[Sötét Mersant 3.]
GYŐZTESEK ÉS LEGYŐZÖTTEK
(Tartalom)
Édesanyámnak,
örökségem gondozójának
Azt írtad nekünk, te vagy a Nagy Pápa, aki Isten szavát őrzöd, s ezért a Nyugat összes nagy fejedelme és vezére engedelmességgel tartozik neked. Ha ez valóban így van, akkor az lenne részedről a jó és helyes cselekedet, ha minél előbb személyesen sietnél hozzánk hódolatra, kíséretedben a mondott fejedelmekkel és vezérekkel. Akkor mi megfogjuk ismertetni veletek a jaszak törvényét, s mert te vagy a Nagy Pápa, olyan hivatalt kérhetsz magadnak az udvarunkban, amilyet csak akarsz. De azt nem hisszük, hogy te őrzöd Isten szavát, mert nem bizonyítottad be nekünk.
Más. Azt mondtad, hogy ha megkeresztelkednénk, az helyes volna. Ezt te magad hoztad tudomásunkra, ilyen kérést is küldöttél hozzánk. Ezt a kérésedet nem értettük meg.
Más. Ilyen szavakat intéztél hozzánk: „Ti elfoglaltátok az oroszok, a magyarok, a lengyelek és más keresztények minden földjét. Ezen csodálkozom. Mondjátok meg, mi volt a bűnük, miért cselekedtétek ezt velük?” Ezen szavaidat sem értettük meg.
Mi Isten parancsát küldtük a mondott népek királyainak, ők azonban nem akartak engedelmeskedni Isten parancsának, és fegyverre keltek ellenünk. Mert Isten szavát mi őrizzük, nem te. Hogyan lehet bárki halandó oly gőgös és felfuvalkodott, hogy azt hihetné magáról, ölni és hódítani képes pusztán a saját erejéből, Isten parancsa nélkül? Mi ölünk és hódítunk, innen tudjuk, hogy Isten velünk van. Talán egyszer majd elhagy minket; de az még nem ma lesz.
És ha te azt mondod: „Keresztény vagyok, Istent imádom, és aki másképpen imádja őt, mint én, azt megvetem” – akkor honnan tudod, hogy Isten kinek bocsát meg és kivel könyörületes, hogy kit fogad kegyébe és kit sújt haragjával? Honnan tudod ezt te, aki ilyen szavakat mondasz? Mi viszont tudjuk, mert Isten hatalmából nékünk adatott minden birodalom napkelettől napnyugatig.
Ezeket üzeni a Nagy Pápának a Nagy Kán, Dzsingisz unokája, akit a kuriltáj gyűlése emelt minden népek fölé, és aki a Kerülen szigetén őrzi Isten szavát.
A fej már évek óta békésen pihent a polcon. Sok vihart látott életében, s holtában is jónéhányat; a szűnni nem akaró hányattatások után bizonyára kedvére szolgált ez a nyugalom. Csendes természetű, jámbor fej volt: szó nélkül tűrte, hogy lassan belepje a por, még a szimatoló patkányok ellen sem tiltakozott, csak foszlott vicsorát villantotta rájuk, ha éjszakánként arrafelé tévedt valamelyikük. Soha nem bántották, hiszen a patkányok okos állatok; és egyébként sem maradt már rajta sok rágcsálnivaló.
Ma nem mutatkoztak hívatlan vendégek a polc környékén. Elsősorban persze azért, mert a polcnak gazdája is volt, aki gyakran töltötte az estéket a hideg, kőfalú helyiségben, a boltívek alatt bolygó lidércláng fényében lapozgatva a vaskos fóliánsokat, aminthogy éppen most is. De meglehet, a patkányok megérezték, hogy a fej nyugtalankodik, valami furcsa feszültség ébredt benne, s ocsúdni készül hosszú, dermedt álmából. Nekik köztudomásúlag jó orruk van az ilyesmihez.
A fej megmozdult. Görcsös rángás futott végig kiszáradt arcizmain. Horpadt szemhéja felgyűrődött, két sötéten tátongó üreget nyitva a könyvtárszobára. Ajka szikkadtan megvonaglott; az aszott bőrlebeny, ami a nyelvéből megmaradt, összerándult a töredezett fogak mögött.
– Bazarghai! – mondta.
A finoman ízelt, vékony férfiujj, mely az olvasás ütemét követve vándorolt a kapcsos kódex latinul rótt sorain, hirtelen megtorpant. Mersant lassan, oldalvást fölnézett a polcra; hosszú haja az arcába hullott. Keze magára hagyta az illuminált pergamenlapokat, a halántékához emelkedett, és óvatosan félresimított egy ezüstfehér fürtöt, az egyetlent a sok hollófekete között.
– Még egyszer, ha szabad kérnem – szólalt meg csendesen. – Nem értettem tisztán a végét...
– Bazarghai! – hörögte szivacsos hangon a fej; aztán félrebillent és elhallgatott.
Mersant egy hosszú percig nyugodtan állt az olvasópult előtt. Nem mozdult, némán figyelte, ahogy a felkavart por leülepszik a fej körül. Arckifejezése nem árulkodott sem rémületről, sem döbbenetről, csak a homlokán jelent meg egy parányi, függőleges ránc, közvetlenül az orrnyerge fölött. Majd becsukta a hatalmas könyvet, szórakozott mozdulattal rákattintotta a zárat, a polchoz lépett, és a fej után nyúlt.
A varkocsánál fogta meg, úgy emelte le a helyéről. A tarkótájt befont hajtincs színehagyottá fakult, merev volt és töredezett, de jól tartott még, nem szakadt ki a ránehezedő súlytól. Mersant könnyedén meghimbálta a fejet, közvetlenül az arca előtt. A szemhéjak nem csukódtak vissza; a mögöttük ásító üresség vakon viszonozta az acélkék szempár hűvös tekintetét.
Régi ismerősök voltak, ő meg ez a fej, mégsem tudott róla sokat. Annak idején az életét kockáztatta, hogy megszerezze az ispotályos lovagok Croix-aux-Allier-i rendházából; s ha az meg is maradt neki, a trófeáért a bal karjával kellett fizetnie. Most is bénán, sorvadottan, tehetetlenül csüngött a válláról, s bár azóta egész lelkével elmélyedt a titkos tudományokban, még nem talált olyan formulát, amellyel új életre sarjaszthatta volna. És nem is fog soha. Az ő hatalma nem a Golgotáról származott. Rombolni és pusztítani tudott; építeni és gyógyítani nem.
