzá lány korában. Sok Mayfair unokatestvér látogatta meg, és elhozták neki a klasszikusokat. Mary Bethet különösen érdekelték a Bronte-nővérek és Dickens, akit Julien olvasott föl neki, amikor kislány volt, és más angol klasszikusok. Ezeket akarta elolvasni, mielőtt meghalna.
Daniel McIntyre elszörnyedt a gondolattól, hogy a felesége ott fogja hagyni. Amikor megérttették vele, hogy Mary Beth nem fog meggyógyulni, fejest ugrott utolsó ivászatába. A legendák, a későbbi pletykák szerint nem is józanodott ki többé.
Másoktól is hallottuk Llewellynnek azt a történetét, hogy az utolsó napokban a rettegő Daniel folyton felrázta Mary Bethet, hogy él-e még.
A családi legendárium megerősíti, hogy Mary Beth a végtelenségig türelmes volt hozzá, hívta, hogy feküdjön mellé, és órákon át vigasztalta.
Carlotta visszahurcolkodott a házba, hogy az anyja közelében lehessen, és nem egy hosszú éjszakát átvirrasztott mellette. Amikor Mary Beth túlságosan szenvedett, Carlottát kérte, hogy olvasson neki, és a családi legenda szerint Carlotta fölolvasta az egész Üvöltő szelek -et, és valamit a Jane Eyre -ből.
Stella se mozdult el az anyja mellől. Felhagyott a dáridózással, és örökké főzött valamit Mary Bethnek, aki már enni se bírt a betegségtől, és végigkonzultálta a világ összes orvosát, levélben és telefonon, hogy mi lenne a gyógymód?
Mary Beth soványka kórtörténete szerint a rák áttevődött, mire fölfedezték. Az asszony csak az utolsó három hónapban szenvedett, de akkor nagyon.
1925. szeptember 11-én elveszítette az eszméletét. A jelenlevő pap megjegyezte, hogy iszonyút dördült az ég, „Zuhogni kezdett az eső.” Stella lement a könyvtárba, és hívni kezdte a louisianai Mayfaireket, sőt még a New York-i rokonokat is.
A pap, a cselédek és számos szomszéd szerint a Mayfairek áradata négy órakor indult meg, és tartott még tizenkét órán át. Az Első utcán a Szent Károly útig, a Gesztenyefán a Jacksontól a Washingtonig értek az autók.
A felhőszakadás folytatódott, néhány óráig szemerkéléssé enyhült, majd rendes esővé sűrűsödött. Esett az egész Kertvárosban, bár New Orleans más részeiben száraz idő volt, de ez a furcsaság senkinek sem szúrt szemet.
Viszont a New Orleans-i Mayfairek többsége esernyővel és esőkabátban érkezett, mintha viharra számítanának.
Sürgő szolgák hordták a kávét és az Európából csempészett bort az unokatestvéreknek, akik megtöltötték a szalonokat, a könyvtárat, a folyosót, az ebédlőt, sőt, ültek még a lépcsőn is.
Éjfélkor vonítani kezdett a szél, és olyan eszeveszetten csavargatta a ház előtt őrt álló, óriás tölgyeket, hogy egyesek már attól féltek, letörnek az ágak. A tölgylevelek olyan sűrűn záporoztak, mint az eső.
Mary Beth szobájában alig fértek el a gyerekek, az unokaöcsök- és húgok, mégse törte meg semmi az áhítatos csöndet. Carlotta és Stella az ágy végében ültek, távolabb az ajtótól. A rokonok lábujjhegyen jöttek-mentek.
Daniel McIntyre nem volt sehol. A családi legendárium szerint már korábban „kiütötte magát”, és Carlotta lakosztályában feküdt, az istálló fölött.
Egy órakor ünnepélyes arcú Mayfairek álltak a homlokzati erkélyeken, sőt még a bekötőúton is, az esőben és a szélben, imbolygó esernyők alatt. Sok barát is eljött; a tölgyek alatt ácsorogtak, újságokat tartva a fejük fölött, gallérjukat felhajtva a szél ellen. Mások az autóikban maradtak, amelyek kettős sorban parkoltak a Gesztenyefa és az Első utcán.
Fél kettő után öt perccel valami zavarodottságféle fogta el dr. Lyndon Hartot, a kezelőorvost. Később több kollégájának is bevallotta, hogy „valami különös” történt a szobában.
Irwin Dandrichnak így mesélte 1929-ben:
– Tudtam, hogy már majdnem elment. Már nem néztem a pulzusát. Olyan méltatlannak tűnt odamenni újra és újra, aztán bólintani a többieknek, hogy még mindig él. És valahányszor egy lépést tettem az ágy felé, természetesen a rokonok is észrevették, és a folyosóról is behallatszott az aggodalmas pusmogás. Tehát az utolsó órában semmit se tettem, csak vártam és figyeltem. Csak a legszűkebb család tartózkodott az ágy mellett, kivéve Cortlandet és a fiát, Pierce-t. Az asszony félig lehunyt szemmel feküdt, a fejét Stella és Carlotta felé fordítva. Carlotta fogta a kezét. Mary Beth szabálytalanul kapkodta a levegőt. Annyi morfiumot adtam neki, amennyit mertem.
Aztán megtörtént. Talán elaludtam és álmodtam, de akkor olyan valósnak rémlett, hogy a legkülönbözőbb emberekből álló csoport volt ott, például egy öregasszony hajolt Mary Beth fölé, aztán volt a szobában egy nagyon magas öregúr, aki határozottan ismerősnek látszott. Tényleg mindenféle alakok voltak ott. Aztán egy fiatalember, egy gyönyörű, régimódi ruhát viselő sápadt fiatalember hajolt Mary Beth fölé. Megcsókolta az asszony ajkát és lezárta a szemét.
Felpattantam. A folyosón sírtak az unokatestvérek. Valaki zokogott. Cordand Mayfair sírt. És az eső most kezdett csak el szakadni. Meg kellett siketülni az égzengéstől. Egy hirtelen villámlásnál láttam Stellát, amint a legfásultabb, legnyomorultabb arccal mered rám. Carlotta sírt. Tudtam, hogy a betegem meghalt, és csakugyan, zárva volt a szeme.
Sose öntöttem szavakba. Megvizsgáltam Mary Bethet, és megerősítettem, hogy vége. De ők már tudták. Mind tudták. Körülnéztem, görcsösen igyekezve leplezni a zavaromat, és megláttam a sarokban a kicsi Anthát, méternyire az anyja mögött; az a magas fiatalember volt mellette, amíg hirtelen el nem tűnt, olyan hirtelen, hogy azt se tudtam, csakugyan láttam-e.
Megmondom, miért gondolom, hogy valóban ott volt: mert valaki más is észrevette. Pierce Mayfair, Cortland fia. Sarkon fordultam, rögtön azután, hogy a fiatalember eltűnt, és rádöbbentem, hogy Pierce ugyanazt a pontot bámulja. Mereven nézte a kicsi Anthát, majd felém pillantott, és rögtön megpróbált természetesen viselkedni, de én tudom, hogy látta az embert.
Ami a többieket illeti, persze nem volt ott semmiféle öreg hölgy, és a magas öregurat sem lehetett látni. Tudja, hogy ki volt? Hitem szerint Julien Mayfair. Sose találkoztam Juliennel, de ugyanazon a hajnalon láttam az arcképét a folyosó falán, a könyvtár ajtajával szemközt.
Megmondom őszintén, nem gondolom, hogy a betegszobában bárki is ügyet vetett volna rám. A szobalányok lemosták Mary Beth arcát, és rendbe szedték, hogy a rokonok bejöhessenek és megnézhessék még egyszer. Valaki friss gyertyákat gyújtott. És az eső, rémes volt az az eső! Valósággal patakzott az üvegen!
A következő, amire emlékszem, hogy furakodok az unokatestvérek hosszú sorai között, lefelé a lépcsőn. Aztán ott voltam a könyvtárban McKenzie atyával, kiállítottam a halotti bizonyítványt, McKenzie pedig a bőrdíványon ült Belle-lel, és vigasztalni próbálta, mondta a szokásos dolgokat, hogy anya felment az égbe, és nemsokára látja anyát megint. Szegény Belle. Folyton azt hajtogatta: – Én nem akarom, hogy felmenjen az égbe! Jöjjön vissza most rögtön! – Hogy lehet az ilyenekkel megértetni a halált?
Csak távozóban vettem észre Julien Mayfair arcképét, és döbbentem állapítottam meg, hogy ezt az embert láttam. Akkor valami furcsa történt. Annyira fölkavart a portré, hogy kiböktem: – Ez az ember.
Mire valaki, aki a folyosón állt, és azt hiszem, cigarettázott, fölnézett, észrevett engem, meglátta az arcképet balra a falon, kurtán fölnevetett, és azt mondta: – Ő, nem, az nem az ember. Az Julien.
Persze nem bajlódtam vitatkozással. Fogalmam sincs, mit képzelt az az ember, hogy mire gondolok. Nem is tudom, mit értett alatta, úgyhogy annyiban hagytam a dolgot. Még csak azt se tudom, ki volt. Nyilván egy Mayfair, de csak ennyit mondhatok.
Később, mikor elegendőnek ítéltem az eltelt időt, beszámoltam Cortlandnek. Egyáltalán nem volt lesújtva. Figyelmesen hallgatta minden szavamat, aztán azt mondta, örül, hogy szóltam, bár ő semmit sem észlelt a szobában.
Mármost el ne árulja ezt valakinek! New Orleansban elég mindennaposak a kísértetek, viszont annál kevésbé az orvosok, akik szellemeket látnak! Valamint hitem szerint Cortland se örülne neki, hogy elmondtam ezt a történetet. Pierce-nek természetesen sohasem említettem. Ami Stellát illeti, nos, őszintén kétlem, hogy Stella törődne az ilyen dolgokkal. Szeretném tudni, mi az, amivel Stella törődik egyáltalán.
Ezek a jelenések természetesen Lasher újabb megjelenéséhez szolgáltattak keretet, ám nem zárhatjuk le ezt az életteli, említésre érdemes történetet anélkül, hogy ki ne térnénk a könyvtár előtt elhangzott szavakra.
Mit értett a Mayfair unokatestvér az alatt: „Ó, az nem az ember?” Tévedésből azt hitte, hogy az orvos Lasherre céloz? És előbb szaladt ki a száján a megjegyzés, mintsem látta volna, hogy az orvos kívülálló? És ha igen, ez azt jelentené, hogy a Mayfair-család tagjai mindent tudtak „az emberről”, és szoktak is beszélgetni róla? Talán.
Mary Beth temetése ugyanolyan óriási volt, mint az esküvője, jó huszonhat évvel korábban. A hiánytalan beszámolóért a temetkezési vállalkozót, David O'Brient illeti köszönet, aki egy év múlva visszavonult, átadva az üzletet unokaöccsének, Red Lonigannek. Loniganék családja sok adattal gazdagított bennünket a későbbiekben.
Vannak családi legendáink is, továbbá kiadós pletykák az egyházközségi dámáktól, akik jelen voltak a temetésen, és lelkifurdalás nélkül kritizálták a Mayfaireket.
Minden forrásunk egyhangúlag állítja, hogy Daniel McIntyre nem bírta ki végig. Carlotta hazavitte a miséről, majd visszatért, mielőtt a gyászolók elhagyták volna a templomot.
Temetés előtt rövid beszédek hangzottak el a Lafayette-ben. Pierce Mayfair Mary Bethet, a nagy pártfogót méltatta; Cortland dicsérte családszeretetéért és bőkezűségéért. Barclay Mayfair azt mondta, hogy Mary Beth pótolhatatlan; sose fogják elfelejteni azok, akik ismerték és szerették. Lionelnek épp elég munkát adott, hogy vigasztalja a megtört Belle-t és a síró Millie drágát.
Nem volt ott a kis Antha, se a kis Nancy (a korábban említett, örökbefogadott Mayfair, akit Mary Beth mindenkinek úgy mutatott be, mint Stella lányát).
Stella porba volt sújtva, de nem annyira, hogy meg nem botránkoztassa az unokatestvérek hadát, a temetkezési vállalkozót és a család számos barátját, mert a búcsúbeszédek alatt egy közeli síremléken ülve lóbálta a lábát, és barna papírzacskóba dugott, híres butykosából nyakalt.
Mikor Barclay a vége felé járt a beszédének, egész hangosan odaszólt neki:
– Fejezd már be, Barclay! Anya utálta az ilyet. Ha nem hagyod abba, feltámad halottaiból, és közli veled, hogy fogd be!
A temetkezési vállalkozó megfigyelte, hogy a rokonok közül sokan nevettek ezen a felszólításon, mások pedig alig bírták megállni, hogy nevessenek. Barclay is nevetett, Cortland és Pierce csak mosolygott. A családot akár ketté is lehetett volna osztania etnikailag annak alapján, ahogy most reagáltak. Az egyik beszámolóból tudjuk, hogy a francia Mayfairek elszörnyedtek Stella viselkedésén, de az írek nevettek.
Akkor Barclay kifújta az orrát, és így szólt: – Isten veled, drágám – azzal megcsókolta a koporsót, majd belehátrált Cortland meg Garland karjaiba, és zokogni kezdett.
Stella leugrott a sírkőről, a koporsóhoz ment, megcsókolta és odaszólt a papnak: – Jól van, atyám, folytassa!
A befejező latin szavaknál kihúzott egy rózsát az egyik koszorúból, kellő hosszúságúra törte a szárát, és a hajába tűzte.
Majd a legszűkebb családi kör visszavonult az Első utcai házba, amelynek szalonjában éjfélre annyira felhangosodott a zongorázás és az ének, hogy a szomszédok megbotránkoztak.
Amikor McIntyre bíró meghalt, jóval kisebb, de rendkívül szomorú temetés búcsúztatta. Sok Mayfair nagyon szerette, és könnyeket ontottak érte.
Mielőtt folytatnánk, hadd szögezzük le még egyszer, hogy tudomásunk szerint Mary Beth volt az utolsó igazán hatalmas boszorkány, akit kitenyésztett a család. Csupán találgathatjuk, mire lett volna képes ezzel az erővel, ha nem ennyire csak a család érdekli, ha nem ilyen mélységesen gyakorlatias, ha nem hagyja ennyire hidegen a hiúság vagy a hírnév. Így azonban minden, amit tett, a családot szolgálta, még élvezethajhászása is, amely összejövetelek alakját öltve segített a családnak, hogy azonosítsa magát, és a változó időkben is ragaszkodhasson a határozott vonalakkal rajzolt énképhez.
Stella nem szerette ennyire a családot, nem is volt gyakorlatias, viszont szerette az élvezeteket, és nem bánta, ha a verebek is róla csiripelnek. Ám Stella megértéséhez azt kell tudni, hogy belőle is hiányzott a nagyravágyás. Látszólag kevés igazi célja volt.
„Élet!”, így lehetne megfogalmazni Stella jelszavát.
A történet innentől 1929-ig Stelláé és Antháé, az ő fehér arcú, édes hangú kislányáé.

 

STELLA TÖRTÉNETÉNEK FOLYTATÁSA

A családi legendárium, a szomszédsági pletyka és az egyházközségi szóbeszéd egyetért abban, hogy Stella elengedte a gyeplőt a szülei halála után.
Miközben Cortland és Carlotta azon veszekedett, miként kezeljék a hagyatéki vagyont, Stella botrányos mulatságokat rendezett barátainak az Első utcában; a családot nem sok mulatságra hívta 1926-ban, de még az a kevés is botrányos volt, folyt a csempészett sör és a whisky, bömbölt a dixieland, és az emberek hajnalig járták a charlestont. Sok idősebb rokon hamar távozott ezekről a mulatságokról, és voltak, akik soha többé nem tértek vissza az Első utcai házba.
Sokukat nem is invitálták többé. 1926 és 1929 között Stella fokozatosan leapasztotta a széles családi kört, amelyet az anyja alkotott, vagy inkább nem volt hajlandó tovább irányítani, így az lassan széthullott. Számos unokatestvérnek szakadt meg a kapcsolata az Első utcai házzal, amelyről utódaik keveset vagy semmit sem fognak majd tudni. Ezeknek a leszármazottaknak köszönhetjük a legbőségesebb legendákat és mondákat.
Más rokonok elhidegültek, de nem szakítottak. Például Julien összes leszármazottja közel maradt a jogutód családhoz, ha másért nem, hát azért, mert jogilag és pénzügyileg össze voltak fonódva, meg azért, mert Carlotta nem volt képes elmarni őket.
– Ez volt a vég kezdete – így az egyik unokatestvér. – Stella egyszerűen nem akarta, hogy szekírozzák – így a másik. Míg a harmadik: – Tudta, hogy túl sokat tudunk róla, és nem akart a közelében látni minket.
Az akkori Stella nagyon tevékeny, nagyon vidám egyéniség, aki az anyjánál kevésbé érdeklődött a család iránt, viszont szenvedélyesen érdekelte számos más dolog, főleg a fiatal írók és művészek. Sereglettek az Első utcába az „érdekes emberek”, köztük írók és festők, akikkel Stella New Yorkban ismerkedett meg. Számos barátja említette, hogy Stella bátorította Lionelt, folytassa az írást, még egy dolgozószobát is felújíttatott neki az egyik melléképületben, ám azt nem tudjuk, hogy Lionel írt-e még valamit.
Rengeteg értelmiségi járt Stella mulatságaira. Felkapott lett azok között, akik nem féltek a társasági kockázattól. A régi gárda, amelynek köreiben Julien forgolódott, elzárkózott Stella elől, legalábbis Irwin Dandnchezt állította, ám kétséges, hogy Stellának egyáltalán lett volna tudomása erről a tényről, vagy törődött volna vele.
A New Orleans-i Francia Negyed újjáéledt a húszas évek elején. Lakott itt más-más időben William Faulkner, Sherwood Anderson, Edmund Wilson és egyéb híres írók.
Nincs bizonyítékunk, amelynek alapján meghatározott személyeket köthetnénk össze Stellával, ám ő nagyon otthon volt a bohém Francia Negyedben, kávéházakba és galériákba járt, zenészeket hozott haza az Első utcába, hogy játsszanak neki, és olyan szélesre tárta ajtaját a pénztelen piktorok és poéták előtt, akárcsak New Yorkban.
A személyzetnek ez káoszt jelentett. A szomszédoknak lármát és botrányt. Ám Stella nem volt alkoholista, mint a törvény szerinti apja. Akármennyit ivott, senki se mondta róla, hogy elázott, sőt, ezekben az években komoly ízlésről és gondolatokról tett tanúságot.
Ugyanekkor kezdte el felújíttatni a házat: egy vagyont költött friss festésre, stukkóra, függönyökre, drága és törékeny art deco bútorokra. A kettős szalont megtömte cserepes pálmákkal, úgy, ahogy Richard Llewellyn leírta. Vásárolt egy Bösendorfer hangversenyzongorát, liftet szereltetett be (1927), még a lift előtt hatalmas úszómedencét alakíttatott ki a pázsit végében, és fürdőházat is építtetett a medence déli oldalán, hogy a vendégeknek ne kelljen elfáradniuk a házig, ha zuhanyozni és átöltözni akarnak.
Mindez – az új barátok, a murik, az átalakítás – megbotránkoztatta a maradibb rokonokat, ám igazából az fordította őket Stella ellen – nekünk pedig termelte bőségben a legendákat –, hogy egy évvel Mary Beth halála után Stella végképp felhagyott a széles családi összejövetelekkel.
Cordand a legjobb igyekezettel se beszélhette rá, hogy 1926 után összehívja a családot. Bár Cortland gyakori vendég volt Stella estélyein, báljain, akármicsodáin, és gyakran fia, Pierce is elkísérte, más rokonok, akiket ugyancsak invitáltak, nem voltak hajlandók elmenni Stellához.
1927 hamvazószerdáján Stella olyan álarcosbált adott, amelyről hat hónapig beszélt New Orleans. Volt ott mindenféle rendű-rangú személy; az Első utcai házat fényesen kivilágították; ládaszám szervírozták a csempészett pezsgőt, dzsesszzenekar játszott az oldaltornácon. (Erre a tornácra csak később szerelték fel a szúnyoghálót, amikor Deirdre Mayfair magatehetetlen beteg lett.) A medencében pucér vendégek úszkáltak, és hajnal felé már szabályos orgia tombolt, legalábbis ezt lehetett hallani a háborgó szomszédoktól. A házból kirekesztett rokonok dühöngtek. Irwin Dandrich azt mondja, Carlotta Mayfairtől kértek magyarázatot, bár mindenki tudta a magyarázatot: Stella nem akarja, hogy egy csomó fancsali rokon lógjon a nyakán.
A cselédek beszámolói szerint Carlotta Mayfairt felbőszítette a mulatság lármája és hosszassága, nem is szólva a költségekről. Valamikor éjfél előtt elhagyta a házat, vitte magával a kis Anthát és a kis Nancyt (az örökbe fogadott gyermeket) hogy csak másnap délután térjen vissza.
Ez volt Stella és Carlotta első nyilvános összetűzése, de a rokonok és barátok hamarosan megtudták, hogy kibékültek. Lionel békítette össze a nővéreket, Stella abba is beleegyezett, hogy többet marad otthon Anthával, nem költekezik túl sokat, kevesebb zajt csap. Úgy tűnik, főleg a pénzkérdés izgatta Carlottát, aki szerint úszómedencét: pezsgővel megtölteni „bűn”.
(Megjegyzendő, Stella akkori vagyonát több százmillió dollárra becsülték. Carlottának négy mesés alapítványi letétből álló magánvagyona volt. Valószínű, hogy őt a túlzás háborította fel. Sokan erősködtek, hogy erről volt szó.)
Ebben az évben, valamivel később kezdődött el a titokzatos események sorozata. A családi legendárium szerint Stella megkeresett bizonyos unokatestvéreket, és összehívta őket egy „érdekes estre”, hogy a család történetéről és egyedülálló „okkult adottságairól” beszélgessenek. Egyesek azt állítják, szellemet idéztek az Első utcában, mások szerint vuduról volt szó.
(A cselédtraccsban hemzsegnek a mesék Stelláról és a vuduról. Stella számos barátjának dicsekedett, hogy járatos a vuduban. Színes ismerősei voltak a Francia Negyedben, akik mindent elmondtak neki.)
Az természetes, hogy sok rokon nem értette az összejövetel indokát, nem vette komolyan a szóbeszédet a vuduról, és megsértődött a mellőzésért.
Az összejövetel valóságos lökéshullámokat indukált a családban. Minek vájkál Stella a családfa körül, minek hívogatja ezt és ezt az időtlen idők óta nem látott unokatestvért, mikor annyi udvariasság sincs benne, hogy őket invitálja, akik ismerték és úgy szerették Mary Bethet? Az Első utcában mindig nyitva állt az ajtó mindenki előtt; erre Stella most válogat és finnyáskodik, Stella, aki annyi fáradságot se vett magának, hogy elmenjen az iskolai évzárókra, aki nem küldött ajándékot keresztelőre és esküvőre, Stella, aki úgy viselkedik, „mint egy tökéletes tudod, micsoda!”
Rebesgették, hogy Lionel egyetért a rokonsággal, úgy véli, Stella túl messze ment. Családi összejöveteleket tartani nagyon fontos; Lionel, hallottuk az egyik leszármazottól, keserűen panaszkodott Barclay bácsinak, hogy az anyja halála óta semmi sem az, ami volt.
Ám a bőséges pletyka ellenére sincsenek ismereteink a furcsa este vendégeiről; annyit tudunk, hogy Lionel, Cortland és a fia, Pierce ott volt. (Az alig tizenhét éves Pierce a jezsuitáknál tanult, és már fölvették a Harvardra.)
Azt is tudjuk a családi pletykából, hogy az összejövetel egész éjszaka tartott, és röviddel a vége előtt Lionel „undorral távozott”. A rokonok nagyon szapulták a rokonokat, akik ott voltak, mégse akartak mondani semmit. A Dandrich által közvetített társasági pletyka szerint Stella a „boszorkányos múltjából” tartott bemutatót, és óriási hecc volt az egész.
Számos hasonló összejövetel következett, ám ezeket szándékosan a titokzatosság leplébe burkolták, mert megeskették a résztvevőket, hogy semmit sem árulnak el abból, amit látnak.
A hivatali pletykából ismeretes, hogy Carlotta összeveszett Cortlanddal ezeken a dolgokon, és el akarta hozni a háztól a kis Anthát meg a kis Nancyt. Stella nem akart beleegyezni, hogy Anthát internátusba adják, és „ezt mindenki tudta.”
Lionel is civakodott Stellával. Egyik magánnyomozónkat, aki elterjesztette, hogy érdekelnék a családdal kapcsolatos pletykák, egy névtelen telefonáló tájékoztatta, miszerint Stella és Lionel úgy hajba kaptak egy alsóvárosi étteremben, hogy Lionel faképnél hagyta a húgát.
Dandrich is hamarosan szolgált hasonló történetekkel. Lionel és Stella veszekszenek! Megjelent végre a másik férfi?
A nyomozó kérdezősködni kezdett. Az egész város azt beszélte, hogy Mayfairéknél a kis Antha miatt dúl a családi háborúság. Stella azzal fenyegetőzött, hogy megint Európába utazik a lányával, és könyörgött Lionelnek, jöjjön vele, míg Carlotta ráparancsolt az öccsére, hogy ne menjen sehová.
Közben Lionel kezdett feltünedezni a Szent Lajos székesegyházban, ahová Suzette Mayfair egyik testvérének alsóvárosi unokáját kísérgette misékre. Claire Mayfair családja az Eszplanád úton lakott, szépséges, ódon házban, amely a mai napig az övék. Dandrich szerint ez is jó sok pusmogásra adott alkalmat.
A cselédek számtalan családi veszekedésről pletykáltak. Volt nagy ajtócsapkodás, rikácsolás.
Carlotta megtiltott minden további „vudu konklávét”. Stella felszólította Carlottát, hogy takarodjon a házból.
– Anya nélkül semmi sem ugyanaz – mondta Lionel. – Akkor kezdett szétesni minden, mikor Julien meghalt, de anya nélkül teljes a káosz. Carlotta és Stella olyanok abban a házban, mint a kutya és a macska.
Úgy tűnik, az is kizárólag Carlottának köszönhető, hogy Antha és Nancy egyáltalán eljutott valamiféle iskolába. Az a kevés iskolai nyilvántartás, amelybe módunkban állt bepillantani, azt mutatja, hogy Carlotta beíratta Anthát, azután elment a megbeszélésre, amelyen felkérték, vegye ki az unokahúgát az iskolából.
Antha az összes forrásunk szerint alkalmatlan volt az iskolába járásra. 1928-ban már kicsapták a Szent Alfonzból.
Bridget Marie nővér, aki legalább olyan jól emlékszik Anthára, mint Stellára, nagyjából ugyanazt meséli a lányról, amit az anyjáról. Érdemes teljes egészében idézni, amit arról az időről és eseményeiről mondott. Ezt hallottam tőle 1969-ben:
– A láthatatlan barát mindig ott volt Antha mellett. A gyerek megfordult, és úgy sutyorgott vele, mintha egyedül lennének. Ha nem tudott valamit, a szellem súgta a választ. Az összes nővér tudta, hogy ez folyik.
És ha a legrosszabbat akarja hallani, egyes gyerekek is látták, a tulajdon két szemükkel! Nem hittem volna el, ha nem lettek volna annyian, de mikor négy gyerek meséli ugyanazt, és félnek, és nyugtalanok, és a szülők is aggódnak, akkor mi mást tehet az ember, mint hogy elhiszi?
Az iskola udvarán látták. Azt már mondtam, hogy Antha félénk volt.
Na szóval, elment a hátsó téglafalhoz, ott leült egy zsebkendőnyi napfényben, ami átjött a fákon, és olvasott. És hamarosan az is ott volt vele.
Egy ember, ezt mondták, hát el tudja ezt képzelni? Azt ne kérdezze, hogy tudom-e, mit jelent az, hogy „az ember?”
Nohát lássa, nagy megrázkódtatás volt mindenkinek, amikor kisült, hogy felnőtt ember. Mert előtte azt hitték, hogy kisgyerek, afféle szellemgyerek, ugye érti. Erre ember, magas, sötét hajú férfiember. Hát ebből lett csak beszéd! Hogy férfiember!
Nem, sose láttam. Egyik nővér se látta. De a gyerekek látták. És a gyerekek mondták Lafferty atyának. Én is mondtam Lafferty atyának. Ő hívta fel Carlotta Mayfairt: „Ki kell vennie az iskolából.”
Nem, én nem kritizálom a papokat, azt soha. De azt megmondom, hogy Lafferty atya nem az az ember volt, akit meg lehet venni egy nagy adománnyal. Azt mondta: „Carlotta kisasszony, ki kell vennie az iskolából.”
Stellát akkor már nem volt érdemes felhívni. Mindenki tudta róla, hogy boszorkányságot űz. Lejárt a Francia Negyedbe, ott vásárolta a fekete gyertyát a vuduhoz, és tudja-e, hogy a többi Mayfairt is belerántotta?
Igen, ezt tette! Jóval később hallottam, hogy megkereste a többi rokonát, akik boszorkányok voltak, és azt mondta, mindenki jöjjön a házába.
Szellemidézést rendeztek a házban! Fekete gyertyákat gyújtottak, tömjént égettek, énekeltek az ördögnek, és könyörögtek, hogy őseik jelenjenek meg. Ami meg is történt, mint hallottam. Nem mondhatom meg, hol hallottam, de hallottam. És el is hiszem!
1928 nyarán Pierce Mayfair, Cortland fia úgy döntött, mégse a Harvardra megy, hanem a Tulane egyetemre, bár ezt apja és nagybátyjai kategorikusan ellenezték. Pierce, jelentette Dandrich, ott volt Stella minden titkos buliján, kezdték együtt emlegetni őket, holott a fiú még a tizennyolcat sem töltötte be!
1928 vége felé, mint a hivatali pletykából ismeretes, Carlotta kijelentette, hogy Stella alkalmatlan anyának, és valakinek „bíróság előtt” kellene elvenni tőle a gyerekét. Cortland tagadta barátai előtt, hogy ez igaz lenne. De mindenki tudta, hogy „ez a lényeg”, mint Dandrich fogalmazott. A hivatali pletyka említ egy családi megbeszélést, amelyen Carlotta felszólította a Mayfair fivéreket, hogy támogassák.
Stella és Pierce akkor már éjjel-nappal együtt lógtak, gyakran cipelték magukkal a kis Anthát is. Stella egyfolytában babákat vásárolt a kis Anthának. Minden reggel más szállodába vitte reggelizni a lányát a Francia Negyedben. Pierce és Stella közösen vásároltak meg egy házat a Decatur utcában, amelyet Stella műteremmé akart alakítani, hogy egyedül lehessen.
– Meghagyom Millie drágának és Belle-nek azt a házat és Carlottát mondta Stella az ingatlanügynöknek. Pierce nevetett mindenen, amit Stella mondott. Antha, a porcelán bőrű, szelíd kék szemű, vékony kis hétéves gyerek hatalmas plüssmackót szorongatott. Együtt mentek löncsölni, vitték az ingatlanügynököt is, aki később kijelentette Dandrichnek: – Elbűvölő, abszolúte elbűvölő! Szerintem azok az Első utcaiak túlságosan nyomasztók neki.
Ami Nancy Mayfairt, a pufók kislányt illeti, akit Mary Beth a születésekor fogadott örökbe, és mindenkinek úgy mutatott be, mint Antha nővérét, Stella egyáltalán nem törődött vele. Egy Mayfair utód epésen megjegyzi, hogy Stellának csak „egy öleb” volt Nancy. Mégsincs rá adatunk, hogy valaha is gonoszul bánt volna az örökösen duzzogó Nancyval, sőt, kocsiderék-számra vásárolta neki a ruhákat és játékokat.
Ám kizárólag Carlotta vitte Anthát és Nancyt a vasárnapi misére, és ő íratta be Nancyt a Szent Szív gimnáziumba.
1928-ban, mondja a pletyka, Carlotta Mayfair arra az égbekiáltó dologra vetemedett, hogy törvényesen akarta megszerezni Antha fölött a gyámságot, látszólag azért, hogy valami távoli iskolába küldhesse a kislányt. Bizonyos papírokat aláírtak és beterjesztettek.
Cortland elszörnyedt, hogy Carlotta idáig képes menni. Eddig egész jó barátságban volt vele, de most megfenyegette, hogy bepereli, ha nem áll el a szándékától. Barclay, Garland, a fiatal Sheffield és más családtagok is kiálltak Cortland mellette. Amíg ő él, senki sem citálhatja Stellát bíróság elé, és nem veheti el tőle a lányát!
Lionel is megígérte, hogy Cortlandet támogatja. Azt mondják, nagyon meggyötörte ez az eset. Még azt is felajánlotta, hogy átmegy Stellával Európába egy időre, és otthagyják Anthát Carlottának.
Végül Carlotta visszavonta a gyermekelhelyzési kérvényt.
Ám Julien leszármazottaival örökre megromlott a viszonya. Marakodni kezdtek a pénzen, és ez a marakodás a mai napig tart.
Valamikor 1927-ben Carlotta rábeszélte Stellát, írjon alá egy meghatalmazást, hogy Carlotta intézhessen bizonyos ügyeket, amelyekkel a húga nem óhajt foglalkozni.
Carlotta most ennek a meghatalmazásnak a birtokában akart messzemenő döntéseket hozni a gigászi Mayfair-hagyatékról, amelyet Mary Beth halála óta egyedül Cortland kezelt.
A családi legendárium, a hivatali és társasági pletyka egybehangzóan állítja, hogy a Mayfair-fivérek, Cortland, Garland, Barclay, később Pierce, Sheffield és a többiek hallani sem akartak erről a meghatalmazásról. Nem voltak hajlandók felszámolni Carlotta parancsára a hosszú évek hallatlanul jövedelmező és hallatlanul sikeres, vakmerő befektetéseit. Elcipelték Stellát az irodájukba, hogy visszavonhassa a meghatalmazást, és megerősítse őket a tisztségükben.
Ezzel kezdődött a fivérek és Carlotta között az a háborúság, amelynek máig sincs vége. Úgy tűnik, a gyermekelhelyezési csata után Carlotta nem bízott többé Julien fiaiban, és el is hidegült tőlük. Állandóan adatokat, tájékoztatást, részletes beszámolókat és magyarázatokat követelt, sejtetve, hogy ha nem tudják hitelt érdemlően igazolni magukat, bepereli őket Stella nevében (majd Antha nevében, és napjainkban Deirdre nevében).
A fivérek megsértődtek és meghökkentek ezen a bizalmatlanságon. 1928-ra számokban szinte kifejezhetetlen vagyont halmoztak fel Stellának, akinek érdekei persze elválaszthatatlanul összefonódtak az övékével. Nem értették Carlotta viselkedését, de úgy tűnik, mindvégig szó szerint értelmezték a felszólításait.
Vagyis türelmesen válaszoltak a kérdéseire, újra és újra megkísérelték elmagyarázni, mit csinálnak, mire Carlotta persze még többet kérdezett, még több választ követelt, még több új témát tűzött napirendre, még több találkozót kért, még többet telefonált, még több leplezett fenyegetéssel hozakodott elő.
Érdekes, hogy úgyszólván minden titkárnő és irodista, aki valaha megfordult a Mayfair és Mayfairnél, értette ezt a „játékot”. Ám Julien fiai továbbra is olyan sértetten és epésen viselkedtek, mintha nem látnának át a szitán.
Csak nagy nehezen vallották be maguknak, hogy elűzték őket az Első utcai házból, ahol születtek.
Tulajdonképpen már 1928-ra elmarták őket, de ezt ők nem tudták.
Huszonöt évvel később, amikor Pierce és Cortland Mayfair meg szerették volna vizsgálni Julien egyes holmijait a padlásszobában, még az ajtón se engedték be őket. 1928-ban ez még elképzelhetetlen lett volna.
Cortland Mayfair valószínűleg sohasem sejtette, hogy az Antha fölötti csata volt az utolsó harca, amelyben legyőzte Carlotta Mayfairt.
1928 őszén Pierce gyakorlatilag beköltözött az Első utcába. 1929 tavaszán mindenütt együtt mutatkoztak, ő lett Stella „személyi titkára, sofőrje, pofozógépe és lelki kukája”. Cortland megbékélt a helyzettel, de nem szerette. Barátainak és családjának azt mondta, hogy Pierce jó fiú, idővel majd ráun a dologra, és fölmegy keletre az iskolába, úgy, mint a többi fiú.
A helyzet úgy alakult, hogy Pierce-nek nem lett módja ráunni Stellára. Ám most, mikor az 1929-es évhez értünk, meg kell szakítanunk elbeszélésünket, hogy beiktassuk Stuart Townsend, testvérünk a Talamascában különös esetét, aki annak az évnek a nyarán olyan borzasztóan szeretett volna találkozni Stellával.

 

 

HÚSZ

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA VII. RÉSZ

STUART TOWNSEND ELTŰNÉSE

STUART TOWNSEND, aki évek óta tanulmányozta a Mayfair-anyagokat, 1929-ben arra kérte a londoni tanácsot, engedélyezzék, hogy megpróbáljon kapcsolatot teremteni a Mayfair-családdal. Meggyőződése szerint a titokzatos üzenet a fénykép hátlapján azt jelenti, hogy Stella is szeretne ilyen kapcsolatot.
Stuart arról is meg volt győződve, hogy a három utolsó Mayfair-boszorkány – Julien, Mary Beth, Stella – semmilyen értelemben nem volt gyilkos vagy gonosztevő; tehát teljesen biztonságos lenne a kapcsolatteremtés, ami „csodálatos dolgokat” eredményezhetne.
Ez arra késztette a tanácsot, hogy tüzetesen megvizsgálja a kérdést, és ismételten latra tegye, ahogy szokta, a Talamasca céljait és elveit.
Noha céljaink és elveink állandó témáit képezik tanácsüléseinknek világszerte, és rengeteg írásos anyag található róluk levéltárainkban, engedjék meg, hogy ennek az elbeszélésnek a céljaira összefoglaljam a témához tartozó poncokat, amelyeket Stuart Townsend 1929-ben fölvetett.
Először és mindenekelőtt: a Mayfair-aktában lenyűgöző és értékes krónikát állítottunk össze egy okkult adottságú családról. Kétségtelenül bebizonyítottuk magunknak, hogy a Mayfairek kapcsolatban állnak a láthatatlan birodalmával, és a saját érdekükben képesek manipulálni láthatatlan erőket. Ennek ellenére számos dolog maradt, amelyeket nem tudunk.
Mi lenne, ha sikerülne rábeszélni őket, hogy fedjék föl titkaikat? Mi mindent tudhatnánk meg akkor? Stella nem volt az a titkolózó, tartózkodó teremtés, mint Mary Beth.
Talán ha sikerülne meggyőzni tapintatunkról és tudományos célkitűzéseinkről, feltárna előttünk dolgokat. Esetleg Cortland Mayfair is szóba állna velünk.
Másodszor, ami talán kevésbé fontos: kétségtelen, hogy évekig tartó figyelésünkkel megsértettük a Mayfair-család jogát a zavartalanságra. „Szimatoltunk”, ahogy Stuart mondta, életük minden részlete után. Úgy vizsgáltuk őket, akár a kuriózumokat, és mindegyre találunk magunknak igazolást, hogy miért kell hozzáférhetővé tenni aktáinkat azok számára, akiket tanulmányozunk. Mayfairéknél még nem került sor erre. Talán megbocsáthatatlan lenne, ha nem próbálkoznánk meg vele most.
Harmadszor: mi egészen páratlan kapcsolatban állunk a Mayfairekkel, mert testvérünk, Petyr van Abel vére folyik az ereikben. Mondhatnánk, rokonaink. Nem kellene már csak azért is kapcsolatba lépnünk velük, hogy beszámoljunk nekik erről az ősről? Ki tudja, mi következhetne ebből?
Negyedszer: hátha még használhatnánk is a kapcsolattal? És ezzel elérkeztünk egyik legfontosabb célkitőzésünkhöz. Hátha jót tenne a nyughatatlan Stellának, ha megtudná, hogy vannak mások is, akik olyanok, mint ő; hogy létezik egy csoport, amely az ilyen embereket tanulmányozza, mert meg akarja érteni a láthatatlan tartományát? Más szavakkal, nem örülne-e Stella, ha beszélhetne velünk, és értesülhetne róla, mi mindent ismerünk a természetfölötti világából?
Stuart bőbeszédűen érvelt, hogy kötelességünk kapcsolatot teremteni. Fölvetette az alkalomhoz illő kérdést is: mit tud már Stella? Azon is erősködött, hogy Stellának szüksége van ránk, hogy az egész Mayfair-törzsnek szüksége van ránk, főleg a kicsi Anthának van ránk szüksége, tehát ideje bemutatkoznunk és felajánlanunk a tudásunkat.
A tanács fontolóra vett mindent, amit Stuart mondott; fontolóra vette, amit a Mayfair-boszorkányokról tudott, és azt a következtetést vonta le, hogy a kapcsolatteremtés mellett szóló érvek messze felülmúlják az ellenérveket. Egyszerűen nem törődött a veszély gondolatával, és azt mondta Stuartnak, mehet Amerikába, és megpróbálhat találkozni Stellával.
A következő napon Stuart viharzó lelkesedéssel elhajózott New Yorkba. A Talamasca két levelet kapott tőle New York-i bélyegzéssel. New Orleansból ismét írt a Szent Károly-hotel levélpapírján, hogy kapcsolatba lépett Stellával, aki rendkívüli érdeklődéssel reagált, és holnap együtt löncsölnek.
Ekkor hallottunk utoljára Stuart Townsendről. Nem tudjuk, hol és hogyan ért véget az élete, sőt még azt se tudjuk, meghalt-e egyáltalán, Annyit tudunk, hogy nyoma veszett valamikor 1929 júniusában.
Ha visszatekintünk ezekre a tanácsülésekre, ha elolvassuk ezt az átiratot, azonnal láthatjuk, hogy a Talamasca tragikus hibát követett el.
Stuart nem készült föl igazán erre a küldetésre. Minden anyagot felölelő összefoglalást kellett volna írni, hogy egészében lehessen látni a Mayfairek történetét, körültekintőbben kellett volna elemezni a lehetséges veszélyeket. A Mayfair anekdotafüzért átszövik a célzások az erőszakra, amelyet a boszorkányok ellenlábasainak el kellett szenvedniük.
Ám azt is el kell ismernünk, hogy Stellához és nemzedékéhez – valamint az Első utcai ház jelenlegi lakóihoz – nem fűződnek hasonló történetek. (Kivéve persze a játszótéri meséket Stelláról és Antháról, akik láthatatlan barátjukat uszították, hogy bántsa a többi gyereket. Ám a felnőtt Stellát nem vádolják hasonló dolgokkal.)
A Talamasca akkor még nem ismerte minden részletét a végzetes esésnek, amely megölte Rómában Antha dajkáját. Lehetséges, hogy Stuart nem is tudott erről az eseményről.
Semmi esetre sem készült föl erre a küldetésre. Ha elolvassuk a tanács előtt és a rend más tagjainak kifejtett érveit, tisztán láthatjuk, hogy Stuart beleszeretett Stella Mayfairbe, méghozzá a létező legrosszabb módon: a fényképébe lett szerelmes, a mások elbeszéléseiből kirajzolódó alakba.
Stella mítosz lett Stuart számára, aki nemcsak a nő hatalmától, de hírhedett bűbájától is elvakultan, regényes lobogással rohant hozzá.
Aki részrehajlás nélkül nézi ezt az esetet, annak nyilvánvaló, hogy Stuart számos okból nem a megfelelő ember volt erre a feladatra.
És mielőtt követnénk Stuartot New Odeansba, engedjék megmagyaráznunk, ki volt ez az ember. Archívumunkban külön aktája van, amelyet önmagáért is érdemes elolvasni. Stuart huszonöt éven át volt odaadó és lelkiismeretes rendtársunk, aki száztizennégy megszállottsági esetben nyomozott.

 

STUART TOWNSEND ÉLETE

Meg nem mondhatom, hogy Stuart élete mennyiben felelős azért, ami vele vagy a Mayfair-boszorkányokkal történt. Tudom, hogy többet csatolok ide, mint kellene, de magyarázatra szükség van, főleg azt a keveset illetőleg, amit Arthur Langtryről leszek mondandó.
Úgy vélem, azért vettem föl ezt az anyagot, hogy emléket állítsak Stuartnak. Vagy talán figyelmeztetés gyanánt. Ki tudja...
A rend akkor figyelt föl Stuartra, amikor a fiatalember huszonkét éves volt. Amerikai nyomozóink seregének egyik tagja küldött londoni irodánknak egy rövid újságcikket Stuart Townsendről, vagy a fiúról, „Aki Valaki Más Volt Tíz Éven Át.”
Stuart 1895-ben született egy texasi kisvárosban. Az apja a helyi orvos volt, rendkívül művelt, köztiszteletben álló férfi; gazdag családból származó anyja jótékonysági munkát végzett, úgy, ahogyan az ő társadalmi helyzetében levő hölgyekhez volt illendő, és két dajkát tartott hét gyermeke mellett, akik közül Stuart volt az elsőszülött. Nagy, fehér, teraszos viktoriánus házban laktak a kisváros egyetlenegy jobb utcájában.
Hatévesen Stuart New Jerseybe került internátusba. Kezdettől kitűnően tanult, otthon, a nyári szünetekben elhúzódott padlásszobájába, és késő éjszakáig olvasott. Ezzel együtt sok a barátja a város csekély számú, de életerős krémjéből: tisztviselők, jogászok, módos állattenyésztők fiai-lányai, akik láthatólag igen kedvekék.
Tízéves korában magas lázba esett, amelynek okát nem tudták megállapítani. Apja végül arra a következtetésre jutott, hogy fertőzésről lehet szó, de sohasem találtak valódi magyarázatot a betegségre. A krízisben Stuart két napig félrebeszélt.
Amikor magához tért, nem Stuart volt, hanem valaki más. Ez a valaki azt állította franciás kiejtéssel, hogy Antoinette Fieldingnek hívják. Gyönyörűen zongorázott, és mélységesen meg volt rökönyödve, hogy miért ilyen fiatal, hol van, és mit keres Stuart házában?
Stuart beszélt egy kicsit franciául, de nem tudott zongorázni. Amikor letelepedett a szalon poros hangversenyzongorájához, és Chopint kezdett játszani, családja azt hitte, hogy most mindjárt megbolondulnak.
Belenézett a tükörbe, és keservesen sírt, mikor meglátta magát. Ez már sok volt az anyjának; a szó szoros értelmében kirohant a szobából. Körülbelül egy heti, hisztériás rohamokkal váltakozó levertség után Stuart-Antoinette-et sikerült rábeszélni, hogy ne követeljen női toalettet, fogadja el a kisfiú-testet, higgye el, hogy Stuart Townsendnek hívják, és azzal foglalkozzon, amit Stuarttól elvárnak.
Arról természetesen szó sem lehetett, hogy visszatérjen az iskolába. Stuart-Antoinette, akit a családban az egyszerűség kedvéért Tonynak szólítottak, naphosszat zongorázott, vagy emlékeit körmölte egy hatalmas naplóba, úgy próbálta megfejteni kilétének titkát.
Amikor Townsend doktor áttanulmányozta ezeket a jegyzeteket, látta, hogy a francia nyelvtudás szintje jóval felülmúlja a tízéves Stuartét. Az operákra, színházakra és közlekedési módokra tett célzásokból az is kiderült, hogy a gyerek emlékei kivétel nélkül Párizsból, méghozzá az 1840-es évek Párizsából származnak.
A naplóból azt lehetett kikövetkeztetni, hogy Antoinette Fielding, akinek francia apja nem vette feleségül angol anyját, Louisa Fieldinget, furcsa, elzárt életet élt luxusprostituált anyja mellett, aki agyonkényeztette, és minden eszközzel óvni próbálta az utcák szennyétől. Kiemelkedő zenei tehetsége volt egyetlen vigasztalása.
A lenyűgözött Townsend doktor megígérte feleségének, hogy a végére jár ennek a talánynak. Nyomozást kezdett levelezés útján, úgy próbálta kideríteni, élt-e valaha Párizsban Antoinette Fielding nevű személy?
Ezzel eltelt körülbelül öt év.
Antoinette továbbra is megmaradt Stuart testében, megszállottan zongorázott, és ha kimerészkedett a házból, rendre eltévedt, vagy a helyi sebészekkel gyűlt meg a baja. Végül már ki se mozdult hazulról, afféle hisztériás rokkant lett belőle, azt kérte, hogy az ételét hagyják az ajtaja előtt, és csak éjszakánként ment le zongorázni.
Egy magándetektív segítségével Townsend doktornak sikerült kiderítenie, hogy Párizsban, 1865-ben meggyilkoltak egy bizonyos Louisa Fielinget. Valóban prostituált volt, de arról nem maradt feljegyzés, hogy lett volna gyermeke. Townsend doktor zsákutcába jutott, és mivel belefáradt rejtvény fejtésbe, elfogadta a helyzetet, amennyire tudta.
Az ő szép kis Stuartja örökre eltűnt, maradt helyette egy satnya, csenevész rokkant, egy égő szemű, fehér arcú fiú, aki furcsa, nem nélküli angolt beszélt, és most már örökké leengedett redőnyök mögött lappangott. A szülők hozzászoktak az éjszakai hangversenyekhez. Townsend doktor hébe-hóba fölment a manzárdba a sápadt „nőhöz”. Akaratlanul fel kellett figyelnie a szellemi hanyatlásra. A lény már nem nagyon emlékezett a „múltjára”. Ezzel együtt egy darabig kellemesen elcsevegtek franciául vagy angolul, aztán a csont-bőrré fogyott, zavart lény visszamerült a könyveibe, mintha az apja ott se lenne, Townsend pedig elment.
Érdekes módon sose került szóba Stuart „megszállottságának” lehetősége. A doktor ateista volt, a gyerekek a metodista templomba jártak. A család nem ismert katolikusokat, fogalmuk sem volt a katolicizmus ördögűző szertartásairól, a katolikusok hitéről az ördögökben és a megszállottságban. Tudomásunk szerint sohasem kértek tanácsot a helyi lelkésztől, akit a család nem kedvelt.
Ez így tartott, amíg Stuart betöltötte a húszat. Akkor egy éjszaka leesett a lépcsőn, és súlyos agyrázkódást szenvedett. Az orvos, aki félig ébren várta az elkerülhetetlen muzsikát a szalonból, ájultan találta fiát a lépcső alján, és rohanvást vitte a helyi kórházba, ahol a fiú két hétig feküdt kómában.
Amikor magához tért, ismét Stuart volt. Egyáltalán nem emlékezett rá, hogy valaha is más lett volna. Tízévesnek hitte magát, és elszörnyedt férfihangjától. Látva, hogy a teste is férfié, szólni sem tudott a megrendüléstől.
Ült a kórházi ágyban, és bambán hallgatta, mi történt vele az utóbbi évben. Természetesen nem tudott franciául. Iszonyú sok baja volt vele az iskolában. És természetesen nem tudott zongorázni. Mindenki tudta róla, hogy nincs érzéke a zenéhez. Még csak hangja se volt.
Néhány héten át csak ült az ebédlőasztalnál, bámulta „óriási” öccsehúgait, immár megőszült apját, és az anyját, aki nem tudott ránézni úgy, hogy könnyekre ne fakadjon. Szakadatlan ámulatba ejtették a telefonok és automobilok, amelyekből alig akadt 1905-ben, amikor megszűnt Stuartnak lenni. A villanyra gyanakodott. De amitől a legjobban szenvedett, az felnőtt teste volt, és az egyre erősebb tudat, hogy gyermek és kamaszkora nyomtalanul elröppent.
Jelentkeztek az elkerülhetetlen gondok. Húszéves volt, de úgy érzett, és annyit tudott, mint egy tízéves fiú. Kezdett hízni, jobb lett a színe, lovagolni járt régi barátaival a közeli rancsokra. Tanítókat fogadtak mellé, és ő habzsolta az újságokat meg az országos folyóiratokat. Hosszú sétákon gyakorolta a mozgást és a felnőtt gondolkozást.
Ám így sem szabadulhatott a szorongástól. Éhezett a nőkre, de nem tudta, miként dolgozza fel magában ezt a vágyakozást. Könnyen megsértődött. Férfiként reménytelenül csökkent értékűnek érezte magát. Végül mindenkivel összeveszett, és mikor fölfedezte, hogy büntetlenül ihat, rendesen „a pohár fenekére nézett” a helyi kocsmákban.
Hamarosan az egész kisváros tudomást szerzett a történetről. Voltak, akik még emlékeztek „Antoinette” születésére, voltak, akik csak másod kézből hallották, mindenesetre nem szűnt a szóbeszéd, és bár a helyi újság a doktor iránti tiszteletből sohasem szellőztette a bizarr esetet, egy dallasi riporter szagot fogott több forrásból, és a család beleegyezése nélkül hosszú cikket kanyarított róla, amely 1915-ben jelent meg, egy dallasi lap vasárnapi mellékletében, ahonnan más újságok is átvették. Megjelenése után két hónappal mi is megkaptuk Londonban.
Közben Stuartot megrohanták a kíváncsiskodók. Egy helyi szerző regényt akart írni róla. Országos lapok riporterei csengettek be hozzájuk.
A család ellenállt, Stuart visszamenekült a padlásszobába. Ült komoran furcsa Antoinette-énjének drágaságai között, és mindenkire haragudott, mert úgy érezte, tíz évet elloptak tőle, és kirekesztették az emberek világából.
Biztos, hogy a család rengeteg nemszeretem postát kaphatott, viszont akkoriban még nem olyan volt az összeköttetés, mint most. Mindenestre a Talamasca csomagja csak 1916 végén érkezett meg Stuarthoz. Két közismert könyvet küldtünk neki a „megszállottság” eseteiről, és egy levelet, amelyben tájékoztattuk, hogy sokat tudunk a témáról, szívesen elbeszélgetnénk vele a jelenségről és más „megszállottakról.”
Stuart postafordultával válaszolt. 1917 nyarán találkozott Dallasban képviselőnkkel, Louis Dalyvel, és hálásan beleegyezett, hogy eljön hozzánk Londonba. Townsend doktor kezdetben nagyon aggódott, ám Louisnak sikerült megnyugtatnia, hogy bennünket szigorúan tudományos szempontból érdekel az ügy, így tehát 1917. szeptember elsején Stuart végre megérkezett hozzánk.
Egy évre rá befogadták a rendbe, mint novíciust, és attól fogva közöttünk élt.
Első megbízása természetesen saját esetének felderítésére és a nyilvántartásunkban szerepelő más megszállottsági esetek alapos elemzésére szólt. Ebből és a témával foglalkozó rendtársak tanulmányaiból azt a következtetést vonta le, hogy valóban egy halott nő szelleme szállta meg.
Stuartnak attól kezdve meggyőződése volt, hogy ki lehetett volna űzni belőle Antoinette Fielding szellemét, ha valami hozzáértő személyhez, akár még egy katolikus paphoz is fordulnak. Mivel a katolikus egyház tőlünk eltérően kizárólag démoni beavatkozásnak tulajdonítja a hasonló eseteket, nyilvánvalóan van működőképes technikájuk az idegen entitások elűzésére.
Öt éven át Stuart semmi mással nem foglalkozott a megszállottság esetein kívül. Áldozatok tucatjaival beszélgetett, és terjedelmes jegyzeteket készített.
Arra a következtetésre jutott, ami régi meggyőződése a Talamascának is, hogy a megszállottságban többféle entitás játszhat szerepet. Lehetnek holtak szellemei; lehetnek olyan entitások, amelyek sohasem voltak emberek; lehetnek a megszállottban lappangó „más személyiségek”. Ám Stuart továbbra is meg volt győződve róla, hogy Antoinette Fielding valóban élt valaha, és sok más kísértethez hasonlóan ő sem tudta vagy fogta föl, hogy meghalt.
1920-ban Párizsba utazott, hogy felkutassa Antoinette Fielding nyomát. Nem talált semmit, ám a halott Louisa Fieldingről kiásott kevés adatmorzsa illett ahhoz, amit Antoinette írt az anyjáról. De az idő régen eltörölte ezeknek a személyeknek a nyomát, örök kielégületlenséget hagyva Stuartban.
Az 1920-as évek végén belenyugodott, hogy talán sose tudja meg, ki volt Antoinette, ós folytatta a terepmunkát a Talamasca számára. Megszállottakat látogatott Louis Dalyval, aki a maga sajátos, nagyon hatékony exorcizálási módszerével űzte ki az idegen entitásokat az áldozat gazdaszervezetből.
Daly a mentora lett Stuart Townsendnek, aki mély hatást gyakorolt rá. Stuart mindezekben az években részvétről, türelemről és hatékonyságról tett tanúságot. Exorcizálás után még Daly sem tudta annyira megvigasztalni az áldozatokat, mint ő. Hiszen ő átélte. Ő tudta, milyen ez.
Stuart fáradhatatlanul dolgozott ezen a területen 1929-ig, csupán akkor olvasta a Mayfair-boszorkányok aktáját, amikor zsúfolt napirendje engedte. Majd előterjesztette kérését a tanácsnak, és győzött.
Stuart akkor harmincöt éves volt, száznyolcvan centiméteres, hamvasszőke hajú, sötétszürke szemű, fehér bőrű, vékony ember. Szeretett elegánsan öltözködni, azokhoz az amerikaiakhoz tartozott, akik mélységesen csodálják az angolok modorát, életmódját, és igyekeznek utánozni őket. Vonzó fiatalember volt. Barátai és ismerősei fiús közvetlenségét és ártatlanságát találták benne a legvonzóbbnak. Stuart életéből valóban kimaradt tíz év, amelyet nem kaphatott vissza.
Időnként képes volt indulatoskodni, pattogni, mérgelődni, még csekély akadályok esetén is. Ám a terepen nagyon jól uralkodott indulatain, és ha az anyaházban gurult méregbe, mindig le lehetett csillapítani.
Képes volt szenvedélyes, mély szerelemre; így szerette Helen Kreisent, Talamasca egyik tagját, aki közlekedési balesetben halt meg 1924-ben.
Stuart már-már önpusztító szertelenséggel gyászolt még két évvel halála után is.
Talán sose tudjuk meg, mi történt közte és Stella Mayfair között, feltételezhetjük, hogy ő volt az egyetlen Helen Kreisen kívül, akit Stuart szeretett.
Szeretném hozzáfűzni, hogy személyes véleményem szerint Stuart sohasem lett volna szabad New Orleansba küldeni. Nemcsak azért, mert eleve túlfűtött érzelmek fűzték Stellához, hanem mert épp ezen a téren nem volt tapasztalata.
Noviciátusa alatt változatos természetfölötti jelenségekkel találkozott, és kétségtelenül olvasott volt az okkult irodalomban. A legkülönbözőbb eseteket vitatta meg rendtársaival, és eltöltött bizonyos időt Arthur Langtry mellett.
Ám igazából semmit sem tudott a boszorkányokról, és sok más rendtársunkhoz hasonlóan, akik csupán kísértetjárásokkal, megszállottságokkal vagy lélekvándorlással foglalkoznak, sejtelme sem volt róla, mire képesek a boszorkányok.
Nem fogta fel, hogy a testetlen entitások épp a halandó boszorkány révén képesek a legerősebb manifesztációkra. Még arra utaló jelek is vannak, hogy úgy vélte, ósdiságra, dőreségre vall a Talamascától, ha boszorkánynak nevezi ezeket a nőket. Valószínűleg elfogadta Deborah Mayfair és Charlotte lánya jellemzését, épp csak nem tudta kapcsolatba hozni XVII. századi anyagot egy olyan intelligens, modern „dzsessz-bébivel” mint Stella, aki mosolyogva-kacsintgatva hívogatta az óceán másik partjáról.
Persze, ha boszorkányságról van szó, a Talamasca minden újoncában található egy adag hitetlenség. Ugyanez érvényes a vámpírok nyomozására. Nem egy olyan tagja volt rendünknek, akinek akció közben kelleti látnia ezeket a teremtményeket, hogy hihessen bennük. Ilyenkor az a megoldás, hogy terepmunkára küldjük őket, tapasztaltabb rendtársak kíséretében, olyan esetekhez, amelyeknél nincsen szükség közvetlen kapcsolatra.
Egy ilyen Townsendhez hasonlóan tapasztalatlan embert azzal bízni meg, hogy találkozzon a Mayfair-boszorkányokkal annyi, mintha egy gyermeket küldenénk a poklok mélységes fenekére, hogy személyesen az ördöggel készítsen interjút.
A dolgok summája, hogy Stuart Townsend fölkészítetlenül, gyakorlatlanul utazott New Orleansba. Minden tiszteletem a rend 1929-es vezetőié, de nem hiszem, hogy manapság sor kerülhetne ilyesmire.
Befejezésül annyit szeretnék közölni, hogy legjobb tudomásunk szerint Stuart Townsend nem rendelkezett különleges hatalommal. Nem volt „médium”, ahogy mondják. Nem mozgósíthatott természetfölötti véderőket, mikor összecsapott az ellenséggel, amelyről még csak azt sem tudta, hogy ellensége.
Stuart eltűnését 1929. július 25-én jelentették a New Orleans-i rendőrségnek. Ez egy teljes hónappal azután történt, hogy megérkezett a városba. A Talamasca megpróbálta utolérni távirattal és telefonon. Irwin Dandrich megkísérelte fölkutatni, de hiába. A Szent Károly-szállodában, ahonnan Stuart saját állítása szerint utolsó levelét küldte, még azt is tagadták, hogy egyáltalán bejelentkezett volna hozzájuk ilyen nevű személy. Senki sem emlékezett rá, hogy Stuart járt volna náluk.
Magánnyomozóink semmiféle adattal nem bizonyíthatták, hogy Townsend valaha is megérkezett New Orleansba. Hamarosan a rendőrség is kételkedni kezdett.
Július 28-án közölték helyi nyomozóinkkal, hogy semmit sem tehetnek a továbbiakban. Ám amikor Dandrich és a Talamasca megszorongatták őket, a rendőrség végre hajlandó volt kiszállni Mayfairékhez, és megkérdezni Stellát, látta-e a fiatalembert, vagy beszélt-e vele. A Talamascának nem voltak reményei, ám Stella általános meglepetésre azonnal emlékezett Stuartra.
Igen, mondta, csakugyan találkozott Stuarttal, az Angliából érkezett magas texasival, hogy is felejthetett volna el egy ilyen érdekes embert?
Együtt löncsöltek, aztán meg vacsoráztak, és átbeszélgettek egy teljes éjszakát.
Nem, el sem tudja képzelni, mi történt a fiatalemberrel. Szemmel láthatóan elszomorodott a gondolattól, hogy a texasinak baja eshetett.
Igen, Stuart a Szent Károly-hotelben lakott, mondta is, és ugyan miért hazudott volna? Stella sírva fakadt. Ő, annyira reméli, hogy Stuartnak nincs semmi baja! Annyira zaklatott lett, hogy a rendőrség majdnem félbeszakította a meghallgatást. Ám Stella ott tartotta őket, és még ő kérdezgetett. Beszéltek a személyzettel a Két Nővér Udvarában? Mert oda vitte Stuartot, és úgy tetszett a fiúnak. Esetleg visszamehetett az Udvarba. És van a Bourbon utcán egy kricsmi, abban beszélgettek másnap hajnalig, miután egy tisztesebb helyről – abból az undok spíből! – kirúgták őket.
A rendőrség végigjárta ezeket az intézményeket. Mindenütt ismerték Stellát. Igen, Stella járhatott arra egy férfival. Stella mindig férfival járt arra. Ám senki sem emlékezett személy szerint Stuart Townsendre.
Utánanéztek más szállodákban. Sehol sem találták Stuart Townsend holmiját. Megkérdezték a taxisokat is, ugyanazzal a vészjósló eredménytelenséggel. Végül a Talamasca úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi a nyomozást.
Arthur Langtry hajóra szállt Londonban, hogy kiderítse, mi történt Stuarttal. Furdalta a lelkiismeret, amiért beleegyezett, hogy Stuart egyedül vágjon neki ennek a megbízatásnak.

 

STELLA TÖRTÉNETÉNEK FOLYTATÁSA

Arthur Langtry jelentése

Arthur Langtry egyike volt a legtehetségesebb nyomozóknak a Talamasca történetében. Egész életében a nagy „boszorkánycsaládokkal” foglalkozott. Ötvenéves pályafutása a Talamascánál egyike a legizgalmasabb és legmeghökkentőbb meséknek, amelyeket irattáraink őriznek, részletes tanulmányai a boszorkánycsaládokról a legbecsesebb dokumentumaink közé tartoznak.
Nagy szomorúság ez nekünk, akiknek egész életünkben a Mayfair-család volt a mániánk, hogy Langtrynek sohasem állt módjában kellő időt szentelni a New Orleans-i famíliának. Ezt ő is fájlalta, évekkel azelőtt, hogy Stuart Townsend belekeveredett az ügybe.
Holott senkitől sem kellett volna bocsánatot kérnie azért, hogy nem volt elég ideje vagy élete nyilvántartásunk összes boszorkányához.
De miután Stuart Townsend eltűnt, Langtry felelősnek érezte magát, és semmi sem tarthatta vissza, hogy 1929 augusztusában el ne hajózzon Louisianába. Mint már említettem, magát hibáztatta Stuart eltűnéséért, mert nem tiltakozott a fiatalember megbízása ellen, és a szíve mélyén tudta, hogy Stuartnak nem lett volna szabad New Orleansba utaznia.
– Annyira szerettem volna, hogy odamenjen valaki! – vallotta be, mielőtt elhagyta Londont. – Annyira szerettem volna, hogy történjen már valami! És persze éreztem, hogy én nem mehetek, ezért azt gondoltam, nos, az a különös fiatal texasi talán áttöri azt a falat.
Langtry a hetvennegyedik évéhez közeledett; vasszürke hajú, magas, sovány ember volt, szögletes arcában mélyen besüppedt szempárral.
Rendkívül kellemes beszédhanggal és aggályosan udvarias modorral volt megáldva. Őt sem kímélték az öregkor kisebb nyavalyái, de általában jó egészségnek örvendett.
„Mindent” látott szolgálati ideje alatt. Hatalmas erejű médium volt, őt nem ijeszthette meg semmiféle természetfölötti jelenség. Ám sohasem esett a meggondolatlanság vagy nemtörődömség hibájába, mert nem becsült le semmilyen jelenséget. Jelentéseiből kiviláglik, hogy nagyon magabiztos és erős volt.
Amint hírér vette Stuart eltűnésének, rögtön az volt a véleménye, hogy a fiatalember meghalt. Sietve elolvasta a Mayfair-anyagot, és látta, milyen hibát követett el a rend.
1929. augusztus 28-án érkezett New Orleansba. Tüstént bejelentkezett a Szent Károly-hotelbe, és levelet küldött haza, úgy, mint Stuart.
A recepciónál több személynek megadta a nevét, a címét és londoni telefonszámát, hogy később ne lehessen kérdéses az itt járta. Szobájából felhívta az anyaházat, megadta szobája számát, közölte érkezésének számos körülményét.
Azután találkozott legrátermettebb magánnyomozónkkal a szálloda bárjában, és minden italt a szobaszámlájára íratott.
Ismételten bizonyítékot kért mindenre, amiről a rend már értesült. Arról is tájékoztatták, hogy Stella már nem segít a nyomozásban. Makacsul hangoztatta, hogy nem tud semmit, nem segíthet semmiben, aztán végül elveszítette a türelmét, és nem volt hajlandó szóba állni a nyomozókkal többé.
„Miután búcsút vettem ettől az úriembertől” – írta jelentésében Langtry –, „bizonyosan tudtam, hogy figyelnek. Csupán sejtés volt, de érzés is. Azt is éreztem, hogy Stuart eltűnéséhez van köze, holott a szállodában senkinél sem kérdezősködtem Stuart után. Nagy volt a kísértés, hogy tegyek egy körutat a hotelben, hátha megérzem valamelyik szobában Stuart itt tartózkodásának rejtett nyomát. Ám ekkor már meg voltam győződve róla, hogy Stuart nem itt lett bűntény áldozata. Akik figyelnek, számon tartva mozgásaimat és cselekedeteimet, csak azért teszik ezt, mert valaki megfizeti őket érte. Úgy döntöttem, hogy haladéktalanul felhívom Stella Mayfairt.”
Langtry a szobájából hívta föl Stellát a nő külön vonalán. Noha délután négy óra múlt, nyilvánvalóan álmából riasztotta föl Stellát, aki csak vonakodva engedte meg, hogy ismét napirendre tűzzék a kérdést, és hamarosan az is kiderült, hogy őszintén föl van dúlva.
– Nézze, nem tudom, mi történt vele! – mondta, és újból sírva fakadt. – Tetszett nekem! Komolyan tetszett! Olyan furcsa ember volt! Lefeküdtünk egymással, tudja.
Erre a kertelés nélküli beismerésre Langtry egyszerűen nem tudott mit válaszolni. Stellának még a testetlen hangja is igéző volt. Langtry meg volt győződve róla, hogy a könnyek őszinték.
– Igen, le – folytatta Stella zavartalanul. – Elvittem valami rémes kis helyre a Francia Negyedben. A rendőrségnek is beszéltem róla. Úgy tetszett nekem, de annyira! Megmondtam neki, hogy a közelébe ne jöjjön ennek a családnak! Megmondtam! A legsajátosabb elképzelései voltak a dolgokról. Semmit sem tudott. Megmondtam neki, hogy menjen el! Talán el is ment. Tudja, erre gondoltam, hogy talán egyszerűen csak megfogadta a tanácsomat, és elment.
Langtry könyörgött a nőnek, hogy tárja föl előtte, mi történt. Megmagyarázta, hogy kollégája Townsendnek, nagyon jól ismerték egymást.
– Kollégája? Vagyis ahhoz a csoporthoz tartozik?
– Igen, ha a Talamascára gondol...
– Csssss! Ide hallgasson! Akárki is maga, idejöhet, ha akar. De holnap este jöjjön! Partit rendezek, tudja. Maga meg csak úgy vegyüljön el. Ha bárki megkérdezné, kicsoda, amit: valószínűleg nem tesznek, csak annyit mondjon, hogy Stella hívta meg. Kérje, hogy beszélhessen velem. De az istenért, egy szót se Townsendről, és ki ne mondja a nevét annak a maga... hogy is nevezi...
– Talamasca.
– Igen! Most pedig figyeljen ide, kérem! Sok százan lesznek ott, gálától rongyig, tudja, de tapintatosan csinálja! Csak jöjjön oda hozzám, és amikor megpuszil, súgja a nevét a fülembe. Mondaná még egyszer.
– Langtry. Arthur.
– Hmmm. Aha. Helyes. Ez elég egyszerű, hogy megjegyezhessem, ugye? Legyen óvatos! Nem beszélhetek tovább. Eljön, ugye? Nézze, el kell jönnie.
Langtry biztosította, hogy semmi sem tarthatná vissza. Megkérdezte, emlékszik-e még a fényképre, amelyet így dedikált:
„Szeretettel a Talamascának, Stellától! U.i.: Vannak ám mások is, akik figyelnek! ”
– Persze, hogy emlékszem! Nézze, erről most nem beszélhetek tovább. Évekkel ezelőtt írtam. Akkor még élt az anyám. Nézze, el nem tudná képzelni, milyen rosszul állnak most a dolgaim. Még sose voltam pocsékabb zűrben! És nem tudom, mi történt Stuarttal, de tényleg nem tudom! Nézze, kérem, eljönne holnap este?
– Igen, eljövök – ígérte Langtry, miközben némán vívódott, hogy most csapdába csalják-e vagy sem? – De miért ez az elővigyázat? Nem...
– Nézze, drágám – halkította le a hangját Stella –, ez mind nagyon bájos, a maguk szervezete, a maguk könyvtára, a maguk csodálatos okkult nyomozásai, de azért ne legyen szamár. A miénk nem egy olyan világ, ahol van szeánsz, médium, és a halott rokonok megmondják, hol keressük a Bibliában a tulajdonlevelet a házhoz a Nyolcadik utcában, vagy mit tudom én. Ami meg a vudu sületlenséget illeti, az csak hecc volt. Mellesleg nincsenek skót őseink. Tiszta franciák voltunk. Julien nagybátyám talált ki valamit egy skót kastélyról, amit megvásárolt, mikor Európában jártunk. Úgyhogy ezt felejtse el, kérem. De vannak dolgok, amelyeket elmondhatok magának, és ez a lényeg. Nézze, nyolc körül jöjjön, jó? De akármit tesz is, ne érkezzen elsőnek! Most le kell tennem, tényleg el nem tudná képzelni ezt a rémséget, ami most itt van. Kimondom kereken! Én sose kértem, hogy ebbe az eszelős családba szülessek! Tényleg! Háromszáz meghívott lesz holnap este, és nekem nincsen egy fia barátom!
Letette.
Langtry, aki gyorsírással jegyzetelte a beszélgetést, rögtön áttette folyóírásba, indigóval, és az egyik másolatot elküldte Londonba. Maga vitte a postára, mert már nem bízott a szálloda személyzetében. Azután elment, és kölcsönzött frakkot meg frakkinget a másnap esti partira.
„Mélységes zavarban vagyok” – írta. – „Bizonyosra vettem, hogy Stellának benne volt a keze szegény Stuart eltüntetésében. Most nem tudom, mit gondoljak. Világos, hogy a nő nem hazudott. De mitől retteg ennyire? Addig nem mérhetem föl a helyzetet, amíg nem találkozom vele.”
Később felhívta Irwin Dandrichet, a társasági kémet, és meghívta, ebédeljenek együtt a Francia Negyed egyik divatos vendéglőjében, több saroknyira a szállodától.
Noha Dandrich nem tudott mit mondani Stuart Townsend eltűnéséről, önfeledten élvezte az ebédet, és folyamatosan pletykált Stelláról. Az emberek azt mondják, hogy Stella kiégőben van.
– Elő ember azt nem bírja ki, hogy háromnegyed liter francia konyakot igyon meg naponta – mondta Dandrich, gunyoros fáradt gesztikulációval mutatva, mennyire unja a témát, amelyben valójában mélységes örömét lelte. – És az ügy Pierce-szel, az valami égbekiáltó. Hiszen az a fiú alig tizennyolc! Micsoda butaság Stellától ilyeneket tenni! Cortland volt a legfőbb szövetségese Carlotta ellen, erre fogja magát, és elcsábítja Cortland kedvenc fiát! És nem hinném, hogy akár Barclay, akár Garland helyesli a dolgot. Annak meg csak Isten a megmondhatója, hogy bírja Lionel, aki monomániás, és a monomániájának a neve természetesen Stella.
– Megy Dandrich a partira?
– A világért ki nem hagynám! Valami érdekes tűzijátékot ígérnek. Stella megtiltotta Carlottának, hogy elvigye Anthát a házból az ilyen murik alatt. Carlotta tombol. Azzal fenyegetőzik, hogy kihívja a rendőrséget, ha a huligánok elhajolnak.
– Milyen ez a Carlotta? – kérdezte Langtry.
– Olyan, mint Mary Beth, csak ecet folyik az ereiben fajbor helyett. Ragyogóan értelmes, de nincs fantáziája. Gazdag, de nem akar semmit. A végtelenségig gyakorlatias, lelkiismeretes, dolgos, és abszolúte elviselhetetlenül unalmas. Persze ő törődik abszolúte mindenkivel: Millie drágával, Belle-lel, a kicsi Nancyvel, Anthával. Azonkívül van két vén cselédjük, akiknek a fejéből már hullik a mész, azokra is Carlotta visel gondot, mint mindenre. Jelzem, Stella a hibás! Mindig ráhagyta Carlottára, hogy ő fogadja fel a cselédeket, ő rúgja ki őket, ő töltse ki a csekkeket, és ő verje ki a rikácsot. És most, hogy Lionel és Cortland is ellene fordult, ugyan mire megy Stella? A maga helyében ki nem hagynám ezt a műsort! Nagyon lehet, hogy hosszú időre ez lesz az utolsó.
Langtry a következő napon a Francia Negyed kocsmáit derítette föl, és megnézte a kis koszteszek szállodát, ahová Stella vitte Stuartot. Egyfolytában az az érzés kínozta, hogy Stuart járt ezeken a helyeken, tehát Stella a színtiszta igazat mondta csellengéseikről.
Este hétkor, díszbe öltözötten még egy rövid levelet írt az anyaháznak, amelyet útban a mulatságra, a Lafayette téren adott postára.
„Minél többet gondolkozom telefonos beszélgetésünkön, annál nagyobb zavarba jövök. Mitől retteg Stella? Nehezen hihetem, hogy Carlotta, a nővére komolyan árthatna neki. Miért nem tud valaki gondozónőt fogadni a zavart kislány mellé? Annyit mondhatok, úgy érzem magamat, mint aki hanyatt-homlok zuhan a mélybe. Gondolom, Stuart is ezt érezte.”
Langtry a Jackson út és a Gesztenyefa utca sarkán szállt ki a taxiból, és legyalogolt két sarkot, hogy hátulról közelíthesse meg a házat.
„Az utcákat autók torlaszolták el. Emberek özönlöttek be a kert hátsó kapuján, és minden ablak ki volt világítva. Még oda se értem a lépcsőhöz, de már messziről hallottam a szaxofon éles sikongását.
Senkit sem láttam az első ajtónál, ezért egyszerűen bementem; átnyomakodtam a hallban hemzsegő fiatalokon, akik olyan buzgón cigarettáztak, kacarásztak és üdvözölték egymást, hogy rólam egyáltalán nem vettek tudomást.”
A mulatságon, ahogy Stella mondta, mindenféle divat képviseltette magát. Még néhány öregecske vendéget is lehetett látni. Langtry kényelmes észrevétlenségben küzdötte át magát a szalonban fölállított bárpultig, ahol kapott egy pohár kitűnő pezsgőt.
„Minden perccel nőtt a sokaság. A szalon első részében táncolt a tömeg. Ahová néztem, annyian tolongtak, nevettek és ittak a cigarettafüst vastag kékes felhőjében, hogy alig tudtam képet alkotni a szoba berendezéséről, de gondolom, meglehetősen fényűző volt, leginkább egy luxushajó szalonjára emlékeztetett a cserepes pálmákkal, a tekervényes vonalú, art deco lámpákkal és az enyhén antikizáló, törékeny székekkel.
A zenekar fülsiketítő hangerővel játszott az oldaltornácon, egy földig érő, kétszárnyú ablak mögött. Fogalmam sincs, hogy tudtak beszélgetni mellette az emberek. Részemről én még az összefüggő gondolkozásra is képtelen voltam.
Éppen ki akartam menekülni, amikor a szemem megakadt a táncolókon, akik a homlokzat ablakai előtt járták. Akkor döbbentem rá, hogy Stellát látom, aki sokkal lenyűgözőbb volt minden képénél. Semmi kis ruhát viselt aranyszín selyemből, alig többet egy megkurtított, agyonrojtozott kombinénál, amely alig takarta formás térdét. A pókhálóselyem harisnyán és a ruhán parányi flitterek aranylottak. Aranyszalagra dolgozott, sárga virágokat viselt hullámos, rövid, fekete hajában. Csuklóján villogó, vékony karpereceket viselt, nyakán a Mayfair-smaragdot, amely filigrán foglalatában furcsán ósdin, és mégis döbbenetesen hatott a csupasz bőrön.
Lapos mellű, légies gyermekasszony volt, mégis maga a nőiesség, tűzvörösre rúzsozott szájával; hatalmas fekete szeme a szó szoros értelmében sziporkázott, mint két drágakő, ahogy rávetette pillantását az imádattal bámuló tömegre, miközben egyszer sem esett ki a ritmusból. Magas sarkú, könnyű cipellőbe bújtatott kicsi lába könyörtelenül kopogott a politúros padlón; kéjes kacagással hátravetette a fejét, széttárta karjait és cseppnyi csípőjét riszálva megpördült.
– Ez Stella! – ordította valaki, majd egy másik: – Jeeee, Stella! – és mindezt ritmusra, ha el tudják képzelni, Stella pedig egyszerre volt képes gyöngéd figyelmet tanúsítani rajongói iránt, és ugyanakkor átadni magát hajlékonyan és gyönyörűen a táncnak.
Akkor sem emlékeztem, most sem emlékszem, láttam-e valaha embert, aki ilyen ártatlan önfeledtséggel élvezte a zenét és a muzsikát. Nem volt ebben a magamutogatásban semmi cinizmus vagy hívság. Épp ellenkezőleg, úgy tűnt, Stella fölülemelkedik az önimádó bárgyúságon, oda, ahol egyszerre lehet imádóié és önmagáé.
Partneréről csak most vettem tudomást, noha bizonyosra veszem, hogy minden más környezetben azonnal fölhívta volna magára a figyelmemet, mert nagyon fiatal volt, és feltűnően hasonlított Stellára: ugyanaz a fehér bőr, fekete szem, fekete haj. Alig volt több kamasznál, bőre még őrizte a porcelánszerű tisztaságot, és egyelőre csak nyurgult, nem hízott.
Ugyanaz a gondtalan életerő gyöngyözött benne, mint Stellában. Amikor a tánc véget ért, Stella a magasba lökte a két kezét, és tökéletes bizalommal ejtette magát partnerének várakozó karjaiba, aki szégyenkezés nélküli meghittséggel ölelte magához, végigjártatta tenyerét Stella fiús felsőtestén, aztán forrón szájon csókolta. Ám ezt úgy, hogy nem volt benne egy szem színpadiasság. Nem hinném, hogy bárkit látott volna a szalonban Stellán kívül.
A tömeg körülhemzsegte őket. Valaki pezsgőt töltött a fiúra fonódó Stella szájába, a zene ismét rákezdte. Más párok – mind roppant modern és vidám – táncra perdültek.
Úgy véltem, ez most nem az az idő, hogy becserkésszem Stellát. Még csak tíz perccel múlt nyolc óra, szerettem volna pár percet, hogy körülnézhessek. Azonkívül egyelőre teljesen letaglózott Stella megjelenése, amely betöltött egy tátongó űrt: már bizonyos voltam benne, hogy nem bántotta Stuartot, így hát, mikor meghallottam csengő kacagását a muzsikán át, folytattam utamat a hall ajtaja felé.
Most hadd mondjam el, hogy ennek a háznak kivételesen hosszú hallja, és feltűnően hosszú, meredek lépcsője van, legalább harminc fok. (Igazából huszonhét.) Az emeleten vaksötétség honolt, a lépcsőn nem járt senki, ám a tövében tucatszám nyomakodtak az emberek a hall végéből nyíló, fényesen kivilágított szoba felé.
Követni akartam őket, hogy végezzek egy kis felderítést, ám ahogy rátettem a kezemet az orsópillérre, megláttam valakit a lépcső tetején, és rádöbbentem, hogy Stuart az. Annyira megrendültem, hogy majdnem kiáltottam neki, de észbe kaptam, hogy valami nagy baj van.
Tudnotok kell, hogy teljesen valóságosnak tűnt, legalábbis teljesen valószerűen hullott rá a földszinti fény, ám arckifejezése azonnal figyelmeztetett, hogy amit látok, nem lehet igazi. Mert bár engem nézett, és nyilvánvalóan megismert, de nem mutatott türelmetlenséget, csupán mélységes bánatot, fáradt, mérhetetlen szomorúságot.
Még mintha az is időbe telt volna neki, amíg nyugtázta, hogy észrevettem, de akkor elgyötört tiltakozással megrázta a fejét. Én csak bámultam őt abban a csörömpölő hangzavarban, miközben mindenféle alakok lökdöstek, Stuart pedig újra megcsóválta a fejét, azzal a tiltakozó mozdulattal, aztán fölemelte a jobbját, és félreérthetetlenül intett, hogy menjek innen.
Mozdulni se mertem. Tökéletesen higgadt maradtam, mint hasonló pillanatokban szoktam, ellenállva a fenyegető önkívületnek, a zajra, a lökdösődő tömegre, a sikongató zenére összpontosítottam, és nagyon óvatosan fölleltároztam, mit látok. Stuart ruhája mocskos és rendetlen volt. Jobb orcája megzúzódott, vagy legalábbis elszíneződött.
Aztán a lépcsőhöz mentem, és elindultam a fokokon. A fantom csupán ekkor látszott fölriadni lankadtságából. Ismét megcsóválta a fejét, és intett, hogy menjek el.
– Stuart! – súgtam. – Beszélj hozzám, barátom, ha tudsz!
Mentem tovább, a jelenésre szögezve pillantásomat, ő pedig egyre riadtabb lett; láttam, hogy tetőtől talpig poros, és a testen már a bomlás első jelei mutatkoznak. De nem, a szagát is éreztem! Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen: a kép fakulni kezdett. – Stuart! – szólítottam kétségbeesetten. A látomás egyre sötétedett, és egyszer csak, mit sem véve észre, átlépett rajta egy szépséges, hús-vér nő, aki lesietett a lépcsőn, majd ékszereivel csilingelve elviharzott mellettem, a barackrózsaszín selyem és az édes illatú parfüm felhőjében.
Stuart elment. Az oszlás már nem facsarta az orromat. A nő mormolva elnézést kért, majd kiabált valamit a hall túlsó végében levő embereknek. Aztán megfordult, és megragadta a karomat. Én még mindig fölfelé bámultam, az üres árnyékba.
– A parti lent van! – figyelmeztetett, és kissé megrántotta a karomat.
– A mellékhelyiséget keresem – válaszoltam, mert semmi más nem jutott eszembe.
– Erre lefelé, angyalom – mondta. – A könyvtárból nyílik. Mindjárt meg is mutatom, itt van a lépcső mögött.
Nehézkes lépésekkel követtem; megkerültük a lépcsőt, és beléptünk egy nagyon nagy, de félhomályos, északi fekvésű helyiségbe. Igen, a könyvtár volt, minden valószínűség szerint, mennyezetig érő polcaival, sötét, bőr bútoraival; egyetlen lámpa égett benne a túlsó végén, egy vérvörös függöny előtt, fénye örökmécsként tükröződött a márványkandalló fölötti, hatalmas, sötét tükörben.
Soha életemben, amit a Talamascánál töltöttem, nem láttam még ehhez foghatóan tökéletes jelenést. A férfi harminc év körüli lehetett; bőre feltűnően sima volt, ám gondosan árnyalt: az orcákon pír, a szem alatt enyhe sápadtság. Feltűnően régimódi ruhát viselt: fehér keménygallért, bodros nyakravalót. A haja hullámos volt, és enyhén kócos, mintha az imént túrt volna bele az ujjaival. A száj puha, fiatalos, halványpiros. Láttam ajkán a finom vonalakat, sőt, még a borotválkozás gyönge árnyékát is az állán!
Ám a hatás iszonytató volt, mert ez nem volt sem ember, sem festmény, sem tükörkép, hanem egy ezeknél ezerszer csillogóbb valami, ami némaságában is élt.
Barna szeméből áradt a gyűlölet, és ahogy néztem, az ajka enyhén megrándult: először csak haragosan, aztán veszett dühvel.
Lassan, kimérten a szájamhoz emeltem a zsebkendőmet. – Szellem, te ölted meg a barátomat? – súgtam. Ritkán voltam ennyire felvillanyozott és harcra kész. – Nos, szellem?
Láttam, amint gyengül, láttam, miként fogy ki belőle a tömörség, az élet. A gyönyörűen mintázott, kifejezően rosszindulatú arc lassan kiürült.
– Engem nem lehet olyan könnyen elkergetni, szellem! – mondtam fojtottan. – Most már kétszeres a törlesztenivalónk, igaz? Petyr van Abel és Stuart Townsend, egyetértünk?
A látomásnak nem volt ereje válaszolni. Csapódott a hallba vezető ajtó, a tükör hirtelen megborzongott, és visszaváltozott sötét üveggé.
Léptek kopogtak a csupasz padlón, a kínai szőnyegen túl. A tükör kiürült, csak a faragott fa és a könyvek látszottak benne.
Megfordultam, és láttam, hogy szemét a tükörre szögezve egy fiatal nő közeledik a szőnyegen, arca maga a harag, a zűrzavar, a kétségbeesés. Stella volt. Háttal nekem megállt a tükör előtt, belebámult, aztán megfordult.
– Nos, ezt megírhatja a londoni barátainak! – mondta olyan hangon, mint aki a hisztéria peremén egyensúlyoz. – Elmesélheti nekik, hogy látta!
Akkor láttam, hogy egész testében reszket. A vékony arany ruhán is reszkettek a rojtok. Idegesen markolászta a nyakában lógó, monstrum smaragdot.
Próbáltam feltápászkodni, de azt mondta, üljek vissza. Ő is rögtön letelepedett a balomon, és megszorította a térdemet. Közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy láttam hosszú pilláin a festéket, arcán a púdert. Mintha egy nagy játékbaba nézett volna rám, egy mozicsillag, pőrén pókháló selymeiben.
– Figyeljen, magával tudna vinni? – kérdezte. – Vissza Angliába, azokhoz az emberekhez, ehhez a Talamascához! Stuart azt mondta, hogy maga meg tudja tenni!
– Mondja el, mi történt Stuarttal, és oda viszem, ahová akarja.
– Nem tudom! – vágta rá, és nyomban könnybe borult a szeme. Nézze, ki kell jutnom innen! Én nem bántottam! Én nem teszek emberekkel ilyen dolgokat, sose tettem! Istenem, hát nem hisz nekem? Nem látja, hogy igazat beszélek?
– Jól van. Mit akar, mit tegyek?
– Csak segítsen! Vigyen vissza magával Angliába! Nézze, van útlevelem, van pénzem... – Elhallgatott, kirántotta a pamlag mellett álló asztal fiókját, kimarkolt egy köteg húszdollárost. – Tessék, ebből megvásárolhatja a jegyeket! Én majd eljövök magához. Még ma este.
Mielőtt válaszolhattam volna, összerezzenve nézett föl. Nyílt az ajtó, és bejött a fiú, akivel táncolt, kipirulva, aggodalmasan.
– Stella, olyan régen kereslek...
– Ó, szivi, jövök már! – Azon nyomban fölemelkedett, és egy célzatos pillantást vetett rám. – Menj vissza szépen, szivi, és hozz nekem egy pohár pezsgőt, jó? – Megigazgatta a fiú nyakkendőjét, apró, gyors mozdulatokkal megpördítette, és a szó szoros értelmében kituszkolta az ajtón.
A fiú nagyon bizalmatlan volt, de vitathatatlanul jól nevelt. Stella becsukta az ajtót, és visszajött hozzám, fölhevülten, szinte lázasan és teljesen meggyőzően. Az volt a benyomásom róla, hogy ártatlan teremtés, aki csakugyan hisz a „dzsessz-bébik" derűlátásában és lázadásában. Igazinak tűnt, ha értitek, mire célzok.
– Menjen az állomásra! – könyörgött. – Vegye meg a jegyeket! A vonaton találkozunk.
– De melyik vonaton? Mikor indul?
– Nem tudom, melyik vonaton! – tördelte a kezét. – Nem tudom, mikor indul! – Ki kell jutnom innen! Nézze, magával megyek.
– Ez bizonyosan jobb ötletnek tűnik. Megvárhatna a taxiban, amíg kihozom a holmimat a szállodából.
– Igen, ez príma ötlet! – suttogta. – Eltűnünk az első vonattal, amelyik indul, később még ráérünk változtatni az útirányon.
– Hát vele mi lesz?
– Kivel? Vele? – kérdezte durcásan. – Pierce-re gondol? Pierce-szel nem lesz semmi baj. Pierce egy angyal. Pierce-t majd én elintézem.
– Tudja, hogy nem Pierce-re gondolok – mondtam –, hanem a férfira, akit egy perce láttam a tükörben, és akit maga kényszeríttet arra, hogy eltűnjön.
Teljesen kétségbeesettnek látszott. Olyan volt, akár egy sarokba szorított állat, bár nem hiszem, hogy én szorítottam volna a sarokba. Nem értettem.
– Nem én tüntettem el! – súgta. – Maga tette! – Tudatos erőfeszítéssel lecsillapította magát, keze megpihent ziháló mellén. – Ő nem fog megállítani bennünket – mondta. – Kérem, higgye el nekem, hogy nem fog!
Visszatért Pierce, ismételten belökte az ajtót, és beengedte a nagy hangzavart. Stella hálásan átvette tőle a pezsgőspoharat, és félig kiitta.
– Pár perc múlva még beszélünk – mondta tudatos édességgel. – Tényleg csak pár perc. Ugye, itt lesz? Illetve miért nem levegőzik egy kicsit? Menjen ki az első tornácra, drágám, majd én is kijövök beszélgetni.
Pierce tudta, hogy Stella forral valamit. Hol őt nézte, hol engem, de láthatólag tehetetlennek érezte magát. Stella karon fogta, és kiterelte előttem a könyvtárból. A szőnyegre pillantottam, amelyen szétszóródtak a húszdollárosok. Sietve összeszedtem, a fiókba dobáltam őket, majd kimentem a hallba.
Pontosan a könyvtár ajtajával szemben megpillantottam Julien Mayfair kiváló olajportréját, súlyos, sötét, rembrandti árnyalatokban. Bárcsak lett volna időm megvizsgálni!
Ám sietve megkerültem a lépcsőt, és a lehető legkíméletesebben nyomakodni kezdtem az ajtó irányába.
Három perc is eltelt, de még mindig csak az orsópillérnél jártam, amikor ismét megláttam őt, – legalábbis egy rettenetes pillanatig úgy rémlett –, a barna hajú embert a tükörből. Ezúttal a hall egyik első sarkában állt, és valakinek a válla fölött lesett rám.
Próbáltam újra megkeresni, de nem tudtam. Az emberek úgy lökdösődtek, mintha szándékosan el akarnák állni az utamat, holott persze hogy nem akartak ilyet.
Aztán észrevettem, hogy elöl valaki a lépcsőre mutat. Akkor már túljutottam a lépcsőn, alig egy méter választott el az ajtótól. Megfordultam, és egy gyermeket pillantottam meg a lépcsőn, nagyon szép, szőke kislányt. Nyilvánvalóan Antha volt, bár nyolc évéhez képest elég kicsinek látszott. Mezítláb volt, flanel hálóinget viselt és sírva nézte a lépcsőkorlát fölött az első szoba ajtaját.
Én is megfordultam és az első szobára néztem; abban a pillanatban valaki felhördült, és a tömeg kettévált, jobbra-balra látható rémülettel hőköltek vissza az emberek. Tőlem kissé balra, arccal a szoba felé vörös hajú férfi állt az ajtóban, és miközben émelygő iszonyattal figyeltem, ő célzásra emelte a jobbjában levő pisztolyt és elsütötte. Az egész ház belerázkódott a dörrenésbe. Kitört a pánik, sivalkodástól lett sűrű a levegő.
Valaki összeesett a bejáratnál, és a többiek egyszerűen átgázoltak a szegény ördögön. Hátul a hallon keresztül próbáltak menekülni.
Láttam, hogy Stella a padlón hever az első szoba közepén. A hátán feküdt, félrebillent fejjel, a hall felé bámulva. Nekiiramodtam, de már nem érhettem utol a vörös hajú embert, aki megállt Stella fölött, és újra elsütötte a pisztolyt. A nő megvonaglott, halántékából vér fröccsent.
Elkaptam a gazfickó csuklóját, épp mikor harmadszor lőtt, ám ezúttal elhibázta, és a golyó a padlóba fúródott. A sivalkodás hangereje megduplázódott. Üveg csörömpölt, betörtek az ablakok. Valaki megpróbálta hátulról elkapni az embert, nekem pedig sikerült kicsavarnom a kezéből a pisztolyt, bár közben véletlenül ráléptem Stellára, megbotlottam a lábában.
Térdre estem. Ellöktem magamtól a pisztolyt, amely végigszánkázott a padlón. A gyilkos most már fél tucat emberrel birkózott hasztalanul. Az ablakokból záporozott ránk az üvegcserép; esőként hullott Stellára. Vér patakzott Stella nyakán, bevérezte a félrecsúszott smaragdot.
A következő, amit tudok, hogy egy iszonytató égzengés elsikította a fülsiketítő üvöltözést-óbégatást. Aztán zuhogni kezdett az eső, csak úgy dübörgött a tornácokon. Aztán kialudt a villany.
A villámfény lobogásánál láttam, amint a férfiak elvonszolják a szobából a gyilkost. Stella mellett egy nő térdelt, megemelte az élettelen csuklót, és hosszú jajveszékelés tört fel a torkából.
A gyermek bejött a szobába, megállt mezítláb az anyja mellett, és bámulta. Aztán ő is sikítani kezdett, – Mama, mama, mama! –, fülsértően éles hangon, mintha minden jajkiáltással tehetetlenebb tudatára ébredne a történteknek.
– Vigyék már innen! – kiáltottam, mire mások csakugyan körülvették a kislányt, és megpróbálták arrébb terelni. Kitértem az útjukból, és akkor tápászkodtam csak fel, amikor az oldaltornác ablakához értem. A következő villámlásnál láttam, hogy valaki fölkapja a pisztolyt, és odaadja egy másiknak, az meg egy harmadiknak, aki úgy tartotta, mintha a fegyver élne. Ha maradt is rajta ujjlenyomat, az már nem számított, hiszen rengetegen látták. Nekem se volt már keresnivalóm itt. Megfordultam, kimentem az oldaltornácra, majd leléptem a pázsitra, a felhőszakadásba.
Emberek tucatjai ácsorogtak a gyepen összebújva, a nők sírtak, a férfiak a legjobb igyekezetük szerint próbálták takargatni a nők fejét a kabátjukkal. Mindenki bőrig ázott, vacogott, kétségbe volt esve. Az áram visszajött egy hunyorgó másodpercre, ám egy újabb, erőszakos villámlás végképp elintézte. Amikor egy emeleti ablak villogó cserepekké robbant, ismét kitört a pánik.
Siettem a telek vége felé, hátul akartam távozni, hogy ne keltsek feltűnést. Ehhez egy kicsit futnom kellett a kikövezett ösvényen, meg kellett másznom az úszómedencét övező terasz két lépcsőfokát, és már fel is tűnt a köz, amely a hátsó kapuhoz vezetett.
Még a sűrű esőben is láthattam, hogy nyitva áll, és láttam az utca vizesen fénylő macskaköveit. Mennydörgés gördült a háztetők fölött, a villámlás egy rémítő pillanatra lecsupaszította a kertet, a korlátokat, a toronymagas kaméliákat, az öntöttvas-vázú székekre dobott fürdőlepedőket, amelyek csattogtak a szélben.
Hirtelen szirénák vijjogtak, és ahogy siettem, rohantam a várakozó járda elé, a kaputól jobbra észrevettem egy embert, aki merev mozdulatlansággal állt a banánfák sűrűjében.
Közelebb érve jobbra pillantottam, és felismertem az arcát. A szellem volt, aki ismét láthatóvá tette magát, Isten tudja, miért. Pulzusom ijesztően nyargalt, egy pillanatra megszédültem, halántékom feszült, mintha ereimben megakadt volna a vér áramlása.
Ugyanolyan volt, mint korábban; láttam a barna haj, a barna szem félreismerhetetlen csillanását, a sötét ruhát, amelynek az akkurátusságon kívül nem volt semmiféle jellemző tulajdonága. Az egész jelenség valahogy elmosódott, az esőcseppek mégis csillogtak a vállakon és a kabát hajtókáján. Csillogtak a szellem hajában.
De engem mégis az arc nyűgözött le. Rémítően átalakította a fájdalom, és néma könnyek áztatták, miközben engem nézett.
– A Mennybélire, szólj, ha tudsz! – mondtam majdnem ugyanazokat a szavakat, mint szegény Stuart szomorú szellemének. És annyira feldúlt, amit láttam, hogy rávetettem magamat, mert meg akartam ragadni a vállát, és lehetőleg szóra akartam bírni.
Eltűnt. Csakhogy ezúttal éreztem is az eltűnését. Éreztem a meleget, és a hirtelen légmozgást. Olyan volt, mintha valamit kiszippantottak volna, a banánfák viharosan imbolyogtak. De hát a szél és az eső is korbácsolta őket. Hirtelen nem tudtam, mit láttam, vagy mit éreztem. A szívem veszedelmesen ugrált, ismét elkapott a szédülés. Ideje volt eltűnni.
Kábán tébláboló, síró emberek tucatjai mellett siettem a Gesztenyefa utcán, majd kiléptem a szélből és az esőből a száraz, kivilágított Jackson útra, amelyen hullámzott a forgalom, és fogalma sem volt róla senkinek, mi történt néhány sarokkal arrébb. Másodpercek alatt sikerült taxit fognom.
Amint a szállodához értem, összekapkodtam a holmimat, nem hívtam londinert, magam cipeltem a poggyászomat a földszintre, és haladéktalanul kijelentkeztem. Az állomásra vitettem magamat, ahol sikerült elcsípnem az éjféli vonatot New Yorkba, és most a hálófülkében vagyok.
Ezt a levelet postára adom, amilyen hamar tehetem, addig pedig magamnál tartom, abban a reményben, hogy ha bármi történne velem, a levelet megtalálják.
Ám nem hiszem, hogy bármi is történne velem. Ennek a fejezetnek vége! Rettenetes és véres véget ért. Stuartnak is része volt benne, és csak az Isten a megmondhatója, milyen szerep jutott a szellemnek. Ám nem kísértem az ördögöt tovább azzal, hogy visszafordulok. Minden idegszálam arra unszol, hogy meneküljek innen. És ha csak egy percre is megfeledkeznék róla, Stuart nyomasztó emléke fog vezetni, Stuarté, amint int a lépcső tetejéről, hogy távozzak.
Ha nem találkoznánk Londonban többé, kérlek, hallgassatok a tanácsomra! Senkit se küldjetek ide! Legalábbis ne most! Figyeljetek és várjatok, ahogy jelmondatunkban áll. Tegyétek mérlegre a bizonyítékot. Próbáljatok levonni valamilyen tanulságot a történtekből. És mindenekfölött, tanulmányozzátok a Mayfair-aktát! Tanulmányozzátok alaposan, és szedjétek rendbe az anyagait!
Hiszem, már amennyi az én hitem számít ebben a pillanatban, hogy se Lasher, sem Stella nem játszott szerepet Stuart halálában. A maradványai mégis az alatt a tető alatt vannak!
A tanács vegye fontolóra a bizonyítékot! Senkit se küldjetek ide többé!
Ami Stuartot illeti, nem reménykedhetünk az emberi igazságszolgáltatásban. Nem reménykedhetünk törvényes ítéletben. Még ha lesz is nyomozás az esti rémségek ügyében, a Mayfair-házat és kertet nem fogják átkutatni. Mi pedig miként is követelhetnénk, hogy ezt tegyék?
Ám Stuartot nem felejtjük el, és még szürkületi éveimben is vagyok eléggé férfi, hogy azt higgyem, egyszer még elégtételt kapnak mindketten, és Petyr, bár hogy ki és mivel fizet meg értük, azt nem tudom.
Nem visszavágásról beszélek, nem is bosszúállásról, hanem megvilágosodásról, megértésről és mindenekfölött, megoldásról. A végső igazság fényéről beszélek.
Ezek a Mayfairek már nem tudják, hogy kik. Én mondom, hogy a fiatal nő ártatlan volt. Meg vagyok győződve róla. De mi tudjuk. Mi tudjuk, és Lasher is tudja. De kicsoda Lasher? Ki a szellem, aki úgy döntött, megmutatja nekem a fájdalmát; aki úgy döntött, megmutatja a könnyeit?”
Arthur a missouri St. Louisban postázta ezt a levelet. Két nappal később egy rossz minőségű, indigós másolat érkezett New Yorkból, azzal a rövid utóirattal, hogy Arthur jegyet váltott a hazafelé induló hajóra, és a hét végén indul.
A tengeri utazás harmadik napján hívatta a hajóorvost, mellkasi fájdalmakra panaszkodott, és emésztési zavarokra kért valamilyen gyógyszert. Fél órával később az orvos holtan találta; láthatólag szívroham ölte meg. 1929. szeptember hetedike volt, este fél hét.
Arthur még egy rövid levelet írt a hajón, egy nappal a halála előtt. A köntöse zsebében találták meg.
Azt írta, hogy nem érzi jól magát, kínozza a tengeribetegség, amely évek óta nem vette elő. Időnként attól fél, hogy komoly baja van, és talán sose látja viszont az anyaházat.
Annyi mindent szeretnék megbeszélni veletek a Mayfairekről, annyi gondolatom támadt! Mi lenne, ha elvonnánk onnan azt a szellemet, ha rábírnánk, hogy jöjjön hozzánk?
„Tegyetek bármit, csak újabb nyomozót ne küldjetek New Orleansba! Most ne, addig ne, amíg Carlotta Mayfair él!”

 

 

HUSZONEGY

CSÓKOLTA és a mellét simogatta. Kínzó gyönyörűség volt. Bénító. Rowan igyekezett fölemelni a fejét, de nem bírta. A motorok folyamatos robajlása elzsongította. Igen, álmodta, bár olyan valóságosnak tűnt.
Visszacsúszott az álomba. Még negyvenöt perc, és leszállnak a New Orleans-i nemzetközi repülőtéren. Meg kellene próbálnia fölébredni. Ám akkor az ismét megcsókolta, és nagyon gyöngéden betolta a nyelvét az ő ajkai közé, gyengéden, mégis erőszakosan, és megszorította a mellbimbóit, úgy szorította, mintha Rowan csupasz lenne a kis gyapjútakaró alatt. Ó, de értette, hogy kell ezt csinálni, ráérősen, de keményen! Jobban az ablak elé fordult, sóhajtott, maga alá húzta a lábát. Senki sem vette észre. Félig üres az első osztály. Mindjárt ott lesznek.
Ismét szorítja a mellbimbóit, csak egy icipicit kíméletlenebbül. Ó, de finom! Csak brutálisan! Nyomd erősebben a szájamra a szádat! Tömj meg a nyelveddel! Megnyitotta neki a száját, és akkor az megérintette a haját, amitől váratlan, könnyű bizsergés futott végig Rowanon. Ez valami csoda volt, az érzéseknek ez az elegye, mintha alap- és pasztellszínek keverednének: meztelen háta és karja didergett, a lába között mégis hőség lüktetett. Gyere belém! Azt akarom, hogy tömj tele, igen, a nyelveddel és magaddal, keményebben! Óriási volt, mégis csúszóssá kenték az ő nedvei.
Némán, reszketve elélvezett a takaró alatt, haja az arcába hullott, ködösen tudatosult benne, hogy nem meztelen, senki sem érintheti, senki sem elégítheti ki ennyire kéjesen. Mégse maradt abba, Rowan szívverése elakadt, arcában dübörgött a vér, lökéshullámok gyűrűztek lefelé a combjában és a lábikrájában.
Rowan, meghalsz, ha nem marad abba! A kéz az arcát súrolta, a száj a szemhéját csókolta. Szeretlek...
Fölpattant a pillája. Egy darabig semmit sem érzékelt. Aztán meglátta a kabint. A kis ablakroló le volt engedve, a világ halványszürke fényben és motorzúgásban ázott. A lökéshullámok még mindig gyűrűztek.
Hátradőlt a nagy, puha fotelben, és engedett a gyönyörűen lüktető, gyenge áramütéseknek, lomhán elforduló szemmel bámulta a kabin mennyezetét, és erőlködött, hogy ne aludjon vissza.
Úristen, hogy nézhet ki ez után a kis orgia után? Biztosan vörös az arca.
Nagyon lassan felült, két kézzel hátrasimította a haját. Megpróbálta fölidézni az álmot, nem az érzékiség, hanem az adatszerzés miatt, megpróbált visszaúszni a középpontjába, hogy kiderítse, ki volt az. Nem Michael. Nem. Épp ez benne a rossz.
Jézusom, gondolta, megcsaltam Michaelt a semmivel. De fura. Az arcára tapasztotta a kezét. Milyen meleg. Még most is érezte a fojtott, vibráló, elgyöngítő kéjt.
– Mikor szállunk le New Orleansban? – kérdezte az elhaladó utaskísérőtől.
– Harminc perc múlva. Becsatolta a biztonsági övét?
Rowan hátradőlt, megtapogatta a csatot, aztán élvezettel elernyedt. De hogy lehet ilyen egy álom? Hogy mehet ilyen messzire?
Tizenhárom évesen voltak ilyen álmai, amikor még nem tudta, hogy teljesen természetesek, vagy hogy miként kell kezelni őket, ám akkor mindig fölébredt a tetőpont előtt. Az álom ezúttal önállósodott. És az a furcsa, hogy mocskosnak érzi magát, mintha az álomszerető megbecstelenítette volna, ami képtelenség. De akkor is rossz, és nagyon erős érzés volt.
Megerőszakolták.
Fölemelte kezét a takaró alatt, és védekezve elfedte a mellét. Hülyeség. Különben sem volt erőszak.
– Parancsol valami italt leszállás előtt?
– Nem, csak kávét. – Behunyta a szemét. Ki volt ez, az ő álomszeretője? Se arc, se név, csak az érzés, hogy törékenyebb volt Michaelnél, szinte légies, legalábbis ez a szó jutott most Rowan eszébe. Pedig az beszélt hozzá, ez egészen bizonyos, de ő mostanra mindent elfelejtett a gyönyörűségen kívül.
Felült, hogy megigya a kávét, és akkor érezte csupán, hogy sajog a lába köze. Nyilván az erőteljes izom-összehúzódások utóhatása. Hála Istennek, hogy senki se volt a közelben, senki sem ült vele szemben, vagy a székköz másik oldalán! Bár úgyse engedte volna idáig fajulni, ha nem bújt volna meg a takaró alatt. Mármint ha meg tudta volna parancsolni magának, hogy fölébredjen. Ha lett volna választása.
Olyan álmos volt!
Lassan lenyelt egy korty kávét, és felhúzta a fehér műanyag redőnyt.
Zöld mocsárvidék a mélyben, az erősödő délutáni napfényben. Ott pedig a sötétbarna folyó kígyója tekeredik a távoli városra. Hirtelen ujjongás lobbant Rowanban. Mindjárt ott lesz! A motorok nyersebben, hangosabban robajlottak, a gép ereszkedett.
Nem akart az álomra gondolni többé, és teljes szívéből kívánta, hogy bár ne történt volna meg. Hirtelen borzasztóan ízléstelennek találta.
Szennyes, fáradt, dühös lett tőle. Kicsit föl is háborodott. Az anyjára akart gondolni. Arra akart gondolni, hogy látni fogja Michaelt.
Dallasból felhívta Jerry Lonigant. A ravatalozó kinyitott, és már érkeznek a rokonok. Egész délelőtt jöttek. A mise délután háromkor lesz, a doktornő csak ne aggódjon. Amint megérkezik, szépen átsétál a Pontchartrainből.
– Hol vagy, Michael? – súgta. Ismét hátradőlt, és behunyta a szemét.

 

 

HUSZONKETTŐ

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA VIII. RÉSZ
A család 1929 és 1956 között

STELLA HALÁLÁNAK KÖZVETLEN UTÓHATÁSA

1929 OKTÓBERÉBEN ÉS NOVEMBERÉBEN a tőzsde összeomlott. Elkezdődött a nagy gazdasági válság. A bolond húszas évek véget értek. A gazdagok mindenfelé elszegényedtek. Multimilliomosok ugráltak ki az ablakon. Az új és nemszeretem szigorral az elkerülhetetlen kulturális reakció is megjött a húszas évek túlzásaira. A rövid szoknyák, a nyakaló flapperek, a morbid bujaságú filmek és könyvek kimentek a divatból.
A Mayfair-háznál, a New Orleans-i Első utca és Gesztenyefa utca sarkán Stella halála után eltompultak, és soha többé nem ragyogtak föl a fények. Gyertyák világították meg Stella nyitott koporsóját a kettős szalonban. És amikor rövid idő múlva meghalt Lionel is, aki két lövéssel ölte meg a húgát a szemtanúk hada előtt, őt már nem a háztól temették, hanem több sarokkal távolabbról, egy Raktár utcai steril ravatalozóból.
Hat hónappal Lionel halála után az Első utcai szobákban nyoma sem volt Stella art deco bútorainak, rengeteg modern festményének, megszámlálhatatlan dzsessz, ragtime és blues hanglemezének. Ami nem az ódási padlásra került, az az utcán végezte.
A szobák megteltek a raktárakból előkerült, avatag viktoriánus bútorokkal, amelyeket Riverbend elveszítése óta tartogattak. A Gesztenyefa utcára néző ablakokon bereteszelték a zsalugátereket, és soha többé nem nyitották ki őket.
Ám ezeknek a változásoknak édeskevés közük volt a bolond húszas évek kimúlásához, a tőzsde összeomlásához, vagy a nagy gazdasági válsághoz.
A Mayfair és Mayfair réges-rég kivonta a család irdatlan tőkéjét a vasutakból és veszélyesen felduzzasztott részvénypiacról. Már 1924-ben piramidális haszonnal adott túl a floridai végeérhetetlen immobiliákon, ám a kaliforniaiakat eltette, amíg be nem következett az ottani ingatlankonjunktúra. Aranyban, svájci frankban, dél-afrikai gyémántbányákban és más jövedelmező vállalkozások megszámlálhatatlan sokaságában fekvő millióival a család ismét olyan helyzetben volt, hogy kölcsönözhetett a barátoknak és a távoli rokonoknak, akik mindenüket elveszítették.
Osztogatta is a pénzt jobbra-balra, friss vért szivattyúzott politikai és társadalmi kapcsolatainak fölmérhetetlen érhálózatába, így védve magát, régi szokása szerint, mindennemű külső beavatkozás ellen.
Lionel Mayfairtől egyetlen rendőr sem kérdezte meg, hogy miért lőtte agyon Stellát. Két órával húga halála után már be is vitték egy magán elmegyógyintézetbe, ahol az elkövetkező napokban bóbiskoló fáradt orvosoknak delirált az ördögről, amely az Első utcai ház folyosóin járkál, és a kicsi Antháról, aki az ágyába engedi az ördögöt.
És akkor ott volt Anthával, és én tudtam! Már megint megtörtént! És anya nem volt ott, lássák, senki sem volt ott! Csak Carlotta, aki örökké marakodott Stellával! Ó, maguk el nem tudják képzelni azt az ajtócsapkodást és rikácsolást! Egy házra való gyerek voltunk, anya nélkül! Belle néném csak kapaszkodott a babájába, és sírt. És Millie drága, szegény Millie drága, morzsolta a rózsafüzérét a sötét oldaltornácon, csóválta a fejét. Carlotta meg erőlködött, hogy átvegye anya helyét, de képtelen volt rá. Ólomkatona ő, anyához képest! Stella mindenféléket vágott hozzá. »Azt képzeled, bezárathatsz a diliházba?« Stella hisztériázott.
Gyerekek, én mondom maguknak, azok voltunk! Bekopogok hozzá, és Pierce van nála! Tudtam! És mindez fényes nappal! Hazudott nekem, ő pedig Anthával, láttam őt! Láttam! Láttam őket együtt a kertben! De Stella tudta, egész idő alatt tudta, hogy ő Anthával van, és engedte!
»Tűröd, hogy megkaparintsa« Ezt kérdezte Carlotta. De hogy a pokolba kellett volna véget vetnem neki? Ő se volt képes! Antha kint dalolgatott a fák alatt, vele, dobálta a levegőbe a virágokat, ő meg röptette neki őket! Láttam! Hányszor láttam! Hallottam Antha nevetését! Stella szokott úgy nevetni! És ahogy anya tette, az istenit! Ó, Jézusom, maguk nem értik ezt! Egy rakás gyerek egy házban. És miért voltunk gyerekek? Mert nem tudtuk, hogy kell gonosznak lenni. Anya tudta, hogy? Julien tudta, hogy?
„Tudják, miért hülye Belle? A beltenyésztés! De Millie drága se jobb! Atyaúristen, tudják maguk, hogy Millie drága Juliennek a lánya? De bizony hogy az! Isten a tanúm, hogy az! És látja őt, de lehazudja! Tudom, hogy látja!
»Hagyd békén« – mondja Stella. »Nem érdekes.« Tudom, hogy Millie látja őt. Tudom! Ládaszám hozták a pezsgőt a partira! Láda és láda, Stella pedig odafent táncol a fonográfra. »Lionel, próbálj meg tisztességesen viselkedni a partin, jó?« Az ég szerelmére! Hát senki se tudta, mi megy ott?
Carl pedig arról beszél, hogy Európába küldi Stellát! Hogy tudja bárki is rávenni Stellát bármire! És mit számít, ha Stella Európában van is?
Próbáltam beszélni Pierce-szel. Torkon ragadtam azt a suttyót, és azt mondtam: »Most pedig ide fogsz figyelni rám!« Agyon is lőttem volna, ha meg tudtam volna tenni. Azt is akartam, Mennyei Atyám, miért tartottak vissza? »Nem látod, hogy most már Anthát kaparintotta meg! Vak vagy?« Ezt mondtam! Nekem mesélnek? Vakok, ahányan vannak!”
Lionel, mint hallottuk, így dühöngött napokig, ám a fenti töredék az egyetlen, amelyet szó szerint följegyzett az orvosa. Továbbá megtudhatjuk, hogy „a páciens továbbra is félrebeszél: ő, őt, róla, tőle, vele, és ezek közül az egyik állítólag az ördög.” Vagy: „Ismét dühöng, zavaros, arra célozgat, hogy valaki felbujtotta, de nem világos, hogy ki ez a személy.”
Stella temetésének előestéjén, három nappal a gyilkosság után Lionel megpróbált elszökni. Attól kezdve folyamatosan kényszerzubbonyban tartották.
– Fogalmam sincs, hogy tudták így összefoltozni Stellát – mondta sokkal később az egyik rokon. – De bájos volt.
– Valóban ez lett Stella utolsó mulatsága. Részletesen rendelkezett arra vonatkozólag, hogyan kell csinálni, és tudja, mit hallottam? Hogy tizenhárom éves korában írta! Most gondolja el, egy tizenhárom éves lány regényes ideái!
A hivatali pletykából másképp tudjuk. Stella 1925-ben, Mary Beth halála után megírta a testamentumát, és ebben rendelkezett (törvény szerint semmire sem kötelező jelleggel) a temetéséről. Az utasítások, minden romantikájuk ellenére, nagyon egyszerűek voltak. Stellát otthonról kellett temetni. A virágárusokat tájékoztatni kellett, hogy „kedvenc virága” a kála, vagy valamilyen fehér liliom, és a földszinten csak gyertyát volt szabad gyújtani. Bort kellett felszolgálni. A virrasztásnak a felravatalozással kellett kezdődnie, és addig kellett tartania, amíg a halottat át nem szállították a templomból a gyászmisére.
Ám egybehangzó vélemény szerint így is nagyon romantikus volt a hosszú szalon elején a fehérbe öltözött Stella a nyitott koporsóban, a viaszgyertyák tucatjainak látványos fényében.
– Megmondom én, milyen volt! – jelentette ki sokkal később az egyik unokatestvér. – Mint a májusi felvonulások, de pontosan! Liliomok, illat, Stella hófehérben, mint a Május Királynője!
Cortland, Barclay és Garland köszöntötték a százával érkezett rokonokat. Pierce-nek megengedték, hogy lerója kegyeletét, de rögtön utána elküldték anyja családjához New Yorkba. A tükröket régi ír szokás szerint letakarták, de hogy kinek a parancsára, azt senki sem látszott tudni.
Még nagyobb tömeg szorongott a gyászmisén, mert a rokonok, akiket Stella, míg élt, nem invitált az Első utcába, egyenesen a templomba mentek. A temetőbe akkora sokaság jött ki, mint annak idején Mary Beth kisasszonyra.
– Ó, de tudnia kell ám, mekkora botrány volt ez! – mondta Irwin Dandrich. – Ez volt az 1929-es év gyilkossága! Stella pedig Stella volt, ugyebár. Bizonyos típusú emberek el sem tudtak képzelni ennél nagyobb csemegét! Tudja-e, hogy azon az estén, amikor meggyilkolták, két fiatal ismerősöm is beleszeretett? El tudja képzelni ezt? Egyik sem találkozott vele korábban, erre tessék, összevesznek rajta, az egyik követeli, hadd próbáljon szerencsét ő, mire a másik, hogy ő beszélt előbb Stellával. Drága uram, összevissza hét órakor kezdődött a parti, és fél kilencre Stella halott volt!
Stella temetésének másnapján Lionel sikoltozva ébredt az őrültek házában. „Itt van, nem fog békén hagyni!”
Hétvégére ráadták a kényszerzubbonyt, november negyedikén áttették egy gumiszobába. Miközben az orvosok azon vitatkoztak, megpróbálkozzanak-e az elektrosokkal, vagy csak nyugtassák a beteget, a kényszerzubbonyba kötözött Lionel nyüszítve gubbasztott az egyik sarokban, és a fejét kapkodta láthatatlan hóhéra elől.
A nővérek mesélték Dandrichnak, hogy Lionel Stellához sikoltozott segedelemért. „Az őrületbe fog hajszolni! Isten szent nevére, hát miért nem öl már meg? Stella, segíts! Stella, szólj már neki, hogy öljön meg!”
A folyosók visszhangzottak a sikoltozásától. – Nem akartam több injekciót adni neki – mondta Dandrichnek az egyik ápolónő. – Sohasem aludt el tőle, csak motyogott, átkozódott és viaskodott a démonaival. Azt hiszem, rosszabb volt neki úgy.
„Gyógyíthatatlan és komplett őrültnek tartják” – írta egyik nyomozónk. – „Persze, ha meggyógyítanák, bíróság elé kellene állnia a gyilkosságért. Az ég tudja, mit mondott Carlotta a hatóságoknak. Talán semmit. Talán nem is kérdezte senki.”
November hatodika reggelén Lionel, akire éppen nem vigyázott senki, görcsrohamban lenyelte a nyelvét, és megfulladt. A Raktár utcai ravatalozóban nem volt virrasztás. A rokonokat elküldték a temetés reggelén, hogy menjenek egyenesen a misére, a Szent Alfonz templomba. Ott pedig azt mondták nekik a fizetett halottelöljárók, hogy ki se jöjjenek a temetőbe, Carlotta kisasszony csendet akar.
Azért ők csak összeverődtek a Lafayette kapujában, a Prytania utcán, és távolról nézték, mint helyezik, el Lionel koporsóját Stelláé mellett.

 

Családi legendárium:
Minden véget ért, ezt mindenki tudta. Szegény Pierce-nek egy idő után sikerült túltennie magát rajta. Egy darabig tanult a Columbián, rá egy évre beiratkozott a Harvardra. De holtáig nem lehetett kiejteni előtte Stella nevét. És hogy gyűlölte Carlottát! Egyetlenegyszer hallottam, hogy szóba hozta, akkor is azt mondta, Carlotta volt a felelős. Mintha csak ő húzta volna meg a ravaszt.
Pierce nemcsak magához tért, de kiváló jogász lett belőle, aki évtizedeken át főszerepet játszott a Mayfair-vagyon kezelésében és gyarapításában. 1986-ban halt meg. Fia, az 1936-ban született Ryan Mayfair, ma a Mayfair és Mayfair szegletköve, fia pedig, az ifjú Pierce a cég legnagyobb reményekre jogosító munkatársa.
Azoknak a rokonoknak, akik azt mondták: „minden véget ért”, szóról szóra igazuk volt.
Stella halálával megtört a Mayfair-boszorkányok hatalma. Deborah utódai között Stella volt az első, aki fiatalon halt meg. Ő volt az első, aki erőszakos halállal halt. Utána egyetlen Mayfair-boszorkány sem „uralkodott” az Első utcában, nem rendelkezett közvetlenül a hagyatékkal. A jelenlegi kedvezményezett egy néma katatón, a lánya pedig – Rowan Mayfair – fiatal idegsebész, aki több mint kétezer mérföldre él az Első utcától, és nem ismeri az anyját, a származását, az örökségét, az otthonát.
Hogyan történhetett ez? Hibáztatható érte valaki egyáltalán? Olyan kérdések ezek, amelyeken egy örökkévalóságig marcangolhatnánk magunkat. De mielőtt részletesebben kifejtenénk őket, menjünk vissza egy kicsit az időben, és vizsgáljuk meg, mi volt a Talamasca álláspontja Arthur Langtry halála után.

 

A NYOMOZÁS ÁLLÁSA 1929-BEN

Arthur Langtryt nem boncolták fel. Földi maradványait, úgy, ahogy rég meghagyta, Angliában, a Talamasca temetőjében helyezték örök nyugalomra. Nincs rá bizonyíték, hogy erőszak vetett volna véget az életének; ellenkezőleg, utolsó leveléből, amelyben Stella meggyilkolását írja le, azt tudhatjuk meg, hogy szívpanaszoktól szenvedett. Viszont némi alappal mondhatjuk, hogy nagyon megviselte a New Orleansban látottak feszültsége. Arthur talán még élhetett volna, ha nem utazik oda. Bár igaz, nem vonult vissza, és valamilyen más terepmunkánál is halálát lelhette volna.
Ám a Talamasca tanácsa a Mayfair-boszorkányok újabb áldozatának tekintette Arthur Langtryt, és e tapasztalt nyomozók minden kételkedés nélkül elfogadták, miszerint Stuart szellemének megjelenése arra utal, hogy Townsend a Mayfair-házban halt meg.
A Talamasca már csak azt akarta tudni, hogy miként halt meg Stuart? Carlotta tette? És ha igen, miért?
Talán máris nyilvánvaló – és az elbeszélés folytatódásával még nyilvánvalóbb lesz –, hogy mi volt a legfőbb ellenérv Carlotta bűnössége ellen. Carlotta gyakorló katolikus, aggályosan becsületes jogász, törvénytisztelő állampolgár volt világéletében. Nyilván erkölcsi meggyőződésből bírálta örökösen Stellát, legalábbis így hitték a rokonok, a barátok, sőt, még a felületes megfigyelők is.
Másrészt sokan Carlottát tartják Lionel felbujtójának; épp csak a pisztolyt nem nyomta az öccse markába.
De még ha Carlotta adta volna is a fegyvert Lionelnek, ilyen hirtelen felindulásból, a nyilvánosság előtt elkövetett cselekedet, mint Stella meggyilkolása, miként lehetne összevethető egy alig ismert idegen sérelmére titokban elkövetett, hidegvérű emberöléssel?
Netán Lionel gyilkolta meg Stuart Townsendet? És mi van Stellával? Miként iktathatnánk ki Lashert? Ha azt vesszük, hogy ennek a lénynek egyénisége, története, ahogy a modern időkben mondják, profilja van, a ház összes lakója közül nem leginkább a szellemre lenne a jellemző Townsend megölése?
Sajnos, egyetlen elmélet sem indokolja a cinkosságot, márpedig bizonyosan összejátszottak a Szent Károly-hotel alkalmazottaival, megfizették őket, hogy tagadják le Stuart Townsend ottjártát.
Esetleg elfogadható forgatókönyv lenne, amelyben az összes gyanúsítottnak jutna szerep. Például mi van akkor, ha Stella meghívta Stuartot az Első utcába, ahol az a halálát lelte Lasher valamilyen erőszakos cselekménye miatt, mire a pánikba esett Stella Carlottához, vagy Lionelhez, vagy akár Pierce-hez fordult, hogy segítsenek elrejteni a holttestet, és fogják be a szállodai alkalmazottak száját?
Sajnos, ebben a forgatókönyvben – és a hozzá hasonlókban – túl sok a megválaszolatlan kérdés. Például miért vett volna részt Carlotta ehhez fogható galádságban? Nem arra használta volna inkább Townsend halálát, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon a húgától? Ami Pierce-t illeti, fölöttébb valószínűtlen, hogy egy ártatlan suhanc ilyesmibe keveredjen. (Pierce később rendkívül tiszteletreméltó életet élt.) Lionelnél pedig föl kell tennünk a kérdést: ha tudott Stuart haláláról vagy eltűnéséről, miért nem csúszott ki róla a száján valami „dühöngő őrültségében?” Legalábbis a kórtörténete szerint éppen eleget mondott minden másról, ami az Első utcában történt.
Végül pedig meg kell kérdeznünk: ha e kevéssé valószínű személyek valamelyike segített Stellának elásni a holtat a hátsó udvarban, minek bajlódtak azzal, hogy elhozzák Townsend holmiját a szállodából, és kenőpénzt fizessenek az alkalmazottaknak?
Így visszanézve talán hiba volt a Talamascától, hogy nem ment tovább Stuart ügyében, nem követelt alapos nyomozást, nem nyaggatta a rendőrséget, hogy tegyen még többet. Pedig mi szorgalmaztuk, és ezt tette Stuart családja is, amikor tudomást szereztek fiuk eltűnéséről. De mint New Orleans egyik kiemelkedő ügyvédi irodája tájékoztatta Townsend doktort: „Abszolúte nincs semmink, amin elindulhatnánk. Még csak az sem bizonyítható, hogy a fiatalember itt járt valaha!” A Stella meggyilkolását követő napokban senkinek sem akaródzott egy Angliából érkezett, titokzatos texasi miatt zaklatni Mayfairéket. Nyomozóink pedig, köztük a szakma néhány legkiválóbbja, sohasem törhették át a szálloda alkalmazottainak hallgatását, de még csak arra sem szerezhettek támpontot, ki fizette le őket. Balgaság föltételezni, hogy a rendőrség többre mehetett volna.
Ám van itt egy fölöttébb érdekes „vélekedés”, amelyről nem feledkezhetünk meg, mielőtt elbúcsúzunk ettől a megoldatlan bűnügytől; ez pedig az utolsó ecsetvonás, amelyet Irwin Dandrich tett hozzá a témához, amikor egyik magánnyomozónknak pletykált a Francia Negyed egyik bárjában, 1929 karácsonyán:
– Megmondom én, mi a titka annak a családnak – közölte. – Évek óta figyelem őket. És nemcsak a maga londoni csudabogarainak. Úgy figyelem őket, mint mindenki – örökké találgatva, hogy ugyan mi folyhat a lehúzott redőnyök mögött. A titok abban áll, hogy Carlotta Mayfair nem az a tiszta életű, katolikus személy, akinek mindig előadta magát. Van valami titokzatos és gonosz abban a nőben. Kegyetlen, és bosszúálló is. Inkább bolonduljon meg a kis Antha, semhogy olyan legyen, mint Stella. Inkább legyen a ház sötét és kihalt, minthogy mások jól mulassanak benne.
Lehet, hogy ezek elsőre leegyszerűsített megállapításoknak tűnnek, pedig több igazság rejtőzhet bennük, mint akkoriban sejtették. A világ szemében Carlotta Mayfair valóban a tiszta életet, az épelméjűséget, az erényt, stb. testesítette meg. 1929-től naponta járt misére az Örök Segedelem Anyja kápolnába a Prytanián, bőkezűen adakozott a templomnak, a vallási szervezeteknek, és noha magánháborút folytatott a Mayfair és Mayfairrel Antha pénze miatt, a magáét mindig két kézzel osztogatta. Bőségesen juttatott minden Mayfairnek, aki szükségbe jutott, mértéktartó ajándékokat küldött a születésnapokra, esküvőkre, érettségikre, eljárt a temetésekre, és időnként összejött házon kívül a rokonokkal löncsre vagy teára.
Azok számára, akiket Stella olyan botrányosan megsértett, Carlotta derék asszony volt, az Első utcai ház oszlopa, rátermett és faradhatatlanul önfeláldozó istápja Stella elmebeteg lányának, Anthának, és a többi gyámoltalannak, Millie drágának, Nancynak és Belle-nek.
Sohasem bírálták, amiért nem nyitja meg a házat a családnak, illetve hogy nem hajlandó folytatni az összejövetelek és mulatságok hagyományát. Épp ellenkezőleg, megértették, hiszen Carlotta „majd megszakad a munkában”. Senki sem akart fölösleges igényeket támasztani vele szemben. Így tehát afféle savanyú szentje lett a családnak az évek során.
Miután negyven évig tanulmányoztam a családot, nekem az a véleményem – már amennyire ez számít –, hogy rengeteg igazság van Irwin Dandrich jellemzésében. Meggyőződésem, hogy Carlotta legalább akkora rejtély, mint Mary Beth vagy Julien, mi pedig még mindig csak a felszínét súroljuk annak, ami abban a házban folyik.

 

A REND ÁLLÁSFOGLALÁSÁNAK TOVÁBBI TISZTÁZÁSA

A Talamasca 1929-ben úgy határozott, hogy nem kísérletezik tovább a személyes kapcsolatteremtéssel.
Igazgatónk, Evan Neville úgy vélte, hogy először is meg kell fogadnunk Arthur Langtry tanácsát, másodszor, komolyan kell vennünk Stuart Townsend szellemének figyelmeztetését. A jövőben tartózkodni fogunk a Mayfairektől.
Ám a tanács számos fiatalabb tagjának az volt a meggyőződése, hogy legalább levélben meg kell próbálnunk fölvenni a kapcsolatot Carlotta Mayfairrel. Mi baj származhat belőle, vitatkoztak, és milyen jogon tagadjuk meg információinkat Carlottától? Hát milyen célra gyűjtöttük össze ezt az információt? Valamilyen tapintatos kivonatot kellene készítenünk belőle Carlotta használatára. Bizonyosan meg kellene ismertetnünk első anyagainkkal – Petyr van Abel leveleivel – és az általunk összeállított családfákkal.
Parázs és indulatos vita lett a dologból. Az idősebb rendtagok figyelmeztették a fiatalabbakat, hogy minden valószínűség szerint Carlotta Mayfair a bűnös Stuart Townsend halálában, és több mint valószínű, hogy ő okolható Stella húga haláláért. Hogy lehetnénk adósai egy ilyen személynek? Antha előtt kell föltárnunk, amit tudunk, arról pedig szó sem lehet, amíg a lány be nem tölti a huszonegyet.
Személyes kapcsolat hiányában hogyan tájékoztathatnák Carlotta Mayfairt, és egyáltalán, mit kellene ismertetnünk vele?
1929-es állapotában a Mayfair-krónika semmi esetre sem volt alkalmas arra, hogy „kívülállók” lássák. Tehát készíteni kellett volna egy tapintatos kivonatot, gondosan törölve a nyomozók és a tanúk nevét, de mi értelme lenne odaadni ezt Carlottának? Mihez kezdene vele? Miként használná Antha érdekében? Mi lenne az átfogó véleménye? És ha átnyújtjuk ezt a krónikát Carlottának, miért ne nyújtanánk át Cortlandnak és a testvéreinek, sőt akár a Mayfair-família összes tagjának? És ha megtesszük, mi lesz a hatás? Mely jogon engedhetnénk meg magunknak ilyen látványos beavatkozást a Mayfairek életébe?
Krónikánk olyan különös, annyi bizarr és talányos anyagból épül föl, hogy önkényesen nem ragadhatunk ki részleteket.
...És így dúlt tovább a vita.
A Talamasca, mint hasonló esetekben szokta, most is felülbírálta céljait, előírásait, erkölcsi alapelveit. Ismételten leszögeztük, hogy a Mayfair-család históriája, hosszúsága, részletessége folytán felbecsülhetetlen értéket képvisel a természetfölötti tudorai számára, tehát folytatjuk az adatgyűjtést a Mayfairekről, mondjanak akármit a tanács ifjabb tagjai etikáról meg a többiről. Eddig katasztrofális kudarccal végződött minden kísérletünk a kapcsolatfelvételre. Kivárjuk, amíg Antha Mayfair betölti a huszonegyet, aztán fontolóra vesszük az óvatos közeledést, attól függően, lesz-e akkor olyan tagja a rendnek, akit meg lehet bízni a feladattal.
A civakodásból az is kiviláglott, hogy a tanácsban, Evan Neville-t is beleértve, úgyszólván senki sem ismeri igazán a Mayfair-boszorkányok történetét. Nemcsak azon folyt a vita, mit tegyünk, és mit kellene tennünk, hanem azon is, hogy mikor és mi történt a Mayfair-családban. Az akta túl szövevényesre és vastagra hízott ahhoz, hogy ésszerű időn belül bárki is vállalkozni merjen az átvizsgálására.
A Talamascának nyilvánvalóan találnia kellett egy rendtagot, aki hajlandó teljes munkaidőben foglalkozni a Mayfair-boszorkányokkal – olyasvalakit, aki beható tanulmányozás után képes lesz értelmes és felelősségteljes döntéseket hozni. Tekintettel Stuart Townsend tragikus halálára, a kijelölt rendtagnak elsőrendű elméleti képzettséggel, valamint széleskörű gyakorlati tapasztalatokkal kell rendelkeznie, és azzal kell bizonyítania tudását, hogy összefüggő és olvasmányos elbeszéléssé egyesíti az aktát. Akkor, de csakis akkor kap engedélyt, hogy közvetlenebb nyomozással bővítse a Mayfair-boszorkányok tanulmányozását, a majdani kapcsolat érdekében.
Összefoglalva, az akta irodalommá történő átalakításának hatalmas feladata volt a szükségszerű előkészület a terepmunkához. Mély bölcsesség rejlett ebben a döntésben.
A tervnek az volt az egyetlen szomorú hibája, hogy 1953-ig nem találtak ilyen személyt. Addigra Antha Mayfair tragikus élete véget ért. És egy fehér arcú, tizenkét éves lány volt az örökös, akit máris kicsaptak az iskolából, mert „láthatatlan barátjával beszélgetett”, virágokat röptetett, elveszett tárgyakra talált rá, és olvasott a gondolatokban.
– Deirdre a neve – mondta Evan Neville, miközben gondterhelt, szomorú redőkbe gyűrődött az arca –, és ott nő fel abban a nyomasztó, vén házban, akárcsak az anyja, egyedül azokkal az öregasszonyokkal, akik isten tudja, miket tudnak vagy hisznek a históriájukból, a kislány hatalmáról és erről a szellemről, amely már megmutatta magát a gyermek oldalán.
Az ehhez hasonló beszélgetésektől s a Mayfair-akta összevissza olvasgatásától lángra gyúlt képzeletű egyik ifjú rendtag pedig úgy döntött, hogy az lesz a legokosabb, ha minél hamarabb cselekszik.
Mivel pedig természetesen én voltam az a rendtag, most szünetet tartok, hogy bemutatkozzam, mielőtt elmesélném Antha Mayfair rövid és tragikus történetét.

 

SZÍNRE LÉP AARON LIGHTNER, A SZERZŐ

Teljes önéletrajzom megtalálható az Aaron Lightner felzet alatt. Az, amit most írok, több mint elegendő ennek az elbeszélésnek a céljaira.
1921-ben születtem Londonban. 1943-ban lettem a Talamasca teljes jogú tagja, miután befejeztem oxfordi tanulmányaimat, ám hétéves korom óta dolgoztam a Talamascával, és az anyaházban laktam, amióta betöltöttem a tizenötöt.
Angol apám (a latin nyelv tudósa és fordítója) és amerikai anyám (zongoratanárnő) 1928-ban hívták föl rám a rend figyelmét, mikor hatéves voltam. Riasztó telekinetikus képességeim miatt folyamodtak külső segítséghez. Puszta összpontosítással mozgatni tudtam a tárgyakat, vagy csak rájuk szóltam, hogy mozogjanak. És bár ez a képességem sohase volt túlságosan erős, nagyon megrémítette azokat, akik látták.
Aggódó szüleim gyanították, hogy ehhez a tulajdonsághoz más okkult készségek is társulnak, amelyekből alkalmilag ők is nyerhettek ízelítőt. Különös adottságaim miatt elvittek több pszichológushoz, akiknek egyike végül azt mondta: „Vigyék a Talamascához. Igazi képességei vannak, azokhoz pedig egyedül a Talamasca ért.”
A Talamasca készségesen megbeszélte a kérdést a szüleimmel, akik nagyon megkönnyebbültek. „Nem mennek semmire, ha megpróbálják elfojtani a hajlamot a fiukban” – mondta Evan Neville –, „sőt, csak ártanak neki. Hadd dolgozzunk vele mi. Megtanítjuk, hogyan fegyelmezze és használja okkult képességeit”. Szüleim vonakodva beleegyeztek.
Szombatonként elkezdtem kijárni az anyaházba Londonon kívül. Tízévesen már a hétvégéket és a nyarakat is náluk töltöttem. Szüleim ugyancsak gyakori látogatók voltak. 1935-ben apám fordítani kezdte a Talamascának az ódonságtól málladozó, latin feljegyzéseket, és haláláig nekik dolgozott. 1972-ben halt meg az anyaházban, immár özvegyemberként.
Szüleim szerették az anyaház hatalmas könyvtárát, és bár sose törekedtek hivatalos tagságra, valójában részei voltak a rend életének. Nem tiltakoztak ellene, hogy belépjek a Talamascába, de ahhoz ragaszkodtak, hogy előbb fejezzem be tanulmányaimat, és ne engedjem, hogy „különleges erőim” idő előtt elfordítsanak „a normális világtól”.
Telekinetikus képességeim sohasem erősödtek meg túlságosan, ám a rendben szerzett barátaim segítségével ráébredtem, hogy bizonyos körülmények között tudok olvasni a gondolatokban. Azt is megtanultam, hogyan palástoljam gondolataimat és érzéseimet mások előtt; hogyan használjam képességeimet megfelelő helyen és időben, elsősorban építő célra.
Sose voltam az, amit nagy erejű médiumnak szoktak nevezni. Korlátozott gondolatolvasó képességem leginkább a Talamasca terepmunkáiban előnyös, többnyire kockázatos helyzetekben. Telekinetikus képességeimet pedig ritkán használom másra, mint gyakorlati célokra.
Mire tizennyolc lettem, annyira csüggtem a rend életmódján és céljain, hogy nem tudtam elképzelni világomat a Talamasca nélkül. Érdekeim azonosultak a rend érdekeivel, minden nehézség nélkül alkalmazkodtam szelleméhez. Akárhol jártam iskolába, akármerre utaztam szüleimmel vagy iskolatársaimmal, a rend maradt az igazi otthonom.
Miután befejeztem oxfordi tanulmányaimat, teljes jogú tag lettem, de már jóval előtte tagnak számítottam a Talamascában. A nagy boszorkánycsaládok jelentették szakterületemet, és mindig lenyűgöztek azok a személyek, akikre illett a „boszorkány” sajátosan talamascás meghatározása.
Első terepmunkámat is egy olasz boszorkánycsaláddal kapcsolatban végeztem, Elaine Barrett útmutatásával, aki akkor és még sok-sok éven át a rend legtehetségesebb boszorkányügyi nyomozója volt a rendnek.
Ő beszélt nekem először a Mayfair-boszorkányokról, mintegy mellékesen odavetve egy asztali beszélgetés közben, mi történt Petyr van Abellel, Stuart Townsenddel, Arthur Langtryvel, és biztatott, hogy ha lesz szabad időm, kezdjem el olvasni a Mayfair-anyagot. 1945 nyarán és telén sokszor aludtam el úgy, hogy Mayfair-dokumentumok lepték el a szobám padlóját. Már 1946-ban jegyzetelni kezdtem az elbeszéléshez.
Ám 1947-ben az Elaine-nel végzett terepmunka elszakított az anyaháztól és a Mayfair-boszorkányok aktájától. Később jöttem csak rá, hogy pontosan ezek az évek láttak el a gyakorlattal, amelyre szükségem volt életem nagy kalandjához és főművéhez, a Mayfair-boszorkányokhoz.
Hivatalosan 1953-ban kaptam a megbízást: kezdd írni az elbeszélést; ha elkészült és elfogadható, akkor majd megbeszéljük, elküldünk-e New Orleansba, hogy személyesen találkozz az Első utca lakóival.
Ismételten emlékeztettek, hogy akármit tervezgessek, csakis a legnagyobb óvatossággal szabad eljárnom. Antha Mayfair erőszakos halált halt, ugyanúgy, mint leányának, Deirdre-nek az apja, ugyanúgy, mint egyik New York-i rokona, Cornell Mayfair doktor, aki 1945-ben kifejezetten azért utazott New Orleansba, hogy megvizsgálja a nyolcéves kis Deirdre-et, és ellenőrizze Carlottának azt az állítását, hogy Antha veleszületett elmebetegségben szenvedett.
Elfogadtam a megbízás feltételeit. Nekiláttam lefordítani Petyr van Abel naplóját, korlátlan költségvetést kaptam, hogy szükség szerint kiterjeszthessem a kutatást, és a jelenben, Antha egyetlen gyermekénél, a tizenkét éves Deirdre Mayfairnél kezdtem el a „távnyomozást”.
Befejezésül annyit hadd tegyek hozzá, hogy nyomozásaimban nagy szerepet játszik két tényező. Először is úgy tűnik, hogy az emberek öntudatlanul fesztelenebbül érzik magukat a megjelenésemtől és a modoromtól, mert talán felszabadultabban beszélnek velem, mint másokkal. Hogy aztán ebben mekkora a szerepe az én „telepatikus meggyőzésemnek”, azt nehéz vagy lehetetlen meghatározni. Visszatekintve inkább azt mondanám, több köze van a tényhez, hogy úgy festek, mint egy „óvilági úr”, akit eleve jó embernek tartanak. Ugyanakkor erősen együttérzek azokkal, akiket faggatok, semmi esetre sem vagyok ellenséges hallgató.
Remélem, hogy munkaköri fortélyaim ellenére sem követtem el igazi árulást azok ellen, akik megbíztak bennem. Életem vezérelve, hogy jóra használjam, amit tudok.
Ugyancsak befolyásolja interjúimat és terepmunkámat mérsékelt képességem a gondolatolvasásra. Gyakran kiemelek a gondolatokból neveket és részleteket. Ezeket az információkat, lévén túl megbízhatatlanok, általában nem foglalom bele a jelentéseimbe. Ám az tagadhatatlan, hogy az évek során számos fontos „nyomra” tettem szert, hála telepatikus fölfedezéseimnek. Ezzel összefüggésben erősen kifejlődött bennem az ösztön, hogy megérezzem a veszélyt, amit az elbeszélés most következő része is bizonyít.
De most ideje visszatérni Antha életének és Deirdre születésének tragikus történetéhez.

 