Az áldozat mégsem volt hiábavaló, s ha valamely csoda folytán újrajátszhatta volna életének ama régi epzódját, gondolkodás nélkül meghozta volna másodszor is. Mert ez a fej – a maumet, ahogy az ősök irataiban nevezték – segítette őt a beavatáshoz. Ez nyitotta meg számára a hatalom forrását, egy renegát mester akaratlan közreműködésével, aki nyomban a szertartás bevégezte után szörnyű halált halt a megmaradt fél kezétől. Így kellett történnie: az ősök törvénye nem irgalmaz az árulóknak.
A maumet-ban olyan erők szunnyadtak, melyeknek mibenlétét Mersant nem értette teljesen, így hát óvakodott tőle, hogy háborgassa őket.
Ámde nem volt az a fajta ember, aki önként lemondana egy jól bevált fegyverről, melyet vére hullatásával szerzett, bárminő kiszámíthatatlan is. Ilyen fényűzést nem engedhetett meg magának. Mióta a kereszt árnyéka rávetült a világra, a régi hatalmak ereklyéi megfogyatkoztak, mert a megfeszített isten hívei minden eszközzel pusztították őket. Mersant tudott egy kardról, amit az Etnába dobtak; egy kendőről, ami szenteltvízben foszlott semmivé; egy tölgyfáról, amit hamuvá égettek az egész erdőséggel együtt. Nem hagyhatta, hogy a maumet is erre a sorsra jusson.
Kockázatot vállalt, mikor megtartotta, ez kétségtelen. De megsemmisíteni dőreség lett volna; magára hagyni pedig, hogy esetleg valaki más találjon rá, egyenesen vétkes ostobaság. Úgy helyezte hát el, hogy mindig szem előtt legyen, s türelmesen várta, mi történik. Mert hogy valami egyszer történni fog, azt biztosra vette; és lám, igaza volt.
A varkocsánál fogva lassan jobbról balra fordította maumet-t, és félrehajtott fővel tanulmányozta. Egy férfi feje volt, aki – már amennyire ezt jelen állapotában meg lehetett ítélni – szép kort érhetett meg. Lapos arc, széles járomcsontok, redőzött szemhéj. Rengeteg ránc, főleg persze a szövetek kiszáradása miatt, de egy részüket valószínűleg viselte már életében is. Fakószínűre szürkült haj; az előreugró, erőszakos állon gyér szakáll nyomai.
– Bazarghai... – suttogta Mersant tűnődve, és óvatosan visszatette a fejet a polcra. Szabálytalan, körkörös folt jelezte helyét az esztendők során fölgyülemlett porban.
Mersant hátat fordított neki, és a szemközti kőfalat tetőtől talpig elborító könyvesállványhoz lépett. A vaskos kötetek lapjukra fordítva pihentek rajta, gerincükkel jobb felé, mindegyik egy-egy arasznyi magasságú rekeszben. A fedelükre keskeny pergamenszeletkéket tűztek, melyek megannyi telefirkált rojtként lógtak ki a rekeszekből. Ezeken volt feltüntetve, hogy melyik kötet milyen írásokat tartalmaz, pontos sorrendben.
A boltozat alatt lüktető lidércfény kísérteties tréfákat űzött Mersant árnyékával, ahogy közelebb hajolt az állványhoz, végigböngészni a pergamencsíkok feliratait. Végül megállapodott egy aranyfüsttel futtatott élű könyvnél, előhúzta a tartórekeszből, a hóna alá vette, és az egyik üres olvasópulthoz lépett vele. Nem ment könnyen, mert csak a fél kezét tudta használni, a könyv pedig valóságos szörnyeteg volt: akkora, mint egy oldalszalonna, bivalybőrbe kötve és bronzpántokkal megvasalva. Kiütközött a veríték a homlokán, mire a csípőjével alátámasztva sikerült fellódítania a pulpitusra.
A sápadt lidércláng engedelmesen átlebegett a feje fölé a másik olvasóállványtól; Mersant ajka pedig, miközben felütötte az óriási fóliánst, halvány mosolyra húzódott. Steinhardt mogorva válasza jutott az eszébe, amikor egy ízben a szemére hányta, hogy alábecsüli az írott szó erejét. „Becsüli ám a rossznyavalya!” – csattant föl az öreg zsoldos dühösen. „Ott voltam a walesi Owainnel, amikor a felprédálta Fécamp kolostorát. Az az átokette apát két jó legényemet verte agyon a Summa Theologiaevel!”
Még egyszer ellenőrizte a feltűzött pergamenszeleten megadott kezdősort, és addig lapozott a könyvben, míg valahol a közepe táján megtalálta. A szöveg három hasábban volt elrendezve, mindegyikben egy-egy egymásnak megfelelő szó: az elsőben latin minuszkulákkal, a másodikban héberül, a harmadikban viszont valami hullámos, fel-alá kanyargó írással, amit nem ismert. Bosszúsan vonta össze a szemöldökét. A latin betűs hasábban csak a jelentés volt megadva, a hangalak nem: ezek szerint a héber szójegyzékből kell kiindulnia, amit viszont nem szedtek betűrendbe.
– Incipit... – sóhajtotta fejcsóválva, s mutatóujját a középső hasáb első szavára helyezte.
A könyvtárszobát egy sziklába vágott pincegádorból alakították át, mert Mersant nem akarta, hogy avatatlan szemek lessék meg munka közben. Ablak nem nyílt belőle, csupán két szellőzőkürtő, melyek együttvéve csaknem fél mérföld hosszan kanyarogtak az anyakőzetben. A lidércfény pedig egyenletes, sápadt lánggal világolt, unottan bolyongva fel-alá a számára engedélyezett szűk területen: a percek múlása nem szabott határt neki, csupán a gazda parancsoló akarata. Így hát Mersant maga sem tudta, mennyi idő telt el, mikor fáradtan ráfordította a pergamenlapokra a bronzpántos födelet; csak a térde zsibbadásából, a válla sajgásából, a halántéka mögötti tompa zúgásból sejtette, hogy nem kevés.
– Semmi... – suttogta, és nehézkesen fölnyalábolta a könyvet. Visszament vele az állványhoz, és betolta az üres rekeszbe. Majd féltérdre ereszkedett, s újfent tanulmányozni kezdte a pergamencsíkokat. Egészen a padlószintig nem talált semmit; akkor áttért a szomszédos oszlopra, és megindult rajta fölfelé, módszeres alapossággal haladva, míg a végén már lábujjhegyre kellett ágaskodnia.
A szemöldöke ráncba szaladt, fölfelé hunyorított a kísérteties világításban. Türelmetlen kézmozdulattal közelebb intette a lidércfényt, mely buzgó öleb módjára engedelmeskedett, hideg szikracsóvát húzva maga után.
– Thesaurus Turcico-Cumanicus... – mormolta. Ez lesz az; és ha emlékezete nem csalt – ami ritkán fordult elő –, ebben arab szószedetet is talál. Az jó, azzal könnyebben boldogul majd.
A könyv még az előzőnél is ormótlanabb óriás volt. Nekilátott leráncigálni. Félig már sikerrel járt, amikor hirtelen szédülés fogta el. A csuklója megbicsaklott, a kódex kicsúszott a tartórekeszből, s irdatlan súlyával magával rántotta. Elzuhant, béna karjával tehetetlenül kapkodva fogódzó után; a cirádásan vasalt sarok éles csattanással vágódott a csupasz kőpadlónak, alig pár ujjnyira a fejétől. A könyvmonstrum szétnyílt, egy sűrűn teleírt ív szárnyaszegetten kifordult belőle.
Mersant halkan szitkozódva föltérdepelt, könyökével az állványnak támaszkodott. Ostoba vég lett volna, nagyon ostoba. Megrázta a fejét, de a makacs zúgás nem akart tágítani. Olvasni fáradságos dolog, különösen ha az ember nem összefüggően csinálja, hanem egyetlen szót keres a soknyelvű szövegtengerben; és ő törékeny alkat volt, a testi erőfeszítés mindig hamar kimerítette.
Ezért ölt gyorsan, ha harcolnia kellett.
Összeszorította a fogát. Egy ismeretlen szó nem hús-vér ellenfél, akit szíven lehetne döfni vagy fordulatból átvágni a torkát. Azt meg kell keresni, módszeres munkával, türelmesen és kitartóan. Tudni akarta, mit mondott neki a maumet; az a baljós érzés motoszkált benne, hogy valami nagyon fontosat, és nincs vesztegetni való ideje. De nem fogja bírni. A térde, a dereka, minden porcikája sajgott a hosszas álldogálástól az olvasópult előtt; és a test fáradsága kihat a szellemre is. Ha túlerőlteti magát, a figyelme talán éppen a kritikus pillanatban lankad majd el, s elsiklik a szövegben a titokzatos szó fölött, amit keres.
Legyen hát.
Megszólalt, még mindig térdelve, ám egészen más hangon, mint az előbb. Süvöltő széllökés korbácsolt végig az ablaktalan szobán, szerteszét zilálva a könyvállványról lógó pergamencsíkokat, s pokoli jajongással eltűnt a szellőzőkürtőkben. Fekete dicsfény lobbant Mersant feje körül; a levegő megtelt fülledt, átható pézsmaszaggal. A lidércláng riadtan menekült a boltozat zárókövéhez.
Mersant mélyet, súlyosat lélegzett, és lehajolt a könyvért. Ahol a lehelete a borítófedelet érte, a keményre cserzett bőrön zúzmaravirágok nyíl-tak, a tartópántokat dér lepte el. Visszalökte belé a kifordult ívet, a gerincénél fogva felkapta a padlóról, az olvasópulthoz ment vele, és fél kézzel fellódította rá, hogy csak úgy puffant.
A fáradtság elenyészett, s nem is tér vissza még jó ideig. Éhezni-szomjazni sem fog, gondja volt erre is. Megteszi helyette a domínium szolgálónépe: a mosónők, a konyhás legények, a pásztorok, a lovászok, az erdőjárók, a strázsák, a várnagy. Áthárította rájuk a testi fáradalmát. Sokfelé oszlik meg, vannak hozzá elegen; nem fogja megviselni őket. És ha mégis, az sem számít. Azért élnek itt, hogy őt szolgálják: létezésüknek ez az egyedüli értelme.
Ingerült intéssel a pulpitus fölé parancsolta a reszkető lidércfényt, és fellapozta a könyvet, a harmadik fóliónál. Szúrós tekintetét a pergamenoldalakra vetette, s elvakkantott egy kurta káromkodást. Igen, nem tévedett: volt arab szójegyzék, de díszesen kalligrafált szulusz írással, amit csupán a perzsa tartományokban tanítanak Ibériában nem. A középső hasáb glagolita szláv volt, a legszélső pedig latin betűs ugyan, de hogy milyen nyelven, azt még csak nem is sejtette.
Nem baj. A hangalaknak egyeznie kell, többé-kevésbé legalábbis; hiszen egy ismeretlen nyelven kimondott szó írásos rögzítésére nincs szabály. A kezdőhangot ő b-nek hallotta, ám lehet p, v vagy wav is. Az utána következők... igen, sokféle változattal számolhat. Ha ügyel mindegyikre, és a szó egyáltalán szerepel a jegyzékben, előbb-utóbb meg fogja találni.
És ha megint fáradni kezdene, megismétli az áthárító bűvölést. Bármi is légyen ez a talány, nem fog ki rajta. Legyőzi, mint eddig mindent és mindenkit.
A hosszú mutatóujj megérintette a szláv betűs szöveghasáb első szavát.
– Incipit...
A mókusvadászathoz mindenekelőtt jó fül szükségeltetik. A mókus ugyanis kicsi, fürge és mozgékony jószág, a talajszintről vajmi kevés eséllyel lehet megpillantani, amikor egyik ágról a másikra lendül; még lompos farka egyensúlyőrző csapkodását is boszorkányos ügyességgel leplezi a lombok kusza árnyai között. Ha viszont nekilát egy zamatos, kövér vadgesztenyének, fogai összetéveszthetetlen, messzihalló hersegéssel hasítanak a nedvdús, zöld burokba. Ezt a zajt kell megragadnia és betájolnia a vadász fülének, mégpedig mennél hamarább, hiszen a mókus – ravasz állatka lévén – sohasem rágcsál egy-egy gesztenyegubót harminc szívdobbanásnál tovább.