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK 1929-TŐL NAPJAINKIG

Antha Mayfair

Stella halála a Mayfairek életében is lezárt egy korszakot. Stella leányának, Anthának, és Antha egyetlen gyermekének, Deirdre-nek gyászos históriáját a mai napig a titkok szemfedője takarja.
Ahogy teltek az évek, az Első utcai ház személyzete két hallgatag, megközelíthetetlen és vakon hűséges cselédre apadt, a melléképületek, amelyekben már nem laktak szobalányok, kocsisok és lovászok, lassan pusztultak.
Az Első utcai asszonyok továbbra is remeteéletet éltek. Belle-ből és Millie drágából kertvárosi „bűbájos öreg hölgy” lett, akik naponta hallgattak misét a Prytania utcai kápolnában, vagy szüntelen és hasztalan kertészkedésüket félbeszakítva időnként eldiskuráltak a vaskerítésen át az arra járó szomszédokkal.
Alig hat hónappal az anyja halála után Anthát kicsapták egy kanadai bentlakásos iskolából, az utolsó nyilvános intézményből, ahol valaha is megfordult. A magánnyomozónak hihetetlenül könnyű volt kiderítenie a tantestületi pletykákból, hogy Anthától féltek, mert olvasott a mások gondolataiban, valamiféle láthatatlan baráttal diskurált, és megfenyegette azokat, akik csúfolták, vagy kibeszélték a háta mögött. Ideges gyerekként jellemezték, aki folyton sírt, érthetetlen és elhúzódó lázaktól, hidegrázásoktól szenvedett, és lehetett akármilyen idő, folyton arra panaszkodott, hogy fázik.
Carlotta Mayfair vonattal vitte haza unokahúgát Kanadából, és ettől kezdve Antha, amíg be nem töltötte a tizenhetet, egyetlen éjszakát sem töltött az Első utcai házon kívül.
Az Anthánál két évvel idősebb, morcos, vaskos Nancy ezután is naponta eljárt az iskolába. Tizennyolc évesen beállt iktatónak Carlotta irodájába, ahol négy évig dolgozott. Minden reggel legyalogoltak Carlottával az Első és a Gesztenyefa sarkáról a Szent Károly útig, ahol fölszálltak az alsóvárosi villamosra.
Akkor már örökös homály borult az Első utcai házra. Sohasem tárták ki a zsalugátereket. A szürkéslila festés hámlani kezdett, a kert elvadult a vaskerítés mentén, babércseresznye és esőfa ütötte föl a fejét a néhány éve még oly gondosan ápolt kaméliák és gardéniák között. Amikor 1938-ban porig égett a telek lábában az üres istálló, egykettőre fölverte a helyét a gaz. Kevéssel később lebontottak egy másik, rozzant melléképületet, így hátul semmi sem maradt, csupán a régi gargonniére és egy óriási, szépséges tölgy, amely szívet tépő vágyakozással nyújtogatta ágait az elvadult pázsit fölött a messzi ház felé.
1934-ben kezdtek érkezni hozzánk a jelentések a különböző mesteremberekről, akik képtelenek voltak ezt-azt kijavítani a házon. A Molloy fivérek mindenkinek elmondták a Raktár utcai Korona bárban, hogy azt a házat nem lehet kifesteni, mert ahányszor elfordultak, vagy a létrájuk dőlt fel, vagy a festékeik ömlöttek ki, vagy az ecseteiket tunkolták bele a porba. – Legalább hatszor megtörtént – bizonygatta Dave Molloy –, hogy a festékem csak úgy leborult a létráról, és szétfolyt a földön! Hát azt pedig tudom, hogy én sose borítottam ki egy tele festékes dobozt! És akkor még képes ilyeneket mondani: „Maga borította ki!” Ezt mondta Carlotta kisasszony! Aztán mikor létrástul dűltem fel, nekem elég volt, és elhúztam a bélést.
Davey bátyjának, Thomson Molloynak elmélete is volt rá, hogy ki a felelős. – Az a barna hajú pasi, aki mindig les bennünket. Mondtam Carlotta kisasszonynak: „Nem gondolja, hogy az csinálhatja? Az a pasi, aki mindig ahun van, ni, a fa alatt?” A kisasszony úgy tett, mintha nem tudná, miről beszélek. Pedig az az ember mindig lesett ránk. A Gesztenyefa utcán próbáltuk volna foldozni a falat, hát nem meglátom, ahogy les ránk a könyvtár zsalugáterje mögül. De rám is hozta a frászt. Ki lehet ez? Ez is valami unokatestvér? Nem dolgozok én ott. Nem érdekel, mennyire rossz idők járnak. Nem dolgozok én azon a házon.
Egy másik munkás, akinek mindössze a kovácsoltvas korlátokat kellett volna feketére mázolnia, ugyanilyen „suskusokról” adott számot. Fél napig bírta, hogy omladék bombázza a tetőről, és levelek potyogjanak a festékjébe, aztán föladta.
1935-re az egész Ír Csatorna tudta, hogy semmit sem szabad csinálni „azon az ócska házon”. Amikor ugyanabban az évben két fiatalembert fogadtak föl az úszómedence kitakarítására, az egyiket belelökték a poshadt vízbe, ahol majdnem ott veszett. A másik alig bírta kihúzni. – Olyan volt, mintha nem látnék semmit! Fogtam, és kajabáltam, hogy jöjjön már valaki segíteni, és már süllyedtünk belefelé abba a pocsalékba, de akkor, hála istennek, meg tudta ragadni a peremet, és akkor kimentett. Akkor az az öreg színes asszony, az Easter nyanya hozott egy törlőt és azt kajabálta:
„Elmenjetek attól az úszómedencétől! Nem kell azt kipuculni! Menjetek onnat!” Még Irwin Dandrichnek is a fülébe jutott a pletyka. – Kísértetjárást emlegetnek, állítólag Stella szelleme nem engedi, hogy bármihez is hozzányúljanak. Mintha az egész ház Stellát gyászolná. – Hallott-e Dandrich a rejtélyes, barna hajú férfiról? – Mindenfélét hallottam. Egyesek szerint Julien szelleme, és Anthára vigyáz. Nos, ha ezt teszi, nem végez valami kiváló munkát.
Röviddel ez után jelent meg a Times-Picayune-ben egy célozgatós sztori „egy titokzatos felsővárosi villáról”, ahol semmit nem lehet: megjavítani. Dandrich kivágta, és elküldte Londonba, „Az én hírharangozásom” szavakkal a margón.
Egyik magánnyomozónk ebédre hívta a riporternőt, aki örült, hogy kinyithatja a száját. Igen, csakugyan a Mayfair-ház volt! Mindenki tudja!
Egy vízvezeték-szerelő mesélte, hogy órákra beszorult a ház alá, amikor egy csövet próbált kicserélni. Még el is ájult! Mikor végre magához tért, és előmászott, kórházba kellett vinni. Meg ott volt a telefonszerelő, akit azért hívattak, hogy javítsa meg a könyvtári készüléket. Azt mondta, soha többé nem teszi be a lábát abba a házba! Az egyik arckép ránézett a falról, és holtbiztos, hogy egy kísértetet is látott abban a szobában!
– Sokkal többet is írhattam volna – közölte a fiatal nő –, de a szerkesztőség nem akar ujjat húzni Carlotta Mayfairrel. Meséltem már a kertészről? Rendszeresen eljár a házhoz füvet nyírni, és valami egészen elképesztő dolgot mondott, mikor megkerestem. Azt mondta: „Ő, engem sose abajgat! Mi kijövünk egymással. Puszi haverok vagyunk.” No, mit gondol, kire célzott a kertész? Amikor rákérdeztem, azt felelte: „Menjen csak oda, és majd meglássa! Öröktől fogva ott lakik. A nagyapám is folyton látta. Nincs azzal semmi baj. Nem tud beszélni vagy mozogni, csak áll, és néz az árnyékból. Az egyik percben még lássa az ember, aztán nincs sehol. Engem nem abajgat. Nekem semmi bajom vele. Jó sok pénzt kerestem ottan. Mindig ott dolgoztam. Engem nem ijeszt meg.”
A család akkori pletykafészkei csak legyintettek a „kísértethistóriákra”, akárcsak, Dandrich szerint, a felsővárosi úri társaság, habár ő úgy vélte, hogy az emberek naivak.
– Én azt hiszem, maga Carlotta röppentette föl ezeket a bárgyú kísértethistóriákat! – mondta évekkel később az egyik unokatestvér. – Távol akarta tartani a háztól az embereket. Mi csak nevettünk, mikor hallottuk őket.
– Kísértetek az Első utcában? Carlotta az oka, ha az a ház romba dől! De mindig is kicsinyes volt apró dolgokban, a nagyokban meg pazarolt! Ez különbözteti meg az anyjától!
De bármint viselkedett is a rokonság és a társaság, a redemptorista plébánia papjai számlálatlanul hallottak meséket az Első utcai kísértetek rejtélyes gonoszkodásairól. Lafferty atya rendszeresen ellátogatott a házba, és olyan hírben állt, hogy nem hagyja lerázni magát.
A húga mesélte az egyik nyomozónknak: – A bátyám sokat tudott arról, hogy mi folyik ott, de sose pletykált. Ha kérdeztem, hogy van Antha, egyszerűen nem válaszolt. Pedig tudom, hogy találkozott Anthával. Bejutott a házba. Miután Antha meghalt, átjött ide vasárnap, és csak úgy ráborult az ebédlőasztalra és sírt. Akkor az egyszer láttam, hogy az én bátyám, Thomas Lafferty atya, így összeroppanjon és sírjon.
Ebben az időszakban a család folyamatosan aggódott Antháért. A hivatalos változat szerint „idegbeteg” volt, Carlotta folyton pszichiáterekhez hordozta, de „neki az se használt.” A gyermek sohasem heverte ki, hogy az anyját agyonlőtték. Álomvilágban élt, amelyet kísértetek és láthatatlan pajtások népesítettek be. Nem lehetett felügyelet nélkül hagyni, vagy kivinni a házból.
A hivatali pletyka szerint a rokonok gyakran jártak Cortland Mayfairnél, és könyörögtek neki, nézzen rá Anthára, de Cortlandet nem látták szívesen többé az Első utcában. A szomszédok tanúskodása szerint többször is ajtót mutattak neki.
– Eljött minden szentestén – mesélte jóval később az egyik szomszéd. – Megállt az autója az első kapunál, a sofőrje kiszállt, ajtót nyitott, aztán kiszedegette az ajándékokat a csomagtartóból. Rengeteg ajándékot. Aztán kijött Carlotta, és kezet rázott Cortlanddel a lépcsőn. Sose engedte be a házba.
A Talamasca sohasem bukkant rá egyetlen olyan orvos följegyzésére sem, aki megvizsgálta volna Anthát. Kétséges, hogy a vasárnapi misét leszámítva egyáltalán kivitték valaha is a házból. A szomszédok beszámoltak róla, hogy sűrűn látták az Első utcai kertben.
A nagy tölgyfa alatt olvasott, a telek lábánál; a térdére könyökölve órákig üldögélt az oldaltornácon.
Az utca átellenes oldalán dolgozó szobalány szerint Antha „feszt azzal az emberrel beszélgetett, azzal a barnás hajú emberrel, tudja, feszt az van nála, nyilván az egyik unokatestvér, de az biztos, hogy sikkesen öltözik.”
Miután Antha betöltötte a tizenötöt, maga is kiszökdösött a kapun. Egy levélhordó említi, hogy gyakran látta a réveteg arcú, vékony lányt, amint hol egyedül, hogy „egy jóképű fiatal hapsi” társaságában bandukol az utcán. A „jóképű fiatal hapsinak” barna haja-szeme volt, és mindig öltönyt-nyakkendőt viselt.
– A szívbajt hozták rám – mesélte egy ottani tejesember. – Egyszer, ahogy jövök ki fütyörészve Milton doktoréktól a Második utcában, hát nem ott állnak pont az orrom előtt, a magnóliafa árnyékában, a lány és mellette az illető. Majdnem beléjük szaladtam. Szerintem csak úgy sutyorogtak egymás között, és Antha talán ugyanúgy megijedt tőlem, mint én tőle.
Ebből a korszakból nincs fényképünk, de minden szemtanú szépnek írja le Anthát.
– Merengő arca volt – mesélte egy asszony, aki a kápolnában szokta látni. – Nem sziporkázott, mint Stella; ő mintha mindig beburkolózott volna az álmaiba. Megmondom az igazat, én bizony sajnáltam, hogy ott van egyedül abban a házban, azokkal az asszonyokkal. El ne árulja, hogy tőlem hallotta, de az a Carlotta komisz teremtés. Tényleg az. A szobalányom és a szakácsném mindent tud róla. Ők mesélték, hogy megragadja a lányt a csuklójánál fogva, és egészen belevájja a körmeit Antha húsába.
Irwin Dandrichtól is hallottuk, hogy Stella régi barátai hébe-hóba próbálták felhívni Anthát, de mindannyiszor elutasították őket. „Senki sem törhet át Nancyn vagy Easter nénin, a fekete cseléden” – írta Dandrich a londoni nyomozóknak. „Azt rebesgetik, hogy Antha valóságos fogoly abban a házban.”
Ettől a néhány felvillanástól eltekintve semmit sem tudunk az 1930-tól 1938-ig eltelt évek Anthájáról, és úgy tűnik, a család se tudott többet, ám azt biztonsággal kijelenthetjük, hogy az emlegetett „barna hajú ember” nem más, mint Lasher, ha pedig ez a helyzet, akkor Lashert többször látták ebben az. Időszakban, mint a korábbi évtizedekben együttvéve.
Olyan sokszor megjelent, hogy nyomozóink végül már csak ilyen lapidáris stílusban írtak róla: „Harmadik utcában dolgozó szobalány látta sétálni Anthát és az embert.” Vagy: „Első és Prytania sarkán asszony látta tölgyfa alatt beszélgetni Anthát és az embert.”
Most már Rémy Mayfair leszármazottjainak, Suzette fivéreinek és nővéreinek is úgy rémlett, hogy baljós titkok lengik körül a házat, amely egykor a szívükhöz nőtt.
1938 áprilisában iszonyú családi veszekedés robbant ki az Első utcában. Ablakok törtek, sikoltozás hallatszott ki az utcára, majd egy feldúlt fiatal nő, egyetlen szál válltáskával vagy retiküllel kirohant az utcára, és elfutott a Szent Károly út irányába. Kérdés nem fér hozzá, hogy Antha volt, ennyit még a szomszédok is tudtak, akik a csipkefüggöny mögül lesték az alig néhány perc múlva érkező rendőrautót. Carlotta kiment, tárgyalt a két közeggel, és a szirénázó autó már indult is a szökött lány után.
Este Carlotta fölhívta a New York-i Mayfaireket, és tájékoztatta őket, hogy Antha megszökött hazulról, és Manhattanbe tart. Segítenének a fölkutatásában? Ezek a New York-i unokatestvérek adták tovább a hírt a New Orleans-i családnak. Rokonok telefonáltak rokonoknak, Irwin Dandrich néhány nap múlva megírta Londonba, hogy „szegény kicsi Antha” megpróbálta kiharcolni a szabadságát. Elszökött New Yorkba. De meddig fog jutni?
Mint kiderült, Antha egész messze jutott.
Hónapokig senki sem tudta, merre jár Antha Mayfair. Se rendőrök, se magánnyomozók, se rokonok nem találták nyomát. Carlotta háromszor vonatozott föl New Yorkba, és derekas jutalommal kecsegtetett a New York-i rendőrségnél mindenkit, aki segíteni tud a keresésben. Telefonált Amanda Grady Mayfairnek, aki csak nemrég hagyta el a férjét, Cortlandet, és a szó szoros értelmében megfenyegette!
– Egyszerűen borzalmas volt – mesélte később Amanda titkos társasági ügynökünknek. – Arra kért, hogy löncsöljek vele a Waldorfban. Persze nem akartam. Előbb mászok be löncsölni az állatkerti oroszlán ketrecébe. De tudtam, hogy nagyon föl van dúlva Antha miatt, és azt hiszem, meg is akartam mondani neki a magamét. Közölni akartam vele, hogy ő üldözte el a háztól azt a szegény kislányt, és sohasem lett volna szabad így elszigetelnie Anthát a nagybátyáitól és a rokonságától, akik úgy szeretik!
– Aztán alighogy leültem, még ő kezdett fenyegetni engem! „Hadd mondjak neked valamit, Amanda, ha netán bújtatnád Anthát, úgy meg tudom keseríteni az életedet, hogy azt te el sem tudod képzelni!” Azt hittem, mindjárt a képébe öntöm az italomat! Olyan dühbe gurultam, hogy azt mondtam: „Te meg egy szót se szólj hozzám többé, Carlotta Mayfair, fel ne hívj, ne is írjál, a házam közelébe se gyere! Elegem volt belőled New Orleansban! Elegem van abból, amit a családod művelt Pierce-szel és Cortlanddel! A közelembe ne merj jönni még egyszer!” Én mondom magának, ekkora volt a fejem, amikor eljöttem a Waldorfból! Pedig Carlottának ez a rendes harcmodora. Ahogy meglátja az embert, rögtön vádaskodni kezd. Évek óta csinálja, így akadályozza meg, hogy őt vádolhassák.
1939-ben nyomozóink rendkívül egyszerűen találtak rá Anthára. Boszorkánytudorunk, Elaine Barrett, egy rutinmegbeszélésen fölvetette Evan Neville-nek, hogy Anthának a híres Mayfair-ékszerekből és aranypénzekből kellett finanszíroznia a szökését. Miért nem próbálkozunk azokkal a New York-i boltokkal, ahol gyorsan adnak pénzt az ilyesmiért? Anthát nem egészen egy hónap alatt megtalálták.
Valóban ritka és gyönyörű aranypénzek árából élt 1938 óta. New York összes numizmatikusa ismerte a finom modorú, kedves mosolyú, szép fiatal lányt, aki mindig a legpáratlanabb darabokat hozta eladni egy virginiai családi gyűjteményből, mint ő mondta.
– Először azt hittem, lopta – mesélte az egyik kereskedő –, hiszen a legprimább három francia arany volt, amit láttam valaha! A töredékét fizettem annak, amit ért, aztán csak vártam, de abszolúte nem történt semmi. Miután eladtam őket, rátettem a lánynak egy percentet. És mikor valami csodálatos római aranyakkal állított be, azokat már értékükön vettem meg. Azóta rendszeres kuncsaftom, és én mondom magának, szívesebben kötök üzletet vele, mint másokkal, akik bejönnek hozzám.
Gyerekjáték volt követni Anthát az egyik ilyen üzlettől Greenwich Village-be, a Christopher utcai nagy lakásba, amelyben Sean Lacyvel, a jóképű ír-amerikai festővel élt. Lacy ígéretes festő volt, aki már több munkájára kapott elismerő kritikákat, Anthából író lett. A házban és a háztömbben mindenki ismerte a fiatal párt. Nyomozóink alig egyetlen nap alatt rengeteg adatot gyűjtöttek róluk.
A barátok nyíltan megmondták, hogy Sean Lacynek Antha az egyetlen támasza. A lány mindent összevásárol, amit az élettársa megkíván, aki viszont úgy bánik vele, mint egy királynővel. – Az ő déli szépségének hívja, és mindent megtesz érte, de miért is ne tenne? – A lakás „csodálatos”, tele mennyezetig érő könyvespolcokkal, és nagy, régimódi, kényelmes, túltömött fotelekkel.
– Sean sose festett még ilyen jól. Három portrét festett a lányról, mind nagyon érdekes. És azt is hallani lehet, ahogy folyamatosan kattog Antha írógépe. Úgy hallom, egy sztorit már el is adott egy ohiói kis irodalmi folyóiratnak. Bulit rendeztek az örömére. Antha úgy örült! Tényleg egy kicsit naiv, de azért haláli jó gyerek.
– Jó író lehetne, ha arról írna, amit ismer – mondta egy bárban egy fiatal nő, aki azt állította, hogy Sean szeretője volt valaha. – De folyton ezeket a beteges agyrémeket irkálja egy öreg lila házról, lent New Orleansben, és a szellemről, ami a házban lakik, borzasztó egzaltált dolgokat, amik aligha piacképesek. Igazán meg kellene szabadulnia ezektől a sületlenségektől, és arról kellene írnia, amit itt él át New Yorkban.
A szomszédok kedvelték a fiatalokat. – A lány nem tud főzni, egyáltalán semmi gyakorlati érzéke – szögezte le a fölöttük lakó festőnő –, de minek az neki? Így is kifizeti a számlákat. Egyszer kérdeztem Seantől, honnan veszi a pénzt Antha? Azt felelte, van neki egy feneketlen bukszája. Csak bele kell nyúlnia. Aztán nevetett.
1940 telén Elaine Barrett írt Londonból a leglelkiismeretesebb New York-i nyomozónknak, hogy próbáljon beszélni Anthával. Elaine maga akart New Yorkba menni, de persze erről szó sem lehetett, így inkább fölhívta a megnyerő, elegáns Allan Carvert, aki évek óta dolgozott nekünk. Carvernek, a jól öltözött, jó modorú, ötvenes úriembernek nemhogy nehézséget okozott volna a megbízás, de még örömét is lelte benne.
– Követtem a Metropolitan múzeumba. Akkor csaptam le rá, amikor az egyik Rembrandt előtt ült, és csak bámulta, mélyen elmerülve gondolataiban. Helyes lány, egész helyes, de nagyon bohém. Aznap tetőtől-talpig kötött holmiba volt bugyolálva, a haját kibontotta. Mellé ültem, elővarázsoltam egy Hemingway novelláskötetet, ennek ürügyén ereszkedtem szóba vele. Igen, olvasta Hemingwayt, és szereti. Hát Rembrandtot szereti? Igen, őt is. És mit szól New Yorkhoz? Ő, úgy szeret itt lakni! Nem is kívánkozik máshová! Számára élőlény volt New York városa. Sehol sem érezte még magát ilyen boldognak.
Arra nem lehetett volna rábírni, hogy találkozzunk újra. Túlságosan tartózkodó, túl illedelmes volt. Így ott helyben igyekeztem megtudni minél többet.
Beszéltettem magáról, az életéről, a férjéről és az írásról. Igen, író szeretne lenni. Sean is azt szeretné. Sean csak akkor lesz boldog, ha ő is sikert arat. „Tudja, én tényleg nem lehetek más, mint író”, mondta. „Abszolút felkészületlen vagyok minden másra. Aki azt a fajta életet élte, amit ő, az semmire sem alkalmas. Csak az írás mentheti meg.” Igazán olyan megható volt, amit mondott. Teljesen védtelennek és tökéletesen őszintének látszott. Azt hiszem, bele tudtam volna szeretni, csak lettem volna harminc évvel fiatalabb!
„De hát miféle életet élt?” – unszoltam. – „Nem tudom hová tenni a kiejtését, de azt tudom, hogy nem lehet New York-i.”
„Odalent délen” – felelte. – „Az egy másik világ.” Egy pillanatra elszomorodott, sőt, zaklatott lett. „El akarom felejteni” – mondta. – „Nem akarok neveletlenül viselkedni, de ezt törvényül szabtam magamnak. Írok a múltamról, de nem fogok beszélni róla. Művészetté változtatom, ha tehetem, de nem beszélek róla. Itt, a művészeten kívül, nem adok életet neki, ha érti, mire gondolok.”
Nagyon okosnak és érdekesnek találtam ezt a beszédet. Tetszett nekem ez a lány, el se mondhatom, mennyire. Pedig tudja, az én munkámban eléggé megszokjuk, hogy csak használjuk az embereket.
„Nohát, akkor legalább arról beszéljen, mit ír!” – kérleltem. – „Mesélje el például az egyik novelláját, feltéve, ha ír ilyeneket, vagy szavalja el egy versét.”
„Ha jók, akkor úgyis hamarosan olvashatja őket” – válaszolta, majd rám mosolygott búcsúzóul, és elment. Úgy gondolom, gyanút fogott, bár ebben nem lehetek biztos. Egész idő alatt, amíg beszélgettünk, védekezőn nézegetett maga köré. Egyszer meg is kérdeztem, vár-e valakit. Azt felelte, nem igazán, de „sose tudhatja az ember.” Úgy viselkedett, mintha azt hinné, hogy valaki figyeli, mint ahogy természetesen az embereim folyton figyelték is. Mondhatom, abban a pillanatban ugyancsak kínosan éreztem magamat.
Hónapokon át ömlöttek a jelentések Antha és Sean boldogságáról. Az aranyos humorérzékű, nagydarab Seannek gyűjteményes kiállítása volt a Village-ben, ami egészen szép sikert aratott. Antha egyik rövid versét (hét sor) leközölte a New Yorker. A pár a mennyekben járt. Csupán 1941. áprilisában változott meg a pletykák jellege.
– Állapotos – közölte az emeleti festőnő. – A fiú nem akarja a gyereket, ő meg természetesen akarja, és csak Isten a megmondhatója, mi fog kisülni ebből. Sean ismer egy orvost, aki el tudná intézni, de a lány hallani sem akar róla. Úgy nem szeretem látni, hogy ilyen dolgokon kell átmennie. Annyira törékeny. Mindig hallom éjszakánként, ahogy sír.
Július elsején Sean Lacy, aki betegeskedő anyját látogatta meg New York állam felső részében, hazafelé jövet meghalt egy közönséges defekt miatt. A hisztérikus Anthát be kellett szállítani a Bellevue-be. – Egyszerűen nem tudtuk, mihez kezdjünk vele – mesélte az emeleti festőnő. – Teljes nyolc órán át sikoltozott. Végül telefonáltunk a Bellevue-be, de nem tudom, helyesen tettük-e.
A Bellevue naplói szerint Antha, amikor fölvették, abbahagyta a sikoltozást, egyáltalán semmiféle hangot nem adott, katatón mozdulatlanságba dermedt teljes egy héten át, aztán fölírta egy cetlire: „Cortland Mayfair, ügyvéd, New Orleans.” Másnap délelőtt fél tizenegykor értesítették Cortland irodáját, Cortland tüstént felhívta elhidegült feleségét New Yorkban, Amanda Grady Mayfairt, és könyörgött, menjen ki a Bellevue-be, és nézzen rá Anthára addig, amíg maga is feljut New Yorkba.
Ekkor iszonyú háborúság tört ki Cortland és Carlotta között. Cortland ragaszkodott hozzá, hogy neki kell a gondjaiba vennie Anthát, mert a lány őt kérte. A korabeli pletyka szerint Carlotta és Cortland együtt szálltak fel a New York-i vonatra, hogy hazahozzák Anthát.
Egy érzelmesen szeszgőzös ebéden Amanda Grady Mayfair az egész történetet feltálalta barátjának (és informátorunknak), Allan Carvernek, aki módját ejtette, hogy a hölgy régi déli családja és annak rémregénybe illő ügyködései iránt érdeklődjék. Mindent elmondott a szegény kis unokahúgról a Bellevue-ben:
– ...Egyszerűen borzasztó volt! Antha nem tudott beszélni. Nem bírt! Megpróbált mondani valamit, de csak hebegett. Olyan törékeny volt. Teljesen tönkretette Sean halála. Teljes huszonnégy órába telt, mire egyáltalán föl tudta írni a greenwichi címét! Rögtön odamentem Ollie Mayfairrel, tudja, Rémy egyik unokája, és elhoztuk Antha dolgait. Ó, de szomorú volt! Hát persze, Sean festményeire ugyancsak Anthának volt jussa, hiszen a felesége volt, gondolom én; de aztán jöttek a szomszédok, és elmondták, hogy Antha sose ment feleségül Seanhoz, hogy Sean anyja meg a bátyja megelőztek bennünket, és vissza fognak jönni egy teherautóval, mert mindent el akarnak vinni. Úgy vettem észre, Sean anyja utálta Anthát, mert szentül hitte, hogy Antha rántotta bele a fiát a művészlétbe.
No jó, mondtam Ollie-nak, vihetik, amit akarnak, de Antha arcképeit nem kapják meg. Úgyhogy összeszedtem a portrékat, Antha ruháit, holmiját, és azt a régi, aranypénzes erszényt, mert én hallottam ám arról az erszényről, mint ahogy magának is hallania kellett, ha egyszer ismeri a Mayfaireket. És az írásait, igen, Antha írásait. Összecsomagoltam mindent, a novelláit, fejezeteket egy regényből és néhány költeményét. És tudja-e, mire jöttem rá később? Hogy megjelent egy verse a New Yorkerben! A New Yorfeerben! De én csak akkor szereztem róla tudomást, amikor Pierce fiam mondta. Pierce direkt bement a könyvtárba, és megkereste. Nagyon rövid volt, olyasmiről szólt, hogy hull a hó a parkban álló múzeumra. Én ezt tényleg nem nevezném versnek, inkább olyan, mint egy kis darab élet, hogy úgy mondjam. De itt az a lényeg, hogy Antha a New Yorkerben publikált. Olyan szomorú volt mindent kipakolni abból a lakásból! Mintha egy életet bontottunk volna le, tudja.
Mire visszaértem a kórházba, Carlotta és Cortland már ott volt. A folyosón veszekedtek. Azt látnia kellett volna, ahogy Carl és Cort tudott veszekedni, kizárólag suttogva, apró gesztusokkal, pengevékony szájjal. Az nem volt semmi. Csak álltak ott, így beszéltek, és én tudtam, hogy képesek lennének megölni egymást.
„Ugye tudjátok, hogy terhes?” – kérdeztem. – „Mondták az orvosok?”
„El kellene vetetnie” – válaszolta Carl. Azt hittem, Cortland ott helyben fog meghalni. Jómagam annyira megbotránkoztam, hogy azt se tudtam, mit mondjak.
Gyűlölöm Carlottát! Nem érdekel, ki hallja! Utálom és gyűlölöm! Világéletemben gyűlöltem! Kiráz a hideg a gondolatra, hogy ott van egyedül Anthával! Megmondtam Cortlandnek, ott, Carlotta füle hallatára:
„Annak a lánynak gondoskodásra van szüksége.”
Mármost Cortland meg akarta szerezni Antha gyámságát, a kezdet kezdetén ezt akarta, ám Carlotta megfenyegette, hogy bepereli, és mindenféléket elárul rólunk, ezt mondta. Ó, iszonyú teremtés az! Úgyhogy Cortland föladta. Szerintem most is tudta, hogy úgyse ítélnék neki a gyermekfelügyelet jogát. „Nézzétek, Antha már felnőtt asszony”– érveltem. „Tőle kérdezzétek, hol akar lakni. Ha New Yorkban akar maradni, ellakhat nálam. Mehet Ollie-hoz”. Ki volt zárva!
Carlotta elment a doktorokhoz, és előadta a szokásosat. Kicsikart valami hivatalos engedélyt, hogy átszállíthassa Anthát egy New Orleans-i elmegyógyintézetbe. Cortlandra rá se hederített, mintha ott se volna. Ráfeküdtem a telefonra, felhívtam New Orleansban az összes rokont. Mindenkit. Még Rémy unokáját, a kis Beatrice Mayfairt is felhívtam az Eszplanád úton. Megmondtam nekik, hogy a gyerek beteg és állapotos, szeretetre és gondoskodásra van szüksége.
Akkor olyan szomorú dolog történt. Amikor vitték Anthát az állomásra, intett, hogy menjek oda hozzá, és a fülembe súgta: „Kérlek, Mandy néni, vigyázz a dolgaimra! Carlotta kidobja őket, ha nem teszed!”
És ha belegondolok, hogy én már postára is adtam a holmiját, az otthoni címére! Telefonáltam Sheffield fiamnak, és mindent elmondtam neki, azt mondtam: „Sheff, tegyél meg érte minden tőled telhetőt, amint hazaér!”
Nagybátyja és nagynénje kíséretében Antha visszautazott a vonattal Louisianába, ahol haladéktalanul befektették hat hétre a Szent Anna ideggyógyintézetbe. Rengeteg Mayfair rokon látogatta meg. A családi pletyka szerint a lány sápadt volt, és időnként nem lehetett érteni, mit mond, de egyébként egész jól bírta.
New Yorkban nyomozónk, Allan Carver, összehozott még egy véletlen találkozást Amanda Grady Mayfairrel. – Hát hogy van a kis unokahúg?
– Ó, hogy miket tudnék én mesélni magának! – vágta rá Amanda Grady Mayfair. – Maga azt el se tudná képzelni! Tudja-e, hogy a nagynénje azt követelte az intézeti orvosoktól, szakítsák meg a terhességet? Mert a lány eleve elmebetegen jött a világra, tehát nem szabad megengedni, hogy gyereket szüljön? Hát hallott ehhez fogható rémséget? Amikor a férjem elmondta, azt mondtam, ha nem teszel valamit most rögtön, azt én sose bocsátom meg neked! Hát persze nyugtatott, hogy senki sem bánthatja a picit. Az orvosok úgyse tennének ilyet, se Carlottának, se másnak. Aztán telefonáltam. Beatrice Mayfairnek az Eszplanád útra, és beszámoltam neki, mire Cortland méregbe jött: „Ne trombitáld már ki mindenkinek!” De bizony én pont ezt akartam csinálni! Megmondtam Beának: „Menj, látogasd meg! Ne tűrd, hogy bárki is ajtót mutasson!”
A Talamasca sohasem volt képes bizonyítékot szerezni a terhesség-megszakítást illető javaslatra, ám a Szent Anna ápolónői elmesélték később a nyomozóinknak, hogy temérdek Mayfair rokon látogatta meg Anthát az intézetben.
„Nem engedik kidobni magukat” – írta Irwin Dandrich. – „Ragaszkodnak hozzá, hogy látni akarják a lányt, aki egybehangzó vélemény szerint jól van. Boldogan várja a babáját, és a rokonság természetesen elárasztotta ajándékokkal. Fiatal unokahúga, Beatrice, antik csipkés babaruhákat hozott neki, amelyek egy Suzette nevű dédnagynénié voltak valaha. Persze, mindenki tudja, hogy Antha sose ment feleségül a New York-i festőhöz, de mit számít ez, ha az ember neve Mayfair, és Mayfair is marad?”
Az unokatestvérek agresszivitása akkor sem lanyhult, amikor a Szent Annából elbocsátott Antha már az Első utcában, Stella egykori, északra néző hálószobájában lábadozott. Egész nap ápolónők voltak mellette, akiktől nyomozóink játszva szerezhettek adatokat.
„Elviselhetetlenül sivár”, így nevezték a házat. Ám Millie drága és Belle nagyszerűen gondot viseltek Anthára, olyannyira, hogy az ápolónőknek nem is igen maradt munkája. Millie drága el se mozdult Antha szobájának kis oldalerkélyéről, Belle pedig gyönyörű holmikat kötött a babának.
Cordand minden este benézett munka után. – Úgy hiszem, a ház úrnője nem akarta ott látni – mondta az egyik ápolónő. – De ő akkor is jött. Mindig jött. Ő és egy fiatal úriember. Azt hiszem, Sheffieldnek hívták. Minden este üldögéltek egy kicsit a páciens mellett, és beszélgettek.
A családi pletyka szerint Sheffield beleolvasott Antha New York-i írásaiba, és azt mondta, hogy „nagyon jók”. Az ápolónők említették a New Yorkból érkezett ládákat, a rengeteg könyvet és papírt, amelyekbe Antha belenézett, de még túl gyenge volt ahhoz, hogy kicsomagoljon.
– Nem úgy látom, mintha bármi baj lenne az elméjével – mondta az egyik ápolónő. – A nagynéni kihívogat bennünket a folyosóra, és a legfurcsább dolgokat kérdezi. Célozgat rá, hogy a lány a születésétől elmebeteg, és kárt tehet valakiben. De az orvosok nem mondtak semmi ilyet. Csendes, mélabús lány. Kinézetre és beszédre sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál, de egyáltalán nem az a fajta, akit elmebetegnek neveznék.
Deirdre Mayfair 1941. október negyedikén jött a világra, lent a folyóparton, a régi Isteni Könyörületesség kórházban, amelyet később lebontottak. A szülés különösebb komplikációk nélkül zajlott le, Antha az akkori szokás szerint rengeteg érzéstelenítőt kapott. Kórházi tartózkodásának öt napján, a látogatási idő alatt a Mayfairek elárasztották a kórház folyosóit. Antha szobája tele volt virágokkal. Gyönyörű, egészséges kislányt szült.
Ám az információáradat, amely olyan hatalmas hullámokat vetett Amanda Grady Mayfair közbelépésétől, hirtelen vége szakadt két héttel Antha hazatérése után. A második-harmadik vizitre érkező unokatestvéreket vagy Easter néni, a fekete cseléd, vagy Nancy küldte el, aki otthagyta iktatói állását, hogy csak az újszülöttet kelljen gondoznia („Vagy bennünket kizárnia!” – telefonálta interurbán Beatrice Amandának), és hajthatatlanul közölte, miszerint az anyát és a babát nem szabad zavarni.
Amikor Beatrice telefonált, és a keresztelő után érdeklődött, közölték vele, hogy az újszülöttet már megkeresztelték a Szent Alfonzban. Beatrice felháborodottan hívta Amandát New Yorkban. Egy vasárnap délután húszegynéhány unokatestvér „betört” a házba.
– Antha repesett, mikor meglátta őket! – mesélte Amanda Allan Carvernek. – Egyszerűen ujjongott! Fogalma se volt róla, hogy a rokonok többször is viziteltek. Neki senki sem szólt. Azt se tudta, hogy a keresztelőt összejövetellel szokás ünnepelni. Carlotta mindent megszervezett. Úgy fájt Anthának, mikor megértette, mi történt, és a többiek rögtön át is tértek más témára. Beatrice dühöngött Nancyra, pedig hát Nancy csak azt tette, amire Carlotta utasította.
Október 30-án Anthát hivatalosan a Mayfair-hagyaték kedvezményezettjének és teljes jogú kezelőjének nyilvánították. Aláírt egy meghatalmazást, amelynek értelmében Cortland és Sheffield Mayfair képviselik minden pénzügyi kérdésben, és rögtön kérte, hogy létesítsenek alapot az Első utcai ház felújítására. Aggasztotta az ingatlan állapota.
A hivatali pletyka szerint Antha egészen elhűlt, amikor megtudta, hogy a ház az övé. Halvány fogalma sem volt róla. Át akart rendeztetni, ki akart festetni, restauráltatni akart mindent.
Carlotta nem volt jelen a megbeszélésen, amelyet Antha a nagybátyjaival folytatott. Antha nevében teljes kimutatást követelt a Mayfair és Mayfairtől mindenről, ami Stella halála óta történt, azt állítva, hogy a nyilvántartások hiányosak, és semmiféle megbeszélésen nem volt hajlandó részt venni addig, amíg meg nem kapja ezt a kimutatást „felülvizsgálat” céljára.
Sheffield később azt mondta anyjának, Amandának, hogy Anthát tudatosan félrevezették az örökségét illetően. Megbántottnak látszott, sőt egy kicsit meg is rendült, mikor elmagyarázták neki a dolgokat. Carlotta bántotta meg így, de a lány mindössze annyit volt hajlandó mondani, hogy nagynénje nyilván az ő érdekében tette, amit tett.
Ünnepelni a Galatoire-ba mentek egy kései ebédre. Antha idegeskedett, hogy otthon kellett hagynia a kicsit, ám egyébként jól érezte magát. Távozás közben Sheffield hallotta, amint a lány azt kérdezi Cortlandtól: Ezt úgy érted, hogy akkor se dobhatna ki a házból, ha akarná? Nem tehetne az utcára?
– Az a te házad, ma chérie – felelte Cortland. – Lakhat ott, de kizárólag a te jóváhagyásoddal.
Milyen szomorúnak látszott Antha. – Örökké fenyegetett – mormolta. – Örökké azt mondta, az utcára lök, ha nem azt teszem, amit ő akar.
Ekkor Cortland beültette Anthát az autójába, és egyedül vitte haza.
Antha és a csecsemő néhány nap múlva Beatrice Mayfairrel löncsöltek a Francia Negyed egy másik divatos éttermében. Deirdre dadája sétálni vitte a gyönyörű, kosárfonott, fehér babakocsijában fekvő kislányt, hogy a két nő zavartalanul élvezhesse a bort és a halat. Amikor Beatrice beszámolt Amandának, azt mondta, hogy Antha valóban nővé érett. Antha ismét ír. Egy regényen dolgozik, és az utolsó szögig rendbe akarja hozatni az Első utcai házat.
Meg akarta javíttatni az úszómedencét. Egy kicsit beszélt az anyjáról, hogy mennyire szeretett vendégeket látni az anyja. Pezsgett benne az élet.
Több építési vállalkozó is kapott felkérést, hogy készítsenek árbecslést, mibe kerülne „egy teljes felújítás, festéssel, ácsolatok javításával, helyenként falazással.” A szomszédok örültek, amikor hallották a cselédektől. Dandrich azt írta, hogy egy jó nevű tervezőirodával az istálló újjáépítéséről folytatnak tárgyalásokat.
Antha november közepén rövid levelet írt Amanda Grady Mayfairnek. Megköszönte a New Yorkban kapott segítséget, és azt, hogy Amanda utána küldte a Greenwich Village-be érkezett postát. Tudatta, hogy rövid novellákat ír, és megint elővette a regényét.
Amikor december tizedikén a szokásos körútját járó Mr. Bordreaux, a postás, megérkezett délelőtt kilenckor a házhoz, Antha a kapuban várta, New Yorkba címezett, nagy, nátronpapír borítékokkal. Megvásárolhatná Mr. Bordreaux-tól a bélyeget? Saccra megállapították a súlyt – Antha azt mondta, nem hagyhatja itt a kisbabát, amíg átmegy a postára –, aztán Mr. Bordreaux elvitte a küldeményeket, egy köteg szabványméretű borítékkal, ugyancsak New York-i címekre szóló levelekkel együtt.
– Valósággal repesett – mesélte a postás. – Író lesz belőle! Micsoda édes lány. Ezt sose felejtem el, tettem valami megjegyzést Pearl Harbor lebombázására, hogy a fiam is jelentkezett tegnap, és most aztán benne vagyunk a háborúban. Tudja-e, hogy nem is hallott róla? Még csak arról se, hogy háború van! Mint aki egy álomvilágban él.
Az „édes lány” délutánig élt. Amikor fél négykor ugyanez a postás ideért a délutáni postával, zivatar tombolt a Kertvárosnak ebben a részében. Úgy esett, mintha dézsából öntenék, mégis valóságos tömeg verődött össze Mayfairék kertjében, és a temetkezési vállalkozó furgonja állt az utcaközepén. A szél „valami félelmetesen” süvöltött. Mr. Bordreaux is csatlakozott a szájtátókhoz, dacára a felhőszakadásnak.
– Belle kisasszony a tornácon zokogott. Millie kisasszony próbálta magyarázni, mi történt, de egy szó sem jött ki a száján. Aztán Nancy kisasszony kijött a tornác szélére, és rám ordított: „Menjen innen, Mr. Bordreaux! Halott van a háznál! Menjen innen, tisztuljon az esőből!”
Mr. Bordreaux keresztülment az utcán, és egy szomszédos ház eresze alatt keresett menedéket. A házvezetőnő kiszólt a szúnyoghálón át, hogy Antha Mayfair halt meg. Leesett az emeleti tornác ereszéről.
Iszonyú vihar volt, mesélte a postás, igazi hurrikán, Mr. Bordreaux mégis kiböjtölte, amíg a holtat betették a temetkezési vállalkozó furgonjába. Red Lonigan volt ott, meg az unokatestvére, Leroy Lonigan. A furgon elhúzott, Mr. Bordreaux folytatta a levélkihordást, és mire a Prytania utcára ért, kiderült az idő. Amikor másnap erre járt, a gyalogutat vastagon beborították a hullott levelek.
Az évek során a Talamasca sok történetet gyűjtött össze Antha haláláról, ám hogy valójában mi történt 1941. december tizedike délutánján, azt talán sohasem tudjuk meg. Mr. Bordreaux volt az utolsó „kívülálló”, aki látta Anthát és beszélt vele. A kislány dadája, egy Alice Flanagan nevű öregecske asszony, aznap beteget jelentett.
A rendőrségi jegyzőkönyvekből, a Lonigan család és az egyházközségi papok óvatos célzásaiból annyit tudhatunk, hogy valamivel délután három előtt Antha leugrott vagy leesett a Julien régi padlásszobája alatti tornác ereszéről.
Carlotta ugyanezen forrásokból összeállított változata így hangzott:
A csecsemőn veszekedtek a lánnyal, mert Antha annyira leépült, hogy már nem is etette a gyermekét.
– Semmilyen szempontból nem volt érett az anyaságra – mondta Carlotta kisasszony a rendőrnek. Antha órák hosszat gépelte a leveleit, a novelláit, a verseit, Nancynak vagy a többieknek kellett dübögnie az ajtaján, hogy Deirdre sír, szoptatni vagy dudliztatni kell.
Antha „hisztériás rohamot” kapott ennek az utolsó veszekedésnek a során. Felrohant a lépcsőn a manzárdba, miközben visított, hogy hagyják békén. Carlotta, attól tartva, hogy unokahúga kárt tesz magában – ami a kisasszony állítása szerint gyakran megesett a lánnyal –, követte Julien régi szobájába. Mire utolérte, Antha éppen a saját szemét próbálta kikaparni, és ömlött belőle a vér.
Carlotta le akarta fogni, de Antha olyan lendülettel tépte ki magát, hogy háttal kiesett az ablakon, rá a kovácsoltvas tornác tetejére. Elvergődött az ereszig, és ott vagy elveszítette az egyensúlyát, vagy szándékosan ugrott le, de azonnal meghalt, amikor az agya két emelet mélységben szétloccsant a kockaköveken.
Cortland magánkívül volt, amikor értesült unokahúga haláláról, és azonnal rohant az Első utcába. Később azt telefonálta a feleségének New Yorkba, hogy Carlotta rettenetesen föl volt dúlva. Kevin atya volt mellette, a redemptorista egyházközség plébánosa. Carlotta folyton azt hajtogatta, hogy senki sem fogta föl, mennyire gyenge volt Antha. – Én csak vissza akartam tartani! – mondta. – Az isten szerelmére, hát mi mást tehettem volna! – Millie drága és Belle annyira megrendült, hogy nem bírtak beszélni róla, ráadásul Belle mintha össze is keverte volna Stella halálával. Csupán Nancy nyilatkozott kendőzetlen rosszindulattal, hogy Antha, akit világéletében elkényeztettek és vattában tartottak, összeképzelgett magának mindenféle butaságot.
Cortland megkereste Alice Flanagant, a dadát, aki rémüknek látszott. Idős, félig vak nő volt. Azt mondta, ő nem tud arról, hogy Antha valaha is kárt tett volna magában, hisztizett volna vagy ilyesmi. Ő Carlotta kisasszonytól kapta az utasításokat. Carlotta kisasszony nagyon jó volt a családjához. Flanagan leányasszony nem akarta elveszíteni az állását. – Én csak arra a bűbáj babára akarok vigyázni – mondta a rendőröknek. – Annak a bűbáj babának most szüksége van rám.
Csakugyan vigyázott is Deirdre Mayfairre, amíg az ötéves nem lett.
Végül Cortland azt mondta Amandának és Beatrice-nek, hagyják békén Carlottát. Rajta kívül senki se látta, mi történt azon a délutánon. Antha halálát egy szörnyű baleset okozta. Mit lehet itt még tenni?
Nem folytattak igazi nyomozást, Anthát nem boncolták föl. Amikor a temetkezési vállalkozó a holttest megvizsgálása után közölte a család orvosával a gyanúját, hogy az arcon látható karmolásokat nem okozhatta az elhunyt, azt a tanácsot vagy utasítást kapta, hogy ne foglalkozzon a témával. A nem hivatalos verdikt úgy szólt, hogy Antha eszelős volt, mindig is kiegyensúlyozatlanul viselkedett, megjárta a Bellevue-t és a Szent Anna ideggyógyintézetet, képtelen volt gondoskodni magáról és a gyermekéről.
Miután Stella meghalt, Anthával kapcsolatban senki sem említette a Mayfair-smaragdot. Egyetlen rokonról vagy barátról sem tudunk, aki látta volna. Sean Lacy Antha-portréin sem szerepel az ékszer. New Yorkban nem látták, nem hallottak róla. Ám amikor Antha meghalt, a nyakán viselte a smaragdot.
Elkerülhetetlenül fölmerül a kérdés, hogy a lány miért éppen ezen a napon ékesítette föl magát a drágakővel? Az ékszer látványa robbantotta volna ki a végzetes veszekedést? És ha nem Antha karmolta össze a saját arcát, akkor Carlotta próbálta volna kikaparni az unokahúga szemét? És ha igen, miért?
Akármi történt is, az Első utcai házat ismét betakarta a titok füstje. Antha felújítási terveiből nem lett semmi. A Mayfair és Mayfair irodájában tomboló ádáz veszekedések után – az elcsörtető Carlotta egyszer úgy bevágta az ajtót, hogy az üveget is betörte – Cortland odáig ment, hogy pert indított a csecsemő Deirdre felügyeletének jogáért. Színre lépett Clay Mayfair unokája, Alexander is. Neki, és feleségének, Eileennek, szép villájuk volt Metairie-ben. Hivatalosan örökbe fogadhatnák a gyermeket, vagy csak nem hivatalosan vennék magukhoz, ahogy Carlotta megengedi.
Amanda Grady Mayfair azt pletykálta társasági titkos ügynökünknek, Allan Carvernek: – Cortland azt akarja, hogy menjek haza, és viseljek gondot a babára. Komolyan mondom, annyira sajnálom azt a kicsit, de ilyen évek után képtelen vagyok visszatérni New Orleansba!
Carlotta csak a szemébe nevetett az összes „jótékonykodónak”, ahogy titulálta őket. Közölte a bíróval, és minden családtaggal, aki kérdezte, hogy Antha súlyos beteg volt. Veleszületett elmebajban szenvedett, kétség nem fér hozzá, ami kiüthet a kislányán is. Nincs szándékában megengedni, hogy bárki is elvigye Deirdre-et az édesanyja házából, az aranyos Flanagan kisasszonytól, az édes, tündér Belle-től vagy a drága Millie-től, akik valamennyien bálványozzák a gyermeket, és bőven van idejük, hogy úgy eldédelgessék, amire senki más nem lenne képes.
Mikor Cortland ettől sem hátrált, Carlotta nyíltan megfenyegette. A felesége otthagyta, nemde? Hátha ennyi év után a család is tudni szeretné, miféle ember ez a Cortland? A rokonok mérlegelték a célzásokat és a sejtetéseket. A bíró „türelmetlenkedett”. Ő feddhetetlen erényű és kiváló eszű asszonynak ismerte Carlotta Mayfairt. Miért nem tud belenyugodni a helyzetbe ez a család? Jóságos ég, sokkal különb hely lenne a világ, ha minden elárvult babának olyan csupaszív nagynénjei lennének, mint Millie, Belle és Carlotta!
A hagyaték a Mayfair és Mayfair kezén maradt, a gyermek Carlottánál maradt, az ügyet egyik napról a másikra lezárták.
Ezek után egyetlenegy támadást intéztek Carlotta fennhatósága ellen. 1945-ben történt.
Cornell Mayfair, egy New York-i unokatestvér, Lestan egyik leszármazottja éppen letöltötte rezidentúráját a Massachusetts Közkórházban.
Pszichiáternek készült. „Hihetetlen históriákat” hallott az Első utcai házról Amanda Grady Mayfairtől, aki a házassága révén került rokonságba Cornell-lel, és Louisa Ann Mayfairtől, Garland legidősebb unokájától, akivel együtt járt, mikor a lány a Radcliffe-on tanult. Miket hordanak ezek össze „veleszületett elmebetegségről?” Az orvos le volt nyűgözve. Azonkívül még mindig szerette Louisa Annt, aki inkább visszatért New Orleansba, mintsem az ő feleségeként éljen Massachusettsben. Cornell nem értette ezt a fokú rajongást az otthon iránt. Meg akarta látogatni New Orleanst és az Első utcai családot. A New York-i rokonok jó ötletnek tartották.
– Ki tudja? – mondta Amandának ebéd közben a Waldorfban. – Akár meg is szerethetem a várost, sőt talán még Louisa Ann-nel is rendeződne a dolog.
Február tizenegyedikén Cornell megérkezett New Orleansba, és bejelentkezett egy alsóvárosi szállodába. Kérlelte Carlottát, hadd beszéljen vele, és a kisasszony megengedte, hogy a fiatalember átjöjjön a felsővárosba.
Cornell, mint később beszámolt interurbán Amandának, körülbelül két óráig maradt az Első utcai házban, és ebből egy bizonyos időt kettesben töltött a négyéves Deirdre-rel. – Most nem mondhatom meg, mire jöttem rá, de a gyermeket ki kell emelni abból a környezetből. És nagyon nem akarom, hogy Louisa Ann belekeveredjen. Majd akkor mondom el, ha visszaértem New Yorkba.
Amanda ragaszkodott hozzá, hogy a fiatalember hívja föl Cortlandet, és számoljon be az aggodalmairól. Cornell bevallotta, hogy ugyanerre ösztökéli Louisa Ann is.
– Most, ebben a percben nem akarom – közölte. – Épp most laktam torkig Carlottával. Egy délutánra ennyi elég ezekből az emberekből.
Amanda, abban bizakodva, hogy Cortland segíthet, fölhívta volt férjét, és tájékoztatta a történtekről. Cortland hálás volt Mayfair doktor érdeklődéséért. Késő délután megtelefonálta New Yorkba, hogy vacsorát beszélt meg Cornell-lel az alsóvárosi Kolbnál. Majd tájékoztatja Amandát, mire jutottak, egyelőre annyit mondhat, hogy rokonszenvesnek találja a fiatal orvost, és türelmetlenül várja, mi közölnivalója van a rokonnak.
Cornell sohasem ért oda a vacsorára. Cortland egy óráig várakozott a Kolbban, azután felhívta Cornell szobáját. Az orvos nem vette föl. Másnap reggel a szobaasszony találta meg a holttestét. Felöltözve, félig nyitott szemmel feküdt a gyűrött ágyon, félig kiivott whiskyspohár állt az éjjeliszekrényén. Külsérelmi nyomot nem találtak.
Miután Cornell anyjának és a New Orleans-i halottkémnek a követelésére elvégezték a boncolást, alkoholban oldott erős, noha csekély mennyiségű nyugtatószert találtak a halott ereiben. Elkönyvelték véletlen túladagolásnak, és nem nyomoztak tovább. Amanda Grady Mayfair sohasem bocsátotta meg magának, hogy New Orleansba küldte a fiatal orvost. Louisa Ann „sohasem heverte ki” a dolgot, és a mai napig hajadon. A koporsót a lesújtott Cortland kísérte vissza New Yorkba.
Cornell is a Mayfair-boszorkányok áldozata lett volna? Ismét azt kell mondanunk, hogy nem tudjuk. Ám egy részlet mintha arra utalna, hogy Cornell nem attól a szesszel kevert, kevés nyugtatótól halt meg. A halottkém, aki megvizsgálta a tetemet, mielőtt elszállították a hotelszobából, azt állította, hogy Cornell szemében megpattantak a véredények, márpedig tudjuk, hogy ez a fulladás jele. Lehetséges, hogy valaki az éjjeliszekrényen talált whiskybe csempészett nyugtatóval elbódította, majd a párnával megfojtotta a magatehetetlen fiatalembert?
Mire a Talamasca jó nevű magándetektívje megpróbált utánajárni az esetnek, a nyom kihűlt. A szállodában senki sem emlékezett, jártak-e Cornell Mayfairnél látogatók azon a délutánon. A szobapincértől rendelte a whiskyjét? Senkinek se jutott eszébe, hogy megkérdezze. Ujjlenyomatok? Nem vették le. Végül is, nem gyilkosság történt...
Ám most ideje visszatérnünk Deirdre Mayfairhez, a jelenlegi örököshöz, aki kéthónaposan árvult el és került öregedő nagynénjei keze alá.

 

Deirdre Mayfair

Az Első utcai ház tovább romlott Antha halála után. Az elposványosodott úszómedencét vastagon benőtte a békalencse és a vad írisz, a berozsdált szökőkutak zöld vizet köptek a büdös fertőbe. Az északra néző, nagy hálószoba ablakain újra elreteszelték a zsalugátereket. A vakolatról tovább pergett a szürkéslila festék.
Az öreg Flanagan kisasszony, aki élete végére úgyszólván teljesen megvakult, majdnem az ötödik születésnapjáig viselt gondot a kicsi Deirdre-re. Időnként megkerülte a kosárfonott babakocsiban ülő aprósággal a háztömböt, de sose ment az utca másik oldalára.
Cortland eljött karácsonykor. Sherryt ivott a hosszú szalonban Millie drágával, Belle-lel és Nancyvel.
– Közöltem velük, hogy ezúttal nem hagyom elküldeni magamat – mondta fiának, Pierce-nek, aki utólag beszámolt erről az anyjának. – Azt már nem! A tulajdon szememmel akarom látni azt a gyermeket karácsonyonként és a születése napján! A karomra akarom ültetni! – Ugyanezt a kijelentést tette a Mayfair és Mayfairnél a titkárnőinek; gyakran ők vásárolták az ajándékokat, amelyeket Cortland a felsővárosba vitt.
Évek múlva Cortland unokája, Ryan Mayfair így beszélt erről egy megértő „ismerősnek” egy esküvői fogadáson:
– Nagyapám gyűlölt oda járni. Nálunk mindig olyan vidámság volt Metairie-ben. Apám mesélte, hogy nagyapa sírva jött haza. Deirdre már hároméves volt, mire nagyapa rábírta őket, hogy állítsanak karácsonyfát.
Ő vitte hozzá a díszeket. Maga szerelte föl az égőket, amelyeket a Katz és Bestoffnál vett. Olyan nehéz elképzelni, hogy abban a homályban emberek éljenek. Bárcsak jobban ismertem volna a nagyapámat. Ő abban a házban jött a világra. Ezt képzelje el! És Julien dédapám még a polgárháború előtt született!
Cortland erre az időre szakasztott mása lett Juliennek, az apjának. Még az ötvenes évek közepén készült képein is magas, karcsú ember, akinek fekete haja alig őszül a halántékán. Mély barázdákkal fölszántott arca döbbenetesen emlékeztet az apjáéra, csak a szeme sokkal nagyobb, Stelláéra hasonlít, de a száján gyakran látható Julien nyájas mosolya.
Cortlandot egybehangzó vélemény szerint szerette a családja; az alkalmazottai a szó szoros értelmében imádták; szerette még Amanda Grady Mayfair is, noha évek óta elhagyta, legalábbis azt zokogta Allan Carver vállán a halála évében, hogy sohasem szűnt meg szeretni Cortlandet, és a fiai sohasem értették, miért hagyta el az apjukat, de ő nem is óhajtja elárulni nekik.
Ryan Mayfair, aki csupán rövid ideig ismerhette Cortlandet, rajongott a nagyapjáért. Ryan és az apja szemében Cortland egy hős volt. Fel nem foghatta, hogy a nagyanyja miként „dezertálhatott” New Yorkba.
Milyen lehetett Deirdre ebben a korai szakaszban? Első öt évéről képtelenek voltunk kiásni valamilyen adatot, Cortlandék családi legendáját kivéve, miszerint rendkívül bájos kislány volt. Fekete haja selymesen göndörödött, mint Stelláé, és nagy, sötétkék szeme volt.
Ám az Első utcai ház ismét bezárult a külvilág előtt. A járókelők új nemzedéke szokta meg a reménytelenül gyászos, elhanyagolt homlokzatot. A munkások megint csak nem tudták elvégezni a javításokat. Egy tetőfedő, miután kétszer esett le a létrájáról, nem volt hajlandó visszajönni többé. Csupán a vén kertész meg a fia járt a házhoz önként, hogy időnként lenyírják az elgazosodott füvet.
Ahogy haltak ki a hívők az egyházközségben, velük haltak bizonyos Mayfair legendák. Más történetek a felismerhetetlenségig eltorzultak. Új nyomozók váltották föl a régi nyomozókat. Hamarosan már egyetlen megkérdezett személy sem hozta szóba Julien, Katherine, Rémy vagy Suzette nevét.
Julien fia, Barclay, 1949-ben meghalt, fivére, Garland 1951-ben követte. Ugyanebben az évben meghalt Cortland Grady nevű fia is, mert leesett a lóról az Audubon parkban. Anyja, Amanda Grady Mayfair hamarosan utánahalt, mintha szeretett Gradyjének halála már több lenne annál, mint amit el tud viselni. Pierce két fia közül csupán Ryan Mayfair ismeri a „családi legendákat”, és traktálja a többnyire semmit sem tudó, fiatal rokonokat furcsa mesékkel.
1952-ben meghalt Irwin Dandrich, ám a helyét addigra átvette egy másik „társasági nyomozó”, egy Juliette Milton nevű hölgy, aki számos történetet gyűjtött be többéves villásreggelizések során Beatrice Mayfairtől és más alsóvárosi kuzinoktól; a Mayfair rokonok nem látszottak orrolni érte, hogy Juliette pletykaszatyor, aki mindenkit kibeszél nekik, és mindenkinek kibeszéli őket. Dandrich-hez hasonlóan Juliette sem volt gonosz, sőt még különösebben rosszmájú sem, de imádta a melodrámát, és hihetetlenül hosszú leveleket irkált londoni jogászainknak. Cserébe akkora éves apanázst kapott, amely pontosan egyenlő volt a korábbi megélhetésének egyetlen forrását jelentő évjáradékkal.
Dandrich-hez hasonlóan Juliette sem tudta, kinek szállítja az adatokat Mayfairékről. Évente egyszer fölvetette a kérdést, de sohasem feszegette túlságosan.
1953-ban, amikor teljes munkaidőben kezdtem fordítani Petyr van Abel leveleit, elolvastam a tizenkét éves Deirdre-ről érkező jelentések sokaságát. Ráuszítottam a nyomozókat minden adatmorzsára. Ássanak, mondtam. A kezdetektől szedjenek össze mindent a lányról. Nincs olyan apróság, amit ne akarnék tudni. Személyesen telefonáltam Juliette Miltonnak, azt mondtam, busásan fizetek minden extráért, amit felderít.
Deirdre, legalábbis az első években, anyja nyomdokaiban járt: sorra csapták ki az iskolákból, „hóbortos és különös” viselkedés, órák alatti rendbontás, furcsa és csillapíthatatlan sírógörcsök miatt.
A hatvanas éveiben járó Bridget Marie nővér ismét láthatta akcióban a „láthatatlan barátot” a Szent Alfonz iskola udvarán: tárgyakat keresett meg a kis Deirdre-nek, virágokat röptetett. Alig néhány hétig bírta a Szent Szívben, az Orsolyáknál, a Szent Józsefben, az Angyalok Patrónájában, és a kislány hónapokat töltött otthon. A szomszédok látták, ahogy vadul futkároz a kertben, vagy felmászik a telek lábában magasodó nagy tölgyfára.
Az Első utcában akkor már nem volt igazi személyzet. Easter néni Irene nevű lánya főzött és takarított kitartó állhatatossággal. Reggel felsöpörte a járdákat, vagy ahogy náluk hívták, a járópályákat. Délután háromkor a kert hátsó kapujában levő csapnál facsarta ki a felmosórongyot.
A tulajdonképpeni házvezetőnő Nancy Mayfair volt, aki a maga sértő, nyers modorában intézte a dolgokat, legalábbis így mesélték a kifutók meg a papok, akik hébe-hóba ellátogattak a házhoz.
A két festői, sőt, bájos öreg hölgy, Millie drága és Belle ápolta az oldaltornác mellett megmaradt néhány rózsát, amelyeket még nem nyelt el az első kerítéstől a hátsó falig terjedő bozót.
Vasárnaponta az egész család kivonult a kápolnába a kilenc órai misére: a festeni való kicsi Deirdre kék matrózruhában, szalagos szalmakalapban, Carlotta sötét kosztümben, magas nyakú blúzban, az elbájolóan elegáns Millie drága és Belle magas szárú, fűzős, fekete cipőben, csipkés gabardin ruhában, sötét kesztyűben.
Hétfőnként Millie kisasszony és Belle kisasszony gyakran eljárt komissiózni, taxival vitették magukat az Első utcából Gus Mayerhez vagy Godchaux-hoz, amelyek a legjobb üzletek voltak New Orleansban; ott szerezték be gyöngyszürke ruháikat, fátyolos-virágos kalapjaikat és egyéb úrias tartozékaikat. A kozmetikai osztály hölgyei, akik a púdert, a rúzst és a Csendes Éj parfümöt adták el nekik, név szerint ismerték őket. A két öregasszony a D. H. Holmes büfében löncsölt, majd hazataxiztak. Ők, és egyedül ők képviselték az Első utcai családot a temetéseken, hébe-hóba kereszteléseken, nagy néha egy-egy esküvőn, bár a menyegzői fogadáson szinte sose maradtak ott.
Millie és Belle még más egyházközségi tagok temetésére is eljárt, sőt a virrasztásra is, ha a közeli Lonigan és Fiainál tartották. Részt vettek a kedd esi kilencedeken a kápolnában, olykor, nyári estéken magukkal vitték a kicsi Deirdre-et; büszkén kotkodácsoltak fölötte, és csokoládéval etették, hogy csendben maradjon a szertartás alatt.
Már senki sem emlékezett, hogy az édes Belle kisasszonynak valaha is lett volna valami „baja”.
A két öreg dáma simán kivívta a kertvárosiak jóindulatát és tiszteletét, főleg azokét a családokét, akik nem hallottak a Mayfairek tragédiáiról és titkairól. Nem az Első utcai ház volt az egyetlen, amely rozsdás kerítés mögött korhadozott.
Nancy Mayfair viszont mintha egy egészen más osztályban született és nevelkedett volna. Örökké slampos ruhájában, feléből-harmadából megfésült, loncsos barna hajával fizetett cselédnek lehetett volna nézni, ennek ellenére senki sem kételkedett a mesében, hogy ő Stella nővére, aki persze sohase volt. Már harmincévesen magas szárú, fekete, fűzős cipőt viselt. Morogva fizette ki a küldöncöket egy nyűtt noteszből, vagy az emeleti galériáról ordított le a kéregetőnek, hogy menjen a kaputól.
Ezekkel az asszonyokkal lakott a kicsi Deirdre, ha éppen nem egy zsúfolt osztályteremben próbált erőlködve figyelni, aminek mindig kudarc és megszégyenítés lett a vége.
A plébániai pletykafészkek unos-untalan az anyjához hasonlították. A rokonok azt mondták, talán „veleszületett elmebaj”, bár ezt senki sem tudhatta biztosan. Ám akik alaposabban tanulmányozták a családot, azoknak – akár még sok mérföldről is – rögtön szemet szúrt anya és leánya bizonyos különbözőségei.
Míg a légies Antha félénknek született, Deirdre-ben kezdettől volt valami lázadó és vadóc vonás. A szomszédok gyakran látták, hogy úgy rohangál a kertben, „mint egy ebadta.” Ötévesen a csúcsig meg tudta mászni a nagy tölgyfát. Időnként megbújt a kerítés melletti bozótban, onnan ijesztgette a járókelőket.
Kilencévesen szökött meg először. A pánikba esett Carlotta telefonált Cortlandnek, aztán kihívták a rendőrséget. Deirdre a Napóleon úri Szent Erzsébet árvaházban került meg; oda állított be, átfázottan, vacogva, és azt mondta az apácáknak, hogy „átok ül rajta” és „megszállta az ördög”. Papot kellett hívni hozzá. Aztán eljött Carlottával Cortland, és hazavitte.
– Szertelen képzelet – szögezte le Carlotta. Ebből szólás lett.
Egy évvel később a rendőrség találta meg Deirdre-et; dideregve csámborgott a felhőszakadásban a Szent János holtág partján, és azt sírta, hogy fél hazamenni. Két órán keresztül hazudozott mindenfélét a rendőröknek a nevéről és a családjáról. Cigánylány, aki egy cirkusszal érkezett a városba. Anyját meggyilkolta az állatidomár. Ő „ritka méreggel” akarta megölni magát, csakhogy elvitték egy európai kórházba, és minden vért lecsapoltak az ereiből.
– Volt abban a kislányban valami borzasztóan dúlt és bánatos – mesélte később a rendőr a nyomozónknak. – A lehető legkomolyabban beszélt, és teljesen eszelősen bámult azzal a kék szemével. Rá se nézett a nagynénjére és a nagybátyjára, amikor érte jöttek. Úgy tett, mintha nem ismerné őket. Aztán azt mondta, hogy láncra verve tartják egy emeleti szobában.
Tízéves korában Deirdre-et összecsomagolták, és átküldték egy ír bentlakásos iskolába, amelyet a Szent Patrik székesegyház egyik írországi születésű papja, Jason Power atya ajánlott. A családi szóbeszéd szerint Cortlandtól származott az ötlet.
– Nagyapa el akarta menekíteni onnan – pletykálta később Ryan Mayfair.
Ám a Cork megyei apácák egy hónapon belül hazaküldték Deirdre-et.
Két évig nevelőnő tanította, Lampton kisasszony, aki Carlotta régi barátnője volt a Szent Szívből. Lampton kisasszony azt mondta Beatrice Mayfairnek (Eszplanád út, Alsóváros), hogy Deirdre kedves gyermek, és nagyon értelmes. – Túlfűtött képzelete van, az az egyetlen baja, és túl sok időt tölt egyedül. – Amikor Lampton kisasszony feleségül ment egy északon lakó özvegyemberhez, akivel nyári szabadsága alatt ismerkedett meg, Deirdre napokig sírt.
Még ezekben az években is előfordultak veszekedések az Első utcai házban. Az emberek ordítozást hallottak. Sokszor megesett, hogy Deirdre sírva rohant ki a házból, és olyan magasra mászott a tölgyfán, ahol nem érhette el Irene vagy Lampton kisasszony. Volt, hogy sötétedés után is ott maradt.
Ám a serdülés megváltoztatta az ebadtát. Visszahúzódó, titkolózó lett. Antha felnőttnek nem volt olyan asszonyos, mint a lánya tizenhárom éves korában. Középen elválasztott, hosszú, hullámos fekete haját kis levendulalila szalaggal kötötte hátra. Nagy, kék szemében örökös gyanakvás és enyhe keserűség ült. Olyan sérültnek tűnik, mondták a plébániai hírharangok, akik látták a vasárnapi misén.
– Már akkor gyönyörű asszony volt – állapította meg az egyik templomjáró matróna. – Csak azok az öreg dámák nem tudták. Úgy öltöztették, mintha még mindig gyerek lenne.
A hivatali pletykában másfajta problémák bukkantak fel. Egy délután Deirdre berontott Cortland irodájának előszobájába.
– Hisztérikus volt – mesélte a titkárnő. – Egy órán át sikoltozott és zokogott a nagybátyjának. És mondok még valamit, amire akkor figyeltem csak föl, mikor elment. Nem egyforma cipő volt rajta! Az egyik lábán barna papucscipőt, a másikon fekete félcipőt viselt. Szerintem észre se vette! Cortland vitte haza. Nem tudom, hogy neki szemet szúrt-e a cipő. Deirdre-et nem láttam többé.
A tizennegyedik születésnapja előtti nyáron Deirdre-et mentő vitte az új Isteni Könyörületesség kórházba. Megpróbálta felvágni az ereit. Beatrice bement meglátogatni.
– Abban a lányban olyan spiritusz van, ami egyszerűen hiányzott Anthából – közölte Juliette Miltonnal –, de kell mellé egy nő, aki tanácsot ad neki. Arra kért, vásároljak neki kozmetikumokat. Azt mondta, életében egyszer járt drogériában.
Mire Beatrice bevitte a kórházba a szépítőszereket, Carlotta letiltott mindenféle látogatást. Amikor Beatrice felhívta Cortlandet, a férfi bevallotta, hogy fogalma sincs, miért vágta föl Deirdre a csuklóját. – Talán csak ki akart kerülni abból a házból.
Cortland még azon a héten megszervezte unokahúga kaliforniai utazását. Deirdre Los Angelesbe repült Andrea Mayfairhez, Garland lányához, aki a Cedars of Lebanon kórház egyik orvosához ment feleségül. Két hét se kellett, hogy ismét otthon legyen.
A Los Angeles-i Mayfairek egyetlen szóval sem árulták el, mi történt. Egyszem fiúk, Elton, évekkel később mesélte csak el nyomozóinknak, hogy szegény New Orleans-i unokahúga bolond volt. Azt hitte, valamiféle örökség átka sújtja, öngyilkosságot emlegetett, halálra rémítve Elton szüleit. Orvosokhoz vitték, akik megmondták, hogy a lány sose lesz normális.
– A szüleim, főleg az anyám, segíteni szerettek volna rajta. De az egész családot feldúlta. Azt hiszem, akkor telt be a pohár, amikor éjszaka egy férfival látták a hátsó kertben, és ő ezt nem akarta beismerni. Váltig tagadta. Anyámék attól féltek, baj lehet belőle. Ha jól emlékszem, tizenhárom éves volt, és nagyon szép. Hazaküldték.
Beatrice nagyjából ugyanezt mesélte Juliette Miltonnak; – Az a véleményem, hogy Deirdre túlságosan érettnek látszik – mondta. De azt nem hitte el, hogy a lány hazudott volna a férfit illetőleg. – Össze van zavarodva. – Abból pedig Beatrice nem engedett, hogy szó sincs itt semmiféle veleszületett agybajról. Ez csak egy családi legenda, amit Carlotta röppentett fel, és már igazán ideje lenne véget vetni neki.
Beatrice fölment az Első utcába néhány ajándékkal, hogy meglátogassa Deirdre-et. Nancy nem engedte be.
Ugyanez a titokzatos férfi volt a felelős a tizenhat éves Deirdre legfájdalmasabb kicsapatásáért a Limai Szent Róza internátusból. Deirdre teljes fél évig járt az iskolába minden hiba nélkül, és már a második félév derekán tartott, amikor tavasszal megesett a baj. A családi szóbeszéd szerint Deirdre mérhetetlenül boldog volt a Rózsiban, azt mondta Cortlandnak, nem is akar hazamenni. Még karácsonykor is bent maradt az internátusban, csak szentestén ment el Cortlanddel egy korai vacsorára.
Szerette a hátsó udvar hintáit, amelyek akkorák voltak, hogy egy nagyobb gyerek is felülhetett rájuk; ott dalolgatott szürkületkor egy másik lánnyal, Rita Mae Dwyerrel (a későbbi Mrs. Lonigannel), aki úgy emlékezik majd Deirdre-re, hogy egészen ritka, különleges teremtés volt, elegáns, ártatlan, szelíd és regényes.
Amikor e sorok írójának 1988-ban módja volt négyszemközt beszélni Rita Mae Dwyer Lonigannel, újabb adatok kerültek napvilágra erről a kicsapatásról.
Deirdre „titokzatos barátja” az apácák holdfényes kertjében várta a lányt. Halkan beszélt hozzá, de azért nem annyira, hogy Rita Mae ne hallhassa. – Úgy szólította: „Szívem szép szerelme!” – mondta Rita Mae, aki csak a moziban találkozott ehhez foghatóan romantikus beszéddel.
A tehetetlenül zokogó Deirdre egyetlen szóval sem válaszolt, amikor az apácák megvádolták, hogy „egy férfit hozott be az iskola területére”. Meglesték Deirdre-et és a férfit, a zárdai konyha zsalugáterének résein át figyelték a sötét kertet, ahol azok ketten találkoztak. – „Nem is fiú volt!” – mondta később az egyik apáca a dühtől tajtékozva az összehívott bentlakóknak. – „Hanem férfi! Felnőtt férfi!”
A jegyzőkönyvből valósággal frecseg a rosszindulat. „A lány alattomos. Engedte, hogy a férfi illetlen módon érintse meg. Csak hazudja az ártatlanságot.”
Kétség nem fér hozzá, hogy a titokzatos férfi Lasher volt. Az apácák, majd később Mrs. Lonigan is úgy írja le, hogy barna haja-szeme volt, és gyönyörű, régimódi ruhát viselt.
Ám itt az a legérdekesebb, hogy Rita Mae Lonigan, hacsak nem ragadja el a képzelete, valóban hallotta beszélni Lashert.
A másik meghökkentő adat, amit Mrs. Lonigantől kaptunk, hogy Deirdre magával vitte az internátusba a Mayfair-smaragdot, megmutatta Rita Mae-nek az ékszert és a hátlapjába vésett „Lasher” szót. Ha Rita Mae története hiteles, Deirdre keveset hallott az anyjáról és a nagyanyjáról. Azt tudta, hogy tőlük örökölte a nyakéket, ám egyáltalán nem ismerte a haláluk körülményeit.
1956-ban az egész családnak tudomása volt arról, hogy Deirdre-et összetörte a kicsapatás a Limai Szent Rózából. Hat hetet töltött a Szent Anna ideggyógyintézetben. Bár a nyilvántartáshoz nem férhettünk hozzá, a nővérek elpletykálták, hogy Deirdre könyörgött az elektrosokkolásért, és kétszer meg is sokkolták. Akkor már majdnem tizenhét éves volt.
Amennyit a korabeli orvosi gyakorlatról tudunk, abból nyugodtan levonhatjuk a következtetést, hogy a kezelés magasabb voltszámon történt, mint napjainkban, és valószínűleg nagyon veszedelmes lehetett, mert órákig, sőt, napokig tartó emlékezetkiesést okozott.
Hogy a szokással ellentétben miért nem fejezték be a kezeléssorozatot, azt nem tudjuk. Cortland, legalábbis Beatrice Mayfair azt mondta, vadul ellenezte a sokkolást. Képtelen volt elhinni, hogy ilyen fiatal teremtést ennyire brutálisan kezelhessenek.
– Tulajdonképpen mi a baja annak a lánynak? – kérdezte végül Juliette, amire Beatrice azt válaszolta: – Azt senki sem tudja, drágám. Senki sem tudja.
Carlotta hazavitte az ideggyógyintézetből Deirdre-et, aki még egy hónapig gyengélkedett otthon.
Nyomozónk fáradhatatlan adatgyűjtéséből kitűnik, hogy Deirdre-et sűrűn látták a kertben egy sötét árnyalak társaságában. Solari vegyeskereskedésének küldönce „majd szívbajt kapott”, amikor távozóban meglátta „azt az eszelős tekintetű lányt meg azt az embert” a régi úszómedence melletti magas bambuszbozótban.
Egy aggszűz, aki a Prytania utcában lakott, sötétedés után látta a párt a kápolnában. – Szóltam Belle kisasszonynak. Másnap reggel beszóltam a kapun. Szerintem ez nem egészen illendő. Este történt, éppen besötétedett. Bementem a kápolnába, hogy gyertyát gyújtsak és elmondjam a rózsafüzért, mint szokásom, és ott ült a lány egy hátsó padban azzal az emberrel. Először alig lehetett kivenni őket. Kicsit meg is ijedtem. De mikor a lány fölugrott és kisietett, akkor már tisztán láttam az utcai lámpa világánál. Deirdre Mayfair volt. Azt nem tudom, hová lett a fiatalember. Sokan számoltak be hasonló jelenésekről. A képek mindig ugyanazok:
Deirdre és a titokzatos fiatalember az árnyékban. Deirdre és a titokzatos fiatalember, amint kiugrasztják őket a rejtekhelyükről, vagy nyugtalanítóan merednek az ismeretlenre. Csak erre a két témára tizenöt változatunk van.
Néhány történet Beatrice-hez is eljutott az Eszplanád útra. – Nem tudom, vigyáz-e valaki arra a lányra. Annyira... annyira fejlett fizikailag magyarázta Juliette-nek. Juliette elment Beatrice-szal az Első utcába. – A lány a kertben kószált. Beatrice a kerítéshez ment, és kiáltott neki. Néhány percig mintha meg se ismerte volna Beát, aztán elment a kapukulcsért. Persze, kizárólag Bea beszélt. Hanem a lány valami lélegzet elállítóan gyönyörű. Nyilván a különössége is teszi. Vadnak és mérhetetlenül gyanakvónak látszik, ugyanakkor mohón érdeklődik a környezete iránt. Borzasztóan megtetszett neki a kámeás brossom. Neki adtam, ő pedig valóságos gyermeki ujjongással örvendezett. Nem szívesen teszem hozzá, hogy mezítláb volt, és mocskos kartonruhát viselt.
Ősszel megszaporodtak a jelentések a veszekedésekről és sikoltozásokról. A szomszédok kétszer még a rendőrséget is kihívták. Két évvel később sikerült hozzájutnom egy teljes beszámolóhoz az első esetről, ami szeptember elsején történt.
– Nem szerettem odamenni – mesélte a rendőr, – Kinek van kedve zargatni a kertvárosi famíliákat? És az a hölgy tényleg nagyon óberkodott az ajtóban. Carlotta Mayfair volt, akit Carl kisasszonynak hívnak, az, aki a bíró mellett dolgozik.
– „Ki hívta ide magukat? Mit akarnak? Kik maguk? Mutassák csak az igazolványukat. Ha még egyszer idejönnek, kénytelen leszek beszélni Byrnes bíróval.” Végül a társam azt mondta, hogy az emberek hallották, hogy a fiatal hölgy sikoltozik a házban, úgyhogy beszélni szeretnénk vele, és a magunk szemével akarnánk látni, hogy nincs-e valami baj. Azt hittem, Carl kisasszony ott helyben fogja megölni. De aztán bement, és kihozta a lányt, Deirdre Mayfairt, azt, akiről beszélnek. Sírt és egész testében reszketett. Azt mondta a társamnak, C. J.-nek: „Parancsolják meg neki, hogy adja ide az anyám holmiját! Elvette az anyám holmiját!”
Carl kisasszony azt mondta, elege van ebből a „beavatkozásból”, ez itt családi vita, semmi szükség a rendőrség jelenlétére. Ha nem távozunk, telefonál Byrnes bírónak. Akkor az a lány, a Deirdre, kirohant a házból, és iszkiri a járőrkocsihoz. „Vigyenek innen!” – sikította.
Akkor valami történt Carl kisasszonnyal. Nézte a lányt, ahogy áll a járdán a kocsink mellett, és elkezdett sírni. Próbálta leplezni, zsebkendőt vett elő, eltakarta az arcát. De mi láthattuk, hogy a hölgy sír. A lány tényleg kicsinálta a hölgyet.
C. J. azt mondta: „Mit akar, Carl kisasszony, mit csináljunk?” A hölgy lement a járdára, megfogta a lányt, és azt mondta: „Deirdre, hát vissza akarsz menni az intézetbe? Kérlek, Deirdre! Kérlek!” Aztán úgy kiborult, hogy beszélni se bírt. A lány csak bámult rá, eszelős, vad tekintettel, aztán zokogni kezdett. És Carl kisasszony átkarolta, és visszavezette, fel a lépcsőn, be a házba.
– Biztos, hogy Carl volt az? – kérdeztem a rendőrt.
– Ja, azt mindenki ismeri. Öregem, hogy is felejthetném el? Másnap felhívta a kapitányt, és ki akart rúgatni engem meg C. J.-t.
Egy héttel később egy másik járőrkocsi jött ki a szomszéd hívására. Erről az esetről annyit tudunk, hogy Deirdre épp el akarta hagyni a házat, amikor a rendőrök befutottak; rábeszélték, hogy üljön le szépen a tornáclépcsőre, és várja meg Cortland bátyját.
Deirdre másnap megszökött. A hivatali pletyka sűrű telefonálgatást jelez, Cortland rohant az Első utcába, a Mayfair és Mayfair sorra hívta a New York-i rokonokat, hogy keressék Deirdre-et, ahogy az eltűnt Anthát keresték sok évvel ezelőtt.
Amanda Grady Mayfair meghalt. Rosalind Mayfair, Cornell Mayfair doktor anyja hallani sem akart „az Első utcai söpredékről”, ahogy nevezte őket. Ettől függetlenül telefonált a többi New York-i unokatestvérnek. Aztán a rendőrség megkereste Cortlandet New Orleansban. Rátaláltak Deirdre-re, aki mezítláb és zavart állapotban csavargott Greenwich Village-ben. Voltak arra utaló jelek, hogy megerőszakolták. Cortland még azon az estén elrepült New Yorkba, és reggel hazahozta Deirdre-et.
A történetnek most is az lett a fináléja, hogy Deirdre másodszor is bekerült a Szent Annába. Egy hét múlva kiengedték, és Cortlandhoz ment lakni, a metairie-i régi családi házba.
A családi pletyka szerint Carlotta teljesen összetört és elcsüggedt. Azt mondta Byrnes bírónak meg a feleségének, hogy kudarcot vallott az unokahúgával, és attól fél, hogy a lány „sose lesz normális.”
Amikor Beatrice Mayfair meglátogatta Carlottát az egyik szombaton, Carl magányosan gunnyasztott az Első utcai szalonban, összehúzott függönyök mögött, és nem akart beszélni.
– Később jöttem rá, hogy azt a pontot bámulja, ahová a koporsókat állították régen, mikor még a háztól ment a temetés. Ha kérdeztem, annyit felelt, igen, nem vagy hümmögött. Aztán bejött az a borzalmas Nancy, hogy kérek-e jeges teát, és mikor azt mondtam, igen, úgy viselkedett, mint akinek visszaélnek a jóságával. Mondtam, majd én kimegyek érte, mire ő, hogy jaj, nem, Carl néni azt nem tűrné.
Amikor Beatrice-nek elege lett a búsulásból és a bárdolatlanságból, otthagyta őket, és átment Metairie-be, hogy meglátogassa Deirdre-et Cortlandnál a Country-club közben.
Ez a ház azóta volt a Mayfair-család tulajdona, amióta a fiatal Cortland megépíttette. Később Ryan Mayfair, Pierce fia örökölte a fehér oszlopos, franciaablakos, „minden modern komforttal fölszerelt” vöröstéglás villát, amelyben ma is lakik. Cortland éveken át megosztotta a házát Sheffield és Eugenie Mayfairrel. Itt született Sheffieldék egyetlen lánya, Ellie Mayfair, az az asszony, aki később örökbe fogadta Deirdre lányát, Rowant.
Erre az időre Sheffieldet már elvitte a szívroham. Eugenie évekkel hamarabb elhunyt. Ellie Kaliforniában lakott, ahol nemrég ment feleségül egy Graham Franklin nevű jogászhoz. Cortland egyedül élt a metairie-i villában.
Egybehangzó vélemények szerint rendkívül barátságos ház volt, csupa élénk szín, vidám kárpit, hagyományos bútorzat, könyvek. Sok-sok franciaablak vezetett a kertbe, az úszómedencéhez és az első pázsitra.
Az egész család úgy találta, hogy Deirdre nem is lehetne jobb helyen. Metairie-ben nyoma sem volt a kertvárosi borúnak. Cortland biztosította Beatrice-et, hogy Deirdre pihen, és problémáit elsősorban Carlotta titkolózása, téves ítéletei okozták.
– De azt nem akarja elmondani, mi történik valójában! – panaszkodott Juliette-nek Beatrice. – Sose mondja el. Mit ért titkolózás alatt?
Ahányszor csak tehette, rátelefonált a szobalányra, és kérdezősködött. Deirdre jól van, remek színben, mondta a szobalány. Már látogatója is volt kétszer, egy hallatlanul kellemes külsejű fiatalember. A szobalány csupán egy-két pillanatra látta – kint voltak Deirdre-rel a kertben –, de nagyon mutatós, úrias embernek látszott.
– Ugyan ki lehet? – töprengett Beatrice, miközben Juliette Miltonnal löncsölt. – De csak nem az a semmirekellő, aki beosont az apácák kertjébe, hogy háborgassa a Rózsiban!
„Nekem úgy tűnik” – írta Juliette a londoni kapcsolatának –, „a család nem képes tudomásul venni, hogy a lánynak szeretője van. Úgy értem, egy szeretője – egy igen elegáns, könnyen azonosítható szeretője, aki mindegyre felbukkan Deirdre társaságában. A fiatalember valamennyi személyleírása egyezik!”
Ebben az az érdekes, hogy Juliette Milton sose hallott a Mayfair-család kísérteteiről, boszorkányairól, átkairól és egyebeiről. Ő és Batrice valóban halandó embernek hitték a titokzatos lényt.
Ám ugyanakkor az Ír Csatornánál öregek pusmogtak konyhaasztal mellett „Deirdre-ről meg az emberről”, és nem embert értettek „az ember” alatt. Lafterty atya idősecske nénje is tudott „az emberről”. Próbálta is megtárgyalni a testvérével, de a plébános nem ment bele a dologba, mire a néni megtárgyalta öreg barátjukkal, Dave Collinsszal, és megtárgyalta nyomozónkkal, aki vasárnapi miséről jövet végigkísérte a Constance utcán.
Rosie kisasszony, aki a sekrestyében munkálkodott, ő cserélte az oltárterítőt és gondoskodott a miseborról, botrányos tényeket is tudott azokról a Mayfairékről és „az emberről”. – Először Stella, aztán Antha, végül Deirdre – mondta unokaöccsének, a Loyola hallgatójának, aki ezt babonás butaságnak tartotta.
Egy öreg fekete cseléd, aki ugyanabban a háztömbben lakott, mindent tudott „az emberről”. Ő volt a család kísértete, úgy bizony, az egyetlen kísértet, akit az öregasszony valaha látott fényes napvilágnál, ahogy ült azzal a lánnyal a hátsó kertben. A lány a pokolra fog jutni, ha meghal.
Ekkor, 1958 nyarán történt, hogy készülni kezdtem New Orleans-i utazásomra.
Befejeztem a Mayfair-história korai változatát, amely nagyjából azonos volt a mostanival, és mélységesen, fájón aggódtam. Deirdre Mayfairért.
Attól féltem, szép lassan az őrületbe fogják kergetni okkult adottságai, főleg az a képessége, hogy látja a szellemeket, és beszélni tud hozzájuk.
Többszöri megbeszélés után, amelyet Scott Reynoldsszal, új igazgatónkkal folytattam, valamint számos tanácsülés után a Talamasca úgy döntött, utazhatok, és én dönthetem el, elég idős vagy elég kiegyensúlyozott-e Deirdre Mayfair ahhoz, hogy megpróbáljak beszélni vele.
Amióta az előző évben meghalt Elaine Barrett, a Talamasca egyik legidősebb és legtapasztaltabb tagja, engem tartottak (érdemtelenül) a legfőbb szaktekintélynek a boszorkánycsaládok témájában. Senki sem kételkedett a hozzáértésemben. Már nem éltek azok, akiket a legjobban megrémített Stuart Townsend és Arthur Langtry halála, és bizonyosan megtiltották volna, hogy elutazzak New Orleansba.

 

 

HUSZONHÁROM

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA IX. RÉSZ

Deirdre Mayfair története
1989-ben javított változat

1958. Júliusában érkeztem New Orleansba. Rögtön bejelentkeztem a Francia Negyed egyik lezser kis szállodájába, azután sorra találkoztam legrátermettebb nyomozóinkkal, hozzáférhető nyilvántartásokat tanulmányoztam és más témákban is kielégítettem kíváncsiságomat.
Az évek során számos olyan személy neve jutott birtokunkba, akik kapcsolatban álltak a Mayfair családdal. Megpróbálkoztam a kapcsolatteremtéssel. Richard Llewellynnél, mint már említettem, egészen szép sikert arattam. Egyedül ez a jelentés több napomat vette igénybe.
Ugyancsak kimódoltam, hogy „összefuthassak” a Limai Szent Róza egyik világi tanárnőjével. Ismerte Deirdre-et azokban a hónapokban, amikor a lány az internátusban tanult, és többé-kevésbé megvilágította a kicsapatás okait. Fájdalom, ez a fiatalasszony szentül hitte, hogy Deirdre, akit ő gonosz és alattomos lánynak tartott, „egy idősebb férfival” folytatott viszonyt. Más lányok is tudtak a Mayfair-smaragdról, és arra a következtetésre jutottak, hogy Deirdre nyilván ellopta a nagynénjétől. Iskolásnak hogy lehetne másképp ilyen drága ékszere?
Minél tovább beszéltem a tanárnővel, annál jobban láthattam, hogy a Deirdre-ből áradó érzékiség nem tévesztette el a hatását a környezetére.
– Olyan... olyan érett volt, tudja. Hogy lehet ekkora melle egy tizenhat éves lánynak?
Szegény Deirdre. Majdnem megkérdeztem, netán a tanárnő a csonkolást tartja-e megoldásnak hasonló helyzetekben, aztán befejeztem a beszélgetést. Visszatértem a szállodába, ittam egy rendes adag konyakot, és előadást tartottam magamnak az érzelmi érintettség veszélyeiről.
Sajnos, nem lettem közönyösebb másnap sem, a kertvárosi terepszemlén, és két nappal később sem, amikor órák hosszat sétálgattam a csendes utcákon, és minden szögből szemügyre vettem az Első utcai házat. Hihetetlenül izgalmas élmény volt, miután évek óta olvastam róla és lakóiról. Ám ha létezett valaha ház, amely árasztotta magából a gonoszságot, akkor ez az volt.
Miért?, kérdeztem magamtól.
Akkorra már borzasztóan elhanyagolták. A lila festék beleszürkült a habarcsba. A felfalazások réseiben gyomok és parányi páfrányok tenyésztek. Az oldalsó erkélyeket annyira benőtte a virágzó iszalag, hogy alig lehetett látni a cirádás kovácsoltvasat, a kertet a burjánzó babérmeggy függönyözte el.
Ettől akár regényes is lehetett volna, ám az ónos nyári hőségben, az izzó napkorong alatt, a fák között átszűrődő álmos és poros fényben sötétnek, áporodottnak és kimondottan visszataszítónak látszott. Miközben álltam és figyeltem a szieszta idején, észrevettem, hogy a járókelők következetesen átmennek az utca másik oldalára. A ház előtt síkos volt a járda a mohától, a kockakövek megrepedeztek a tölgyfák gyökereitől, ám a gyalogjáró többi szakasza sem volt különb állapotban, azokat mégsem kerülték az emberek.
Valami gonosz dolog élt abban a házban, élt, várakozott és talán gyászolt.
Ismét megszidtam magamat, amiért túlzottan érzelmes vagyok, azután rövid helyzetelemzést készítettem. Az a valami azért gonosz, mert pusztító. Hogy él, azt úgy kell érteni, hogy érezhetően befolyásolja környezetét.
Ami pedig az én sejtelmemet illeti a gyászról, elég volt arra emlékeznem, hogy a házat nem tatarozták Stella halála óta. Stella halála óta egyenletes a hanyatlás. Nem azt akarja az a valami, hogy a ház ugyanúgy rothadjon szét, ahogy Stella oszlik a sírban?
Ó, mennyi megválaszolatlan kérdés! A Lafayette temetőbe mentem, és megnéztem Mayfairék kriptáját. Egy szívélyes sírgondozó elárulta, hogy a kripta előtti kővázákban mindig frissek a virágok, bár soha, senki se látta még, hogy ki hozza őket.
– Talán Stella Mayfair valamelyik régi szeretője – találgattam.
– Á, dehogy! – vitatkozott az öregember kotkodácsoló nevetéssel. Atyám az égben, dehogyis! Ő az, a Mayfairék kísértete, de ő ám. Az hordja a virágokat. És mondjak magának valamit? Olykor a kápolna oltára elől hozza őket! Tudja, van itt lent az a kápolna a Harmadik és a Prytania utca sarkán. Jött ide egy délután Morgan atya, de olyan dühösen, mint a kiütött farkas! Éppen csak kirakta a kardvirágokat, erre itt vannak a vázákban a Mayfair-kripta előtt! Át is ment az Első utcába, és becsöngetett, mire Carl kisasszony, úgy hallottam, azt mondta neki, hogy menjen a pokolba! – Az öregember nem győzött nevetni a gondolaton, hogy valaki a pokolba küldjön egy papot.
Autót béreltem, elhajtottam a parti úton Riverbendig, felderítettem, mennyi maradt az ültetvényből, aztán telefonáltam társasági titkos ügynökünknek, Juliette Miltonnak, és meghívtam villásreggelire.
Juliette édes örömest bemutatott Beatrice Mayfairnek. Beatrice hajlandó volt velem löncsölni, mindennemű firtatás nélkül elfogadva felületes magyarázatomat, hogy a Dél, és ezen belül a Mayfair-család történetét tanulmányozom.
Beatrice Mayfair harmincöt éves, elegánsan öltözött, sötét hajú nő volt, akinek kiejtésében bájosan elegyedett New Orleans, Brooklyn meg Boston, és afféle „rebellisnek” számított a családban.
A Galatoire-ban három órán át ontotta rám nonstop a legváltozatosabb adomákat a Mayfairekről, igazolva, amit egyébként is gyanítottam, hogy ma már semmit, vagy úgyszólván semmit sem tudnak a család régmúltjáról. A szétfolyó legendában a legteljesebb zűrzavar uralkodott.
Beatrice nem tudta, ki építtette Riverbendet, és mikor. Mellesleg azt sem tudta, ki építtette az Első utcai házat. Azt hitte, Julien volt. Ami a kísértethistóriákat és a feneketlen erszényt illeti, fiatalon hitte, de ma már nem. Az anyja az Első utcában született (ez az asszony, Alice Mayfair, Rémy Mayfairnek volt az utolsó előtti lánya; őutána született Millie drága, vagy Millie kisasszony, Rémy legfiatalabb gyereke, Beatrice nagynénje), és borzasztó furcsa dolgokat mesélt arról a házról. De aztán tizenhét évesen eljött hazulról, amikor feleségül ment Aldrich Mayfairhez, Maurice Mayfair egyik dédunokájához, Aldrich pedig nem szerette, ha a felesége azt a házat emlegeti.
– Apám és anyám is nagyon titkolózó – lamentált Beatrice. – Bár szerintem apu már nem is emlékszik semmire, mert nyolcvan múlt. Anyám meg egyszerűen nem hajlandó beszélni. Jómagam nem Mayfairhez mentem feleségül, úgyhogy a férjem nem is tudhat semmit a családról. (Beatrice férje a hetvenes években halt meg, gégeráktól.) Mary Bethre nem emlékszem. Összevissza kétéves voltam, amikor meghalt. Képeken láttam magamat, amint ülök az összejöveteleken a lábánál, a többi Mayfair aprósággal. De Stellára emlékszem. Ó, Stellát szerettem! Annyira szerettem! Megszakad a szívem, hogy nem mehetek föl oda! Már évek óta nem látogatom Millie nénit. Olyan tündér, de nem igazán tudja, ki vagyok. Mindannyiszor el kell mondanom: Alice lánya vagyok, Rémy unokája. Akkor egy kis darabig emlékezik, aztán kikapcsol. Carlotta meg nem nagyon óhajt látni. Senkit sem óhajt látni. Borzalmas teremtés! Megölte azt a házat! Minden életet kiirtott belőle! Nem érdekel, ki mit mond, szerintem ő a hibás.
– Hiszi-e, hogy szellemek járnak a házban, esetleg valami gonosz...
– Ó, hát Carlotta! Ő a gonosz. Hanem tudja, ha ilyesfajta dolgok érdeklik, akkor igazán kár, hogy nem Amanda Grady Mayfairrel beszélt. Ő volt Cortland felesége, bár már évek óta halott. Ő valami fantasztikus dolgokban hitt, amik ugyanakkor érdekesek is voltak... jó, bizonyos értelemben. Állítólag azért is hagyta ott Cortlandet. Azt mondta, a férjének tudomása volt a házban folyó szellemjárásról, mert Cortland látta a szellemeket, és tudott beszélni velük. Én mindig úgy megütődtem rajta, hogy felnőtt asszony képes ilyeneket hinni. Amandának szent meggyőződése lett, hogy itt valami sátáni összeesküvés lappang. Azt hiszem, Stella okozhatta, akarata ellenére. Ahhoz túl kicsi voltam, hogy tudjam, de Stella nem volt se gonosz, se vudu-királynő! Stella lefeküdt fűvel-fával, de ha ez boszorkányság, nos, akkor fél New Orleanst máglyán kellene megégetni.
...És így tovább, most valamivel bizalmasabb, szabadszájúbb stílusban, miközben Beatrice egyfolytában csipegetett és szívta a Pall Mall cigarettákat.
– Nincs Deirdre-nek más baja, csak az, hogy szexuálisan túlfűtött. Nevetséges, mennyire vattába bugyolálták. Nem csoda, ha összeáll furcsa férfiakkal. Már csak Cortlandben bízom, hogy a gondjaiba veszi a lányt. Most Cortland a pátriárka, és bizonyosan az egyetlen, aki nem hátrál meg Carlottától. Mert Carlotta, az aztán boszorkány. Hidegrázást kapok tőle! El kellene venni tőle Deirdre-et. Már emlegetnek is valami texasi iskolát, egy kis egyetemet, ahová Deirdre átmehetne az ősszel. Rhonda Mayfair, Suzette nővérének, Marianne-nak (Cortland egyik nagynénjének) egyik dédunokája egy texasi fiatalemberhez ment feleségül, aki abban az iskolában tanított. Tulajdonképpen kis állami nőiskola volt, de olyan bőséges támogatást élvezett, hogy stílusában és hagyományaiban megengedhette magának a drága magániskolák utánozását. Már csak az a kérdés, elengedi-e az a förtelmes Carlotta a húgát. – Mert Carlotta, az aztán boszorkány!
Már egészen belelovallta magát a Carlotta-témába, amikor váratlanul félbeszakítva Carlotta ruházkodásának (kosztüm) és beszédstílusának (üzleties) kritizálását, felém hajolt, és azt mondta:
– És azt ugye tudja, hogy az a boszorkány ölte meg Irwin Dandrichet is?
Nemcsak hogy nem tudtam, de még pusmogni se hallottam róla. Nekünk azt jelentették 1952-ben, hogy Dandrich szívrohamot kapott a lakásán, négy óra után egy délutánon. Köztudottan rossz volt a szíve.
– Beszéltem vele! – közölte Beatrice, önmaga tragikai fontosságának alig leplezett tudatában. – Én beszéltem vele a halála napján! Azt mondta, Carlotta felhívta telefonon, azzal vádolta, hogy Dandrich kémkedik a család után, majd azzal folytatta: „Ha annyira tudni akar rólunk, jöjjön el az Első utcába! Többet mondok magának, mint amennyit hallani szeretne.” Én kértem, hogy ne menjen! Azt mondtam: „Be fogja perelni magát! Valami szörnyűséget fog művelni magával! Az egy hibbant!” De ő nem hallgatott rám. „Látnom kell azt a házat, egyetlen ismerősöm se járt benne, amióta Stella meghalt.” Megígértettem vele, hogy azonnal felhív, mihelyt hazaér. Sose hívott. Még aznap délután meghalt. Carlotta megmérgezte. Tudom, hogy ő tette. Megmérgezte! Azt mondták, mikor megtalálták, hogy szívroham, pedig Carlotta mérgezte meg, csak úgy adta be neki, hogy Dandrich haza tudjon menni a maga lábán, és az ágyában haljon meg.
– Mitől ilyen biztos benne? – kérdeztem.
– Mert nem ez az első eset, hogy ilyesmi történt. Deirdre mesélte Cortlandnek, hogy egy hulla van az Első utcai ház manzárdjában. Igen, egy hulla!
– Ezt Cortlandtól hallotta?
Beatrice komoran bólintott.
– Szegény Deirdre! Ilyen dolgokat mond az orvosoknak, mire meg sokkolják. Cortland szerint a lány képzelődik. – Megcsóválta a fejét. – Ilyen Cortland. Azt elhiszi, hogy szellemek járnak a házban, hogy bizonyos kísértetekhez beszélni lehet. De hogy hulla a padláson? Ó, nem, azt ugyan el nem hiszi! – Halkan kuncogott, majd nagyon elkomolyodott. – De én fogadni mernék, hogy igaz! Emlékszek valamire egy fiatalemberről, aki közvetlenül Stella halála előtt tűnt el. Én csak évekkel később hallottam. Millie néni mondott róla valamit Angela kuzinomnak. Később Dandrich beszélt róla. A rendőrség kereste. Magánnyomozók is keresték. Dandrich szerint texasi volt, aki Angliából jött, lefeküdt Stellával, aztán csak úgy nyoma veszett.
Megmondom, ki tudott még róla. Amanda tudott róla. Amikor utoljára láttam New Yorkban, végigkérődztük az egész történetet, és akkor kérdezte: „Hát azzal a férfival mi van, aki olyan rejtélyes módon tűnt el?” Ő persze összekapcsolta a dolgot Cornell-lel, tudja, aki az alsóvárosi hotelben halt meg, miután vizitelt Carlottánál. Én mondom magának, Carlotta beadja nekik a mérget, aztán ők hazamennek, és otthon halnak meg. Ez egy ilyen késleltetett hatású vegyszer. Ez a texasi valami történészféle volt Angliából. Tudott a családunk múltjáról.
Hirtelen kapcsolt, hogy én is angliai történész vagyok, és fölkacagott:
– Úgyhogy csak nézzen a lába alá, Mr. Lightner! – Hátradőlt, és halkan nevetgélt magában.
– Önnek vélhetőleg igaza van, de ugye, azért maga sem hiszi igazán, Miss Mayfair?
Beatrice gondolkozott egy darabig. – Hát, igen is, nem is. – Ismét kacagott. – Carlottát mindenre képesnek tartom, de ha az igazságra kíváncsi, az a nő ahhoz is unalmas, hogy megmérgezzen valakit. De azért szöget ütött a fejembe! Sokat rágódtam rajta, amikor Irwin Dandrich meghalt. Szerettem Irwint, és rögtön azután halt meg, hogy Carlottánál járt. Remélem, Deirdre elmegy arra a texasi főiskolára. És ha Carlotta teára invitálná, ne menjen!
– Ami a kísértetet illeti... – kezdtem. (Az interjú során ritkán volt szükség rá, hogy befejezzek egy mondatot.)
– Melyiket? Mert van Julien szelleme, azt mindenki látta. Úgy rémlik, még én is láttam egyszer. Aztán van a mumus, amelyik felborogatja a létrákat. Az egy szabályos láthatatlan ember.
– Olyan nincs, akit úgy hívnak: „az ember?”
Beatrice még sohasem hallotta ezt a kifejezést. Cortlanddel kellene beszélnem. Mármint ha Cortland szóba áll velem. Cortland nem szereti, ha kívülállók kérdezgetik. Cortland a család világában él.
A sarkon besegítettem a taxijába, aztán elbúcsúztunk. – Ha csakugyan beszél Cortlanddel, ne mondja neki, hogy beszélt velem! – kérte. – Borzasztó pletykafészeknek tart! De a texasira csak kérdezzen rá! Ki tudja, mit felelhet.
Amint a taxi elhúzott, felhívtam társasági hírszerzőnket, Juliette Miltont.
– Közelébe ne menjen még egyszer annak a háznak! – utasítottam. – Nehogy szóba álljon Carlotta Mayfairrel! Még csak Beatrice-szal se löncsöljön! Majd küldünk egy csinos csekket. Szépen szálljon ki.
– De hát mit tettem? Mit mondtam? Olyan egy borzasztó hírharang ez a Beatrice! Ezekkel a mesékkel traktál mindenkit! Semmi olyat nem mondtam, ami ne lett volna köztudott!
– Maga nagyon jó munkát végzett, de itt veszély fenyeget. Konkrét veszély. Tegye, amire kértem.
– Ó, szóval Beatrice előadta, hogy Carlotta embereket öldököl! Badarság! Carlotta egy csoroszlya. Ha hitelt ad Beatrice-nek, akkor Carlotta direkt elutazott New Yorkba, hogy meggyilkolja Deirdre apját, Sean Lacyt! Hiszen ez sületlenség!
Megismételtem figyelmeztetésemet, vagy parancsomat, ha úgy tetszik.
Másnap kihajtottam Metairie-be, leparkoltam az autómat, és sétáltam egyet a csendes utcákon Cortland háza körül. Az óriás tölgyeket és a bársonyzöld, puha pázsitot leszámítva a szomszédságban nem volt semmi New Orleans-i. Ugyanígy lehetett volna egy houstoni vagy oklahomai gazdag elővárosban. Nagyon szép volt, nagyon üdítő, nagyon biztonságosnak látszott. Deirdre-et nem láttam. Reméltem, hogy boldog ezen az egészséges helyen.
Meggyőződésem volt, hogy távolabbról kell látnom, mielőtt megkísérelnék beszélni vele. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Cortlanddel, de nem hívott vissza. A titkárnője nagy sokára közölte, hogy Cortland nem óhajt tárgyalni velem, egyébként hallotta, hogy beszéltem a rokonaival, és hálás lenne, ha békén hagynám a családot.
Nem tudtam eldönteni, szorgalmazzam-e tovább a találkozást. Ilyenkor mindig visszatérnek a régi, kínzó kérdések, vagyis hogy mi a célom, mik a kötelességeim? Végül azt az üzenetet hagytam, hogy rengeteg adatom van a Mayfair-családról, az 1600-as évekig visszamenőleg, és megköszönném, ha beszélhetnénk. Sohasem kaptam választ.
A következő héten megtudtam Juliette Miltontól, hogy Deirdre most utazott el Texasba, a denconi női főiskolára, ahol Rhonda Mayfair férje, Ellis Clement tanítja alacsony létszámú osztályokban az angol irodalmat jó családból való lányoknak. Carlotta vehemensen tiltakozott; a dolog az ő engedélye nélkül történt, és Carlotta azóta nem beszél Cortlanddel.
Cortland maga vitte Deirdre-et Texasba, és csak azután jött haza, amikor meggyőződött róla, hogy a lány jól érzi magát Rhonda Mayfair és Ellis Clement házában.
Könnyen kiderítettük, hogy Deirdre-et „magántanulónak” vették föl. Külön szobát kapott az elsőévesek kollégiumában, és általános tanterv szerinti képzésben részesült.
Két nappal később érkeztem Dentonba. A Texasi Női Egyetem aranyos kis főiskola volt: vadszőlővel befuttatott, téglafalú házak, szépen ápolt pázsitokon, zöld dombvidéken. Szinte el se lehetett hinni róla, hogy állami intézmény.
Harminchat éves, idejekorán őszbe csavarodott főmmel, részrehajlásommal a jól szabott lenvászon öltönyök iránt roppant könnyű volt kóborolnom a campuson; aki látott, valószínűleg a tanári kar tagjának hitt.
Hosszas időkre letelepedtem a padokra, hogy jegyzeteljek. Böngésztem a nyilvános kis könyvtárban. Betértem az ódon épületek előcsarnokába, elnyájaskodtam néhány idős tanárnővel, és üde arcú, rakott szoknyát-blúzt viselő lánnyal.
Deirdre-et váratlanul pillantottam meg, az érkezésemet követő második napon. Kijött az elsőévesek kollégiumából, egy György-stílusú, szerény épületből, és körülbelül egy órán át kószált a campuson, kanyargós ösvényeken, vén fák alatt a szokott szoknyát és blúzt viselő, kibontott fekete hajú, szép fiatal lány.
Mélységes zavarba jöttem a látásától, hiszen egy hírességgel találkoztam! Miközben a távolból követtem, váratlanul kínozni kezdett a gondolat, hogy tulajdonképpen mit művelek? Nem kellene békén hagynom? Vagy mondjam el neki, mit tudok róla? Miféle jogon vagyok itt?
Némán figyeltem, ahogy visszatér a kollégiumba. Másnap reggel követtem az első órára, majd egy alagsori nagy menzára, ahol magányosan kávézott egy apró asztalnál, és aprópénzzel tömte a wurlitzert, újra és újra lejátszva magának egy bús Gershwin-egyveleget, Nina Simone előadásában.
Úgy tűn, élvezi a szabadságát. Olvasott egy darabig, aztán csak ült, és nézegetett maga köré. Egyszerűen képtelen voltam fölállni, és odamenni hozzá. Borzadtam attól, hogy megijesszem. Milyen rettenetes lehet rájönni, hogy az embert követik. Előbb távoztam, mint ő, és visszatértem kis belvárosi szállodámba.
Délután ismét a campuson csatangoltam, és ahogy megközelítettem azt a bizonyos kollégiumot, már jött is Deirdre. Ezúttal rövid ujjú, fehér kartonruhát viselt, amelynek testhez tapadó felső része és lobogó bő szoknyája volt.
Most is mintha céltalanul bóklászott volna, ám ezúttal váratlanul elkanyarodott a campus hátsó részének irányába, el az ápolt pázsitoktól és a forgalomtól, és én, aki követtem, hamarosan egy hatalmas, elhanyagolt füvészkertben találtam magamat, olyan elvadult, sötét helyen, hogy aggódni kezdtem a göröngyös csapáson suhanó Deirdre-ért.
Végül az utolsó épület is eltűnt a nagy bambuszcsoportok mögött, elhaltak a távoli utcák hangjai. A levegő bágyasztó volt, mint New Orleansban, csak egy kicsit szárazabb.
Egy apró hídhoz értem, és amikor föltekintettem, Deirdre szemébe néztem, aki mozdulatlanul állt egy virágzó fa alatt. Fölemelte a jobbját, és intett, hogy jöjjek közelebb. A szemem csalna? De nem! Engem nézett!
– Mit akar, Mr. Lightner? – kérdezte enyhén remegő, mély hangon. Sem harag, sem félelem nem látszott rajta. Képtelen voltam felelni. Akkor tudatosult bennem, hogy a Mayfair-smaragdot viseli a nyakában. Nyilván a ruhája alá rejtette, amikor kijött a kollégiumból, de most tisztán lehetett látni.
Apró vészcsengő csilingelt bennem. Valami egyszerűt, becsületeset, figyelmeset akartam mondani, de csak annyi lett belőle:
– Követtem magát, Deirdre.
– Igen – felelte –, tudom.
Elfordult, intett, hogy menjek utána, és lement egy dudvával fölvert, szűk lépcsőn egy majdnem titkos helyre, ahol az ösvényről alig látható, cementpadok formáltak kört. A bambusz halkan ropogott a szellőtől. A közelben egy mesterséges tavacska bűzlött, ám ez se csorbította a hely szépségét.
Deirdre letelepedett egy padra. Ruhája fehéren fénylett az árnyékban, mellén hunyorgott a smaragd.
Vigyázz, Lightner!, mondtam magamnak. Veszélyben vagy!
– Mr. Lightner – pillantott rám, amikor leültem vele szemközt –, mondja el, mit akar.
– Sok dolgot tudok, Deirdre – mondtam. – Önről, az anyjáról, a nagyanyjáról, sőt, a szépanyjáról is. Históriákat, titkokat, pletykákat, családfákat, mindenfélét. Egy amszterdami házban máig megvan az ön ősanyjának a képe. Deborah-nak hívták. Sok száz évvel ezelőtt ő vásárolta egy hollandiai ékszerésztől azt a smaragdot.
Nem látszott meglepettnek. Úgy fürkészte az arcomat, mintha rosszakarat és hazugság után nyomozna. Váratlanul megrendültem. Deirdre Mayfairrel beszélek! Ez itt velem átellenben Deirdre Mayfair!
– Deirdre – folytattam –, mondja meg, akarja-e tudni, amit én tudok. Akarja-e látni annak a férfinak a leveleit, aki szerette az ön ősanyját, Deborah-t? Akarja-e tudni, hogyan halt meg Deborah Franciaországban, és hogyan érkezett meg a leánya a tengeren túlról Saint-Domingue-re? Deborah halálának napján Lasher vihart zúdított a városra...
Elnémultam, mintha a szavak beleszáradtak volna a torkomba. Döbbenetes változás játszódott le Deirdre arcán, először haragnak néztem, aztán fölismertem a gyötrő vívódást.
– Nem akarom tudni, Mr. Lightner! – súgta. – El akarom felejteni, amit tudok. Azért jöttem ide, hogy szabaduljak.
– Ah. – Egy darabig hallgattam.
Éreztem, hogy kezd megnyugodni. Most én jöttem zavarba. Aztán azzal folytatta, nagyon nyugodt, de az indulattól forró hangon:
– Mr. Lightner, a nagynéném azt mondja, ön azért tanulmányoz minket, mert különleges embereknek tartja a Mayfaireket, ezért puszta kíváncsiságból képes lenne erősíteni a bennünk élő gonoszt. Nem, ne értsen félre! A néném szerint etetjük a gonoszt, ha beszélünk róla, és minél többet tanulmányozzuk, ő annál jobban hízik. – Bársonyos kék szeme megértésért könyörögve nézett rám. Milyen kiegyensúlyozottnak, milyen megdöbbentően higgadtnak látszott!
– Megértem a nagynénje álláspontját – válaszoltam hüledezve. Hüledeztem, hogy Carlotta Mayfair tudja, kik vagyunk, és ennyire ismeri céljainkat. Aztán eszembe jutott Stuart. Beszélnie kellett Carlottával. Itt a bizonyíték. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok ezrei nyüzsögtek az agyamban.
– Ez olyan, mint a spiritisztáknál, Mr. Lightner – magyarázta Deirdre ugyanabban az udvarias, megértő modorban. – Beszélni akarnak a halott ősök lelkeivel, de minden jó szándékuk ellenére csak a démonokat erősítik, amelyekről fogalmuk sincs...
– Igen, tudom, mit mond, higgye el, tudom! Csupán az ismereteket akartam átadni önnek, hogy tudja, ha...
– Nézze, nem akarom! Át akarok lépni a múlton! – A hangja kissé elcsuklott. – Soha többé nem akarok hazamenni!
– Nos, jó – mondtam. – Megértem. De megtenne valamit a kedvemért? Tanulja be a nevemet. Fogadja el tőlem ezt a névjegyet. Tanulja be a rajta levő telefonszámokat. Hívjon fel, ha valaha is szüksége lenne rám.
Elvette a névjegyet. Hosszasan tanulmányozta, aztán a zsebébe csúsztatta.
Egyszer csak azon kaptam magamat, hogy őt bámulom, nézem nagy, ártatlan, kék szemét, és iparkodom, hogy ne legeltessem feltűnően a pillantásomat szép fiatal testén, gyönyörűen formált mellén a kartonruha alatt. Milyen szomorúnak látszott az arca az árnyékban.
– Ő az ördög, Mr. Lightner – suttogta. – Csakugyan az.
– Akkor miért viseli a smaragdot, kedves? – csúszott ki a számon.
Elmosolyodott. Az ékszerért nyúlt, megmarkolta jobbjával a követ, és olyan erősen megrántotta, hogy a lánc elszakadt.
– Nagyon meghatározott okból, Mr. Lightner. Ez volt a legegyszerűbb módja, hogy idehúzzam, márpedig magának akarom adni. – Felém nyújtotta a smaragdot, és a tenyerembe ejtette.
Rámeredtem. Alig bírtam elhinni, hogy az én kezemben van.
– Ugye tudja, hogy meg fog ölni? – böktem ki. – Megöl, és visszaveszi.
– Nem, azt nem teheti! – Üres tekintettel, szörnyülködve bámult rám.
– Dehogynem teheti! – bizonykodtam, aztán elszégyelltem magamat, hogy ilyeneket beszélek. – Deirdre, hadd mondjam el önnek, amit erről a szellemről tudok! Hadd meséljem el, mit tudok más emberekről, akik látnak hasonló dolgokat. Nincs egyedül. Nem kell magányosan küzdenie.
– Ó, Istenem! – suttogta, és egy pillanatra behunyta a szemét. – Azt nem teheti – ismételte, de nem volt meggyőződés a hangjában. – Nem hiszem, hogy képes lenne ilyesmire.
– Vállalom a kockázatot – mondtam. – Elviszem a smaragdot. Vannak emberek, akik fegyverrel születnek, hogy úgy mondjam. Én segíthetnék önnek, hogy megismerje a fegyvereit. A nagynénje is ezt teszi? Mondja meg, mit kíván tőlem.
– Hogy menjen innen – mondta összetörten. – Hogy... hogy... soha többé ne beszéljen velem ezekről a dolgokról.
– Deirdre, rá tudja kényszeríteni önt, hogy akkor is lássa, amikor nem akarja hívni?
– Hagyja ezt abba, Mr. Lightner! Ha nem gondolok rá, ha nem beszélek róla... – A halántékához kapta a kezét. – Ha nem vagyok hajlandó ránézni, akkor esetleg...
– Mit szeretne? Magának.
– Életet, Mr. Lightner. Normális életet. Ön nem tudja elképzelni, mit jelentenek nekem ezek a szavak. Normális élet. Élet, amilyet ők élnek, a lányok a kollégiumban, olyan élet, amelyben plüssmacik, fiúk vannak, csókolózások a kocsi hátsó ülésén. Közönséges élet!
Most már annyira zaklatott volt, hogy én is elveszítettem a nyugalmamat. Megbocsáthatatlanul veszélyes dologba bocsátkoztam. És mégis a kezembe vettem ezt a dolgot! Megtapogattam a hüvelykujjammal. Milyen hideg volt, milyen kemény.
– Ne haragudjon, Deirdre. Elnézést kérek, amiért fölzaklattam. Annyira sajnálom...
– Maga nem tudja elűzni, Mr. Lightner? Maguk nem ilyesmivel foglalkoznak? A nagynéném szerint nem, ilyesmire csak a plébános képes, de a plébános nem hisz benne, Mr. Lightner! És a démont nem lehet kiűzni, ha nincs hit!
– A plébánosnak nem mutatkozik, ugye, Deirdre?
– Nem – válaszolta keserűen, sápadt mosollyal. – És ha meg is tenné? Ő nem alacsony rangú szellem, amelyet el lehet kergetni szenteltvízzel és üdvözléggyel. Ő gúnyt űz az ilyesmiből.
Sírva fakadt. A smaragdért nyúlt, a láncnál fogva kihúzta ujjaim közül, majd elhajította a bozótba, olyan messzire, amennyire bírta. Hallottam a tompa loccsanást. A lány egész testében reszketett.
– Vissza fog jönni! – mondta. – Visszajön! Mindig visszajön!
– Talán ön űzhetné el – véltem. – Egyedül ön.
– Ó, igen, a néném is ezt mondja, mindig ezt mondta. „Ne nézz rá, ne szólj hozzá, ne engedd, hogy megérintsen!” De akkor is visszajön! Nem kéri az engedélyemet! És...
– Igen?
– Ha magányos vagyok, ha szerencsétlen vagyok...
– Akkor ott van.
– Igen, ott van.
A kínok kínját szenvedte. Itt tenni kell valamit!
– És ha jön, Deirdre? Azt akarom kérdezni, hogy akkor mi van, ha nem harcol ellene, ha engedi, hogy jöjjön, engedi, hogy látható legyen? Akkor mi van?
Hűdötten és sértetten meredt rám.
– Maga nem tudja, mit beszél!
– Tudom, hogy idegtépő ellene a harc. De mi történik, ha nem harcol?
– Meghalok – felelte Deirdre. – És meghal körülöttem a világ, és nincs más, csak ő. – Megtörölte a keze fejével a száját.
Mióta élhet ebben a nyomorúságban? Milyen erős, milyen kiszolgáltatott, mennyire meg van rémítve!
– Igen, Mr. Lightner, ez az igazság – mondta. – Rettegek, de nem fogok meghalni. Felveszem a harcot vele, és győzni fogok. Most menjen. Ne jöjjön a közelembe soha többé. Én pedig nem mondom ki a nevét, nem nézek rá, és nem hívom soha többé. Ő pedig elhagy engem és elmegy. Majd talál magának mást, aki látni fogja. Akit... szerethet.
– Szereti önt, Deirdre?
– Igen – súgta. Sötétedett. Már nem láttam tisztán az arcát.
– Mit akar, Deirdre? – kérdeztem.
– Tudja maga, mit akar! – válaszolta. – Engem akar, Mr. Lightner. Ugyanazt, amit maga! Mert általam jön át.
Parányi zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és megtörülgette az orrát.
– Ő mondta, hogy maga jönni fog – folytatta. – Valami furcsát mondott, amire nem egészen emlékszem. Úgy hangzott, akár egy átok. „Én inni fogom a bort, enni fogom a húst, és élvezem az asszonyt, amikor ő rég megrohadt a sírban.”
– Már hallottam ezeket a szavakat – válaszoltam.
– Menjen el! – kérlelt. – Maga kedves ember. Rokonszenves nekem. Nem akarom, hogy ő bántsa! Megmondom neki, hogy nem szabad... Összezavarodva elhallgatott.
– Deirdre, én hiszem, hogy segíthetek önnek...
– Nem!
– Segíthetek önnek harcolni ellene, ha ezt akarja. Ismerek Angliában embereket, akik...
– Nem!
Vártam, majd annyit szóltam halkan: – Ha valaha is szüksége lenne a segítségemre, hívjon fel. – Nem válaszolt. Éreztem, hogy halálosan kimerült, közel áll a kétségbeeséshez. Megmondtam, hol lakom Dentonban, hogy holnapig maradok, és ha addig sem hallok róla, akkor elutazom. Kudarcot vallottam, de akkor se bírtam tovább kínozni. Ránéztem a suttogó bambuszra. Egyre sötétebb lett. Nem égett lámpa az áporodott kertben.
– De a nagynénjének nincs igaza velünk kapcsolatban – szólaltam meg, bár nem tudtam, figyel-e rám. Az ég apró foltját néztem, amely fehérre fakult. – Mi önöknek akarjuk adni, amit tudunk. Igaz, hogy ön azért foglalkoztat bennünket, mert különleges egyéniség, de sokkal fontosabbnak tartjuk önt, mint őt. Eljöhetne a londoni házunkba. Addig maradhatna, ameddig tetszik. Összeismertetnénk másokkal, akik láttak ilyen dolgokat, megküzdöttek velük. Segítenénk önnek, és ki tudja, talán őt is rábírhatnánk a távozásra. Ha pedig távozni szeretne, abban is segítenénk önnek. (Nem válaszolt.) Tudja, hogy igazat beszélek. Tudom, hogy tudja.
Ránéztem, már-már félve arcának fájdalmától. Pontosan úgy meredt rám, mint az előbb, könnyharmatos, szomorú szemmel, keze ernyedten pihent az ölében. És pontosan mögötte, ujjnyira se tőle ott állt ő, pazarul részletes kidolgozásban, és engem bámult barna szemével!
Akaratlanul fölkiáltottam, és fölpattantam, akár egy eszeveszett.
– Mi az? – sikoltotta Deirdre halálos rémülettel. Fölugrott a padról, és a karjaimba vetette magát. – Mondja meg! Mi volt az?
Már elment. Fülledt széllökés borzolta a toronymagas bambuszokat, és nem maradt más, csak az árnyék, a fojtogató, posványos kertben. A hőmérséklet fokozatosan hűlt, mintha egy kazán ajtaját csapták volna be.
Behunytam a szemem, olyan szorosan öleltem Deirdre-et, amennyire mertem, igyekeztem nem vacogni, miközben memorizáltam, mit láttam: egy hideg rosszindulattal mosolygó fiatalembert a lány mögött, sötét, elegáns ruhában, amelynek nem voltak részletei, mintha a lény összes energiáját fölemésztette volna a fénylő szem, a fehér fog, a csillogó bőr. Mellesleg ugyanaz az ember volt, akit számtalanszor leírtak.
Most már valóságos hisztériás roham kerítette hatalmába Deirdre-et. Szájára tapasztotta a tenyerét, úgy nyelte vissza a zokogást. Hirtelen ellökte magát tőlem, és felrohant az ösvényre vezető, elgazosodott kis lépcsőn.
– Deirdre! – kiáltottam, ám ő már beleveszett a sötétségbe. Még láttam egy fehér foltot a fák között, aztán futó lábának hangja is elenyészett.
Egyedül voltam a régi füvészkertben, a sötétben, és halálosan rettegtem, életemben először. Annyira féltem, hogy végül méregbe gurultam. Elindultam Deirdre nyomában, jobban mondva az ösvényen, amelyet választott, kényszeríttettem magamat, hogy ne fussak, hanem szilárd határozottsággal lépkedjek, és addig mentem, míg feltűntek a kollégiumok távoli fényei, mögöttük a szervizút, meghallottam a forgalom zaját, és újra biztonságban érezhettem magamat.
Beléptem az elsőévesek kollégiumába, és megkérdeztem az ősz portásnőt, visszaért-e már Deirdre Mayfair. Vissza. Épen és sértetlenül, gondoltam.
– Most vacsoráznak, uram. Hagyhat üzenetet, ha akar.
– Hogyne, természetesen! Később még felhívom. – Elővettem egy sima kis borítékot, ráírtam Deirdre nevét, majd egy rövid levélben ismételten elmagyaráztam, hogy a szállodámban leszek, ha beszélni óhajtana velem, a levelet és a névjegyemet beletettem a borítékba, azt leragasztottam, odaadtam a portásnőnek, majd távoztam.
Simán visszaértem a szállodámba, fölmentem a szobámba és hívtam Londont. Teljes órába telt, mire kapcsolták; ez alatt az idő alatt az ágyon hevertem, mellettem a telefonnal, és kizárólag arra bírtam gondolni: láttam őt, láttam az embert, a magam szemével láttam az embert! Azt láttam, amit Petyr látott, és amit Arthur látott! Láttam Lashert a tulajdon két szememmel!
Igazgatónk, Scott Reynolds, higgadt volt, de engesztelhetetlen, amikor sikerült beszélnem vele.
– Tűnjél onnan a fenébe. Gyere haza.
– Nyugalom, Scott! Nem azért jöttem idáig, hogy elijesszen egy szellem, amelyet idestova háromszáz éve tanulmányozunk!
– Így használod a józan eszedet, Aaron? Te, aki az elejétől a végéig ismered a Mayfair-boszorkányok históriáját? Az a dolog nem ijesztgetni próbál, hanem meg akar igézni. Arra akar rábírni, hogy kínozd a lányt a faggatózásoddal. Deirdre kezd kicsúszni a markából, benned reménykedik, hogy ismét megkaparinthatja. A nagynéni, mondjanak róla akármit, jó tanácsokat ad. Ha beszélteted a lányt arról, amin átment, a szellemnek adod meg a szükséges energiát.
– Scott, én semmire sem akarom kényszeríteni azt a lányt, de kétlem, hogy győztes lehetne ebben a harcban. Visszamegyek New Orleansba. A közelben akarok lenni.
Scott már majdnem rám parancsolt, hogy távozzak, ezért ki kellett használnom a helyzeti előnyömet. Idősebb vagyok nála. Nekem ajánlották föl az igazgatói tisztet, de visszautasítottam, így kapta meg ő. Engem nem fog letiltani erről az esetről.
– No jó, ez olyan, mint brómmal kínálgatni valakit, aki halálra ég, de ne autóval menj vissza New Orleansba, hanem vonattal.
Örültem a tanácsának. Semmi sötét, baljós, padka nélküli út a louisianai mocsárvidéken, hanem egy zsúfolt, kedves, nyájas vonat!
Másnap üzenetet hagytam Deirdre-nek, hogy a New Orleans-i Királyi Udvarnál fogok megszállni, aztán visszahajtottam a bérelt autóval Dallasba, ahonnan vonattal mentem New Orleansba. Összesen nyolc órába telt, és közben kényelmesen írhattam a naplómat.
Áttekintettem, mi történt. A lány megtagadta a múltját és okkult hatalmát. A nagynénje arra nevelte, hogy forduljon el Lashertől, a szellemtől. Deirdre nyilvánvalóan évek óta vesztésre áll. De mi lenne, ha segítenénk rajta? Meg lehetne szakítani az öröklött láncot? Otthagyná a szellem a családot, mintha a ház égett volna le, amelyben évekig kísértett?
Írás közben sem hagyott nyugton a fantom emléke. Milyen hatalmas volt! Sokkal testiesebbnek és erősebbnek tűnt minden jelenésnél, amellyel összehozott a sorsom. Mégis megmaradt töredéknek.
Tapasztalataim szerint csupán a friss halottak lelkei jelennek meg ennyire anyagszerű alakban. Például egy háborúban elesett pilóta szelleme feltűnhet a halála napján a nővére nappalijában, aki később azt fogja mondani: „Olyan volt, mintha élne! Még a sarat is láttam a cipőjén!”
A rég eltávozottak kísértetei úgyszólván sohasem bírnak ehhez fogható sűrűséggel vagy élethűséggel.
Hát a test nélküli entitások? Igen, azok megszállhatják az élők és a holtak testét, de hogy maguktól legyenek ilyen tömörek és plasztikusak?
Ez a valami szeret megjelenni, ugye? De mennyire hogy szeret. Azért látták olyan sokan. Szereti, ha teste van, legyen bár egy töredék másodpercre. Tehát nem hangtalan hangon szólt a boszorkányhoz, vagy vetített az agyába senki másnak nem látható képet, hanem anyagivá tette magát valamilyen módon, hogy mások is lássák, sőt, hallják. És nagy – talán nagyon nagy – erőfeszítéssel sírást vagy mosolyt is tud mímelni.
Tehát mi a célja ennek a lénynek? Erőt gyűjteni, hogy egyre hosszabban és tökéletesebben jelenhessen meg? És mindenekelőtt, mit jelent az átok, amely Petyr levelében így hangzott: „Én inni fogom a bort, enni fogom a húst és ismerni fogom az asszony melegét, amikor te már csont sem leszel.”
Végül pedig, most miért nem gyötör vagy kísért engem? Deirdre energiáját, vagy az enyémet használta ehhez a jelenéshez? (Nagyon kevés szellemet láttam. Nem voltam erős médium. Az a helyzet, hogy még sose láttam jelenést, amelyet ne lehetett volna megmagyarázni a fény és az árnyék, vagy a túlságosan élénk képzelet által teremtett érzékcsalódással.)
Talán botor fejjel úgy éreztem, hogy nem árthat nekem, amíg távol vagyok Deirdre-től. Petyr van Abel erős médium volt, ami vele történt, az annak volt a következménye, hogy a dolog manipulálta ezeket az adottságokat. Nekem kevés jutott ebből a hatalomból. Ezzel együtt hatalmas tévedés lenne alábecsülni a lényt. Mostantól kezdve résen kell lennem.
Este nyolckor érkeztem New Orleansba, ahol rögtön mindenféle furcsa kis kellemetlenségek kezdtek történni velem. Az Unió pályaudvar előtt hajszál híján elgázolt egy taxi. Az a taxi meg, amely a szállodámba vitt, leállás közben majdnem karambolozott egy másik járművel.
A Királyi Udvar apró előterében nekem jött egy részeg turista, aztán meg mindenképpen verekedni akart. Szerencsére a felesége, szapora bocsánatkérések közepette elterelte tőlem, majd a londinerek segítségével fölvitte az emeletre, ám a vállamon kék foltot hagyott az incidens, és felzaklattak az életveszélyes helyzetek a taxikkal.
Képzelődés, gondoltam, ám ahogy fölfelé igyekeztem a lépcsőn első emeleti szobámba, kezemben maradt az ódon fakorlát egy darabja, és kevés híján elveszítettem az egyensúlyomat. A londiner nem győzött mentegetőzni. Egy óra múlva, miközben ezeket az eseményeket jegyezgettem a naplómba, tűz ütött ki a szálloda harmadik emeletén.
Majdnem egy óráig álltam a Francia Negyed szűk utcáján a többi aggodalmaskodó szállóvendéggel, mire sikerült eloltani az apró tüzet, úgy, hogy füst sem keletkezett, a szobákat sem áztatták el. – Mi okozta? – kérdeztem egy szállodai alkalmazottól, aki azt dünnyögte kínosan feszengve, hogy az egyik takarítószekrényben gyulladt meg a szemét, majd biztosított, hogy nem lesz semmi baj.
Sokáig latolgattam a helyzetet. Valóban, mindez lehet véletlen. Se nekem, se másnak nem esett baja ezen apró incidensek következtében. Most arra van szükségem, hogy ne engedjek az eltökéltségtől. Úgy döntöttem, hogy mostantól kicsit lassabban közlekedem, alaposabban körülnézek, és megpróbálok figyelni mindenre, ami körülöttem történik.
További események nélkül telt el az éjszaka, bár nagyon rosszul aludtam, és sűrűn felriadtam. Reggeli után felhívtam nyomozóinkat Londonban, megkértem őket, hogy fogadjanak egy texasi detektívet; puhatoljon ki mindent, amilyen tapintatosan csak tud, Deirdre Mayfairről.
Aztán leültem, és hosszú levelet írtam Cortlandnek. Elmagyaráztam, ki vagyok, mi a Talamasca, hogyan követjük a Mayfairek históriáját a tizenhetedik század óta, amikor egyik rendtársunk elszöktette az életveszélyben forgó Deborah Mayfairt donnelaithi szülőfalujából. Írtam Rembrandt amszterdami festményéről, amely Deborah-t ábrázolja. Kifejtettem, hogy azért érdeklődünk Deborah leszármazottai iránt, mert minden nemzedék valódi természetfölötti adottságokkal látszik bírni, mi pedig szeretnénk kapcsolatba lépni a családdal, hogy megoszthassuk feljegyzéseinket azokkal, akiket érdekelnek, és felajánlhassunk tudásunkat Deirdre Mayfairnek, akit, úgy tűnik, mélységesen nyomaszt az a tulajdonsága, hogy képes látni egy régebbi korokban Lasher névre hallgató, és talán mindmáig Lashernek nevezett szellemet.
„Rendtársunk, Petyr van Abel, első alkalommal valamikor az ezerhatszázas években, Donnelaithben pillantotta meg ezt a szellemet. Azóta számtalanszor észlelték az önök Első utcai házának környékén. Én nemrég láttam a tulajdon két szememmel egy másik helyen.”
Ezt a levelet szóról szóra lemásoltam Carlotta Mayfairnek, majd hosszas fontolgatás után kiegészítettem szállodám címével és telefonszámával. Végül is mi értelme lett volna elbújni egy postafiók mögött?
Elhajtottam az Első utcába, bedobtam Carlotta levelét a postaládába, majd áthajtottam Metairie-be, és bedobtam Cortland levelét az ajtó résén. Ezek után olyan rossz előérzet rohant meg, hogy bár visszatértem a szállodámba, nem mentem föl a szobámba, hanem azt mondtam a recepción, hogy a földszinti bárban leszek, és ott is üldögéltem egész este; szopogattam a jó Kentucky whiskyt, és írtam a naplómba a történteket.
Apró, csendes bár volt, egy bájos kis udvarra nyílt, amelyet annak ellenére élveztem, hogy előttem is érthetetlen okokból az udvarnak háttal ültem, arccal az előcsarnok ajtaja felé. Rossz előérzetem fokozatosan oszladozott.
Nyolc óra tájban arra néztem föl a naplómból, hogy valaki áll az asztalom közelében. Cortland volt.
Mint már jeleztem, épp akkor írtam át elbeszélésbe a Mayfair-aktát. Számtalan fényképet láttam Cortlandról. Ám amikor pillantásunk találkozott, mégse Cortland valamelyik fotója jutott eszembe.
A magas, fekete hajú férfi, aki lemosolygott rám, szakasztott mása volt az 1914-ben elhunyt Julien Mayfairnek. Az eltérések szót sem érdemeltek. Julien volt, nagyobb szemmel, sötétebb hajjal, talán teltebb szájjal, de akkor is Julien, és hirtelen groteszknek tűn a mosolya. Álarcnak.
Jól megjegyeztem magamnak ezeket a furcsa gondolatokat, miközben kértem Cortlandet, hogy foglaljon helyet.
Lenvászon öltönyt viselt, nagyon hasonlót az enyémhez, halvány citromsárga inget és világos nyakkendőt.
Hála Istennek, hogy nem Carlotta, gondoltam, mire ő megszólalt:
– Attól tartok, Carlotta kuzinomra nem számíthat. Ám úgy vélem, épp ideje, hogy mi ketten beszélgessünk egymással. – Nagyon kellemes, és velejéig hazug hang. Déli kiejtés, egyedi New Orleans-i zönge. A sötét szem igézően és kissé borzongatóan csillog.
Vagy gyűlölt, vagy utálatos piaci légynek tartott. Elfordult, intett a pincérnek.
– Még egy italt Mr. Lightnernek, és nekem egy sherryt! – Leült velem átellenben az apró márványasztalhoz, keresztbe vetve hosszú lábait. – Nem zavarja, ha rágyújtok, Mr. Lightner? Köszönöm. – Gyönyörű arany cigarettatárcát vett elő a zsebéből, az aszralra tette, megkínált, és miután elhárítottam, csak azután gyújtott rá. Ismét belém hasított, hogy mennyire mesterkélt a barátságos viselkedése. Normális szemnek vajon milyennek látszana?
– Örülök, hogy eljött, Mr. Mayfair – mondtam.
– Ó, szólítson csak Cortlandnek! – felelte. – Mayfairből annyi van.
Éreztem a belőle áradó veszélyt, és tudatosan próbáltam elfátyolozni a gondolataimat.
– Ha ön Aaronnak szólít – mondtam –, akkor én is örömmel nevezem Cortlandnek.
Aprót biccentett, majd hanyagul rámosolygott az italunkat felszolgáló fiatal nőre, és rögtön kortyolt a sherryjéből.
Lenyűgözően vonzó jelenség volt. Fekete haja csillogott, leheletvékony bajuszát épp hogy megütötte a dér. Az a fajta arca volt, amely még szebb lesz a barázdáitól. Llewellynre gondoltam, arra, hogy alig néhány napja milyennek írta le Julient. Ám ezt ki kell vernem a fejemből, mert veszélyben vagyok! Cortland diszkrét kelleme csak tovább erősítette harsogó balsejtelmemet, Rendkívül elragadónak és rendkívül okosnak tartotta magát. Az is volt.
Rámeredtem a frissen kihozott whiskyre meg a vízre, és hirtelen belém hasított, hogy az arany cigarettatárcán nyugvó kéz alig ujjnyira van a poharamtól. Tudtam, feltétlen bizonyossággal tudtam, hogy ez az ember ártani akar nekem. Hát ez váratlan! Egész idő alatt azt hittem, hogy Carlotta.
– Ó, bocsásson meg – szólt Cordand, olyan meglepett arccal, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. – Be kell vennem a gyógyszeremet, mármint ha megtalálom. – Végigtapogatta a zsebeit, majd elővett valamit. Egy apró gyógyszeres üveget. – Micsoda strapa – csóválta a fejét. Hogy tetszett önnek New Orleans? – Elfordult, kért egy pohár vizet. – Persze, járt lent Texasban az unokahúgomnál, látja, tudom! De bizonyosan bebarangolta a várost is. Mit szól ehhez a kerthez? – Az udvarra mutatott. – Ennek a kertnek külön története van. Mesélték magának?
Megfordultam a székemen, és hátranéztem a kertre. Láttam az egyenetlen kockaköveket, a viharvert szökőkutat; a szökőkút mögött egy ember állt az árnyékban, a felülvilágító ablakos ajtó előtt. Magas, vékony ember, háttal a fénynek. Arctalan. Mozdulatlan. Hideg borzongatta a gerincemet, már-már kéjesen. Tovább néztem az embert, ő pedig lassan szertefoszlott.
Vártam a meleg széllökést, de nem éreztem semmit. Talán túlságosan messze voltam tőle. Vagy pedig egyszerűen tévedtem.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el. Mikor visszafordultam, Cortland azt mondta:
– Abban a kis kertben öngyilkos lett egy asszony. Azt mesélik, hogy a szökőkút vize évente egyszer vörösre változik a vérétől.
– Elbájoló! – szűrtem a fogam között. Cortland fölemelte és félig kiitta a poharát. Most öblíti le a tablettáit? A fiola eltűnt. A whiskymre és a vizemre pillantottam. Nincs az a pénz, amiért hozzájuk nyúltam volna.
Szórakozottam bámultam a noteszem mellett heverő tollamat, majd zsebre csúsztattam. Annyira lenyűgöztek a látottak és a hallottak, hogy egyáltalán nem volt sürgős szólnom.
– Akkor talán térjünk a tárgyra, Mr. Lightner! – Ismét az a mosoly, az a sugárzó mosoly.
– Hát persze – válaszoltam. Mit éreztem? Furcsa izgalmat. Egy asztalnál ültem Julien fiával, Cortlanddel, aki épp most csempészett az italomba mérget, kétségtelenül halálosat. Azt gondolta, megússza. Hirtelen belekápráztam a történet sötét villódzásába. Benne voltam. Nem Angliában olvastam róla. Itt voltam.
Lehet, hogy rámosolyogtam Cortlandre. Tudtam, hogy porig sújtott kétségbeesés fogja követni ezt a különös felajzottságot. Az átkozott meg akart ölni.
– Belenéztem ebbe az anyagba, Talamasca, etcetera – mondta csillogó, művi hangon. – Teljesen tehetetlenek vagyunk önökkel szemben. Nem kényszeríthetjük magukat, hogy tárják föl a családunkkal kapcsolatos információikat, mert szembeötlően magánjellegű kompiláció, amit nem a nyilvánosságnak illetve rosszindulatú felhasználásra szántak. Nem kényszeríthetjük magukat, hogy hagyják abba az adatgyűjtést, addig, amíg nem követnek el törvénysértést.
– Igen, ez mind igaz.
– Mindamellett okozhatunk magának és rendtársainak kellemetlenségeket, fölöttébb kínos kellemetlenségeket, és törvényesen megakadályozhatjuk, hogy bizonyos távnál közelebb férkőzzenek hozzánk és birtokainkhoz. Ám ez sokba kerülne, és igazából nem tartaná vissza önöket, legalábbis akkor, ha valóban azok, aminek állítják magukat. – Elhallgatott, megszívta hosszú, vékony cigarettáját, a whiskyre és a vízre pillantott. – Nem a jó italt rendeltem önnek, Mr. Lightner?
– Nem rendelt semmiféle italt – válaszoltam. – A pincér ugyanazt hozta ki, amit délután iszogattam. Azt is meg kellett volna akadályoznom. Elég volt belőle.
A tekintete szúrós lett, a mosolygó álca is eltűnt, és ebben a sallangtalanná ürült pillanatban majdnem fiatalnak látszott.
– Nem kellett volna Texasba utaznia, Mr. Lightner – mondta hidegen. – Nem lett volna szabad fölzaklatnia az unokahúgomat.
– Egyetértek önnel. Nem lett volna szabad felzaklatnom. De aggódtam érte, és föl akartam ajánlani a segítségemet.
– Ez roppant elbizakodottságra vall öntől és londoni barátaitól. – Szikrányi harag. Vagy csak közönséges bosszúság, mert nem akarom meginni a whiskyt? Addig néztem, amíg kiürült az agyam, nem zavarta mozgás, hang, szín; csak az ő arcát láttam, és a hangocskára füleltem, hogy mondja meg, amit tudni akarok.
– Igen, ez elbizakodottság, nemde? – kérdeztem. – Viszont tudja, a mi rendtársunk, Petyr van Abel volt az apja az 1664-ben, Franciaországban született Charlotte Mayfairnek. Amikor Saint-Domingue-re utazott a lányához, Charlotte bebörtönözte, és mielőtt a maguk szelleme, Lasher, a halálba kergette volna Port-au-Prince mellett egy kihalt úton, párzott a tulajdon lányával, és így nemzette Jeanne Louise-t. Az ő unokája Angélique, és az ő dédunokája a Riverbendet építtető Marie Claudette, annak a hagyatéknak a kiötlője, amelyet ön kezel Deirdre nevében. Tud követni?
Nem bírt válaszolni, csak ült és nézett, ujjai között a füstölgő cigarettával. Nem éreztem rosszindulatot vagy dühöt. Folytattam, miközben egy pillanatra se vettem le róla a szememet:
– A maga ősei a mi rendtársunknak, Petyr van Abelnek a leszármazottai. Össze vagyunk kötve, a Mayfair-boszorkányok és a Talamasca. És vannak más ügyek is, amelyek egyesítenek minket ennyi év után. Stuart Townsend, a mi képviselőnk, akinek itt, New Orleansban veszett nyoma, miután találkozott Stellával. Emlékszik Stuart Townsendre? Sohasem derült ki, miként tűnt el.
– Maga őrült, Mr. Lightner – mondta változatlan szenvtelenséggel.
Megszívta a cigarettáját, aztán elnyomta, noha a felénél se tartott.
– Ez a maguk Lasher szelleme ölte meg Petyr van Abelt – szóltam higgadtan. – Csak nem Lashert láttam az imént? Ott? – mutattam a távoli kertre. – Ugye, az őrületbe akarja kergetni az ön unokahúgát?
Ekkor feltűnő változás ment végbe Cortlanden. Arca, a sötét haj gyönyörű keretében, teljesen őszintének látszott az elszörnyedéstől.
– Komolyan beszél, igaz? – Ezek voltak az első szívből jövő szavai, amióta betette a lábát a bárba.
– Természetesen – válaszoltam. – Miért akarnék áltatni olyasvalakit, aki olvas a mások gondolataiban? Ostobaság lenne, ugyebár. – A pohárra néztem. – Olyasforma ostobaság, mint elvárni tőlem, hogy megigyam a mérget, amit ön a whiskymbe kevert, aztán úgy végezzem, mint Stuart Townsend, és később Cornell Mayfair.
Megpróbálta tompa, üres pillantás mögé rejteni a meghökkenését.
– Ez nagyon súlyos vád – szólt fojtottan.
– Egész idő alatt azt gondoltam, hogy Carlotta. Sose Carlotta tette, igaz? Hanem ön.
– Kit érdekel, miket gondol maga? – sziszegte. – Hogy merészel ilyeneket mondani nekem? – Aztán megzabolázta a dühét. Fészkelődött, előhúzta a cigarettatárcáját, kivett magának egy új cigarettát, miközben egyfolytában engem tartott szemmel. Hirtelen átváltott becsületes érdeklődésbe. – Mi az ördögöt akar, Mr. Lightner? – kérdezte fojtottan. De most már komolyan, uram, mit akar?
Tűnődtem egy pillanatig. Én is ezt kérdeztem magamtól heteken át. Mit akartam elvégezni, amikor New Orleansba utaztam? Mit akartunk igazából? Mit akartam?
Dohányzott, és úgy fürkészte az arcomat, mintha arról akarna meggyőződni, hogy én is őszinte vagyok.
– És ön nem tartozik közéjük? – kérdeztem.
– Nem – felelte halkan és hevesen, lassan csóválva a fejét. – Nem igazán. Nem mindig. – Hirtelen elszomorodott, és a szomorúság megöregítette. – Nézze, kémkedjenek utánunk, ha akarnak. Kezeljenek bennünket úgy, akár egy királyi családot...
– Pontosan.
– Maguk történészek, mint londoni kapcsolataimtól tudom. Történészek, tudósok, teljesen ártalmatlanok, feltétlenül tiszteletre méltóak...
– Zavarba hoz.
– De az unokahúgomat hagyják békén. Az unokahúgomnak most lehetősége van a boldogságra. Nézze, ennek a dolognak véget kell vetni. Kell. És az unokahúgom talán ki tudja módolni, hogy vége legyen.
– Ő is közéjük tartozik! – ismételtem Cortland hanglejtésével.
– Dehogy tartozik! – mondta. – Épp ez a lényeg, hogy most már senki sincs olyan, mint ők! Nem látja? Hát minek tanulmányoztak minket? Nem vették észre a hatalom széthullását? Már Stella sem tartozott közéjük Mary Beth volt az utolsó. Julien, vagyis apám és utána Mary Beth.
– Láttam. De mi lesz lidérces barátjukkal? Csak úgy tűri, hogy vége legyen?
– Maga hisz benne? – Lanyha mosollyal félrehajtotta a fejét, sötét szemének sarkába szarkalábakat rajzolt a néma nevetés. – De igazán, Mr. Lightner! Ön hisz Lasherben?
– Láttam – feleltem egyszerűen.
– Képzelődött, uram. Az unokanővéremtől hallottam, hogy az egy nagyon sötét kert.
– Kérem! Hát idáig jutottunk, hogy ilyeneket mondjunk egymásnak?
– Láttam őt, Cortland. Mosolygott, mikor láttam. Nagyon anyagszerűvé és élettelivé tette magát.
Cortland mosolya elvékonyodott, gúnyosabb lett. Fölvonta a szemöldökét, halkan sóhajtott.
– Tetszene neki a maga szóhasználata, Mr. Lightner.
– Deirdre meg tudja parancsolni neki, hogy távozzon tőle és hagyja békén?
– Természetesen nem tudja, de azt megteheti, hogy nem vesz tudomást róla. Élheti az életét úgy, mintha Lasher nem létezne. Antha nem volt képes. Stella nem akart. Ám Deirdre erősebb, mint Antha, és erősebb Stellánál is. Deirdre-be sok jutott Mary Bethből. Ez az, amit a többiek gyakran nem vesznek észre... – Úgy harapta el a mondatot, mintha mindjárt olyasmi csúszna ki a száján, amit nem akar közölni.
Egy hosszú percig bámult rám, aztán összeszedte cigarettatárcáját, öngyújtóját, és lassan felállt.
– Ne menjen még – kérleltem.
– Küldje el a krónikáját. Küldje el, és el fogom olvasni. Aztán talán majd beszélhetünk még. De soha többé ne menjen az unokahúgom közelébe, Mr. Lightner. Jól értsen meg: bármire kész vagyok, hogy megoltalmazzam Deirdre-et azoktól, akik bántani vagy kihasználni akarnák. Bármire.
Megfordult, hogy elmenjen.
– Hát az ital? – Én is felálltam, és a whiskyre mutattam. – És ha telefonálnék a rendőrségre, és a mérgezett italt használnám bizonyíték gyanánt?
– Mr. Lightner, ez itt New Orleans! – Elbájolóan mosolygott és kacsintott. – Most pedig kérem, térjen haza az őrtornyába, a távcsövéhez, és a távolból figyeljen minket!
Figyeltem, ahogy elmegy. Szépen mozgott, nagyon hosszú, könnyű lépésekkel. Az ajtóból visszanézett, és gyorsan, barátságosan intett.
Leültem, és a mérgezett whiskyt figyelmen kívül hagyva följegyeztem a naplómba az epizódot. Majd kivettem a zsebemből egy apró üveg aszpirint, kiürítettem a fiolát, megtöltöttem a mérgezett bourbonnal, rácsavartam a tetejét, félretettem.
Éppen összeszedtem volna a naplómat meg a tollamat, hogy fölmenjek a lépcsőn, amikor látom, hogy a londiner bejön az előcsarnokból.
– Már be is csomagoltunk, Mr. Lightner! A kocsija előállt. – Barátságos, kellemes arc. Senki sem közölte vele, hogy személyesen ő fog kiutasítani a városból.
– Valóban? – mondtam. – No, és bepakolt mindent? – néztem a két csomagra. A naplóm velem volt, természetesen. Átmentem az előcsarnokba. Láttam, hogy egy régimódi, hatalmas, fekete limuzin torlaszolja el a Francia Negyed szűk utcáját, akár egy gigászi parafadugó. – Ez az én kocsim?
– Igen, uram, Mr., Cordand azt mondta, vigyázzunk, nehogy ön lekésse a tíz órai járatot New Yorkba. Mondta, hogy valakije majd várja önt a repülőtéren a jeggyel.
– Hát nem figyelmes? – Két bankót halásztam elő a zsebemből, de a fiú visszautasította.
– Mr. Cordand már mindent elintézett, uram. Jó lenne, ha sietni tetszene, hogy ne késse le a gépet.
– Milyen igaz. Csakhogy én babonásan félek a nagy, fekete autóktól. Hívjon nekem egy taxit, ezt pedig fogadja el a fáradságáért.
A taxi nem a repülőtérre vitt, hanem a pályaudvarra. Még kaptam helyet a hálókocsiba St. Louisig, onnan mentem tovább New Yorkba. Telefonáltam Scottnak. Hajthatatlan volt. Ezt az adatot át kell értékelni.
„Ne kutass tovább New Yorkban, hanem gyere haza!”
Félúton jártunk az Atlanti-óceán fölött, amikor rosszul lettem. Mire Londonba értünk, magasra szökött a lázam. Mentőautó várt rám, és már vitt is a kórházba. Scott is velem jött. Hol elájultam, hol felocsúdtam.
– Mérget keressenek – mondtam.
Ezek voltak az utolsó szavaim. Amikor nyolc óra múlva magamhoz tértem, még mindig lázas voltam, és rosszul éreztem magamat, de örültem, hogy élek, és Scottot meg két másik jó barátomat láthatom a szobámban.
– Csakugyan megmérgeztek, de a legrosszabbon túl vagy. Emlékszel, mikor ittál utoljára, mielőtt fölszálltál volna a gépre?
– Az a nő – mondtam.
– Hallgatlak.
– Bementem a New York-i repülőtér bárjába, szódás whiskyt rendeltem. Akkor bebotladozott az a nő, valami képtelen batyuval, és megkért, nem hívnék-e neki egy hordárt. Úgy köhögött, akár egy tüdőbajos. Nagyon betegesnek látszott. Leült az asztalomhoz, amíg kimentem a hordárért. Nyilván úgy fogadták föl az utcán.
– Egy ricin nevű mérget csempészett az italodba; a ricinusbabból vonják ki. Nagyon erős, abszolút közönséges méreg. Ugyanaz, amit Cortland kevert a bourbonodba. Túl vagy a nehezén, de még két napig fogsz betegeskedni.
– Te jó ég! – A gyomrom máris görcsölt.
– Aaron, ezek még csak szóba se fognak állni velünk – mondta Scott. – Miként is tehetnék? Ezek gyilkosok. Vége. Legalábbis egyelőre.
– Mindig is gyilkoltak, Scott – feleltem bágyadtan. – Ám Deirdre Mayfair senkit sem öl meg. Kérem a naplómat. – A görcsök elviselhetetlenné fajultak. Bejött az orvos, és injekciót akart adni. Nem engedtem.
– Aaron, ő itt a mérgezéses osztály vezetője, feddhetetlenül tiszta! Az ápolónőket ellenőriztük. Embereink itt vannak a szobában.
Csak a hét végén térhettem vissza az anyaházba. Alig bírtam magamba kényszeríteni egy falatot. Meg voltam győződve róla, hogy az egész anyaházat megmérgezhetik. Mi akadályozhatná meg őket abban, hogy bérenceket fogadjanak, akik közönséges mérgeket kevernek az ételünkbe? Még ide se érne a konyhánkra az élelmiszer, és már meg lenne mérgezve.
Semmi ilyesmi nem történt, mégis egy teljes évembe telt, amíg megszabadulhattam ettől a gondolattól, annyira megrázott, amit velem műveltek.
Abban az évben sok megrendítő hírt kaptunk New Orleansból...
Lábadozásom alatt átjavítottam az egész Mayfair-krónikát. Volt, amit módosítottam, többek között Richard Llewellyn tanúvallomását, valamint néhány más személy közlését, akikkel azelőtt találkoztam, hogy Texasba utaztam volna Deirdre-hez.
Arra a következtetésre jutottam, hogy Cortland végzett Stuarttal, és valószínűleg Cornell-lel. Logikusnak tűn, ám így is túl sok titok maradt. Mit védett Cortland ezekkel a bűncselekményekkel? És mi ez a szüntelen háború Carlottával?
Carlotta Mayfair is hallatott magáról – irodája a fenyegető levelek valóságos pergőtűzével árasztotta el londoni ügyvédeinket, követelve, hogy ne sértsük meg tovább magánéletének szentségét, maradéktalanul tárjuk föl a róla és családjáról szerzett adatokat, ne merészkedjünk száz méternél közelebb egyeden családtaghoz vagy családi birtokhoz sem, őrizkedjünk bármilyen úton vagy módon megközelíteni Deirdre Mayfairt, és így tovább, a végtelenségig hömpölygetve a minden jogalapot nélkülöző követeléseket és fenyegetéseket.
Utasítottuk jogtanácsosainkat, hogy ne válaszoljanak.
Megvitattuk a kérdést a tanácsban. Megint kapcsolatot próbáltunk teremteni, megint visszalöktek. Folytatjuk a nyomozást, amire korlátlan felhatalmazást kapok, de a közeljövőben senki sem mehet a család közelébe. – Már ha egyáltalán! – tette hozzá Reynolds nyomatékosan.
Nem vitatkoztam. Akkoriban nem ihattam egy pohár tejet anélkül, hogy ne arra gondoljak, bele fogok-e halni. És nem tudtam kiverni a fejemből Cordand művi mosolyát.
Megkettőztem a New Orleans-i és texasi nyomozók számát, ám személyesen figyelmeztettem őket telefonon, hogy a megfigyeltek ellenséges és alkalmasint nagyon veszedelmes személyek. Minden nyomozónknak felkínáltam a lehetőséget, hogy visszautasíthassa a megbízást.
Úgy alakult, hogy egyetlen nyomozómról sem kellett lemondanom, de sokan fölemelték a tarifájukat.
Ami Juliette Miltont, társasági titkos ügynökünket illeti, őt – tiltakozása ellenére – nem hivatalosan nyugdíjaztuk. Minden hatalmunkban álló eszközzel próbáltuk megértetni vele, hogy ennek a családnak bizonyos tagjai képesek erőszakos cselekményekre. Ímmel-ámmal hagyta csak abba a velünk folytatott levelezést, 1958. december tizedikén kelt írásában még könyörög, világosítsuk már fel, mit tett rosszul, és még többször hallatott magáról az évek során. Juliette még ma, 1989-ben is él: egy drága szeretetotthon lakója az alabamai Mobile-ban.

 

DEIRDRE TÖRTÉNETE FOLYTATÓDIK

Texasi nyomozóim a hivatásuk magaslatán álltak; ketten a szövetségi kormánynak dolgoztak valaha; mindhármukat figyelmeztettem, hogy semmi esetre sem szabad zavarniuk vagy megrémíteniük Deirdre-et.
– Nagyon aggódom ennek a lánynak a boldogságáért és a lelki nyugalmáért. Viszont tudniuk kell, hogy gondolatolvasó. Ha ötven méternél jobban megközelítik, valószínűleg tudni fogja, hogy figyelik. Kérem, vigyázzanak.
Nem tudom, hittek-e nekem, de követték utasításaimat. Megtartották a biztos távolságot, az adatokat az iskolai adminisztrációtól, pletykás diáktársaktól, kollégiumi öreg portásnőktől és olyan tanároktól szerezték, akiknek kávé mellett könnyen megoldódott a nyelve. Fogalmunk sincs róla, tudomást szerzett-e Deirdre a figyelésről.
Jó eredménnyel végezte az őszi szemesztert a Texasi Női Főiskolán, kitűnő osztályzatokat kapott. A lányok kedvelték. A tanárai kedvelték. Nagyjából hathetente kijelentkezett a kollégiumból, hogy rokonánál, Rhonda Mayfairnél és annak férjénél, Ellis Clementnél, akkori irodalomtanáránál vacsorázzon. December tizedikén szerepel a nyilvántartásban egy randevú is egy Joey Dawson nevű fiúval, de ha hihetünk a regiszternek, ez a randevú mindössze egy óráig tartott.
Ugyanezen nyilvántartás szerint Cordand gyakran meglátogatta unokahúgát, és kikérte a kollégiumból egy-egy péntek vagy szombat estére Dallasban, ahonnan Deirdre mindig hazaért a hajnali egy órai kapuzárásig.
Tudjuk, hogy Deirdre a nagybátyja metairie-i házában töltötte a karácsonyt, és a családi pletyka szerint nem akart találkozni a látogatóba érkező Carlottával.
A hivatali pletyka azt támasztja alá, hogy Cortland és Carlotta még mindig nem volt beszélő viszonyban. Epés leveleket küldözgettek egymásnak filléres ügyekben, ha azoknak Deirdre-hez volt köze.
– Igyekszik megszerezni Deirdre teljes felügyeletét, a lány saját érdekében – mesélte az egyik titkárnő a barátjának –, de az öregasszony úgysem engedi. Perrel fenyegeti Cortlandet.
Nem tudjuk, hogyan alakult ez a harc, Deirdre mindenesetre hanyatlani kezdett a tavaszi szemeszterben. Kezdett hiányozni az órákról. Kollégiumi lakótársai azt mesélték, hogy időnként átsírja az egész éjszakát, de ha bekopognak hozzá, nem nyit ajtót. Egy este a campus rendőrsége talált rá egy kis belvárosi parkban. Deirdre nem látszott tudni, hol van.
Annyit mulasztott, hogy végül beidézték a dékánhoz, és fegyelmi büntetést kapott. Noha ezek után részt vett az órákon, a tanárok jelentették, hogy nem figyel, és valószínűleg beteg.
Áprilisban mindennap hányingerrel ébredt. Az egész folyosó hallhatta, hogyan öklendezik a közös mosdóban. A lányok a kollégium felügyelőnőjéhez fordultak.
– Nem besúgni akarjuk, de féltjük. Mi lesz, ha megpróbál kárt tenni magában?
Amikor a felügyelőnő célzott rá, hogy nem állapotos-e, Deirdre olyan zokogógörcsöt kapott, hogy be kellett fektetni a kórházba. Ott is maradt, amíg május elsején Cortland el nem jött érte.
Ami ezután történt, az máig titok. A New Orleans-i új Isteni Könyörületesség nyilvántartása szerint a Texasból érkező Deirdre-et egyenesen behozták a kórházba, ahol különszobát kapott. Az öreg apácák, akik közül sokan a Szent Alfonz-iskola nyugdíjas tanítónői voltak, tehát még emlékeztek Deirdre-re, egykettőre kiderítették, hogy Carlotta orvosa, Gallagher doktor vizsgálta meg Deirdre-et, aki valóban várandósnak bizonyult.
– Mármost a lány férjhez fog menni – közölte a doktor az apácákkal –, úgyhogy egyetlen komisz szót sem szeretnék hallani! A leendő apa főiskolai tanár a texasi Dentonban, és pillanatnyilag éppen útban van New Orleansba.
Amikor három héttel később a mentőautó hazavitte az agyonnyugtatózott Deirdre-et és hivatásos ápolónőjét az Első utcába, már az egész redemptorista eklézsia azt pletykálta, hogy a lány terhes, nemsokára férjhez megy, és leendő férje, egy főiskolai tanár, „nős ember!”
Ez volt csak a szaftos botrány azoknak, akik nemzedékek óta lesték a családot! Öreg mámik pusmogtak a templom lépcsőjén. Deirdre Mayfair és egy nős ember! Lapos pillantások szálltak az elhaladó Millie kisasszony és Belle kisasszony felé. Carlotta állítólag azt mondta, őt hagyják ki a dologból. Ám Belle kisasszony és Millie kisasszony elvitték Deirdre-et Gus Mayerhez, és vásároltak neki az esküvőre szép kék ruhát, kék szaténcipőt, új fehér retikült és kalapot.
– Annyira be volt gyógyszerezve, szerintem azt se tudta, hol van – mesélte az egyik eladólány. – Mindent Millie kisasszony választott ki helyette. Ő csak ült, olyan fehéren, mint a mész, és mindenre azt mondta nehezen forgó nyelvvel. „Igen, Millie néni.”
Juliette Milton nem bírta megállni, hogy ne írjon. Hosszú levelében részletesen beszámolt Beatrice Mayfairről, aki meglátogatta Deirdre-et az Első utcában, és egész reklámszatyorra való ajándékot vitt neki. „Hogy miért költözött egyáltalán haza az a lány, ahelyett, hogy Cortlandhez ment volna!” – írta Juliette.
Bizonyos jelek arra utalnak, hogy Deirdre-nek nemigen volt választása. A korabeli orvostudomány azt tartotta, hogy a méhlepény megvédi a magzatot a nyugtatóktól, amelyeket az anya kap, és az ápolónők szerint a kórházból távozó Deirdre-et annyira lenyugtatózták, hogy azt se tudta, mi történik vele. Az egyik hétköznapon, kora délután bejött Carlotta, és kikérte a kórházból az unokahúgát.
– És Cortland Mayfair pont azon az estén jött érte! – súgta meg később, a lehető legszigorúbban bizalmas jelleggel, Bridget Marie nővér. Azt hittük, ott helyben megkapja a dilihoppot, mikor látta, hogy a gyermek elment!
A hivatali pletyka tovább mélyítette a homályt. Cortland és Carlotta egymással rikácsoltak telefonon, csukott ajtók mögött. Cortland tajtékozva közölte titkárnőjével, hogy Carlotta azt képzeli, kizárhatja őt a házból, ahol született! Komplett őrült, ha ezt hiszi!
Évekkel később Ryan Mayfair is szóba hozta a témát. – Azt beszélték, hogy nagyapámat egyszerűen kizárták. Mikor fölment az Első utcába, Carlotta a kapuban várta, és megfenyegette: „Ha be mersz jönni, hívom a rendőrséget!”
Július elsején újabb információbomba rengette meg a plébániai pletykaklubot. Deirdre leendő férjét, „a főiskolai professzort”, aki válófélben volt a feleségétől, hogy elvehesse a lányt, halálos baleset érte New Orleans felé jövet, a parti úton. Eltört a kormányösszekötő rúd, a nagy sebességgel robogó autó megpördült, jobb oldalt eltalált egy tölgyfát és felrobbant. A férj nélkül maradt Deirdre Mayfairnek, aki még a tizennyolcat se töltötte be, örökbe kell adnia a gyerekét. Családon belül fogadják örökbe, Carlotta kisasszony mindent megszervez.
– Nagyapám felháborodott, amikor meghallotta az örökbefogadás hírét – mesélte évekkel később Ryan Mayfair. – Beszélni akart Deirdre-rel, az ő szájából akarta hallani, hogy valóban lemond-e a gyermekéről. De most sem juthatott be az Első utcai házba. Végül Lafferty atyához folyamodott, a plébánoshoz, de ő is Carlotta zsebében volt. A pap feltétel nélkül Carlottát pártolta.
Mindez rendkívül szomorúan hangzik. Úgy hangzik, mintha Deirdre-nek csaknem sikerült volna megmenekülnie az Első utca átkától, ha gyermekének apja nem hal meg épp akkor, amikor őt nőül venni sietett New Orleansba! A redemptorista egyházközségben évekig szolgáltatott beszédtémát ez a szomorú botrány. Én még 1988-ban is ezt hallottam Rita Mae Lonigantól. Minden jel arra utal, hogy Lafferty atya elhitte a texasi apa történetét. Számtalan jelentésből következtethetünk arra, hogy elhitte a Mayfair rokonság is. Elhitte Beatrice Mayfair. Elhitte Pierce Mayfair. Még mintha Rhonda Mayfair és férje, Ellis Clement is elhitte volna a texasi Dentonban, vagy ezt, vagy azt a zavaros változatot, amelyet később közöltek velük.
Csakhogy ez a történet nem igaz. Nyomozóink csaknem a kezdettől fogva tanácstalanul csóválták a fejüket. Egy főiskolai tanár és Deirdre Mayfair? Kicsoda? Az állandó figyelés azonnal törölte a lehetséges személyek közül Rhonda Mayfair férjét, Ellis Clementet, aki alig ismerte Deirdre-et.
Egész Dentonban nem volt olyan férfi, aki valaha is randevúzott volna Deirdre Mayfairrel, vagy egyáltalán megfordult volna a társaságában. Se Dentonban, se a környéken nem akadt oktatási intézmény, amelynek valamelyik tanára karambol következtében vesztette volna életét a louisianai parti úton. Sőt, 1959-ben, legjobb tudomásunk szerint semmiféle halálos végű közlekedési baleset nem történt azon az úton.
Talán még egy ennél is felháborítóbb és szomorúbb valóság rejtőzik a koholmány mögött? Lassan haladtunk a kirakóssal. Mire tudomást szereztünk a folyóparti közlekedési balesetről, Deirdre gyermekének örökbefogadásához már teljesítették a törvényes feltételeket. Mire megtudtuk, hogy nem volt karambol, az örökbefogadás megtörtént.
Később kelt bírósági jegyzőkönyvek szerint valamikor augusztusban New Orleansba repült Ellie Mayfair, hogy aláírja Carlotta Mayfair irodájában az örökbefogadási okmányokat. A családban senki sem látszik tudni Ellie utazásáról.
Ellie térje, Graham Franklin azt mondta évekkel később az egyik üzlettársának, hogy szörnyű balhét robbantott ki az örökbefogadás. – A feleségem beszüntetett mindennemű tárgyalást a nagyapjával, aki nem akarta, hogy örökbe fogadjuk Rowant. Szerencsére még a baba születése előtt meghalt a vén strici!
Az Ír Csatornánál Lafferty atya azt mondta idős húgának, hogy kész lidércnyomás a dolog, ám Ellic Mayfair jó asszony, és elviszi a kislányt Kaliforniába, ahol annak esélye lesz egy új életre. Cortland összes unokája helyesli a döntést, egyedül Cortland köti az ebet a karóhoz. – Az a lány nem tarthatja meg a gyereket, hiszen bolond – szögezte le a vén plébános a húga konyhájának asztalánál, ahol vörös babbal kevert rizst evett, és egy pohár sört ivott mellé. – A szó szoros értelmében bolond. Ennek így kell lennie.
– Úgyse fog sikerülni – mondta később a képviselőnknek az öregasszony. – Azzal nem lehet megszökni egy családi átok elől, hogy elköltözünk.
Millie kisasszony és Belle kisasszony szépséges ágykabátokat és hálóingeket vásároltak Deirdre-nek Gus Mayernél. Az eladólányok érdeklődtek „szegény Deirdre” után.
– Ó, hát megteszi, ami tőle telik – válaszolta Millie kisasszony. – Borzasztó volt, borzasztó! – Belle kisasszony azt mondta egy asszonynak a kápolnában, hogy Deirdre-en „már megint rajta van a rontás.”
– Fele időben azt se tudja, hol van! – morogta Nancy, aki épp a járdát söpörte, amikor elhaladt a kapu előtt a Kertváros egyik matrónája.
Mi történt ezekben a hónapokban az Első utcai kulisszák mögött? Sürgettük nyomozóinkat, hogy derítsenek ki annyit, amennyit csak bírnak. Ismerőseink közül csupán egyetlen személynek volt alkalma látnia Deirdre-et, hogy a régi, de itt helyénvalónak tűnő kifejezéssel éljünk, „elzártságának” utolsó hónapjaiban, ám vele csak 1988-ban tudtunk beszélni.
Csak a kezelőorvos jött-ment néma csendben. Valamint az ápolónő, aki nyolcórás ügyeletet teljesített Deirdre mellett.
Lafterty atya azt mondta, hogy a lány belenyugodott az örökbefogadásba. A látogatóba érkező Beatrice Mayfairrel közölték, hogy nem találkozhat Deirdre-rel, ám megihatott egy pohár bort Millie drágával, aki azt mondta, hogy igazán meg kell a szívnek szakadnia!
Október elsejére Cortland valósággal belebetegedett a nyugtalanságba. Titkárnői szerint folyton hívogatta Carlottát, taxival járt az Első utcába, ahol újra és újra ajtót mutattak neki. Végül október huszadika délutánján azt mondta a titkárnőjének, hogy akkor is bejut abba a házba, és megnézi az unokahúgát, ha az ajtót kell betörnie érte!
Délután ötkor, amikor az egyik szomszédasszony rátalált, Cortland zilált öltözetben kuporgott a járdaszegélyen az Első meg a Gesztenyefa utca sarkán, és fejsebéből ömlött a vér.
– Hívjon mentőt – mondta. – Az ember lelökött a lépcsőn!
Bár a szomszédasszony mellette maradt a mentőautó érkezéséig, Cortland egyetlen szóval sem volt hajlandó többet mondani. A mentő elrobogott vele az Első utcából a közeli Touro kórházba. Az ügyeletes megállapította, hogy Cortland egész teste tele van kiterjedt zúzódásokkal, a csuklója eltört és a szájából folyik a vér. – Belső sérüléseket szenvedett foglalta össze az ügyeletes, és azonnal segítséget kért.
Ekkor Cortland megragadta az orvos kezét, és azt mondta, figyeljen: nagyon fontos, hogy segítsen Deirdre Mayfairen, akit fogságban tartanak a tulajdon házában. – Akarata ellenére el fogják venni tőle a kisbabáját. Segítsen rajta! – Aztán Cortland meghalt.
A felületes boncolás kiterjedt belső vérzést és a koponyára mért súlyos ütéseket állapított meg. Amikor a fiatal orvos valami rendőrségi nyomozásfélét szorgalmazott, Cortland fiai tüstént elhallgattatták. Ők beszéltek Carlotta Mayfair kuzinnal. Apjuk leesett a lépcsőn, visszautasított mindenféle orvosi segítséget, majd a saját lábán távozott. Carlotta nem is álmodta, hogy ilyen súlyosak a sérülései. Azt se tudta, hogy Cortland a járdán ül. Magánkívül volt a bánattól. A szomszédasszonynak be kellett volna csöngetnie.
Cortland parádés temetésén, kint Metairie-ben, ugyanezt a történetet adták elő a családnak. Miközben Belle és Millie kisasszonyok némán ültek a háttérben, Pierce, Cortland fia, mindenkivel tudatta, hogy apja zavart állapotban volt, amikor azt mondta a szomszédasszonynak, hogy valami ember lelökte a lépcsőn. Az Első utcában nem tartózkodott semmiféle ember, aki ilyet tehetett volna. Maga Carlotta látta, amint esik. Látta Nancy is, aki rohant, hogy elkapja, de már késő volt.
Pierce feltétel nélkül támogatta az örökbefogadást. Ellie unokahúga pontosan olyan környezetet tud teremteni a kicsinek, hogy annak meglegyen minden esélye. Szomorú, hogy Cortland ennyire ellenezte az örökbefogadást, de hát nyolcvanéves volt, és egy ideje megromlott az ítélőképessége. A fényes temetés incidens nélkül zajlott le, bár évekkel később a temetkezési vállalkozónak eszébe jutott, hogy a szoba túlsó végében meghúzódó unokatestvérek, csupa öregúr, epés megjegyzéseket tettek Pierce „kis beszéde” alatt. „Naná, hogy nincs ember abban a házban” – mondta az egyik. „Á, dehogy van ott ember! Csak azok a bájos hölgyek.” „Én sose láttam ott semmiféle embert, hát te?” És így tovább. „Ugyan, hogy lehetne ember az Első utcában? Olyan nincs a sifonérban!”
Mikor a rokonok eljöttek meglátogatni Deirdre-et, nagyjából ugyanazt kellett végighallgatniuk, amit Pierce mondott a temetésen. Deirdre nagyon beteg, nem szabad zavarni, Olyan beteg, hogy még Cortlandet se akarta látni. Nem tudja, és nem is szabad tudnia, hogy Cortland meghalt.
– Nézd meg azt a sötét lépcsőt! – szólította föl Millie drága Beatrice-t. – Cortlandnek a lifttel kellett volna mennie. De ő sose akarta használni. Pedig ha beszáll a liftbe, sose esik akkorát!
A családi legendáriumból úgy tűnik, hogy mindenki a legjobb megoldásnak tartotta az örökbefogadást. Cortlandnek nem lett volna szabad elleneznie. Ahogy Cortland unokája, Ryan Mayfair mondta: – Szegény Deirdre körülbelül annyira volt alkalmas anyának, mint Chaillot bolondja.
Azt hiszem, nagyapám felelősnek érezte magát. Ő vitte Deirdre-et Texasba. Azt hiszem, magát hibáztatta. Bizonyos akart lenni abban, hogy az unokahúga valóban örökbe kívánja adni az újszülöttjét. Bár hogy Deirdre mit akart, az itt talán nem is volt olyan fontos.
Akkoriban rettegve vártam minden louisianai hírt. Éjszakánként álmatlanul feküdtem anyaházi ágyamban, szüntelenül Deirdre járt az eszemben, és azon rágódtam, nem tudnánk-e kideríteni valamilyen módon, mit akar és mit érez igazából? Azonban Scott Reynolds nem engedett abból, hogy tartózkodunk a további beavatkozástól. Deirdre tudja, hogyan érjen el minket. Carlotta Mayfair is tudja, már amennyi hasznunk belőle van. Ennél többet nem tehetünk.
Csupán 1988 januárjában, majdnem harminc évvel később hallhattam Deirdre egykori iskolai barátnőjétől, Rita Mae Dwyer Lonigantől, hogy Deirdre kétségbeesetten próbált kapcsolatba lépni velem, de kudarcot vallott.
1959-ben Rita Mae, aki akkoriban ment feleségül Jerry Loniganhez, a Lonigan és Fiai temetkezési vállalat társtulajdonosához, meghallotta, hogy Deirdre otthon van, állapotos, és már el is veszítette a gyereke apját, mire összeszedte minden kurázsiját, és elindult vizitbe. Sok más látogatóhoz hasonlóan neki is ajtót mutattak, ám előbb még sikerült meglátnia Deirdre-et a lépcső tetején, és Deirdre kétségbeesetten kiáltotta:
– Rita Mae, el fogják venni a kisbabámat! Rita Mae, segíts! – Miközben Nancy kisasszony el akarta cipelni a lépcsőről, Deirdre ledobott egy apró fehér névjegyet. – Keresd meg ezt az embert! Kérd meg, hogy segítsen! Mondd meg neki, hogy el fogják venni a kisbabámat!
Carlotta Mayfair tettleg bántalmazta Rita Mae-t, és megkísérelte elvenni tőle a névjegyet, ám Rita, noha a kisasszony a haját tépázta és megkarmolta az arcát, nem engedte ki a markából, miközben hulló levelek záporán át menekült ki a kapun.
Otthon látta csak, hogy a névjegy úgyszólván olvashatatlan. Carlotta letépett belőle egy darabot, Rita pedig annyira szorította izzadó markával, hogy a Talamasca szó és az én nevem kivételével, amelyet kézzel írtam a kártya hátlapjára, minden elmosódott.
Csupán 1988-ban ismerte föl Rita Mae a Nancy Mayfair temetésén kapott névjegyben, az 1959-ben tönkrement példány párját; akkor hívott föl a szállodámban, és mesélte el azt, amire abból a régi napból emlékezett.
E sorok írójának nagyon fájt hallani, hogy Deirdre hiába könyörgött segítségért. Nagyon fájt emlékeznem azokra a harminc évvel korábbi éjszakákra, amikor álmatlanul töprengtem londoni ágyamban: „Nem segíthetek rajta, de meg kell próbálnom! De hogyan merjem? És miként sikerülhetne?”
Az a helyzet, hogy valószínűleg legjobb igyekezetem ellenére sem segíthettem volna Deirdre-nek. Ha Cortland nem akadályozhatta meg az örökbefogadást, miként akadályozhattam volna meg én? Álmaimban mégis látom magamat, amint elhozom Deirdre-et az Első utcából Londonba. Látom őt egészséges fiatalasszonynak.
Ám a valóság egész más.
1959. november hetedikén, hajnali ötkor Deirdre megszülte szőke, egészséges, négy és fél kilós kislányát, Rowan Mayfairt. Amikor órákkal később magához tért az altatásból, Ellie Mayfair, Lafferty atya és Carlotta Mayfair állt az ágya mellett, két betegápoló apáca társaságában, akik később részletesen elmondták a jelenetet Bridget Marie nővérnek.
Lafferty atya a karjában tartotta az újszülöttet, és elmagyarázta, hogy most keresztelte meg a kórház kápolnájában, Rowan Mayfair névre. Megmutatta az anyának a keresztelési bizonyítványt.
– Most pedig csókold meg a lányodat, Deirdre – szólította föl Lafferty atya –, és add oda Ellie-nek, mert Ellie-nek indulnia kell.
A plébániai pletyka szerint Deirdre tette, amit mondtak. Ragaszkodott hozzá, hogy a gyermeknek Mayfair legyen a neve, és miután ez a feltétel teljesült, hagyta, hogy elvigyék a kicsit. Megcsókolta a lányát, akit alig látott hulló könnyeitől, engedte, hogy Ellie kivegye a karjaiból, majd zokogva elfordult és a párnába fúrta az arcát.
– Jobb, ha most békén hagyjuk – mondta Lafferty atya.
Bridget Marie nővér több mint tíz év múlva magyarázta el a Rowan név jelentését:
– Carlotta lett a keresztanya. Azt hiszem, keresztapának a kórteremből hívtak ki valami orvost, annyira sürgős volt nekik a keresztelés. És Carlotta azt mondta Lafferty atyának, hogy legyen a gyermek neve Rowan, mire az atya: „Azt ugye tudja, Carlotta Mayfair, hogy Szent Berkenye[1] nincsen? Nekem ez nagyon egy pogány névnek hangzik.”
Mire Carlotta azt feleli abban az ő modorában, tudja, milyen volt:
„Hát maga nem tudja, atyám, mi a berkenyefa? Hogy azzal űzték el a boszorkányokat, és mindenféle gonoszt? Nincs egy viskó Írországban, ahol a háziasszony ne a berkenyefa ágát akasztaná az ajtó fölé, hogy megvédje a családját a boszorkányoktól meg a boszorkányságtól, és ez így volt a keresztény korban is! Rowan legyen ennek a gyermeknek a neve!” Ellie Mayfair meg, amilyen málé volt világéletében, csak bólogatott erre.
– Ez igaz? – kérdeztem. – Írországban tényleg berkenyeágat tűztek az ajtó fölé?
Bridget Marie nővér komoran bólogatott. – Na, sokra mentek vele!
Kicsoda Rowan Mayfair apja? A kórházban készített rutin vérkép szerint az újszülött ugyanahhoz a vércsoporthoz tartozott, mint a nem egészen egy hónapja elhalálozott Cortland Mayfair. Itt ismételten megjegyeznénk, hogy Stella Mayfairnek Cortland lehetett az apja, és a Bellevue-től nemrég megszerzett információ végre igazolta, hogy Antha Mayfair is lehetett az ő lánya.
Deirdre-et még el se bocsátották az Isteni Könyörületesség kórházból Rowan születése után, amikor „kitört rajta az elmebaj”. Az apácák mesélték, hogy órákon át sírt, aztán azt sikoltozta az üres szobában: „Te ölted meg!” Aztán betámolygott a kórház kápolnájába, amikor ott éppen mise volt, és azt ordította: „Te ölted meg! Egyedül hagytál engem az én ellenségeim között! Elárultál!” Erővel kellett kihurcolni, és hamarosan beutalták a Szent Annába, ahol a hónap végére katatóniába esett.
– A láthatatlan szerető volt az! – vallja a mai napig Bridget Marie nővér. – Deirdre ordítva átkozta, amiért megölte a professzorát. Ő tette, mert az ördög mindenestül magának akarta a lányt. A démonszerető, az volt az, itten, New Orleansnak városában! Aki éjszakánként a Kertváros utcáit járja!
Ez nagyon festői és ékesen szóló változat, de mivel több mint valószínű, hogy a főiskolai tanár sohasem létezett, miféle jelentést csatolhatunk Deirdre szavaihoz? Lasher taszította le Cortlandet a lépcsőn, vagy annyira ráijesztett, hogy Cortland magától leesett? És ha igen, mi volt az oka?
Ezzel tulajdonképpen be is fejeződött Deirdre Mayfair élete. A következő tizenhét évet különböző elmegyógyintézetekben töltötte, óriási adagokban kapta a nyugtatókat, brutális sorozatokban az elektrosokkot, és csupán egy-egy rövid szünetre tért haza, árnyékaként az egykori lánynak.
1976-ban végleg hazahozták az Első utcába a meredt szemű, örökké éber, semmire sem emlékező, néma nyomorékot.
A kedvéért szúnyoghálókat szereltek a földszinti tornácra. Ide hozták ki mindennap, ha esett, ha fújt, ő pedig mozdulatlanul ült egy hintaszékben, arcát kissé az utca felé fordítva.
– Még arra se emlékszik, mi volt az előző pillanatban – mondta az egyik orvos. – Örök jelenben él, olyan módon, amit mi el sem tudunk képzelni. Mintha egyáltalán nem lenne agya. – Nagyon öreg embereknél szoktak leírni hasonló állapotot, akik előrehaladott szenilitásukban csak ülnek a geriátriai osztályon, és bámulnak bele a világba. Deirdre-et ennek ellenére erősen nyugtatózzák, nehogy „idegrohamokat” kapjon, legalábbis így mondták egymást váltó orvosainak és ápolónőinek.
Hogyan lett Deirdre Mayfairből „ez az agy nélküli idióta”, ahogyan az Ír Csatorna pletykafészkei hívták, ez a székében gunnyasztó, „csinos zsák krumpli”? Bizonyosan hozzájárult az elektrosokk is, amiből több sorozatot szenvedett el minden kórházban 1959 óta. Aztán ott voltak a gyógyszerek a szinte bénító hatású nyugtatók – hatalmas adagjai, amelyeket, legalábbis a hozzáférhető kórlapok szerint, hajmeresztő kombinációkban kapott.
Mi igazolhat egy ilyen kezelést? Deirdre Mayfair 1962-ben megszűnt összefüggően beszélni. Ha nem nyugtatózták, sikoltozott, vagy örökösen sírt. Néha összetörte a tárgyakat. Néha csak hátradőlt, és fennakadt szemmel vonított.
Az évek során továbbra is kaptuk az információkat Deirdre Mayfairről. Átlag havonta sikerül „meginterjúvolnunk” valamilyen orvost, ápolónőt vagy más személyt, aki megfordult az Első utcai házban. Ám följegyzéseink továbbra is töredékesek. A kórházi kartoték, lévén bizalmas jellegű, rendkívül nehezen megszerezhető, de annyit tudunk, hogy az utolsó két elmegyógyintézetben nem is vezettek Deirdre kezeléséről kórlapot.
Az egyik orvos egyértelműen közölte egy kíváncsiskodó idegennel, hogy megsemmisítette Deirdre kóranyagát. Egy másik orvos, aki kevéssel Deirdre kezelése után vonult nyugdíjba, mindössze néhány rövid, talányos megjegyzést hagyott hátra a rövid aktában: „Gyógyíthatatlan. Tragikus. A nagynénje a gyógyszerezés folytatását szorgalmazza, ám a nagynénje leírása a viselkedéséről nem hihető.”
Nyilvánvaló okokból továbbra is hagyatkoznunk kell az adomákra, ha értékelni akarjuk Deirdre esetét.
Noha egész felnőtt korát a drogok szürkületében bóbiskolta át, számtalanszor feltűnt a közelében egy „titokzatos, barna hajú ember”. A Szent Anna ápolónővérei esküdöztek, hogy látták, amint „bemegy a szobájába egy ember! Csak tudom, ha látok valamit!” Egy texasi tébolydában, ahová rövid időre zárták el, az egyik orvos azt bizonygatta, hogy felfigyelt „egy titokzatos látogatóra”, akinek valahogy „mindig akkor veszett nyoma, amikor kérdőre akartam vonni, vagy érdeklődni akartam, hogy tulajdonképpen kicsoda?”
Egy észak-louisianai elmegyógyintézetben legalább egy ápolónő erősködött a fölöttesének, hogy „kísértettel találkozott”. A különböző intézmények fekete ápolói „folyton látták azt az embert”. Az egyik nő mesélte:
„Nem ember. Felismerem az ilyet. Én látom a szellemeket, meg tudom idézni őket. Ismerem őt, ő ismer engem, és egyáltalán nem jön a közelembe.”
A mesteremberek többsége ugyanúgy nem képes dolgozni az Első utcai háznál, mint Deirdre lánykorában. Előkerültek a régi mesék. Még „valami embert” is emlegetnek, aki nem akarja, hogy rend legyen.
Ennek ellenére csak sikerült javítgatni ezen-azon – néhány szobába beszerelték a légkondicionálást, felújították egy kicsit az elektromos hálózatot, de ehhez úgyszólván minden esetben Carlotta Mayfair személyes felügyeletére volt szükség.
A vén kertész továbbra is eljár a házhoz, és hébe-hóba átmázolja a rozsdás kerítést.
Egyébként az Első utca szunyókál a tölgyek alatt. Stella tündérrózsával és vad írisszel benőtt úszómedencéjében éjszaka rázendítenek a békák. A telek lábában rég leesett a tölgyfa ágáról Deirdre hintája. Az ülés – egyetlen darab deszka – kifakultan vetemedik a magas fűben.
Sok járókelő, aki megáll és benéz a hintaszékében gubbasztó Deirdre-re, egy látogatóba jött, „helyes unokatestvért” is észrevehet egy pillanatra az oldaltornácon. Voltak ápolónők, akik felmondtak „a miatt az ember miatt, aki gyün-megy, mint valami bujdosó lélek”, vagy mert folyton mindenféle dolgot véltek látni a szemük sarkából, vagy úgy érezték, figyelik őket.
– Valami szellemféle kísért a közelében – mondta egy fiatal, gyakorlatias ápolónő, aki közölte az ügynökséggel, hogy soha, de soha nem megy vissza abba a házba! – Fényes napvilágnál találkoztam egyszer vele! Életemben nem láttam hozzá foghatóan ijesztő dolgot!
Amikor kérdéseket tettem föl ennek az ápolónőnek a villásreggeli mellett, néhány részlettel kiegészítette a történetet:
– Közönséges férfi, barna szemű, barna hajú, elegáns kabátban, fehér ingben, de édes jóistenem, akkor is a legszörnyűbb, amit valaha láttam! Ahogy ott állt a napfényben Deirdre mellett, és engem nézett! Elejtettem a tálcát, és csak visítottam és visítottam!
Sok más orvos és ápolónő minden átmenet nélkül lépett ki a család szolgálatából. 1976-ban az egyik orvostól meglepetésszerűen vették el az esetet. Továbbra is felkutatjuk ezeket az embereket, hogy kifaggassuk őket, és följegyezzük, amit mondanak, miközben érdeklődésünk indokairól igyekszünk minél kevesebbet elárulni.
Rémítő lehetőség rajzolódik ki ezekből az adatokból, mégpedig az, hogy Deirdre elméjét annyira lepusztították, ahol már nem tud parancsolni Lashernek, vagyis öntudatlanul adja át neki az erőt, amelynek birtokában a szellem élethű alakot ölthet, viszont arra már nem futja a tudatából, hogy utasíthassa vagy elparancsolhassa magától Lashert, ha nem óhajtja a közelségét.
Összefoglalva, Deirdre tudat nélküli médium, tehetetlenné bénított boszorkány, aki talán ki van szolgáltatva mindig kéznél levő familiárisának.
Fennáll az a lehetőség is, hogy Lasher talán azért van Deirdre közelében, hogy vigasztalja a nőt, vigyázzon rá, és előttünk érthetetlen módokon netán boldoggá is tegye.
1980-ban, több mint nyolc éve sikerült megszereznem a ház mögötti kukából Deirdre egyik ruháját, egy bő pamut slafrokot. Visszavittem magammal Angliába, és odaadtam Lauren Grantnak, aki ma rendünk leghatalmasabb pszichometrikusa.
Lauren semmit sem tudott a Mayfair-boszorkányokról, bár az ilyen esetekben nem zárható ki a telepátia. Amennyire tehettem, próbáltam kizárni őket a gondolataimból.
– Boldogságot látok – mondta Lauren. – Ennek a ruhának a tulajdonosa mámorosan boldog. Álmok között él. Zöld kertekről, esthajnali egekről, gyönyörű alkonyatokról álmodik. Alacsonyra nyúló ágak vannak itt. Hinta lóg egy szépséges fáról. Gyermek? Nem, asszony. Meleg szellő fújdogál. – Erősebben morzsolgatta a pongyolát, arcához szorította a kelmét. Ó, és micsoda gyönyörű szeretője van! De micsoda szeretője! Akár egy festett kép! A Copperfield Dávid Steerforth-ja, az a zsáner. Olyan gyöngéd, és ha megérinti a nőt, az elolvad az érintésétől. Ki ez az asszony? Mindenki ilyen szeretne lenni, mint ez az asszony. Legalábbis egy kis időre.
Ez lenne Deirdre Mayfair tudatalatti élete? Tőle már sohasem tudhatjuk meg.
Befejezésül hadd iktassak be néhány részletet. 1976-tól Deirdre Mayfair, akár fehér flanel hálóinget, akár pamut slafrokot adtak rá, folyamatosan viselte a Mayfair-smaragdot.
Ez alatt az idő alatt magam is többször láttam távolabbról. 1976-ra háromszor megjártam adatgyűjtés céljából New Orleanst, ahová azóta is többször visszatértem.
Ilyenkor mindig szakítok időt, hogy sétáljak a Kertvárosban; voltam az évek során Belle kisasszony, Millie kisasszony, Nancy kisasszony temetésén, végül pedig Pierce-én, Cortland legkisebb fiáén, akit 1984-ben vitt el a szívroham.
Minden temetésen láttam Carlotta Mayfairt. Találkozott a tekintetünk. Ez alatt az évtized alatt háromszor csúsztattam a kezébe a névjegyemet, miközben elhaladtam mellette. Sohasem keresett meg. Nem fenyegetett többé a törvénnyel.
Ma már nagyon öreg. Fehérre őszült, csonttá fogyott, de azért még mindennap elmegy dolgozni. Taxi hozza-viszi, mert a kisasszony már nem tud felkapaszkodni a Szent Károly-villamos lépcsőjén. Deirdre hűséges ápolónőjét leszámítva ma már csak egy fekete cseléd lakik a háznál.
Minden látogatásomon találkozom egy újabb „szemtanúval”, aki újabb elemekkel fűszerezi „a barna hajú ember” és az Első utcát körüllengő titkok egyébként változatlan meséit. Ám most már tényleg a végére értünk Deirdre történetének, noha még nem halt meg.
Ideje áttérnünk lányára és örökösére, Rowan Mayfairre, aki azóta nem tette be a lábát a szülővárosába, hogy negyednapos korában elvitte New Orleansból a transzkontinentális repülőgép.
Bár egyelőre korai lenne összefüggő elbeszélésbe foglalni a Rowannal kapcsolatos anyagokat, nyomós okunk van feltételezni, hogy Rowan Mayfair, aki semmit sem tud a családjáról, az örökségéről, a származásáról, talán a legerősebb boszorkány, akit valaha termett a Mayfair-família.