Az öregember tizenhét esztendeje szokott rá erre az időtöltésre, amikor először érezte meg gondosan edzésben tartott izmai és érzékei lankadását. Tudta, hogy a kor lopva sorvasztó hatalmával semmiféle halandó testgyakorlás vagy diszciplína nem mérkőzhetik; ám szerette volna pontosan számon tartani, mennyire bír szervezete szembeszállni a hanyatlással, milyen hosszan vívhatja még elhúzódó utóvédharcait. A mókusvadászat kiváló mércének kínálkozott. Magas fokú összpontosítást, figyelmet és erőkifejtést igényelt, ám kellőképpen rövid ideig, hogy ne zavarja mindennapos teendői végzésében. És különben is: mióta csak megengedhette magának, mindig mókusprémmel szegette be a köpönyegét.
Mikor meghallotta az ismerős neszt, két kurta szökkenéssel egy gesztenyefa tövében termett. Arra nem ügyelt, hogy ne csapjon zajt – kárba veszett fáradság lett volna a zörgős ősz végi avarban –, arra viszont annál inkább, hogy ne ríjon ki vele a környezetéből. Megugró vadkan csörtethet ilyesféleképpen, tőle pedig a mókusnak nincs miért tartania; lakmározott is tovább nyugodt lélekkel, rá se hederítve az aljnövényzetben támadt zavarra.
Az öregember a töredezett fakéregnek vetette hátát, szürke szeme a környező lombkoronákat pásztázta. Harmadszori nekifutásra megtalálta, amit keresett: egy jobbra-balra rezzenő, villás fülbojtot, három gesztenyefával odébb, amint éberen kikandikál a tarka levélpompából. A borostás férfiarcon elégedett vigyor terült szét. Célra emelte rövid kézívét, ugyanazzal a mozdulattal a füléig vonva a húrt. Szemhéját résnyire húzta, s a vessző leheletfinoman reszkető acél-hegyét rézsút fölfelé igazította a fekete szőrpamacshoz képest; meredek lövésre készült, jókora eséssel kellett számolnia.
– Kapitány úr! Hahó, kapitány úr!
A kiáltásra hirtelen megbolydult a lombozat, a villás fülbojt riadtan félrerezzent, majd eltűnt. A félig rágcsált gesztenye halk zörrenéssel hullott egy fagyalbokorba; a menekülő mókus útját csak az ágak távolódó himbálózása mutatta. Az öregember az ajkába harapott, s villámgyorsan fordult felajzott íjával a hang irányába. Bőrzekéje veretei nyomán korhadt, hosszúkás kéreglemezek váltak le a fatörzsről.
A szürke szemek ingerülten szikrázó pillantása követte a nyílvessző vonalát, és fókuszba állt egy fiatal férfiarcon. Szeplős, pisze orrú siheder volt, haja-szemöldöke tejfölszőke; tanácstalanul tekingetett körbe a sűrű, félhomályos aljnövényzetben.
– Hé, kapitány úr! Merre van?
– Itt, te lüke – suttogta halkan az öregember, és eleresztette az ideget.
A nyíl szisszenve szelte a levegőt a gazdagon burjánzó bokrok között, s tompa koppanással beleállt egy gesztenyefa törzsébe. A szele meglegyintette a szeplős sihedert, aki jajdulva kapott a füléhez; vér csordult az ujjai közül.
Ulrich von Steinhardt bosszúsan kígyózó szemöldökkel lépett elő a sűrűből. Szürke szeme villámokat szórt, ahogy menet közben lehúrozta az íját.
– Legközelebb, Karl fiam, megvárod, amíg lelövöm a mókust – vetette oda az ifjúnak mogorván. – Mi a kórság volt ennyire sürgős?
– Üzenete jött, Herr Kapitaen – felelte amaz, fájdalmas képpel tapogatva foszlányokra tépett fülét. – A kolostorból...
Steinhardt csípőre tett kézzel lecövekelt előtte, és tetőtől talpig végigmérte. Nagycsontú, tenyeres-talpas suhanc volt, több mint egy fejjel magasabb nála, s a derékövén lógó vadászkéstől eltekintve fegyvertelen.
– A domíniumból. Hányszor kell még mondanom? – Az öreg kesztyűs keze a magasba lendült, s egy kiadós nyaklevest kevert le a megszeppent fiúnak. – Ki küldte? És szóban vagy papiroson?
– Arnaut uraság – hőkölt vissza lángoló képpel Karl. – És... hát éppen ez a furcsa. Csak hírvivőt menesztett, de nem bízott rá semmit, se szóban, se írásban. – Nagyot nyelt. – Igen el van rongyolva szegény flótás, azért is gondolták az oficér urak, hogy jobb volna mentől gyorsabban...
– Azt majd velük megbeszélem. – Steinhardt a siheder övéhez kapott, kirántotta a belétűzött vadászkést, megforgatta az ujjai között, és nyelével előre odakínálta neki. Másik kezével a gesztenyefában reszkető nyílvesszőre bökött. – Te meg addig szépen kivésed onnan a nyilamat. Derékul megfaragott mogyorófaszár, sajnálnám egy ekkora ökör miatt elvesztegetni.
Karl össze-összekoccanó ujjakkal átvette tőle a fegyvert; füléből a forró vér a nyakába csöpögött, kezdte eláztatni a zekéje vállát.
– Igenis, kapitány úr! – hebegte; de már csak Steinhardt gyorsan távolodó hátának beszélhetett.
Nem sokkal később, egy tágas parasztház tisztaszobájában, a vén zsoldos homlokát ráncolva hajolt a küldönc fölé. Ismerte látásból: Arnaut egyik régi embere volt, a legveszettebb ordasok közül, valami kiugrott görög papféle. Most azonban mindennek látszott, csak veszedelmesnek nem. Az asszonyok szeszbe mártott gyolcsokkal dörgölték végig az egész testét, és forró gyógyfőzetet erőltettek le a torkán, mielőtt beforgatták volna a tollas dunnák közé, mégis úgy festett, mint aki az utolsókat rúgja. Hideglelés rázta, még a foga is vacogott belé. Szakadt róla a víz, a bőre szürke volt és megereszkedett; hideg, nyirkos tapintás esett rajta. Félrebeszélt, az anyanyelvén.
Steinhardt szúrósan feltekintett a törött orrú Georgra, aki teljes fegyverzetben állt az ágy lábánál.
– Mondott valamit?
– Csak hogy hívassuk kegyelmedet; aztán mintha a macska vitte volna el a nyelvét. – Az alvezér egy pillanatra felhajtotta a takarót, és rámutatott a feketébe játszó, véraláfutásra emlékeztető foltokra a hírvivő ízületei körül. – Nincs rajta seb. Csontja nem tört, ina se szakadt. Kitapogattam.
Jól palástolta a félelmét, arcizma sem rezzent, mikor a dunyhát a helyére igazította; ám a többiek – különösen az asszonyok – nem uralkodtak ilyen keményen magukon. Steinhardt a szeme sarkából látta, hogy sápadtan összesúgnak az ágy támlájánál. Egy ilyen elszigetelt hegyvidéki közösségnek, mint az övék, más sem hiányozna, mint hogy valaki járványt hurcoljon be közéjük; különösen így ősz vége felé, mikor nemsokára leereszkedik rájuk a fogcsikorgató alpesi tél, és a viharok járhatatlanná teszik a szorosokat...
Lehunyta a szemét, felsóhajtott. Segélykérő üzenetet küldeni – ezt minden hadvezér tudja – kockázatos dolog. Ha papirosra bízzák, illetéktelen kezekbe kerülhet; ha élőszóban a hírvivőre... nos, olyan ember még nem született, akit ne le hetne megtörni a megfelelő eszközökkel. Így vagy úgy, az eredmény ugyanaz: az ellenség értesülhet a kiszolgáltatottságunkról, a sebezhetőségünkről, és akkor lendülhet támadásba, amikor a legkevésbé tudunk ellene védekezni.
De mi van, ha a küldönc egyszersmind maga az üzenet, amit csupán az avatott kevesek képesek értelmezni?
Steinhardt nem most szembesült először ezekkel a tünetekkel. Csukott szemhéja sötétjében fölrémlett előtte a hátborzongató látvány: a hitehagyott markából felcsapó fekete láng, a fuldokolva összeroskadó emberek körülötte, a testükön szétfutó üszkös foltok, a tekintetében felszikrázó pokoli fény, ahogy a másoktól kizsigerelt vérrel és lélegzettel pótolja saját apadó életerejét.
Látott már ilyet, nem is egyszer. Mint ahogy Arnaut is, aki most üzent neki.
Kinyitotta a szemét, félresimította a csatakos fürtöket a hírvivő homlokából, és biztatóan megveregette sebhelyes arcát.
– Ha szerencséd van, még megúszhatod, cimbora. Én azon leszek – mondta halkan. Aztán Georghoz fordult. – Nyugtasd meg a népeket, ez nem csuma. Valami sokkal rohadtabb; de nem ragályos. Az ezred nincs veszélyben.
– Én elhiszem, mert te mondod – bólintott rá habozás nélkül a törött orrú harcos. – De ők is el fogják?
Steinhardt kivillantotta csorba fogsorát. Csúf, kegyetlen mosoly volt.
– Majd te meggyőzöd őket. – Hátralépett az ágytól, s a nyíló szobaajtóra nézett, amelyben a tejfölszőke Karl jelent meg, fülén friss kötéssel, kezében a nyílvesszővel. Iparkodott volna befelé, ám a kapitány mutatóujjának intésére mozdulatlanná dermedt. – Eredj, fiam, szerszámozd föl Schneewerpfert! Szívós ló kell, ha elkap útközben a havazás.
A siheder szó nélkül bólintott, sarkon fordult, és kisietett.
– Nem viszel magaddal párat a legények közül? – kérdezte Georg. – Ha Arnaut-ék mind dögrováson vannak, szükséged lehet rájuk.
Steinhardt a fejét rázva indult meg kifelé.
– Csak láb alatt lennének, ez egyszemélyes ügy. – A küszöbön megállt, marokra fogta az ajtófélfát, és hátranézett az alvezérére. – Úgy fest a helyzet, beszélnem kell egy kicsit a francia fejével...
Éjszaka volt, hideg szél fújt a hólepte alpesi ormok között, amikor Mersant megjelent a domínium legmagasabb tornyának tetején. Valaha cserépfödeles harangláb állt itt, mikor azonban átvette az uralmat a hegyi kolostor fölött, az egészet lerontatta, kőpadmalyt rakatott a helyébe, a mellvédet pedig körös-körül bástyának csipkéztette ki. Az ő birtokának nem volt szüksége harangszóra. A torony legfelső szintjét megfigyelőhellyé alakították át, védőtető nélkül, hogy ne akadályozza a szabad kilátást. Az idefönt posztoló őrszemek csak vastag prémekkel védekezhettek a fogcsikorgató fagy meg a csontig vágó szelek ellen. Eleinte próbálkoztak más módszerekkel is, de aztán Arnaut pálinkázáson kapta egyiküket, és minden teketória nélkül lehajította a szédítő mélységbe.
A kilátóban elméletileg éjjel-nappal strázsának kellett volna állnia, mikor azonban Mersant előbukkant a csapóajtó mögül, senkit nem talált az őrhelyen. Nem törődött vele: a várnagy dolga, nem az övé. A mellvédhez csörtetett, rátámaszkodott az öklével, és lihegve előregörnyedt. Lehelete hosszúkás párafodrokban gőzölgött az arca körül; a szél tüstént beléjük kapott, foszlányokra szaggatta őket, és tovairamlott velük az éjszakában.
– Bazarghai... – zihálta rekedten.
A vér ütemesen dobolt a fülében, de még így is hallotta, hogy valaki jön utána. Nem rohanvást, ahogy ő száguldott föl a hosszú csigalépcsőn: a léptei komótosan, egyenletes koppanásokkal követték egymást. Csizmát hord, tehát fegyveres. Ki lehet az? Nem különösebben érdekelte. Talán az elkésett őrszem? Ha igen, őszintén remélte, a fickónak lesz annyi magához való esze, hogy ne szólítsa meg.