 

 

HUSZONNÉGY

JÓLESETT A LÉGKONDICIONÁLÁS a tikkasztó utcák után, de amikor észrevétlenül és ismeretlenül megállt egy percre a Lonigan és Fiai előterében, tudomásul kellett vennie, hogy máris rosszul van egy kicsit a forróságtól. Ütésként hatott rá a jeges légáramlat. Úgy didergett, ahogy lázban szokott az ember, és furcsán álomszerűnek látta a méternyire hömpölygő tömeget.
Amikor kilépett a szállodából, még elviselhetőnek tűnt a fülledt nyári délután, de mire a Gesztenyefa és az Első utca sarkán sötétlő házhoz ért, már elgyöngült, és a hideglelés kerülgette, pedig meleg volt a föld- és növényszagú, zöld, párás levegő.
Igen, olyan volt, akár egy álom, ez a szoba, fehér damaszt falikárpitjával, apró, új kristálycsillárjaival, és a jól öltözött, lármás emberfürtök folytonosan változó alakzataival. Alomszerű, mint a vén házak és vaskerítések árnyas világa, amelyen az imént jött keresztül.
Onnan, ahol állt, nem láthatott bele a koporsóba. A második szoba hátsó falánál állt egy dobogón. A zajongó gyülekezet résein át csípett el időnként egy-egy villanást a sötéten csillogó fából, az ezüst fogantyúkból, a felhajtott födél puffos adaszbéléséből.
Arcizmai akaratlanul megfeszültek. Abban a koporsóban, gondolta. Keresztül kell menned ezen a szobán és a másik szobán, és bele kell nézned. Milyen furcsán merev az arca. A teste is. Csak menj szépen oda a koporsóhoz. Mások is azt teszik.
Látta őket. Látta, amint sorra járulnak a koporsóhoz, és lenéznek a benne fekvő asszonyra.
Különben is, előbb-utóbb felfigyel rá valaki. Valaki esetleg megkérdezi, kicsoda. „Inkább maga mondja meg. Mi ez a sok ember? Ők tudják? Kicsoda Rowan Mayfair?”
Ám egyelőre láthatatlanul figyelhette a többieket, a világos öltönyű férfiakat, a csinosan öltözött nőket, akik közül sokan kalapot, sőt kesztyűt is hordtak. Évek óta nem látott ilyen övvel összefogott, bő szoknyájú, tarka ruhákat. Kétszázan is hemzseghettek körülötte, minden korosztály képviseletében.
Látott rózsaszín, tar koponyájú aggokat, fehér öltönyben, sétabottal, és kisfiúkat, akiket némileg feszélyezett a szoros gallér és a nyakkendő. Az aggok és a fiúk tarkója egyformán pőrének, kiszolgáltatottnak tűnt. Még gyerekek is játszadoztak a felnőttek között, fehér csipkébe bugyolált babák szökdécseltek a nagyok ölében, totyisok mászkáltak a sötétpiros szőnyegen.
Onnan pedig egy lány bámulja, olyan tizenkét éves forma, szalag van a vörös hajában. Egész kaliforniai élete során nem találkozott ilyen korú lánnyal, egyáltalán, semmiféle gyerekkel, akinek igazi szaténszalagot kötöttek volna a hajába, méghozzá ekkora, barackrózsaszín masnit.
Mindenki a templomba járó ruháját vette föl, gondolta Rowan. Így kell mondani? És majdnem úgy diskurálnak, mint egy ünnepen, mondjuk egy lakodalmon, noha férfiasan be kell vallania, hogy ő még sose járt ilyen lakodalmon. A szoba ablaktalan, bár azok a lazán leomló, fehér damasztfüggönyök rejthetnek ablakokat.
A sokaság átcsoportosult, széthúzódott, úgyhogy majdnem teljes egészében feltárult a koporsó. Hullámkrepp-öltönyös, madárcsontú kis öregember állt a koporsó mellett magányosan, nézte a halott asszonyt, majd nagy nehezen leereszkedett a bársony térdeplőre. Hogy is hívta Ellie ezeket a dolgokat? Imazsámoly álljon a koporsóm mellett. Rowan még sose látott hullámkrepp-öltönyt. Tudta, mi az, mert találkozott vele a moziban, régi fekete-fehér filmekben, amelyben ventilátor kavargatott, papagáj kajdácsolt a hintáján, és Sidney Greenstreet mondott valami bájósat Humphrey Bogartnak.
Ez is olyan volt. Nem a baljóslat, csak az időkeret. Visszacsúszott a múltba, abba a világba, amelyet Kaliforniában már a sír földje takar. Talán azért volt olyan váratlanul megnyugtató, mint a „Szürkületi Zóna”-s tévésorozatnak az az epizódja, amelyikben a meghajszolt üzletember lelép az ingázó vonatról a ráérős tizenkilencedik században megragadt, boldog kisvárosba.
Mi úgy temettünk New Orleansban, ahogy kell. Szólj a barátaimnak, hogy jöjjenek el. Ám hol volt ehhez Ellie sivár, nyomasztó temetése, a gebévé fogyasztott, napbarnított barátokkal, akiket annyira zsenírozott a halál, hogy duzzogva feszengtek összecsukható székeiken? Tulajdonképpen nem is akarta, hogy virágot küldjünk, ugye? Mire Rowan azt mondta: „Szerintem rettenetes lenne virágok nélkül...” Rozsdamentes acélkereszt, értelmetlen szavak, amelyeket egy vadidegen mond.
Ó, de ezek a virágok! Ahová csak néz, túláradó, gazdag kompozíciók, rózsából, liliomból, gladióluszból. Sok virágnak nem is tudta a nevét. Drót támaszaikra állított, hatalmas koszorúk bújtak meg a csavart lábú, alacsony székek között, a székek mögött, szorongtak ötösével-hatosával a sarkokban. Harmatosan csillogva, fehér szalagoktól és masniktól habosan bonongtak a hideg levegőben, és némelyik szalagra még rá is írták ezüsttel a Deirdre nevet. Deirdre.
Egyszerre ott volt mindenütt, ahová nézett, Deirdre, Deirdre, Deirdre, kiáltották hangtalanul az anyja nevét a pántlikák, miközben a sikkes hölgyek fehér bort szürcsöltek hosszú szárú pohárból, és a hajszalagos csitri őt bámulta, és apró lányok gyűrűjében egy apáca, még egy botjára görnyedő, sötétkék ruhás, fehér fátylas, fekete harisnyás apáca is egyensúlyozott a széke peremén, és félrehajtott fejjel hallgatta a fülébe duruzsoló férfit, miközben gébics-forma orrocskája csillogott a fényben.
Újabb virágokat hoztak, drótból hajtogatott fácskákat, amelyeken remegő páfrányok cakkos farkasfogai között rózsák bontottak vörös és testszínszirmokat. De gyönyörű! Egy kalácsképű, nagydarab, szőke ember palarkis csokrot helyezett el a távoli koporsó mellett.
És hogy illatozott ez a számtalan bokréta! Ellie mondogatta, hogy Kaliforniában nincs a virágnak illata. Ez a szoba finom, édes illatban fürdött.
Rowan most már megértette. Ehhez az illathoz ugyanúgy hozzátartozott az édesség, mint a levegőhöz a melegség, a szellőhöz a nyirkosság. Körülötte mintha egyre harsogóbbá élénkültek volna a színek.
Ám ekkor ismét kerülgetni kezdte a rosszullét, amit csak fokozott a nehéz parfüm. Nagyon messze volt a koporsó. Most tökéletesen eltakarta a tömeg. Ismét a házra gondolt, a sötét, magas házra „a belvárosban, a folyóparti sarkon”, ahogy a szállodai alkalmazott leírta. Annak a háznak kell lennie, amelyhez Michael folyton visszatért. Hacsak nincs még ezer ilyen, ahol ezer kovácsoltvas kerítésen nyílnak a rózsák, és bougainvillea omlik alá ezer sötét zuhatagban a megfakult, szürke falon. Ó, de gyönyörű ház!
Az anyám háza. Az én házam? Hol van Michael? A tömeg hirtelen szétvált, és Rowan újra megpillantotta a koporsó hosszú oldalát. Nem arcélt látni ott a szatén párnán? Ellie koporsóját lezárták. Grahamnek nem volt temetése. A barátai egy belvárosi bárban jöttek össze.
Oda kell menned ahhoz a koporsóhoz! Bele kell nézned, látnod kell az anyádat. Ezért jöttél, ezért dacoltál Ellie-vel és a páncélszekrénybe zárt nyilatkozattal, hogy a saját szemeddel láthasd az anyád arcát. Tényleg ez történik, vagy csak álmodom? Nézd azt a kislányt, aki átkarolja az öregasszony vállát! Fehér ruhájának szalagöve van, és fehér zoknit visel.
Bárcsak itt lenne Michael! Ez az ő világa. Bárcsak lehúzhatná a kesztyűjét, és megfoghatná a halott asszony kezét! De mit látna? Egy temetkezési vállalkozót, amint balzsamozó folyadékot fecskendez az erekbe? Vagy a vért, amint leengedik a fehér balzsamozó asztalról a csatornába?
Deirdre. Deirdre nevét írták ezüst betűkkel a közeli krizantémkoszorúról csüngő fehér pántlikára. Deirdre a testszínű nagy rózsacsokor szalagján...
Mire vársz? Miért nem mozdulsz? Hátrahúzódott az ajtófélfáig, onnan nézett egy halványsárga hajú öregasszonyt, amint kitárja a karját három pöttöm gyereknek. Azok sorra megpuszilták a bólogató öregasszony petyhüdt arcát. Ezek itt mind az anyám rokonai?
Ismét elképzelte a házat, részletek nélkül, sötéten, fantasztikus méreteivel. Megértette, miért szerette Michael azt a házat, ezt a várost. És Michael nem is tudja, hogy az az ő anyjának a háza. Fogalma sincs róla, mi történik itt. Michael elment. Talán sohasem lesz más, mint ez a hétvége, és ez a félbetört érzés...
Haza kell mennem, nemcsak a látomások miatt, az van, hogy már nem tartozom ide. Tudtam, azon a napon, amikor lementem az óceánhoz...
Mellette nyílt az ajtó. Rowan csendesen félrehúzódott. Idősecske pár vonult el mellette úgy, mintha ott se lenne, egy fejedelmi asszony, tökéletesen szabott, selyem ingruhában, aki csavart kontyban viselte gyönyörű, acélszürke haját, és egy gyűrött fehér öltönyt viselő, vastag nyakú férfi, aki halk hangon beszélt az asszonyhoz.
– Beatrice! – köszöntötte valaki. Jött egy jóképű fiatalember, puszit adott az acélszürke hajú, szép asszonynak. – Ide gyere, édesem! – szólt egy női hang. – Nem, még senki sem látta, bármelyik percben itt lehet. Olyan hangok, mint Michaelé, mégis mások. Borospohara fölött pusmogó két férfi választotta el Rowant a pártól, amely továbbvonult a másik helyiségbe. Újra nyílt az ajtó, bezúdult a hőség, és a forgalom zaja.
Átment a túlsó sarokba, ahonnan tisztán láthatta a koporsót; látta, hogy a fedél egyik darabja eltakarja az asszony testét, maga se tudta, mit talál ezen groteszknek. Az asszony feje fölött egy feszületet támasztottak a puffos selyemnek, nem mintha Rowan látta volna a fejet, de tudta, hogy ott van, testszín visszfény derengett a csillogó fehéren. Menj, Rowan, menj oda! Lépj föl a koporsóhoz! Nehezebb, mint a műtőbe lépni? Persze, mind észrevesznek, de nem fogják tudni, ki vagy. Ismét jött a görcs, arcán és nyakán feszültek az izmok. Moccanni se bírt.
Valaki beszélt hozzá. Tudta, hogy oda kellene fordítania a fejét, felelnie kellene, mégsem tette. A hajszalagos kislány egyfolytában őt leste. Miért nem válaszol?
– ...Jerry Lonigan, segíthetek valamiben? Ön nem Mayfair doktornő?
Rowan bután meredt rá. A nagydarab ember, akinek kalácsképe van, és elragadó porcelánkék szeme. Nem, inkább olyan a szeme, mint a kék játékgolyó, ugyanolyan tökéletesen kerek és kék.
– Mayfair doktornő?
Rowan a férfi kezét nézte. Széles, vaskos mancs. Fogd meg. Így válaszolj, ha nem bírsz felelni. Arca egyre komiszabbul feszült. Megfájdult tőle a szeme. Mi ez az egész? A teste riadttá dermed, a lelke önkívületben, ebben a szörnyű önkívületben. Apró fejmozdulatot tett a távoli koporsó felé. Szeretnék... de nem jöttek a szavak. Csinálj már valamit, Rowan, kétezer mérföldet repültél miatta!
Az ember átfogta a vállát. Rowan érezte a hátán a nyomást.
– Akarja látni, Mayfair doktornő?
Látni, beszélni hozzá, ismerni, szeretni, szerettetni... Arcát mintha jégből faragták volna, és tudta, hogy a szeme természetellenesen tágra mered.
Fölnézett Mr. Lonigan apró kék szemébe, és bólintott. Mintha nagy csend ült volna a gyülekezetre. Fennhangon beszélt volna? Ki se nyitotta a száját. Nem tudhatják, hogy néz ki, mégis feléje fordulnak a fejek, amikor belép ezzel az emberrel az első helyiségbe, és körbejár a suttogó üzenet. Útközben jól megnézte magának a masnis, vörös lányt, illetve akaratlanul megtorpant a második szoba küszöbén, ennek a kedves Jerry Lonigannek az oldalán.
Még a gyerekek is abbahagyták a játszást. A szoba mintha elsötétült volna, lassan közelebb jött mindenki, de csak néhány lépéssel.
– Akar leülni, Mayfair doktornő? – kérdezte Mr. Lonigan.
Rowan a szőnyegre meredt. Hat méterre volt a koporsó. Ne nézz föl, gondolta, föl ne nézz, amíg oda nem érsz! Nehogy valami iszonyút láss a távolból! De hát mi olyan iszonyú ebben, hogy lehetne rosszabb a boncasztalnál, csakhogy ez... ez az anyja.
Egy asszony lépett a vörös lányka mögé, és rátette a kezét a csitri vállára.
– Rowan? Rowan, én Alicia Mayfair vagyok, Deirdre negyed-unokatestvére, ő pedig Mona, a kislányom.
– Rowan, én Pierce Mayfair vagyok – nyújtotta hirtelen a kezét a jobbján álló, csinos fiatalember –, Cortland dédunokája.
– Drágám, Beatrice vagyok, a kuzinod! – Parfümillat. Az acélszürke hajú asszony. Bársonyos bőr súrolja Rowan arcát. Hatalmas, szürke szempár.
– ...Cecilia Mayfair, Barclay unokája, az én nagyapám volt Julien második fia, és még az Első utcai házban született, jöjjön csak, szóror, ő Marie Claire szóror, ez pedig itt Rowan, a Deirdre lánya!
Nem kellene valami emelkedett dolgot mondani az apácának? Bár ez úgyse hallaná, hiszen azt is úgy kell a fülébe ordítani, hogy Rowan, a Deirdre lánya!
– ...Timothy Mayfair, a negyed-unokatestvéred, de örülünk, hogy látunk, Rowan...
– ...örülünk, hogy mégis láthatunk ezen a szomorú...
– ...Peter Mayfair, később még beszélünk! Garland volt az apám. Mesélt valaha Ellie Garlandról?
Úristen, ezek itt mind Mayfairek! Polly Mayfair és Agnes Mayfair, Philip Mayfair lányai és Eugenie Mayfair és így tovább. Hányan lehetnek? Ez nem család, ez egy légió. Egyik kezet szorította meg a másik után, de közben is kapaszkodott a drabális Mr. Loniganbe, aki kősziklaként támogatta. Csak nem didereg? Nem, ez nem didergés, ez reszketés.
Ajkak súrolták az arcát. – ...Clancy Mayfair vagyok, Clay dédunokája. Clay még a polgárháború előtt született az Első utcában. Az én anyám Trudy Mayfair, gyere már, anya, engedjétek át anyát...
– ...de örülök, édesem! Találkoztál már Carlottával?
– Carlotta kisasszony nagyon rosszul érzi magát – mondta Mr. Lonigan. – A templomban vár bennünket...
– ...hát tudod, kilencven év...
– ...kérsz egy pohár vizet? Olyan fehér, mint a fal. Pierce, hozz már egy pohár vizet!
– ...Magdalene Mayfair, Rémy dédunokája. Rémy éveken át lakott az Első utcában. Ő a fiam, Garvey, ő pedig a lányom, Lindsey. Dan, gyere csak, Dan! Köszönj csak Mayfair doktornőnek! Dan Vincentnek a dédunokája. Mesélt Ellie Clayról és Vincentről és...
Nem, soha, senkiről! Ígérd meg nekem, hogy sohasem mégy vissza, sohasem próbálod kideríteni! De miért, az Isten szerelmére, miért? Ennyi ember – miért a papír, a titkolózás?
– ...Geralddal. Pierce beugrott hozzá. Jól van, ott lesz a templomban.
– Nem akar leülni, kedves?
– Jól vagy?
– ...Lily, angyalom, Lily Mayfair, ne is próbáld megjegyezni a neveinket, úgyse fog menni.
– ...Robert, édes. Majd még beszélünk.
– ...itt, ha szükséged lenne ránk, Rowan. Jól érzed magadat?
Jól. Jól vagyok. Csak nem bírok beszélni és mozogni... Arcán ismét feszültek az izmok. Olyan lehet már, mint a kő. Erősebben kapaszkodott Mr. Lonigan kezébe, és valamit mondott nekik, hogy szeretné leróni a kegyeletét. Kérte-e Mr. Lonigan, hogy húzódjanak arrébb? Egy férfi megérintette a bal kezét.
– Guy Mayfair vagyok, Andrea fia, ő pedig a feleségem, Stephanie, Grady lánya, Ellie első unokatestvére.
Rowan válaszolni szeretett volna. Elég a kézszorítás, elég bólintani? Elég visszacsókolni az öregasszonyt, aki megcsókolta. Most egy másik férfi beszélt hozzá, de túlságosan gyenge volt a hangja, Sheffieldről mondott valamit. Legfeljebb hat méter a koporsóig. Nem mert föltekinteni, nem merte elfordítani a fejét, nehogy véletlenül meglássa.
Pedig ezért jöttél, és meg kell tenned. De milyen sokan vannak, százan és százan...
– Rowan – szólt valaki a balján –, ő Fielding Mayfair, Clay fia. – Micsoda vénséges ember, olyan vén, hogy áttetszenek a bőrén a koponyája varratai, az alsó és a felső fogsora, a csontgyűrű a besüppedt szeme körül.
Úgy támogatták, mert egymaga nem bírt megállni a lábán; ennyi fáradozás, csak azért, hogy őt lássa? A kezét nyújtotta. – Meg akar csókolni, édesem. – Rowan végigsúrolta ajkával Fielding arcát.
Fielding lassan beszélt, miközben megsárgult szemével fürkészte. Rowan hegyezte a fülét, hogy hallja, mit mond valami Lestan Mayfairről és Riverbendről. Mi az a Riverbend? Bólogatott. Ilyen aggastyánnal nem szabad kíméletlenül viselkedni. Mondania kell valamit! Hogy egy öregember ennyit törje magát, csak mert köszönni akar. Megszorította Fielding kezét, amely selyemsima, bogos és erős volt.
– Félek, hogy elájul! – súgta valaki. Biztosan nem róla beszélnek.
– Akarod, hogy odavezesselek a koporsóhoz? – Ismét az az üde, tiszta arcúi ragyogó szemű, jóképű fiatalember. – Pierce vagyok, egy másodperce találkoztunk. – Hibátlan fogsor villan. – Unokanővérem volt Ellie.
Igen, a koporsóhoz. Ideje, ugye? Odanézett, valaki mintha visszahúzódott volna, hogy ő láthassa, de Rowan pillantása azonnal feljebb szökkent, feljebb a párnán pihenő fejnél. A virágok habját látta a visszahajtott fedél körül, valóságos virágerdőt, és lent, a koporsó lábánál egy fehér hajú embert, akit ismert. Mellette rózsafüzért morzsolva sírt a sötét hajú asszony, és mindketten őt nézték, de honnan a csodából ismerhetné ő azt az embert, vagy bárkit itt? Pedig ismeri, tudja róla, hogy angol, előre tudja, milyen lesz a hangja, ha majd megszólal.
Jerry Lonigan segített, hogy járhasson. A szemrevaló Pierce is ott volt mellette.
– Rosszul van, Monty – szólt a szép öregasszony. – Hozz egy kis vizet.
– Kedves, nem lenne jobb leülnie...
A fejét rázta, néma ajakkal formálva a „nem” szót. Megint azt a fehér hajú angolt nézte, aki mellett az asszony imádkozott. Ellie az olvasóját kérte az utolsó héten. Rowannak le kellett mennie egy friscói boltba, hogy vásároljon egyet. Az asszony a fejét rázta, sírt, az orrát törölgette, a fehér hajú férfi súgva beszélt hozzá, de nem vette le közben a tekintetét Rowanról. Ismerem. A férfi úgy nézett, mintha Rowan megszólította volna, és akkor belehasított, hogy a Sonoma megyei temetőben, ahol Graham és Ellie nyugszik, ezt az embert látta annak idején a sír mellett. Ismerem a családját New Orleansban. Váratlanul bekattant még egy darab a kirakósból. Tegnapelőtt este ezt az embert látta Michael háza előtt a Liberty utcán.
– Kér egy pohár vizet, kedves? – kérdezte Jerry Lonigan.
Hogy lehet ez? Hogy lehetett az az ember ott, és most itt, és mi köze ennek Michaelhez, aki leírta neki a vasrózsás kerítésű házat?
Pierce azt mondta, hogy hoz széket. – Hagyjátok, hadd üljön le itt. Mozognia kell! Nem maradhat itt, nem bámulhat magyarázatot követelve a fehér hajú angolra, hogy indokolja, mit keresett a Liberty utcán. A látómezeje peremén várakozik valami a koporsóban, valami, aminek nem bírja el a látását.
– Tessék, Rowan, finom, hideg! – Borszag. – Igyál egy kortyot, drágám.
Szeretnék, igazán szeretnék, de nem mozdul a szájam. A fejét rázta, mosolyogni próbált. Szerintem a kezem se mozog, ti pedig mind azt várjátok, hogy mozogjak, valóban azt is kellene tennem. Bárgyúnak tartotta az orvosokat, akik elájultak a boncolásnál. Ilyesmi hogy hathat ennyire fizikailag? Elájulni akkor szokás, ha az embert kupán vágják egy baseball-ütővel. Ó, istenem, amit nem tudsz az életről, az tényleg most kezd megnyilatkozni, ebben a szobában. Az anyád van ott, abban a koporsóban.
Mit képzeltél, élve várja be, amíg megérkezel? Amíg felfogod... Itt, ezen az idegen földön! Mert ez egy másik ország.
Jött a fehér hajú angol. Ki vagy? Mit keresel itt? Miért különbözöl olyan drámaian és groteszkül? Illetve ez sem igaz, mert az angol épp olyan volt, mint ők, ennek az idegen földnek a lakói, ugyanolyan finom, jól nevelt, kedves arcán nyoma sem volt gúnynak, kényszeredettségnek, álságnak. Rowanhoz lépett, tapintatosan rábírva a csinos fiatalembert, hogy félreálljon.
Emlékszel azokra a kényszeredett ábrázatokra Ellie temetésén? Egy se volt köztük hatvannál fiatalabb, mégis sehol egy ősz hajszál, egy elernyedt izom. Egészen mások voltak, mint ezek. Az ilyenekre értik, ha azt mondják: „a nép?”
Lesütötte a szemét. Virághegyek a bársony imazsámoly két oldalán. Lépett egyet, és akaratlanul belekapott a körmével Mr. Lonigan bőrébe. Kétségbeesetten próbálta ellazítani a kezét, és döbbenten érezte, hogy összeesik. Az angol a bal karját fogta, Mr. Lonigan a jobbot.
– Rowan, figyeljen rám! – mondta halkan az angol, azzal a precíz és mégis dallamos kiejtéssel. – Michael jönni fog, amint teheti! Helyette vagyok itt. Ma este eljön. Amilyen hamar csak tud.
Elhűlve bámult rá, és majdnem reszketni kezdett a megkönnyebbüléstől. Michael jön! Michael itt van valahol közel! De hogy lehet ez?
– Igen, nagyon közel, csak halaszthatatlan dolga akadt – folytatta az angol, olyan őszintén, mintha ő találta volna föl ezeket a szavakat –, és igazán le van sújtva, amiért nem lehet itt...
Ismét látta az Első utcai ház sötét, elmosódó tömegét, a házat, amelyről Michael annyit mesélt. Amikor kiszúrta a tengerben, olyan volt, akár egy rongyfoszlány a hullámokon, ez nem lehet vízbefúlt, ilyen messze, több mérföldre a szárazföldtől...
– Miben segíthetek most önnek? – kérdezte az angol, titokzatos, fojtott és mélységesen aggodalmas hangon. – Fel akar lépni a koporsóhoz?
Igen, kérlek, vigyél föl! Kérlek, segíts! Parancsold a lábamnak, hogy mozogjon! De már mozogtak. Az angol átkarolta és vezette, de milyen könnyedén, és hála istennek, a csevegés is elkezdődött újra, az igaz, hogy fojtottan tiszteletteljes zümmögéssel, amelyből Rowan tetszése szerint fejthetett ki szálakat: – ...az az igazság, hogy nem akart idejönni a ravatalozóba! Dühös, mert mind itt vagyunk! – Ugyan hallgass, kilencven éves, és van vagy száz fok meleg. – Tudom, tudom. Utána mindenki átjöhet hozzám, már megmondtam...
Továbbra is az ezüst fogantyúkra, a virágokra, az előtte levő bársony térdeplőre szögezte a szemét. Már megint az émelygés. A melegtől, a mozdulatlan, hűvös levegőtől, a virágillat láthatatlan párájától. Akkor is meg kell tenned. Nyugodtan, higgadtan. Nem ronthatod el. Ígérd meg nekem, hogy sohasem mégy vissza, sohasem próbálod kideríteni!
Az angol segített, Michael jönni fog, jobbja vigasztalóan tartja az ő karját, balja megtámasztja az ő bal csuklóját, amely hozzáér a koporsó bársony bevonatú oldalához.
Kényszeríttette magát, hogy lassan fölemelje a tekintetét a padlóról, a halott asszony arcáig emelje, aki előtte fekszik a szatén párnán. Szája nyílni kezdett, széthúzódott, a merevség átváltott görcsbe. Minden erejével küzdött, hogy ne tátsa el a száját. Összeszorította a fogát, és olyan heves reszketés futott végig rajta, hogy az angolnak szorosabban kellett fognia a karját. Ő is lefele nézett. Ismerte az anyját!
Nézd meg. Most semmi sem számít. Nem kell sietni, másra gondolni, szorongani. Csak őt nézd, az arcot, amely most már örökre magába zárja a titkait.
És milyen gyönyörű volt Stella arca a koporsóban. Olyan gyönyörű fekete haja volt...
– Mindjárt elájul, segítsetek neki! Pierce, segíts!
– Nem, nem lesz semmi baja, tartjuk – mondta Jerry Lonigan.
Milyen tökéletesen, iszonyatosan halottnak látszott, és milyen bájosnak. Az örökkévalóságnak kendőzték, formás ajkán a rózsaszín, fénylő rúzzsal, makulátlan, szűzies arcán a pirosítóval, fekete haja lányosan kibontva, szabadon és gyönyörűn omlott a szatén párnára, és a rózsafüzér, igen, rózsafüzért tekertek az ujjaira, amelyek tésztásan nyugszanak a mellén, nem is emberi kéz, hanem mintha egy szobrász nagyolta volna őket.
Mindezekben az években egyszer se látott még ilyet. Látta őket vízbe fúltan, leszúrva, látta a kórteremben, ahol álmukban érte őket a halál. Látta őket színtelenül, vegyszerekkel átitatva, napokkal, hetekkel, sőt évekkel később, anatómialeckéhez fölhasítva. Látta őket boncolásnál, amikor a kesztyűs orvoskéz kiemeli a vérvörös szerveket.
Ám ezt még soha. Ezt soha, ezt a halott, csinos valamit, kék selyemben és csipkében, púderszagúan, olvasón összekulcsolt ujjaival. Kortalannak tűnt; ártatlan hajával, ránctalan arcával, az ajkán csillogó, rózsaszirom színű rúzzsal majdnem olyannak látszott, mint egy óriásira nőtt kislány.
Ó, ha legalább a szemét ki lehetne nyitni! Bárcsak láthatnám az anyám szemét! Milyen fiatal, ebben az aggokkal zsúfolt szobában...
Lehajolt. Nagyon gyöngéden kifejtette kezét az angol ujjai közül, és rátette a halott sápadt kezére, selymesen olvatag kezére. Kemény volt!
Kemény, mint a rózsafüzér gyöngyei. Hideg és kemény. Behunyta a szemét, rányomta ujjait az ellenálló fehér húsra. Annyira halott, annyira nincs benne élet. Visszavonhatatlanul vége.
Ha Michael itt volna, meg tudná állapítani az anyja kezéből, hogy rettegés vagy szenvedés nélkül halt-e meg? Tudná, miért ez a titkolózás? Hallhatná-e még az iszonyú, halott húsból az élet dalát? Ó, istenem, akárki volt, akármiért mondott is le rólam, remélem, nem volt félelmetes és fájdalmas a halála, hanem békével távozott, olyan szelíden, amilyen szelíd az arca. Nézd lehunyt szemét, sima homlokát!
Lassan fölemelte a kezét, letörölgette a könnyeit, és érezte, hogy már elernyedt az arca, beszélhetne is, ha akarna. Sírtak mások is körülötte, könnyezett az acélszürke hajú asszony, és az a szegény, fekete hajú nő, ki egyfolytában sírdogált, most hangtalanul zokogott a mellette álló férfi mellén, akik pedig nem sírtak, azoknak csöndes, tűnődő lett az arca akárhová tekintett, olyan arcokat látott a koporsó mögötti ragyogásban, amilyenek a nagy firenzei festményekről kémlelik a világot, passzívan, álmatag epedéssel, bágyadt szomorúsággal.
Hátralépett, de a szemét nem vette le a koporsóban fekvő asszonyról. Engedte, hogy az angol elkormányozza egy várakozó kis szobába. Mr. Lonigan azt mondta, ideje felsorakozni, mert itt van a pap, és vár.
Rowan hüledezve nézte a magas öregembert, amint könnyedén lehajol, és megcsókolja a halott asszony homlokát. A szép, szürke hajú Beatrice volt a következő, aki súgott is valamit a holtnak, miközben ugyanúgy megcsókolta. Utána egy kisgyermeket emeltek föl a koporsóhoz; jött a kopasz öregember, akinek a potrohával kellett megküzdenie, de mégis lehajolt, hogy csókot adhasson a holtnak, és olyan reszelősen súgta, hogy mindenki hallhatta: – Isten veled, angyal.
Mr. Lonigan gyengéden leültette, és amikor elfordult, váratlanul odahajolt a fekete hajú, síró asszony, és Rowan szemébe nézett.
– Nem akarta odaadni magát! – mondta hirtelen, vékony hangon.
– Rita Mae! – sziszegte felháborodottan Mr. Lonigan. Karon fogta az asszonyt, és elvonszolta.
– Ez igaz? – súgta Rowan, és a nő keze után kapott. Mr. Lonigan kalácsképe kivörösödött és enyhén remegett. Kituszkolta a fekete hajú nőt az ajtón egy rövid folyosóra.
Az angol a nagy szoba ajtajából nézte Rowant. Aprót biccentett, és úgy vonta föl a szemöldökét, mintha értetlen szomorúsággal töltené el a tény.
Rowan pillantása lassan lesiklott az angolról. A menetet nézte, még mindig jöttek, sorra hajoltak le, mintha egy alacsonyan fakadó, hűvös forráshoz járulnának. Isten veled, Deirdre drága. Mind tudták? Emlékeznek még rá, az öregebbek, akik elsőként jöttek oda hozzá? Hallotta-e minden gyerek, más-más alakban, időben? A mutatós fiatalember őt leste a távolból.
– Isten veled, szívem... – jöttek, a sötét, zsúfolt szobákból végeérhetetlenül araszolt előre a sor.
Nem akarta odaadni magát .
Milyen érzés lehet csókolni hideg, sima bőrét? Ők pedig úgy teszik, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, a kisbabát fölemelik, az anyja lehajol, a gyors mozgású férfi után megint egy vénséges-vén, májfoltos kezű, gyér hajú asszony – „Segítsél, Cecil” – kászálódik föl a bársony imazsámolyra. A tizenkét éves, masnis lány lábujjhegyre állt.
– Rowan, akar egyedül lenni vele még egyszer? – Lonigan hangja. – A végén ismét az öné az idő, mikor mind elmentek. A pap majd vár. De nem muszáj.
Rowan belenézett az angol szelíd, szürke szemébe. De nem ő szólt, hanem Lonigan, pírban úszó, fényes arcával, porcelánkék szemével. Rita Mae, a felesége, távolabb állt a rövid folyosón, nem mert közelebb jönni.
– Igen, még egyszer, egyedül – súgta Rowan. Szeme Rita Mae szemét kereste a rövid folyosó végének árnyai között. „Igaz”, lehelte Rita Mae, és komolyan bólintott.
Igen, hogy búcsúcsókot adjak neki, ahogy ők csókolják...

 

 

HUSZONÖT

A MAYFAIR-BOSZORKÁNYOK AKTÁJA X. RÉSZ

Rowan Mayfair

SZIGORÚAN BIZALMAS!
NAPRAKÉSZ ÁLLAPOTBA HOZVA 1989-BEN KAPCSOLÓDÓ ANYAGOKAT LD. LONDONBAN, ROWAN MAYFAIR, TITKOSÍTOTT FÁJL, JELSZÓ MEGADÁSA SZÜKSÉGES

 

ROWAN MAYFAIRT születésének napján, 1959. november 7-én fogadta törvényesen örökbe Ellen Louise Mayfair és férje, Graham Franklin.
Rowant repülőgéppel vitték Los Angelesbe, ahol hároméves koráig lakott örökbefogadó szüleivel. Ekkor átköltöztek San Franciscóba, ahol két évig laktak Pacific Heightsen.
Amikor Rowan ötéves lett, a család végképp megállapodott a San Franciscó-i öböl túloldalán, a tiburóni parton, egy olyan házban, amelyet Trammel, Porter és Davis építészek kifejezetten Grahamnek, Ellie-nek és lányuknak terveztek. A ház az üvegfalak, a csupasz vörösfenyő gerendák, a modern szerelvények és tartozékok csodája. Hatalmas teraszok, saját, nyolcméteres móló, és évente kétszer kotort hajózócsatorna tartozik hozzá. Kilátás a Richardson-öblön át Sausalitóra, délen San Franciscóra. Rowan most egyedül lakik ebben a házban.
Ennek az írásnak az idején Rowan nemsokára betölti a harmincat. Százhetvenöt centiméter magas, félhosszú, szőke haja és nagy, halványszürke szeme van. Vitathatatlanul vonzó, a bőre feltűnően szép, a szemöldöke sötét és egyenes vonalú, a szempillája is sötét, a szája gyönyörű. Az összehasonlítás kedvéért közöljük, hogy semmi sincs benne Stella szexiségéből, Antha kedves bájából vagy Deirdre sötét érzékiségéből. Rowan kifinomult, de fiús; néhány fényképén az arckifejezése – sötét, egyenes szemöldöke miatt – Mary Bethére emlékeztet.
Véleményem szerint Petyr van Abelre hasonlít, bár vannak eltérések. Nem örökölte ősapja mélyen ülő szemét, szőke haja inkább hamvas, mint aranyosan csillogó. Ám az arca keskeny, mint Petyré, és ugyanolyan nordikus jellegű, amilyennel Petyr portréin találkozhatunk.
Hidegnek tűnik, ám a hangja meleg, mély és enyhén rekedtes – Amerikában ezt hívják füstös hangnak. Azt mondják róla, hogy nagyon kell ismerni ahhoz, hogy kedvelni lehessen, ami különös, mert nyomozásunkból ítélve nagyon kevesen ismerik, mégis úgyszólván általános közkedveltségnek örvend.

 

ELLIE MAYFAIR ÉS GRAHAM FRANKLIN, AZ ÖRÖKBEFOGADÓ SZÜLÖK ANYAGAINAK ÖSSZEFOGLALÁSA

Ellen Louise Mayfair egyetlen lánya volt Sheffieldnek, Cortland Mayfair fiának. 1923-ban született, hatéves, amikor Stella meghal. Attól kezdve, hogy tizennyolc évesen elkezdte tanulmányait a Stanford egyetemen, úgyszólván megszakítás nélkül Kaliforniában élt. Harmincegy évesen feleségül ment Graham Franklinhez, aki a Stanfordon diplomázott jogból. Graham nyolc évvel volt fiatalabb a feleségénél. Úgy tűnik, hogy Ellie már Kalifornia előtt is nagyon laza kapcsolatban állt a családdal, mert nyolcéves korában, hat hónappal az anyja halála után Kanadába küldték bentlakásos iskolába.
Apja, Sheffield Mayfair láthatólag nem tudta kiheverni felesége elvesztését; gyakran meglátogatta Ellie-t, bevásárló körutakra vitte New Yorkba, ám egyébként távol tartotta az otthonától. A legcsendesebb és a legzárkózottabb volt Cortland fiai közül, valószínűleg ő felelt meg a legkevésbé az elvárásoknak, mert kitartóan robotolt a cégnél, de ritkán nyújtott kiemelkedő teljesítményt, vagy vett részt fontos döntésekben. A fia halála után Cortland úgy nyilatkozott, hogy mindenkinek Sheffield volt a támasza.
Ebben az a lényeges, hogy nyolcéves korától Ellie alig találkozott Mavfairekkel, baráti köre kaliforniaiakból állt, meg még néhány lányból, akikkel a kanadai internátus óta tartotta a kapcsolatot. Nem tudjuk, ismerte-e Antha életének és halálának, vagy akár Deirdre életének történetét.
Férjének, Graham Franklinnek nyilvánvalóan sejtelme sem volt Ellie családjáról, akikre a legfurább megjegyzéseket tette az évek során: „Onnan lentről származik, egy nagy ültetvényes famíliából.” „Az a fajta népség, akik a padlódeszka alatt tartják az aranyaikat.” „Véleményem szerint valószínűleg kalózok voltak az őseik.” „Ó, a feleségem családja? Rabszolgakereskedők, igaz, szivi? Mindegyikben van színes beütés.”
Ellie, pletykálták az örökbefogadás idején a családban, írásban fogadta meg Carlotta Mayfairnek, hogy sohasem világosítja föl fogadott lányát a származásáról, és nem engedi vissza Louisianába.
Ezek a papírok csakugyan megtalálhatók az örökbefogadási okmányok között, mint a felek személyes egyezsége, amely piramidális összegek átutalásáról is intézkedett.
Rowan életének első évében Carlotta Mayfair New Orleans-i számlájáról több mint ötmillió dollárt utaltak át Ellie Mayfair kaliforniai számláira, a Bank of Americához és a Wells Fargo Bankhoz.
Ellie, aki egyébként is nagy vagyont örökölt apjától, Sheffieldtől, majd később nagyapjától, Cortlandtól (lehet, hogy Cortland szeretett volna változtatni a rendelkezésén, ha lett volna rá ideje, ám a papírmunkát már évtizedekkel korábban elvégezték), hatalmas alapítványi letétet létesített fogadott lánya nevére, amelyet a következő két évben ennek az ötmillió dollárnak a felével növeltek.
Az ötmillió másik felét rögtön a beérkezés után továbbutalták Graham Franklinnek, aki körültekintően és hozzáértéssel befektette, főleg ingatlanba (egy kaliforniai aranybányába), majd a további években is folytatta a felesége vagyonából eszközölt rendszeres kifizetések befektetését. Grahamnek, noha sikeres jogászként rendkívül magas fizetést húzott, nem volt saját tőkéje. A feleségével közösen birtokolt hatalmas vagyont abból halmozta fel, hogy ügyesen forgatta Ellie örökségét.
Nyomós bizonyítékaink vannak rá, hogy Graham neheztelt a feleségére. Meg volt sértve, amiért úgy érzelmileg, mint anyagilag ki van szolgáltatva Ellie-nek. A fizetéséből aligha telt volna jachttal, sportkocsikkal, egzotikus vakációkkal, tiburóni fejedelmi, modern villával fémjelzett életstílusra, és a különböző szeretőkre, akiknek a feleségével közös számláról szivattyúzott át irtózatos összegeket.
A szeretők közül sokan azt mondták nyomozóinknak, hogy Graham hiú és kissé szadista ember volt, ők mégis ellenállhatatlannak találták, akkor szakítottak csak vele, amikor belátták, hogy Graham egyedül Ellie-t szereti. Nem élhetett a felesége nélkül. – Időnként muszáj neki is bevinnie egy ütést, kizárólag azért csalja.
Graham kifejtette egyszer egy fiatal légikísérőnek, akinek főiskolai tanulmányait ő fizette, hogy a felesége felhabzsolta, és neki is kell „valami mellékes”, különben nem lenne senki és semmi.
Pánikba esett a hírtől, hogy Ellie gyógyíthatatlan. Kollégái és barátai szerint „abszolúte képtelen” volt tudomásul venni a betegséget. Nem volt hajlandó megbeszélni a feleségével; nem hallgatta meg az orvosokat; nem volt hajlandó belépni Ellie kórházi szobájába. Szeretőjét átköltöztette a San Franciscó-i Jackson utcába, pontosan átellenben az irodájával, és naponta háromszor meglátogatta.
Rögtön belevágott egy körmönfont hadműveletbe, amelynek az lett volna a célja, hogy kiforgassa Ellie-t a hatalmasan felszaporodott családi vagyonból; éppen azon munkálkodott, hogy feleségét cselekvőképtelennek nyilvánítva eladhassa a tiburóni házat a szeretőjének, amikor két hónappal Ellie halála előtt elvitte egy váratlan agyvérzés. Mindenét Ellie örökölte.
Graham utolsó szeretője, Karen Garfield, a New York-i dekoratív fotómodell, koktél mellett zokogta el balsorsát nyomozónknak. Itt maradt félmillióval, ami önmagában tulajdonképpen jó, de akkor is, ők új életet terveztek Grahammel – „a Virgin-szigetek, a Riviéra meg az egész túró!”
Karennel súlyos és sorozatos szívrohamok végeztek. Az elsőt egy órával azután kapta, hogy „tisztázásból kifolyólag” látogatást tett Rowannál a tiburóni házban.
– Az a ribanc! Még csak azt se engedte, hogy elvigyem Graham dolgait! Én csak pár emléket akartam, erre azt mondja: „Kifelé az anyám házából!”
Karen még két hétig élt a látogatás után, ami elegendő idő volt arra, hogy sokat becsmérelje Rowant, ám érthetetlen és váratlan szívelégtelenségét sohasem látszott kapcsolatba hozni a látogatással. Miért is tette volna?
Ezt mi tettük meg, amit az alábbiakban fogunk indokolni.
Anyja halála után Rowan azt mondta Ellie barátainak, hogy egyetlen és legjobb barátnőjét veszítette el, és ez valószínűleg meg is felelt a valóságnak. Ellie Mayfair nagyon szelíd, némiképpen sebezhető asszony volt, akit lánya és népes baráti köre szívből szeretett. E barátok szerint egy kicsit mindig megmaradt „déli szépségnek”, noha kisportolt, modern kaliforniai asszony volt minden értelemben, játszva letagadhatott volna húsz évet, amivel egyébként nem állt egyedül korosztályában. Ez a fiatalos külső jelenthette életének második értelmét, rögtön a lánya, Rowan után.
Ötvenes éveiben kétszer végeztetett plasztikai műtétet (arcfelvarratás), méregdrága kozmetikai szalonokba járt, és állandóan festette a haját. A halála előtt egy évvel készült fényképeken fiatalabbnak látszik a férjénél. Feltétel nélkül imádta Grahamet, és nem vett tudomást az ügyeiről. Mint egyik barátnőjének mondta:
– Hatra mindig itthon van vacsorára, és mindig mellettem van, mikor eloltom a villanyt.
Grahamben a külsején kívül valószínűleg az életet habzsoló mohóság meg az a könnyed nagyvonalúság vonzotta Ellie-t és másokat, amellyel a feleségét is beleértve mindenkit elhalmozott maga körül.
Egyik régi barátja, egy idősebb jogász, így magyarázta ezt a nyomozónknak:
– Azért úszta meg a viszonyait, mert sohasem volt figyelmetlen Ellie-hez. Más hapsik is tanulhatnának tőle. Ha van valami, amit utálnak az asszonyok, akkor az a közöny. De aki úgy kezeli őket, mint a királynőket, az nyugodtan tarthat egy-két ágyast a palotán kívül.
Jelen pillanatban nem tudjuk, mennyire fontos, hogy további adatokat szerezzünk Graham Franklinről és Ellie Mayfairről. Ide annyi tartozik, hogy jellegzetes felső-középosztálybeli kaliforniaiak voltak, akik Graham csapodársága ellenére is rendkívül boldogan éltek életük utolsó előtti évéig. Kedd esténként a San Franciscó-i operába mentek, szombaton hangversenyre, időnként balettre. Kápráztató sorozatban fogyasztották a Bentleyket, Rolls-Royce-okat, Jaguárokat, egyéb drága autókat. Havonta tízezer dollárt költöttek ruházkodásra. Fényűző és divatos partikat rendeztek barátaiknak csodaszép tiburóni házuk teraszain. Repülőgéppel jártak Európába meg Ázsiába, rövid, egzotikus vakációkra, és kimondhatatlanul büszkék voltak „lányunkra, a doktornőre”, ahogy nagy boldogan emlegették Rowant sok-sok ismerősüknek.
Ellie állítólag bírt telepatikus erővel, de legföljebb a varieté-változatával. Ha megcsörrent a készülék, tudta, ki telefonál. Kártyázáskor megmondta, milyen lapot kaptak a partnerek. Egyébként nem volt benne semmi különös, ha csak az nem, hogy Julien Mayfair legtöbb leszármazottjához hasonlóan ő is feltűnően szép volt. Örökölte dédapja megnyerő modorát és ellenállhatatlan mosolyát.
Jómagam 1988 januárjában, Nancy Mayfair New Orleans-i temetésén találkoztam utoljára Ellie-vel, aki akkor hatvanhárom-hatvannégy éves lehetett. Körülbelül százhatvanöt centiméter magasra nőtt, és csodaszép volt sötétbarnára süttetett bőrével, hollófekete hajával. Kék szemét fehér keretű napszemüveg mögé rejtette, divatos pamutvászon ruhája pompásan érvényre juttatta karcsú alakját. Csakugyan volt benne valami egy filmszínésznő bűbájából, kaliforniai patinával megfejelve. Nem egészen fél évet élt még.
Miután meghalt, Rowan örökölte mindenét, beleértve Ellie családi alapítványi vagyonát, valamint az ő születésekor létesített alapítványt, amelynek létezéséről sejtelme sem volt.
Mivel Rowan életét akkor is a megfeszített munka töltötte ki, örökölt vagyona úgyszólván semmiféle érzékelhető változást nem idézett elő hétköznapjaiban. Ám erről majd később.

 

ROWAN MAYFAIR – A GYERMEKKORTÓL NAPJAINKIG

A diszkrét megfigyelésből leszűrhetően Rowan rendkívül koraérett gyerek volt, és olyan érzékfölötti képességekkel rendelkezhetett, amelyekről örökbefogadó szülei nem látszottak tudni. Arra is van bizonyíték, hogy Ellie Mayfair csökönyösen nem volt hajlandó elismerni lánya esetleges „furcsaságait”. Neki és Grahamnek Rowan nem lehetett más, mint „büszkeség és öröm”.
Mint már utaltunk rá, anya és lánya nagyon ragaszkodtak egymáshoz Ellie haláláig, ennek ellenére Rowan sohasem osztozott anyja előszeretetében a partik, villásreggelik, bevásárló körutak és hasonlók iránt, és még a kamasz- és az ifjúkor határán sem olvadt be Ellie barátnőinek széles körébe.
Annál inkább egy volt szüleivel a hajózás szeretetében. Apró kora óta elkísérte őket a hajóutakra, tizennégy éves korára magától megtanulta kormányozni Graham apró vitorlását, a Széltolót . Miután Graham vásárolt egy óceánjáró motorjachtot, a Nagyszerű Angelat , a család évente többször is tett hosszabb utazásokat.
Amikor Rowan tizenhat éves lett, Graham saját kétmotoros, tengerjáró, teljes vízkiszorítású motorjachtot vásárolt neki, amelyet Rowan Édes Christine -nek nevezett el. Nagyszerű Angela akkor már nyugdíjba vonult, így az egész család Édes Christine -t használta, de vitán fölül Rowan volt a s kapitány, aki az általános ellenkezéssel és tiltakozással dacolva gyakran egyedül futott ki a hatalmas jachttal.
Éveken át az volt a szokása, hogy amint hazajött az iskolából, rögtön kivitte a San Franciscó-i öbölből Édes Christine -t, és legalább két órát kószált az óceánon. Csupán nagy néha invitálta meg valamelyik barátnőjét a hajóra.
– Sose látjuk nyolc óra előtt – panaszkodott Ellie. – Úgy izgulok érte! Ó, mennyit izgulok! De Rowan bele is halna, ha elvennék tőle azt a hajót. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek.
Rowan ugyan gyakorlott úszó, de nem nevezhető, hogy úgy mondjuk, „hét tenger ördögének”. Édes Christine tizenkét méter hosszú, nagy, nehéz hajó, amelyet a hollandok nem a sebességre terveztek, hanem arra, hogy a viharos tengeren se boruljon fel.
Rowan élvezi, ha olyan messzire futhat ki a hajójával, ahol eltűnik a part. Az idő nem befolyásolja, sok más észak-kaliforniaihoz hasonlóan elemében érzi magát a ködben, a szélben, a hidegben.
Akiknek módjukban állt megfigyelni Rowant, egyetértenek abban, hogy magányos egyéniség, rendkívül visszahúzódó ember, aki szívesebben dolgozik, mint játszik. Az iskolában megszállottan tanult, az egyetemen megszállottan kutatott. Noha minden osztálytársa irigyelte a ruhatárát, azt, mint Rowan nem szűnt meg hangoztatni, Ellie állította össze, őt alig érdekelték a ruhák. Szabadidejében azt viselte, amit a hajósok: farmert, tornacipőt, túlméretezett pulóvert, kötött sapkát és sötétkék gyapjúszövet tengerészkabátot.
Az orvostudomány, közelebbről az idegsebészet világában Rowan rögeszmés hajlamai, tekintve a hivatás jellegét, kevésbé feltűnőek, ám őt még itt is „megszállottnak” tartják. Olyannak tűnik, mint aki eleve orvosnak született, ennek ellenére sok ismerősét meglepte, amikor a kutatás helyett a sebészetet választotta.
– Ha a laborban volt – emlékezett egyik kollégája –, az anyjának kellett rátelefonálni, hogy egyen vagy aludjon is.
Egyik alsó tagozatos tanítónője ezt jegyezte föl a nyolcéves Rowanról: „Ez a gyerek felnőttnek hiszi magát. A felnőttekkel azonosul. Türelmetlen más gyerekekkel, de túlságosan jól nevelt, hogy kimutassa. Borzasztóan, kétségbeejtően magányosnak látszik.”

 

TELEPÁTIA

Rowan érzékfölötti adottságai hatéves korától kezdve nyilvánultak meg az iskolában, Lehet, hogy erre már korábban sor került, de nincsenek bizonyítékaink. A nem hivatalosan (vagy kerülő úton) megkérdezet pedagógusok elképesztő dolgokat meséltek a gyermek gondolatolvasó képességeiről.
Ennek ellenére sem találtunk bizonyítékot arra, hogy Rowant ezért kiközösítették, vagy beilleszkedni nem tudó, iskolaéretlen gyereknek tartották volna. Kitűnő tanuló volt, a tökéletesség megszállottja. Iskolai tablóiról rendkívül bájos kislány tekint ránk, akinek barnára sült arcát napszívta szőke haj keretezi. Titkolózónak látszik ezeken a képeken, mintha nem lenne ínyére a kamera tolakodása, de sohasem tűnik feszélyezettnek vagy modorosnak.
Rowan telepatikus képességeit sokkal inkább a pedagógusok ismerték, mint a gyerekek. Ezek a megnyilvánulások egy figyelemre méltó mintát követnek, – Meghalt az anyám – mesélte egy elsős tanítónő. – Képtelen voltam visszajutni Vermontba a temetésre, rettenetesen éreztem magamat. De jól értsék meg, senkinek sem volt tudomása róla. Akkor odajött a szünetben Rowan. Mellém ült, és megfogta a kezemet. Majdnem elsírtam magamat a kedvességétől. „Úgy sajnálom a mamáját” – mondta, aztán csak üldögélt némán mellettem. Később, mikor kérdeztem, honnan tudta, annyit felelt: „Csak úgy eszembe jutott”. Azt hiszem, az a kislány sok hasonló dolgot tudott. Például tudta, hogy a többi gyerek mikor irigykedik rá. Milyen magányos volt mindig!
Egy másik alkalommal, amikor egy kislány minden értesítés nélkül három napot mulasztott, és az iskola vezetősége semmilyen módon nem tudta elérni, Rowan azt mondta halkan az igazgatónőnek, hogy semmi ok az aggodalomra: a kislány nagyanyja meghalt, az egész család elutazott a temetésre egy másik államba, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy telefonáljanak az iskolába. Mint kiderült, ez szóról-szóra így volt. Rowan ismét nem adhatott más magyarázatot, hogy „csak úgy eszembe jutott.”
Körülbelül két tucat hasonló történet áll rendelkezésünkre, amelyeket a telepátián kívül csaknem minden esetben az együttérzés és a részvét, vagyis a bánat és a szenvedés enyhítésére irányuló, egyértelmű törekvés. A vigasztalt személy minden esetben felnőtt. A telepátiának sosincs köze trükkökhöz, ijesztgetéshez, veszekedéshez.
Tudomásunk szerint Rowan 1966-ban, nyolcévesen használta utoljára telepatikus képességét. Amikor negyedikbe járt egy Pacific Heights-i magániskolában, azt mondta az igazgatónőnek, hogy egy kislány nagyon beteg, orvoshoz kellene vinni, de ő, Rowan, nem tudja, mit kell ilyenkor tenni. A kislány meg fog halni.
Az igazgatónő elszörnyedt. Felhívta Rowan anyját, és erősködött, hogy vigyék pszichiáterhez a gyereket. „Ilyet” csak egy zavart kislány képes mondani. Ellie megígérte, hogy beszél a gyerekkel, Rowan pedig nem szólt többet.
A szóban forgó kislánynál nem egészen egy hét múlva megállapították a csontrák egyik ritka válfaját. A tanév végét se érte meg.
Az igazgatónő számtalanszor előadta az esetet a vacsoraasztal mellett. Sajnálta, hogy megpirongatta Rowant, de főleg azt bánta, hogy telefonált Mrs. Mayfairnek, mert Mrs. Mayfair olyan borzasztóan kétségbeesett.
Lehet, hogy Ellie felindulása zárta le Rowan életében a telepátiát. Ellie összes barátnője tudott róla. – Közel járt a hisztériához! Azt akarta, hogy Rowan normális legyen! Azt hajtogatta, nem akar olyan lányt, akinek különös adottságai vannak.
Graham, az igazgatónő szerint, véletlennek tekintette az esetet, és rettentően leteremtette a pedagógust, amikor az telefonált Ellie-nek, és elmondta, hogy az a szegény kislány meghalt.
Akár véletlen volt, akár nem, Rowan ettől kezdve nem nyilvánította ki a képességét. Nyugodtan feltételezhetjük róla, hogy ravaszul úgy döntött, „illegalitásba vonul”, mint gondolatolvasó. Vagy hogy tudatos elfojtással megszüntette, illetve hallatlanul legyöngítette magában ezt az erőt. Ettől kezdve a legszorgosabb kutatással sem találjuk nála telepatikus képességek nyomát. Az emberek kizárólag csendes értelmére, fáradhatatlan energiájára, a tudomány és a gyógyítás iránti szeretetére emlékeznek.
– Az a fajta lány volt a gimnáziumban, aki gyűjtötte a bogarakat meg a köveket, és mindennek tudta a hosszú latin nevét.
– Ijesztő volt, egyszerűen ijesztő! – mondta a gimnáziumi kémiatanára. – Nem lepődtem volna meg, ha egy szabad hétvégéjén újra feltalálja a hidrogénbombát!
A Talamasca arra a következtetésre jutott, hogy a telepatikus képességek elfojtásának köze lehet a telekinetikus erő gyarapodásához; Rowan, hogy úgy mondjuk, más mederbe terelte energiáit, és ez a két erő tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala. Más szavakkal, Rowan elfordult a szellemtől az anyaghoz. Hetedikes korától a természettudományok és az orvoslás lett a szenvedélye.
Tizenéves korának egyetlen fiúja, aki ugyanolyan fényes értelmű és visszahúzódó volt, mint ő, úgy tűnik, nem bírt lépést tartani vele. Amikor Rowant fölvették a Berkeleyre, őt pedig nem, dühösen szakított. A barátok a fiút hibáztatták. Később keletre ment, és New Yorkban lett kutató.
Egyik nyomozónk „véletlenül összefutott vele” egy kiállítás megnyitásán. Amikor a médiumokra és a gondolatolvasókra terelődött a beszélgetés, a férfi kiöntötte a szívét hajdani gimnazista imádottjáról, akinek természetfölötti adottságai voltak. Még mindig sajgott benne a seb.
– Szerettem azt a lányt! Tényleg nagyon szerettem! Rowan Mayfairnek hívták, nagyon furcsa arca volt. Köznapi értelemben nem is lehetett szépnek nevezni. Félelmetes egy jelenség volt! Előre tudta, mit fogok gondolni! Tudta, ha véletlenül mással randevúztam. És hogy tudott hallgatni róla, valami hátborzongató módon! Úgy tudom, agysebész lett. Hát ez ijesztő. Mi fog tenni, ha a páciens valami rosszat gondol róla az altatás előtt? Kivágja az agyából a gondolatot?
Rowannal kapcsolatban sohasem kerül szóba a kicsinyesség. Nevezik „félelmetesnek”, mint egykor Mary Beth Mayfairt, de sose vádolják alantas gondolkodással, bosszúvággyal vagy indokolatlan agresszióval.
Mikor Rowan 1976-ban beiratkozott a Berkeleyre, már tisztában volt vele, hogy orvos akar lenni. Csillagos ötös volt az előkészítőn, minden nyárra fölvett valamilyen tanfolyamot (noha még mindig gyakran eljárt vakációzni Grahammel és Ellie-vel), átugrott egy teljes évet, és évfolyamelsőként végzett 1979-ben. Húszévesen abban a tántoríthatatlan meggyőződésben kezdte el az orvosi fakultást, hogy neurológiai kutatásra hivatott.
Fenomenális eredményeket ért el ebben az időszakban. Sok professzorától hallottuk, hogy sose volt Rowanhoz foghatóan okos tanítványa.
– És nemcsak esze van, de ösztönös megérzése is! Elképesztő, milyen összefüggéseket lát meg! Nemcsak egyszerűen elolvas egy könyvet, de behabzsolja, és hat olyan következtetést von le az alapelméletből, amelyről a szerző még csak nem is álmodott!
– A diákok Frankenstein doktornőnek csúfolták, annyit emlegette az agyátültetést és a részekből előállított, új agyvelőket. De Rowan emberséges. Nála nem kell tartani szívtelen zsenialitástól.
– Ó, Rowan! Hogy emlékszem-e Rowanra? Tréfál? Taníthatta volna helyettem az évfolyamot! Akar hallani valami vicceset? De nehogy elárulja valakinek! Szemeszter végén mindenképpen el akartam szabadulni a városból, és Rowannak adtam oda az évfolyamdolgozatokat, hogy osztályozza le őket! Ő osztályozta az évfolyamát! Ha ez kiderül, nekem lőttek, de úgy áll a dolog, hogy üzletet kötöttünk. Ő kulcsot akart a laboratóriumhoz a karácsonyi szünetben, mire én: „Akkor osztályozza le ezeket a dolgozatokat”. És az a legrosszabb, hogy akkor először nem kifogásolta egyetlen diák sem az osztályzatát! Rowan, bár elfelejthetném Rowant. A hozzá hasonlók mellett csakis hülyének érezhetjük magunkat.
– Nem lángész. Az emberek annak tartják, de több annál. Egyfajta mutáns. De komolyan! Csak ránéz a kísérleti állatokra, és megmondja, mi fog történni. Megérinti őket, és azt mondja: „Ez a drog nem fog bejönni” mondok róla még valamit. Meg tudta gyógyítani azokat az állatkákat.
Egy idősebb orvostól hallottam, hogy ha Rowan nem vigyáz, az ész kísérletet képes felborítani a gyógyító hatalmával. Egyszer randiztam vele, és engem ugyan nem gyógyított ki semmiből, de öregem, hogy ilyen tüzes volt! A szó szoros értelmében! Mintha egy lázas beteggel lenne az ember! Tudja, hogy ezt mondják a hittel gyógyítókról? Érezni, hogy árad a kezükből a forróság. El is hiszem. Nem sebésznek kellene lennie, hanem onkológusnak, ott igazán gyógyíthatna. Még hogy sebészet! Trancsírozni mindenki tud.
(Megjegyzendő, ez az orvos onkológus, és azok, akik nem sebészek, gyakran tesznek fitymáló megjegyzéseket a sebészekre, henteseknek és hasonlóknak gúnyolják őket. A sebészek se maradnak le az ócsárlásban: „Ezek csak annyit csinálnak, hogy nekünk készítik elő a pácienseket!”)

 

ROWAN GYÓGYÍTÓ EREJE

Attól kezdve, hogy a harmadéves Rowan bentlakó lett egy kórházban, annyira megszaporodtak a gyógyító és diagnosztikai képességeivel kapcsolatos adomák, hogy nyomozóink azt se tudták, mit jegyezzenek föl a bőség zavarában.
Az 1835 előtti Marguerite Mayfair óta Rowan az első Mayfair-boszorkány, akit gyógyítónak neveznek.
Úgyszólván minden megkérdezett ápolónőnek volt egy „fantasztikus” története. Rowan mindent tudott diagnosztizálni; Rowan mindig tudta, mit tegyen; Rowan összefoltozott olyan embereket, akik látszólag érettek voltak a tepsire.
– El tudja állítani a vérzést! Láttam, mikor csinálta! Megfogta annak a fiúnak a fejét, és ránézett az orrára. „Állj!” – súgta. Hallottam! És a fiú nem vérzett többé!
Szkeptikusabb kollégái, férfiak és nők vegyesen, a „szuggesztivitásnak” tulajdonítják a teljesítményeit.
– Tiszta vudu, amit csinál, azt mondja a páciensnek: „Most pedig szépen megszüntetjük ezt a fájdalmat!” Hát persze, hogy megszűnik, ha egyszer hipnotizálja őket!
A kórház idősebb fekete ápolónői úgy tudják, hogy Rowanban megvan „a hatalom”, és néha kereken megkérik, hogy „tegye rájuk a kezét”, ha nagyon szúrja és hasogatja őket a reuma. Esküsznek Rowanra.
– Belenéz az ember szemébe. „Mondja el, hol fáj” – mondja. Aztán csak megdörgöli azzal a kezével, és nem fáj többé! Ez tény!
Rowan egybehangzó vélemény szerint szerette a kórházat. Rajongása a kutatás iránt rögtön ellentétbe került a kórtermekben fellángolt újdonatúj lelkesedésével.
– No lám, a kutató megkísértése! – mondta egyik tanára szomorúan. – Tudtam, hogy el fogjuk veszíteni. És mihelyt először tette be a lábát műtőbe, attól fogva mindennek vége volt. A nőkről azt mondják, túlságosan impulzívak az agysebészethez, de Rowanról senki se fog ilyet mondani. Neki van a legjobb keze a szakmában.
Bizonyos jelekből arra következtetünk, hogy Rowannak nehezére esett, sőt, fájt lemondania a kutatásról a sebészet kedvéért. 1983 őszén hosszabb időt töltött a San Franciscó-i Keplinger Intézetben egy bizonyos Karl Lemle mellett, aki a Parkinson-kórra dolgozott ki gyógymódokat.
A kórházi pletyka szerint Lemle toronymagas fizetéssel és eszményi munkakörülményekkel próbálta elcsábítani Rowant az egyetemtől, de Rowan nem tudott megválni a baleseti osztálytól, a műtőktől és a kórtermektől.
Úgy tűnik, 1983 karácsonyán Rowan csúnyán összeveszett Lemle-lel, és attól kezdve letagadtatta magát, ha az utóbbi kereste telefonon, legalábbis Lemle hónapokig ezt mesélte az egyetemen mindenkinek.
Sose jöttünk rá, mi történt Rowan és Lemle között. 1984 tavaszán Rowan hajlandó volt együtt ebédelni a kutatóval. Látták őket a kórház kávézójában, heves vita közben. Egy hét múlva Lemle befeküdt egy kisebb agyvérzéssel a Keplinger magánkórházába. Ezt újabb agyvérzés követte, majd még egy, és Lemle a hónap végére halott volt.
Néhány kolléga felháborodott, amiért Rowan nem látogatta meg Lemle-t. Asszisztense, aki átvette Lemle posztját az intézet élén, azt mondta egyik nyomozónknak, hogy Rowan végtelenül törtető volt, és irigyelte az ő főnökét. Ez valószínűtlen.
Tudomásunk szerint senki sem keresett kapcsolatot Lemle halála és Rowan között. Ám mi megkerestük.
Akármi történt is Rowan és mentora között – mert összeveszésük előtt gyakran nevezte így Lemle-et –, már 1984 elején elkötelezte magát az idegsebészet mellett, és 1985 óta, miután letöltötte általános rezidentúráját, kizárólag agyműtéteket végez. Amikor ezt írjuk, vége felé közeledik idegsebészeti rezidentúrája, ami után valószínűleg még az idén kinevezik egyetemi szakoktatónak.
Idegsebészi szakmai életrajza – noha elvileg még rezidens, és az oktató felügyeletével operál – pontosan olyan példaszerű, amilyet elvárhatunk.
Számtalan történet szól arról, hány életet mentett meg a műtőasztalon, milyen kísérteties biztonsággal el tudja dönteni a baleseti felvételi irodán, megmenti-e a műtét a beteget, hogyan foltozza be a fejsze vágta sebeket, a golyó ütötte sebeket, az esésektől és közlekedési balesetektől összetört koponyákat, hogy ájulás nélkül képes tíz órán át operálni, csendes hozzáértéséről, amellyel rémült bentlakókat nyugtat, házsártos ápolónőket békít, fejcsóváló kollégákról és igazgatókról, akik időnként figyelmeztetik, hogy túl sokat kockáztat. Már közhely, hogy Rowan csodatevő.
Sebészi rezidentúrájának sikerei ellenére is nagyon kedvelik a kórházban. Az a fajta orvos, akiben lehet bízni. Továbbá rendkívüli odaadást ébreszt fel az ápolókban, akikkel együtt dolgozik. Kapcsolata ezekkel a nőkkel (a néhány férfi ápoló ellenére ez még mindig női szakma) olyan kivételes, ami megérdemli a magyarázatot.
A magyarázat pedig úgy hangzik, hogy Rowan nem sajnálja a fáradságot, hogy személyes kapcsolatot építsen ki az ápolónőkkel; ugyanazzal a hallatlan együttérzéssel kezeli egyéni problémáikat, mint a tanítónőiét valaha. Noha egyik ápolónő sem számolt be telepatikus esetekről, többször is mondták, hogy Rowan mintha tudná, mikor érzik rosszul magukat, megérti családi gondjaikat, mindig módot talál, hogy megköszönje a szívességeket, holott egyébként könyörtelenül a maximumot követeli magától és a személyzettől.
A kórházban legendaszámba megy, miként hódította meg Rowan a műtősnőket, köztük azokat, akik hírhedtek voltak a női sebészek iránti ellenszenvükről. Ugyanazok a műtősnők, akik – nem csekély előítéletről téve tanúságot – egyfolytában csepülik a többi női sebészt, hogy az egyik idegsokkos, a másik vállveregető, a harmadik háklis, Rowanról úgy beszelnek, akár egy szentről.
– Sose rikácsol, és nem hisztizik, mint a férfiak, ő ehhez túl jó.
– Olyan karakán, mint egy férfi.
– Én mondom magának, inkább dolgozom vele, mint valamelyik férfi doktor mellett.
– Gyönyörűség vele dolgozni. Ő a legjobb. Imádom nézni a munkáját. Olyan, mint egy művész.
– Annyit mondhatok, ő az egyetlen orvos, akinek meg fogom engedni, hogy felvágja a fejemet.
(Hogy ezt igazán méltányolni tudjuk, ahhoz tudnunk kell, hogy olyan világban élünk, ahol a műtősnők néha még ma sem hajlandók női sebészeknek adogatni a műszereket, míg a baleseti sebészeteken a páciensek tiltakoznak az orvosnők ellen, és ragaszkodnak hozzá, hogy fiatal bentlakóorvosok kezeljék őket, amit az idősebb, tapasztaltabb, rátermettebb orvosnőknek a háttérből kell végignézniük.)
Úgy látszik, Rowan tökéletesen legyőzte ezt az előítéletet. Ha egyáltalán panaszkodnak rá a kollégái, csak azért teszik, mert túlságosan szűkszavú. A fiatal orvosoknak, akiknek tőle kellene tanulniuk, nem magyarázza el elég részletesen, hogy mit csinál. Nehéz feladat ez Rowannak, de azért igyekszik megtenni, ami tőle telik.
1984-ben úgy tűnt, sikerült megmenekülnie a Mayfairek átkától, anyja és nagyanyja iszonyú, megnyomorító élményeitől, és útban van a pálya csúcsára.
Az aprólékos nyomozás sem mutatta ki Lasher jelenlétét, vagy Rowan bárminemű kapcsolatát a szellemek vagy kísértetek vagy árnyak világával.
Viszont fejlett telepatikus képessége és gyógyító adottsága roppant gyümölcsözőnek bizonyult a sebészi pályán.
Noha mindenki csodálta kivételes teljesítményeit, senki sem tartotta „furának” vagy „bizarrnak”, aki esetleg kapcsolatban állhat a természetfölöttivel.
Ahogy egy orvos fogalmazott, mikor megkérdezték, mivel magyarázza Rowan hírnevét: – Zseni. Mit mondhatnék még?

 

KÉSŐBBI FELFEDEZÉSEK

Ám vannak Rowan történetében elemek, amelyekről csak az utóbbi években szereztünk tudomást. Egyik részük személyes jellegű, és nem érintik a Talamascát. A másik része legvadabb elképzeléseinket is felülmúlta, és mélységes aggodalmat keltett bennünk Rowan jövőjét illetően.
Először a súlytalanabb résszel foglalkoznék.
1985-ben felkeltette a kíváncsiságunkat, hogy Rowan egyáltalán nem jár szórakozni. Megkértük nyomozóinkat, hogy nézzenek utána alaposabban.
Hetek alatt kiderítették, hogy Rowan igenis szokott szórakozni, méghozzá nagyon sajátságos módon; szórakozásainak bástyáit négy San Franciscó-i bár képezi, ahol rendkívül férfias fizikai dolgozókat szed föl.
Ezek a férfiak túlnyomórészt tűzoltók vagy egyenruhás rendőrök. Kivétel nélkül nőtlenek, mindig feltűnően jóképűek és feltűnően atletikusak. Rowan legföljebb három alkalommal találkozik velük, és kizárólag az Édes Christine -en, amellyel hol kifutnak a tengerre, hol bent maradnak az öbölben.
Bár Rowan rendkívül szerényen és visszahúzódóan viselkedik, a bárokban, amelyet látogat, mégis pletykálnak róla. Legalább két férfi annyira fölháborodott az elkerülhetetlen szakításon, hogy kiöntötték szívüket nyomozóinknak, de hamarosan kiderült, hogy alig valamit tudnak Rowanról. Tiburóni gazdag lánynak tartották, aki eleve lekezelte vagy használta őket. Fogalmuk sem volt arról, hogy Rowan orvos. Egyikük többször is „apuci puccos hajója”-ként említette az Édes Christine -t.
Más férfiismerősei tárgyilagosabbak. „Magának való, ennyi az egész. Nekem pont így tetszett. Nem akarta lekötni magát, mint ahogy én se. Esetleg nem bántam volna még egy-két alkalmat, de ennek kölcsönösnek kell lennie. Megértem én. Iskolázott lány, aki a régimódi férfiakat kedveli.”
Az 1986-tól 1987-ig végzett, hevenyészett felmérésből kiderül, hogy a vizsgált tizenkét férfi megbecsült, sőt, több esetben hivatalosan megdicsért és kitüntetett rendőr vagy tűzoltó volt, akiket munkatársaik és későbbi barátnőik „rendes hapsiknak” tartottak.
A további ásás kiderítette, hogy a szülőknek már Rowan egyetemi éveiben tudomásuk volt a lányuk ízléséről. Graham azt mondta a titkárnőjének, hogy Rowan szóba sem áll diplomás férfival, kizárólag „szőrös mellű bunkókkal” hajlandó járni, de majd rájön, hogy ezek a debil vadbarmok veszélyesek.
Ellie is aggodalmaskodott a barátnőinek: „Azt mondja, mind rendőrök és tűzoltók, az a fajta ember, amely csakis életmentéssel foglalkozik. Nem is tudom, tudja-e, mit művel, de úgy vélem, addig nincs baj, amíg feleségül nem akar menni valamelyikhez. Látnátok kellett volna, akit tegnap este hozott haza! Volt alkalmam egy pillantást vetni rá az oldalteraszon. Gyönyörű vörös haj, szeplők, a legtüneményesebb ír hekus, aki létezett valaha!”
Egyelőre leállítottam ezt a kutatást. Úgy érzem, nincs alapunk tovább vizsgálódni Rowan életének e területe után. Olyan szűk területen szedi föl rendőreit és tűzoltóit, hogy figyelemfelkeltő érdeklődésünkkel megsértettük volna jogát a magánéletre; eddig is előfordult, hogy sértő megjegyzésekre ragadtatták magukat bárdolatlan emberek, akik semmit sem tudtak Rowanról, ám azt állították, hogy másoktól hallottak bizonyos lealacsonyító részleteket.
Véleményem szerint semmi közünk Rowan életének e szférájához, legföljebb annyit érdemes megjegyeznünk, hogy ízlése emlékeztet Mary Bethére. A véletlenszerű, korlátozott kapcsolatok is azt erősítik meg, hogy Rowan magányos teremtés, akit ismerősei rejtélynek tartanak. Azt talán mondani is fölösleges, hogy ezeknek az ágytársaknak nem szokott mesélni magáról. Talán senkinek sem tud beszélni magáról, és ez jelentheti a kulcsot rögeszméinek és törekvéseinek megértéséhez.

 

ROWAN TELEKINETIKUS HATALMA

Sokkal jelentősebb Rowan életének másik területe, amelyről csak nemrég szereztünk tudomást; ez az egyik legnyugtalanítóbb fejezete a Mayfairek történetének. E titkos területet csak nemrég kezdtük dokumentálni. Úgy érezzük, kötelességünk folytatni nyomozásunkat, és fontolóra kell vennünk a lehetőséget, hogy a közeljövőben kapcsolatba lépünk Rowannal. Bár nagyon aggaszt, hogy ebben az esetben föl kell világosítanunk Rowant a gyökereiről, mert a kapcsolatfelvétel elképzelhetetlen úgy, hogy a tudatlanság is megmaradjon. Ennélfogva óriási a felelősségünk.
1988-ban területi nyomozónk megírta, hogy Graham Franklint elvitte az agyvérzés, és az esetleírást kiegészítette még néhány részlettel, nevezetesen azzal, hogy Graham a lánya karjaiban halt meg.
Mivel tudunk a mély meghasonlásról Graham és haldokló felesége között, ezt a beszámolót fenntartásokkal kell olvasnunk. Lehet, hogy valamilyen módon Rowan okozta Graham halálát? Ezt szerettük volna kideríteni.
Miközben nyomozóink adatokat gyűjtöttek Graham válási terveiről, kapcsolatba kerültek szeretőjével, Karen Garfielddel. Kellő időben jelentették, hogy Karen több súlyos szívrohamot kapott, majd Graham után két hónappal ő is elhunyt.
Azt is jelentették, láthatólag nem tulajdonítva jelentőséget a ténynek, hogy azon a napon, amikor Karent kórházba szállították az első szívrohammal, a lány előzőleg találkozott Rowannal. Karen e találkozás után alig néhány órával beszélt nyomozónkkal – a „cuki fiúval”, akit „csípett”. Épp e beszélgetés közben fogta el a rosszullét.
A nyomozók nem kapcsolták össze a tényeket, de mi igen. Karen Garfield huszonhét éves volt. Boncolási jegyzőkönyve szerint, amelyet viszonylag könnyen megszerezhettünk, veleszületett érfal- és szívizomgyöngeségben szenvedett. Először súlyos arteriális vérzése és infarktusa volt, és ezután a szív egyszerűen nem tudott regenerálódni. A sorozatos szívrohamok addig gyöngítették Karent, amíg meg nem halt.
Csupán a szívátültetés menthette volna meg, de mivel Karen nagyon ritka vércsoporthoz tartozott, ez a lehetőség ki volt zárva. Egyébként sem volt rá idő.
Mi nagyon meglepőnek találtuk a dolgot, annál inkább, mert Karen egészsége sohasem adott okot panaszra. Mikor áttanulmányoztuk Graham boncolási jegyzőkönyvét, láttuk, hogy őt is aneurizma, vagyis az artéria falának gyöngesége ölte meg. A súlyos vérzés úgyszólván pillanatok alatt végzett vele.
Utasítottuk nyomozóinkat, hogy ássanak vissza Rowan múltjába, amilyen mélyre lehet, és kutassák föl a hirtelen halálesetéket, amelyeket infarktus, agyvérzés vagy más belső vérzés okozott. Ehhez elég volt tapintatosan kikérdezni a Berkeley volt hallgatóit, illetve a pedagógusokat, akik még emlékezhettek Rowanra és osztálytársaira. Nem volt könnyű, bár nem is olyan nehéz, mint azok gondolnák, akik nem ismerik a módszereinket.
Én arra számítottam, hogy a nyomozás eredménytelen marad.
Még a Talamasca évkönyveiben is ritkaságnak számít ez a fajta telekinetikus erő, amellyel súlyos belső sérüléseket lehet előidézni. A Mayfair-családban bizonyosan nem találkoztunk senkivel, aki ezzel az erővel ölni tud..
Számos Mayfair mozgatott tárgyakat, csapkodta az ajtókat, megzörgette az ablakokat, ám ez úgyszólván minden esetben inkább lehetett boszorkányság – Lashernek vagy alacsonyabb rangú szellemeknek a mesterkedése –, mint telekinézis. Ha pedig telekinézis volt is, annak csak egy háziasított változata.
A Mayfair-történet a boszorkányságról szól, és csupán itt-ott színezi mérsékelt telepátia, gyógyító erő vagy más okkult adottság. Miközben tanulmányoztam a Rowanról gyűjtött adatokat, akaratlanul arra gondoltam, mennyire örülne Deirdre Mayfair, ha olvashatná ezt az írást, és láthatná, mennyire tisztelik az ő minden téren sikeres lányát, és megfogadtam, hogy sose teszek semmit, amivel megzavarhatnám Rowan Mayfair lelki békéjét – tehát ha a Mayfair-saga Rowan megszabadult alakjával ér véget, akkor örülnünk kell a fejleménynek, és nem szabad beleszólnunk semmibe.
Végül is Rowan életét csak a múlt apró szilánkja változtathatná meg. Ilyen beavatkozást nem kockáztathatunk. Úgy éreztem, fel kellene készülnünk, hogy berekesszük Rowan és a Mayfair-boszorkányok aktáját, amint Deirdre-et megváltja a halál. Másrészt arra az esetre is készen kellene állnunk valamivel, ha Ellie halála után Rowan mégis visszatér New Orleansba.
Ellie temetése után két héttel már tudtuk, hogy Rowan nem tér vissza. Épp akkor kezdte idegsebészeti rezidentúráját, nem is lehetett rá ideje. Nyomozóink azt is kiderítették, hogy Ellie kérésére Rowan aláírt egy papírt, amelyben ünnepélyesen megfogadta, sohasem megy vissza a szülővárosába, és nem próbálja kideríteni, kik a vér szerinti szülei. Rowan aláírásával erősítette meg a fogadalmát, és semmi sem utalt arra, hogy nem akarná betartani.
Talán sohasem látja meg az Első utcai házat. Talán mégis megtörik „az átok”, és a végén mégis Carlotta Mayfair győzedelmeskedik.
Ám ezt egyelőre korai lenne kijelenteni. Továbbá mi tarthatná vissza Lashert, hogy meg ne nyilatkozzék e kivételes okkult adottságú fiatal nőnek, aki talán még az anyjánál és a nagyanyjánál is tehetségesebb gondolatolvasó, és erejében, határtalan nagyravágyásában Marie Claudette, Julien és Mary Beth kísért – olyan ősök, akikről sejtelme sincs, ám hamarosan nagyon is sokat tudhat meg róluk?
Míg e tényeket mérlegeltem, gyakran gondoltam Petyr van Abelre is, Petyrre, akinek apja, a leideni nagy sebész és anatómus, máig szerepel a történelemkönyvekben. Szerettem volna megmondani Rowan Mayfairnek: „Látja ezt a nevet, ezét a híres hollandi anatómusét? Ez az ön őse. Talán az ő vérét és készségeit testálták önre a századok és a nemzedékek.”
Ilyeneket gondoltam 1988 őszén, amikor nyomozóinktól kezdtek befutni a jelentések a furcsa halálesetekről Rowan múltjában. Egy kislány, aki összeverekedett Rowannel egy San Franciscó-i játszótéren, súlyos agyvérzést kapott, és meg is halt, a hisztérikus Rowan közvetlen közelében, mielőtt mentőt hívhattak volna.
1974-ben megtámadta egy rovott múltú ember, akit nemi erőszakért ítéltek el. Rowant az mentette meg, hogy a támadó halálos kimenetelű szívrohamot kapott, miközben a rúgkapáló kamaszlánnyal viaskodott.
Annak az 1984-es napnak a délutánján, amikor dr. Karl Lemle első alkalommal panaszkodott súlyos fejfájásra, a Keplinger Intézet igazgatója azt mondta titkárnőjének, Berenice-nek, hogy véletlenül találkozott Rowannal, és egyszerűen nem érti, miért ilyen ellenséges. Ő csak beszélni próbált vele, de Rowan olyan dühbe gurult, hogy faképnél hagyta az egész egyetem szeme láttára. Egészen megfájdult tőle a feje, be is vesz egy aszpirint. Este kórházba szállították az első agyvérzéssel, amelyet több másik követett, és Lemle néhány hét múlva meghalt.
Ez öt, szív- és keringési elégtelenség, illetve agyvérzés miatt bekövetkezett halálesetet jelent abban a körben, amely közvetlen kapcsolatba került Rowannal. Három esetben Rowan jelen volt, ketten néhány órával azután lettek rosszul, hogy találkoztak vele.
Utasítottam nyomozóimat, hogy ellenőrizzék Rowan összes iskolatársát és kollégáját. Nézzenek utána minden névnek a halálozási anyakönyvekben, úgy San Franciscóban, mint azokban a helységekben, ahol ezek az emberek születtek. Ez természetesen több hónapig tartó munkát jelentett.
Alig néhány hét múlva megtalálták az első halálesetet. Owen Gander hívott fel, aki húsz éve dolgozott a Talamascának. Nem tagja a rendnek, de járt az anyaházban. Egyike bizalmasainknak és legkiválóbb nyomozóinknak.
Gander ezt jelentette: 1978-ban Rowan rettenetesen összeveszett egy másik lánnyal a Berkeleyn, valami laboratóriumi munkán. Úgy vélte, hogy ez a lány szántszándékkal hozzápiszkált a fölszereléséhez. Annyira kijött a béketűrésből – ami szinte sohase fordul elő vele –, hogy földhöz csapott egy műszert, aztán hátat fordított a lánynak, aki ezután még ki is gúnyolta, és csak a többi hallgató határozott fellépésére hallgatott el.
Este a lány hazatért a kaliforniai Palo Altóba, mivel másnap kezdődött a tavaszi szünet. A vakáció végére meghalt agyvérzésben. Nincs rá adat, hogy Rowan egyáltalán tudott róla!
Amikor ezt elolvastam, azonnal felhívtam Londonból Gandert.
– Miből gondolja, hogy Rowan nem tudta? – kérdeztem.
– Mert egyetlen barátja sem tudta. Miután megtaláltam a lány halálát a Palo Altó-i nyilvántartásban, végeztem egy kis kutatást Rowan barátai között. Mindannyian emlékeztek a veszekedésre, de egy se tudta, mi történt a lánnyal. Konkrétan rákérdeztem. „Sose láttam többé.” „Gondolom, kimaradt.” „Sose ismertem valami jól. Nem tudom, mi történt vele. Talán visszatért a Stanfordra.” Tekintve, hogy a Berkeley hatalmas egyetem, valóban így is történhetett volna.
Ekkor utasítottam nyomozónkat, a lehető legtapintatosabban nézzen utána, tudja-e Rowan, mi történt Graham szeretőjével, Karen Garfielddel.
– Telefonáljon oda valamikor este. Keresse Graham Franklint. Mikor azt feleli, hogy Graham meghalt, fejtse ki, hogy tulajdonképpen Karen Garfieldet próbálja megtalálni. De igyekezzen minél kevésbé felizgatni, és ne maradjon vonalban túl sokáig.
A nyomozó visszahívott másnap este.
– Igaza van.
– Miben? – kérdeztem.
– Nem tudja, hogy ő csinálja! Sejtelme sincs, hogy Karen Garfield meghalt. Azt mondta, hogy Karen San Franciscóban lakik, valahol a Jackson utcán. Azt tanácsolta, próbálkozzak Graham régi titkárnőjénél. Aaron, tényleg nem tudja!
– Milyen volt a hangja?
– Fáradt, enyhén bosszús, de udvarias. Egyébként gyönyörű hang. Egész kivételes. Kérdeztem, találkozott-e Karennel. Azt felelte, tulajdonképpen nem ismerte Karent, aki az apjának volt a barátnője. Szerintem teljesen őszintén beszélt.
– No de a mostohaapjáról és a játszótéri kislányról tudnia kell. Meg a szatírról is.
– Igen, Aaron, de valószínűleg egyiket sem szántszándékkal tette. Nem látja? Hisztériás rohamot kapott a kislány halálakor; hisztériás rohamot kapott a szatír halála után. Ami a mostohaapját illeti, mindent megtett, hogy magához térítse, amíg megérkezett a mentő. Nem tudja, vagy ha tudja is, nem tud uralkodni rajta. Rettenetesen megrémülhet tőle.
Azt mondtam Gandernek, hogy vizsgálja meg részletesebben a szeretők témáját. Nézzen utána, hogy előfordultak-e váratlan halálesetek San Francisco és Marin megye tűzoltóságain vagy rendőrségein. Menjen vissza a bárokba, ahová Rowan járt, ereszkedjen beszédbe valamelyik régi szeretővel, mondja, hogy Rowan Mayfairt keresi. Látta-e valaki? Ismeri valaki? Legyen minél tapintatosabb és diszkrétebb, de ásson.
Négy nap múlva Gander visszahívott. Egyik testületben sem fordultak elő gyanús halálesetek, amelyeket kapcsolatba lehetne hozni Rowannal, ám nyomozónk megtudott még valamit a bárban. Egy fiatal tűzoltó, aki nem titkolta, hogy ismerte Rowant és bírta is, azt mondta, hogy neki nem titok a nő, sokkal inkább nyitott könyv. „Orvos, aki szereti megmenteni az embereket; azért is lóg velünk, mert mi is ezt tesszük.”
– Valóban ezt mondta Rowan a fiatalembernek?
– Igen, ezt. „Képzelje” – tréfálkozott a tűzoltó – „egy agysebésszel feküdtem le! A kitüntetéseimbe szeretett bele. Klassz volt, amíg tartott. Ha kihúznék valakit egy égő házból, talán kapnék tőle még egy esélyt!” – Gander nevetett. – Nem tudja, Aaron. Mániája az emberek megmentése, és talán azt se tudja, miért.
– Tudnia kell. Túlságosan jó orvos ahhoz, hogy ne tudja – mondtam. – Ne feledje, zseniális diagnoszta. A mostohaapánál tudnia kellett.
Bár persze az is lehet, hogy mi tévedtünk mindenben.
– Nem tévedtünk – tiltakozott Gander. – Aaron, maga egy boszorkánycsaládból származó, tüneményes agysebészről beszél, aki a pillantásával képes ölni, és ezt tudja is bizonyos szinten, tudnia kell, élete minden napján ezt teszi jóvá a műtőben, és ha leáll valakivel, az hős tűzoltó, aki most hozott ki egy kölyköt az égő padlásról, vagy rendőr, aki megmentette az alkoholista nejét a férji késeléstől. Kicsit bolond ez a hölgy. Talán ugyanolyan bolond, mint az egész családja.
1988 decemberében Kaliforniába utaztam. Januárban már jártam az Államokban Nancy Mayfair temetésén, és mélységesen bántam, hogy akkor nem mentem át a nyugati partra, hátha megleshetem Rowant. Akkor még senki sem sejtette, hogy fél éven belül Ellie és Graham is halott lesz.
Rowan most egy szál egyedül élt a tiburóni házban. Szerettem volna látni, még ha távolból is. Szerettem volna véleményt alkotni, amihez az kellett, hogy testi valójában találkozzam vele.
Hála istennek, további halálesetek nem kerültek elő Rowan múltjából. Idegsebészeti vezető rezidensként embertelenül zsúfolt munkarendje volt, így sokkal nehezebben tudtam megfigyelni, mint vártam. A kórház fedett garázsából távozott, és a ház alatti, zárt garázsba tért haza. A küszöbénél horgonyozó Édes Christine -t tökéletesen elrejtette egy magas, vörösfenyő kerítés.
Végül bementem az egyetemi kórházba, megkerestem az orvosok kávézóját, és majdnem hét órán át húztam az időt a látogatóknak engedélyezett területen. Tudomásom szerint Rowan egyszer sem járt arra.
Úgy döntöttem, a kórházból fogom követni, de képtelen voltam kideríteni, mikor távozik. Érkezése hasonlóképpen rejtély volt. Felvilágosítást nem kérhettem a diszkréció sérelme nélkül. Nem kockáztathattam, hogy a műtők közelébe merészkedjek, mert oda tilos volt belépni. Az operáltak családtagjainak várótermét szigorúan figyelték, a kórház többi része valóságos útvesztő volt. Nem tudtam, mitévő legyek.
Le voltam sújtva. Látni akartam Rowant, de borzadtam attól, hogy fölzaklassam. A gondolatát se bírtam elviselni, hogy sötétséget hozzak az életébe, hogy megtörjem az elszigeteltséget, amely legalábbis kívülről nézve olyan jól megvédte a múlttól. Másreszt lehet, hogy ez a nő hat ember halálát okozta! Látnom kell, hogy dönthessek! Látnom kell!
Miután sehogy se tudtam, mit tegyek, meghívtam Gandert egy italra a szállodába. Gander úgy vélte, hogy Rowan rettenetesen föl van dúlva. Több mint tizenöt éve figyelte. Azt mondta, Rowant kikészítette a szülei halála, és most már azt is biztonsággal leszögezhetjük, hogy az utóbbi hónapokban nagyon lecsökkentek a kapcsolatok a „kékruhás fiúkkal”, ahogyan Gander nevezte Rowan szeretőit.
Megmondtam Gandernek, hogy addig nem távozom Kaliforniából, amíg nem látom Rowant, akkor is, ha a föld alatti parkolóban, a célnak legkevésbé megfelelő helyen kell lebzselnem az autója közelében.
– Én nem próbálkoznék vele, öregem! – intett Gander. – A föld alatti parkolók a legmajrésabb helyek a világon. Rowan okkult antennácskái rögtön kiszúrnák magát, és félreértené a maga érdeklődésének hőfokát. Akkor magának belehasítana a halántékába a fájás, aztán hirtelen...
– Kapiskálom a gondolatmenetét, Owen – mondtam szerencsétlenül. – De akkor is látnom kell valamilyen nyilvános helyen, ahol nincs tudomása a jelenlétemről.
– Hát provokálja ki – tanácsolta Gander. – Ördöngösködjön egy kicsit maga is. Szinkronicitás? Annak hívják?
A következő napot a rutinmunkának szenteltem. Kimentem a temetőbe, Graham és Ellie sírjához, hogy lefényképezzem a kövek feliratát. Kétszer is kértem Gandert, hogy tegye meg, de valamiért sohasem sikerült sort kerítenie rá. Szerintem sokkal jobban élvezte a nyomozással járó más feladatokat.
Amikor ott voltam, a legdöbbenetesebb dolog történt. Megjelent Rowan Mayfair.
A fényképezést már befejeztem, éppen a napfényben térdelve készítettem másolatot a feliratokról, amikor észrevettem, hogy jön fölfelé a dombon a tengerészkabátot és kopott farmert viselő langaléta, nyakigláb fiatal nő. Haja lobogott, és amilyen kedves, üde jelenség volt, ugyancsak nehezen lehetett elhinni róla, hogy már harmincéves.
Szinte ránctalan volt az arca. Pontosan olyannak látszott, mint az évekkel korábban készült fényképein, ugyanakkor mégis másnak, és ez annyira megzavart, hogy percekig nem tudtam eldönteni, kire hasonlít. Aztán belém hasított: Petyr van Abelre. Ugyanaz a szőke, világos szemű, erősen nordikus külső. Hallatlan erő és függetlenség áradt belőle.
Egyenesen a sírhoz jött, és akkor állt csak meg, amikor méternyire volt tőlem, aki a mostohaanyja sírfeliratát másoltam.
Rögtön beszélni kezdtem hozzá. Nem emlékszem pontosan, mit mondtam. Annyira zavarba jöttem, hogy nem is tudtam, mivel magyarázzam jelenlétemet, azonkívül ugyanolyan cáfolhatatlanul éreztem a veszélyt, mint sok éve Cortlandnél. Rettentő veszélyt éreztem. A sima, sápadt arc, a nagy, szürke szem hirtelen eltelt mérhetetlen rosszindulattal.
Majd mintha egy fal szökkent volna a magasba az arca mögött. Magába zárkózott, leginkább úgy, mintha egy óriási vevőkészüléket kapcsoltak volna ki váratlanul és hangtalanul.
Riadtan eszméltem rá, hogy a családját emlegetem. Elmondtam, hogy ismerem a New Orleans-i Mayfaireket. Ez volt gyatra indokom az ittlétemre. Nem lenne-e kedve elbeszélgetni régi családi dolgokról, egy pohár ital mellett? Uramisten! És ha igennel válaszolt volna?
De ő nem szólt semmit, az égvilágon semmit, legalábbis nem szavakkal, mindazonáltal megesküdtem volna rá, hogy a lekapcsolt vevőkészülék egyik pillanatról a másikra életre kelt, adókészülékké változottan, és félreérthetetlenül közölte, hogy valami sötét, fájdalmas és rettenetes dolog miatt nem élhet az ajánlatommal, aztán visszasüllyedt a dúlt kétségbeesésbe. Nem tudom, találkoztam-e valaha ehhez fogható szenvedéssel.
Tudja, hogy ölt, csapott belém hangtalan villámként a fölismerés. Tudja, hogy iszonyúan és végzetesen más, és ez a tudat úgy elzárja a világtól, mintha elevenen eltemették volna önmagába.
Talán nem is rosszindulatot éreztem néhány perce, de ami volt, az örökre lezárult. Elveszítettem Rowant. Már fordult is, hogy elmenjen. Sose fogom megtudni, miért jött, mit akart.
Rögtön felkínáltam a névjegyemet. A kezébe tettem. Visszaadta. Nem gorombán. Egyszerűen beletette a tenyerembe. A rosszindulat úgy lövellt ki belőle, mint fénypálca a kulcslyukon. Aztán eltompult. Izmai megfeszültek, elfordult és otthagyott.
Egy hosszú percig mozdulni se bírtam a megrendüléstől. Álltam a temetőben, és őt figyeltem, amint lesiet a dombról. Beült egy zöld Jaguárba, és elhajtott, vissza se nézett.
Rosszul lettem? Nagyon megfájdult valamim? Kerülgetett a halál? Természetesen nem, semmi ilyen nem következett be. Mégis tudtam, mire képes. Tudtam, ő is tudta, közölte is velem. De miért?
Tökéletesen összezavarodtam, mire megérkeztem a San Franciscó-i Campton Place szállodába. Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem teszek semmit. Gandernek megmondtam:
– Folytassa a figyelést. Menjen annyira közel, amennyire mer. Lessen minden jelet, ami arra utalhat, hogy Rowan használja az erőt. Azonnal jelentse.
– Tehát nem létesít kapcsolatot vele?
– Most nem. Nem tudnám indokolni. Nem, amíg nem történik valami. Kétféle dolog történhet: vagy megöl valakit, véletlenül vagy szándékosan, vagy meghal New Orleansban az anyja, és ő úgy határoz, hogy hazamegy.
– Aaron, ez őrültség! Kapcsolatba kell lépnie! Nem várhatja ki, hogy a nő visszatérjen New Orleansba! Nézze, öregem, elégszer hallottam magától a sztorit az évek során. Nem merem állítani, hogy tudnám, miben mesterkednek maguk, de minden arra utal, hogy ennek a nőnek van a legfélelmetesebb okkult ereje a családban. Ki merné állítani, hogy nem félelmetes boszorkánynak is? Ha egyszer az anya meghal, miért hagyna ki ez a Lasher nevű mumus egy ekkora esélyt?
Erre csak azt tudtam válaszolni, amit Owen egyébként is tudott: eddig még senki sem látta Lashert Rowan közelében.
– Szóval kivár. A másik nő még mindig él. Nála a nyaklánc. De ha meghal, át kell adni az ékszert Rowannak. Abból, amit maga mesélt, úgy veszem ki, ez a törvény.
Felhívtam Scott Reynoldsot Londonban. Scott már nem volt az igazgatónk, de a rendben, rögtön utánam, ő tudott a legtöbbet a Mayfair-boszorkányokról.
– Egyetértek Owennel. Kapcsolatot kell létesítened. Muszáj. A temetőben pont azt mondtad, amit kell, és ezzel te is tisztában vagy. Azért árultad el, hogy ismered a családot. Azért adtad oda a névjegyedet. Beszélj vele. Beszélned kell.
– Nem értek egyet. Nincs jogom.
– Aaron, ez a nő lelkiismeretes orvos, mégis öl! Azt hiszed, örömében teszi? Viszont...
– Viszont?
– Ha ő is tudja, akkor ez a kapcsolat veszélyes lehet. Őszintén bevallom, nem tudom, hogyan érezném magamat a helyedben.
Jól átgondoltam a kérdést, és úgy döntöttem, hogy nem teszem.
Owennek és Scottnak szóról-szóra igaza van, de ez az egész csak feltételezés. Nem tudjuk, hogy Rowan ölt-e valaha szándékosan. Valószínűleg nem felelős a hat halálesetért. Nem tudhatjuk, fogja-e valaha a kezében tartani a smaragd nyakéket. Nem tudhatjuk, elutazik-e valaha New Orleansba. Nem tudtuk, ahhoz is van-e adottsága, hogy lássa a szellemeket, vagy megtestesüléshez segítse Lashert... Persze, feltételezhetjük, hogy erre is képes. De ez akkor is csak feltételezés, semmi több.
Tehát itt van ez a munkaszerető orvos, aki naponta ment meg emberéleteket egy nagyvárosi kórház műtőjében; egy nő, akire nem hullik az Első utcai ház sötét árnyéka. Igaz, hátborzongató ereje van, amelyet még használhat, szándékosan vagy véletlenül. Ha ez megtörténik, akkor majd kapcsolatba lépek vele.
– Látom már, újabb hullát akar a tepsibe – állapította meg Owen.
– Nem hiszem, hogy lesz újabb! – replikáztam haragosan. – Mellesleg, ha nem is tudja, mit csinál, miért hinne nekünk?
– Ez csak feltételezés – válaszolta Owen. – Mint minden.

 

ÖSSZEFOGLALÁS

1989 januárjáig Rowant nem lehetett kapcsolatba hozni újabb gyanús halálesetekkel. Fáradhatatlanul dolgozott – „valóságos csodákat művelt” – az egyetemi kórházban, ahol valószínűleg még az idén kinevezik oktató idegsebésznek.
New Orleansban Deirdre Mayfair továbbra is ül a hintaszékben, és bámulja a romos kertet. Lashert – „a csinos fiatalembert” utoljára két hete látták mellette.
Carlotta Mayfair a kilencvenhez közeledik. A haja, amelyet fél évszázada ugyanúgy fésül, immár hószínű. A bőre tejfehér, a bokája püffedten dagad ki az egyszerű, fekete bőrcipőből. Ám a hangja még erős, és még ma is minden reggel bemegy dolgozni négy órát. Néha a fiatalabb jogászokkal löncsöl, mielőtt hazavitetné magát a taxival.
Vasárnaponként gyalog jár misére az Örök Segedelem Anyja kápolnába. Az egyházközség felajánlotta, hogy hozzák-viszik autóval a kápolnához, egyáltalán mindenüvé, ahová a kisasszony menni akar. De Carlotta azt mondja, ő szeret sétálni. Szüksége van friss levegőre, az őrzi meg az egészségét.
Amikor 1987 őszén meghalt Bridget Marie nővér, Carlotta is részt vett a temetésen unokaöccsének (valójában unokatestvérének), Gerald Mayfairnek, Clay Mayfair egyik dédunokájának társaságában. A kisasszony állítólag kedveli Geraldot. Állítólag olyan félelmei vannak, hogy nem él addig, amíg Deirdre megtalálja az örök nyugodalmat. Talán majd Geraldnak kell gondoskodnia Deirdre-ről, ha Carlotta is meghal.
Legjobb tudomásunk szerint Rowan Mayfair senkit sem ismer ezek közül az emberek közül, a családi krónikában pedig semmivel sem tájékozottabb, mint kislány korában volt.
– Ellie úgy félt, hogy Rowan majd megpróbálja kinyomozni az igazi szüleit! – mesélte nemrég egy barátnő Gandernek. – Az az érzésem, valami rémtörténet lehet! Ám Ellie sose akart beszélni róla, kivéve, hogy Rowant mindenáron meg kell védeni a múlttól!
Beérem azzal, hogy figyelek és várok. Ésszerűtlenül talán, de úgy érzem, ennyivel tartozom Deirdre-nek, aki természetesen sohasem akart lemondani Rowanról, és kétségtelenül normális életet szeretett volna a kislányának. Időnként elfog a kísértés, hogy megsemmisítsem a Mayfair-boszorkányok aktáját. Hol van még egy krónika, amely ennyi erőszakkal és fájdalommal szembesített volna bennünket? Ám ez persze elképzelhetetlen. A Talamasca sohasem engedné, és nem adna bocsánatot, ha önhatalmúlag megtenném.
Tegnap éjszaka, miután befejeztem a végleges változatot, Stuart Townsendről álmodtam, akivel mindössze egyszer találkoztam kisfiú koromban. Álmomban a szobámban volt, és órákig beszélt hozzám, ám ébredés után csak az utolsó szavaira emlékeztem:
„Hát nem látod? Én azt mondom, itt minden ki van tervelve!”
Rettentően haragudott rám.
– Nem látom! – mondtam hangosan, amikor fölébredtem. A saját hangomra riadtam föl. Megdöbbenve láttam, hogy üres a szoba, csak álmodtam, Stuart nem is járt itt.
Nem látom. Ez az igazság. Nem tudom, miért próbált megölni Cortland. Nem tudom, hogy egy ilyen ember mitől ragadtatná magát ilyen iszonyú szélsőségekre. Nem tudom, mi történt valójában Stuarttal. Még csak azt se tudom, miért követelte Stella olyan kétségbeesetten, hogy Arthur Langtry vigye magával. Nem tudom, mit művelt Carlotta Anthával, vagy hogy Cortland nemzette-e Stellát, Anthát és Deirdre kislányát.
Nem látom!
Ám egy dologban bizonyos vagyok. Egy napon, függetlenül attól, amit Ellie Mayfairnek ígért, Rowan Mayfair visszatérhet New Orleansba, és ha ezt teszi, válaszokat akar majd. Sok-sok választ. Attól félek, ma én vagyok az egyetlen – mi, a Talamascában vagyunk az egyetlenek –, akik egyáltalán remélhetjük, hogy szavakba tudjuk önteni Rowannak ezt a szomorú történetet.

Aaron Lightner
A Talamasca
LONDON
1989. január 15.

 

 

HUSZONHAT

ÉS ÍGY FOLYTATÓDOTT, egzotikumában még mindig álomszerűen a másik világból való furcsa és sötéten szépséges rítus, mikor az egész társaság kizúdult az utcára, ahonnan limuzinok légiója vitte őket halkan, zsúfolt, fátlan, szűk kis utcákon át.
Majd a hosszú, lomha, csillogó autók sorra megálltak egy téglafalú magas templom – a Mária Mennybemenetele – előtt, és senki sem törődött a bevert ablakú, lepusztult iskolákkal meg a dudvával, amely győzedelmesen magzott fel minden résből és repedésből.
Carlotta mereven, magasan állt a templom lépcsőjén, vékony, májfoltos kezével markolva fénylő fájú kampósbotját. Egy feszes mozdulattal elküldte a mellette álló fehér hajú, kékszemű férfit, aki nem sokkal lehetett idősebb Michaelnél, és intett Rowannak, hogy kövesse.
A férfi hátralépett a fiatal Pierce-hez, miután sietősen kezet rázott Rowannal. Valahogy tolvaj módra suttogta el a nevét – Ryan Mayfair miközben laposan pislogott az öregasszonyra. Rowan megértette, hogy ő Pierce apja.
Aztán valamennyien követték a gördülő ravatalon tolt koporsót a hatalmas hajóba. Halk és kongó léptek visszhangját verték vissza a kecses csúcsívek, szikrázott a fény a nagyszerű, színes üvegablakokon, a szentek csodálatosan festett szobrain.
Rowan még Európában is ritkán találkozott ehhez fogható eleganciával és fenséggel. Michael szavait hallotta a régi, gyermekkori plébániáról, a zsúfolásig megtelt templomokról, amelyek olyan nagyok voltak, akár a székesegyházak. Csak nem ez volt az?
Ezren is lehettek a templomban. A gyerekek sivalkodtak, mielőtt az anyák lecsendesítették volna őket, és a pap szavai dallamosan zengtek az óriási térben.
A merev hátú öregasszony, aki mellette ült, egyetlen szót sem szólt hozzá. Törékennyé aszott keze hihetetlen erővel tartott egy súlyos könyvet, amelyben borzalmas szentképek rikítottak. A karimátlan, fekete filckalap alatt a tarkón kontyba tűzött, fehér haj vastagon, súlyosan nehezedett az apró fejre. Aaron Lightner hátramaradt, a kapu mellett húzódott meg az árnyékban, bár Rowan most nem bánta volna, ha mellette áll. Beatrice Mayfair halkan sírdogált a második sorban. Rowan másik oldalán Pierce ült keresztbe font karokkal, és mélán bámulta hol az oltár szobrait, hol a magasban a festett angyalokat. Apja is ugyanilyen révületbe látszott süllyedni, bár egyszer megfordult, és leplezetlenül rábámult Rowanra szúrós, kék szemével.
Százával járultak áldozáshoz, öregek, fiatalok, apró gyermekek. Carlotta elutasította a segítő kezeket, miközben megtette az utat oda-vissza, tompán kopogva gumis végű botjával, majd ismét lesüllyedt a padra, és fejét lehorgasztva imádkozott. Olyan sovány volt, hogy sötét gabardin kosztümje üresnek rémlett, akár egy vállfára akasztott ruha, nem látszott benne a test, és a lába botként fúródott a szorosan befűzött, magas szárú cipőbe.
Tömjénillat gomolygott az ezüst füstölőből, miközben a pap körüljárta a koporsót. Aztán végre elindult a menet a fátlan utcán várakozó karavánhoz. Fekete rajkók tucatjai – ki mezítláb, ki kötésig csórén – lesték őket egy rozzant, elhanyagolt tornacsarnok repedezett gyalogjárójáról. Fekete asszonyok álltak, keresztbe fonva csupasz karjukat, és mérgesen hunyorogtak a napba.
Ez is Amerika?
A karaván, összeérő lökhárítókkal, belefúrta magát a Kertváros tömény árnyékába. Sűrű csapatok kísérték kétoldalról, a gyerekek valahol elöl fickándoztak, így haladt a menet a mélyzöld fényben.
A fallal körülvett temető igazi város volt; a csúcsos tetejű sírok némelyike külön kis kertben állt, ösvények kanyarogtak a düledező kripták mellett, egy másik kor tűzoltóinak, vagy egy ilyen és ilyen lelencház árváinak pompás emlékműve mellett, vagy a gazdagok sírjai mellett, akiknek volt pénzük és idejük verseket vésetni a kövekbe, amelyeken mára megfáradtan porlottak el a betűk.
A Mayfair-kripta óriási volt, és virágok habzották körül. Alacsony vaskerítés fogta körül a kis házat; oszlopokra támaszkodó, rézsútos tetejének négy sarkán márványból faragott urnák álltak. Három üregében tizenkét koporsó nagyságú fülkét képeztek ki; ezek egyikéről eltávolították a sima márványtáblát, odvasan, feketén tátongva várta, hogy beletolják Deirdre Mayfair koporsóját, mint egy hosszú veknit.
Rowan, akit udvariasan az első sorba noszogattak, az öregasszony mellett állt. Napfény villámlott az öregasszony ezüst keretes pápaszemének apró, kerek lencséin, miközben ő komoran bámulta a timpanon lapos háromszögébe vésett „Mayfair” szó irdatlan betűit.
Rowan is a szót nézte, a virágok és az arcok tengerétől káprázó szemmel, miközben a fiatal Pierce fojtottan tiszteletteljes hangon magyarázta, hogy bár csak tizenkét fülke van, számos Mayfairt temettek e kriptába, mint a feliratok bizonyítják. A régi koporsókat időként összetörik, hogy helyet csináljanak a következőknek, és a törmeléket a csontokkal együtt ledobják a síremlék alatti gödörbe.
Rowan levegő után kapott. – Szóval ott vannak lent mind – motyogta félig hüledezve. – Egymás hegyén-hátán, a mélyben.
– Nem, az égben vannak, vagy a pokolban – mondta Carlotta Mayfair. A hangja ugyanolyan fagyos és kortalan volt, mint a szeme. Még csak el se fordította a fejét.
Pierce úgy hátrált, mintha félne Carlottától, és gyorsan, kényszeredetten elmosolyodott. Ryan mereven bámulta az öregasszonyt.
De most megjelent a koporsó. Erőlködéstől vörös arcú, verejtékben ázó homlokú emberek hozták, a szó szoros értelmében a vállukon, majd elhelyezték a súlyos terhet a kerekes állványon.
Eljött az utolsó ima ideje. Ismét megjelent a pap és a ministráns. Hirtelen kibírhatatlan lett a mozdulatlan forróság. Beatrice összehajtogatott zsebkendővel törülgette kipirult arcát. Az öregebbek, az egyeden Carlotta kivételével, letelepedtek, ki hová tudott, a kisebb síremlékek peremére.
Rowan tekintete fölkalandozott a sír tetejére, az ékes timpanonba vésett „Mayfair” szóra, amely fölött lapos dombormű ábrázolt egy hosszúkás, nyitott ajtót. Vagy egy nagy kulcslyukat? Nem tudta eldönteni.
Igazi csodának tűnt az a nyirkos, lanyha szellő, amely végigborzolta az ösvény mellett a merev faleveleket. A távoli kapuban, a forgalom színes villanásai előtt Aaron Lightner állt Rita Mae Lonigannel, aki elsírta minden könnyét, és már csak olyan üresedettnek látszott, mint akik a kórtermekben virrasztanak a haldokló mellett egy hosszú éjszakán.
Rowanra festői agyrémként hatott még a záróakkord is, mert ahogy sodródtak ki a főbejáraton, egy kisebb társaság már készülődött is, hogy beüljön pontosan átellenben az elegáns étterembe, az utca másik oldalán!
Mr. Lightner súgva búcsúzkodott, és megígérte, hogy Michael jönni fog. Rowan kérdezett volna még többet is, de az öregasszony hideg dühvel meredt az angolra, aki nyilván észrevette ezt, mert sürgősen visszavonult. Rowan értetlenül integetett, megint rosszul érezte magát a hőségtől.
Rita Mae Lonigan szomorúan motyogott istenhozzádot. Százak búcsúztak sietve, százak ölelgették meg az öregasszonyt, úgy rémlett, sose lesz vége, a forróság letenyerelt, majd fölemelkedett, a hatalmas fák csipkés árnyékot hullattak a földre. – Majd még beszélünk, Rowan. – Maradsz, Rowan? – Isten áldjon, Carl néni. Vigyázz rá. – Viszontlátásra hamarosan, Carl néni. Okvetlenül ki kell jönnöd Metairie-be. – Jövő héten telefonálok, Carl néni. – Jól vagy, Carl néni?
Aztán kiürült az utca, csupán a színes forgalom hömpölygött érzéketlenül, meg a nyilvánvalóan drága étteremből bújt elő néhány jól öltözött ember, és hunyorgott bele a váratlan, éles fénybe.
– Én nem akarok bemenni – mondta az öregasszony. Fagyosan nézett a kék-fehér napvető ponyvákra.
– De Carl néni, csak egy kicsit, kérlek! – könyörgött Beatrice Mayfair. Egy másik karcsú fiatalember, akit Geraldnak szólítottak, megfogta az öregasszony karját.
– Miért ne mennénk be pár percre? – kérdezte Carlottától. – Utána hazaviszlek.
– Most egyedül akarok lenni – közölte az öregasszony. – Egyedül akarok hazamenni. – A szemét nem vette le Rowanról. Hátborzongatóan kortalan értelem csapott ki a töppedt, nyűtt arcból. – Maradj velük, ameddig akarsz – mondta olyan hangon, mint aki parancsot ad –, utána gyere hozzám. Várni foglak. Az Első utcai házban.
– Hogyan akarja, mikor jöjjek? – fogalmazott Rowan óvatosan.
Gúnyos, hideg mosoly futott át az öregasszony száján, kortalan, akár a szeme és a hangja.
– Amikor te akarsz. Az épp időben lesz. Dolgokat kell mondanom neked. Ott leszek.
– Kísérd el, Gerald.
– Hazaviszem, Bea néni.
– Vezethetsz mellettem, ha úgy óhajtod – mondta Carlotta, miközben lehajtotta a fejét, és maga elé lökte a botját –, de én egyedül megyek.
Miután becsukódott mögöttük a Komtur Palotája nevet viselő étterem ajtaja, és Rowan megállapította, hogy az egyenruhás pincérek és fehérabroszok ismerősebb világába került, hátranézett a temetőre és a kripták apró, csúcsos tetejére, amelyeknek háromszögei látszottak a meszelt fal fölött.
Olyan közel vannak a halottak, hogy akár hallhatnának bennünket, tűnődött Rowan.
– Hát tudod – mondta a magas, fehér hajú Ryan, mintha csak olvasott volna a gondolataiban –, New Orleansban nemigen maradnak ki semmiből.

 

 

HUSZONHÉT

HAMUSZÍN SZÜRKÜLET sötétlett Tölgyes Rejtek fölött. Az ég alig látszott. A fák tömény feketék lettek, a szélesedő árnyékok fölnyalták a sápadt kavicsról a meleg nyári napfény utolsó cseppjeit.
Michael a homlokzati széles erkélyen ült a hátradöntött székben, szájában cigarettával, lábát a fa korlátra polcolva. Befejezte a Mayfair-krónikát, amely felhorzsolta, megrészegítette, és csendes ujjongással töltötte el.
Tudta, hogy róla és Rowanról szól majd a megíratlan, új fejezet, róla és Rowanról, aki egy ideje már a főszereplője a mesének.
Hosszú ideig szinte görcsösen kapaszkodott a cigaretta örömébe, miközben a fénytelen égbolt változásait figyelte. A messzeségben ráborult a földre a sötétség, a távoli töltés eltűnt, már nem látszottak az elrobogó autók, csak a lámpák sárga szikrája. Minden szag, hang, a színek minden változása drága emlékek özönét zúdította rá, olyanokat is, amelyeket nem lehetett helyhez kötni, nem volt jellegzetességük azonkívül, hogy ismerősek, és ez az otthon, mert sehol se énekelnek így a kabócák.
Ennek ellenére kínszenvedés volt így várakozni a csendben, az agyában nyüzsgő gondolatokkal.
Mögötte ragyogóbbak lettek a szobában a lámpák, ahogy körülötte meghalt a napvilág. Puha villanyfény hullott az övében heverő, nátronpapír iratgyűjtőkre.
Miért nem telefonál Aaron? Deirdre Mayfair temetése már bizonyosan véget ért. Aaronnak útban kell lennie ide, talán Rowan is vele van, Rowan talán azon nyomban megbocsátotta neki, amiért nem volt ott – ő még nem bocsátott meg magának –, és most jön Aaronnal, és ma éjszaka beszélgetni fognak, mindent megbeszélnek ezen a biztonságos, egészséges helyen.
Ám volt még egy elolvasásra váró iratgyűjtő, még egy köteg jegyzet, amelyet nyilvánvalóan neki szántak. Jobb lesz minél előbb túlesni rajta.
Elnyomta a cigarettát a mellette álló tábori asztalon levő hamutálban, a sárga fénybe emelte az iratgyűjtőt, és kinyitotta.
Összefűzetlen papírok, van közte kézzel írott, géppel írott, nyomtatott. Olvasni kezdett.

 

Távirat másolata – címzett: Talamasca anyaház, London
Feladó: Aaron Lightner
1989. augusztus Paiker Meridien Hotel New York

 

Itt, New Yorkban, épp most fejeztem be „alkalom szülte” beszélgetésemet Deirdre Mayfair 1983-as orvosával. Számos meglepetés.
Küldöm interjú átiratát (kazetta elveszett, orvos kérte, és én odaadtam), amelyet a kalitorniai gépen készítek el.
Ám addig is közölni akarok egy rendkívül fontos fejleményt, valamint állománykutatást és tanulmányt kérek.
Az orvos azt állítja, hogy nemcsak Deirdre közelében, de kétszer az Első utcai háztól valamivel távolabb is látta Lashert, és ezek közül legalább egy alkalommal Lasher cáfolhatatlanul testet öltött. (Leírja a forróságot, a levegő mozgását.)
Továbbá meg van győződve róla, hogy Lasher meg akarta akadályozni Deirdre nyugtatózását, és később azért jelent meg neki, mert arra akarta rábírni az orvost, hogy térjen vissza az Első utcába, és tegyen valamit Deirdre érdekében.
Az orvosban csak később alakult ki ez a meggyőződés; eredetileg megrémítették a jelenések. Lasher hangját nem hallotta; nem kapott érthető telepatikus üzenetet. Épp ellenkezőleg, azt érezte, hogy a szellem kétségbeesetten erőlködik a kapcsolatteremtésre, de csupán néma megjelenésével képes kommunikálni. Az orvos egyáltalán nem mutatja a természetes médium tulajdonságait.
Teendő: összegyűjteni és alaposan tanulmányozni Lasher összes megjelenések 1958 óta. Olyan megjelenéseket keresni, amikor Deirdre nem volt a közelben. Listát írni megjelenésekről, megadva Deirdre hozzávetőleges távolságát.
Pillanatnyilag a vizsgálat előtt annyit mondhatok, hogy Lasher talán jelentős erőre tett szert az utóbbi húsz évben, vagy talán mindig erősebb volt, mint gondoltuk, és akkor ölt testet, amikor neki tetszik.
Nem akarom elsietni a következtetést, de ez több mint valószínűnek tűnik. Hogy pedig Lasher nem továbbíthatott érthető szavakat vagy javaslatokat az orvosnak, ez csupán azt a vélekedésemet erősíti meg, hogy az orvos nem volt természetes médium, tehát nem segíthette elő ezeket a megtestesüléseket.
Mint tudjuk, Petyr van Abelnél egy súlyos bűntudattól és önvádtól marcangolt lélek energiáját és képzeletét használta fel. Arthur Langtrynél képzett médiummal akadt dolga, és ezek a megjelenések/megtestesülések kizárólag az Első utcában, Antha és Stella közelében voltak megfigyelhetők.
Megtestesülhet-e Lasher ott és ahol akar? Vagy kizárólag a boszorkánytól nagyobb távolságra van ereje ehhez?
Ezt kell kiderítenünk.

Társatok a Talamascában;
Aaron

 

U.i. San Franciscó-i tartózkodásom alatt nem próbálom megkeresni Rowan Mayfairt. Ezen az úton fontosabb megkísérelni kapcsolatteremtést Michael Curryvel. Röviddel mai távozásom előtt Gander megtelefonálta, hogy Curry félig nyomorékon elzárkózik a házába. Ezzel együtt kérek tájékoztatást a Saint Francis hotelbe a Mayfair-ügy esetleges új fejleményeiről. Addig maradok San Franciscóban, amíg kapcsolatot tudok teremteni.
Útban vagyok egy 747-esen a nyugati partra. Most olvastam el az átiratot. Szilárd meggyőződésem, hogy van valami nagyon szokatlan ennek az orvosnak az elbeszélésében. A sietősen átnézett Mayfair-aktában az alábbiak szúrnak szemet:
Rita Mae Dwyer Lonigan 1955/56-ban hallotta Lasher hangját.
Ez az orvos azt állítja, hogy az Első utcai háztól jelentős távolságra látta Lashert.
Talán meg kellene kockáztatni egy véletlen találkozást Gander és Rowan között, és Gander megpróbálhatná kipuhatolni, látta-e Rowan Lashert. Ám olyan valószínűtlennek látszik...
Magam nem kísérelhetem meg. Most teljes képtelenség. Curry helyzete túlságosan fontos.
Curryvel kapcsolatos érzéseim... Továbbra is hiszem, hogy ennek az embernek nem ez a gyötrelmes élmény az egyetlen különlegessége.
Mivel indokolom ezt az érzést?
Többször átolvastam az élményével kapcsolatos újságcikkeket. Kimondatlanul bennük van, hogy Curry élete holtpontra jutott, amikor vízbe fúlt. Nagyon erősen olyan ember benyomását kelti, aki vár valamire.
Előélete, főleg képzettsége figyelemre méltó. Gander igazolja, hogy történész, különösen járatos az európai történelemben. Borzasztó szükségünk van ilyen emberre. Nyelvtudása gyönge, de hát manapság senki se beszél nyelveket.
Ám Curryvel kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy miként tudok majd találkozni vele? Nem bánnám, ha egy időre eltűnne a süllyesztőben az egész Mayfair-család. Nem akarok Rowanra gondolni, amíg Curryvel foglalkozom...

 

Michael sebesen átlapozta az utolsó iratgyűjtő hátraevő anyagait. Csupa róla szóló cikk, olyan cikkek, amelyeket már olvasott. Két nagy, tükörfényes United Press fotó. Gépelt életrajz, főleg a mellékelt anyagokból összenyírva.
Nos, a Michael Curry-aktát már ismeri. Félretolta az iratokat, új cigarettára gyújtott, és folytatta Aaron kézzel írott beszámolóját a találkozásról az orvossal a Parker Meridien szállodában.
A szép kézírást nagyon könnyű volt olvasni. Aaron pedánsan aláhúzta Lasher megjelenéseit. Michael úgy fejezte be a jelentés olvasását, hogy mindenben egyetértett Aaron megjegyzéseivel.
Aztán fölállt, fogta az iratgyűjtőt, és bement az erkélyről az asztalhoz. Bőrkötésű notesze ott hevert, ahol hagyta. Leült, egy darabig vakon bámulta a szobát, nem látta, hogy folyami szellő fodrozza a függönyöket, vagy hogy vakfekete az éjszaka. Vagy hogy a füles karosszékkel szemközt érintetlenül domborodnak a díványra tett tálcán a vacsorát rejtő ezüst kupolák. Fogta a tollát, és írni kezdett:
„Hatéves voltam, amikor láttam Lashert a templomban, a betlehem mellett. 1947 karácsonyán történhetett. Sőt, akár a velem nagyjából egyívású Deirdre is ott lehetett a templomban, de nagyon erősen érzem, hogy nem volt.
Lehetett volna Deirdre a Városi Zenecsarnokban is, amikor Lasher megmutatta magát nekem. De ismét csak nem tudhatjuk, hogy Aaron kedvenc kifejezését idézzem.
Mellesleg a megjelenéseknek önmagukban semmi közük Deirdre-hez. Tudomásom szerint őt egyszer se láttam az Első utcai kertben, se másutt.
Aaron már kétségtelenül lejegyezte, amit tőlem hallott, és ebből is ugyanaz a feltevés rajzolódik ki: Lasher akkor jelent meg nekem, amikor nem tartózkodott a közelben a boszorkány. Valószínűleg ott ölt testet, ahol akar.
Miért? Ez itt a kérdés. Miért nekem? De vannak ennél idegborzolóbb és felkavaróbb kapcsolódások is.
Például – bár lehet, hogy ez nem sokat számít – én ismerem Rita Mae Dwyer Lonigant. Mi is ott voltunk Marie Louise-zal a sétahajón azon az estén, amikor Rita Mae berúgott a fiújával, Terry O'Neill-lel. Ezért adták be a Rózsiba, ahol megismerte Deirdre Mayfairt. Emlékszem, hogy Rita Mae beköltözött a Rózsiba. Jelent ez valamit?
És még valami. Akkor mi van, ha az őseim a Kertvárosban szolgáltak? Nem tudom, így volt-e, azt tudom, hogy apai nagyanyám árvagyerek volt, a Szent Margitban nevelték föl, ebből gondolom, hogy nem származhatott törvényes ágyból. Mi van, ha dédnagyanyám az Első utcai házban volt szobalány... de csak az eszem akar elszaladni.
De végül is, nézzük meg, mit műveltek a fajtanemesítés érdekében. Ha lovakkal és kutyákkal csinálják ugyanezt, akkor azt endogám keresztezésnek vagy beltenyészetnek hívják.
A legkiválóbb hímek sorra párzottak a fajtájukbéli boszorkányokkal, hogy a génkeverékben megerősödjenek bizonyos tulajdonságok, közöttük kétségtelenül az okkult hajlamok, de mi van a többiekkel? Ha jól olvastam ezt az átkozott valamit, Cortland nemcsak Stellának és Rowannak volt az apja, de lehetett Antháé is, holott őt mindenki Lionel lányának tartotta.
Mármost ha Julien volt Mary Beth apja, á, ezt számítógéppel kellene modellálni, diagramot kellene készíteni a beltenyészetről. Ha megvannak az ábrák, jöhet a genetika. Ezt el kell mondanom Rowannak, ő mindent meg fog érteni. Beszélgetés közben említette, hogy a génkutatás nagyon népszerűtlen. Nem akarják elismerni, hogy az emberek meghatározhatók genetikailag. Amivel elérkeztem a szabad akarathoz, és többek között a szabad akaratba vetett hitem miatt fogok megbolondulni.
Mindenesetre ennek az egésznek Rowan a genetikai haszonélvezője: magas, nyúlánk, szexi, makkegészséges, ragyogó eszű, erős és sikeres. Zseniális orvos, akinek telekinetikus hatalma van az ölésre, ehelyett az életmentést választja. Már megint itt az akarat. A szabad akarat.
De hogy illeszkedek én ebbe a szabad akaratommal? Ebbe, ami »kivan tervelve«, hogy az álombeli Townsend szavaival éljek? Uram Jézus!
Netán valamelyik véletlen ír cseléd kapcsol ezekhez az emberekhez? Vagy egyszerűen kívülállóval szoktak kereszteződni, ha felpezsdítésre van szükség? De hát erre Rowan akármelyik hős tűzoltója/rendőre alkalmas lett volna. Miért én? Miért kellett nekem vízbe fúlnom, ha tényleg ők fojtottak a tengerbe, amit még mindig nem hiszek – de hát Lasher kizárólag nekem mutatta meg magát, apró koromtól fogva.
Úristen, ezt képtelenség értelmezni! Lehet, hogy a vízbefúlás nem volt sorsszerű, ám Rowannak mindenképpen ki kellett mentenie, mert eleve neki születtem. De azt nem fogadhatom el, hogy a vízbefúlás sorsszerű volt, mert akkor túl sok minden másnak kellene sorsszerűnek lennie, és az túlságosan iszonyú.
Nem olvashatom ezt a krónikát azzal a gondolattal, hogy elkerülhetetlenek voltak a rettenetes tragédiák. Hogy Deirdre-nek így kellett meghalnia.
Teljes három napig firkálhatnék és dumálhatnék még, hol ebbe a pontba kötve bele, hol abba. Meg fogok bolondulni. Még mindig semmi támpontom sincs, mit jelenthet az ajtó. Semmi, amit olvastam, nem fejti meg ezt az egyetlen képet. Számot sem látok vele kapcsolatban. Hacsak nem egy ajtót jelöl a tizenhármas, és így van valami jelentése.
Bár lehet az ajtó egyszerűen csak az Első utcai ház bejárata; vagy maga a ház képezhet egy kapuzatot. Túlzás, nem is érzem igaznak.
Ami kezem pszichometriai erejét illeti, még mindig nem tudom, mire kell használni, hacsak nem arra, hogy a testet öltő Lashert megérintve derítsem ki, hogy ki is igazából ez a szellem, honnan jön, és mit akar a boszorkányoktól. De hogyan érinthetném meg Lashert, ha ő nem akarja?
Persze lehúzom a kesztyűmet, és megérintem a történettel vagy az Első utcával kapcsolatos tárgyakat, ha Rowan, aki most az Első utca úrnője, egyáltalán megengedi. Ám valamiért rettegek ettől a lehetőségtől. Nem látom benne céljaim valóra válását. Úgy látom, mint közösködést a tárgyakkal, felszínekkel, képekkel... továbbá... először félek hozzányúlni olyan holmikhoz, amelyek a holtaké voltak. De meg kell kísérelnem. Mindent meg kell kísérelnem!
Majdnem kilenc. Aaron még mindig sehol. Kint sötét, csend és cidri. Nem akarok úgy beszélni, mint Marlon Brando a Vízparton -ban, de a kabócáktól is rinyálok, ebben a szobában pedig tiszta idegsokk vagyok, akármilyen szépek a rézlámpák. Nem merek ránézni a képekre vagy a tükrökre, nehogy olyat lássak, amitől megrémülnék.
Gyűlölöm, ha félnem kell!
Nem bírom itt tovább. Talán nem tisztességes azt várnom, hogy Aaron azonnal előálljon, mihelyt befejeztem az olvasást. Ám Deirdre-et rég eltemették, én pedig itt ülök Aaronra várva, miközben Mayfairek taposnak az agyamban és a szívemen, de akkor is várok! Várok, mert megígértem, mert Aaron nem telefonált, és nekem látnom kell Rowant.
Aaronnak ezt rám kell bíznia. Majd beszélünk éjszaka, holnap, vagy holnapután, de ma este Rowannál kell lennem!
Egy utolsó megjegyzés: ha itt ülök, behunyom a szememet, és a látomásokra gondolok, ha felidézem a benyomást, mert a tények már elmúltak, még mindig azt kell hinnem, hogy akiket láttam, jók voltak. Magasabb cél érdekében küldtek vissza, és én döntöttem úgy, szabad akaratomból, hogy elfogadom a küldetést.
Az ajtó és a tizenhármas szám eszméje se pozitív, se negatív benyomást nem kelt bennem, ami lehangoló, mélységesen lehangoló. Ám továbbra is azt érzem, hogy az enyéim, ott fent, jók voltak.
Azt nem hiszem, hogy Lasher jó. Egyáltalán nem az. Cáfolhatatlan bizonyíték van rá, hogy a nők közül többet is ő pusztított el. Talán mindenkit elpusztított, aki valaha is ellenállt neki. És itt jön be Aaron kérdése:
Mi a szándéka ennek a valaminek? Mert ez a teremtmény a maga feje után megy. De miért nevezem teremtménynek? És ki teremtette? Ugyanaz, aki engem? Az meg ki? Nevezzük teremtmény helyett entitásnak. Ez az entitás gonosz.
De miért mosolygott rám a templomban, amikor hatéves voltam? Nyilván nem akarhatta, hogy érintsem meg, és találjam ki a tervét. Vagy igen?
Már megint a »szükség« és a »terv« szavak kergetnek az őrületbe. Egész lényem fellázad ellenük. Tudok hinni a küldetésben, a rendeltetésben, a nagy célban, ezeknek a szavaknak a bátorsághoz, a vitézséghez, a szabad akarathoz van közük, de a »terv« és a »szükség« kétségbe ejt.
Most azonban nem kétségbeesett vagyok, hanem eszelős, nem bírok megmaradni ebben a szobában, borzasztóan vágyom Rowan után, és borzasztóan szeretném összeállítani a kirakóst, hogy teljesíthessem a küldetést, amelyet odakint bíztak rám, mert hiszem, hogy legjobb részem elfogadta, amivel megbízták.
Miért hallom annak a friscói ürgének a hangját, Gandernek vagy hogy hívták: »Feltételezés!«
Bárcsak itt lenne Aaron! Jelzem, bírom őt. Bírom őket. Megértem, amit tettek, igazán megértem. Senki sem szereti a gondolatot, hogy figyelik, írnak róla, lesnek rá, ilyesmi. De én megértem. Rowan is meg fogja érteni. Muszáj neki.
Mindebből olyan dokumentum állt össze, amely mondhatni páratlan és rendkívül fontos. Ha pedig elgondolom, milyen mélyen belegabalyodtam ebbe az egészbe, attól a perctől kezdve, hogy az az entitás kinézett rám a vaskerítés mögül, akkor hálát adok Istennek, hogy létezik a Talamasca, és »figyel«, ahogy ők mondják, és tudja, amit tud.
Különben... Rowan meg fogja érteni. Talán még jobban is érti, mint én, mert lát dolgokat, amelyeket én nem látok. És lehet, hogy ki van tervelve. Már megint itt tartok?
»Jöjjön már vissza, Aaron!«”

 

 

HUSZONNYOLC

MEGÁLLT A VASKAPUNÁL, a zizegő, nehéz csendben. A taxi elcammogott. Képzelni sem lehetett kietlenebb, komorabb házat. Az utcai lámpa a teliholdnál könyörtelenebbül árasztotta az ágak között a világosságot a meghasadt kockakövekre, a márvány grádicsokon erjedő levélszőnyegre, a fehér festéküket pergető, fekete foltokban rothadó, vastag, borult oszlopokra, a tornác hepehupásra korhadt deszkáira a nyitott ajtó előtt, amelyből sápkóros fény pislogott.
Tekintete lassan átvándorolt a csukott zsalugáterekre, az elvadultan burjánzó kertre. Amikor kilépett a szállodából, eleredt a csendes eső, de mostanra alig volt több szitálásnál, amely csillogóra kente az aszfaltos utat, párásan lebegett a kerítésen kinyúló levelek fölött, és alig észrevehetően simogatta az ő vállát és arcát.
Itt élte le anyám az egész életét. Itt született az anyja, és a nagyanyja. Ebben a házban ült Stella koporsója mellett Ellie. Itt kellett lennie, bár a hosszú délutánon épp csak érintették ezeket a dolgokat, koktél, saláta és fűszeres falatok mellett. „Carlotta akarja elmondani... majd ha beszéltél Carlottával...”
Neki tárták ki az ajtót? Neki nyitották meg a kapuszárnyat? Az ajtó fából készült rámája olyan volt, akár egy gigászi kulcslyuk: lent hirtelen kiszélesedett, fölfelé keskenyedett. Hol is látta ugyanezt a kulcslyukforma ajtót? A sírkőre faragva, a Lafayette temetőben. Micsoda gúny, hiszen ez a ház volt az ő anyjának a kriptája.
Még a csendes, kedves eső sem hűtötte a hőséget. Ám most feltámadt a szellő, a folyami szellő, ahogy ők nevezték a búcsúzásnál, a szállodától néhány sarokra, és az esőszagú szellő oly gyönyörűségesen mosdatta, mint a víz. Mi ez a vad, tömény virágszag, amely olyannyira nem hasonlít korábbi élete virágüzleteinek illatára?
Nem tiltakozott ellene. Bódultan ácsorgott, könnyűnek és majdnem pőrének érezte magát az imént magára kapott, vékony selyemruhában, próbálta látni a sötét házat, próbált mély lélegzetet venni, próbálta lassítani a történések vágtatását, azt, amit látott és csak félig értett.
Kettétört az életem, gondolta, és a múlt, az eldobott része sodródik, akár az elvágott kötelű csónak, mintha víz lenne az idő, és a szemhatár mutatná, mi az, ami fontos marad.
Miért, Ellie? Miért voltunk kirekesztve? Miért, ha mind tudták? Ismerték a nevemet, a nevedet, tudták, hogy az ő lánya voltam! Mi ez az egész, hogy százak és százak mondják egymás után ugyanazt a Mayfair nevet!
– Gyere majd be az irodába, miután beszéltetek – kérte a fiatal Pierce, a rózsás arcú Pierce, aki máris partner volt a cégnél, amelyet a dédapja alapított réges-rég. – Aki Ellie-nek is nagyapja volt, tudod – magyarázta a fehér hajú, cizellált arcú Ryan, Ellie első unokatestvére. Rowan nem tudta. Nem tudta, ki kicsoda, vagy honnan való, vagy micsoda mit jelent, de legfőképp azt nem tudta, hogy neki miért nem szólt senki. Nyilalló keserűség. Ezt tette Cortland, meg azt tette Cortland... és Julien és Clay és Vincent és Mary Beth és Stella és Antha és Katherine.
Ó, az az édes déli muzsika, amelynek a szavai olyan titokzatosak és buják, mint ez az illat, amelyet belélegez, mint ez a tapadós meleg, amelytől hirtelen elnehezedik még a puha selyemszoknya is!
A nyitott ajtó mögött lapítanak a válaszok? A jövő várakozik a nyitott ajtó mögött? Végül is, miért ne lehetne ez mindennek dacára csak egy életfejezet, amelyet ritkán lapoz föl, miután visszatér a külvilágba, ahol ezekben az években tartották, el a kísértő bájolásoktól és a bűvölettől? Ó, de nem lesz az, mert az ilyen erős igézet örökre megváltoztatja az embert! Minden pillanat, amelyet a családnak, a Délnek, a történelemnek, az összetartozásnak, a két kézzel kínált szeretetnek ebben a világában töltött, ezer évvel távolította el attól a Rowantól, aki volt, vagy aki lenni akart.
Tudták-e, átélték-e csak egy másodpercre, milyen csábító ez? Mennyire elgyengült attól, ahogy elhalmozták meghívásokkal, látogatásokat és beszélgetéseket, családi tapasztalatokat, családi összetartást, családi meghittséget ígértek.
Rokonság! Van fogalmuk róla, milyen kimondhatatlanul különleges ez a kopár, önző világ után, amelyben élt, akár egy cserepes növény, amely sose látott igazi napot vagy igazi földet, és csak a dupla üveg mögül hallotta az esőkopogást?
– Néha csak úgy körülnézek – mondta Michael Kaliforniában –, és minden olyan sterilnek tűnik itt. – Ő aztán megértette. Megértette már akkor, mikor még nem is álmodott róla, hogy létezik ilyen város, ahol rád kiáltanak a színek és a textúrák, ahol minden illat egy kábítószer, ahol külön életet él a levegő.
A való világ kedvéért mentem orvosnak, és egyedül a várószobákban meg a baleseti osztályon láthattam törzsi gyűléseket, összebújó nemzedékeket, amint sírnak, nevetnek, sugdolóznak, miközben elszáll fölöttük a halál angyala.
– Úgy érted, Ellie sose mondta meg neked az apja nevét? Sose beszélt neked Sheffieldről és Ryanról és Gradyről és... – Ő pedig mindannyiszor azt felelte, hogy nem.
Pedig Ellie visszajárt, itt állt ebben a temetőben Nancy néni temetésén, (ki az ördög volt az a Nancy néni), aztán ugyanebben mutogatta a tárcájából előszedett fényképeket! Lányunk, a doktornő! És haldokolva, morfiumos álmában azt mondta Rowannak: „Bárcsak hazaküldhetnének, de nem tehetik. Azt nem tehetik.”
Miután búcsút vettek a szállodánál, és ő fölment zuhanyozni és átöltözni, hogy szabaduljon a fülledt melegtől, egy percre olyan keserűség fogta el, hogy nem bírt gondolkozni, érvelni, de még sírni sem. Persze tudta, olyan cáfolhatatlanul tudta, mint mindent, hogy rengetegen vannak közöttük, akik semmit sem szeretnének jobban, mint szabadulni a vérségi kötelékek és emlékek irdatlan hálójából, neki mégis elképzelhetetlen volt az ilyesmi.
Jó, ez volt a szép oldala, olyan ellenállhatatlan, mint ez a sötétben illatozó virág, ahogy kitárták neki a karjaikat.
De milyen igazságok bujkálnak az ajtó mögött, a koporsóban fekvő gyermekasszonyról? Sokáig az járt a fejében, miközben körülötte pezsgőként csobogtak a hangok: Valamilyen csoda folytán nem tudja valamelyikkőtök az apám nevét?
– Carlotta majd el akarja... nos, el akarja mondani a magáét.
– ...olyan fiatal, mikor te megszülettél.
– Apa tulajdonképpen sose mondta...
Innen, a csorba kockakövekre hulló mesterséges holdvilágnál nem láthatta az oldalerkélyt, amelyet Ryan és Bea leírt, a tornácot, ahol tizenhárom éven át ült az anyja egy hintaszékben. „Nem hinném, hogy szenvedett.”
Most annyit kell tennie, hogy megnyitja a vaskaput, fölmegy a márványlépcsőn, keresztül a korhadó deszkákon, és belöki az ajtót, amelyet neki hagytak nyitva. Miért ne? Olyan iszonyúan kívánt egy kóstolót a benti sötétségből, hogy most még Michael sem hiányzott. Ezt csak egyedül csinálhatja.
Mintegy álomban látta, hogy hirtelen fölerősödik a fény. Az ajtó szélesebbre nyílt, és ott állt az összeszáradt öregasszony. Hangja pattogott a sötétségben, fénytelen komorságán is majdnem átütött az ír dallam:
– Most bejössz, Rowan Mayfair, vagy nem jössz be?
Rowan meglökte a kapuszárnyat, de az nem engedett, így hát megkerülte. Lassan kellett jönnie, mert síkosak voltak a lépcsőfokok, és a tornác deszkái szivacsosan süppedeztek a talpa alatt.
Carlotta eltűnt. Az előtérbe lépő Rowan valahol messze-messze pillantotta meg a sötét, apró alakot, egy tágas helyiség bejáratánál, amelynek magányos fényforrása küldte az egyetlen világosságot a magas mennyezetig érő homályba, amelyen át kellett kelnie.
Lassan követte az öregasszonyt.
Elhaladt a láthatatlanságba burkolózó, sötét emelet hihetetlenül hosszú, nyaktörő lépcsője mellett, ajtók mellett, amelyek a jobbján terpeszkedő, óriási nappaliba nyíltak. A szoba ablakain bejött az utcai lámpák derengő, gyér fénye, megmutatott egy hosszú darab csillogó padlót és néhány fölismerhetetlen bútort.
Balról elmaradt egy csukott ajtó, Rowan belépett a fénybe, és látta, hogy egy tágas ebédlőbe érkezett.
Két gyertya állt egy ovális asztalon, remegő lángjuk jelentette az egyetlen világítást. Csodálatos módon még így is látni lehetett a falfestmények falusi jeleneteit: spanyolszakálltól fátyolos tölgyfákat, felszántott földeket. Az ajtók és az ablakok bő három méterre nyúltak Rowan feje fölé. Ahogy hátranézett, meglátta a hosszú előtér végében a bejáratot; óriásinak rémlett, az árnyékos mennyezetig betöltötte a falat.
Megfordult, rámeredt az asztalfőn ülő asszonyra. A sűrű, hullámos fehér haj, amely most nem volt olyan szorosan lesimítva, nagyon fehérnek látszott a sötétben. A gyertyák éles körvonalú, ijesztő lángokat rajzoltak a pápaszem kerek lencséire.
– Ülj le, Rowan Mayfair – parancsolta Carlotta. – Sok mindent kell mondanom neked.
Dacból hordozta körül ráérős lassúsággal a tekintetét, vagy csak nem volt kedve megtörni a varázst? Látta, hogy helyenként kirojtosodtak a bársonyfüggönyök, és kopott szőnyeg takarja a padlót. Por vagy penész szagát árasztotta a faragott székek párnázott ülése. Esetleg a szőnyegből jött, vagy a szomorú függönyökből?
Nem érdekes. Mindenen ez érzik. De érezni lehetett egy másik szagot is, gyönyörűséges szagot, amelyről erdőkre, napsütésre és különös módon Michaelre kellett gondolnia. Jó szag volt. Michael, az ács, megértené. A régi ház ácsolata illatozott az egész nap felgyűlt forróságtól, és kissé érezni lehetett benne a viaszgyertyák szagát.
A magasból a sötét csillár száz és száz, metszett üvegcseppje verte vissza a gyertyafényt.
– Gyertyával működik – mondta az öregasszony. – Én már túl öreg vagyok, hogy fölmásszak, és kicseréljem. Eugenia is öreg. Nem képes megcsinálni. – Alig észrevehetően biccentett a túlsó sarok irányába.
Rowan hátrahőkölt. Karjait keresztbe fonva egy fekete asszony állt a sarokban, ritkás hajú, megsárgult szemű árnyék, vélhetőleg nagyon sovány, bár ezt nehéz volt megállapítani a sötétségben, amely csak a szutykos kötényt mutatta belőle.
– Most már elmehet, kedves – mondta Carlotta a fekete asszonynak. Hacsak nem inna valamit az unokahúgom, de ugye nem kérsz, Rowan?
– Nem, köszönöm. Nem kérek semmit, Mayfair kisasszony.
– Szólíts Carlottának, vagy Carlnak, ha úgy jobban tetszik. Nem érdekes. Mayfair kisasszonyból van vagy ezer.
A fekete öregasszony eljött a kandalló mellett, majd az asztalt megkerülve kiment a hosszú előtérbe. Carlotta úgy nézett utána, mint aki addig nem akar szólni, amíg nincs egyedül.
Váratlanul kondult valami, furcsán ismerős, mégis meghatározhatatlan hangon. Csukódó ajtó kattant, majd tompa, mély lüktetéssel életre kelt a ház gyomrában egy erőlködve forgó, nagy motor.
– Lift! – súgta Rowan.
Az öregasszony mintha ellenőrizte volna a hangot. Arca aszottnak, aprónak látszott a sűrű haj keretében. Látható örömmel nyugtázta, amikor a lift kongva megállt. Föltekintett Rowanra, és egy székre intett az asztal hosszabb oldalán.
Rowan a székhez ment, leült, háttal az udvarra nyíló ablakoknak. Úgy fordította a széket, hogy szemközt legyen Carlottával.
Ahogy följebb tekintett, újabb festményt talált a falon: egy fehér oszlopos, ültetvényes udvarházat, és mögötte dimbes-dombos vidéket.
Túlnézett a gyertyákon az öregasszonyra, és megkönnyebbülten látta, hogy már nem tükröződnek szemében az apró lángok. Csak a beesett arc látszott, a tisztán csillogó lencsék, a hosszú ujjú ruha sötét, virágos kelméje, a csipkés mandzsettából kinyúló vékony kéz, és a bütykös ujjak egy bársonnyal bevont ékszerdoboz-félén, amelyet hirtelen Rowan felé tolt.
– Ez a tied – mondta. – Egy smaragd nyakék. A tied, mint ahogy tied a ház és a telek, amelyen áll, és minden fontosabb, amit benne találsz. Ráadásul akkora vagyon, amely legalább ötvenszerese a mostani tőkédnek, bár az is lehet, hogy százszorosa, én már nem is tudom. De hallgasd meg, amit mondok, mielőtt követelnéd, ami a tied! Jól figyelj mindenre, amit mondandó vagyok!
Elhallgatott, tekintetével pásztázta Rowan arcát, aki még erősebben érezte, mennyire kortalan a hangja, sőt, az egész lénye ennek az öregasszonynak. Már-már kísérteties volt, mintha egy ifjú szellem szállta volna meg a vén porhüvelyt, és töltötte volna el a tagadás ádáz tüzével.
– Nem – mondta Carlotta. – Vén vagyok, vénséges vén. Csupán az tartott életben, hogy vártam anyád halálát és azt, amit leginkább rettegtem: a te érkezésedet. Imádkoztam, hogy Ellie hosszú életű legyen, hogy addig kapaszkodjon beléd, amíg Deirdre elrohad a sírban, és megszakad a lánc. Ám a sors újabb kis meglepetést tartogatott nekem: Ellie halálát. Ellie meghalt, és én egy szót sem hallottam róla.
– Ő akarta így – felelte Rowan.
– Tudom – sóhajtott az öregasszony. – Tudom, igaz, amit mondasz. Nem az volt a csapás, hogy elhallgattad, hanem a halál. De már megtörtént, és nem lehet jóvátenni.
– Ellie mindent elkövetett, hogy távol tartson – mondta Rowan egyszerűen. – Aláíratott velem egy kötelezvényt, hogy sohasem jövök ide. Úgy döntöttem, hogy megszegem az ígéretemet.
Az öregasszony hallgatott.
– Jönni akartam – folytatta Rowan, majd azt kérdezte, olyan gyengéden, annyira esdekelve, amennyire tudta; – Miért akart távol tartani? Hát mi olyan rettenetes?
Carlotta szótlanul ült, és nézte.
– Erős teremtés vagy – mondta nagy sokára. – Úgy vagy erős, ahogy az anyám volt.
Rowan nem felelt.
– Olyan a szemed, akár az övé, mondták ezt neked? Volt ott olyan vén, aki emlékezhetett anyámra?
– Nem tudom – felelte Rowan.
– Mit láttál ezzel a szemeddel? – kérdezte az öregasszony. – Láttál olyat, amiről tudtad, hogy nem lenne szabad ott lennie?
Rowan összerázkódott. Először azt hitte, rosszul értette, majd villámgyorsan ráeszmélt, hogy jól értette; abban a pillanatban eszébe jutott a hajnali háromkor feltűnt fantom, és ezzel furcsán, érthetetlenül összekeveredve az álom a repülőgépen valamiről, ami huzzányúl és megerőszakolja.
Döbbenten látta, hogy Carlotta mosolyra húzza a száját. De nem epés mosoly volt, nem is diadalmas, csak rezignált. Aztán ismét elsimult, szomorú és töprengő lett az arca. Egy pillanatra olyannak látszott a szűrt fényben, akár egy halálfő.
– Szóval eljött hozzád – sóhajtott halkan –, és rád tette a kezét.
– Nem tudom – mondta Rowan. – Ezt magyarázza meg.
De az öregasszony csak nézett, és várt.
– Férfi volt, egy vékony, elegáns férfi. Hajnali háromkor jött. Az anyám halálának órájában. Olyan tisztán láttam, mint magát, de csak egy percre.
Carlotta lesütötte a szemét. Rowan azt hitte, be is hunyta, de aztán észrevette a csillanást a szemhéjak alatt. Az öregasszony összekulcsolta ujjait az asztal lapján.
– Az ember volt – mondta –, az ember, aki az őrületbe kergette az anyádat és a nagyanyádat. Az ember, aki szolgálta anyámat, mert anyám uralkodott mindenkin. Szóba hozták a többiek? Figyelmeztettek?
– Nekem nem mondtak semmit! – felelte Rowan.
– Mert nem tudnak, amit ők is belátnak végre, tehát meghagyják nekünk a titkokat, úgy, ahogy mindig is kellett volna.
– De mit láttam én? Miért jött hozzám? – Ismét az álomra gondolt a repülőgépen, és nem tudta, miért kapcsolja össze a kettőt.
– Mert azt hiszi, hogy most az övé vagy – felelte az öregasszony. – Az övé, hogy szerethessen, fogdoshasson és uralkodhasson rajtad, szolgaságot ígérve.
Rowan ismét zavarba jött, és tompa tűzbe borult az arca. Fogdoshasson. Megcsapta az álom kísértő hangulata.
– Ő azt fogja mondani, hogy nem így van ez – folytatta az öregasszony. – Ha majd a füledbe sugdos, mikor senki sem hallhatja, rabszolgádnak állítja magát, akit Deirdre testált rád. Csakhogy ez hazugság, drágám, gonosz hazugság. A magáévá tesz, és megőrjít, ha nem engedelmeskedsz az akaratának. Ezt művelte mindőjükkel. – Elhallgatott, homlokán mélyebbek lettek a ráncok, tekintete végigsuhant az asztal poros lapján. – Kivéve azokat, akik voltak olyan erősek, hogy megzabolázzák, és azzá a cseléddé tegyék, akinek állította magát, hogy őket szolgálja... Elvékonyodott a hangja. – ...az ő mérhetetlen romlottságukat.
– Ezt magyarázza meg.
– Megérintett téged, igaz?
– Nem tudom.
– Dehogynem tudod. Lángba borult az arcod, Rowan Mayfair. Hát hadd kérdezzem meg, lányom, független, ifjú lányom, aki oly sok magad választotta férfit ismertél, volt-e olyan jó, mint egy halandó? Gondolkozz, mielőtt válaszolnál! Ő azt fogja mondani, hogy senki élő férfi nem részeltethet abban a kéjben, amiben ő. De igaz volt-e? Mert szörnyű ára van ám annak a gyönyörnek.
– Azt hittem, álom volt.
– De láttad.
– Az előző éjszaka történt. Az érintés meg az álomban. Az két különböző dolog, – Anyádat holtáig fogdosta – mondta az öregasszony. – Akármennyi nyugtatót adtak neki. Akármilyen bután bámult, botlábbal csoszogott. Amikor este lefektették, ő jött és tapogatta. Anyád meg vonaglott az érintésétől, mint egy közönséges szajha... – Elharapta a mondatot, majd ismét feltűnt a száján a fényként játszadozó mosoly. – Haragszol ezért? Haragszol rám, mert ilyeneket mondok? Azt gondolod, szép látvány volt?
– Azt gondolom, hogy anyám beteg volt, nem volt eszén, és ez emberi dolog.
– Nem, drágám, az ő közösülésük sohasem volt emberi.
– Azt akarja mondani, hogy kísértetet láttam, aki anyámmal hált, én pedig valamiképp örököltem tőle?
– Igen, és fojtsd vissza a haragodat. A te veszedelmes haragodat.
Rowan elhűlt. Zavarodott félelem hulláma csapott át rajta.
– A gondolataimban olvas! Egész idő alatt ezt csinálta!
– Ó igen, ezt teszem, legjobb tehetségem szerint. Bár jobban olvashatnám. Nem az anyád volt ebben a házban az egyetlen asszony, akinek hatalom adatott. Három emberöltővel ezelőtt én voltam kiszemelve a nyakláncra, mert láttam őt, mikor hároméves voltam, olyan tisztán és erősen láttam, hogy kezembe csúsztathatta meleg kezét, föl tudott kapni a levegőbe, igen, fölemelt a magasba, de én dacoltam vele, elfordultam tőle, megmondtam neki: „Menj vissza a pokolba, ahonnan jöttél!” És az erőmet használtam, hogy megküzdjek vele.
– Most pedig enyém a nyaklánc, mert én is látom őt?
– Tied, mert te vagy az egyetlen leánygyermek, és nem tehet mást. Reád szállna akkor is, ha gyengécske hatalommal bírnál, de itt szó sincs erről, mert a hatalmad erős, nagyon erős, és mindig is az volt. – Elhallgatott, és egy darabig pásztázta Rowant kifürkészhetetlen üres tekintetével. – Pontatlan, igen, változékony, természetesen, és talán fegyelmezhetetlen – de nagyon erős.
– Ne becsülje túl – szólt Rowan halkan. – Én sohasem teszem.
– Réges-rég tudok róla Ellie-től – folytatta az öregasszony. – Ellie mesélte, hogy el tudod hervasztani a virágokat. Ellie mesélte, hogy fel tudod forralni a vizet. „Erősebb, mint Deirdre vagy Antha volt valaha!” Ezt mondta nekem, sírt és könyörgött, adjak tanácsot, mit tegyen! „Tartsd távol innen!” – feleltem neki. „Úgy vigyázz, hogy sose jöjjön haza, sose tudja meg! Úgy vigyázz, hogy sose tanulja meg a használatát!”
Rowan sóhajtott. Nem vett tudomást a tompa fájdalomról, amely elfogta Ellie nevére, Ellie-ére, aki megbeszélte őt ezekkel az emberekkel. Kitették a lakatlan szigetre, és közben itt voltak mind. Még ez a nyomorult vénasszony is itt lehetett.
– Igen, és újra érzem a haragodat! Haragszol rám, haragszol, mert azt hiszed, tudod, miket tettem az anyáddal!
– Nem akarok haragudni magára – mondta Rowan gyenge hangon. – Én csak meg akarom érteni, miket beszél, tudni akarom, miért vittek el...
Az öregasszony megint visszasüllyedt a töprengő hallgatásba. Ujjai megálltak a levegőben az ékszeres doboz felett, majd leereszkedtek, és összekulcsolódva elnyugodtak rajta, mint Deirdre petyhüdt keze a koporsóban.
Rowan elfordította a tekintetét. A túlsó falat nézte, a festett eget a kandalló fölött.
– Ó, hát még ez sem jelent számodra egy cseppnyi vigaszt? Sose fordult meg a fejedben az évek során, hogy nem él-e még valaki a földön, aki olvas a gondolatokban, és tudja, halálra van-e ítélve a mellette álló ember? Aki el tud űzni másokat, puszta haraggal? Látod a gyertyákat? El tudod oltani, és újra tudod gyújtani őket! Tedd meg!
Rowan nem tett semmit. Mereven bámulta az apró lángokat, és reszketett. Ha igazán tudnád, ha tényleg tudnád, mit tehetnék most veled...
– De hát én tudom! Érzem az erődet, mert én is nagyon erős vagyok, erősebb, mint Antha vagy Deirdre. Azzal tartottam sakkban őt ebben a házban, így akadályoztam meg, hogy bánthasson. Így választottam el harminc évre Deirdre gyermekétől. Oltsd el a gyertyákat! Gyújtsd meg őket! Látni akarom, ahogy megteszed!
– Nem teszem, és követelem, hogy hagyja abba a játszadozást. Mondja el, amit mondania kell, de mellőzze a vicceit. Ne gyötörjön tovább. Sose ártottam magának. Mondja meg, kicsoda ez az ember, és hogy maga miért vett el az anyámtól.
– De hát ezt kellett tennem! Azért vettelek el az anyádtól, hogy megmentselek az embertől, ettől a nyaklánctól, az átok és a gazdagság e hagyatékától, amelyet az ő mesterkedése és hatalma hordott össze. – Egy pillanatig figyelte Rowant, aztán folytatta, a hangja elmélyült, de semmivel sem lett kevésbé éles. – Elvettelek anyádtól, hogy megtörjem az akaratát, és megfosszam a mankótól, amelyre támaszkodhatott volna, a válltól, amelyen elzokoghatta volna lelkének gyötrelmeit, a társtól, akit megronthatott és elsorvaszthatott volna gyengeségében és nyomorúságában.
Rowan válaszolni sem tudott jeges dühében. Látta a fekete hajú nőt a koporsóban. Látta a Lafayette temetőt, csak most az éjszaka szemfödelében, némán és kihaltan.
– Harminc év alatt erőssé és egyenessé kellett nőnöd, távol ettől a háztól, távol e gonosz históriától! És mi lett belőled, olyan orvos, akihez foghatóval még nem találkoztak a munkatársaid, és ha gonoszat cselekedtél a hatalmaddal, felháborodottan fordultál el magadtól, és a szégyen még feltétlenebb önfeláldozásra sarkallt!
– Honnan tud maga ilyeneket?
– Látom. Elmosódottan, de látom. Látom a gonoszt, bár magukat a tetteket nem, mert épp az a szégyen és bűntudat takarja őket, amely meglétükről árulkodik.
– Akkor mit akar tőlem? Gyónást? Maga mondta, hogy hátat fordítottam a gonosznak. Valami sokkal igényesebbet, sokkal nívósabbat kerestem.
– „Ne ölj!” – súgta az öregasszony.
Éles fájdalom hasított Rowanba. Döbbenten látta, hogy Carlotta gúnyosan elkerekíti a szemét. Most értette meg a trükköt, és bőszítően védtelennek érezte magát. A vénasszony, azzal, amit mondott, kiugratta a keresett képet az ő tudatából.
Öltél! Életet oltottál ki, haragból és indulatból! Szándékosan tetted. Ilyen erős vagy.
Mélyebbre vonult vissza önmagába. A villogó, lapos, kerek üvegeket nézte, aztán, aztán elengedte tekintetével a két lencsét, és mögöttük az alig látható, sötét szempárt.
– Megtanítottalak valamire? – kérdezte Carlotta.
– Próbára teszi a türelmemet – válaszolta Rowan. – Szeretném emlékeztetni, hogy én nem bántottam magát. Nem azért jöttem, hogy válaszokat követeljek. Nem ítélkezni jöttem. Nem azért jöttem, hogy követeljem az ékszert, vagy a házat, vagy akármit. Anyám végtisztességét látni jöttem, azon az ajtón pedig azért léptem be, mert maga hívott. Azért vagyok itt, hogy hallgassak, de nem tűröm, hogy továbbra is tréfát űzzenek belőlem. A földi pokol összes titkáért sem. A maga szellemétől pedig nem félek, akkor se, ha akkora farkat mereget, mint egy arkangyal.
Az öregasszony mereven nézte egy pillanatig, aztán fölvonta a szemöldökét, és váratlanul elnevette magát, meglepően nőies csengésű, kurta kis kacajjal. – Jól fogalmaztál, drágám! – dicsérte még mindig mosolyogva. – Hetvenöt éve anyám azt mondta, a görög istenek elsírnák magukat az irigységtől, olyan gyönyörű az ember, amikor belép a hálószobájába. Lassan elernyedt székében, csücsörített a szájával, majd ismét mosolygott. – De ő ettől még nem tartóztatta meg magát a jóképű halandóktól. Ugyanaz volt a zsánere, mint neked.
– Ezt is Ellie mondta?
– Sok mindent mondott ő nekem, csak azt hallgatta el, hogy beteg. Hogy meg fog halni.
– Az emberek megrémülnek, mikor haldokolnak – szólt Rowan. Nagyon egyedül lesznek. Senki sem halhat meg helyettük.
Az öregasszony lesütötte a szemét. Egy hosszú percig nem mozdult, aztán a keze elindult az ékszerdoboz félgömbjén, megragadta, felpattintotta. Kissé elfordította, hogy kigyúljon a gyertyafényben az aranyláncból csavart fészkében pihenő smaragd, a legnagyobb drágakő, amelyet Rowan látott valaha.
– Szoktam álmodni a halálról – mondta Carlotta a követ bámulva. Imádkoztam érte. – Lassan fölnézett, mérlegelte Rowant, megint elkerekedett a szeme, szürke szemöldöke fölött mély barázdák íródtak homlokának lágy, vékony húsába. Egy pillanatra mintha megfeledkezett volna róla, hogy az aljasság és a körmönfontság pajzsa mögé bújjon Rowan elöl. Most csak szomorú volt.
– Gyere! – mondta. Kászálódni kezdett. – Hadd mutassam meg, amit mutatnom kell. Úgy vélem, nincs már sok idő.
– Miért mondja ezt? – súgta Rowan ingerülten. Volt az öregasszony megváltozott viselkedésében valami ijesztő. – Miért néz rám így?
Carlotta csak mosolygott.
– Gyere! Hozd a gyertyát, ha akarod. Még működik néhány villanykörte, de a többi kiégett, vagy a drótok koptak el és lazultak meg. Kövess.
Felállt, körülményesen leakasztotta a szék támlájáról görbe botját, és meglepően biztos lépésekkel keresztülment a szobán, el az őt figyelő Rowan mellett, aki bal tenyerével védte a gyertya gyönge lángját.
A fényecske felszaladt az előtér falán, és megragyogtatott egy régi arcképet, amely ránézett Rowanra. Földbe gyökerezett a lába, odakapta a pillantását, hogy lássa, csakugyan érzékcsalódás volt-e.
– Mi az? – kérdezte Carlotta.
– Csak úgy rémlett... – Nézte az arcképet. Mesteri munka volt, egy mosolygó, fekete szemű férfit ábrázolt, aki egészen bizonyosan nem élt, hiszen mélyen el volt temetve a hajszálrepedéses lakk rétegei alá.
– Tessék?
– Nem érdekes – felelte Rowan. Elindult, tenyerével oltalmazva a lángot. – Olyannak látszott a fényben, mintha mozogna.
Az öregasszony hátranézett, rászögezte merev pillantását a portréra.
– Sok furcsa dologgal fogsz még találkozni ebben a házban – ígérte. – Visszatérsz majd üres szobákba, mert úgy rémlik majd, mozgó alakot láttál, vagy téged bámult valaki.
Rowan figyelmesen nézte. Carlotta most nem tűnt se ingerkedőnek, se gonosznak, csak magányosnak, értetlennek és töprengőnek.
– Nem félsz a sötétségtől? – kérdezte.
– Nem.
– Látsz a sötétben.
– Igen, jobban, mint a legtöbb ember.
Az öregasszony megfordult, a lépcső lábánál magasodó ajtóhoz ment, megnyomta a gombot. A lift kásásan kongva leereszkedett a földszintre, nehézkes zökkenéssel megállt. Carlotta elfordította a kilincsgombot, kinyitotta az ajtót, és nagy üggyel-bajjal félretolta a rézrácsot.
Beléptek a vedlett, apró szőnyegre, a sötét kelmével kárpitozott falak közé, a fém plafonon derengő villanykörte homályos fényébe.
– Csukd be az ajtót – utasította az öregasszony. Rowan engedelmesen behúzta a kilincsgombnál fogva az ajtót, majd helyretolta a rácsot.
– Akár meg is tanulhatod a használatát, úgyis a tied lesz – tette hozzá Carlotta. Finom illat áradt a ruhájából, valami édes, mint a Chanel, a púder félreérthetetlen aromájával elegyest. Megnyomott a jobbján egy apró, fekete kaucsukgombot. A lift akkora lendülettel rugaszkodott neki, hogy Rowan egészen meglepődött.
Az emeleti folyosóra még sűrűbb sötétség borult, mint a földszintre. Melegebb is volt. Ide egyetlen fényfonalat sem csempésztek be az utcáról ajtók vagy ablakok. A gyertyaláng betétes fehér ajtók sokaságát és egy újabb lépcsőt fogott be sápadt gömbjébe.
– Gyere be ebbe a szobába – mondta az öregasszony, megnyitva a bal kézre eső ajtót. Előrement, botja halkan kopogott a vastag szőnyegen.
Sötét, az ebédlőéhez hasonlóan málló függönyök, szűk faágy, magas félmennyezettel, amelybe mintha egy sast faragtak volna. A fejtámlát ugyanolyan mély vésetű, szimmetrikus dombormű díszítette.
– Ebben az ágyban halt meg az anyád – mondta Carlotta.
Rowan ránézett a csupasz, csíkos matracra. Nagy, sötét foltot látott, amely fénylett, valósággal villódzott az árnyékban. Bogarak! Parányi fekete rovaruk habzsoltak a pecséten. Amikor Rowan előrelépett, a bogarak ész nélkül iszkoltak a fénytől a matrac négy sarkának irányába. A nő felhördült, majdnem elejtette a gyertyát.
Az öregasszony annyira beburkolta magát a tűnődésbe, hogy észre sem látszott venni az ocsmányságot.
– Undorító! – szűrte a foga között Rowan. – Miért nem takarítják ki ezt a szobát?
– Majd te kitakaríttatod, ha akarod – felelte az öregasszony. – Most már a te szobád.
Rowannak felkavarodott a gyomra a melegtől és a svábbogarak látványától. Az ajtóhoz hátrált, a félfának támasztotta a fejét. Érzett más szagokat is, és attól félt, hogy hányni fog.
– Mit akar még mutatni nekem? – kérdezte higgadtan. Uralkodj a magodon, súgta magának, miközben kószáló tekintete lesiklott a fakó tapétáról a gipszfigurákkal és gyertyákkal zsúfolt apró éjjeliszekrényre. Rikító, ocsmány, mocskos. Mocsokban halt meg. Itt halt meg. Elhanyagoltan.
– Nem – tiltakozott az öregasszony –, nem hanyagolták el. Különben is, mit érzékelt már a vége felé? Olvasd el a kórtörténetét. – Elfordult, visszatért a folyosóra. – Most pedig meg kell másznunk az a lépcsőt – közölte. – Mert a lift nem megy magasabbra.
Imádkozz, hogy ne legyen szükséged a segítségemre, mondta magában Rowan. Még a gondolattól is iszonyodott, hogy meg kelljen érintenie ezt az asszonyt. Megpróbált egyenletesen lélegezni, hogy lecsendesítse a belsejében kavargó szélvihart. A nehéz, pállott levegő, amelyben még penetránsabb szagok sejlettek, valósággal ráragadt az arcára, a ruhájára.
Figyelte Carlottát, aki sorra győzte le a grádicsokat, lassan, de önállóan.
– Gyere utánam, Rowan Mayfair – szólt hátra. – Hozd a gyertyát. Fent réges-rég kikapcsolták a gázt.
Rowan követte. Egyre melegebb lett. Az apró pihenőről még egy rövid lépcsőszakasz vezetett a második emeletre. Mikor fölhágott rajta, az a gondolata támadt, hogy itt kell sűrűsödnie a ház egész forróságának.
Jobbra egy csupasz ablak beengedte a mélyben égő utcai lámpa színtelen fényét. Két ajtó látszott, az egyik balra, a másik szemközt. Az öregasszony a bal oldali ajtót nyitotta ki.
– Ott van az ajtó melletti asztalon a petróleumlámpa – mondta. Gyújtsd meg.
Rowan letette a gyertyát, és fölemelte a lámpa üvegburáját. Kissé szúrta az orrát a petróleumszag. A nagy, ragyogó láng még erősebb lett, amikor visszaengedte a burát. Fölemelte a lámpát, hogy a fény megtölthesse a poros, nyirkos, pókhálós, alacsony mennyezetű, tágas szobát. Itt is rovarok menekültek a fénytől. Rowan összerezzent a száraz percegéstől, ám itt erős volt a fa és a meleg szaga, erősebb, mint a rothadó szövet és a penész bűze.
Koffereket látott a falak mellett; a két szögletes ablak egyike alatt ládák szorítottak be a túlsó sarokba egy ócska rézágyat. Az üveget félig eltakarta a vadszőlő függönye, a nedvesre ázott levelek élesen kirajzolódtak, mert a víz magába gyűjtötte a fényt. A rég leszakadt függönyök gyűrött halomban hevertek az ablakpárkányon.
Baloldalt könyvespolcok borították a falat, plafonig érő polcok fogták közre a fából faragott párkányú kandallót. Rendetlenül szétdobált könyvek hevertek az ócska székeken, amelyeknek kárpitozását porhanyóssá puhította a kor és a nyirok. Tompán csillogott a lámpafényben a régi ágy és egy pár bőrcipő, amelyet csak úgy odavetettek a használaton kívüli kandalló elé, egy csomós tekercsbe kötözött, hosszú, vastag szőnyeg végéhez.
Volt valami furcsa ebben a cipőben, az összetekert szőnyeg csomóiban. Tényleg rozsdás lánccal kötözték össze, és nem zsineggel, ahogy az ember várná?
Észrevette, hogy az öregasszony figyeli.
– Ez volt Julien nagybátyám szobája – mondta Carlotta. – Ezen az ablakon mászott ki Antha nagyanyád a tornác tetejére, ahonnan leesett, és halálát lelte a kockaköveken.
Rowan erősebben markolta a lámpa középen elkeskenyedő üvegtalapzatát, de nem szólt.
– Nyisd ki tőled jobbra az első utazóládát – utasította az öregasszony.
Rowan csupán egyetlen pillanatig tétovázott, maga sem értette, miért. Letérdelt a poros deszkára, a láda mellé helyezte a lámpát, szemügyre vette a födelet és a törött zárat. Vitorlavászonból készült, rézzel szegecselt bőrpántokkal megerősítve. Könnyű volt fölemelni a fedelét. Óvatosan visszahajtotta, hogy ne karcolja meg a vakolatot.
– Látod, mi van benne?
– Babák – felelte Rowan. – Babák, amik... hajból és csontból készültek.
– Igen, csontból, emberi hajból, emberi bőrből és emberi körmök nyesedékéből. Ősanyáid babái, olyan régi korokig, hogy az elsőknek már a nevét se tudjuk, és elporlanak az érintéstől.
Rowan végignézte őket, ahogy feküdtek az ócska csomagolóvászonból vetett ágyon, gondosan rajzolt arcukkal, hosszú hajukkal. Látott pálcikákból készült végtagokat, puha, csaknem formátlan törzseket. Az utolsó és a legkülönb selyemruhácskájára még néhány szem gyöngyöt is varrtak, a fénylő csont arcra sötétbarna tintával vagy talán vérrel festettek szemet, szájat, orrot.
– Igen, vérrel – mondta az öregasszony. – Ez Stella, a dédnagyanyád.
A baba rávigyorgott Rowanra. Valaki fekete hajat enyvezett a csont koponyára. Csontok kandikáltak ki a selyemruha alól.
– Honnan vették a csontokat?
– Stellából.
Rowan kinyújtotta a kezét, majd visszakapta. Ujjai begörbültek. Nem bírt hozzányúlni. Habozva fölhajtotta a csomagolóvászon szélét. Porladó-félben levő babák újabb sora feküdt alatta, mélyen belesüppedve a vászonba. Valószínűleg szétesnének, ha ki akarnák venni őket.
– Európáig vezetnek vissza. Nyúlj bele! Vedd ki a legrégibbet. Látod, melyik az?
– Reménytelen. Szertefoszlana az érintésemtől. Különben se tudom, melyik az. – Visszahajtotta a vásznat, vigyázva eligazgatta a felső réteget, és amikor hozzáért a csontokhoz, kellemetlen vibrálás futott végig rajta, mintha éles fényt villantottak volna a szemébe. Agya számba vette az orvosi lehetőségeket: halántéklebenyi zavar, érgörcs... bár bolondság diagnosztizálni egy másvilági okot.
Mereven nézte az apró arcokat.
– Milyen céllal? Miért?
– Hogy szólhass velük, amikor akarsz, hogy segítségüket kérhesd, ők pedig a pokolból teljesíthessék kívánságodat. – Gúnyos vigyorra húzta fonnyadt ajkát. A fény kíméletlenül eltorzította az arcát. – Mintha bárkinek a kedvéért is kijönnének a pokol tüzéből!
Rowan hosszan, gúnyos reszketegséggel sóhajtott, miközben még mindig a babákat és Stella visszataszítóan élethű arcát nézte.
– Ki csinálta ezeket?
– Mind csinálták. Cortland leosont éjszaka, és levágta anyám, Mary Beth lábát, aki a koporsóban feküdt. Cortland metszette ki a csontokat Stellából. Stella azt akarta, hogy itthonról temessék. Tudta, mit fog tenni Cortland, mert nagyanyád, Antha, még túl kicsi volt, hogy ő tehesse meg.
Rowan összeborzongott. Lecsukta a ládát, fogta a lámpát, fölállt, leporolta a térdét.
– Ki volt ez a Cortland, aki ezt művelte? Csak nem annak a Ryannek a nagyapja, aki ott volt a temetésen?
– Igen, drágám, ugyanaz! – felelte az öregasszony. – Cortland, a gyönyörű, Cortland, az elvetemült, Cortland, annak az eszköze, aki évszázadokon át irányította ezt a családot. Cortland, aki megbecstelenítette támaszt kolduló anyádat. Az az ember, aki Stellával nemzette Anthát, aki szülte Deirdre-et, akivel Cortland nemzett téged, ki egyszerre vagy lánya és dédunokája.
Rowan szótlanul állt, és megpróbálta elképzelni ezt a gubancos családfát.
– És anyámból ki készített babát? – meredt rá az öregasszonyra, aki hátborzongató volt a lámpafényben.
– Senki. Hacsak nem veszed a fáradságot, hogy lemenj a temetőbe, meglazítsd a követ, és elhozd anyád kezét a koporsóból. Mit gondolsz, képes leszel megtenni? Ő segíteni fog, az az ember, akit már láttál. Eljön, ha fölteszed a nyakláncot, és hívod.
– Milyen okból bánt? – kérdezte Rowan. – Nekem nincs közöm ehhez.
– Elmondom neked, amit tudok. Fekete mágiát űztek. Mindig. Elmondom neked, amit tudnod kell, hogy választhass. Lealacsonyodnál ehhez a szennyhez? Folytatnád? Megfognád ezeket az átkozott piszokcsomókat, és idéznéd a holtak szellemét, hogy a pokol ördögei babázhassanak veled?
– Én nem hiszek ebben – mondta Rowan. – Azt sem hiszem, hogy maga hiszi.
– Azt hiszem, amit láttam. Abban hiszek, amit érzek, ha megérintem őket. Úgy át vannak itatva gonoszsággal, mint az ereklyék szentséggel. Ám a hangok, amelyeken szólnak, mint az ő hangjai, az ördög hangjai. Azt sem hiszed, amit láttál, mikor eljött hozzád?
– Én egy sötét hajú férfit láttam. Nem ember volt, hanem valamilyen hallucináció.
– A sátán volt. Ő majd azt fogja mondani, hogy nem igaz. Gyönyörű néven szólít téged. Versekben beszél hozzád. De akkor is ő az ördög, abból az egyszerű okból, hogy hazudik és pusztít. Ha kell, téged is el fog pusztítani írmagostul, mert csak az a fontos, amit ő akar.
– És mit akar?
– Élni, ahogy mi élünk. Átjönni, látni és érezni, amit mi látunk és érzünk. – Elfordult, odakopogott a botjával a bal oldali falhoz, megállt a kandalló előtt, a göcsörtös tekerccsé göngyölt szőnyegnél, majd fölnézett a polcokra a faburkolatú kandalló két oldalán és a párkány fölött.
– Históriák – mondta –, mindazoknak a históriái, akik előttünk jártak, Julien megfogalmazásában. Ez volt Julien szobája, Julien menedéke.
Itt írta a vallomásait, hogy miként hált húgával, Katherine-el, és nemzette anyámat, Mary Bethet, majd miként hált leányával is, aki Stella húgomat foganta tőle. De mikor velem is hálni akart, az arcába köptem, körömmel estem a szemének, és megfenyegettem, hogy végzek vele. – Megfordult, merőn nézett Rowanra. – Fekete mágia, rontás, kicsinyes győzelmi jelentések, hogy miként büntette meg ellenségeit, csábította szeretőt. Az ég összes angyalai sem lakathatták volna jól a bujaságát.
– Ez itt mind le van írva?
– Ez és még több. De én sose olvastam a könyveit, és nem is fogom. Épp elég volt olvasni az agyában, miközben ült naphosszat a lenti könyvtárban, mártogatta a pennáját, és kuncogva engedte szabadjára a képzeletét. Sok-sok évtizeddel ezelőtt történt. Azóta várok erre a pillanatra.
– És miért vannak még mindig itt a könyvek? Miért nem égette el őket?
– Mert tudtam, hogy ha egyszer eljössz, a magad szemével kell látnod őket. Egy könyvnek sincs akkora hatalma, mint egy elégetett könyvnek! Nem... Magadnak kell elolvasnod, ki volt Julien, mert semmi más nem lehet akkora vád és ítélet fölötte, mint a tulajdon szavai. – Egy pillanatra elhallgatott. – Olvass, és válassz! – súgta. – Antha nem volt képes választani. Deirdre nem volt képes választani. De te képes vagy! Te erős vagy, okos és bölcs, igen, már ily fiatalon is bölcs. Látom benned.
Két kézzel támaszkodott a görbe botra, és tűnődve figyelt valamit a szeme sarkából. Fehér haja ismét nagyon súlyosnak tűnt az apró archoz képest.
– Én választottam – szólt lágyan, szinte bánatosan. – Templomba mentem, miután Julien hozzám nyúlt, elénekelte dalait és elmondta hazugságait. Komolyan azt hitte, hogy igézete győzni fog fölöttem. Elmentem az Örök Segedelem Anyjának szentélyébe, térdre borulva imádkoztam, és megláttam az erős igazságot: nem számít, hogy Isten az égben katolikus, kálvinista vagy a hinduk istene. Ami számít, az sokkal mélyebb, ősibb és hatalmasabb minden képmásnál. Ez pedig a jóság, aminek tartópillére az élet igenlése, a pusztítás, a romlottság, a méltánytalanság, embertársunk bántalmazásának tagadása, az emberi és a természetes igenlése. – Fölnézett Rowanra. – Azt mondtam: „Istenem, állj mellém! Szentséges Szűzanya, állj mellém! Hadd használjam hatalmamat, hogy harcba szálljak velük, megverjem őket, győzzek fölöttük!”
Megint elkalandozott a tekintete, talán a múltba nézett vissza. Egy hosszú percre megállapodott az összetekert szőnyegen, amelyet körkörös dudorokba kényszerített a rozsdás lánc.
– Tudtam, mi vár reám, már akkor tudtam! Évekig tanultam, amit kellett. Eltanultam rontásaikat és titkaikat. Megtanultam idézni a legalacsonyabb állapotú szellemeket, akiknek parancsoltak. Megtanultam, hogyan harcoljak ellene, dicsőségének teljében, szolgáló szellemeimmel, kiket utána egy csettintéssel elküldhettem. Röviden, a tulajdon fegyvereiket fordítottam ellenük.
Mogorván leste Rowant, mit szól ehhez, bár ugyanakkor nem látszott érdekelni az eredmény.
– Megmondtam Juliennek, hogy én nem hordok vérfertőző magzatot! Nekem ne festegesse a jövőt, velem ne bűvészkedjen, ifjúnak mutatkozva karjaimban, mert úgyis érezném petyhüdt húsát! „Nekem akkor se kellenél, ha te volnál a legszebb férfi a világon! Se te, se a gonosz familiárisod! Mit képzelsz, engem is a hiúság vagy az élvezkedés irányít?” Ezt mondtam neki, és megfenyegettem, hogy ha még egyszer hozzám ér, hatalmammal fogom elűzni. Nem lesz szükségem emberkéz segítségére. És láttam a szemében a félelmet, noha akkor még nem sajátítottam el, miként kell valóra váltani fenyegetéseimet, ő mégis félt hatalmamtól, melyről már akkor tudott, amikor én még nem voltam biztos benne. Bár lehet, hogy csak attól az embertől félt, akit nem csábíthatott el, nem zavarhatott össze, nem győzhetett rajta. – Mosolyra húzta vékony ajkát, megvillantatva fénylő, hamis gyöngyfogsorát. – Ez pedig, tudod, maga a rettenet annak, aki egyedül a csábításért él.
Visszasüllyedt a hallgatásba. Talán az emlékeknek adta át magát. Rowan mélyen beszívta a levegőt. Nem törődött vele, hogy süti a lámpa, nem törődött arcának ragadós verejtékével. Nyomorúságot érzett, ha az öregasszonyra nézett, nyomoróságot, pocsékolást, hosszú, magányos éveket, sivár taposómalomban telt, üres éveket, és keserűséget, dühös hitet, olyan hitet, amely ölni tud...
– Igen, ölni – sóhajtott Carlotta. – Azt tettem. Hogy megvédjem az élőket tőle, aki sose volt élő, és megszállta volna őket, ha teheti.
– Miért mi? – kérdezte Rowan. – Miért mi vagyunk a játékszerei ennek a szellemnek, akiről beszél, miért éppen mi? Nem csak mi látjuk a szellemeket.
Az öregasszony nagyot sóhajtott.
– Beszélt vele valaha? – kérdezte Rowan. – Azt mondta, eljött, mikor maga még gyerek volt, szavakat sugdosott a maga fülébe, amelyeket senki más nem hallhatott. Kérdezte valaha tőle, kicsoda, és mit akar tulajdonképpen?
– Azt hiszed, elárulta volna az igazat? Neked se fogja elárulni, jól jegyezd meg, amit mondok! Csak eteted, ha kérdezel tőle. Te adod az olajat neki, mintha a láng lenne ebben a lámpában! – Hirtelen közelebb lépett. – Azt a választ fogja kihalászni az agyadból, amely a legalkalmasabb a hitetésre és az ámításra! Olyan sűrű gubót sző hazugságokból, hogy nem fogod látni tőle a világot! Az erődet akarja, és azt fogja mondani, amit kell, hogy megkaparinthassa. Szakítsd meg a láncot, gyermek! Te vagy a legerősebb! Szakítsd meg a láncot, és ő visszatakarodik a pokolba, mert széles e világon nem találhat a tiedhez fogható erőt! Hát nem látod? Hiszen ő teremtette! Pároztatta a nővért a fivérrel, a nagybátyát az unkahúggal, a fiút az anyával, igen, azt is, ha kellett, hogy még erősebbé tenyéssze a boszorkányt, és ha botlott is néha, amit elveszített az egyik nemzedékben, tetézve kapta vissza a következőben. Ki sajnált egy Anthát és Deirdre-et, ha vehetett rajtuk egy Rowant?
– Boszorkány? Azt mondta, boszorkány? – kérdezte Rowan.
– Boszorkányok voltak egy szálig! Hát nem érted? Az anyád, az ő anyja, a nagyanyja, és Julien, az az alávaló, gonosz Julien, Cortlandnek, a te apádnak az apja. Engem is annak szántak, de föllázadtam.
Rowan olyan erővel szorította ökölbe a bal kezét, hogy a körmei a tenyerébe vágtak. Farkasszemet nézett az öregasszonnyal, undorodott tőle, de nem szabadulhatott.
– A vérfertőzés, drágám, csak a legcsekélyebb volt a bűneik, de a leghatásosabb a trükkjeik között, vérfertőzés, hogy izmosodjon a törzs, megduplázódjék a hatalom, tisztuljon a vér, szülessen egy fortélyos és félelmetes boszorkány minden nemzedékben, vissza az európai sötét századokig! Kérd csak meg az angolt, hogy mondja el, az angolt, aki veled jött a templomba, aki támogatott. Ő majd elsorolja az asszonyok neveit, akiknek bábjai e ládában fekszenek. Ő tudja, és majd rád sózza a családfát, a saját gyártmányú fekete mágiáját.
– Ki akarok menni innen! – suttogta Rowan, és megfordult. A lámpafény a lépcsőpihenőre hullott.
– Tudod, hogy igaz! – mondta mögötte az öregasszony. – A lelked mélyén mindig tudtad, hogy benned lakozik a gonosz!
– Rosszul választja meg a szavait. A gonosz lehetőségéről beszél.
– Nos tehát, tudd meg, hogy véget vethetsz neki! Épp erre kaphattad nagyobb erődet, hogy azt tehesd, amit én, és ellene fordíthasd! Fordítsd ellenük!
Átnyomakodott Rowan mellett, olyan közel, hogy szoknyája széle súrolta a fiatal nő bokáját. Botjával halkan kopogva kiment a lépcsőpihenőre, és intett Rowannak, hogy kövesse.
Átmentek a szomszédba, amelyen kívül nem is volt szoba a második emeleten. Olyan dögletes büdösség fogadta őket, hogy Rowan hátratántorodott. Aztán azt tette, amit tennie kellett: jól tüdőre szívta a bűzt, még le is nyelte, mert másképp úgysem viselhette volna el.
Magasra emelte a lámpát, és látta, hogy egy szűk raktárban áll, amelynek házilag barkácsolt polcait telezsúfolták üvegekkel és palackokkal.
Preparátumok úszkáltak zavaros, fekete lében. Büdösen rothadó preparátumok. Szeszbűz, vegyszerek bűze, és mindenekfölött az oszló hús bűze. Elgondolni is rettenetes, micsoda szag lenne akkor, ha felbontanák ezeket az üvegeket.
– Marguerite-é voltak – mondta az öregasszony. – Marguerite volt Julien anyja és Katherine anyja, az én dédnagyanyám. Nem várom el tőled, hogy megjegyezd ezeket a neveket. Megtalálhatod őket a naplókban, a másik szobában. Megtalálhatod őket a földszinti könyvtár régi nyilvántartásaiban. De jól jegyezd meg, amit mondok! Marguerite borzalmakkal töltötte meg ezeket az üvegeket. Majd meglátod, mikor kiüríted őket. De jól vigyázz, magad csináld, ha nem akarsz bajt. Borzalmak üvegekben... ő, a gyógyító! – Szinte köpte a szót a megvetéstől. – Ugyanazt a hatalmas tálentumot kapta, amit te, hogy kezeddel illeted a beteget, és a sejteket sarjadásra bírva gyógyítod a sebet, a rákot. Erre használta a tálentumát. Tartsd közelebb a lámpát!
– Most nem akarom látni.
– Nem? Te, az orvos? Hát nem boncoltál mindenféle korú hullát? Nem hasítottad fel őket?
– Sebész vagyok. Azért operálok, hogy megóvjam és meghosszabbítsam az életet. Most nem akarom látni ezeket a dolgokat...
De már beszéd közben is az üvegekre sandított, a legnagyobbra, amelyben még elég tiszta volt a lé, hogy látni lehessen a benne lebegő, felpuhult valamit, ami nagyjából olyan volt, mint egy félig árnyékba burkolózó gömb. De hát ez lehetetlen! Ez egészen olyan, mint egy emberi fej!
Úgy hátrált, mintha megégették volna.
– Mondd el, mit láttál!
– Miért teszi ezt velem? – kérdezte Rowan fojtottan, még mindig az üveget bámulva, amelyben oszladozó sötét szemek úszkáltak, és hínárként lebegett a haj. Elfordult tőle, vissza az öregasszonyhoz. – Ma temették az anyámat. Mit akar tőlem?
– Már megmondtam.
– Nem, maga büntet, mert visszajöttem, büntet, mert kérdezősködni merészelek, büntet, mert kereszteztem a terveit!
Vigyorgott volna az öregasszony?
– Nem érti, milyen egyedül vagyok odaát? Ismerni akarom a véreimet. Nem kényszeríthet, hogy azt tegyem, amit maga akar.
Csönd. Rekkenő forróság volt. Rowan nem tudta, meddig bírja még.
– Ezt művelte az anyámmal? – kérdezte haragtól szikkadt hangon. – Kényszerítette, hogy azt tegye, amit maga akar?
Úgy lépett hátra, mintha a düh lökné el az öregasszonytól. Már alig bírta tartani az üveglámpát, amelyet tüzesre hevített az égő kanóc.
– Rosszul leszek ebben a szobában!
– Szegény drágám – sajnálkozott Carlotta –, amit az üvegben láttál, az egy ember feje volt. Majd jól nézd meg, ha eljön az ideje. És a többit is.
– Elbomlottak, megromlottak, olyan régiek, hogy semmire sem lehet használni őket, ha ugyan volt hasznuk valaha is. Ki akarok menni innen!
Mégis visszanézett az üvegre. Letaglózta az iszonyat, úgy kapta a szájához a bal kezét, mintha az megvédhetné, és ismét látta a zavaros lében, a száj fekete üregében, a bomló ajkak között a fehéren csillogó fogakat, látta a szemek fényes kocsonyáját. Ne, ne nézz oda! De mi van a szomszéd üvegben? Valamik mozogtak a lében, férgek mozogtak. A pecsétviaszt feltörték.
Elfordult, kiment a szobából, a falnak dőlt és behunyta a szemét. Bőrét égette a lámpa. Fülében zakatolt a vér, és egy percig azt hitte, nem lesz képes legyűrni az émelygését, ide hány a padlóra, ennek az undorító lépcsőnek a tetején, ennek a nyomorult, gonosz asszonynak a szeme láttára. Tompán hallotta Carlotta lépteit, ahogy ereszkedik lefelé a lépcsőn, lassabban, mint mikor fölfelé jött, akkor gyorsult csak kissé, mikor a pihenőre ért.
– Gyere le, Rowan Mayfair! – mondta. – Oltsd el a lámpát, de előbb még gyújtsd meg a gyertyát, azt hozd magaddal. Rowan lassan fölegyenesedett. Beletúrt bal kezével a hajába, leküzdötte a hányinger újabb rohamát, visszabaktatott a hálószobába, letette a lámpát az ajtó melletti asztalkára, épp abban a pillanatban, amikor attól félt, ujjai nem bírják tovább a forróságot. Egy darabig a szájához szorította a jobbját, hogy enyhüljön a fájdalom. Aztán fogta a gyertyát, és letolta a csőbe, mert tudta, hogy a bura most megégetné a kezét, ha hozzányúlna. A viasztól csöpögő kanóc tüzet fogott. Rowan elfújta a lámpát, és mozdulatlanul állt egy pillanatig, az összecsavart szőnyeget és a melléje dobott cipőt nézve.
Nem, ezt nem dobták. Nem. Lassan elindult a cipő felé. Lassan addig nyújtotta a bal lábát, amíg a saját cipőjének az orra hozzáért az egyikhez. Akkor megrúgta, és érezte, hogy megakad valamiben, mielőtt leesne, és látta a szőnyegbe tekert nadrágszárból előfehérlő fényes lábszárcsontot.
Bénultan bámulta a csontot. Az összecsavart szőnyeget. Aztán végigment mellette, és akkor meglátta, amit nem láthatott az előbb, a barna haj sötét csillámlását. Valaki bele van csavarva a szőnyegbe. Egy halott, egy réges-régi halott, nézd ott a deszkán a foltot, a feketés foltot a szőnyeg mellett, az aljánál, ahol a nedvek kifolytak és fölszáradtak, nézd, ott vannak még a széttaposott rovarok is, amelyek foglyul estek a ragacsban!
Rowan, ígérd meg, hogy sose mész vissza, ígérd meg!
Valahonnan a mélyből hallotta az öregasszony hangját, olyan halkan, hogy alig volt több, mint egy gondolat:
– Gyere le, Rowan Mayfair!
Rowan Mayfair, Rowan Mayfair, Rowan Mayfair...
Csak azért sem volt hajlandó sietni kifelé menet. Még egyszer visszanézett a szőnyegbe rejtett halottra, a szőnyegből előmeredő csont vékony, fehér küllőjére, aztán betette az ajtót, és levonszolta magát a lépcsőn.
Az öregasszony a nyitott liftajtóban állt, a felvonó ronda, sárga fényében, és őt figyelte.
– Ugye tudja, mit találtam? – kérdezte Rowan, belekapaszkodva az orsópillérbe. A gyertya táncolt egy kicsit, áttetsző, fakó árnyékokat dobott a plafonra.
– Megtaláltad a szőnyegbe csomagolt halottat.
– Isten szent nevére, mi folyt ebben a házban? – hebegte Rowan. Hát maguk mind bolondok?
Milyen hidegnek és fegyelmezettnek, milyen közönyösnek látszott az öregasszony! A liftre mutatott.
– Gyere velem – hívta. – Itt már nincs mit látni, és már csak egy kevés mondanivaló van hátra...
– De még mennyire hogy sok az elmondanivaló! – vágta rá Rowan. – Például, mesélt anyámnak ezekről a dolgokról? Megmutatta neki ezeket az iszonyú üvegeket és babákat?
– Nem én kergettem a tébolyba, ha erre célzol.
– Szerintem, aki ebben a házban nő fel, az csak megtébolyodhat.
– Szerintem is. Azért küldtelek el innen. Most pedig gyere.
– Mondja el, mi történt az anyámmal!
Belépett az öregasszony után a poros kis rekeszbe, dühösen behúzta az ajtót, elrántotta a rácsot. Mikor ereszkedni kezdtek, megfordult, rámeredt Carlotta arcélére. Igen, vénséges vén. A bőre pergamensárga, a nyaka vékony és törékeny, az erek dagadnak a törékeny bőr alatt. Igen, nagyon törékeny.
– Mondja el, mi történt vele! – követelte a padlót bámulva. Nem mert közelről ránézni az öregasszonyra. – Ne arról meséljen, hogyan nyúlkált hozzá a szellem, miközben anyám aludt, azt mondja, ami történt, ami igazából történt!
A felvonó zökkenve megállt. Carlotta elhúzta a rácsot, kitárta az ajtót, és kilépett az előtérbe.
Amikor Rowan becsukta az ajtót, úgy aludt ki a fény, mintha a lift és a csupasz villanykörte sohase létezett volna. Elöntötte a sötétség, amely egy kicsit hűvösebb volt, és az eső illatát hozta a nyitott ajtóból. Megnyugtató hangoktól zsongott a fénylő éjszaka.
– Mondja el, mi történt – ismételte halkan, keserűen.
Keresztülmentek a hosszú szalonon. Rowan türelmesen követte a botjára támaszkodó, kissé balra dőlő Carlottát.
A híg gyertyafény lassan felkúszott a mennyezetig. Csodaszép szoba volt még romlásában is, márványkandallói és fölöttük a magas tükrök ragyogtak a reménytelen árnyékok között. Csupa földig érő ablaka volt. A két végéből tükrök nézték egymást. Rowan látta a csillárok képét, amint ködösen ismétlődnek a végtelenségig. Ott volt az ő apró alakja is, addig sokszorozva, amíg el nem enyészett a sötétségben.
– Igen – mondta az öregasszony. – Érdekes illúzió. Darcy Monahan vásárolta ezeket a tükröket Katherine-nek. Darcy Monahan megpróbálta kiragadni Katherine-t a gonoszságból, de elvitte ebben a házban a sárgaláz. Katherine holtáig siratta. Ám a tükrök máig úgy dőlnek meg, ott, és ott, és a kandallók felett, ahogyan Darcy beállította őket.
Sóhajtott, ismét két kézzel kapaszkodott a botjába.
– Az idők során... mindnyájunkat visszavertek... ezek a tükrök. Most pedig te láthatod magad ugyanebben a keretben.
Rowan nem felelt. Szomorúan, révedezve kívánta, hogy inkább fényben láthatná a szalont, a márványkandallók faragványait, a magas mennyezet gipsz medallionjait, a hosszú selyemfüggönyöket, olyannak, amilyenek a valóságban.
Az öregasszony a legközelebbi ablakhoz ment.
– Told fel ezt nekem – mondta. – Te elég erős vagy hozzá. – Elvette Rowantól a gyertyát, és a kandalló melletti apró asztalra tette.
Rowan fölnyúlt, megnyitotta az egyszerű zárat, aztán megemelte a kilenc táblára osztott súlyos ablakot, és könnyedén odáig tolta, hogy szinte magasabban volt a fejénél.
Ott volt a szúnyoghálós tornác, az egyszerre üde és meleg éjszaka, amelyben ismét az eső suhogott. Mély hála fogta el Rowant; szótlanul engedte át arcát és kezét a csókolgató levegőnek. Félreállt, hogy az öregasszony kijöhessen.
A hátrahagyott gyertya egy kósza légvonattal küzdött, aztán elaludt. Rowan kilépett a sötétségbe. Ismét azt a fullasztóan édes illatot hozta a szellő.
– Éjjeli jázmin – mondta az öregasszony.
Vadszőlő nőtte be a tornác korlátját, kacsokat táncoltatott a szellő, a finom levélkék úgy verdestek a szúnyoghálón, mint az apró bogárszárnyak. Fehér, törékeny, szépséges virágok derengtek a sötétben.
– Itt ült anyád nap mint nap – mondta az öregasszony. – És ott, a kockaköveken halt meg anyád anyja. Abból a szobából esett ki, amelyik Juliené volt. Magam kergettem ki azon az ablakon. Löktem is volna rajta, ha nem ugrik. A tulajdon kezemmel kapartam ki a szemét, úgy, ahogy Julienét akartam kikaparni.
Elhallgatott. Valamit nézett az éjszakában a rozsdás szúnyogháló mögött, talán a fák halvány, magas alakját a sápatag égen. Az utcai lámpa ragyogó, hideg fénysávot húzott a kert elejére, az elvadult, magas fűbe. Még a hintaszék magas támlájának fehérre festett fája is látszott.
Ellenségesnek, rettenetesnek látszott az éjszaka. Milyen ijesztő és gyászos ez a ház, ez a mindent behabzsoló örvény! Ó, hogy itt éljen valaki, hogy itt teljen el egy élet, ezekben a borzasztó, szomorú szobákban, hogy itt haljon meg, ebben az emeleti mocsokban! Égbekiáltó! Feketén, töményen, fojtogatással fenyegetve tolult föl Rowan torkán az iszonyat. Egyszerűen nem talált szavakat rá. Nem voltak szavai a gyűlöletre, amelyet az öregasszony iránt érzett.
– Én öltem meg Anthát – mondta Carlotta. Háttal állt Rowannak, tompa fahangon beszélt. – Ugyanolyan biztosan megöltem, mintha én, löktem volna le. Azt akartam, hogy meghaljon. Ringatta Deirdre-et a bölcsőben, és ő is mellette állt, a babát bámulta, nevettette a babát! Antha pedig engedte, és beszélt hozzá azon az affektáló, nyafka hangocskáján, azt mondta, ő az egyetlen barátja most, hogy a férje is meghalt, az egyetlen barátja széles e világon! Azt mondta: „Ez az én házam. Az utcára tehetlek, ha úgy akarom”. Ezt nekem mondta.
Mire azt feleltem: „Én meg kikaparom a szemedet, ha nem mondasz le róla. Majd ha nem lesz szemed, őt se láthatod, és nem mutathatod meg a gyerekednek.”
Az öregasszony elhallgatott. Rowan émelyegve, boldogtalanul várakozott a fojtottan neszező éjszakában. Valamik mozogtak és daloltak a sötétben.
– Láttál már kikapart szemgolyót vérző szálakon lógni? Én ezt tettem vele. Visított és zokogott, mint egy gyermek, de akkor is megtettem. Megtettem, és fölkergettem a lépcsőn, miközben ő a tenyerével próbálta óvni a szeme világát. Azt hiszed, az megpróbált visszatartani?
– Én megpróbáltam volna – felelte Rowan keserű, rekedt hangon. – Miért meséli ezt nekem?
– Mert tudni akartad! És hogy tudd, mi történt az egyikkel, azt is tudnod kell, mi történt előtte a másikkal! És mindenekfölött azt kell tudnod, hogy az egészet azért tettem, mert meg akartam szakítani a láncot! – Megfordult, rámeredt Rowanra. A hideg, fehér fény vak ikertükörré változtatta a szemüvegét. – Érted tettem, és magamért, és Istenért, ha ugyan van isten. Én kergettem ki azon az ablakon. „Na nézzük, látod-e, ha vak vagy!” – kiáltottam. – „Akkor majd hívhatod!” Anyád közben itt, ebben a szobában bőgött a bölcsőjében, mintha nyúznák. Meg kellett volna ölnöm. Ki kellett volna oltanom az életét, mialatt Antha holtan hevert a kockaköveken. Bár adott volna bátorságot az Isten!
Újra elhallgatott, kissé fölemelte az állát, vékony szája mosolyra húzódott.
– Érzem a haragodat. Érzem az ítéletedet.
– Tehetek róla? – súgta Rowan.
Carlotta lehorgasztotta a fejét. Az utcai lámpa fénye megült fehér haján, az arca eltűnt az árnyékban.
– Nem bírtam megölni ilyen apró lényt – szólt fáradtan. – Képtelen voltam fogni a párnát, és rányomni Deirdre arcára. Eszembe jutottak a mesék a régi boszorkányokról, akik csecsemőket áldoztak, csecsemőhájat kavargattak az üstben a boszorkányszombatokon. Mi, Mayfairek, mind boszorkányok vagyunk. Én is úgy áldozzam föl ezt az apróságot, ahogy ők tették? Ott álltam, és nem bírtam rászánni magamat arra, amit ők tettek: hogy elvegyem egy apró gyermek, egy síró csecsemő életét.
Csönd.
– Ő persze tudta, hogy nem bírom! Szét is rontotta volna a házat, ha megpróbálom!
Rowan várt, amíg várhatott, amíg azt nem érezte, hogy megfojtja a düh és a gyűlölet. Akkor megkérdezte kásás hangon:
– És később mit művelt az anyámmal, hogy megszakítsa a láncot, ahogy maga fogalmazott?
Csönd.
– Mondja el.
Az öregasszony sóhajtott. Kissé elfordította a fejét, kibámult a rozsdás szúnyoghálón.
– Apró korától – kezdte –, mikor még ott játszadozott a kertben, könyörögtem neki, hogy harcoljon ellene. Megmondtam, hogy ne nézzen rá. Arra oktattam, hogy űzze el! És győztem is, győztem, mélakóros és dührohamok, sírógörcsök és émelyítő gyónások közepette, hogy már megint elbukott, már megint az ágyába fogadta az ördögöt, győztem, amíg nem jött Cortland, aki megerőszakolta! Utána pedig azt tettem, amit tennem kellett, hogy lemondjon rólad, és sose kereshessen meg. Azt tettem, amit tennem kellett, hogy sose legyen ereje elszökni, megkeresni, magának követelni és visszahozni téged a tébolyba, a bűntudatba, a hisztériába. Ha nem akarták megsokkolni az egyik kórházban, vittem a másikba. És ha ebben a kórházban le akarták állítani a nyugtatózást, akkor is vittem a másikba. És azt mondtam nekik, amit mondanom kellett, hogy kötözzék az ágyához, és adjanak neki nyugtatót, adják az elektrosokkot. És hogy egész biztosan adják, anyádnak is azt mondtam, amitől visított!
– Ne folytassa!
– Miért? Te akartad tudni, nem? Igen, mikor úgy vonaglott a lepedőjén, akár egy tüzelő macska, akkor azt mondtam nekik, hogy injekciózzák csak, injekciózzák...
– Elég!
– ...naponta kétszer-háromszor. Az se érdekel, ha megölik vele, de adják neki, nem tűröm, hogy itt fetrengjen a sötétben, mint az ő játékszere, nem...
– Elég! Hagyja abba!
– Miért? Holta napjáig az övé volt. Az ő nevével a száján halt meg. Érted volt az egész, érted, Rowan!
– Hagyja abba! – sziszegte Rowan. Akaratlanul fölkapta a kezét, ujjai szétterpesztve feszültek. – Hagyja abba! Meg tudnám ölni ezekért, amiket mond! Hogy merészel istent és életet emlegetni maga, aki ezt tette egy lánnyal, egy fiatal lánnyal, akit ebben a mocsok házban nevelt föl, ilyet tenni vele, maga tette ezt vele, holott kiszolgáltatott volt, beteg volt, és maga... Isten irgalmazzon magának, maga a boszorkány, maga perverz, kegyetlen vénasszony, hogy képes volt ezt tenni vele, az isten irgalmazzon magának, az isten bocsássa meg magának, az isten verje meg magát!
Sértődött megütközés söpört végig az öregasszony arcán, majd egy pillanatra minden kifejezés eltűnt az arcáról a lanyha fénybe. Kerek pápaszeme ragyogott, mint két gomb, a szája lefittyedt.
Rowan felnyögött, a halántékára tapasztotta a tenyerét, ujjai a hajába kaptak, és összepréselte a száját, hogy megállítsa a szavakat, megállítsa a dühöt, a sérelmet és a kínt.
– Az ördög vigye el magát azért, amit művelt! – kiáltotta, félig elnyelve a szavakat, miközben kétrét görnyedt a visszafojthatatlan haragtól.
Az öregasszony elkomorodott. Előrenyúló kezéből kiesett a bot. Egyetlen csosszanó lépést tett. Jobbja lehanyatlott, az előtte álló hintaszék után kapott. Törékeny teste lassan elfordult, belehullott a székbe. Koppant a feje a magas karfán, aztán nem mozdult többé. A fej lecsúszott a karfáról, és kilógott a székből.
Egyetlen hang sem hallatszott az éjszakában, csupán a rovarok zsongtak, meg a békák daloltak, és velük daloltak a távoli járművek, akármerre jártak is. A közelben mintha vonat robogott volna el, szapora, ütemes kattogással festve alá a dalt. Nemsokára megjött a messzeségből a fütty is, fojtottan, akár egy torokhangú hüppögés.
Rowan állt, ernyedten lógatta a kezét, és bután bámulta a rozsdás szúnyogháló mögött a csipkés falevelek puha motozását az égen. A békák mély danája fokozatosan kifejtette magát az éjszaka hangjai közül, aztán elhalkult. A kerítésen túl autó közeledett a kihalt utcán, fényszórói átszúrták a sűrű, nedves lombot.
Érezte a borén a fényt. Látta, amint megcsillan a tornác padlóján heverő boton. Oda esett Carlotta magas szárú, fekete cipőbe sajtolt lába elé, amely olyan szögbe facsarodott, mintha eltört volna a vékony boka.
Látta-e valaki a bozóton át a hintaszékben heverő halott asszonyt? Hát mellette a magas, szőke nőt?
Egész testében reszketett. Megfeszítette a derekát, bal kezével belemarkolt a hajába, és addig húzta, míg szinte már elviselhetetlen fájdalom hasogatta a fejbőrét.
A harag elpárolgott. Kialudt az utolsó keserű szikra is; magányosan, kihűlten ácsorgott a sötétségben, a fájdalomba kapaszkodva, amelyet a tulajdon reszkető ujjai okoztak. Úgy fázott, mintha nem létezne a meleg éjszaka, olyan egyedül volt, mintha ez a sötétség a halál völgye lenne, ahol kihunyt a fény, a remény, a boldogság ígérete. Elmúlt a világ, az összes történelmével, hiú logikájával, minden álmával és vívmányával.
Lassan, gyerekes lompossággal megtörölte a száját a keze fejével, és hangosan vacogva nézte a halott öregasszony ernyedt kezét. A csontja is fázott. Letérdelt, megfogta Carlotta kezét, a pulzust kereste, bár tudta, hogy úgyse fogja érezni, aztán visszatette a kezet az öregasszony ölébe, és ránézett a fülből szivárgó vérre, amely lefutott a nyakon, bele a gallérba.
– Nem akartam... – súgta alig érthetően.
Mögötte ásított és várt a sötét ház. Képtelen lett volna megfordulni. Valami távoli, rettenetes, meghatározhatatlan hangot hallott, ami rémülettel töltötte el, soha életében nem félt még ennyire egy háztól, és amikor a sötét szobákra gondolt, egyszerűen nem tudott megfordulni. Vissza nem bírna menni! A zárt tornác fogva tartotta, akár a csapda.
Lassan fölegyenesedett, és kinézett a magas fűre, föltekintett a szúnyoghálót karmolászó vadszőlő cakkosan remegő levélkéin túl, a fák fölött vitorlázó felhőkre. Ijesztő kis hangot hallott, és ezt az ő szája adta, ezt a kétségbeesett nyögést:
– Nem akartam... – ismételte.
Ilyen az, mikor imádkozol, gondolta csendes nyomorúsággal. Ilyen az, mikor imádkozol a semmihez és a senkihez, hogy tegye semmissé a szörnyűséget, amit műveltél, tegye jóvá, csinálja vissza, úgy, mintha sose jöttél volna ide!
Látta Ellie arcát a kórházi ágyon. Ígérd meg, hogy soha, soha...
– Nem akartam ezt tenni! – Olyan fojtottra sikerült a suttogás, hogy ezt csak Isten hallhatta. – Istenem, nem akartam! Esküszöm! Nem akartam megtenni még egyszer!
Messze valahol emberek éltek egy másik tartományban: Michael, az angol, Rita Mae Lonigan, és a Mayfairek az étterem asztalánál. Még Eugenia is, aki a ház mélyén alszik, és talán álmodik. A többiek.
Ő pedig itt állt egyedül. Ő, aki megölte ezt az aljas és kegyetlen vénasszonyt, ugyanolyan kegyetlenül, ahogy a vénasszony ölt. Verje meg érte az isten! Taszítsa a kárhozatba mindenért, amit mondott és tett! Az isten verje meg! De én akkor se akartam, esküszöm...
Ismét megtörülte a száját. Keresztbe fonta a karját, meggörnyedt és didergett. Meg kell fordulnia, keresztül kell mennie a sötét házon. Menj az ajtóhoz, hagyj itt mindent!
De ezt nem teheti, hívnia kell valakit, el kell mondania, kiáltania kell azért az Eugenia nevű öregasszonyért, el kell végeznie, amit kell, ami helyes.
Ám hogy most idegenekhez beszéljen, hivatalos hazugságokat mondjon, az nagyobb kínszenvedés lenne, mint amit el tud viselni.
Feje a vállára csuklott, úgy bámulta a magatehetetlen, megtört testet a zsákszerű ruhában. Milyen tiszta a fehér haj, milyen puhának látszik. Micsoda silány, siralmas életet élt ebben a házban, micsoda savanyú, boldogtalan életet! És ez lett a vége.
Behunyta a szemét, fáradtan az arcához emelte a kezét, és már tudott imádkozni: segíts, mert nem tudom, mit tegyek, nem tudom, mit tettem, és nem tudom meg nem történtté tenni. Minden igaz, amit a vénasszony mondott, mindig tudtam, hogy bennem van a gonosz, és bennük van a gonosz, azért hozott el innen Ellie. Gonosz.
Látta a sápadt, vékony kísértetet a tiburóni üvegfal mögött. Érezte a láthatatlan kéz érintését, mint a repülőgépen. Gonosz.
– Hát te hol vagy? – súgta a sötétségnek. – Miért kellene félnem visszamenni ebbe a házba?
Fölemelte a fejét. Mögötte ismét pattant valami a hosszú szalonban. Mintha régi padlódeszka roppanna egy talp alatt. Vagy csak egy gerenda sóhajtott? Olyan halk volt, lehetett patkány is, amely undok lábacskáin iszkol a sötétben. De Rowan tudta, hogy nem patkány. Minden ösztöne érezte, hogy van itt valami a közelben, valami a sötétségben, valami a szalonban. Nem az öreg fekete asszony. Nem az ő papucsa nyiszorog.
– Mutasd magad! – súgta, haragba átcsapó félelemmel. – Most!
Újra hallotta. Lassan megfordult. Csönd. Még egy pillantást vetett az öregasszonyra, aztán belépett a hosszú szalonba. A magas, keskeny tükrök egymást bámulták az árnyékos csendben. A poros csillárok mogorván gyűjtötték maguknak a fényt a homályban.
Nem félek tőled. Semmitől sem félek itt. Mutasd magad, ahogy eddig tetted!
Mintha a bútor kelt volna életre egy hajmeresztő pillanatra, mintha őt lesnék az alacsony székek, mintha az üvegezett könyvszekrények hallották volna a kihívást, és készek lennének tanúskodni bármiről, ami történni fog.
– Miért nem jössz? – kiáltotta súgva. – Félsz tőlem? – Üresség. Fojtott roppanás valahonnan fentről.
Halk, egyenletes lépésekkel kiment az előtérbe, abban a kínos tudatban, hogy fűrészelve kapkodja a levegőt. Bután bámult a nyitott bejáratra. Tejszínű fény az utcán, sötéten csillognak a tölgyfák csepegő levelei.
Hosszú sóhaj szakadt föl belőle, szinte akaratlanul, aztán elfordult a megnyugtató fénytől, és elindult az előtér sűrű árnyékai között az üres ebédlőbe, ahol a smaragd várakozott a bársonydobozban.
Itt volt. Itt kellett lennie.
– Miért nem jössz? – suttogta, és meglepődött, milyen vékony a hangja. Mintha mozogtak volna az árnyékok, de nem álltak össze alakká. Talán szellő fodrozta a poros függönyöket. Lába alatt megreccsent a padló.
Ott feküdt az asztalon az ékszerdoboz. Viaszgyertya szaga lengett a levegőben. Reszkető ujjakkal fölnyitotta a dobozt, és megérintette a követ.
– Mi lesz már, ördög? – kérdezte. Fölemelte a smaragdot, amelynek a súlya még ebben a nyomorúságos lelkiállapotban is enyhe izgalmat keltett benne, addig emelte, amíg megcsillant rajta a fény, és akkor a nyakába tette, könnyedén összekapcsolva hátul az erős kis csatot.
Majd egy nagyon furcsa pillanatig magát látta, miközben ezt csinálja. Eltévedt vándorként látta magát, a messzi távolban összefolyttá mosódott múltjából kiszakított Rowan Mayfairt, ebben a sötét, és különös módon ismerős házban.
Ismerős, ugye? Ismerősek ezek a magas, elkeskenyedő ajtók. A szeme mintha ezredszer látná ezeket a falfestményeket. Ellie járt itt. Az anyja itt élt, itt halt meg. Mennyire idegennek és visszakaphatatlannak rémlett a vörösfenyő- és üvegház a távoli Kaliforniában! Miért várt ilyen sokáig az eljövetellel?
Most kanyarodott rá végzetének sötéten csillogó ösvényére. Mik voltak egykori diadalai ehhez a titokhoz képest? És ha elgondolja, hogy ez a feketén tündöklő titok csak az övé! Évekig várt rá, hogy jöjjön el érte, és ő végre megérkezett!
A smaragd súlyosan nehezedett a blúz vékony selymére. Ujjai nem bírtak ellenállni a kőnek, úgy lebegtek fölötte, mintha mágnes lenne.
– Ezt akarod? – súgta.
Félreérthetetlen hang válaszolt a mögötte levő folyosóról. Az egész ház megérezte és visszhangozta, akár a zongora a kalapács legparányibb érintését a húron. Megint hallatszott. Lágyan, de határozottan. Valaki van itt.
Annyira dobogott a szíve, hogy az már fájt. Lehorgasztott fejjel, tétován állt, aztán alvajáróként megfordult, fölnézett. Alig méternyire magas férfinak látszó, elmosódott alak sejlett.
Az éjszaka legparányibb nesze is elhalt, és ő ott maradt egy siket űrben. Fáradságosan próbálta kifejteni ezt a valamit a sötétség zavaros hálójából. Magát áltatja, vagy csakugyan egy arc vázlatát látja? Mintha sötét szempár figyelné, és az ott egy fej körvonala, megy egy keménygallér fehér íve?
– Ne játssz velem! – súgta, és megint az egész ház visszhangzott, pattogva-sóhajtozva. Majd csodásan fölragyogott, varázslatosan kiélesedett az alak, de rögtön halványodni is kezdett.
– Ne menj el! – könyörgött Rowan. Hirtelen kételkedni kezdett benne, hogy egyáltalán látott valamit.
Miközben reménytelenül keresgélt a fény és az árnyék összevisszaságában, váratlanul egy sötétebb alak rajzolódott ki a távoli ajtó fakó, fénytelen világosságában. Nehéz, határozott léptekkel közeledett a kavargó porban. Ezt a széles vállat, fürtős, fekete hajat nem lehetett összetéveszteni.
– Rowan! Itt vagy, Rowan?
Szilárd, ismerős, emberi.
– Ó, Michael! – kiáltotta reszketegen, és elbújt a kitárt karokban. Michael, hála istennek!

 

 

HUSZONKILENC

NAHÁT, gondolta, miközben némán és magányosan gunnyasztott az ebédlőasztalnál, mint a sötét ház borzalmainak feltételezett áldozata, én is olyan leszek, mint azok a nők, akik a férfi nyakába borulnak, és hagyják, hogy az intézzen mindent!
Akkor is gyönyörűség nézni Michaelt akció közben. Elintézte a telefont Ryan Mayfairnek, a rendőrségnek, a Lonigan és Fiainak. Beszélt a nyomozók nyelvén, akik feljöttek a lépcsőn. Senki se tette szóvá a fekete kesztyűjét, már ha észrevették egyáltalán, mert Michael túl gyorsan beszélt, magyarázott és tüsténkedett, hogy siettesse az elkerülhetetlen következtetést.
– Csak úgy idecseppent, halvány fogalma sincs róla, ki az ördög az az illető a padláson. Az öregasszony nem mondta el neki. Most sokkos állapotban van. Az öregasszony az imént halt meg odakint. Mármost az az illető elég régen halt meg, úgyhogy ha kérhetném, semmihez se nyúljanak a szobában, csak a maradványokat lennének olyan szívesek elvinni, és ő is pontosan annyira szeretné tudni, ki volt az az ember, mint maguk. Na nézzék, már jön is Ryan Mayfair! Ryan, ott van bent Rowan, de valami pokoli állapotban. Carlotta, mielőtt meghalt volna, egy hullát mutatott neki a padláson.
– Hullát? Komolyan beszélsz?
– El kell szállítaniuk. Nem mehetnétek föl, te vagy Pierce, nehogy hozzápiszkáljanak a régi írásokhoz meg a cuccokhoz? Rowan ott van bent. Halálosan kimerült, majd reggel képes lesz beszélni.
Pierce nyomban elfogadta a megbízatást. Lábak mennydörögnek fölfelé a régi lépcsőn.
Ryan és Michael fojtott hangon beszélgettek. Cigarettafüst szaga az előtérben. Ryan bejött az ebédlőbe.
– Holnap felhívlak a szállodában – súgta Rowannak. – Egészen biztos, hogy nem akarsz kijönni velem és Pierce-szel Metairie-be?
– A közelben kell lennem – felelte a nő. – Ide akarok jönni holnap délelőtt.
– Igazán kedves ember a kaliforniai barátod. Földi?
– Az. Köszönöm.
Michael oltalmába vette még a vén Eugeniát is – a vállát átkarolva vezette oda „az öreg Carl kisasszonyhoz”, hogy vethessen rá egy utolsó pillantást, mielőtt Lonigan kiemelné a halottat a hintaszékből –, a szegény Eugeniát, aki hangtalanul sírt.
– Akarja, kedves, hogy hívjak valakit? Ugye, nem akar ma éjszaka egyedül lenni a házban? Mondja meg, mit csináljak. Hívhatok valakit, hogy maradjon itt magával.
Lonigannel, régi haverjával rögtön ráállt a közös ritmusra. Minden kaliforniai íz eltűnt a hangjából, pont úgy beszélt, mint Jerry meg Rita, aki ugyancsak átjött a férjével „a verdában”. Régi cimboraság: Jerry harmincöt éve Michael apjával sörözgetett a veranda lépcsőjén; Ritával és a fiújával egy galerihez tartozott Elvis Presley napjaiban. Rita rögtön a nyakába is ugrott: – Michael Curry!
Rowan a ház elejében csellengett, onnan leste őket a vakuk lobogásában. Pierce a könyvtárból telefonált. Még nem is látta a könyvtárat, ahol most régi bőrökre és kínai szőnyegre csorgott a szürke villanyfény.
– ...mármost Mike – mondta Lonigan –, meg kell mondanod Mayfair doktornőnek, hogy az öregasszony kilencven éves volt, kizárólag Deirdre tartotta életben. Na már most tudható volt, hogy csak idő kérdése, ha egyszer Deirdre elmegy, úgyhogy a doktornő az égvilágon semmiért sem hibáztathatja magát, ami itt történt ma éjszaka, mert tudom, hogy orvos, Mike, de még ő se tehet csodát.
Bajosan, gondolta Rowan.
– Mike Curry? De csak nem Tim Curry fia! – szólal meg az egyenruhás rendőr. – Most hallom, hogy te voltál. Nahát, nahát, a te faterod meg az enyém harmadfokú unokatestvérek voltak, tudtad te ezt? Az bezony, a fater nagyon jól ismerte is a tiedet, együtt sörözgettek a Koronában.
A manzárdból végre elszállították a bezsákolt-felcímkézett tetemet, és az öregasszony aszott porhüvelyét fölfektették a kipárnázott, fehér hordágyra, mintha élne, holott csak a temetkezési vállalkozó furgonjába kerül – onnan meg talán ugyanarra a balzsamozó asztalra, amelyen Deirdre-et terítették ki tegnap.
Se templomi szertartás, se nagy temetés, mondta Ryan. Maga Carlotta közölte vele tegnap. Meg Loniganékkel is, csatlakozott a temetkezési vállalkozó.
– Egy hét múlva tartatunk egy gyászmisét – szólt Ryan. – Itt leszel még?
Hová mennék? Miért? Megtaláltam, hová tartozom. Ehhez a házhoz. Boszorkány vagyok. Gyilkos vagyok. És ezúttal szándékosan öltem.
– ...tudom, milyen borzasztó lehetett ez neked...
Amikor visszafelé csámborgott az ebédlőbe, hallotta az ifjú Pierce-et a könyvtárban:
– Fáradt vagyok, elmehetnénk innen?
– Ryan, felhívhatlak holnap?
– Amikor csak akarsz, Rowan.
Ryan megtorpant az ajtónál. Michael már indult volna, de Rowan megfogta a kezét. Összerezzent a kesztyűbőrtől.
– Figyelj rám, Rowan – mondta Ryan –, én nem tudom, mi az ördögöt mesélt neked Carl néni, nem tudom, hogy és milyen okból került a padlásra a hulla, vagy hogy mit mondott a hagyatékról, de ki kell takarítanod ezt az ócska házat, el kell égetned azt a padláson tárolt szemetet. Hívass embereket, talán Michael is segít, és dobd ki a cuccot, az összes ócska könyvet és üveget. Szellőztess és csinálj leltárt. Nem kell átfésülnöd ezt a házat, külön megvizsgálva minden porszemét, mocskát, rútságát. Ez örökség, de nem átok. Legalábbis nem kell annak lennie.
– Tudom – felelte.
Zaj a bejáratnál. Két fekete fiatalember állt az előtérben, akik Eugenia nagyiért jöttek. Michael fölment segíteni az öregasszonynak. Ryan és Pierce sietős puszit adtak Rowannak. Mintha a holtat csókolnák, gondolta hirtelen a nő. Aztán észbe kapott, hogy fordítva van. Itt a holtakat csókolják meg úgy, mintha élnének.
Meleg kezek, Pierce búcsúmosolyának villanása a sötétben. Holnap telefon, löncs, eszmecsere, satöbbi.
A felvonó pokolra szálló hangja. A filmeken a pokolba szokott vinni a lift.
– Ott van magánál a kulcs, Eugenia, úgyhogy holnap jöjjön csak át nyugodtan, mint ahogy eddig jött, ha esetleg akarna valamit. Pénzre nincsen szüksége, kedves?
– Megkaptam a fizetésemet, Mike úr. Köszönöm, Mike úr.
– Köszönjük, Mr. Curry – mondta a fiatalabb fekete férfi. Kellemes, iskolázott hang.
Visszajött az öregebb rendőr. A hall elején beszélhetett, mert Rowan alig hallotta.
– ...ja, Townsend...
– ...útlevél, brifkó, minden az ingzsebben.
Ajtócsukódás. Sötétség. Nyugalom.
Michael közeledik a hallban.
Már csak ketten vagyunk, és a ház üres. A férfi az ebédlő ajtajában állt, és őt nézte.
Csönd. Michael cigarettát vett elő, majd visszagyűrte a csomagot a zsebébe. Nem lehetett könnyű kesztyűben, mégse lassultak le a mozdulatai.
– Mi a véleményed? – szólalt meg. – Ne húzzunk innen a fenébe ma éjszakára? – Megtámasztotta a cigarettát az órája számlapján. Gyufaszál sercent, a láng visszatükröződött a kék szempárban, amint föltekint, és még egyszer magába issza az ebédlőt, a falfestményeket.
Vannak kék szemek és kék szemek. Nőhetett ennyit a fekete haja ennyire rövid idő alatt? Vagy csak a meleg, párás levegőtől tűnik ennyire dúsnak és göndörnek?
Fülsiketítő csend volt. Tényleg elment mindenki.
A kiürült ház sebezhetően kínálta megszámlálhatatlan fiókját, íróasztalát, faliszekrényét, üvegét és ládáját, de Rowan még a gondolattól is borzadt, hogy itt hozzáérjen valamihez, ami nem az övé. Itt minden a vénasszonyé volt. Pállott, áporodott és iszonyú, akár a vénasszony. Neki pedig mozdulni sincs ereje, hogy megmássza a lépcsőt, vagy akár csak megnézzen valamit.
– Townsendnek hívták? – kérdezte.
– Ja, Stuart Townsendnek.
– Ki a csuda volt ő? Van valami fogalmuk róla?
Michael egy darabig töprengett, lepöckölt az ajkáról egy dohányszemcsét. Áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra. Címlapfotó, gondolta a nő. Tiszta pornográfia.
– Én tudom, ki volt – sóhajtott Michael. – Emlékszel Aaron Lightnerre? Ő mindent tud róla.
– Miről beszélsz?
– Itt akarsz diskurálni? – Tekintetének antennái újra kinyúltak a mennyezet felé. – Kint hagytam Aaron autóját. Visszamehetnénk a szállóba, vagy le az alsóvárosba.
Pillantása szerelmesen időzött a stukkó medallionon, a csilláron. Mintha bűntudata lett volna azért, mert a krízis kellős közepén legelteti a tekintetét. Pedig Rowan elől nem kellett titkolnia.
– Ez az a ház, ugye? – kérdezte. – Amelyikről Kaliforniában meséltél.
Michael tekintete lecsúszott a mennyezetről. Szemük összekapcsolódott.
– Ja, ez. – Bűs kis mosollyal megrázta a fejét. – Pont ez. – Beleütötte a cigarettáról a hamut a tenyere öblébe, és lassan elindult az asztaltól a kandalló felé. Bitangul erotikus volt csípőjének, széles bőrövének lassú mozgása. Rowan figyelte, hogyan pöccinti bele a kandallóba a hamut, a láthatatlan kis hamuszemcséket, holott se nem osztottak, se nem szoroztak volna, ha a poros padlódeszkára hullatják őket.
– Hogyhogy Mr. Lightner tud erről az emberről? – Michael feszengett. Kimondhatatlanul szexi volt és kimondhatatlanul feszélyezett. Slukkolt a cigarettából, körülnézett.
– Lightner egy szervezethez tartozik – mondta. Apró névjegyet halászott elő az inge zsebéből, és az asztalra helyezte. – Ők rendnek hívják. Olyan, mint egy szerzetesrend, de nem vallási jellegű. Úgy hívják, hogy Talamasca.
– Fuser boszorkánymesterek?
– Nem.
– Az öregasszony azt mondta.
– Akkor hazudott. A Talamasca hisz a fekete mágiában, de nem űzi, se a fuserek, se a mesterek szintjén.
– Rengeteget hazudott. Mondott igazat is, de minden igazságot körültövisezett gyűlölettel, epével, aljassággal és ocsmány, ocsmány hazugságokkal! – Összeborzongott. – Melegem van és fázom – mondta. – Láttam már ilyen névjegyet. Lightnertől kaptam Kaliforniában. Mesélte? Kaliforniában találkoztam vele.
– Ellie sírjánál – bólogatott Michael kényszeredetten.
– Tehát hogy is van ez, hogy barátja vagy Lightnernek, aki mindent tud a padlásszobában levő emberről? Fáradt vagyok, Michael. Attól tartok, mindjárt visítani fogok, és nem bírom majd abbahagyni. Attól tartok, ha nem kezded el mondani... – Elnémult, fásultan meredt az asztallapra. – Már azt se tudom, mit beszélek.
– Szóval ez a Townsend – kezdte Michael félénken – a rend tagja volt. 1929-ben jött ide, mert megpróbált kapcsolatba lépni a Mayfair-családdal.
– Miért?
– Mert háromszáz éve figyelték ezt a családot, írták a krónikáját – felelte a férfi. – Ezt most nehéz lesz megértened...
– És puszta véletlenségből a te barátod ez a Lightner?
– Nem. Nyugalom! Itt semmi sem volt véletlen. Ez előtt a ház előtt találkoztam vele, az első estén, amikor visszajöttem. San Franciscóban is láttam, te is láttad, emlékszel, azon az estén, amikor fölszedtél a lakásomnál, de mindketten azt gondoltuk, hogy újságíró. Sose beszéltem vele, és azon az estén láttam először.
– Emlékszem.
– És aztán itt volt a ház előtt. Részeg voltam, berúgtam a gépen. Tudom, megígértem neked, hogy nem fogok, mégis megtettem. Aztán idejöttem, és megláttam ezt... ezt a másik embert a kertben. Épp csak nem igazi ember volt. Én annak néztem, később kaptam csak észbe, hogy nem az. Ezt a hapsit láttam kölyökkoromban. Láttam mindannyiszor, ha elmentem ez előtt a ház előtt. Meséltem is róla, nem emlékszel? Nos, itt most azt kell valahogy megmagyaráznom, hogy... nem igazi ember.
– Tudom – felelte Rowan. – Én is láttam. – Mintha áramütés érte volna. – Beszélj csak. Majd ha befejezted, én is mondani fogok valamit.
De Michael nem beszélt. Aggodalmasan kémlelte a nőt. Idegesnek, riadtnak látszott, ahogy támaszkodott a kandallónak, és figyelte Rowant.
Csak a fél arcát világította meg az előtér fénye, miközben a tekintete az asztal fölött cikázott, majd visszatért a nőhöz. Rowant mélyen megindította ez az oltalmazó gyöngédség, ez a hang, amelyben benne volt Michael félelme, nehogy bántania kelljen őt.
– Meséld el a többit – kérte. – Valamit meg kell értened: néhány rettenetes dolgot kell mondanom neked, mert te vagy az egyetlen, akinek elmondhatom. Úgyhogy add csak elő a történetedet, mert ezzel az én dolgomat könnyíted meg. Mert nem tudtam, miként mondjam el neked, hogy láttam azt az embert. Azután láttam, hogy elmentél, a tiburóni teraszon. Abban a pillanatban láttam, amikor meghalt New Orleansban az anyám, akiről azt se tudtam, hogy haldoklik. Semmit sem tudtam róla.
A férfi bólintott, de még mindig zavart volt, és tétovázott.
– Ha benned se bízhatom, akkor nem akarok beszélni senki mással. Mit hallgatsz el? Vágj már bele! Mondd el, miért volt olyan kedves hozzám ez az Aaron Lightner nevű ember a délutáni temetésen, amelyre te nem jöttél el? Tudni akarom, ki ez, és honnan ismered. Jogom van föltenni ezt a kérdést?
– Nézd, kedves, bennem megbízhatsz. Ne haragudj rám, kérlek!
– Ó, ne izgulj, szerelmes veszekedésnél több kell nekem ahhoz, hogy kipukkasszam valakinek a nyaki verőerét!
– Rowan, nem arra gondoltam...
– Tudom, tudom! – súgta. – De te is tudod, hogy én öltem meg az öregasszonyt.
Michael tiltakozva legyintett, és megrázta a fejét.
– Tudod, hogy én tettem! – nézett rá Rowan. – Te vagy az egyetlen, aki tudja. – Szörnyű gyanú hasított belé. – Elmondtad Lightnernek, amit tőlem hallottál? Hogy mikre vagyok képes?
– Nem! – Tiltakozva ingatta a fejét, hangtalan ékesszólással könyörögve, hogy higgyen neki. – Én nem, de ő anélkül is tudja, Rowan.
– Mit tud?
Michael nem felelt. Kissé megvonta a vállát, újabb cigarettát húzott elő, aztán csak állt, és bámult maga elé, nyilván tépelődött, miközben elővarázsolta a gyufáját, és oda se figyelve végigcsinálta azt a csodálatos mutatványt, hogy kihajlított egy gyufaszálat a füzetből, összecsukta a füzetet, meghajlította, elrántotta a gyufaszálat és a cigarettához érintette a lángot.
– Nem tudom, hol kezdjem – szólalt meg. – Talán az elején. – Kifújta a füstöt, ismét rákönyökölt a kandalló párkányára. – Szeretlek. De komolyan. Hogy mitől lett így, nem tudom; gyanakszom egy csomó mindenre, és félek, de akkor is szeretlek. Ha ennek így kellett lennie, mármint sorsszerű volt, akkor elveszett ember vagyok. Tényleg elvesztem, mert nem tudom elfogadni a predesztinációt, de akkor se mondok le a szerelemről. Nem érdekel, mi lesz. Hallottad, mit mondtam?
Rowan bólintott.
– Mindent el kell mondanod ezekről az emberekről – sürgette. Ám azt is mondta szavak nélkül: Tudod, mennyire szeretlek és kívánlak!
Elfordult a székben, hogy szemközt legyenek. Ismét megdörgölte a felkarját, és beleakasztotta cipője sarkát a szék keresztlécébe. Ahogy fölnézett a férfira, ismét látta a csípőjét, az öv ferde csíkját, a mellén feszülő inget. Nem tudta nem kívánni. Nem lenne jobb átesni rajta? Együk már meg ezt a fincsi fagyit, csak hogy ne legyen gond vele! Azután elmondhatod, amit akarsz, és én is beszélhetek. Az emberről a repülőgépen. S az öregasszony kérdéséről. Jobb volt egy halandónál?
A férfi elsötétedő arccal nézte. Igen, szereti, ez a férfi a legkülönb ember, akit ismert, érintett vagy kívánt. Milyen lenne ez az egész nélküle!
– Michael, légy őszinte hozzám, kérlek.
– Jól van, Rowan, de ne légy rám pipás. Csak hallgasd végig, amit mondani akarok.
Elhozta a faltól az egyik ebédlői széket, megpördítette, úgy, hogy a támla nézzen Rowan felé, aztán meglovagolta, mint egy cowboy, és keresztbe fonta a karját a támlán. Ez is pornó volt.
– Az utóbbi két napban – kezdte – innen kábé hatvan mérföldre dekkoltam, és olvastam a Mayfairek krónikáját, amit ezek az emberek állítottak össze.
– A Talamasca.
Michael bólintott.
– Hadd magyarázzam meg. Háromszáz éve élt egy Petyr van Abel nevű illető. Az apja híres sebész volt Hollandiában, a leideni egyetemen. Máig léteznek a könyvek, amiket ez a Jan van Abel nevű doktor írt.
– Tudom, ki az – szólt közbe Rowan. – Anatómus volt.
A férfi elmosolyodott, megcsóválta a fejét.
– Nohát, ő az ősapád, babám. Úgy nézel ki, mint a fin. Legalábbis Aaron azt mondja. Mármost miután Jan van Abel meghalt, az elárvult Petyr tagja lett a Talamascának. Tudott olvasni a gondolatokban, látta a szellemeket. Az a típus volt, akit boszorkánynak neveztek volna, de a Talamasca befogadta. Később dolgozni kezdett nekik, és az is a munkájához tartozott, hogy külföldön kellett megmentenie boszorkánysággal vádolt embereket. Ha pedig ezeknek igazi adottságaik voltak, tudod, olyan adottságaik, mint nekem és neked, és amilyen Petyr van Abelnek volt, akkor segített eljuttatni őket a Talamasca amszterdami anyaházába.
Na szóval, ez a Petyr van Abel elutazott Skóciába, hogy megpróbáljon megmenteni egy Suzanne Mayfair nevű boszorkányt. Ám későn érkezett, és már csak annyit tehetett – noha mint kiderült, az is elég volt –, hogy elszöktette Deborah-t, a boszorkány lányát a faluból, ahol előbb-utóbb a gyereket is megégették volna, és magával vitte Hollandiába. De mielőtt ez megtörtént volna, látta ezt az embert, a szellemet. Valamint észrevette, hogy a kis Deborah is látja, amiből arra következtetett, mint kiderült, helyesen, hogy a lány idézte meg a szellemet.
Deborah nem maradt a rendnél. Később elcsábította Petyrt, és fogant tőle egy Charlotte nevű lányt. Charlotte kivándorolt az Újvilágba, és ő alapította a Mayfair-dinasztiát. Ám miután Franciaországban meghalt a boszorkánysággal vádolt Deborah, ez a szellem, ez a barna hajú ember tovább ment Charlotte-hoz. Valamint a smaragd nyakék is, ami itt fekszik ezen az asztalon a dobozában. A szellemmel együtt Charlotte-ra szállt.
Az összes Mayfair ennek a Charlotte-nak a leszármazottja, és azóta miden nemzedékben legalább egy nő örökölte Suzanne és Deborah hajlamát, ami többek között azt jelenti, hogy látják ezt a barna hajú embert, szellemet. A Talamasca szóhasználatával élve ezek a nők a Mayfair-boszorkányok.
Rowan megnyikkant, félig ámuldozva, félig ideges jókedvvel. Följebb támaszkodott a széken, figyelte azokat az apró változásokat, amelyekben mondanivaló csoportosítása tükröződött Michael arcán, de inkább úgy döntött, hogy nem szól.
– A Talamasca a tudósok, történészek rendje – fogalmazott körültekintően Michael. – Több ezer olyan esetet tartanak nyilván, amikor ez a barna hajú ember megjelent a házban, vagy a ház körül. Háromszáz éve, mikor Petyr van Abel Saint-Domingue-re utazott a lányához, Charlotte-hoz, a szellem az őrületbe hajszolta, aztán megölte.
Megszívta a cigarettáját. Tekintete megint körbejárta a szobát, de most mintha valami mást nézett volna, majd visszatért Rowanhoz.
– Mint kifejtettem – mondta –, hatéves korom óta látom ezt az embert. Láttam, ahányszor elmentem a ház előtt. És azzal a számtalan emberrel ellentétben, akit a Talamasca kikérdezett, én találkoztam vele más helyeken is. Na szóval, a lényeg... múltkor este, amikor visszatértem ide, annyi év után, ismét láttam az embert. És mikor elmeséltem Aaronnak, mit láttam, mikor beszámoltam róla, hogy vakarcs korom óta látom ezt az embert és azt is hozzátettem, hogy te mentettél meg, na szóval, akkor megmutatta a Talamasca aktáját a Mayfair-boszorkányokról.
– Nem tudta, hogy én húztalak ki az óceánból?
Michael megrázta a fejét.
– A kezem miatt jött San Franciscóba. Ez a szakterületük, hogy úgy mondjam, a különleges adottságok. Rutinmunka. Olyan rutinszerűen akart megkeresni, ahogy talán Petyr van Abel próbálta megmenteni a halálra ítélt Suzanne Mayfairt. Aztán meglátott téged a házam előtt. Látta, hogy elviszel magaddal, és tudod, mire gondok? Fölfogadtál, mint médiumot, hogy jöjjek ide vissza, és nézzek utána a hátterednek.
Még egyet szívott a cigarettáján, majd a kandallóba dobta.
– Nohát, legalábbis egy ideig ezt gondolta. Amíg nem közöltem vele, hogy miattam jöttél oda, ezt a házat pedig sose láttad, még képen sem. Pedig hát a tied.
Most pedig annyit kell tenned, hogy te is elolvasod a Mayfair-boszorkányok aktáját. De ez nem minden... legalábbis ami engem illet. Nekem több közöm van hozzá.
– A látomások.
– Azok bizony. – Elmosolyodott, amitől gyönyörűen átmelegedett.
– Pontosan. Emlékszel, mondtam, hogy láttam egy nőt, és volt egy ékszer...
– Mégpedig a smaragd, mondod te.
– Nem tudom, Rowan! Nem tudom! Aztán meg tudom, olyan bizonyosan tudom, mint ahogy itt ülök, hogy Deborah Mayfairt láttam odakint, Deborah-t, aki a smaragdot viselte a nyakán, ide pedig azért küldtek, hogy elvégezzek valamit.
– Hogy harcolj a szellemmel?
– Ez annál bonyolultabb – csóválta a fejét a férfi. – Ezért kell elolvasnod az aktát. Muszáj, Rowan. Nem szabad megsértődnöd attól, hogy van egy ilyen akta. El kell olvasnod.
– Mit nyer ezen a Talamasca? – kérdezte a nő.
– Semmit – felelte Michael. – Tudást. Igen, szeretnek tudni. Szeretik érteni a dolgokat. Olyan ez, tudod, mintha okkult nyomozók lennének.
– És persze, gondolom, kőgazdagok.
– Ja – bólintott Michael. – Kőgazdagok. Ajserok.
– Viccelsz?
– Dehogy. Úgy jutottak a pénzhez, ahogy te. Ahogy a katolikus egyház. Mint a Vatikán. Figyelj, ettől még semmit sem akarnak tőled...
– Oké, elhiszem! De akkor is olyan naiv vagy, Michael. Komolyan. Nagyon naiv vagy.
– Mi az ördögért mondod ezt, Rowan? Honnan a pokolból szeded, hogy én naiv vagyok? Korábban is mondtad már, de ez kész őrültség!
– Pedig az vagy, Michael. Tényleg. Oké, mondd meg az igazat, még mindig hiszed, hogy azok a látomások jók voltak? Hogy azok az emberek, akik megjelentek neked, magasabb rendű lények?
– Igen, hiszem!
– Ez a fekete hajú, ékköves nő, ez az elítélt boszorkány, ahogy te nevezted, ez jó... aki belelökött a szikláról a Csendes-óceánba, ahol...
– Rowan, senki sem igazolhatja, hogy ezek az események összefüggnek! Annyit tudok...
– Láttad a szellem-embert hatéves korodban! Hadd mondjak neked valamit, Michael: ez az ember nem jó. És két napja is láttad itt? Valamint a fekete hajú nő sem jó.
– Rowan, még korai lenne ítélkezni.
– Oké, na! Nem akarlak fölmérgesíteni. Egyetlen másodpercre sem akarlak. Annyira örülök, hogy itt vagy, nem tudhatod, mennyire örülök, hogy itt vagy, hogy itt vagy velem ebben a házban, és megérted mindezt, s hogy te... ó, borzasztó dolog ilyet mondani, de örülök, hogy nem vagyok egyedül. És azt akarom, hogy itt légy, ez az igazság.
– Tudom, megértem. Az a fontos, hogy itt vagyok, és te nem vagy egyedül.
– De te se siesd el az ítélkezést! Valami szörnyű gonosz van itt, ugyanúgy érzem, mint a bennem levő gonoszságot. Ne, ne szólj semmit, csak figyelj! Olyan gonosz, ami egyszer csak kiárad, és nagyon sok embernek fog ártani, többnek, mint a múltban. Te meg úgy viselkedsz, mint egy Parsifal, aki most vágtatott ki a felvonóhídon a várból!
– Rowan, ez nem igaz!
– Jó, jó! Nem ők fojtottak a tengerbe odaát. Nem ők tették, és az egésznek semmi köze ahhoz, hogy ismered mindezeket az embereket, Rita Mae-t és Jerry Lonigant.
– Van köze, csak az a kérdés, hogyan? Életfontosságú, hogy ne hamarkodjuk el a következtetéseket.
Rowan elfordult a székben, az asztalra könyökölt, a tenyerébe hajtotta a fejét. Fogalma sem volt, hány óra van. Az éjszaka csendesebb volt, mint valaha; időnként pattant vagy reccsent valami a házban. Egyébként egyedül voltak, teljesen egyedül.
– Tudod – mondta –, ha arra a vénasszonyra gondolok, valóságos felhőként borít be a gonoszság. Olyan volt, akár a testet öltött rossz. És még ő tartotta magát jónak! Azt képzelte, az ördöggel harcol! Szörnyű kusza ez.
– Ő ölte meg Townsendet – mondta Michael.
Rowan megfordult, ránézett.
– Biztosan tudod?
– Megérintettem. Megfogtam a csontot. Carlotta csinálta. Ő kötözte bele abba a szőnyegbe Townsendet, aki talán el volt bódítva, ezt nem tudom, de tény, hogy ott halt meg, abban a szőnyegben, amibe lyukat rágott.
– Uramisten! – Be kellett hunynia a szemét, a képzelete olyan élénken rajzolta elé a helyzetet.
– És egész idő alatt emberek voltak a házban, mégse hallották! Nem tudták, hogy a padláson haldoklik, vagy ha tudták is, a kisujjukat se mozdították érte.
– De miért tett ilyet!
– Mert gyűlölt minket. Mármint a Talamascát.
– Azt mondtad: „minket.”
– Nyelvbotlás volt, de nagyon sokatmondó. Úgy érzem, mintha hozzájuk tartoznék. Eljöttek hozzám, és fel is kértek rá, többé-kevésbé. A bizalmukba fogadtak. Bár meglehet, úgy értettem, hogy Carlotta gyűlölt minden kívülállót, aki bármit is tudott róluk. A kívülállók máig veszélyben forognak. Aaron is. Kérdezted, mit nyer ezen a Talamasca? Csak veszíthet: elveszíti a rend újabb tagját.
– Ezt magyarázd meg.
– A temetés után, amikor épp jött volna ki értem vidékre, egy embert pillantott meg az országúton. Félretekerte a kormányt, a kocsi kétszer átfordult, és Aaronnak épp egy perccel azelőtt sikerült kikecmeregnie, hogy felrobbant volna a nyavalyás. A szellem volt. Tudom, hogy az volt! Aaron is tudja. Úgy vélem, akármi legyen is ez a nagyon komplikált nagy terv, Aaron már betöltötte a küldetését.
– Megsebesült?
Michael megrázta a fejét.
– Abban a pillanatban tudta, mi történik, de nem kockáztathatott. Képzeld el, ha mégse látomás, és elgázol egy igazi embert! Nem kockáztathatta meg. Be is volt kötve. Azt hiszem, csúnyán beverte a fejét.
– Kórházba vitték?
– Igen, doktornő. Kutyabaja. Azért tartott ilyen sokáig idekeverednem. Aaron nem akarta, hogy jöjjek. Azt akarta, hogy te gyere ki hozzájuk vidékre, és ott olvasd el az aktát. De én akkor is idejöttem. Tudtam, hogy nem fog megölni az a dolog. Én még nem töltöttem be a küldetésemet.
– A jelenésekét.
– Nem. A szellem is tartogat valamire, a látomások is. És nem összedolgoznak, hanem egymás ellen.
– Mi történik, ha megpróbálsz elszökni Tibetbe? – kérdezte Rowan.
– Akarsz oda menni?
– Ha veled megyek, akkor nem szöksz el. De tényleg, mi lenne, ha megszöknél?
– Nem tudom. Nem áll szándékomban, így tehát nem számít. Azt akarják, hogy harcoljak vele, tépjem szét a kis hálóját, amit egész idő alatt szövögetett. Meg vagyok győződve róla.
– Azt akarják, hogy szakítsd meg a láncot – szólt Rowan. – Ezt mondta az öregasszony: „Szakítsd meg a láncot”, vagyis, gondolom, ezt a Charlotte-ig visszamenő örökséget, bár Carlotta nem emlegetett olyan régi neveket. Azt mondta, ő is megpróbálta. És hogy én képes vagyok rá.
– Igen, ez a magától értetődő válasz. De ennél többről van szó, aminek hozzá van köze, és ahhoz, hogy miért mutatkozott nekem.
– Oké – felelte Rowan. – Most te figyelj rám. El fogom olvasni az aktát, minden egyes oldalt. Ám én is láttam ezt a valamit. Ez nem csak egyszerűen megjelenik, hanem hatással van az anyagra.
– Mikor láttad?
– Anyám halálának órájában. Próbáltam telefonálni neked, felhívtam a szállodát, de nem voltál ott. A szívbaj jött rám. De nem a jelenés a fontosabb rész, hanem ami azon kívül történt. Hatással volt a vízre a ház körül. Olyan hullámokat kavart, hogy a ház imbolygott a pillérein. Azon az éjszakán nem volt vihar a Richardson-öbölben és a San Franciscó-i öbölben, sem földrengés, vagy más természetes ok, ami előidézhette volna. És még valami. A következő alkalommal hozzám nyúlt.
– Mikor történt ez?
– A repülőgépen. Álomnak hittem, de nem az volt. Fájtam utána, mintha egy drabális emberrel lettem volna.
– Úgy érted...
– Azt hittem, alszom. Arra próbálok kilyukadni, hogy ez a dolog nem korlátozódik a megjelenésekre, hanem valami nagyon sajátos kapcsolatban áll az anyagi világgal. A paramétereit kell megértenem.
– Ez már dicséretes tudományos magatartás! Megkérdezhetem, hogy keltett-e benned a nyúlkálása más, kevésbé tudományos reakciót?
– Természetesen keltett. Élvezetes volt, mert félig aludtam. De mikor fölébredtem, úgy éreztem magamat, mint akit megerőszakoltak, és azt nagyon utáltam.
– Bűbájos! – mondta Michael idegesen. – Egyszerűen bűbájos. Nő vagy, van hozzá hatalmad, hogy megakadályozd ezt a fajta erőszakoskodást.
– Tudom, és miután megtudtam, miről van szó, ezt is fogom tenni. De ha valaki azt próbálja mondani három nappal ezelőtt, hogy útban New Orleans felé, a repülőgépen, egy láthatatlan lény bújik be a szoknyám alá, ugyanúgy nem lettem volna felkészülve rá, mert nem hittem volna el. Mindenesetre tudjuk, hogy nem akar bántani, és nagyjából abban is bizonyosak lehetünk, hogy téged sem akar. Azt viszont észben kell tartanunk, hogy bántani akar mindenkit, aki látszólag keresztezi a terveit, ez pedig most már Aaron barátodra is vonatkozik.
– Igen – mondta Michael.
– Most te látszol olyan fáradtnak, mint akit vissza kell vinni a szállodába, és ágyba kell dugni – jegyezte meg a nő. – Miért nem megyünk?
Michael nem válaszolt. Kihúzta magát a széken, és megdörgölte a tarkóját.
– Van valami, amiről nem beszéltél.
– Tessék?
– És én se beszéltem.
– Akkor beszélj – biztatta Rowan szelíden, türelmesen.
– Nem akarsz beszélni vele? Nem akarod megkérdezni, ki és mi ő? Nem gondolod, hogy te talán jobban és valóságosabban szót érthetnél vele, mint a többiek? Lehet, hogy te nem akarsz, de én igen, én beszélni akarok vele! Tudni akarom, miért mutatkozott előttem, mikor kölyök voltam? Tudni akarom, miért jött olyan közel a múltkor este, hogy majdnem megérintettem, megérinthettem volna a cipőjét! Tudni akarom, mi ez! Akármit mondott vagy fog is mondani Aaron, úgy vélem, vagyok olyan dörzsölt, hogy utat találjak ahhoz a valamihez, és disputáljak vele. Hátha épp ezt a fajta önérzetet várja el mindenkitől, aki képes látni. Hátha erre számit. Na szóval, ha te nem ezt érezted, akkor messze dörzsöltebb és erősebb vagy nálam. Én még sose beszéltem rémmel, vagy szellemmel, vagy mi is ez. Öregem, ki nem hagynám az alkalmat, még így is, hogy tudom, amit tudok, és tudom, mit művelt Aaronnal.
– Ja – bólogatott Rowan –, jól összefoglaltad. Talán épp erre játszik, a hiúságunkra, hogy nem arra a srófra járunk, mint a többiek. Ám köztünk volt valami más. Ez a dolog hozzám nyúlt. Azt kellett éreznem, hogy megerőszakoltak, azt pedig nem szeretem.
Hallgattak egy darabig. Michael nézte Rowant, aki tisztán hallotta, miként forognak a férfi agyában a fogaskerekek.
Michael felállt, és maga elé húzta a sima asztallapon az ékszeres dobozt. Felnyitotta, ránézett a smaragdra.
– Rajta – biztatta Rowan. – Érintsd meg.
– Nem olyan, mint a rajzomon – súgta a férfi. – Képzeletből rajzoltam, nem emlékezetből. – Megrázta a fejét, és már csukta volna le a doboz fedelét, amikor egyszer csak lerántotta a kesztyűjét, és rátette a kezét a kőre.
Rowan szótlanul várakozott, ám a férfi arcából láthatta, hogy Michael csalódott és nyugtalan. Michael sóhajtott, lecsukta a dobozt. Rowan nem sürgette.
– Rólad volt egy kép – mondta a férfi –, amint a nyakadba akasztod. Magamat láttam, ahogy előtted állok. – Óvatosan felhúzta a kesztyűt.
– Az akkor volt, mikor jöttél.
– Ja – bólogatott a férfi. – Észre se vettem, hogy viseled.
– Sötét volt.
– Én csak téged láttalak.
– Mit számít? – vont vállat Rowan. – Levettem, és visszatettem a dobozba.
– Nem tudom.
– Most, mikor megérintetted, nem láttál semmi mást?
Michael a fejét rázta.
– Csak hogy szeretsz – mondta halkan. – Hogy igazán szeretsz.
– Ehhez engem kell megérintened, ha tudni akarod – felelte Rowan.
A férfi mosolygott, ám szomorú, zavart volt a mosolya. Úgy gyűrte zsebre a kezét, mintha szabadulni akarna tőlük, és lehorgasztotta a fejét.
Rowan sokáig várt. Nagyon utálta, hogy ilyen dúltnak kell látnia a férfit.
– Gyere, menjünk – javasolta. – Téged még jobban megvisel ez a ház, mint engem. Menjünk vissza a szállodába.
Michael bólintott.
– Innék egy pohár vizet. Mit gondolsz, akad egy kis hideg víz ebben a házban? Kitikkadtam, és melegem van.
– Nem tudom – felelte a nő. – Még csak azt se tudom, van-e konyha. Lehet, hogy kutat találunk, mohos vödörrel. Lehet, hogy bűvös forrást.
– Na gyere – nevetett Michael –, keressünk vizet.
Rowan fölállt, és kiment a férfi után az ebédlő hátsó ajtaján. Tálalószerűségbe jutottak, volt benne egy kis mosogató, és magas, üvegezett szekrények, tele porcelánnal. Michael nem sietett. Azt látszott méricskélni, milyen vastagok a falak.
– Erre! – mondta. Kiment a következő ajtón, és megnyomott a falon egy régimódi, fekete gombot. A mennyezeten kigyúlt egy koszos villanykörte, és lanyha, csüggedt fényt csorgatott egy hosszú, osztott szintű helyiségre, amelynek a felső része steril munkaterület volt, az alsó, két fokkal mélyebben, apró étkező, tűzhellyel.
Üvegajtók hosszú sora vezetett az elvadult kertbe. Itt mintha tisztábban, harsányabban danásztak volna a békák. Az északi sarokban egy faóriás fekete árnyalakja zárta el a kilátást.
A helyiségek habtiszták voltak, és a maguk ósdi módján nagyon hatékonyak és áramvonalasak.
A fele falat kitöltő, beépített hűtőszekrénynek olyan súlyos ajtaja volt, mint az éttermek belépős frizsiderjeinek.
– Ne mondd meg, ha van benne hulla, nem akarom tudni – kérte Rowan fáradtan.
– Nem, csak ennivaló – mosolygott a férfi –, és jeges víz. – Kivette a vizespalackot. – Hadd mondok neked a Délről egyet-mást! Itt mindig megtalálod a jeges vizet. – Keresgélt az egyik faliszekrényben a sarokmosogató fölött, fél kézzel kiemelt két színes poharat, és a patyolat pultra tette őket.
Csodálatos íze volt a hideg víznek. Rowannak eszébe jutott az öregasszony. Az ő háza, talán az ő pohara. Olyan pohár, amelyből a vénasszony ivott. Elfogta az undor, és beletette a poharat a rozsdamentes mosogatóba.
Igen, akár egy étterem, gondolta, miközben lázongva közönyt kényszerített magára. Ugyanolyan jól fölszerelték a konyhát azon a régi napon, amikor valaki leverette a Friscóban manapság oly népszerű, viktoriánus szerelvényeket, és villogó acélt rakatott föl helyettük.
– Mit fogunk tenni, Michael? – kérdezte.
A férfi a kezében tartott poharat bámulta. Amikor fölnézett, annyi oltalmazó gyengédség volt a tekintetében, hogy Rowannak elszorult a szíve.
– Szeretjük egymást, Rowan. Szeretni fogjuk egymást. Amilyen biztos vagyok a látomásokban, annyira tudom, hogy a mi szerelmünk nem szerepelt senki terveiben.
Rowan hozzá lépett, és átkarolta a férfit. Érezte, amint Michael tenyere fölvándorol a hátán, majd forrón, szeretettel a tarkójára záródik. Isteni szorosan ölelte. Michael a nő nyakába fúrta az arcát, majd megcsókolta a száját.
– Szeress engem, Rowan! Szeress és bízzál bennem! – mondta szívet tépő nyíltsággal. Hátrahúzódott, mintha töprengett volna egy kicsit, aztán kézen fogta a nőt, és lassan elindult a franciaajtó felé. Megállt, nézte a sötétséget.
Aztán kinyitotta az ajtót. Nem volt rajta retesz. Talán egyiken sincs.
– Kimehetünk? – kérdezte.
– Hát persze hogy ki! Miért tőlem kérdezed?
Michael úgy nézett rá, mintha meg akarná csókolni, de mégse tette, ezért a nő csókolta meg, és olyan élvezetes íze volt, hogy attól Rowannak rögtön eszébe jutott a többi is. Egy hosszú percig rátapadt, majd ő lépett ki a konyhából elsőnek.
Szúnyoghálós tornácra jutottak, ami ugyanolyan volt, mint amelyiken az öregasszony meghalt, csak jóval kisebb, aztán kimentek az ajtón, ami még abban sem különbözött a többi ósdi szúnyoghálós ajtótól, hogy rugó zárta be mögöttük, és lesétáltak a deszkalépcsőn a kockakövekre.
– Ez oké – állapította meg Michael. – Tényleg nem is kell túl sokat javítani rajta.
– De mi van magával a házzal? Meg lehet menteni, vagy túlságosan lerobbant?
– Ez a ház? – Mosolyogva megrázta a fejét, kék szeme csodaszépen ragyogott, ahogy Rowanra nézett, majd a szűk, magas tornácra emelte a tekintetét. – Édes, ez a ház klassz, abszolút klassz! Ez a ház akkor is itt lesz, amikor te és én már rég elmentünk! Még sose jártam ilyenben! Egyben se, egész San Franciscó-i életem során! Holnap visszajövünk, és akkor majd megmutatom ezt a házat napvilágnál! Megmutatom, milyen vastagok ezek a falak. Megmutatom a szarufákat, ha akarod. – Úgy hallgatott el, mintha szégyellné, hogy már megint átcsábult Rowan mellől a boldogtalanságból és az öregasszony fölötti gyászból az örvendezésbe.
Aztán itt volt Deirdre, és a rengeteg megválaszolatlan kérdés Deirdre körül. Mennyi mindent elmesélt Michael a történetből, mégis olyan maradt, mint az utazás a legsötétebb éjszaka mélyére... Akkor már sokkal jobb őt nézni, az izgalmat, amellyel szemügyre veszi a falakat, az ajtókereteket, az ablakpárkányokat és a lépcsőt.
– Szereted, ugye?
– Szerettem már kölyökkoromban – válaszolta a férfi. – Szerettem, mikor megláttam tegnapelőtt este. Most is szeretem, holott tudom, mik történtek benne, mit műveltek azzal az illetővel a padláson. Szeretem, mert a te házad. És mert... és mert gyönyörű, akárki akármit csinált benne vagy vele. Gyönyörű volt, mikor építették, és még száz év múlva is gyönyörű lesz.
Magához ölelte Rowant, megcsókolta a hozzá tapadó nő haját, megsimogatta az arcát. Rowan szerette volna lerántani a kezéről a kesztyűt, de nem szólt.
– Mondok valami furcsát – folytatta Michael. – Kaliforniában sok ilyen házzal volt dolgom. Szerettem is mindet, de egyik mellett sem éreztem a halandóságomat. Sohasem kellett kicsinek éreznem magamat. Ettől a háztól viszont igen. Talán azért, mert ez akkor is itt lesz, amikor én már nem leszek.
Megfordultak, és beljebb sétáltak a kertbe. Megtalálták a lépőköveket, pedig sűrű volt a gaz, és a banáncserjék annyira elvadultak, hogy a hosszú levélpengék az arcukat cirógatták.
Mire megmászták a kockakövekből rakott alacsony lépcsőt, a bozót kioltotta a konyhai villany fényét. Olyan sötét volt, mintha valahol falun lennének.
Áporodott, zöld szag csapta meg őket, mocsárszag. Kockakövekből rakott peremen álltak, egy hosszú medence mellett, amelynek fekete tükre csak itt-ott csillant elő tompán a burjánzó növényzetből. A vízililiomok kelyhe kihívó ragyogással verte vissza a magas égbolt sápadt fényét. Láthatatlan rovarok zsongtak zsíros hangon. Zengett a békák dalárdája, mindenfélék mozogtak a vízben, váratlan cserepekre törve a fényt a káka között. Szorgos csörgedezés hallatszott, mintha szökőkutak táplálnák a medencét, és mikor Rowan hunyorgott, meg is látta a szikrázó, vékony sugarakat ontó csöveket.
– Stella építtette – szólalt meg Michael. – Ő építtette több mint ötven évvel ezelőtt. Nem ilyennek tervezték, eredetileg úszómedence volt, de legyőzte a kert. Visszavette a föld.
Milyen szomorúan csengett a hangja. Mintha igazolva látott volna valamit, amit nem egészen hitt el. Rowan a saját megdöbbenésére gondolt, mikor ezt a nevet hallotta a deliráló Ellie-től az utolsó, lázas hetekben:
„Stella a koporsóban”.
Michael a homlokzat irányába nézett, és mikor Rowan követte a pillantását, meglátta a második emelet magas manzárdtetejét, és az égen úszó ikerkéményt; hold- vagy csillagfénytől derengtek a szoba szögletes ablakai, ahol az az ember meghalt, és ahová Antha menekült Carlotta elől. Onnan zuhant le a kovácsoltvas ereszről, le a kockakövekre, amelyeken szétroppant a koponyája, és vér fecskendezett az összezúzott, puha agyszövetből.
Szorosabban simult Michaelhez, összekulcsolta ujjait a hátán, hogy a férfi hordozza az ő súlyát is.
Fölnézett a halvány égre, a ritkás, égő csillagokra. Újra eszébe jutott az öregasszony, és ez olyan volt, mintha nem akarná elengedni a gonosz felhő. Arra gondolt, milyen volt az öregasszony arca, mikor meghalt. A szavakra gondolt, és az anyja arcára, aki örök álmát alussza a fehér atlaszkoporsóban.
– Mi az, drágám? – kérdezte Michael, mély, morajló hangon.
Rowan a férfi ingéhez szorította az arcát. Ismét rájött a didergés, mint többször is ezen az éjszakán. Jó érzés, hogy Michael erősebben, csaknem kíméletlenül szorítja magához.
Békák zengtek ropogós, harsány erdei éneket, valahol messze madár kiáltott az éjszakában. Hihetetlen, hogy itt utcák vannak a közelben, emberek laknak a fákon túl, és azok a sárga szikrák, amelyek itt-ott áthunyorognak a csillogó levelek között, a szomszéd lakásokban égő villanyok!
– Szeretlek, Michael! – súgta. – De komolyan! Annyira szeretlek!
De így sem rázhatta le a gonosz igézetet. Mintha benne lett volna az égben, a feje fölött sötétlő, hatalmas fában, a sás között csillámló, állott vízben, de valójában egyikhez sem tartozott, mert benne rejlett a rontás, az ő része volt. És akkor megértette, hogy ez nemcsak a vénasszony, a gonosz, komisz vénasszony emléke, hanem előérzet is. Hiába fáradozott Ellie, mert Rowant rég didergeti ez a balsejtelem. Talán egész életében tudta, hogy szörnyű, sötét titok várakozik rá, egy irdatlan, kapzsi, sokrétű titok, és ha ezt egyszer megbontják, a végtelenségig bontogatja szét önmagát, amíg be nem tölti a világot, elsötétítve kinyilatkoztatásaival a józanság fényeit.
Ez a hosszú nap az ódon szertartások balzsamos, gáláns, trópusi városában csak a nyitány volt. Még az öregasszony titkai sem lépték túl az első stációt.
És ez a nagy titok ugyanabból a forrásból meríti az erejét, amelyből én merítem az enyémet, a jót és a rosszat, mert a kettő végső soron úgyis elválaszthatatlan.
– Rowan, hadd vigyelek el innen – kérte Michael. – Réges-rég el kellett volna mennünk. Én vagyok a hibás.
– Ne! – súgta a nő. – Minek mennénk? Én szeretek itt lenni. Ha úgyis mindegy, hová megyek, miért ne maradhatnánk itt, ahol minden sötét, csendes és gyönyörű?
Ismét megcsapta őket az édes, nehéz illat, azé a virágé, amelyet éjjeli jázminnak nevezett az öregasszony.
– Érzed ez, Michael? – A sötétségben parázsló vízililiomokat nézte.
– Ez a nyári éjszakák szaga New Orleansban – felelte a férfi. – A magányos csavargásoké, miközben fütyörészel, és egy gallyat húzogatsz a vaskerítések nyársain. – Rowan szerette a hangját, ahogy végigdübörög a mellkas üregeiben. – Ilyen szagúak ezek az utcák, ha sétálsz rajtuk.
Letekintett a nőre, és mintha az arcvonásokat próbálta volna kifejteni a sötétségből.
– Rowan, történjék akármi, ne engedd ki a kezedből ezt a házat! Még ha el is kell hagynod, úgy, hogy sohasem jöhetsz vissza, még akkor is, ha meggyűlölöd! Ne mondj le róla! Ne engedd, hogy olyasvalaki kezébe kerüljön, aki nem szereti! Olyan gyönyörű! Túl kell élnie mindezt, akárcsak nekünk!
Rowan nem felelt. Nem vallotta be sötét félelmét, hogy nem fogják túlélni, hogy elvész minden, ami valaha örömöt szerzett neki. Eszébe jutott a vénasszony arca, fent, a halál szobájában, ahol sok-sok éve meghalt az az ember. A vénasszony, amint azt mondja: „Választhatsz, megszakíthatod a láncot!” A vénasszony, ahogy próbál áttörni saját gonoszságának, aljasságának és ridegségének megkövesedett kérgén, és kínálgat valamit, amit fénylőnek és tisztának képzel. Ugyanabban a szobában, ahol szőnyegbe tekerten halt meg egy kiszolgáltatott ember, miközben alatta a szobákban zajlott az élet!
– Menjünk, drága életem! – kérte Michael. – Menjünk vissza a szállodába, ragaszkodom hozzá! Feküdjünk le egy olyan nagy, puha, szállodai ágyba, és bújjunk össze!
– Mehetünk gyalog, Michael? Sétálhatnánk lassan a sötétben?
– Igen, édes, ha akarod.
Nem volt kulcsuk, nem tudtak bezárni. Égve hagyták a villanyokat a koszos ablaküvegek és a függönyök mögött. Leballagtak az ösvényen, kiléptek a rozsdás kapun.
Michael kinyitotta az autót, és kivett egy aktatáskát. Ebben van az egész akta, mondta, de Rowan csak azután olvashatja el, ha ő megmagyarázott egyet-mást, mert olyan dolgok vannak benne, amelyek megdöbbentenék, sőt talán fel is dúlnák. Majd reggeli mellett megbeszélik. Megígérte Aaronnak, hogy nem adja oda az aktát magyarázat nélkül. Mindezt csak Rowan érdekében, mert Aaron azt szeretné, ha Rowan megértené.
Rowan bólogatott. Nem gyanakodott Aaron Lightnerre. Őt nem lehet bolonddá tenni, Lightnernek pedig semmi szüksége arra, hogy bárkit is bolondítson. Amikor az angolra gondolt, és eszébe jutott, hogyan fogta karon a temetésen, az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ez is csak egy ártatlan, mint Michael. Az teszi őket ártatlanokká, hogy nem igazán fogják föl az emberi aljasságot.
Olyan fáradt volt. Akármit lát, érez vagy tud meg az ember, végül csak belefárad. Nem lehet órákig, napokig gyászolni egyfolytában. Ám ahogy visszapillantott a házra, megint az öregasszonyra gondolt, amint hidegen, töpörödötten hever a hintaszéken, a soha meg nem bosszulható, érthetetlen halálban.
Milyen szabadon gyűlölhettem volna, ha nem ölöm meg! Most aztán hurcolhatom miatta is a bűntudatot, akárcsak a többi rejtély és nyomorúság miatt, amelyeket rám zúdított!
Michael tétován ácsorgott, és a bejáratot bámulta. Rowan meghúzogatta az inge ujját, és hozzásimult.
– Olyan, mint egy hatalmas kulcslyuk, ugye? – kérdezte.
Michael bólogatott, de olyan szórakozottan, mint aki messze jár gondolatban.
– Úgy is hívták ezt, hogy kulcslyuk-ajtó – mormolta. – Az egyik stíluseleme volt annak az egyiptomi-görög-olasz kutyvasznak, amit annyira szerettek, mikor ez a ház épült.
– Hát, itt jó munkát végeztek – állapította meg a nő fáradtan. Beszélni akart a sírkőre faragott ajtóról, de olyan fáradt volt!
Lassan kanyarogtak a Philip és a Prytania utcákon a Jackson útig. Szép házak, falakkal körülvett házak olvadtak vissza a sötétségbe. Majd bezárt üzletek, bárok és nagy társasházak mellett sétáltak a szálloda felé a Szent Károly úton, ahol csak időnként suhant el egy autó; egyszer a villamos is feltűnt nagy csattogással, üres ablakaiból vajsárga fény ömlött, aztán dübörögve eltűnt a kanyarban.
Szeretkeztek a zuhany alatt, kapkodva csókolóztak, darabos mozdulatokkal simogatták egymást. Rowan szinte eszét vesztette a mellét simogató, majd a lábai közé csusszanó bőrkesztyű érintésétől. Most nem volt ház, eltűnt a vénasszony, el a szegény, szomorú, szépséges Deirdre. Most nem volt más, csak ez a kemény mellkas, amelyről álmodozott, és a sötét, fényes gyűrűkből kihajtott vastag vessző.
Még valamikor az egyetemen hallotta egy hülye barátnőjétől, hogy a férfitestnek nem kell szépnek lenni, elég, ha férfi. Nohát ő mindig egyformán szerette a férfiakban a testüket és a nemüket. Szerette ezt a testet is, szerette keménységét, apró, selyemsima mellbimbóját, szerette az izmos hasat és a vesszőt, amelyet a szájába vett. Szerette az erős combokat a tenyere alatt, szerette a keresztcsonton a puha szőrt. Selyem és kő, ezek a férfiak.
Végighúzta körmeit Michael térdhajlatán, megszorította a lábikráját. Milyen erős. A csempéhez nyomta, ráérősen kiélvezett minden szívást, miközben tenyere öble szoros csokorba fogta a golyókat és a vesszőt.
Michael gyöngéden próbálta fölemelni, de Rowan a szájába akarta, még erősebben magához szorította, és nem engedte el addig, amíg a férfi nyögve bele nem élvezett a szájába.
Később, mikor a légkondicionáló halk suhogása közepette bebújtak a száraz, meleg ágyba, Michael lehúzta a kesztyűjét, és újra kezdték.
– Nem bírok betelni veled – mondta –, nem bírok, és meg akarom kérdezni, milyen volt az a dolog, de tudom, hogy nem szabad ilyet kérdezni, és mintha látnám az ember arcát, aki hozzád nyúlt...
Rowan fölnézett rá a sötétségben, élvezte a gyönyörűséges súlyt, és a hajába markoló ujjakat. Ökölbe szorította a jobbját, és megdörgölte ujjperceivel a sötét borosta árnyékát a férfi állán.
– Olyan volt, mint magaddal csinálni – felelte halkan. Lehúzta magához Michael bal kezét, hogy megcsókolhassa a tenyerét. – Nem olyan, mint a másik ember villámlása-mennydörgése. Nem az élő sejt érintése az élő sejten.
– Hmm, de szeretem ezeket az élő sejteket! – mormolta a fülébe a férfi, és gorombán csókolgatni kezdte, Rowan pedig ugyanolyan szemérmetlenül, éhesen, követelően viszonzott minden csókot.
Négy órakor ébredt. Ideje indulni a kórházba. Nem! Michael olyan mélyen aludt, hogy nem érezte az arcára lehelt csókot. Belebújt a faliszekrényben talált vastag, fehér frottírköpenybe, és halkan átment a lakosztály nappalijába, ahol csak az utcai lámpák világítottak.
Lent sehol egy lélek. Akár egy díszlet. Szerette a hajnali utcákat, mindig úgy érezte, hogy ha akarna, le is mehetne táncot ropni, mint egy színpadon, úgyse jelentenek semmit a fehér neonok és a közlekedési lámpák. Tiszta volt a feje. Itt jó és biztonságos. A ház várja, de a ház várhat még egy kicsit.
A recepción azt mondták, hogy kávé még nincs, viszont jött egy üzenet neki és Mr. Currynek egy bizonyos Mr. Lightnertől, miszerint visszament a szállodába, reggeltől a menedékházban kereshetik. Rowan lefirkantotta a telefonszámot.
Átment az apró konyhába, ahol talált kannát és kávét. Megfőzte magának a kávét, visszaosont, nesztelenül becsukta a hálószoba és a hálószobát a nappalitól elválasztó, rövid folyosó ajtaját.
Hol a Mayfair-boszorkányok aktája? Hová tette Michael az autóból kivett aktatáskát?
Átkutatta az apró nappalit, ahol húzott fodrok takarták a székek és a dívány lábát. Átkutatta a parányi beugrót, a faliszekrényeket, még a konyhát is. Majd belopakodott a folyosóra, onnan leste az alvó Michaelt az utcai lámpa világosságánál, a tarkóján göndörödő fürtöket.
A faliszekrényben semmi. A fürdőszobában semmi.
Ügyes, Michael. De én akkor is megtalálom. Meg is pillantotta az aktatáska sarkát. A férfi a szék alá rejtette.
Hát, nem vagy valami bízó, de én is azt teszem, amitől többé-kevésbé tartózkodást fogadtam, gondolta a nő. Előhúzta a táskát, megállt, figyelte a férfi egyenletes lélegzésének ütemét, becsukta az ajtót, lábujjhegyen végigszaladt a folyosón, becsukta a másik ajtót, és a kávézóasztalra, a lámpa fényébe állította az aktatáskát.
Cigarettát, kávét hozott, leült a díványra, az órájára pillantott. Negyed öt. Imádta ezt az időt, egyszerűen imádta! Nagyon alkalmas olvasásra. Kórházba menni is legjobban szeretett ilyenkor, amikor rendre áthajthatott a piroson az üres csendben, miközben agya a reá váró műtétek józan részleteit pergette. De még jobb idő ez az olvasásra.
Kinyitotta az aktatáskát, kiszedegette az iratgyűjtők vastag kötegét. Mindegyikre ugyanazt írták: a Mayfair-boszorkányok aktája. Mosolyognia kellett, olyan könyvszagú volt.
– Ártatlanok! – dünnyögte. – Olyan ártatlanok mind, valószínűleg a padláson meghalt ember is. A vénasszony viszont a csontja velejéig boszorkány – Letüdőzte az első adag füstöt, miközben azon töprengett, mitől érti ezt olyan tökéletesen, és miért annyira biztos benne, hogy a többiek – Aaron és Michael – viszont nem értik?
Ezt a meggyőződését a továbbiakban sem veszítette el.
Gyorsan átlapozta a dossziékat, megállapította a terjedelmet, mint akkor szokta, ha egy ültő helyében akart fölhabzsolni egy tudományos szöveget, aztán találomra belenézett egy oldalba, hogy milyen arányban vannak az elvont és a konkrét kifejezések? Nagyon jó, az utóbbi a sokszorosa az előbbinek!
Simán elolvassa négy óra alatt. Egy kis szerencsével Michael épp addig alszik. Aludni fog a világ. Elhelyezkedett a díványon, fölpolcolta csupasz lábát a kávézóasztalra, és olvasni kezdett.
Kilenckor leballagott az Első utcán a Gesztenyefa utca sarkáig. A nap máris magasan járt, a madarak harciasan daloltak a lombkupolában. Nyers varjúkárogás hasított a lágyabb kórusba. Mókusok futkostak a kerítések és téglafalak mögül kinyúló vaskos, alacsony ágakon. Kihaltak voltak a tisztára söpört téglajárdák, mintha ez a hely a virágok, a fák, a házak birodalma lenne. Még a gyér közlekedés robaját is elnyelte a lomb és a nyugalom örvénye. A leveles ágak szövedékén átkéklett az égbolt, és még az árnyékban is tisztán csillogónak tetszett a fény.
A kapunál már várta a vékonypénzű Aaron Lightner. Világos tropikál öltönyében maga volt a nett brit elegancia, még a sétapálcája se hiányzott.
Rowan kérte nyolckor ezt a találkozót. Már messziről érezte, hogy az angol nyugtalanul várja, mit fog szólni az olvasottakhoz?
Lehajtott fejjel, ráérősen bandukolt keresztül az úttesten, agyában még mindig fortyogtak a sietősen fölkanalazott, hosszú történet részletei.
Aztán egyszer csak ott állt Aaron előtt, és megfogta az öregember kezét. Nem fogalmazta meg előre, amit mondani fog. Keserves megpróbáltatás lesz ez neki. Mégis jó volt itt lenni, kapaszkodni ebbe a kézbe, nézni a kedves, őszinte arcot.
– Köszönöm – mondta rá nem jellemző, gyenge, elakadó hangon. – Maga választ adott életem legszörnyűbb és legfájdalmasabb kérdéseire. Nem is tudhatja, mit tettek értem, maga és a maguk figyelői: megtalálták a legsötétebb részemet, magyarázatot adtak rá, megvilágították, és összekapcsolták valamivel, ami nagyobb, ősibb, de ugyanolyan valóságos. Megrázta a fejét, kapaszkodott az angol kezébe, mert nehezére esett a folytatás. – Nem is tudom, miként foglaljam szavakba – gyónta –, már nem vagyok egyedül! Én nem vagyok egyedül, nem csak a név és az a részem, amelyre a család igényt tart. Tudom, ki vagyok. – Sóhajtott. Annyira nehézkesek a szavak, és a mögöttük rejtőző érzés olyan hatalmas, mint a megkönnyebbülése. – Köszönöm, hogy nem tartották meg a titkaikat! Szívem mélyéből köszönöm!
Látta az angol arcán a meghökkenést, az enyhe zavart. Lightner lassan bólintott. Rowan érezte, hogy ez az ember jó, és ami a legfontosabb, bízik benne.
– Most mit tehetek önért? – kérdezte az angol lefegyverző, feltétlen őszinteséggel.
– Jöjjön be – válaszolta. – Beszélgessünk.

 

 

HARMINC

TIZENEGY ÓRA. Felült a sötétségben, rámeredt az asztalon a digitális órára. Hogy bírt ilyen sokáig aludni? Nem húzta el a függönyt, hogy a fény fölébressze. Valaki összehúzta helyette. És a kesztyűje? Hol a kesztyűje? Megtalálta, felhúzta, aztán kimászott az ágyból.
Az aktatáska eltűnt. Tudta, mielőtt benézett volna a szék alá. Megfogták.
Magára kapta a fürdőköpenyét, és átment a rövid folyosón a nappaliba. Senki. Csak a teakonyhából jön az állott kávé pörkölt szaga, és a cigarettafüst lebeg a levegőben. Rögtön megkívánta tőle a nikotint.
És ott a kávézóasztalon az üres aktatáska, mellette két precíz oszlopban az akta nátronpapír iratgyűjtői.
– Ó, Rowan! – nyögte. Aaron ezt sose fogja megbocsátani neki. Azt a részt is elolvasta Karen Garfieldről és Lemle doktorról, akik azután haltak meg, hogy vele találkoztak! Elolvasta a zaftos pletykákat, amelyeket éveken át gyűjtöttek be Ryan Mayfairtől, Beától és a többiektől, akikkel bizonyosan találkozott a temetésen. És még ezer más dolgot is elolvasott, amik most nem is jutnak eszébe!
Ha most bemegy a hálóba, és azt látja, hogy Rowan ruhái ugyancsak eltűntek... De hát nem is itt vannak a ruhái, hanem a saját szobájában.
Állt, vakarta a fejét, maga se tudta, mit csináljon: csörögjön oda Rowan szobájába, hívja Aaront, ordítson dühében. Aztán észrevette a levelet.
Ott volt a két köteg iratgyűjtő mellett a szállodai levélpapír egyetlen lapja, és azon a határozott gyöngybetűk:

 

08.30

Michael!

Elolvastam az aktát. Szeretlek. Ne izgulj. Elmentem, mert kilenckor találkozom Aaronnal. Át tudnál jönni hozzám a házba háromkor? Szükségem van egy kis időre, hogy egyedül legyek ott. Háromtól várlak. Ha nem jössz, itt hagyj üzenetet. Az endori boszorkány.

 

„Az endori boszorkány.” Ki volt az endori boszorkány? Ó, az az asszony, akivel Saul király megidéztette az őseit? Ne túlozd el. Ez azt jelenti, hogy Rowan túlélte az aktát. A csodagyerek, az agysebész! Elolvasta az aktát! Neki két napjába került. Elolvasta!
Lehúzta a jobb kesztyűt, és megfogta a levelet. Egy villanás a felöltözött Rowanról a nappaliból nyíló beugróban, amint az asztal fölé hajol. Aztán egy villanás valakiről, aki – formaruhás szobalány – néhány napja bekészítette a levélpapírt, aztán más adattörmelékek zuhataga, amelynek semmi értelme sincs. Fölemelte a kezét, várt, amíg elmúlt a bizsergés.
– Add Rowant – parancsolta, és ismét megérintette a papírt. Rowan nem haragos, csak titkolózó, és... és mi? Egy kaland kellős közepén! Igen, különös, dacos izgalmat érzett. Mennyire megértette! Ismét látta Rowant, megdöbbentően éles képben, csak valahol másutt, és a kép rögtön kezdett is elmosódni. Visszahúzta a kesztyűt.
Üldögélt egy darabig, és utálta magát ezért a hatalomért. Mit is mondott akkor este Aaron? „Megtaníthatom magát, hogyan használja, de sohasem lesz pontos, mindig zűrzavaros marad.” Istenem, de gyűlölte! Utálta még azt az élességet is, amellyel Rowant tudatosította benne. Mennyivel jobban örülne a hálószoba zsigeri emlékeinek, és a puha, egyszerű, becsületes szavaknak azon a szép, mély, nyersselyem hangon. Mennyivel szebb lenne, ha az ő szájából hallaná! Még hogy izgalom! Felhívta a szobaszervizt:
– Küldjenek föl egy kiadós reggelit, buggyantott tojást hollandi mártással, kukoricakását, ja, egy nagy adag kukoricakását, plusz még sonkát, pirítóst, és egy kanna kávét. Szóljanak a pincérnek, hogy a saját kulcsát használja, mert öltözni fogok, és csapjanak hozzá húsz százalék borravalót a pincérnek, és hozzanak még, kérem, egy kis hideg vizet, de nagyon hideget!
Ismét elolvasta a levelet. Aaron és Rowan már együtt lehetnek. Nyugtalanító tudat. Most értette csak meg Aaron aggodalmát, amikor ő kezdte olvasni az aktát. Ő sem hallgatott Aaronra, mert mindenáron olvasni akart. Akkor most nem hibáztathatja Rowant.
Nem szabadulhatott a kínos szorongástól. Rowan nem érti Aaront, és Aaron bizonyosan nem érti a nőt. Rowan naivnak tartja. Megcsóválta a fejét. És itt van még Lasher. Mit gondol Lasher?
Tegnap este, mielőtt elhagyta volna Tölgyes Rejteket, Aaron azt mondta:
– Az ember volt! Láttam a reflektorfényben. Tudtam, hogy szemfényvesztés, de nem kocáztathattam.
– Akkor most mit fog tenni? – kérdezte Michael.
– Óvatos leszek – felelte az angol. – Mi mást tehetnék?
Rowan most azt akarja, hogy háromra jöjjön érte a házhoz, mert egyedül szeretne lenni egy darabig. Lasherrel? Hova meneküljön az indulatai elől háromig?
Hát nem New Orleansban vagy, öreg haver? Még nem is jártál a régi szomszédságban. Nem most lenne itt az idő?
Háromnegyed tizenkettőkor kilépett a szállodából az egyszerre meglepő és gyönyörűséges melegbe. Harminc friscói év után ösztönösen a didergésre és a szélre készült.
Ahogy elindult a felsőváros irányába, arra is rájött, hogy ugyanilyen tudat alatti módon arra készült, hogy dombokra kell fölmásznia, majd leereszkednie. Csodálatos dolog volt a széles, lapos járdákon gyalogolni. Itt valahogy könnyebbnek tűnt minden lélegzetvétel a langyos szellőből, minden lépés, az átkelés a Jackson úton, amelytől kezdve az egész városképet megváltoztatták a fekete kérgű, öreg tölgyfák. Itt nem hasogatta az arcát a szél, nem vakította a Csendes-óceáni partvidék haragosan villogó ege.
A Philip utcát választotta, hogy kisétáljon az Ír Csatornához. Lassan ment, mint a régi napokban, mert tudta, hogy nemsokára elviselhetetlen lesz a forróság, nehéznek fogja érezni a ruháit, még a cipője belseje is átnyirkosodik, előbb-utóbb a khaki szafarikabátot is le kell vetnie, és a vállára kell dobnia.
De hamarosan elfelejtett mindent, mert túl sok boldog emléket tartogatott ez a táj. Elterelte figyelmét a Rowanért érzett aggodalmakról, az ember miatti szorongásáról. Bandukolt a repkénnyel befuttatott vén falak, a nagy, borzas virágaikat lógató, fiatal, vékony selyemmirtuszok között. Úgy kellett félrecsapkodnia őket az útjából. Ismét arra kellett gondolnia, hogy semmit sem szépített meg a honvágy. Hála Istennek, hogy még mindig ilyen sok minden megvan! Itt állnak a magas viktoriánus házak, sokkal nagyobbak a friscóiaknál, és a polgárháború előtt épített, vakolt falú, stukkós oszlopokkal díszített házak, ugyanolyan elpusztíthatatlanok és pompásak, mint az Első utcai.
Végül átkelt a forgalmas Raktár utcán, és megérkezett az Ír Csatornához. A házak összementek; az oszlopokat fölváltották a pillérek; a tölgyek eltűntek, és a tornyosra nőtt zelnicemeggyek is csak a Constance utca sarkáig kísérték. Semmi baj, így is jó. Ez az ő része a városból. Legalábbis ez volt.
Az Angyali Üdvözlet utcán azt hitte, mindjárt megszakad a szíve. Itt bezzeg nyoma sem volt a nívós restaurálásoknak, frissen festett házaknak, amelyeket a Constance és a Babér utcán látott. Az elhanyagolt utca üres telkein púposan állt a szemét és az ócska autógumi. Az ikerház, amelyben felnőtt, lakatlan volt, az összes ablakot és ajtót bedeszkázták viharvert furnérlemezzel; az udvar, amelyen játszott, a gyomok rút, rozsdás drótkerítéssel körülvett őserdejévé vadult. Nyoma se volt már csodatölcsérnek, amely télen-nyáron hajtotta illatos, rózsaszín virágait; eltűntek a sikátor végében, az ócska szín mellől a banánfák. A sarkon a kis vegyesboltot lelakatolták, a régi sarki kocsma kihalt. Fokozatosan ráébredt, hogy sehol sem lát fehér embert.
Még mélyebbre merészkedett a rozzantságba és a csüggedésbe. Néha feltűnt egy-egy takaros, kifestett ház, ahol a kapu vaspálcáiba kapaszkodó, befont hajú, szép, fekete kislány nyugodtan nézett föl rá nagy, kerek szemével. De mindazok eltűntek, akik még emlékezhettek volna rá. Errefelé már siralmasan leromlott a Jackson út, de Michael azért csak ment tovább a Szent Tamás-telep téglaházainak irányába. Itt már nem laktak fehérek.
Mostanra fekete város lett belőle; hideg, méricskélő pillantások követték Michaelt, mikor befordult a Jozefin utcába a régi templomok és a régi iskola felé. Még több lett a bedeszkázott faház, az egyik bérkaszárnya földszintje kiégett. Bútorok halmozódtak a járdán víztől püffedt, rongyos kupacban.
De még ez a látvány sem készítette föl a régi iskola megrendítő romlására. Az osztályok ablakiból, ahol sok-sok éve tanult, kitört az üveg. És ott milyen nyűttnek, milyen ósdinak, milyen elfeledettnek tűnik a tornacsarnok, amelyet maga is segített építeni!
Csupán a Miasszonyunk és a Szent Alfonz magasodott büszkén, látszólag megtörhetetlenül, de az ajtajuk be volt zárva. És a Szent Alfonz sekrestyéjének udvarán térdig ért a dudva. A rozsdásan tátongó, régi kapcsolószekrényekből kitépték a biztosítékokat.
– Akarja látni a templomot?
Megfordult. Verejtékes, rózsás képű, kopaszodó, potrohos ember szólította meg.
– Mer bemehet a plebániára, és akkor beviszik – folytatta az ember.
Michael bólintott.
Még a plébánia is be volt zárva. Csengetni kellett, aztán meg kellett várni a berregőt, és a szódásüveg pápaszemet viselő, rövid, barna hajú, alacsony asszony is az üveg mögül szólt ki.
Michael előmarkolt egy csomó húszdollárost.
– Engedje meg, hogy felajánljak némi adományt – mondta. – Ha lehet, szeretném megnézni mindkét templomot.
– A Szent Alfonzot nem lehet – mondta az asszony. – Most nem használják. Veszedelmes. Omlik a vakolat.
A vakolat! A fenséges mennyezetfestményekre gondolt, a szentekre, akik a kék égből néztek le rá. Az alatt a tető alatt keresztelték, ott volt első áldozó, később ott bérmálkozott. Az utolsó estén a Szent Alfonz padjai között vonult a többi érettségizővel, fehér sapkában és talárban, és még csak eszébe se jutott alaposan körülnézni, annyira izgatott volt, hogy költöznek az anyjával Nyugatra!
– Hová lettek? – kérdezte.
– Elköltöztek – felelte az asszony, és intett, hogy kövesse a plébánián keresztül a Miasszonyunkba. – A színesek meg nem jönnek.
– De miért van bezárva minden? – Egyik rablás volt a másik után.
Ez egyszerűen felfoghatatlan volt Michael számára, hogy ne térhessen be egy árnyas, csendes templomba akkor, amikor akar; ne szökhessen el a forróságban párolódó, zajos utcáról a csendes félhomályba, szentekkel és angyalokkal beszélgetni, miközben körülötte virágos ruhájú, szalmakalapos, térdepelő öregasszonyok susogják fonnyadt szájjal a rózsafüzért.
A sekrestyében jártak. Itt volt ministráns. Itt készítette elő az áldozati bort. Boldogan lódult egyet a szíve, mikor meglátta a fából faragott szentek sorait, a hosszú, magas hajót, a csúcsíveket. Minden gyönyörű, sértetlen.
Hála Istennek, hogy ez még áll! Elszorult a torka. Zsebre gyűrte a kezét, leszegte a fejét, és csak lassan mert fölnézni. Teljesen összemosódtak benne az itteni misék emlékei más misékével, a másik oldalon, a Szent Alfonzban. Addigra nem volt ír-német pörpatvar, elkeveredtek az ír és a német nevek. Az általános iskola a másik templomba járt reggeli misére, a gimnazisták pedig a Miasszonyunkba.
Cseppet sem kellett erőltetni a fantáziáját, hogy lássa az áldozáshoz járuló, egyenruhás diákokat, a fehér blúzos, kék gyapjúszövet szoknyás lányokat, a khaki ingbe-nadrágba öltözött fiúkat. Ám az emlékezet végigszánkázott az éveken: nyolcévesen itt, ezeken a lépcsőkön lóbálta áldás közben a tömjénfüstölőt.
– Csak ráérősen – mondta az alacsony asszony. – Ha végzett, majd jöjjön vissza a plébánián keresztül.
Michael félórát ült az első padban. Maga se tudta pontosan, mit csinál. Talán azokat a részleteket memorizálta, amelyekre nem emlékezett. Hogy soha többé ne felejtse el az oltár alá temetett halottak márványpadlóba faragott nevét. A magasban a festett angyalokat. Vagy talán messze jobbra azt az ablakot, amelyen facipőt viselnek a szentek és az angyalok! De érdekes! El még valaki, aki tudna rá magyarázatot? Ha elgondolja, hogy sose tűnt föl neki, pedig hány órát töltött a templomban...
Gondolj Marie Louise-ra, keményített fehér egyenblúzát feszítő nagy mellére, ahogy olvassa a misekönyvét. Vagy Rita Mae Dwyerre, aki kész nőnek látszott már tizennégy évesen. Nagyon magas sarkú cipőt és hatalmas arany karikafülbevalót viselt a piros vasárnapi ruhájához. Michael apja is vitte az adománygyűjtő kosarat, amelyet hosszú rúdjánál fogva, kellően ünnepélyes arccal nyújtott be egyik sorba a másik után. Akkoriban még suttogni se mert az ember egy katolikus templomban, hacsak nem volt muszáj.
Mit képzelt, itt lesznek, rá várnak? Egy tucat Rita Mae, virágos ruhában, déli látogatáson?
– Mike, ne menj vissza! – mondta Rita Mae tegnap este. – Úgy emlékezz rá, amilyen volt!
Végre feltápászkodott, és odaballagott a padok között a fából faragott, régi gyóntatószékekhez. A falon tábla őrizte azoknak a nevét, akik a közelmúltban adakoztak a felújításra. Behunyta a szemét, és egyetlen pillanatra mintha gyerekeket hallott volna játszani az iskola udvarán, sok-sok hang déli harsogását.
Nem volt harsogás, nem suhogott a lengőajtó a jövő-menő hívők lépte nyomán; csak az ünnepélyes űr volt, és a koronás Szűzanya a főoltáron.
Kicsinek és távolinak tűn. Michael arra gondolt, hogy imádkozni kellene hozzá. Meg kellene kérdezni a Szent Szüzet vagy Istent, miért hozták vissza, mit jelent ez, hogy kitépték a halál hideg markából. Csakhogy ő nem hitt az oltárképekben, emléke sem élt már benne a gyermeki hitnek.
Egészen más emlék támadt föl benne: egy kellemetlen, kopott, középszerű emlék. Itt találkoztak Marie Louise-zal, a homlokzat egyik magas ajtajában, hogy megbeszéljék bizonyos titkaikat. Zuhogó esőben történt.
Marie Louise fanyalogva bevallotta, hogy nem, mégse terhes, és dühös volt, amiért be kell vallania, dühös volt, amiért Michael annyira megkönnyebbült. „Te nem akarsz megnősülni? Akkor egyáltalán mit csináljuk ezt a hülyéskedést?”
Mi lett volna belőle, ha Marie Louise-t veszi feleségül? Látta nagy, barátságtalan, barna szemét. Érezte savanyú csalódottságát. El sem tud képzelni ilyen dolgot.
Ismét Marie Louise hangja: „Pedig tudod, hogy előbb-utóbb úgyis elveszel feleségül! Mi egymásnak vagyunk szánva.”
Szánva. Arra volt szánva, hogy elhagyja a várost, hogy azokat a dolgokat tegye, amelyeket tett, hogy ilyen nagy utat járjon be? Hogy leessen a szikláról, és lassan lebegjen kifelé, el a szárazföld fényeitől?
Rowanra gondolt, nem csak a képre, hanem mindenre, amit Rowan jelentett neki: üdeségére, érzékiségére, titokzatosságára, vékony, izmos testére, ahogy ráfonódik a takaró alatt, bársony hangjára, hideg szemére.
Arra gondolt, ahogyan nézte őt szeretkezés előtt, természetes gátlástalanságára, amellyel belefeledkezett az ő testébe. Röviden, pont úgy nézte őt, ahogy a férfiak szokták a nőket, ugyanolyan éhesen, agresszíven, és mégis varázslatosan feloldódva az ölelésben.
Még mindig nem tudta levenni a szemét az oltárról, és az ékes, hatalmas templomról.
Bár tudna hinni valamiben! És rádöbbent, hogy tud. Még mindig hitt a látomásaiban, a látomások jóságában. Ugyanannyira hitte, mint ahogy mások hisznek Istenben, a szentekben, a választott út isteni igazságában vagy egy hivatásban.
Bár ez is olyan csacskaságnak tűnt, mint más hitek. „De én láttam, de én éreztem, de én emlékszem, de én tudom...” Egy merő dadogás. Hiszen máig nem emlékszik. Az egész Mayfair históriától se jutott eszébe több azokból a becses pillanatokból, mint Deborah, és bármennyire biztosra vette, hogy Deborah jött el hozzá, nem emlékezett igazi részletekre, pillanatokra, szavakra.
Még mindig az oltárt bámulva, hirtelen ötlettel keresztet vetett.
Hány évig is vetette, naponta háromszor? És, furcsa módon, most megismételte – az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – továbbra is a Boldogságos Szűzre függesztve a tekintetét.
– Mit akarnak tőlem? – súgta. Megpróbálta felidézni azt a keveset, amire emlékezett a látomásokból, és kétségbeesetten állapította meg, hogy a krónika Deborah-jának képe elhomályosította a sötét hajú asszony képét. Kiradírozta! Nem nyert az olvasással, hanem veszített.
Zsebre gyűrt kézzel, lassan, némán elindult a padok között, a szentélyrácsnál felhágott a márványlépcsőre, és keresztülment a sekrestyén, majd a paplakon.
A nap a szokott kíméletlenséggel bombázta a Constance utcát. Itt nem nőttek fák. A magas téglafal mögé bújó plébániai kert és a Miasszonyunk melletti fű fáradtan, kiégetten porosodott.
A sarkon sem árulja már a kegyszerbolt a szép kis szobrokat és a szentképeket. Deszkák az ablakokban. „Eladó” tábla a festett deszkafalon.
Az izzadó, vörös képű, kopasz emberke a plébánia lépcsőjén ült. A térdére könyökölt, úgy nézte a Szent Alfonz hámló homlokzatáról felröppenő, szürke szárnyú galambrajt.
– Meg kell mérgezni ezeket a madarakat – közölte. – Mindent összerondítanak.
Michael rágyújtott, megkínálta az embert is. Az bólintott és elfogadta. Michael nekiadta a majdnem üres gyufásdobozt.
– Fiam, mér nem veszi le azt az aranyórát és dugja zsebre? – kérdezte az ember. – Errefelé ne mászkáljon ilyennel a csuklóján, hallja?
– Aki az órámat akarja, annak csuklóstul kell vinnie, és öklöstül, ami a csuklóból nő – világosította föl Michael.
Az öregember vállat vont, és a fejét csóválta.
A Raktár utca és a Jackson út sarkán Michael bement egy sötét, rossz külsejű kocsmába. A legsiralmasabb, legroggyantabb, legócskább faházban üzemelt, ami létezik. Egész friscói életében nem látott ehhez fogható lepra helyet. A kocsma végében lapító gyűrött, beesett képű fehér ember villogó szemmel nézte. A csapos is fehér volt.
– Adjon egy sört – mondta Michael.
– Milyet?
– Egál.
Tökéletesen időzített. Három előtt három perccel keresztülvágott a Tábor utcán, lassan, nehogy kiüsse a hőség, és már vissza is érkezett a Kertváros vigasztaló, üdítő árnyékába, szeszélyes szépségébe. Igen, itt minden olyan, mint volt! Rögtön jól érezte magát; ott van, ahol lenni akar, és ahol talán – ha az ember maga rajzolhatná meg az életpályáját lennie is kell.
Pontosan háromkor megállt a kapuban. Először látta a házat napfényben, és meglódult a szívverése. Igen, itt! Fenségesen lenyűgöző volt még elhanyagoltságában is; csupán szendergett a burjánzó vadszőlő alatt.
A hosszú zsalugáterekről pergett a zöld festék, de még mindig egyenesen tartották magukat a sarokvasakon. A ház várakozott.
Beleszédült a nézésébe. Micsoda gyönyörűség, hogy visszaérkezett, mindegy, milyen okból! Azt teszem, amit tennem kell...
Fölment, meglökte az ajtót, és belépett a széles, hosszú előtérbe. San Franciscóban sose járt ilyen házban, nem állt ilyen magas mennyezet alatt, nem tekintett föl ilyen elegáns, hosszú ajtókra.
A fenyőfa padló még mindig sötéten csillogott, a falak tövében körbefutó, szutykos porcsík ellenére. A magas koszorúpárkányról pergett a festék, egyébként ép volt. Michael imádott mindent, amit látott: a mesterember kezére valló, fölfelé keskenyedő kulcslyuk-ajtókat, a hosszú lépcső elegáns orsópillérét, korlátbábjait. Szerette a padló szilárdságát a talpa alatt, és hirtelen illattal töltötte el az ácsolatok jó, meleg szaga. Széles e világon nincs még egy ház, amelyik így illatozna!
– Michael? Gyere be, Michael!
Belépett a két szalonajtó közül az elsőn. Sötétség és árnyék fogadta, bár Rowan elhúzta az összes függönyt. Ferde fénypálcák döftek át a zsalugáterek résein, elmosódó, szűrt fény szivárgott be az oldalsó ablakok mögötti oldaltornác mocskos szúnyoghálóján. Lonc. Milyen édes, jó szag. És csak nem a királyné koronája pici hajtásai rózsállnak a szúnyoghálón? Mióta nem találkozott ezzel a kedves futónövénnyel!
Rowan kicsinek és nagyon szépnek látszott a bejáratnak háttal álló, hosszú, barna bársonypamlagon. Haja gyönyörűen simult az arcához. Selyemkönnyű gyűrött pamutból készült, hosszú, bő tunikát viselt, alatta fehér pólót, amely érvényre juttatta napbarnított nyakát és arcát. Fehér nadrágja még hosszabbnak mutatta fehér szandálos, hosszú lábát, amelyen a körmöket meghökkentően szexivé varázsolta a cseppnyi piros lakk.
– Az endori boszorkány! – mondta Michael. Lehajolt, csókot lehelt az arcára.
Rowan belekapaszkodott a csuklójába, és édesen, erőszakosan szájon csókolta. Michael érezte lázas reszketését.
– Te egyedül voltál itt?
Leült mellé. Rowan hátradőlt a díványon.
– Miért ne? – kérdezte lassú, mély hangján. – Ma délután hivatalosan kiléptem a kórházból. Majd keresek magamnak állást. Itt maradok, ebben a házban.
Michael füttyentett és elmosolyodott.
– Komolyan?
– Miért?
– Nem is tudom. Idefelé... miközben jöttem vissza az Ír Csatornától, folyton arra gondoltam, talán becsomagolt bőrönddel vársz, és már mész is vissza.
– Ki van zárva. Már beszéltünk is három-négy kórházról a régi friscói főnökömmel. Majd telefonálgat az érdekemben. De mi van veled?
– Hogy érted, hogy mi van velem? – kérdezte Michael. – Tudod, miért vagyok itt. Hová mennék? Ők hoztak ide. Nem mondják, hogy menjek máshová. Semmit se mondanak. Még mindig nem emlékezem. Elolvastam négyszázoldalnyi krónikát, és nem emlékezem. Annyit tudok, hogy Deborah-t láttam, de nem tudom, mit mondott.
– Fáradt vagy, kimelegedtél – érintette meg Rowan a férfi homlokát. Bolondokat beszélsz.
Michael kurtán, meglepetten fölnevetett.
– No nézd, az endori boszorkány! Hát nem olvastad a históriát? Mi folyik itt, Rowan? Nem olvastál mindent? Beleragadtunk egy nagy pókhálóba, és nem tudjuk, ki szövi. – Kinyújtotta kesztyűs kezét, az ujjait nézte. – Nem tudjuk.
Rowan higgadtan, fegyelmezetten nézett rá, amitől kipirultan is nagyon hidegnek tűnt az arca. Szürke szeme csodálatosan szórta a tényt.
– Olvastad, nem? Mit gondoltál, mikor olvastad? Mire gondoltál?
– Nyugi, Michael – mondta a nő. – Téged nem az érdekel, mit gondolok, hanem hogy mit érzek. Már közöltem, mit gondolok. Nem ragadtunk bele semmiféle pókhálóba, és senki sem szövi a hálót. Akarsz egy jó tanácsot? Felejtsd el őket. Felejtsd el, mit akar ez a népség, akiket a jelenésben láttál. Mostantól felejtsd el őket.
– Hogyhogy felejtsem el?
– Oké, figyelj ide! Órákig ültem itt és gondolkoztam, átgondoltam mindent, és úgy döntöttem: itt maradok, és azért maradok, mert ez az én házam, és tetszik. És tetszik a család, akikkel tegnap találkoztam: tetszenek. Meg akarom ismerni őket. Hallani akarom a hangjukat, látni akarom az arcukat, meg akarom tanulni, amire taníthatnak. Továbbá tudom, hogy akárhová mennék, akkor se felejthetném el a vénasszonyt, és amit mondott. – Elhallgatott, az arcán átvillanó indulat egy másodpercre megváltoztatta a vonásait, aztán eltűnt, csak a feszes hidegség maradt utána. Könnyedén keresztbe fonta karjait, egyik lábát fölpolcolta a kis kávézóasztal szélére. – Figyelsz rám?
– Ja, persze!
– Oké, azt akarom, hogy te is maradj itt. Szívből remélem, hogy maradsz. De nem e miatt a minta vagy pókháló vagy akármicsoda miatt. Nem a látomások vagy az ember miatt. Mert azt abszolúte nem lehet kihüvelyezni, hogy ezek a dolgok mit jelentenek, vagy mi a rendeltetésük, hogy a te kifejezéseddel éljek, illetve, hogy te és én miért kerültünk össze. Nem tudhatjuk meg. – Elhallgatott, szúrós szemmel kémlelte a férfit. Így tehát – folytatta kissé vontatottabban – én annak alapján döntöttem, amit tudhatok, láthatok, meghatározhatok és megérthetek. A döntésem pedig úgy szól, hogy ide tartozom, mert ide akarok tartozni.
– Hallgatlak – bólintott Michael.
– Azt akarom szavakba önteni, hogy az ember és a látszólagos minta ellenére maradok, vagyis annak ellenére, hogy véletlenül épp én húztalak ki az óceánból, és te az vagy, aki vagy.
Michael megint bólintott, némileg tétovázva. Majd mély lélegzetet vett, és hátradőlt, miközben a pillantása egyetlen pillanatra sem engedte el a nőét.
– De ugye nem azt akarod mondani nekem, hogy nem akarsz kapcsolatba lépni ezzel a dologgal, nem akarod megérteni, mit jelent ez az egész...
– Meg akarom érteni – válaszolta Rowan –, csakugyan meg akarom, de ez egymagában nem tartana itt. Mellesleg ennek a dolognak úgysem számítana, hogy a franciaországi Montcleve-ben, a kaliforniai Tiburónban vagy a skóciai Donnelaithben tartózkodunk-e. Ami pedig az általad látott dolgokat illeti, azoknak előbb-utóbb vissza kell jönniük, és közölniük kell veled, hogy mi a fontos! Mert te nem tudod.
Elhallgatott, látszott rajta, hogy tudatosan szelídebbre akarja fogni a szavait, nehogy túlságosan élesen beszéljen.
– Michael – mondta –, ha maradni akarsz, valami másnak az alapján készítsd föl magadat lelkileg. Például, hogy miattam akarsz maradni, vagy mert ebben a városban születtél, esetleg úgy véled, boldog leszel itt. Mert ez volt az első ház és környezet, amelybe beleszerettél, és talán meg tudod szeretni megint.
– Sohasem szűntem meg szeretni!
– De semmi másban ne engedj nekik! Dacolj velük a tetteidben!
– Rowan, én miattuk kerültem ebbe a szobába. Ezt azért ne téveszd szem elől. Mi nem a jachtklubban ismerkedtünk meg.
Rowan nagyot sóhajtott.
– Konokul szem elől akarom téveszteni – szögezte le.
– Beszélt neked Aaron erről? Ő mit tanácsolt?
– Nem kértem a tanácsát – mondta a nő türelmesen. – Két okból kértem a találkozót. Először, ismét beszélni akartam vele, hogy meggyőződhessem a tisztességéről.
– És?
– Pontosan az, aminek te mondtad. De ezzel együtt is viszont kellett látnom, ténylegesen beszélnünk kellett. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ez az ember egy kicsit varázsló.
– Tudom.
– Éreztem a temetésen is, meg a másik alkalommal, amikor Ellie sírjánál találkoztunk.
– És most már semmi kifogásod ellene?
Rowan bólintott.
– Most már ismerem – mondta. – Nem nagyon különbözik tőled és tőlem.
– Hogy érted ezt?
– Elkötelezett – mondta Rowan, és kissé megvonta a vállát. – Mint ahogy én vagyok elkötelezett sebész, vagy te, mikor új életre keltesz egy ehhez hasonló házat. – Egy pillanatra eltűnődött. – Úgy vannak illúziói, ahogy nekünk.
– Értem.
– Másodszor, tájékoztatni akartam, hogy hálás vagyok azért, amit a históriával adott nekem, tehát nem kell aggódnia a neheztelésem miatt.
Michael annyira megkönnyebbült, hogy nem vágott a szavába, bár zavarba hozta a közlés.
– Aaron kiszínezte életem legnagyobb és legfontosabb fehér foltját mondta a nő. – Nem hinném, hogy egyáltalán felfogja, mit jelent ez nekem. Túlságosan gyanakvó. Azonkívül nem ismeri az igazi magányt. Fiú kora óta a rendben él.
– Tudom, mire gondolsz, de Aaron szerintem megérti a magányt.
– Akkor is gyanakvó. Ugye tudod, hogy ez a dolog, ez az elbájoló barna hajú jelenés vagy akármi, csakugyan bántani akarta?
– Tudom.
– Ezzel együtt megpróbáltam kifejezni a hálámat, és hogy semmilyen értelemben nem akarom provokálni. Két napja még nem volt se múltam, se családom. Most pedig megvan mindkettő. Választ kaptam életem leggyötrőbb kérdéseire. Szerintem még én se fogtam föl teljesen. Folyton eszembe jut a tiburóni ház, és mindannyiszor megállapítom: „Nem kell visszamenned, nem vagy magányos többé!” És mindannyiszor beleremegek a csodába.
– Be kell vallanom, álmomban sem hittem, hogy így fogsz reagálni. Arra gondoltam, megharagszol, talán még föl is háborodsz.
– Michael engem nem érdekel, milyen úton szerezte Aaron az adatokat. Nem érdekel, mit tesznek és tettek a kollégái. Az érdekel, hogy az információ nem létezne, ha ő nem gyűjti össze, és akkor itt állnék az öregasszonnyal meg a gonosz dolgokkal, amiket mondott, és az atyafiságosan mosolygó rokonok hadával, akik nem tudnák elmondani a teljes sztorit, mert nem ismerik, ők csak a flittereit látják. – Mély lélegzetet vett. – Nézd, Michael, vannak emberek, akik nem tudják, hogy kell ajándékokat elfogadni. Nem értenek hozzá, hogy kell kérni és használni az ajándékokat. Ezt még meg kell tanulnom. Ez a ház ajándék. Ez a krónika ajándék volt. A krónika lehetővé teszi, hogy elfogadjam a családot! Márpedig ők a legnagyobb ajándék!
Ismét egy kő esett le Michael szívéről. Rowan szavai megigézték. De még mindig maradt benne egy darab értetlen csodálkozás.
– No és az a rész, ami Karen Garfieldről szól? – kérdezte. – Meg Lemle doktorról? Annyira féltettelek ennek az olvasásától!
Ezúttal erősebb, élesebb fájdalom rázta meg a nő arcát, és Michael azonnal megbánta a nyerseségét. Hirtelen megbocsáthatatlannak érezte, ami kiszaladt a száján.
– Te nem értesz engem – mondta Rowan, változatlan higgadtsággal. – Te nem érted azt a típust, aki vagyok! Tudni akartam, megvan-e bennem az a hatalom! Azért mentem hozzád, mert azt hittem, ha megérintesz, meg tudod mondani, létezik-e a hatalom. Nem tudtad. De Aaron megmondta, Aaron megerősítette. Semmi, de semmi nem lehet rosszabb, mint a gyanú és a bizonytalanság!
– Értem.
– Valóban érted? – Nyeldekelt, hirtelen nehezére esett megőrizni a higgadt arckifejezést. Pillantása eltompult, és észre lehetett venni, hogy az akarat parancsára ragyog föl ismét. – Gyűlölöm, ami Karen Garfielddel történt! – suttogta szikkadt hangon. – Gyűlölöm! Lemle? Ő eleve beteg volt. Előző évben már kapott egy agyvérzést. Lemle-ről nem tudok mit mondani, de Karen Garfield... az igen, az az én művem volt, de azért, Michael, mert nem tudtam!
– Értem – felelte a férfi halkan.
Rowan egy hosszú percig némán küszködött, hogy visszanyerje önuralmát, aztán fáradtan, kissé megtört hangon folytatta:
– De volt még egy oka, amiért látnom kellett Aaront.
– Mi?
Rowan tűnődött egy kicsit.
– Nem vagyok kapcsolatban ezzel a szellemmel, ez pedig azt jelenti, hogy nem parancsolhatok neki. Nem mutatkozott meg előttem, nem igazán. Lehet, hogy nem is teszi.
– Már láttad, Rowan. Különben is, csak rád vár.
A nő tépelődve morzsolgatta a tunikája széléből lógó rövid cérnaszálat.
– Nekem ellenszenves, Michael – mondta. – Nem kedvelem, és azt hiszem, tudja is ezt. Órákig ültem itt egyedül, hívtam, hogy jöjjön, ugyanakkor utáltam és féltem tőle.
Michael zavartan hallgatott.
– Lehet, hogy túlzásba vitte a taktikázást – mondta Rowan.
– Úgy éred, azzal, ahogy megérintett...
– Nem, úgy értem, hogy velem. Lehet, hogy megvalósuláshoz segítette a tökéletes médiumot, akit nem lehet elcsábítani vagy megőrjíteni. Michael, ha képes vagyok megölni egy hús-vér emberi lényt ezzel a láthatatlan hatalmammal, mit gondolsz, hogyan érzékeli az ellenszenvemet Lasher?
A férfi összeszűkülő szemmel nézett rá.
– Nem tudom – vallotta be.
Rowannak épp csak egy kicsit remegett a keze, ahogy hátrasimította a haját a homlokából. A napsugár beleakadt a hajába, amely egy pillanatra valódi szőkének látszott.
– Az én ellenszenveim nagyon mélyen gyökereznek. Mindig ilyenek voltak, nem változtat rajtuk az idő. Megátalkodottan utálom ezt a dolgot. Ó, emlékszem arra, amit éjszaka mondtál, hogy beszélni, disputálni akarsz vele, mert tudni akarod, mit akar. Ám pillanatnyilag erősebb a viszolygás.
Michael sokáig nem szólt, csak nézte. Furcsán, majdnem megmagyarázhatatlanul felforrósodott benne a szerelem.
– Az előbb igazat mondtál – szólalt meg. – Nem igazán értem, ki vagy, miféle egyéniség vagy. Szeretlek, de nem értelek.
– Te a szíveddel gondolkozol – mondta Rowan, gyengéden megkoppantva öklével a férfi mellkasát. – Ettől vagy olyan jó. És olyan naiv. De én nem ezt teszem. Bennem ugyanannyi a gonoszság, mint a környezetemben. Ritkán lepődöm meg rajtuk, még akkor se, ha megharagítanak.
Michael nem akart vitatkozni. De ő akkor se naiv!
– Órákig töprengtem rajta – folytatta a nő –, ezen a hatalmon, amely véredényeket repeszt, és öl, akár egy elsuttogott átok. Ha ez a hatalom egyáltalán használható valami jóra, talán arra, hogy megsemmisítsem ezt az entitást. Talán ugyanúgy hat a lény energiájára, mint a hús-vér sejtekre.
– Ez meg se fordult a fejemben.
– Azért kell a magunk fejével gondolkozni – mondta Rowan. – Én elsősorban és mindenekfelett orvos vagyok, csak másodsorban asszony és ember. Orvosként teljesen tisztán látom, hogy ez a lény folyamatos kapcsolattélében áll fizikai világunkkal, tehát meg lehet ismerni. Ugyanúgy meg lehet ismerni, mint ahogy a Krisztus utáni hétszázadik évben is megismerhető volt már az elektromosság titka, mégsem értette senki.
– A paraméterei – bólintott Michael. – Éjszaka használtad ezt a szót. Egyfolytában a paraméterem töröm a fejemet. Hogy tapinthatóan szilárd-e, amikor materializálódik.
– Pontosan így van. Micsoda akkor, ha materializálódik? Ki kell tanulnom a paramétereit. Az én hatalmam ugyancsak fizikai világunk törvényei szerint működik. A saját hatalmam paramétereit is meg kell tanulnom.
Ismét átcikázott az arcán a fájdalom villáma, ezúttal olyan erősen, hogy a sima arc majdnem eltorzult, összegyűrődött, mint a játékbabáé a lángban. Csupán apránként simult ki, nyerte vissza halk, nyugodt szépségét.
– Ez az én keresztem – folytatta suttogássá tompult hangon –, ez a hatalom. Mint ahogy a te kereszted a kezed ereje. Meg fogjuk tanulni a fegyelmezésüket, tehát el kell döntenünk, mikor és hol használjuk őket.
– Ja, pontosan ezt kell tennünk.
– Mondani akarok neked valamit az öregasszonyról, Carlottáról és a hatalomról...
– Nem kell, ha nem akarod...
– Tudta, hogy ezt fogom tenni vele. Megérezte, és számító tudatossággal provokált. Esküdni mernék, hogy ezt tette!
– Miért?
– Ez is benne volt a pakliban. Többször körüljártam már. Lehet, hogy meg akart törni, alá akarta aknázni az önbizalmamat. Deirdre-et mindig az önvádon át sebezte meg, és valószínűleg ugyanezt használta Antha ellen. De most nem akarok elmélyedni Carlotta ármányosságában. Tévedésbe esnénk, ha most őket kezdenénk elemezgetni, meg hogy mit akarnak, Lasher, a látomások, az öregasszony. Rajzoltak nekünk egy csomó kört, és én nem akarok körbe-körbe járni.
– Ja, értem, mire célzol.
Lassan elszakította a pillantását a nőétől, és cigaretta után kotorászott a zsebében. Három szál maradt. Megkínálta Rowant, de ő nem kért, csak figyelte merőn a férfit.
– Egy napon – mondta – majd leülünk az asztalhoz, és megbeszéljük őket, fehérbor, sör, akármi mellett. Beszélgetünk Petyr van Abelről, Charlotte-ról, Julienről, mindenkiről. De most nem. Most el akarom választani a búzát a konkolytól, a reálisat a misztikustól. Szeretném, ha te ugyanezt tennéd.
– Követlek – mondta Michael, a gyufája után kotorászva. Hiszen nincs is gyufája. Az öregembernek adta.
Rowan a zsebébe nyúlt, előhúzott egy karcsú, arany öngyújtót, tüzet adott.
– Kösz – mondta Michael.
– Valahányszor rájuk összpontosítunk, mindig ugyanaz a vége – szögezte le Rowan. – Összezavarodunk, és passzívak leszünk.
– Igazad van – helyeselt Michael. A Liberty utcai elsötétített hálószobában átvívódott időre gondolt, amikor emlékezni, megérteni próbált. De most itt van ebben a házban, és az éjszakai két alkalmat leszámítva – amikor Townsend maradványait, majd a smaragdot érintette meg – nem húzta le a kesztyűjét. Már a gondolattól is megrémült, hogy megérintse a Mayfairek ajtófélfáit, asztalait, székeit, hát még a régebbi dolgokat, a babásládát a padláson, amelyről Rowan mesélt, és az üvegeket, azokat a bűzlő üvegeket...
– Passzívak leszünk, összezavarodunk – ismételte Rowan nyomatékosan –, és nem a magunk fejével gondolkozunk, holott épp ezt kell tennünk.
– Egyetértek – mondta Michael. – Bár én lehetnék ilyen higgadt, mint te. Bár felismerhetném a féligazságokat, és ne kellene pörögnöm a sötétségben, miközben azt próbálom kitalálni, mi volt, hogy volt.
– Ne légy gyalog a más tábláján! – figyelmeztette Rowan. – Keresd meg az álláspontot, amelyből a legtöbb erőt és méltóságot merítheted. A többi nem számít.
– Vagyis törekedjek a tökéletességre – összegezte a férfi.
– Hogy?
– Kaliforniában mondtad, hogy szerinted mindenkinek tökéletesnek kellene lennie.
– Ezt mondtam volna? Nos, én hiszek is benne. Mindig megpróbálom elképzelni, mi a tökéletes. Tehát ne viselkedj velem úgy, mint egy szörnyszülöttel, ha most nem itatom az egereket. Ne gondold, hogy nem fogom fel, mit műveltem Karen Garfielddel vagy Lemle doktorral vagy azzal a lánnyal. Felfogom. A legteljesebb mértékben.
– Nem akartam...
– Ja, persze – mondta a nő némileg csípősen. – Ne találj szebbnek sírva, mint könnytelen szemmel.
– Rowan, én nem...
– Már egy teljes éve sírtam, amikor megismerkedtünk. Ellie halálakor kezdtem el. Aztán sírtam a karjaidban. Sírtam, mikor felhívtak New Orleansból, hogy meghalt Deirdre, akit sose láttam, sose ismertem, sose beszéltem vele. Csak sírtam és sírtam. Sírtam, mikor megláttam tegnap a koporsóban. Megsirattam tegnap éjszaka. És elsirattam a vénasszonyt is. Nos, nem akarok tovább sírni. Van egy igazi házam, egy családom és egy históriám, amelyet Aarontól kaptam. Itt vagy nekem te, és egy igazi esély veled. Szeretném tudni, min lehet itt még sírni?
Kihívóan meredt a férfira, valósággal sistergett a haragtól és a vívódástól, szürke szeme lángolt a félhomályban.
– Mindjárt engem ríkatsz meg, Rowan, ha nem hagyod abba – figyelmeztette Michael.
A nő akaratlanul elnevette magát, amitől igézően megszelídült az arca.
– Na jó! És még valami van, ami megríkathatna. Ezt is el kell mondanom, a teljes őszinteség kedvéért, mégpedig azt, hogy... sírnék, ha elveszítenélek.
– Helyes! – súgta a férfi, és gyorsan megcsókolta, mielőtt Rowan megakadályozhatta volna.
A nő intett, hogy üljön vissza, őrizze meg a komolyságát és figyeljen. Michael megvonta a vállát, bólintott.
– Azt mondd meg, hogy te mit akarsz tenni? Mi az, amit akarsz? Nem azt kérdezem, mit akarnak csináltatni veled ezek a lények, hanem azt, hogy mi van benned most?
– Itt akarok maradni – felelte Michael. – Marhára bánom, hogy nem jöttem vissza már hamarabb. Nem is értem, hogy miért nem tettem.
– Na, most végre beszélsz! – állapította meg Rowan. – Valami valóságosról beszélsz!
– Kétség nem fér hozzá – felelte Michael. – Sétáltam – visszamentem oda, a régi utcákra, ahol felnőttem. Nem olyan, mint régen. Sose volt de most koszos, romos és... és vége. – Rögtön észrevette Rowan szemében a nyugtalanságot. – Na jó, hát megváltozott! – mondta kissé fáradtan beletörődő mozdulattal. – De nekem sohasem kizárólag az a környék jelentette New Orleanst. Sohasem az Angyali Üdvözlet utca, hanem ez, a Kertváros itt fent, a Francia Negyed az alsóvárosban meg a többi szép rész. Szeretem, boldog vagyok, hogy visszajöttem, és soha többé nem akarok elmenni.
– Oké – mosolygott Rowan. A fény megcsillant arca ívén és a szeme szögletében.
– Tudod, folyton azt gondolom: itthon vagyok! Itthon vagyok! Nem érdekel, mi történik egyébként – sose akarok elmenni többé.
– Menjenek a pokolba, Michael – mondta Rowan. – Menjenek a pokolba, akárkik legyenek, addig, amíg nem adnak rá okot, hogy másképp érezzünk irántuk.
– Jól fogalmaztál – mosolygott a férfi.
Mennyire titokzatos volt, milyen meghökkentő keveréke a keménységnek és a lágyságnak! Talán abban tévedett Michael, hogy a nőknél mint összetévesztette a hidegséget és az erőt. Talán a legtöbb férfival így van.
– Vissza fognak jönni – vélekedett Rowan. – Kénytelenek. És ha ezt teszik, akkor majd gondolkozunk, és eldöntjük, mit csináljunk.
– Ja – helyeselt Michael. – Mi lenne, ha lehúznám a kesztyűt? Akkor most idejönnének?
– De addig se fogjuk visszafojtani a lélegzetünket.
– Nem. – Michael kurtán fölnevetett, aztán elcsendesedett. Fölvillanyozva, de ugyanakkor szorongott is, holott örült Rowan minden szavának, amelyek bármikor szertefoszlathatták ezt a szorongást. Azon kapta magát, hogy saját apró alakjukat bámulja a túlsó tükörben, meg az átellenes tükrökben megakadt csillárokat, amelyek addig ismétlődtek, míg bele nem vesztek az ezüst homályba.
– Szeretsz szeretni engem? – kérdezte Rowan.
– Hogy?
– Jó szeretni engem? – Először remegett meg a hangja.
– Ja, szeretlek szeretni. De ugyanakkor félek is, mert te senkihez sem hasonlítasz, akit ismertem. Olyan erős vagy.
– Igen, az vagyok – felelte Rowan rekedten. – Mert téged is meg tudnálak ölni ebben a szent pillanatban, ha akarnám. Összes férfias erőd sem, védhetne meg.
– Nem, nem erre céloztam! – tiltakozott Michael. Megfordult, nézett Rowanra, akinek az arca hihetetlenül alattomosnak és hidegnek rémlett az árnyékban, félig lebocsátott pilláival, villogó szemével, olyan rosszindulatúnak, mint annak idején a tiburóni házban, a sötét szobában hulló hideg fényben.
Rowan lassan kiegyenesedett ültében, a ruhája halkan suhogott. Michael ösztönösen hátrahőkölt, haja égnek meredt a tarkóján. Az a fagyos gyanakvás fogta el, amit akkor érzünk, ha a cipőnk orrától kétujjnyira kígyót pillantunk meg a fűben, vagy meglátjuk a szomszédos bárszéken ülő ember kezében a rugós kést.
– Mi az ördög van veled? – suttogta.
Aztán meglátta. Látta, hogy Rowan reszket, az arca halálsápadt, mégis tele van rózsaszín foltokkal, a kezét kinyújtja, majd visszarántja, rájuk mered, és úgy kulcsolja össze őket, mintha valami rettenetes dolgot próbálna visszatartani.
– Úristen – suttogta –, még csak nem is gyűlöltem Karen Garfieldet! Nem gyűlöltem! Isten engem úgy segéljen, én...
– Nem, csak tévedés volt – nyugtatta Michael –, szörnyű tévedés, amelyet soha többé nem fogsz elkövetni.
– Soha! – fogadkozott Rowan. – Esküszöm, hogy még annál a vénasszonynál se hittem el igazán.
Michael kétségbeesetten szeretett volna segíteni, de nem tudta, mit tegyen. Rowan úgy reszketett az árnyékban, akár egy láng, az alsó ajkát harapdálta, jobbja kegyetlenül markolta a bal kezét.
– Hagyd abba, édes, hagyd abba! – kérte a férfi. – Csak fájdalmat okozol magadnak! – Megérintette Rowant, de mintha merev acélba ütközött volna a keze.
– Esküszöm, nem hittem el! Olyan, tudod, mint egy hirtelen fellobbanás, igazából nem is hiszed el, hogy képes vagy... Olyan dühös voltam Karen Garfieldre! Egyszerűen vérlázító volt, hogy így képes beállítani Ellie házába, ostobán vérlázító!
– Tudom, megértem.
– Mit tegyek, hogy semlegesítsem? Vissza fog térni, és belülről éget majd?
– Nem.
Rowan elfordult tőle, felhúzta a térdeit, és tompán bámult maga elé, most már kissé nyugodtabban, bár a szeme természetellenesen tágra nyílt, és az ujjai még mindig kényszeresen mozogtak.
– Meg vagyok lepve, hogy nem trafáltál bele a megfelelő válaszba mondta. – Abba, ami olyan tiszta és egyértelmű.
– Mire célzol?
– Talán nagyon egyszerű a küldetésed. Engem kell megölnöd.
– Uramisten, egyáltalán hogy jut eszedbe ilyesmi! – Közelebb csúszott, hátrasimította Rowan arcából a tincseket, és magához ölelte a nőt. Rowan úgy nézett föl rá, mintha nagyon messze lenne.
– Hallgass rám, kedves! – kérte Michael. – Életet bárki elvehet. Az könnyű, nagyon könnyű, egymillió mód van rá. Te olyan módokat ismersz, amiket én nem, mert te vagy a doktor. Az a Carlotta nevű némber, kicsi létére, megölt egy férfit, aki fél kézzel megfojthatta volna. Ha lefekszem egy nővel, megölhetne, ha akarna. Te is tudod. Egy szike, egy kalaptű, egy csepp méreg. Könnyű. Mégse teszünk ilyet. A többséget az égvilágon semmi sem bírhatná rá, hogy még csak gondoljon is ilyenre, és ez veled is így volt egész életedben. Most rájöttél, hogy van valamiféle mutáns erőd, amire nem érvényesek az akarat, az ösztön, az önfegyelem törvényei, amihez rafináltabb tudás szükséges, és benned megvan ez a tudás.
Vagy olyan erős, hogy ismerd a tulajdon erődet. Rowan bólogatott, de még mindig reszketett egész testében, és Michael látta rajta, hogy nem hisz neki. Bizonyos értelemben maga se tudta, hiszi-e, amit mond. Mi értelme lett volna tagadni? Ha Rowan nem tudja fegyelmezni ezt az erőt, előbb-utóbb használni fogja ismét. Mondania kellett még valamit, aminek a látomásokhoz és a kezében rejtőző erőhöz volt köze.
– Rowan, az első estén, amikor megismertelek, arra kértél, húzzam le a kesztyűmet, és fogjam meg a kezedet. Kesztyű nélkül szeretkeztél velem. Csak a tested és a testem, a kezünk összeért, a kezem megismerte az egész testedet, és mit látok, Rowan? Mit érzek? Jóságot és szeretetet.
Megcsókolta a nő arcát, megcsókolta a haját és hátrasimította Rowan homlokából.
– Sok dologban igazat mondtál, Rowan, de ebben nem. Nem arra születtem, hogy bántsalak. Az életemet köszönhetem neked. – Maga felé fordította a nő arcát, és megcsókolta. Rowan még mindig vacogott, és hozzáférhetetlen volt.
Megfogta a férfi kezét, gyöngéden bólogatva levette magáról, aztán megcsókolta Michaelt, de nem akarta, hogy most megérintsék. Ugyse lenne értelme.
Michael üldögélt egy darabig, és töprengve nézte a díszes, hosszú szobát. Nézte a sötét, faragott keretbe foglalt magas tükröket, a poros, vén Bösendorfer zongorát a szalon végében, a függönyök hosszú, fakó csíkjait a félhomályban.
Aztán feltápászkodott. Nem bírt tovább ülni. Átment a pamlag előtt az oldalsó ablakhoz, és kinézett a poros, szúnyoghálós tornácra.
– Mit is mondtál az előbb? – fordult vissza. – Valamit mondtál a zűrzavarról és a passzivitásról. Ez a zűrzavar, Rowan?
A nő nem felelt. A pamlagon gubbasztott, és a padlót bámulta.
Visszament hozzá, fölemelte a pamlagról, és magához ölelte. Rowan falfehér arca még mindig tele volt rózsaszín foltokkal. Lesütött pillája nagyon sötétnek, nagyon hosszúnak tűn.
A férfi puhán rásimította az ajkát a nő szájára, amely engedelmes, már-már ernyedt volt, mintha egy ájultat, vagy egy mélyen alvót csókolna. Majd lassan magához tért. Átölelte a férfi nyakát és visszacsókolta.
– Rowan, van minta! – súgta a fülébe a férfi. – Van egy hatalmas háló, és mi benne vagyunk, de most is ugyanúgy hiszem, mint akkor hittem, hogy jók voltak azok az emberek, akik összehoztak bennünket. És az is jó, amit akarnak tőlem! Ki kell találnom, Rowan. Kell. De tudom, hogy jó. Mint ahogy azt is tudom, hogy te jó vagy.
Hallotta Rowan sóhaját, érezte mellének meleg, puha rezdülését. Nagyon gyöngéden bontakozott ki a férfi karjaiból, és mielőtt elengedte volna Michael kezét, megcsókolta az ujjait.
Elindult a hosszú szoba közepe felé. Megállt a széles, magas boltív alatt, amely két szalonra osztotta a teret, fölnézett a gyönyörű stukkóra, az ív és a koszorúpárkány találkozására. Valósággal belefeledkezett a ház tanulmányozásába.
Michael sebzettnek érezte magát. Fájdalmat okozott neki a beszélgetés. Nem volt benne gyanú, de nem szabadulhatott a bánattól és a gyanakvástól.
– Kit érdekel! – motyogta Rowan, mintha magával vitatkozna, de sebezhetőnek és bizonytalannak látszott. A szúnyoghálós tornácról belopózott a poros napfény, és megmutatta a régi padló borostyánsárgáját. Porszemcsék örvénylettek Rowan körül.
– Szó, szó, szó! – mondta Rowan. – A következő dobás az övék. Te megtetted, amit tehettél. Én szintúgy. Itt vagyunk. Akkor hát jöjjenek!
– Igen, jöjjenek.
A nő megfordult, és könyörgő, csaknem bánatos arccal hívta, hogy jöjjön közelebb. Olyan rettegés nyilallt bele Michaelbe, hogy egy töredék másodpercre kiürült tőle. Rendkívül drága volt neki ez a szerelem, mégis félt.
– Mit fogunk tenni, Michael? – kérdezte a nő, és hirtelen elmosolyodott, meleg, gyönyörű mosollyal.
– Nem tudom, kedves – mondta a férfi halkan nevetve. Vállat vont, megcsóválta a fejét. – Nem tudom.
– Tudod, mit szeretnék kérni tőled most?
– Nem, de akármit is, előre megkaptad.
Rowan a férfi keze után nyúlt.
– Mesélj nekem erről a házról! – nézett föl Michaelre. – Mondj el nekem mindent, amit egy ilyen házról tudsz, és mondd el, hogy valóban meg lehet-e menteni.
– Édes, hiszen csak arra vár! Olyan erős ez, mint akármelyik várkastély Montcleve-ben vagy Donnelaithben.
– Meg tudod csinálni? Nem úgy értem, hogy a kezeddel...
– Pedig a kezemmel szeretném csinálni. – Hirtelen ránézett a kezére, a nyomorult kesztyűbe bújtatott kezére. Milyen régen fogott szöget és kalapácsot, fűrészt, milyen régen darabolt fát! Aztán a festett boltívet nézte, a hosszú mennyezetet, amelyről mállott és pergett a festék. – Ó mennyire szeretném!
– Mi lenne, ha korlátlan felhatalmazást kapnál, ha felfogadhatnál mindenkit, akit akarsz, vakolókat, festőket, tetőfedőket, hogy minden olyan legyen, mint volt, hogy megújuljon minden zegzug...
Tudja-e igazán, gondolta Michael, mit jelent ez? Egész életében arról álmodozott, hogy egy ilyen házon dolgozhasson, de nem akármilyenen, hanem ezen a házon! Addig utazott vissza az emlékekkel, míg kisfiú volt megint a kapu előtt, kisfiú, aki a könyvtári polcról szedegette le a régi képeskönyveket, amelyekben ez a ház, ugyanez a szalon és ez az előtér szerepelt, hiszen úgyse remélhette, hogy másképp is láthatná ezeket a szobákat.
A látomásban a nő azt mondta: Minden ebben a pillanatban, ebben házban, ebben a sorsdöntő pillanatban fut össze.
– Michael! Akarod megcsinálni?
Mintegy fátylon át látta az arcát, amely fölragyogott, mint egy gyermeké. Olyan távolinak látszott, olyan csillogónak és távolinak. Te vagy az, Deborah?
– Michael, húzd le a kesztyűdet! – mondta Rowan váratlan élességgel. – Térj vissza a munkádhoz! Térj vissza önmagadhoz! Ötven éven át senki sem volt boldog ebben a házban, senki sem szeretett itt lakni, senki sem győzött! Ideje már, hogy szeressünk és győzzünk, ideje, hogy visszahódítsuk a házat önmagának. Már akkor tudtam, amikor befejeztem a Mayfair-boszorkányok aktáját. Michael, ez a mi házunk!
De te megváltoztathatod... Percre se hidd, hogy nincsen hatalmad, mert a hatalom forrása a...
– Felelj már, Michael!
Mit változtathatok meg? Ne hagyjatok itt így! Mondjátok el!
De már elmentek, mintha sose lettek volna itt, ő pedig ott állt Rowannal a napfényben, a borostyánsárga padlón, és a nő azt várja, hogy válaszoljon.
Várt a ház is, a gyönyörű ház, a rozsda- és mocsokréteg alatt, árnyékok és gubancos futónövények hálójában, nyirkos forróságban.
– Ó, igen, édes, igen! – felelte Michael, mintha álmából ébredne. Érzékeit hirtelen elöntötte a lonc illata, a madárdal, és a nap záporozó melege. Sarkon fordult a hosszú szoba közepén.
– A fény, Rowan! Be kell engednünk a fényt! Gyere! – fogta kézen a nőt. – Nézzük, nyílnak-e még ezek a régi spaletták!