Egy lehetőség még maradt. Elég halovány ugyan, de azért lehetőség. Csak nemrég ismerte meg a formulát, s egyelőre óvakodott kísérletezni vele, mert rejtély volt számára, miért és hogyan működik, ha működik egyáltalán. Egy antik papirusztekercsen találta, amit arab hajósok adtak el Genovában az egyik ágensének; kincskeresők ásták ki valahol az Atlaszban, mondták. Hermetikus kóddal jegyezték föl, az archaikus stílusból ítélve több, mint ezer éve, ám a kópia erősen romlottnak tűnt. Mersant gyanította, hogy a rég porrá lett mester maga sem értette egészen, amit leírt. A hermészi mágia félelmetes eszköz a megfelelő kezekben, de távolról sem mindenható; és a tellurikus szférán kívül eső jelenségekre roppant bizonytalan a befolyása.
A csigalépcsőn közeledő csizmák kopogása abbamaradt. Sarokvasak nyikordultak.
Mersant az égre emelte arcát, s hagyta, hogy a jeges szél szétzilálja fekete fürtjeit. Derült éjszaka volt, csak a látóhatár nyugati peremét felszaggató szirtek körül csoportosult néhány kósza felhő. A hold kövér korongja – csupán egy körömfeketényi karéj hiányzott belőle bal felől – tiszta, ezüstös fénnyel büszkélkedett odafönt, akár egy csillagcsibéit fészkébe gyűjtő égi tyúkanyó. Hidegen és fölényesen mosolygott le a domínium urára, mintha néma kihívást intézne hozzá. Engem akarsz, kicsiny emberke? – sugárzott a képéről. Kevés ahhoz a te erőd...
A csapófedél puffanva zuhant vissza a helyére. A csizmakoppanások újra felhangzottak, ezúttal a kilátó kövezetén.
Mersant fölszegte az állát, keze a magasba lendült, kinyújtott mutatóujja a fehérlő holdkorongba döfött. A szörnyű hangban, mely torka mélyéről felszakadt, nem volt semmi emberi. Varangy vartyogására emlékeztetett inkább, vagy valami lápi hüllőfajzat gurgulázására párzás idején; olyan erővel dördült bele az éjszakába, hogy még a szél panaszos süvítését is túlszárnyalta, s ide-oda görgő visszhangokat támasztott a szakadékos szirtfalak között. Éjfekete lángok nyaldosták körül a nyúlánk alakot, futottak végig testének körvonalain, mind egyetlen gyújtópont felé száguldva: a holdra szegezett ujj hegyére. Szempillantásnyi időbe sem telt, hogyösszeolvadjanak; s ekkor a toronybástya tetejéről félmérföldes homálycsóva lövellt az égre, minden éjszakánál áthatolhatatlanabb, fullasztó sötétségbe borítva az egész domíniumot s a környező hegyvidéket.
– BAZARGHAI... – rikoltotta Mersant, hogy a torka is kimarjult belé.
Aztán csend lett, síri csend, egy örökkévalóságig nyúló pillanatra. Mersant nyilalló tüdővel zihált a sűrű feketeségben. A csizmás léptek elnémultak a háta mögött, megtorpantak félúton a mellvéd felé, ám ő nem azt ügyelte, hogy ismét megindulnak-e. A választ várta, a kérdésére. Odafentről.
Távoli, panaszos süvítést hallott, s bár nem látott semmit, verítékben fürdő arcát hideg fuvallat legyintette meg. Elszorult a torka. Ez lenne az? Újabb léghuzat simított rajta végig, utat lelt átizzadt ujjasa alá, jeges csókokat lehelt rá mindenütt. Gúnyos dallamot fütyült a fülébe; ő megborzongott, visszarántotta kinyújtott kezét, s önkéntelenül átkarolta magát, saját testének melegét keresve.
A havasi szél az előbb mintha meghőkölt volna egy pillanatra, most azonban újult erőre kapott, s a természet időtlen, konok állhatatosságával rohamra indult a delejes sötétség ellen. A sötétség bugyogva, gomolyogva, pézsmát illatozva védekezett, de nem állta sokáig az ostromot. Fölszakadozott, előbb még ádázul kavargó fellegekre, majd mind megadóbban aprózódó pászmákra, melyek tehetetlenül sodródtak a nyugaton magasodó szirtek felé, hogy fűrészes éleiktől szétszabdalva végképp semmivé foszoljanak. Keleten a szél megzúgatta a hegyoldalakat elborító fenyveserdőt, szárnyára kapta szúrós gyantaillatát; s a fülledt pézsmaszagnak, akárcsak az imént a sötétségnek, meg kellett hátrálnia az erősebb ellenség elől.
A hold, az ősi és szeszélyes égi úrnő, minden földi titkok ismerője, aki – ha úgy tartja kedve – a halandók bárminő kérdésére igaz választ adhat, fehér-ezüst pompában ragyogva trónolt az alpesi domínium fölött. Mosolya, akárcsak néhány perccel ezelőtt, fölényes volt és kifürkészhetetlen. Nem rossz, kicsiny emberke, nem rossz – tekintett le Mersantra, aki dideregve, csapzottan, vacogó fogakkal állt a toronybástyán. – De azért még van mit tanulnod, látod? Majd ha benő a fejed lágya, újra beszélgetünk.
– Ördög és pokol!
Mersant ököllel vágott a mellvédre; ahogy lesújtott, a keze füstölgő lángcsóvát húzott maga után. A torony megrendült a lába alatt, mintha földrengés rázkódtatta volna meg az alapjait. A kőtömb, amit az ütés ért, tompa roppanással kettéhasadt, kifordult a pártázatból; darabjai álomszerű lassúsággal forogva tűntek el a szakadék sötétjében. A repedés tovább futott a falon, egészen az íjászok lakószintjéig, három emelettel a kilátó alatt.
Két vaskos tenyér csattant össze Mersant háta mögött, elismerő tapssal adózva a látványos ökölcsapásnak.
– Bravó, francia! Bravó! Még pár ilyen mutatvány, és lerombolod a saját várkastélyodat!
A hitehagyott sarkon fordult; szeme acélkék szikrákat szórt, a fogát kivillantotta. A csapóajtó és a mellvéd között Steinhardt kapitány állt, vízilóbőr lovaglócsizmában és ütött-kopott mellvértben, földig érő útiköpönyegét hanyagul a bal vállára vetve. Sisakot nem viselt, csak egy gyűrött, formátlan nemezkalapot, melynek karimájában három ázott vércsetoll kókadozott. Az arcát szürke borosta borította, és fanyarul mosolygott.