 

 

HARMlNCEGY

HALKAN, tisztelettel kezdtek a ház felfedezéséhez. Először olyan volt, mintha kicselezték volna az őröket egy múzeumban, és nem mertek visszaélni véletlen szabadságukkal.
Túlságosan meg voltak illetődve, hogy hozzá merjenek nyúlni a hajdani lakók személyes tárgyaihoz: a napozótornác üveglapos asztalán felejtett kávéscsészéhez, a széken az összehajtogatott képeslaphoz.
Inkább csak vándoroltak a szobákban és a folyósokon, elhúzták a függönyöket, kinyitogatták a zsalugátereket, csupán alkalmilag és a legnagyobb körültekintéssel kukkantottak be az íróasztalokba, beépített szekrényekbe, fiókokba.
Aztán ahogy megszokták az árnyékos meleget, mind jobban fölbátorodtak.
Egy óráig böngésztek egyedül a könyvtárban, belenézegettek a bőrkötésű klasszikusokba és a régi riverbendi naplókba, elszontyolodtak, mikor látták, hogy a lapok szivacsossá korhadtak. Szinte olvashatatlanokká lettek a számadások.
Az asztalon levő papírokhoz nem nyúltak; azokat majd Ryan Mayfair viszi el és vizsgálja meg. Megszemlélték az arcképeket a falakon.
– Az Julien, annak kell lennie! – Sötét szépségében mosolygott rájuk az előtér faláról. – Hát az mi ott a háttérben? – Annyira elsötétedett, hogy Michaelnek a szemét kellett erőltetnie. Végre megállapította, hogy Julien a ház homlokzati verandáján áll.
– Igen, és ez a fénykép nyilván Julient ábrázolja a fiaival. Aki a legközelebb áll hozzá, az Cortland. Ez az én apám.
– Itt is a tornácon állva mosolyogtak a megfakult szépiában, és milyen nyájasnak, sőt élettelinek látszottak!
Akkor mit látnál, Michael, ha megérintenéd őket? Honnan tudod, hogy Deborah nem azt akarja?
Gyorsan elfordult. Rowant akarta követni. Szerette, ahogy megy hosszú, hanyag lépéseivel, és a haja libeg a járása ritmusára. Az ebédlő ajtajában megfordult és mosolygott. Jössz?
A magas mennyezetű kis tálalóban isteni porcelánokat találtak sok-sok polcon: Mintont, Lenoxot, Wedgwoodot, Royal Doultont, virágmintásakat, keleti mintásakat, arany- és ezüstszegélyűeket. Régi mázatlan porcelánt, keleti porcelánt, antik kék szomorúfűzeset, régi csontporcelánt.
Volt rengeteg doboz ezüst étkészlet, filcágyba süppedt, nehéz darabok, százszámra, köztük nagyon régi készletek angol fémjelzéssel, európai stílusú, vésett M monogrammal.
Michael ismerte az ilyesmit; most jól jött a régi szerelem a viktoriánus tárgyak összes fajtái iránt. Felismerte a halkéseket, az osztrigavillákat, a zselés kanalakat és a számtalan egyéb apró különlegességet, amelyekből ugyancsak volt legalább tizenkét sorozat.
Találtak gyönyörűen trébelt ezüst gyertyatartókat, cifra puncsos tálakat, tálcákat, kenyérkosarakat, vajtartókat, kávéskannákat, teáskannákat, vizeskancsókat. Nem volt olyan sötét oxid, amely alól, ha erősen megdörgölték, ki ne villant volna a tiszta, régi ezüst.
A faliszekrények hátuljában metszett üvegtálak, ólomkristály tányérok és tálcák álltak mindenféle méretben.
Csupán az abroszok és a szalvéták sokasága ment tönkre, a finom lenvászon és a csipke szétmállott a nedvességtől, bár itt-ott még mindig büszkén domborodott a sötét penész alatt az M betű.
Ám még így is megmaradt egy cédrus belsejű, száraz fiókban néhány kék papírba burkolt asztalkendő, amelyeken gyönyörűen megsárgult a vastag, régi csipke. Csont, ezüst és arany szalvétagyűrűk hevertek közöttük.
Megérintse őket? Mary Beth Mayfairt jelentene az MBM? Itt egy monogramos gyűrű, amelyről tudjuk, kié lehetett. Visszatette, kesztyűs ujjai olyan ügyesen mozogtak, mintha csupaszok lennének, pedig kényelmetlenül melege volt a kesztyűben, és már alig bírta cipelni a keresztet, ahogy Rowan nevezte.
Az alkonyatra hajló nap hosszú, ferde sugarakat küldött be az ebédlő ablakain. Nézd meg még egyszer ebben a díszletben Rowan Mayfairt.
A falfestmények hirtelen életre keltek, apró alakok egész raja jelent meg az álmodó ültetvényeken. A hosszú asztal majdnem száz év után is erős, elegáns maradt. Szövevényesen faragott támlájú Chippendale székek sorakoztak a falak mellett.
Fogunk-e együtt vacsorázni libegő, hosszú gyertyák mellett?
– Igen! – súgta Rowan. – Igen!
A tálalóban annyi finom üvegholmit találtak, hogy egy királyi lakomára is elég lett volna. Voltak itt leheletvékony kelyhek, metszett virágmintás, vastag talpú, öblös poharak, sherryspoharak, konyakospoharak, pezsgőspoharak, fehér- és vörösborospoharak, likőröspoharak, hozzájuk illő palackok üvegdugóval, metszett üvegkancsók és a gyönyörű tányérok fénytől szikrázó tornyai.
Mennyi kincs, gondolta Michael, és valamennyi csak a varázspálca intésére vár, amely újra szolgálatba állítja őket.
– Összejövetelekről álmodom – szólalt meg Rowan –, olyanokról, mint a régi napokban, amikor mindenki összejött, és ennivalótól roskadoztak az asztalok. Sok-sok Mayfairről.
Michael szótlanul gyönyörködött az arcélében. Rowan egy törékeny talpaspoharat csillogtatott a szikrázó napsugárban.
– Milyen kecses, milyen csábító! – mondta a nő. – Nem tudtam, hogy ilyen is lehet az élet. Nem tudtam, hogy Amerikában léteznek még ilyen házak. Milyen különös. Beutaztam a világot, és még sose jártam ilyen helyen. Ez a ház olyan, mintha megfeledkezett volna róla az idő.
Michael akaratlanul elmosolyodott.
– Errefelé nagyon lassan változnak a dolgok – mondta. – Hála Istennek.
– Mégis olyan, mintha álmodtam volna ezekről a szobákról, arról az életről, amely itt élhető, de ébredés után mindent elfelejtettem. Hát valaminek mégis kellett emlékeznie. Valamint elveszettnek és idegennek érezte magát abban a világban, amit odaát csináltunk magunknak.
Kisétáltak a napfénybe, megkerülték a régi úszómedencét, keresztül mentek a romos fürdőházon.
– Itt minden stabil – állapította meg Michael, miután megvizsgálta a tolóajtókat, a kézmosókagylót és a zuhanyt. – Meg lehet javítani. Ide nézz, cédrusfából készítették! A csövek pedig rézből vannak. A cédrus elpusztíthatatlan. Két nap alatt meg tudnám javítani ezt a vízvezetéket.
Hátrasétáltak a magas fűben oda, ahol az egykori melléképületek álltak. Azokból már semmi sem maradt, csak egy bánatos, rozzant deszkaépítmény a telek szélén.
– Nem rossz, egyáltalán nem olyan rossz! – kukkantott be Michael a poros zsalugáteren. – Talán a férfi szolgák laktak benne. Ez afféle gargonniére.
Itt nyúlt talán huszonnégy méter magasra a tölgyfa, amelyen Deirdre keresett menedéket. Lombja sötét és poros volt a nyári forróságtól. Tavasszal majd sugárzó, mentazöld leveleket hajt. A napfényfoltokban sűrű banánfacsoportok meredeztek, mint valami monstruózus fű. A telket hosszú, gyönyörűen megépített téglafal határolta, amelyet a Gesztenyefa utcára nyíló hátsó kapuig benőtt a loboncos repkény és a glicínia.
– Még mindig virágzik a glicínia! – mondta Michael. – Hogy szeretem ezeket a lila virágokat! Ha sétálni mentem, mindig megsimogattam, hogy lássam a szirmok borzongását!
Mi a fenének nem húzod le a kesztyűdet egy percre, csak hogy érezd a tenyeredben a gyöngéd kicsi szirmokat?
Rowan behunyt szemmel állt. A madarakat hallgatná? Michael a hosszú, hátsó szárnyépületet nézte, a szolgaszállás tornácainak fehér fakorlátját, a fehér rácsokat. Már maga az is boldogság volt, látni ezeket a rácsokat. Ezek az otthon szeszélyes színei, mintái.
Az otthon. Mintha mindig ilyen házban lakott volna. Volt-e kósza leskelődő, aki jobban szerette, mint ő? Bizonyos értelemben itt is lakott, mert ez után vágyott, mikor elutazott, ez volt a ház, amelyről álmodott...
Fogalmad sincs a támadás erejéről...
– Michael?
– Mi az, kedves? – Megcsókolta, beszívta hajának isteni napszítta illatát. Rowan bőrét csillogóvá tette a meleg. Ám a látomások didergése nem múlt el. Nagyra nyitotta a szemét, megtöltötte a sötét, délutáni fénnyel, engedte, hogy elzsongítsa a rovarok halk zümmögése.
... hazugságok szövevénye...
Rowan előtte ment a magas fűben.
– Itt kockakövek vannak, Michael. – Hangja egészen vékonynak tűnt a nyílt téren. – Csupa kockakő. Ezzel burkolták a kertet.
A férfi utána baktatott, vissza a kert elejébe. Találtak görög szobrocskákat, gyönyörűségesen viharvert, cement szatírokat, amelyek vak szemekkel leselkedtek az elvadult puszpáng alól, egy rejtőzködő márványnimfát a sötét, viaszos kaméliák között, és pici, sárga, csodaszép lantanát mindenütt, ahová behatolt a nap.
– Szalonnás tojás, így hívtuk ezt a kis virágot – magyarázta Michael, miközben tört Rowannak egy ágat. – Nézd csak ezeknek az apró szirmoknak a narancsszínbe átmenő sárgáját és a barnáját! Ez pedig itt a kék változata. Látod azt ott, ne nyúlj hozzám, az a nagy kék virág a tornác mellett, az meg a mályvarózsa, de mi csak ziliznek hívtuk.
– Ziliz. De szép.
– Az a futó meg a királyné koszorúja, vagy korallkorona, de nálunk csak montanai rózsának hívták.
A futónövény szövedéke fölött egy fehér csík látszott Deirdre régi hintaszékéből.
– Neki nyilván megmetszették, hogy kilásson – vélte Michael. – Látod, milyen magasra nő a másik oldalon, ahol birokra kel a bougainvilleával? Ez csak a fal királynője, nem igaz?
Szinte rikítóan harsogtak a foszforeszkálóan lila murvalevelek, amelyeket mindenki virágnak hisz.
– Uramisten, hányszor próbáltam odaügyeskedni kulcsátadás előtt a kaliforniai szűk hátsó udvarokba, miután felakasztottam az ablakra a kvéker csipkefüggönyöket, beeresztettem a padlót Minwax Golden Oakkal, és elhoztam az ócskavastelepről a karmos lábú fürdőkádat! És itt az igazi, az eredeti, bőséges változatban...
– És ez is a tied – mondta Rowan. – A tiéd és az enyém. – Milyen ártatlannak tűnt most, mennyi lelkes őszinteség volt szelíd mosolyában! Ismét átölelte Michaelt, megszorította a férfi kesztyűs ujjait. – De akkor mi van, ha a belül korhadt? Mennyi munkába kerülne kijavítani minden hibát?
– Gyere csak ide, húzódj hátrább és figyelj! – mondta Michael. – Látod, milyen egyenes a szolgaszállás tornáca? Ennek a háznak az alapja olyan, mint a vas! A földszinten sehol sincs beázás, nem szivárog a nedvesség. Sehol! A régi időkben az ilyen tornác volt a folyosó, amelyen a személyzet jött-ment. Azért van annyi földig érő ajtó és ablak. Mellesleg egyetlen ablakot vagy ajtót se találtam, amely meg lenne vetemedve. Ezen az oldalon a ház teljesen nyitott, hogy érje a folyami szellő. Majd meglátod, hogy az egész városban nyitottak a házak a folyóra, hogy érje őket a szellő.
Rowan fölnézett Julien régi szobájának ablakaira. Megint Anthára gondol?
– Érzem, hogyan törik meg a házra nehezedő átok! – suttogta. – Ezért kellett találkoznunk, és megszeretnünk egymást!
Igen, én is ezt hiszem, gondolta Michael, de valamilyen okból nem mondta ki. Talán túlságosan élőnek tűnt a csend; talán félt provokálni valami, ami láthatatlanul figyel és fülel.
– Ezek a falak tömör téglából készültek, Rowan – magyarázta –, és van közöttük, ami negyven centiméter vastag. Kézzel megmértem az ajtófélfáknál. Negyven centiméter! Kívülről bevakolták, hogy olyannak látsszék, mintha kőből készült volna, mert az volt a divat. Látod a rovátkolást a festésben? Hogy olyan legyen, mint egy sziklatömbökből épített villa. Eklektikus ház. Kovácsoltvas csipke, korinthoszi, dór és ión oszlopok, kulcslyuk-ajtók...
– Ja, kulcslyukak – mondta Rowan. – Tudod, hol láttam ilyen ajtót? A kriptán. A Mayfair-síremlék tetején.
– Hogyhogy a tetején?
– Egy faragott ajtó, ugyanolyan, mint ennek a háznak az ajtói. Biztosra veszem, hogy ajtó volt, hacsak nem kulcslyukat akart ábrázolni. Majd megmutatom. Ma vagy holnap átmehetünk. Közvetlenül a főút mellett.
Miért érzi ezt a kínos szorongást? Faragott ajtó egy sírkövön? Michael utálta a temetőket, utálta a kriptákat. Ám előbb-utóbb csak meg kell néznie. Elfojtotta az érzést, beszélt tovább, csak a kedves napfényben fürdő házat akarta látni.
– Aztán itt vannak az északi oldalon ezek a boltíves, reneszánsz ablakok. Ez megint egy másik építészeti stílus. De akkor is remekmű. Hatásos, mert hatékony. Ehhez az éghajlathoz építették, az öt méter magas szobáival. Hatalmas verem a fénynek és a hűvös szellőnek, erőd a hőség ellen.
Rowan átkarolta a derekát. Visszamentek a házba, föl a hosszú, félhomályos lépcsőn.
– Nézd, milyen tömör ez a habarcs! – magyarázta a férfi. – Majdnem biztos, hogy még az eredeti. Mesterek készítették! Valószínűleg kézzel mintázták azt a koronapárkányt. Még hajszálrepedést sem láthatsz rajtuk, ami együtt járna a süppedéssel. Ha megvizsgálom az alapokat, bizonyosan teherelosztó falat találok, amely mélyen belenyúlik a földbe. Óriási párnafái lehetnek ennek a háznak! Minden egyenes, szilárd.
– Én meg azt hittem, mikor először láttam, hogy reménytelen.
– Hántsd le képzeletben ezt a régi kárpitot – mondta Michael. – Fesd a falat élénk, meleg színekre. Lássad csillogó fehérnek és tisztának a fát.
– A miénk – súgta Rowan. – A tied és az enyém. Mostantól mi írjuk az aktát.
– Az aktát Rowanról és Michaelről – mosolygott halványan a férfi. Megállt a lépcső tetején. – Itt az emeleten egyszerűbb. A mennyezet körülbelül harminc centiméterrel alacsonyabbak, hiányzik a díszes koronapárkány. Minden szimplább.
Rowan nevetett, megrázta a fejét.
– És milyen magasak ezek a kisebb szobák? Talán négyméteresek?
Megfordultak, lementek a folyosón az első hálószobáig, amelynek ablakai a homlokzati első erkélyre és az oldalerkélyre nyíltak. A fiókos szekrényen imakönyv, rajta arany betűkkel Belle neve. Homályos üveg mögé zárt, aranyfüstös keretű fényképek lógtak fényüket vesztett, rozsdás láncokon.
– Megint Julien, ő kell, hogy legyen – állapította meg Michael. – És Mary Beth. Nézd csak, Rowan, ez az asszony tisztára olyan, mint te.
– Nekem is mondták – felelte halkan.
A mennyezetes ágyon hevert Belle rózsafüzére, a kereszt hátuljába belevésték a nevét. Por gomolygott a pehelypaplanból, amikor Michael megérintette. Rózsakoszorú nézett le rá a szatén mennyezetről.
Nagyon bús összbenyomást keltett a fakuló, virágos tapéta, a kissé előredőlő, nehézkes szekrények, a porszínre kopott szőnyeg. A tölgyfák kísértetiesen derengtek a nyersselyem függönyök mögött. A fürdőszoba tiszta és nagyon egyszerű volt – Stella idejében csempézhették ki, gondolta Michael. Osdi, nagy kád, amilyennel hébe-hóba még találkozhatni régimódi szállodákban, magas, talapzatos kézmosó, porlepte törülközők egy kosárfonott állványon.
– Jé, Michael, ez a legjobb szoba! – mondta mögötte Rowan. – Egyszerre nyílik délre és nyugatra. Segíts már ennél az ablaknál!
Nagy nehezen föltolták a makacskodó ablakot.
– Mintha a fákon laknánk! – állapította meg Rowan, kilépve a széles homlokzati erkélyre. Megfogta a hornyolt korinthoszi oszlopot, és a göcsörtös tölgyeket nézegette. – Nézd már, Michael, páfrányok nőnek az ágakon, száz és száz, pici, zöld páfrány! Ott egy mókus! Nem, kettő! Elijesztettük őket! De különös. Olyan, mintha az erdőben lennénk, akár ki is ugorhatnánk innen, és mászva mehetnénk tovább. Ezen a fán föl lehetne kapaszkodni az égig!
Michael a gerendákat próbálgatta. – Szilárd, mint minden. És a kovácsoltvas se rozsdásodott el, nem igazán. Csak festeni kell. – A plafonon sem volt beázás.
Csak várt, egész idő alatt várta, hogy felújítsák. Michael kibújt khaki zubbonyából. Végül csak erősebb lett a meleg, még itt is, ahol szabadon érte a folyami szellő. A mutatóujjára akasztotta a kabátot, és a vállára dobta.
Rowan keresztbe fonta a karját, és a kovácsoltvas korlátnak támaszkodva figyelte a nyugodt, csendes zugot.
Michael lenézett a kedves kis olajfák szövedékén át a kapura. Magát látta kisfiúként, kristálytisztán látta. Rowan hirtelen megragadta a kezét, és maga után húzta a szobába.
– Nézd csak, azon az ajtón át lehet jutni a következő hálószobába! Abból lehetne a nappali. Mindkettő arra az oldalerkélyre nyílik.
Michael az egyik ovális fényképet bámulta. Stella? Stellának kell lennie.
– Hát nem csodálatos? – kérdezte Rowan. – Ebből lesz a nappali!
A férfi megint a fehér borkötésű imakönyvet nézte, amelyre arannyal írták föl Belle Mayfair nevét, és egy pillanatra azt gondolta: érintsd meg! És még azt: Belle olyan szelíd, olyan jó volt. Hogy bánthatna téged Belle? Itt vagy ebben a házban, és nem használod az erőt!
– Michael?
Nem tudta rászánni magát. Ha egyszer elkezdte, hogy bírja abbahagyni? Akkor pedig megölnék a sorozatos áramütések, a képek zavaros örvényével járó vakság, az elkerülhetetlen vakság és a hangzavar. Nem, nem kell! Senki se mondta, hogy ezt tedd!
Összerándult a gondolattól, hogy létezik erő, amely rákényszeríthetné, hogy tépje le a kesztyűjét, és fogja meg ezeket a tárgyakat. Félt. Rowan különben is hívja. Még egyszer ránézett az imakönyvre, aztán otthagyta.
– Michael, ez lehetett Millie szobája. Kandalló is van benne! – Rowan egy magas fiókos szekrény előtt állt, apró, monogramos zsebkendővel a kezében. – Ezek a szobák olyanok, mint a szentélyek.
A hosszú ablak előtt annyira megsűrűsödött a bougainvillea, hogy nem látszott tőle a korlát alsó része. Az erkély alatt volt Deirdre tornáca, amelyre szúnyoghálókat szereltek.
– Igen, mindegyikben van kandalló – felelte szórakozottan a férfi, a bougainvillea foszforeszkáló liláját nézve. – Majd ellenőriznem kell a kémények samottbélését. Ezekben a sekély kis tűzhelyekben sohasem égettek fát, csak szenet.
Most gázégők voltak a kandallókban, de Michaelnek ez is tetszett, mert időtlen idők óta nem látott ilyen gázzal működő, kis hősugárzókat, amelyek parányi kék-arany lángokkal vidámítják a téli sötétséget.
Rowan megállt a beépített szekrény ajtajánál.
– Mi ez a szag, Michael?
– Egek ura, Rowan Mayfair, te még sose szagoltál kámfort egy régi faliszekrényben?
– Nem is láttam régi faliszekrényt, Michael Curry – nevetett lágyan a nő. – Sose éltem régi házban, és nem jártam régi szállodában. Örökbefogadó apámnak a hipermodern volt a jelszava. Tetőéttermek, réz, üveg. El nem tudod képzelni, mi mindenre volt képes az elvhűség kedvéért. Ellie pedig látni se bírta, ami régi vagy kopott. Egy évig használta a ruháit, aztán kidobta őket.
– Akkor most nyilván úgy gondolod, hogy egy másik bolygóra kerültél.
– Nem, nem igazán, csak egy másik értelmezésbe – felelte Rowan halkan, és töprengve megérintette a régi ruhákat. Michael mindenütt csak árnyékokat látott.
– Ha elgondolom – súgta a nő –, hogy végefelé jár a huszadik század, Millie pedig itt élte le az egész életét, ebben a szobában. – Hátralépett. Jaj, de utálatos ez a kárpit! Nézd, ott meg egy beázás!
– Semmi súlyos, édes. Az csak egy kicsi. Ekkora házban úgyszólván kötelező egy-két beázás. Semmi ez. Viszont azt hiszem, hogy itt meghalt a malter.
– Meghalt? A malter is meghal?
– Túlságosan régi, hogy megtartsa a javítást. Látod, milyen töredezett? Újravakoljuk a plafont – mondta, és vállat vont. – Két nap munka.
– Zseni vagy!
Michael nevetve rázta a fejét.
– Nézd, egy régi fürdőszoba! – mutatta Rowan. – Minden hálószobához volt egy külön fürdőszoba. Próbálom látni, milyen lesz késznek és tisztának...
– Én látom – mondta a férfi. – Látok minden lépést.
A folyosón Carlotta szobája volt az utolsó: borongós hodály, fekete, mennyezetes ágy, megfakult tafota bodrok, néhány, huzattal borított, unalmas szék. Pállott szag. Egy polcon törvénygyűjtemények és szakkönyvek. Ott pedig a rózsafüzér és az imakönyv, mintha csak az imént tette volna le őket. Carlotta gyűrötten odadobott, fehér kesztyűje, egy pár kámeás fülbevaló, egy fekete borostyángyöngy.
– Nálunk ezt nagyanyó gyöngyeinek hívták – álmélkodott Michael. – Tisztára elfelejtettem, hogy létezik ilyesmi! – Már nyúlt volna, hogy megérintse, de úgy kapta vissza kesztyűs kezét, mintha valami megsütötte volna.
– Nekem sem tetszik – súgta Rowan. Megint azzal a didergő, elanyátlanodott – talán riadt – mozdulattal markolászta a karjait. – Semmihez sem akarok hozzányúlni, ami az övé volt! – Úgy nézett a tükörasztalon szétszórt apróságokra, a régi bútorra, mintha egy kissé viszolyogna tőle, legyen bármilyen szép. – Ryan majd elintézi – mormolta egyre feszélyezettebben. – Szólt, hogy Gerald Mayfair átjön, és elviszi ezeket a cuccokat. Az öregasszony Gerald nagyanyjára hagyta a holmiját. – Úgy fordult el, mintha valami ráijesztett volna, és csaknem haragosan bámult a tükörbe. – Már megint az a szag, az a kámfor! És még valami.
– Verbéna és rózsavíz – magyarázta Michael. – Látod a flakont? Mostanában Észak-Kaliforniában ilyesmikkel rendezik be az originál panziókat. Hány ilyet helyeztem el én is, márványlapos asztalokon! És itt az eredeti, az igazi!
– Túlságosan is igazi – mormolta Rowan. – Kietlen és örömtelen.
Kimentek a szoba hátsó ajtaján egy kis folyosóra, ahonnan rövid lépcső vezetett két szomszédos szobácskához.
– A régi időkben a szobalányok aludtak itt – mondta Michael. – Az a szoba ott hátul most Eugeniáé. Innen egyenesen belátunk a szolgaszállásba. A személyzet sohasem használta az összekötő ajtót, mert ezt csak nemrég alakították ki. Át kellett törni miatta a téglafalat. A régi cselédek a tornácokon át jutottak be a nagy házba.
A szárnyépület végén fakó fény derengett.
– Az a lépcső, amely a konyhába vezet. És ott hátul, az volt Eugenia régi fürdőszobája. Egykor délen másfajta fürdőszoba járt a fekete cselédségnek, de gondolom, erről épp eleget hallottál.
Visszatértek Carlotta nagy szobájába. Rowan gyanakodva lépkedett a kopott szőnyegen, Michael követte az ablakhoz, és kíméletesen félrehúzta a foszlott függönyt, hogy láthassák a Gesztenyefa utcai, téglával burkolt járdát, és a másik oldalon a nagyszerű udvarház művészi homlokzatát.
– Nézd, az is a folyóra nyílik! – mutatta Michael. – Nézd azon a telken a tölgyfákat! Náluk még mindig áll a régi istálló. Látod a leomlott vakolat alatt a téglát? Azt is úgy csinálták, hogy faragott követ mutasson.
– Minden ablakból a tölgyekre lehet látni – mondta a nő, olyan halkan, mintha nem akarná felkeverni a port. – És milyen sötétkék az ég! Itt még a fény is más. Olyan puha, mint Firenzében vagy Velencében.
– Pontosan – helyeselt Michael.
Már megint azon kapta magát, hogy aggodalmasan kémleli az öregasszony holmiját. Talán átragadt rá Rowan kínos feszengése. Hirtelen elképzelte, amint lehúzza a kesztyűjét, és megfogja Carlotta tárgyait.
– Mi az, Michael?
– Menjünk! – morogta. Kézen fogta a nőt, visszatértek a folyosóra.
Rowan meglehetősen vonakodva követte Deirdre régi szobájába. Itt még jobban kiütközött rajta a zavar és a viszolygás, mégse bírta megállni, hogy végig ne járja az utat. Michael látta, hogy a tekintete valósággal falja a bekeretezett fényképeket és a fonott ülésű, apró, viktoriánus székeket. Magához ölelte Rowant, miközben a nő az ocsmány foltot bámulta a matracon.
– Rémes! – mondta. – Ide kell rendelnem valakit, hogy eltakarítsa.
– Majd én – felelte Rowan.
– Nem, ezt én csinálom. Azt kérdezted a földszinten, átveszem-e az irányítást, megkeresem-e a felújításhoz a mesterembereket. Nohát akkor ezt is el tudom intézni.
A foltot nézte. Nagy, tojásdad pecsét volt, a közepe ragacsos. Vérzett volna a haldokló? Vagy csak itt hagyták főni a saját salakjában, ebben a rettenetes, régi szobában?
– Nem tudom – súgta Rowan, bár Michael nem kérdezett semmit, és reszketegen sóhajtott. – Már kértem a kórtörténetét. Ryan majd mindent beszerez törvényes úton. Ma beszéltem vele. Felhívtam az orvost. Beszéltem az ápolónővel, Violával. Bájos öregasszony, úgy elmesélte, mint egy Dickens. Az orvos annyit mondott, hogy nem lett volna értelme kórházba vinni. Tiszta őrület volt az egész. Nem tetszett neki a faggatás, pedzegette, hogy rosszul teszem. Azt mondta, az emberség is azt diktálta, hogy hagyják anyámat meghalni.
Michael szorosabban ölelte magához, végigsúrolta ajkával a nő arcát.
– Mik ezek a gyertyák? – meredt rá Rowan az éjjeliszekrényen álló apró oltárra. – És ez a borzalmas szobor! Mi ez?
– A Boldogságos Szűzanya – magyarázta Michael. – Ha a csupasz szívét is lehet látni, mint ezen, akkor Mária Szeplőtelen Szívének hívják. Nem emlékszem valami jól. A gyertyák pedig szentelt gyertyák. Láttam a hunyorgásukat, amikor kint álltam az első éjszakán. Álmomban sem hittem volna, hogy anyád haldoklik. Ha sejtem, akkor, akkor... nem tudom. Még azt se tudtam, ki lakik a szobában.
– De miért égették ezeket a szentelt gyertyákat?
– A haldoklók vigasztalására. Jön a pap, feladja az úgynevezett utolsó kenetet. Én is elkísértem néhányszor, ministráns koromban.
– Ezt megtették érte, de a kórházba nem vitették be?
– Gondolod, Rowan, hogy ha tudsz róla, és idejössz, akkor magához lehetett volna téríteni? Én nem hiszem, kedves. Továbbá most már úgysem számít.
– Ryan szerint sem. Azt mondja, nem volt remény. Azt mondja, egyszer, úgy tíz éve, Carlotta leállíttatta a nyugtatókat, de anyám akkor csak reflex-szinten reagált az ingerekre. Ryan azt mondja, megtettek mindent, bár ő persze magát fedezi. Majd megtudom, ha láttam a kórelőzményt.
Otthagyta az ágyat, tekintete húzódozva pásztázta a szobát. Valósággal kényszerítenie kellett magát, hogy ezt is fölbecsülje, úgy, mint a többi helyiséget.
Michael megpróbálta elterelni a figyelmét. Elmagyarázta, hogy ez az egyetlen szoba, amelynek a díszítése megegyezik a földszintével. Voluták szegélyezik az ablakokat, a poros kristálycsillárt ékes gipszmedalion keretezi. Viszont az óriási ágy nem volt valami szép.
– Nem olyan, mint a többiek – állapította meg Rowan.
– Újabb, géppel készült – mondta a férfi. – A múlt század vége felé millió ilyet adtak el. Valószínűleg Mary Beth vásárolta.
– Megállította az időt, igaz?
– Mary Beth?
– Nem, az a gyűlöletes Carlotta. Megállította itt az időt. Csikorogva befékezett mindent. Képzeld el azokat a fiatal lányokat, akiknek ebben a házban kellett felnőniük! Sehol semmi jele, hogy valaha is lett volna valamijük, ami szép, különleges vagy korszerű!
– Plüssmacik – motyogta Michael. Deirdre mintha mackókat emlegetett volna a texasi kertben. Rowan nem hallotta.
– Nohát, az ő uralmának vége – állapította meg egy cseppnyi diadal nélkül.
Az éjjeliszekrényhez ugrott, fölkapta a pőre, piros szívű Máriát, és földhöz csapta. A gipsz három darabra tört a nyitott fürdőszoba márványpadlóján. Rowan úgy bámulta, mintha megrendült volna a saját tettétől.
A férfi elhűlt. Valami teljesen ésszerűtlen, babonás reszketés rázta. A Boldogságos Szűzanya darabokban, a fürdőszoba kövén! Imádkozni szeretett volna, vagy csinálni valamilyen ellenvarázst, mint mikor az ember sót dob át a vállán, vagy lekopogja a fán. Ekkor megakadt a szeme valami csillogón. Mindenfélék villództak a másik éjjeliszekrényen.
– Nézd, Rowan! – mondta halkan. – Nézd csak, mik vannak ott a másik asztalon!
A nyitott ékszereskazetta volt, és a bársony erszény. Aranypénzek halmai, gyöngysorok és ékkövek, villogó kis ékkövek, százszámra.
– Úristen! – hebegte Rowan. Megkerülte az ágyat, és úgy bámulta a drágaságokat, mintha élnének.
– Nem hitted el? – kérdezte Michael. Bár most abban sem volt bizonyos, hogy ő elhitte-e. – Olyan hamisnak látszanak, nem? Mint a filmeken az ékszerek. Lehet, hogy nem is igaziak.
Rowan ránézett a sivár, üres ágy fölött.
– Hajlandó lennél megérinteni őket, Michael? – kérdezte halkan. – Hajlandó lennél... a kezeddel illetni őket?
– Nem akarom, Rowan! – rázta meg a fejét a férfi.
A nő némán állt. Mintha visszafordult volna önmagába; a pillantása is megzavarosodott, elveszítette a fényét. Most is a karjait markolászta, ahogy akkor szokta, ha fölzaklatta valami. Olyan volt, mintha fázna a kétségbeeséstől.
– Michael – kérdezte ugyanazon a lágy hangon –, nem akarnál megérinteni valamit a holmija közül? A hálóingét vagy az ágyát?
– Nem akarom, Rowan! Azt mondtuk, nem fogunk...
Rowan lehajtotta a fejét. A haja a szemébe hullott, a férfi nem láthatta a tekintetét.
– Rowan, nem tudom értelmezni! Mindig megmaradna a zűrzavar. Látnám az ápolónőt, aki segített öltözködnie, esetleg az orvost, vagy talán egy autót, amely akkor húzott el erre, amikor kint ült és nézett. Nem tudom, hogyan használjam. Aaron tanítgatott egy kicsit, de még mindig nem vagyok elég jó. Valami rondát fogok látni, valami gyűlöleteset. És félek tőle, Rowan, hiszen halott! Az elején összevissza fogdostam mindenféle népnek a vacakjait, de most már nem bírom! Hidd el, hogy... hogy mikor Aaron tanít...
– És mi van, ha boldogságot látnál. Mi van, ha valami olyan gyönyörűt látnál, mint az a londoni nő, aki megérintette Aaron kérésére a pongyolát.
– Te elhitted ezt, Rowan? A talamascások sem csalhatatlanok. Ők is csak emberek.
– Nem, nem csak emberek – tiltakozott a nő. – Olyan emberek, mint te meg én. Természet fölötti erejük van, mint neked és nekem.
Gyöngéd, türelmes volt a hangja, de Michael nagyon jól megértette az érzéseit. Megint rámeredt a szentelt gyertyákra, majd a törött szoborra, amelyek épp, hogy sejlettek Rowan mögött, a fürdőszoba padlóján, az árnyékok között. Villanás a májusi körmenetből; a Szűzanya óriási képmása kissé megdől, ahogy viszik az utcák során. Virágok ezrei. Újból Deirdre jutott az eszébe, Deirdre a sötét füvészkertben, ahogy mondja Aaronnak: „Normális életet akarok!”
Az ágyat megkerülve odament a régimódi tükörasztalhoz. Kihúzta a felső fiókot. Puha fehér flanel hálóingek, illatszeres tasakok mézes aromája. Könnyebb nyári hálóruhák, tisztaselyemből.
Egy ilyet vett elő, egy pasztellszínű virágokkal hímzett, vékony, ujjatlan inget. Gyűrött halomban a tükörasztalra ejtette, és lehúzta a kesztyűjét.
Egy pillanatra görcsösen összekulcsolta az ujjait, majd két kézzel fölemelte a hálóinget. Behunyta a szemét.
– Deirdre-et – parancsolta. – Egyedül Deirdre-et.
Iszonyú űr ásított előtte. Arcok százait látta, vérvörös, vibráló tüzeken át, jajgatást, sivalkodást hallott, elviselhetetlen hangot. Egy ember közeledett, átlépkedve a többiek testén! – Ne, elég! – Elejtette a hálóinget. Behunyt szemmel próbált emlékezni arra, amiből most kapott egy pillantásnyi ízelítőt, bár nem bírta volna ki, hogy még egyszer körülvegyék. Sok száz ember tolong és forgolódik, valaki beszél, csúnya, hadaró, csúfolódó hangon.
– Jézusom, mi volt ez? – Rámeredt: a kezére. Mindenen túl dob dübörgött, verte a marsot. Ezt ismerte.
Húshagyókedd, évekkel ezelőtt. Amikor az anyjával siettek a téli utcákon, hogy megnézzék a Comus Misztikus Zenéjét. Igen, akkor doboltak így. Az izzás pedig a lobogó-csöpögő fáklyák lángjaiból állt össze.
– Nem értem! – mondta.
– Miről beszélsz?
– Nem láttam semmi olyat, aminek értelme lett volna. – Ingerülten nézte a hálóinget, majd lassan kinyújtotta a kezét. – Deirdre az utolsó napjaiban – mondta. – Kizárólag Deirdre-et, az utolsó napokon. – Nagyon szelíden megérintette a gyűrött, puha kelmét. – A tornácról nézem a kertet – súgta. Igen, itt a királyné koszorúja, egy pillangó mászik a szúnyoghálón, és az ő jobbja a nő mellett pihen. – Itt van Lasher, Deirdre örül neki, itt áll, közvetlenül Deirdre mellett. – Ha megfordítaná a fejét, és fölnézne a hintaszékről, meglátná Lashert. Letette a hálóinget. – Csupa napsütés volt meg virág, és anyád... anyád jól volt.
– Köszönöm, Michael.
– Nem akarom megismételni, Rowan. Ne haragudj, de nem bírom, nem akarom.
– Megértem – mondta Rowan. A férfihoz lépett. – Ne haragudj. – Fojtott, őszinte, csitító volt a hangja, de a pillantásából sugárzott a rémület. Tudni akarta, mit látott Michael az első alkalommal. Azt Michael is szerette volna tudni. De mi az esélye, hogy kiderítheti?
Akkor is itt van a házban, bír a hatalommal, amelyet vélhetőleg ők adtak neki! Ő pedig gyáváskodik a hatalommal, ő, Michael Curry, gyáva nyúl, holott egyfolytában azt hajtja, hogy azt akarja tenni, amiért ideküldték!
Nem ők akarták, hogy ide jöjjön? Nem azt akarták, hogy megérintsen dolgokat? Rowan is ezt akarja. Mit is akarhatna mást?
Kinyújtotta a kezét, és megérintette Deirdre ágyának lábát. Déli lobbanás, ápolónők, takarítónő tol egy fáradt porszívógépet, valaki szüntelenül lamentál, nyivákoló hangon. A végén annyira felgyorsult, hogy egybe mosódtak a képek. Végigfuttatta ujját a matracon: Deirdre fehér lába, mintha kelt tésztából gyúrták volna, itt van Jerry Lonigan, megemeli, fojtottan morogja a segédjének, hogy nézd csak meg ezt a helyet, de jól nézd meg! Mikor a falat érintette meg, beléhasított Deirdre arca: hülyén mosolyog, állán folyik a nyál. Megérintette a fürdőszoba ajtaját, fehér ápolónő szidja Deirdre-et, hogy jöjjön, mozgassa a lábát, úgyis tudja, hogy képes, fájdalom Deirdre-ben, fájdalom eszi a belsejét, férfihang, takarítónő jön-megy, zubog a vízöblítő, szúnyogok zümmögése, fekély Deirdre hátán, jóságos Isten, ott, ahol évekig a hintaszékhez dörgölte, babahintőportól kérges, gennyedő fekély, hülyék maguk, és az ápolónő csak tartja a vécécsészén! Nem bírom...
Megfordult, elcsörtetett Rowan mellett, lesöpörte magáról a kezét, amikor a nő megpróbálta visszatartani. Megérintette az orsópillért. Kartonruha suhant el mellette, lépések kopogása az ócska szőnyegen. Valaki óbégat, bömböl.
– Michael!
Rohant föl utánuk a lépcsőn. A csecsemő úgy sivalkodott a bölcsőben, hogy fölhallatszott a szalonból.
Vegyszerek bűze, rohadó szenny az üvegekben. Éjszaka látta egy pillanatra, Rowan mesélt róluk, de most meg is kell néznie, igaz? És meg kell érintenie. Meg kell érintenie Marguerite szennyes köcsögeit. Beszívta éjszaka a szagát, amikor feljött megkeresni Townsend tetemét, csakhogy ez nem a tetem. Amint megfogta a korlátot, felvillant a lámpát tartó Rowan, kétségbeesett dühvel próbált menekülni a vénasszony elől, aki szavakkal, aljassággal ostorozta, aztán a fekete asszony, tollseprővel, és az üveges, aki üvegtáblát illeszt a tornáctetőre nyíló ablak keretébe. Naccsága, ezt a bűzt. Maga csak tegye a dolgát. Deirdre hálószobája, hangok éles csörömpölése, felcsap, elmosódik, új hullám közelít, és az ajtó, szemközt az ajtó, valaki nevet, egy férfi franciául beszél, mit is mond, hadd halljak legalább egyetlen érthető szót, a büdösség az ajtó mögött!
De nem, előbb Julien szobáját, Julien ágyát. A nevetés hangosodott, ám csecsemősírás keveredett belé, a nyomában fölfelé rohan a lépcsőn valaki. Az ajtó ismét feldobta Eugeniát, port töröl, a szagra panaszkodik, Carlotta érthetetlen dongása, majd az az iszonyú folt a sötétségben, ahol Townsend meghalt, kilehelte a lelkét a szőnyegbe rágott lyukon, és a kandalló párkánya, vibráló kép Julienről! Ugyanaz a férfi, igen, ugyanaz a férfi, akit akkor látott, amikor Deirdre hálóingét fogta, igen, maga, Julien, látlak, majd futó lábak dobogása, nem, ezt nem akarom látni, de azért az ablakpárkány felé nyúlt, megragadta a rövid zsinórt, a roletta kattogva fölszaladt a szennyes ablaküvegen.
Antha rohant el mellette, ki az üvegen át az ereszre, haja csapzottan lóg nedves arcába, a szeme, nézd a szemét, az arcán fityeg, jóságos isten!
Antha zokog: „Ne bánts, ne bánts! Lasher, segítség!”
– Rowan!
De Julien miért nem tesz valamit, miért, hogy csak áll ott, némán sírva, és nem csinál semmit? „Hívd csak nyugodtan a pokolbéli ördögöket, és a szentek seregeit, úgyse fognak segíteni!” – acsarogja Carlotta, miközben mászik ki az ablakon.
Julien tehetetlen: „Megöllek, te dög, megöllek, ne merd...” Eltűnt, lezuhant, hólyagosan lobogó, piros, hosszú sikolyzászlót húzva maga után a kék égen. Julien a tenyerébe temeti az arcát. Tehetetlen. Vibrál és elenyészik a hazajáró szemtanú. Ismét a káosz, Carlotta fakul. Megmarkolta a vaságyat, Julien ül rajta, remegő, de tisztán látható kép, ismerlek, sötét szem, mosolygó száj, fehér haj, igen, te vagy az, ne nyúlj hozzám! „Eh bien, Michael, na végre!”
Lecsapott az ágyon a dobozokra, de nem látta őket, semmit sem látott, csak a reszkető fényt, amely felölti egy betakarózott ember alakját.
Szertefoszlott, visszatért, Julien megpróbált kiszállni az ágyból... Ne, távozz tőlem!
– Michael!
Lelökdöste a dobozokat az ágyról. Botladozott a könyveken. A babák, hol vannak a babák? Az utazóládában. Julien mondta, nem? Franciául mondta. Kacagás, kacagó kórus. Szoknyák suhogása. Valami eltört. Valami megütötte a térdét, de ő mászott tovább a láda felé. Rozsdás retesz, nem gond, csapd föl a fedelét. Ott állt Julien, rezegve, illékonyan, bólogatott, és a ládára mutogatott.
A rozsdás pántok elpattantak, amikor a fedél az ócska vakolásnak csapódott. Mi ez a suhogás körülötte, mint a tafota, lépésektől nyikorog a padló, alakok magasodnak föléje, mint mikor fény lobban a zsalugáter réseiben, feltűnnek, és rögtön eltűnnek, hadd kapjak levegőt, hadd lássak! Olyan volt, mint az apácák szoknyájának suhogása az iskolában, mikor dübörögtek a folyosón, hogy felképeljék a rossz fiúkat, gyöngyök csörgése, szövet és alsószoknyák suhogása...
De itt vannak a babák!
Odanézz, a babák! Ne tégy kárt bennük, olyan régik és törékenyek, ahogy bámulnak föl rád a buta, elnagyolt arcukkal, azt nézd, a gombszeműt, a szürke copfjaival, tökéletesen szabott tweed-öltönyében, úristen, hiszen ebben csontok vannak!
Megfogta. Mary Beth! Ismét súrolta lobogó szoknyája; ha fölnézne, láthatná az asszonyt, ahogy letekint rá; látja is, látásának nem voltak határai, a tarkójukat is látta, ahogy körülvették, de mindent csak egy pillanatra. Egyetlen másodpercre tartott ki pókhálóvékonyságuk, hol üres volt, hol zsúfolásig megtelt a poros szoba. Rowan úgy jött át rajtuk, mintha szövetet hasítana, megragadta a karját, és akkor fölvillant Charlotte, tudta, hogy Charlotte az! Hozzáért volna a babához? Lenézett és látta, hogy a törékeny babák egymás hegyén-hátán hevernek a csomagolóvásznon.
De hol van Deborah? Deborah, meg kell mondanod... Visszahajtotta a csomagolóvásznat, egymásra borítva az újabb bábokat, sírtak-e, valaki sír, nem, a csecsemő jajveszékel a bölcsőjében, vagy Antha a tetőn, vagy mindketten. Ismét Julien, fél térdre ereszkedve hadar franciául, nem értelek! Töredék másodperc, aztán sehol. Az őrületbe kergetsz, mi hasznomat veszed vagy veszitek, ha megbolondulok? Vigyétek innen ezt a szoknyát! Annyira olyan, mint az apácáké!
– Michael!
Turkált a csomagolóvászon alatt – hol? – könnyű megtalálni az elsőt, néhány csontpálcika, eggyel arrébb Charlotte szőke haja, akkor ez azt jelenti, hogy közöttük az a töredékeny cseppség az ő Deborah-ja. Parányi rovarok iszkoltak alóla, amikor megérintette. A haja levált, úristen, ez szétesik, még a csontja is elporlad! Iszonyodva hőkölt hátra, de ujjlenyomata megmaradt a baba csontarcán. Forró tűz csapta meg, érezte a szagát; Deborah viaszként zsugorodó teste a máglyán, és egy hang, amely franciául parancsolja, hogy tegyen meg valamit, de mit?
– Deborah! – szólította, és újra megérintette, megfogta a rongyos kis bársonyruhát. – Deborah! – Olyan régi, hogy a lélegzete is elfújja. Stella kacagása. Stella fogja a babát. „Beszélj hozzám!” – biztatja, szorosan behunyva a szemét. „De csak nem képzeled, hogy működni fog!” – nevet a mellette álló fiatalember.
Mit akartok tőlem?
Körülötte szorosabbra tárulnak a szoknyák, francia és angol beszéd elegyedik. Most Julient próbálta kiemelni. Mintha egy gondolatot, egy emléket akarna elkapni, olyasmit, ami zenehallgatás közben cikázik át az agyunkon. Ujjai rálapultak az apró Deborah-babára, belesajtolták a csomagolóvászonba, a mellette levő szőke báb a kezére borult. Elpusztítom őket!
– Deborah!
Semmi, semmi.
Mit tettem, hogy nem akarod megmondani?
Rowan szólongatta, rázta. Michael kis híján megütötte.
– Hagyd abba – ordította. – Mind itt vannak, ebben a házban! Nem látod? Itt várakoznak, itt vannak... van erre egy szó, hozzá vannak kötve... a földhöz!
Milyen erős volt Rowan! Nem hagyta abba, talpra rángatta a férfit.
– Engedj el! – Ahová nézett, mindenütt őket látta, mintha fátyolba lennének szőve, amelyet a szél lobogtat.
– Michael, ne csináld, elég már, elég...
Ki kell jutnia innen! Az ajtófélfa után kapkodott. Mikor visszanézett az ágyra, már csak a dobozokat látta. Mereven nézte a könyveket. A könyvekhez nem nyúlt. Arcáról patakzott a verejték, a ruhája, végighúzta reszkető kezét az ingén, felvillan Rowan, megint körülötte derengenek mindannyian, csak most nem látja az arcukat, már belefáradt, hogy az arcukat keresse, belefáradt az idegőrlő nyilallásokba. – Nem bírom, az istenit! – üvöltötte. Olyan volt, mintha víz alatt lenne, még a hangok is, amelyeket hallott, ha a fülére tapasztotta a tenyerét, azok is olyanok voltak, mintha a víz tompítaná őket reszketővé és érctelenre. És a bűz, lehetetlen nem venni tudomást róla! A várakozó üvegek büdössége, az üvegeké...
Ezt akartad, hogy jöjjek vissza, érintsem meg a dolgokat, belőlük derítsem ki? Deborah, hol vagy? Kikacagják? Eugenia a tollseprűjével. Nem maga! Menjen innen! A holtakat akarom látni, nem az élőket! Most Julien nevet, ugye? Itt cáfolhatatlanul sír valaki, csecsemő sír a bölcsőjében, és egy tompa, fojtott hang átkozódik, megöllek, megöllek, megöllek!
– Elég, hagyd abba, ne...
– Nem, nem elég! Ott vannak az üvegek. Nem elég! Hadd csináljam, végezzünk vele egyszer s mindenkorra!
Félrelökte Rowant, ismét elcsodálkozva az erőn, amellyel a nő megpróbálta visszatartani, és belökte az üveges szoba ajtaját. Fognák már be, hagyná már abba a baba a bőgést, a vénasszony az átkozódást, és az a francia a lamentálást: „Nem bírom...”
Az üvegek.
Széllökés rohant föl a lépcsőn, és egy pillanatra megmozgatta a kásás büdösséget. Tenyerét a fülére tapasztotta, és nézte az üvegeket. Mély lélegzetet vett, a bűz a tüdejére szaladt. Rowan figyelte. Azt akarod, hogy ezt fogjam meg? Vissza akartak jönni, újra össze akart zárulni a lomha nagy függöny, de úgyse fogja engedni! Élesebben összpontosított. Csak az üvegek. Még egy lélegzetet vett.
Dögletes szag, de nem lehet belehalni, nem árthat igazán. Nézz! A káprázó, undok fényben rátette szétterpesztett ujjú kezét a koszos üvegre, és két ujj közül egy szem nézett ki rá. Jézusom, ez egy emberi fej, de hát mit fognak föl az elgyötört ujjak az üvegből, semmit, semmit, a képek olyan folyósak, mint az üvegben az a valami, felhő gomolyog körülötte, amelyben szüntelenül összeolvad, majd elválik, szilárdulni próbál, de széthasad az auditív és a vizuális. Itt ragyog az üveg.
Az ő ujjai törik a viaszpecsétet.
Az a gyönyörű hús-vér nő az ajtóban pedig Rowan.
Feltörte a pecsétet, belenyomta kezét az üvegbe. A szag mérges gázként csapott az orrába. Öklendezett, de ez nem tartotta vissza. Megmarkolta a benti dolog haját, bár az úgy csúszkált az ujjai között, akár a síkos alga.
A dolog nyálkásan mállott. Darabjai Michael csuklójának ütődtek, belefúrta ujjait a rothadó arcba, kirántotta az üvegből. Az üveg a padlóra esett, és telefröcskölte bűzhödt lével. Tartotta a fejet – fakó villanás a fejről, amely beszél, a fejről, amely nevet, a vonásai mozognak, holott a fej halott, a haja barna, a szeme vérben úszik, de az is barna, és vér csöpög a halott fej szóra nyitott száján:
Úgy bizony, Michael, hús és vér, mikor te már csak csont leszel!
Az egész ember az ágyon ült, pőrén és holtan, mégis élt, csapkodott és tátogott, mert benne volt Lasher. A torzonborz Marguerite, taftszoknyája széles piros fénykörében úgy kapaszkodott a halott dolog vállába, mint ahogy Rowan próbálja visszatartani őt.
A fej kisiklott a kezéből, és elszánkázott a nyálkás padlón. Michael letérdelt. Úristen, de rosszul van, mindjárt elhányja magát! Érezte a rándulást, és a fájdalom abroncsát a bordáin. Hányni fogok, nem tehetek róla! A sarok felé fordult, igyekezett arrébb mászni... Kijött belőle.
Rowan a vállánál fogva tartotta. Ilyen rosszullétnél francokat érdekel, ki fogja az embert, ám akkor ismét látta az ágyon a holtat, és meg akarta mondani Rowannak, de a száját eltömeszelte a keserű okádék. Úristen, és a keze! Csupa mocsok a ruhája és a padló! Mégis feltápászkodott, ujjai lecsúsztak a kilincsről. Félrelökte Julient, Mary Bethet, végül Rowant, és a hallott fej mállott gyümölcse, meghasadó dinnyéje után kapott.
– Lasher! – mondta a nőnek, a száját törülgetve. – Lasher abban a fejben, a testben, amely a fejhez tartozott!
Hát a többiek? Nézd csak meg őket, tele vannak fejekkel. Nézd meg!
Lekapott egy másikat, feltörte a polc fáján, lágyan és rothadtan szánkáztak a padlóra a zöldes maradványok, mint egy óriási, megzöldült tojássárgája, és felböffentették a sötét, összetöppedt koponyát, amelyről lecsurgott az arc, amikor Michael megfogta.
Úgy bizony, Michael, mikor te már csak csont leszel, olyan csont, amilyet a kezedben tartasz!
– Ez hús! – kiáltotta. – Ez hús! – Arrébb rúgta az oszló fejet. Földhöz vágta a koponyát, abba is belelógott. Akár a gumi. – Őt nem kaparintod meg, se erre, se másra!
– Michael!
Ismét elfogta a hányinger, de most nem engedett neki. Megragadta a polcot. Villanásnyi Eugenia.
„De utálatos egy szag van itt a padláson, Carl kisasszony! – Hagyja, csak, Eugenia.”!
Megfordult, eszeveszetten dörgölte a kezét a kabátjába.
– Belebújt a halottakba – mondta Rowannak. – Megszállta őket. Kinézett a szemükön, a hangszálaikkal beszélt, és használta őket, de nem bírta életre kelteni őket, nem parancsolhatta meg a sejteknek, hogy ismét osztódjanak. Marguerite lenyakazta a hullákat, Lasher bebújt a fejekbe, amikor a törzseket már rég elrekkentették, és nézett a szemükkel.
Visszafordult, sorra kapkodta le az üvegeket. Rowan mellette állt. A képek villogása kis híján megvakította Michaelt arra, amit látnia kellett, de ő konokul elszánta magát, hogy látni fog. Barna hajú fejek, nézd ebben a szőke hajban a barna csíkokat, nézd a fekete férfi arcán a fehér pörsenéseket, a világos pászmákat a hajban, nézd ezt a másikat, a fehér hajba elegyedő, barna szálakat!
– Úristen, látod? Nem csak beléjük bújt, de megváltoztatta a szöveteket, reakcióra kényszerítette a sejteket!
Fejek, fejek, fejek. Legszívesebben szétverte volna az üvegeket.
– Látod ezt? Mutációt idézett elő, sarjadzást indított el, de mi ez az élethez képest! A fejek elrohadtak, és ő nem akadályozhatta meg a bomlást. Nekem pedig nem akarják elárulni, hogy mit akarnak tőlem!
Ökölbe szorította nyálkás kezét, rávágott az egyik üvegre. Az leesett. Rowan nem próbálta visszatartani, de nem is engedte el. Könyörögni kezdett, hogy jöjjön innen, húzta volna magával. Ha nem vigyáz, elvágódnak ebben a mocsokban, ebben az undok mocsokban!
– Odanézz! Látod ezt? – A polc hátulján, az imént eltört üveg mögött. A legkülönb példány, a folyadék tiszta, a kátrányszerű vastag pecsét érintetlen. Összefolyó, értelmetlen képek és hangok villogása között hallotta Rowan hangját:
– Nyisd ki, törd fel – mondta.
Megtette. Az üveg nesztelenül merült el a susogó hangok pernyerétegében, a fej a kezében maradt. Már oda se figyelt a bűzre, vagy a markában levő dolog szivacsos, mállatag tapintására.
Ismét a hálószoba. A tükörasztalnál a darázsderekú, krinolinos Marguerite, megfordul, rámosolyog fogatlan szájával, szeme sötéten villog, haja, akár a fátyolmoha undok zuhataga. Julien, keresztbe font karokkal, őszen, fiatalon, pengevékonyan, te ördög! Mutasd magadat, Lasher! Az ágyon a hulla Marguerite-nek integet, hogy jöjjön, Marguerite melléje fekszik, a foszló ujjak feltépik a ruhaderekát, élő mellét fogdossák. A halott vessző fölmered a lábak között. „Nézzél engem, változtass meg engem, nézzél engem, változtass meg engem!”
Elfordult Julien? Ki van zárva. Az ágy végében áll, a tartóoszlopokba kapaszkodva, arcán úgy lüktet a sápadt gyertyafény, ahogy a nyitott ablakból fújdogáló szél lobogtatja a lángot. Megigézve, félelem nélkül.
Nézd meg a valamit a kezedben, ez volt az ő arca, igaz? Az ő arca! Az arc, amelyet a kertben láttál, a templomban láttál, a hangversenyteremben láttál, az arc, amelyet ezerszer láttál! És a barna haj, ó, igen, a barna haj!
A padlóra ejtette, a többi közé, hátrált előle, ám a szemüregek fölbámultak rá, a száj mozgott. Látta ezt Rowan?
– Hallod, hogy beszél?
Körös-körül hangok, de ő csak egyet érzékel, egy tiszta, égető, hangtalan hangot:
Nem állíthatsz meg. Nem állíthatod meg. Azt teszed, amit parancsolok. Türelmen olyan, mint a Mindenlátóé. Látom a befejezést. Látom a tizenhármat. Testben! És leszek, amikor te halott leszel.
– Beszél hozzám, az ördög beszél hozzám! Hallod?
Kivágódott az ajtón, és rohant le a lépcsőn, mielőtt ráeszmélt volna, mit művel, vagy hogy a szíve dübörög, és nem kap levegőt. Nem bírta tovább, mindig tudta, hogy ilyen lesz a fejesugrás a lidércnyomásba, most már elég, mit akarnak tőle, mit akar Rowan? Szólt hozzá a strici! Szólt hozzá a lény, amelyet a kertben látott, szólt, abból a rohadó fejből! Ő nem gyáva nyúl, ő ember, de nem bírja tovább!
Letépte kabátját, és a folyosó sarkába vágta. Ó, ez a szenny, ez a letörölhetetlen szenny az ujján!
Belle szobája. Tiszta és csendes. Elnézést a mocsokért, hadd dőljek le a tiszta ágyra. Rowan segített, hála istennek, nem próbálta visszatartani.
Csupa por a tiszta, fehér ágytakaró, de ez a por is tiszta, és gyönyörű a nyitott ablakból ömlő, porszemeket táncoltató napfény. Belle. Most Belle-t érintette meg, Belle szelíd, kedves lelkét.
Hanyatt feküdt. Rowan hozta a kesztyűjét. Gyöngéden törülgette a kezét a meleg vizes mosdókesztyűvel, csupa aggodalom volt az arca. Megfogta a férfi csuklóját.
– Feküdj nyugodtan, Michael. Itt vannak a kesztyűk. Te csak ne mozogj.
Mi az a kemény, hideg dolog az arca mellett? Megfogta. Belle olvasója, fájdalmasan húzta a haját, amíg kibogozta. De semmi baj. Legyen csak nála.
És itt volt Belle. Ő, a kedves.
Mondani próbálta a pulzusát mérő Rowannak, hogy itt van, de Belle addigra elment. Michael az arcához szorította az olvasó hűvös gyöngyeit, és eljött Belle, aki szólt hozzá. Itt volt.
– Pihenjen, Michael! – kérte Belle, édes, reszketeg hangja volt, mint Viv néninek. Már halványodott, de a férfi még mindig látta. – Ne féljen tőlem, Michael. Nem tartozom közéjük, nem azért vagyok itt.
– Bírja rá őket, hogy szóljanak hozzám, mondják meg, mit akarnak! Nem ezeket, hanem akik hozzám jöttek. Deborah volt.
– Kérlek, Michael, feküdj már nyugodtan!
– Mit mondtál, Rowan? – Nem mozgott a szája. – Mi nem ezekre az erőkre születtünk. Ezek megölik bennünk az embert. Te akkor vagy ember, ha a kórházban vagy. Én akkor voltam, mikor szöget és kalapácsot fogtam a kezemben.
Minden csúszik. Miként magyarázza meg Rowannak, hogy olyan volt mint a hegymászás, mintha egyetlen óra alatt végezte volna el élete összes fizikai munkáját? De Rowan nem volt itt. Megcsókolta, ráterített egy tűzött takarót, és kiment, mert Michael elaludt. Belle a tükörasztalnál ült, milyen kedves kép. Aludjon, Michael.
– Itt lesz velem, ha majd fölébredek?
– Nem, kedves, most se vagyok itt igazán. Ez az ő házuk, és én nem tartozom közéjük.
Aludj!
Kapaszkodott a rózsafüzérbe. Ideje indulni a templomba, mondta Millie drága. Milyen tiszták és csendesek ezek a szobák. Szeretik egymást. Gyöngyszürke gabardin. A mi házunknak kell lennie. Azért szerettem ennyire, mikor kicsi voltam, és erre sétáltam. Szerettem. A mi házunk. Belle és Millie drága sose veszekedett. Olyan bájos... Imádni való ez a Belle, milyen szép az arca öregségében is, akár a préselt virág, még mindig színes és illatos.
...felmérhetetlen erő az átváltoztatásra... – mondta Deborah.
Összerázkódott.
...nem könnyű, szinte elképzelhetetlenül nehéz, talán a legnehezebb. Ám valaha...
Meg tudom tenni!
Aludj.
Álmában üvegtörés megnyugtató hangját hallotta.
Mire felébredt, Aaron is ott volt. Rowan hozott egy váltás ruhát a szállodából, Aaron eltámogatta a fürdőszobáig, hogy mosakodhasson és átöltözhessen. Tágas, kényelmes fürdőszoba volt.
Minden izma sajgott. Fájt a háta. A keze égett. Azok a rémséges hangyák mászkáltak benne, amelyek hetekig gyötörték a Liberty utcában, amíg vissza nem húzta a kesztyűt, és meg nem húzta a sört, amit Aaron hozott. Izmai iszonyúan fájtak, még a szeme is elfáradt, mintha órákig olvasott volna rossz megvilágításnál.
– Nem fogok berúgni – ígérte nekik.
Rowan elmagyarázta, hogy őrülten vert a szíve, akármi történt is vele, annyira kimerítette fizikailag, mintha négy perc alatt futotta volna a mérföldet. Most az a fontos, hogy pihenjen, és ne húzza le a kesztyűt.
Neki oké. Legszívesebben cementbe öntötte volna a kezét.
Visszamentek a szállodába, vacsorát rendeltek a lakosztály nappalijába, és Michael két órán át mesélte, mit látott.
Mesélt a látomások törmelékeiről, amelyek előbb villogtak előtte, semhogy lehúzta volna a kesztyűt. Mesélt az első látomásról, amely Deirdre hálóingének érintésétől rohanta meg, mesélt Julienről, akit abban a pokoli szobában és a padláson látott.
Mesélt és magyarázott. Szerette volna, ha Aaron is mondana valamit, de megértette a hallgatását.
Beszámolt Lasher ocsmány jóslatáról, és a hátborzongatóan bensőséges érintésről, holott nem is a lényt érintette meg, csak a bűzösen oszladozó fejet.
Belle-ről beszélt utolsónak, aztán a meséléstől kimerülten csak ült, szeretett volna még egy sört, de félt, hogy részegesnek tartanák, majd végül föladta, kiment, és vett magának egyet a hűtőből, gondoljanak, amit akarnak.
– Most se tudom jobban, miért keveredtem bele, mint azelőtt – mondta. – De azt tudom, hogy ők itt vannak a házban. Emlékszik, Cortland is azt bizonygatta, hogy nem tartozik közéjük. Belle is azt mondta, nem tartozik közéjük... nem mintha bármikor is azt hittem volna... viszont a többiek, akik beletartoznak, itt vannak! Az a valami pedig megváltoztatta az anyagot, csak egy kicsit, de akkor is, megszállta a holtakat, és módosított a sejteken. Rowant akarja, tudom, hogy őt akarja! Rowant akarja, és az ő hatalmát az anyag megváltoztatására! Rowannak több jutott a hatalomból, mint bármelyik ősének. Tudja, mik a sejtek, hogyan működnek, miből épülnek fel!
Rowan megrendülni látszott ezektől a szavaktól. Aaron elmagyarázta, hogy miután Michael álomba merült, és a pulzusa is normális üteműre lassult, Rowan telefonált neki, és megkérte, hogy jöjjön át. Aaron hűtőládákat hozott, hogy legyen mibe tenni a padlásszoba preparátumait. Közösen felbontották az üvegeket, lefényképezték a tartalmukat, majd elcsomagolták őket.
A preparátumok már Tölgyes Rejtekben vannak, lefagyasztva. Reggel Amszterdamba szállítják őket. Rowan így akarja. Aaron ugyancsak elvitte Julien könyveit és a babás ládát, azok is az anyaházba kerülnek, ám előbb le akarja fényképezni a babákat, és át akarja nézni a könyveket, természetesen Rowan beleegyezésével.
A könyvek szimpla határidőnaplóknak tűnnek, amelyekbe mindenféle rejtélyes dolgot írtak franciául. Ha létezik is az életrajz, amelyre Richard Llewellyn célzott, azt nem a padláson rejtették el.
Irracionális megkönnyebbülés öntötte el Michaelt a hírre, hogy ezek a dolgok már nincsenek a házban. A bársony pamlagon üldögéltek, ő már a negyedik sörénél tartott, és fütyült rá, mit gondolnak róla. Csak egy nyugodt éjszakát, a Krisztus öt sebére! És le kell lassítania az agyát, hogy végiggondolhassa. Különben se részegedik le, mert nem akarja leinni magát. Mit számít még egy sör? Különben is, itt biztonságban vannak.
Végül elhallgattak. Rowan merően nézte a férfit, aki hirtelen borzasztóan elszégyellte magát az egész kalamajkáért.
– Hát te hogy vagy, drágám? – kérdezte. – Nem sok hasznomat vetted abban a tébolydában, ugye? Nyilván halálra ijesztettelek. Bánod már, hogy nem fogadtad meg a nevelőanyád tanácsát, és nem maradtál Kaliforniában?
– Nem ijesztettél meg – válaszolta szeretettel a nő –, és jól esett, hogy pátyolgathattalak. Megmondtam már. De most gondolkozom. Forognak a kerekeim. Ebben a dologban a legfurcsább elemek keverednek.
– Magyarázd meg.
– Akarom a családomat – mondta Rowan. – Akarom az unokatestvéreimet, mind a kilencszázat, vagy hányan vannak. A házamat akarom. A történetemet akarom, mármint azt, amelyet Aarontól kaptunk. De nem akarom ezt az átkozottat, ezt a titokzatos gonoszt. Nem akarom, és mégis olyan... olyan csábító!
– Megmondtam az éjszaka – ingatta a fejét Michael. – Ellenállhatatlan!
– Nem, nem ellenállhatatlan – vitatkozott Rowan –, de csábító.
– És veszélyes? – vetette föl Aaron. – Úgy vélem, ebben biztosabbak lehetünk, mint valaha. Úgy vélem, tudjuk, hogy egy olyan teremtményről beszélünk, amely képes megváltoztatni az anyagot.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – mondta Rowan. – Megvizsgáltam azokat a büdös valamiket, már amennyire tudtam. A változások jelentéktelenek, csak a felhámra terjednek ki. Bár persze a preparátumok reménytelenül ócskák, és tönkrementek...
– De mi van a Lasher-arcával? – kérdezte Michael. – A hasonmással?
Rowan megrázta a fejét.
– Semmi sem cáfolja, hogy ne lehetett volna hasonmás. Julien is hasonlított Lasherre. Feltűnően. Bár itt is lehetett szó felszínes változásról, csak ezt nem lehetett megállapítani.
– Oké, és ha felszínes? – makacskodott Michael. – Hallottál már dologról, ami képes az ilyesmire? Nem pirulásról beszélünk, hanem maradandó változásról, ami száz év után is megmaradt!
– Tudod, mire képes az elme – mondta Rowan. – Nem tőlem kell hallanod, milyen elképesztően uralkodhat a testen a gondolat. Emberek megölhetik magukat, puszta akarattal. Lebeghetnek, ha hitelt adsz a meséknek. Lelassíthatják a szívverésüket, megemelhetik a testhőjüket, amire viszont tudományos dokumentáció létezik. Az önkívületbe esett szentek tenyerén fölfakadnak a stigmák, hogy aztán beforrjanak, az akarat parancsára. Az anyag alá van vetve az elmének, csak most kezdjük felfogni, mennyire! Különben tudjuk, hogy amikor ez a lény materializálódik, szilárd teste van. Legalábbis szilárdnak látszik. Tehát megváltoztatta egy hulla szubkután, bőr alatti szöveteit. Na és? Mint hallom, még csak nem is egy élőét. Elég pontatlan és kezdetleges munka volt.
– Ámulatba ejtesz – mondta Michael csaknem hidegen.
– Miért?
– Nem tudom. Bocs. De az a borzalmas érzésem van, hogy itt minden ki van tervelve, az is, hogy ilyen briliáns orvos vagy. Minden ki van tervelve.
– Nyugi, Michael. Túl sok szeplő van ebben a sztoriban, hogy minden ki legyen tervelve. Ebben a családban semmi sincs kitervelve. Gondolj a krónikára.
– Ember akar lenni, Rowan! – mondta Michael. – Ez a jelentése annak, amit Petyr van Abelnek és nekem mondott. Ember akar lenni, és tőled akar segítséget hozzá. Aaron, mit is mondott magának Stuart Townsend szelleme, Azt mondta: „Minden ki van tervelve.”
– Igen – töprengett Aaron –, mindazonáltal hiba lenne túlzott jelentőséget tulajdonítani annak az álomnak. Szerintem Rowannak van igaza. Nem lehetünk biztosak a tervben, és véleményem szerint, már amennyit az nyom a latban, ez a dolog nem lehet ember. Akarhat testet, de nem hiszem, hogy valaha is emberré lehetne.
– Hát ez gyönyörű! – mondta Michael. – Egyszerűen tüneményes! Szerintem meg kitervelt mindent. Kitervelte, hogy Rowant elvegyék Deirdre-től. Azért ölte meg Cortlandet. Kitervelte, hogy Rowant távolt tartsák addig, amíg nemhogy boszorkány lesz belőle, de mindjárt boszorkánydoktor! Kitervelte még a visszatérése pillanatát is!
– De akkor miért mutatkozott meg neked? – értetlenkedett Rowan. – Ha neked kell közbelépned, miért éppen előtted jelent meg?
Michael sóhajtott. Elszoruló szívvel gondolt rá, menyit könyörgött Deborah-hoz, hogyan szorította a régi Deborah-babát, mégsem látta, nem is hallotta. Visszatért a lázálom, a szoba pestises bűze, az ocsmány, oszló preparátumok. Az ajtó rejtélyére gondolt, és a szellem szavaira: Látom a tizenhármat!
– Én mindenesetre nem állok le a magam tervével – közölte higgadtan Rowan. – Bejelentem igényemet a hagyatékra és a házra, mint már említettem. Továbbra is fel akarom újíttatni a házat, mert ott akarok élni. Nem hagyom elijeszteni magamat. – Michaelre pillantott, várta, hogy szóljon valamit. – És ez a lény, legyen bármilyen titokzatos, nem fog megakadályozni benne, ha nekem is lesz szavam a dologban. Már mondtam, hogy szerintem túlzásba vitte a blöffölést. – Már-már haragosan nézett a férfira. – Velem tartasz? – kérdezte.
– Igen, veled, Rowan. Szeretlek. Azt hiszem, jól teszed, hogy nem állsz le. Akkor kezdjük a házat, amikor jónak látod. Én is akarom.
Rowan örült, mérhetetlenül örült, de Michaelt továbbra is nyugtalanította, hogy a nő ennyire flegma lehessen. Az angolhoz fordult.
– Hát magának mi a véleménye, Aaron? – kérdezte. – Arról, amit a teremtmény mondott, meg az én szerepemről. Nyilván megvan a maga értelmezése.
– Michael, itt az a fontos, hogy maga értelmezze, maga próbálja megmagyarázni a történteket. Nekem semmire sincsen precíz okfejtésem. Lehet, hogy ijesztően furcsa lesz, amit mondok, de én, mint a rend tagja, mint Petyr, Arthur és Stuart testvére a Talamascában, már megvalósítottam legfontosabb céljaimat: kapcsolatot létesítettem mindkettejükkel. Átadtam a Mayfair-krónikát Rowannak. Szert tettek valamilyen tudásra, amelyre töredékes voltában is támaszkodhatnak.
– A maguk szerzetesrendje! – morogta Michael. Hanyag üdvözlésre emelte a sörös dobozt. – „Figyelünk, és mindig itt vagyunk!” Aaron, miért történt ez?
Aaron szívélyesen nevetett, de megrázta a fejét.
– Michael, a katolikusok folyton az egyház vigasztalását ajánlgatják. Mi nem tehetjük ezt. Nem tudom, miért történt. Annyit tudok, hogy megtaníthatom, miként szabályozza a keze erejét, miként kapcsolja le, hogy ne gyötörje tovább.
– Meglehet – hagyta rá Michael fáradtan. – Pillanatnyilag akkor se húznám le a kesztyűt, ha az Egyesült Államok elnökével kellene jattolnom.
– Ha foglalkozni akar vele, állok rendelkezésére – mondta Aaron. – Mindkettőjükére. – Egy hosszú percig nézte Rowant, majd visszatért a tekintete Michaelhez. – Ugye, nem kell fölhívnom a figyelmet az elővigyázat fontosságára?
– Nem – válaszolta Rowan. – De mi lesz magával? Előfordult valami a baleset óta?
– Apróságok – mondta Aaron. – Nem jelentősek. Nagyon lehetséges az is, hogy csak képzeltem őket. Én is ember vagyok. Állandóan úgy érzem, hogy figyelnek, és valamilyen ármányos módon fenyegetnek.
Rowan már nyitotta volna a száját, de az angol csöndre intette.
– Vigyázok magamra. Voltam már hasonló helyzetekben. És van a dolognak még egy furcsasága: ha maguk mellett vagyok – mindegy, melyikükkel – nem érzem ezt a... ezt a jelenvalót a közelemben. Tökéletes biztonságban érzem magamat.
– Ha bántja magát – mondta Rowan –, az lesz az utolsó tragikus tévedése, mert akkor nem hívom, és soha többé nem állok szóba vele. Megpróbálom megölni, ha látom, és akkor hiába fondorkodott.
Aaron tűnődött egy darabig.
– Mit gondol, tudja ezt? – kérdezte Rowan.
– Meglehet – válaszolta az angol. – De ez is olyan, mint az egész. Fejtörő. A minta is lehet fejtörő. Lehet bonyolult, szövevényes rajza; lehet útvesztő. Komolyan nem tudom, mit tud ez a lény. Azt hiszem, Michaelnek van igaza: emberi testet akar. Ehhez, úgy veszem észre, nem fér kétség. De hogy mit tud, és mit nem tud... ezt meg nem mondhatom. Azt se tudom, micsoda igazából, és véleményem szerint ebben a tudatlanságban nem vagyok egyedül.
Ivott egy korty kávét, eltolta a csészét, és Rowanra nézett.
– Közeledni fog, ez kétségtelen. Maga is tisztában van vele. A maga ellenszenve nem fogja örökre sakkban tartani. Mindössze a megfelelő alkalmat várja.
– Úristen! – súgta Michael. Mintha azt hallotta volna, hogy azt, aki neki a legdrágább, hamarosan megtámadja egy szatiriázisos. Bénító féltékenység és harag fogta el.
Rowan merően nézte az angolt. – Maga mit tenne az én helyemben? kérdezte.
– Nem tudom bizonyosan – felelte Aaron –, de nem hangsúlyozhatom eléggé, hogy ez veszedelmes.
– Ezt a krónikából is megtudtam.
– És álnok.
– Ezt is megtudtam a krónikából. Mit tanácsol, próbáljak kapcsolatba lépni vele?
– Nem, nem tanácsolom. Úgy vélem, a legbölcsebb, amit tehet, ha bevárja, amíg jön, és az isten szerelmére, úgy igyekezzen, hogy mindig a maga kezében legyen a gyeplő!
– Ugye, nem lehet elfutni előle?
– Nem hiszem. Továbbá van egy elképzelésem, hogy mit fog tenni, amikor közelít.
– Mit?
– Segítséget és titoktartást követel, különben nem lesz hajlandó maradéktalanul feltárni, kicsoda, és milyen céllal jött.
– El fog választani tőlünk – mondta Michael.
– Pontosan – helyeselt Aaron.
– Miből gondolja, hogy ezt fogja tenni?
– Mert a helyében én is ezt tenném – vont vállat az angol.
– Mi az esély arra, hogy elkergessem? Vagy egy szabályos ördögűzésre?
– Nem tudom – felelte Aaron. – Ezek a szertartások bizonyosan beválnak, csak fogalmam sincs, hogyan kell működtetni őket, továbbá azt sem tudom, miként hatnának egy ennyire hatalmas entitásra. Mert látják, ez az érdekes: ez a lény a maga fajtájában fejedelem. Afféle géniusz.
Rowan halkan fölnevetett.
– Fortélyos és kiszámíthatatlan – folytatta az angol. – Ha azt akarná, hogy meghaljak, itt helyben holtan esnék össze. Mégse öl meg.
– Az ég áldja meg, Aaron! Legalább ne provokálja! – riadt meg Michael.
– Tudja az, hogy meggyűlölném, ha bántaná magát – vélekedett Rowan.
– Igen, ez indokolhatja, hogy miért nem ment messzebb. És visszaértünk a kiindulóponthoz. Rowan, akármit is tesz, egy pillanatra se feledje a históriát! Tarcsa észben, milyen sorsra jutott Suzanne, Deborah, Stella, Antha és Deirdre! És talán akkor is ilyen tragédiákkal szembesülnénk, ha ismernénk Marguerite, Katherine, Marie Claudette vagy a haitiak életének minden részletét. Ha pedig van szereplője a drámának, akiben e tenger szenvedés oka kereshető, akkor az Lasher.
Rowan elmerülten töprengett egy darabig.
– Istenem, de szeretném, ha eltakarodna – mormolta.
– Hitem szerint ez túl nagy kérés – mondta Aaron. Sóhajtott, elővette zsebóráját, majd fölállt a pamlagról. – Most távozom. Ha szükség lenne rám, fönt leszek a lakosztályomban.
– Hála az égnek, hogy marad! – szólt Rowan. – Attól tartottam, visszatér Tölgyes Rejtekbe.
– Nem. Fönt vannak nálam Julien könyvei, és egy időre szeretnék a városban maradni, már amíg nem feszélyezem magukat.
– Maga sose feszélyez minket – közölte Rowan.
– Csak egyvalamit hadd kérdezzek még – szólalt meg Michael. – Milyen érzés volt a házban lenni?
Aaron kurtán fölnevetett, megcsóválta a fejét, és egy percig gondolkozott.
– Azt hiszem, ezt maga is el tudja képzelni – válaszolta szelíden. – Ám volt egy dolog, amin meglepődtem: hogy milyen gyönyörűnek, nagystílűnek és mégis hívogatónak tetszik az ablakokból özönlő napfényben. Nyilván arra számítottam, hogy vészjósló lesz. Mi sem állhat messzebb az igaságtól.
Michael ebben a válaszban reménykedett, ám a délutáni hosszú megpróbáltatás még mindig annyira nyomasztotta, hogy örülni sem tudott neki.
– Csodálatos ház – mondta Rowan –, és máris változik. A magunkévá tesszük. Michael, mennyi időt igényel, hogy visszavarázsoljuk annak aminek szánták?
– Nem sokat, Rowan, két-három hónapot, talán még annál is kisebbet. Karácsonyra elkészülhet. Már viszket a markom. Csak ettől az érzéstől szabadulhatnék...
– Miféle érzéstől?
– Hogy minden ki van tervelve.
– Felejtsd már el! – zsémbelt Rowan.
– Hadd javasoljak valamit – szólalt meg Aaron. – Alaposan aludják ki magukat, aztán lássanak neki annak, amihez igazán kedvük van, a jogi kérdésekhez, az ingatlannal, esetleg a házzal kapcsolatos, függő ügyek rendezéséhez, tehát ahhoz, ami jó! És legyenek résen. Mindig legyenek résen, és úgy vigyázzanak, hogy maguk diktálhassanak, ha titokzatos barátunk közeledik.
Rowan kikísérte az angolt, majd leült a pamlagra, és átkarolta Michaelt, aki mogorván bámulta a sörét.
– Rettegek, Rowan – mondta a férfi –, és utálom a rettegést. Gyűlölöm.
– Tudom, Michael, de mi fogunk győzni.
Éjszaka, amikor Rowan már órák óta aludt, Michael fölkelt, átment a nappaliba, és elővette bőröndjéből a noteszt, amelyet Aarontól kapott a menedékházban. Most normálisnak érezte magát, furcsán távolinak rémlettek a nap eszelősségei. Pihent volt, noha még mindig sajgott minden porcikája. Megnyugtatta a tudat, hogy Rowan alig pár méternyire van, és Aaron valahol fölöttük alszik.
Leírt mindent, amit elmondott, most írásban vette át, amit korábban szavakban, csak lassabban, talán figyelmesebben, és úgy beszélgetett róla önmagával a noteszben, akár egy naplóban, mert azzá lett számára a jegyzetfüzet.
Leírta emlékeit a töredékekről, amelyek azelőtt villogtak előtte, hogy lehúzta volna a kesztyűt, és nem ütődött meg azon, hogy jóformán semmi sem jut eszébe. Majd leírta, hogyan kezdődött az összeomlás, mikor megfogta Deirdre hálóingét:
„Ugyanaz a dohszó, mint a húshagyókeddi parádén. Vagy akármilyenen. Pocsék, vérfagyasztó hang, egy pusztítással fenyegető, sötét energia hangja.”
Tolla megtorpant, aztán újra siklani kezdett: „Most jutott eszembe valami. Még Rowan tiburóni házából. Miután szeretkeztünk. Azzal ébredtem, hogy tűz ütött ki, és egy csomó ember van lent. Most már tisztán emlékezem. Ugyanaz a hangulat, ugyanaz a vérvörös, baljós fény. Holott csak Rowan volt lent a tűznél, amelyet ő gyújtott a kandallóban. De akkor is ugyanaz az érzés. Tűz és tömeg, rengeteg ember, akik egymás lábát tapossák az ugráló fényben.
És nem volt bennem felismerés, amikor megláttam az emeleten Julient, vagy Charlotte-ot, Mary Bethet, vagy Anthát, a szegény Anthát, ahogy szánandóan vergődik a tetőn. Az ilyen látvány szőröstül-bőröstül bekapja az embert; semmi se marad benne, ha ilyet lát. Csakhogy nem ők szerepeltek a látomásomban. Egyikük sem. Deborah csupán egy üszkösödő tetem volt a máglyán, de nem állt közéjük. Ez egymagában jelent valamit.”
Átolvasta, amit írt. Szerette volna kiegészíteni, de gyanakodott a stilizálásra. Gyanakodott a logikára. Deborah nem tartozott volna közéjük? Azért nem volt ott?
Folytatta. „Antha kartonruhát viselt. Láttam lakk övét. Miközben mászott a tetőn, eltépte a zokniját. Vérzett a térde. Ám az arca, azt nem lehet elfelejteni, az üregéből kitépett szemgolyót. És a hangja a síromba is elkísér. Hát Julien? A figyelő Julien ugyanolyan szilárdnak tűnt, mint Antha. Feketét viselt, és fiatal volt. Semmi esetre sem suhanc, de élete virágjában levő férfi, nem vénember. Még az ágyban sem volt öreg.”
Újabb szünetet tartott. „És mit mondott: még Lasher, ami új volt? Valamit a türelemről, a várásról... majd a tizenhármat említette. De tizenhárom mit? Ha házszám, akkor nem láttam még ilyet. Üveg? Nem tizenhárom volt, inkább húsz, de ezt még egyeztetem Rowannal.”
Ismét megállt, gondolkozott, szépítsen-e rajta, aztán mégse tette.
„A kedélyes ördög” – írta – „egy büdös szót se mondott ajtóról. Nem, csak fenyegetőzött, hogy ő még javában élni fog, mikor én már halott leszek.”
Halott. Sírboltok. Rowan mondott valamit, mielőtt széttört a nap, mint egy ablak. Vagy mint egy preparátumos üveg. Valamit a Mayfair-kriptára faragott kulcslyuk-ajtóról.
„Holnap magam nézek utána. Ha arra az ajtóra vésték rá a tizenhármast, nagyon remélem, hogy tisztábban fogok látni abban a dologban, ami délután történt.
Akármi történjék, akármit lássak vagy feltételezzek, holnap elkezdem a komoly munkát. Rowan szintén. Korán reggel eljön érte Ryan és Pierce, hogy megbeszéljék a hagyatékot, én pedig beindítom a tárgyalásokat a városi építésvezetőkkel, és tisztességesen nekilátunk a háznak.
Ezt a cselekvést érzem a legjobbnak. Olyan, mint egyfajta megváltás. Majd meglátjuk, hogy fog ízleni Lashernek! Meglátjuk, mit lép!”
A noteszt az asztalon hagyta, és lefeküdt.
Az alvó Rowannak majdnem olyan sima és kifejezéstelen volt az arca, mintha egy tökéletesen kidolgozott viaszbáb feküdne az ágyban. Bőre meglepően forró volt a férfi ajka alatt. Mocorgott, megfordult, átkarolta Michael nyakát, hozzábújt.
– Michael... – súgta álmos hangon. – Szent Mihály úr, az arkangyal... – Ujja megérintette a férfi ajkát, mintha azt keresgélné a sötétben, valóban ott van-e. – Úgy szeretlek...
– Én is szeretlek, szívem – súgta Michael. – Az enyém vagy, Rowan. Érezte karján a nő mellének melegségét, ahogy közelebb húzta magához.
Rowan megfordult, pihés öle apró lángként sütötte a férfi combját, és visszamerült az álomba.

 

 

HARMINCKETTŐ

A HAGYATÉK.

Valamikor éjszakai félálomban jött el hozzá a gondolat, kórházakról, klinikákról, pompás laboratóriumokról, ahol fényes értelmű kutatók dolgoznak...
És mindezt megteheted!
Nem fogják megérteni. Aaron megérti, és Michael is megérti, de a többiek nem, mert ők nem ismerik az akta titkait. Nem tudják, mi volt az üvegekben.
Tudnak dolgokat, de nem ismerik a visszautat Májustündér Suzanne-ig, a mosdatlan skót falu vajákos bábaasszonyáig, és a leideni Jan van Abelig, aki nyúzott hullák izmait és ereit ábrázolta precíz tusrajzokon.
Nem tudtak Marguerite-ről és az ágyon hánykolódó, szellemhangon üvöltő hulláról, se Julienről, a figyelőről, aki majdnem száz éve elraktározta a padláson az üvegeket, ahelyett hogy elpusztította volna őket.
Aaron tudja, Michael tudja. Ők meg fogják érteni az álmot a kórházakról, klinikákról, laboratóriumokról, a beteg, fájó testek ezreit gyógyító kezekről.
Mekkora fricska ez neked, Lasher!
Rowannak nem volt titok a pénz, nem ijedt meg a hagyatéktól. Úgyszólván máris tudta, meddig mehet el. A vagyon sohasem igézte meg úgy, mint az anatómia, a mikrosebészet, a biofizika vagy a neurokémia. Foglalkozott már pénzügyekkel, majd most is kitanulja. Ezt is el lehet sajátítani, ugyanúgy, mint mindent... és át lehet alakítani kórházakká, klinikákká, laboratóriumokká... életmentéssé.
Csak a halott öregasszony emlékét űzhetné ki a házból! Neki ez volt az igazi kísértet, nem azok a rémek, amelyek Michaelnek jelentek meg.
Alig bírta elviselni a szenvedése látványát. Olyan volt, mintha a férfiban most halna meg minden, amit Rowan szeretett. A pokol összes ördögét elkergette volna Michael közeléből, ha tudta volna, hogyan csinálja!
De a vénasszony, az még mindig úgy hevert a hintaszékben, mintha sose akarna fölkelni, és ocsmányabbul szaglott, mint az üvegek, mert Rowan gyilkosságának, a tökéletes bűnténynek a bűze párolgott belőle. A bűz megrontotta a házat, megrontotta a krónikát. Megrontotta az álmot a kórházról. Rowan az ajtóban toporgott.
Be akarunk menni, vénasszony! A házamat akarom, és a családomat akarom! Az üvegeket összetörtük, a tartalmuk nincs sehol. Kezemben a krónika, ragyogóan, mint egy drágakő. Jóváteszek mindent. Engedj be, hogy megharcolhassam a harcot!
Miért nem lehet barátság közte és a vénasszony között? Rowan csak gyűlölni tudta a gonosz, fullánkos hangot, amely a törött üvegekből ingerkedett Michaellel.
És a szellem tudja, hogy gyűlöli. Az emlékét is gyűlöli a titokzatos érintésnek.
Tegnap, Michael érkezése előtt órákig várt Lasherre, fülelt a vén falak minden suttogására, pattogására.
Ha azt képzeled, hogy megijeszthetsz, súlyos hibát követsz el! Nem félek tőled, és nem is szeretlek. Igen, rejtélyes vagy, én pedig kíváncsi vagyok, de a magamfajta tudományos koponyának nagyon hideg a kíváncsisága. Jéghideg. Elválaszt a dolgoktól, amelyeket forrón tudnék szeretni!
Akkor kellett volna elpusztítania az üvegeket. Sohasem lett volna szabad unszolnia Michaelt, hogy húzza le a kesztyűjét, és nem is tesz ilyet soha többé! Michael nem bírja, hogy ez az erő van a kezében. Tulajdonképpen a látomásai emlékét sem bírja. Szenved tőle, Rowan pedig iszonyodott a szenvedése látványától.
A vízbefúlás hozta össze őket, és nem a házban lappangó titokzatos, sötét erők, az üvegekben oszló fejek hangjai, a taftszoknyás rémek. Michael ereje és az ő ereje, ebből lett a szerelem, a jövő pedig a ház és a hagyaték, amely ezreket, talán milliókat képes megajándékozni az orvostudomány csodáival!
Mi a világ összes fekete legendája és fantomja ezekhez a keményen villogó tényekhez képest? Álmában látta nőni a falakat. Látta hatalmasságukat. A krónika szavai szőtték át az álmait. Nem, sose akartam megölni a vénasszonyt, ez az egyetlen, borzasztó hiba. Ölni. Ilyen rosszat tenni...
Hatkor az újságot is behozták a reggeli mellé.

 

CSONTVÁZ EGY NEVEZETES KERTVÁROSI HÁZBAN

Hát ez elkerülhetetlen volt. Úgy rémlik, Ryan említette is, hogy nem tussolhatják el. Révetegen futotta át a bekezdéseket, és akarata ellenére is mulatott a furán régies újságírói stílusban kibontott rémtörténeten.
Ki szállhatna vitába azzal az állítással, hogy a Mayfair-udvarházat mindig a tragédiával kötötték össze. Vagy hogy az egyetlen személy, aki magyarázatot adhatott volna Stuart Townsend elhalálozására, az a Carlotta Mayfair volt, aki pontosan a maradványok megtalálásának éjszakáján szenderült örök nyugalomra, hosszú és érdemdús jogászi pályafutás után?
A cikk hátralevő része Carlottát magasztalta, hideg bűntudattal töltve el Rowant.
Valaki a Talamascánál bizonyosan kivágja ezt az újságcikket. Aaron talán épp most olvassa az emeleten. Vajon mit ír majd róla az aktában? Azért vigasztaló, hogy van ez az akta.
Ma sokkal jobban érezte magát, úgy, ahogy egy normális embernek kell. Akármi történt, attól ő még Mayfair marad a Mayfairek között, akinek titkos bánatai régibb, szövevényesebb bánatokba fonódnak.
Még az a tegnapi nap sem volt olyan szörnyű, amikor Michael szétverte az üvegeket, és a hatalommal birkózott, távolról sem! Ott volt neki Michael, ott volt Aaron, ott az egész rokonság. Nem volt egyedül. Annak ellenére sem volt egyedül, hogy megölte az öregasszonyt.
Miután elolvasta a cikket, sokáig ült mozdulatlanul, ujjait összekulcsolva az újságon. Zuhogott az eső, és a reggeliző asztalon kihűlt az étel.
Mindegy, mit érez, némán kell meggyászolnia az öregasszonyt. Ki kell várnia, hogy megalvadjon benne a keserűség. Carlotta különben sem támad föl, ugye?
Igazság szerint annyi minden történt vele, és olyan sebesen, hogy már nem osztályozhatta reakcióit, sőt, nem is reagált, csak hullott indulatból indulatba. Tegnap, amikor Michael lázvörös arccal és nyargaló pulzussal feküdt az ágyon, őrjöngött a félelemtől. Ha elveszítem ezt a férfit, gondolta, esküszöm, én is meghalok vele! Egy órával később sorra törte fel az üvegeket, öntötte tartalmukat a fehér mosdótálba, és megszurkálta őket egy jégtörő késsel, mielőtt továbbadta volna Aaronnak, hogy jegelje be. Szigorú objektivitással, ahogy orvoshoz illik.
A kritikus pillanatok között lebegett, figyelt, emlékezett, mert mindez túlságosan eltérő volt, túlságosan szokatlan. És túlságosan sok.
Ma reggel, amikor négykor fölébredt, nem tudta, hol van. Aztán rázúdult az átok és az áldás vegyes árja, az álom a kórházakról, a mellette fekvő Michael és a vágy a férfi iránt, mely olyan volt, mint a narkotikum.
Igazán nem Michael hibája, ha a helyzettől függetlenül minden mozdulata, szava, arckifejezése fölvillanyozza az ő érzékeit. Kéjmámor, hogy valaki ennyire ne legyen tisztában azzal, hogy ő szexuális játékszer. Amilyen ártatlan, fogalma sincs Rowan farkaséhségéről.
Felült az ágyban, átkulcsolta a térdét, és azon mélázott, nem rosszabb-e a sorsa a nőknek, mint a férfiaknak, mert egy nő gerincsorvasztóan bujának találhat minden apróságot egy férfiban, például ahogy a tincsei a homlokába tapadnak, vagy göndörödnek a tarkóján.
A férfiak direktebbek. Megőrül egy férfi egy női bokától? Dosztojevszkij szerint igen. Rowan speciel kételkedett benne. Észbontó volt még csak rá is nézni a sötét pihére Michael csuklóján, látni rajta a karóra aranypántját, elképzelni a kart később, fehér ingben, felgyűrt kézelővel, amitől valamiért még szexibb, mint meztelenül, elképzelni ujjai cikázását rágyújtás közben. Mindene övön alul hat, üt és ráz, mint az a morajló mély hangja, még akkor is, ha szeretett Viv nénijének telefonál.
Ellenállhatatlan volt abban a dögletes szobában is, amikor térdre esve küzdött, viaskodott, és később a poros ágyon, a takarón elnyúlva, amikor nagy, erős kezének ujjai ernyedten hajlottak be a kimerültségtől. Tiszta erotika volt kicsatolni a vastag bőrövet, lehúzni a farmer cipzárját ezen a hirtelen elgyámoltalanodott, hatalmas emberen. Ám amikor Rowan megfogta a csuklóját, úrrá lett rajta a rémület.
Hosszú, zaklatott időt töltött mellette, amíg az érverés visszazökkent a normális ütembe, a bőr lehűlt, és Michael egyenletesen lélegezve átcsúszott az alvásba. Milyen érdesen, tökéletesen szép volt a mellkasán feszülő fehér trikóval, igazi férfi, és milyen elbűvölő azokkal a fekete bolyhokkal a mellén és a karján, és a kezével, amely annyival nagyobb az övénél!
Csupán Michael félelme hűthette le a szenvedélyét, és ez a félelem sohasem tartott soká.
Ma azzal akarta ébreszteni, hogy bekapja a farkát, ám a férfinak a történtek után alvásra volt szüksége, méghozzá rettentő nagy szüksége. Rowan csak azért imádkozott, hogy békés álmai legyenek. Különben is, feleségül megy hozzá, mihelyt a jólneveltség megengedi, hogy megkérje Michael kezét. Akkor pedig életük végéig csinálhatnak ilyesmiket az Első utcai házban, nem igaz?
Az pedig valamiért nem tűn helyesnek, hogy azt csinálja, amit több reggelen is megtett arany bőrű szeretőjével, Chase-zel, a Marin megyei rendőrrel, vagyis hogy mellé gurult, az oldalához nyomta a csípőjét, napbarnított felkarjához szorította az arcát, és addig préselte össze a combjait, amíg vakító fényhullámban hömpölygött át rajta a kielégülés.
Igazán nem lett volna különösebben mulatságos, sőt, semmi se lett volna ahhoz képest, hogy a matracba sajtolja egy bűbájos dúvad, akinek láncra főzött, apró aranykereszt lóg a nyakából.
Michael meg se moccant, amikor a fejük fölött zengett az ég, amikor olyan hirtelen csapott le a mennykő, mintha ágyú tépné le a tetőt.
Most pedig, két órával később, miközben hullott az eső és hűlt a reggeli, Rowan agya álmatagon őrölte a múltat, a lehetőségeket, és ezt a kulcsfontosságú találkozót, amely hamarosan elkezdődik.
Telefoncsörgésre rezzent össze. Ryan és Pierce az előcsarnokban várták, hogy elvigyék a belvárosba.
Gyors üzenetet firkantott Michaelnek, hogy elment hivatalos ügyekben, vacsorára itt lesz, legkésőbb hat órára. „Kérlek, tartsd magad mellett Aaront, és ne menj át egyedül a házba!” Azt írta alá, hogy szeretlek.
– A feleséged akarok lenni – mondta fennhangon, miközben elhelyezte az üzenetet az éjjeliszekrényen. Michael halkan hortyogott a párnába. – Az arkangyal és a boszorkány – szólt még hangosabban, de a férfi csak aludt. Rowan csókot nyomott a csupasz vállára, gyöngéden megszorongatta felkarján az izmot, annyira, amitől az ágyba zuhant volna, ha még egy percig marad, aztán kiment és becsukta az ajtót.
Kihagyta az ékes faburkolatú liftet, a szőnyeges lépcsőn ment le, és egy darabig úgy meredt a sima arcú Ryanra és jóképű fiára, mintha földönkivüliek lennének tropikál öltönyükben, cukorédes déli hangjukkal, akik azért jöttek egy másik világegyetemből, hogy egy limuzinnak álcázott űrhajóhoz kalauzolják.
Furcsa szótlansággal suhantak a Carondelet utcán a mulatságosan ódon téglaházikók, az égbolt köve csiszoltan fénylett a pazar felhőszakadás fölött, a villám eret nyitott a kőben, a mennydörgés fenyegetően ropogott, aztán elhalt.
Polírozott felhőkarcolók vidékére érkeztek. A két háztömbnyi, villogó Amerikát föld alatti garázs követte, amely akárhol lehetett volna.
Nem várták meglepetések a Mayfair és Mayfair hagyományosan berendezett, vastagon felszőnyegezett, huszonkilencedik emeleti, tágas irodájában; nem lepte meg, hogy az összegyűlt Mayfair jogászok között két nő és egy aggastyán van, vagy hogy a magas ablakból éghez hasonlóan szürke folyóra lehet látni, amelyen érdekes uszályok és vontatóhajók csühögnek az ezüst esőfátyol alatt.
Azután kávé és a lehető legáltalánosabb, legidegesítőbb társalgás a fehér hajú Ryannel, akinek a kék szeme átlátszatlan, mint a játékgolyó, és végeérhetetlenül beszél „jelentős beruházásokról”, „hosszú távú aktívákról”, „több mint száz éve birtokolt ingatlanokról”, és „következetesen konzervatív befektetésekről”, amelyeknek a nagyságát „el se tudnád képzelni!”
Várt. Ennél többet kell adniuk neki. Muszáj. Ryan végre adagolni kezdte a fontos neveket és részleteket, Rowan pedig elemzett, akár egy számítógép.
Végre a tárgyra tértek. Már látta az álmok szemhatárán a kórházak és klinikák délibábját, noha mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal ült, és hagyta, hogy Ryan beszéljen.
Háztömbök Manhattanben és a Los Angeles-i belvárosban. Többségi tulajdon a Markham Harris Resorts szállodaláncban. Bevásárlóközpontok Bevedy Hillsen, Coconut Grove-ban, Boca Ratonban, Palm Beachen. Társasházak Miamiban és Honolulun. Ismételt hivatkozások „nagyon nagy méretű” befektetésekre kincstári jegyekben, svájci frankban és aranyban.
Rowan elméje csapongott, de sohase kószált messze. Szóval Aaron leírása az aktában tökéletesen megfelelt a valóságnak. Az angol megadta a hátteret és beültette Rowant a proszcénium páholyba, hogy maradéktalanul méltányolhassa ezt a kisded színjátékot. Olyan tudással ajándékozta meg, amelyről ezek a pasztellszín egyenöltönyös, csillogó arcú jogászok nem is álmodnak.
Ismételten csak csodálkozni tudott rajta, hogy Aaron és Michael, akik ily hatalmas fegyvert adtak a kezébe, egyáltalán tarthattak a neheztelésétől. Nem értik a hatalmat, ez az ő bajuk. Sose metszettek bele egy kisagyba. Ez a hagyaték pedig egy kisagy, nem igaz?
Szótlanul iszogatta a kávét, és pásztázta a tekintetével a többi Mayfairt, akik hasonló szótlansággal hallgatták Ryant, miként emleget nagy vonalakban államkötvényeket, olajkoncessziókat, óvatos befektetéseket a szórakoztatóiparba, egy idő óta a számítógépgyártásba. Időnként bólogatott, és rövid jegyzeteket készített ezüst tollával.
Igen, persze, megérti, hogy a cég több mint száz éve kezeli a vagyont. Ez megérdemelt egy bólintást, és egy hálás dünnyögést. Julien erre a vagyonkezelésre alapította a céget. És persze azt is megérti, hogy a hagyaték összefonódott a család pénzügyeivel.
– ...természetesen a hagyaték érdekében. Természetesen a hagyaték az első, de sohasem került sor konfliktusra, konfliktust emlegetni annyi lenne, mint félreismerni a dimenziókat...
– Értem.
– Mi mindig konzervatív felfogást vallottunk, de mondanivalóm maradéktalan megértéséhez azzal is tisztában kell lenni, mit jelent ez a felfogás ekkora nagyságú vagyon esetében. Reálisan, túlzás nélkül vehetünk egy kisebb olajhatalmat, amelynek politikája nem annyira a terjeszkedésre és a fejlesztésre, mint a megőrzésre és fenntartásra irányul, mert ha ekkora tőkét kellően védenek az inflációtól, az eróziótól és a külső hatásoktól, a növekedés gyakorlatilag megállíthatatlan, megszámlálhatatlanul sok irányba kell fejleszteni, az embernek napról-napra meg kell birkóznia a feladattal, hogy befektessen akkora jövedelmeket...
– Milliárdokat – mondta Rowan nyugodtan.
Néma hullámgyűrűk fodrozzák a gyülekezetet. Ajtóstul rontott a házba? A rezgésekben nem érzékelt tisztességtelenséget, csupán zavart és félelmet, tőle, és attól, amit tehet. Végül is ezek ugyanolyan Mayfairek, mint ő. Ugyanúgy szondázták őt, mint Rowan őket.
Pierce az apjára sandított, Pierce, aki a legtisztább idealista és a legkevésbé szennyezett. Ryan a többiekre sandított, Ryan, aki talán a legjobban tudta, mi forog kockán.
Nem jött válasz.
– Milliárdok – ismételte Rowan. – Egyedül ingatlanban.
– Hát igen, igen, ki kell jelentenem, hogy ez megfelel a tényeknek, igen, milliárdok, egyedül ingatlanban.
Milyen zavartan feszengtek, mintha egy államtitkot szellőztettek volna!
Rowant hirtelen megcsapta a félelem szaga, a bársonyosra púderezett, ráncos arcú, szőke Lauren Mayfair, a hetvenes éveiben járó, öregebb jogásznő ellenszenvének szaga, aki az asztal végéről figyelte, és elkényeztetettnek, sekélyesnek képzelte, aki eleve hálátlan a cég erőfeszítéseiért.
Tőle jobbra a sötét hajú, mutatós, művésziesen rúzsozott, negyven-egynéhány éves Anne Marie Mayfair, szürke kosztümjének, sáfránysárga selyemblúzának sima eleganciájában, őszintébb kíváncsisággal leste Rowant szarukeretes szemüvege mögül, de meg volt győződve róla, hogy ebből valamiféle katasztrófa sül ki.
Randall Mayfair, Garland sovány, deres üstökű unokája meg csak ült figyelmesen, gallérjára fittyenő puha bőrnyéjével, álmosan pislogva bozontos szemöldöke, lilás szemhéjai alól, és eleve beletörődött mindenbe.
Mikor találkozott a tekintetük, Randall némán üzente: Persze hogy nem érted. Miként is érthetnéd! Hányan érthetnék? Tehát dirigálni akarsz, akkor pedig szamár vagy.
Rowan megköszörülte a torkát, és nem vett tudomást a sokatmondó mozdulatról, amellyel Ryan háztető-alakzatba rendezte ujjait az álla alatt, miközben szúrósan bámulta őt kék üveggolyó-szemével.
– Ti alábecsültök – mondta egykedvűen, és végigjártatta pillantását a csoporton. – Holott én nem becsüllek alá titeket. Csak azt szeretném tudni, milyen tényezők játszanak szerepet itt. Nem maradhatok passzív. Felelőtlenség lenne a passzivitás.
Percekig tartó csend. Pierce fölemelte a kávéscsészéjét, és nesztelenül ivott.
– De most éppen arról van szó – mondta Ryan udvarias higgadtsággal –, hogy egészen gyakorlatiasan fejezzem ki magamat, ugye megérted, hogy királynői módon meg lehet élni csak a töredékéből az újra befektetett kamat kamatja kamatjának a kamatjából, satöbbi, ha érted, anélkül, hogy bármilyen okból hozzányúlnánk a tőkéhez...
– Ismétlem, nem lehetek passzív, önelégült, nemtörődöm vagy tudatlan. Nem hiszem, hogy bármelyiknek is lennem kellene.
Csönd, amelyet újra csak Ryan tört meg. Engesztelően, úri modorban.
– Egészen pontosan mit szeretnél tudni?
– Mindent, ától cettig. Vagy mondjam inkább, hogy az anatómiáját? Úgy akarom látni az egészet, mint a tetemet a boncasztalon. Tanulmányozni akarom a szervezetet.
Randall és Ryan tekintete összevillan. Ismét Ryan:
– Nos, ez teljesen ésszerű, de talán nem lesz olyan egyszerű, mint képzeled...
– Csak kell lennie két pontnak, ahol elkezdődik, és ahol véget ér.
– Kétség nem fér hozzá, mindazonáltal úgy vélem, hogy te, ha szabad így mondanom, rossz felől nézed.
– Egészen pontosan – mondta Rowan – mennyi megy ebből a pénznek az orvoslásba? Kapnak belőle gyógyintézetek?
Hogy meghökkentek! Hadüzenet, látszott kiáltani Anne Marie arca miközben Laurenre, majd Randallra nézett. Rowannak, amióta visszatért, először szúrt a szemébe az ellenszenv leplezetlen szikrája. Az elkeskenyedő szemű, idős Lauren, aki begörbített mutatóujjával polcolta az alsó ajkát, túlságosan csiszolt volt indulatai kimutatásához. Merőn nézte Rowant, majd a pillantása nagyon lassan lecsúszott róla, és megállapodott Ryanen, aki újra beszélni kezdett:
– Emberbaráti tevékenységünk eddig nem terjedt ki a szó szoros értelmében vett orvostudományra. A Mayfair Alapítvány inkább művészeti oktatási irányultságú: főleg az iskolatelevíziót támogatja, ösztöndíjat folyósít számos egyetemen, és természetesen az alapítványtól független! Hatalmas összegeket adományozunk jótékonysági célokra, de mindig gondosan fel van építve, és semmi esetre sem jelenti a tőke, illetve a nyereségek felszabadítását...
– Tudom, hogyan működik – közölte Rowan nyugodtan. – De itt most milliárdokról beszélünk, és a kórházak, klinikák, laboratóriumok jövedelmező intézmények. Nem a jótékonyságra gondoltam, hanem egy egészen új vállalkozási területre, amely kivételesen üdvös hatást gyakorolhatna emberi életekre.
Milyen különösen hideg és izgalmas volt a pillanat! És mennyire magányos! Emlékeztetett az első alkalomra, amikor úgy lépett a műtőasztalhoz, hogy az ő kezében volt a mikroszike.
– Nem szándékoztunk nyitni az orvostudomány irányába – közölte eltökélten Ryan. – Az a terület beható tanulmányozást, teljes újrastrukturálást igényelt volna... tudod-e, Rowan, hogy a befektetéseknek ez a hálózata, ha nevezhetem így, több mint száz év alatt alakult ki? Ez nem olyan vagyon, amely elvész, ha összeomlik az ezüstpiac, vagy Szaúd-Arábia elárasztja a világot ingyen olajjal. Itt a pénzügyi évkönyvekben úgy szólván páratlan differenciálásról és gondosan kitervelt manoverekről van szó, amelyek hasznot hajtónak bizonyultak két világháborún és számos kisebb zavargáson át.
– Megértem – szólt Rowan. – Komolyan. De akkor is adatokat akarok. Mindent tudni akarok. Kezdhetném az adóbevallással, és innen haladhatnék tovább. Afféle tanonckodásra gondolok, megbeszélésekre, amelyeket napirendre tűzhetnénk különböző vállalkozási területeket. De leginkább statisztikákat akarok, mert végső soron azok jelentik a valóságot.
Ismét a csend, a belső zűrzavar, a gellert kapott pillantások. Milyen szűknek, zsúfoltnak rémlett a szoba.
– Akarsz egy tanácsot? – kérdezte Randall. A hangja mélyebb és éretebb volt Ryanénál, de ugyanazzal a mézes, délies türelemmel csengett. – Te fizetsz érte, miért ne kaphatnál?
Rowan kitárta a tenyerét. – Kérlek!
– Menj vissza agysebésznek, keresd a pénzedet azzal, amire szükséged van, és ne akard megérteni, honnan származik a pénz. Hacsak nem akarsz elhagyni az orvoslással, és az lenni, akik mi vagyunk, hogy az egész életed azzal teljék, amiért minket fizetsz: igazgatósági tanácsüléseken és tárgyalásokon, befektetési tanácsadókkal, tőzsdei alkuszokkal, más jogászokkal és zsebszámológépes könyvelőkkel.
Rowan jól megnézte magának a torzonborz, deres hajat, a lefittyenő szemhéjakat, az asztal lapján összekulcsolt, nagy, ráncos kezeket. Rendes ember. Igen, rendes ember. Olyan, aki nem hazudik. Egyik sem hazudik. Nem is tolvajok. Minden eszükre szükségük van ennek a pénznek a kezeléséhez, és akkora hasznuk van rajta, amiről a tolvajok nem is álmodnak.
Csakhogy ugyanakkor jogászok, még a porcelán arcú, szemrevaló ifjú Pierce is jogász, márpedig a jogászok meghatározása az igazságról feltűnően rugalmas, s ellentétben állhat a mások meghatározásaival.
Mégis van erkölcsük. Ennek az embernek is van. Ám ez az ember mélységesen konzervatív, és a mélységesen konzervatív emberek ellenzik a beavatkozást. Nem sebészek.
Meg se fordul a fejükben, milyen jó lenne megmenteni ezrek, sőt akár milliók életét. Sejtelmük sincs róla, mit jelentene az, ha a hagyatékot, ezt a minden képzeletet felülmúló vagyont vissza lehetne adni a beteg ágyához közeledő, skót füvesasszonynak és a holland orvosnak.
Elfordította a tekintetét, a folyót nézte, de nem látta, mert olyan lángoló lelkesedés fogta el, hogy egy pillanatig egészen belevakult. Megváltás, súgta a lélek. Nem fontos, értik-e. Lényeg, hogy ő értse, hogy a rokonok semmit se titkoljanak előle, hogy ne sértődjenek meg, ha kiveszik a kezükből az irányítást, ami az ő szabadulásukat is szolgálja.
– Mekkora ez az összeg? – kérdezte a folyót bámulva, amelyen turcsi orrú, koszlott gőzös tolt egy hosszú uszályt.
Csönd.
– Rosszul képzeled el – mondta Randall. – Ez egy több darabból álló, hatalmas háló...
– El tudom képzelni, de tudni akarom, és nem hibáztathattok érte. Mekkora a vagyonom?
Semmi válasz.
– Csak meg tudjátok saccolni!
– Nos, én nem szívesen tenném, mert egészen irreális...
– Hét és fél milliárd – közölte Rowan. – Ez az én saccom.
Hosszas csönd. Mérsékelt sokk. Nagyon közel járhatott a célkarikához, vagy a bevallott jövedelemhez, ami fölmerült az egyik ellenséges, részben elzárt agyban.
Lauren felelt, Lauren, akinek az arca egy icipicit megváltozott. Közelebb húzódott az asztalhoz, és két kézre fogta a ceruzáját.
– Jogod van erre az információra – mondta már-már közhelyes nőiességgel csilingelő hangon, ami illett gondosan ápolt szőke hajához, gyöngy fülbevalójához. – Minden törvényes jogod megvan rá, hogy tudomással bírj arról, ami a tied. Nemcsak a magam nevében szólok, amikor közlöm, hogy feltétlenül együttműködünk veled, hiszen ez erkölcsi kötelességünk. Ám személyesen le kell szögeznem, hogy erkölcsileg egészen érdekesnek találom az álláspontodat. Szívesen élek az eséllyel, hogy a legapróbb részletig megbeszéljem veled a hagyaték összes vetületét, csupán attól félek, hogy el fog fárasztani ez a játék, jóval előbb, semhogy az összes kártya az asztalra kerülne. Mindazonáltal készséggel vállalom a kezdeményezést.
Volt róla fogalma, mennyire vállveregetően beszél? Rowan kételkedett benne. Bár végül is, több mint félszáz évig az övék volt a hagyaték, megérdemelnének egy kis türelmet. Belőle mégis hiányzik a kellő béketűrés.
– Más módon valóban nem vághatunk bele – mondta. – Erkölcsi szempontból nemcsak érdekes, de okvetlenül szükséges is megtudnom, mik játszanak itt szerepet.
Lauren inkább nem válaszolt. Finom arca higgadt maradt, világos, apró szeme valamicskét elkerekedett, vékony kezében épp csak megrezzent a két végénél tartott ceruza. A többiek az asztalnál őt figyelték, bár ezt ki-ki a maga módján próbálta álcázni.
Rowan pedig rádöbbent, hogy ez az asszony, ez a Lauren a cég esze. És ő még egész idő alatt Ryant gondolta! Némán belátta a tévedését, miközben arra gondolt, érzékeli-e Lauren, hogy mi jár a fejében? Tévesen ítéltük meg egymást...
Bár ilyen szenvtelen arcból és kellemesen ráérős modorból akármit ki lehet olvasni.
– Föltehetek neked egy kérdést? – folytatta Lauren. – Kizárólag üzleti jelleggel, ugye megérted.
– Természetesen.
– El tudod viselni a gazdagságot? Úgy értem, az igazi gazdagságot? Megbirkózol vele?
Rowan legszívesebben elmosolyodott volna. Olyan üdítő kérdés volt, bár ugyanakkor olyan sértő és leereszkedő. Sokféle válasz jutott eszébe, de a legegyszerűbb mellett döntött:
– Igen – mondta. – És kórházakat akarok építeni.
Csönd.
Lauren bólintott. Keresztbe fonta karjait az asztalon, pillantása befogta az összegyűlteket, – Nos, ennek nem látom semminemű akadályát – jegyezte meg higgadtan. – Egészen érdekes idea. Mi pedig természetesen azért vagyunk itt, hogy azt tegyük, amit mondasz.
Igen, ő a cég esze, csak megengedi Ryannak és Randallnak, hogy ők beszéljenek. Ám itt Lauren lesz a tanár, és esetleg az akadály.
Nem számít. Rowan megkapta, amit akart. A hagyaték olyan valóságos, mint a ház, mint a család. Az álom valóra fog válni. Tudja, hogy meg lehet csinálni!
– Úgy gondolom, a sürgetős kérdéseket már most megbeszélhetnénk – mondta. – Leltárra van szükségetek a házról? Valaki mintha említette volna. Meg Carlotta dolgairól. Van valaki, aki hajlandó elvinni őket?
– Igen – felelte Ryan. – Ami a házat illeti, döntöttél már?
– Helyre akarom hozatni. Benne akarok lakni. Hamarosan feleségül megyek Michael Curryhez. Valószínűleg még az idén. A ház lesz az otthonunk.
Mintha fény gyulladt volna ki, elárasztva mindenkit melegséggel és ragyogással.
– Hiszen ez nagyszerű! – mondta Ryan.
– Őszintén örülök! – mondta Anne Marie.
– Te nem tudod, mit jelent nekünk az a ház! – mondta Pierce.
– Tudod-e, mekkora boldogság lesz mindenkinek ez a hír? – kérdezte Lauren.
Csupán Randall hallgatott, Randall a lefittyenő szemhéjaival, a húsos kezével. Végül annyit mondott, majdnem szomorúan:
– Hát igen, maga lesz a csoda.
– De nem vihetné el valaki az öregasszony dolgait? – kérdezte Rowan. – Addig nem akarok oda menni, amíg a házban vannak.
– Dehogynem – mondta Ryan. – Holnap kezdjük a leltározást, Gerald Mayfairt pedig rögtön átküldöm Carlotta holmijáért.
– És egy takarítóbrigádot. Szükségem van egy takarítóbrigádra. Le kell sikálni egy szobát a második emeleten, és el kell szállítani az összes matracot.
– Meg azokat az üvegeket – mondta viszolyogva Ryan. – Azokat az undorító üvegeket.
– Kiürítettem őket.
– Mi volt bennük? – érdeklődött Pierce.
Randall félárbocra eresztett, súlyos szemhéja alól figyelte Rowant.
– Mindenféle rothadt dolog. Ha meg tudják szüntetni a bűzt, és elszállítják a matracokat, kezdhetjük a felújítást. Minden matracot...
– Igen, tiszta lapot kell nyitni. Majd gondom lesz rá. Pierce máris átmehet.
– Nem, magam megyek – tiltakozott Rowan.
– Badarság! Engedd meg, hogy ezt én intézzem – mondta Pierce, aki már föl is állt. – Akarsz új matracokat? Ezekhez az antik ágyakhoz duplát használnak, ugye? Lássam csak, négy van belőle. Még délután átszállíttathatom.
– Nagyszerű! – örült Rowan. – Az alkalmazott szobájához nem kell nyúlni. Julien régi ágyát szét lehet szerelni, és el lehet vinni raktárba.
– Értem. Mit tehetek még érted?
– Így is épp eleget tettél. Michael elintézi a többit. Személyesen vezeti a felújítást.
– Igen, ő nagyon sikeres ebben, igaz? – kérdezte halkan Lauren. Késve kapott észbe, hogy mi csúszott ki a száján. Lesütötte a szemét, majd úgy tekintett föl Rowanra, mint aki enyhe zavarát próbálja leplezni.
Már utánanéztek Michaelnek. A kezéről tudnak vajon?
– Még szeretnénk tartóztatni egy kicsit – szólalt meg gyorsan Ryan. Csupán néhány papírt kell megmutatnunk a házzal kapcsolatban, és talán néhány alapvető okmányt a hagyatékról...
– Igen, persze, lássunk munkához. Mit sem szeretnék jobban.
– Akkor ez rendben is volna. Utána elviszünk villásreggelizni. Ha nincs más terved, a Galatoire-ba mennénk.
– Kitűnő.
Így kezdődött.
Három óra lett, mire a házhoz ért. Rekkenő hőség volt, noha még mindig nem szakadtak fel a felhők. A tölgyek alatt pangott a tömény meleg. Amikor Rowan kilépett a taxiból, látta az árnyéktömbökben hemzsegő parányi rovarokat. Ám a ház rögtön megbabonázta. Ismét egyedül lehet! Eltűntek az üvegek, hála istennek, meg a babák, és hamarosan eltűnik minden, ami Carlottáé volt. Örökre!
Kezében volt a kulcs. Látta a papírokat, amelyek szerint a ház 1888-ban Katherine-ra szállt a hagyatékkal együtt. Most pedig az övé, egyedül az övé, a milliárdokkal együtt, amelyekről nem akartak fennhangon beszélni. Minden az enyém!
A házból kilépett Gerald Mayfair, egy kellemesen jelentéktelen fiatalember. Sietett elmagyarázni, hogy éppen távozik, most tette be a csomagtartóba az utolsó dobozt, amelybe Carlotta holmiját csomagolta.
A takarítók körülbelül félórája végeztek.
Gerald némileg aggodalmasan sandított Rowanra, aki a kezét nyújtotta. Legföljebb huszonöt éves lehetett, és nem hasonlított Ryan családjára. A vonásai erélytelenebbek voltak, és hiányzott belőle a tartás, amelyet Rowan a többieken figyelt meg. Ezzel együtt is rokonszenves volt, az a fajta, akire azt mondják, hogy rendes srác. A hangja mindenesetre kellemesen csengett.
Carlotta, magyarázta a fiatalember, azt akarta, hogy az ő, Gerald nagyanyja kapja a holmiját. A bútor persze marad. Az Rowané. Egész régi, még abból a garnitúrából való, amellyel Katherine, Carlotta nagyanyja rendezte be a házat.
Rowan megköszönte Geraldnak a gyors intézkedést, és megígérte, hogy ott lesz Carlotta gyászmiséjén.
– Nem tudod, hogy... eltemették már?
– Ez a megfelelő kifejezés arra, ha valakit bedugnak egy olyan kőfiókba?
Igen, felelte Gerald, ma reggel. Ő és az anyja is ott voltak. Hazaérve kapták meg Rowan üzenetét, hogy lehet jönni Carlotta dolgaiért.
Rowan kifejtette, mennyire hálás, és mennyire szeretne megismerkedni az egész családdal. Gerald bólogatott.
– Kedves volt a barátaidtól, hogy eljöttek – mondta.
– Az én barátaim? Hova?
– Ma reggel, a temetőbe. Mr. Lightner és Mr. Curry.
– Ja, persze! Nekem... nekem is ott kellett volna lennem.
– Semmi baj. Carlotta nem akart felhajtást, és őszintén szólva...
Egy percig némán állt a kikövezett ösvényen, nézett föl a házra. Nagyon kikívánkozott valami belőle, de sehogy se tudta szavakba önteni.
– Mi az? – kérdezte Rowan.
Hátha Gerald föllopózott az emeletre, és látta azt a sok üvegcserepet a takarítók érkezése előtt. Biztos, hogy látni szerette volna, hol találták „a csontvázat”, mármint ha olvasta az újságot, vagy a többi Mayfair közölte vele, ami valószínű.
– Azt tervezed, hogy itt fogsz lakni? – bökte ki Gerald.
– Helyreállíttatom, visszaadom a régi fényét. A férjem... a férfi, akihez feleségül megyek, szakértője a régi házaknak. Azt mondja, tökéletesen megbízható. Alig várja, hogy elkezdhesse.
Gerald még mindig nem mozdult. Az arca tompán fénylett a vibráló hőségben, a szeme tele volt várakozással és tétovázással. Aztán csak kimondta:
– Azt ugye tudod, hogy ez a ház sok tragédiát látott? Carlotta néni mindig ezt mondta.
– A reggeli újság is – mosolygott Rowan. – De látott sok örömet is, nem igaz? A régi szép időkben, évtizedeken át. Azt akarom, hogy megint örömet lásson. – Türelmesen várt egy darabig. – Mit akarsz mondani igazából?
Gerald rásandított. Kicsit megvonta a vállát, sóhajtott, és visszafordult a házhoz.
– Úgy gondolom, közölnöm kell veled, hogy Carlotta... Carlotta azt akarta, hogy miután meghalt, gyújtsam föl a házat.
– Komolyan beszélsz?
– Egy pillanatig se akartam megtenni. Szóltam Ryannak és Laurennek. Szóltam a szüleimnek. És úgy gondoltam, szólnom kell neked is. Carlotta ragaszkodott hozzá. Kioktatott, miként csináljam. Elsőnek a manzárdot kellett volna felgyújtanom az oda készített petróleumlámpával, aztán az emeleten kellett volna meggyújtanom a függönyöket, és a földszinten kellett volna befejeznem. Megígértette velem. Kulcsot is adott. – Átnyújtotta a kulcsot Rowannak. – Igazából nincs szükség rá, félszáz éve nem zárták a bejáratot, de Carlotta félt, hogy valaki mégis megteszi. Tudta, hogy addig él, amíg Deirdre. Ezek voltak az utasításai.
– Mikor mondta ezt neked?
– Sokszor. Utoljára egy hete, vagy annyi ideje sem. Pont mielőtt Deirdre meghalt... mikor kiderült, hogy meg fog halni. Éjszaka felhívott, és emlékeztetett. „Porrá égesd!” – mondta.
– Mindenkit megsebezett volna, ha ezt teszi! – suttogta Rowan.
– Tudom. A szüleimben meghűlt a vér. Attól féltek, hogy maga gyújtja föl. De mit tehettek? Ryan azt mondta, nem csinál ilyet. Nem tőlem kérné, ha képes lenne rá. Azt mondta, járjak Carlotta kedvében, mondjam, hogy megteszem, nehogy valami szélsőséges dologra vetemedjék.
– Bölcs dolog volt.
Gerald biccentett. Szeme visszavándorolt a házra.
– Csak azt akartam, hogy tudd. Azt gondoltam, így kell.
– És mit mondhatsz még nekem?
– Mit? – Gerald megvonta a vállát. A nőre nézett, látszott rajta, hogy szeretne elfordulni, aztán mégse tette. – Vigyázz – mondta. – Nagyon vigyázz. Régi, és sötét, és... és talán nem az, aminek látszik.
– Hogyhogy?
– Egyáltalán nem egy nagyúri ház. Inkább valaminek a barlangja. Úgy is mondhatnám, csapda. Mindenféle mintát építettek bele, és a minták egy csapdát alkotnak. – Megrázta a fejét. – Azt se tudom, mit beszélek! Összevissza jár a szám. Csak hát... na szóval, mindannyiunknak van egy kis tehetsége ahhoz, hogy megérezzünk dolgokat...
– Tudom.
– Na szóval, csak figyelmeztetni akartalak. Te semmit sem tudsz rólunk.
– Mondott Carlotta valamit a mintákról, a csapdáról?
– Nem, ez csak az én véleményem. Gyakrabban jártam ide, mint a többiek. Az utolsó néhány évben az egyetlen voltam, akit Carlotta beengedett. Kedvelt, én ugyan nem tudom, miért. Időnként csak kíváncsiságból jöttem, bár igazán szerettem volna lojális lenni. De úgy nehezedett az életemre, mint egy viharfelhő.
– Tehát örülsz, hogy véget ért.
– Örülök. Rémes ilyet mondani, de már Carlotta se akart élni. Maga mondta. Elfáradt. Meg akart halni. Ám egy délután, amikor egyedül vártam itt rá, egyszer csak belém hasított, hogy ez egy csapda. Egy irtó nagy csapda. Illetve nem is tudom, jól értem-e, talán csak azt akarom kifejezni, hogy ha érzel valamit, ne intézd el egy legyintéssel...
– Te láttál valaha is valamit, amikor itt voltál?
Gerald töprengett egy kicsit. Láthatólag nem esett nehezére megfejteni, mire céloz a nő.
– Talán egyszer – válaszolta. – Az előtérben. Bár lehet, hogy csak képzeltem.
Elhallgatott. Rowan is. Nem maradt több mondanivaló, Gerald menni szeretett volna.
– Nagyon örülök, hogy beszélgethettünk, Rowan – szólt fázós mosollyal. – Hívj fel, ha szükséged lenne rám.
Rowan bement a kapun, onnan leste, hogyan gurul el komótosan Gerald a nagy, ezüst Mercedes kupéval. Most már csendes a ház. És kihalt.
Érezte a fenyőolaj szagát. Felment a lépcsőn, sietve végigjárta a szobákat. Minden ágyon új matrac, még mindig fényes, műanyag fóliában. A lepedők és ágytakarók szépen összehajtogatva, félretéve. A szobákat kiporszívózták. A padláson fertőtlenítő szaga.
Fölkapaszkodott a lépcsőn. A pihenő ablakából szellő fújdogált. Az üveges kamra padlóját makulátlanul tisztára súrolták, leszámítva egy sötét pecsétet, amelyet valószínűleg nem is lehet fölsikálni. Sehol egy üvegszilánk.
Julien szobájában porszívóztak, rendet raktak, a dobozokat feltornyozták, a rézágyat szétszerelték, és a falnak támasztották az ablak alatt, amelyet ugyancsak megpucoltak. A könyveket takarosan sorba állították. Onnan, ahol Townsend meghalt, fölvakarták a fekete alvadékot.
Egyébként semmihez sem nyúltak.
Visszament Carlotta szobájába. A fiókokban semmi, a tükörasztalt lekopasztották, a szekrényben néhány vállfa. Kámforszag.
Nagy csend volt. Meglátta magát a szekrény tükrös ajtajában és összerezzent. A szívverése meglódult egy pillanatra. Nincs itt senki!
Lesétált a földszintre, hátrament a konyhába. A padlókat felmosták, a szekrények üvegajtaját fényesre tisztították. Megint az a jó szag, viasz, fenyőolaj, fa. Az a finom szag.
Régi fekete telefon állt a tálaló asztalán. Tárcsázta a szállodát.
– Mit csinálsz? – érdeklődött.
– Fekszem az ágyban magányosan, és sajnálom magamat. Reggel átmentem Aaronnal a temetőbe, ki vagyok dögölve. Még mindig fáj mindenem, mintha verekedtem volna. Hol vagy? Ugye, nem odaát?
– De igen. Meleg és üres a ház, az öregasszony holmiját elvitték, a matracokat is elvitték, és a padlásszobát tisztára csutakolták.
– Te vagy ott egyedül?
– Igen – felelte Rowan –, és gyönyörű. Besüt a nap. – Nézte a fényt, ahogy ömlik be a konyha franciaablakain, megvilágítja az ebédlő parkettjét. – Én vagyok itt az egyetlenegy.
– Át akarok jönni – mondta Michael.
– Ne. Már indulok is vissza a szállodába. Azt akarom, hogy pihenj, és majd menj el felülvizsgálatra.
– Ne viccelj!
– Csináltattál valaha elektrokardiogramot?
– Majd addig ijesztgetsz, hogy attól kapok szívrohamot. Minden ilyet megcsináltak rajtam a vízbefúlásom után. Az én szívem tökéletes. Erotikus testedzésre van szükségem, nagy adagokban, meghatározatlan ideig.
– Attól függ, milyen lesz a pulzusod, ha odaérek.
– Ugyan már, Rowan! Nem megyek semmiféle felülvizsgálatra. Viszont ha nem vagy itt tíz percen belül, magam megyek érted.
– Annál hamarabb ott vagyok.
Letette.
Egy darabig azon töprengett, amit az aktában olvasott; Arthur Langtry írta valahol, hogy Lasher láttán veszedelmesen kihagyott a szíve, utána pedig szédült. De Arthur nagyon idős ember volt.
Itt békesség van. Egyedül a madarak kiáltoznak a kertben.
Lassan keresztülvágott az ebédlőn, kilépett a magas kulcslyuk-ajtón az előtérbe. Hátranézett, elgyönyörködött az ajtó szárnyaló magasságában, amely mellett ő is aprónak tetszett. Ömlött be a fény a napozótornácon át, ragyogott a vikszelt padló.
Édes elégedettség öntötte el. Minden az enyém!
Mozdulatlanul állt néhány pillanatig, hogy hallja, érezze, magába építse a pillanatot, emlékezzen a tegnap és a tegnapelőtt bánatára, átélhesse az összehasonlítást ezzel a csodálatos ujjongással. És megint vigaszt talált az egész rémtörténetben, mert neki is megvolt benne a helye, a maga sötét titkaival. Majd ő jóváteszi, és ez a lényeg.
Megfordult, hogy kilépjen a házból, és akkor vette észre a magas vázába állított rózsákat az előtér asztalán. Gerald tette volna ide? Biztos elfelejtett szólni.
Megállt, szemügyre vette a gyönyörű, álmos virágokat. Mind vérvörös. Olyan tökéletesek, mintha egy halottnak köttették volna őket. Mintha egy temetői sírcsokorból húzgálták volna ki őket.
Lasherre gondolt, és végigfutott rajta a hideg. Virágok Deirdre lábánál. Virágok a síron. Annyira megdöbbent, hogy egy pillanatig még a szívverését is hallotta a csendben. Micsoda képtelen ötlet Nyilván Gerald tette ide a rózsákat, vagy Pierce, mikor elintézte a matracokat. Ez egy közönséges váza, félig vízzel, ezek pedig egyszerű rózsák a virágüzletből.
Akkor is hátborzongató ez a csokor. Amikor csitult a szívdobogása, megállapította, hogy kimondottan furcsák a virágok. Ő ugyan nem rózsa szakértő, de nem kisebbek szoktak lenni a rózsák? Ezek milyen nagyok és ernyedtek. És ez a sötét vérszín! Hát a szárak és a levelek? A rózsalevél mandula alakú, ezek viszont cakkosak. Ráadásul nincs a csokorban két levél, amelynek egyenlő számú cakkjai vagy azonos formája lenne. Furcsa. Mintha egy elvadult növényt, egy genetikai burjánzást látna, tele szeszélyes mutációkkal.
Csak nem mozognak? Megduzzadtak. Nem, csak feslenek, ahogy a rózsák szokták, fokozatosan tárják ki a kelyhüket, míg szét nem hullnak sebzett sziromzáporban. Rowan megrázta a fejét. Kicsit szédült.
Nyilván Pierce hagyta itt. Különben mit számít? Majd felhívja a szállodából, csak hogy biztos legyen, és megköszöni.
Kiment a ház elé, és próbálta visszavarázsolni magába azt a jó érzést. Belélegezte a pazar meleget. Egészen olyan ez a ház, mint egy templom. Visszanézett a lépcsőre. Arthur annak a tetején látta Stuart Townsendet. Nos, most már senki sincs ott.
Senki. Senki sincs a hosszú szalonban. Senki sincs a tornácon, ahol kacsok fonják be a szúnyoghálót.
Senki.
– Félsz tőlem? – kérdezte hangosan. Furcsán bizsergették a szavak. Vagy azt vártad, hogy én féljek, és most haragszol, amiért nincs így? Erről van szó?
Csak a csend válaszolt. Meg a márványasztalra hulló rózsaszirmok sóhajtása.
Halvány mosollyal visszatért a rózsákhoz, kihúzott egyet a vázából, az ajkához simította a selymes szirmot, aztán kiment az ajtón.
Ez csak egy hatalmas rózsa, nézd, mennyi szirom, és milyen furcsán zűrzavarosnak tűnnek! Különben máris hervad.
Csakugyan, a szirmok széle barnult és pöndörödött. Rowan még egy hosszú pillanatig élvezte az édes illatot, aztán eldobta a rózsát a kertben, miközben kilépett a kapun.

 

 

 

HARMADIK RÉSZ
Lépj be szalonomba

 

HARMINCHÁROM

CSÜTÖRTÖKÖN REGGEL beindult az eszelős ütemű felújítás, amelynek szakaszait Michael szerdán este, vacsora közben vázolta fel Tölgyes Rejtekben Rowannak és Aaronnak. A kriptával, az ajtóval és a tizenhármas számmal kapcsolatos gondolatait bezárta a noteszbe, és a továbbiakban nem óhajtott foglalkozni velük.
Lehangoló volt az egész utazás a temetőbe. Borús, de természetesen gyönyörű reggel volt, jólesett a séta Aaronnal, aki megmutatta, hogyan blokkoljon bizonyos érzékleteket. Michael gyakorlásból lehúzta a kesztyűjét, itt-ott megérintett egy kapufélfát, ágakat tört a vad lantanából, majd lekapcsolta a képeket, úgy, ahogyan kizárjuk az agyunkból a rossz vagy nyomasztó gondolatokat, és meglepetésére ez többé-kevésbé be is vált.
Hanem a temető! Utálta, gyűlölte roskatag, romantikus báját, utálta a Deirdre temetéséről maradt, nagy boglya virágot, amely a kripta körül hervadozott, és a tátongó üreget, ahol Carlotta Mayfair fogja elnyerni, hogy úgy mondjuk, az örök nyugodalmat.
Miközben nyomorultul ácsorgott, és bambán számolgatta, hogy a tizenkét üreg és a síremlék tetejére vésett ajtó, az éppen tizenhárom, megjelent öreg cimborája, Jerry Lonigan, néhány rendkívül sápadt Mayfairrel és egy kerekes állványon gurított koporsóval, amely csakis Carlottáé lehetet, és amelyet a legminimálisabbra fogott szertartás után becsúsztattak a megnyitott üregbe.
Tizenkét sírüreg, a kulcslyuk-ajtó, az a helyére csusszanó koporsó, bumm! Michael tekintete ismét fölkúszott arra a kulcslyuk-ajtóra, amely ugyanolyan, mint a házban az ajtók, de miért? A temetés végeztével mindenki elment, némi udvariaskodás után, mert a Mayfairek azt hitték, hogy ő és Aaron a temetésre jöttek, így tehát megköszönték a részvétüket, mielőtt távoztak volna.
– Gyere át egyszer egy sörre – mondta Jerry.
– Üdvözlöm Ritát.
Zizegő, bódító csend borult a temetőre. Amióta elkezdődött ez az odisszea, semmi, még az üvegekből fölrémlő képek sem töltötték el akkora rettegéssel, mint ennek a sírnak a látványa.
– Itt a tizenhárom – mondta Aaronnak.
– De hát sokkal több embert temettek ezekbe a kriptákba – érvelt Aaron. – Tudja, hogy történt.
– Minta – mormolta Michael félszívvel, és érezte, hogy kifut az arcából a vér. – Figyelje meg, tizenkét sírüreg és az ajtó. Ez minta, én mondom magának. Tudtam, hogy kapcsolatban van az ajtó és a szám! Csak azt nem tudom, mit jelent.
Délután, Rowanra várva, miközben Aaron az első szobában gépelt valamit a számítógépnél, vélhetőleg a Mayfair-krónikát, Michael lerajzolta a noteszébe az ajtót. Gyűlölte. Gyűlölte az ásító közepét, mert a lapos domborművön olyanná faragták, hogy nem annyira ajtót formázott, mint kapuboltot.
„Már láttam valahol ezt a kapuboltot, más környezetben” – írta. „Csak nem tudom, hol.”
Gyűlölte még a gondolatát is. Az emberi testbe kívánkozó dolog sem keltett benne ilyen rettegést.
De mikor Tölgyes Rejtek teraszán vacsoráztak, üvegburák alatt libegő gyertyalángok között a hamuszín szürkületben, ismét eldöntötték, hogy nem pazarolnak több időt az értelmezésekre, hanem továbbmennek az úton. Michael és Rowan az udvarház homlokzatára nyíló hálószobában töltötték az éjszakát, ami kellemes változatosság volt a szálloda után. Mire Michaelt fölébresztette hat órakor az arcába tűző napfény, Rowan már a második csésze kávéját itta az erkélyen, és türelmetlenül várta, hogy induljanak.
Ahogy kilencre visszatért New Orleansba, nyomban elkezdődött a munka.
Michael még soha életében nem szórakozott ilyen remekül. Autót bérelt, bebarangolta a várost, följegyezte a legelegánsabb felsővárosi házakon és a Francia Negyed korhű felújításain dolgozó munkacsapatok nevét. Kiszállt a kocsiból, beszédbe elegyedett a pallérokkal és a munkásokkal; időnként, ha közlékenyebb emberekkel hozta össze a véletlen, akik hajlandók voltak megmutatni a munkálatok állását, be is ment a házakba, megvitatta a helyi bértáblázatot és az elvárásokat, érdeklődött, kik azok a festő-mázolók és ácsok, akik munkát keresnek.
Felhívta a helyi építészeti irodákat, amelyek a régi udvarházak felújításában tettek szert hírnévre, és ajánlásokat kért. Megdöbbentette a szíves jóindulat, amellyel fogadták. A Mayfair-ház puszta említése fellobbantotta az izgalmat. Az emberek azt se tudták, hogy osztogassák a tanácsaikat. A pezsgő tevékenység ellenére New Orleans tele volt állástalan mesteremberekkel. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején bekövetkezett olajkonjunktúra hatalmas lendületet adott a felújításoknak míg viszont most a válság felhője alatt gubbasztott a város; a gazdasági csődeljárásoktól csonkoltan vánszorgott. A pénzt be kellett osztani. Piti áron lehetett udvarházat kapni a piacon.
Egy órára Michael felfogadott három remek festő-mázoló brigádot egy csapatot a város legprimább fehérmunkásaiból, azoknak a negyedeknek a leszármazottaiból, akik már jóval a polgárháború előtt szabadok voltak, és a családjuk hat-nyolc nemzedék óta vakolta és ékesítette gipszöntvényekkel a New Orleans-i házak mennyezetét és falait.
Továbbá szerződést kötött két vízvezetékszerelő-brigáddal, egy kiváló tetőfedő vállalkozással, és megbízott egy ismert felsővárosi tájkertészt, hogy takarítsa ki és újítsa föl a kertet. Délután kettőkor megérkezett a kertészmérnök, és fél órán át mutogatta Michaelnek az óriásira nőtt kaméliákat és azaleákat, a spireát és a rózsákat, amelyeket meg lehet menteni.
Beatrice Mayfair ajánlására felfogadtak két takarítónőt, akik nekiláttak bútort porolni, ezüstöt tisztítani, és lemosni a porcelánokról az évek porát.
Péntek reggelre várták a különleges munkabrigádot, amely lecsapolt a medencét, és megvizsgálja, miként lehet életre kelteni és kipofozni ódon uszodai kellékeket. Ugyancsak péntekre volt esedékes a konyha-lakberendező. Statikusokat bíztak meg az alapok és az erkélyek ellenőrzésével, és egy Dart Henley névre hallgató, nagyszerű ács-ezermester boldogan vállalta Michael alvezérének szerepét.
Ötkor, amikor még javában sütött a nap, a zseblámpával fölfegyverzett, pormaszkos Michael bemászott a ház alá, és háromnegyed órai szorgos mászkálás után jelentette, hogy a belépő falak valóban üregesek, közöttük tiszta, száraz a föld, és bőven van hely a légkondicionálás és központi fűtés számára.
Időközben átjött Ryan Mayfair, hogy hivatalos leltárt készítsen Deidre és Carlotta Mayfair ingóságairól. Fiatal jogászok falkája – köztük Pierce, Franklin, Isaac és Wheatfield Mayfair, valamennyien a cégalapi testvérek leszármazottai – kísérték a becsüsöket és régiségkereskedők, akik azonosították és megbecsülték az összes csillárt, képet, tükröt.
Felbecsülhetetlen értékű francia régiségeket hoztak le a padláson köztük finom vonalú székeket, amelyeket csak újra kellett kárpitozni, máris használható, hibátlan asztalokat. Előkerültek, ugyanilyen kiváló; megőrzött állapotban, Stella törékeny art deco kincsei.
Rátaláltak régi olajfestmények tucatjaira, kámforgolyókkal elcsomagolt, összecsavart szőnyegekre, ódon tapétákra, és Riverbend összes csillárjára, beládázva, fölcímkézve.
Besötétedett, mire Ryan végzett.
– Drágám, örömmel jelenthetem: nincs több hulla!
Este áttelefonált, és megerősítette, hogy az irdatlan leltár csaknem mindenben azonos azzal, amit Antha halála után készítették. Azóta arrébb se tették a bútorokat.
– Többnyire csak ki kellett pipálnunk őket – mondta Ryan. Még az aranytárgyak és az ékszerek is egyeznek. Nemsokára hozza Rowannak a listát.
Addigra Michael visszatért a szállodába, nagy lakomát hozatott a szobapincérrel a Karibi-terem ínyencségeiből, és elmerült a helyi boltokban összeszedett építészeti könyvekbe, azokból mutogatta Rowannak a szomszéd házakat, és a Kertvárosban szétszórt kúriákat.
A Louisiana úti K & B drogériában vásárolt egy külön noteszt „a háznak”, abba írta tennivalóinak listáját. Reggel telefonálnia kell a burkolóknak, és alaposabb szemlét kell tartania a régi fürdőszobákban, mert a szerelvények egyszerűen csodálatosak, és csak azon akar változtatni, amin muszáj.
Rowan különböző papírokat olvasott, amelyeket alá kellett írnia. Délután háromszázezer dolláros, közös számlát nyitott a Whitney Banknál a felújításokra, és kiváltotta a hitelkártyákat meg a csekk-könyvet.
– Erre a házra nem lehet eleget költeni – jegyezte meg. – A legkülönbet érdemli.
Michael boldogan kuncogott. Ez volt az ő álma, hogy úgy dolgozhasson, mint egy műalkotáson, és ne a költségvetés szabja meg a döntéseit.
Nyolckor Rowan lement a bárba, ahol Beatrice és Sandra Mayfair várta egy pohár italra. Egy óra múlva már vissza is jött. Holnap két másik unokatestvérrel reggelizik. Nagyon kellemes volt, és ment, mint a karikacsapás, mert a rokonok beszéltek, Rowan pedig szerette a hangjukat.
Mindig szívesen hallgatott másokat, főleg azokat, akik annyit karattyolnak, hogy neki ne kelljen túl sokat beszélnie magáról.
– De mondok én neked valamit! – szólt Michaelhez. – Ezek tudnak dolgokat, amelyeket nem közölnek velem. Valamint azt is tudják, hogy az öregek ismernek egyet-mást. Azokkal kell beszélnem, el kell nyernem a bizalmukat.
Pénteken, mikor a házat ellepték a vízvezeték-szerelők meg a tetőfedők, és festők futkostak vödrökkel, létrákkal, bútorvédő ponyvákkal, és egy csöbögő nagy masina szivattyúzta az úszómedencét, Rowan átment a belvárosba, hogy aláírja a papírokat.
Michael a burkolókkal dolgozott az első fürdőszobán. A homlokzati hálószobát és a hozzá tartozó fürdőszobát akarták felújítani elsőnek, hogy ő és Rowan minél előbb visszaköltözhessenek. Rowan pedig olyan zuhanyt akart, amivel nem bolygatják meg a régi fürdőkádat. Így hát le kellett verni valamennyi csempét, föl kellett tenni valamivel többet, és üvegfalat kellett szerelni a kád mellé.
– Három nap alatt kész! – fogadkoztak a munkások.
A gipszművesek már hántották a régi kárpitot a hálószoba mennyezetéről. Ki kell majd hívni a villanyszerelőt, mert az ódon rézcsillár vezetékeit sohasem szigetelték tisztességesen. Továbbá Rowan és Michael ventilátort akart a csillár helyére. Újabb jegyzetek.
Tizenegy tájban Michael kinézett a szalonból a szúnyoghálós tornácra. Mögötte két lármás és nyájas takarítónő dolgozott a nagy szobában. A lakberendező, akit Bea ajánlott, az ablakról vett méretet az új függönyökhöz.
El is felejtettem az ócska szúnyoghálót, gondolta Michael, és följegyezte az emlékeztetőt. A régi hintaszéket patyolatra sikálták, a tornácon is felsöpörték. Méhek zsongtak a vadszőlő között. Baloldalt át-átvillantak a sűrű banáncserjék között az úszómedence körül szorgoskodó munkások színes foltjai. Félméternyi földet lapátoltak ki a kockaköves teraszról. A burkolat sokkal jobb állapotban volt, mint gondolták.
Michael mély lélegzetet vett, miközben a selyemmirtuszt bámulta a gyep másik oldalán.
– Eddig semmi felborított létra, igaz, Lasher? – mormolta, ám szavaira nem jött visszhang.
Csak a méhzümmögés elegyedett a munkások lármájával, a most bekapcsolt fűnyíró mély berregésével, az ösvényeket pásztázó avarporszívók hangjával. Az órájára pillantott. Bármelyik percben itt kell lenniük a klímaszerelőknek. Michael nyolc hűtő-fűtő szivattyúból álló rendszert tervezett. Itt az lesz a legfőbb gond, miként helyezzék el a bútorokkal és ládákkal zsúfolt padláson. Talán egyenesen a tetőre kellene szerelni.
És ott vannak a padlók! Igen, most rögtön ellenőriznie kell a padlókat! A szaloné még mindig pompás állapotban volt, nyilván akkor csiszolták, amikor Stella használta táncparkettnek. Ám a többi szobában vastag, szürke piszokréteg borította a deszkákat. Addig persze nem lehet szobát festeni vagy padlót csiszolni, amíg nincs vége a vakolásnak, mert az nagy porral jár. Ja, kint is utána kell néznie, hogy áll a helyzet a festéssel. Nem festhetnek, amíg a tetőfedők le nem zárják a mellvédfalakat. Ám a festők addig sem tétlenkednek: az ablakkereteket meg a zsalugátereket csiszolják és készítik elő a mázoláshoz. Mi van még? Ó, igen, a telefon: Rowan valami szupermodernet akar, ha már ekkora ez a ház. És ott van még a fürdőház, és hátul a régi szolgaszállás. Michael fontolgatta, hogy rászabadít egy kisvállalkozót, és mindenestül felújíttatja.
Remek mulatság volt! De hogyhogy senki se zavarja meg? Ez itt a kérdés. Ki vár itt az alkalmas pillanatra?
Ezt nem akarta bevallani Rowannak, de nem tudott szabadulni attól a lappangó félelemtől, attól a bujkáló bizonyosságtól, hogy figyelik őket, hogy maga a ház is él. Talán csak a padlásszobában látott képek maradandó lenyomata tette, ahogy körülveszik suhogó szoknyában ők, akik a házhoz és a földhöz vannak kötve. Tulajdonképpen nem hitt a kísértetekben, de a ház magába szívta a Mayfairek egyéniségét, úgy, ahogyan régi házaknak kell. Valahányszor megfordult, mindig azzal az érzéssel tette, hogy most mindjárt meglát valamit, ami igazából nincs ott.
Ezek után mekkora meglepetés a szalonba lépni, és nem látni mást, mint a napfényt és az ünnepélyes, elhanyagolt bútorokat! A hatalmas tükrök oltalmazón hajoltak a terem fölé. A régi képek élettelenül fakultak az üveg mögött. Michael sokáig bámulta Stella elmosódó portréját, kiszínezett fényképet, az édes mosolyt, az ondolált, feketén csillogó hajat. Stella dévajul kacsintgatott a homályos üvegre tapadt szutyokra.
– Akart valamit, Mr. Mike? – kérdezte a fiatalabb takarítónő. Michael megrázta a tejét.
Megfordult, az üres hintaszéket nézte. Mozgott? Szamárság! Ő provokálja, hogy történjék valami! Összecsukta a noteszét, és visszament dolgozni.
Joseph, a lakberendező, az ebédlőben várta.
Itt volt Eugenia is. Eugenia dolgozni akart. Csak van valami, amit ő is el tud látni. Úgy, mint ő, senki se ismeri ezt a házat, öt teljes évet dolgozott benne, úgy bizony. Mondta is ma reggel a fiának, hogy nem olyan vén még ő a munkára, ő bizony dolgozni fog holta napjáig!
Csakugyan selyemfüggönyt szeretne Mayfair doktornő, kérdezte a lakberendező. Biztos? Joseph a damasztok és a bársonyok széles választékát tudná proponálni, ami feleannyiba nem kerülne.
Rowan még akkor sem ért a végére az aláírnivalóknak, amikor átment érte a Mayfair és Mayfairhez, hogy ebédelni vigye. Michaelt meglepte az a fesztelen bizalom, amellyel Ryan köszöntötte.
– Antha és Deirdre előtt az volt a szokás – magyarázta –, hogy ilyen alkalmakkor ajándékokat osztogattunk, és Rowan fel akarja támasztani ezt a hagyományt. Most írjuk a listát azokról a Mayfairekről, akik elfogadnák, és Beatrice máris elkezdte a családi körtelefont. Kérlek, értsd meg, ez nem is olyan esztelenség, mint ahogy hangzik. A Mayfairek többségének volt és van pénze, viszont vannak a rokonságban egyetemisták, köztük két medikus, mások az első házukra meg ilyesmikre spórolnak. Szerintem nagyon dicséretes, hogy Rowan föl akarja támasztani ezt a szokást, és persze, ha figyelembe vesszük a vagyon nagyságát...
Akkor miért van Ryanben ez a számító, agyafúrt éberség? Bár különben természetes. Michaelt akarta próbára tenni ezekkel az információs futamokkal. De Michael csak bólogatott és a vállát vonogatta:
– Klassz!
Késő délután Michael és Rowan a medence mellett tartottak megbeszélést. Az egy szál nadrágra vetkőzött, mezítlábas munkások talicskaszámra szállították el az iszonyúan bűzlő, kiszivattyúzott sarat. A régi cementen nem voltak komolyabb repedések. Abból lehetett látni, hogy sehol sem iszaposodott el a talaj. Az előmunkás azt mondta Michaelnek, hogy a következő hét közepére kijavítják a hibákat, és lefedik egy friss réteg cementtel.
– Inkább hamarabb, ha lehet – kérte Rowan. – Szívesen fizetek pótlékot a hétvégi munkáért. Hozzák helyre gyorsan. Látni se bírom a mostani formájában.
Nagy öröm fogadta az extra prémcsit, és mindenki készségesen vállalta, hogy ráver a hétvégén.
A medencébe vadonatúj szűrőt és fűtőberendezést szereltek. A gázbekötések jók voltak, és az új villanyvezeték máris működött.
Michael felhajtott telefonon egy újabb festő-mázoló brigádot a fürdőházhoz. Persze, hogy dolgoznak szombaton, másfélszeres bérért. Igazán nem nagy munka átmázolni az ajtókat, és kipofozni a zuhanyozót, a mosdót és az apró kabinokat.
– Milyen színűre szeretnéd a házat? – érdeklődött Michael. – Sokkal gyorsabban haladnak a külső festéssel, mint vártam. Ugye, a fürdőházat és a szolgaszállást is ugyanolyan színűre akarod?
– Te mondd meg, milyet akarsz – szólította föl Rowan.
– Én hagynám ilyen lilásra. Pont megy hozzá a sötétzöld zsalugáter. Sőt, mindenben megtartanám a régi színeket: a tornácok ereszét kékre, a padlójukat szürkére, a kovácsoltvasat feketére. Jut eszembe, találtam egy kis embert, aki pótolni tudja a hiányzó vasdarabokat. Már készíti is az öntőmintát. Arra lejjebb, a folyónál van az üzlete. Hallottál már a telek vaskerítéséről?
– Mesélj!
– Még a háznál is régibb. Ez volt a drótkerítés előfutára a tizenkilencedik század elején, vagyis előre-gyártott elemekből készült. Végigfut az Első utcán, és a Tábor utcánál fordul be, mert valamikor akkora volt a telek. Ha festeni kell, elég lesz egy réteg, szép fekete festék, ugyanolyan, mint a korlátokra...
– Trombitálj össze minden munkást, aki kell – mondta Rowan. – A lila direkt tökéletes. Ha pedig nélkülem kell döntened, akkor tedd azt. Olyan legyen, amilyennek szerinted lennie kell, és költs rá annyit, amennyit jónak látsz.
– Te vagy az építésvezetők álma, angyalom! – dicsérte Michael. – Tehát repülőstart. Na, mennem kell. Látod azt az embert, aki most jött ki a hátsó ajtón? Azt fogja mondani, hogy gond van az emeleti fürdőszobák falával, tudom, hogy azt fogja!
– Agyon ne dolgozd magadat – súgta Rowan a fülébe, borzongató bársony hangján, és a férfi karjához dörgölte a mellét, kellemes kis lábközi lüktetést indukálva. Csak most nincs rá idő.
– Én agyondolgozom magamat? Ez még csak a bemelegítés. Van itt a városban néhány istentelenül szép ház, amelyeket szeretnék megcsípni, ha majd túl leszünk ezen. Már látom a jövőt, Rowan! A Nagy Várakozásoknak a Raktár utcán lesz az irodája. Lassan, ráérősen felújítom a házakat. Kiböjtölöm én a pangó piacot! Ez a ház csak az első.
– Mennyi pénzre van szükséged, hogy elmard őket?
– Kedves, megvan nekem arra a saját pénzem – közölte Michael egy futó csók kíséretében. – Egy csomó pénzem van. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Ryan kuzinodat. Nagyon meglepne, ha nem ellenőrizte volna máris a hitelképességemet!
– Michael, ha egyetlen rossz szót merészel szólni rád...
– Rowan, én fenn vagyok az égben. Nyugi!
Ugyanebben az ütemben dübörgött tova a szombat és a vasárnap. A kertészek sötétedés után se hagyták abba a gyomirtást, és kiásták a régi öntöttvas garnitúrát a bozótból.
Rowan, Michael és Aaron a pázsit közepére állították a régi asztalt meg a székeket, és mindennap ott költötték el a villásreggelit.
Aaron felmutathatott némi haladást Julien könyveiben, de leginkább csak névsorokat, és rövid, talányos bejegyzéseket talált bennük. Nem igazi életrajz volt.
– Ha nagyon gyengédtelenül akarok fogalmazni, akkor a sikeres vendetták lajstroma. – Szemléltetésül tartott egy kis felolvasást:
„– 1889. április 4. Hendrickson megkapta, amit érdemelt.
– 1889. május 9. Carlos ugyancsak.
– 1889. június 7. Haragudtam Wendellre, mert elragadtatta magát az éjszaka. Mutattam neki egy-két dolgot. Itt nincs több ok aggodalomra.”
– És így tovább – mondta Aaron –, lapról lapra, könyvről könyvre. Helyenként előfordulnak kis rajzok, térképek, számvetések, de többnyire csak ennyi. Évente átlagosan huszonkét ilyen bekezdés. Még nem találtam egyetlen összefüggő szakaszt. Nem, ha létezik önéletrajz, akkor az nem itt van.
– Hát a manzárd? Ott járt már? – érdeklődött Rowan.
– Most ne. Tegnap este elestem.
– Miről beszél?
– A szálloda lépcsőjén. Nem volt türelmem megvárni a liftet. Legurultam az első pihenőre. Rosszabbul is járhattam volna.
– De Aaron, miért csak most mondja?
– Nos, még nem késtem el. Nem volt benne semmi rendkívüli, azt leszámítva, hogy emlékezetem szerint nem csúsztam meg. De a bokám fáj, és inkább elhalasztanám a padlásjárást.
Rowan kétségbeesett haraggal tekintett föl a ház homlokzatára. Munkások mindenütt: a mellvédfalakon, a tornácokon, a hálószoba nyitott ablakaiban.
– Ne nyugtalankodjon indokolatlanul – kérte Aaron. – Szeretném, ha tudna róla, de ne eméssze magát miatta.
Rowan szólni sem tudott. Michael érezte a dühét. Az arca eltorzult az indulattól.
– Mi semmit sem láttunk itt – mondta Michael az angolnak. – Egyáltalán semmit. Más se, legalábbis olyasmit nem, hogy érdemesnek tartották volna említeni nekünk.
– Meglökték, ugye? – kérdezte Rowan fojtottan.
– Lehet – válaszolta Aaron.
– Hecceli magát.
– Gondolom – biccentett az angol. – Szívesen dobálja szét Julien könyveit is, ha alkalom kínálkozik, vagyis ahányszor kilépek a szobából. Megint csak arra gondoltam, hogy tudniuk kell róla, de nem szeretném, ha fájdítanák a fejüket miatta.
– Miért csinálja ezt?
– Talán azért, hogy figyeljenek rá – vélte Aaron –, bár nem szívesen mondok ilyet. Bármint legyen, biztosra vehetik, hogy én meg tudom védelmezni magamat. Remekül halad itt a munka.
– Csont nélkül – bizonygatta Michael borúsan.
Villásreggeli után a kapuhoz kísérte Aaront.
– Túlságosan is jól szórakozom, ugye? – kérdezte.
– Ugyan már – tiltakozott Aaron. – Hogy mondhat ilyeneket?
– Bárcsak kenyértörésre kerülne a dolog – szólt Michael –, mert akkor győzhetnék. De ebbe a várakozásba belehülyülök. Mire vár ez?
– Mi van a kezével? Nagyon örülnék, ha megpróbálna kesztyű nélkül élni.
– Azt teszem. Mindennap lehúzom pár órára. De ha blokkolom is a képeket, a forróságot és azt az avétos érzést nem lehet megszokni. Ide figyeljen, nem akarja, hogy visszakísérjem?
– Természetesen nem. Viszontlátásra ma este a szállodában, ha lesz idejük egy pohár italra.
– Ja, olyan, akár egy megvalósuló álom, igaz? – kérdezte Michael szomorkásan. – Legalábbis nekem.
– Mindkettőnknek – felelte Aaron.
– Bízik bennem?
– Mi a manóért kérdi?
– Mit gondol, győzhetek? Mit gondol, képes leszek megtenni, amit várnak tőlem?
– Maga mit gondol?
– Azt gondolom, hogy Rowan szeret, és csupa csodálatos dolog fog történni.
– Én is.
Minden óra bizonyította valamivel, hogy Michael mennyire jól érzi magát. Az emlékezet nem vetette föl víziók roncsait, és nem lehetett kísérteteket érezni a házban.
Megnyugtató volt Rowannal tölteni az éjszakákat, szeretkezni a tágas, ódon lakosztályban, utána ismét fölkelni, visszatérni a jegyzetekhez és a könyvekhez. Megnyugtató volt az átdolgozott napok végén a fáradtság, a test fölvillanyozódása a kéthónapi renyheség és túl sok sör után.
Most keveset sörözött, vagy semmit, és az elbutító alkohol hiánya pattanásig ajzotta minden érzékét; nem bírt betelni Rowan vékony, szűzies testével, kifogyhatatlan energiájával. Magakelletéstől mentes gátlástalansága egyfajta kíméletlenséget ébresztett Michaelben, ami láthatólag tetszett Rowannak. Szerelmi játékaik sokszor fajultak valóságos dulakodássá, de mindig olyan gyöngéd és forró öleléssel végződtek, hogy Michael nem értette, hogyan bírta ki évekig az ágyban Rowan nélkül.

 

 

HARMlNCNÉGY

ROWANNAK MÉG MINDIG a hajnal volt a maga külön ideje. Akármilyen sokáig olvasott, négykor kinyílt a szeme. Michael viszont, ha a tyúkokkal feküdt is, úgy aludt kilencig, mint akit agyonvertek, hacsak meg nem rázták, vagy a fülébe nem ordítottak.
Jó volt ez így. Megadta Rowannak azt a zavartalan időszakaszt, ami kell a léleknek. Még sohasem ismert férfit, aki ennyire feltétlenül elfogadta volna; ennek dacára voltak percek, amikor egyedül kellett lennie.
Az utóbbi néhány napban értette meg, miért mindig csak kis adagokban fogyasztotta a férfiakat. Hiszen ez rabszolgaság, ez a kitartó szenvedély, hogy még csak a sima hátára, az izmos nyakában aranyló, vékony láncra se nézhet rá anélkül, hogy meg ne kívánja, hogy ne kelljen a fogát összeszorítva arra gondolnia, hogy milyen lenne átnyúlni a takaró alatt, és addig turkálni a sötét szőrben, amíg a vessző meg nem keményedik a markában?
A korkülönbség fölénye – hogy ki tudta mondani a második után, gyengéden, de határozottan: nem, nem bírok többet – csak még izgatóbbá tette, talán még egy suhancnál is izgatóbbá, bár Rowan ezt nem nagyon tudta, mert sose jött izgalomba suhancoktól. Ám ha mérlegre tette a jóságot, a kedvességet, az ifjonti undok önimádat teljes hiányát, úgy érezte, príma üzletet csinált, mikor a parttalan energia helyett a kort választotta.
– Veled akarom leélni, amim még hátra van – súgta ezen a reggelen, végighúzva ujját a fekete torzsán, amely nemcsak az állon, de a torkon is kiütött, abban a tudatban, hogy Michael meg se fog moccanni. – Igen, a lelkemnek és a testemnek szüksége van rád. Mindennek, ami leszek, szüksége van rád.
Meg is csókolhatta, még azzal sem ébresztette föl.
Ám ez most az ő ideje, amikor nem kell látnia a férfit, és nem is kell gondolnia rá.
De micsoda nagyszerű dolog is most járni a kihalt utcákat, mikor kelőben a nap, nézni a tölgyek ágain cikázó mókusokat, fülelni a madarak harcias, sőt, nekikeseredett hangicsálására!
Néhol köd osont a gyalogjárók tégláján. A vaskerítések harmatosan ragyogtak. Az ég alkonyatiasan véres-vörös lángjai lassan kialudtak a kék nappalban.
Ilyenkor hűvös volt a házban. Örült neki, mert kezdte megviselni a hőség, és most nemszeretem dologban járt.
Már el kellett volna intéznie, de ez is azok közé az apróságok közé tartozott, amelyekről inkább nem vesz tudomást az ember, megpróbálja kigyomlálni a kínálkozó lehetőségek sokaságából.
De most szinte lelkesen hágott föl a grádicsokon, sőt, nyilallásnyi meglepő izgalmat érzett. Bement anyja egykori, ódon hálószobájába, megkerülte az ágyat, odalépett az éjjeliszekrényhez, amelynek márványlapján elfelejtetten hevert az aranypénzes bársonyerszény. Ott volt az ékszereskazetta is. Ebben a felfordulásban se mert hozzájuk nyúlni senki.
Ellenkezőleg, legalább hat munkás figyelmeztette őket, hogy vannak itt ezek a dolgok, nem kéne tenni velük valamit? Igen, tenni valamit.
Merőn bámulta az aranyakat, amelyek szurtos kupacban hevertek az ócska bársonyszütyő mellett. Ki tudja, honnan származhatnak?
Beleszórta az érméket a bársonyzacskóba, fogta az ékszereskazettát is, és levitte őket a kedvenc szobájába, vagyis az ebédlőbe.
A maszatos ablakok mögött akkor kezdett el derengeni a reggel. A fele padlót eltakarta a festők ponyvája, és egy nyakigláb létra ácsorgott a félkész mennyezet alatt.
Rowan félrelökte az asztalra terített ponyvát, leemelte a székről a huzatot, leült, és maga elé tette a kincseket.
– Itt vagy! – súgta. – Tudom, hogy itt vagy és figyelsz! – Fázott, miközben mondta. Markolt az aranyakból, széttologatta őket, hogy jobban lásson az erősödő fényben. Római pénzek. Nem kell numizmatikusnak lennie, hogy megállapítsa. Ez pedig spanyol arany, de milyen döbbenetesen élesek a számok és a betűk! Megint kimarkolt egy apró kincset. Görög? Ebben nem volt biztos. A pénzek ragadtak a párától és a portól. Szívesen kifényesítette volna őket.
Hirtelen eszébe jutott, hogy ez lenne Eugeniának való munka, kifényesíteni ezeket az aranyakat.
És alighogy elmosolyodott a gondolatra, hangot hallott a házban. Surrogás félét. Csak a deszkák énekelnek, mondaná Michael, ha itt lenne. Nem figyelt oda.
Összesöpörte az aranyakat, visszagyömöszölte a zacskóba, félretolta, maga elé húzta az ékszeres-dobozt. Négyszögletes, nagyon régi tárgy volt, sarokvasai sötétre patinásodtak. Helyenként annyira elkopott a bársony, hogy átlátszott a fa. Belül hat mély rekeszre volt osztva.
Ám az ékszerek között a legnagyobb rendetlenség uralkodott: összevissza gabalyodtak fülbevalók, nyakékek, gyűrűk, brossok. A doboz fenekén tompán csillogó kavicsréteg; mintha csiszolatlan drágakövek lennének. Ezek tényleg igazi rubinok? Smaragdok? Képtelen volt elhinni. Nem tudta megkülönböztetni az igazgyöngyöt a hamistól. Ám a nyakláncok mesterkézre vallottak, olyan finom ékességek voltak, hogy Rowan önkéntelen, szomorkás tisztelettel érintette meg őket.
Anthára gondolt, ahogy rohant New York utcáin, markában eladni való aranyakkal, és belenyilallt a fájdalom. Az anyjára gondolt, ahogy elterül a tornácon a hintaszékben, az állán csorog a nyál, a keze ügyében itt ez a rengeteg gazdagság, a nyakában pedig vásári gagyiként lóg a Mayfair-smaragd.
A Mayfair-smaragd. Eszébe se jutott az első éjszaka óta, amikor eldugta a tálaló porcelánjai között. Felállt, átment a tálalóba – az se volt bezárva – és ott is volt a kis bársonydoboz a polcon, a Wedgwood csészék és csészealjak között, ahol hagyta.
Az asztalhoz vitte, letette, óvatosan kinyitotta. A kövek köve hatalmasan, négyszögletesen, gyönyörűen villódzott az óarany foglalatban. Mennyire másképp látja, amióta ismeri a történetét!
Az első éjszakán valószínűtlennek, kissé visszataszítónak látszott. Most élőnek tűnt, saját története volt. Rowannak nem akaródzott fölemelnie a szennyes bársonyról. Ez, természetesen, nem az övé. Azoké volt, akik hittek benne, akik büszkén viselték, akik azt akarták, hogy eljöjjön hozzájuk ő.
Egyetlen pillanatig szeretett volna közéjük tartozni. Hiába próbálta tagadni, elfogta a vágy, hogy mindenestül elfogadja az örökséget.
Csak nem pirul? Ég az arca. Bár lehet, hogy csak a párás levegő teszi, és a nap, amely lassan kúszik feljebb az égen, a kertet telítő, ragyogó fény, amitől életre kelnek az üvegen túl a fák, és hirtelen megkékül az ég az ablak felső üvegszemeiben.
Valószínűbb, hogy szégyenkezik. Szégyellné, ha Aaron vagy Michael megtudná, mire gondolt.
Vágyott az ördög után, mint egy boszorkány. Puhán elnevette magát.
Hirtelen olyan méltánytalannak, olyan nagyon méltánytalannak tűn, hogy ő legyen az esküdt ellensége, holott még nem is találkoztak.
– Mire vársz? – kérdezte fennhangon. – Olyan vagy, mint a legendák szégyellős vámpírja, akit invitálni kell, hogy jöjjön be? Nem gondolnám. Ez az otthonod. Most is itt vagy. Hallgatsz és figyelsz.
Hátradőlt, tekintete végigfutott a falfestményeken, amelyek lassan életre keltek a sápadt napsugártól. Most fedezte föl, hogy apró meztelen asszony néz ki az elmosódott ültetvényes ház ablakán. A másik megfakult akt a kicsi lagúna sötétzöld partján üldögélt. Mosolygott a láttukon.
Mintha titkot fedezett volna föl. Michael látta vajon a két bronzbőrű népséget? Ó, tele van felfedezésre váró dolgokkal a ház és a bánatos, méla kert!
Az ablak előtt hirtelen meglibbent a babérmeggy, sőt, táncra is perdült, mintha szél motozna a merev, fekete ágak között. Rowan hallotta, amint a babérmeggy a korlátot ostorozza, a tetőt karistolja. Aztán vissza süppedt önmagába, mert a szél átment a távoli selyemmirtuszhoz.
Volt valami delejező a látványban, ahogy a rózsaszín virágokkal zsúfolt, magas, ösztövér ágak átadták magukat a táncnak. A fa vonaglott a szomszéd ház szürke fala előtt, foltosan remegő levelek záporoztak róla, mintha törmelékes fényt ontana.
Rowan tekintete bepárásodott, teste álmatagon elernyedt. Igen, nézd csak, hogyan táncol a fa! Nézd megint a babérmeggyet, a tornác padlójára omló zöldet! Nézd, hogy nyújtóznak az ablakot karmoló vékony gallyak!
Tompa zökkenéssel élesre állította a szemét. Az ágak tudatosan összehangolt mozgással cirógatták az üveget.
– Te! – súgta.
Lasher a fákban, Lasher abban az alakban, ahogy Deirdre hívta volna az internátusba. Rita Mae nem tudta, mit írt le Aaron Lightnernek.
Mereven ült a széken. A fa közeledett, kecsesen visszahajlott, az ágak most valóban kioltották a napfényt, a levelek örvénylő hullámként mosták az üveget. A szoba meleg és levegőtlen volt.
Nem emlékezett rá, mikor állt föl. Igen, itt van! Ő mozgatja a fákat, mivel nincs más erő, amely így mozgathatná őket. Rowan karján égnek meredtek a pihék, fejbőre libabőrös lett, mintha simogatnák.
A levegő megváltozott. Ez nem szellő. Inkább mintha egy függöny súrolná. Megfordult, kibámult az ablakon a Gesztenyefa utcára. Volt ott valami, egy pillanatnyi hatalmas árnyék, amely összehúzódott, majd kitágult, akár egy tengeri sötét lény, amelynek csápjai vannak? Nem. Csak a tölgyfa az, az utca másik oldalán, és az ég, az egyre fényesebben ragyogó.
– Miért nem szólsz? – kérdezte. – Egyedül vagyok!
Milyen különösen csengett a hangja!
De most más hangok is rátörtek: megállt egy teherautó, csikorgott a kapu a kockaköveken a munkások keze alatt. Rowan még lehorgasztott fejjel várakozott, mikor fordult a kilincsgomb.
– Jó reggelt, Mayfair doktornő!
– Reggelt, Darc. Reggelt, Rob. Reggelt, Billy.
Nehéz léptek dobrokolnak a lépcsőn. Mély vibrálással életre kel az apró lift, és az ismerős, tompa kondulással tárul ki a rézajtó.
Igen, most már az övék a ház.
Vontatottan, kedvetlenül megfordult, összeszedte a kincseket, kivitte őket a tálalóba, és betette a nagy fiókba, ahol az ócska abroszok penészedtek, mielőtt kidobták volna őket. Még mindig a zárban volt a régi kulcs. Rowan elfordította a kulcsot, kihúzta, zsebre vágta.
Aztán lassan, zavartan távozott, átengedve a házat a többieknek.
A kapunál megfordult, visszanézett. Egyáltalán nem járt szellő a kertben. Csak hogy megbizonyosodjon, fölment az ösvényen, elballagott anyja hajdani tornáca mellett, vissza a szolgaszállás fedett folyosójáig az ebédlő mentén.
Igen, mindent beterített a pöndörödő levelek zöld szőnyege. Ismét súrolta valami. Sarkon fordult, úgy kapta föl a karját, mintha lengő pókháló ellen védekezne.
Mély csend hullott köréje. Ide nem követték hangok. A korlát fölött vastagon burjánzottak a magasra nőtt lombok.
– Mi tart vissza, hogy szólj hozzám? – súgta. – Csakugyan félsz?
Semmi se mozdult. Talpa alatt mintha forró szél csapott volna ki a kockakövekből. Muslinca felhők lebegtek az árnyékban. Az arcához hajoltak a nagy, álmos, fehér gyömbérliliomok. Valami zörrent, Rowan pillantása lustán vándorolt a kerti ösvényen egy sötét bozótig, amelyből előugrott egy magányos, lila írisz, egy remegve tátogó, primitív száj, majd úgy pattant vissza a szárán, mintha a bozótban szökdécselő macska hajlította volna meg.
Az írisz egyenes helyzetbe hintázta magát, és mozdulatlanul megállt, csupán a cafrangos szirmok remegtek. Hátborzongató volt. Rowan hirtelen szerette volna belenyomni az ujját, akár egy vaginába. Most mi van?
Hőségtől ónos szemmel nézte, miközben jobbjával csapkodva verte vissza a muslincák rohamát. Tényleg növekszik a virág?
Nem. Valami megsebezhette, mert letört a száráról. Szörnyűségesen nagynak rémlett. De nyilván csak ő látja annak, a forróságtól, a csendtől, az emberektől, akik a legmélyebb békesség pillanatában törtek be a birodalmába. Semmiben sem lehet bizonyos.
Elővette a zsebkendőjét, megtörülgette az arcát, aztán lement az ösvényen a kapuhoz. Összezavarodott, bizonytalan volt, furdalta a lelkiismeret, amiért egyedül jött, maga se tudta, történt-e valami szokatlan.
Eszébe jutott, mi mindent tervezett mára. Sok dolga lesz, igazi dolgok. Michael most ébredezik. Ha siet, együtt reggelizhetnek.

 

 

HARMINCÖT

HÉTFŐN REGGEL Michael és Rowan átmentek a belvárosba a louisianai jogosítványukért, mert anélkül Louisianában nem lehet autót vásárolni.
Leadni a kaliforniai jogosítványt, hogy megkapják helyette a louisianait, ez olyan volt, akár egy furcsán izgalmas, végleges szertartás. Talán ahhoz lehetett volna hasonlítani, amikor az ember az útlevelét adja be, vagy lemond az állampolgárságáról. Michael Rowanra sandított, és látta, hogy a nő elragadtatottan, titokzatosan mosolyog.
Hétfő este betértek egy könnyű vacsorára a Desire Osztrigabárba. Rákos-kolbászos, tűzforró gombócot ettek, jéghideg sört ittak rá. Az ajtókat kitárták a Bourbon utcára, a magasban ventillátorok kavarták a hűvös levegőt, az utca másik oldala felől, a Mahagónicsarnok bárból édes, könnyű dzsessz ömlött.
– Az New Orleans hangja – mondta Michael –, az a dzsessz, amiben dallam van, életöröm. Semmi sötétség, semmi gyász. Még akkor se, ha temetésen játszanak.
– Sétáljunk – javasolta Rowan. – Meg akarom nézni ezeket a késdobálókat.
Egész este a Francia Negyedben csavarogtak. Egy idő után otthagyták a Bourbon utca ordító neonjait, elsétáltak a Royal és a Chartres utca elegáns kirakatai mellett, majd visszatértek a Jackson térrel átellenben a kilátóhoz.
Rowan leplezetlenül álmélkodott a Francia Negyed nagyságán és eredetiségén, amely túlélte a felújításokat és korszerűsítéseket. Michaelt egészen ellágyították a vasárnapok emlékei, amelyeket az anyjával töltött itt.
Nem kifogásolhatta a járdák meg a lámpák felújítását, és a Jackson tér új kockakő-burkolatát. A város legalább életerősebbnek látszott, mint a vedlett és romlékony múltban.
Olyan jó volt leülni a hosszú séta után a parti padra, és csak nézni a folyó sötét villódzását, a lámpafüzérekkel nagy esküvői tortákká díszített hajókat, ahogy ringatózva elhúznak az elmosódó túlpart mellett!
Jókedvű turisták jöttek-mentek a kilátóban, kitörő kacajok tagolták a halk diskurálást. Az árnyékban párok csókolóztak. Bánatos, disszonáns dalt fújt egy magányos szaxofonos, és az emberek negyeddollárosokat dobáltak a kalapjába.
Michael és Rowan végül visszasoroltak a gyalogos emberfolyamba, és utat törtek maguknak a szurtos vén Café du Monde-hoz, egy tejeskávéra és cukros fánkra. Egy darabig üldögéltek a melegben, nézték a jövő-menő vendégeket, aztán átfurakodtak a maszatos asztalkák között a Decatur utca mélázó, kecses házai között, a vékony öntöttvas oszlopokra támaszkodó csipkés erkélyekkel átellenben a régi francia piactérre, amelyet teleépítettek csillogó butikokkal.
Rowan kérésére Michael keresztülhajtott az Ír Csatornán, megkerülve a Szent Tamás lakótelep gyászos, bús romjait, és addig ment a parton, az üres raktárházak mellett, ameddig tudott. Az Angyali Üdvözlet utca kissé kellemesebbnek látszott éjszaka, amikor barátságos lámpák égtek a házikók ablakaiban. Egy fákkal szegélyezett, szűk utcán áthajtottak a viktoriánus negyedbe, ahol lombfűrészelt cifraságok díszítették a zegzugos házakat. Michael megmutatta régi kedvenceit, és azokat az épületeket, amelyeket szeretne felújítani.
De jó, ha az ember pénzzel a zsebében tér haza a szülővárosába! De jó tudni, hogy megvásárolhatja ezeket a házakat, úgy, ahogy megálmodta a gyermekkor régi reménytelen elkeseredésében!
Rowan mindennek örült, mindenért lelkesedett, mindenre kíváncsi volt. Láthatólag nem bánt meg semmit. De hát még olyan kevés idő telt el...
Ha megszólalt, mély, nyersselyem hangjának bűbája mindig elterelte egy kicsit a férfi figyelmét arról, amit mondott. Egyetértett Michaellel abban, hogy a városiak rendkívül barátságosak. Semmiben sem hagyták siettetni magukat, viszont annyira hiányzott belőlük a komiszság, hogy az már elképesztő. Rowan odáig volt a rokonai beszédmódjáért. Beatrice és Ryan enyhe New York-i ízzel beszélt, Louisa egész másképp, már Pierce kiejtése is különbözött az apjáétól, de valamelyik szavukban előbb-utóbb kibukott Michael akcentusa.
– Ezt nehogy közöld velük, édes! – figyelmeztette Michael. – Én a Raktár utca másik oldaláról származom, és ezt ők is tudják. Ne gondold, hogy nem!
– Remek valakinek tartanak – hengerelte le a megjegyzést Rowan. – Pierce azt mondja, régimódi ember vagy.
Michael nevetett.
– Hát a mindenit – mondta –, talán az is vagyok.
Sokáig fent maradtak, elbeszélgették az időt sör mellett. Michael mostanában nem részegedett le. Tudta, hogy ezt Rowan is nyilvántartja, noha nem teszi szóvá. A házról beszélgettek, és a terveikről.
Hiányzik Rowannak a kórház? Igen, hiányzik. De ez most nem fontos. Van egy terve, hatalmas nagy terve, amellyel rövidesen előáll.
– De a gyógyítást nem adhatod fel. Ugye, nem?
– Természetesen nem! – válaszolta Rowan türelmesen, kissé le is fojtva a hangját a hatás kedvéért. – Épp ellenkezőleg. A gyógyításról gondolkozom, csak egészen más szempontból.
– Hogy érted ezt?
– Egyelőre korai elmagyarázni. Magam sem vagyok biztos benne. Ám a hagyaték megváltoztat dolgokat, és minél többet tudok meg a hagyatékról, annál jelentősebbek lesznek a változások. Most új szigorlóidőmet töltöm pénzügyi témában a Mayfair és Mayfairnél. – Az asztalon heverő papírokra mutatott. – Szépen haladunk.
– Csakugyan ezt akarod tenni?
– Michael, akármit is teszünk, bizonyos elvárásokkal tesszük. Nekem sohasem kellett nélkülöznöm, ezért mehettem az orvosi egyetemre, és engedhettem magamnak a hosszas idegsebészeti rezidentúrát. Nem kellett férj vagy gyerekek miatt idegeskednem. Semmiért se kellett idegeskednem. Ám a pénz nagysága most gyökeresen megváltozott. A Mayfair-vagyonhoz fogható tőkéből kutatási programokat lehet finanszírozni, egész laboratóriumokat lehet építtetni. Klinikával kombinált orvosi kutatóintézetet lehet létrehozni, kizárólagos idegsebészeti profillal. – Vállat vont. – Érted, mire gondolok?
– Ja, értem, de ha ezen az úton indulsz el, akkor ott kell hagynod a műtőt, nem? Igazgatnod kell.
– Lehet – válaszolta Rowan. – A lényeg, hogy a hagyaték kihívást jelent. Használnom kell a képzeletemet, ahogy a közhely mondja.
– Értem – bólogatott a férfi. – De nem fogják megnehezíteni a dolgodat?
– Azt fogják tenni, de nem érdekes. Ugyse számít, amikor majd én lépek. Azonkívül olyan simán és tapintatosan hajtom végre a változtatásokat, amennyire tudom.
– Miféle változtatásokat?
– Ezt ismét csak korai lenne elmondani. Egyenlőre nem dolgoztam ki a tervet. Egy idegsebészeti központra gondolok, itt, New Orleansban, a létező legjobb fölszereléssel, és önálló kutatólaboratóriumokkal.
– Egek ura, nekem álmomban se jutott volna eszembe ilyesmi!
– Azelőtt én se gondolhattam kutatási programra, amelyet én kezdeményezek és irányítok, tudod, úgy, hogy én határozom meg a célokat, a szintet, a költségvetést. – Pillantása elrévedt. – Az a lényeg, hogy a terv megfeleljen a hagyaték méretének, és önállóan dönthessek benne.
Bizonytalan aggodalom mocorgott Michaelben, bár maga se értette, miért lesz libabőrös a tarkója, amikor Rowan azt mondja:
– Hát nem ez lenne a megváltás, Michael? Ha a gyógyítást szolgálná a Mayfair-vagyon? Ugye, megérted? Suzanne-tól és Jan van Abeltől, a sebésztől, egy életmentésnek szentelt, hatalmas, úttörő gyógyintézetig!
Michael szólni se tudott. Rowan kissé megvonta a vállát, és a halántékához emelte a kezét.
– Ó, annyi mindent kell még tanulnom, és tudnom! De látod a folyamatosságot?
– Ja, a folyamatosságot – felelte halkan a férfi.
Mint azt a folyamatosságot, amelyben olyan bizonyos volt, amikor a vízbefúlás után magához tért a kórházban: hogy minden összefügg. Azért választottak, mert az vagyok, aki vagyok, és minden összefügg...
– Lehetséges – mondta Rowan, a férfit figyelve. Lángocskák vibráltak az arcán, a szemében.
– Majdnem tökéletes – felelte Michael.
– Akkor miért vágsz ilyen arcot? Mi baj?
– Nem tudom.
– Michael, ne gondolj már a látomásokra! Ne gondolj égi láthatatlanokra, akik értelmet adnak az életünknek! Nincsenek szellemek a padláson! Gondolkozz már a magad fejével!
– Azt teszem, Rowan, azt teszem. Ne haragudj. Szédületes ötlet. Tökéletes. Nem is tudom, miért szorongok tőle. Kedves, légy egy kis türelemmel hozzám. Te mondtad, hogy álmainknak arányban kell lenniük a forrásainkkal, úgyhogy nekem ezt némileg nehéz felfognom.
– Annyit kell tenned, hogy szeretsz, figyelsz rám, és hagyod, hogy fennhangon gondolkozzam.
– Veled vagyok, Rowan. Mindig. Szerintem klassz.
– Nehezen tudod elképzelni – mondta a nő. – Megértem. Magam is csak most kezdem fölmérni. De az ördög vigye el, Michael, a pénz itt van! Annyi pénz, hogy az már disznóság. Ezek a vállalati jogászok két emberöltő hosszat csucsujgatták a vagyont, amely magából zabálva püffedt szörnyeteggé.
– Aha – mondta a férfi.
– Réges-rég szem elől tévesztették a tényt, hogy ez a vagyon eredetileg egy személynek a tulajdona volt. Valamilyen horrorisztikus értelemben most már csak önmagáé, hatalmasabb, mint amit ember valaha is birtokolhat vagy kezelhet.
– Sokan egyetértenének veled – jegyezte meg Michael.
De továbbra se tudta elűzni az emléket, amelyben fekszik a friscói kórházi ágyon, és arra gondol, hogy rendeltetett valamire, mert mindennek, amit tett és tenni fog, egyetlen célja van: a megváltás.
– Igen, ez jóvátenne mindent – mondta. – Ugye?
Akkor miért látja lelki szemével a kriptát, a tizenkét üreget, a tetején az ajtót, a nagy betűs Mayfair nevet, és a tikkasztó hőségben fonnyadó virágokat?
Ki kellett vernie a fejéből. A legjobb elterelő művelethez folyamodott, amelyet ismert. Csak rá kell nézni Rowanra, nézni kell, és azt kell gondolni, hogy megérinti, és le kell küzdeni az érintés vágyát, bár a nő ujjnyira van csak tőle, és akarja, úgyszólván biztosan akarja, hogy megérintsék.
Bevált. Apró kapcsoló kattant az agy könyörtelen gépezetében. Arra gondolt, milyen Rowan meztelen lába a lámpafényben, milyen gyöngéden kerekedik a melle a rövid selyemköntös alatt.
Mindig csodaként hatott rá, hogy a nőknek melle van; túlságosan ínycsiklandónak tűnt, hogy tartós lehessen, az ember azt várta, hogy elomlik a szájában, mint a szörbet vagy a tejszínhab. Hogy a mell marad naprakészen, ez is azt bizonyítja, milyen fantasztikus a női nem. Ebből állt Michael tudománya. Előrehajolt, Rowan nyakára tapasztotta a száját, és figyelmeztetően felmordult.
– Essünk át rajta – súgta a nő.
– Ja, ideje – felelte Michael ugyanolyan fojtottan. – Mit szólnál hozzá, ha az ágyba vinnélek?
– Imádnám – dorombolta Rowan. – Az első alkalom óta nem csináltad.
– Jesszus, hogy lehettem ilyen figyelmetlen! – súgta Michael. – Hát micsoda régimódi ember vagyok én? – Bal karját beakasztotta Rowan selymes, forró térdhajlatába, jobbjával átfogta a vállát, aztán fölkapta, miközben a szájára tapasztotta a száját, titokban örvendezve, hogy sikerült megőriznie az egyensúlyát, és nem terült el, mint egy gyalogbéka. De most itt volt a karjában Rowan, puhán, könnyedén, a hirtelen engedelmesség lázától forrón. Semmiség volt odavinni az ágyhoz.
Kedden munkához láttak a klímaszerelők. A berendezés minden darabjának jutott egy tornáctető. Joseph, a lakberendező elszállította a bútorokat, amelyeket restaurálni kellett. Az ültetvényes napokból maradt gyönyörű, régi, hálószobai garnitúrákat csak vikszelni kellett, azt a takarítónők is elintézhetik.
A festők végeztek az első hálószoba stukkóival. Lefüggönyözték a helyiséget műanyag fóliával, hogy a ház többi részében kavargó porfelhők ne piszkolják be a munkájukat. Rowan világos pezsgőszínt akart a hálószoba falainak, a mennyezetnek és a faburkolatnak fehéret. A szőnyegesek mértéket vettek az emeletről. A padlócsiszolók fölcsiszolták az ebédlőt, ahol csak lakkozni kellett az elegáns tölgyfa parkettát, amellyel valamilyen okból lefedték az eredeti csomós fenyőt.
Michael maga ellenőrizte a tetőről a kéményeket. A könyvtár és a kettős szalon fafűtésű kandallóinak kéményei jó állapotban voltak, pazarul húztak. A többi kandallót régen átalakították gázüzeművé, néhánynak a kéményét lezárták. Úgy döntöttek, hogy a gázégőket kicserélik arra a tetszetősebb változatra, amely olyan hatást kelt, mintha szén égne.
Közben kicserélték a konyhai szerelvényeket. A régi húsvágó pult fából készült tetejét lecsiszolták, hogy majd a következő hét végén belakkozzák.
Rowan és Joseph törökülésben kuporogtak az ebédlő padlóján, anyagminták szivárványló körében. Rowan bézs selymet választott az első szoba függönyeihez. Az ebédlőhöz valami sötétebb damasztot akart, hogy ne üsse a megfakult falfestményeket. Az emeleten mindennek világosnak és derűsnek kell lennie.
Michael festékkatalógusokat böngészett, puha barackszín árnyalatokat választott a földszinti parketthez, az ebédlőbe sötét bézst, ami érvényre juttatja a falfestmények alapszínét, a tálalóba és a konyhába fehéret.
Árajánlatokat kért ablakmosóktól és csillártisztításra szakosodott vállalkozásoktól. A szalon állóóráját beadták javíttatni.
Trina, Beatrice házvezetőnője péntek délelőttre az összes emeleti hálószobába megvásárolta – a pehelypárnákat – és takarókat is beleértve – az új ágyneműt, amit illatosító zacskók kíséretében elhelyeztek a szekrényekben és a komódok fiókjaiban. A manzárdban befejezték a csatornázást. Millie szobájában, a hajdani betegszobában, Carlotta szobájában eltávolították a régi tapétát, és a vakolók már csaknem teljesen előkészítették a falakat a festésre.
Beszerelték a riasztóberendezést is: a füstjelzőket, az üvegvédő fóliát, a gombokat, amelyekkel a mentőket lehetett hívni. A szalonban munkához látott a második festő-mázoló brigád.
A napnak az a telefonos veszekedés volt az egyetlen szépséghibája, amelyet Rowan délben folytatott a San Franciscóban tartózkodó Larkin doktorral. Rowan közölte, hogy meghatározatlan idejű szabadságot vesz ki, Larkin közölte, hogy eladta magát; engedi, hogy az örökség és egy New Orleans-i cifra palota eltérítse a hivatásától, és csak még dühösebb lett, mikor Rowan elmosódó célzásokat tett céljaira és jövőjére. Végül Rowan is kijött a béketűrésből. Nem fog hátat fordítani élete munkájának, csak most új szempontok szerint gondolkozik. Majd értesíti Larkint, ha tud beszélni róla.
Teljesen kimerült, mire letette a kagylót. Még csak arról sem akart hallani, hogy elutazzon Kaliforniába, és lezárja a tiburóni házat.
– A hideg ráz, ha rágondolok! – mondta. – Nem értem az okát, de soha többé nem akarom betenni a lábamat oda! Nem is hiszem, hogy sikerült megszöknöm. Meg kell csípnem magamat, hogy tudjam, nem álmodom!
Michael megértette, ennek ellenére azt tanácsolta, csak bizonyos idő eltelte után adja el a házat.
Rowan vállat vont. Már holnap piacra dobná, ha nem adta volna bérbe Slattery doktornak, aki San Franciscóban helyettesíti, rendkívül alacsony bérleti díjért, még csak a bánatpénzhez sem ragaszkodva. Az ezen felvidult Slattery készséggel vállalta, hogy becsomagolja a személyes használati tárgyakat, és átküldi délre. Ryan már meg is szervezte a raktározást.
– Valószínűleg ott is maradnak a ládák a következő húsz évben – jósolta Rowan.
Pénteken, két óra tájban Michael és Rowan átmentek a Szent Károly útra, a Mercedes márkakereskedésbe. Hát ez volt csak egy mulatság.
A márkakereskedés ugyanabban a háztömbben volt, mint a szálloda. Mikor kölyökkorában hazafelé jött a Lee körtéri, öreg könyvtárból, mindig beugrott a nagy bemutatóterembe, és addig nyitogatta alélt gyönyörűséggel a szépséges német autók ajtaját, míg észre nem vette valamelyik eladó. Ezt inkább nem említette. Tulajdonképpen akárhová mentek, bármit csináltak, minden háztömbről voltak emlékei.
Csak figyelte Rowant, magában mulatva, amint kiállítja a csekket a hetyke kis kétüléses 500 SL sportkocsira, és a nagy, elegáns, négyajtós szedánra. Mindkettő csontszín, karamellszínű bőrkárpitozással, mert éppen ilyen volt a szalonban.
Előző nap Michael is meglepte magát egy sikkes, fényes amerikai kisbusszal, amibe mindent be lehetett rámolni, mégis vígan repeszthetett, légkondicionálással, bőgő sztereó hangzás mellett. Mulattatta, hogy Rowan semmi különöset nem talál az autóvásárlásban. Mintha nem is érdekelte volna.
Megkérte az eladót, hogy vigye a szedánt az Első utcába, hagyja a hátsó kapu előtt, a kulcsokat adja be a Pontchartrainbe. A sportkocsit magukkal viszik.
Kihajtott a bemutatóteremből, végigment a Szent Károly úton, a szálloda előtt megállt.
– Szabaduljunk ki innen a hétvégére – vetette föl. – Felejtsük el a házat és a családot.
– Máris? – csodálkozott Michael. Azt tervezte, hogy ma este valamelyik sétahajón vacsoráznak.
– Megmondom, miért. Fölfedeztem egy érdekes dolgot: Florida legfehérebb homokpartjai nem egészen négy óra járásra vannak innen. Tudtad te ezt?
– Tudtam.
– Egy floridai városban, amelyet úgy hívnak, hogy Destin, két házat kínálnak eladásra, és az egyiknek saját csúsztatósólyája van. Wheatfieldtől és Beatrice-től szereztem az értesüléseimet. Wheatfield és Pierce Destinben szokták tölteni a tavaszi szünetet. Beatrice állandóan lejár. Ryan felhívta a nevemben az ingatlanközvetítőt. Mit szólsz hozzá?
– Naná, miért ne?
Újabb emlék, gondolta Michael: tizenötödik nyara, amikor a család lement autóval a floridai habfehér homokra. Zöld víz a vörös alkonyatban. Azon a napon is ezen járt az esze, mikor a tengerbe esett Ocean Beachen, nagyjából egy órával azelőtt, hogy találkozott Rowan Mayfairrel.
– Én nem tudtam, hogy ilyen közel vagyunk a Mexikói-öbölhöz mondta Rowan. – Mármost az öböl, az komoly víz. Ugyanolyan komoly, mint a Csendes-óceán.
– Tudom – nevetett Michael. – Én aztán fölismerem a komoly vizet.
– Nézd, majd meghalok, hogy láthassam az öblöt.
– Na persze.
– Gimnazista koromban jártam ott utoljára, amikor antillai utazásra mentünk. Ha olyan meleg, amire emlékszem...
– Akkor csakugyan megér egy utat.
– Valószínűleg találnék valakit, aki áthozná Édes Christine -t, vagy ami még jobb, vásárolhatnék új jachtot. Sőt, hajózhatnék is az öbölben vagy az Antillákon.
– Ne! – rázta a fejét a férfi. – Rögtön tudnom kellett volna, mikor megláttam Tiburónban a házat!
– Mindössze négy óra, Michael – mondta a nő. – Ugyan már, negyedóra sincs a csomagolás!
A háznál még megálltak. Eugenia a konyhai asztalnál ülve tisztította az ezüstöt.
– Jó nézni, hogy ez a ház így összeszedi magát! – mondta.
– Ugye? – örült Michael, és könnyedén átkarolta az öregasszony keskeny vállát. – Nem költözne vissza a régi szobájába, Eugenia? Akarja?
Ó, igen, nagyon szívesen, mondta Eugenia. Most hétvégére feltétlenül. Túl öreg ő már azokhoz a gyerekekhez a fia házában. Folyton kajabál azokra a gyerekekre. De milyen szívesen visszajön! Igen, megvannak még a kulcsai.
– Bár itten sose nem kell kulcsolni semmit.
A festők hosszúztak az emeleten. A kertészek sötétedésig maradnak. Dart Henley, Michael alvezére készséggel vállalta a felügyeletet a hétvégére.
– Nézd, a medence már majdnem kész! – mutatta Rowan. Valóban, befoltozták rajta a repedéseket, és már az utolsó festékréteget hordták föl. A perem kockakövei közül kigyomlálták a dudvát, az ugródeszkákat fölújították, előkerült a mészkőből faragott, kecses balusztrád. Az elvadult puszpángot kiirtották, a visszavonuló bozót újabb ódon öntöttvas asztalokat-székeket hagyott maga után. Felbukkantak a szúnyoghálós oldaltornác alsó lépcsőfokai, bizonyítva, hogy Deirdre ideje előtt a tornác még nyitva állt. Újra ki lehetett menni a szalon franciaablakain a kockaköves burkolatra, és onnan a pázsitra.
– Így kellene hagynunk, Rowan – mondta Michael. – Ennek nyitva kell maradnia. Hátul a konyhánál különben is ott az a kedves kis tornác. Már föl is szerelték rá az új szúnyoghálót. Gyere, nézd meg!
– Mit gondolsz, képes leszel elszakadni innen? – kérdezte Rowan, és odadobta a férfinak az autó kulcsait. – Vezess te, én csak idegesítelek.
– Csakis akkor, ha ilyen gyorsan mész át a piroson és nem tartod be a kötelező megállást – mondta Michael. – Egyszerre két szabályt megszegni, az már idegesítő.
– Oké, szépfiú, csak odaérjünk négy óra alatt!
Michael még egy pillantást vetett a házra. A fény valóban olyan itt, mint Firenzében, ebben igaza volt Rowannak. Ahogy lefolyik a déli magas homlokzaton, muszáj a régi olasz palazzókra gondolni tőle. Milyen jól megy minden, milyen csodálatosan jól!
Furcsa nyilallást érzett, amiben szomorúság keveredett a legtisztább boldogsággal.
Itt vagyok, valóban itt vagyok! Már nem csak a messzeségben álmodom róla! A látomások is kezdtek valószínűtlenné fakulni. Régóta nem villantak föl előtte.
De Rowan vár, és várják a habfehér déli partok. Megint visszanyer egy darabot a régi, csodás világból. Hirtelen arra gondolt, milyen ínycsiklandó lesz megint egy jó ágyban szeretni Rowant.

 

 

HARMINCHAT

Nyolc órára érkeztek Fort Waltonba, mert Pensacola után csak mászni lehetett. A lökhárítók összeértek, ma este mindenki strandolni akart. Ha tovább erőltették volna Destint, azt kockáztatják, hogy nem kapnak szállást.
Így is egy Holiday Inn régebbi részével kellett beérniük. A világ minden pénzéért sem kaphattak volna lakosztályt egy divatosabb szállodában. A neonokkal megtűzdelt, rendetlen kisváros elég lehangolónak tűnt útszéli szutykosságában.
A szobát végképp alig lehetett elviselni: büdös volt, félhomályos, a bútor lepusztult, a matrac göcsörtös. Ám amikor fürdőruhára vetkőzve kisiettek a folyosó végén nyíló üvegajtón, a parton találták magukat.
Kitárult a világ, melegen, csodálatosan nyúlt el a tündöklő csillagok alatt. Még a víz üvegzöld színét is látni lehetett az áradó holdfényben.
A szellőben nyoma sem volt hidegnek. Selymesebben simogatott a New Orleans-i folyami szellőnél. A homok, amely olyan fehér volt, hogy olyan nincs is, porcukorként omlott a talpuk alatt.
Lesétáltak a hullámverésbe. Michael egy darabig nem is hitte, hogy létezhet ilyen fénylő, simogató víz, amely üveges csillogású, meleg örvényekben habzik a bokája körül. Az idő különös körforgásában magát látta Ocean Beachen, a kontinens másik végén, kezét-arcát megdermeszti a Csendes-óceán zord szélostora, és pontosan erre a helyre gondol, erre a fantasztikus, mesebeli helyre a Dél csillagai alatt.
Bárcsak magukba szívhatnák, a szívükre ölelhetnék, úgy, hogy ott is maradjon, és kivethetnék magukból a feketén lapító dolgokat, amelyek előbb-utóbb megmutatják magukat!
Rowan a vízbe vetette magát, és mély, édes hangon nevetett. Megbökte lábujjával Michaelt, aki mellézuhant a sekély, meleg hullámokba, majd a könyökére támaszkodott, és fürdette arcát a tengerben.
Hosszú, ráérős csapásokkal szelték az enyhe hullámokat odáig, ahol a lábuk még érte a földet, de a víz vállig elborította őket.
A parti fehér dűnék havasan csillogtak a holdfényben, a távoli nagyobb szállodák ablakai némán, bársonyosan hunyorogtak a csillaghímes fekete ég alatt. Michael magához szorította Rowant, aki körülfonta vizes tagjaival. Hihetetlen világba kerültek; csak a mesékben létezik ehhez fogható derű, azokból hiányoznak ennyire a korlátok, a ridegség, a test és az érzékek elleni merényletek.
– Ez a paradicsom – mondta Rowan. – Tényleg az! Úristen, Michael, hogy tudtál eljönni innen? – Válaszra sem várva levált a férfiról, és gyors, erőteljes csapásokkal elindult a láthatár felé.
Michael maradt, ahol volt, az égboltot pásztázta, megkereste az Orion ékköves övű, fenséges csillagzatát. Nem emlékezett olyan időkre, mikor ennél boldogabb lett volna. Tényleg nem emlékezett. Még senki sem tette olyan boldoggá, mint Rowan, és ez az üde szépségű, anyásan meleg pillanat.
Igen, itt lenni, ahova tartozom, Rowannal. A többi nem érdekel. Most nem.
Szombaton eladó házat kerestek. Waltontól Seaside-ig a part nagy részét elfoglalták a hatalmas szállodák és a felhőkarcoló társasházak. Az önálló nyaraló kevés volt és drága.
Három óra tájban találták meg „a házat”, egy alacsony mennyezetű, szigorúan fehérre festett, spártai, modern építményt. A négyszögletes ablakok egyszerű keretbe foglalt festménysorozattá szabdalták a Mexikói-öbölt. A szemhatár pontosan kettéosztotta a festményeket. A homlokzati magas terasz alatt fodrozódtak a dűnék, amelyeket, mint elmagyarázták nekik, meg kell őrizni, mivel ezek jelentik a védelmet a hurrikánokkal érkező, tornyos hullámokkal szemben.
Egy kövekből rakott, hosszú mólón átsétáltak a dűnék között, majd egy viharvert deszkalépcsőn leereszkedtek a partra. A fehér homok elképesztően vakított a napsugárban, a tenger zölden habzott.
Jobbra-balra messze-messze a magasházak zárták le a kilátást; fehér tornyaik ugyanolyan tisztának és mértaniasnak tetszettek, mint a kis nyaraló. Innen hiányoztak Kalifornia szirtjei, kövei, fái. Egészen más vidék volt, kápráztató, merev vonalú kubista táj, amely lapossága ellenére is a görög szigetekre emlékeztetett.
Michaelnek tetszett. Rögtön meg is mondta Rowannak, hogy neki ez nagyon tetszik, ez a ház épp jó lenne.
Leginkább azért tetszett, mert annyira ellentéte volt a New Orleans-i bujaságnak. Jól megépített ház volt, vastag szőnyegek a padló korallszín csempéjén, villogó, rozsdamentes acél konyha. Kubista szigor, a maga módján mégis gyönyörű.
Rowannak az volt az egyetlen csalódása, hogy itt nem tarthat hajót, ezért két mérföldet kell majd autóznia a jachtok horgonyzóhelyéig, és a destini kikötőn keresztül kell kifutnia az öbölbe. Ez azonban igazán nem nagy kényelmetlenség, a hosszú, romlatlan partszakasz fényűzéséhez képest.
Míg Rowan és az ügynök aláírták a vételi ajánlatról szóló okmányt, Michael kisétált a viharvert teraszra, elernyőzte a szemét, és a vizet bámulta. Próbálta elemezni a mélységes derűt, amit a tenger ébresztett benne; bizonyára a meleg, a telten tündöklő színek teszik. Innen nézve úgy rémlett, hogy San Francisco színeibe és árnyalataiba hamut kevertek, és az eget mindig csak fele részben lehetett látni a köd, a sűrű pára vagy egy elmaszatolt felhőnyáj miatt.
Sehogy se tudta összekötni ezt a kápráztató tengerpartot a hidegszürke Csendes-óceánnal, vagy a rémes emlékekkel a mentőhelikopterről? Önmagáról, amint bőrig ázottan, fájó testtel vacog a hordágyon.
Ez itt az ő partja, az ő vize; ezek nem bántanák. A fenébe, talán még Édes Christine -en is jól érezné magát, ha ezen a tengeren hajózhatna.
Ám ettől a gondolattól, ezt be kellett vallania magának, kissé megmozdult a gyomra.
Késő délután betértek ebédelni egy apró halvendéglőbe a destini jachtkikötő közelében, egy lármás és érdes helyre, ahol műanyag pohárba mérték a sört, viszont a friss halra egyszerűen nem volt szó. A naplemente a motel strandján, rozzant nyugágyakban elterülve találta őket. Michael jegyzeteket készített az Első utcai tennivalókról, Rowan aludt. Bőrét: még a szokottnál is sötétebbre barnította az utolsó hét, amikor sok időt töltött szabad levegőn, meg ez az egyetlen óra a perzselő parton. Hajában arany pászmák csillogtak. Michaelnek összeszorult a szíve, ha ránézett, mert mindig arra kellett gondolnia, mennyire fiatal.
Gyöngéden felébresztette, amikor a nap süllyedni kezdett. A hatalmas, vérszín gömb lélegzetelállító hidat vert a villogó smaragd tengeren.
Ez már túl sok volt. Michaelnek be kellett hunynia a szemét, el kellett szakadnia a látványtól, majd vissza kellett térnie hozzá, miközben meleg szellő motoszkált a hajában.
Kilenckor, miután elköltötték meglehetős vacsorájukat egy öbölparti étteremben, telefonált az ingatlanügynök. Rowan vételi ajánlatát feltételek nélkül elfogadták. Marad a festett fa és fonott bútor, a kandalló tartozékai, edény, minden. Amint lehet, megkötik az adásvételi szerződést, és Rowan úgy két hét múlva megkaphatja a kulcsot.
Vasárnap délután meglátogatták a destini jachtkikötőt. Pazar választék volt hajókból, de Rowan még mindig azon morfondírozott, hogy áthozatja Édes Christine -t. Viharálló hajót akart, és itt úgyse látott semmit, ami szilárdságban és kényelemben fölért volna az öreg Édes Christine -nel.
Késő délután indultak haza, Vivaldi hangjaira. Mobile Baynél érte őket a naplemente. Varázsfényben úszott a határtalan ég a sötétedő felhőszőnyeg fölött. Eső szaga érzett a forró levegőben.
Otthon. Ahova tartozom. Ahol az ég olyan, amilyenre emlékezem. Ahol nincs vége a lapálynak, és barátságos a levegő.
Gyorsan, csendesen áramlott a forgalom a sztrádán; az alacsony, kényelmes Mercedes simán futotta a nyolcvanöt mérföldet. Vivaldi vonósai magas, tiszta glissandókkal hasogatták a levegőt. Mikor átsuhantak Mississippibe, kápráztató aranytengerbe fúlt a nap, és közelebb jöttek a sötét, mocsári erdők. Kamionok robajlottak mellettük, felvillantak, majd kialudtak a kis települések lámpái, miközben az utolsó oxidált-fényfolt is lepergett az égről.
Michael megkérdezte, hogy hiányzik-e Rowannak a kaliforniai színpad, a sárga dombok és a sziklaszirtek?
Rowan ugyanúgy az eget figyelte, mint ő. Odaát sohase ilyen az ég. Nem, felelte halkan a nő, semmi sem hiányzik. Mostantól más vizeken hajózik, meleg vizeken.
Mire ismét megszólalt, már annyira besötétedett, hogy semmit sem lehetett látni a vörösen izzó féklámpákon kívül:
– Ezek a mi mézesheteink, ugye?
– Asszem.
– Mármint a könnyű része. Mielőtt rájönnél, ki vagyok igazából.
– És ki?
– Tönkre akarod tenni a mézesheteinket?
– Nem fogja tönkretenni. – A nőre pillantott. – Miről beszélsz, Rowan? – Semmi válasz. – Tudod, hogy te vagy az egyetlen, akit igazán ismerek. Az egyetlen, akivel, és ezt szó szerint értsd, nem kell kesztyűs kézzel bánnom. Jobban ismerlek én, mint gondolnád.
– Mire mennék nélküled? – suttogta a nő. Befészkelte magát a puha ülésbe, kinyújtotta hosszú lábát.
– Azaz?
– Nem tudom. De kitaláltam valamit.
– Félek megkérdezni, hogy mit.
– Akkor mutatkozik csak meg, ha felkészült.
– Tudom.
– Most azt akarja, hogy itt légy. Félreáll az utadból. Azon az első estén csak azért mutatkozott, hogy elámítson.
– Ettől rám jön a frász. Miért osztozik ilyen készségesen rajtad?
– Nem tudom, de adtam neki lehetőségeket, mégse mutatkozik igazán. Történnek különös dolgok, bolond dolgok, de sose vagyok biztos...
– Milyen dolgok?
– Ah, nem érnek annyit, hogy beszéljünk róluk. Nézd, fáradt vagy. Akarod, hogy vezessek egy darabig?
– Jajistenem, dehogy. Különben sem vagyok fáradt. Csak nem akarom, hogy most itt legyen velünk, ebben a beszélgetésben. Van egy olyan érzésem, hogy különben is hamarosan el fog jönni.
Michael egyedül ébredt éjszaka a nagy szállodai ágyban. Rowan a nappaliban ült és sírt.
– Mi az, Rowan?
– Semmi, Michael. Semmi olyan, ami ne történne meg havonta egyszer a nőkkel – válaszolta. Kényszeredetten, kissé keserűen mosolygott. – Csak éppen... nos, nyilván azt fogod gondolni, hogy elment az eszem, de abban reménykedtem, hogy állapotos vagyok.
Michael kézen fogta. Nem tudta, helyénvaló lenne-e most megcsókolni. Őt is elfogta a keserűség, de ennél sokkal nagyobb volt a boldogsága, hogy Rowan gyereket akar. Mindeddig félt megkérdezni, hogy mi az álláspontja a témában. Azon is aggódott, hogy ő maga mennyre elővigyázatlan.
– Pedig milyen klassz lenne, életem! – mondta. – Állatira.
– Így gondolod? Örülnél neki?
– Abszolúte.
– Hát akkor vágjunk bele, Michael! Vágjunk neki, és házasodjunk össze.
– Rowan, semmi sem tehetne boldogabbá – mondta egyszerűen a férfi. – De biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
Rowan lustán, türelmesen mosolygott.
– Ugyse úszod meg, Michael – mondta, és játékosan összevonta a szemöldökét. – Mi értelme várni?
Erre csak nevetni lehetett.
– No és mi lesz a Mayfair Milliáddal, Rowan? A unokatestvéri szindikátussal? Képzelheted, miket fognak mondani, kedves!
Rowan ugyanazzal a mindentudó mosollyal csóválta a fejét.
– Akarod hallani, hogy én mit mondok? Bolondok vagyunk, ha nem tesszük meg.
Szürke szemét még mindig piros gyűrű övezte, de az arca olyan nyugodt volt, olyan szép és bársonyos, annyira nem hasonlított egyetlen ismert, szeretett vagy akár megálmodott arcra sem.
– Ó, én nagyon akarom! – súgta Michael. – Csakhogy negyvennyolc éves vagyok, Rowan. Abban az évben születtem, mint az anyád. Igen, akarom, teljes szívből akarom, de itt rád kell gondolnom.
– Esküdjünk az Első utcában, Michael – mondta Rowan az ő fátyolos, meleg hangján. Apró redők gyűrődtek a szeme sarkába. – Mit szólsz hozzá? Hát nem csodálatos lenne? Oldalt, azon a gyönyörű pázsiton. Tökéletes. Mint a Mayfair-hagyatékból épülő kórházak tervei. Tökéletes.
Maga sem értette, miért készteti habozásra egy ilyen ellenállhatatlan ötlet. De akkor is, túl szép ez, hogy igaz legyen, Rowan odaadása, szerelme, és az ő büszkesége erre a szerelemre – hogy épp ez a nő szeresse annyira, épp neki legyen akkora szüksége rá, mint amennyire Michael szereti, mint amennyire neki kell Rowan.
– A rokonaid majd kiállítják az összes papírt a védelmedre... tudod, hogy megvédjék a házat, a hagyatékot, az összes mindenséget.
– Ez automatikus. Az egész elidegeníthetetlen, vagy micsoda. De akkor valószínűleg külön raktárházat kell nyitniuk a papírok tárolására.
– Biankó aláírom.
– Michael, ezek a papírok igazán nem számítanak. Amim van, a tied.
– Nekem te kellesz, Rowan.
A nő arca felragyogott. Maga alá húzta a lábát, elfordult a pamlagon, szembe a férfival, és megcsókolta.
Michael csak most fogta föl ezt az isteni, gyönyörűséges gondolatot.
Összeházasodni! Feleségül venni Rowant! És az ígéret, a gyermek részegítő ígérete! Annyira szokatlan volt neki ez a boldogság, hogy majdnem megijedt tőle. De nem túlságosan.
Ez az, amit tenniük kell, mindenáron. Megőrizni azt, amijük van, és amit akarnak, a sötét ár ellenében, amely egymáshoz sodorta őket. Ha pedig az előtte álló évre gondolt, egyszerű és szívszorítóan fontos lehetőségeivel, nem talált szavakat a boldogságára.
Több esze volt, hogy próbálkozzon, inkább hallgatott. Néhány perc után verstörmelékek villantak föl benne, apró mondatok, amelyek annyira tükrözték csak a boldogságát, mint egy üvegcserép a napot. Aztán kialudtak a sziporkák, Michael ott maradt a boldog ürességben, amelyet semmi más nem tölthetett be, mint a szavakat nem ismerő, nyugodt szerelem.
Amikor átmentek a hálószobába, Rowan azt mondta, hogy a nászéjszakát a háznál akarja tölteni, utána pedig Floridában akar nászutazni.
Nem ez lenne a legjobb módja? Nászéjszaka otthon, utána szökés.
A munkások biztosan rendbe tudják szedni pár hét alatt az első hálószobát.
– Ezt én garantálom – mondta Michael.
Az első szoba nagy, antik ágyában! Szinte hallotta Belle szellemét:
„Milyen szép lesz mindkettőtöknek!”

 

 

HARMINCHÉT

ROSSZ ÁLOM. Hánykolódott, forgolódott, átkarolta Michael hátát, bedugta a térdét a térde alá, hogy ismét melegben és biztonságban legyen. A légkondicionálás majdnem olyan jó volt, mint a Mexikói-öböl szellője.
De mi gabalyodott bele a hajába, mi az, ami ilyen fájdalmasan húzza? Le akarta söpörni, ki akarta szabadítani a haját. Valami nemszeretem hideg dolog nyomta a mellét.
A hátára fordult, visszamerült a félálomba. A műtőben állt, ahol rendkívül nehéz operációt kellett végrehajtania. El kellett képzelnie, mit akar tenni, úgy kellett irányítani a kezét, hogy egyszerre lépjen az agyával; parancsolnia kellett a vérnek, hogy ne folyjon, a szöveteknek, hogy forrjanak össze. Az ember az ágyékától a feje tetejéig fölhasítva feküdt az asztalon, közszemlére téve a termetéhez képest hihetetlenül parányi, vörösen remegő szerveit, Rowantól várva, hogy növessze meg őket.
– Túl sok, nem bírom megtenni – mondta ő. – Agysebész vagyok, nem boszorkány!
Úgy látta az összes eret a tagjaiban, mintha vörös rostokkal teleszőtt, átlátszó műanyag bábu lenne, amilyeneken a gyerekeknek tanítják a vérkeringést. A láb remegett. Az ember a lábujjait mozgatta, hátha sikerült megnövelni őket, és teljesen üres arccal nézte Rowant.
Már megint tépi a haját valami, már megint húzza! Megint odacsapott, és ezúttal beleakadt az ujja. Mi ez, lánc?
Nem akart kiesni az álomból. Most már tisztában volt vele, hogy álom, de tudni akarta, mi fog történni ezzel az emberrel, mivel ér véget az operáció.
– Mayfair doktor, tegye le azt a szikét – utasította Lemle. – Nincsen szüksége rá többé.
– Nem, Mayfair doktor – csatlakozott Lark. – Azt itt nem használhatja.
Igazuk van. Az ilyen otrombaságon, mint a villogó pici acélpenge, ezen már túl vannak. Itt nem vágni kell, hanem építeni. Mereven bámulta a hosszú sebet, a puha szerveket. Reszketnek, akár a növények. Akár az a szörnyeteg írisz a kertben. Agya meghatározásról meghatározásra száguldott, miközben a sejteket vezényelte, magyarázva, hogy a fiatal orvosok is értsék:
– Látják, itt elegendő mennyiségben, sőt, bőségesen állnak rendelkezésünkre sejtek. Az a lényeg, hogy az úgynevezett felsőbbrendű DNS eddig ismeretlen ösztökéjével serkentsük őket a megfelelő méretű szervek létrehozására. – És lám, a seb összezárult a megfelelő méretű szervek fölött, és az ember elfordította a fejét, és a szeme úgy nyílt és csukódott, akár a játékbabáé!
Tapsoltak körülötte, és mikor fölnézet, megdöbbenten látta, hogy csupa leideni hollandus veszi körül, még ő is a nagy kalapot, és a pompás, széles kézelőt viselte, és persze ez egy Rembrandt-kép, a Tulp doktor anatómiája, ezért olyan tökéletesen tiszta a hulla, bár ez aligha magyarázza meg, hogy ő miért lát át rajta.
– Ah, de hiszen önben megvan az adomány, gyermekem, ön egy boszorkány! – mondta Lemle.
– Úgy van! – helyeselt Rembrandt, a kedves öregember. A fejét félrehajtva ült a sarokban, rőtes haja szöszösre kopott a kortól.
– Csak Petyr meg ne hallja! – figyelmeztette ő.
– Rowan, vedd le a smaragdot! – parancsolta Petyr. Az asztal végénél állt. – Vedd le, Rowan, a nyakadon van! Távolítsd el!
A smaragd?
Kinyitotta a szemét. Az álom elveszítette az élességét, mint mikor a feszes selyemfátyol elszakad és összecsavarodik. Sötétség hemzsegett körülötte.
Nagyon lassan kirajzolódtak az ismerős dolgok: a szekrény ajtaja, az éjjeliszekrény, a mellette alvó Michael, az ő drága Michaelje.
Ismét érezte meztelen mellén a hidegséget, a hajába gabalyodott valamit, és már tudta, mi az.
– Úristen! – Későn csapta a bal kezét a szájára, már kiszaladt rajta a kurta sikoly. Jobbjával úgy tépte le magáról a dolgot, akár egy undorító bogarat.
Görnyedten ült az ágyban, és bámulta a tenyerét. Mintha zöld vér alvadna benne. A lélegzete elakadt. Látta, hogy elszakította a régi láncot, és a keze fékezhetetlenül reszket.
Hallotta vajon a sikolyát Michael? Akkor se mozdult meg, mikor Rowan hozzásimult.
– Lasher! – suttogta. Szeme úgy mozgott, mintha megláthatná az árnyékban. – Azt akarod, hogy meggyűlöljelek? – sziszegte. Egy pillanatra kitisztult az álom szövedéke, mintha megint leereszkedett volna a selyem.
Az orvosok éppen távoztak az asztaltól.
– Sikerült, Rowan! Nagyszerű, Rowan!
– Új korszak, Rowan!
– Egyszerűen csodálatos, drágám! – mondta Lemle.
– Dobd el, Rowan! – parancsolta Petyr.
Elhajította a smaragdot. Tompán, tehetetlenül koppant a rövid folyosó szőnyegén.
A tenyerébe hajtotta az arcát, majd lázasan kapott a nyakához, a melléhez, mintha az az átkozott összekente volna, porral vagy mocsokkal.
– Ezért gyűlöllek! – suttogta a sötétségnek. – Ezt akartad?
Valahonnan mintha sóhajtást, suhogást hallana. A folyosó ajtajából éppen láthatta a nappali függönyeit az utcai világítás fényében; mozogtak, mintha a huzat fodrozná őket, nyilván azoknak a hangját hallotta.
Meg Michael lassú, egyenletes lélegzését. Szamárság, hogy eldobta a követ. Térdét felhúzva, kezét a szájára tapasztva meredt a sötétségbe.
De csak nem hiszed el a régi meséket? Miért reszketsz így? Ez is csak egy trükk, nem nehezebb, mint széltáncot járatni a fákkal. Vagy mozgatni azt az íriszt a kertben. Mozogni. Az írisz nemcsak mozgott, hanem... Ekkor eszébe jutottak a rózsák, azok a furcsa, nagy rózsák az előtér asztalán. Egyszer se kérdezte Pierce-től, honnan vannak. Egyszer se kérdezte Geraldot.
Miért rémültél meg ennyire?
Felkelt, pongyolát vett, kiment a folyosóra. Mögötte Michael zavartalanul aludt az ágyon.
Fölemelte a követ, és gondosan rátekerte a szakadt lánc két darabját. Borzasztó, hogy így elszakadjanak a törékeny, antik láncszemek.
– Te voltál az ostoba, hogy ezt művelted! – súgta. – Most már sose fogom föltenni szabad akaratomból!
A rugók fojtottan nyekkentek; Michael megfordult. Suttogott volna valamit? Talán az ő nevét?
Nesztelenül visszaosont a hálószobába, letérdelt, megkereste a beépített szekrény sarkában a kézitáskáját, betette a láncot a villámzáras oldalzsebbe.
Már nem reszketett, viszont a félelme az utolsó cseppig szublimálódott haraggá. Tudta, hogy egy szemhunyást sem bír aludni többé.
Magányosan nézte a nappaliból a hajnalt, és a régi arcképekre gondolt a házban, amelyeket maga nézett át, törülgetett tisztára, hogy fölakaszthassák őket, a nagyon régieket, amelyekről őt leszámítva senki sem tudta, kit ábrázolnak: a szőke Charlotte-ot, aki jelenéssé fakult a lakkréteg alatt.
És Jeanne Louise-t, aki mellett az ikerfivére áll. És Marie Claudette-et, akinek ősz feje fölött a Riverbendet ábrázoló apró festmény függ a falon.
Mindnyájan viselték a smaragdot. Mennyi kép, ugyanarról az ékszerről! Behunyta a szemét, és elbólintott a bársonypamlagon; kávét kívánt, de túlságosan álmos volt, hogy megfőzze. Álmodott, mielőtt ez történt volna, de miről is – kórház és műtét szerepelt benne, de már nem emlékszik. Lemle volt ott. Lemle, akit annyira gyűlölt...
És az a sötét szájú írisz, amelyet Lasher alkotott...
Igen, ismerem a fortélyaidat! Megduzzasztottad, és letörted a száráról, ugye? Ó, senki sem érti igazán, mily hatalmas vagy! Leveleket sarjasztasz a halott rózsa szárából. Honnan veszed szép alakodat, amikor megjelensz, és miért nem teszed meg értem? Attól félsz, hogy szétszórlak a szélrózsa négy irányába, és soha többé nem lesz erőd összeszedni magadat?
Ismét álmodik, ugye? Ezt képzeld el, ahogy egy virág változik, mint az az írisz, a szemed láttára módosul, a sejtjei valóban osztódnak és mutálnak...
Hacsak nem szemfényvesztés volt. Trükk. Mint az ő nyakába akasztani a láncot, miközben alszik. Vagy nem trükk volt minden?
– Na, fiúk, lányok – mondta Lark egyszer, amikor megálltak egy kómás állapotú haldokló ágyánál –, bedobtuk az összes trükkjeinket, nem igaz?
Mi lett volna, ha ő is bedobott volna párat a sajátjaiból? Például megparancsolta volna a sejteknek, hogy osztódjanak, mutáljanak, épüljenek újjá, rekesszék ki a sérült szövetet. De nem tudta. Még mindig nem tudta, meddig mehet el.
Igen, álmodj. Sétáljunk a leideni folyosókon. Tudja, mit műveltek a kálvinista Genfben Szervét Mihállyal, aki 1553-ban szabatosan leírta a vérkeringést? Máglyán égették meg, eretnek könyveivel együtt. Legyen óvatos, van Abel doktor!
Nem vagyok boszorkány!
Hát persze, egyikünk sem az. Mindössze arról van szó, hogy a természet alapelvei folyamatos átértékelés tárgyát képezik.
Azokban a rózsákban nincs semmi természetes.
Most meg a levegő mozog, elkapja, táncoltatja a függönyöket, zizegteti előtte a papírokat a kávézóasztalon, hűsítőn fújkálja még az ő tincseit is. A te trükkjeid! Nem akar ilyet álmodni többé. Leidenben mindig fölállnak és elsétálnak a páciensek az anatómia lecke után?
Nem mered mutatni magadat, ugye?
Tízkor találkozott Ryannal, és beszámolt házassági terveiről, a lehető legtárgyilagosabb és legvéglegesebb hangnemben, hogy elejét vegye a kérdéseknek.
– Szeretnék kérni még valamit – mondta. Kivette kézitáskájából a smaragdot. – Nem tudnád elzárni ezt valamilyen széfbe? Olyan helyre, hogy más ne férjen hozzá.
– Természetesen, tarthatom itt az irodában – felelte Ryan –, csakhogy Rowan, ezzel kapcsolatban több dolgot is el kell magyaráznom. Ez a hagyaték nagyon régi, úgyhogy kérlek, legyél most egy kis türelemmel. Előírása és meghagyásai, hogy úgy mondjam, elég szeszélyesek és sajátosak, mindazonáltal egyértelműek. Kénytelen vagyok közölni, hogy az esküvőn viselned kell a smaragdot.
– Ezt nem mondod komolyan!
– Természetesen ezek az apró kikötések aligha állnák meg a helyüket egy bíróság előtt, viszont szó szerinti betartásuk révén lehet – és lehetett – kiküszöbölni a legcsekélyebb lehetőséget is arra nézvést, hogy bárki, bármikor megkérdőjelezhesse az öröklés jogosságát, ami, főleg egy ekkora vagyonnál...
És így tovább, a szokott jogászi zsargonban, de Rowan azért megértette. Ebben a menetben Lasher győzött. Lasher ismeri a hagyaték előírásait, ugye? Mindössze a megfelelő nászajándékot nyújtotta át Rowannak.
Azt a világtól elszigetelő, sötét, jeges haragot érezte, ami nála a legrosszabb volt. Elfordította a tekintetét, kibámult az iroda ablakán, de nem látta sem a puha felhőkkel borított eget, sem a folyó kanyargó sebét a mélyben.
– Majd megcsináltatom a láncot – mondta Ryan. – Úgy veszem észre, elszakadt.
Egykor érkezett az Első utcába, barna zacskóban hozta a harapnivalót: két szendvicset és két doboz holland sört. Michael lázban volt. Igazi kincsre bukkantak a telek hátuljában: régi New Orleans-i piros téglákra!
Gyönyörű téglák, ma már nem tudnak ilyet gyártani. A tökéletes nyersanyagból építhetik föl az új kapubálványt! És egy köteg régi alaprajzot is találtak a padláson.
– Úgy néz ki, ezek voltak az eredeti tervek – mondta Michael. – Talán maga Darcy rajzolta őket! Gyere! Nem hoztam le őket, mert nagyon törékenyek.
Rowan fölkísérte a lépcsőn. Milyen tiszta lett minden a friss festéstől! Most még Deirdre szobája is kedves volt, olyan, amilyennek mindig kellett volna lennie.
– Ugye, semmi baj? – kérdezte a férfi.
Tényleg nem tudja? Nem kellene megéreznie? Ha arra gondol, hogy az esküvőjén kell viselnie a rohadékot! Ha nem teszi, búcsút inthet a dicső álomnak a Mayfair Gyógyintézetről, egyáltalán mindennek. Michael őrjöngeni fog, ha megmondja neki. Nem bírná ki, ha megint olyan riadtnak kellene látnia a szemét! Nem bírja zaklatottnak és gyöngének látni a férfit, ez az igazság.
– Semmi az égvilágon – bizonygatta –, épp csak délelőtt is odaát voltam a belvárosban a jogászoknál, és hiányoltalak. – Átkarolta a férfi nyakát, Michael álla alá fúrta a fejét. – Iszonyú borzasztóan hiányoltalak.

 

 

HARMINCNYOLC

SENKI SEM hökkent meg a hírtől. Aaron poharat ürített rájuk reggeli mellett, aztán visszament a könyvtárba, ahol Rowan kérésére a ritka könyveket katalogizálta.
Kedden délután átjött a mézes nyelvű, hidegkék szemű Ryan, hogy kezet rázzon Michaellel. Néhány kellemdús szóval kifejezésre juttatta, mennyire mély hatást gyakorolnak rá Michael teljesítményei, ami természetesen csak azt jelentette, hogy ellenőrizte az anyagi helyzetét, mintha leendő rokona állásért folyamodna, majd azzal fejezte be:
– Vitathatatlanul zseniális dolog lenyomozni a Mayfair-örökösnő vőlegényét, de nézd, az én helyzetemben nincs sok választásom...
– Engem nem zavar – mondta Michael és kurtán fölnevetett. – Ha érdekel valami, és nem tudod kideríteni, csak kérdezz rá!
– Hát legelőször is, hogy tudtad ilyen szépen megszedni magadat bűncselekmény nélkül?
Michael csak nevetett a hízelgésen.
– Majd nézd meg két hónap múlva ezt a házat, és akkor megérted!
Nem volt olyan szamár, hogy azt képzelje, az ő vagyonkája imponálhat ennek az embernek. Ugyan micsoda kétmillió kötvényben a Mayfair-hagyaték mellett? Nem, ez egy kis földrajzlecke volt New Orleansról, ahol ő a Raktár utca másik oldaláról jön, és még mindig kiesik a száján az Ír Csatorna. Csak éppen túl sok ideig élt Nyugaton, hogy ez izgassa.
Végigmentek a frissen nyírott pázsiton. A kertbe már beültették az új, alacsony, formára metszett puszpángot. Előbukkantak a virágágyak, úgy, ahogy száz éve kijelölték őket, és az udvar négy sarkában a görög szobrocskák.
Egyre feltűnőbben rajzolódott ki a kert klasszikus terve. A pázsit nyújtott nyolcszöge épp olyan volt, mint a vízmedence nyújtott nyolcszöge.
A mészkő baluszter derékszögű farkasfogaival tagolt terasz egy tökéletesen szabályos kockakövekkel burkolt rombusz közepén állt; a rombusz oldalai jelölték ki az egymást derékszögben metsző ösvényeket, amelyek keretbe foglalták a házat és a kertet. Megigazították a hajdani hintófelhajtót szegélyező ódon szaletlit. A fekete festék nyomán egyre több inda és rózsa kelt életre az ismétlődő mintájú, kovácsoltvas korlátokon.
Igen, minták! Michael mintát látott, ahová nézett, minták viaskodtak a burjánzó selyemmirtusszal, a fényes levelű kaméliával, a szaledit ostromoló futórózsával, és a kedves kis csodatölcsérrel, amely tüstént elfoglalt minden foltot, ahová besütött a nap.
Kettőkor befutott Beatrice, aki roppant hatásos volt hatalmas rózsaszín kalapjával, ezüst keretű, nagy, négyszögletes szemüvegével, hogy megbeszéljék az esküvőt, amit Rowan szombathoz egy hétre tűzött ki.
– De hiszen az még két hét sincs! – riadozott Beatrice. Nem, itt mindent flottul meg kell csinálni! Felfogja Rowan, mit jelent ez a házasság a családnak? Atlantából és New Yorkból is itt akarnak lenni a rokonok! Semmiképpen sem lehet október vége előtt! Nyilván Rowan is azt akarja, hogy a ház kész legyen. Mindenki annyira szeretné látni a házat!
Na jó, mondta Rowan, annyit tudnak várni, főleg, ha arról van szó, hogy a házban lehessen az esküvői fogadás és utána a nászéjszaka.
Feltétlenül tudnak várni, csatlakozott Michael; így lesz még csaknem nyolc stabil hete, hogy gatyába rázhassa a házat. Addigra biztosan be lehet fejezni a földszintet, és az emeleten a nagy hálószobát.
– Kettős ünnep lenne, igaz? – örvendezett Bea. – A ti esküvőtök, és a ház másodszori megnyitása! Drágáim, ti olyan boldoggá tesztek mindenkit!
Igen, minden Mayfairt meg kell hívni, aki él és mozog! Beatrice elővarázsolta szállítóinak listáját. Több ezren is elférnek a házban, ha sátrakat állítanak a medencénél és a pázsiton. Csak semmi izgalom. És a gyerekek úszkálhatnak, ugye?
Igen, olyan lesz, akár a régi szép időkben, mint Mary Beth napjaiban! Nem kér Rowan néhány régi fényképet, amelyeket Stella halála előtt készítettek az utolsó mulatságokon?
– A fogadásra összeszedjük az összes képet – mondta Rowan. – Olyan lesz, mint egy kibékülés. Kitesszük a képeket, hogy mindenki gyönyörködhessen bennük.
– Csodálatos lesz!
Beatrice váratlanul megragadta Michael kezét.
– Kérdezhetek valamit, drágám? Most, hogy te is a családhoz tartozol? Mi a csudáért viseled ezt a borzalmas kesztyűt?
– Mindenfélét látok, ha megérintem az embereket – csúszott ki a férfi száján, mielőtt észbe kapott volna.
Beatrice nagy, szürke szeme fölragyogott.
– De hiszen ez nagyon érdekes! Tudod, hogy Juliennek is volt ilyen ereje? Nekem mindig így mondták. És Mary Bethnek is. Ó, drágám, mutasd meg, kérlek! – Húzni kezdte a bőrt, hosszúkás, rózsaszín mandulakörmeivel kissé megkarcolva Michael bőrét. – Kérlek, ugye megengeded? Nem haragszol? – Diadalmasságában is ártatlan mosollyal mutatta föl a lerántott kesztyűt.
Michael nem szólt, meg se mozdította begörbülő ujjait, nyitott tenyerét. Bea rátette a kezét az övére, aztán erélyesen megszorította. Egymás hegyén-hátán hemzsegő képek hasítottak a férfi agyába, a zűrzavar olyan villámgyorsan kihunyt, hogy semmit sem lehetett kiemelni belőle, csupán az általános benyomás volt érezhető, az a napsütést, friss levegőt idéző egészség. És azt lehetett hallani, nagyon tisztán: Ártatlan. Nem tartozik közéjük.
– Mit láttál? – érdeklődött Bea.
Michael előbb érzékelte a szájmozgást, mielőtt megértette volna a kérdést.
– Semmit – húzta el a kezét. – Ezt pedig a jóság és a szerencse egyértelmű bizonyítékának tekintik. Semmit. Se boldogtalanságot, se bánatot, se betegséget, az égvilágon semmit. – Ami bizonyos értelemben tökéletesen igaz is volt.
– Ó, de drága vagy! – rajongott Beatrice őszinte ámulattal, majd lehajolt puszit adni. – Hol találtál egy ilyen embert? – kérdezte Rowantól, de nem várta meg a választ. – Úgy tetszetek nekem! És ez több mint a szeretet, mert az magától értetődő. De hogy még tetszetek is, az már kellemes meglepetés! Ti vagytok a legbűbájosabb pár, Michael, te a kék szemeddel, Rowan meg azzal a fincsi vajkaramella-hangjával! Szeretnék csókot adni a szemedre, valahányszor mosolyogsz – ne csináld, hogy merészeled? – Rowannak pedig a nyakára, valahányszor mond egy szót! Egyetlenegy szót!
– Adhatok egy csókot az arcodra, Beatrice? – kérdezte gyengéden a férfi. – Neked Beatrice kuzin, te isteni darab! – Színpadiasan kapott pihegő melléhez.
– Tedd! – Szorosan behunyta a szemét, majd ugyanolyan színpadiasan kinyitotta, és körberagyogtatta.
Rowan szórakozott mosollyal figyelte őket. Lassan ideje volt indulniuk Ryan belvárosi irodájába, végeérhetetlen jogi ügyek miatt. Jaj, de borzasztó. Már mentek is.
Michael észrevette, hogy a fekete bőrkesztyű a fűre hullott. Lehajolt érte, fölhúzta.
Nem tartozik közéjük...
Ki beszélt? Ki fogalmazta meg, ki továbbította azt az információt? Lehet, hogy csak ő érti jobban, hogy kell kérdezni. Tanult Aarontól. Az az igazság, hogy nem nagyon figyelt a leckéknek erre a részére.
Leginkább ki akarta kapcsolni az egész erőt. Akármi történt is, először kapott tisztán érthető üzenetet a preparátumos összeomlás óta. Sőt, összehasonlíthatatlanul precízebb és parancsolóbb volt a szörnyű jelek többségénél, amelyeket azon a napon kapott, a maga módján ugyanolyan egyértelmű, mint Lasher jóslata.
Lassan fölnézett. Biztosan állni fog valaki az oldaltornácon, és őt figyeli a sötét árnyékból. De nem látott senkit, csak a mázolókat, akik a kovácsoltvason dolgoztak. A tornác nagyszerűen festett, amióta leszerelték az ócska szúnyoghálót, és eltávolították a fából barkácsolt korlátokat: hídként kötötte össze a hosszú, kettős szalont és a gyönyörű pázsitot.
Itt kötünk majd házasságot, gondolta álmatagon, és a nagy selyemmirtusz, mintha erre válaszolna, kecses táncra perdült a szellőtől, halványrózsaszín virágokkal cirógatta a kék eget.
Amikor délután visszatért a szállodába, üzenet várta Aarontól. Még oda sem ért a lakosztályhoz, de már föltépte a borítékot, és mihelyt kizárta az ajtóval a világot, előhúzta a vastag, tükörfényes fotót.
Szép, fekete nő nézett rá az isteni rembrandti homályból, azzal a mosollyal, amelyet eddig csak Rowan ajkán látott. A Mayfair-smaragd villogott a mesteri borongásban. Olyan fájóan élőnek látszott, hogy Michaelnek úgy rémlett, a kartonpapír mindjárt elenyészik, és az arc áttetszően fog lebegni a levegőben.
Ez lenne az ő Deborah-ja, a látomások asszonya? Nem tudta! Akármeddig tanulmányozta, nem futott át rajta a felismerés áramütése.
Azzal sem nyert semmit, amikor puszta kézzel fogta meg, csak – úgy, ahogyan számította – őrjítően értelmetlen képeket közvetítőkről és mellékszereplőkről. Miközben ült a pamlagon, kezében a fényképpel, már tudta, hogy ugyanez lenne az eredmény, ha a régi festményt érintené meg.
– Mit akarsz tőlem? – súgta.
A sötét hajú leány ártatlanul és időtlenül mosolygott rá. Idegen. Rövid és keserű leányságában megörökítve. Zsenge boszorkány, semmi több.
De neki akkor is mondtak valamit ma délután, amikor Beatrice keze megérintette az övét! Valaki használta az erőt valamilyen célra! Vagy csak az ő belső hangja volt?
Félretette a kesztyűt, ahogy mostanában szokta, ha egyedül volt, tollat-noteszt fogott, és írni kezdett.
„Igen, azt hiszem, ezúttal hasznos kis dolgot szolgált az erő, mert az üzenet volt fölényben a képekkel szemben. Nem tudom, történt-e korábban ilyen, akár azon a napon is, amikor megérintettem az üvegeket. Üzenetek vegyültek képekkel, Lasher direkt hozzám beszélt, de minden össze volt keveredve. A mai más volt.”
És ha este Ryan kezét fogná meg, miközben gyertyafénynél vacsoráznak a Karibi-terem asztalánál? Akkor mit mondana a belső hang? Ez volt az első alkalom, hogy szívesen használta volna a hatalmat. Talán mert olyan jól végződött ez a kis kísérlet Beatrice-szel.
Tetszett neki Beatrice. Bár talán csak azt látta, amit látni akart: egy hétköznapi embert, egy fodrot a realitás hullámtornyában, ami oly fontos neki és Rowannak.
„November elsején esküszünk. Jézusom, még Viv nénit is fel kell hívnom! Úgy elszomorodna, ha nem telefonálnék.”
Rowan éjjeliszekrényére tette a fényképet, hogy ő is lássa. Ott már volt egy szép virág, fehér virág, ami liliomnak látszott, illetve mégsem egészen annak. Michael fölemelte, nézegette, próbálta kitalálni, mi ilyen különös benne, és egyszer csak rájött, hogy sokkal hosszabb a szokásos liliomoknál, és a szirmai rendellenesen törékenynek tűnnek.
Szép. Nyilván Rowan téphette, mikor visszafelé jött a házból. Michael a fürdőszobába ment, vizet engedett egy pohárba, beleállította a liliomot, és visszatette az éjjeliszekrényre.
Jóval utána voltak a vacsorának, Michael rég visszatért az emeletre, a könyveihez, amikor eszébe jutott, hogy mégse érintette meg Ryan kezét, és már örült, hogy nem tette. Remekül mulattak a vacsoránál, az ifjú Pierce régi New Orleans-i legendákkal traktálta őket, amelyeket Michael kívülről ismert, ám Rowan még sose hallott, és kellemesen, vonzó lazasággal fonta össze őket a különböző rokonokról szóló adomákkal. Ám Gifford, Pierce remekül karban tartott, barna hajú anyja, különben ugyancsak született Mayfair, egyfolytában riadtan kémlelte a leendő házasokat, és jóformán ki se nyitotta a száját.
Különben ez a vacsora is a titkos örömök közé tartozott; összehasonlíthatta azzal az eseménnyel, amikor Viv néni látogatóba jött San Franciscóba Michael anyjához, és a kisfiú életében először ehetett igazi étteremben, ugyanebben a Karibi-teremben.
És ha elgondolja, hogy Viv néni is itt lesz, már a jövő héten! Kicsit értetlenkedik, de azért jönni fog. Mekkora kő esett le a szívéről!
Majd bekvártélyozza valami kedves, kényelmes garzonházba a Szent Károly úton, egy ilyen új téglaházba, amelyeknek manzárdtetejük és franciaablakaik vannak. Olyanba, hogy a néni az erkélyéről nézhesse a húshagyókeddi felvonulást. Mostantól majd figyelni fogja a hirdetéseket.
A néni taxival mehet, ahová akar. És majd szép finoman beadagolja, hogy szeretné, ha a néni is maradna, mert ő nem akar visszatérni Kaliforniába, neki már nem otthona a Liberty utcai ház.
Éjféltájt letette építészeti könyveit, és átment a hálószobába. Rowan akkor kapcsolta le a villanyt.
– Rowan – mondta a férfi –, ugye, szólni fogsz, ha látod azt a valamit?
– Miről beszélsz, Michael?
– Ha látod Lashert, szólsz nekem. Azonnal.
– Természetesen szólok! – felelte Rowan. – Egyáltalán hogy kérdezhetsz ilyet? Tedd inkább el a képeskönyveket, és gyere az ágyba.
Michael látta, hogy Deborah képe a lámpának támaszkodik, és a kép előtt ott áll pohárban a szép fehér liliom.
– Ugye, milyen bájos volt? – kérdezte Rowan. – Viszont gondolom, a Talamascát semmivel sem lehetne rábírni, hogy váljanak meg az eredeti festménytől.
– Nem tudom – mondta a férfi. – Valószínűleg nincs rá esély. Hanem ez a liliom tényleg különös. Esküdni mernék, hogy délután, mikor vízbe tettem, még egy virága volt, most meg nézd, három van, méghozzá mekkorák! Nyilván nem vettem észre a bimbókat.
Rowan meghökkent. Óvatosan kivette a virágot a vízből, és megvizsgálta. – Miféle liliom ez? – kérdezte.
– Arra hasonlít, amit húsvéti liliomnak hívtunk annak idején, de az nem ilyenkor szokott virágozni. Nem tudom, mi ez. Hol szedted?
– Én? Most látom először.
– Azt hittem, te szedted valahol.
– Nem én.
Tekintetük összekapcsolódott. Rowan sütötte le elsőnek a szemét. Lassan fölvonta a szemöldökét, kissé félrehajtotta a fejét.
– Talán csekély ajándék valakitől.
– Tulajdonképpen ki kellene dobnom.
– Ne idegeskedj, Michael. Ez csak egy virág. Rengeteg ilyen kis trükköt tartogat, elfelejtetted?
– Én nem idegeskedem Rowan, csak az van, hogy máris hervad. Nézd, barnul, és valahogy olyan ijesztő. Nem tetszik ez nekem.
– Na jó – mondta Rowan higgadtan. – Dobd ki. – Elmosolyodott. – Csak ne izgulj semmin!
– Dehogy izgulok. Mi van itt izgulnivaló? Csak egy háromszáz éves démon, önálló értelemmel, amely virágokat tud röptetni a levegőben. Hogy is ne ujjonganék, amikor idekerül a semmiből egy furcsa liliom? A fenébe, az is lehet, hogy Deborah-nak hozta. Milyen kedves tőle.
Megfordult, rámeredt a fényképre, és az ő sötét hajú Deborah-ja mintha visszanézett volna rá, ahogy Rembrandt modelljei szoktak. Összerezzent, amikor Rowan fölnevetett.
– Tudod, milyen aranyos vagy, mikor haragszol? Holott biztosan létezik tökéletesen logikus magyarázat a virág ittlétére.
– Ja, a moziban is mindig ezt mondják – felelte a férfi. – A nézőközönség pedig tudja, hogy bolondok.
Kivitte a liliomot a fürdőszobába, és a szemétbe dobta. Tényleg hervadt. Nem nagy veszteség, akárhonnan a pokolból került ide.
Rowan keresztbe font karokkal, nagyon békésen és hívogatón várta, Michael pedig rögtön elfelejtette a könyveket a nappaliban.
Másnap este egyedül ment át az Első utcába. Rowan a város divatos bevásárlóközpontjait járta Cecilia és Clancy Mayfairrel.
Csend és üresség fogadta. Még Eugenia is átment a fiaihoz és az unokáihoz. Michaelé volt a ház.
Noha remekül haladt a munka, gyakorlatilag még mindenütt létrákba és védőponyvákba lehetett botlani. Az ablakok függönytelenek voltak, és egyelőre korai lett volna lemosni őket. A csiszoláshoz és festéshez leemelt zsalugáterek egymás mellett feküdtek a füvön, mint a hosszú deszkák.
Bement a szalonba, sokáig bámulta homályos képmását az első kandalló fölötti tükörben. Cigarettája pici piros fénye jánosbogárként parázslott a sötétben.
Egy ilyen ház sose csendes, gondolta Michael. Most is hallani a gerendák és az ódon parkett pattogásának, roppanásainak fojtott énekét. Akár meg is esküdne rá az ember – már persze, ha nem használná az eszét –, hogy jár valaki az emeleten. Vagy hátul a konyhában most csuktak be egy ajtót. És az a fura hang, mintha csecsemő sírna valahol messze-messze.
Nincs itt senki. Nem ez az első este, amikor beoson, hogy próbára tegye magát és a házat. Nem is az utolsó.
Ráérősen hátrament az ebédlőbe, keresztülvágott az árnyékos konyhán, kilépett a franciaablakon. Puha fényt ontottak a frissen helyreállított fürdőház lámpái, és az úszómedence víz alatti égői. Fénylettek a szépen nyírott sövények, a fák és a kovácsoltvas bútorok, amelyeket lecsiszoltak, átfestettek, majd kis csoportokba rendeztek a tisztára söpört kockaköveken.
Az úszómedencét tökéletesen helyreállították, és csordultig feltöltötték. Lenyűgöző látványt nyújtott az a hosszúkás, négyszögletű víztükör, ahogy mélykéken csillogott és borzongott a szürkületben.
Letérdelt, megmártotta a kezét a vízben. Szeptember elejéhez képest kissé túl nagy a forróság – semmivel sincs hűvösebb, mint augusztusban –, viszont épp megfelel éjszakai úszásokhoz.
Támadt egy ötlete. Miért ne próbálná ki a medencét? Valahogy nem tűnt helyesnek Rowan nélkül – az első csobbanás olyan dolog, amit meg kell osztani. Ej, vigye el az ördög, Rowan biztosan jól mulat Ceciliával és Clancyvel. A víz pedig olyan csábító. Évek óta nem úszott medencében.
Hátranézett a néhány villanyfényes ablakra a sötétlila falon. Senki sincs itt, aki láthatná. Gyorsan ledobálta kabátját, ingét, nadrágját, cipőjét, zokniját, lehámozta az alsónadrágját, a medence mélyebbik végéhez került, és gondolkodás nélkül fejest ugrott.
Hú, ez ám az élet! Addig merült, amíg a keze bele nem ütközött a medence sötétkékre festett aljába. Ott megfordult, hogy lássa a fent villódzó fényeket.
Aztán rábízta magát a természetes felhajtóerőre, kibukkant, és a fejét rázva, a vizet taposva bámulta a csillagos eget. Nagy zsinatolás volt a kertben, kacagtak, hangos jókedvvel diskuráltak az emberek, miközben a háttérben dixieland óbégatott ütemesen.
Hüledezve megfordult, és látta, hogy a pázsiton nagy sokaság tolong a lampionfüzérek alatt, fiatal párok járták a kockaköveken, de még a gyepen is. Az összes ablak fényesen ki volt világítva. Egy fekete szmokingos fiatalember váratlanul fejest ugrott a medencébe, pont Michael orra elé, és úgy lefröcskölte, hogy semmit sem látott.
Hirtelen a szája is tele lett vízzel. A zajongás fülsiketítővé erősödött.
A medence túlsó végéről frakkos öregember integetett.
– Michael! – kiáltotta. – Azonnal jöjjön onnan, öregem, mielőtt késő lesz!
Angolos kiejtés: Arthur Langtry. Krallozni kezdett a medence vége felé, de alig három csapás után elfogyott a tüdejéből a levegő, szúró fájdalom hasított a bordái közé, ezért inkább oldalra kanyarodott.
Megragadta a medence szélét. Mire felhúzódzkodott a vízből, megint üres és csendes volt az este.
Egy másodpercig nem csinált semmit, csak zihált, próbálta csitítani lázas szívdobogását, és várta, hogy elmúljon a tüdejéből a fájdalom, de a szeme szakadatlanul pásztázta az üres teraszt, a csupasz ablakokat, a kihalt gyepet.
Kimászott a medencéből. Képtelenül nehéz volt a teste, és még a melegben is fázott. Percnyi didergés után bement a fürdőházba, fogta az egyik törülközőt, amelyet nap közben használt kézmosás után. Szárazra dörgölte magát, visszatért a medencéhez, ismét szemügyre vette a kertet és az elsötétült házat. A frissen festett fal pontosan olyan lilás volt, mint a szürkületi ég.
Az ő zihálása volt az egyetlen hang, amely megtörte a csendet, de a melléből elmúlt a fájdalom. Megparancsolta magának, hogy többször is mély lélegzetet vegyen.
Rettegett? Dühös volt? Komolyan nem tudta. Inkább olyan sokkos állapotba került, bár ebben sem volt biztos. Mintha megint négy perc alatt futott volna egy mérföldet. Megfájdult a feje. Fogta a ruháit, felöltözött. Nem volt hajlandó sietni, nem tűrte, hogy elkergessék.
Sokáig ült a hullámos vonalú, öntöttvas padon, cigarettázott, a dolgokat figyelte, és igyekezett fölidézni, mit látott. Stella utolsó mulatságát.
Arthur Langtryt.
Lasher újabb trükkjét?
Messze, a pázsiton túl, az első kerítésnél mintha mozdult volna valami a kaméliák között. Lépések visszhangzottak. De csak egy esti sétáló, aki talán leselkedett.
Addig fülelt, míg el nem halt a távoli lépések dobogása, és akkor döbbent rá, hogy a folyóparton kattogó szerelvényt hallotta, mint fiúkora Angyali Üdvözlet utcájában. És a mozdony füttyét vélte már megint sivalkodásnak.
Felállt, elnyomta a cigarettát, visszament a házba.
– Nem ijesztesz meg – közölte foghegyről. – És nem hiszem, hogy Arthur Langtry volt.
Sóhajtott valaki a sötétben? Megfordult. Csak az üres ebédlő. Csak az előtérbe nyíló, magas kulcslyuk-ajtó. Kiment, nem fáradt azzal, hogy halkan lépkedjen, jól odacsapta a talpát a padlóhoz.
Elhaló kattanás. Ajtó csukódott? És az a hang, amit az ablak ad, mikor feltolják: rezeg a fa és az üveg.
Megfordult, fölment a lépcsőn, és a homlokzati hálószobával kezdve végigjárta az összes üres helyiséget. Nem bajlódott a villannyal, ismerte a járást a műanyag lepedőkkel letakart, sejtelmesen derengő, régi bútorok között, és bőven elég volt az utcai lámpa halvány fénye.
Bejárt minden talpalatnyi helyet, aztán leereszkedett a lépcsőn és elment.
A szálloda előcsarnokából fölhívta Aaron szobáját, és megkérte az angolt, hogy jöjjön le egy italra. Barátságos, meghitt kis helyiség volt a bár a szálloda elején, néhány kényelmes asztal, szűrt fény, általában kevés vendég.
Egy sarokasztalhoz ültek. Michael rekordidő alatt leküldött egy fél sört, aztán elmesélte, mi történt. Leírta az ősz öregembert.
– Még Rowannak se akarom elmondani.
– Miért nem? – kérdezte Aaron.
– Mert nem akarja tudni. Nem akar zaklatottnak látni. Plafonra mászik tőle. Próbál megérteni, de rá másképp hatnak a dolgok. Én megőrülök, ő dühöng.
– Szerintem el kell mondania neki.
– Azt fogja mondani, hogy ne vegyek tudomást róla, és folytassam azt, amiben kedvemet lelem. Néha már arra gondolok, nem kellene-e elhúznunk innen a francba, és nem lenne-e jobb, ha valaki... – Elnémult.
– Tessék, Michael?
– Áh, bolondság! Meg is ölném, aki megpróbálna kárt tenni abban a házban!
– Mondja el Rowannak. Mondja el, egyszerűen, higgadtan, mi történt. Ne szóljon az utóhatásról, az fölzaklatná Rowant, kivéve, ha rákérdez, de ne titkolózzon előtte, Michael, főleg ilyet ne titkoljon!
Michael sokáig hallgatott. Aaron már majdnem fenékig itta a poharát.
– Van Rowannak ez a hatalma. Próbára lehet ezt tenni, lehet dolgozni vele, vagy ki lehet tanulni, mire képes?
– Igen – bólintott az angol –, de Rowan azt fogja érezni, hogy egész életében ezt használta a gyógyításra. Igaza is van. A negatív lehetőségeket viszont nemhogy nem óhajtja kibontakoztatni, de mindenestül meg akarja zabolázni.
– Igen, de az ember mégis feltételezné, hogy párszor eljátszadozna vele, laboratóriumi körülmények között.
– Talán idővel. Jelenleg Rowannak minden gondolatát kitölti az orvosi központ és a család. Egyébként meg kell mondanom, nagyszerű elképzelés ez a Mayfair Gyógyintézet. Azt hiszem, a Mayfair és Mayfair is le van nyűgözve, még ha vonakodnak is hangot adni neki. – Fölhajtotta a borát. – És magával mi van? – mutatott Michael kezére.
– Ó, javulgat. Egyre gyakrabban húzom le a kesztyűt. Nem is tudom...
– És mikor úszott?
– Hát, akkor is lehúztam, ha jól emlékszem. Úristen, nem is gondoltam rá, én... de csak nem gondolja, hogy ahhoz volt köze?
– Nem, nem gondolom. Viszont azt gondolom, nagyon helyesen föltételezi, hogy nem lehetett Langtry. Lehet, hogy ez csak egy sejtés, de úgy vélem, Langtry nem így próbálna átjönni. Mondja el Rowannak. Azt kívánja tőle, hogy feltétlenül őszinte legyen magához, ugye? Akkor mondjon el neki mindent.
Tudta, hogy Aaronnak igaza van. Vacsorához öltözötten várakozott a lakosztály nappalijában, amikor megérkezett Rowan. Michael kevert neki egy szódás whiskyt, és tájékoztatta a történtekről, olyan szárazon és kurtán, amennyire csak tudta.
Rögtön látta Rowan arcán a szorongó keserűséget. Valami rút, sötét és rettenetes már megint megmételyezte az ő konok hitét abban, hogy nincs semmi baj! Egy hang sem jött ki a torkán, csak ült a pamlagon, a vásárolt holmi csomaghegye mellett, és hozzá se nyúlt az italhoz.
– Úgy gondolom, az egyik trükkje volt – mondta Michael. – Így éreztem. A liliom, az is trükk volt. Mi azért, szerintem, élni fogunk tovább.
Ezt akarja hallani, nem?
– Igen, pontosan ezt kell tennünk – felelte kissé ingerülten a nő. Nagyon... kiborított? Én bele is bolondultam volna, ha ilyet látok.
– Nem – felelte Michael. – Megrendítő volt, de ugyanakkor igéző is. Azt hiszem, leginkább megharagított, és... na szóval, megint volt egy olyan rohamom, egy...
– Jézusom, Michael!
– Nem, nem! Üljön csak vissza, Mayfair doktornő. Kutyabajom. Csak az van, hogy mikor ezek a dolgok adódnak, annyira kimerülök, mintha egyszerre reagálna az egész szervezet, mit tudom én. Talán csak majrézok, de nem tudok róla. Valószínűleg ez van. Sráckoromban hullámvasutaztam egyszer a Pontchartrain strandon. Mikor felértünk a tetejére, azt gondoltam, na, most az egyszer nem fogom megfeszíteni magamat, teljesen lazán megyek le a csúcsról. Hát akkor a legfurább dolog történt. Éreztem a görcsöt a gyomromban és a mellemben. Fájt! Olyan volt, mintha a testem megfeszülne helyettem, akkor is, ha nem engedem. Hát ilyesmire emlékeztetett, sőt, pontosan ilyen volt.
Rowan most már végképp kétségbeesett. Ült keresztbe font karokkal, a száját összeszorítva, és kétségbe volt esve. Végül csak annyit mondott fojtottan:
– Az emberek szoktak szívrohamot kapni a hullámvasúton. Mint ahogy belehalnak a stressz más formáiba is.
– Én nem fogok meghalni.
– Mitől vagy ebben ilyen biztos?
– Mert megesett velem már korábban is – felelte Michael. – És tudom, hogy még nincs itt az idő.
Rowan kurtán, keserűen fölnevetett.
– Nagyon vicces! – mondta.
– Halál komolyan beszélek.
– Ne menj át oda egymagad többé. Ne adj alkalmat neki, hogy ezt tehesse veled.
– Marhaság, Rowan! Nem félek attól a rohadéktól! Mellesleg szeretek átjárni, és...
– És mi?
– Előbb-utóbb megmutatja magát.
– Mitől vagy ilyen biztos benne, hogy Lasher volt? – kérdezte Rowan csendesen. Arca hirtelen kisimult. – Mi van akkor, ha Langtry volt, és Langtry azt akarja, hogy hagyj el engem?
– Az nem számít.
– Természetesen számít.
– Nézd, hagyjuk ezt. Én csak őszinte akarok lenni hozzád, hogy tudjál mindenről, nem akarok elhallgatni ilyen dolgot. És azt se akarom, hogy te elhallgasd.
– Ne menj át oda többé – kérte Rowan, és elfelhősödött az arca. – Ne egyedül, ne este, ne keresd a bajt!
Michael megvetően horkantott.
Rowan fölpattant és kisietett. A férfi még sohasem látta így viselkedni. Rögtön vissza is tért, kezében fekete bőr orvosi táskájával.
– Légy szíves, gombold ki az ingedet! – szólt rá Michaelre, és már vette is elő a sztetoszkópját.
– Hogy? Mi ez? Viccelsz?
Rowan odaállt elé, kezében a sztetoszkóppal, és a mennyezetet bámulta. Majd lenézett a férfira, és elmosolyodott.
– Doktornénit játszunk, oké? Na, gombold ki az ingedet.
– Csak akkor, ha te is a tiedet.
– Majd utána. Te is meghallgathatod a szívemet, ha akarod.
– Na jó, ezzel a feltétellel. Juj, Rowan, hiszen ez a vacak hideg!
– Csak gyerekeknek szoktam megmelegíteni a tenyeremben, Michael.
– Nafene, azt hiszed, hogy az ilyen szép nagy marha emberek már nem is tudják megkülönböztetni a hideget és a meleget?
– Ne próbálj megnevettetni! Vegyél mély lélegzetet!
Michael szót fogadott.
– Na, mit hallasz?
Rowan fölállt, eltette a sztetoszkópot a táskába, visszaült a férfi mellé, és megfogta a csuklóját.
– Na?
– Úgy tűnik, rendben. Nem hallok zörejt. Nem észlelek veleszületett rendellenességeket, diszfunkciókat vagy gyöngeségeket.
– Hát ez a jó öreg Michael Curry! – jegyezte meg a férfi. – Mit mond a hatodik érzéked?
Rowan kinyújtotta a kezét, rátette a férfi nyakára. Ujjai belopóztak az ing nyitott gallérja alá. Annyira nem emlékeztetett a szokott érintésére ez a gyöngéd cirógatás, hogy Michaelnek a hideg futkosott a gerincén, és meghökkentően gyorsan gyújtott benne kis örömtüzet a szenvedély.
Egy lépés választotta el attól, hogy lemenjen dúvadba. Alighanem Rowan is érezte, ennek ellenére olyan volt az arca, mint egy üveges szemű álca, és olyan fagyott mozdulatlansággal meredt a férfira, hogy Michael majdnem megriadt.
– Rowan! – súgta.
A nő lassan visszahúzta az ujjait. Ismét önmaga lett. Játékosan a férfi farmeres ölébe ejtette a kezét, és őrjítően motoszkálni kezdett.
– Na szóval, mit mond a hatodik érzéked? – ismételte Michael, miközben alig bírta megállni, hogy ott helyben le ne szaggassa róla a ruhát.
– Hogy te vagy a legszemrevalóbb, legcsábítóbb férfi, akivel valaha egy ágyban voltam – felelte Rowan lankatagon. – Hogy észbontóan intelligens ötlet volt beléd szeretni. Hogy első gyermekünk hihetetlenül mutatós, gyönyörű és erős lesz.
– Viccelsz? Csak nem ezt láttad?
– Nem, de ez fog történni – felelte Rowan, a férfi vállára hajtva a fejét. – Csodálatos dolgok fognak történni – fonódott rá Michaelre. – Mert mi csodákat művelünk. Gyerünk innen, tegyünk valami csodát a lepedőn.
A hét végén a Mayfair és Mayfairnél lezajlott az első komoly tanácskozás, amely kizárólag a gyógyintézet létesítésével foglalkozott. Rowannal egyetértésben úgy határoztak, hogy több, összehangolt tanulmányt rendelnek a központ kivitelezhetőségéről, optimális nagyságáról és a lehető legjobb helyszínéről.
Ryan adatgyűjtő utakat tervezett be Anne Marie-nak és Pierce-nek számos nagy houstoni, New York-i és cambridge-i kórházhoz. Találkozókat szerveztek annak megbeszélésére, milyen kapcsolatokat lehetne létesíteni a város hasonló intézményeivel és egyetemeivel. Rowan szorgalmasan olvasta az amerikai kórház műszaki leírását.
Többórás távolsági beszélgetéseket folytatott régi főnökével, Larkin doktorral és más orvosokkal országszerte, javaslatokat kérve, elképzelések után érdeklődve.
Kezdte belátni, hogy legvakmerőbb álma a vagyona töredékéből is valóra váltható. Lauren és Ryan Mayfair legalábbis így gondolta, Rowan pedig rájuk hagyta, nem vitatkozott.
– De képzeld csak el, ha egy napon majd minden centjét a gyógyításra lehet költeni! – mondta négyszemközt Michaelnek. – Szérumok, antibiotikumok előállítására, műtőkre és kórházi ágyakra!
A felújítás olyan simán zajlott, hogy Michaelnek volt ideje megnézni más ingatlanokat. Szeptember közepén megvásárolt egy poros hodályt az új Nagy Várakozásoknak a Raktár utcán, alig néhány saroknyira az Első utcától és attól a helytől, ahol született. Príma ház volt, az emeleten lakás, a földszinten kovácsoltvas tornác. Ismét egy tökéletes pillanat.
Igen, gyönyörűen ment minden, és annyi örömük volt benne! A csaknem teljesen elkészült szalonba már vissza is vitték Julien kínai szőnyegeit, elegáns francia karosszékeit. Az állóóra ismét működött.
Természetesen a család megrohanta őket, hogy hagyják ott az odújukat a Pontchartrainben, és költözzenek vagy ebbe, vagy abba a házba az esküvőig, ám ők túl jól érezték magukat a Szent Károly útra néző, tágas lakosztályban. Kedvelték a Karibi-termet, az elegáns kis hotel személyzetét; szerették még a faburkolatú liftet is, mennyezetén a festett virágokkal, és az apró kávézót, amelyben néha reggeliztek.
Továbbá az emeleti lakosztályban is ott lakott még Aaron, akit mindketten nagyon megszerettek. Nap nem múlhatott el úgy, hogy össze ne jöjjenek egy kávéra, egy pohár italra vagy legalább egy kis traccsra. Az angol nem említette, hogy történtek volna vele újabb balesetek.
Szeptember utolsó heteiben lehűlt az idő. Sok estén a munkások távozása után is ott maradtak az Első utcában, bort ittak az öntöttvas asztal mellett, és nézték a fák mögé süllyedő napot.
Az utolsó fénysugár színarannyá változtatta a padlásszoba délre néző, magas ablakait.
Milyen finom, milyen fenséges! A bougainvillea kábító bőségben ontotta lila hajtásait. Minden felújított szoba, minden darab átfestett kovácsoltvas felvillanyozta őket, és a jövő ábrándjait vetítette elébük.
Időközben Beatrice és Lily Mayfair meggyőzték Rowant, hogy fehérben esküdjön, a Mária Mennybemenetele templomban. A hagyaték vélhetőleg katolikus szertartást írt elő, és a kellékeket okvetlenül szükségesnek tekintették a klán boldogságához és elégedettségéhez. Rowan látható kedvvel adta be a derekát.
Michael titokban ujjongott. Olyan lázba jött, hogy be se merte vallani. Sose remélte, hogy az ő életében is sor kerülhet ilyen szép vagy hagyományos dologra. Persze, a döntést Rowanra bízta, akit dehogy is akart ráerőltetni bármire! De még csak el is képzelni, hogy egy hagyományos, fehér menyasszonyi ruha a régi templomban, ahol egykor ministrált...
Ahogy tovább hűvösödtek a napok, és átléptek a gyönyörű, balzsamos októberbe, Michael hirtelen rájött, milyen közel vannak első közös karácsonyukhoz, amit az új házban fognak ünnepelni! Mekkora fát állíthatnak abban az óriási szalonban! Csodálatos lesz! Viv néni is beköltözött végre az új garzonházba. Egyelőre még zsörtölt a holmija miatt, Michael meg is ígérte, hogy valamelyik nap átrepül San Franciscóba, és elhozza őket, de tudta, hogy a néninek tetszik itt, és kedveli a Mayfaireket.
Igen, olyan karácsony, amelyet mindig elképzelt magának! Nagyszerű házban, királyi fával, márványkandallóban pattogó tűz mellett!
Karácsony!
Persze eszébe jutott Lasher a templomban, Lasher félreérthetetlen alakja a fenyőillatban és a gyertyaszagban, a jászolban mosolygó gipsz Jézuska látomása.
Miért nézett rá Lasher olyan szeretettel azon a réges-régi napon, amikor megjelent a szentélyben, a betlehem mellett? Miért neki? Ez a végső kérdés.
Talán sose tudja meg. Talán, de csak talán betöltötte küldetését, amiért visszakapta az életét. Talán nem is volt más, mint visszatérni, szeretni Rowant, és élvezni a közös boldogságot a házban.
Ám tudta, hogy nem lehet ilyen egyszerű. Nem tűnt logikusnak. Csoda lenne, ha örökké tartana. Csoda, mint ahogy a Mayfair Gyógyintézet is az; hogy Rowan gyereket akar, és hamarosan övék lesz a ház, az is csoda... mint ahogy csoda, ha az ember szellemet lát, édesen mosolygó szellemet a templom oltáránál, vagy a lombja vesztett selyemmirtusz fa alatt, egy hideg éjszakán.

 

 

HARMINCKILENC

HÁT ÚJRA ITT vagyunk, gondolta Rowan. Hányadik is ez? Az ötödik összejövetel a jegyespár tiszteletére? Volt Lily teája, Beatrice villásreggelije, Cecilia könnyű vacsorája az Antoine-ban. És Lauren kis partija abban a bájos, öreg házban az Eszplanád úton.
Ezúttal Metairie-ben voltak, Cortland házában, mert még mindig így hívták, holott évek óta Ryan, Gifford és legfiatalabb fiuk, Pierce lakott benne. A derűs októberi nap eszményien megfelelt egy úgy kétszáz fős kerti mulatságra.
Oda se neki, hogy csak tíz nap az esküvő, november elsején, mindenszentek ünnepén. Mayfairéknél lesz még addig két tea és egy villásreggeli, az időt és a helyet majd később beszéljük meg.
– Partira minden ürügy jó! – szögezte le Claire Mayfair. – Drágám, te nem tudhatod, milyen régen várunk valami hasonlóra!
A rokonság a pázsiton, a sikkesen nyírott magnóliafácskák alatt és az ápolt gyarmati téglaház tágas, alacsony mennyezetű szobáiban hemzsegett. A sötét hajú Anne Marie, ez az aggályosan tisztességes egyéniség, akit egészen megbabonáztak a kórházépítési tervek, tucatjával mutatott be Rowannak olyan embereket, akikkel a temetésen találkozott, és olyanokat, akiket most látott először.
Aaron szabatosan írta le Metairie-t: jellegzetes amerikai villanegyed. Ugyanígy lehettek volna Beverly Hillsen vagy a houstoni Sherman Oaksban. Azt leszámítva, hogy Rowan csak az Antillákon találkozott ehhez fogható glazúros éggel. És a járdát ugyanolyan tiszteletreméltó, vén fák szegélyezték, mint amilyenek a Kertvárosban nőnek.
Ám a ház tipikus elővárosi jelenség volt: tizennyolcadik századi, gyarmati műtárgyak, faliszőnyeg, az összes családi portré gondosan bekeretezve, megvilágítva, és Kenny G szaxofonozott hízelgő lágysággal a fehér gipszkarton falakba rejtett hangszórókból.
Egy hihetetlenül kerek fejű, éneklő haiti beszédű, koromfekete pincér töltögette a metszett poharakba a bourbont és a fehérbort. Két sötét bőrű, ropogós egyenruhát viselő szakácsnő forgatta a borssal meghintett, kövér, rózsaszín rákokat a füstölgő rostélyon. A lágy pasztell árnyalatokba öltözött Mayfair-asszonyok virágszerűeknek tetszettek a fehér öltönyös férfiak között. Totyisok dülöngéltek a fűben, dugdosták a pici rózsaszín kezüket az apró szökőkút alá, a pázsit közepén.
Rowan kilőtt magának egy komfortos ülőhelyet egy fehér kerti székben, a legnagyobb magnóliafa alatt. Bourbont szopogatott, miközben sorra kezelt a rokonaival. Kezdte megszeretni ennek a méregnek az ízét. Még be is csiccsentett egy kicsit.
Ma, miközben utoljára próbálta a fehér menyasszonyi ruhát és a fátylat, teljesen váratlan izgalomba hozta a felhajtás, és már örült, amiért többé-kevésbé rászorították a ceremóniára.
Ő lesz egy napra a királynő a folyamatos karneválban. Még a smaragdot is el tudja majd viselni, főleg mivel az óta a rettenetes éjszaka óta szépen megmaradt a dobozában. Eddig nem sikerült sort kerítenie arra, hogy beszámoljon Michaelnek az ékszer talányos és riasztó feltűnéséről. Tudta, hogy beszélnie kellene róla, többször állt ott, hogy mindjárt megteszi, aztán mégse tudta rászánni magát.
Michaelen mindenki láthatta, hogy a mennyekben jár a templomi esküvőtől. Ezen a plébánián esküdtek a szülei, őelőttük a nagyszülei. Igen, boldoggá tette az ötlet, talán még Rowannál is boldogabbá! Ha úgyse történik semmi ezzel a borzalmas nyaklánccal, miért rontaná el az örömét? Miért rontaná el mindkettőjük örömét? Utólag még mindig megmagyarázhatja, amikor a vacak már biztonságosan el lesz zárva egy széfbe. Ez nem becsapás, csak egy kis halogatás.
Azóta nem is történt semmi. Nem volt több torz virág az éjjeliszekrényen. Az idő repült, gőzerővel folyt a felújítás, a floridai házat berendezték és előkészítették a hivatalos nászútra.
Abban is rájuk mosolygott a szerencse, hogy Aaront feltétel nélkül befogadta a család, és automatikusan meghívták minden összejövetelre. Beatrice, saját közlése szerint, fülig beleszeretett; folyamatosan ugratta brit agglegény-tempói miatt, és a partiképes Mayfair-özvegyek választékával.
Még attól sem riadt vissza, hogy hangversenyre vigye Aaront, egy korosabb és gyönyörű kuzin, a tavaly megözvegyült Agnes Mayfair társaságában.
Szeretném látni, ebből miként vágja ki magát, mélázott Rowan, noha tudta, hogy Aaron a Mennyek Urával vagy a pokolbeli ördöggel is képes megkedveltetni magát. Még Lauren, a jéghegy jogász is a kegyeibe fogadta. Múltkor a löncs mellett hosszasan értekezett vele New Orleans történetéről. Ryan kedvelte, Isaac és Wheatfield kedvelte, Pierce szüntelenül faggatta európai és távol-keleti utazásairól.
Aaron ugyancsak rendíthetetlenül hű gavallérja lett Viv néninek. Mindenkinek kellene egy ilyen Vivian néni, gondolta Rowan, egy ilyen törékeny baba, kedvességtől, szeretettől túláradó apróság, aki imádattal csügg Michael minden szaván. Rowannak a krónika Millie drágájára és Belle nénijére kellett gondolnia róla.
Pedig Vivian néninek nem volt könnyű a változtatás. Noha Mayfairék azt se tudták, hogy etessék-itassák-szeressék, a néni nem győzte energiával a robajló tempót és a viharos kerepelést. Kikönyörögte, hogy ma délután otthon maradhasson, rendet rakni abban a néhány apróságban, amit magával hozott. Azért is könyörgött Michaelnek, hogy menjen át és csomagoljon össze a Liberty utcán, Michael pedig egyre halogatta az utat, noha ő is, Rowan is tudta, hogy úgysem úszhatják meg az utazást.
Rowan még szerelmesebb lett Michaelbe, amióta látta, hogyan bánik Viv nénivel; senki sem lehetett jóságosabb, figyelmesebb nála.
– Ő az én családom, Rowan – mondta egyszer a menyasszonyának. Mindenki más elment. Tudod, ha nem így alakulnak a dolgok veled, ma már a Talamascánál lennék. Ők lennének a családom.
Mennyire megértette ezt Rowan! A szavak fájó ütéssel repítették vissza néhány hónappal ezelőtti, keserű magányába.
Istenem, de szeretné, ha minden jól alakulna! Az Első utca szelleme sem zaklatta őket, mintha ő is azt kívánná, hogy kialakíthassák az életüket. Vagy Rowan haragjától bújik? Még napokkal a nyaklánc feltűnése után is átkozta.
A család tudomásul vette a Talamasca létezését, noha Aaron következetesen csűrt-csavart, ha ennek a létezésnek az oka került szóba. Talán annyit értettek csak a dologból, hogy Aaron tudós világjáró, aki azért tanúsít lankadatlan érdeklődést a Mayfairek iránt, mert olyan régi és előkelő déli család.
Márpedig az a tudós, aki fel tud hajtani egy ilyen lélegzetelállítóan gyönyörű, és a Mayfair-smaragddal hitelesített ősanyát, mint ez a Deborah, akit maga a nagy Rembrandt tett halhatatlanná, az Mayfairék szája íze szerint való történész. Csak ámultak Deborah legendájának kövein, amelyeket Aaron adagolt nekik. Te jó ég, és ők még azt hitték, Julien koholta ezt az egész badarságot a skóciai ősökről!
Bea megrendelt a fényképről egy reprodukciót olajban, hogy Deborah már az Első utcai ház faláról nézhesse az esküvőt, és mérges volt Ryanre, amiért nem vetette föl, hogy vásárolják meg az eredetit. Bár a Talamasca úgyse adná. Hála istennek, amióta Ryan mondott egy hozzávetőleges árat, azóta nem foglalkoznak a témával.
Igen, szerették Aaront, szerették Michaelt, szerették Rowant. És szerették Deborah-t.
Ha tudtak is valamit arról, mi történt sok éve Aaron, Cortland és Carlotta között, egy szóval se mondták. Nem tudták, hogy Stuart Townsend a Talamasca tagja volt, sőt, mérhetetlenül megdöbbentette őket a titokzatos tetem fölfedezése, és nem is nagyon titkolták, hogy Stellát teszik felelőssé érte.
– Nyilván ott fönt halt meg ópiumtól vagy italtól valamelyik orgián, mire Stella egyszerűen becsavarta abba a szőnyegbe, aztán ottfelejtette.
– De az is lehet, hogy megfojtotta. Emlékszel még, micsoda mulatságok voltak?
Rowan derűsen hallgatta a csevegést, a könnyen kitörő kacajokat. Egyszer sem bizsergette meg a rosszindulat. Jó szándékot érzett, ünnepelő vidámságot.
Pedig nekik is megvoltak a titkaik, főleg az öregeknek. Minden összejövetellel erősebben érezte. Ahogy közeledett az esküvő, egyre bizonyosabb lett benne, hogy valami készülődik.
Az öregek nem csak azért néztek be az Első utcába, hogy gratuláljanak, vagy ámuljanak a felújításon. Kíváncsiak voltak. Féltek. Titkaik voltak, amelyeket szerettek volna megosztani, vagy talán figyelmeztetni szerettek volna. Vagy kérdezni akartak. Esetleg az ő hatalmát tették próbára, mert nekik is volt hatalmuk. Rowan még sose találkozott ilyen szerető szívű emberekkel, akik ennyire értettek volna sötét érzelmeik palástolásához. Furcsa.
Talán ez lesz az a nap, amikor valami szokatlan dolog történik.
Milyen sok öreg volt itt! Folyt a szesz, és az október ismét kellemes meleggel simogatott, egy huzamosabb hűvös szakasz után. Nagy, fodros felhők vitorláztak a búzavirágkék égen, mint kecses gályák a passzátszélben.
Rowan meghúzta a bourbont, amely kellemesen sütötte a mellét, és körülnézett hol van Michael.
Ugyanott volt, ahol egy órája, az elsöprő egyéniségű Beatrice és a döbbenetesen dekoratív Gifford csapdájában, aki Lestan Mayfairt nevezhette anyai és Clay Mayfairt apai ősének, míg ő maga természetesen Cortland unokájához, Ryanhez ment feleségül. Úgy rémlik, más Mayfairek is elegyedtek benne, akiket Rowan pillanatnyilag nem tudott számon tartani, mert a vére felforrt a látványtól, ahogy Gifford fehér ujjai – különösebb ok nélkül – ráfonódnak Michael karjára.
Mit találnak ilyen ellenállhatatlannak az ő szíve szottyában, hogy nem akarják kiengedni a karmaikból? És egyáltalán, mitől ilyen ideges ez a Gifford? Szegény Michael! Fogalma sincs, mi történik vele! Csak ült ott, zsebre gyűrve kesztyűs kezét, mosolygott és bólogatott a hölgyek csipkelődéseire. Nem érzékelte a mozdulatok ingerkedő kacérságát, a szemekben vibráló fényt, a nevetés éles, csalogató csengését.
Megszokta a strici, hogy a disztingvált nők ellenállhatatlannak találják, és rászállnak, mert ő a gorilla, aki Dickenst olvas.
Tegnap úgy mászta meg a házhoz támasztott hosszú, keskeny létrát, mint egy kalóz a hajó kötélhágcsóját. És csak integetett onnan, lábbal a mellvédfalon, kötésig meztelenül, szélben lobogó hajjal, mintha fogalma sem lenne róla, hogy ezektől a keresetlen mozdulataitól fog Rowan szép lassan bezsongani. Cecilia fölnézett, és azt mondta:
– Hű, hogy ez micsoda jóképű ember, ugye, tudod?
– Tudom – motyogta Rowan.
Ilyenkor annyira kívánta, hogy majd' beleőrült. Most pedig még ínycsiklandóbb volt háromrészes fehér lenvászon öltönyében („Azt akarod, hogy úgy öltözzek, mint egy fagylaltos?”), amit Beatrice vásároltatott vele Perlisnél: „Te most már déli úriember vagy, drágám!”
Tiszta egy pornó. Két lábon járó pornó. Ahogy felgyűri az inge ujját, a jobb oldali visszahajtásba tűzi a Camel cigarettáját, ceruzát biggyeszt a füle mellé, úgy vitatkozik valamelyik áccsal vagy mázolóval, aztán előrelép, és úgy kapja föl a kezét, mintha most mindjárt orrba nyomná a hapsit.
Vagy mikor pucéron ugrál fejest a medencébe, miután mindenki eltakarodott a házból (szellem nem mutatkozott az első alkalom óta). És az a hétvége, mikor ellógtak Floridába, hogy fölszenteljék az új házat, és az egy szál arany karórájába, vékony nyakláncába öltözötten aludt a stégen? Anyaszült meztelenül nem lehetett volna ingerlőbb.
És ahogy úszott a boldogságban! Talán ő volt az egyetlen ember a világon, aki még a Mayfaireknél is jobban szerette a házat. Mániája volt a ház. Minden alkalmat megragadott, hogy ő is adjon egyet a melónak az emberei mellett. És egyre gyakrabban gyűrte zsebre a kesztyűjét. Úgy tűn, ha nagyon akarta, le tudta csapolni egy tárgyból a képeket, aztán már csak arra kellett vigyázni, hogy mások ne nyúljanak ahhoz a tárgyhoz. Most már egész ládára valója volt ilyen szerszámokból, amelyeket rendszeresen használt kesztyű nélkül.
Hála istennek, békében hagyják őket a rémek és a szellemek! Neki sem szabad idegeskednie azon, hogy Michael ott ül a háremével.
Okosabb, ha a körülötte összeverődött csoportra figyel, a méltóságteljes öreg Felice-re, aki most hozott magának egy széket, a fűre telepedő, csinos, locsifecsi Margaret Annre és a zordon Magdalene-re, aki fiatalnak látszik, de nem az. Ő is itt van már egy ideje, és rá nem jellemző szótlansággal figyeli a többieket.
Néha megfordul egy fej, ránéz egy szempár, és Rowan érzékeli a titkos tudás és talán egy kérdés elhaló csillámlását. De mindig valamelyik öregtől jön: a hetvenöt éves Felice-től, aki Barclay legfiatalabb lánya, vagy Lilytől, aki állítólag hetvennyolc, és Vincent unokája, vagy a tar fejű, agg Peter Mayfairtől, akinek vizenyősen fénylik a szeme, és vastag a nyaka, noha a törzse erős, a tartása egyenes – Garland legkisebb fiától, ettől a bizonyosan sokat tudó, gyanakvó véntől.
És ott van Randall, aki talán még Peter nagybátyjánál is öregebb, a lefittyedő szemhéjú bölcs, aki a túlsó sarokban roskadozik egy öntöttvas széken, le nem venné a szemét Rowanról, akárhányan tolonganak is közöttük, mintha mondani akarna valami nagyon fontosat, de nem tudja, hol kezdje.
Tudni akarom! Mindent tudni akarok!
Pierce leplezetlen áhítattal nézi, megbabonázta a Mayfair Gyógyintézet álma, amelyet majdnem olyan mohón szeretne valóra váltani, mint Rowan.
Kár, hogy elveszített valamit korábbi fesztelen kedvességéből, majdhogy bocsánatot nem kér, miközben sorra hozza bemutatni a fiatalembereket, röviden ismertetve foglalkozásukat és a rokonság fokát („Jogászfamilia vagyunk”, vagy: „Mit csinál egy úriember, ha semmit sem kell csinálnia?”). Volt Pierce-ben valami nagyon szeretni való vonás, Rowan meg akarta szabadítani a feszengésétől. Szemernyi önimádat sem bujkált a szívélyessége mögött.
Örömmel nyugtázta, hogy Pierce magától értetődően atyafiságos modorban tereli tovább az összes bemutatott ifjat Michaelhez. Mind olyan kedvesek voltak Michaelhez. Gifford egyre töltögette a poharába a bourbont. Most Anne Marie is mellé ült, és miközben nagy komolyan beszélt valamiről, a válla súrolta Michael vállát.
Állítsd le magad, Rowan! Nem zárhatod el a gyönyörű dúvadat a padlásra.
Fürtben rajzották körül, majd a fürt szétgurult, hogy egy újabb képződhessen. És egyfolytában az Első utcai házat emlegették, mindig csak a házat! Mert leplezetlenül örültek a felújításnak.
Az Első utca volt az ő fároszuk; hogy utálták nézni a romlását, hogy gyűlölték érte Carlottát! Rowan rajtakapta a gyűlöletet a gratuláló szavak mögött. Kóstolhatta, ha a szemükbe nézett. A ház megszabadult végre a förtelmes igától! Elképesztő, mennyit tudtak a legújabb változásokról és leletekről! Még azt is tudták, milyen színeket választott Rowan a szobákhoz, holott nem is látták őket.
De nagyszerű, hogy Rowan megtartja a régi hálószobai garnitúrákat! Tudja-e, hogy egykor Stella aludt Carlotta ágyában? A Millie szobájában levő ágy pedig Katherine grandmere-é volt, és Julien dédnagybácsi az első szoba ágyában született, ugyanabban, amelyik Rowan és Michael ágya lesz.
Mit gondolnak vajon a kórház álmáról? A néhány beszélgetésben, amelyeket a cégen kívül állókkal folytatott, meglepő fogékonysággal találkozott. El voltak ragadtatva, hogy Mayfair Gyógyintézet lesz a neve.
Rowan, mint a múlt héten kifejtette Beának és Ceciliának, létfontosságúnak tartotta, hogy a központ úttörő jellegű legyen, és eddig mellőzött igényeket elégítsen ki. Igen, feltétlenül szükséges, hogy kutatásokhoz teremtsen ideális feltételeket, ám nem lesz elefántcsonttorony, hanem igazi kórház, ágyainak jelentős hányadát olyan betegeknek tartják fent, akik nem tudnak fizetni a gyógykezelésért. Ha ide vonzza az ország első ideggyógyászait és idegsebészeit, ha élenjáró, hatékony központ lesz belőle, ahol páratlan kényelemben és csúcstechnikával kezelik a neurológiai problémákat, akkor ő sem élt hiába.
– Szerintem szenzációs! – mondta Cecilia.
– Azt hiszem, épp ideje! – mondta Carmen Mayfair löncs közben. Tudod, a Mayfair és Mayfair mindig is osztogatta a milliókat, de ez az első ilyen kezdeményezés!
És ez még csak a kezdet! Egyelőre fölösleges említeni, hogy forradalmasítani akarja az intenzív osztályok szerkezetét és elrendezését, a betegek családjainak elszállásolását, különleges oktatási programokat akar a házastársaknak és a gyermekeknek, akinek részt kell venniük a gyógyíthatatlan betegségekkel vagy rokkantsággal megvert emberek rehabilitációjában.
Minden nap szélesebb szárnyakat adott a látomásnak. Emberközpontú tantervről álmodott, a modern orvostudományban közhellyé lett borzalmak és visszaélések megszüntetésére; olyan ápolónőképzőt tervezett, ahonnan egészen új feladatokra alkalmas szuperápolónők kerülnek ki.
A „Mayfair Gyógyintézet” szavak egyet jelenthetnek majd a szakma legprímább, legemberségesebb, legérzékenyebb képviselőivel!
Igen, mind büszkék lesznek rá! Hogy is ne lennének?
– Még egy italt?
– Igen, köszönöm. Bourbon jó lesz. Túlságosan is jó.
Kacaj.
Ivott egy kortyot, és biccentett a köszönni jött, fiatal Timmy Mayfairnek, és üdv még egyszer Bernadette Mayfairnek, akivel futólag találkozott a temetésen, a vörös hajú, masnis, szép kislánynak, CeeCee lányának, akinek a neve Mona Mayfair, igen, és a fiús Jennifer Mayfairnek, Mona kebelbarátnőjének és negyed-unokatestvérének, igen, mi már ismerjük egymást. Jenn-nek olyan hangja volt, mint neki, mély és fátyolos.
A bourbon jobb, ha nagyon hideg. De alattomos is. Tudta, hogy egy icipicit túlzásba viszi az ivást. Ivott még egy kortyot, válaszul a felköszöntőre. Sorra mondták a tósztokat a házra és a házasságra. Hát itt másról se beszélnek az emberek?
– Rowan, vannak egészen régi fényképeim...
– ...és anyám kivágta az összes újságcikket...
– ...a New Orleansról szóló könyvekben, benne bizony, van néhány egészen régi könyvem, beadhatom a szállodába...
– ...nem fogjuk éjjel-nappal rátok törni az ajtót, de csak hogy tudjuk!...
– Rowan, az ősapáink születtek abban a házban... mindenki, akit itt látsz...
– Ó, szegény Millie drága, hogy nem érhette meg ezt a napot...
– ...egy köteg dagerrotípia... Katherine, Darcy és Julien. Tudod, hogy Julient mindig az első ajtó előtt fényképezték? Hét olyan képem van róla, amely az első ajtó előtt ábrázolja!
Az első ajtó?
Egyre többen lettek a Mayfairek, és végül meghozták a vénséges Fieldinget is, Clay vörös szemhéjú fiát, akinek tar koponyáján áttetszően feszült a vékony bőr.
Alighogy leereszkedett a székre Rowan mellé, rögtön elébe járultak köszönni a fiatalok, úgy, ahogy Rowant üdvözölték.
Hercules, a haiti szolga, egy pohár bourbont nyomott az aggastyán kezébe.
– Ezt parancsol, Mr. Fielding?
– Igen, Hercules, csak semmi ételt! Rá se bírok nézni az ételre! Eleget ettem egy életre!
Ugyanolyan mély, kortalan hangja volt, akár a vénasszonynak.
– Hát nincs többé Carlotta – jegyezte meg gyászosan Beatrice-nek, aki odajött, hogy puszit adjon neki. – Én vagyok az egyetlen salabakter, aki még maradt.
– Te beszélsz, aki örökké fog élni? – pirongatta Bea, beterítve őket virágillatú, édes parfümjével, amely ugyanolyan drága volt, mint lángszínű selyemruhája.
– Nem hinném, hogy annyival idősebb vagy nálam – közölte a Fielding mellett ülő Lily Mayfair, és horpadt arcával, szöszös, fénylő, fehér hajával valóban olyan ősöregnek látszott egy pillanatra, akár az aggastyán, akinek a karját megfogta csontos kezével.
– Szóval felújítod az Első utcát – fordult Fielding Rowanhoz –, hogy ott lakhassatok az embereddel. – Eddig minden rendben?
– Miért ne lenne? – kérdezte Rowan, gyengéden mosolyogva, és egészen meghatódott, amikor az öregember váratlanul megfogta a kezét.
– Remek hír, Rowan! – Fahangja kitisztult, most, miután lélegzethez jutott a bejáratnál kezdődő, hosszú vándorlás után. – Remek hír! – Fielding szaruhártyája megsárgult, ám a műfogsora hófehér volt. – Évtizedeken át senkinek sem engedte, hogy hozzányúljon! – mondta haragosan. – A vén boszorkány!
A baloldalt gyülekező asszonyok levegő után kaptak. Ez kellett Rowannak! Peregjen csak le a glazúr!
– Nagyapu, az ég szerelmére... – Gifford volt, Fielding könyöke mellett. Fölemelte a fűre hullott kampósbotot, és a szék támlájára akasztotta. Fielding rá se hederített.
– Hát pedig ez az igazság! – közölte. – Hagyta rommá lenni! Kész csoda, hogy egyáltalán fel lehet újítani!
– Nagyapu! – kérte Gifford, már-már kétségbeesetten.
– Ó, hadd beszéljen, drágám! – mondta a kissé rezgő fejű Lily, és Rowanra villantotta a szemét, miközben vékony keze görcsösen kapaszkodott a poharába.
– Csak nem képzeled, hogy bárki is befoghatja a számat? – kérdezte az öregember. – Carlotta azt mondta, ő nem engedi. Mindent rákent. Hitt benne, és fel is használta, ha megfelelt a célnak.
Körülöttük elcsendesedtek az emberek. Mintha még a fény is elborult volna egy kicsit, ahogy közelebb húzódtak. Rowan látómezejének szélén sötétszürkén átvonult Randall alakja.
– Nagyapu, kérlek, inkább ne... – mondta Gifford.
Én meg kérlek, hogy inkább igen!
– Ő volt az – mondta Fielding. – Azt akarta, hogy dőljön csak össze az egész. Néha eszembe jut, hogy tulajdonképpen fel kellett volna gyújtania, mint a gonosz Mrs. Danversnek a Manderley-házat. Drukkoltam is, hogy egyszer megteszi. Elégeti az összes régi képet. Láttad a képeket? Láttad Julient és a fiait a kapu előtt?
– A kapu? A kulcslyuk-ajtóra gondolsz a ház homlokzatán?
Hallotta ezt Michael? Igen, már jön is, miközben a sutyorgó Ceciliát próbálja elhallgattatni, aki nem látszik észrevenni az ő megrettent arcát.
Aaron diszkréten meghúzódik egy közeli magnóliafa alatt, onnan figyeli merőn a csoportot. Bár elvarázsolhatná őket, hogy ne lássák Aaront!
Ám ők senkit se láttak egymáson kívül. Fielding bólogatott, és most megszólalt Felice. Ezüst karpereceivel csilingelve szögezte rá az ujját Fieldingre:
– Beszélj csak neki róla! Szerintem azt kell tenned! Akarod hallani a véleményemet? Carlottának kellett az a ház. Ő akart dirigálni abban a házban. Űrnő is volt benne holta napjáig, nem igaz?
– Nem akart az semmit! – morogta Fielding, és lanyhán legyintett bal kezével. – Éppen az volt az átka. Csak pusztítani akart.
– Mi van az ajtóval? – kérdezte Rowan.
– Nagyapu, beviszlek...
– Nem viszel sehova, Gifford! – torkolta le Fielding, és a hangja szinte fiatalos volt az elszántságtól. – Rowan visszaköltözik abba a házba. Rowannak el kell mondanom dolgokat.
– Egymás közt! – jelentette ki Gifford.
– De drágám, hagyd már beszélni, mit árthat az? – kérdezte Lily. – Különben is egymás között vagyunk. Mind Mayfairek vagyunk.
– Az egy gyönyörű ház, Rowan nagyon fogja szeretni! – csattant föl Magdalene. – Miben sántikáltok, el akarjátok ijeszteni?
Randall megállt Magdalene mögött. Öreg arca hosszú, mély árkoktól szabdaltan csüngött a csontjairól, a szemöldökét felhúzta, száját kissé összecsücsörítette, úgy tekintett alá Fieldingre.
– De hát mit akartatok mondani? – kérdezte Rowan.
– Ez csak egy csomó régi mese – mondta Ryan, és lassabban beszélt, mert uralkodni próbált ingerültségén. – Mindenféle buta, ócska mese egy ajtóról, aminek semmi értelme sincs.
Michael beállt Fielding mögé, Aaron közelebb jött. A Mayfairek még mindig nem vettek tudomást róluk.
– Én tudni szeretném – szólalt meg Pierce. Randall mellett állt, Felice balján. Felice szúrósan bámulta Fieldinget, és a feje billegett egy kicsit, mert felöntött a garatra. – Dédapámat az ajtó előtt festették le. Ott van bent a portréja. Mindig az előtt az ajtó előtt állnak.
– És miért ne állhatnának a képeken az első tornácon, a bejárat előtt? – kérdezte Ryan. – Ott laktak! Ne feledjük, hogy Carlotta előtt ükapánk háza volt!
– Ez az – motyogta Michael. – Ott láttam én az ajtót. A képeken. Úristen, alaposabban meg kellett volna néznem a képeket...
Ryan rásandított, Rowan kinyújtotta a kezét, intett, hogy jöjjön oda, Ryan a tekintetével kísérte Michaelt, miközben az megkerülte hátulról Rowan székét, majd a fűbe telepedett, hogy Rowan a vállára tehesse a kezét. Aaron már egészen közel állt hozzájuk.
– De még a régi fényképeken is az ajtó előtt állnak! – vitatkozott Pierce. – Mindig egy kulcslyuk-ajtó előtt. Vagy a bejáratnál, vagy egy másiknál...
– Igen, az ajtó! – vágott közbe Lily. – És az ajtó a kriptán! Ugyanaz a mély kulcslyuk-ajtó a fülkék fölött! Még csak azt se tudjuk, ki faragta oda!
– Hát természetesen Julien! – dübörögte Randall mély hangon. Rögtön feléje fordult mindenki. – És Julien tudta, mit csinál, mert neki és az akkoriaknak még jelentett valamit az ajtó!
– Ha ennyi szamárságot összehordtok – szólalt meg Anne Marie –, Rowan nem fog...
– Ó, de én nagyon szeretném tudni! – tiltakozott Rowan. – Mellesleg semmi sem tarthat vissza bennünket attól, hogy beköltözzünk a házba.
– Abban ne légy ilyen biztos – intette Randall sötéten.
Lauren hideg helytelenítéssel nézett rá.
– Ez most nem a rémmesék ideje! – sziszegte.
– Muszáj fölkavarnunk ezt az összes mocskot?– kiáltotta Gifford feldúltan. Pierce aggódva pillantott rá, de épp úgy állt, hogy az apja volt a kis csoport egyik végén, az anyja a másikon. Ryan, aki közelebb volt, megfogta a felesége karját, és valamit súgott a fülébe. Gifford ki akar tálalni, gondolta Rowan.
– Mit jelent az ajtó? – kérdezte. – Miért álltak mindig az ajtó elé?
– Nem szeretek beszélni róla! – kiáltotta Gifford. – Miért kell nekünk mindig a múltban vájkálnunk, ha összejövünk? Inkább a jövővel törődnénk!
– A jövőről beszélünk – mutatott rá Randall. – Vannak dolgok, amelyekről a menyecskének tudnia kell.
– Szeretném tudni, mit jelent az ajtó – mondta Rowan.
– Hát akkor halljuk, vén kriptaszökevények! – rikkantotta Felice. – Mi a mondanivalótok az után, hogy évekig adtátok a cicust, aki fejest ugrott a tejfeles köcsögbe?
– Az ajtónak a paktumhoz és az ígérethez van köze – mondta Fielding. – És ez egy titok, amelyet kezdetektől fogva adtak át egymásnak a nemzedékek.
Rowan Michaelre pillantott, aki fölhúzott térdére támasztotta a karját, úgy bámulta az aggastyánt. Az a kárhozott, fejvesztett zűrzavar ült az arcán, ami akkor szokott, ha a látomásairól beszélt. Annyira nem volt jellemző rá ez az arckifejezés, mintha nem is lenne azonos önmagával.
– Én sose hallottam semmiféle ígérettől – jelezte Cecilia. – Sőt, ha már itt tartunk, paktumról vagy ajtóról se.
Odajött Peter Mayfair, aki ugyanolyan kopasz és szúrós szemű volt, mint Fielding. Tulajdonképpen már az egész rokonság körülöttük állt, háromszoros-négyszeres gyűrűben. Pierce mögött Isaac és Wheatfield szorongott.
– Azért, mert ők nem beszéltek róla! – közölte Peter kissé színpadias reszketegséggel. – Ez az ő titkuk volt, és nem akarták, hogy mások tudjanak róla!
– Kiket értesz „ők” alatt? – kérdezte Ryan, némileg kásásra ivott hangon. – A nagyapámról beszélsz? – Gyorsan húzott egyet az italából. Cortlandról, ugye?
– Nem akarom...! – suttogta Gifford, ám Ryan intett, hogy maradjon csendben. Fielding is integetett, hogy hallgasson, sőt, még egy rosszindulatú pillantást is vetett Giffordra.
– Persze Cordand is közéjük tartozott! – sandított Fielding a golyófejű Peterre. – És ezt mindenki tudta is róla!
– Hogy mondhatsz ilyen borzasztóságot? – kérdezte haragosan Magdalene. – Én úgy szerettem Cortlandet!
– Nagyon sokan szerettük Cortlandet! – dühödött föl Peter. – Bármit megtettem volna Cortlandért, de akkor is közéjük tartozott, oda bizony! Akárcsak az apád, Ryan! Pierce szénior is közéjük tartozott, amíg Stella élt, és Randall apja is. Nincs igazam?
Randall fáradtan bólintott, és fáradtan meghúzta a whiskyjét. A sötét arcú Hercules diszkréten körbejárt, és arany bourbont töltögetett a poharakba.
– Hogy érted azt, hogy közéjük tartozott? – kérdezte Pierce. – Ezt hallom, amióta az eszemet tudom. Közéjük tartozik! Nem tartozik közéjük! Mit jelent ez?
– Semmit – felelte Ryan. – Ez afféle klub volt, családi klub.
– Fenét volt – közölte Randall.
– Azok is kihaltak Stellával – mondta Magdalene. – Anyám közel állt Stellához, eljárt azokra az összejövetelekre, nem volt ott semmiféle tizenhárom boszorkány! Svindli volt az egész.
– Tizenhárom boszorkány? – kérdezte Rowan. Érezte Michaelben a feszültséget. A gyűrű keskeny hézagában látta Aaront, amint háttal a fának úgy nézi az eget, mintha nem is hallaná őket, de Rowan tudta róla, hogy mindent hall.
– Az is része a legendának – felelte Fielding, hideg határozottsággal hangsúlyozva fölényét a többiekkel szemben. – Az is része az ajtó és a paktum meséjének.
– Hogy szólt a mese? – kérdezte Rowan.
– Hogy mindenkit megvált az ajtó és a tizenhárom boszorkány – mondta Fielding, újabb pillantással Peterre.
– Ez egy rejtvény volt – csóválta a fejét Randall. – Stella sose tudta megfejteni, mit jelent.
– Megvált? – kérdezte a fiatal Wheatfield. – Úgy érted, ahogy a keresztények üdvözülnek?
– Halleluja, meg leszünk váltva! – örült Margaret Ann, és bedobta az itókáját, néhány cseppet fröccsentve a ruhájára. – Mayfairék fölmennek a mennyekbe! Tudtam én, hogy ennyi pénzzel előbb-utóbb kifundál valaki valamit!
– Be vagy rúgva, Margaret Ann! – sziszegte Cecilia. – Mint ahogy én is!
Koccintottak.
– Stella a tizenhárom boszorkányt próbálta összehozni ezeken a bulikon? – kérdezte Rowan.
– Igen – felelte Fielding. – Pontosan ezzel próbálkozott. Boszorkánynak nevezte magát, akárcsak Mary Beth, az anyja, sose rejtette véka alá, azt mondta, megvan benne a hatalom, és látja az embert.
– Én ezt nem fogom tűrni...! – Gifford hangja hisztérikusan emelkedett.
– Miért? Mi ezen olyan ijesztő? – kérdezte Rowan szelíden. – Hát nem csak egy ódon legendáról van szó? És ki az az ember?
Csönd. Mind őt lesték, mind azt várta, hogy a másik szóljon elsőnek.
Lauren szinte haragosan meredt rá, Lily enyhe gyanakvással. Tisztában voltak vele, hogy Rowan ugratja őket.
– Tudod te, hogy nem ódon legenda – morogta Fielding az orra alatt.
– Mert ők hittek benne! – mondta Gifford reszkető szájjal, fölemelve az állát. – És mert rossz dolgokat követtek el, ilyen régi, balga álhitek miatt!
– Miféle rossz dolgokat? – ütötte a vasat Rowan. – Arra célzol, amiket Carlotta művelt anyámmal?
– Azokra a dolgokra célzok, amelyeket Cortland művelt – mondta Gifford. Most már egész testében reszketett, látni lehetett, hogy a hisztéria kerülgeti. Kihívóan meredt a férjére, majd a fiára, végül visszafordult Rowanhoz. – És természetesen Carlottára is. Mind elárulták anyádat! Ó, de sok minden van, amit még nem tudsz!
– Csss, Gifford, túl sokat ittál! – súgta Lily.
– Gifford, menj be! – szólt rá Randall.
Ryan karon fogta a feleségét, hozzáhajolt, valamit sugdosott a fülébe. Pierce sietett segíteni az apjának. Közösen terelték távolabb Giffordot a csoporttól.
Felice aggodalmasan pusmogott Magdalene-nel. A kör szélén valaki megpróbálta összegyűjteni és elvinni a gyerekeket. – De én tudni akarom! – közölte egy kötényruhás kislány.
– Tudni akarom – visszhangozta Rowan. – Miket műveltek?
– Igen, meséljetek csak Stelláról! – mondta Beatrice, kényszeredetten sandítva Giffordra, aki a férje vállán zokogott, miközben Ryan igyekezett arrébb vezetni.
– Hittek a fekete mágiában, hittek bizony! – szólt Fielding. – És hittek a tizenhárom boszorkányban meg az ajtóban, de sose jöttek rá, hogy kell összehozni.
– Miért, mit gondoltak, mit jelent? – érdeklődött Beatrice. – Szerintem ez elbűvölő! Mondjad!
– Te pedig add tovább az egész country-klubnak! – vágta rá Randall. – Ahogy szoktad!
– No és miért ne adnám? – vitatkozott Beatrice. – Netán máglyán égetnek meg érte?
Ryan betuszkolta a házba Giffordot. Pierce becsukta mögöttük a franciaajtót.
– Nem, én tudni akarom! – Beatrice keresztbe fonta a karjait, és közelebb lépett. – Szóval Stella nem ismerte a jelentését. Akkor ki ismerte?
– Julien – felelte Peter. – Az öregapám. Ő tudta. Tudta, és elmondta Mary Bethnek. Írásban testálta rá, de Mary Beth elégette a feljegyzéseket, aztán szóban közölte Stellával, de Stella sose értette igazán.
– Stella sose figyelt semmire – szögezte le Fielding.
– Soha, semmire – szomorkodott Lily. – Szegény Stella. Azt hitte, az élet a partikból, a csempészett szeszből és az ő bolond barátaiból áll.
– Tulajdonképpen nem hitt benne – mondta Fielding –, és ebből lett a baj. Játszadozni akart vele. És mikor valami elromlott, megrémült, és a csempészett pezsgőbe fojtotta a félelmeit. Olyan dolgokat látott, amelyek akárkit meggyőztek volna, de továbbra se hitt, se az ajtóban, se az ígéretben, se a tizenhárom boszorkányban, csak mikor már késő volt, mert Julien és Mary Beth is elment.
– Tehát Stella megszakította az információ láncát? – kérdezte Rowan. – Ezt akarod mondani? Hogy titkokat is örökölt a nyaklánccal és a többivel együtt?
– Egymagában a nyaklánc sose volt olyan fontos – felelte Lily. – Carlotta szörnyű felhajtást csapott belőle, pedig csak az van, hogy a nyaklánc nem vehető el... na szóval, nem szabad elvenni az örökösnőtől, mert az az övé. Carlotta a fejébe vette, hogy ha elzárja az ékszert, vége lesz a furcsaságoknak, úgyhogy belevágott egy újabb ilyen értelmetlen kis hadjáratába.
– Carlotta tudta – közölte Peter, és kissé lenézően sandított Fieldingre. – Tudta, mit jelent az ajtó és a tizenhárom boszorkány.
– Ezt honnan veszed? – kérdezte Lauren. – Carlotta bizonyosan nem említett ilyet.
– Hát persze, hogy nem, miért is tette volna? – méltatlankodott Peter. – Azért tudom, mert Stella mondta anyámnak. Carlotta tudta, és Carlotta nem volt hajlandó segíteni Stellának, amikor az megpróbálta beteljesíteni a régi jóslatot. Aminek, mellesleg, semmi köze az üdvözüléshez vagy a hallelujához. Nem ez a lényeg.
– Azt meg ki mondja? – kérdezte Fielding.
– Én mondom, személyesen.
– No, és te mit tudsz róla? – kérdezte Randall szelíden, csipetnyi gúnnyal. – Nekem maga Cortland mondta, hogy ha összehozzák a tizenhárom boszorkányt, megnyílik az ajtó a világok között.
– A világok között! – fújt Peter. – Mármost mi köze annak a megváltáshoz, azt szeretném én tudni? Cortland nem tudott semmit! Ugyanúgy nem, mint Stella! Cortland mindig a tények után loholt. Ha tudta volna, segít Stellának. Cortland ott volt. Akárcsak én.
– Hol? – kérdezte Fielding megvetően.
– De csak nem Stella összejövetelein! – mondta Lily.
– Stella a jelentést akarta megfejteni ezeken az összejöveteleken – közölte Peter. – És én ott voltam.
– Ezt sose tudtam – mondta Magdalene. – Sose tudtam, hogy ott jártál.
– Hogy lehettél ott? – kérdezte Margaret Ann. – Hiszen az száz éve volt!
– Dehogy volt. 1928-ban volt, és én ott voltam – mondta Peter. – Tizenkét éves voltam, és apám rettentően megharagudott anyámra, amiért elengedett, de akkor is ott voltam. Akárcsak Lauren. Lauren, aki négyéves volt.
Lauren fegyelmezetten biccentett. A pillantása elrévedt, mintha emlékezne, de kívül maradt a drámán.
– Stella összehozott tizenhármunkat – folytatta Peter. – Az egész a képességeinkre volt alapozva, tudjátok, azokra az okkult adottságokra, hogy olvastunk a gondolatokban, szellemeket láttunk, mozgattuk a tárgyakat.
– Gondolom, te mindegyikhez értesz – gúnyolódott Fielding. – Azért is verlek meg mindig pókerben.
Peter megrázta a fejét.
– Senki se tudta úgy csinálni, mint Stella. Kivéve talán Cortlandet, de még ő is gyengébb volt Stellánál. Aztán Pierce szénior, benne megvolt az ándung, méghozzá komolyan, de ő fiatal volt, és mindenben Stella dirigált neki. Mi többiek úgy kerültünk oda, hogy nálunk jobbat nem tudott felhajtani. Ezért kellett ott lennie Laurennek. Laurenben erősen megvolt az ándung, Stella pedig még ennyi lehetőséget se akart kihagyni.
Szóval összejöttünk abban a házban, és az volt a cél, hogy megnyissuk az ajtót. Hogy kört formálunk, elképzeljük a célt, és akkor megjelenik ő, át fog jönni, és velünk lesz. És nem lesz szellem többé, hanem belép ebbe a való világba.
Rövid csend támadt. Beatrice úgy meredt Peterre, mintha az öregember is kísértet lenne. Fielding is őt tanulmányozta, leplezetlen hitetlenséggel, és talán némileg csúfondárosan. Randall szenvtelenül húzódott meg arcának vastag redői mögött.
– Rowan nem is tudja, miről beszélsz – mondta Lily.
– Nem, és szerintem abba kellene hagynunk ezt az egészet – csatlakozott Anne Marie.
– Tudja – mondta Randall, farkasszemet nézve Rowannal.
– Mit értesz az alatt, hogy belép ebbe a való világba? – kérdezte Rowan Petertől.
– Úgy értem, hogy nem szellem lesz többé. Nemcsak megjelenik, de itt is marad, mert... anyaggá lesz.
Randall úgy tanulmányozta Rowant, mintha olyasmit látna, amit nem egészen tud meghatározni. Fielding fölnevetett, kurtán, marón, fölényesen.
– Ezt a részét Stella találhatta ki! Apám nem ezt mondta. Megváltást mondott. Mindenki megváltatik, aki része a paktumnak. Máig hallom, ahogy mondja anyámnak.
– Mit mondott még az apád? – kérdezte Rowan.
– De csak nem hiszel ilyenekben? – rémüldözött Beatrice. – Jaj istenem, Rowan!
– Ne vedd komolyan, Rowan! – mondta Anne Marie.
– Stella orvosi eset volt, drágám – mondta Lily.
Fielding a fejét csóválta.
– Megváltás, ezt mondta az apám. Mindenki meg lesz váltva, ha megnyílik az ajtó. Ez egy rejtvény volt, aminek a jelentését Mary Beth se ismerte jobban a többieknél. Carlotta esküdözött, hogy kitalálta, de ez nem volt igaz. Csak Stellát akarta kínozni. Szerintem még Julien se tudta.
– Szó szerint ismered a rejtvényt? – kérdezte Michael.
Fielding jobbra fordította a fejét, és letekintett Michaelre. Mindenki őt nézte, mintha most döbbentek volna rá, hogy ő is ott van. Rowan gyengéden átfogta a tarkóját, és közelebb tolta hozzá a lábát, mintegy jelezve, hogy ez az ember az ő része.
– Igen, hogy szólt a rejtvény? – kérdezte ő is.
Randall Peterre pillantott, aztán mindketten Fieldinget nézték. Az csak a fejét rázta.
– Sose ismertem. Nem is hallottam róla, hogy létezne speciális szöveg. Annyiról volt szó, hogy ha lesz tizenhárom boszorkány, meg fog nyílni az ajtó. És az apám azt mondta Julien halálának éjszakáján: „Most, hogy nincs Julien, már sose lesz meg a tizenhárom”.
– És ki adta föl nekik a találós kérdést? – vette át a szót Rowan. – Az ember?
Megint őt bámulta mindenki. Még Anne Marie is megszeppent, Beatrice pedig olyan tanácstalannak látszott, mintha valaki otromba illetlenséget követett volna el. Lauren nagyon furcsán nézett Rowanra.
– Azt se tudja, miről van szó! – közölte Beatrice.
– Szerintem el kellene felejtenünk az egészet – mondta Felice.
– Miért? Miért kellene elfelejtenünk? – kérdezte Fielding. – Netán azt képzeled, hozzá nem fog eljönni az ember, ugyanúgy, mint a többiekhez? Mi változott?
– Meg fogod ijeszteni! – mondta Cecilia. – Engem már meg is ijesztettél!
– Az ember adta föl nekik a találós kérdést? – ismételte Rowan.
Senki sem felelt.
Mivel bírhatná rá őket, hogy ismét kezdjenek el beszélni, tárják föl, amit tudnak?
– Carlotta beszélt nekem az emberről. Nem félek tőle.
Milyen csendesnek tűnt a kert. Minden Mayfair odasereglett a körbe, kivéve Ryant, aki Giffordot vitte el. Még Pierce is visszatért, és beállt Peter mögé. Már majdnem szürkült. A személyzet elpárolgott, mint akik tudják, hogy így a legokosabb.
Anne Marie elvett egy üveget a közeli asztalról, és hangos kotyogással megtöltötte a poharát. Egy másik kéz is a palackért nyúlt. Aztán a harmadik. Ám a szemük egy pillanatra sem engedte el Rowant.
– Mind azt akarjátok, hogy féljek? – kérdezte ő.
– Nem, dehogy! – tiltakozott Lauren.
– Ugyan már! – csatlakozott Cecilia. – Szerintem az ilyen szövegek képesek tönkretenni mindent.
– ...egy olyan nagy, félhomályos, öreg házban...
– ...szamárság, ha a véleményemre vagy kíváncsi...
Randall megrázta a fejét, Peter azt motyogta, nem, de Fielding csak nézte.
Ismét csönd lett, hópaplanként borult a családra. Surrogó sötétség gyülekezett a fácskák alatt. Az apró táblákra osztott franciaablakokból fény hullott a pázsitra.
– Közületek látta valaki valamikor az embert? – kérdezte Rowan.
Peter kifürkészhetetlen komolysággal nézett maga elé. Mintha észre se vette volna, amikor Lauren bourbont töltött a poharába.
– Istenem, bár én láthatnám! – szólalt meg Pierce. – Csak egyszer.
– Egyetértek! – mondta Beatrice. – Én ugyan nem próbálnám lerázni! Szólnék hozzá...
– Fogd már be a szádat, Bea! – förmedt rá Peter váratlanul. – Te nem tudod, miről beszélsz! Sose tudtad!
– Mert te tudod! – vette védelmébe Lily metsző hangon Beát. – Gyere az asszonyokhoz, Bea! Ha háború lesz, állj a jó oldalon!
Beatrice a fűbe telepedett, Lily széke mellé.
– Utállak, vén mesüge! – közölte Peterrel. – Majd szeretném látni, hogy te mit csinálnál, ha egyszer szembekerülnél az emberrel!
Peter csak a szemöldökét rántotta föl, és meghúzta a whiskyjét. Fielding megvetően vigyorgott, és az orra alatt motyogott valamit.
– Sokszor átmentem az Első utcába – mondta Pierce –, és órákig lógtam a vaskerítés mellett, hátha meglátom, legalább egy pillanatra!
– Az ég szerelmére! – háborodott föl Anne Marie. – Nincs jobb dolgod?
– Nehogy meghallja anyád – dünnyögte Isaac.
– Ti mind hisztek benne – állapította meg Rowan. – Csak kell lennie a valakinek, aki látta.
– Ezt meg miből gondolod? – nevetett Felice.
– Apám szerint kitaláció, csak egy régi mese – mondta Pierce.
– Bölcsen tennéd, Pierce, ha a jövőben nem fogadnád apád minden szavát úgy, mint a szent evangéliumot, mert nem az – tanácsolta Lily.
– Te láttad, Lily néni? – kérdezte Pierce.
– Láttam, Pierce – felelte Lily fojtottan. – Láttam.
A többiek elhűltek, kivéve a három öregembert, akik csak összenéztek. Fielding bal keze megrebbent, mintha gesztikulálni, szólni akarna, aztán mégse tette.
– Igazi – mondta Peter komoran. – Olyan igazi, mint a villám; olyan igazi, mint a szél. – Megfordult, bősz pillantást vetett az ifjú Pierce-re, majd Rowanra, mintha feltétlen figyelmet és hitet követelne, aztán Michaelen állapodott meg a pillantása. – Láttam. Láttam azon az éjszakán, amikor Stella összehozott minket. Azóta is láttam. Lily is látta. Lauren szintén. Te is, Felice, tudom, hogy láttad! Kérdezzétek csak Carment. Miért nem szólsz, Felice? Hát te, Fielding? Láttad azon az éjszakán az Első utcában, mikor meghalt Mary Beth. Tudod, hogy láttad! Ki nem látta? Csak a fiatalabbak. – Rowanra tekintett. – Kérdezz csak, majd ők elmondják.
Hangos mormolás futott végig a gyűrű külső peremén, mert sok fiatal – Polly, Clancy, Tim és mások, akiket Rowan nem ismert – nem látta a szellemet, és nem tudták, higgyék-e, amit hallanak. A kis Mona, hajában a masnival, sarkában a magasabb Jenniferrel, a gyűrű elejére nyomakodott.
– Mondd el, mit láttál – kérte Rowan, belefúrva a pillantását Peterbe. – Csak nem azt akarod mondani, hogy átjött az ajtón, azon az éjszakán, amikor Stella összegyűjtött benneteket?
Peter nem siette el a választ. Körülnézett, huzamosabb ideig nyugtatta a tekintetét Margaret Annen, Michaelen, végül Rowanon. Megemelte a poharát, kiitta, aztán megszólalt:
– Ott volt, kápráztató fényességben, és abban a pár percben megesküdtem volna, hogy olyan tömör, mint bármely hús-vér ember. Láttam testet ölteni. Éreztem a hőséget, amikor megtette. És hallottam a lépéseit. Igen, hallottam a lába dobbanását az előtér padlóján, ahogy felénk tartott. Megállt, olyan valóságosan, mint te vagy én, és végighordozta rajtunk a pillantását. – Ismét megemelte a poharát, kortyolt, leengedte a poharat, szeme ide-oda járt a kis gyülekezeten. – Aztán eltűnt, mint mindig. Megint forróság volt, füstszag, a szél átrohant a házon és leszaggatta az ablakfüggönyöket. De ő elment. Nem bírt kitartani, mi pedig nem voltunk elég erősek, hogy segítsük a kitartásban. Tizenhárman voltunk, igen, a tizenhárom boszorkány, ahogy Stella hívott minket. A négyéves Laurent! A kis Laurent! Csakhogy minket nem Julien vagy Mary Beth vagy a riverbendi Marguerite grandmére fájából faragtak, és nem bírtuk megtenni. Carlotta pedig, Carlotta, aki erősebb volt Stellánál – és jól figyeljetek rám, mert ez így igaz! –, nem akart segíteni. Csak feküdt az emeleten az ágyában, bámulta a mennyezetet, pergette az olvasóját, és minden Üdvözlégy után azt mondta: „Küldjétek vissza a pokolba, küldjétek vissza a pokolba!” – aztán elkezdte a következő Üdvözlégyet. Csücsörítő szájjal, fancsali képpel meredt az üres pohárba, forgatta a jégkockákat. Aztán ismét összefogott a pillantásával mindenkit, még a vörös kis Monát is.
– Csak a történelmi hitelesség kedvéért: Peter Mayfair látta – közölte az öregember. Kihúzta magát, fölvonta a szemöldökét. – Lauren és Lily csak beszéljenek a maguk nevében. Randall is. De az igazsághoz tartozik, hogy én láttam, és ezt elmondhatjátok az unokáitoknak.
Ismét csend lett. A sötétség sűrűsödött, a távolban kabócák fűrészeltek. Szellő se járt az udvaron. A ház összes takaros kis ablakából áradt a sárga fény.
– Hát igen – sóhajtott Lily. – Akár meg is tudhatod, drágám. – Merőn nézte Rowant, és mosolygott. – Itt van. És azóta is többször láttuk, bár talán nem úgy, mint azon az éjszakán, nem oly hosszan vagy tisztán.
– Te is ott voltál? – kérdezte Rowan.
– Ott – felelte Lily. – De nem csupán akkor, Rowan. Láttuk azon az ócska szúnyoghálós tornácon Deirdre-rel. – Fölnézett Laurenre. – Láttuk, ha elmentünk a ház előtt. Néhányszor akkor is láttuk, ha nem akartuk.
– Nehogy megijedj tőle, Rowan – mondta Lauren fensőbbségesen.
– Most mondod? – háborgott Beatrice. – Ti babonás szörnyetegek!
– Ne engedd, hogy kiűzzön a házból! – mondta sietve Magdalene.
– Nem, azt ne engedd, hogy mi űzzünk ki – helyesbített Felice. – Ha adhatok egy tanácsot, felejtsd el a legendákat. Felejtsd el ezt az ócska szamárságot a tizenhárom boszorkányról és az ajtóról. És felejtsd el őt! Csak szellem, semmi több. Lehet, hogy most ezt furcsának tartod, pedig nem az.
– Ugyse tehet veled semmit – szólt megvetően Lauren.
– Nem bizony – erősítette meg Felice. – Olyan, mint a szellő.
– Szellem – mondta Lily. – Az, és az is marad.
– Ki tudja? – tűnődött Cecilia. – Talán már nincs is ott.
Mind Rowant bámulták.
– Végül is senki se látta Deirdre halála óta.
Ajtó csapódott. Üveg csörömpölt, mozgolódás támadt a kör szélén. Az emberek toporogtak, félrehúzódtak az előrenyomakodó Gifford útjából, akinek az arca nedves és foltos volt, a keze reszketett.
– Nem tehet semmit! Nem bánthat senkit! Ezt mondtátok neki? Nem tehet semmit! Megölte Cortlandet, azt tette! Miután Cortland megerőszakolta az anyádat! Tudtad ezt, Rowan?
– Hallgass, Gifford! – mennydörögte Fielding.
– Cordand volt az apád! – visította Gifford. – Fenét nem tud tenni semmit! Űzd el őt, Rowan! Fordítsd erődet ellene, és űzd el! Tisztítsd meg a házat! Gyújtsd föl, ha kell... égesd porig!
Tiltakozás morajlott föl minden irányból, gúnyos vagy felháborodott megjegyzésekkel fűszerezve. Jött Ryan, ismételten megpróbálta fékezni a feleségét, mire Gifford sarkon fordult és pofon csapta. A család hápogott. Pierce holtra vált a tehetetlen szégyenkezéstől.
Lily fölállt, és otthagyta a rokonságot. Követte a példáját Felice is, aki majd hasra esett a nagy sietségtől. Anne Marie föltápászkodott, hogy segítsen a menekülő Felice-nek. Ám a többiek nem hátráltak, Ryant is beleértve, aki csak megtörülte az arcát a zsebkendőjével, mintha ez visszaadná az önuralmát. Gifford ökölbe szorította a kezét, a szája reszketett. Beatrice kétségbeesetten szeretett volna segíteni, de nem tudta, mit tegyen.
Rowan fölkelt, és odament Giffordhoz.
– Figyelj rám, Gifford! Ne félj! A jövővel kell törődnünk, nem a múlttal! – Megfogta a két karját, és az asszony, lassan, vonakodva fölnézett rá. – Azt fogom tenni, ami jó és ami helyes. Ami a családnak is jó és helyes. Érted, mit mondok?
Gifford zokogásban tört ki, feje ismét előrecsuklott, mintha nem bírná el a nyaka. A haja a szemébe lógott.
– Csak a gonoszok lehetnek boldogok abban a házban! – mondta. – És ők gonoszok voltak! Cortland gonosz volt! – Akkor már Ryan és Pierce is átkarolták. Ryan kezdett dühbe gurulni. De Rowan nem engedte el az asszonyt.
– Túl sok volt az ital – közölte Cecilia. Valaki felkapcsolta az udvari világítást.
Giffordot az ájulás kerülgette, de Rowan megtartotta.
– Nem, Gifford, kérlek, figyelj rám! – mondta, bár igazából a többiekhez beszélt. Látta a közelben Lilyt és mellette Felice-t. Látta Beatrice merő pillantását. Michael is fölállt, és őt figyelte Fielding széke mögül.
– Meghallgattalak titeket, és tanultam tőletek. De mondanom kell valamit. Ezt a különös kísértetet és mesterkedéseit akkor lehet túlélni, ha magasabb távlatból nézzük. A család és az élet ehhez a magasabb perspektívához tartozik. Nem szabad meghátrálni a szellemtől, nem szabad megengedni neki, hogy elriassza az élet lehetőségeit. Ha létezik, ahogy ti mondtátok, akkor az árnyékok között a helye.
Randall és Peter feszülten figyelték. Lauren szintén. Aaron most nagyon közel állt Michaelhez, és ő is figyelt. Fielding kerülte csak a tekintetét, Fielding, akinek az arcára fagyott a gúny. Gifford révülten meredt rá.
– Úgy gondolom, hogy Julien és Mary Beth tudta ezt – folytatta Rowan. – Az ő példájukat szándékozom követni. Ha valami megjelenik előttem az Első utca árnyékaiból, legyen akármilyen titokzatos, nem fogja elsötétíteni a magasabb rendű értelmet, a magasabb rendű fényt. Bizonyára értitek, mit akarok mondani.
Griffordot mintha megbabonázták volna. És akkor Rowan nagyon lassan ráébredt, milyen furcsa ez a pillanat, milyen sajátosan csenghetnek a szavai, és ő is milyen sajátosnak tűnhet, ahogy ezt a különös beszédet tartja, és közben lefogja ezt a gyenge, hisztérikus asszonyt. Mindenki úgy bámulta, mintha őket is megbabonázták volna.
Gyengéden elengedte Giffordot, aki belehátrált Ryan karjaiba, de üres tekintetű, tágra meredt szemét továbbra sem vette le Rowanról.
– Ijesztő vagyok, ugye? – kérdezte Rowan.
– Nem, most már nincsen semmi baj – bizonygatta Ryan.
– Semmi baj – visszhangozta Pierce.
Ám Gifford hallgatott. A család zavarban volt. Rowan ugyanazt a hűdött maszkot látta Michael arcán, alatta pedig a régi, örvénylő kétségbeesést.
Beatrice motyogva kért elnézést a történtekért, aztán Giffordhoz lépett, és elvezette. Ryan velük ment. Pierce-nek földbe gyökerezett a lába, és mukkanni se bírt.
Lily nyilvánvaló zavarodottsággal bámészkodott egy percig, aztán Herculesért kiáltott, hogy legyen szíves, keresse meg a kabátját.
Randall, Fielding és Peter némán ült. Valakik mocorogtak a sötétben, A masnis kislány távolabbról leste őket, kedves, kerek arca lángnyelvként világított a sötétben. A magasabb csitri, a Jenn, mintha sírt volna, Peter megragadta Rowan kezét.
– Bölcs dolgot mondtál. Az életedet pocsékolnád el, ha beleragadnál a hálójába.
– Pontosan – csatlakozott Randall. – Az történt Stellával. Valamint Carlottával. Elfecsérelte az életét! Ugyanaz. – Ám látszott rajta, hogy fél, és nagyon mehetnékje van. Megfordult és elosont, búcsúra sem szakítva időt. – Gyere, fiatalember, segíts föl! – szólította Fielding Michaelt. – A mulatságnak vége. Mellesleg gratulálok a házassághoz. Talán megérem még az esküvőt. Kérlek, ne invitáljátok a szellemet!
Michael révetegen bámult Rowanra, majd az aggastyánra. Nagyon kíméletesen fölsegítette Fieldinget. Megint Rowanra sandított. Arcára rákövült az értetlen kétségbeesés.
Többen odajöttek a fiatalok közül, és kérlelték Rowant, hogy meg ne ijedjen már ettől a Mayfair-agybajtól. Anne Marie esdekelt, hogy mindenképpen folytassa, amit eltervezett. Végre kerekedett egy kis hűsítő szellő.
– Mindenkinek meg fog szakadni a szíve, ha nem költöztök be a házba! – mondta Margaret Ann.
– Ugye, nem adjátok fel? – kérdezte Clancy.
– Dehogy adjuk – mosolygott Rowan. – Még gondolatnak is képtelenség.
Aaron szenvtelenül nézte Rowant. Visszajött Beatrice, nagy szóáradattal mentegetőzött Gifford nevében, és könyörgött Rowannak, nehogy felizgassa magát.
Szállingóztak vissza a többiek is; ki-ki megtalálta az esőkabátját, retiküljét, akármijét. Most már fekete sötétség volt, és a levegő harapni valóvá hűlt. A parti véget ért.
A rokonság harminc percig búcsúzkodott, és mindenki felmondta ugyanazokat az intéseket: maradj, nehogy elmenj, hozd helyre a házat, felejtsd el a régi szófia beszédet!
Ryan elnézést kért Gifford nevében, az összes borzasztó dologért, amiket a felesége mondott. Rowannak nem szabad komolyan venni őket. Rowan legyintett.
– Köszönöm, nagyon szépen köszönök mindent! – hálálkodott. – És ne idegeskedj: én akartam megismerni a régi meséket. Én akartam tudni, miket rebesget a család. Most már tudom.
– Nincs kísértet – mondta a szemébe Ryan.
Rowan nem fárasztotta magát felelettel.
– Boldog leszel az Első utcában – bizonygatta Ryan. – Megváltoztatjátok a képet. – Kezet rázott Michaellel, aki akkor bukkant föl Rowan mellett.
Mikor Rowan megfordult, hogy távozzon, Aaront pillantotta meg a kapunál, aki épp Gifforddal beszélgetett! Beatrice is ott volt. Gifford láthatólag tökéletesen megvigasztalódott.
Ryan a ház bejáratánál várakozott, mint egy türelmes árnyék.
– Nem szabad emésztenie magát! – mondta éppen Aaron Giffordnak, azzal az elragadó brit kiejtésével.
Gifford váratlanul a nyakába borult. Aaron kedvesen visszaölelte, és kezet csókolt az asszonynak, mielőtt kibontakozott volna Gifford karjaiból. Beatrice csak egy kevéssel maradt el a túláradásban. Aztán a két asszony félreállt – Gifford fehér, nyúzott arccal –, mert a járda mellé cammogott Aaron fekete limuzinja.
– Te csak semmin se izgulj, Rowan! – mondta vidoran Beatrice. – Holnap löncs, el ne felejtsd! És ez lesz a világ leggyönyörűbb esküvője!
– Te se izgulj, Bea – mosolygott Rowan.
Ő s Michael a hosszú hátsó ülésre telepedtek. Aaron a kedvenc helyét foglalta el, háttal a vezetőnek. Az autó lomhán elindult.
Rowan hálásan fogadta a jeges hideget a szürkületi kert erőszakos nyirkossága, tapadós levegője után. Behunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
Mire kinyitotta a szemét, a Metairie úton robogtak, az újabb temetők mellett, amelyek sivárnak, prózainak látszottak a sötétre színezett ablak üveg mögött. A világ mindig olyan gyászos a limuzin foncsoros ablakán át, mélázott Rowan. A sötétség elképzelhető legrosszabb árnyalata. Hirtelen felágaskodtak tőle az idegei.
Michaelhez fordult, akinek továbbra is olyan rémes volt az arca, és ettől türelmetlen lett. Őt felvillanyozta, amit hallott, és cseppet sem ingatta meg az elhatározásaiban. Tulajdonképpen magával ragadó élmény volt!
– Semmi sem változott – mondta. – Előbb-utóbb úgyis eljön, megküzd velem azért, amit akar, és veszíteni fog. Annyi történt, hogy több adatot szereztünk az ajtóról és a tizenháromról, márpedig éppen ezt akartuk. – Michael hallgatott. – Nem változott semmi! – makacskodott Rowan. Az égvilágon semmi!
A férfi még mindig nem válaszolt.
– Ne edd már magad! – szólt rá nyersen. – Abban biztos lehetsz, hogy én sose kürtölök össze semmiféle tizenhárom fős boszorkánybokrot. Sokkal fontosabb dolgaim vannak. Mellesleg senkit se akartam megijeszteni, de attól tartok, rosszat mondtam. Nem a megfelelő szavakat használtam.
– Félreértik – motyogta Michael. Mereven bámulta a rendíthetetlenül higgadt Aaront. Rowan hallotta a hangján, hogy rettenetesen föl van dúlva.
– Mire célzol?
– Senkinek sem kell tizenhárom boszorkányt toboroznia – felelte a férfi. Kék szemén megcsillant az elsuhanó utcai lámpák fénye. – Nem erről szólt a találós kérdés. Azért értették félre, mert nem ismerik a tulajdon történetüket.
– Miről beszélsz?
Rowan még sose látta ilyen rémültnek azóta, hogy a férfi szétverte az üvegeket. Tudta, hogy ha most megfogná Michael csuklóját, a vér vágtatna az ujjai alatt. Förtelmes gondolat volt. Látta az arcán az erek lüktetését.
– Michael, az isten szerelmére!
– Számold össze az őseidet, Rowan! Suzanne óta vár a dolog a tizenharmadik boszorkányra, és te vagy a tizenharmadik! Számolj csak! Suzanne, Deborah és Charlotte; Jeanne Louise, Angélique és Marie Claudette; majd Louisianában Marguerite, Katherine és Mary Beth. Aztán jön Stella, Antha, Deirdre. És végül te, Rowan! Egyszerűen arról van szó, hogy a tizenharmadik a legerősebb, ő lehet az ajtó, amelyiken ez a dolog átjön! Te vagy az ajtó, Rowan. Ezért van a kriptában tizenkét sírüreg, és nem tizenhárom. A tizenharmadik az ajtó.
– Jó, jó! – mondta Rowan, miközben erőlködött, hogy ne jöjjön ki a béketűrésből, és kérlelő szelídséggel fölemelte a két kezét. – Ezt eddig is tudtuk, nem? Az ördög is megjósolta. Az ördög messzire lát, maga mondta neked, látja a tizenhármat. De az ördög sem lát mindent. Nem látja, ki vagyok.
– Nem ezt mondta! – tiltakozott Michael. – Azt mondta, a befejezést látja! És azt, hogy nem állíthatlak meg, és nem állíthatom meg őt! Azt mondta, hogy a türelme olyan, mint a Mindenhatóé.
– Michael! – szakította félbe Aaron. – Ez a lény nem köteles igazat mondani magának. Bele ne essen a csapdájába! Csak játszik a szavakkal. Hazug.
– Tudom, Aaron. Az ördög hazudik. Tudom! Vakarcs korom óta ezt hallom róla. De uramisten, hát mire vár? Miért kapjuk egyik napot a másik után, miközben ő lapít? Ebbe bele kell őrülni!
Rowan a csuklója után nyúlt, de Michael, ahogy ezt észrevette, nyomban elrántotta a kezét.
– Majd szólok, ha orvosra lesz szükségem, oké?
Rowan sértetten visszahúzódott, és elfordult. Dühös volt magára, hogy ilyen türelmetlen. Utálta, ha Michael ennyire zaklatott, és magát is utálta, amiért szorong és retteg.
Átsuhant az agyán, hogy ha Michael így viselkedik, mindannyiszor azoknak a láthatatlan erőknek játszik a kezére, amelyek le akarják igázni őket, és Michaelt talán épp azért szemelték ki a játékaikhoz, mert ő olyan könnyen leigázható. Viszont borzasztó lenne ilyet mondani neki! Megsértené, fájdalmat okozna neki, márpedig ő látni se bírja a férfi szenvedését. Nem tudja elviselni, hogy Michael gyönge is lehet!
Csüggedten nézte a kezét, amely ernyedten pihent az ölében. „Testben leszek, amikor te halott leszel” – jósolta a szellem. Hallotta Michael szívének dobogását, és bár a férfi elfordította a fejét, ő tudta, hogy szédül, talán még rosszul is érzi magát. Amikor te halott leszel. Rowan hatodik érzéke azt mondta, hogy Michael olyan erős és egészséges, mint egy huszonnégy éves, de így is érzékelnie kellett a rettenetes, roncsoló feszültség félreérthetetlen tüneteit.
Úristen, de rettenetesen rossz útra tévedt ez az egész kísérlet! Hogy megmérgeznek mindent a múlt titkai! Nem az sült ki belőle, amit ő akart, hanem pontosan az ellenkezője. Talán jobb lett volna, ha semmi sem hangzik el, ha Gifford kedve szerint zajlik minden, napfényes, gondtalan ábrándozásban a házról és az esküvőről.
– Michael – szólalt meg Aaron, a rá jellemző higgadtsággal – az a valami gúnyolódik és hazudik. Miféle joga van a prófétálásra? És mi más lehet a célja, mint hogy hazugságokkal próbálja megvalósítani próféciáit?
– Hol a pokolban van? – kérdezte Michael. – Aaron, lehet, hogy szalmaszálak után kapkodok, de azon az estén, mikor a házhoz mentem, szóba állt volna velem, ha maga nincs ott? Miért mutatta meg magát, ha utána elenyészett, mint a füst?
– Michael, több magyarázatot is adhatnék minden megjelenésre, de nem tudom, igazam lenne-e vajon. A lényeg, hogy az ember ragaszkodjon a józan eszéhez, és ne felejtse el, hogy ez a dolog egy kókler.
– Az – mondta Rowan.
– Úristen, miféle játék ez? – súgta Michael. – Megadnak mindent, amit akartam: a szerelmet, a visszanyert otthont, a házat, amelyet gyerekkoromban álmodtam magamnak. Gyereket akarunk Rowannal! Miféle játék ez? Ő beszél, és a többiek, akik eljöttek hozzám, hallgatnak. Úristen, csak attól az érzéstől szabadulhatnék, hogy ki van tervelve, ahogy Townsend mondta a maga álmában, minden ki van tervelve! De ki a tervező?
– Michael, össze kell szedned magadat! – szólt rá Rowan. – Minden gyönyörűen halad, és mi tettük sínre. Megy, mint a karikacsapás, azóta, hogy az öregasszony meghalt. Időnként arra gondolok, hogy azt teszem, amit anyám szeretett volna. Olyan bolondul hangzik? Azt teszem, amit Deirdre megálmodott az évek során.
Semmi válasz.
– Michael, nem hallottad, mit mondtam a többieknek? – kérdezte. Nem hiszel bennem?
– Rowan, egyetlen dolgot ígérj meg! – könyörgött a férfi. Megragadta Rowan kezét, és átkulcsolta ujjait az ujjaival. – Ígérd meg, hogy nem titkolod el, ha látod ezt a dolgot! Szólni fogsz nekem! Nem hallgatod el!
– Úristen, Michael, úgy viselkedsz, mint egy féltékeny férj!
– Tudod, mit mondott az az öregember, amikor besegítettem az autóba? – kérdezte Michael.
– Fieldingről beszélsz?
– Ja. Azt mondta: „Vigyázzon, fiatalember!” Mi az ördögre értette?
– Az ördög vigye el, amiért ezt mondta! – sziszegte Rowan váratlan, iszonyú dühvel, és kitépte a kezét Michaeléből. – Ki a fenének képzeli magát a vén gazember? Hogy merészel ilyet mondani neked! De nem is fog eljönni az esküvőnkre! Nem teszi be a lábát a kapun... – Torkán akadtak a szavak a keserű haragtól. Olyan feltétlenül bízott a családban, nagykanállal ette a szeretetüket, erre Fielding hátba szúrja, már megint sír, a rohadt életbe, és nincs nála zsebkendő! Úgy érezte, mindjárt... mindjárt pofon csapja Michaelt. Pedig tulajdonképpen a vénembert szerette volna elgyepálni. Hogy merészel?
Michael ismét meg akarta fogni a kezét, de Rowan ellökte. Gondolkozni se tudott a dühtől, és bőszítette, hogy sír.
– Tessék, Rowan – mondta Aaron, és a nő kezébe nyomta a zsebkendőjét.
Rowan annyit is alig bírt motyogni, hogy köszönöm. Eltakarta a zsebkendővel a szemét.
– Ne haragudj, Rowan – súgta Michael.
– Téged is vigyen el az ördög, Michael! Sokkal okosabb lenne, ha megbicsakolnád magadat, és nem másznál a plafonra minden alkalommal, mikor a helyére kerül egy újabb darab a kirakósban! Nem a Boldogságos Szüzet láttad a víziókban, csak őket és a kóklerkedéseiket!
– Nem, ez nem igaz!
Olyan szomorú, megtört és őszintén megbántott volt a hangja. Rowannak a szíve szakadt a hallatán, de nem engedett. Félt kimondani, amit igazából gondolt: nézd, én szeretlek, de megfordult már a fejedben, hogy neked szereped szerint, mindössze annyiról kellett gondoskodnod, hogy visszatérjek, itt is maradjak és gyerekem legyen, aki örökli a hagyatékot? Lehet, hogy az a szellem rendezte az egész vízbe fúlást, menekülést, látomásokat, mindent! Ezért jött vissza Arthur Langtry, ezért figyelmeztetett, hogy tűnj el, mielőtt késő lenne!
De csak ült, nyelte magába a szavakat, nyelte a mérgüket, reménykedett, hogy ez nem igaz, és félt.
– Kérem, Rowan, ne menjen tovább ebben a dologban! – mondta Aaron szelíden. – Az öregúr egy kicsit bolond volt. – Hangjának vigasztaló muzsikája feloldotta, kimosta a nőből a feszültséget. – Fielding fontosnak akarta érezni magát. Ez egy nagyzolási verseny volt hármójuk – Randall, Peter és Fielding – között. Ne ítélje meg túl ridegen. Fielding mindössze... nagyon öreg. Higgye el, tudom, hiszen majdnem ott tartok én is.
Rowan kifújta az orrát, és fölnézett Aaronra. Az angol mosolygott. Ő is elmosolyodott.
– Jó emberek ezek, Aaron? Mit gondol? – Szántszándékkal nem vett tudomást Michaelről.
– Rendes emberek, Rowan. Sokkal tisztességesebbek az átlagnál, és szeretik magát. Komolyan szeretik. Az öregember is szereti. Tíz éve maga a legizgalmasabb dolog az életében. A többiek nem nagyon hívogatják vendégségbe, ezért lubickolt a közfigyelemben. És persze az összes titkaik ellenére sem tudnak annyit, amennyit maga tud.
– Igaza van – súgta a nő. Lecsapoltnak, nyomorultnak érezte magát.
Sose tisztult meg az érzelmi kitörésektől, csak elbizonytalanodott és még jobban nekikeseredett. – Na jó! Megkérném Fieldinget, hogy egye fene, adjon át ő a vőlegénynek, csak hát erre a posztra van már egy nagyon kedves jelöltem. – Ismét megtörülgette a szemét és az ajkát az összehajtogatott zsebkendővel. – Magáról beszélek, Aaron. Tudom, hogy későn szólok, de hajlandó lenne végigmenni velem az oltárig?
– Tartom szerencsémnek, drágám – mondta Aaron. – Mi sem tehetne boldogabbá. – Megszorította Rowan kezét. – Most pedig kérem, nagyon kérem, ne gondoljon többet arra a vén bolondra.
– Köszönöm, Aaron – mondta a nő. Hátradőlt, mélyet lélegzett, majd Michaelhez fordult, és hirtelen borzasztóan megbánta, hogy eddig tudatosan levegőnek nézte. Olyan szelíd, olyan szomorú. – No, lecsillapodtál már, vagy szívrohamot kaptál, attól hallgattál el ennyire?
Michael azonnal megenyhült, és halkan elnevette magát. A szeme kéken ragyogott, Kézen fogta Rowant.
– Tudod, hogy kölyökkoromban arról ábrándoztam, milyen fantasztikus lehet egy családi kísértet? Hányszor kívántam, hogy bár láthatnék egy szellemet! Mindig azt gondoltam, hű, de klassz olyan házban lakni, ahol szellemek járnak!
Ismét a régi Michael volt, a kedves és erős, még ha ki is csorbult itt-ott az éle. Rowan hozzá hajolt, és rászorította a száját a borostáira.
– Sajnálom, hogy dühöngtem.
– Én is sajnálom, kedves, őszintén sajnálom. Nem akart bántani az az öregember. Csak bolond. Mindegyikben van egy kis bolondság. Nyilván az ír vér teszi. Nem sokat forgolódtam ír urak között, de szerintem ugyanolyan dilinyósok, mint a köznép.
Aaron csendes mosollyal figyelte őket. Nagyon megrendültek, fáradtak voltak, és ez a beszélgetés az utolsó csepp erejüket is elszívta.
Rowannak úgy rémlett, hogy ismét leereszkedik a homály. Csak ez az üveg ne lenne ilyen sötét!
Hátradőlt, a bőrkárpitnak támasztotta a fejét, figyelte a rosszkedvűen elsuhanó, kopott peremkerületet, a sorházak lombfűrészelt díszeit, hosszú zsalugátereit, az alacsony, megereszkedett, stukkós házakat, amelyeket mintha véletlen baleset száműzött volna a tépett tölgyek, a felmagzott dudva közé. Gyönyörű, csodálatos! Fölrepedt a kaliforniai tökély fénymáza, és ő végre átzuhant az igazi életbe!
Miként értesse meg velük, hogy minden rendben lesz, ő fog győzni a végén, és nincs az a kísértés, amely elcsábíthassa szerelmétől, álmaitól és terveitől?
El fog jönni a dolog, igézni is fog, mint az ördög meg a falusi vénasszonyok, amitől neki el kellene alélnia, de nem fog, és ez a boszorkányok tizenkét nemzedékén át finomodott erő elég lesz arra, hogy elpusztítsa a dolgot. A tizenhárom szerencsétlen szám, ördög! Az ajtó pedig a pokol ajtaja. Igen, pontosan erről van szó: az ajtó a pokol ajtaja. De Michael csak akkor fogja elhinni, ha már túl lesznek rajta.
Nem szólalt meg többé. Eszébe jutottak a vázába tett rózsák az előtér asztalán. Förtelmesek voltak, akárcsak az az írisz, a fekete, reszkető szájával. Ocsmány. De a smaragd volt a legrosszabb, amely fagyosan nyomta az ő meztelen bőrét a sötétben.
Nem, dehogy is szól róla Michaelnek! Dehogy is hozza szóba többé!
Michael jó és bátor ember, de mostantól neki kell védelmeznie, mert az egyértelmű, hogy a férfi nem tudja megvédeni magát. Először hasított belé, hogy ha igazán beindul a dolog, valószínűleg egyedül kell végigcsinálnia. De hát nem egyedül volt mindig?