– Ne gúnyolódj velem! – sziszegte Mersant, és lassan a magasba emelte jobbját. Vérvörös lidérclángok gyúltak az ujjai hegyén. Lehunyta a szemét; mire ismét kinyitotta, már nem kék volt, hanem egybefüggő koromfekete. Mély, erőltetetten nyugodt kortyokban szedte a levegőt; minden lélegzetvételét halk, sistergő nesz kísérte, s a lehelete úgy gőzölgött, akár az izzó kályharostélyra vetett jégdarab.
Steinhardt abbahagyta a tapsolást, és mindkét hüvelykujját széles derékövébe akasztotta.
– Te teljesen megvesztél, francia – mondta hátravetett fővel. Résnyire húzta a szemhéját, és olyan mustráló pillantással mérte végig barátját, ahogy a vásári kupecek a cigányok eladásra kínált lovait. Mérlegelt egy darabig, majd döntésre jutván határozott mozdulattal bólintott. – Még egy kis szappanos levet kéne vedelned, akkor a pofád is habzana.
– Eredj innen! – köpte oda neki Mersant. Reszketés vibrált a hangja mélyére fojtva.
A kapitány homlokát ráncolva úgy tett, mint aki fontolóra veszi a javaslatot, aztán szélesen elmosolyodott, és nemet intett. A könyökével kicsit odébb igazította a köpenyszegélyét, hogy a holdfényben kivillanjon alóla az övén lógó hegyestőr. Háromélű, páncélszúró penge volt, ruganyos és hajlékony, a lóravaló kardoknál jó arasszal hosszabb. Hozzáértő kézben – amilyen az övé – a legalkalmatosabb fegyver egy fiatalabb és gyorsabb, ám hamar fáradó ellenféllel szemben, akinek egyetlen kisebb sérülés is végzetes lehet.
– Nincs kedvem játszadozni – mondta Mersant. – Utoljára figyelmeztetlek!
– Kinyírod a saját embereidet, te marha! – felelte Steinhardt, és bal kézzel körbemutatott a domíniumon. Az egykori kolostor épületei némán és elhagyatottan szunnyadtak a holdfényben a kilátótorony körül. A kapubástyán nem silbakoltak strázsák; az istálló előtt a hólében rohadt a széna; egyetlen ablakban sem pislákolt mécsvilág. – Mióta bezárkóztál az odúdba, egyebet sem csinálsz, csak folyton szipolyozod őket. Hogy magyarázattal nem tartozol nekik, azt még értem: a közvitéznek semmi köze hozzá, a hadvezérnek mikor és miért van szüksége az ő életére. De legalább figyelmeztethettél volna valakit! Még Arnautnak se szóltál, – Hegyeset sercintett maga mellé. – Az egész átokette uradalmadban senki sincs talpon rajtunk kívül. Vagy tucatnyian elpatkoltak, de a többiekbe is csak hálni jár már a lélek. A lovakat én etetem, különben rég szétrúgták volna az istállót; de hogy a birkákkal mi van, azt ne tőlem kérdezd!
– Mi közöd hozzá? – Mersant összevonta a szemöldökét. – Nem a te otthonod. Nem a te embereid.
– De így a tieid se lesznek sokáig. Aki belenyuvad, annak annyi; aki meg túléli, annak ahogy lábra áll, első dolga lesz elpárologni innen.
– Majd te visszahozod őket.
– Attól még újra el fognak szökdösni. Egypárnak előbb-utóbb sikerül majd, mert nekem jobb dolgom is van, mint bujdosó birkapásztorokat hajkurászni a hegyekben. Aki meg sokadjára is rajtaveszt, azt egy idő után szépen felköttetem, hogy ne bajlódjak vele tovább. A végeredmény szempontjából mindegy: te itt maradsz egyedül, mint az ujjam. Értenek a retortában összekotyvasztott háziszellemeid a faggyúfőzéshez meg a birkanyíráshoz? – A kapitány vállat vont. – Tudod, francia, az embereknek megvan az a hibájuk, hogy félnek a haláltól. És ha a biztos halál meg a bizonytalan között kell választaniuk, nem nehéz megjósolni, hogyan fognak dönteni.
Mersant hallgatott egy ideig. A lélegzése lassan megnyugodott, ám a vörös lángok nem hunytak ki az ujjain, és a tekintete is éjsötét maradt.
– Ami történt, azon már nem lehet segíteni – szólt végül. – Talán hibáztam; de ha a szolganép meg a fegyveresek magamra hagynak... – s itt lassan Steinhardtra emelte feketén izzón szemét – ...akkor áttelepítjük a te embereidet!
A kapitány a fejét rázta.
– Azok nem jönnek ide. Látták, mit műveltél annak idején a szerzetesekkel.
– Ha te vezeted őket – mondta Mersant kimérten –, akkor jönni fognak.
– Így igaz. Csakhogy... – és Steinhardt derűsen belemosolygott az éjsötét szempárba – ...nekem eszem ágában sincs idevezetni őket.
A hitehagyott homloka elborult.
– Szövetséget fogadtál. Barátságot.
– Ha neked ez a barátság, francia – tárta szét a karját az öreg zsoldos –, akkor te egy beteg lelkű kurafi vagy, aki arra sem méltó, hogy belétöröljem a lószaros csizmámat. És ezen az se változtat, ha a szemem láttára bűvölöd le a holdat az égről. Valaha undorodtam az összes takonyszívű bitangtól, aki vajákosságra adta a fejét. Később azt hittem, találtam egy kivételt; de most már látom, hogy tévedtem.
Mersant arca rezzenetlen maradt; ám az ajka késpengényire keskenyült, és mögötte megcsikordultak a fogak.
– Nehéz napom volt – mondta hűvösen. – Tűnj el innen! Akárhová.
A kapitány összefonta a kezét a mellén, és elhúzta a szája szélét, mint aki valami savanyúba harapott.
– Mióta vagyok a lovászfiúd, hogy csak így utasítgatsz, hová menjek és mikor?
Hideg fény lobbant Mersant tekintetében. Karja előrelendült; a lidérclángok elröppentek az ujjai hegyéről, s gondolatnál is sebesebben öt párhuzamos tűzbarázdát szántottak az éjszakába. Pillanat műve volt, ahogy felszikráztak, tovaszálltak és kihunytak; mire az ember szeme egyet rebbenhetett volna, már vége is lett mindennek.