 

 

 

NEGYEDIK RÉSZ
A Sátán menyasszonya

 

NEGYVEN

FOG-E ÚGY EMLÉKEZNI rá, mint az élete egyik legboldogabb napjára? Az esküvők vélhetőleg varázslatosan hatnak az emberekre, de ő nyilván még a szokottnál is fogékonyabb, mert a hidegség és a magány világából érkezett, ezért fokozottabban ki van éhezve arra, ami ennyire egzotikus, óvilági, ómódi és ósdi!
Tegnap este átjött a templomba, hogy egyedül imádkozzon. Michael meglepődött. Rowan komolyan imádkozni akar valakihez?
– Nem tudom – válaszolta. Be akart ülni a sötét templomba – amelyben már kigöngyölték a padok között a piros szőnyeget, feldíszítették fehér csokrokkal és pántlikákkal az esküvőre –, és beszélni akart Ellie-vel.
El akarta magyarázni, miért szegte meg az ígéretét, miért teszi ezt, és hogy miért nem lesz semmi baj.
Megmagyarázta a fehér menyasszonyi ruhát, hogy mennyire szerette volna a család, ő pedig boldogan beadta a derekát a sokrőfnyi fehér selyemcsipkének és a dúsan derengő fátyolnak. Beszámolt a koszorúslányokról, akik mind Mayfairek, természetesen. Beatrice lesz a nyoszolyóasszony, és Aaron vezeti az oltárhoz.
Magyarázott és magyarázott. Megmagyarázta még a smaragdot is.
– Légy mellettem, Ellie – kérte –, és bocsáss meg nekem, de annyira akarom ezt.
Aztán az anyjával beszélt, egyszerűen, szavak nélkül, meghitten, és megpróbálta kiradírozni az agyából a vénasszony minden emlékét.
Gondolt kaliforniai régi barátnőire is, akiket felhívott az utóbbi hetekben, és remekül kibeszélgették magukat. Nagyon örültek Rowan boldogságának, bár nem egészen fogták föl, milyen gazdag és élettől pezsgő ez a régimódi világ, ahová cseppent. Barbara jönni akart, de a Princetonon már elkezdődött a szemeszter, Janie Európába készült, Mattie mindenórás. Természetesen tüneményes ajándékokat küldtek, noha Rowan megtiltotta. De azért úgy érezte, találkoznak ők még, mielőtt komolyan nekifeküdne, hogy valóra váltsa a Mayfair Gyógyintézet álmát.
Különös módon fejezte be imáját: két gyertyát gyújtott a két anyjának. És egy gyertyát Antháért. Sőt, még Stelláért is egyet. Olyan megnyugtató szertartás volt, nézni, hogyan fog tüzet a kicsi kanóc, látni a Szűzanya szobra előtt remegő lángokat. Miket kitaláltak ezek a bölcs, öreg katolikusok! Az ember szinte el is hiszi a bájos tüzecskéről, hogy élő imádság.
Aztán kiment megkeresni Michaelt, aki jóízűen diskurált a sekrestyében az egyházközség régi szép napjairól a kedves, öreg plébánossal.
És ma, egy órakor, végre elkezdődött az esküvő.
Révült mozdulatlansággal állt merev, fehér pompájában, amelyben a mellét fedő csipkéken villódzó smaragd zöld izzása jelentette az egyetlen színfoltot. Még hamvasszöke haja, szürke szeme is halványnak tűnt a tükörben. Fura módon az ékszerről a kitárt szívű Jézus és Mária katolikus szobraira kellett gondolnia, mint amilyet földhöz csapott dühében az anyja szobájában.
De most messze elmaradtak a rút gondolatok. Zsúfolásig megtelt Mária Mennybemenetele templomának hatalmas hajója. Eljöttek a Mayfairek New Yorkból, Los Angelesből, Atlantából és Dallasból. Kétezernél is többen voltak. Felzúgott az orgona, és elindultak a padok között a koszorúslányok, Clancy, Cecilia, Marianne, Polly és Regina Mayfair. Beatrice még a fiatalokat is túlragyogta. A vőfélyek, persze, az is mind Mayfair, de micsoda jóképű társaság, már várták őket, hogy egyenként karjukat nyújtsák a koszorúslányoknak, ám most eljött a pillanat...
Attól félt, el fogja felejteni, hogy kell az egyik lábát a másik elé tennie, de nem felejtette el. Sietve megigazította hosszú fátylát, rámosolygott a szokott masniját viselő, bájos kis Monára, aki majd a virágokat hinti a lába elé. Belekarolt Aaronba, és elindultak Mona után a fenséges akkordok ütemére, az összemosódó arcok százainak ösvényén az oltárhoz, ahol lámpák és gyertyák kápráztatták a szemet a fehér homályban.
Fog emlékezni holta napjáig a fehér virágcsokorra, Aaron sugárzó, kedves mosolyára, és arra, hogy gyönyörűnek érzi magát, mert a menyasszonyok csakis gyönyörűek lehetnek?
Aztán végre meglátta Michaelt, és könnyek szöktek a szemébe, olyan imádnivaló volt szürke zsakettjében, széles selyem nyakkendőjével. Milyen tüneményes az ő szeretője, angyala, ahogy boldogan mosolyog rá az oltár mellől, összekulcsolva maga előtt a rémes kesztyűtől szabadult kezét, kissé előrehajtva a fejét, mintha a lelkét oltalmazná az erős ragyogástól, bár az ő kék szeme ragyog a legfényesebben!
Michael a menyasszonya mellé lépett. Édes nyugalom ereszkedett le Rowanra, miközben Aaron felé fordult, aki fölemelte a fátyolt, és óvatos, finom mozdulattal hátravetette. Rowan összeborzongott. Az ő életében nem voltak ilyen időtől megszentelt gesztusok. Most nem a szüzesség vagy az ártatlanság, hanem a magány fátyolát vették le róla. Aaron megfogta a kezét, és beletette Michael kezébe.
– Legyen nagyon jó hozzá, Michael! – súgta. Rowan behunyta a szemét. Bár sose lenne vége ennek a tiszta pillanatnak! Aztán lassan fölnézett a tündöklő oltárra, a fából faragott szentek gyönyörű soraira.
Amikor a pap mondani kezdte a hagyományos szavakat, Michael szemét is elborította a könnyek zománca. Remegő kézzel szorította a menyasszonya ujjait.
Rowan félt, hogy cserbenhagyja a hangja. Ma reggel kissé émelygett, nyilván az idegességtől, és megint szédült kissé.
Ám ebben a kívülálló, csendes pillanatban csak azt érezte, hogy irdatlan hatalom lappang ebben a rítusban, amely rájuk teríti láthatatlan, oltalmazó palástját. Hogy húzták a száját az ilyesmiken a régi barátai; valaha ő is elképzelhetetlennek tartotta. Most pedig, mikor ő volt a középpont, nem győzte élvezni, és megnyitotta a szívét, hogy elférjen benne minden kegyelem, ami csak kapható.
Végül elkövetezett az eskü, abban a formában, amivé az ódon Mayfair-hagyaték módosította:
– ...most és mindörökké, nyilvánosan és magányosan, családod és mások előtt, kivétel nélkül és minden minőségedben ne légy ismeretes más néven, csakis mint Rowan Mayfair, aki leánya Deirdre Mayfairnek, aki leánya Antha Mayfairnek, noha törvényes férjed saját nevén szólíttatik...
– Ígérem.
– Mindazonáltal elfogadod-e tiszta szívedből ezt a férfit, Michael James Timothy Curryt...
– Elfogadom...
Megtörtént. Az utolsó szó is elhangzott a magas boltív alatt. Michael megfordult, és magához ölelte Rowant, úgy, ahogy ezerszer tette a szállodai hálószoba titkos sötétségében; de milyen gyönyörűséges volt most ez a nyilvános és szertartásos csók! Rowan lesütött szemmel, feltétlen odaadással fogadta. A templom elsüllyedt a csöndben, és csak Michael suttogását lehetett hallani:
– Szeretlek, Rowan Mayfair.
– Szeretlek, Michael Curry, én arkangyalom! – felelte ő. Esküvői pompába páncélozott férjéhez simult, és újból megcsókolta.
Fölzendült a nászinduló, harsányan, diadalmasan, és nagy zúgás csapott át a templomon. Rowan szembefordult a hatalmas gyülekezettel, belekarolt Michaelbe, és rálépett az üvegablakokból áradó színes fényben elnyúló, hosszú útra.
Mosolyok, bólogatások, izgalomtól kedvessé tüzesedett arcok között haladt, mintha az egész templomot átitatta volna az ő egyszerű, parancsoló boldogsága.
Akkor jutott csak eszébe a temetés, a fénylő fekete autóknak az a másik felvonulása, mikor már ültek volna be a limuzinba, miközben rizzsel árasztották el őket a mámorosan éljenző Mayfairek.
Ugyanazokon az utcákon megyünk, gondolta a fehér selyemfelhő közepén, miközben Michael összecsókolta a szemét, az arcát, és azokat a csodálatos butaságokat dünnyögte, amit férjeknek illik dünnyögniük az új asszonynak, hogy gyönyörű, imádja, sose volt még ilyen boldog, és ha nem ez az élete legtökéletesebb napja, akkor igazán nem tudja elképzelni, melyik lehetett az. De nem is az volt a legjobb, amit mondott, hanem hogy komolyan boldognak érezte magát.
Mosolyogva, behunyt szemmel borult a férje vállára, és nyugodtan, ráérősen végigvette élete mérföldköveit, a diplomaosztást a Berkeleyn, amikor először lépett szigorlóként kórterembe, amikor először tette be a lábát a műtőbe, amikor először hallotta, műtét után: „Szép munka, doktor Mayfair, bezárhatja!”
– Igen, a legboldogabb nap – súgta. – És még csak most kezdődik!
Százával hemzsegtek a füvön, a kertben, a medence mellett, a gargonniére előtti hátsó gyepen fehérlő, nagy sátrak alatt. A fehér abrosszal leterített büféasztalokat roskadásig megrakták ínycsiklandó déli étkekkel, párolt langusztával, kreol garnélával, rákos-kagylós paellával, sült osztrigával, füstölt hallal, sőt, a szerény és közkedvelt rizses babbal. Libériás pincérek töltögették a pezsgőt a kelyhekbe, mixerek keverték a koktélt a bárpultok gazdag választékából a szalonban, az ebédlőben, az úszómedence mellett. Különböző korú, kiöltöztetett gyerekek fogócskáztak a felnőttek között, csapatosan rohangáltak föl-alá a lépcsőn, és azt visítozták, a rokonság elszörnyedésére, hogy épp most látták „a kísértetet!”
Dixieland zenekar játszott vígan és harciasan az első kerítés melletti fehér kupola alatt, időről-időre túlharsogva a zajos beszélgetést.
Michael és Rowan a hosszú tükörnek háttal álltak, a szalonnak abban a végében, amely az Első utcával párhuzamos, és órák hosszat fogadták a Mayfairek gratulációit, kezeket szorítottak meg, hálás köszönetet mondtak, türelmesen hallgatták a genealógiai levezetéseket, a többszörös kapcsolódások és keresztezések szövevényének ismertetését.
Hála a serény Rita Mae Lonigannek, sokan eljöttek Michael egykori gimnáziumi haverjai közül; lármás és nyájas konklávéjuk az újházasok közelében elevenített föl régi futballmeccseket. Rita kinyomozott még két régen elfelejtett rokont is, egy Amanda Curry nevű kedves öregasszonyt, akire Michael nagy szeretettel emlékezett, és Franklin Curryt, aki Michael apjával járt iskolába.
Rowannál már csak Michael élvezte jobban a lakodalmat, és ő jóval kevésbé tartózkodóan viselkedett, mint a felesége. Beatrice félóránként minimum kétszer borult a nyakába, amivel mindig sikerült kicsalnia az új férjből néhány restelkedő könnyet. Nem is titkolt megindulással nézte, milyen szeretettel karolja föl Lily és Gifford az ő Vivian nénijét.
De a fölcsigázott érzelmek ideje volt ez az egész család számára. Különböző városokból érkezett Mayfairek csókolóztak össze évek óta nem látott unokatestvérekkel, és esküdöztek, hogy ezentúl gyakrabban jönnek New Orleansba. Voltak, akik meg is szervezték, hogy egy-két hetet töltenek ennél és ennél az ágánál a családnak. Folyamatosan villogtak a vakuk; ormótlan, nagy, fekete videokamerák szántottak maguknak utat a tündöklő tolongásban.
Végre, miután fogadták az utolsó gratulálót, Rowan szabadon kószálhatott a csoportok között, élvezhette az összejövetel sikerét, és megdicsérhette, úgy, ahogy kötelességének érezte, a szállítók és a zenekar teljesítményét.
A gyengéd szellő elviselhetővé hűtötte a meleget. Néhány vendég korán távozott; a medencében félig pucér apróságok visítoztak és fröcskölték egymást, vagy bugyira vetkőzve úszkáltak, sőt, néhány részeg felnőtt is megmártózott, csak úgy, talpig gálában.
Ismét púposra töltötték a gőztálakat, ládaszám bontották a pezsgőt.
A kemény mag, az ötszáz-egynéhány Mayfair, akiket Rowannak már sikerült személyesen megismernie, egészen otthon érezte magát: a lépcsőre telepedtek beszélgetni, a szobákban csellengve álmélkodtak a változásokon, vagy a közszemlére tett ajándékok hivalkodó tömegét bámulták.
Mindenki megcsodálta a felújítást: a szalon bársonyos barackszín falait, bézs selyemfüggönyeit, a könyvtár sötétzöldjét, a vakító fehér faburkolatokat. Legeltették a szemüket az előtérben és a földszinti szobákban fölakasztott, megtisztított, újrakeretezett, régi festményeken. Tátott szájú csoportokban járultak Deborah képe elé, amelyet a könyvtár kandallója fölé függesztettek. Fieldinget Lily és Beatrice kísérte, ők vitték föl az ódon liften, hogy láthasson minden szobát.
Peter és Randall beült a könyvtárba, pipaszó mellett vitatkoztak a különböző arcképekről, hogy melyik mikor készülhetett, ki festette őket, és mibe kerülne, ha Ryan mégis megpróbálná megszerezni azt az „állítólagos” Rembrandtot?
Amikor megeredt az első zápor, a banda behurcolkodott a szalonba, a fiatalok felcsavarták a kínai szőnyegeket, néhányan lerúgták a cipőjüket, és táncra perdültek.
Charlestont jártak. Még a tükrök is beleremegtek a trombiták viharos recsegésébe, és a lábak faradhatatlan dübörgésébe.
Rowant mindegyre körülvették a lelkes arcok, és végül elszakították Michaeltől. Végül bemenekült a könyvtárból nyíló kis mosdóba, futtában intve az egyedül maradt, félálomba merült Peternek.
Magára zárta az ajtót, és némán, dübörgő szívvel bámulta magát a tükörben.
Megfakultnak, törődöttnek látszott, mint a csokor, amelyet később majd le kell dobnia a lépcsőről. A rúzs lekopott a szájáról, az arca elvértelenedett, ám a szeme úgy ragyogott, akár a smaragd. Tétován megérintette a követ, eligazgatta a csipkén. Behunyta a szemét, Deborah képére gondolt. Igen, jól tette, hogy viseli. Jól tette, hogy úgy csinált mindent, ahogy a rokonok akarták. Ismét magát bámulta, kapaszkodott a pillanatba, igyekezett megörökíteni, mint becses pillanatfelvételt, amelyet a naplónkban rejtegetünk. Ez a nap, velük, mindenkivel!
Az sem ronthatta el az örömét, amikor a könyvtárba nyitva Rita Mae Lonigant pillantotta meg, aki halkan sírdogált Peter oldalán. Boldog volt, hogy megszoríthatja Rita kezét, és elmondhatja:
– Igen, én is gyakran gondoltam ma Deirdre-re. – Mert ez volt az igazság. Szívesen gondolt Deirdre-re és Ellie-re, még Anthára is, hogy kibogozhassa a tragédiák hálójából, és a szívéhez szoríthassa őket.
Elméjének valamely hidegen érvelő zugában talán megértette, miért menekülnek emberek a család és a hagyomány elől a kaliforniai jegesen sikkes világba, amelyben felnőtt, ám most sajnálta őket, sajnált mindenkit, aki nem ismerheti ezt a különös meghittséget, amit a hasonnevű sokaság adhat. Ellie biztosan megértené.
Visszasodródott a szalonba, a táncosok és a banda lármájába, kereste Michaelt, és hirtelen meglátta, amint magányosan áll a második kandallónál, onnan bámulja a hosszú, zsúfolt szobát. Felismerte ezt az arcát, a pírt, a zaklatottságot, ahogy a tekintete egy látszólag érdektelen, távoli pontra szegeződik.
Alig vette észre őt. Nem hallotta, amikor a nevét suttogta. Rowan követte a pillantást, de csak a táncospárokat látta, meg a zápor fényes permetét a homlokzat ablakain.
– Mi az, Michael?
Meg se mozdult. Rowan megrángatta a karját, aztán megfogta jobbjával Michael állát, nagyon gyengéden maga felé fordította a férfi arcát, rászögezte a szemét, és többször elismételte a nevét. Michael gorombán elfordult, ismét a szoba elejét bámulta. Ezúttal semmi. Elment, akármi volt is. Hála istennek!
Látta a verejtékgyöngyöket a férje felső ajkán és a homlokán. A haja olyan nyirkos volt, mintha kiment volna ez esőre, holott persze nem tett ilyet. Rowan közelebb simult hozzá, és a mellére hajtotta a fejét.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi – mormolta Michael, akadozó lélegzettel. – Mintha láttam volna... nem érdekes. Elment.
– De mi?
– Semmi. – Megfogta a felesége vállát, és erélyesen szájon csókolta. Ezt a napunkat semmi sem fogja elrontani, Rowan. – Megbicsaklott a hangja. – Ma nem lesz semmi furcsa vagy eszelős.
– Maradj mellettem – kérte Rowan –, ne hagyj itt többé! – Kivezette a férjét a szalonból a könyvtárba, és onnan a mosdóba, ahol senki sem zavarta őket, itt eltompult a zene és a zaj. Rowan magához ölelte a férfit, hallgatta nyargaló szívdobogását.
– Semmi baj, édes – szólalt meg egy idő után Michael –, becsszó, hogy semmi. Nincs jelentősége a dolgoknak, amiket látok. Ne izgulj, Rowan. Kérlek! Olyan, mint a képek. Réges-rég esett dolgok benyomásai csapnak meg. Nézz rám, kedves, és csókolj meg. Szeretlek, és ez a mi napunk.
A parti lendületes duhajsággal nyúlt át az estébe. Az új pár a villogó vakuk és a részeg hahotázás viharában vágta föl az esküvői tortát. Tálcaszám szolgálták föl az édességet. Kannákban főtt a kávé. Szívre ható, hosszas társalgásokba merült Mayfairek üldögéltek a sarkokban és a pamlagokon, szállták meg az asztalokat. Szakadt az eső, időnként erőszakosan dörgött az ég.
A bárok nyitva maradtak, mert a vendégek zöme lelkesen folytatta az ivást.
Végül, tekintve, hogy Rowan és Michael csak másnap indulnak a floridai nászútra, úgy döntöttek, hogy Rowannak „most” kell ledobnia a csokrát a lépcsőről. Rowan félig megmászta a lépcsőt, lenézett az arcok tengerére, behunyta a szemét, és elhajította a csokrot. Volt nagy visítás, tolongás, csoszogás, majd helyeslő ordítozás tört ki, amikor a gyönyörű, fiatal Clancy Mayfair a magasba emelte a csokrot. Pierce átnyalábolta, így adva tudtára az egész világnak a maga önző örömét Clancy szerencséjében.
Szóval Pierce és Clancy, gondolta Rowan, miközben lefelé ballagott a lépcsőn. És ő észre se vette, nem is sejtette. Bár nemigen kételkedhetett, ahogy az elsurranó pár után nézett. Távolabb, a második kandallónál Peter állt és mosolygott, miközben Randall indulatosan vitatkozott Fieldinggel, akit nemrég ültettek le az egyik kárpitozott székbe.
Megérkezett a második, esti zenekar, és rázendített egy keringőre. Általános éljenzés fogadta az édes, ómódi muzsikát. Valaki szűrtre állította a csillárokat, hogy puha, rózsás fényt árasszanak. Az idősebb párok felálltak és táncolni kezdtek. Michael rögtön a szalon közepére vezette Rowant. Ez is egy makulátlan pillanat volt, olyan mézes és bársonyos, mint a zene, amely sodorta őket. Hamarosan az egész szoba megtelt táncolókkal. Randall Beatrice-szel táncolt, Viv néni Aaronnal. Minden öreg táncra perdült, aztán a legfiatalabbak is beálltak keringőzni: a kis Mona az agg Peterrel járta, Clancy Pierce-szel.
Michael nem adta jelét, hogy látott volna más, baljós jelenéseket. Csak Rowant nézte, kitartóan és imádattal.
Mire elütötte a kilencet, egyes Mayfairek sírtak, olyan fontos pontjára értek az életgyónásnak, vagy egyszerűen úgy hozta a beszélgetés egy rég nem látott rokonnal, vagy csak mert mindenki túl sokat ivott és táncolt, ezért egyesek úgy érezték, hogy sírni muszáj. Rowan nem tudta, mire tippeljen.
Teljesen természetesnek tűnt, hogy Beatrice Aaron vállára borulva bőgjön a pamlagon, és hogy Gifford órákig magyarázzon valamit a tágra nyílt szemű, türelmes Viv néninek. Lily hangosan pörölt Peterrel és Randall-lal, csúfolta őket, mert mást se tudnak, mint hogy „emlékszem, amikor Stella!”
Rita Mae Lonigan még akkor is sírt, amikor távozott férjével, Jerryvel. Amanda Curry és Franklin Curry ugyancsak könnyes búcsút vett.
Tízre talán úgy kétszáz főre apadt a vendégsereg. Rowan lerúgta fehér szatén körömcipőjét, és felgyűrte ruhája hosszú ujját. Lábát maga alá húzva ült egy füles karosszékben az első kandalló mellett, cigarettázott, és Pierce-t hallgatta, aki utolsó európai útjáról mesélt. Nem emlékezett, mikor és hol vette le a fátylát. Talán Bea vitte el, mikor fölmentek Lilyvel, hogy „előkészítsék a nászi szobát”, vagy mit. Cudarabbul fájt a lába, mint egy nyolcórás műtét után. Éhes volt, és már csak desszert maradt. A cigarettától pedig émelygett. Eloltotta.
Michael és a szürke hajú, idős plébános a szoba másik végében diskuráltak. A zenekar áttért Straussról a modernebb romantikus zeneszerzőkre. Itt is, ott is beleénekelt valaki a „Kék hold”-ba, vagy a „Tennessee-valcer”-be. Az esküvői tortát, a szentimentális megfontolásokból félretett, egyetlen cikkely kivételével az utolsó morzsáig elpusztították.
Nagy rikoltozással és mentegetőzve zúdult be az első ajtón egy csoport, Grady, Cortland rokonai, akik különböző késleltető tényezők miatt csak most érkeztek meg New Yorkból. Rohantak köszönteni őket. Rowan mentegetőzött, hogy mezítláb van és borzas, miközben Gradyék összecsókolták, Egy népes társaság, amely régi fényképeket nézni gyűlt össze az ebédlőben, rázendített az „Ír vadrózsám”-ra.
Tizenegykor Aaron búcsúpuszit adott Rowannak, és távozott Viv nénivel, akit ő fuvarozott haza. Szükség esetén a szállodában lesz; egyébként jó utat kíván holnap Destinbe.
Michael kikísérte Aaront és a nagynénjét. Távoztak az öreg haverok is, hogy az Ír Csatornánál, a Napernyő bárban folytassák a nyakalást, de előbb még megígértették Michaellel, hogy pár hét múlva összejönnek vacsorázni.
De a lépcsőt még mindig eltorlaszolták a hadarva tereferélő párok. A szállítók „összecsaptak” valamit a konyhában a New York-i Gradyknek.
Végül fölállt Ryan, csendet kért, és közölte, hogy a bulinak vége! Ki-ki keresse meg a cipőjét, kabátját, retiküljét, amije van, húzzon el, és hagyja békén az ifjú párt. Leemelt az arra vitt tálcáról egy pohár pezsgőt, és Rowanhoz fordult.
– Az ifjú párra! – harsogta túl a zsinatolást. – Az első éjszakájukra ebben a házban!
Újra kitört az éljenzés. Ki-ki kerített magának egy utolsó pohárral, üveg csilingelt, százszorosan ismétlődött a felköszöntő.
– Isten áldása legyen ezen a házon! – mondta a plébános, aki éppen kifelé tartott. Tucatnyian visszhangozták a fohászt.
– Éljen Darcy Monahan és Katherine! – rikoltott valaki.
– Éljen Julien és Mary Beth... éljen Stella...
A búcsúzás, a családnál megszokott módon több mint félóráig tartott. Volt nagy csókolózás és ígérgetés újabb találkozókról, továbbá sürgősen mondani kellett még valamit, félúton a mosdó és a tornác, félúton a tornác és a kapu között.
A szállítók végigrohanták a szobákat, csendben összekapkodták a poharakat és a szalvétákat, megigazgatták a párnákat, elfújták a gyertyákat, szétrakosgatták az asztalokat díszítő virágkompozíciókat, és az utolsó cseppig feltörölték a kiömlött italt.
Aztán minden véget ért. Ryan távozott utolsónak, miután kifizette a szállítókat, és utánanézett, rendben van-e minden. Csaknem kiürült a ház!
– Jó éjszakát, kedveseim! – búcsúzott. Lassan csukódott mögötte a magas ajtó.
Rowan és Michael egy hosszú percig csak nézték egymást, aztán kitört belőlük a nevetés. Michael fölkapta a feleségét, megpörgette, majd óvatosan letette. Rowan ráborult, és úgy ölelte át, hogy a férfi mellkasába fúrta a fejét, kedvelt szokása szerint. Elgyöngült a kacagástól.
– Megcsináltuk, Rowan! – mondta a férfi. – Megcsináltuk, úgy, ahogy akarták! Vége, megvan!
Rowan még mindig hangtalanul nevetett. Élvezetesen elfáradt, ám ugyanakkor kellemesen föl is volt villanyozva. Ütött az óra.
– Figyelj csak! – súgta. – Michael, éjfél van!
A férfi kézen fogta, lekapcsolta a villanyt. Fölszaladtak a sötétbe borult lépcsőn.
Az emeleten egyetlen szobából hullott fény a folyosóra: az ő hálószobájukból. Csendesen álltak a küszöbön.
– Odanézz, Rowan, mit csináltak! – ámult Michael.
Bea és Lily csodálatosan előkészítették a szobát. A kandalló párkányán hatalmas hajnalszín rózsacsokor illatozott a két ezüst gyertyatartó között. A tükörasztalon ezüst tálcára helyezett hűtővödörben várakozott a pezsgő, és mellette a két pohár.
A csipkés ágytakarót visszahajtották, a párnákat fölverték, a puha, fehér függönyöket visszahúzták, és az ágymennyezet tömör oszlopaihoz kötötték.
Az ágy egyik oldalán csinos fehér selyempongyola és hálóing, a másikon fehér pamutpizsama várakozott. A párnán egyetlen rózsaszál hevert, szárán rövid pántlikával, az ágytól jobbra magányos gyertya állt az apró éjjeliszekrényen.
– De drágák, hogy gondoltak erre! – ámult Rowan.
– Hát itt a nászéjszakánk, Rowan – mondta Michael. – Az óra most verte a tizenkettediket. Itt a boszorkányok órája, drágám, és ez csak a mienk!
Megint összenéztek, megint kitört belőlük a halk nevetés, alig bírták abbahagyni. Ennyire fáradtan örülnek, ha bele tudnak zuhanni az ágyba.
– Legalább a pezsgőt igyuk meg – javasolta Rowan –, mielőtt összeesnénk.
Michael bólintott. Ledobta a zsakettet, aztán a selyem nyakkendőjét kezdte cibálni.
– Én mondom neked, Rowan, nagyon kell szeretni valakit ahhoz, hogy ilyen cuccba öltözzünk.
– Ugyan már, Michael, errefelé mindenki ezt csinálja. Húzd le a cipzáramat, kérlek – fordította oda a hátát. Végre engedett a ruhaderék kemény kagylóhéja, a toalett ernyedten hullott a lábához. Oda se nézve lekapcsolta a smaragdot, és a kandallópárkányra tette.
Nagy sokára mindent összeszedtek, felakasztottak, aztán bebújtak az ágyba és pezsgőt ittak, ami nagyon hideg, száraz és finom volt, és habosan buggyant ki a pohárból, ahogy pezsgőhöz illik. Michael meztelen volt, de mivel szeretett selymen át simogatni, Rowan magán tartotta a hálóinget.
Végül a fáradtságon is erőt vett az új ágy gyönyörűsége meg a selymes gyertyaláng, és a szokott forróság forrpontig hevült.
Gyors és erőszakos volt, ahogy Rowan szerette. Az óriás mahagóni ágy olyan keményen állta, mintha kőből faragták volna.
Ráborult Michael mellére, és elégedett félszendergésben hallgatta a férje egyenletes szívverését. Majd felült, megigazította a gyűrött hálóinget, és ivott egy jót a hideg pezsgőből.
Michael ugyancsak felült. Egyik térdét felhúzta, rágyújtott, és a magas ágytámlának döntötte a fejét.
– Ó, Rowan, semmi sem ütött ki balul, az égvilágon semmi! Maga volt a tökély! Istenem, hogy ilyen tökéletes is tud lenni egy nap!
Azt leszámítva, hogy láttál valamit, ami megrémített. De nem mondta ki, mert még a furcsa kis közjátékkal is maga volt a tökély a tegnap. A tökély! Semmi sem rontotta el!
Ivott egy apró kortyot, forgatta a szájában a pezsgőt és a fáradtsága ízét. Még mindig túlságosan feszültek az idegei, hogy be tudja hunyni a szemét. Hirtelen megszédült, és megint elkapta egy kicsit a reggeli émelygés.
Elhajtotta maga elől a cigarettafüstöt.
– Mi baj?
– Semmi, szerintem csak az idegeim. Olyasmi volt odamenni az oltárhoz, mint először fogni szikét vagy ilyesmit.
– Értem. Hadd oltsam el.
– Nem, nem ez a baj, nem a cigaretta zavar. Magam is bagózok. – Pedig a füsttől volt. És nem először fordult elő. Fölállt, és mezítláb kiment a fürdőszobába selyem hálóingében, amely olyan könnyű volt, mintha semmit sem viselne.
Nincs Alka-Seltzer, holott az mindig használ ilyenkor. Pedig emlékszik, hogy hozott. A konyhaszekrénybe tette, az aszpirinnel, a gyorstapasszal és a többi háztartási aprósággal együtt. Visszajött, papucsot húzott, magára kanyarította a pongyolát.
– Hová mész? – kérdezte Michael.
– Le, Alka-Seltzerért. Nem tudom, mi van velem. Mindjárt jövök.
– Várj, Rowan, megyek én is!
– Maradj csak, fel sem vagy öltözve. Két pillanat alatt itt vagyok. Talán még a liftbe is beszállok, azt a hét meg a nyolcát.
A házban nem is volt igazán sötét. A kertből sápadt fény szivárgott be a sok-sok ablakon, megvilágította az előtér csillogó padlóját, az ebédlőt, még a tálalót is. Könnyen eligazodott, villanyt se kellett gyújtania.
Megkereste a konyhaszekrényben az Alka-Seltzert, elővett egy új metszett poharat, amelyet Lilyvel és Beával szereztek be egy komissiózáson. Megtöltötte a poharat a konyha közepén levő pult apró mosogatójának csapjából, felhajtotta az Alka-Seltzert, és behunyta a szemét.
Máris jobb. Valószínűleg csak az idegek teszik, de akkor is jobb.
– Nagyon helyes. Örülök, hogy jobban érzed magad.
– Köszönöm – mondta, és azt gondolta, milyen lágy, kedves hang, azzal a csipetnyi skót fűszerrel. Gyönyörű, dallamos hang.
Kinyitotta a szemét, és a hűtőszekrény ajtajának tántorodott. A pult másik oldalán állt. Méternyire. Fájó epekedéssel suttogott, de az arca hűvösebb volt, és teljesen emberi. Talán egy kicsit bánatos, de nem olyan könyörgő, mint a tiburóni éjszakán. Nem, egyáltalán nem olyan!
Elő embernek kell lennie. Ez valami vicc. Ez egy igazi ember! Egy ember áll a konyhában, és őt bámulja, egy magas, barna hajú férfi, akinek nagy, barna szeme és gyönyörű, érzéki szája van.
A fényben, ami bejött a franciaajtókon, jól lehetett látni az ingét és a nyersbőr zekéjét. Régi, nagyon régi ruhák voltak, még kézzel, egyenetlen öltésekkel varrták a bornyúszájú inget.
– Nos? Hát hol a te hatalmad, szépség, hogy elpusztíts engem? – súgta ugyanazon a fojtott, dallamos, bánatos hangon. – Hol a te hatalmad, hogy visszakergess a pokolba?
Rowan fékezhetetlenül reszketett. A kezéből kihulló pohár tompán koppant a padlón, és elgurult. Mély, hörgő sóhajtás szakadt föl a torkán, de a szemét továbbra sem vette le a jelenésről. Az a része, amely még tudott gondolkozni, megállapította, hogy a férfi magas, öles termetű, rendkívül izmos karja és erős keze van; hogy az arca tökéletesen arányos, és a haja kissé kócos, mintha szél borzolta volna össze. Egyáltalán nem az a törékeny, hímnős szeladon, akit a teraszon látott, szó sincs róla!
– Hogy jobban szeresselek, Rowan! – suttogta. – Mit akarsz, milyen alakot öltsek? Ő nem tökéletes, Rowan, ember, de nem tökéletes, nem!
Olyan rémület rohanta meg a nőt, hogy görcsösen összehúzódott az egész belsője, mintha most mindjárt meghalna. Dühös daccal előrelépett, bár reszketett a lába, átnyúlt a pult fölött, és megérintette a férfi arcát.
Borostás, mint Michaelé! Az ajka pedig selymes! Uramisten! Bénultan tántorodott hátra, sem szólni, sem beszélni nem tudott. Kezén-lábán hullámokban rohant végig a reszketés.
– Félsz tőlem, Rowan? – kérdezte a jelenés, alig mozgó ajakkal. – Miért? Hagyjuk Aaron barátodat, nekem te parancsoltál, én csak a parancsnak engedelmeskedtem.
– Mit akarsz?
– Ó, hát azt nagyon sokáig tartana elmondani! – felelte a jelenés, valamivel zsírosabb skót kiejtéssel. – Ő pedig, a te szeretőd és férjed, már vár téged a nászéjszakán. Nyugtalankodni fog, ha elmaradsz.
Az arc ellágyult, összekuszálódott a szenvedéstől. Hogy lehet egy káprázat ennyire élethű?
– Ó, Rowan, térj vissza hozzá! – szólt bánatosan. – És ha elmondod neki, hogy itt vagyok, még ennél is nyomorultabbá teszed, én pedig ismét elrejtőzöm előled, és akkor jövök csak, ha jönni akarok, őt pedig emészteni fogja a félelem és a gyanakvás!
– Jól van, nem szólok! – suttogta Rowan. – De ne bántsd őt! Semmiféle szorongást vagy félelmet ne okozz neki! És hagyj föl a többi szemfényvesztéssel is! Ne gyötörd a trükkjeiddel, különben, esküszöm, soha többé nem állok szóba veled, és elkergetlek!
A gyönyörű arc tragikus síkokba rendeződött, a barna szem elködösödött, és mérhetetlenül bánatosan nézett.
– És Aaront, nehogy ártsál Aaronnak! Soha! Sose ártsál senkinek, hallod?
– Ahogy parancsolod, Rowan – mondta a jelenés, és a szavai úgy fuvoláztak, telve csendes erővel, mint a szomorú muzsika. – Mi másért is lennék a világon, mint azért, hogy tetsszem Rowannak? Gyere hozzám, amikor ő alszik. Ma éjszaka, holnap, gyere, amikor akarsz. Számomra nincs idő. Akkor vagyok itt, ha kimondod a nevem. De ne légy hitszegő, Rowan. Egyedül és titokban jöjj hozzám, különben nem felelek. Szeretlek, gyönyörű Rowanom, de nekem is van akaratom. Van bizony.
Csillogni kezdett, mintha forrás nélküli fény hullott volna rá, ezer parányi részlete rajzolódott ki a ragyogásban, aztán áttetszővé fakult. Meleg szél csapta meg a rémült Rowant. A következő pillanatban egyedül állt a sötétségben.
A szájához kapta a kezét. Ismét émelygett. Vacogva várta, hogy elmúljon, attól tartva, hogy mindjárt sikítani fog, amikor meghallotta Michael halk, de félreismerhetetlen lépéseit, ahogy közelednek a tálalóban. Erőszakkal kinyitotta a szemét.
Férje farmert vett, különben mezítláb volt, és derékig meztelen.
– Mi a baj, kedves? – kérdezte súgva. Meglátta a sötétben a hűtőszekrény tövébe gurult pohár csillogását. Lehajolt, fölvette, a mosogatóba tette. – Mi a baj, Rowan?
– Semmi – felelte kásásan, igyekezve, hogy ne reszkessen a hangja. Könnyek csípték a szemét. – Csak rosszul vagyok, egy kicsit émelygek. Már reggel is felfordult a gyomrom, meg délután és tegnap is. Nem tudom, mi ez. Most meg a cigaretta miatt. De nincs semmi bajom, Michael, komolyan.
– Nem tudod? – kérdezte a férfi.
– Nem, csak... azt hiszem... még sose lettem rosszul cigarettától...
– Mayfair doktornő, egészen biztos, hogy nem tudja?
Rowan érezte, amint megfogja a vállát. Érezte, hogy arcát végigsúrolja a férfi haja, miközben az lehajol, hogy megcsókolja a melle felső ívét.
Sírva fakadt, görcsösen szorította magához Michael fejét, ujjait a selymes tincsek közé fúrta.
– Mayfair doktornő – mondta Michael –, még én is tudom, mi az.
– Miről beszélsz? – súgta a nő. – Csak alvásra van szükségem, fölmegyek.
– Állapotos vagy, édes. Nézd csak meg magad a tükörben. – Nagyon gyöngéden ismét megérintette Rowan mellét, és most már a nő is érezte a duzzadást, az enyhe sajgást; tudta, cáfolhatatlanul tudta a többi, alig észrevehető jelből, hogy Michael igazat beszél. A színtiszta igazat.
Omleni kezdtek a könnyei. Nem tiltakozott, amikor Michael fölnyalábolta, és lassan keresztülvitte a házon. Teste égett a konyhai rettenetes pillanatok feszültségétől, szárazon, sebzetten zokogott. Nem hitte, hogy Michael képes lesz fölcipelni azon a hosszú lépcsőn, de képes volt, és Rowan hagyta vinni magát. Kapaszkodott a férje nyakába, Michael mellére rejtette az arcát, és csak sírt és sírt.
Michael letette az ágyra, és megcsókolta. Rowan kábán figyelte, amint elfújja a gyertyákat, majd visszajön mellé.
– Annyira szeretlek, Rowan! – mondta. Ő is könnyezett. – Annyira szeretlek! Még sose voltam ilyen boldog... csak úgy jönnek a hullámok, minden alkalommal azt gondolom, ezt már nem lehet felülmúlni, és akkor megint jön. És hogy pont ezen az éjszakán tudjam meg... Istenem, Rowan, micsoda nászajándék! Mit tettem, mivel szolgáltam rá ennyi boldogságra?
– Én is szeretlek, drágám. Igen... nagyon nagy boldogság. – Amikor Michael is betakarózott, Rowan elfordult, hogy jobban elrejtőzhessen a teste menedékében, lábát összefonta a férfiéval, és a párnába fojtotta sírását. Megfogta a férje kezét, és a mellére vonta.
– Minden olyan tökéletes – súgta Michael.
– Semmi sem ronthatja el – súgta vissza Rowan. – Az égvilágon semmi.

 

 

NEGYVENEGY

Előbb ébredt Michaelnél. Miután átesett a hányinger első menetén, gyorsan becsomagolta a bőröndökbe a kikészített ruhákat, aztán lement a konyhába.
Minden tiszta, csendes, napsugaras. Semmi jele annak, ami az éjszaka történt. Az úszómedence ragyogott a szúnyoghálós tornácon túl. A fehér, fonott bútorok puhán csillogtak a szúnyoghálótól megszűrt fényben.
Megvizsgálta a pultot. Megvizsgálta a padlót. Semmit sem talált. Undorodó dühvel összecsapta a kávét, hogy minél előbb kikerülhessen a konyhából, és fölvitte Michaelnek.
Férje akkor nyitotta ki a szemét.
– Máris induljunk – javasolta Rowan.
– Azt hittem, hogy csak délután megyünk – mondta a férfi álmosan. De persze, ha te akarod, most is indulhatunk. – Az ő készséges hérosza! Csókot lehelt Rowan arcára, borostái kellemesen szúrtak. – Hogy érzed magad? – súgta.
– Most már semmi bajom – felelte Rowan. Megérintette a sötét mellszőrzetbe gabalyodott, apró aranykeresztet. – Körülbelül félóráig volt rossz. Valószínűleg meg fog ismétlődni, de majd kialszom. Azért szeretnék korán érni Destinbe, hogy még napsütésben sétálhassak a parton.
– Nem akarnád, hogy orvos lásson indulás előtt?
– Magam is orvos vagyok – mosolygott a nő. – Azonkívül elfelejtetted a hatodik érzékemet? Remekül elvan ő itt.
– Azt nem tudja a hatodik érzéked, hogy fiú-e a srác, vagy lány? – kérdezte Michael.
– Hogy fiú-e a srác, vagy lány? – Nevetett. – Bár tudnám! Bár talán jobb szeretném a meglepetést. És te?
– Hát nem lenne csodálatos, ha ikrek lennének?
– De bizony klassz lenne – helyeselt a nő.
– Rowan, te ugye... te nem vagy szomorú a baba miatt, ugye?
– Jaj, dehogy, az istenért! Örülök a babának, csak egy kicsit még émelygek. De az sem állandó. Egyelőre nem akarok szólni a rokonságnak. Addig nem, amíg haza nem jövünk Floridából. Elrontaná a nászutat.
– Egyetértek. – Michael tétován rátette meleg kezét a felesége hasára. – Ugye, majd csak később fogod érezni?
– Hat és fél milliméter – mosolygott Rowan –, és még nem egészen három gramm, de azért már érzem. Lubickol a boldogságban, és az összes pici sejtje osztódik.
– Most hogy néz ki?
– Leginkább, mint egy tengeri lényecske. Végig tudna nyújtózni a hüvelykujjad körmén. Van szeme, sőt, pufók kis keze is, de ujjai vagy karja még nincs. Máris van agya, vagy legalábbis agykezdeménye, de már az is két részre van osztva. És valamilyen senki által sem ismert okból minden apró sejt tudja, mit kell tennie: pontosan tudják, hol kell tovább formálniuk a már meglévő szerveket, és hol kell tökéletesedniük. Több mint egy hónapja dobog bennem a kicsi szíve.
Michael nagyot, elégedettet sóhajtott.
– Hogy fogjuk hívni?
Rowan vállat vont.
– Mit szólnál Kis Chrishez? Vagy az túlságosan... nehezedre esne?
– Á, dehogy, klassz lenne. Kis Chris! Christopher lesz, ha fiú, Christine, ha lány. Mennyi idős is lesz karácsonykor? – Számolni kezdett.
– Hát, most valószínűleg hat-hét hetes. Talán nyolc. Illetve nagyon is lehet nyolc. Ami azt jelenti, hogy... négy hónap. Meglesz mindene, csak a szeme lesz csukva. Miért? Azon gondolkozol, mit szeretne inkább, piros tűzoltóautót vagy baseball ütőt?
– Nem – kuncogott Michael –, csak hogy ő a legnagyobb karácsonyi ajándék, amelyről egyáltalán álmodhattam. Nekem mindig különleges ünnepem volt a karácsony, már-már pogány értelemben, és ez lesz életem legcsodásabb karácsonya, kivéve a jövő évit, amikor Christine már döcögni fog, és a baseball ütőjével püföli a kis tűzoltóautóját.
Annyira sebezhetőnek, ártatlannak látszott, olyan feltétlenül bízott Rowanban! Ha őt nézte, szinte el is tudta felejteni, ami az éjszaka történt.
Majdnem el tudott felejteni mindent. Puszit adott neki, a fürdőszobába surrant, behunyta a szemét, és a csukott ajtónak támaszkodott.
Te ördög, suttogta, jól időzítettél, mi? Hogy ízlik a gyűlöletem? Erről álmodtál?
Aztán eszébe jutott az arc az elsötétedett konyhában, a lágy, elcsukló hang simogató érintése. Mi másért is lennék a világon, mint azért, hogy tetsszem Rowannak!
Tíz körül indultak. Michael vezetett. Rowan addigra jobban érezte magát, és sikerült aludnia néhány órát. Mire kinyitotta a szemét, Floridában jártak, a sztrádáról lekanyarodva, a sötét fenyőerdőn keresztül robogtak a parti út irányába. Felfrissült, kitisztult a feje, és az öböl első villanásától olyan biztonságban érezte magát, mintha nem is létezne New Orleansban a sötét konyha és a jelenés.
Hűvös volt, de csak annyira, mint Észak-Kaliforniában, pezsdítő nyári napokon. Vastag pulóverbe bújtak, és kisétáltak a néptelen partra. Este a kandalló mellett vacsoráztak, kitárva az ablakokat az öböl szellőinek.
Nyolc óra körül Rowan elővette a Mayfair Gyógyintézet terveit, folytatta a nagy profitelvű kórházi láncok tanulmányozását, összehasonlítva őket a nonprofit modellekkel, amelyek jobban érdekelték.
De a figyelme elkalandozott. Nem tudott igazán összpontosítani a különböző rendszerek nyereségeit, veszteségeit, visszaéléseit taglaló, száraz cikkekre.
Följegyzett néhány dolgot, aztán lefeküdt, de még órákig hevert álmatlanul az elsötétített hálószobában, miközben a szomszédban Michael a felújítási tervein dolgozott. Hallgatta a nyitott ajtóból a Mexikói-öböl mennydörgését, mosatta magát a szellővel.
Most mit tegyen? Szóljon Michaelnek és Aaronnak, ahogy megígérte? Ettől Lasher vissza fog vonulni, talán tovább űzi kisded játékait, és minden nappal elviselhetetlenebb lesz a feszültség.
Megint a kicsinyére gondolt, és a hasára tette a kezét. Valószínűleg rögtön azután fogant, mikor megkérte Michaelt, hogy vegye feleségül.
Mindig összevissza menstruált, de napra meg tudta volna mondani, hogy ez mikor történt. Csecsemőről álmodott azon az éjszakán, bár most már nem nagyon emlékszik.
Álmodik vajon ott bent? Elképzelte a fejlődő agy cseppnyi áramköreit. Már nem embrió, hanem magzat. Behunyta a szemét, fülelt, kémlelt.
Jól van! Egyszer csak megijedt a tulajdon telepatikus erejétől. Árthat az ereje a magzatnak? Elviselhetetlen gondolat volt. Ismét Lasherre gondolt, és úgy rémlett, az is fenyegeti a törékeny, szorgos lényecskét, mert Lasher az ő ellensége, és ennek a kisbabának Rowan az egész világa.
Hogyan védhetné meg a saját sötét hatalmától és a sötét múlttól, amelybe akarja hálózni? Kis Chris! Te nem átkokkal, kísértetetekkel, éjszakai rémekkel fogsz felnőni! Megtisztította agyát a sötét, zűrzavaros gondolatoktól; elképzelte a tengert, amint megtörik a homokon, nem hullámonként, hanem az egész óriási erőt, tele édes, elzsongító hangok végtelen változataival.
Pusztítsd el Lashert! Csábítsd el, igen, úgy, ahogy ő próbál elcsábítani! Fejtsd meg, micsoda, és pusztítsd el! Te vagy az egyetlen, aki megteheti. Ha szólsz Michaelnek vagy Aaronnak, Lasher visszavonul. Most van okod csalni, tehát csalj!
Hajnali négy. Ezek szerint mégis elaludt, és valami szörnyűt álmodott, ami tele volt nagy, fekete kalapos hollandusokkal, és az utcán üvöltő csőcselék követelte Jan van Abel fejét.
– Leírom, amit látok! – mondta Jan van Abel. – Nem vagyok eretnek! Hogyan tanuljunk, ha nem vetjük el Arisztotelész és Galenus dogmáit?
Ez az! De már el is enyészett, vitte magával az asztalon fekvő tetemet, a virágszerű, parányi szerveivel. Hogy gyűlölte ezt az álmot!
Fölkelt, keresztülvágott a vastag szőnyegen, kiment a teraszra. Hol van még egy ilyen hatalmas, tiszta ég, ennyi hunyorgó csillag? Tiszta fehér a tajték a fekete hullámokon. Olyan fehér, mint a holdfényben izzó, fehér homok.
Ám messze lent magányos alak állt a parton, vékony, magas ember, és őt nézte. Menj a pokolba! Az alak lassan elhalványodott, majd eltűnt.
Rowan reszkető kézzel markolta a fakorlátot, és lehorgasztotta a fejét.
Akkor gyere, amikor hívlak!
Szeretlek, Rowan.
Iszonyodva döbbent rá, hogy nem valamilyen meghatározott irányból jött a hang. Körülvette, benne suttogott, és csak ő hallhatta.
Csak reád várok, Rowan.
Akkor menj innen! Ha még egy szót szólsz vagy megmutatkozol, sohasem foglak hívni!
Keserű haraggal megfordult, végigment a sötét hálószoba süppedős, meleg szőnyegén, és bebújt az alacsony ágyba Michael mellé. Hozzátapadt, belekapaszkodott a karjába. Borzasztóan szerette volna fölébreszteni, hogy elmondhassa, mi történt.
Ám ezt egyedül kell megcsinálnia. Tudja. Mindig tudta. A végzet szörnyű markát érezte.
Csak még ezt a néhány napot a csata előtt! Ellie, Deirdre, segítsetek!
Egy héten át émelygett minden reggel. Aztán elmúlt a rosszullét, és olyan dicső napok következtek, mintha most fedezné fel újra a délelőttöket. Mint isteni ajándékot, köszöntötte a józanságot.
Lasher nem szólt többé, és nem mutatkozott. Ha Rowan a szellemre gondolt, sorvasztó hőségnek képzelte haragját, amely zörgő tokká szikkasztja a rejtélyes, osztályozhatatlan sejteket. Ám többnyire felt, ha rá gondolt. Ám az élet ment tovább, mert magába zárta a titkát.
Felhívott egy New Orleans-i nőgyógyászt, aki megszervezte, hogy Destinben elvégezzék a korai vérvizsgálatot, majd hazaküldjék az eredményt. Minden olyan rendben ment, ahogy várta.
De ki is érthetné meg, hogy ő, ezzel a diagnosztikai érzékkel úgyis tudná, ha bajban lenne a kis lapuló?
Megritkultak a meleg napok, viszont úgyszólván csak az övék volt az álombeli part. Varázslatosan hatott rájuk a dűnék között megbújó ház tiszta csendje. Jó időben Rowan órákig üldögélt a parton, egy bűbájos, nagy, fehér napernyő alatt, olvasta az orvosi folyóiratokat, és a különböző anyagokat, amelyeket Ryan küldött futárral.
Elolvasta a babakönyveket is, amelyeket a helyi boltokban talált. Érzelmesek és pontatlanok voltak, de azért mulatságosak. Főleg a babák képei, a kifejező arcocskák, a hurkás nyakak, az ennivaló kezek-lábak. Majd meghalt, úgy szerette volna már elmondani a családnak. Szinte mindennap beszélt Beatrice-szal telefonon. De okosabb volt őrizni a titkot. Hogy fájt volna neki és Michaelnek, ha ne adj isten, történt volna valami. Ha többen tudnak róla, az csak növelte volna a fájdalmat.
Ha túl hideg volt a fürdéshez, órákig sétáltak a parton. Apróságokat vásároltak a házba. Szerették csupasz fehér falait, takarékos berendezését.
Olyan hely, ahol játszani lehet az Első utca ünnepélyessége után, mondta Michael. Szívesen főzőcskézett együtt Rowannal, szeletelt, aprított, sütött, grillezte a marhahúst. Könnyű és kellemes volt az élet.
Végigették az összes jó éttermet, kirándultak a fenyőerdőbe, felderítették a nagy szállodákat, ahol volt tenisz- és golfpálya. De többnyire a háznak örültek, ahol olyan közel volt a tenger.
Michaelnek már viszketett a keze a munka után. Egy brigádja dolgozott az Angyali Üdvözlet utcai ikerházon, a Raktár utcában megnyílt az új Nagy Várakozások, és a sürgős eseteket telefonon kellett intéznie. A házban is tartott még a festés, most került sor Julien régi szobájára, hátul javították a tetőt. A ház mögött sem fejezték még be a téglával burkolt parkolót, felújításra várt a régi gargonniére, amiből kitűnő gondnoklakás lenne, Michael be volt sózva, annyira szeretett volna már otthon lenni.
Látni lehetett rajta, hogy éppen most nagyon nincs szüksége egy elnyúló nászútra, főleg ilyenre, amit Rowan napról-napra hosszabbít.
Ám sohasem tiltakozott. Nem csak hogy mindenben a felesége kedvére tett, de még ahhoz is kiapadhatatlan képessége volt, hogy a legtöbbet hozza ki minden pillanatból, akár kézen fogva sétáltak a parton, akár bekaptak valamit egy kis halászcsárdában, akár a jachtkikötőben gusztálták az eladásra kínált választékot, akár a tágas házban olvastak, ki-ki a kedvenc sarkában.
Michael természettől elégedett ember volt, amit Rowan már az első találkozásnál tudott róla. Megértette, miért viseli meg annyira a férjét a szorongás. Ellágyultan figyelte, mennyire belefeledkezik a terveibe: terveket rajzolt az Angyali Üdvözlet utcai házikó felújítására, képeket nyirbált ki a lapokból, olyan apróságokról, amelyeket el akart végezni.
Viv néni remekül elvolt New Orleansban. Lily és Bea nem hagyták élni, és Michael úgy érezte, hogy a néninek pont erre van szüksége.
– Sokkal fiatalabb a hangja! – tájékoztatta Rowant. – Belépett egy kertészeti klubba, és egy bizottságba, amely a tölgyfák védelmére alakult.
Nagy életet él! Milyen jó, milyen megértő! Még abba is belenyugodott, hogy Rowan nem akar hazamenni a Hálaadásra. Viv néni természetesen Beához ment vacsorára. Mindenki megbocsátotta a nászutas párnak, hogy Floridában maradnak, végül is ezek a mézesheteik, addig nyújthatják, ameddig tetszik nekik.
Csendes hálaadásnapi vacsorát ettek a homokpart fölötti teraszon. Éjszaka vihar tört ki Destinben, dörgött-villámlott, hideg szél rázta az üvegajtókat és az ablakokat. Az egész parton kialudt a villany. Isteni, elementáris sötétség borult a földre.
Órákig beszélgettek a kandalló mellett Kis Chrisről, és hogy melyik legyen a gyerekszoba. Rowan nem szándékozott megengedni, hogy a Mayfair Gyógyintézet beleszóljon az első néhány évbe; mindennap tizenkettőre jár majd dolgozni, és természetesen igénybe vesznek minden segítséget, hogy zökkenő nélkül menjenek a dolgok.
Hála istennek, Michael nem kérdezett rá, hogy látta-e „azt az átkozottat”. Nem tudta, mit csinálna, ha tudatos hazugságra kényszerülne.
A titkot elzárta agyának apró rekeszébe, ráfordította a kulcsot, mint Kékszakáll a titkos teremre, aztán a kútba dobta.
Hűlt az idő. Hamarosan nem lesz indok a maradásra. Tudta, hogy haza kell menniük.
Mit fog tenni, ha nem szól Michaelnek, nem szól Aaronnak? Elfut, mint most? Bujkálni fog?
Ám minél tovább maradt, annál jobban kezdte megérteni saját konfliktusait és indokait.
Beszélni akart a lénnyel. Ha csak rágondolt, egész lényét megragadta erőszakossága, ami annál különösebb a mellett a gyöngéd hang mellett.
Igen, ismerni akarja! Pontosan az történt, amit Michael jósolt a vénasszony halálának rettenetes éjszakáján. Micsoda Lasher? Honnan jött?
Milyen titkot rejt a makulátlan, tragikus arc? Mit mondana Lasher az ajtóról és a tizenhárom boszorkányról?
Annyit kell tennie, hogy hívja, mint Prospero Arielt. Megtartja a titkot, kimondja a nevet.
De hiszen te boszorkány vagy, mondta magának egyre bűntudatosabban. A rokonok is tudják. Tudták azon a délutánon, amikor Gifforddal beszéltél, tudták a belőled elővillámló, kemény, ezüst energiából, amelyet mindenki számításnak és hidegségnek tart, holott nem egyéb fárasztó erőnél. Igazat mondott az öreg Fielding, mikor figyelmeztette. Aaron is tudja, igaz! Hát persze hogy tudja.
Egyedül Michael nem tudja, őt pedig oly könnyű becsapni! És ha úgy dönt, hogy senkit sem fog becsapni, és nem hajlandó engedelmeskedni? Talán ehhez a döntéshez gyűjti az erőt. Vagy talán csak ellenáll. Talán csak váratja a démont, ahogy az váratta őt.
Akárhogyan is, már nem undorodott és irtózott tőle úgy, mint a repülőgépen lezajlott incidens után. Még mindig égett benne a harag, de már erősebb volt a kíváncsiság és a fokozódó vonzalom...
Az első igazán hideg napon Michael kijött a partra, a felesége mellé ült, és megmondta, hogy vissza kell mennie. Rowan élvezte a ropogós időt, vastag pulóverbe, hosszú nadrágba öltözötten napfürdőzött, mint Kaliforniában tette volna a széljárta teraszon.
– Nézd, ez a helyzet – kezdte. – Viv néni szeretné már megkapni a dolgait San Franciscóból, és te is tudod, milyenek bírnak lenni az öregek.
Azonkívül, Rowan, a Liberty utcában csak én zárhatom le a lakást. Az ottani üzletemről is határoznom kell. Ismételten hívott a könyvelőm, hogy valaki bérbe akarja venni. Át kell mennem, és meg kell csinálnom a leltárt.
És így tovább, hogy el kell adni két kaliforniai ingatlant, el kell szállíttatni bizonyos dolgokat, bérbe kell adni a házát, satöbbi. Meg az az igazság, hogy ott is kell lennie New Orleansban. Szükség van rá a Raktár utcai új üzletben. Ha ez bejön...
– Inkább előbb indulnék, mint utóbb. Már majdnem december van, Rowan, jön a karácsony. Felfogtad ezt?
– Hát persze, megértem. Este hazamegyünk.
– De neked nem kell, bébi! Maradhatsz Floridában, amíg visszajövök, vagy amíg kedved tartja.
– Nem, én veled megyek – közölte Rowan. – Mindjárt fölmegyek, és becsomagolok. Különben is ideje távozni. Most meleg van, de reggel már komolyan cidriztem, mikor kijöttem.
Michael bólintott.
– Nagyon pocsék volt?
– Még mindig nem volt olyan hideg, mint egy kaliforniai nyári nap – nevetett Rowan.
– Akkor el kell árulnom neked valamit. Még hidegebb is lesz. Meglepően hideg. Meg fogsz lepődni, milyen Délen a tél. Sőt, azt is mondják, hogy az idén igen komisz lehet a tél a déli államokban. Különben én pont így szeretem. Először az agylágyító hőség, aztán a jégvirág az ablakon.
– Megértelek. – És szeretlek. Soha, senkit se szerettem még ennyire.
A férfi elment, Rowan hátradőlt a strandszéken. Feje bágyadtan rácsuklott. Az öböl tompa ezüstben izzott, ami gyakori jelenség, ha a delelőre hág. Bal keze a puha, porcukor homokra hanyatlott, mart belőle, átfolyatta ujjai között.
– Igazi – mormolta. – Milyen igazi!
Hát nem frankó, hogy Michaelnek épp most kell távoznia, és ő egyedül lesz az Első utcában? Nem olyan, mintha valaki így szervezte volna. És Rowan még egész idő alatt azt képzelte, hogy ő a góré.
– El ne vesd a sulykot, barátom! – súgta bele az öböl hűvös szelőjébe. – Ne bántsd a szerelmemet, mert azt sose bocsátom meg! Úgy vigyázz, hogy épen és egészségesen térjen vissza hozzám!
Csak másnap reggel távoztak. Miközben elhúztak a háztól, Rowannak egy icipici izgalom nyilall a szívébe. Felvillant előtte a sötét konyhában látott arc; hallotta a lágy hullámzó szavak zengését. Simogatás. De most nem bír erre a részére gondolni, csak majd ha Michael épségben megérkezik Kaliforniába, ő pedig egyedül lesz a házban...

 

 

NEGYVENKETTŐ

ÉJFÉL. Miért épp ez tűnt a megfelelő időpontnak? Talán azért, mert Pierce és Clancy olyan sokáig maradt, és neki szüksége volt erre a csendes órára. Kaliforniában még csak tízre jár, de Michael már valószínűleg alszik, miután telefonált, mert kifárasztotta a hosszú repülőút.
Férjét egészen fölkavarta a tény, hogy minden olyan unalmasnak tűnik, és alig várta, hogy hazajöhessen. Őrjítő, hogy máris ennyire hiányozzék Michael, hogy egyedül kelljen feküdnie a széles, üres ágyban. De a másik várja.
Amikor elhalt az utolsó, puha zengés, fölkelt, felvette hálóingére a selyempongyolát, belebújt szatén papucsába, és lement a hosszú lépcsőn.
Hol találkozunk, démon-szeretőm?
A szalonban, az óriási tükrök között, ahol függönyök zárják ki az utcai lámpák fényét? Még ez tűnt a legjobbnak.
Halkan lépkedett a fényezett, fenyőfa padlón, lába belesüllyedt a kínai szőnyegbe, miközben ment az első kandallóhoz. Michael cigarettái az asztalon. Pohár, félig sörrel. Hamu a tűzből, amelyet ő rakott, ezen az első déli estén, amikor igazán foga van az időnek.
Igen, december elseje, a babának már van szemhéja, és a füle is formálódni kezdett.
Semmi gond, mondta a doktor. Erős, egészséges szülők, az anya kondíciója kitűnő. Táplálkozzék ésszerűen, mellesleg, mivel foglalkozik?
Hazudozok.
Ma kihallgatta, ahogy Michael azt mondja Aaronnak a telefonban:
– Jó. Mondhatnám, meglepően jó. Teljesen békés. Kivéve persze azt a pocsék látomást Stelláról, az esküvő napján. Bár képzelhettem is. Berúgtam attól a rengeteg pezsgőtől. [Szünet.] Nem. Egyáltalán nem.
Aaron átlátna a hazugságon, igaz? Aaron tudja. Az a baj ezekkel a sötét, embertelen erőkkel, hogy az ember sose tudja, mikor lépnek működésbe. Akkor hagynak cserben, amikor leginkább számítanánk rájuk.
A szeszélyes felvillanások és a kimondottan ellenszenves gondolatolvasók után a világ váratlanul megtelik fapofákkal, fahangokkal, és mi ott állunk egyedül.
Talán Aaron is egyedül van. Nem talált semmi használhatót Julien régi noteszeiben, sem a főkönyvekben, kivéve az ültetvény gazdasági számvetéseit. Az évek során összegyűjtött varázskönyvekben és démonológiákban se volt semmi, ami ne lenne hozzáférhető nyomtatásban.
A ház gyönyörűen elkészült, nem maradtak sötét és gyanús sarkok.
Még a padlás is ragyogott, akár a patyolat. Mielőtt Michael a repülőtérre indult volna, fölmentek a manzárdba, hogy ellenőrizzék az utolsó munkát. Minden rendben. Julien szobájából kellemes dolgozószoba lett Michaelnek, rajzasztallal, tervrajzokat tároló iratgyűjtőkkel, a polcokon rengeteg könyvvel.
Megállt a kínai szőnyeg közepén, a kandallóval szemközt. Lehajtotta a fejét, háztető-formán összeillesztette az ujjait az ajka alatt. Mire vár?
Miért nem mondja ki: Lasher. Lassan fölemelte a fejét, belenézett a tükörbe a kandalló fölött.
A bejáratot közrefogó ablakokon beszűrődő utcai világítás is elegendő volt, hogy lássa, amint áll a kulcslyuk-ajtóban, és őt figyeli.
Majd kiugrott a szíve, de nem fordult meg. A tükörből kémlelte, számítón, latolgatva, azt próbálva felmérni minden emberi és embertelen erejével, miből van ez a teremtmény, mi ez a test.
– Fordulj felém, Rowan! – Olyan a hangja, akár a csók a sötétségben.
Nem parancsol, nem könyörög, csak kér, mint egy szerető, akinek a szíve szakadna meg, ha nem teljesítenék a kérését.
Megfordult. Lasher a karjait keresztbe fonva támaszkodott az ajtófélfának. Régimódi sötét öltönyt viselt, fehér keménygallérral, selyem nyakkendővel, amiben nagyon hasonlított Julien századvégi portréira. És milyen vonzó ellentétben állt festőiségével a Michaelére emlékeztető erős kéz, meg a markáns, erőteljes vonások. Hajában szőke pászmák világítottak, bőre kissé megsötétedett. Chase rendőrre, a régi szeretőjére kellett gondolnia, ha ránézett.
Változtass, amin akarsz – biztatta lágyan a szellem.
Mielőtt Rowan válaszolhatott volna, a kép maga módosította magát, az árnyék hangtalan gyűrűket vetett, a haj még világosabb lett, kiszőkült, a bőr bronzossá sötétedett, mint Chase-é. A szem fölragyogott, szakasztott Chase lett egy pillanatra, aztán más jellegzetességek lövelltek bele, és addig változtatták, míg ugyanazzá az emberré változott, aki a konyhában jelent meg – aki talán a többieknek is megjelent az évszázadok során –, csak ez magasabb volt, és még mindig Chase színpompájában tündökölt.
Közelebb lépett. Mire észbe kapott, alig méternyire volt. Nem annyira félt, mint lázas izgalmat érzett. A szíve még mindig dübörgött, de nem reszketett. Kinyújtotta a kezét, mint akkor a konyhában, és megérintette a jelenés arcát.
Borosta, bőr. Illetve nem bőr. Kiforrott diagnosztikai érzékével megállapította, hogy ez nem bőr, ebben a testben nincsenek csontok, zsigerek.
Ez csak egy energiamező tokja.
– De lesznek csontok, Rowan, idővel lesznek csontok, idővel minden csoda valóra válik!
Alig észrevehető szájmozgással formálta a szavakat, és máris mállott. Kimerítette magát. Rowan szúrósan meredt rá, teljes erőből próbálta egyben tartani. A vonalak kiélesedtek.
– Segíts mosolyogni, szépséges! – mondta a hang. A száj ezúttal zárva maradt. – Mosolyognék rád és hatalmadon, ha tudnék!
Most Rowan reszketett. Minden porcikájával arra összpontosított, hogy élettel töltse el az arcot. Szinte érezte az energiát, amint kiárad belőle, összegyűjti a különös anyagot, gyúrni kezdi; ritkább, tisztább volt, mint amilyennek az elektromosságot képzelte. Nagy melegség ölelte át, és látta, hogy a száj mosolyog.
Derűsen, titokzatosan, mint Julien a fényképein. A nagy zöld szempár megtelt fénnyel. A két kéz felemelkedett, közeledett, kéjes meleget gerjesztve, és már-már megérintette Rowan arcát.
A kép csillámlani kezdett, hirtelen széthullt. Olyan erős hőhullám csapta meg Rowant, hogy hátrálnia kellett. A karjával takarta a szemét, miközben elfordult.
Látszólag üres volt a szoba. A függönyök hangtalanul táncoltak, és csak lassan hűlt le a levegő.
Rowan hirtelen fázni kezdett. Nagyon kimerült, és mikor a kezére nézett, látta, hogy még mindig reszket, A kandallóhoz ment, térdre rogyott.
Forgott vele a világ. Egy percig annyira szédült, hogy fel se fogta, mi történt. Apránként tisztult csak ki a feje.
Gyújtóst tett a sekély kandallóba, néhány ágat tett rá, meg egy kisebb tuskót, majd egy hosszú gyufaszállal meggyújtotta a tüzet. Egy másodperc múlva már pattogott, ropogott is a gyújtós. Rowan a lángokat nézte.
– Itt vagy, ugye? – súgta. Egyre erősebben, fényesebben lobogott a tűz, lángnyelvek nyaldosták a tuskón a száraz kérget.
– Igen, itt vagyok.
– Hol?
– Melletted, körülötted.
– Honnan jön a hangod? Most bárki hallhatná. Ténylegesen beszélsz.
– Te ezt jobban meg fogod érteni, mint én.
– Ezt akarod tőlem?
Nagyot sóhajtott. Rowan fülelt, de nem hallott lélegzést, csak a jelenlétet érzékelte. Mint mikor tudjuk, hogy van a közelben valaki, de nem azért, mert hallottuk a szívdobogását, a lépését vagy a szuszogását. Valami halkabbat, sejtelmesebbet hallunk. Ez az a hang.– Szeretlek – mondta.
– Miért?
– Mert gyönyörű vagy nekem. Mert látsz engem. Mert megvan benned minden emberi tulajdonság, amit kívánok magamnak. Mert ember vagy, meleg és puha. Mert ismerlek, és ismertem előtted a többieket.
Rowan hallgatott. A szellem folytatta;
– Mert te Deborah gyermeke vagy, Suzanne gyermeke vagy, Charlotte-é, mindazoké, akiknek a nevét ismered. Szeretlek akkor is, ha nem teszed föl a smaragdot, amelyet az én Deborah-mnak adtam. Smaragd nélkül is szeretlek. Szerettelek már abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy érkezel. Messzire látok. Láttalak, amint messziről érkezel. Szerettelek lehetőségnek.
A tűz most már harsogott, narancsszín lángok nyelték el a vastag tuskót, a finom illat megnyugtatta Rowant, aki egyfajta önkívületbe került.
Még a saját lélegzését is vontatottnak és furcsának érzékelte. Most nem tudta, hogy mások, ha itt lennének, hallhatnák-e a hangot. Ám ő tisztán hallotta csábító zengését.
Leült a meleg padlóra a kandalló mellett, a márványnak támaszkodott, amely ugyancsak melegítette, és az árnyékokat kémlelte a szalon közepén, az árkád alatt.
– Zsongító a hangod, olyan szép – sóhajtotta.
– Azt akarom, hogy szép legyen neked. Gyönyört akarok adni neked.
Elszomorított, amikor gyűlöltél.
– Mikor?
– Amikor megérintettelek.
– Magyarázz el mindent!
– De hát több lehetséges magyarázat létezik! Te formálod a magyarázatot a kérdéseddel. Szólhatok veled szabad akaratomból, de válaszom formáját az határozza meg, amit a többiek kérdéseiből tanultam századokon át. Ez egy szerkezet. Ha új szerkezetet akarsz, kérdezz.
– Mikor kezdődtél?
– Nem tudom.
– Ki szólított először Lashernek?
– Suzanne.
– Szeretted?
– Szeretem Suzanne-t.
– Még mindig létezik?
– Suzanne elment.
– Kezdem érteni – mondta Rowan. – A te világodban nincs fizikai korlát, következésképpen nincs idő. Elme vagy, test nélkül.
– Pontosan. Okos. Eszes.
– Egy szó is elég.
– Igen – felelte Lasher készségesen –, de melyik?
– Te játszol velem.
– Nem, nem játszok.
– A mélyére akarok hatolni ennek, meg akarlak érteni téged, indokaidat, hogy mit akarsz.
– Tudom. Tudtam, mielőtt megszólaltál – felelte ugyanabban a kedves, igéző modorban. – De amilyen okos vagy, azt is tudhatod, hogy az én világomban nem létezik a mélység. – Elhallgatott, aztán ugyanolyan lassan folytatta: – Ha arra ösztökélsz, hogy teljes és csavaros mondatokban szóljak hozzád, hogy figyelembe vegyem téveszméidet, hibáidat, kezdetleges meghatározásaidat, én arra is képes vagyok. De bármit mondjak, az távolabb eshet az igazságtól, mint szeretnéd.
– Hogyan teszed?
– Természetesen annak révén, amit más emberektől tanultam az emberi gondolkozásról. Azt mondom, válassz; ha a tiszta igazat akarod, kezdd a kezdeteimnél. Rejtélyes, talányos válaszokat fogsz kapni, amelyek talán használhatatlanok lesznek, de igazak. Vagy kezdd a közepén, és rafinált, csiszolt válaszokat kapsz. Mindkét úton azt tudod meg rólam, amit tőled tanulok magamról.
– Szellem vagy?
– Az vagyok, amit szellemnek hívtok.
– Te minek hívnád magadat?
– Nem hívom.
– Aha. A te birodalmadban nincs szükség névre.
– Még csak nem is értik a nevet. Nincs név.
– Viszont vannak vágyaid. Ember akarsz lenni.
– Az. – Ezt mintha sóhajtásféle követte volna, amely szomorúságról árulkodott.
– Miért?
– Rowan, az én helyemben te nem akarnál ember lenni?
– Nem tudom, Lasher. Lehet, hogy szabad akarnék lenni.
– Én fájón éhezem az emberséget – mondta a hang, lassan, bánatosan. – Hogy érezzem a hideget és a meleget; hogy ismerjem a kéjt. Hogy nevethessek – ó, milyen is lenne nevetni! Hogy táncolhassak, dalolhassak és tisztán lássak, emberi szemmel. Hogy tapintsak dolgokat. Hogy a szükség, az idő, az érzelem határozza meg létezésemet. Hogy enyém legyen a nagyravágyás öröme, hogy legyenek álmaim és eszményeim.
– Ó, igen, ezt értem.
– Ne légy olyan biztos.
– Nem látsz tisztán.
– Nem ugyanazt.
– Tisztán láttál, amikor a halott ember szemével néztél?
– Jobban, de nem tísztán, és halál volt bennem, halál tapadt rám, körém, gyors halál. Végül megvakultam bent.
– Képzelem. Charlotte apósába akkor bújtál bele, amikor még élt.
– Igen. Tudta, hogy ott vagyok. Gyönge volt, de örült, hogy járhat, és fölemelhet tárgyakat.
– Érdekes. Ezt nevezzük megszállottságnak.
– Pontosan. Meghatározott dolgokat láttam a szemével. Láttam ragyogó színeket, szagoltam virágokat, láttam madarakat. Hallottam madarakat. Kézzel érintettem meg Charlotte-ot. Ismertem Charlotte-ot.
– Most nem hallasz dolgokat? Nem látod ennek a tűznek a lángját?
– Mindent tudok róla, de nem úgy hallom, érzem vagy látom, mint te, Rowan. Bár ha közel vagyok hozzád, láthatom, amit látsz, ismerhetlek téged és gondolataidat.
Rowanba belehasított a félelem.
– Kezdem kapiskálni.
– Azt hiszed. Csakhogy ez nagyobb és hosszabb.
– Tudom. Komolyan.
– Tudunk. Vagyunk. De tőletek tanultuk a folyamatos gondolkozást, és tőletek tanultuk az időt. Valamint a nagyravágyást. Mert a nagyravágyáshoz ismerni kell a múlt, a jelen és a jövő fogalmát. Tervezni kell. Most csak azokról beszélek közülünk, akik akarnak. Akik közülünk nem akarnak, nem is tanulnak, mert miért tennék? Ám ez a „mi” csak megközelítés. Számomra nem létezik a „mi”, mert egyedül vagyok, elfordultam a fajtámtól csak téged és a fajtádat látlak.
– Értem. Amikor a halottakban voltál... a padláson talált fejekben...
– Igen?
– Megváltoztattad azoknak a fejeknek a szöveteit?
– Meg. Barnára változtattam a szemeket. Pászmákban megváltoztattam a hajat. Ez nagy hot és összpontosítást követelt tőlem. Az összpontosítás a kulcsa mindennek, amit teszek. Sűrűsödöm.
– És természetes állapotodban?
– Hatalmas, végtelen vagyok.
– Hogyan változtattad meg a pigmentet?
– Belebújtam a hűs részecskéibe, megváltoztattam a részecskéket. De ezt jobban érted nálam. Te a mutáció szót használnád. Én nem ismerek jobb szavakat, te ismersz tudományos szavakat. Koncepciókat.
– Mi akadályozta meg, hogy elfoglald az egész szervezetet?
– Halott volt. Fokozatosan véget ért, nehézkes lett, én pedig vak és ostoba voltam. Nem tudtam visszahozni bele az élet szikráját.
– Aha. Charlotte apósának testét megváltoztattad?
– Azt nem tehettem. Nem tudtam, hogy megpróbálhatom. És akkor se tehetném, ha most visszakerülnék. Érted?
– Igen, értem. Állandó vagy, mi viszont időben létezünk. Értem. Tehát azt mondod, hogy nem változtathatod meg az élő szövetet?
– Azét az emberét nem. Aaronét sem, amikor benne vagyok.
– Mikor vagy Aaronban?
– Amikor alszik. Ez az egyeden idő, amikor bemehetek.
– Miért teszed?
– Hogy ember legyek. Hogy élő legyek. De Aaron túl erős nekem; Aaron szöveteit Aaron szervezi és vezényeli. Michaelnél ugyanez a helyzet. Szinte mindennél ugyanez. Még a virágoknál is.
– Ó, igen, a virágok! Megváltoztattad a rózsákat.
– Igen. Érted, Rowan. Hogy megmutassam szerelmemet és hatalmamat.
– És hogy megmutasd nagyravágyásodat?
– Igen...
– Nem akarom, hogy még egyszer belemenj Aaronba. Nem akarom, hogy még egyszer bántsd őt, vagy Michaelt.
– Engedelmeskedni fogok neked, de szeretném megölni Aaront.
– Miért?
– Mert Aaron befejezett, és Aaron sokat tud, és Aaron hazudik neked.
– Hogyhogy befejezett?
– Elvégezte, amiről láttam, hogy el akarja végezni, és amit el akartam végeztetni vele. Ezért mondom, hogy befejezett. Most azt végezheti el, amit ugyancsak látok, de nem akarom, hogy elvégezze, mert ez ellentétben áll nagyravágyásommal. Megölném, ha ez nem keserítene téged, és nem töltene el gyűlölettel irántam.
– Érzed a gyűlöletemet, ugye?
– Nagyon fáj nekem, Rowan.
– Tombolnék haragomban és fájdalmamban, ha bántanád Aaront. De beszéljünk csak róla. Fejtsd csak ki ezt. Mit akartál elvégeztetni vele?
– Azt, hogy adja át neked a tudását, az egyenes idővonalban leírt szavakat.
– A Mayfair-krónikáról beszélsz?
– Igen. A históriáról. Azt mondtad, fejtsem ki, ezért nem használtam a „krónika” szót.
– Ennyire nem kell kifejtened – nevetett halkan a nő. – Folytasd.
– Azt akartam, hogy az ő kezéből kapd meg ezt a históriát. Petyr látta égni Deborah-t, az én szerelmetes Deborah-mat. Aaron látta sírni a kertben Deirdre-et, az én gyönyörű Deirdre-met. Válaszaidhoz és döntéseidhez felbecsülhetetlen segítséget nyújt egy ilyen história. De Aaron munkája befejeződött.
– Igen, értem.
– Óvakodj.
– Azt gondolni, hogy értem?
– Pontosan. Te csak kérdezz. A „válasz” és „felbecsülhetetlen” szavak elmosódottak. Semmit sem tartanék vissza tőled, Rowan.
A nő ismét hallotta a sóhajtását, de most hosszan, puhán, és lassan meg is változott a hangja: olyan lett, mint a szél sóhajtása. Rowan tovább támaszkodott a kandallónak, élvezte a melegét, tágra nyílt szemmel fürkészte az árnyékokat. Úgy érezte, egy örökkévalóság óta beszélget ezzel a testetlen, mégis lágyan zengő hanggal. A sóhaj majdnem megérintette, mint a szél.
Halkan, kéjesen fölnevetett. Ha iparkodott, még láthatta is a fodrozódást a levegőben. Mintha duzzadna valami, és kitöltené a szobát.
– Igen... – mondta Lasher. – Szeretem a nevetésedet. Én nem tudok nevetni.
– Segíthetek, hogy megtanuld.
– Tudom.
– Én vagyok az ajtó?
– Te vagy.
– Én vagyok a tizenharmadik boszorkány?
– Te vagy.
– Akkor Michael helyesen értelmezte.
– Michael ritkán téved. Michael tisztán lát.
– Meg akarod ölni Michaelt?
– Nem, én szeretem Michaelt. Az oldalán akarok járni, és beszélni akarok vele.
– Miért éppen vele?
– Nem tudom.
– Ugyan, tudnod kell!
– A szeretet, az szeretet. Miért szeretem Michaelt? A válasz az igazság? A szeretet az szerecet. Michael ragyogó és gyönyörű. Michael kacag. Michaelben sok van a láthatatlan szellemből, az itatja át a tagjait, a szemét, a hangját. Látod?
– Azt hiszem, látom. Azt hívjuk életerőnek.
– Ez az – felelte Lasher.
Mondták valaha ennyire célzatosan ezeket a szavakat?
A szellem folytatta.
– Kezdettől láttam Michaelt. Meglepetés volt. Michael lát engem. Michael odajött a kerítéshez. Michael nagyravágyó és erős. Michael szeretett engem, most viszont fél tőlem. Közém és Michael közé álltál, és ő attól fél, hogy közéd és közé állok.
– De nem fogod bántani.
Semmi válasz.
– Nem fogod bántani!
– Mondd, hogy ne bántsam, és nem fogom bántani.
– Te mondtad, hogy nem akarod! Miért körözöl így?
– Ez nem kör. Megmondtam, hogy nem akarom megölni Michaelt. De Michaelnek baja eshet. Akkor mit tegyek? Hazudjak? Én nem hazudok. Aaron hazudik. Én nem hazudok. Nem tudom, hogy kell.
– Ezt nem hiszem. De te talán elhiszed.
– Bántasz engem.
– Mondd meg, mi lesz ennek a vége.
– Mi?
– Hogy ér véget az életem veled?
Csönd.
– Nem akarod megmondani.
– Te vagy az ajtó.
Rowan nagyon mozdulatlanul ült. Agya sebesen járt. A tűz tompán pattogott, a lángok táncoltak a téglák előtt, de a mozgás túlságosan lelassult, hogy valóságos lehessen. Ismét mocorgott a levegő, és mintha megmozdultak volna a csillár hosszú, csiszolt üvegcseppjei: forogtak, fényszemcséket gyűjtöttek magukba.
– Mit jelent ajtónak lenni?
– Tudod, mit jelent.
– Nem, nem tudom.
– Ön meg tudja változtatni az anyagot, Mayfair doktornő.
– Ebben nem vagyok biztos. Sebész vagyok, precíz műszerekkel dolgozom.
– Ó, de az elméd sokkal precízebb!
Rowan összevonta a szemöldökét. Visszajött az a különös álom, a leideni álom...
– Elállítottad a vérzést – mondta ráérős, lágy hangján a szellem. – Sebeket zártál össze. Kényszeríttetted az anyagot, hogy engedelmeskedjen.
A csillár halkan csilingelve muzsikált a csendben. Visszaverte a táncoló lángok fényét.
– Lelassítottad betegeid nyargaló szívverését; megnyitottad agyuk eldugaszolt ereit.
– Nem mindig voltam tudatában...
– Te tetted. Félsz a hatalmadtól, de akkor is hatalmas vagy. Menj ki az éjszakai kertbe. Meg tudnád parancsolni a virágoknak, hogy szirmot bontsanak. Megnöveszthetnéd őket, mint én tettem.
– De csak halott virágokkal tetted!
– Nem, élővel is. Az írisszel, amelyet láttál, bár az kimerített, és fájt nekem.
– Aztán az írisz meghalt, és letört a száráról.
– Igen. Nem akartam megölni.
– A végletekig hajszoltad, ugye tudod? Azért halt meg.
– Igen. Nem ismertem a határait.
Rowan oldalt fordult. Mintha transzba esett volna. Mégis milyen tökéletesen tiszta ez a hang, milyen szabatos a kiejtés!
– Nemcsak ebbe vagy abba az irányba kényszerítetted a molekulákat mondta.
– Nem, a sejtek kémiai struktúrájába hatoltam be, amire te is képes vagy. Te vagy az ajtó. Belelátsz az élet magjába.
– Te túlbecsülöd a tudásomat. Erre senki sem képes.
Ismét megcsapta az álom levegője. Mindenki az ablakoknál tolong a leideni egyetemen. Mi ez a söpredék az utcán? Azt hiszik, hogy Jan van Abel eretnek.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta.
– Én tudom. Messzire látok. Te adtad a metaforákat és a kifejezéseket. A könyveidből én is magamba szívtam a fogalmakat. Látom a befejezést. Tudom. Rowan meg tudja változtatni az anyagot. Rowan fogja a parányi sejtek ezreit, és átszervezi őket.
– És mi a befejezés? Azt fogom tenni, amit akarsz?
Lasher ismét sóhajtott.
Valami surrogott a sarkokban. A függönyök lobogtak. Megint halk dalra fakadt a csillár, csilingelt az üveg. Pára az ott, ami a mennyezetig dagad, a halvány barackszín falakig nyújtózik? Vagy csak a lángok táncolnak a látósíkja peremén?
– A jövő az egymást keresztező valószínűségek szőttese – mondta a szellem. – Vannak köztük, amelyek fokozatosan lehetőséggé lesznek, van néhány, amelyekből végzetszerűségek válnak, ámde a nyüstbe és a vetülékbe sodortak meglepetéseket is, amelyek széttéphetik a szövedéket.
– Hála istennek – felelte Rowan. – Így hát mégse láthatod a befejezést.
– Látom, és nem látom. Sok ember teljesen kiszámítható. Te nem vagy kiszámítható. Túl erős vagy. Lehetsz az ajtó, ha úgy akarod.
– Hogyan?
Csönd.
– Te fojtottad Michaelt a tengerbe?
– Nem.
– Belefojtotta valaki?
– Michael azért esett le egy szikláról a tengerbe, mert nem vigyázott.
A lelke fájt, az élete semmi volt. Mindez fel volt írva az arcára és a mozdulataira. Nem kellett szellemnek lenni, hogy lássák.
– De te láttad.
– Láttam, jóval előbb, mintsem megtörtént volna, de nem én idéztem elő. Én mosolyogtam. Mert láttam, ahogy te és Michael közeledtek. Akkor láttam, amikor Michael kicsi volt, és rám nézett a kerítés mögül. Láttam Michael halálát, és láttam, hogy menti meg Rowan.
– És mit látott Michael, amikor vízbe fúlt?
– Nem tudom. Michael nem élt.
– Hogyhogy?
– Halott volt, Mayfair doktornő. Tudod, mi a halál. A sejtek abbahagyják az osztódást. A test kiszabadul valamilyen szervezőerőnk vagy a parancsok bonyolult sorának az irányítása alól. Meghalt. Ha belementem volna a testébe, mozgathattam volna a tagjait, és hallhattam volna a fülével, mert friss test volt. De meghalt. Michael elhagyta a testet.
– Te ezt tudod?
– Most látom. Láttam, mielőtt megtörtént volna. Láttam, mikor bekövetkezett.
– Hol voltál, amikor bekövetkezett?
– Deirdre mellett, hogy boldoggá tegyem Deirdre-et, álmokat adjak neki.
– Ó, tehát messzire látsz!
– Rowan, ez semmi. Úgy értem, hogy időben látok messze. A tér számomra se egyenes vonal.
A nő puhán elnevette magát.
– Már a hangod is olyan gyönyörű, hogy felér egy öleléssel.
– Én gyönyörű vagyok, Rowan. Az én hangom az én lelkem. Mert bizonyosan van lelkem. Túl kegyetlen volna a világ, ha nem lenne.
Ettől Rowan úgy nekibúsult, hogy majdnem elsírta magát. Megint a csillárt bámulta, a kristályban tükröződő pici lángok százait. A szoba úszott a melegben.
– Szeress engem, Rowan – mondta egyszerűen a szellem. – Én vagyok a leghatalmasabb lény a te világodban, és csak a tiéd vagyok, szívem szép szerelme!
Olyan volt, mint egy ének, dallam nélkül; mint egy dalból és csendből szőtt hang, ha egyáltalán elképzelhető az ilyen.
– Ha majd testté leszek, több mint ember leszek; új leszek a nap alatt. Sokkal hatalmasabb leszek neked, mint Michael. Végtelen talány vagyok. Michael neked adott mindent, amit adhatott. Michaelnek nincsenek többé számodra nagy titkai.
– Nem, ez nem lehet igaz! – súgta a nő. Akkor vette észre, hogy behunyta a szemét, de hát olyan álmos volt. Megparancsolta magának, hogy a csillárt nézze. – Ott a szerelem végtelen talánya!
– A szerelmet táplálni kell, Rowan.
– Azt mondod, hogy választanom kell közted és Michael között?
Csend.
– A többieket is arra késztetted, hogy válasszanak? – Elsősorban Mary Bethre gondolt, és Mary Beth szeretőire.
– Messzire látok, mint már mondottam. Amikor Michael, a ti időtök szerint való évtizedekkel ezelőtt megállt a kapunál, már akkor láttam, hogy választanod kell.
– Ne beszélj nekem többet arról, hogy mit látsz!
– Jól van – felelte Lasher. – A jövőről való beszéd mindig boldogtalanná teszi a halandókat. Lendületük azon a tényen alapul, hogy nem láthatnak messze. Beszéljünk a múltról. A halandók szeretik érteni a múltat, – Van más hangszíned is, mint ez a gyönyörű, selymes? Tudnád gúnyosan mondani ezeket az utolsó szavakat? Úgy akartad mondani?
– Én úgy hangzok, ahogy nekem tetszik, Rowan. Te azt hallod, amit én érzek. Gondolataimban érzem, ha szeretek vagy szenvedek.
– Kicsit elsieted a beszédet.
– Szenvedek.
– Miért?
– Szeretnék véget vetni félreértéseidnek.
– Azt akarod, hogy emberré tegyelek?
– Húst akarok.
– És én adhatok húst neked?
– Megvan a hatalmad. És ha egyszer megtörténik ilyen dolog, más ilyen dolgok is megtörténhetnek. Te vagy a tizenharmadik, te vagy az ajtó.
– Mit értesz az alatt, hogy más ilyen dolgok?
– Rowan, most fúzióról beszélünk, ami kémiai változás, a sejtszerkezet újra feltalálása, az anyag és az energia új kapcsolata.
– Tudom, miről beszélsz.
– Akkor azt is tudod, hogy ha egyszer végrehajtják, másodszor is végrehajtható, úgy, mint a maghasadásnál.
– Előttem miért nem tette meg senki? Julien hatalmas volt.
– Tudás, Rowan. Julien túl korán született. Engedd meg, hogy ismételten a fúzió szót használjam, kissé árnyalt értelemben. Eddig a sejteken belüli fúzióról beszéltünk. Most hadd beszéljek veled született hatalmad és az életről szerzett tudásod fúziójáról. Ez a kulcs; ez tesz képessé arra, hogy az ajtó legyél.
Korod olyan dolgokat tud, amiket még Julien sem tudna elképzelni, holott ő látott a maga idejében boszorkányságnak tekintett találmányokat. Képzelte volna Julien, hogy műtőasztalon hasítsák föl a szívet, kémcsőben foganjon a gyermek? Nem. Utánad pedig olyanok jönnek, akik eleget tudnak majd ahhoz, hogy meghatározzák, mi vagyok.
– Meg tudod határozni magadat nekem?
– Nem, de bizonyosan meghatározható vagyok, és ha majd meghatároznak a halandók, akkor én is képes leszek meghatározni magamat. Tőletek tanulom mindazt, ami szükséges ehhez a tudáshoz.
– Ó, de hát csak tudsz magadról valamit, amit most is elmondhatsz érthető nyelven!
– Óriási vagyok; össze kell húzódnom, hogy érezzem erőmet; képes vagyok erőt kifejteni; gondolkodó részem érzi a fájdalmat.
– Ó, igen? És mi ez a gondolkodó rész? És honnan származik az erő, amelyet kifejtesz?
– Nem tudom. Amikor Suzanne szólított, összeszedtem magamat.
Olyan kicsivé húzódtam, mintha alagúton kellene áthaladnom. Kitapogattam alakomat, ötszöggé terültem, mint a pentagramma, amelyet Suzanne rajzolt, és meghosszabbítottam a szögeket öt irányba. Fák vacogtak, levelek hullottak tőlem, Suzanne pedig az ő korbácsos Lasherének nevezett.
– Neked pedig tetszett, amit csináltál.
– Igen, tetszett, hogy Suzanne látja. És hogy Suzanne-nak tetszik. Különben nem ismételtem volna meg, még csak nem is emlékeztem volna rá.
– Mi van benned még, ami anyagi, az energián kívül?
– Nem tudom! – Lágyan mondta, de kétségbeesetten. – Mondd el nekem, Rowan! Ismerj meg engem és magányosságomat!
A tűz haldokolt a kandallóban, de a melegség betöltötte a szobát, paplanként csavarodott Rowanra, aki egyszerre volt álmos és kínzóan éber.
– Térjünk vissza Julienhez. Neki ugyanannyi hatalma volt, mint nekem.
– Csak majdnem, szívem szép szerelme, de nem egészen. Azonkívül Julienben játékos és istenkáromló lélek lakozott, amely ide-oda szökdécselt a világban, és ugyanúgy szeretett pusztítani, mint építeni. Te logikusabb vagy, Rowan.
– Ez erény?
– Vasakaratod van, Rowan.
– Aha. Nem lehet kikezdeni humorral, mint Julienét.
– Úgy van, Rowan!
A nő halkan kuncogott, majd továbbfigyelte a rezgő levegőt.
– Van Isten, Lasher?
– Nem tudom, Rowan. Valamikor véleményt formáltam róla, és az úgy hangzik, hogy igen, de ez ádáz keserűséggel tölt el engem.
– Miért?
– Mert szenvedek, és ha van Isten, ő alkotta ezt a szenvedést.
– Igen, ezt tökéletesen megértem. De Isten alkotta a szeretetet is, amennyiben létezik.
– Igen. A szeretetet. A szeretet a forrása kínomnak – mondta Lasher. – Úgy is fogalmazhatnál, hogy a szeretet mérgezte meg eredeti mivoltomat, hogy Suzanne hívása ébresztett föl a szeretetre és az akarás poklára. De én láttam, szerettem és jöttem.
– Elszomorítasz – mondta hirtelen a nő.
– A szeretet átalakított, Rowan. Megteremtette első kielégületlenségemet.
– Igen.
– Most pedig hússá akarok változni, és az lesz az én szeretetem beteljesülése. Olyan sokáig vártam rád. Annyi szenvedést láttam előtted, és ha lettek volna könnyeim, amelyeket ontsak, akkor ontottam volna őket, Isten a tanúm, hiszen Langtrynek is olyan káprázattá teremtettem magamat, amelyben sírtam. Nem csak Stelláért sírtam, de mindannyiukért az én boszorkányaimért! Amikor Julien meghalt, a kínok kínját szenvedtem! Oly nagy volt a fájdalmam akkor, hogy vissza is költöztem volna, a hold, a csillagok, a csend országába, de már elkéstem. Nem bírtam elviselni magányosságomat. Amikor Mary Beth hívott, visszatértem hozzá. Felpezsdültem. Belenéztem a jövőbe, és újra láttam a tizenharmadikat. Láttam boszorkányaim egyre növekvő erejét.
Rowan megint behunyta a szemét. A tűz kialudt. A szoba megtelt Lasher szellemével. Érezte a bőrén, bár Lasher nem mozgott. Szövete olyan könnyű volt, akár a levegő.
– Ha igazán testté leszek – mondta –, magától megjön a könny és a nevetés, úgy, mint nálad, vagy Michaelnél. Tökéletes organizmus leszek.
– De nem ember.
– Különb, mint az ember.
– De nem ember.
– Erősebb, szívósabb, mert én leszek a szervező értelem, és mert nagy hatalmam van, nagyobb, mint bármely létező emberé. Új dolog leszek, mint mondtam. Én leszek a faj, amely most nem létezik.
– Te ölted meg Arthur Langtryt?
– Nem volt szükséges. Halódott. Amit látott, siettette a halálát.
– De miért mutatkoztál meg neki?
– Mert erős volt, képes volt látni engem, én pedig magunkhoz akartam vonzani, hogy megmenthesse Stellát, mert tudtam, hogy Stella veszélyben forog. Carlotta volt Stella ellensége. Carlotta olyan erős volt, mint te, Rowan.
– Miért nem segített Arthur Stellának?
– Ismered a krónikát. Késő volt. Az idő ilyen perceiben olyan vagyok, akár egy gyermek. Legyőzött az egyidejűség, mert időben cselekedtem.
– Nem értem.
– Miközben megmutatkoztam Langtrynek, kilőtték a lövedékeket, amelyek az agyba fúródva azonnal megölték Stellát. Messze látok, de nem láthatok minden meglepetést.
– Nem tudtad.
– Azonkívül Carlotta lóvá tett, Carlotta félrevezetett. Nem vagyok csalhatatlan. Sőt, megdöbbentően könnyen lehet zavarba hozni.
– Hogyan?
– Miért mondanám el neked? Hogy annál jobban parancsolgathass?
Tudod te, hogyan. Ugyanolyan hatalmas boszorkány vagy, mint Carlotta.
Az érzéseken át. Carlotta a szeretet tanúbizonyságának tekintette az ölést. Ő tanította be Lionelnek, mit gondoljon, amikor pisztolyt fog, és rálő Stellára. Engem nem riadóztatott a gyűlölet vagy a gonoszság. Nem figyeltem Lionel szerelmes gondolataira. És ott feküdt Stella, nyitott szemmel, halálra sebzetten, és némán kiáltott hozzám. Lionel pedig kilőtte a második golyót, örökre kiűzve Stella lelkét a testből.
– De Lionelt te ölted meg. Te kergetted a halálba.
– Igen.
– És Cortlandet? Te ölted meg Cortlandet?
– Nem. Küzdöttem Cortlanddel, tusakodtam vele. Ő az erejét akarta használni ellenem, de kudarcot vallott, és elbukott. Nem öltem meg az apádat.
– Miért tusakodtatok?
– Én figyelmeztettem. Azt hitte, parancsolhat nekem. Nem volt a boszorkányom, Deirdre volt a boszorkányom. Te vagy a boszorkányom.
Nem Cortland.
– De az anyám nem akart lemondani rólam! Cortland pedig őt támogatta.
– A saját céljai érdekében.
– Mik voltak azok?
– Régen volt, nem érdekes. Te elmentél a szabadságba, hogy erős lehess, mire visszatérsz, Megszabadítottak Carlottától.
– De te intézted el, holott sem Deirdre, sem Cortland nem ezt akarta.
– A te érdekedben, Rowan. Szeretlek.
– De hiszen itt egy minta rejtőzik, te pedig nem akarod, hogy megértsem! Mihelyt megszületett a gyermek, rögtön elpártolsz az anyjától. Ez történt Deborah-val és Charlotte-tal is, ugye?
– Tévesen ítélsz meg engem. Amikor időben cselekszem, néha helytelen dolgokat követek el.
– Szembeszegültél Deirdre akaratával. Kimódoltad, hogy elvegyenek tőle. Kidolgoztad a tizenhárom boszorkány tervét, és ezt a saját érdekedben tetted. Neked mindig magad felé hajlik a kezed, mi?
– Te vagy a tizenharmadik, és a legerősebb. Te vagy az én célom, és én szolgálni foglak. A te céljaid és az én céljaim azonosak.
– Szerintem nem.
Most érezte a szellem szenvedését, mint egy örvényt a levegőben; mintha a tudat küszöbe alatt hallatszana egy mély hangú hárfa pengése.
A szenvedés dala. A függönyöket ismét meglengette a meleg huzat, és mivel a kialvó tűz elvitte magával a színeket, fehér fénycserepeket vetett az árnyékok közé a kettős szalon ringatózó két csillárja.
– Voltál valaha élő ember?
– Nem tudom.
– Emlékszel az első alkalomra, mikor embert láttál?
– Igen.
– Mit gondoltál?
– Hogy a szellem nem származhat anyagból, ez egy tréfa. Ahogy ti mondanátok: képtelenség vagy butaság.
– Anyagból jött.
– Valóban. Az anyagból jött, a szervezettség megfelelő pontján, mi pedig ámultunk ezen a mutáción.
– Te és a többiek, akik már itt voltak.
– Az időtlenségben.
– Felkeltette a figyelmeteket?
– Igen, mert mutáció volt, és teljesen újszerű. És mert felszólítottak a figyelésre.
– Hogy?
– A frissen kialakult emberi szellem az anyagba zártan is érzékelt bennünket, ennélfogva nekünk is érzékelnünk kellett magunkat. Ez megint egy csavaros mondat, ezért pontatlan. Sok ezer évig fejlődtek és erősödtek az emberi intelligenciák; telepatikus képességeket fejlesztettek ki, megérezték létezésünket; neveket adtak nekünk, beszéltek velünk, csábítottak minket; ha tudomást vettünk róluk, megváltoztunk, és önállóan gondolkoztunk.
– Tehát tőlünk tanultátok az öntudatot.
– Mindent tőletek tanultunk: az öntudatot, a vágyat, a nagyratőrést.
Veszedelmes tanítók vagytok, és mi elégedetlenkedünk.
– Akkor vannak köztetek más nagyravágyók is.
– Julien mondta: „Az anyag teremtette az embert, és az ember teremtette az isteneket.” Ez részben igaz.
– Szóltál emberrel Suzanne előtt?
– Nem.
– Miért?
– Nem tudom. Láttam és hallottam Suzanne-t. Szerettem Suzanne-t.
– Vissza akarok térni Aaronhoz. Miért mondod, hogy Aaron hazudik?
– Aaron nem tárja föl maradéktalanul a Talamasca céljait.
– Biztos vagy ebben?
– Természetesen. Miként hazudhatna nekem Aaron? Akkor tudtam Aaron eljöveteléről, amikor még nem is volt Aaron. Arthur Langtry Aaronnak címezte a figyelmeztetéseit, holott azt sem tudta, hogy létezik.
– De hogyan hazudik Aaron? Mikor és miről hazudott?
– Aaronnak küldetése van, akárcsak minden testvérének a Talamascában. Megőrzik titkaikat. Nagyon sok tudást rejtenek véka alá. Okkult rend az övék, hogy olyan kifejezést használjak, amelyet megértesz.
– Mi ez a titkos tudás? Ez a küldetés?
– Hogy megvédjék tőlünk az embert. Hogy ne legyenek ajtók többé.
– Úgy érted, korábban is voltak ajtók?
– Voltak. Voltak mutációk. De te vagy a legnagyobb az ajtók között. Nem lesz párja annak, amit megvalósíthatsz velem.
– Várj csak! Azt akarod mondani, hogy más testetlen entitások is átjöttek az anyag világába?
– Igen.
– De kik? Mikké lettek?
– Kacaj. Nagyon jól álcázzák magukat.
– Kacaj. Ezt miért mondtad?
– Mert kacagok kérdéseden, de nem tudom, hogy kell kacagó hangot adni. Ezért mondom. Kacagok rajtad, amiért azt gondolod, hogy korábban nem történt ilyen. Te, a halandó! Hát azok a mesék a kísértetekről, éjszakai rémekről, egyéb szörnyűségekről? Azt hitted, szemernyi igazsága sincs a régi regéknek? Fúziónk tökéletesebb lesz bárminél.
– Aaron tudja, hogy mások is átjöttek. Ezt akarod mondani?
– Igen.
– És miért akarja megakadályozni, hogy ajtó legyek?
– Mit gondolsz?
– Mert gonosznak hisz téged.
– Természetellenesnek, ezt mondaná, ami bolondság, hiszen én ugyanolyan természetes vagyok, mint az elektromosság, mint a csillagok, mint a tűz.
– Természetellenes. Fél a hatalmadtól.
– Igen, de bolond.
– Miért?
– Rowan, mint már mondtam, ha ez a fúzió végrehajtható egyszer, végrehajtható újra. Értesz engem?
– Igen, értelek. Tizenkét sírüreg van a temetőben, és egy ajtó.
– Úgy bizony, Rowan. Most már gondolkozol. Amikor először olvastad neurológiai könyveidet, amikor először léptél be a laboratóriumba, mit éreztél? Hogy az ember még csak most kezdi felfogni a tudomány lehetőségeit, hogy új lényeket lehetne teremteni szervátültetésekkel, átültetett szövetekkel, sejtek és gének in vitro kísérleteivel. Megláttad a lehetőségek végtelenségét. Elméd fiatal volt, képzeleted hatalmas; az voltál, akitől az emberek félnek: az orvos, aki látnok, mint egy költő. Te pedig elfordultál a látomásaidtól, Rowan. Lemle laboratóriumában új lényeket teremthettél volna meglevő lények részeiből. Brutális eszközökért nyúltál, mert féltél, mire lennél képes. Elbújtál a sebészi mikroszkóp mögé, hatalmadat otromba vasakra cserélted, amelyekkel metélted a szöveteket, mintsem teremtsed őket! Még most is félelemből cselekszel. Kórházakat építesz, ahol embereket fognak gyógyítani, holott új lényeket teremthetnél, Rowan!
A nő némán, mozdulatlanul ült. Ennél szabatosabban még senki sem fogalmazta meg a legtitkosabb gondolatait. Érezte égig érő becsvágyának perzselését. Érezte magában az erkölcs nélküli gyereket, aki agyátültetésekről, szintetikus lényekről álmodott, mielőtt a felnőtt kioltotta a fényt.
– Nincs szíved, Lasher, hogy megértsd az okát?
– Én messzire látok, Rowan. Nagy szenvedést látok a világban. Látom a botlások és balfogások útját, látom, hová vezetett. Engem nem vakítanak illúziók. Mindenfelől hallom a kín jajveszékelését, és ismerem önnön magányomat. Ismerem vágyamat.
– De miről mondasz le, amikor hússá és vérré leszel? Milyen árat kell fizetned érte?
– Én nem hőkölök vissza az ártól. A hús gyötrelme nem lehet rosszabb annál, amit e három században elszenvedtem. Lennél-e az, ami vagyok, Rowan? Lebegnél, időtlenül és egyedül, kívülről hallgatva a világ érzéki hangjait, miközben szeretetre és megértésre szomjazol?
Rowan nem tudott felelni.
– Egy örökkévalóság óta várom, hogy megtestesüljek! Nem is emlékezem, mióta várok már! Kivártam, hogy a törékeny emberi értelem megszerezze a tudást, amellyel ledönthető a korlát. Testté leszek, és az a test tökéletes lesz!
Csönd.
– Értem már, miért fél tőled Aaron – szólalt meg Rowan.
– Aaron gyenge. A Talamasca gyenge. Senkik és semmik! – A hang elvékonyodott a haragtól. A szoba meleg levegője úgy mozgott, mint a fazékban a víz, forrás előtt. A csillárok mozogtak, de nem adtak hangot, mintha a légáramlat elsodorná a hangokat.
– A Talamascának van tudása – mondta Lasher –, van hatalma az ajtók megnyitására, de nem hajlandók megtenni értünk. Ellenségeink. Hagynák a világ sorsát a nyavalygók és a vakok kezén! Azonkívül hazudnak! Mind hazudnak! Azért őrizték meg a Mayfair-boszorkányok történetét, mert az Lasher története, és ők harcolnak Lasher ellen. Nem is titkolják. Téged pedig lépre csalnak a boszorkányok iránti figyelmükkel. Lasher nevét kellene fölírniuk ékes betűkkel becses aktáik bőrkötésére! Az az akta egy kód, és Lasher gyarapodó erejéről szól. Nem tudod megfejteni a titkosírást?
– Ne bántsd Aaront!
– Balgán szeretsz, Rowan.
– Nem szereted a jóságomat, mi? A gonoszt szereted.
– Mi a gonosz, Rowan? Gonosz a kíváncsiságod? Gonoszság, ha úgy akarsz tanulmányozni engem, mint ahogy emberi agyakat tanulmányoztál? Ha meg akarsz tanulni a sejtjeimről mindent, amivel hozzájárulhatsz a gyógyítás nemes ügyéhez? Én nem vagyok ellensége a világnak, Rowan, én csak át akarok jönni!
– Most dühös vagy.
– Szenvedek. Szeretlek téged, Rowan.
– A kívánás nem szerelem, Lasher. A kihasználás nem szerelem.
– Ne, ne mondj ilyen szavakat! Bántasz engem! Sebet ütsz rajtam!
– Ha megölöd Aaront, sohasem leszek az ajtód.
– Ily semmiség miatt?
– Lasher, úgy öld meg, hogy nem leszek ajtó!
– Parancsolj velem, Rowan. Már megölhettem volna, mégse tettem.
– Ugyanez érvényes Michaelre.
– Rendben, Rowan.
– Miért mondtad Michaelnek, hogy nem állíthat meg engem?
– Mert ebben reménykedtem, és meg akartam ijeszteni. Michaelt megbabonázta Aaron.
– Lasher, miként kell segítenem, hogy átjöhess?
– Tudni fogom, amikor majd tudod, Rowan. Mert tudod, Aaron is tudja.
– Lasher, azt se tudjuk, mi az élet. Összes tudományunkkal és meghatározásainkkal együtt se tudjuk, micsoda, vagy hogyan kezdődött. Rejtély, miként pattant ki az élettelen anyagból.
– Én már élek, Rowan.
– És hogyan tehetlek testté? Már behatoltál élőkbe és holtakba, de nem tudsz lehorgonyozni bennük.
– Meg lehet csinálni, Rowan. – Suttogássá tompult a hangja. – Az én hatalmammal és a te hatalmaddal, és az én hitemmel, mert hódolnom kell, hogy a kötés megvalósuljon, és csak a te kezed által lehetséges a teljes összeolvadás.
Rowan hunyorogva próbált alakzatokat, mintákat látni a légies sötétségben.
– Szeretlek, Rowan – mondta a szellem. – Most fáradt vagy. Hadd hízelegjek neked. Hadd érintselek meg. – A hang mélyebben zengett.
– Én boldogan... én boldogan akarok élni Michaellel és a gyermekünkkel.
Örvény a levegőben, valami sűrűsödik, tömörül. Melegebb lett.
– Végtelen türelmem van. Messzire látok. Én várhatok. De most majd ízetlennek fogod találni a többieket, miután láttál és beszéltél velem.
– Ne légy ebben olyan biztos, Lasher. Én erősebb vagyok, mint a többiek. Sokkal többet tudok.
– Igen, Rowan. – Az örvény sötétebb lett, mintha egy hatalmas füstkarika forogna a csillár körül. Csakhogy ez nem füst volt, és csápokat nyújtogatott, mintha pókhálók lebegnének a huzatban.
– Képes vagyok elpusztítani téged?
– Nem.
– Miért?
– Rowan, te kínozol engem!
– Miért nem pusztíthatlak el?
– Rowan, neked ahhoz van képességed, hogy átváltoztasd az anyagot.
Bennem nincs anyag, amit megváltoztathatnál. Esetleg elpusztíthatod az anyagot, amelyet megszervezek a képmásomhoz, de azt magam is megteszem, amikor széthullok. Láttad. Megsemmisítheted átmeneti képemet a materializálódás pillanatában, mint ahogy már megtetted. Amikor először jelentem meg neked. Amikor eljöttem hozzád a víz mellett. De nem pusztíthatsz el. Én mindig itt voltam. Örökkévaló vagyok, Rowan.
– És ha most azt mondanám, Lasher, hogy mindennek vége, soha többé nem állok szóba veled? Hogy nem akarok az ajtód lenni, mert a Mayfaireknek, születendő gyermekemnek, becsvágyó álmaimnak akarok ajtót nyitni jövő századokba?
– Csekélységek, Rowan. Semmiségek a talányokhoz és lehetőségekhez képest, amelyeket én kínálok neked. Csak képzeld el, Rowan, majd végbemegy a mutáció, és lesz testem, amelyet időtlen lelkem fűt, mindent tanulhatnál te abból!
– És ha megtörténik, Lasher, ha feltárul az ajtó, és végbemegy a mutáció és hús-vér valódban állsz előttem, akkor hogyan bánsz velem?
– Úgy foglak szeretni, Rowan, ami emberi értelemmel föl sem fogható, mert te leszel az én anyám, teremtőm, tanítóm. Hogy ne szerethetlek téged? És milyen fájdalmas szükségem lesz rád! Csüggeni fogok rajta, hogy megtanuljam, miként mozgassam új tagjaimat, hogyan kell nézni, beszélni, nevetni! Gyámoltalan újszülött leszek a kezeid között. Hát nem látod? Imádni foglak, szerelmes Rowanom! Eszközöd leszek mindenre, amit kívánsz, húszszor olyan erősen, mint most vagyok! Miért sírsz? Mi keresnek ezek a könnyek a szemedben?
– Ez csak egy csalás, a te igézeted, a hang és a fény trükkje!
– Nem, Rowan, én az vagyok, aki vagyok! Téged az értelmed gyöngít el. Messzire látsz. Mindig messzire láttál. Tizenkét kripta és egy ajtó, Rowan.
– Nem értem. Te csak játszol velem. Összezavarsz. Már semmit sem értek.
Csend, majd megint az a hang, mintha az egész levegő sóhajtozna. Búbánat felhője burkolta be Rowant, füstös árnyékfátylak hullámzottak a szalonban, rácsavarodtak a csillárokra, megtöltötték a tükröket sötétséggel.
– Körülöttem vagy, ugye?
– Szeretlek – súgta a közelből a szellem. Mintha ajkak súrolták volna a megmerevedő Rowan arcát. Úgy elálmosodott!
– Távozz tőlem! – mondta. – Hagyj most békén! Nem vagyok köteles szeretni téged.
– Rowan, mit adhatok neked, milyen ajándékot hozhatok?
Ismét súrolta valami az arcát, és a nő tetőtől-talpig összeborzongott az érintéstől. Mellbimbója megkeményedett a selyem hálóing alatt, még a torkában is érezte a vágy fojtott lüktetését.
Megpróbált tisztábban látni. Sötét volt, a tűz kialudt. De hiszen alig néhány perce még lobogó lánggal égett!
– Te csak becsapsz engem! – A levegő most mintha az egész testét tapogatta volna. – Michaelt is becsaptad!
– Nem. – Puha csók a fülébe.
– Amikor vízbe fúlt. A látomásokkal. Te gerjesztetted őket!
– Nem, Rowan. Michael nem volt ott. Nem követhettem oda, ahova ment. Én csak az élőké vagyok.
– Te alkottad azokat a kísérteteket, amelyeket látott, mikor egyedül volt itt azon az estén, amikor egyedül úszott a medencében?
– Nem.
Rowan összeborzongott. Úgy érezte, pókháló tapad rá. Megpróbálta söpörni.
– Láttad a szellemeket, amelyeket Michael látott?
– Igen, láttam őket, Michael szemével.
– Mik voltak?
– Nem tudom.
– Miért nem tudod?
– A holtak képei voltak, Rowan. Én ehhez a földhöz tartozom. Nem ismertem a holtakat. Ne beszélj nekem a holtakról! Amit én ismerek, Istent vagy mást, az mind ehhez a földhöz van kötve.
– Istent? De hát mi a föld? – Valami hozzáért a tarkójához, gyengéden fújkálta a fürtjeit.
– Ez, Rowan, a tartomány, amelyben létezel, és a tartomány, amelyben létezem, párhuzamosan, elvegyülve és mégis külön, az anyagi világban. Anyagi vagyok, Rowan, ugyanolyan természetes, mint minden, ami a földből vétetett. Érted égek, Rowan, oly tiszta tűzzel, amelynek nincs vége a mi világunkban.
– Azok a szellemek – szólalt meg a nő –, amelyeket Michael látott az esküvőnk napján ebben a szalonban. Te mutattad őket?
– Nem.
– Láttad őket? – Mintha toll cirógatná az arcát.
– Michael szemével. Nincs válaszom mindenre, amit kérdezel.
Valami hozzáért a melléhez, valami simogatta a mellét és a combját.
Rowan maga alá rántotta a lábát. A kandalló kihűlt.
– Távozz tőlem! – suttogta. – Gonosz vagy!
– Nem.
– A pokolból jössz?
– Te játszol velem. Most égek a pokolban, mert örömet kívánok adni neked.
– Hagyd abba! Föl akarok menni. Álmos vagyok. Nem akarok itt maradni.
Megfordult, a fekete kandallót nézte. Már a parázs is kihűlt. A pillája majd' leragadt, a tagjai elnehezedtek. Föltápászkodott, a párkányba kapaszkodott, de tudta, hogy aligha érné el a lépcsőt. Megfordult, térdre rogyott, majd elnyúlt a puha, kínai szőnyegen. Akár a selyem, és olyan jól esett a padló keménysége, a hűvös levegő. Mintegy álomban bámulta a csillárt. A fehér medallion mozgott, a gipsz akantuszlevelek hajladoztak és vonaglottak.
Hirtelen összemosódtak az agyában a hallott szavak. Valami megérintette az arcát. A mellbimbója lüktetett, az öle lüktetett. Michaelre gondolt, aki több ezer mérföldre van tőle, és elfogta a szorongás. Nagyon rosszul tette, hogy alábecsülte ezt a lényt!
– Szeretlek, Rowan.
– Fölöttem vagy, ugye? – A homályt bámulta, és hálás volt a hűvösségért, mert úgy égett, mintha magába szívta volna a tűz hevét. Nyálkás dugattyú járt a lába között, és a teste nyílni kezdett, akár a virág. A combja belső oldalát simogatták, ahol a bőr a legérzékenyebb, és szőrtelen. A térdei szétváltak, mint a feslő szirmok.
– Mondom, hogy hagyd abba! Utálom!
– Szeretlek, drágám. – Csókok a fülén, a száján, a mellén. A szívás durva, ütemes lett, fogak horzsolták a mellbimbóit.
– Nem bírom! – súgta, de épp az ellenkezőjét értette. Sikoltozott volna a kíntól, ha ez abbamarad. Karjai oldalra vetődtek, a hálóinge fölemelkedett, hallotta a selyem szakadását, aztán lehullott az anyag, ő ott maradt édes, kéjes meztelenségben, és a kezek az ágyékát simogatták, csak épp nem kezek voltak, hanem Lasher, Lasher szívta és simogatta, szájak a fülén, a szemhéján, rátekerte óriási mivoltát, még alulra is befolyt, a dereka tövét simogatta, széthúzta a farát, és az alsó szájat dörgölte.
Igen, megnyílni, mint a mélybíbor írisz a kertben! Mint a sötétre szikkadt szárakon, a vékonyan erezett, sokhegyű levelek között pattanó rózsák. Hánykolódott és vonaglott a szőnyegen.
És mikor úgy vonaglott, akár egy tüzelő macska... Menj innen, vénasszony, te nem is vagy itt! Ez most az én időm!
– Igen, a te időd, a mi időnk!
Nyelvek nyalták a mellbimbóit, szájak zárultak rájuk, húzogatták őket, fogak karcolták a mellbimbóit.
– Keményebben, durvábban! Erőszakolj meg, csináld! Használd a hatalmadat!
Megemelték, a feje hátracsuklott, a haja hátrahullott, a szeme becsukódott, kezek húzták szét a szeméremajkait, kezek húzták szét a combját.
– Gyere belém, keményen, tedd magad férfivá, erős férfivá!
A szájak kíméletlenebbül húzogatták a mellbimbóit, a nyelvek a mellét, a hasát nyaldosták, az ujjak szétfeszítették a farát és a combjait karmolták. A vesszőt! – suttogta, és rögtön érezte a döfését, óriási volt és kemény. Igen, csináld, szaggassál, csináld! Taposs le, csináld! – Tiszta, rugalmas hús, tiszta haj szagát érezte, miközben a lecsapó súly beléje vágta a vesszőt, igen, keményebben, erőszak legyen! Villanásnyi arc, sötétzöld szem, száj, aztán az egész összemosódott, miközben a száj széttolta az ő ajkait.
A vessző égetően járt ki-be szőnyeghez szögezett testében, dörgölte a csiklóját, mélyebbre merült a hüvelyében. Nem bírom, nem bírom! Hasíts szét, igen! Tarolj le! Az orgazmus elborította, az agya kiürült, csak a harsogó, színes tajtékot érzékelte, miközben az ágaskodó hullámok fölcsaptak a hasán és a mellén át az arcáig, végiggyűrűztek a combján, megmerevítették a lábikráját és lábfeje izmait. Hallotta, hogy kiált, de valahonnan messziről, nem volt jelentősége, isteni felszabadulásban áradtak a szájából a hangok, miközben akaratból és észből kivetkőztetve, magatehetetlenül rángott.
Újra és újra szétvetette és leforrázta. Újra és újra, míg el nem égett az idő, a bűntudat, a gondolat.
Reggel. Gyerek sír itt? Nem, csak a telefon. Nem érdekes. Meztelenül feküdt az ágyban, a takaró alatt. Napfény nyilazott be a homlokzati ablakokon. Kínzóan lüktetni kezdett az emléktől. A telefon, vagy csecsemősírás? Egy csecsemő van itt valahol messze, a házban. Félálomban látta hadonászó kis tagjait, behajlított térdét, apró, pufók lábfejét.
– Drágám! – suttogta.
– Lasher – felelte ő.
A sírás elhalt. Rowan lecsukódó pillái eltakarták a fényes üveg és az égbolton a kusza tölgyfaágak látomását.
Mikor ismét kinyitotta a szemét, az ő sötétzöld szemébe, gyönyörű vonású arcába nézett. Megérintette ajkának selymét. Kőként nehezedett rá, vesszejét a lábai közé fúrta.
– Istenem, ó, istenem, olyan erős vagy!
– Veled, szépségem. – Fogak csillantak fehéren a szavakat formáló ajkak között. – Veled, istennőm.
Aztán jött a hőhullám, forró szél fújta hátra Rowan haját, tűzvihar perzselte.
És a reggel tiszta csendjében, az ablakból ömlő napsugárban ismét megtörtént.
Délben kiült a medence mellé. Gőzölgött a víz a hűvös napfényben.
Ideje elzárni a fűtést. Megérkezett a tél. Ám őt melegen tartotta a gyapjúszövet ruha. A haját kefélte.
Érezte a közelében. Hunyorított, és megint látta a levegő vibrálását, nagyon tisztán látta, hogyan veszi körül Lasher, mintha fátylat terítenének a vállára és a karjára.
– Tűnjél innen! – súgta. A láthatatlan anyag rátapadt. Kihúzta magát, és most már sziszegett: – Azt mondtam, takarodj!
Mint mikor nappal gyújtott tűztől reszket a levegő. A normális sűrűségét visszanyert levegő lehűlt, és megint érezni lehetett a kert finom illatát.
– Azt majd én mondom meg, mikor jöhetsz! Velem nem packázhatsz kényed-kedved szerint!
– Ahogy óhajtod, Rowan. – A belső hang volt, amelyet egyszer már hallott Destinben, az a hang, amely mintha a fejéből szólna.
– Látsz és hallasz mindent, ugye? – kérdezte.
– Még a gondolataidat is.
Rowan elmosolyodott. Merev és ádáz mosollyal. Kihúzogatta a keféből a hosszú hajszálakat.
– És mire gondolok most?
– Hogy érintselek meg ismét, vegyelek körül káprázatokkal. Hogy szeretnéd tudni, milyen lehet férfinak lenni, és hogy úgy hágjalak meg, ahogy egy férfit hágnék.
Rowannak az arcába szökött a vér. Galacsinná gyúrta a keféből kihúzogatott szőke szálakat, és beejtette a páfrányok közé. Nyomtalanul eltűnt a sötét, rojtos levelek alatt.
– Meg tudod tenni? – kérdezte.
– Együtt meg tudjuk tenni, Rowan. Sok dolgot láthatsz és érezhetsz.
– Először beszélj – mondta a nő.
– Ahogy óhajtod. De te éhezel rám, Rowan.
– Látod Michaelt? Tudod, hol van?
– Igen, Rowan, látom. A házában van, a holmiját válogatja. Úszik az emlékekben és a várakozásban. Emészti a vágy, hogy visszatérjen hozzád. Egyedül rád gondol. Te pedig arra gondolsz, hogy elárulsz engem, Rowan. Arra gondolsz, elmondod Aaron barátodnak, hogy láttál. Árulásról álmodsz.
– És mi fog megakadályozni, ha beszélni akarok Aaronnal? Mit tehetsz te?
– Szeretlek, Rowan.
– Tudod, hogy most már nem maradhatsz távol tőlem! Jönni fogsz, mikor hívlak.
– A rabszolgád akarok lenni, Rowan, nem az ellenséged.
Felállt, rámeredt a szelíd olajfalombokra, a sápadt égbolt szilánkjaira.
Az úszómedence csillogó négyszöge kéken párolgott. Mögötte szél mozgatta a tölgyfát. Rowan azonnal érezte, hogy változik a levegő.
– Ne közelíts! – mondta.
Jött a kötelező sóhaj, amely oly ékesszólóan hirdette a fájdalmat. Valahol nagyon messze egy csecsemő sírt. Rowan hallotta. Valamelyik nagy, csendes házból kellett jönnie, amelyek kihaltnak látszanak délidőben.
Bement, hangosan kopogó cipősarkokkal. Kivette az előszobai faliszekrényből az esőkabátját – ennél több védelem nem is kellett a hideg ellen –, és elindult.
Egy óráig járkált a csendes, néptelen utcákon. Nagy néha bólintással köszöntette egy járókelő. Vagy egy kutya jött a kerítéshez, hogy simogassák meg. Vagy eldübörgött egy autó.
Megpróbált csak látni: a falakon a mohát, a kerítésre csavarodó jázmin színét. Megpróbált nem gondolni a pánikra. Megpróbált nem visszatérni a házba. De végül visszavitte a lába. Megállt a saját kapuja előtt.
Reszketett a keze, amikor a zárba illesztette a kulcsot. Ott állt az előtér végén, az ebédlő ajtajában, és figyelt.
– Nem! Majd mikor hívlak! – mondta, és gyűlöletének ereje úgy csapott ki belőle, akár egy fénycsóva. A kép eltűnt, hirtelen maró szag facsarta Rowan orrát. A szájához kapott. A levegő gyengén hullámzott, aztán megállapodott.
Megint az a hang, a gyermeksírás.
– Te csinálod! – súgta, de addigra megszűnt a hang. Fölment a szobájába. Az ágyat bevetették, az éjszakai holmit elrakták, a függönyöket összehúzták.
Bezárta az ajtót, lerúgta a cipőjét, elterült a fehér mennyezet alatt az ágytakarón, és behunyta a szemét. Nem bírt tovább küzdeni ellene. A kéjes éjszaka emléke tűzként égetette a belsejét. A párnába fúrta az arcát, hol emlékezni akart, hol felejteni, izmai hol elernyedtek, hol megfeszültek.
– Gyere hát! – súgta. Nyomban bebugyolálta a borzongató puhaság. Elemezni, érteni próbálta, mit érez: valamilyen laza felépítésű, vagy ahogy Lasher mondta, szervezetű, óriási pókhálót, ami sűrűsödik, összevonja magát, ahogy a pára sűrűsödik, mielőtt vízzé, és a víz tömörül, mielőtt jéggé válna.
– Öltsek alakot neked? Alkossak káprázatokat?
– Ne, még ne! – suttogta Rowan. – Legyél, ami vagy, és ami voltál, hatalmad teljében! – Máris érezte a simogatást a rüsztjén és a térdhajlatában. Finom ujjak siklottak abban az érzékeny tartományban, a lábujjak tövében, pattant, elszakadt a nejlonharisnyája, tövig meztelen lába bizsergett és pihegett.
Érezte, hogy megbontják a ruháját, érezte, hogyan csúsznak ki a gombok a gomblyukakból.
– Igen, legyen erőszak megint! – mondta. – Durván, keményen és lassan csináld!
A hátára dobták, a fejét oldalra fordították, a párnába nyomták; a ruha szakadt, a láthatatlan kezek lefelé vándoroltak a hasán. Valami foghoz hasonló karcolta meztelen ölét, körmök karmolták a lábikráját.
– Igen! – szűrte összeszorított fogai között. – Kegyetlen legyen!

 

 

NEGYVENHÁROM

HÁNY NAP ÉS éjszaka telt el? Nem tudta. Gyűlt a felbontatlan posta a hall asztalán. Időnként csörgött a telefon, de nem vette föl.
– Igen, de ki vagy? Legbelül. Ki van ott?
– Már mondtam, hogy nekem semmit sem jelentenek az ilyen kérdések. Az lehetek, akinek akarsz.
– De nem elég jó.
– Mi voltam? Egy fantom. Örök elégedett. Nem tudom, mikor jött a képesség, hogy szeressem Suzanne-t. Akkor tanított meg a halálra, amikor megégették. Zokogott, mikor a máglyára hurcolták; nem bírta elhinni, hogy ezt tehetik vele. Gyermek volt az én Suzanne-om, nem értette az emberi gonoszságot. És az én Deborah-mat kényszerítették, hogy nézze. Ha nem támasztok vihart, mindkettőjüket megégették volna.
Suzanne még a kínszenvedés közepette sem folyamodott a segítségemért Deborah érdekében. Őrjöngött, verte a fejét a cölöphöz. Még a falusiak is megrettentek. Buta, otromba halandók jöttek borozni és hahotázni, miközben ő égett. Még ők se viselték el Suzanne sikítását. És láttam, miként pusztul el a máglyán a természettől kapott, szépséges hús-vér alak, mint a kukoricacsuhé egy égő tengeriföldön. Láttam, miként omlik vére a ropogó hasábokra. Az én Suzanne-om. Elégették ifjúsága és ereje teljében, akár egy viaszgyertyát, egy forró délutánon összeverődött buta, falusi nyáj kedvéért!
Ki vagyok? Én vagyok, aki sírt Suzanne-ért, amikor senki más nem sírt. Én vagyok, aki a kínok kínját szenvedte, miközben még Deborah is bambán bámulta lángokban vonagló anyját.
Én vagyok, aki látta kiemelkedni Suzanne szellemét a halálra gyötört testből. Láttam, amint a magasba röppen, szabadon, bilincstelenül. Van-e lelkem, amely örvendezhetett azon, hogy Suzanne nem szenved többé?
Szelleme után kaptam, amely még mindig viselte a test alakját, mert nem tudta, hogy erre nincs szükség többé, megpróbáltam beléje hatolni, és magamba fogadni azt, ami most már hozzám volt hasonló.
Ám Suzanne szelleme elsuhant mellettem, ugyanúgy nem törődve velem, mint a tűzben pusztuló héjjal. Fölszárnyalt, otthagyott engem, és nem volt többé Suzanne.
Ki vagyok? Lasher vagyok, aki beterítette magával a világot, mikor Suzanne elvesztését gyászolta. Lasher vagyok, aki, mihelyt elvitték szerelmetes Deborah-mat, összeszedte magát, csápokat növesztett hatalmából, és ostorozni kezdte a falut, ahol a rémült parasztok hiába kerestek menedéket. Porig rontottam Donnelaith faluját. Kövekkel dobáltam a boszorkánybírót, úgy kergettem végig a mezőn. Mire végeztem, senki se maradt, aki elmesélhette volna, mi történt. És az én Deborah-m elment Petyr van Abellel oda, ahol selyem, szatén, smaragd várta, és emberek, akik meg fogják festeni az arcképét.
Lasher vagyok, aki meggyászolta az együgyű Suzanne-t, és négy szélbe szórta hamvait.
Ez volt az én ébredésem a létezésre, az öntudatra, az életre és a halálra, a figyelésre.
Többet tanultam abban a húsz napban, mint az összes kegyes eónban, amikor falra tűzött lepke értetlenségével figyeltem a föld hátán a rovarként tenyésző halandókat, anyagból sarjadó és anyagtól béklyózott lelkükkel.
Ki vagyok? Lasher vagyok, aki Deborah lábánál ülve tanulta, hogyan kell kitűzni és megvalósítani a célt, miként kell teljesíteni Deborah minden kívánságát, hogy Deborah-nak sose kelljen szenvednie. Lasher iparkodott és elbukott.
Fordulj el tőlem. Tedd meg. Az idő semmi; kivárom a következőt, aki olyan erős, mint te. Az emberek változnak. Álmaikat átitatják a változások sejtelmei. Hallgassd Michael szavait. Michael tudja. Minél hosszabb lesz az életük, a halandók annál többet álmodnak a halhatatlanságról.
Olyan szárnyalásról álmodnak, amelynek soha sincs vége. Majd jön egy másik, aki ledönti a korlátot a megtestesült és a testetlen között. Átjövök. Túlságosan akarom, hogy kudarcot vallhassak. Nagyon türelmes vagyok, nagyon fortélyos a tanulásban és nagyon erős.
Most itt a tudás. Kéznyújtásnyira a magyarázat az élet eredetéről. Lehetséges a replikáció. Nézz vissza velem, ha akarsz, arra az éjszakára Marguerite hálószobájában, amikor meghágtam hulla képében, és megparancsoltam a hajnak, hogy olyan színű legyen, amilyet én akartam volna magamnak. Tekints vissza arra a kísérletre. Időben közelebb áll a barlanglakó, festett pofájú vadakhoz, akik dárdával vadásztak, mint a te kórházadhoz és laboratóriumodhoz.
Tudásod az, ami élesre köszörüli hatalmadat. Érted a sejtmagot és a protoplazmát. Tudod, mi a kromoszóma, mik a gének, mi a DNS.
Julien erős volt. Charlotte erős volt. Petyr van Abel gigász volt az emberek között. Benned másfajta erő van: a vakmerőség, a mohóság, a magány ereje. Ismerem azt a magányt és azt a mohóságot; ajkakkal csókollak, amelyek nincsenek; karokkal ölellek, amelyek nincsenek; szívemhez szorítalak, ami nincsen, hogy melegen doboghasson.
Kerüljél engem. Féljél engem. Majd várok. Nem fogom bántani drágalátos Michaeledet. Ám ő akkor sem szerethet úgy, mint én, mert nem ismerhet annyira, amennyire én.
Ismerem tested és agyad belsejét. Testté leszek, egybeolvadok a hússal, emberfölötti leszek a húsban. És ha ez egyszer megtörtént, te ugyan mivé változol? Gondolkozz el ezen.
Látom ezt, Rowan, mint ahogy mindig láttam. A tizenharmadiknak lesz hozzá ereje, hogy kinyissa az ajtót. Azt nem látom, miként létezhetnék a szereteted nélkül.
Mert én mindig szerettelek, szerettem azt a részedet, amely már előtted is létezett a többiekben. Szerettelek Petyr van Abelben, aki mind között a legjobban hasonlított rád. Szerettelek még az én édes Deirdre-emben is, aki tehetetlenné nyomorítva álmodott rólad.
Csönd.
Egy teljes óráig nem hallatszott hang, nem vibrált a levegő. Csak a ház volt megint, a szélcsendes, ropogós, tiszta téli hidegben.
Eugenia elment. A telefon ismét belecsörgött az ürességbe.
Rowan az ebédlőasztal fényezett lapjára könyökölve figyelte a göthös selyemmirtuszt, amely kopasz ágakkal karmolászta a kék eget.
Végül fölállt. Belebújt vörös gyapjúszövet kabátjába, bezárta az ajtót és kiment a kapun.
Jó, megtisztító hideg volt. A tölgyfákon még mindig zöldelltek a levelek, noha kezdtek sötétedni, ráncosodni a téltől.
Rowan befordult a Szent Károly útra és lement a Pontchartrain szállodához.
Aaron már várta a kis bárban, nyitott notesz és egy pohár bor mellett. Toll volt a kezében.
Rowan megállt az asztalnál, Aaron föltekintett. A nő látta az arcán a megdöbbenést. Csak nem kócos a haja? Vagy fáradtnak látszik?
– Ismeri minden gondolatomat, érzésemet, tudja, mit akarok mondani.
– Képtelenség! – tiltakozott Aaron. – Foglaljon helyet. Mondja el.
– Nem tudom megzabolázni, Nem tudom elűzni. Azt gondolom... azt hiszem, szeretem – súgta a nő. – Megfenyegetett, hogy elmegy, ha szólok magának vagy Michaelnek. De nem megy el. Szüksége van rám. Kell neki, hogy lássam, és a közelében legyek; okos, de nem annyira. Azért van szüksége rám, hogy célt adjak neki, és közelebb hozzam az élethez.
Mereven bámulta a hosszú bárpult végében a tar fejű, gömbölyded, borotvaszájú emberkét, és a vérszegény csapost, aki fényesített valamit, mert a csaposok mindig fényesítenek. Üvegek hosszú sora, tele méreggel.
Csend van itt. Szűrt fény.
Leült, megfordult, ránézett Aaronra.
– Miért hazudott nekem? – kérdezte. – Miért nem mondta el, hogy az ő megállítására küldték ide?
– Nem azért küldtek, hogy megállítsam. Sohasem hazudtam.
– Tudják, hogy képes átjönni. Tudják, hogy ez a célja, és annak szentelték magukat, hogy ezt megakadályozzák. Kezdettől fogva.
– Azt tudom, amit a krónikában olvastam, és amit maga is tud. Mindent odaadtam.
– De hát tudja, hogy megtörtént máskor is! Tudja, hogy vannak hozzá hasonló dolgok, amelyek ajtót találtak a világba!
Semmi válasz.
– Ne segítsen neki – mondta Aaron.
– Miért nem szólt?
– Elhitte volna? Nem azért jöttem, hogy meséljek. Nem azért, hogy beszervezzem a Talamascába. A reális dolgokat adtam át: az információkat, amelyeket az életéről, a családjáról tudtam.
Rowan nem felelt. Az angol azt mondja, amit igaznak tart, de titkol is dolgokat. Mindenki titkolódzik. Még az asztalon álló virágok is. Azt titkolták, hogy az élet egy könyörtelen folyamat. Lasher egy folyamat.
– Ez a dolog a mikroszkópikus sejtek óriási telepe. A kolónia a levegőből táplálkozik, úgy, mint a szivacs a tengerből, olyan parányi részecskékkel, hogy a környezet, sőt maga az organizmus sem érzékeli a folyamatos táplálkozást. De jelen van benne az élet minden alapeleme, a sejtes szerkezet bizonyosan, az aminosavak, a DNS, és a hatalmas organizmust összetartó szervezőerő, ma már tökéletes összhangban a lény tudatával, amely tetszése szerint módosítja az entitás formáját.
Megállt, az angol arcából próbálta kitalálni, érti-e Aaron, amit mond. Egyébként mit számít? Ő érti, és ez a fő.
– Nem láthatatlan, csak nem lehet látni. Nem természetfölötti, mindössze képes áthatolni a sűrűbb anyagon, mert a sejtjei jóval kisebbek, de ugyanolyan eukarióta sejtek, amelyekből a maga vagy az én testem épül fel. Hogyan tett szert értelemre? Hogyan gondolkozik? Ezt ugyanúgy nem mondhatom el, mint ahogy azt se magyarázhatom meg, honnan tudják megformálni az embrió sejtjei a szemet, az ujjakat, a májat, az agyat.
Nincs tudós, aki meg tudná magyarázni, miért lesz a megtermékenyített tojásból csibe, vagy miként képes helyreállítani magát, alig néhány nap alatt a porrá tört szivacs, de úgy, hogy minden sejtje azt csinálja, amit azelőtt!
Ha majd ezt megfejtjük, azt is tudni fogjuk, miért van Lashernek tudata, mert benne is hasonló szervezőerő munkál, elkülöníthető agy nélkül. Most legyen elég annyit mondanom, hogy prekambriumi, önellátó, és ha nem is halhatatlan, évmilliárdokra rúghat az élettartama. Elképzelhető, hogy az emberiségből szívta magába a tudatot, feltéve, ha a tudatnak van mérhető energiája; ezzel az energiával táplálkozott, és bekövetkezett az agyában a mutáció. Továbbra is a Mayfair-boszorkányok és szövetségeseik tudatával táplálkozik, ebből származik tudása, egyénisége és akarata.
Az is elképzelhető, hogy elkezdett valamiféle primitív szimbiózisra lépni az anyag magasabb rendű formáival; amikor materializálódik, bonyolultabb molekuláris struktúrákat vonz magához, amelyeket felbont, mielőtt sejtjei elválaszthatatlanul egyesülnének a nehezebb részecskékkel. Erre a felbontásra mindig a pánikkal határos állapotban kerül sor, mert fél a tökéletlen egyesüléstől, amelyből nem szabadulhat.
Ám annyira szerelmes a húsba, hogy most már akármit kockáztatna, csak meleg vérű lehessen, és antropomorf.
Rövid hallgatás után folytatta:
– Lehet, hogy minden élőnek van lelke – mondta, miközben tekintete ide-oda járt az apró helyiség üres asztalai között. – Lehet, hogy a virágok figyelnek minket. Lehet, hogy a fák gondolkoznak, és gyűlölnek minket, amiért tudunk járni. Vagy talán – de csak talán – nem fontos nekik. Lasherben az az iszonyú, hogy neki fontos lett!
– Állítsa meg! – mondta Aaron. – Tudja róla, hogy mi most. Állítsa meg. Ne engedje, hogy emberi formát öltsön!
Rowan nem szólt. Kabátja piros gyapjúszövetét nézte, hirtelen meghökkentette a szín. Még csak arra sem emlékezett, hogy ezt vette ki a szekrényből. Nála volt a kulcs, de nem hozott kézitáskát. Csupán ez a beszélgetés volt valóságos. Most döbbent rá, mennyire kimerült; kezét-arcát ellepte a verejték vékony hártyája.
– Amit mondott, az briliáns – folytatta Aaron. – Megérintette és megértette Lashert. Most ugyanezzel a tudással tartsa távol magától!
– Meg fogja ölni magát – mondta Rowan, nem nézve az angolra. – Tudom, hogy megöli. Ezt akarja. Én megakadályozhatom, de mit ajánlhatok ellenértéknek? Tudja, hogy itt vagyok. – Kurtán fölnevetett, pillantása fölvándorolt a mennyezetre. – Velünk van. Ismeri az összes trükkömet. Mindenütt jelen van. Mint Isten. Csak ő nem Isten!
– Nem. Nem tud mindent. Ne engedje, hogy beugrassa! Gondoljon a krónikára. Lasher túl sokat hibázik. Magának pedig ott van ellenértéknek a szeretete. Az akaratereje. Mellesleg miért akarna megölni engem? Mit tehetek én ellene? Rábeszélem magát, hogy ne segítsen neki? A maga erkölcsi érzéke még az enyémnél is erősebb és kényesebb.
– Ezt meg honnan az ördögből gondolja? – kérdezte a nő. – Hogyhogy erkölcsi érzék? – Tudta, hogy az összeomlás határán áll, ki kell szabadulnia innen, és haza kell mennie, ahol alhat. De otthon Lasher várja. Akárhova megy, ott lesz Lasher. Ide pedig azzal a szándékkal jött, hogy figyelmeztesse Aaront. Adjon neki egy utolsó esélyt.
Pedig milyen jó lenne hazamenni és aludni egy nagyot, csak ne kellene hallania azt a gyereksírást! Lasher körültekerte számtalan karjával, bebugyolálta légies melegségbe.
– Rowan, figyeljen rám!
Úgy rezzent össze, mintha álomból ébredne.
– Az egész világon élnek rendkívüli adottságú emberek – mondta éppen Aaron –, de maga a legritkábbak közé tartozik, mert módot talált rá, hogy jóra használja a hatalmát. Maga nem dollárokért jósol a kristálygömbből. Maga gyógyít. Rá tudja bírni őt is a gyógyításra, vagy Lasher örökre elrabolja az orvoslástól, és arra használja a maga hatalmát, hogy valamiféle mutáns szörnyet gyártson, amelyet utálattal kivet a világ! Pusztítsa el, Rowan! A saját érdekében! Pusztítsa el azért, amiről tudja, hogy helyes!
– Hát ezért fogja megölni magát, Aaron. Nem fékezhetem meg, ha maga provokálja. De miért ilyen rossz? Miért ilyen ellenségesek vele? Miért hazudott nekem?
– Sohasem hazudtam, és maga is tudja, hogy ennek nem szabad megtörténnie. Olyan lény lenne, amelynek nincs lelke.
– Ez vallás, Aaron.
– Rowan, természetellenes lenne! Nincs szükségünk több szörnyetegre! Elég szörnyetegek vagyunk magunk is!
– Ugyanolyan természetes, mint mi – közölte a nő. – Egész idő alatt ezt próbáltam kifejteni.
– Olyan idegen tőlünk, Rowan, akár egy óriási rovar. Képes lenne ilyesmit létrehozni? Ez nincs betervezve.
– Betervezve. A mutáció be van tervezve? Minden nap minden percének minden másodpercében mutálnak a sejtek.
– Korlátok között. Kiszámítható út mentén. A macska nem repülhet. Az ember nem növeszthet szarvakat. Rendszere van a dolgoknak, akár egy életen át tanulmányozhatjuk, és ámuldozhatunk, hogy micsoda fenséges rendszer. Ő nem tartozik a rendszerbe.
– Mondja maga, de mi van akkor, ha nincs rendszer? Mi van, ha csak folyamat létezik, csak a sejtek osztódnak, és az ő átváltozása ugyanolyan természetes, mint mikor egy folyó megváltoztatja a folyását, és házakat, szántóföldet, jószágot, embert pusztít közben? Mint mikor üstökös csapódik a földbe?
– Nem próbálná megmenteni az embereket a vízbefúlástól? Nem próbálná megmenteni őket az üstökös tüzétől? No jó, mondjuk, hogy természetes. Tételezzük föl, hogy mi a természetesnél is különbek vagyunk. A mi célunk magasabb rendű a puszta folyamatnál. Erkölcsünk, együttérzésünk, képességünk a szeretetre és a társadalomalkotásra jobbá tesz a természetnél. Lasher nem tiszteli ezt, Rowan. Nézze meg, mit művelt a Mayfair-családdal.
– Ő teremtette a családot, Aaron!
– Nem, ezt nem fogadhatom el. Képtelen vagyok.
– Most megint a vallás beszél magából, Aaron. A megveszekedett vallás. Nincsen szilárd logikai alapunk Lasher elítéléséhez.
– De van. Kell lennie. A pestis természetes, de nem fogja kiengedni a kémcsőből a bacilust, hogy milliókat pusztítson el. Rowan, az isten szerelmére, a tudatunkat az anyag iskolázta, amelyből kifejlődött! Mik lennénk, ha nem érezhetnénk testi fájdalmat? Ez a Lasher nevű teremtmény egy tűszúrásból sem vérzett soha! Sohasem kínozta éhség, nem acélozta meg a túlélés parancsa. Ez egy immorális intelligencia, Rowan, és ezt maga is tudja! Tudja! Ezért nevezem természetellenesnek, mert nincs rá jobb szavam.
– Szép erkölcsi tanköltemény – állapította meg a nő. – Csalódtam magában. Arra számítottam, hogy érvekkel fog megajándékozni, cserébe a figyelmeztetésért. Azt reméltem, hogy megerősíti a lelkemet.
– Magának nincs szüksége az én érveimre. Tekintsen a saját lelkébe. Nagyon jól tudja, mit próbálok mondani. Az a szellem egy nagyravágyó lézersugár. Egy bomba, amely gondolkodni tud. Engedje át, és a világ fog lakolni érte, maga pedig egy katasztrófa anyja lesz!
– Katasztrófa – mormolta Rowan. – Milyen elbájoló szó.
Milyen sebezhetőnek tűnt az angol. Rowan először látta meg a korát az arc mély redőiben, a felpuhult zacskókban a halvány, könyörgő szem alatt. Hirtelen olyan gyengének rémlett, a szokott kellem és ékesszólás nélkül. Ez csak egy minden vonzerőt nélkülöző, fehér hajú öregember, aki gyermeki áhítattal kémleli őt.
– Igazából persze tudja, mit jelenthet? – kérdezte fáradtan. – Mármint ha kivetkőzik a félelmeiből.
– Hazudik magának. Fokozatosan megkaparintja a tudatát.
– Ne mondjon nekem ilyet! – sziszegte Rowan. – Ez nem bátorság, ez ostobaság! – Hátradőlt, igyekezett lecsillapodni. Valamikor szerette ezt az embert. Még most sem akarja, hogy baja essék. – Hát nem látja a szükségszerű végkifejletet? – próbált érvelni. – Ha a fúzió sikerül, Lasher szaporodhat! Ha a sejtjei átültethetők, és képesek másoló szintézisre, az emberiség egész jövője lesz megváltoztatható! Itt arról van szó, hogy nem lesz többé halál!
– Az örök csalétek – jegyezte meg Aaron keserűen. – Az örök hazugság.
Rowan mosolyogva nézte ezt a megroggyanó önuralmat.
– Fáraszt a szemforgatása – közölte. – Itt a tudomány a lényeg. A boszorkányok is csak tudósok voltak. A fekete mágia is arra törekedett, hogy tudomány legyen. Mary Shelley látta a jövőt. A költők mindig látják a jövőt. Ezt a srácok is tudják, miközben a mozi harmadik sorából nézik, hogy varrja össze Frankenstein doktor a szörnyet és kelti életre a villámmal.
– Az egy rémtörténet, Rowan. Lasher eltorzította a maga tudatát.
– Még egyszer meg ne sértsen így! – hajolt előre a nő. – Maga öregember, nem sok éve van már hátra. Szeretem azért, amit adott, nem akarom bántani, de ne kísértsen, és ne kísértse Lashert! Az igazat mondom!
Aaron nem felelt, sőt, valami elképesztő higgadtság kerekedett felül benne. Apró, mogyorószínű szeme váratlanul kifürkészhetetlenné sötétedett. Rowan annyira elámult ettől az erőtől, hogy mosolyognia kellett.
– Nem hiszi, amit mondok? Nem akarja beírni az aktába? Lemle laboratóriumában láttam, ahol ott volt az a csövecskékre kapcsolt magzat. Sose tudta, miért öltem meg Lemle-et, nem igaz? Tudta, hogy én tettem, de nem értette az okát. Lemle egy programot vezetett az intézetben. Elő magzatokból sarjasztott sejteket ültetett át. Máshol is foglalkoznak ilyennel. Maga is látja a lehetőségeket, de most képzelje el, ha Lasher sejtjeivel folynak a kísérletek, olyan sejtekkel, amelyek évmilliárdokon át őrizték a tudatosságot!
– Okvetlenül hívja föl Michaelt, és kérje meg, hogy jöjjön haza!
– Michael nem állíthatja meg. Csak én állíthatom meg. Hagyja Michaelt ott, ahol nem fenyegeti veszély. Azt akarja, hogy Michael is meghaljon?
– Figyeljen rám! El tudja zárni az elméjét ez elől a lény elől! Puszta akarattal elfátyolozhatja a gondolatait! Léteznek technikák, olyan ősiek, mint a legősibb vallások, amelyekkel védekezhetünk a démonok ellen. Lasher csak azt olvassa el az agyából, amit maga kivetít. Ez ugyanaz, mint a telepátia. Próbálja is, és meglátja.
– És miért tennék ilyet?
– Hogy időt nyerjen. Hogy legyen egy biztos helye az erkölcsi döntéshez.
– Maga nem tudja, milyen hatalmas! Sose tudta! És azt se tudja, mennyire ismer engem! Ez a kulcsa mindennek, amit tud rólam. – Megrázta a fejét. – Nem akarom azt tenni, amit akar! Tényleg nem! De ha egyszer ellenállhatatlan!
– Hát Michael? Hát az álmok a Mayfair Gyógyintézetről?
– Igaza volt Ellie-nek – mondta Rowan. A falnak támaszkodott, és a levegőbe bámult. Kissé összemosódtak a bár fényei. – Ellie tudta. Cortland vére folyt az ereiben, és látta a jövőt. Talán csak homályos tömbökben és sejtelmekben, de látta! Sohasem lett volna szabad visszajönnöm! Michaellel csalt vissza! Tudtam, hogy Michael New Orleansban van, és rohantam utána, akár egy tüzelő szuka!
– Nem igaz, amit mond. Jöjjön fel, és maradjon nálam.
– Micsoda bolond maga! Itt és most megölhetném, úgy, hogy senki se jönne rá! Senki, csak a rendje, és a barátja, Michael Curry. És ugyan mit tehetnének ők? Vége, Aaron. Harcolhatok, visszatáncolhatok néhány lépést, alkalmanként előnybe kerülhetek, de akkor is vége. Michael arra volt rendelve, hogy visszahozzon és itt tartson. Megtette.
Föl akart állni, de az angol megragadta a kezét. Rowan lenézett az ujjaira. Milyen öreg! Egy ember korát mindig meg lehet állapítani a kezéről. Bámulják őket? Na és? Semmi sem számít ebben a kis szobában Kezdte volna kifejteni a kezét.
– És a gyereke, Rowan?
– Michael mondta?
– Nem kellett mondania. Michaelt arra küldték, hogy a szerelmével segítsen magának örökre elűzni ezt a dolgot. Hogy ne legyen egyedül s harcban.
– Ezt is magától tudja?
– Magamtól. Ahogy maga is.
Rowan kitépte a kezét.
– Menjen innen, Aaron! Menjen nagyon messze! Bújjon el az amszterdami vagy a londoni anyaházban. Bújjon el! Meg fog halni, ha nem teszi. Ha pedig felhívja Michaelt, ha visszahívja ide, akkor esküszöm, én ölöm meg magát!

 

 

NEGYVENNÉGY

ABSZOLÚT GAJRA ment minden. Arra érkezett, hogy a Liberty utcában beázott a tető, és valaki egy nyomorult marék apróért betört a Castro utcai irodába. A Diamond utcai lakást ugyancsak feltörték és összemocskolták; négy napig kellett takarítani, mielőtt meghirdethette eladásra.
Ráadásul egy teljes hétig csomagolta Viv néni műtárgyait, plusz a nippeket, úgy, hogy semmi se törjön össze. Az ilyesmit félt a szállítókra bízni. Aztán három napra össze kellett ülnie a könyvelőivel, hogy rendet tegyenek a bevallásaiban. Már december tizennegyedike volt, és még mindig annyi minden maradt elvégezetlen!
Az egészben az volt az egyetlen jó, hogy Viv néni, mint nagy boldogan megtelefonálta, végre épségben megkapta az első két ládára való, becses drágaságát. Tudja-e Michael, hogy Lily és ő beléptek egy kézimunka-körbe, ahol gobelint varrnak és Bachot hallgatnak? Micsoda elegáns dolog! Most, hogy útban vannak a bútorai, végre meghívhatja magához a kedves Mayfair-hölgyeket. Michael egy bűbáj! Egyszerűen bűbáj!
– És tudod-e Michael, hogy láttam vasárnap Rowant? Sétált ebben a cudar hidegben, és tudod-e, hogy végre fölszedett egy kicsit? Eddig nem akartam mondani, de borzasztó sovány és sápadt volt. Öröm volt rózsás arccal látni végre!
Ezen Michael kénytelen volt elnevetni magát, noha borzasztóan hiányzott a felesége. Nem úgy tervezte, hogy ilyen sokáig marad. Csak még rosszabb lett a telefonbeszélgetésektől, mert mindannyiszor meg kellett őrülnie a híres-nevezetes vajkaramella-hangtól.
Rowan megértette az összes előre nem látott malőrt, de a kérdései mögött szorongás lappangott. Michael nem bírt aludni a beszélgetéseik után, láncban szívta a cigarettát, és túl sok sört ivott, miközben hallgatta a végeérhetetlen téli esőt.
San Franciscóban beköszöntött az esős évszak. Esett egyfolytában, amióta Michael megérkezett. Még a Liberty utca dombjáról se lehetett kék eget látni. Szél szaggatta Michael ruháját, ha az utcára lépett, és állandóan viselte a kesztyűt, hogy ne fázzon a keze.
De most már csaknem kiürült a régi ház. Már csak két doboz volt a padláson. Furcsa módon épp ezekért az apró kincsekért jött, hogy magával vigye őket New Orleansba. Alig várta, hogy túl legyen a munkán.
Milyen idegenszerűnek tűn! Tágasabb szobákra emlékezett, és olyan mocskos volt a járda. A kis borsfa, amelyet a saját kezével ültetett, az utolsókat látszott rúgni. Képtelenség, hogy évekig áltathatta magát itt a boldogsággal!
Valamint az is képtelenség, hogy még egy keserves hetet töltsön az irodában, dobozok leragasztgatásával és címkézésével, adóbevallások átnézésével, űrlapok kitöltésével. Persze rábízhatná a szállítókra, de vannak dolgok, amelyekkel nem érdemes ennyit bajlódni. És az apróságok átválogatása, az volt csak a rémálom!
– Jobb átesni rajta – mondta Rowan ma délután, amikor felhívta. Bár én már nagyon nem bírom. Áruld el, nem bántad meg a nagy változást? Nincsenek pillanatok, amikor szeretnél úgy folytatni mindent, ahogy abbahagytad, mintha New Orleans nem létezett volna?
– Megőrültél? Egyetlen gondolatom van, hogy visszajöjjek hozzád! Nem érdekel, hol fogok tartani, de még karácsony előtt elszabadulok innen.
– Szeretlek, Michael. – Ezredik alkalommal is olyan őszintén tudta mondani. Kínszenvedés, hogy nem ölelheti magához! De nincs a hangjának valami sötétebb zengése, amit nem hallott ezelőtt?
– Michael, gyújtsd fel, ami kimarad. Rakjál máglyát a hátsó udvaron, az ég áldjon meg, és siess!
Michael megígérte, hogy akkor is végez a házzal ma estére, ha belehal.
– Nem történt semmi? Ugye, Rowan, semmitől se kell félned otthon?
– Nem, nem félek. A ház ugyanolyan gyönyörű, mint mikor elhagytad. Ryan küldetett egy karácsonyfát. Hát azt látnod kellene, a plafonig ér. Itt vár a szalonban rád és rám, hogy feldíszítsük. Az egész ház fenyőillatú.
– Ó, de csodálatos! Van egy meglepetésem számodra... a fához.
– Nekem csak te kellesz, Michael. Gyere haza.
Négy óra. Üresen kongott a ház. Michael a régi hálószobája ablakából nézte a Castro negyedet – amely sötéten fénylő háztetők alatt ereszkedett lefelé a dombról –, és azon túl a belváros összebújó, acélszürke felhőkarcolóit.
Nagyszerű város, hogy is ne lenne hálás a csodálatos dolgokért, amelyeket tőle kapott? Talán nincs is hozzá fogható. De már nem az ő városa. Bizonyos értelemben sohasem volt az.
Gyerünk haza.
Már megint elfelejtette! A dobozok a padláson, a meglepetés! Holott elsősorban ezért jött ide!
Fogta a műanyag csomagolófóliát, egy üres kartondobozt, fölkapaszkodott a létrán a rézsútos tető alá, ahol meg kellett görnyednie, és felkapcsolta a villanyt. Minden tiszta és száraz, amióta a beázást megjavították.
Az ég palaszínű az ablakon túl. Itt a négy megmaradt doboz, amelyekre a „Karácsony” szót írta piros tintával.
A karácsonyfaégőket itt hagyja a népeknek, akik majd kibérelik a lakást. Biztosan hasznát veszik.
Ám a díszeket most szépen átcsomagolja. Gondolni se bír rá, hogy akár egy is elkallódjon! És már megvan a fa!
A csupasz villanyégő alá húzta a dobozt, felnyitotta, kidobta a tetejéről a régi selyempapírt. Százával gyűjtötte össze az évek során ezeket a pici porcelán szépségeket a város régiségboltjaiból. Hébe-hóba maga is árult belőlük a Nagy Várakozásokban: angyalokat, háromkirályokat, parányi házakat, ringlispíleket, más törékeny csecsebecséket, gyönyörűen kifestett, mázatlan porcelánból. Az igazi viktoriánus karácsonyfadíszek sem lehettek volna finomabbak és légiesebbek. Voltak csepp madarak, valódi tollakkal díszítve, fagolyók, amelyeken buja rózsák virultak, csíkos sétapálcák, cukor helyett porcelánból, sztaniollal bevont ezüstcsillagok.
Karácsonyokra gondolt Judith-tal és Elizabeth-tel, olyan régi karácsonyokra, amikor még az anyja is élt.
Ám legtisztábban az utóbbi néhány magányos karácsonyra emlékezett. Úgy kellett kényszeríteni magát, hogy végigcsinálja az ódon rítusokat. Miután Viv néni lefeküdt, elüldögélt egy pohár borral a fa mellett, és azon tűnődött, hová viszi az élet, és miért.
Nohát ez a karácsony teljesen és tökéletesen más lesz! Most már van értelmük a szépséges díszeknek. Először lesz akkora fájuk, amelyre fölfér az egész gyűjtemény, és olyan pompás, nagystílű környezetük, amilyen jár nekik!
Munkához látott, sorra göngyölte ki a díszeket a selyempapírból, műanyag fóliába bugyolálta, majd elhelyezte őket apró nejlonzacskókban.
Milyen lesz az Első utcai ház a szentestén, amikor a szalonban már állni fog a fa! Milyen lesz jövőre, mikor már a baba is látja!
Egyszerre hihetetlennek rémlett, hogy ilyen nagy és csodálatos változás történhessen vele, holott bele kellett volna vesznie az óceánba.
Nem a tengert látta maga előtt: a templom villant föl, azon a gyermekkori karácsonyon. Látta az oltár mellett a betlehemet, és Lashert, amint ő nézi, Lashert, aki akkor még csak az ember volt az Első utcából, sötét hajú, magas és előkelően sápadt.
Kirázza a hideg. Mit keresek én itt? Rowan egyedül van otthon! Képtelenség, hogy Lasher ne mutatkozott volna meg előtte!
Olyan cáfolhatatlan erejűnek tűn ez a sötét balsejtelem, hogy minden örömét elrontotta. Kapkodva befejezte a csomagolást, összesöpört, ledobta a hulladékot a lépcsőn és végleg bezárta a padlást.
Az eső mérséklődött, mire elérte a 18. utcai postát. Már el is felejtette, milyen érzés araszolni a sűrű járműfolyamban, örökösen tömegeket kerülgetni komor, szűk, fátlan utcákon. Mindig szerette a Castrót, de most még ez is gyászosnak rémlett az esti csúcsforgalomban.
Kiböjtölte a vánszorgó sort, hogy beadhassa a dobozt egy bőszítően flegma postásnak – elszokott ettől a nyerseségtől, amióta hazatért a Délre –, aztán kisietett a jeges szélbe, és elindult a Castrón az üzlete felé.
Rowan nem hazudna neki! Nem hazudna! A kreatúra már megint a régi játékát űzi! De miért látta azt a régi karácsonyt? Miért látta azt az arcot, amely sugarasan mosolyog rá a betlehem mellől? Ó, a fenébe, talán semmit se jelent. Hiszen látta azon a felejthetetlen estén is, amikor először hallotta Isaac Stern muzsikáját. Százszor látta, ha elsétált az Első utcán.
Így sem szabadult a pániktól. Amint magára csukhatta az üzlet ajtaját, fölkapta a kagylót, és tárcsázta Rowant.
Nem vette föl. New Orleansban délutánra jár az idő, és ott is hideg van. Talán ledőlt szundítani egyet. Megvárt tizenöt kicsengést, aztán letette.
Körülnézett. Még mindig rengeteg munka van hátra. Elintézésre vár a réz fürdőszobai szerelvények egész gyűjteménye, és mi lesz a hátsó falhoz támaszkodó színes üvegablakokkal? Hogy mi a fenének nem ezeket a cuccokat lopta el a betörő!
Eldöntötte, hogy ömlesztve csomagolja be a papírokat, nem selejtez. Most nincs idő. Kigombolta, felgyűrte az ingujját, és dobálni kezdte a nátronpapír iratgyűjtőket a kartondobozokba, de akárhogy sietett, tudta, hogy legjobb esetben is csak egy hét múlva szabadulhat San Franciscóból.
Nyolc óra volt, mire abbahagyta, és kilépett a nedvesen csillogó utcára. A járdákon gyalogosok tolongtak, a péntek estén megszokott sokaság.
Barátságosan ragyogtak a boltok kirakatai, és Michael örült a homokos bárokból dübörgő zenének. Hát igen, el kell ismernie, hogy időnként hiányzik a nagyvárosi tülekedés. Hiányzik a Castro utcai homokos közösség, és a türelem, amelyre a létezésük a bizonyíték.
Ám most túl fáradt volt, hogy ezen elmélkedjen. Belehajolt a szélbe, és törtetett fölfelé a dombra, ahol az autóját hagyta. Egy percig nem hitt a szemének: mindkét első gumi eltűnt az öreg szedánról, a csomagtartót felnyitották, és az ő tulajdon emelőjét ékelték be az első lökhárító alá!
– Szemétládák! – morogta, kilépve a járdán hömpölygő sokaságból. Ez akkor se jöhetett volna rosszabbkor, ha kitervelte volna valaki! Kitervelte.
Valaki megérintette a vállát.
– Eh bien, Monsieur, újabb kis malőr!
– Nekem mondja? – motyogta Michael, föl se nézve a franciás hangra.
– Fölöttébb nagy balszerencse, Monsieur. Önnek igaza van. Talán valóban kitervelte valaki.
– Ja, magam is pont erre gondoltam – hökkent meg egy kicsit Michael.
– Menjen haza, Monsieur. Ott van szükség önre.
– Hé!
Megfordult, de az alak addigra elment. Még elővillant az ősz haja a tömegből, de tulajdonképpen már csak a gyorsan távolodó tarkóját és talán egy sötét felöltőt lehetett látni.
Michael utána vetette magát.
– Hé! – ordította. De mire a 18. és a Castro sarkához ért, a pofának nyoma veszett. A kereszteződésben nyüzsgött a sokaság, és megint eleredt az eső. A fekete füstöt böffentő busz éppen kihúzott a megállóból.
Michael csüggedten közönyös pillantást vetett a buszra, és már fordult volna meg, amikor egy véletlen villanásra meglátta a hátsó ablakban az őt bámuló, ismerős arcot. Fehér haj, fekete szem.
... a rendelkezésedre álló legegyszerűbb, legősibb szerszámokkal, mert ezekkel győzhetsz, még akkor is, ha reménytelenül egyenlőtlennek tűnik a küzdelem...
– Julien!
...nem hiszel öt érzékednek, de bízzál abban, amit igazinak és helyesnek tudsz, mert megvan a hatalmad, az egyszerű, emberi erő... Igen, értem, azt teszem...
Átkapták a derekát, és egy hatalmas kar hátrafelé rántotta. Mielőtt felocsúdhatott vagy tiltakozhatott volna, tűzvörös autó ugrott fel a járdára, a sárhányó fülsiketítő csikorgással csapódott a lámpaoszlopnak. Valaki sikoltott. A szélvédő szétrobbant, ezüstös üvegcserepek röpködtek.
– Francba! – Annyira elveszítette az egyensúlyát, hogy egyenesen rázuhant a hapsira, aki elrántotta az autó útjából. Emberek rohantak a kocsi felé. Bent mocorgott valaki. Az ablakokból még mindig hullott az üveg a kőre.
– Minden oké?
– Ja, ja, oké vagyok. Valaki bent rekedt abban a verdában!
Hirtelen elvakította a járőrkocsi villogója. Valaki ordított a rendőrnek, hogy hívjon mentőt.
– Apám, hát majdnem elkapott! – csóválta mákos fejét a bőrkabátos, hatalmas fekete ember, aki félrerántotta Michaelt. – Nem láttad, hogy egyenesen neked jön?
– Nem én. Az életemet mentetted meg.
– Á, csak félrehúztalak. Szót se érdemel. – Intett és elment, még egy pillantást vetve a vörös autóra, amelyből két férfi próbálta kiszabadítani a sikoltó nőt. Egyre sűrűbb lett a tömeg, egy rendőrnő kiabált, hogy táguljanak.
Most egy autóbusz torlaszolta el a kereszteződést, és befutott a második járőrkocsi. A felfordult újságos láda papírral terítette be a járdát, az üvegcserép gyémántként villogott az esőben.
– Hé, még meg se köszöntem – kiáltott Michael.
Ám a fekete ember már fölfelé sietett hosszú, könnyű léptekkel a Castro utcán. Épp csak egy pillanatra nézett hátra, és hanyagul búcsút intett.
Michael vacogva támaszkodott a kocsma falának. Emberek nyomakodtak az ácsorgó szájtátók között. Szorítást érzett a mellében, nem igazi fájdalmat, csak szorítást. A pulzusa nyargalt, és a bal kezén zsibbadni kezdtek az ujjak.
Jézusom, mi történt tulajdonképpen? Itt nem lehet rosszul, vissza kell jutnia a szállodába!
Nehézkesen lelépett a járdára. A rendőrnő váratlanul megkérdezte, látta-e, mikor az autó nekiment a villanyoszlopnak. Nem, őszintén megmondja, hogy ő ugyan nem. Ott egy taxi. Kapd el.
A sofőr ki tudta vinni innen, úgy, hogy letolatott a 18. utcára, és onnan egy éles kanyarral befordult a Castróra.
– El kell jutnom a St. Francishoz, az Union térre – mondta Michael.
– Minden oké?
– Ja. Hajszál híján.
Az kétségtelen, hogy Julien szólította meg! Julient látta a busz ablakában! De mi van azzal a rohadt autóval?
Ryan nem is lehetett volna készségesebb.
– Természetesen, Michael, már jóval hamarabb is tudtunk volna segíteni! Azért vagyunk! Megbízok valakit, hogy holnap reggel fektesse föl a leltárt, és ládázza be a készletet. Keresek egy tisztességes ingatlanügynököt, a nyilvántartásba vétel díját majd megbeszéljük, miután hazajöttél.
– Nagyon nem szívesen terhellek, de nem tudom elérni Rowant, és van egy olyan érzésem, hogy vissza kell mennem.
– Badarság, azért vagyunk itt, hogy elintézzük az ügyeidet, kicsit és nagyot. Foglaltál már helyet a gépre? Miért nem bízod rám? Maradj, ahol vagy, visszahívlak.
Ezután Michael eldőlt az ágyon, szívta az utolsó Cameljét, és a plafont bámulta. Bal kezéből elmúlt a zsibbadás, most már egész jól érezte magát. Nem émelygett, nem szédült, szóval semmi komoly. Nem törődött vele.
Az nem is volt valós. Julien arca a busz ablakában, az volt a valós. Meg utána az a villanás, a szokott megrázó erővel, a látomásokból.
Ez is ki volt tervelve, hogy odajutassák arra a veszélyes sarokra? Hogy elbódítsák, és odaplántálják mozdulatlanul a kisodródó autó útjába? Mint Rowan hajójának útjába?
Ó, milyen letaglózó volt az az emléktöredék! Behunyta a szemét, megint látta az arcukat, Deborah-ét, Julienét, hallotta a hangjukat:
... megvan a hatalmad, az egyszerű, emberi erő...
Igen, megvan! Hiszek bennetek! Háború ez köztetek és közte; most is utánam nyúltatok, és megérintettetek, épp mikor megtörtént volna a baj, amit ő főzött ki nekem.
Ezt kell hinnem. Mert ha nem hiszem, akkor meg fogok bolondulni.
Menjen haza, Monsieur. Ott van szükség önre .
Telefoncsörgés riasztotta föl a szunyókálásból.
– Michael? – Ryan volt.
– Ja.
– Ide figyelj, megszerveztem, hogy magángéppel jöhess vissza. Így sokkal egyszerűbb. A Markham Harris Hotelé, akik boldogok, hogy szívességet tehetnek nekünk. Küldetek valakit érted. Ha segítségre lenne szükséged a csomagokhoz...
– Nem, csak az időpontot mondd, addigra készen leszek. – Mi ez a szag? Elnyomta a cigarettáját?
– Jó lenne egy óra múlva? Majd felszólnak az előtérből. És kérlek, Michael, mostantól ne habozz hozzánk fordulni, ha bármilyen kérésed lenne.
– Persze, köszönöm, Ryan, nagyon köszönöm. – Az ágytakarón füstölgő lyukat bámulta. Oda ejtette a cigarettát, mikor elaludt. Úristen, még sose csinált ilyet! A szoba máris megtelt füsttel. – Kösz, Ryan, köszönök mindent!
Letette, a fürdőszobában teletöltötte az üres jegesvödröt, sietve ráloccsantotta az ágyra, aztán lehúzta a kiégett takarót, a lepedőt, és még egyszer lelocsolta a matracon bűzlő, sötét lyukat. Ismét bukdácsolt a szíve.
Az ablakhoz ment, egy darabig erőltette, aztán megértette, hogy úgyse fog nyílni. Beleroskadt egy székbe, és figyelte a fokozatosan szertefoszló füstöt.
Miután becsomagolt, ismét megpróbálkozott Rowannal. Még mindig nem veszi föl. Tizenöt kicsengés, nem veszi föl. Már épp le akarta tenni, amikor beleszólt a felesége, álomittas hangon.
– Michael? Ó, éppen aludtam, ne haragudj, Michael.
– Figyelj, kedves. Ír ember vagyok, méghozzá nagyon babonás hapsi, mint tudjuk.
– Miről beszélsz?
– Zsinórban jön a pech, méghozzá nagyon csúnya zsinórban. Rowan, csinálj már a kedvemért egy kis Mayfair-boszorkányságot, jó? Vess rám fehér fényt. Hallottál már erről?
– Nem, Michael, mi történt?
– Megyek haza, Rowan. Csak képzeld körém, kedves, a fehér fényt, ami megvéd minden bajtól, amíg megérkezem. Érted, amit mondok. Ryan beszervezett nekem egy gépet. Egy órán belül indulok.
– Michael, mi történt?
Csak nem sír?
– Láss neki, Rowan, a fehér fénynek. Ebben adhatsz a szavamra. Láss neki, védj meg.
– Fehér fényt – súgta az asszony. – Köréd.
– Ja, fehér fényt. Szeretlek, édes. Jövök haza.

 

 

NEGYVENÖT

– Juj, micsoda hideg tél! – panaszkodott Beatrice. – Tudod-e, hogy azt mondják, akár havat is kaphatunk? – Fölállt, a zsúrkocsira helyezte a borospoharát. – Nos, drágám, igazán nagyon türelmes voltál, de annyira aggódtam! Miután látom, hogy semmi bajod, és ebben az óriási házban ilyen finom, barátságos meleg van, én el is mennék.
– Igazán semmiség, Bea! – ismételte Rowan azt, amit már elmagyarázott. – Csak levert voltam, mert Michael olyan hosszú időre elutazott.
– Mikorra várod?
– Ryan azt mondta, hajnalra itt lesz. Egy órája kellett volna indulnia, de köd van a friscói repülőtéren.
– De utálom a telet! – közölte Beatrice.
Rowan nem fáradt annak a magyarázásával, hogy San Franciscóban gyakran nyáron is köd van a repülőtéren, csak figyelte Beatrice-t, amint magára kanyarítja kasmírgyapjú keppjét, és eligazgatja a sikkes kapucnit mesésen ápolt, szürke haján, aztán kikísérte.
– Ezután ne bújj el így a csigaházban, mert akkor aggódni fogunk miattad. Ha letört vagy, csak szólj oda hozzám, majd én felvidítalak.
– Csodálatos vagy – mondta Rowan.
– Csak nem akarjuk, hogy itt ijedezzél. Már rég át kellett volna jönnöm!
– Nem félek a háztól, sőt, szeretem. Ne izgulj! Holnap felhívlak valamikor. Nem lesz itt semmi baj, csak Michael jöjjön meg. Közösen díszítjük a fát. Azt okvetlenül meg kell nézned!
Az előtér ajtaján bezúduló hideg huzatban várt, amíg Beatrice lemegy a márványlépcsőn, majd csukódik mögötte a kapu. Akkor behúzta az ajtót.
Fejét lehorgasztva, mozdulatlanul állt egy darabig, és melegedett. Aztán bement a szalonba, és rámeredt az óriási, zöld fára. Pontosan a boltív mögött állt, csúcsa a mennyezetet verte. Még sose látott ehhez foghatóan tökéletes, háromszögletű fenyőt. Eltakarta az oldaltornácra nyíló ablakot, és alig néhány tűt hullatott a fényes padlóra. Vadnak, barbárnak látszott, mintha egy darab erdő jött volna be a szobába.
A kandallóhoz ment, letérdelt, újabb hasábot vetett a tűzre.
– Miért akartad bántani Michaelt? – suttogta a lángokat bámulva.
– Nem akartam bántani.
– Hazudsz. Aaront is bántani akartad?
– Azt teszem, amit parancsolsz, Rowan. – A hang lágy és mély volt, mint rendesen. – Létem célja, hogy tetsszek neked.
A nő hátraült a sarkára, keresztbe fonta karjait. Elpárásodó szeme vibráló, fényes pacává mosta a lángokat.
– Semmit sem szabad gyanítania, hallod? – súgta.
– Én mindig hallak, Rowan.
– Azt kell hinnie, hogy minden úgy van, mint régen.
– Ez az én kívánságom is, Rowan. Összhangban vagyunk. Rettegek Michael haragjától, mert boldogtalanná tenne téged. Csak azt teszem, amit kívánsz.
Ez akkor se mehet így örökre. Olyan rettegés rontott rá, hogy sem szólni, sem mozdulni nem bírt. Nem is tudta leplezni a félelmét. Nem tudott visszavonulni a lélek legbelső menedékébe, úgy, ahogyan Aaron tanácsolta. Gunnyasztott, és vacogva bámulta a lángokat.
– Lasher, mi lesz ennek a vége? Nem tudom, mit akarsz tőlem.
– Tudod te azt, Rowan.
– Évekig tartó tanulmányokra lesz szükség. Ha nem ismerlek alaposabban, reményem sem lehet, hogy belevághassak.
– Ó, tudsz te rólam mindent, Rowan! És most félre akarsz vezetni. Szeretsz, de nem szeretsz. Belecsábítanál a testbe, ha tudnád, miként pusztíthatsz el!
– Azt tenném?
– Azt. Kínszenvedés érezni félelmedet és gyűlöletedet, mikor én tudom, mily boldogság vár reánk! Mert én messzire látok.
– Mit akarsz? Elő ember testét? Akit öntudatlanná pofozott valamilyen trauma, tehát a tudata nem akadályozhatja az összeolvadást? Az gyilkosság, Lasher.
Csönd.
– Azt akarod? Hogy öljek? Mert mindketten tudjuk, hogy így is megcsinálható.
Csönd.
– Én pedig nem követem el a kedvedért ezt a bűnt. Egyetlen élőlényt sem ölök meg azért, hogy élhess.
Behunyta a szemét. Hallotta, hogy Lasher összevonja magát, hallotta a feszültség növekedését, hallotta, amint a függönyök suhognak a szellem vonaglásától. Lasher megtöltötte a szobát, súrolta az ő arcát, borzolta a haját.
– Ne, hagyj békén! – sóhajtotta. – Michaelt akarom vámi!
– Ő már nem lesz elég neked, Rowan. Fájlalom könnyeidet, de akkor is igazat mondok.
– Istenem, de gyűlöllek! – suttogta a nő. Megdörgölte a szemét, fölnézett. Az óriási, zöld fa elmosódott a könnyeitől.
– Dehogy gyűlölsz, Rowan. – Ujjak cirógatták a haját, hátrasimították a homlokából, parányi ujjak matattak a nyakán.
– Hagyj most békén, Lasher! – kérte esdekelve. – Ha szeretsz, hagyj békén!
Leiden. Tudta, hogy ismét álmodik, és fel akart ébredni. A baba is hívta. Hallotta a sírását. Ki akarok lépni az álomból! De nem bírták otthagyni az ablakokat, ahonnan iszonyodva figyelték, mint tépi szét a csőcselék Jan van Abelt.
– Nem tartották titokban – mondta Lemle. – A tudatlanok képtelenek felfogni a kísérletezés fontosságát! Ha eltitkolja, amit művel, csupán a felelősséget veszi magára.
– Más szavakkal, őket védi – mondta Larkin.
Az asztalon heverő testre mutatott. Milyen türelmesen feküdt ott a nyitott szemű ember, rügyező, didergő szervecskéivel. Micsoda parányi kéz és láb!
– Nem tudok gondolkozni, ha a baba sír.
– Az átfogóbb képet, a nagyobb előnyt kell néznie!
– Hol van Petyr? Eszét veszthette attól, ami Jan van Abellel történt.
– Majd a Talamasca gondot visel rá. Magára várunk, hogy kezdje már.
Lehetetlen! Bámulta az emberkét, csökött kezét-lábát, parányi szerveit. Csak a feje volt normális. Ez egy normális méretű fej.
– Egészen pontosan egynegyede a testnek.
Igen, az ismerős arányok, gondolta Rowan, és váratlan iszonyat rohanta meg, miközben az embert nézte. De akkor már törtek az ablakok, és a csőcselék elárasztotta a leideni egyetem folyosóit. Petyr rohant feléje.
– Ne, Rowan, ne tedd!
Kizökkent az álomból. Jönnek a lépcsőn.
Kimászott az ágyból.
– Michael?
– Itt vagyok, kedves!
Csak egy nagy árnyék a sötétségben. A tél illatát hozza. Aztán a reszkető, meleg kéz. Darabos és gyengéd. Arca az arcához simul.
– Ó, istenem, Michael, azt hittem, sose lesz vége! Miért hagytál el engem?
– Rowan, édesem...
– Miért? – zokogta. – Ne engedj el, Michael, kérlek! Ne engedj el!
A férfi a karjaiban ringatta.
– Nem kellett volna elmenned, Michael! Nem kellett volna! – Sírt, és tudta, hogy a férje úgyse érti, mit mond, nem is kellene mondania, úgyhogy végül csak összecsókolta, élvezte érdes arcának sós zamatát, kezének félszeg kedvességét.
– Mondd el, mi baj, mi az igazi baj?
– Csak hogy szeretlek! Csak hogy mikor nem vagy itt, az... az olyan, mintha nem léteznél.
Félig aludt, amikor a férje kibújt mellőle. Nem akarta, hogy az az álom visszajöjjön. Szorosan hozzábújt az ágyban, kapaszkodott a karjába, most pedig szinte orvul lesi, hogyan bújik bele Michael a farmerjébe, és húzza magára a hosszú ujjú pólóját.
– Maradj itt! – súgta.
– Csengettek – válaszolta a férfi. – Az én kis ajándékom. Ne, ne kelj föl. Csak egy kis semmiség, amit San Franciscóból hoztam. Nyugodtan aludj tovább.
Lehajolt, hogy megcsókolja. Rowan belemarkolt a hajába, és magához húzta, olyan közel, hogy érezze homlokán a meleg bőr szagát, és meg is csókolhassa azt a simaságot, amely alatt olyan volt a csont, akár a kő. Nem is tudta, miért ilyen jó érzés ez a meleg, nyirkos, igazi bőr. Mohón szájon csókolta a férfit.
Még szét se vált a szájuk, de már visszatért az álom.
Nem akarom látni az asztalon azt a tanbábut!
– Mi ez? Ez nem lehet élő.
Lemle, aki műtéthez öltözött, köpenybe, maszkba, kesztyűbe, fölsandított bozontos szemöldöke alól.
– Maga még csak nem is steril! Menjen, mosakodjon be! – A fény olyan volt, mintha egy irgalmatlan szempár szögeződne az asztalra.
Az a dolog, a kicsi szerveivel, a nagy szemével.
Lemle csipesszel fogott valamit. Az asztal mellett gőzölgő inkubátorban pedig az a felhasított apró test egy magzat. Tátongó mellkassal szendereg. Az pedig ott a csipeszben egy szív, ugye? Te szörnyeteg, ezt úgyse mered megtenni!
– Gyorsan kell dolgoznunk, amíg a szövet optimális minőségű...
– Nagyon nehéz átjönnünk – mondta az asszony.
– De hát ki maga? – kérdezte Rowan.
Az ablak mellől álmosan fölnézett a megfáradt, szöszös hajú, krumpliorrú öreg Rembrandt, amikor Rowan megkérdezte, hogy hát neki mi a véleménye. Megfogta Rowan kezét, és a nő mellére helyezte.
– Ismerem ezt a képet – mondta Rowan. – Az ifjú ara.
Felébredt. Az óra kettőt ütött. Álmában várta, hogy lesz-e még ütés, talán tíz, ami azt jelentené, hogy sokáig aludt, de tíz? Az nagyon késő.
Zenét hallott a messzeségből. Hárfa pengett, és egy mély hang énekelt lassú, gyászos karácsonyi éneket, kelta karácsonyi éneket egy kisgyermekről a jászolban. Fenyőtű és égő fa részegítően édes illata a melegben.
Az oldalán heverve nézte az ablakot, az üvegen képződött zúzmarát. Nagyon lassan formát öltött egy alak, egy férfi, keresztbe font karokkal, háttal az ablaknak.
Rowan összehúzott szemmel figyelte, hogyan lesz élesebb vonalú a napsütötte arc, hogyan rajzolják ki a sejtek miriádjai a sötétzölden ragyogó szempárt, a farmer és az ing tökéletes másolatát. Olyan részletes volt, mint Richard Avedon valamelyik fotója, amelyen minden hajszál külön csillog. A férfi leengedte a karjait, és feléje indult. Rowan hallotta és látta a ruhák mozgását. Amikor fölébe hajolt, látta a pórusait.
Szóval féltékenyek vagyunk? Megérintette az arcát, megérintette a homlokát, mint Michaelét. Lüktetett, mintha igazi test lenne alatta.
– Hazudj neki – mondta fojtottan, alig mozgatva a száját. – Ha szereted, hazudsz neki.
Rowan szinte érezte a lélegzetét az arcán. Aztán ráeszmélt, hogy átlát az arcon, látja mögötte az ablakot.
– Ne, ne menj el! – kérte. – Tarts ki!
Ám a képmás megvonaglott, majd lobogni kezdett, mint papírkivágás a huzatban. Rowant forró, görcsös hullámokban csapta meg a szellem rémülete.
A csuklója után kapott, de a semmit markolta. A forró légvonat átcsapott rajta, az ágyfüggöny felfúvódott egy pillanatra, a zúzmara kifehéredett az ablakon.
– Csókolj meg! – súgta, behunyva a szemét. Hajszálak söprögették az arcát és az ajkát. – Nem, ez nem elég! Csókolj meg. – Csupán lassan fokozódott a sűrűség, lett tapinthatóbbá az érintés. Lashert kifárasztotta a megtestesülés, kifárasztotta, és meg is rémítette. Sejtjei kis híján molekuláris fúzióba léptek a másfajta sejtekkel. Kellett maradnia valahol üledéknek, ha csak az anyagi szemcsék nem olyan apróra hullottak szét, hogy behatoltak a falakba és a mennyezetbe, úgy, ahogy Lasher hatolt beléjük. – Csókolj meg! – követelte Rowan. Érezte a szellem vergődését. Csak mostanra sikerült egy meglehetős láthatatlan szájat fejlesztenie, és egy láthatatlan nyelvet dugnia a nő szájába.
Hazudj neki!
Igen, persze. Hiszen mindkettőtöket szeretlek, nem igaz?
Michael nem hallotta, mikor lejött a lépcsőn. Minden függöny össze volt húzva, az előtér sötét, meleg csendbe merült. A szalon első kandalban égett a tűz. Ezenkívül egyedül a fa világított, amelyen megszámlálhatatlan parányi égő hunyorgott.
Rowan megállt az ajtóban és nézte. Michael a létra tetején kuporog, igazgatott valamit, és közben halkan fütyörészte a lemezjátszóval együtt az ódon ír karácsonyi éneket.
Milyen bánatos! Behavazott ősvadonra kell gondolni tőle. És Michael milyen hanyagul, könnyedén, szinte öntudatlanul fütyörészik. Rowan hallotta már ezt a karácsonyi éneket. Volt egy ködös emléke, ahogy együtt hallgatják Ellie-vel. Megríkatta Ellie-t.
Az ajtófélfának támaszkodott, nézte a csillagszikrákkal telehintett fát, mélyen belélegezte sűrű erdőillatát.
– Hát itt az én Csipkerózsikám! – mondta Michael, és azzal a szerelmes, oltalmazó mosolyával nézett a feleségére, amitől Rowan alig bírta megállni, hogy hozzá rohanjon és a nyakába boruljon, de nem mozdult. Megvárta, hogy Michael másszon le a létráról, és jöjjön oda hozzá. – Jobban vagy már, hercegnő? – kérdezte a férfi.
– De gyönyörű! – ámult Rowan. – Csak ez a dal olyan szomorú!
Átkarolta a férje derekát, Michael vállára hajtotta a fejét, úgy csodálta a fát.
– Tökéletes munkát végeztél.
– Pedig csak most jön a java! – Megpuszilta Rowan arcát, majd odavezette az ablak előtti asztalkához. Nyitott kartondoboz állt rajta. Michael intett, hogy nézzen bele.
– Ó, de tündéri! – vett ki Rowan egy halványrózsaszín arcú, aranyozott szárnyú, mázatlan fehér porcelánangyalkát. És ott volt a világ legelragadóbb Mikulása, egy igazi piros bársonyba bújtatott, kicsi porcelánbaba. – Bűbájosak! Honnan valók ezek? – Fölemelte az aranyalmát, és egy szépséges, ötágú csillagot.
– Ó, évek óta megvannak már. Főiskolás koromban kezdtem gyűjteni őket, sose tudtam, hogy erre a fára és ebbe a szobába. Te válaszd ki az elsőt! Rád vártam, úgy gondoltam, ezt együtt kell csinálnunk.
– Az angyal! – mondta Rowan. Fölemelte az akasztójánál fogva, és a fához tartotta, hogy jobban lássa a puha fényben. Az angyal cseppnyi, aranyozott hárfát tartott a kezében, és még szép piros szájat, kék szemet festettek neki. Rowan olyan magasra nyújtotta, amennyire bírta, és ráakasztotta egy remegő ágra a kampót, amely csaknem eltűnt a fenyőtűk sötétségében. Az angyal hintázott, aztán megállt, mint kolibri a levegőben.
– Mit gondolsz, csinálnak ilyet az angyalok, mint a kolibrik? Megállnak a levegőben? – súgta a nő.
– Ja, valószínűleg – felelte Michael. – Ismered az angyalokat. Nyilván nagyon szeretik mutogatni magukat, és megtehetnek mindent, amit akarnak.
– Hová is lennék nélküled? – kérdezte Rowan, és belekapaszkodott a derekára fonódó karokba. Szerette a szíjas izmokat és a nagy, erős ujjakat, amelyek olyan szorosan tartották.
Egy percig semmit sem látott, csak a dús fát, a hunyorgó fény kedves játékát az ágak sötétzöld árnyékában, és nem hallott semmit, a karácsonyi ének bánatos muzsikáján kívül. A pillanat megállt, mint a törékeny angyal. Nem volt múlt, nem volt jövő.
– Úgy örülök, hogy visszajöttél! – súgta, és behunyta a szemét. – Elviselhetetlen volt itt nélküled! Ha nem vagy itt, semminek sincs értelme.
Soha többé nem akarok elválni tőled! – Senki sem láthatta rajta a fájdalom hullámgyűrűit, miközben megfordult, hogy Michael szívére hajtsa a fejét.

 

 

NEGYVENHAT

DECEMBER 23. Éjszaka erősen fagyott. Épp a legjobbkor, pont mikor a Mayfaireket várják, hogy karácsonyi énekeket daloljanak, koktél mellett. Szép is lesz, ha az autók csúszkálnak a jeges utcákon. De azért remek, hogy ilyen tiszta hideg lett karácsonyra. És azt mondják, havazni is fog.
– Fehér karácsony, mit szólsz ehhez? – kérdezte Michael a feleségét. Bámult ki a hálószoba ablakán, úgy bújt bele a pulóverbe és a bőrzubbonyba.
– Csodálatosan megfelel a partihoz – mondta Rowan –, és csodálatosan megfelel karácsonyra.
Vállán egy kockás takaróval kuporgott a gázkandalló melletti karosszékben. Az arca kipirult, egész lénye puhábbnak, gömbölyűbbnek látszott, pont olyannak, mint egy várandós asszonynak kell, és valósággal sugárzott, mintha magába szívta volna a lángok fényét. Még sohasem volt ilyen felszabadult és jókedvű.
– Egy újabb ajándék, Michael!
– Az bizony, ajándék – tekintett ki az ablakon a férfi. – Biztosra ígérik a havat. És mondok még valamit. Akkor is fehér karácsony volt, mikor elmentem.
Kivette a fiókos szekrényből a gyapjúsálat, és eligazgatta a gallérja alatt, majd a gyapjúval bélelt, vastag kesztyűért nyúlt.
– Sose fogom elfelejteni. Akkor láttam először havat. Pont itt sétáltam, az Első utcában, és mikor hazaértem, megtudtam, hogy a papám meghalt.
– Hogy történt? – Milyen együtt érzőnek látszott attól, ahogy a bőr egy kissé meggyűrődött a szeme alatt. Olyan sima volt az arca, hogy a legkisebb bánat is árnyékot borított rá.
– Tűz ütött ki a Tehoupitoulas utcán, egy raktárban – magyarázta Michael. – Sose tudtam meg a részleteket. Úgy rémlik, a parancsnok elrendelte, hogy jöjjenek le a tetőről, mert mindjárt beszakad. Az egyik hapsi elesett, vagy mi, és a papám visszaspurizott érte, na és akkor rogyott meg a tető. Azt mondják, úgy kipúposodott, mint a tenger hulláma, és utána leomlott. Egyszerűen szétment a raktár. Három tűzoltót veszítettek el, miközben kifele slattyogtam a kertvárosból, és élveztem a havat. Azért költöztünk át Kaliforniába. Kihalt az összes Curry, az összes nagynéni és nagybácsi. Ott nyugszanak a Szent József temetőben. Mindet a Lonigan és Fiai temette. Az utolsó szálig.
– Borzasztó lehetett ez neked.
Michael megcsóválta a fejét.
– A tudat volt a borzasztó, hogy Kaliforniába, aminek én annyira örültem, sose juthattunk volna el a papa halála nélkül.
– Gyere, ülj le és idd meg a csokoládédat, mert kihűl. Bármelyik percben itt lehet Bea és Cecilia.
– Indulnom kell. Túl sok az elintéznivalóm. Be kell mennem az üzletbe, hogy megjöttek-e már a ládák. Jaj, utána kell néznem a szállítóknak...
El is felejtettem fölhívni őket.
– Nem szükséges. Ryan majd elintézi. Azt a véleménye, hogy túl sokat vállalsz. Azt mondja, majd küld egy vízvezeték-szerelőt, aki beburkolja a csöveket.
– Szeretem csinálni az ilyesmit – felelte Michael. – A csövek amúgy is be fognak fagyni. A fenébe! Állítólag száz éve nem volt ilyen kemény tél.
– Ryan azt mondja, hogy nem tekinted eléggé ügyvezető igazgatónak. Hatra rendelte a szállítókat, így ha bárki is korábban érkezik...
– Jó ötlet, addigra bőven itthon leszek. Oké, majd felhívlak az üzletből. Ha szükséged lenne valamire...
– Hé, ebből a szobából nem mehetsz ki anélkül, hogy meg ne csókolj!
– Hát persze hogy nem. – Lehajolt, belefullasztotta a kuncogó nőt a sietős, nyers csókokba, majd megcsókolta a hasát. – Isten veled, Kis Chris – mondta súgva. – Mindjárt karácsony, Kis Chris.
Az ajtónál megállt, hogy felhúzza vastag kesztyűjét, és még egy csókot lehelt Rowan felé.
Mint egy kép, olyan volt a füles karosszékben, maga alá húzott lábával. Még a szája is tüzesen piroslott, és amikor elmosolyodott, megjelentek az arcán a gödröcskék.
Felhőként gomolygott a lélegzete, amikor kilépett a házból. Évek óta nem volt ilyen ropogós hideg. És milyen ragyogó kék az ég! Ki fognak fagyni a banánfák, ami nagyon szomorú, de a gyönyörű azaleák és kaméliák vitézül tartották magukat. A kertészek fagyálló füvet ültettek, a pázsit olyan volt, akár a bársony.
Egy darabig bámulta a kopasz selyemmirtuszt. Csak nem a húshagyókeddi dobok dübörögnek a fülébe?
Néhány percig melegítette a kisbuszt, aztán egyenesen a híd felé indult. Ha semmi sem jön közbe a parti úton, negyvenöt perc alatt lesz Tölgyes Rejtekben.

 

 

NEGYVENHÉT

– MI VOLT a paktum és az ígéret? – kérdezte.
A manzárd hálószobájában állt, amely csirátlanul tiszta volt fehér falaival, a háztetőkre néző ablakaival. Juliennek semmi nyoma. Eltűntek a régi könyvek.
– Ezek most nem fontosak – felelte Lasher. – A prófécia a beteljesülés küszöbén áll, és te vagy az ajtó.
– Tudni akarom. Mi volt a paktum?
– Ezek szavak, amelyeket emberek adtak tovább egymásnak nemzedékről nemzedékre.
– Igen, de mit jelentenek?
– Ez frigy volt köztem és a boszorkányom között: hogy teljesítem minden parancsát, ha szül egy leánygyermeket, aki örökli hatalmát, melynek révén lát engem, és parancsol nekem. Elhalmozom kincsekkel, segítem és oltalmazom. A jövőbe nézek, hogy ismerhesse a jövőt. Megbosszulom a sérelmeket és bántalmakat. Cserébe a boszorkány mindent megtesz, hogy leánygyermeket szüljön, akit szerethetek és szolgálhatok, mint a boszorkányt, és az a gyermek szeret és lát engem.
– És annak a gyermeknek erősebbnek kell lennie az anyjánál, és ez így megy tovább tizenháromíziglen.
– Igen, az időben egyszer csak megláttam a tizenhármat.
– Nem az elejétől láttad?
– Nem. Az időben láttam meg. Láttam, miként gyarapodik és finomodik a hatalom, láttam, miként tölti be a család erős férfiúit. Láttam Julient, akinek akkora hatalma volt, hogy elhomályosította a húgát, Katherine-t. Láttam Cortlandet. Láttam az ajtóhoz vezető utat. És most itt vagy te.
– Mikor szóltál boszorkányaidnak a tizenháromról?
– Angélique idejében. De tudnod kell, milyen egyszerűen láttam én akkor a világot. Alig tudtam kifejezni. Egészen újak voltak számomra a szavak. Új volt a gondolkozás. Így tehát nem tudatos elhatározás, hanem véletlen folytán burkolta homály a próféciát. Most mégis a beteljesülés szélén áll.
– Te csak szolgálatodat ígérted a századok során?
– Az nem elég? Nem látod, mi mindent hozott létre a szolgálatom? A házban állsz, amelyet én teremtettem szolgálatommal. A megálmodott kórházakat abból a vagyonból építed fel, amelyet én adtam neked. Magad mondtad Aaronnak, hogy én voltam a Mayfair-boszorkányok teremtője. Igazat mondtál Aaronnak. Tekintsd e család sok-sok ágát! Mindet én tettem gazdaggá. Bőkezűségem táplált és ruházott megszámlálhatatlan férfit és nőt, kik semmit sem tudnak rólam. Elég, ha te ismersz.
– Semmi mást nem ígértél?
– Mit adhatnék még? Ha majd testté leszek, ugyanúgy szolgállak, mint most. Szeretőd, bizalmasod, tanítványod leszek. Senki sem állhat meg ellenedben, amíg melletted leszek.
– Megváltás. Mi köze ennek a megváltáshoz? Hogyhogy megváltja a boszorkányokat a megnyíló ajtó?
– Már megint fáradt szavakat, ócska törmelékeket hozol hozzám.
– Ó, emlékszel te mindenre! Vezesd csak végig, honnan ered ez az elképzelés, a boszorkányok megváltása.
Csönd.
– A tizenhárom boszorkány fölmagasztaltatik végső győzelmem pillanatában. Lasher, a hív szolga megfizet Suzanne és Deborah szenvedéseiért. Ha Lasher belép az ajtón, Suzanne nem halt meg hiába. Deborah nem halt meg hiába.
– Csak ennyit jelent a „megváltás?”
– Megkaptad a teljes magyarázatot.
– És hogy kell végrehajtani? Azt mondod, hogy ha majd tudni fogom, te is tudni fogod, én viszont azt mondom, hogy nem tudom.
– Emlékezz arra, amit Aaronnal közöltél, hogy én élek, sejtjeim elvegyülhetnek a hús sejtjeivel, ez pedig mutáció és megadás útján történik.
– Hát épp ez a kulcs! Te félsz a megadástól! Félsz, hogy olyan alakba záródsz, amelyből nem menekülhetsz! Tudod ugye, mit jelent hússá és vérré lenni? Hogy elveszítheted a halhatatlanságodat? Hogy már az átváltozás folyamán megsemmisülhetsz?
– Nem, én nem veszítek semmit. És ha megszületek új alakomban, neked is megnyitom az utat egy új alakhoz. Mindig is tudtad. Már akkor tudtad, mikor először hallottad rokonaidtól a régi legendát. Tudtad, miért van tizenkét kripta és egy ajtó.
– Azt mondod, hogy halhatatlan lehetek.
– Igen.
– Ezt látod?
– Mindig ezt láttam. Te vagy az én tökéletes társam. Te vagy a boszorkányok boszorkánya. Megvan benned Julien és Mary Beth ereje, Suzanne és Deborah szépsége. Lelkedben őrzöd a holtak lelkeit, amelyek a sejtek titkos útján érkeztek hozzád, hogy formáljanak és tökéletesítsenek. Fényesen ragyogsz, mint Charlotte. Gyönyörűbb vagy Marie Claudette-nél vagy Angélique-nál. Forróbb tűz lobog benned, mint Marguerite-ben, vagy az én szegény, halálra ítélt Stellámban; vakmerőbben álmodsz még az én bájos Anthámnál vagy Deirdre-emnél is.
– Itt vannak a holtak lelkei a házban?
– A holtak lelkei távoztak a földről.
– Akkor mit látott Michael ebben a szobában?
– A lenyomatokat, amelyeket a holtak hagynak maguk után. Ezek a lenyomatok keltek életre a tárgyakból, amelyeket megérintett. Olyanok azok, mint egy hanglemez barázdái. Illeszd a tűt a barázdába, és a hang dalolni fog, de az énekes nincs ott.
– De miért rohantak rá, amikor megérintette a babákat?
– Mint már mondtam, azok benyomások voltak. Michael képzelete fölkapta és bábként mozgatta őket. Neki köszönhették életüket.
– Akkor minek tartották a babákat a boszorkányok?
– Hogy ugyanezt a játékot játsszák velük. Mint anyád fényképe, amelyen, ha fénybe tartod, a szemekben az élet tüze lobban. Vagy mint az a hit, hogy kezünket kinyújthatjuk a holtak lelkei után, mert a földön túl létezik az örökkévalóság birodalma. Én nem látok ilyen örökkévalóságot.
Én csak a csillagokat látom.
– Úgy gondolom, a holtak lelkeit hívták a babákkal.
– Mint már mondtam, ez olyan, akár az ima. Melegedni is tudsz mellette. Ennél több nem lehetséges. A holtak lelkei nincsenek itt. Suzanne-om lelke elsuhant mellettem, és fölszállt. Deborah-m lelkét akárha szárnyak röpítették volna, mikor gyenge teste aláhullott a templom tetejéről. A babák emléktárgyak, nem többek. De nem érted, hogy most már ez sem számít? Babák, smaragdok, minden csak jelkép. Kifelé haladunk a jelképek, emléktárgyak és jóslatok birodalmából. Új létbe megyünk. Képzeld el az ajtót, ha akarod. Általmegyünk rajta, ki ebből a házból a világba.
– És az átváltoztatás megismételhető. Ezt akarod elhitetni velem?
– Ezt tudod, Rowan. Vállad fölött olvastam az élet könyvét. Minden élő sejt másolja önmagát. Emberi alakban másolódom, és a sejtjeim beültethető a sejtjeidbe, Rowan. Vannak lehetőségek, amelyekről még csak nem is álmodunk.
– Én pedig halhatatlan leszek.
– Igen. Az én társam. És a szeretőm. Halhatatlan, mint én.
– Mikor kell történnie?
– Amikor tudni fogod, én is tudni fogom. És nagyon hamar megtudod.
– Ennyire biztos vagy bennem? Nem tudom, hogyan kell tenni. Megmondtam.– Mit mondanak az álmaid?
– Azok lidércnyomások. Tele vannak érthetetlen képekkel. Nem tudom, honnan kerül a test az asztalra. Nem tudom, miért van ott Lemle. Nem értem, mit akarnak tőlem, és nem akarom újra látni Jan van Abel meggyilkolását. Értelmetlen számomra az a hely.
– Nyugodj meg, Rowan. Hadd nyugtassalak meg. Az álmok megmondják. Pontosabban szólva végül te fogod megmondani magadnak. Elméd üstjéből fog kiemelkedni az igazság.
– Ne, távozz tőlem! Csak beszélj! Most ezt akarom!
Csönd.
– Te vagy az ajtó, szívem szép szerelme. Húsra éhezem. Elfáradtam magányosságomban. Nem tudod, hogy mindjárt itt az idő? Anyám, gyönyörűségem... Ez az az idő, amikor újjászületek.
Rowan behunyta a szemét. Érezte tarkóján a szellem száját, érezte ujjait, amint végigszánkáznak a gerincén. Meleg kéz markolt az ölébe, ujjak siklottak bele, száj tapadt a szájára. Ujjai csavargatták a mellbimbóit, fájón és kéjesen.
– Hadd fogjalak át karjaimmal – suttogta Lasher. – Mások jönnek, és te órákig az övék leszel, nekem pedig a távolból kell lesnem téged éhesen, úgy kapva az ajkaidról hulló szavak után, akárha vízcseppek lennének szomjam oltására. Hadd borítsalak el most. Add nekem ezeket az órákat, szépséges Rowanom...
Érezte, hogy fölemelik, lába már nem érinti a földet. A sötétség kavargott körülötte, erős kezek forgatták, és simogatták mindenét. Nem volt többé tömegvonzás, érezte Lasher erejének növekedését, a növekedés forróságát.
Hideg szél zörgette az ablakot. A nagy, üres ház megtelt suttogással. Rowan lebegett. Megfordult, vaktában tapogatózva a megtartó árnyékcsápok bozótjában, érezte, hogy szétfeszítik a térdét, szája kinyílt. Igen, csináld!
– Mennyire közeli az idő? – suttogta.
– Nagyon, drágám.
– Nem tudom megtenni.
– Dehogynem tudod, szépségem. Tudod te. Majd meglátod.

 

 

NEGYVENNYOLC

SÖTÉTEDETT, és metsző szél fogadta, amikor kiugrott a kisbuszból, de az ültetvényes udvarház barátságosan hívogatta sárga fényben úszó ablakaival.
Aaron az ajtónál várta. Többszörösen gyapjúba bugyolálta magát, szürke kardigánt viselt, nyakára kasmírsálat csavart.
– Ez a magáé – mondta Michael. – Boldog karácsonyt, barátom. Zöld karácsonyi csomagolópapírba burkolt, apró palackot nyomott az angol kezébe. – Fájdalom, nem valami nagy meglepetés, de a legjobb konyak, amit találtam.
– Nagyon kedves – mosolygott Aaron. – Külön fogom élvezni minden cseppjét. Jöjjön már be a hidegről. Én is tartogatok valami apróságot, majd később megmutatom. Előbb jöjjön be!
Pazar meleg volt, és a nappaliban a dús, magas fenyőfán sziporkáztak az arany-ezüst díszek, ami eléggé meglepte Michaelt, mert nem tudta, miként üli meg a Talamasca az ilyen ünnepeket, már ha megülik egyáltalán.
De még a párkányokat is fagyallal ékesítették, és derekas tűz ropogott a nappali szoba jókora kandallójában.
– Réges-régi ünnep ez, Michael – vágott elébe a kérdésnek Aaron egy kis félmosollyal, és az asztalra helyezte az ajándékot. – Jóval ősibb Krisztusnál. A téli napforduló, amikor a föld erői a leghatalmasabbak. Isten Fia valószínűleg ezért választotta ezt a pillanatot, hogy megszülessen.
– Hát egen, most nagyon jól jönne egy kis hit az Istennek Fiában mondta Michael. – És a föld erőiben.
Jó volt itt lenni. Kellemesen, komótosan vidékiesnek tetszett az Első utca után, alacsonyabb mennyezetével, egyszerűbb koszorúpárkányaival és a nagy, mély kandallóval, amelyet nem szénhez, hanem fejedelmien ropogó máglyához építettek.
Levette bőrkabátját, kesztyűjét, hálásan odaadta Aaronnak, és a tűzhöz tartotta átfázott kezét. Amennyire megállapíthatta, a közös helyiségekben senki sem tartózkodott, bár hátulról, a konyhából motoszkálás hallatszott. A szél ismét nekirontott a franciaablakoknak. Az üvegtáblák zúzmarás keretbe foglalták a halványzöld tájat.
A kávéstálca már várta őket. Aaron intett Michaelnek, hogy foglaljon helyet a kandallótól balra álló széken.
Ahogy leült, rögtön oldódni kezdett benne a görcs, és attól félt, mindjárt elbőgi magát. Mélyet lélegzett. Pillantása ide-oda csúszkált a tárgyakon, látott mindent, és nem látott semmit. Ajtóstul rontott a házba.
– Elkezdődött – mondta reszkető hangon. Nem bírta elhinni, hogy idáig jutott, hogy Rowanról beszél így, de nem hagyta abba: – Hazudik. Az ott van vele, ő pedig hazudik. Hazudik éjjel-nappal, azóta, hogy hazajöttem.
– Mondja el, mi történt – kérte Aaron, komoly, együttérző arccal.
– Még csak azt se kérdezte, miért jöttem vissza olyan hirtelen San Franciscóból! Szóba se hozta. Mintha eleve tudta volna. Én pedig majd megőrültem, mikor hívtam az ottani szállodából! A fene essen belé, hiszen megtelefonáltam magának, mi történt! Arra gondoltam, hogy az a dolog próbált megölni! Rowan meg se kérdezte, mi volt!
– Írja le még egyszer, mindent.
– A szentségit, Aaron, most már tudom, hogy Julien és Deborah jelent meg a látomásomban! Nincs kételyem többé. Nem tudom, mit jelent a paktum, vagy az ígéret, de azt tudom, hogy Julien és Deborah az én pártomon áll! Láttam Julient. Láttam, ahogy néz rám a busz ablakából, és akkor a legkülönösebb dolog történt, Aaron, olyan volt, mintha beszélni, mozdulni akarna, de nem bírna! Olyan volt, mintha nehezére esne átjönni.
Aaron nem szólt. Ült a szék karfájára könyökölve, állához támasztva behajlított mutatóujját. Ébernek, elővigyázatosnak tűn, és gondolkodott.
– Folytassa – szólalt meg végül.
– De a lényeg az, hogy ez az egy villanás visszahozott mindent. Nem mintha most emlékeznék minden szóra, de ismét elcsíptem az érzést! Azt akarják, hogy avatkozzam közbe. A rendelkezésemre álló „legősibb emberi eszközökről” mondtak valamit. Még most is hallom. Deborah-t hallottam, ahogy szól hozzám. Deborah volt, csakhogy nem úgy nézett ki, mint a festményen! Aaron, tudja, mi a legnyomósabb bizonyíték?
– Igen?
– Amit Llewellyn mondott magának. Emlékszik? Azt mondta, álmában látta Julient, és nem olyan volt, mint életében. Emlékszik? No látja, ez a kulcs. A látomásban Deborah más volt. És azon a rohadt friscói sarkon éreztem mindkettőjüket, és olyanok voltak, ahogy emlékeztem rájuk: bölcsek és jók, akik nagyon sokat tudnak. Tudják, hogy Rowan szörnyű veszélyben forog, és közbe kell lépnem. Úristen, ha elgondolom, milyen volt Julien arca az üveg mögött! Olyan... sürgető volt, mégis nyugodt. Nincsenek szavaim rá. Aggódó volt, ugyanakkor higgadt.
– Azt hiszem, értem, mit akar mondani.
– Menj haza, mondták, menj haza! Ott van szükség rád! Aaron, miért nem nézett rám Julien az utcán?
– Annak rengeteg oka lehet, de mindnek ahhoz van köze, amit mondott. Ha léteznek valahol, akkor nehéz átjönniük. Lashernek nem nehéz. Ez elsőrendűen fontos tényező, ha meg akarjuk érteni, mi történik, de erre még visszatérek. Folytassa.
– Ki tudja találni, nem? Jövök haza, privát repülőgép, limuzin, Ryan kuzin úgy megszervezte az egész szakramentumot, mint egy istenverte rocksztárnak, erre a feleségem azt se kérdi, mi van. Mert nem Rowan. Egy valamin fennakadt Rowan, aki mosolyog, színészkedik, és bámul rám azzal az óriási, szomorú, szürke szemével. De az a legrosszabb, Aaron...
– Mondja, Michael.
– Szeret engem, Aaron, és olyan, mintha némán kérlelne, hogy ne tűzzek össze vele. Tudja, hogy átlátok a hazugságon. Úristen, érzem, amikor megérintem! Ő tudja, hogy érzem! És némán kérlel, hogy ne szorítsam sarokba, ne kényszerítsem hazugságra. Mintha könyörögne, Aaron. Kétségbe van esve. Esküdni mernék, hogy még fél is!
– Igen. Benne van a sűrűjében. Beszélt róla. Miután maga elutazott, nyilvánvalóan kezdetét vette valamilyen érintkezés. De valószínűbb, hogy még az ottléte alatt történt.
– Maga tudta ezt? És mi a fenének nem szólt?
– Michael, itt egy olyan dologról van szó, amely ebben a pillanatban is tudja, mit mondunk egymásnak.
– Jóságos Isten!
– Nincs hely, ahová elrejtőzhetnénk előle – folytatta Aaron. – Legföljebb elménk titkos szentélyébe. Rowan sok mindent mondott, ám a veleje az, hogy a csata most már Rowanon múlik.
– Aaron, kell lennie valaminek, amit tehetünk! Tudtuk, hogy bekövetkezik; tudtuk, hogy meg kell történnie! Engem még nem is látott, mikor már tudta, hogy ennek így kell lennie!
– Hiszen épp ez a lényeg, Michael! Rowan az, aki bármit megtehet. Akkor használja a rendelkezésére álló, legősibb eszközöket, ha szereti őt, és mellette marad.
– Az nem lehet elég! – Alig győzte erővel. Fölugrott, járkált egy percig. A kandallónál kötött ki, markolta a párkányt, és a lángokat nézte. – Föl kellett volna hívnia, Aaron! Szólnia kellett volna!
– Nézze, töltse ki rajtam a haragját, ha attól jobban érzi magát, de az a helyzet, hogy Rowan kifejezetten megtiltotta, és meg is fenyegetett. Nagyon sokat fenyegetőzött. Volt, amit figyelmeztetésbe csomagolt – hogy láthatatlan társa meg akar ölni, és hamarosan meg is teszi –, de attól az még fenyegetés maradt.
– Jézusom, mikor volt ez?
– Nem érdekes. Azt mondta, menjek vissza Angliába, amíg tehetem.
– Ezt mondta? És mit még?
– Úgy döntöttem, hogy nem megyek, bár őszintén szólva nem tudom, mit tehetnék még itt. Rowan azt akarta, hogy maga San Franciscóban maradjon, mert úgy érezte, ott biztonságban van, bár ez a helyzet már annyira agyonbonyolódott, hogy képtelenség szó szerint vagy irodalmian értelmezni azt, amit mondott.
– Fogalmam sincs, mire céloz! Mi az az irodalmi értelmezés? Miféle értelmezés lehetséges még? Nem értem!
– Michael, Rowan rébuszokban beszélt. Nem annyira adatközlés volt, mint erődemonstráció. Ismételten emlékeztetnem kell, hogy ez a lény, ha akar, itt lehet velünk a szobában. Egyszerűen nincs hely, ahol fennhangon terveket szőhetnénk ellene. Ha tud, képzeljen el egy ökölvívó meccset, amelyben az ellenfelek belelátnak egymás fejébe. Képzeljen el egy háborút, ahol a telepátia folytán eleve ismeretes az összes létező stratégia!
– Növeli a tétet, növeli az izgalmat, de nem lehetetlen.
– Egyetértek, de nem lenne értelme szóról-szóra felmondani magának, amit Rowantól hallottam. Legyen elég annyi, hogy Rowan a legkeményebb ellenfél, akivel ez a fajzat valaha is szembekerült.
– Aaron, maga réges-rég figyelmeztette, hogy ez a lény el akarja ragadni tőlünk! Figyelmeztette, hogy Lasher megpróbálja majd elszakítani azoktól, akiket szeret.
– Azt tettem, és biztosra veszem, hogy Rowan emlékszik arra, amit mondtam, mert ő szinte semmit sem felejt el, és higgye el, azóta is vitatkoztam vele. Megmondtam kereken, miért nem szabad engednie, hogy a lény mutáljon. Ám a döntés az ő kezében van.
– Vagyis tulajdonképpen azt mondja, hogy rá kell hagynunk Rowanra, harcolja meg egyedül ezt a harcot?
– Vagyis tulajdonképpen azt mondom, hogy azt tegye, amire szánták. Szeresse Rowant. Legyen mellette. A jelenlétével emlékeztesse arra, ami természetes és jó. Michael, itt a természetellenes csatázik a természetessel. Nem érdekes, miből van ez a lény, nem érdekes, honnan jött, ez a normális élet háborúja az aberrációval, a természetes fejlődésé a katasztrofális beavatkozással. Mindkettőnek megvannak a titkai, a csodái, és ezt senki se tudhatja jobban Rowannál. – Felállt, Michael vállára tette a kezét. – Üljön le, és figyeljen arra, amit mondok!
– Eddig is figyeltem! – közölte Michael rosszkedvűen, de azért engedelmeskedett. A szék szélén feszengett, a bal tenyerében forgatva ökölbe szorított jobbját, de észre sem vette.
– Rowannak egész életében ebbe a szakadékba kellett belenéznie, ami a természetest elválasztja a természetellenestől – mondta az angol. – Ő alapvetően konzervatív ember, és az ilyen Lasher-féle fajzatok nem tudják megváltoztatni az alaptermészetét. Abból kell dolgozniuk, ami van. Senki sem szerette volna annyira a szép, nagy, fehér fátylas esküvőt, mint Rowan. Senki se kívánja mohóbban a családot és a gyermeket, mint Rowan.
– Még csak nem is beszél a babáról, Aaron! Amióta hazajöttem, még csak szóba se hozta! Ma este akartam bejelenteni a családnak, de ő nem akarja. Azt mondja, még nem áll készen, és azt is tudom, hogy kínszenvedés lesz neki a családi összejövetel, csak azért csinálja végig, mert Beatrice beleugratta.
– Igen, tudom.
– Én folyton a babát emlegetem. Csókolgatom Rowant, mondogatom a babának, hogy Kis Chris, mert így neveztem el, ő pedig mosolyog, és olyan, mintha nem lenne Rowan. Aaron, el fogom veszíteni őt és a babát, ha alulmarad ebben a harcban! Nem tudok másra gondolni! Én semmit se tudok a mutációkról, szörnyekről és... és a szellemekről, amelyek élni akarnak.
– Menjen haza Rowanhoz! Maradjon mellette. Julienék is erre intették.
– És ne szálljak szembe vele? Ezt mondja?
– Ha megtenné, csak hazugságra kényszerítené. Vagy még rosszabbra.
– És ha ketten mennénk vissza, és megpróbálnánk szót érteni vele, hogy elforduljon attól a valamitől?
Aaron megcsóválta a fejét.
– Rowan és én már lejátszottuk a magunk kis mérkőzését, Michael. Ezért is mentettem ki magamat Beánál a mai estére. Ha odamennék, azzal provokálnám őt és gonosz társát. Természetesen jönnék, ha azt hihetném, hogy lenne haszna. Megkockáztatnék bármit, ha hihetném, hogy segíthetek, de nem tudok.
– De mitől ilyen biztos ebben, Aaron?
– Én már nem vagyok játékban, Michael. Nem én láttam a víziókat, hanem maga. Magához szólt Julien és Deborah, magát szereti Rowan.
– Hát nem tudom, fogom-e bírni ezt.
– Véleményem szerint igen. Tegye meg, amit tennie kell, hogy bírja. És maradjon Rowan mellett! Tudatosítsa benne – szavak nélkül, vagy más módon –, hogy érte van ott.
– Na jó – bólintott Michael. – Bár tudja, ez olyan, mintha hűtlen lenne hozzám.
– Nem szabad így néznie. Nem szabad haragudnia.
– Én is ezt mondogatom magamnak.
– Még valamit el kell mondanom magának. Végső soron valószínűleg nem számít, de akkor is közölni szeretném. Azt akarom, hogy tudja, arra az esetre, ha velem történne valami.
– De csak nem azt gondolja, hogy történik bármi is!
– Fogalmam sincs róla, maga viszont figyeljen rám. Évszázadokig törtük a fejünket ezeknek a testetlennek látszó lényeknek a természetén. Nincs olyan kultúra a földön, amely ne ismerné el a létezésüket, de senki sem tudja, micsodák valójában. A katolikus egyház démonoknak tekinti őket, amelyeknek meglétét szövevényes teológiai magyarázatokkal indokolja. Felfogása szerint ezek a lények kivétel nélkül gonoszok, amelyeket el kell pusztítani. Mármost ezt könnyű lenne elintézni egy legyintéssel, csakhogy a katolikus egyház nagyon bölcsen látja ezeknek a lényeknek a természetét és gyöngeségeit, de itt már eltértem a tárgytól. Na szóval, mi a Talamascánál mindig azon a véleményen voltunk, hogy ezek a lények nagyon hasonlítanak a földhöz kötött halottak szellemeihez. Hittük vagy magától értetődőnek tartottuk, hogy intelligenciával bíró, testetlen entitások, a földi életteret körülvevő tartomány lakói.
– Ezek szerint Lasher lehet kísértet?
– Igen, de itt sokkal fontosabb, hogy Rowannak valószínűleg sikerült áttörést végrehajtani ezeknek a lényeknek a megismerésében. Azt állítja, hogy Lasher sejtekből épül fel, és rendelkezik a szerves élet valamennyi alkotóelemével.
– Akkor csak egy fura élőlény?
– Nem tudom, de az jutott eszembe, hogy talán ugyanezekből az elemekből épülnek föl a holtak úgynevezett szellemei is. Értelmes részünk, amikor elhagyja a testet, talán visz magával bizonyos élő részt is. Ami velünk történik, az talán nem is annyira a test halála, mint átváltozás, és az ősrégi kifejezések – éteri test, asztráltest, szellem –, mind ezt a finom sejtstruktúrát jelölik, amely akkor is megmarad, ha a hús feloszlott.
– Ez nekem magas, Aaron.
– Igen, kezdek elméleti lenni, igaz? Nos tehát, arra próbálok kilyukadni, hogy... hogy akármire képes ez a lény, arra talán a holtak is képesek. Vagy ami még fontosabb: ha Lashernek ilyen a felépítése, attól még lehet a rosszindulatú kísértete valakinek, aki egykor élt.
– Ez a londoni könyvtárba való, Aaron. Egyszer talán még leülhetünk Londonban a kandalló mellé, és eldiskurálhatunk róla, most azonban hazamegyek, és nem mozdulok Rowan mellől. Azt csinálom, amit maga mondott, és amit ők mondtak, mert ez a legokosabb, amit tehetek Rowanért. És magáért. Hitem szerint Rowan nem fogja engedni annak a dolognak, hogy bántsa magát, engem, akárkit. De mint maga mondta, az lesz a legjobb, ha kézközelben tartózkodom.
– Igaza van – felelte Aaron. – Ennek ellenére nem megy ki a fejemből, amit azok az öregemberek mondtak a megváltásról. Milyen különös legenda.
– Ebben nem volt igazuk. Rowan az ajtó. Valamilyen módon már akkor tudtam, mikor megláttam azt a családi sírboltot.
Aaron csak sóhajtott és a fejét csóválta. Nyilvánvalóan elkedvetlenedett, hiszen még szeretett volna megbeszélni dolgokat. De mit számítanak már azok? A felesége egyedül van otthon azzal a dologgal, amely ellopja Michaeltől, és különben is, Rowan már tudja a válaszokat. A dolog mindenről megmagyarázta, mit jelent. Haza kell mennie Rowanhoz.
Idegesen sandított az angolra. Az angol fölállt, és némileg merev léptekkel a faliszekrényhez ment, Michael kabátjáért és kesztyűjéért.
Az ajtóban Michael megállt, és rámeredt a karácsonyfára, amelyen fényesen égtek a gyertyák, noha még nem ment le a nap.
– Miért kellett ilyen korán kezdődnie? – súgta. – Miért pont most?
Pedig tudta. Minden összefügg. Mindennek, amit ajándékba kaptak, valamilyen végkifejlethez van köze. Még az ő tehetetlensége sem véletlen.
– Legyen nagyon óvatos – kérte Aaron.
– Ja, majd gondolok magára holnap este. Tudja, nekem mindig olyan volt a szenteste, mint a szilveszter. Nem tudom, miért. Nyilván az Ír vér teszi.
– A katolikus vér – helyesbített Aaron. – De azért megértem.
– Hogyha felbontja holnap este a konyakot, értem is igyon egy pohárral.
– Azt teszem. Számíthat rá. Michael... ha valamilyen istenes okból ide akarnának jönni Rowannal, tudja, hogy az ajtóm nyitva áll. Éjjel-nappal. Tekintsék ezt a házat menedéknek.
– Köszönöm, Aaron.
– Még egy. Ha szüksége van rám, ha valóban azt akarja, hogy jöjjek, és hiszi is, hogy ezt kell tennem, akkor jönni fogok.
Michael már tiltakozni akart, hogy Aaron itt van a legjobb helyen, ám az angol nem nézett rá; tekintete az ajtó legyező alakú felülvilágító ablakára vándorolt, és hirtelen felragyogott az arca.
– Esik a hó! Nézze, Michael, esik a hó! Nem hiszek a szememnek! Londonban nem esik, itt meg igen!
Kiléptek a széles verandára. A szélcsendben valószínűtlenül kecses lassúsággal hullottak a nagy pelyhek, megültek a tölgyek fekete ágain, betakarták őket vasrag, fényes, fehér prémmel, mély, fehér ösvényt építettek a fák között.
A mezők már elbújtak a fehér paplan alá, a színtelen ég feloldódott a hóesésben.
– És szenteste előtt egy nappal, Aaron! – mondta Michael. Megpróbálta egészben látni a híres, tiszteletreméltó sétányt, az öreg fákat, ölelésre tárt, bütykös ágaikkal, ahogy fogadják a szelíden örvénylő pelyheket. Ezt a kis csodát, hogy épp most jöjjön! Ó, Isten, de gyönyörű lenne minden, ha...
– Ha minden csodánk ilyen kicsi lehetne, Michael.
– Igen, a kis csodák a legjobbak, nem? Nézze, nem olvad el a földön! Megmarad! Most már biztos, hogy fehér lesz a karácsony.
– Várjon csak, hiszen én majdnem elfelejtettem! – kapott észbe Aaron. – Pedig itt is van nálam a karácsonyi ajándéka. – Parányi, lapos csomagot vett elő a kardigánja zsebéből. Akkora volt, mint egy féldolláros. – Bontsa fel. Tudom, hogy mindkettőnket megvesz az isten hidege, de szeretném, ha most bontaná fel.
Michael föltépte az aranypapírt. Régi ezüst medál volt, láncon.
– Szent Mihály úr, az arkangyal! – mosolyodott el. – Aaron, hát ez tökéletes! Babonás ír lelkemből szólott!
– Éppen pokolra veti az ördögöt – mondta az angol. – Egy butikban találtam a Raktár utcán, miközben maga távol volt. Rögtön arra gondoltam, hogy magának tetszene.
– Kösz, öreg haver! – Szemügyre vette az elnagyolt képet. Kopott volt, mint a régi pénz, ám így is föl lehetett ismerni a szárnyas arkangyalt, ahogy beledöfi háromágú szigonyát a lángokban hanyatt heverő, szarvas ördögbe. Michael fölemelte a láncot, amely olyan hosszú volt, hogy nem is kellett kikapcsolnia, a nyakába akasztotta, és eltüntette az érmét a pulóvere alatt.
Egy pillanatig nézte Aaront, aztán szorosan átölelte az öregembert.
– Legyen óvatos, Michael. Telefonáljon hamar.

 

 

NEGYVENKlLENC

A TEMETŐT becsukták éjszakára, de nem számít. A sötétség és a hideg sem számít. Az oldalkapun törött lesz a zár; csak meglöki, aztán behajtja, és végigmegy a havas ösvényen.
Fázik, de az sem számít. Olyan gyönyörű a hó. Látni akarta, milyen a sírbolt behavazottan.
– Megtalálod nekem, ugye? – súgta. Már csaknem besötétedett, nemsokára jönnek, nincsen sok ideje.
Tudod te, Rowan, hogy hol van, mondta a fejében azon a finom, titokzatos hangon.
Ez igaz, tudta. Állt a sír előtt a dermesztő szélben, amely átfújt vékony ingén. Tizenkét takaros kis kő, egy-egy minden sírüregnek, és fölül a vésett kulcslyuk-ajtó.
– Nem lesz többé halál.
Így szól az ígéret, Rowan, ez a paktum közted és közöttem. Már majdnem elérkeztünk a kezdethez...
– Nem lesz többé halál, de mit ígértél a többieknek? Ígértél nekik valamit. Hazudsz.
Ó, nem, szívem szép szerelme, most senki sem számít, csak te. Ők meghaltak. Itt fekszenek a fagyott feketeségben a csontjaik. És Deirdre teste, tökéletesre vegyszerezve, hidegen az atasszal bélelt ládában. Hidegen és holtan.
– Anya!
Ugyse hallja, gyönyörűm, elment. Te és én, mi vagyunk itt.
– Hogy lehetek én az ajtó? Kezdettől úgy rendeltetett, hogy én legyek az ajtó?
Kezdettől, drágám, és már csaknem eljött az idő. Még egy éjszakát töltesz hús-vér angyaloddal, aztán az enyém leszel mindörökre. Változnak a csillagok az égen, most állnak be a tökéletes mintába .
– Én nem látom! Csak azt látom, hogy esik a hó.
Ó, pedig ott vannak! Ez a legsötétebb ideje a télnek, amikor hópaplan alatt alszik minden, aminek újjá kell születnie.
A márvány olyan volt, akár a jég. Rowan rátette a kezét a DEIRDRE MAYFAIR betűkre. A kulcslyuk-ajtó vésetét nem érte el.
Jöjj most, drágám, jöjj vissza a házba, a melegre! Mindjárt itt az idő. Jönnek a gyermekeim, a Mayfairek nagy klánja, minden sarjam, kik szárnyam meleg árnyékában lettek gazdagok. Vissza a tűzhelyhez, szívem szép szerelme, ám holnap, holnap, te és én egyedül leszünk a házban, és neked el kell űznöd arkangyalodat .
– Te pedig megmutatod, hogy kell ajtónak lenni?
Tudod te azt, édesem. Álmaidban, szíved mélyén mindig tudtad.
Gyorsan átgázolt a havon, vizes lett a lába. Nem érdekes. A kihalt utcák fénylettek a szürkületben. A hó ragyogott, mint a délibáb.
Vajon a kisbaba fázik most benne?
„Ezerszámra – milliószámra dobják őket a kanálisba, mint a szemetet! Ennyi pici szerv, agyvelő, és mind pocsékba megy!” – mondta Lemle.
Sötét van, és jönnek. Elengedhetetlenül fontos azt tettetni, hogy minden rendben van. Úgy sietett, ahogy csak bírt. A torka égett, mégis jól esett a hideg levegő. Jégpáncélt vont köréje, hűtötte benne a lázat.
Ott a ház, sötét és vár. Időben ért vissza. Kezében volt a kulcs.
– És ha nem tudom rábírni holnap, hogy elmenjen? – súgta. Állt a kapunál, és nézte az üres ablakokat. Mint azon az első estén, amikor Carlotta azt mondta: Gyere el hozzám. Válassz!
Muszáj! Mire besötétedik, édesem. Különben megölöm.
– Nem, azt ne merd megtenni! Még csak ki se mondd! Hallasz? Sohasem eshet baja! Hallasz?
A tornácon állt, és hangosan beszélt a semmihez. Körülötte hullott a hó, zuhogott a megfagyott banánlevelekre, torlasszá nőtt a vastag, hosszú bambusz mellett. Mi lenne a paradicsom a hó szépsége nélkül?
– Megértetted? Nem bánthatod őt! Tilos bántanod őt! Ígérd meg!
Kössél paktumot velem, hogy Michaelnek nem esik baja!
Ahogy óhajtod, édesem. Én igazán szeretem őt, ám nem állhat közénk az éjszakák éjszakáján. A csillagok most állnak be a tökéletes alakzatba.
Ők az én örök tanúim, vének, mint magam; ragyogjanak le reám a tökéletes pillanatban. A pillanatban, amelyet magam választok. Ha meg akarod menteni haragomtól halandó szeretődet, úgy vigyázz, hogy ne legyen a szemem előtt.

 

 

ÖTVEN

HAJNALI KETTŐ volt, mire mindenki elment. Michael még sose látott egy rakáson ennyi örvendező embert, akiknek ennyire ne lett volna fogalmuk arról, hogy mi az ábra.
De hát mi is volt az ábra? Adva van egy sok-sok tűzzel jó melegre fűtött, szép, nagy ház, tele dallal, kacagással, hozzá a havazás, amely világító fehérre fest fákat, bokrokat, ösvényeket. Mitől ne érezték volna magukat csodálatosan?
Hogy kacagtak, miközben csúszkáltak a havas kockaköveken, és ropogott a talpuk alatt a lefolyók jege? Annyi hó esett, hogy még hógolyóra is jutott belőle a gyerekeknek, akik sapkásan, egyujjas kesztyűben rohangáltak a glazúrosra fagyott pázsiton.
Még Viv néni is örült a hónak. Kissé túl sok sherryt ivott, amitől ijesztően emlékeztetett Michael anyjára, de ez nem látszott érdekelni Beát és Lilyt, akikkel életre-halálra összebarátkozott.
Rowan maga volt a tökély; velük énekeke a karácsonyi dalokat, amelyeket zongorán kísért, készségesen fényképeztette magát a fenyőfa előtt.
Hát nem erről álmodott Michael? Sugárzó arcokról, csengő hangokról, emberekről, akik tudják méltányolni a csilingelő koccintások, arcokra lehelt puszik, ódon, méla dalok pillanatát?
– Olyan kedves tőletek, hogy rögtön az esküvő után...
– ...mindnyájan együtt, mint régen...
– Ilyennek kell lennie a karácsonynak!
És hogy csodálták az ő drága díszeit, miközben a tilalom ellenére is fölhalmozták apró ajándékaikat a fa alatt!
Voltak pillanatok, amikor Michael egyszerűen nem bírta. Fölment a második emeletre, kimászott az északi hálószoba ablakából a tetőre, megállt a mellvédfalnál, onnan nézte az alsóváros fényeit. Havas háztetők, hóval kihúzott ablakpárkányok, oromzatok, kémények, gyönyörű, lengő pehelyfátyol, ameddig a szem ellát.
Megkapott mindent, amit akart, ugyanolyan túláradó gazdagságban, mint az esküvőn, és még sohasem volt ilyen boldogtalan. Az a valami a torkát markolta. Ököllel szerette volna verni a falat. Keserű volt, keserű, mint a gyász.
És miközben az emeletre menekülve ténfergett a csönd-zsákokon át, úgy rémlett, érzi azt a valamit. Ha megfogta csupasz kezével az ajtófélfákat és a kilincseket, a valami égig szökkenő lángokat vetett az árnyékban.
– Itt vagy, Lasher, úgyis tudom, hogy itt vagy!
Valami hátrált az árnyékban, játszott vele, surrant előle a sötét falak tövében, majd széthullott, és Michael egyedül állt az emeleti folyosó homályos fényében.
Ha most meglátta volna valaki, csakis arra gondolhatott volna, hogy Michael megőrült. Elnevette magát. Ilyennek látszott zavart öregségében a részeges Daniel McIntyre? No és a többi eunuch férj, aki megsejtette a titkot? Szeretőkhöz menekültek – ami úgy tűnik, egyenlő volt a biztos halállal –, vagy elsüllyedtek a jelentéktelenségbe. Vele mi a jó büdös franc fog történni?
De még nincs vége. Ez még csak a kezdet, és Rowan nyilván időnyerésre játszik. Azt kell hinnie, hogy a felesége néma esdeklése mögött a szerelem várakozik, hogy ismét mutatkozhasson igaz valójában.
Végre elmentek.
Tapintatosan elhárították az utolsó meghívást is a karácsonyi ebédre, ígéretet tettek újabb összejövetelekre a közeljövőben. Viv nénit Beához várják vacsorára a szentestén, úgyhogy miatta ne aggódjanak! Legyen csak kettejüké a karácsony!
Gazdát cseréltek a polaroid képek, a pamlagokról összeszedték az alvó gyerekeket. Megvoltak az utolsó összeborulások, aztán a rokonok kimentek a tiszta, villogó hidegbe.
A feszültségtől elnyűtt és a szorongástól szédelgő Michael nem sietett a zárással. Már nem kellett mosolyogni. Nem kellett színlelni. Ó, istenem, hát még Rowannak milyen lehet a feszültség!
Borzadt fölmenni az emeletre. Végigjárta a házat, ellenőrizte az ablakokat, ellenőrizte a tűszúrásnyi zöld fényeket a riasztó panelen, és elzárta a csapokat, nehogy szétfagyjanak a csövek.
Utoljára hagyta a szalont, ahol az ő gyönyörű fája fénylett.
Volt valaha keserűbb, magányosabb karácsonya? Tombolhatna, de minek?
Ledőlt a pamlagra, megvárta, hogy leégjen a tűz, némán beszélt Julienhez és Deborah-hoz, ma éjszaka ezredszer kérdezve tőlük, hogy mit kell tennie?
Végre csak felkapaszkodott a lépcsőn. Mély csend volt a sötét hálószobában. Rowan elbújt a takaró alá, az arcát elfordította, csak a haja látszott.
Ma este hányszor is próbálta elcsípni a felesége pillantását, ami egyszer sem sikerült? Észrevette egyáltalán valaki, hogy egy szót se szólnak egymáshoz? Mindenki olyan biztosra vette a boldogságukat. Akárcsak Michael.
Némán az ablakhoz ment, és félrehúzta a nehéz damasztfüggönyt, hogy még egyszer megnézze a hóesést. Bőven elmúlt éjfél – már huszonnegyedike van. Ma este lesz az a bűvös pillanat, amikor leltárt készít életéről és teljesítményeiről, és megálmodja, mi lesz jövőre.
Rowan, nem ez lesz a vége! Ez csak egy csatározás! Kezdettől tudtuk, sokkal jobban, mint a többiek...
Megfordult, és meglátta a felesége kezét. Kissé behajló ujjakkal, keskenyen, gyönyörűen pihent a párnán.
Halkan közelebb osont. Meg akarta érinteni a kezét, hogy érezze a melegét, meg akarta ragadni, mielőtt elsodródna tőle, ki, egy sötét, veszedelmes óceánra, de nem merte.
A szívverése botladozott, és megint az a fájdalom sütötte a mellét. Hátrapillantott a hóra, majd ismét visszatért a tekintete Rowan arcához.
Nyitva volt a szeme, őt bámulta a sötétségben. Lassú, rosszindulatú mosolyra húzta a száját.
Michael megkövült. Az asszony arca fehér és kőkemény volt az utcáról beszűrődő tompa fényben, a mosolya, akár a jég, a szeme üvegcserépként villogott. Michael szívverése meglódult, a forró fájdalom szétfröccsent a mellkasában. Nem bírta elszakítani a tekintetét a feleségétől. A keze előrevágódott, mielőtt parancsolhatott volna neki, és megragadta Rowan csuklóját.
Az asszony teste összerándult, arcáról lehámlott a gonosz álca, és hirtelen felült.
– Mi az, Michael? – kérdezte riadt értetlenséggel, és rámeredt a csuklójára. A férfi lassan elengedte. – Jó, hogy felébresztettél – súgta. A szeme tágra nyílt, a szája reszketett. – Iszonyú rosszat álmodtam.
– Mit álmodtál, Rowan?
Maga elé bámulva, mozdulatlanul ült, aztán úgy markolta meg az egyik kezével a másikat, mintha tördelni akarná. A férfinak úgy rémlett, hogy már máskor is látta ezt a kétségbeesett mozdulatot.
– Nem tudom – motyogta. – Nem tudom, mit. Ez a ház volt... de sok száz évvel ezelőtt, és mindenféle orvos gyűlt össze benne. És a test az asztalon olyan kicsi volt! – Elgyötört, fojtott hangon beszélt, és miközben a férjét nézte, váratlanul kicsordultak a szeméből a könnyek.
– Rowan!
Az ágy mellé térdelt. A nő felemelte a kezét, és rászorította a férfi szájára.
– Ki ne mondd, Michael, kérlek! Ki ne mondd! Egy szót se szólj! – Eszeveszetten rázta a fejét.
Így a megkönnyebbüléstől és a fájdalomtól szédelgő Michael csak a nyakát ölelte át, és megpróbálta tartani magát, mikor Rowan feje lehorgadt, hogy legalább ő ne omoljon össze.
– Ugye tudod, hogy szeretlek, tudsz mindent, amit mondani akarok?
Amikor Rowan lecsillapodott, a férfi megfogta, megszorította a két kezét és behunyta a szemét.
– Bízzál bennem, Michael.
– Oké, kedves – súgta. – Oké. – Esetlen mozdulatokkal ledobálta magáról a ruhát, bebújt a takaró alá, a felesége mellé, beszívta Rowan testének tiszta, meleg illatát. Órákig bámulta a sötétséget, érezte az asszony vacogását, azt hitte, sose fog elaludni, aztán mikor Rowan teste elernyedt és a szeme becsukódott, ő is nyugtalan álomba merült.
Délután volt, mire fölébredt a fullasztóan meleg szobában. Egyedül volt, Zuhanyozott, felöltözött, lement. Rowant nem találta. A fán felkapcsolták az égőket, de a ház üres volt.
Michael végigjárta a szobákat.
Kiment a hidegbe, keresztül-kasul bejárta a kertet, ahol a hó kemény, villogó jégréteggé fagyott az ösvényeken és a pázsiton. A tölgyfáig is elment, de Rowan nem volt sehol.
Végül fölvette a nagykabátját, és elindult sétálni.
Mélykék volt az ég, csodálatos a fehér palástos környezet, pont, mint azon a réges-régi karácsonyon, az utolsón ebben a városban.
Hirtelen megrémült.
Szenteste lesz, és ők nem is készültek föl! Igaz, az ő kis ajándéka, a San Franciscó-i üzletben talált, ezüst keretű kézitükör gondosan becsomagolva rejtőzik a tálalóban, bár mi ez a felesége töméntelen ékköve, aranya, elképzelhetetlen gazdagsága mellett... Egyedült volt. Gondolatai körbe-körbe jártak.
Huszonnegyedike van, fogynak az órák.
Elment a Washington úti áruházba, amelyet majd szétvetettek az utolsó percben észbe kapott vásárlók, kábán megvásárolta a pulykát és a hozzávalókat, úgy kotorta össze a zsebéből a bankjegyeket, mint az iszákos a centeket az utolsó flaskára, amit nem engedhet meg magának. Körülötte jókedvűen fecsegtek a hóról. Fehér karácsony New Orleansban!
Michael úgy bámulta őket, mintha különös állatok lennének. Kicsinek, magányosnak érezte magát a vidám lármában. Magához szorította a súlyos zacskót, és hazafelé indult.
Alig néhány lépés után megpillantotta a tűzoltóságot, ahol az apja dolgozott valamikor. Teljesen átépítették, csak arról ismert rá, hogy ugyanazon a helyen állt, és máig megvolt a hatalmas boltív, amely alatt fiúkorában elhúztak a dübörgő járművek. Ő és a papa itt ültek egyenes hátú székeken, a járdán.
Most biztos olyannak látszik, mint egy részeg, ahogy sóbálványként bámulja a tűzoltóságot. A tűzoltóknak volt annyi eszük, hogy behúzódjanak a melegre. Sok-sok éve karácsonykor égett halálra az apja.
Fölnézett az égre. Palaszín volt, mindjárt meghal a napvilág. Szenteste van, és abszolút gajra ment minden.
Senki sem felelt a kiáltására, mikor benyitott. Csak a fenyő árasztott puha fényt a szalonban. Lesikálta a talpát a lábtörlőn, és végigment a hosszú előtéren. Arca és keze sajgott a hidegtől. Kicsomagolta a pulykát, amelyet szépen el fog készíteni, megcsinál mindent, úgy, ahogy szokta: éjfélre kész a lakoma, pontosan abban az órában, amikor hajdanán a templomot töltötték meg zsúfolásig éjféli misére.
Nem lesz áldozás, de lesz közös vacsora, mert karácsony van, és a ház nem sötét, nem dőlt romba, nem járják kísértetek.
Csináld, ami elő van írva. Mint a pap, aki eladta a lelkét az ördögnek, és most misézni indul Isten oltárához.
Elrakta a csomagokat a konyhaszekrénybe. Bőven ideje kezdeni. Kikészítette a gyertyákat. Majd meg kell keresni a gyertyatartókat. Rowan biztos itt van valahol. Talán sétálni ment ő is, de már hazaért.
Sötét volt a konyhában. Ismét hullani kezdett a hó. Michael föl akarta kapcsolni a villanyt, igazság szerint az összeset föl akarta kapcsolni, hogy fényárban ússzon a ház, aztán mégse mozdult. Mereven állt, figyelte a hátsó kertet a franciaajtókon túl, nézte, hogyan olvadnak el a medencébe hulló pelyhek. Jégkarmantyú képződött a fényes kék víz peremén. Milyen hideg lehet az a víz, milyen borzasztóan, vérfagyasztóan hideg.
Hideg, mint azon a nyári vasárnapon a Csendes-óceán, amikor kiürülten és némileg riadtan állt a partján. Mérhetetlenül hosszúnak tűn az út, amely onnantól vezetett idáig, elfogyott minden akaratereje, energiája, rabul esett ebben a sötét szobában, egy ujját se tudja mozdítani, hogy kényelmet, biztonságot vagy meleget teremtsen magának.
Eltelt egy jó darab idő. Leült egy asztalhoz, rágyújtott, és nézte, ahogy sötétedik. A havazás elállt, de máris friss fehér lepel borította a földet.
Csinálni kellene már valamit, el kellene kezdeni a vacsorát! Mégse bírt mozdulni. Elszívott még egy cigarettát, vigasztalódott a kis piros parázs tüzénél, és miután elnyomta, megint csak nem csinált semmit, csak ült, mint annak idején a Liberty utcában, ahol órákig sodródott a néma vakrémületben, amelyben nincs gondolat és nincs mozgás.
Nem tudta, meddig ült így. Egyszer csak ragyogó életre kelt a medence világítása, nagy kék üveglappá változtatta a vizet a fekete estében.
A víz körül feléledtek a fehérrel beporzott, sötét lombok, a föld lidércfényesen izzott.
Már nem volt egyedül. Tudta, és mikor megerősödött benne a tudás, arra is rádöbbent, hogy csak a fejét kellene megfordítania, és látná a feleségét, amint keresztbe font karokkal áll a tálaló túlsó ajtajában, feje és válla sötét sziluett a világos faliszekrények között, és olyan halkan lélegzik, hogy szinte hangja sincsen.
Ez maga volt a vegytiszta iszonyat. Felállt, zsebre vágta a cigarettásdobozt, de mire odanézett, Rowan elment.
Követte, keresztülsietett a sötét ebédlőn, vissza az előtérbe, ahol ismét fölfedezte a fenyőfa árasztotta fényben, a magas fehér bejáratnál.
Tökéletesen, félreérthetetlenül rajzolódott köréje a kulcslyuk, és milyen aprónak látszott benne, ahogy állt, ijesztő mozdulatlansággal! Michael előre félt, mit fog látni, ha majd olyan közel ér hozzá, ahol az arc kiemelkedik a félhomályból.
De nem az az éjszakai szörnyű márványkép volt. Rowan csak nézte, és a szemében tompán csillogtak a fenyőfa szelíd, színes fényei.
– Éppen hozzá akartam látni a vacsorához. Mindent megvásároltam. Ott van hátul. – Milyen bizonytalan volt a hangja, milyen nyomorúságos.
Megpróbálta összeszedni magát, mélyet lélegzett, a farmerje zsebébe akasztotta a hüvelykujjait. – Figyelj, máris elkezdem. Nem nagy pulyka, pár óra alatt kész, mindent megvettem hozzá, ott van hátul. Majd az ünnepi porcelánt tesszük az asztalra, még egyszer se használtuk a szervizeket. Még sose ettünk az ebédlőasztalnál, de ma... de ma szenteste van.
– El kell menned – mondta Rowan.
– Nem... nem értelek!
– Most azonnal el kell húznod innen.
– Rowan!
– Távoznod kell, Michael. Most egyedül kell lennem.
– Kedves, nem értelek.
– Tűnés, Michael. – Mélyebb, érdesebb lett a hangja. – Menj!
– Szenteste van, Rowan. Nem akarok elmenni.
– Ez az én házam, Michael, és azt mondom, hogy távozz! Azt mondom, hogy kotródj!
Michael csak bámulta az elváltozott arcot, a vonagló szájat, az elkeskenyedő szempárt, azt, ahogyan kissé lehajtja a fejét, és a szemöldöke alól sandít föl rá.
– Ez teljesen... teljesen értelmetlen, Rowan. Tudod egyáltalán, mit beszélsz?
A nő feléje lódult. Michael megfeszítette magát, nem volt hajlandó megijedni, és a félelem villámgyorsan átcsapott haragba.
– Húzzál innen, Michael! – sziszegte. – Húzzál ebből a házból, és bízd rám, hogy azt tegyem, amit tennem kell!
Keze meglendült, arcul csapta a férfit, mielőtt az észbe kapott volna.
Nagyon fájt. Michaelben fölágaskodott a düh, de még sose volt ilyen keserű és kétségbeesett a haragja. Megrendülten bámulta.
– Ez nem te vagy, Rowan! – mondta és utánakapott. Rowan újból ütésre emelte a tenyerét, és amikor a férfi hárítani akart, akkorát lökött rajta, hogy Michael a falnak tántorodott. Bőszülten és értetlenül meredt a feleségére. A nő közelebb jött, szeme lángolt a szalonból kiszűrődő fénytől.
– Ki innen! – súgta. – Hallod, mit mondok?
Michael hűdötten nézte, ahogy megmarkolja a karját, és balra taszítja, a bejárat irányába. Ijesztően erős volt, de nem az izmok adták az erejét, hanem a gonoszság. Arcát ismét eltakarta a gyűlölet régi maszkja.
– Takarodj ebből a házból, parancsolom! – Elengedte Michael karját, megragadta és elfordította a kilincset, feltépte az ajtót, beengedve a hideg szelet.
– Hogy teheted ezt velem? – kérdezte a férfi. – Válaszolj, Rowan! Hogy teheted?
Kétségbeesetten kapott utána, ezúttal semmi sem tarthatta vissza. Megrázta az asszonyt, olyan erővel, hogy Rowannak félrecsuklott a feje, ám a következő pillanatban már megint olyan kihívóan nézett rá, hogy meri-e folytatni, és némán parancsolta, hogy engedje el.
– Michael, mi hasznom belőled, ha meghalsz? – súgta. – Ha szeretsz, akkor elmész. Majd visszajössz, ha hívlak. Ezt egyedül kell csinálnom..
– Nem tehetem, és nem is teszem meg!
Rowan sarkon fordult, elindult a hallban, A férfi követte.
– Nem megyek, hallod? Nem érdekel, mi történik, nem hagylak magadra! Nem kérhetsz ilyet tőlem!
– Tudtam, hogy nem fogsz – felelte Rowan halkan, miközben belépett a sötét könyvtárba. A nehéz bársonyfüggönyöket összehúzták, Michael alig látta az asztalhoz közeledő alakot.
– Rowan, ez így nem mehet tovább, hogy agyonhallgatjuk! Elpusztít minket! Rowan, hallgass rám!
– Michael, gyönyörű angyalom, arkangyalom – mondta fojtottan, a hátát mutatva a férfinak –, inkább meghalnál, ugye, mint hogy bízz bennem?
– Rowan, harcolni fogok vele, ezzel a két kezemmel, ha muszáj! – Közelebb ment hozzá. Hol vannak ebben a szobában a lámpák? Lehajolt, a szék melletti rézlámpát keresve. Akkor Rowan megpördült a sarkán, és rárontott.
Michael látta a kezében a fecskendőt.
– Ne, Rowan!
Abban a pillanatban a tű belefúródott a karjába.
– Jézusom, mit tettél velem! – De már esett is össze, mintha nem lenne lába, aztán a lámpa zuhant a feje mellé, pont láthatta a törött égő sápadt, éles tüskéjét.
Ki akarta mondani a felesége nevét, de nem mozgott a szája.
– Aludj, mindenem! – szólt Rowan. – Szeretlek, annyira szeretlek!
Valahol a messzeségben telefon nyomógombjai percegtek. Milyen gyenge Rowan hangja, és ezek a szavak... mit is mond? Aaronnal beszél.
Igen, Aaronnal...
Amikor fölemelték, Aaront hívta.
– Aaronhoz mész, Michael! – súgta Rowan. – Ő majd vigyáz rád.
De csak veled, Rowan, próbálta mondani, de már megint süllyedt, aztán elhúzott a kocsi, és valaki így szólt:
– Minden oké, Mr. Curry. Kivisszük a barátjához. Maga csak feküdjön itt szépen. Mayfair doktornő azt mondta, hogy nem lesz semmi baj.
Baj, baj, baj...
Ti bérencek, ti ezt nem érthetitek. Boszorkány, és megmaszlagolt a mérgével, mint Charlotte Petyrt, nektek pedig beadott egy emeletes hazugságot.

 

 

ÖTVENEGY

MELEG SÖTÉTSÉGBEN szundikált a ház, csak a fenyőfa körül izzott puha fénykoszorú. A hideg kopogtatott az ablakon, de nem tudott bejönni.
Rowan a pamlag közepén ült, keresztbe vetett lábakkal, keresztbe font karokkal, és a hosszú tükröt bámulta. A csillár csak egy halvány derengés volt a szalonban.
Az állóóra mutatói lassan közeledtek az éjfélhez.
Hát ez az éjszaka jelentett neked olyan sokat, Michael! Azt akartad, hogy ezen az éjszakán legyünk együtt. A föld túlsó oldalán se lehetnél most távolabb. Távol vagyok mindentől, ami egyszerű és kedves, olyan ez, mint az a szenteste, amelyen Lemle sorra tárta föl az ajtókat a sötétbe borult, titkos laboratóriumban. Mi közöd neked az ilyen borzalmakhoz, drágám?
Halála pillanatáig, akármennyi legyen még hátra, sok, kevés, vagy szinte semmi, látni fogja, milyen volt Michael arca, amikor megütötte; emlékezni fog kérlelő hangjára, emlékezni fog, milyen döbbenten nézte, amikor ő a karjába döfte a tűt.
Akkor miért nem érez semmit? Miért csak ez az űr és ez a szikkasztó csönd van benne? Laza redőkben csüngött róla a puha, flanel hálóing, meztelen talpát melegítette a selymes kínai szőnyeg, mégis pőrének, elszigeteltnek érezte magát, mint akihez nem férhet hozzá melegség, kényelem.
Valami mozgott a szoba közepén. A fa ágai összeborzongtak, a pici ezüstharangok alig hallható dalt énekeltek a csöndben, az aranyszárnyú angyalkák táncra perdültek hosszú arany szálaikon.
Gyűlt és sűrűsödött a sötétség.
– Közel az óra, szívem szép szerelme. Az idő, amelyet választottam.
– Benned egy költő veszett el – mondta Rowan, figyelve, hogyan veri vissza a hangját a nagy szoba.
– Költészetemet az emberektől tanultam, szívem szép szerelme. Azoktól, akik ezredévek óta szeretik ezt az éjszakát.– Most pedig engem akarsz megtanítani a tudományra, mert nem tudom, miként hozzalak át.
– Nem-e? Hát nem értetted mindig is?
A nő nem felelt. Vastagabb lett körülötte álmainak hártyája, képek tapadtak rá, majd leváltak, a magány és a hidegség szinte elviselhetetlenné keményedett.
A sötétség töményebb lett, formába gyúrta magát, amelynek örvénylésében mintha csontok derengtek volna. A csontok táncra perdültek, összeálltak, hús gyűlt rájuk, mintha a karácsonyfa izzása burkolta volna be a csontvázat, és hirtelen fölragyogott az arcban a zöld szempár.
– Mindjárt itt az idő, Rowan – mondta.
Ő hűdötten bámulta a mozgó ajkat. Látta a fogak csillanását. Akkor kapott észbe, hogy fölállt, alig méternyire van ettől a jelenéstől, aki elbódítja arcának szépségével. Lasher lenézett rá, szeme kissé elsötétedett, szőke pillája aranyosan csillogott a fényben.
– Majdnem tökéletes – suttogta Rowan.
Megérintette az arcát, lassan végighúzta ujját a bőrön, megállapodott a kemény állcsonton. Balját óvatosan ráillesztette a mellkasra. Behunyt szemmel hallgatta a szívverést. Látta bent a szervet, vagy csak szervmásolatot? Még szorosabban lehunyta a szemét, elképzelte az artériákat, a billentyűket, ahogy szivattyúzzák a vért a végtagokba.
– Már csak a megadás van hátra! – Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a száj széles mosolyra húzódik. – Gyerünk. Nem érted? Megcsináltad!
– Meg? – kérdezte Lasher. Tökéletes volt az arcmozgás, ahogy megfeszültek, majd elernyedtek az izmok, a szem összehúzódott, mint a halandóké, ha összpontosítanak. – Szerinted ez egy test? Ez másolat! Szobor, faragvány. Semmi. Te is tudod. Azt hiszed, becsalogathatsz ebbe az élettelen parányokból álló tokba, hogy aztán parancsolgathass, mint egy robotnak? Hogy elpusztíthass?
– Miket beszélsz? – Rowan hátrált. – Nem segíthetek rajtad. Nem tudom, mit akarsz tőlem.
– Hová mész, drágám? – kérdezte a jelenés, könnyedén felhúzva a szemöldökét. – Úgy véled, elfuthatsz tőlem? Nézd csak a számlapot, szépséges Rowanom! Tudod te, mit akarok. Karácsony éjszakája van, drágám! Mindjárt üt a boszorkányok órája, Rowan, amikor Krisztus e világra született, amikor az ige testté lőn végre, és amikor én is meg akarok születni, gyönyörű boszorkányom, mert torkig vagyok a várással.
Rávetette magát, a jobbjával a nő vállát markolta meg, a baljával a hasát. Tűzforró bizsergés futott végig Rowanon, felfordult tőle a gyomra.
– Menj innen! – suttogta. – Nem bírom megtenni! – Összeszedte minden dühét és akaratát. Beledöfte pillantását az előtte álló valamibe. Nem kényszeríthetsz arra, amit nem akarok! Nélkülem pedig nem vagy képes rá!
– Tudod, mit akarok, és mit akartam mindig! Nem kell több héj, Rowan, nem kell otromba illúzió! Az élő hús kell, ami benned van! Mi más hús felelne meg nekem? Képlékeny, alkalmazkodó, és milliószám hemzsegnek benne a fölösleges sejtecskék, mert azok nélkül is tökéletes lesz! Mely más szervezet tudja megezerszerezni magát létezése első heteiben, hogy máris kész legyen megnyílni, nyújtózva és duzzadva, elvegyülő sejtjeimnek?
– Takarodj innen! Takarodj a gyermekemtől! Te eszelős hülye! Ne nyúlj a gyermekemhez! Ne nyúlj hozzám! – Reszketett, mintha nem férne beléje a harag; érezte fortyogását ereiben. Izzadtságtól síkos lábbal hátrált, összegyűjtötte haragját, és minden erejével megpróbálta a szellemre irányítani.
– Azt hitted, becsaphatsz, Rowan? – kérdezte azon a lusta, türelmes, gyönyörű hangján, továbbra is megmaradva nyalka alakjában. – Azzal a kis alakítással Aaron és Michael előtt? Azt hitted, nem látok bele a lelkedbe. Én csináltam a lelkedet. Én válogattam a génjeidet. Én választottam a szüleidet, én választottam az őseidet, én tenyésztettelek ki, Rowan. Tudom, hol találkozik benned a test és a lélek. Úgy ismerem erődet, mint senki más. Te pedig mindig tudtad, mit akarok tőled. Tudtad, mikor elolvastad a krónikát. Láttad Lemle-nél a szendergő magzatot a csövek és vegyszerek bölcsőjében. Tudtad! Tudtad, mikor elmenekültél a laboratóriumból, mire lenne képes, még nélkülem is, lángeszed és bátorságod, nem sejtve, hogy várlak, szeretlek, és a legnagyobb ajándékot tartogatom neked: magamat, Rowan. Segíteni fogsz, különben az a készülő parányi gyermek meghal, amikor beléhatolok, azt pedig úgysem engeded!
– Istenem! Istenem, segíts! – súgta a nő. Tekintetét a valamire szögezve hátrált, keze ide-oda mozgott a hasa előtt, mintha ütést akarna hárítani. Halj meg, te mocsok, halj meg!
Percentek a mutatók, a kismutató tökéletesen egy vonalba került a naggyal. Az óra elütötte az elsőt.
– Krisztus megszületett, Rowan! – kiáltotta félelmetes hangon. Az emberi alak felolvadt a sötétség fortyogó felhőjében, amely a mennyezetig csapott, eltakarta az órát, és tölcsérként visszatekeredett önmagába.
Rowan sikítva hátrált a falhoz. Az ácsolat és a vakolat megrándult, és olyan morajlás támadt, mint földrengésnél, – Nem! Úristen, nem! – sikoltotta halálos rémülettel. Megfordult, kirohant a szalonból, a bejárat kilincséhez kapott. – Istenem, segíts! Michael, Aaron!
Valakinek okvetlenül meg kell hallania a sikoltozását, hiszen ő is majd belesiketül! Szétreped a dobhártyája!
A moraj felhangosodott. Láthatatlan kezek ragadták meg a vállát, durván az ajtónak lökték, Rowan térdre esett, keze lecsúszott a kilincsről, fájdalom döfött a combjába. Körülötte felcsapott a sötétség és a forróság.
– Nem akarok élni – mondta. Biztosan ég a ház. Gyere, vénasszony, a lámpáddal! Gyújtsd föl a függönyöket!
– Sose állítottam, hogy nem lehetséges – szólalt meg Lemle. – Az a helyzet, hogy ha egyszer kitalálnak egy előrevivő ötletet, azt okvetlenül meg fogják valósítani. Sejtek milliói! Az embrió a halhatatlanság kulcsa!
– Még mindig megölheted – mondta Petyr. Mellette állt, föntről nézett le rá.
– Csak a képzeleted, a tudatod találja ki őket!
– Haldoklom?
– Nem. – Puha, selymes nevetés. – Hallasz engem? Nevetek, Rowan! Már tudok nevetni!
– Vigyél a pokolba. Hagyj meghalni.
– Nem, drágám, gyönyörű drágaságom. Állítsd el a vért.
A napfény ébresztette föl. A szalonban feküdt, a selymes kínai szőnyegen, és az volt az első gondolata, hogy nem égett le a ház. Nem falta föl a rettenetes hőség, valahogy megmenekült.
Egy pillanatig nem fogta föl, mit lát.
Egy férfi ült mellette, és őt nézte. Férfias arccsontjain egy újszülött makulátlan, bársonyos bőre feszült, de ez az arc Rowanéra hasonlított.
Még sose találkozott emberrel, aki ennyire hasonlított volna rá. Bár voltak feltűnő különbségek is. Nagy szeme fekete, seprős pillák között kéklett, és a haja fekete volt, mint Michael haja. Michael haja volt. Michael haja, Michael szeme. Alkatra azonban vékony, mint Rowan. Sima, szőrtelen mellkasán, amely keskeny, akár az övé kislány korában, két rózsaszín bimbó fénylik, a karja is vékony, bár finoman izmos, és törékeny ujjai, amelyekkel tűnődve simogatja ajkát, szintolyan vékonyak és formásak, mint az övéi.
Ámde nagyobb volt nála, akkora, mint egy férfi. A nyálka és az alvadt vér sötétvörös kéregben száradt rajta.
Egy nyögés indult el, valahonnan mélyről, és mire az egész testet megrázva elérkezett a szájhoz, sikoltás lett belőle. Feldobta magát a padlóról, és sikoltott, egyre erősebben, eszeveszettebben; vadabbul vijjogott, mint a félelmetes éjszakán. Egész mivolta ebbe a sikolyba menekült, iszonyattal futva mindentől, amit látott és amire emlékezett.
A férfi keze lecsapott a szájára, hanyatt lökte a szőnyegen. Rowan moccanni se bírt. A sikoly bent rekedt, mint a kihányhatatlan, fojtogató okádék. Megvonaglott a fájdalomtól, majd némán, ernyedten elnyúlt.
A férfi föléje hajolt.
– Ne tedd ezt – súgta. A régi hang. Hát persze, az ő hangja, az eltéveszthetetlen dallam.
Sima arca maga volt az ártatlanság, a gyermeteg álmélkodás, hibátlan, sugárzó arcával, keskeny orrával, pillogó, nagy kék szemével. Kinyílt, becsukódott, mint az álmokban a tanbábué az asztalon. Mosolygott.
– Szükségem van rád – mondta. – Szeretlek. És a gyereked vagyok.
Egy idő után elvette a kezét.
Rowan felült. Hálóinge merev, kérges volt a vértől. Mindennek vérszaga volt. Mint a baleseti műtőben.
Hátrább menekült a szőnyegen, maga alá húzta a lábát, előredőlt, és nézte.
Igen, a mellbimbó tökéletes, igen, a vessző tökéletes, bár ez majd merev állapotban dől el végleg. A haj tökéletes, de mi van belül? Mi van a szabatosan kapcsolódó részecskékkel?
Közelebb húzódott, rámeredt a vállakra, figyelte, hogyan emelkedik-süllyed a mellkas a lélegzéstől, aztán a szemébe nézett, nem látta, viszonozza-e Lasher a pillantását, nem is érdekelte, csak a hús és az ajak textóráját tanulmányozta.
Lasher mellkasára tette a kezét, hallgatózott. Erős, egyenletes ritmus.
Lasher egy mozdulattal sem tiltakozott, amikor Rowan ráillesztette a tenyerét a halántékára. Puha, mint az újszülött koponyája, olyan ütésekből is felgyógyul, amelyek megölnének egy huszonöt éves férfit. Istenem, vajon meddig marad ilyen?
Megérintette az alsó ajkat, kinyitotta a szájat, megnézte a nyelvet, aztán hátradőlt, a combjára ejtette ernyedt kezét.
– Szenvedsz? – kérdezte Lasher nagyon gyengéden. Összehúzta a szemét, az arc egy pillanatra érettnek látszott, aztán visszatért a gyermeteg álmélkodás. – Olyan sok vért veszítettél.
Rowan egy hosszú percig szótlanul meredt rá.
Lasher várt és figyelt.
– Nem, nem szenvedek – mormolta a nő. Megint belefeledkezett a nézésbe. – Dolgokra van szükségem – szólalt meg végül. – Kell egy mikroszkóp. Vérmintát kell vennem. Látnom kell, milyenek most a szövetek! Úristen, mennyi minden kellene! Komplett laboratórium! Innen pedig el kell mennünk.
– Igen – bólogatott Lasher. – Következőnek ezt kell tennünk. El kell mennünk innen.
– Fel tudsz állni?
– Nem tudom.
– Akkor próbáld meg. – Föltérdelt, aztán a márvány kandallópárkányba kapaszkodva talpra vergődött.
Megfogta Lasher kezét. Jó erős szorítása volt.
– Állj föl, ne gondolj rá, csak csináld, parancsold meg a testednek, hogy tudja, az izmaid megvannak hozzá, ebben különbözöl az újszülött gyerektől, hogy felnőtt csontvázad és izomzatod van. – Jó, megpróbálom – mondta Lasher. Ijedtnek, ugyanakkor furcsán elragadtatottnak látszott. Előbb csak föltérdelt, reszkető erőlködéssel, mint Rowan, aztán föl is állt, de rögtön hátra is tántorodott. Sebesen hátrált, hogy el ne essen.
– Óóóóóó! – dalolta. – Járok, járok, járok...
Rowan odafutott, átölelte, hagyta, hogy rátapadjon. Lasher elcsendesedve nézett le rá. Felemelte a kezét, megsimogatta a nő arcát, rosszul koordinált, darabos mozdulattal, mint egy részeg, de az ujjai selymesek és bizsergetők voltak.
– Gyönyörű Rowanom! – mondta. – Nézd, könnyek szöknek a szemembe! Igazi könnyek! Ó, Rowan!
Megpróbált önállóan állni, úgy hajolt le, hogy megcsókolja. A nő abban a pillanatban kapta el és tartotta vissza az eleséstől, amikor Lasher szája az övére simult. Ugyanaz az érzéki áramütés rázta meg Rowant, amely mindig végigfutott rajta a szellem érintésétől.
– Rowan! – nyögte Lasher, és magához rántotta, majd hátradőlt, hogy megint a nőnek kellett elkapnia.
– Gyere, nincs sok időnk – mondta. – Keresnünk kell egy biztonságos helyet, amelyről senki sem tud...
– Igen, drágám, igen... csak tudod, minden olyan új és gyönyörű. Hadd öleljelek át, hadd csókoljalak...
– Most nincs idő! – tiltakozott Rowan, de a selymes babaszáj ismét rátapadt a szájára, a vessző az ölét bökdöste, be akart furakodni a fájásba.
A nő elrántotta magát, maga után húzta Lashert.
– Ez az! – mondta, a lábát figyelve. – Ne gondolj rá! Csak engem nézz, és járj.
Az ajtónál eszébe jutottak a viták a kulcslyuk jelentéséről, és egy villanásra visszajött életének minden szépsége és nyomorúsága, a harcok és a régi esküvések.
Hát ez egy új ajtó. Az az ajtó, amely egymillió esztendeje, lánykorában sejlett föl, mikor először lapozott bele a tudomány varázskönyvébe, és most feltárult, messze túl a Lemle-laboratórium szörnyűségein, és a hollandusokon, akik egy mitikus Leidenben gyülekeznek a boncasztal körül.
Lassan vezette Lashert, ki az ajtón, föl a lépcsőn, türelmesen, egyszerre mindig csak egy fokot.

 

 

ÖTVENKETTŐ

FEL AKART ÉBREDNI, de ahányszor megközelítette a felszínt, nehézkesen süllyedt vissza az ágy pelyhes, puha mélységébe. Ilyenkor megmarkolta a kétségbeesés, aztán az is elmúlt.
Végül az émelygésnek sikerült fölébresztenie. Örökkévalóságnak tűnő ideig kuporgott a fürdőszoba padlóján, és olyan görcsösen hányt, hogy minden öklendezésnél a fájdalom abroncsa szorította a bordáit. Már nem volt mit kihánynia, de az émely nem enyhült.
A szoba megdőlt. Az ajtót betörték. Szeretett volna elnézést kérni, amiért magára zárta, ez csak olyan reflex, és igazán el akarta érni a kilincset, hogy kinyithassa, de nem bírta megformálni a szavakat.
Éjfél. Látta a fiókos szekrényen az óra számlapját. Karácsony éjszakája. El akarta mondani, hogy ez jelent valamit, de csak annyit tudott tenni, hogy a dologra gondolt, ahogy áll a betlehem mellett a templomban.
Megint zuhant, feje elsüllyedt a párnában.
Legközelebb arra nyitotta ki a szemét, hogy megint az orvos beszél, bár nem emlékezett, mikor látta előzőleg ezt az embert.
– Mr. Curry, nem sejti véletlenül, mi volt az injekcióban?
Nem, arra gondoltam, hogy meg akar ölni. Arra gondoltam, hogy meg fogok halni. Már attól felfordult a gyomra, hogy mozdítani próbálta a száját. Csak megrázta a fejét, és máris émelygett. Még mindig fekete éjszaka volt a zúzmarás ablakok mögött.
– ...legalább még nyolc óra – mondta az orvos.
– Aludjon, Michael. Most ne nyugtalankodjon. Aludjon.
– Minden más normális. Tiszta vizet, ha inni kér. A legcsekélyebb változás esetén...
Aljas boszorkány! Minden elpusztult! Az ember mosolyog a bölcső felett. Hát persze, hogy ez az az idő, mi más? Örökre elveszítette Rowant.
Vége az éjféli misének. Az anyja sír, mert az apja meghalt. Semmi sem lesz ugyanaz többé.
– Aludja ki. Itt vagyunk maga mellett.
Elbuktam. Nem állítottam meg az embert. Örökre elveszítettem Rowant.
– Mióta vagyok itt?
– Tegnap este óta.
Karácsony reggele. Bámult ki az ablakon, mozdulni nem mert, attól félt, megint elkapja az émelygés.
– Már nem esik a hó, ugye? – kérdezte, és alig hallotta a választ, hogy valamikor hajnal előtt állt el.
Ráparancsolt magára, hogy üljön fel. Egyáltalán nem is volt olyan rossz, mint korábban. Fájt a feje, igen, és egy kicsit homályosan is látott, de legfeljebb annyira volt kellemetlen, mint egy macskajaj.
– Kérem, Mr. Curry, várjon! Hadd szóljak Aaronnak! Az orvos is látni akarja.
– Ez mind nagyon oké, de most öltözöm.
Minden ruháját megtalálta a szekrényben. A fürdőszobai polcon műanyagba csomagolt, helyes kis neszesszer. Zuhanyozott, megküzdött az újabb szédüléssel, kapkodva megborotválkozott az egyszer használatos, apró borotvával. Legjobban szeretett volna visszazuhanni az ágyba, de helyette azt mondta:
– Vissza kell mennem, ki kell derítenem, mi történt.
– Kérve kérem, várjon – felelte Aaron –, hadd lássuk, hogy érzi magát, és ennie is kell valamit...
– Most nem számít, hogy én hogy érzem magam. Tudnak adni egy autót? Mert ha nem, stoppolok.
Kinézett az ablakon. Még mindig havas a föld, veszélyesek lesznek az utak. Most kell indulnia.
– Nézze, sose köszönhetem meg eléggé, hogy így a gondjaiba vett.
– Mit akar tenni? Fogalma sincs, mi várja! Tegnap este Rowan azt mondta, hogy ha csak egy kicsit is rokonszenves nekem, akkor gondoskodok róla, hogy ne mehessen vissza.
– Fene essen abba, amit Rowan mondott. Megyek.
– Akkor én is megyek.
– Nem, maga marad. Ez Rowan dolga és az enyém. Adjon egy kocsit, indulok.
Lomha, nagy, szürke Lincoln kombit kapott, nem az a fajta autó, amit ő választana, bár az ülést puha bőr borította, és a sztrádán igazán rendesen szaladt a szekér. Aaron idáig követte a limuzinnal, de most már nem látta, miközben sorra előzte a kocsikat.
Piszkos hó szegélyezte az utat, ám a jég eltűnt. Fent azzal a gúnyos kékséggel ragyogott az ég, amitől minden tisztának és szabadnak látszik. Negyedóránként beléhasított a fejfájás, mindannyiszor szédülés, émelygés kísérte, de ő csak megrázta magát, és nem engedte följebb a gázpedált.
Kilencvennel vágódott be New Orleansba. Elmaradtak a metairie-i temetők, a háztetők, a Szuperdóm sportcsarnok nevetségesen szürreális kupolája, amely úgy nézett ki, mintha egy repülő csészealj szállt volna le a felhőkarcolók és templomtornyok közé.
Túl hirtelen fékezett, majdnem megcsúszott, mikor rákanyarodott a Szent Károly útra. A forgalom vánszorgott a mocskos hó megfagyott csíkjai között.
Öt perc múlva balra fordult az Első utcába, és itt ismét veszedelmesen farolt a kocsi. Fékezett, és ettől kezdve csigatempóban kúszott a síkos aszfalton, míg fel nem tűnt a ház, amely erődként komorlott a hólepte, árnyas utcasarkon.
A kapu nyitva állt. A zárba lökte a kulcsát, bement.
Megállt, mint a sóbálvány. A padló egy merő vér, csíkok, szétkent tócsák, az ajtófélfán véres tenyérnyom. A falakat mintha korommal kenték volna be, ami csak a mennyezeten ritkult piszkosfakóvá.
Orrfacsaróan büdös volt, olyan büdös, mint a betegszobában, ahol Deirdre meghalt.
Szétmaszatolt vérfoltok a szalon ajtaján. Meztelen talpak nyoma. Csupa vér a kínai szőnyeg, valami nyúlós nyálka szennye a padlón. A szoba végében a kivilágított karácsonyfa, a feledékeny, vak és buta őrszem, amely úgyse tanúskodhat semmiről.
Fejében robbant a fájdalom, de mi volt ez a mellét hasogató kínhoz, és a meglóduló, kopácsoló szívveréshez képest? Ereiben égett az adrenalin, és a bal keze ökölbe szorult.
Megfordult, kiment a szalonból az előtérbe, és az ebédlőhöz indult.
Egy alak lépett ki nesztelenül a magas kulcslyuk-ajtón, és őt leste, miközben fölfelé csúsztatta keskeny kezét az ajtófélfán.
Furcsa mozdulat. Az alak bizonytalanul mozgott, mintha megverték volna, és most szédülne. Így jött előre a napozótornác fényfoltjába. Michael megtorpant, mereven nézte, és erőlködve próbálta megérteni, mit lát.
Ember volt, rendetlen, buggyos ingbe-nadrágba öltözött ember, de Michael még sose látott hozzá foghatót. Nagyon magas volt, legalább százkilencven centiméter, és aránytalanul vékony. Lötyögő nadrágját övvel foghatták össze a derekán, az ing Michaelé volt, az egyik ócska pólója, amely tunika módjára lógott a vékony alakon. Dús, fürtös fekete haja volt, és nagyon nagy, kék szeme, egyébként Rowanra hasonlított. Úgy nézett ki, mintha a fiú-ikertestvére lenne! A bőre sima és üde, akárcsak Rowané, de még az övénél is fiatalosabban feszült Rowan járomcsontjain, és a szája is majdnem olyan, de még az övénél is teltebb és bujább. A szeméből, hiába nagy és kék, ugyancsak Rowan nézett, mint ahogy Rowan mosolygott fagyos, metsző mosolyában.
Újabb lépést tett Michael felé, aki látta, hogy imbolyog. Sugaras fény áradt belőle. Michael rádöbbent, hogy mi az; a lény, minden logika és törvény csúfjára, de valami ocsmányul magától értetődő módon újszülöttnek rémlett, a csecsemő bársonyos frissessége ragyogta be. Hosszú, vékony keze sima volt, mint a babapopsi, a nyaka is, az arca bélyegtelen és jellegtelen.
Ám a szeme nem volt kisbabás. A szeme ámuldozva, látszólagos szeretettel és maró gúnnyal nézett.
Michael rávetette magát, elkapta vékony, erős karját, elképesztően és iszonytatóan felnőttes, turbékoló kacagást fakasztva a lényből.
Lasher, aki élt azelőtt, és él most, visszatért a testbe, legyőzött téged! A te gyermeked, a te génjeid, a te húsod és az ő húsa, szeretlek, legyőztelek, használtalak, köszönöm, választott apám!
Michaelt megvakította a harag, csak állt, és markolta a lény karjait, aki vergődve próbált szabadulni, aztán egyszer csak nagy ívben meghajlította a gerincét, és úgy tépte ki magát, akár egy bőrből és acélból készült madár.
– Megölted a gyerekemet! – ordította Michael. – Rowan, odaadtad neki a gyerekünket! – Torokhangon szakadtak föl belőle a szavak, úgy hallatszottak, mint az összefolyó lárma. – Rowan!
A lény lendületet vett, idétlenül nekiment a falnak, hadonászott és kacagott. Aztán előrelökte a karjait, nagy sima keze lecsapott Michael mellére, és játszi könnyedséggel átröpítette az ebédlőasztalon.
– Vissza, apám, én a gyermeked vagyok! Nézz rám!
Michael föltápászkodott.
– Nézzek rád? Inkább megöllek!
Rárohant a kreatúrára, ám az visszatáncolt a tálalóba, homorított, és incselkedve rázogatta a kezét. Pörögve-forogva kihátrált a konyhaajtón.
A bokája összeakadt, ám olyan simán fölegyenesedett, mint egy szalmabáb, és újra elnevette magát, mély, zengő hangon, eszelős vidámsággal.
Ugyanolyan eszelős volt a nevetése, mint a tekintete, amelyből sütött a nemtörődöm, háborodott élvezet.
– Ugyan már, Michael, hát nem akarod megismerni a tulajdon gyermekedet? Te nem ölhetsz meg engem! Nem ölheted meg a tulajdon húsodat és véredet! A te génjeid vannak bennem, Michael! Te vagyok, Rowan vagyok, a fiad vagyok!
Michael megint rárontott, és belevágta a franciaajtóba. Bekapcsolt az ablakvédő riasztó, fent a homlokzaton vonítani kezdett a sziréna, észbontó üvöltéssel járulva hozzá a tébolydai hangulathoz.
A teremtmény a levegőbe lökte hosszú, esetlen karjait, és csodálkozva bámult le a torkát markoló Michaelre, aztán ökölbe szorította a két kezét, és lesújtott a férfi állcsontjára.
Michael összeesett, ám nyomban átfordult és feltérdelt. A franciaajtó nyitva állt, a sziréna vijjogott, a táncoló, pörgő, pipiskedő teremtmény ocsmány kecsességgel illegett a medence irányába.
Már indult volna az üldözésére, amikor a szeme sarkából észrevette a feleségét. Akkor rohant le a konyha lépcsőjén, sikoltozva:
– Michael, ne menj a közelébe!
– Ez a te műved, Rowan, odaadtad neki a gyerekünket! Benne van a gyerekünkben! – Fölemelt karral fordult meg, de nem bírta megütni. Kővé meredten nézte. Az asszony maga volt az iszonyat, vértelen arcával, nedvesen vonagló szájával. Michael tehetetlenül, reszketve fordult el tőle. Melle fujtatóként feszült a fájdalomtól.
A fajzat ide-oda szökdécselt a fodrozódó kék víz mellett, a behavazott kockaköveken. A térdét csapkodta, előrenyújtotta a nyakát, Michaelre mutatott, és túlkiáltotta erős, tiszta hangján a riasztó süvöltését:
– Túlteszed magadat rajta, ahogy a halandók mondják, meg fogod látni a fényt, ahogy a halandók mondják! Jó kis gyereket csináltál, Michael! A mestermunkád vagyok, Michael! Szeretlek, mindig szerettelek! Nálam szeretet a becsvágy neve, a kettő egy és ugyanaz, ajánlom szerelemmel magamat!
Michael, nyomában Rowannal, kirohant az ajtón, neki a fajzatnak. Megcsúszott a jeges havon, lerázta magáról Rowant, aki vissza akarta tartani. Az asszony összeesett, mintha papírból lenne. Éles fájdalom hasított Michael nyakába. Rowan az arkangyalos láncot ragadta meg, amely most szakadtan lógott a kezéből, a medál a hóra hullott. Zokogott, és könyörgött a férjének, hogy álljon meg.
Most nincs idő az asszonyra. Sarkon fordult, és behúzott egy hatalmas balhorgot a kreatúrának. Az gyöngyözően kacagott, holott a halántékából pirosan fröcskölt a vér. Elesett, megpördült a tengelye körül, elcsúszott a jégen, nekiszánkázott az öntöttvas székeknek, és felborította őket.
– Ó, most nézd meg, mit csináltál, ó, nem tudod elképzelni, milyen érzés! Ó, ezért a pillanatért ékem, ezért a hihetetlen pillanatért!
Váratlanul megpördült, rávetődött Michael jobb karjára, megragadta és fájdalmasan hátracsavarta. Felhúzta a szemöldökét és mosolygott, a foga gyöngyként ragyogott a nyelv rózsaszínje mellett. Mindene friss volt, vadonatúj, makulátlan, akár egy csecsemőn.
Michael behúzott még egy balegyenest a mellébe. Érezte a csontok ropogását.
– Bírod, mi, te ördög, te kapzsi rohadék? Dögölj meg! – Leköpte a csuklóján csimpaszkodó fajzatot, megint rávágott az öklével. Vér buggyant ki a kreatúra szájából. – Benne vagy a húsban? Akkor dögölj meg benne!
– Kezd fogyni a türelmem! – vonította a fajzat, és felháborodva nézte összevérezett pólóját. – Óóóó, most nézd, mit csináltál, te haragos apa, te erényes szülő! – Megrántotta Michaelt, hogy az elveszítse az egyensúlyát.
Olyan volt a marka, mint a vas.
– Ízlik? – ordította Michael. – Ízlik, mikor vérzik a húsod? A gyerekem húsa, az én húsom? – Mikor hiába próbálta kicsavarni a csuklóját a kreatúra kezéből, elkapta a bal kezével a fajzat sima nyakát, beledöfte a hüvelykujját a légcsövébe, miközben a térdével herén rúgta. – Látom, jól megcsinált az asszony, még a leeresztő csap is megvan!
Egy villanásra megint látta Rowant, ahogy a fajzat megüti, amihez végre el kellett engednie Michaelt. Rowan a korlátnak repült.
A dolog visított a fájdalomtól, kék szeme fennakadt. Mielőtt Rowan feltápászkodhatott volna, a kreatúra villámgyorsan hátrált, válla szárnyként húzódott fel, fejét leszegte, és azt kiáltotta:
– Tanítasz engem, apám! Igazán jól tanítasz! – Szavai morgásba fulladtak. Célba vette Michaelt, elrugaszkodott, futtában belefejelt a férfi mellébe, olyan erővel, hogy Michael belezuhant az úszómedencébe.
Rowan akkorát sikított, hogy túlvijjogta a szirénát.
Michael csobbanva tűn el a jeges mélyvízben. Valahol a magasban kéken csillámlott a víztükör. A hidegtől elakadt a lélegzete, és a karját se bírta mozdítani, amíg a háta oda nem horzsolódott a medence aljához.
Akkor egy kétségbeesett rándulással célba vette a felszínt. Ruhái, mint kampós ujjak húzták volna vissza a mélybe. Amikor kibukkant a vakító fényre, újabb ütés zúdult: a fejére. Alámerült, felbukkant, megint visszanyomták, a keze hiába marcangolta a fajzatot, amely nem engedte levegőhöz jutni. Egyik kortyot a másik után nyelte a jeges vízből.
Hát ismét megtörténik, ismét vízbe fúl, jéghideg vízbe. Nem, ezt ne, még egyszer nem! Igyekezett becsukni a száját, de ismét belehasított a mellébe a fájdalom, és víz ömlött a tüdejébe. A keze már csak a levegőt markolta, nem érzékelt fényt, színt, nem érzett semmit. Lobbanásnyi időre látta a végtelen, szürke Csendes-óceánt, és a Cliff-House fakuló fényeit, amint eltűnnek a tornyosuló hullámok mögött.
Váratlanul elernyedt, már nem viaskodott a levegőért, nem karmolt.
Tulajdonképpen már nem is volt a testében. Ismerte ezt az érzést, ezt a súlytalanságot, ezt a mennyei szabadságot.
Csak most nem fölfelé utazott béklyótlan könnyedséggel, mint azon a réges-régi napon, nem az ólomszín égbe és a fellegekbe, ahonnan láthatta az egész földet, milliónyi lényecskéjével.
Most alagútban volt, sötét, szűk járat szippantotta magába, és az útnak nem akart vége szakadni. Zuhant a surrogó csendben, akarat nélkül, réveteg álmélkodással.
Végül nagy, vörös fény loccsant a szemébe. Ismerős helyre hullott.
Igen, a dobolás, a dobokat hallja, verik a húshagyókeddi marsot, a Comus közeledik sebesen a téli sötétségen át, mindjárt leszáll Húshagyókedd sivár, fáradt éjszakája, azokat a lángokat a fáklyák lobogtatják a tölgyek bütykös ágai alatt, és őt eltölti a hajdani mindentudó kisfiú félelme, mert itt van minden, amitől félt, megtörténik végre, nem csak villanásnyi ízelítőt kap, mint az álom peremén, vagy Deirdre hálóingétől, hanem itt történik, körülötte.
Talpa belecsapódott a párolgó földbe. Tápászkodás közben látta, hogy a tölgyfa ágai áttörték a tükrök fölött a szalon stukkós mennyezetét, lombokba gabalyítva a csillárt. Ez csakugyan a ház! Testek vonaglottak a sötétben. Testeken járt! Szürke, pőre testek párzottak és rángtak a lángokban és az árnyékban, gomolygó füst homályosította el a feléje forduló arcokat. Ám ő tudta, kik ezek. Taftszoknyák súrolták. Megbotlott, és hiába próbálta visszanyerni az egyensúlyát, mert a keze átszaladt az izzó sziklán, és a lába belesüppedt a gőzölgő iszapba.
Jöttek az apácák, a magas, fekete köntösű alakok, ropogós fehér főkötőben, apácák, akiknek nevét és arcát gyerekkorából ismerte, csörömpölt az olvasójuk, cipőjük döngött a fenyőfa deszkán, és bezárták a körbe. Átbújt a körön a csillagszemű, csillogóra pomádézott hajú Stella, hirtelen kinyújtotta a karját és rángatni kezdte.
– Hagyd békén, magától is ki tud mászni! – mondta Julien, és már meg is jelent, fürtös fehér hajával, apró, villogó fekete szemével, kifogástalan eleganciájában, mosolyogva. Fölemelte a kezét, hívogatóan intett:
– Ejnye, Michael, kelj már föl! – biztatta pattogó franciás kiejtésével. – Most már te is közénk tartozol, mindjárt vége, azonnal tessék abbahagyni a viaskodást!
– Igen, kelj föl, Michael! – csatlakozott Mary Beth, a szürkülő hajú, magas, fenséges asszony. Sötét taftszoknyája végigsöpört Michael lábán.
– Most már velünk vagy, Michael! – Charlotte, világító szőke hajával, tafota ruhaderekából kidagadó keblével. Talpra állította a férfit, és amikor Michael szabadulni próbált, a keze átszaladt Charlotte mellén.
– Hagyjátok abba, hagyjatok békén! – kiáltotta. – Tűnjetek innen!
Stella egy szál kombinét viselt a pucérságán, ellőtt fél fejéből csöpögött a vér.
– Ugyan, Michael, drágám, most már itt vagy, és itt is maradsz, hát nem érted, szivi, hogy vége? Jó munkát végeztél!
Közeledett a dobpergés, döngve tagolta a duhaj dixieland-zenét, nyitott koporsó állt a szalon végében, gyertyák között. Mindjárt tüzet fog a függöny, leég a ház!
– Szemfényvesztés, hazugság! – kiáltott Michael. – Trükk az egész! Igyekezett egyenesen állni, nézte, merre menekülhetne, de nem látott mást, mint kilenc táblára osztott ablakokat, kulcslyuk-ajtókat, falakon, mennyezeteken átfúródó faágakat, és ekkor az egész ház újjáépítette magát, szörnyeteg csapdaként zárult rá a vonagló fákra, a magas, keskeny tükrökben visszaverődő lángokra, a borostyánnal és bimbózó kaméliával elborított székekre és pamlagokra. A bougainvillea végigrohant a mennyezeten, aláomlott a márvány kandallópárkányokra, parányi, bíbor szirmok repestek a füstös lángokban.
Az apáca keze akkorát csattant az arcán, mint egy vágódeszka.
– Mit szólsz ehhez, fiacskám? Hát persze hogy itt vagy, és itt is maradsz! Fölállni! – Az a durva, trombitáló hang. – Felelni, fiacskám!
– Menj innen! – Páni félelemmel lökte volna el magától, de átszaladt rajta a keze.
Ott állt Julien, kezét összekulcsolva a háta mögött, és csóválta a fejét.
Julien mögött a jóképű Cortland állt, akinek ugyanolyan volt az arca, és ugyanolyan gúnyosan mosolygott, mint az apja.
– Felfogod egyáltalán, Michael, milyen kiváló teljesítményt nyújtottál? – kérdezte Cortland. – Lefektetted, visszahoztad, felcsináltad, pont, ahogy akartuk!
– Nem akarunk háborúzni! – nyúlt feléje Marguerite, akinek arcát eltakarta fésületlen szipirtyó-haja. – Ugyanazon az oldalon állunk, moncher, úgyhogy állj föl, kérlek, és gyere közénk!
– Menj már, Michael, csak magad csinálod magadnak ezt az egész kalamajkát! – Suzanne csattogó pillákkal forgatta buta bociszemét, miközben talpra rángatta a férfit. Mocskos rongyaiból kilátszott a melle.
– Igen, fiam, te tetted ezt! – mondta Julien. – Ei bien, csodásak voltatok mindketten, te is, Rowan is, pontosan azt tettétek, amire születtetek.
– Most már te is visszajöhetsz velünk! – szólt Deborah, és intett a többieknek, hogy álljanak félre. Mögötte felcsaptak a lángok, füst göndörödött a feje fölött. A smaragd hunyorgott és kacsingatott a sötétkék bársonyruhán. A Rembrandt-festmény szépséges leánya, rózsás arcával, kék szemével szakasztott olyan gyönyörű, mint a smaragd. – Nem érted? Így szólt a paktum! Most, hogy ő átment, mi is visszamegyünk! Rowan tudja, hogy hozzon át, úgy, ahogy őt is áthozta. Nem, Michael, ne is küzdjél! Velünk akarsz te lenni, idekötve, a földhöz, itt akarod kivárni, amíg rád kerül a sor, különben halott leszel mindörökre!
– Most már mind meg vagyunk váltva, Michael – szólt a légies Antha, aki úgy állt ott egyszerű, virágos ruhájában, mint egy kislány. Összezúzott koponyájának sebe vérbe borította az arcát. – El sem tudod képzelni, mióta várunk erre! Itt elveszíti az időérzékét az ember...
– Igen, meg vagyunk váltva! – visszhangozta Marie Claudette. Nagy, mennyezetes ágyon ült, Marguerite mellett, lángok kígyóztak a tartóoszlopokon, ették a mennyezetet. Lestan és Maurice némileg unott ábrázattal ácsorgott az ágy mellett, rézgombjaik villogtak, lángok nyaldosták a kabátjuk alját.
– Elzavartak bennünket Saint-Domingue-ról – szólt Charlotte, finnyás mozdulattal fölcsippentve szép szoknyáját. – És a folyó elvitte régi ültetvényünket.
– Ám ez a ház örökre állni fog – mondta Maurice ünnepélyesen, a plafonon, a medallionokon, a csillárokon jártatva a szemét –, hála hatékony tehetségednek a tatarozásra, így tehát van egy biztonságos és csodálatos helyünk, ahol kivárhatjuk, míg testté lehetünk ismét.
– Úgy örülünk, hogy itt vagy velünk, drágám! – affektálta Stella ugyanazon az unott hangon, és hirtelen áthelyezte a testsúlyát, amitől lecsúszott a válláról a selyeming. – Csak nem akarsz kihagyni egy ilyen alkalmat!
– Nem hiszek nektek! Hazugságok vagytok, koholmányok! – Megpördült a sarkán, feje reccsenve ütötte át a barackszínre vakolt falat.
A padlón felfordult a cserepes páfrány. Üzekedő párok vicsorogtak, amikor a talpa átütötte őket, átment a férfiak hátán és az asszonyok hasán.
Stella vihogva végigrohant a parketten, beledobta magát a szaténnel bélelt koporsóba, majd kinyúlt a pezsgőspoharáért. A dobok egyre hangosabban döngtek.
– Miért nem lobban lángra, miért nem hamvad el?
– Mert ez a pokol, fiacskám – felelte az apáca, és újabb pofonra emelte a kezét. – Úgyhogy ez csak ég örökké.
– Hagyjátok abba, engedjetek el!
Juliennek rontott, hasra esett. A lángok a magasba nyúltak, izzó szél csapott az arcába.
Ám az apáca elkapta a gallérját. Az arkangyalos medál volt a kezében.
– Elejtetted, mi? Pedig megmondtam, hogy vigyázz rá! Erre hol találom? A földön találom! – Püff, megint egy pofon, kíméletlen és fájdalmas.
Michael tajtékzott dühében és igyekezett ellökni az apácát, aki megrázta, mikor megint térdre roskadt.
– Annyit tehetsz, hogy velünk maradsz, és aztán visszamész – összegezte Deborah. – Nem érted? Az ajtó nyitva áll: kizárólag idő kérdése. Lasher és Rowan majd áthoz, elsőnek Suzanne-t, aztán engem, aztán...
– Nono, várjunk csak, én sose egyeztem bele, hogy ez legyen a sorrend! – tiltakozott Charlotte.
– Én se! – mondta Julien.
– Ki beszélt itt rendről! – rivallt rájuk Marie Claudette. Lerúgta a takarót, és előredőlt az ágyon.
– De miért viselkedsz ilyen szamár módra? – bosszankodott a praktikus Mary Beth. – Édes Istenem, hiszen minden beteljesedett! Most már akárhányszor megtörténhet az átváltozás. Te csak el tudod képzelni a mutáns hús és a mutáns gének magasabbrendűségét! Hát ez valóban döbbenetesen briliáns előrelépés a tudományban!
– Ez így természetes, Michael, és aki ezt felfogja, az megérti a világ lényegét is, mármint hogy a dolgok... hmmmmm, többé-kevésbé előre el vannak rendelve – magyarázta Cortland. – Nem tudod, hogy kezdettől a kezünkben voltál?
– Mert ez a legfontosabb, amit meg kell értened – mondta Mary Beth józanul.
– A tűz, ami megölte apádat – vette vissza a szót Cortland –, az nem baleset volt ám...
– Ne mondjatok nekem ilyeneket! – ordította Michael. – Ugyse ti csináltátok! Ugyse hiszem el! Nem fogadom el!
– ...hogy helyzetbe hozzon, hogy megfelelő arányban elegyedjék benned a rafináltság és a vonzerő, hogy felhívd magadra a figyelmét és elaltasd a gyanakvását...
– Ugyan, mit fárasztják magukat a beszéddel! – rivallt rájuk a magas apáca. Csilingeltek a vastag bőrövéről csüngő olvasók. – Javíthatatlan! Bízzák csak rám! Majd én kipofozom belőle a truccolást!
– Ez nem igaz! – mondta Michael, miközben takargatni próbálta a szemét a vakító lángok elől. A dobok dübörgése a halántékát hasogatta. – Nem ez a magyarázat! – kiáltotta. – Nem ez a végcél! – ordította túl a dobokat.
– Michael, én figyelmeztettelek! – csendült Bridget Marie nővér szánakozó hangocskája. A komisz apáca mögül leselkedett. – Megmondtam, hogy boszorkányok laknak azokon a sötét utcákon!
– Azonnal gyere ide, és igyál egy kis pezsgőt! – parancsolta Stella. És ne gerjeszd tovább ezeket a pokoli képeket! Aki földhöz van kötve, magának teremti meg a környezetét!
– Igen, te csinálod, hogy olyan csúnya itt! – panaszkodott Antha.
– Nincs itt semmiféle láng – mondta Stella. – Az csak a te fejedben van. Gyere, táncoljunk a dobszóra, ó, hogy megszerettem ezt a muzsikát! Úgy szeretem a dobjaidat, ezeket az őrült húshagyókeddi dobokat!
Michael csapkodott, a tüdeje égett, a melle majd szétrobbant.
– Nem hiszem el Ti csak az ő hecce vagytok, ő trükközik és kóklerkedik...
– Nem, mon cher! – tiltakozott Julien. – Mi vagyunk a válasz és a végcél.
– Mindig is mi voltunk! – Mary Beth a fejét csóválta és búsan nézett rá.
– Fenéket vagytok!
Végre sikerült feltápászkodnia. Kitépte magát az apáca markából, lebukva kicselezte a következő pofont, átsiklott az apácán, átrontott Julien sűrűsödő alakján, pillanatnyi vakság után kiszabadult, nem törődve a dobolással, a hahotával.
Az apácák szorosabbra zárták a kört, de ő áttört. Semmi sem állíthatta meg. Látta a kiutat, meglátta a kulcslyuk-ajtón beömlő fényt!
– Nem hiszem el, úgysem hiszem el...
– De drágám, gondolj az első vízbefúlásodra! – termett mellette Deborah, és meg akarta ragadni a kezét. – Ezt magyaráztuk korábban is, mikor halott voltál, hogy szükségünk van rád, bele is egyeztél, de mi persze tudtuk, hogy csak élni akarsz, és hazudsz nekünk, valamint azt is tudtuk, hogyha nem feledtetjük el veled, sose teljesíted be...
– Hazugság! Lasher hazugságai! – Kitépte magát.
Már csak pár méter az ajtóig! Sikerülni fog! Megbotlott, mert itt megint testek borították a padlót, hátakon, vállakon, fejeken kellett gázolnia, marta a szemét a füst, de közeledett az ajtóhoz.
Az ajtóban pedig egy alak állt, és ő ismerte azt a sisakot, azt a hosszú köpenyt, az egész szerelést. Igen, ráismert, nagyon ismerős volt neki.
– Jövök! – kiáltotta. De alig mozgott a szája.
A hátán feküdt. Testét késekkel szabdalta a fájdalom. A csend ráfagyott. A magasban kábítóan kéklett az ég.
Fölötte azt mondta az ember:
– Jól van, fiam, lélegezz!
Igen, ismerte azt a sisakot és a köpenyt, mert ez a tűzoltók szerelése, és a medence partján hevert, a jéghideg kockaköveken, égett a melle, keze-lába fájt, és egy tűzoltó hajolt föléje, az szorította a szájára a műanyag maszkot, az fújtatta mellette az oxigént, egy tűzoltó, akinek pont olyan volt az arca, mint az apjának, és ez az ember megint azt mondta:
– Ez az, fiam, lélegezz!
Ott állt fölötte a többi tűzoltó, nagy árnyalakok a mozgó felhők előtt, azonnal meg lehetett ismerni őket a sisakjukról és a köpenyükről, közösen biztatták, az apjához nagyon hasonló hangon.
Égetett, horzsolt minden lélegzet, de ő csak azért is teleszívta a tüdejét, és mikor fölemelték, behunyta a szemét.
– Itt vagyok, Michael – mondta Aaron. – Maga mellett.
Iszonyúan fájt a melle, a kín nyomta a tüdejét, elzsibbasztotta a karját. Ám a sötétség tiszta, csendes volt, és a hordágy szinte röpült a kerekein.
Vitatkozás, beszéd, recsegnek azok az adóvevők. Nem fontos. Kinyitotta a szemét, látta fönt a villogó eget. Jég csöpögött a ráncosra fagyott bougainvilleáról, meghalt minden virága. Ki a kapun, szökdécselnek a kerekek a rázós macskaköveken.
Valaki erélyesen rányomta az arcára a maszkot, miközben beemelték a mentőautóba.
– Kardiológia intenzív, most jövünk, készítsék... – Pokrócok borulnak rá.
Ismét Aaron hangja, aztán valaki másé:
– Francba, már megint fibrillál! Indíts!
Csapódott a mentő ajtaja, Michael kissé félredőlt, amikor az autó elindult.
Az ököl lecsapott a mellére, egyszer, kétszer, háromszor. Oxigén hideg nyelve nyaldosott ütemesen a maszkból.
Még mindig süvít a riasztó, vagy talán a mentő szirénája vijjog így a távolból, mint a mérges madarak hajnalban, a varjak, amelyek úgy szoktak károgni a nagy tölgyeken, mintha a rózsás égboltról kaparnák a csend sűrű, sötét moháját.

 

 

 

EPILÓGUS

 

ÖTVENHÁROM

VALAMIKOR ESTEFELÉ tudta meg, hogy az életveszélyes esetek osztályán van, mert a szíve megállt a medencében, aztán befelé jövet, és harmadszor az intenzív osztályon. Most már beállították a szívverését egy lidokain nevű, erős szerrel, attól ilyen ködös az agya és töredezettek a gondolatai.
Aaront minden órában beengedték öt percre. Viv néni is járt nála. Jött Ryan.
Különféle arcok tűntek föl az ágya mellett, különféle hangok szóltak hozzá. Megint világos volt, amikor az orvos közölte vele, hogy ilyen esetben számítani kell a gyengeségre. A jó hír az, hogy viszonylag csekély kár esett a szívizomban; máris felépülőben van. Majd tovább kapja a szívritmus-szabályozókat, a vérhígítókat, a koleszterin-oldókat. Pihenés, gyógyulás – ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hallott, mielőtt újra elmerült.
Valamikor szilveszter előtt kapta meg a magyarázatot. Addigra csökkentették a gyógyszereket, így meg is értette, amit hallott. Az érkező tűzoltóautó egy lelket sem talált, csak a riasztó visított. És nemcsak az üvegvédők miatt, de valaki megnyomta a pótgombokat is, amelyek a tűzoltóságot, a rendőrséget és a mentőket riadóztatták. A tűzoltók berontottak a kapun, meg sem álltak a hátsó kertig, ahol rögtön kiszúrták a tárva-nyitva álló franciaajtók előtt az üvegcserepet, a verandán a felborított bútorokat és a kockaköveken a vért. Utána fedezték föl, hogy az úszómedencében, közvetlenül a víz felszíne alatt egy sötét alak lebeg.
Aaron nagyjából akkor futott be a rendőrséggel együtt, amikor Michaelt kihúzták. Átkutatták a házat, de nem találtak senkit, csak érthetetlen vérfoltokat. Látszott, hogy valami tűz is lehetett. Az emeleten kirángatták a fiókokat, kinyitogatták a szekrényeket, félig becsomagolt bőrönd hevert az ágyon. Egyébként nem volt jel, ami dulakodásra utalt volna.
Ryan állapította meg a délután folyamán, hogy eltűnt Rowan Mercedes sportkocsija, kézitáskája, személyi okmányai. Sehol sem lelték az orvosi táskáját, noha a rokonság bizonyosra vette, hogy volt neki ilyen.
Összefüggő magyarázat híján a család pánikba esett. Ahhoz még korán lett volna, hogy bejelentsék Rowan eltűnését, ennek ellenére a rendőrség elkezdte a nem hivatalos vizsgálatot. Éjfél előtt rábukkantak az autóra a repülőtér parkolójában, hamarosan kiderült, hogy délurán Rowan két jegyet vásárolt New Yorkba, ahová a gépe menetrend szerint megérkezett. Egy tisztviselő emlékezett Rowanra, és arra is, hogy egy magas férfival utazott. A légikísérők emlékeztek mindkettejükre; végigitták és -beszélgették az utazást. Semmi sem mutatott erőszakra vagy bűncselekményre. Így a család csak várhatott, hogy vagy Rowan ad hírt magáról, vagy Michael magyarázza meg, mi történt.
Három nappal később, december 29-én Rowan táviratozott Svájcból, és közölte, hogy egyelőre Európában fog időzni, majd később rendelkezik személyes ügyeiről. A távirat olyan kódszavak sorozatát tartalmazta, amelyet csak az örökösnő, illetve a Mayfair és Mayfair ismert, az érintett felek megelégedésére igazolva, hogy valóban Rowan küldte a táviratot.
Ugyanezen a napon arról is rendelkezett, hogy jelentős összeget utaljanak át egy zürichi bankhoz. Ismét a megfelelő kódszavakat használta, a Mayfair és Mayfair pedig nem vitathatta Rowan rendelkezéseit.
Január hatodikán, amikor Michaelt átvitték az életveszélyes esetek osztályáról egy különszobába, bejött meglátogatni Ryan, aki roppant zavartan és feszengve, de a lehető legtapintatosabban átadott néhány üzenetet.
Rowan „bizonytalan időre” távol lesz. Pontos tartózkodási helyét nem ismerik, de egy párizsi ügyvédi irodán át rendszeres kapcsolatot tart fent a Mayfair és Mayfairrel.
Az Első utcai ház kizárólagos tulajdonosa mostantól Michael. Egyetlen családtag sem vonhatja kétségbe teljes és kizárólagos jogát az ingatlanra. Az övé, és az övé is marad élethossziglan, utána pedig törvény szerint visszatér a hagyatékba.
Ami a kiadásait illeti, korlátlanul rendelkezhet Rowan forrásaival. Más szavakkal annyit költhet, amennyit akar.
Michael egy szóval sem válaszolt.
Ryan biztosította, miszerint ő azért van, hogy teljesítse Michael minden kívánságát, hogy Rowan egyértelműen és hosszasan rendelkezett, amelyeket a Mayfair és Mayfair a legapróbb részletig végre fog hajtani. Mire Michael hazatér, gondoskodnak róla, hogy meglegyen minden kényelme.
Michael alig hallotta, mit mond. Fölösleges lett volna elmagyaráznia, akár Ryannak, akár másnak, a helyzet mérhetetlen iróniáját, vagy hogy miként spulnizza napról-napra életének eseményeit, fordulatait a kábultra gyógyszerezett agy, visszafejtve a fonalat az első emlékekig.
Ha behunyta a szemét, őket látta megint, lángban-füstben, a Mayfair-boszorkányokat. Hallotta a dobok dübörgését, beszívta az égésszagot, hallotta Stella fülsértő nevetését.
Aztán elillant az egész.
Visszajött a csend, ő újra kisgyerekként gyalogolt az anyja mellett az Első utcában azon a rég elmúlt húshagyókeddi estén, és azt gondolta: De szép ház!
Valamivel később, amikor Ryan abbahagyta a beszédet, és csak nézte türelmesen Michaelt, miközben bizonyára kérdések özöne gomolygott az agyában, amelyeknek félt hangot adni, Michael megkérdezte, nagyon haragszik-e a család, hogy ő a házban lakik, nem akarják-e, hogy lemondjon róla?
Ryan kifejtette, hogy nem haragszanak. Remélik, hogy Michael a házban fog lakni. Remélik, hogy Rowan hazatér, és esetleg kibékülnek. Aztán nagy zavarba jött, és azzal folytatta, leverten, félszegen, rekedt hangon, hogy a család „egyszerűen nem érti, mi történt.”
Lehetséges válaszok sokasága nyargalt át Michael agyán. Hűvös messzeségből hallotta magát, amint rejtélyes megjegyzéseket hullat, zsíros tápot nyújtva a családi legendáriumnak; homályos célzásokat tesz a tizenharmadikra, az ajtóra és az emberre, amelyeken évekig el lehet csemcsegni pázsitokon, vacsorákon, ravatalozókban. Ami persze elképzelhetetlen. Egy szót sem szabad szólnia.
Annyit mondott, szilárd meggyőződéssel:
– Rowan vissza fog jönni. – És ettől kezdve nem nyitotta ki a száját.
Másnap délelőtt, amikor Ryan újból bejött, mégis kért egyetlen dolgot: hogy Vivian néni, ha akar, átköltözhessen a házba. Ezek után nincs értelme, hogy a néni külön lakjon a Szent Károly úton. És annak is örülne, ha Aaront vendégül láthatná a házban.
Ryan hosszas jogászi érveléssel bizonygatta, hogy a ház Michaelé, Michaelnek pedig senkitől sem kell engedélyt vagy jóváhagyást kérni az Első utcával kapcsolatos kívánságait – úgy a kicsiket, mint a nagyokat – illetően. Ezt még kiegészítette azzal a szíve legmélyéből fakadó óhajjal, hogy Michael „az égvilágon mindenben” forduljon csak hozzá.
Ezután csend lett, és akkor Ryan összeomlott. Azt mondta, fel nem foghatja, hogy ő vagy a család mikor játszották el Rowan bizalmát. Rowan elkezdett irtóztató összegeket kivonni a kezelésükből. A Mayfair Gyógyintézet terveit leállították. Egyszerűen nem érti, mi történt!
– Nem te vagy a hibás – mondta Michael. – Semmi részed benne. Hosszú percek után, mialatt Ryan csüggedt értetlenséggel ült, és láthatólag szégyellte a kitörését, hozzátette: – Vissza fog jönni. Majd meglátod. Még nincs vége.
Február tizedikén Michaelt elbocsátották a kórházból. Még mindig nagyon gyenge volt, de a szívizom állapota jelentősen javult. Egyébként egészségesnek nyilvánították. Fekete limuzin vitte őt és Aaront a felsővárosba.
Az autót egy Henri nevű, erősen kivilágosodott fekete férfi vezette, aki a régi gargonniére-ben fog lakni, Deirdre tölgyfája mögött, mint mindenes.
Derűs, meleg nap volt. Rögtön karácsony után megint jött egy kemény fagy, és volt több felhőszakadás, ám ma már tavasziasra fordult az idő, a kertben szirmot bontottak a rózsaszín és vörös azaleák. Az olajfa gyönyörű zöld leveleket hajtott a fagy után, és a tölgyfa is üde, új színbe öltözött.
Mindenki nagyon örül, fejtette ki Henri, mert „hamarocskán” itt a húshagyókedd. Nemsokára kezdődnek a felvonulások!
Michael körbejárta a kertet. A halott trópusi növényeket eltakarították, de a fagytól fekete csonkokból már ütköztek a banán friss hajtásai, sőt még a gardénia is magához tért: elhullatta barnára aszott levelét, és újat növesztett, sötéten csillogót. A keszeg selyemmirtusz fák még kopaszak voltak, de hát erre számítani lehetett. A kerítés mellett sötétpiros virágba borultak a kaméliák, és a tulipánmagnóliák épp most hullatták el tálszerű, jókora kelyheiket: rózsaszín sziromszőnyeg borította a kockaköveket.
Ragyogó tisztaság és tökéletes rend volt a házban.
Vivian néni beköltözött Carlotta egykori hálószobájába; Eugenia továbbra is az emelet hátsó részében lakott, a konyhai lépcső mellett.
Aaron elfoglalta a második hálószobát a homlokzaton, azt, amely Millie drágáé volt valamikor.
Michael nem akart visszamenni az első hálószobába, ezért az északra néző nagy hálószobát készítették elő neki. Egész barátságos lett, még Deirdre hajdani, magas támlájú ágya is, mert telerakták fehér párnákkal és takarókkal. Michael főleg az északra néző kis tornácot szerette, mert ki lehetett ülni az öntöttvas asztalhoz, ahonnan beláthatta a sarkot.
A látogatók napokig egymásnak adták a kilincset. Jött Bea Lilyvel, azután Cecilia és Clancy Pierce-szel, majd Randall Ryannel, aki aláírni való papírokat hozott, és jöttek mások is, akiknek a nevére Michael nem nagyon emlékezett. Időnként beszélt hozzájuk, időnként hallgatott. Aaron nagyon ügyesen helyettesítette az ilyen dolgokban, és Vivian néni is remekül értett a vendégfogadáshoz.
A rokonság észrevehető zaklatottságról tett tanúságot. Valahogy megszeppentnek, kényszeredettnek és riadtnak tűntek. Mintha feszélyezte, sőt néha mintha még idegesítette is volna őket a ház.
Michaelt nem. A ház üres és – legalábbis neki – tiszta volt. Ismert benne minden javítást, minden kikevert árnyalatát a festéknek, minden darab helyreállított stukkót és falburkolatot. Ez volt élete legnagyobb teljesítménye, a réz esőcsatornáktól a fenyőfa padlóig, amelyet maga maratott le és festett újra. Ő klasszul érezte magát itt.
– Örömmel látom, hogy nem viseled már azt a borzalmas kesztyűt! – mondta Bea egy vasárnapon, második látogatásán. A hálószobában beszélgettek.
– Nem, nincs szükségem rájuk – mondta Michael. – Ez nagyon furcsa, de az úszómedencei baleset óta a kezem visszatért a normális állapotba.
– Már nem látsz dolgokat?
– Nem – felelte a férfi. – Lehet, hogy nem használtam helyesen az erőt. Lehet, hogy nem a megfelelő időben használtam, így hát elvétetett tőlem.
– Hát ez direkt úgy hangzik, mint egy áldás – jegyezte meg Bea, miközben nagyon igyekezett leplezni a zavarát.
– Most már nem érdekes – mondta Michael.
Aaron kikísérte Beatrice-t. Igazán merő véletlenségből tévedt oda Michael a lépcső tetejére épp akkor, amikor Bea azt sírta Aaronnak:
– Tíz évet öregedett! – Könyörgött Aaronnak, mondja el, hogyan történt ez a tragédia. – Tényleg azt kell hinnem, hogy átok ül ezen a házon! Süt belőle a gonoszság! Sohasem lett volna szabad a fejükbe venniük, hogy itt akarnak lakni! Meg kellett volna akadályoznunk! Rá kellene beszélnie, hogy menjen innen!
Michael visszatért a hálószobába, és becsukta az ajtót.
Belenézett Deirdre régi öltözőasztalának tükrébe, és megállapította, hogy Bea igazat mondott. Öregebbnek látszik. Eddig észre se vette, hogy megszürkült a halántéka, és itt is, ott is keveredik a hajába egy kis szürke. Meg talán néhány új barázda is van az arcán. Vagy sok. Főleg a szeme körül.
Elmosolyodott. Csak most vette észre, mit vett föl ma délután: bársony hajtókájú, sötét szatén házikabátot, amelyet Bea küldött neki a kórházba. Ezt készítette ki Viv néni. Nohát, hogy ilyet viseljen Michael Curry, a srác az Ír Csatornától! Inkább Maxim de Winterhez, Manderley urához illene. Búsan mosolygott a tükörképére. Milyennek is látszik a dérrel a halántékán? Disztingváltnak.
– Eh bien, Monsieur... – mondta, és iparkodott olyan hangot megütni, amilyet Julientől hallott a San Franciscó-i utcán. Még az arckifejezése is megváltozott. Úgy érezte, van benne egy csipet Julien rezignációjából.
Ez természetesen az ő Julienje volt, akit a buszon látott, és aki megjelent Richard Llewellyn álmában. Nem az arcképek dévajul mosolygó Julienje, vagy a füstös-tüzes gyehenna fenyegetően kacarászó Julienje. Olyan hely különben sem létezik.
Lement a lépcsőn, lassan, ahogy az orvos utasította, és belépett a könyvtárba. Az asztal üresen állt, amióta letakarították Carlotta halála után, így Michael kinevezte a sajátjának. Itt tartotta a noteszét, a naplóját.
Ez ugyanaz a napló volt, amelyet akkor kezdett írni, amikor először járt Tölgyes Rejtekben. Azóta is vezette, majdnem mindennap írt bele, mert ez volt az egyetlen hely, ahol őszintén kifejthette érzéseit a történtekkel kapcsolatban.
Aaronnak természetesen elmondott mindent, mert Aaron az egyetlen, akinek mindent el fog mondani.
Ám ezzel együtt szüksége volt a csendes, szemlélődő kapcsolatra az üres papírral, amelyen kiönthette a szívét. Olyan jó itt ülni, csak hébe-hóba vetve egy-egy pillantást a csipkefüggönyön át a járókelőkre, akik a Szent Károly útra tartottak, hogy megnézzék a Vénusz-parádét. Már csak két nap húshagyókeddig.
Azt az egyet nem szerette, hogy időnként idáig hallatszott a csendben a dobolás. Tegnap is ez történt. De utálta!
Ha elfáradt az írásban, levette a polcról a Nagy Várakozások -at, letelepedett a bőrpamlagra a kandalló mellé, és olvasni kezdett. Mindjárt belép Eugenia vagy Henri, és hoz valami harapnivalót, amit ő vagy megeszik, vagy nem.

 

 

ÖTVENNÉGY

„KEDD, FEBRUÁR huszonhetedike, húshagyókedd éjszakája. Sose fogom elhinni, hogy igazi látomás volt, amit másodjára láttam.
Most és a jövőben is ragaszkodom hozzá, hogy Lasher fabrikálta. Azok nem a Mayfair-boszorkányok voltak, mert ők nincsenek itt, nem a földhöz kötve várják, hogy átjöhessenek az ajtón, bár amíg éltek, Lasher hazudhatott nekik ilyesmit a paktum keretében, amellyel kicsikarta együttműködésüket.
Hiszem, hogy haláluk után vagy megszűntek létezni, vagy a bölcsesség magasabb szintjére kerültek, ahonnan nem szándékoznak beleszólni földi tervezgetésekbe, hacsak nem azért, hogy meghiúsítsák.
Ilyen kísérlet volt, amikor Julien és Deborah először jött el hozzám.
Szóltak a Rowan megrontására szőtt tervről, és arra kértek, avatkozzam közbe, hogy Lasher ne csábíthassa el hazugságaival. Azért kellett hazatérnem San Franciscóból, hogy megpróbáljak közbeavatkozni.
Azért hiszem ezt, mert nem létezik más értelmes magyarázat. Sose álltam volna rá olyan gonoszságra, hogy nemzzek egy gyermeket, akiben az a kapzsi szörnyeteg megtestesülhet. És ha valaha is része lettem volna ilyen förtelemnek, akkor nem lelkes céltudatossággal, hanem halálos rémülettel ébredek, undorodva azoktól, akik ilyesmire használtak.
Nem, ezt az utolsó, lidérces látomást Lasher gerjesztette a földhöz kötött, visszataszító, tudatlan, ördögi kísértetekről. Azzal, hogy a látomásban szerepeltette az apácákat, elárulta magát, nem tudom, Aaron miért nem érti. Mert az apácáknak végképp nem volt keresnivalójuk benne, csakúgy, mint a Comus-parádé dobjainak. Ezek az én gyermekkori félelmeimből táplálkoztak.
Az egész gyehennai jelenetet a gyermekkori félelmeimből és szorongásaimból szivattyúzta ki, aztán összekeverte a Mayfair-boszorkányokkal, csinálva nekem egy poklot, hogy adjam föl minden reményemet, és fulladjak meg végleg.
Ha bejött volna a terve, és csakugyan meghalok, szertefoszlott volna a pokol látomása, és talán, de csak talán, egy későbbi létezésben megkapom az igazi magyarázatot.
Ám ezt az utóbbit nehéz elképzelni, mert nem haltam meg. Így azzal, hogy élek és itt vagyok, megkaptam a második esélyt Lasher megállítására Végül is Rowan tudja, hogy itt vagyok, és nem hihetem, hogy végképp kihalt belőle az irántam való szerelem. Minden érzékem az ellenkezőjét kiáltja.
Nemcsak tudja, hogy várok, de akarja is, hogy várjam, különben miért adta volna nekem a házat? A maga módján így kérte, hogy maradjak, és továbbra is higgyek benne.
Ám nagyon félek, hogy most, miután az a kapzsi lény testté lett, bántani fogja Rowant. El fog érkezni egy pontra, amikor nem lesz szüksége Rowanra, és akkor szabadulni akar majd tőle. Csak abban reménykedhetem és azért imádkozhatom, hogy Rowan elpusztítsa, mielőtt ez megtörténik, mert minél tovább töprengek rajta, annál inkább belátom, milyen nehéz lesz ez neki.
Rowan mindig is megpróbálta a tudtomra adni, hogy benne megvan a hajlam a gonoszra, ami belőlem hiányzik. Persze nem vagyok az az ártatlan, akinek hisz, és ő sem igazán gonosz, csak az, aki: szigorúan tudományos lángelme. Kizárólag tudományos szempontból szeretett bele a dolognak a sejtjeibe, tudom, hogy így van, és most tanulmányozza őket.
Tanulmányozza az egész szervezetet, miként működik, hogyan mozog a világban, valóban tökéletesített változata-e az embernek, és ha igen, mit jelent a tökéletesítés, és miként lehet jóra használni?
Azt se értem, miért nem tudja ezt elfogadni Aaron. Mélységesen együttérző, de diplomatikus. Ez a Talamasca tényleg egy szerzetesi bagázs.
Aaron azóta is győzköd, hogy menjek vele Angliába, de ez képtelenség.
Sose tudnék náluk élni. Túlságosan passzívak és túlságosan elméletiek.
Egyébként is életbevágóan fontos, hogy itt várjam Rowant. Végül is még csak két hónap telt el, és talán éveket is igénybe vesz, hogy Rowan rátaláljon a megoldásra. Összevissza harminc éves, ami a mai világban igazán fiatalnak számít.
Mivel pedig ismerem, és én vagyok az egyetlen, aki igazán ismeri, meg vagyok győződve róla, hogy Rowan előbb-utóbb elindul az igazi bölcsesség felé.
Én így fogom föl, ami történt: a Mayfair-boszorkányok földhöz kötött bokra nem létezik, sohasem létezett, a paktum pedig hazugság volt. Akik az első látomásban megjelentek előttem, jók voltak, és abban a reményben küldtek ide, hogy véget vethetek a gonosz uralmának.
Haragszanak most rám? Elfordultak tőlem, mert kudarcot vallottam?
Vagy elismerik az iparkodásomat, tudomásul veszik, hogy nem használhattam más eszközt, csak amim van, és talán ők is látják, mint én, hogy Rowan vissza fog térni, és a történet még nem ért véget?
Nem tudom, annyit tudok, hogy a házban nem lappang a gonosz, a szobákban nem lesnek kísértetek. Ellenkezőleg, csodálatosan tiszta és fényes, olyan, amilyennek szánták.
Lassan átnézem a padlást, ahol érdekes dolgokra bukkanok. Megtaláltam Antha novelláit, lenyűgözők. Elüldögélek a második emeleti szobában, olvasom őket a napfényes ablak mellett, és érzem a közelemben Anthát, nem a kísértetet, hanem az élőt, aki ezekben a remek mondatokban próbált hangot adni szenvedésének, küzdelmeinek és a boldogságnak, hogy, ha csak rövid időre is, szabad lehetett New Yorkban.
Ki tudja, mit találok még? Talán Julien önéletrajza is ott bújik meg egy gerenda mögött.
Csak lenne több energiám, csak ne kellene olyan lassan csinálnom mindent, csak ne jelentene ilyen robotot még az is, hogy körbejárom a kertet!
Pedig nincs még egy ilyen gyönyörű hely a sétára. Mindig tudtam róla.
Ezekben a meleg napokban látványosan megújult a régi rózsakert, és épp tegnap mondta Viv néni, hogy öregségére mindig is gondozni való rózsákat álmodott magának, tehát mostantól ő ápolja a rózsatöveket, csak egy kis segítségre lesz szüksége a kertésztől, aki úgy látszik, még emlékszik »az öreg Belle kisasszonyra«, a virágok egykori istápjára, és telebeszélte a néni fejét a mindenféle rózsafajták neveivel.
Nagyszerű, hogy Viv néni ilyen boldog itt!
Magam inkább a vadabb, szilajabb virágokat kedvelem. Múlt héten, miután fölszerelték Deirdre régi tornácára az új szúnyoghálót, és beszereztem hozzá egy új hintaszéket, észrevettem, hogy ismét erőteljesen terjeszkedik a lonc; a korlátról fut föl a kovácsoltvasra, úgy, mint mikor először jártam itt.
Az ágyásokban, a kifinomult kaméliák tövében ismét előbujt a csodatölcsér és a pici lantana, amelyet szalonnás tojásnak hívtunk barna-narancsszín virágairól. Szóltam a kertészeknek, hogy ne nyúljanak hozzájuk.
Hadd legyen olyan vad a kert, mint régen. Jelenleg túlságosan uralkodnak benne a minták.
Séta közben úgy érzem, rombuszokról háromszögekre, háromszögekről négyzetekre hágok. Azt akarom, hogy lágyabban ússzon a zöld homályban, úgy, ahogy emlékezetem őrzi a Kertvárost.
Továbbá nem elég zárt. Ma, mikor falkákban trappoltak az emberek a Szent Károly felé, hogy lássák a király vonulását, vagy csak mutogassák a karneváli jelmezüket, túlságosan sokan bámultak be a kerítésen. A kertnek titkolódzóbbnak kell lennie.
Erről jut eszembe, roppant furcsa dolog történt ma este.
Ám előbb hadd írjam le röviden a napot, tekintve, hogy ma ünnepeltük húshagyókeddet.
A Mayfair-légió korán befutott, mivel a Király menete tizenegy körül volt várható a Szent Károly úton. Ryan szervezett mindent, kilencre a reggeliző svédasztalt, délre könnyű ebédet, és egy bárt, ahol egész nap főtt a kávé és a tea.
Maga volt a tökély, főleg, hogy nekem egy szalmaszálat sem kellett keresztbe tennem; hébe-hóba lejöttem a lifttel, jattoltam, puszit adtam néhány arcra, majd fáradságra hivatkozva, ami nem is volt hazugság, visszamenekültem az emeletre pihenni.
Így kell vezetni ezt a házat! Főleg, ha itt van Aaron, aki segít, és Viv néni, aki élvez minden percet.
Az emeleti verandáról figyeltem a gyerekeket, ahogy futkosnak ide-oda a ház és a Szent Károly-út között, játszadoznak a pázsiton, sőt, még úszkálnak is, hiszen olyan szép az idő! Én a közelébe nem mennék a medencének, nincs az a pénz, ám őket jólesett elnézni pancsolás közben, tényleg jólesett.
Csodálatos érzés, hogy mindezt a ház teszi lehetővé, akár itt van Rowan, akár nincs. Akár itt vagyok, akár nem.
Ám öt óra tájban, amikor kezdett kifulladni a mulatság, néhány gyerek elszundított, és mindenki a Comust várta, az én kellemes békémnek és nyugalmamnak is vége szakadt.
Arra néztem föl a Háború és béké -ből, hogy ott áll Aaron és Viv néni.
Ki se nyitották a szájukat, már tudtam, mit fogok hallani.
Fel kellene öltöznöm, ennem kellene valamit, legalább kóstoljam meg a sómentes fogásokat, amelyeket Henri annyi gonddal főzőcskéz. Le kellene jönnöm.
És legalább a Szent Károly útig sétáljak el, mondta Viv néni, hogy lássam a Comust, ami az utolsó nagy parádé húshagyókedd estéjén.
Mintha nem tudnám!
Aaron csak hallgatott, de most megkockáztatta, hogy talán jót tenne, ha megnézném ennyi év után a felvonulást; eloszlathatná a Comus köré szövődött misztikumot, és természetesen ő ott lesz mellettem egész idő alatt.
Nem tudom, mi ütött belém, de igent mondtam.
Sötét öltönyt vettem, nyakkendővel és az összes cugehőrrel, megfésültem izgalmasan őszülő hajamat, és lementem, kínosan feszengve a pizsamák és házikabátok hetei után. A Mayfairek tucatjai nagy ölelésekkel, csókokkal, meleg üdvözlésekkel fogadtak, elmondták, hogy milyen jól nézek ki, mennyivel jobban nézek ki, és az összes ilyen fárasztó, bár jó szándékú megjegyzéseket.
Michael, a szívbeteg kripli! Attól kifulladtam, hogy lejöttem a lépcsőn!
Na szóval, fél hétkor Aaron oldalán baktattam a Szent Károly út felé, mert Viv néni előrement Bea, Ryan és egy regiment Mayfair társaságában, és persze doboltak, verték azt az ördögi kádenciát, mintha máglyára ítélt boszorkány kordéját kísérnék a vesztőhelyre.
Utáltam tiszta szívemből, utáltam a fényeket, de Aaronnak igaza volt.
Meg kellett néznem. Mellesleg nem is féltem igazán. Az utálat nem azonos a félelemmel. Tökéletesen higgadt maradtam utálkozás közben.
Nem volt nagy tömeg, lévén, hogy végére járt a nap és a szezon, így bőven kínálkozott kényelmes hely a semleges terepen, az egész napos hajcihőben letaposott, teleszemetelt füvön. Egy trolibusz vezetékoszlopánál kötöttem ki, annak támaszkodva néztem, hátam mögött összekulcsolt kezekkel, amint előgördülnek a kocsik.
Ijesztőek voltak, ugyanolyan ijesztőek, mint gyerekkoromban, a papírmasé behemótok, amint lassan rezegve úsztak lefelé az úton, az ujjongó tömeg feje fölött!
Emlékszem, hétéves koromban hogy lebaltázott a papa: »Michael, te nem félsz semmitől, ami igazi, ugye? Akkor ezt a butaságot is le kell győznöd, hogy így félsz a parádéktól!« Természetesen igaza volt. Addigra olyan iszonyatosan féltem, hogy szabályos bőgőmasina lett belőlem, teljesen tönkretettem a húshagyókeddjüket. De nemsokára túltettem magamat rajta. Vagy legalábbis, ahogy idősebb lettem, megtanultam titkolni a félelmemet.
No és mit láttam most, mikor a fáklyavivők pávásan masíroztak felénk azokkal az isteni, büdös fáklyákkal, hangosabban dübörgött a dob és feltűnt az első büszke gimnáziumi rezesbanda?
Mindössze egy duhaj látványosságot, nem igaz? Először is sokkal világosabb volt, hála az utcai lámpáknak, a fáklyákat csak a nosztalgia miatt vették bele, nem világítás céljára, és a doboló fiúk-lányok se voltak mások, mint szemrevaló, kedves fiatalok.
Aztán nagy sivalkodás-éljenzés közepette feltűnt a király kocsija, egy magas, fényes, pompásan kidekorált trónus, és rajta a király, aki ugyancsak egész jól festett ékköves koronájával, maszkban, hosszú, göndör parókában. Micsoda pazarlás ennyi bársony! És persze lengette a jogarát, méghozzá olyan tökéletes hidegvérrel, mintha nem is a világ egyik legfurább látványosságán szerepelne.
Ártalmatlan volt, olyan ártalmatlan. Semmi sötét rettenet, senkit se vittek a vesztőhelyre. A kis Mona Mayfair hirtelen megrángatta a kezemet, hogy nem venném-e föl a vállamra, mert apu azt mondja, elfáradt.
Hát persze, válaszoltam én. Kemény vállalkozás volt a nyakamba emelni, aztán fölállni vele, nem is tett jót az öreg ketyegőnek – majdnem belehaltam! – de megcsináltam, Mona pedig istenien mulatott, miközben visongva kapkodott az üveggyöngyök és műanyagkelyhek után, amelyeket az elvonuló kerekes dobogókról zúdítottak ránk.
De micsoda szép, régimódi dobogók voltak! Épp mint gyerekkorunkban, jegyezte meg Bea, semmi gépi vagy elektronikai modem ketyere, csak a kedves, barokkos összeállítások törékeny, remegő fákból, virágokból, madarakból, minden gyönyörűen kiadjusztálva szikrázó sztaniollal.
Az atlaszruhás álarcosok serényen dobálták a bigyókat és bizsukat a nyújtózó kezek tengerébe.
Aztán egyszer ennek is vége lett. Véget ért a húshagyókedd. Ryan lesegítette a vállamról Monát, és megpirongatta az alkalmatlakodásért, mire én tiltakoztam, hogy én is jól szórakoztam.
Lassan ballagtunk Aaronnal a többiek mögött a ház felé, ahol pezsgő és muzsika mellett folytatódott a buli, amikor ez a furcsa dolog történt:
Szokásom szerint körbejártam a sötét kertet, élveztem a gyönyörű, fehér azaleákat, a kedves petúniákat és a többi évelő virágot, amelyeket a kertészek ültettek a gruppokba. Ma észleltem az élet első jeleit a pázsit végében levő, nagy selyemmirtuszon. Parányi zöld levelekbe burkolózott, bár a holdfénynél még mindig kopasz csontváznak látszik.
Néhány percig álltam a fa alatt, az Első utcát néztem, ahol a vaskerítésen túl az utolsó csellengők jöttek visszafelé a Szent Károly útról. Éppen azon morfondíroztam, megengedhetek-e magamnak egy cigarettát itt, ahol senki sem kap rajta és nem akadályozhatja meg, aztán persze eszembe jutott, hogy nincs is cigarettám, mert Aaron és Viv néni az összeset kidobta a doktor parancsára.
No szóval, gondolataimba elmerülve élveztem a tavaszi meleget, amikor arra rezzentem fel, hogy az utcán egy mama siet a gyerekével, és a gyerek, ahogy meglátott, rám szögezte a mutatóujját, és mondott valamit az anyjának »arról az emberről.«
Arról az emberről.
Ellenállhatatlan nevethetnékem támadt tőle. Én voltam »az az ember«. Helyet cseréltem Lasherrel! Én lettem az ember a kertben. Átvettem régi posztját és szerepét. Kérdés nem fér hozzá, hogy én vagyok a fekete ember az Első utcai házban! Ez olyan ironikus volt, hogy nem bírtam abbahagyni a nevetést.
Nem csoda, ha azt mondta a szemét, hogy szeret! Szerethet is. Ellopta a gyerekemet, a feleségemet, és ide plántált maga helyett. Elvette az életemet, nekem adta cserébe a kísértetjáró terepet. Hogyne szeretne!
Nem tudom, meddig álltam a sötétben, mosolyogva, csendesen nevetgélve, de lassacskán elfáradtam. Már a huzamosabb állás is fáraszt.
Akkor mérhetetlen szomorúság hullott rám, mert jelentést látszottak nyerni a minták, és arra gondoltam, talán mégis tévedtem, mégis vannak boszorkányok, és valamennyien elkárhozunk.
De ezt nem hiszem.
Folytattam éjszakai bóklászásomat, később búcsút vettem a kedves Mayfairektől, megígértem, hogy meglátogatom őket, ha majd jobban érzem magamat, és biztosítottam mindenkit, hogy pár hét múlva újabb nagy bulit tartunk Szent Patrik tiszteletére.
Végre lecsendesedett és kiürült az éjszaka, ahogy a Kertvárosban szokott, amitől még valószínűtlenebbnek rémlett a csiricsáré Comus, olyasminek, aminek ennyi komolyan vett felhajtással nem is lenne helye egy felnőtt világban.
Igen, azzal, hogy elmentem, legyőztem a régi fenevadat, Elhallgattattam a dobokat, nagyon remélem, hogy örökre.
És nem hiszem, hogy ki volt jelölve, meg volt tervezve, el volt rendezve az egész. Nem hiszem.
Nem hihetem, mert az eszem azt mondja, hogy képtelenség egy olyan rendszer, amelyben egy létező – legyen az isten, ördög, a tudatalattink vagy zsarnoki génjeink – dönt minden lélegzetvételről.
Az életnek a választások és a véletlenek kimeríthetetlen sokaságán kell alapulnia. Ha nem bizonyíthatjuk, akkor is hinnünk kell benne. Hinnünk kell, hogy változhatunk, hogy beleszólhatunk sorsunk alakulásába.
Másképp is alakulhattak volna a dolgok. Rowan megtagadhatta volna, hogy segítsen annak a valaminek. Megölhette volna. Még mindig megölheti. Bár fönnáll az a tragikus lehetőség is, hogy most, miután a lény testet öltött, Rowan nem tudja rávenni magát, hogy megölje.
Nem vagyok hajlandó ítélni Rowan fölött. A düh, amelyet iránta éreztem, mára elszállt.
Szabad akaratomból döntök úgy, hogy maradok. Itt várok Rowanra, és hiszek benne.
Krédómnak a Rowanba vetett hit az első cikkelye. Tűnjék akármilyen irdatlannak és bonyolultnak az események hálója, hasonlítson bármennyire is a macskakövek, baluszterek és kovácsoltvas rácsok ismétlődő mintájára, amely a földnek ezt a darabkáját uralja, én megtartom a hitet.
Hiszek a szabad akaratban, a mindenható erőben, amelynek birtokában úgy kormányozzuk magunkat, mintha valóban egy igazságos és bölcs Isten gyermekei lennénk, akkor is, ha nincs ilyen Legfelsőbb Lény. Szabad akaratunkból cselekszünk jót ezen a földön, függetlenül attól, hogy meg kell halni, és nem tudjuk, hová megyünk a halál után, lesz-e igazságszolgáltatás vagy magyarázat.
Hiszem, hogy ésszel is felmérhetjük, mi a jó, hiszek az emberek közösségében, ahol a sérelmek megbocsátása mindig fontosabb lesz a bosszúnál, hiszem, hogy a bennünket övező, gyönyörű világban mi képviseljük a legmagasabb és legkülönb fokozatot, mert egyedül mi láthatjuk és méltányolhatjuk a természet szépségét, mi tanulhatunk tőle, mi tudunk sírni érte, mi törekedhetünk a megóvására és a védelmére.
Végül hiszem, hogy mi jelentjük az egyetlen igazi erkölcsi erőt az anyagi világban, akik etikát és eszméket alkotunk, ezért olyan jóknak kell lennünk, mint az isteneknek, akiket hajdan teremtettünk, hogy vezéreljenek.
Hiszem, hogy erőfeszítéseink révén egyszer majd sikerül a földön megteremtenünk a mennyországot, mert erre törekszünk minden alkalommal, amikor szeretünk, amikor megöleljük egymást, amikor inkább alkotunk, mint pusztítunk, minden alkalommal, amikor fontosabbnak tartjuk a halálnál az életet, a természetellenesnél a természetest, még ha nehezünkre is esik a meghatározás.
És gondolom, végső soron abban is hiszek, hogy a legnagyobb szörnyűségek és a legiszonyatosabb veszteségek ellenére is megszerezhető a lélek békéje, ha hiszünk a változásban, az akaratban, és a véletlenben, hiszünk magunkban, hogy a balsorsban is gyakrabban fogunk helyesen cselekedni, mint helytelenül.
Mert miénk a hatalom és a dicsőség, mert képesek vagyunk látomásokra és eszmékre, amelyek végül erősebbek és tartósabbak lesznek nálunk.
Ez az én krédóm. Ezért hiszek a saját felfogásomban a Mayfair-boszorkányokról.
Persze, a Talamasca filozófusai előtt aligha állná meg a helyét. Talán még az aktába se kerülne bele. Ám én hiszek benne, már amennyire ez fontos, és erőt merítek belőle. Ha most kellene meghalnom, akkor se félnék, mert nem hiszem, hogy iszonyat vagy káosz vár reánk.
Ha egyáltalán létezik kinyilatkoztatás, annak csakis olyan jónak szabad lennie, amilyenek az eszményeink vagy a legkülönb gondolataink.
A természetben egyaránt van helye a láthatónak és a láthatatlannak. Abban a dologban, amely kibontja a szirmokat és havat hullat a földre, ugyanolyan szövevényes és gyönyörű, bölcs titoknak kell rejtőznie, mint a virágzó kaméliában vagy a felhőkben, amelyek tiszta fehéren gyülekeznek a fekete égen.
Mert ha nem, akkor akár a pokol összes ördögei is járhatják a táncot a szalonban. Akkor létezhet ördög, és nagyon kóser dolog másokat elégetni. Minden lehet.
Ám a világ túl gyönyörű ehhez.
Nekem legalábbis így tűnik, miközben ülök a szúnyoghálós tornácon a hintaszékben, és a szalonból kiszűrődő, távoli fénynél írok, most, hogy rég elült a húshagyókeddi lárma.
Csak a jóságra való képességünk lehet olyan klassz, mint a puha déli szellő, mint az eső illata, mely az imént eredt el, és halkan surrog a fényes leveleken, annyira gyöngéden, mintha látomása lenne csak az esőnek, amely ezüst szálakkal szövi át az ölelő sötétséget.
Gyere haza, Rowan. Várlak.”

 

 

 

ANNE RICE BŐVÜLŐ BIRODALMA

Kedves Olvasó! Most, hogy befejezted a Boszorkányok órája (The witching Hour) első részét[2], ideje megismerkedned a Mayfair-család ágával. A kötet második fele néhány hónap múlva fog megjelenni magyarul, és addig bőven lesz alkalmad belemerülni Anne Rice Birodalmának azon regényeibe, melyekről alább majd olvashatsz.
A Boszorkányok órája és folytatásai: a Lasher (Lasher) és a Táltos (Taltos) egy sorozatot alkotnak, melynek összefoglaló címe Mayfair-boszorkányok élete (Lives of the Mayfair Witches). Bár három regényről van szó, talán mégse hívjuk őket trilógiának, hiszen amint majd láthatjuk a Táltos magyarországi megjelenésekor – történet lezáratlan, és csak idő kérdése, hogy mikor teszi elénk az írónő a következő kötetet.
A Mayfair-kötetek magukban is önálló, kerek és egész (bár befejezetlen) sorozatot képeznek, ugyanakkor szerves részei egy nagyobb egésznek, melyet leginkább Anne Rice Misztikus Birodalmáik lehetne nevezni. Ezt a fiktív világegyetemet pedig a Mayfair regények, a Vámpírkrónikák, az Új vámpírtörténetek és még legalább egy könyv, A múmia együttes szövedéke építi fel.
Ez a hihetetlenül összetett világ lassan, fokozatosan kezdett kibomlani az olvasók szeme előtt, és a folyamat ma is tart. Az írónő tudatalattijában dolgozó erők, és a tudatos szerkesztés együttes munkájának gyümölcseként egy képzeletbeli birodalom működését definiáló szabályok születnek meg, miközben életre kelnek a birodalom lakói is: boszorkányok, szellemek és kísértetek, múmiák, vámpírok és táltosok. És Anne Rice világának sem időben, sem térben nincs látótávolságon belül a határa (talán nincs is neki), törvényei pedig nem dermesztik az eseményeket állóképpé, vagyis a birodalom lélekszáma a jövőben várhatóan növekedni fog.
Anne Rice 1976-ban az Interjú a vámpírral (Vámpírkrónikák, I. kötet) című regénnyel vetette el terebélyesedő birodalma magvát. Amikor a mag csírázni kezdett, 1985-ben megszületett a könyv folytatása, a Lestat, a vámpír , majd 1988-ban a harmadik epizód, A kárhozottak királynője . A magból szökkent szár azonban ekkorra törzzsé erősödött, és nyomban el is ágazott, mégpedig ugyanazon a ponton háromfelé. A masszív törzs A kárhozottak királynője után egyenesen folytatódott a következő vámpírregényben, A testrabló meséjé ben (The Tale of the Body Thief), de kihajtott két ág is ebből a pontból: az egyik irányba A múmia 1989-ben, a másik irányba a Boszorkányok órája 1990-ben. A múmiaág azóta változatlan méretű, a boszorkányág viszont 1993-ban a Lasher és 1994-ben a Táltos megjelenésével tovább növekedett. Furcsa fa ez a birodalom, mely nemcsak ágak növesztésére képes, hanem úgy tűnik, ágai valamennyi önálló út után egymásra is tekerednek, hiszen – majd meglátod, Olvasó Barátom – Mayfair leszármazottak fognak felbukkanni egy később megjelenő, vámpírokról szóló kötetben. De ennek az utószónak most nem a Vámpírkrónikák taglalása a feladata, úgyhogy csak azokat a szálakat fogom megemlíteni, melyek a Mayfair-kötetekkel összekötik őket. A Vámpírkrónikákról önálló értekezést találsz A kárhozottak királynője című könyvben.
Ha már a fahasonlattal élünk Anne Rice fiktív világának megfestésekor, a teljesség kedvéért hagy említsek meg még egy könyvet. A csontok szolgálója mint egy orchidea ül Anne Rice birodalmának ágasbogas fáján. Tulajdonképpen nem a fa anyagából sarjadt, de nagyon biztonságos helyet talált magának az egyik ág eredésénél, és káprázatos színével csak még szebbé teszi az őt hordozó óriást.
A Boszorkányok órája – csakúgy, mint folytatásai – egy rendkívül szerteágazó család életét követi nyomon a tizenhetedik század közepétől napjainkig. A Mayfair-család élettől vibráló világának igen sok tagja boszorkány, vagy valamilyen szokatlan képességgel rendelkezik. Kutatók egy titokzatos csoportja, a Talamasca rend figyeli a család életét évszázadokon át – ugyanaz a Talamasca, mely A kárhozottak királynője lapjain is felbukkan, és melyről kiderül, hogy a vámpírok életét is számtalan emberöltő óta csendben tanulmányozza. A kárhozottak királynője 166. oldalán olvashatjuk, hogy a Talamasca évszázadokon át figyelt egyes „boszorkánycsaládokat”. A Mayfair-család egyike ezeknek. Az előbbi Vámpírkrónikában megjelenő Talamasca-tag, Aaron Lightner rendkívül hangsúlyos szereplővé lép elő a Boszorkányok órája lapjain.
A család igen fontos szerepet tölt be Anne Rice életében. Az írónő New Orleansben született és nőtt fel, ahol ír származású családjának igen sok tagja vette körül. A nagyszámú közeli és távolabbi rokonnal való állandó kapcsolat komoly személyiségformáló erőként hatott Rice-ra kisgyermekkorától kezdve, így amikor 1989-ben, harminckét év távollét után visszaköltözött San Franciscóból szülővárosába, New Orleansbe, az kétszeresen is hazatérést jelentett számára.
Nem csoda hát, hogy a család-motívum, mely A kárhozottak királynőjé ben is felbukkant (ld. Maharet Nagy Családja), a New Orleansbe történő hazatérés környékén íródott első Mayfair-regényben a történet gerincét képezi. És milyen érdekes, hogy a regény egyik főhőse, a San Franciscóban lakó, New Orleansi születésű Michael Curry a kötet végére New Orleansbe költözik!
A család nemcsak egyszerűen közösség, hanem a halhatatlanság egyik formája is. Persze, nem az egyén halhatatlanságát jelenti, hanem a gének, a tulajdonságok és a család nevének fennmaradását. A vámpírok ősanyjában fészkelő szellem a vámpírok számára, az elixír Ramszesz fáraó számára, az aranyban megfőzött csontok pedig Azriel számára adtak örök életet, a család révén viszont a gének válnak halhatatlanná, és bukkannak fel az újabb és újabb generációkban. Láthatjuk ezt Maharet Nagy Családjában, melynek első boszorkányai az emberiség hajnalán, még a Hold Előtti Időben éltek, hogy azután szunnyadó génjeik a huszadik századi Jesse-ben ébredjenek fel ismét, és szemtanúi lehetünk a jelenségnek a Mayfair-családban is, ahol minden generációban felüti a fejét a boszorkányképesség. Sőt, a gének halhatatlansága az egyes képességek életben tartásán, illetve újjáélesztésén túl még sokkal nagyobb dolgokat is lehetővé tesz... de nem szeretnék túlságosan előreszaladni, Olvasó Barátom, ezért most itt meg is állok.
Annyit szeretnék még elmondani, hogy a Boszorkányok órája második részében reményeim szerint találsz majd egy kronológiát és egy családfát, melyek segítenek majd eligazodni az egyre terebélyesedő Mayfair-család életének tanulmányozásában.

Szeretettel,
Dr. Torkos Attila
Szeged, 2001. április 3.

 

 

 

Jegyzetek :

1. A rowan szó jelentése magyarul: berkenye – a szaklektor

2. Az utószó a kétkötetes kiadás első részének a végén volt. Itt most az egybeszerkesztett teljes regény végére került (E )