Steinhardt tűnődő képpel állt a kilátóhely kövezetén. Lassan a feje búbjához nyúlt, és megvakarta kurtára nyírt, ősz, födetlen haját. Aztán szó nélkül hátat fordított a hitehagyottnak, és kényelmesen a lejárathoz ballagott.
Az ócska nemezkalap szénné égett roncsa füstölögve hevert a csapóajtón. Két vércsetoll mindenestül eltűnt róla, a harmadik groteszk, kormos vázzá perzselődött. Az öreg zsoldos lehajolt érte, és óvatos kézzel fölemelte. Forró volt, sütötte a bőrét, de nem törődött vele: a fél évszázad, amíg karddal kereste a kenyerét, vastag kérget sarjasztott a tenyerén. Homlokát ráncolva ide-oda forgatta a kalapot, megpróbálta leveregetni róla a pernyét, ám csakhamar felhagyott a kísérletezéssel, mert rájött, hogy ha tovább erőlteti, a markában fog szétmállani az egész. Vaskos hüvelyk- és mutatóujja között szétmorzsolta az utolsó madártoll szomorú maradványait, aztán sóhajtva visszafordult a mellvéd felé, ahol Mersant alakja rajzolódott ki sötéten és fenyegetően az ezüstfényben fürdő holdkorong hátterére.
– Ez a kalap nagyon régi emlék volt nekem – jegyezte meg könnyed, társalkodó hangnemben. – Még Itáliából való. Akkor vettem, amikor elszegődtem Ezzelinóhoz testőrkapitánynak. Hogy ne kelljen szégyenkeznem a sok cifra talján páva előtt, ha udvari szolgálatot adok. Emlékszem, félhavi zsoldom ráment, és még így is jó vásárt csináltam, mert megfenyegettem a szűcsmestert, hogy az összes fogát kiverem, ha nem enged az árból. Persze, akkoriban még sokkal jobban mutatott... hódprém szegély volt rajta, meg mindenféle cikornyák.
Elfintorodott, mert facsarta az orrát az égett szőr undok bűze. Vállat vont, és lehajította a kalaproncsot a szakadékba.
– Ami pedig a tollakat illeti: volt nekem valaha egy vadászmadaram. A legderekabb, legigazabb, leghűségesebb jószág, aki a világ teremtése óta vércsetojásból kikelt. Mindenféle apróvadra röptettem, még hörcsögre is, pedig egy ekkora madárnak az nem gyerekjáték. Sőt, hiszed-e vagy sem, egyszer elkapott egy borzot! – Végigsimított borostás képén, és mosolyogva Mersantra nézett. – A kedvemért bárminek nekiment, érted, bárminek! Embernek, lónak, szirti sasnak... El tudod képzelni, francia? Egy nyavalyás vércsét egy szirtisas ellen?
– Talán igen; de most nem érdekel – felelte Mersant kurtán. – Mire vársz még?
– Én? Már semmire. – A kapitány végigszántott az ujjaival ősz sörtehaján, és nagyot szusszantott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy valaki móresre tanítson, francia.
Nyugodt léptekkel, sietség nélkül megindult a mellvéd felé. Közben megigazította bal vállán a köpönyeget; a hegyestőr markolatgombja hidegen megvillant a holdfényben.
– Maradj, ahol vagy! – emelte rá a kezét a hitehagyott.
– Az előbb még akárhová elküldtél volna, most meg már abban is kiegyeznél, ha itt maradok? – ingatta a fejét rosszallóan Steinhardt. – Ennél azért következetesebb latornak ismertelek!
– Ha közelebb jössz – közölte tárgyilagosan Mersant –, meg foglak ölni.
Az ősz zsoldos nyugodtan ballagott tovább.
– Hát ez kétségkívül hatalmadban áll, kölyök – bólintott. – És valószínűleg még a vajákosságaidra sem lesz szükséged hozzá. Nem tudom, hogy csinálod, de jobban verekszel nálam.
Mersant egy pillanatra félrefordította a fejét, hogy arcélét mutassa a közeledőnek. Hosszú haját dühödten tépte-cibálta a szél; ám így is látszott, hogy a szeme hidegen és kéken villog, kitisztult belőle a pézsmaillatú feketeség.
– Ha valóban ezt akarod... – mondta. Ahogy visszafordította az arcát, fémes, súrlódó zörej hallatszott, és a csípője magasságában megvillant valami más is: ugyanolyan hidegen, mint a tekintete, de nem kéken, hanem szürkén, acél-szürkén. – Megadom neked az egyenlő esélyeket.
– Ha már Arnautnak meg a házad népének nem adtad meg – helyeselt a kapitány –, hát ez is valami.
Tett még egy lépést, és megtorpant. Egy kard állta útját: viperaként szisszent elő a sötétségből, s rezzenetlenül a szívének szegeződött. Hosszú, keskeny, kétélű penge volt, páros vércsatornával és mívesen maratott mesterjegyekkel. Steinhardt pillantása lassan végigvándorolt rajta, egészen a kosaras markolatig, majd követte fölfelé a fegyvert tartó kar vonalát, míg egy jeges-kék szempárral nem találkozott.
– Olasz munka – mondta Mersant. – Egy zsoldoskapitánytól vettem el, az egyik legjobb vívótól, akivel valaha pengét kereszteztem. Olyasféle ember volt, mint Arnaut; ám ha megéri, talán olyanná is válhatott volna, mint te vagy. A tiéd milyen?
– Az enyém? Német, akárcsak jómagam. – Steinhardt a körmével rápöccintett az övén lógó hegyestőr keresztvasára. Halk, de éles, tisztán csengő hangot adott. – Figyeled? A németek értik a legjobban a módját, hogyan kell keményre edzeni az acélt.
A hitehagyott tekintete a pillanat törtrészére a hegyestőrre villant; aztán a kapitány szemébe nézett, és lassan, hűvösen elmosolyodott.
– Szóval az embereknek az a nagy hibájuk, hogy félnek a haláltól, mi? – kérdezte. – Szerintem, öreg barátom, te nem osztozol ebben a hibában.
– Hát az előfordulhat – ismerte el Steinhardt. – Na mi lesz már, leszúrsz végre, vagy reggelig fogunk itt ácsorogni?
A választ nem várta be. Korához képest félelmetesen gyorsan tudott mozogni; s mert a fél évszázados tapasztalat megtanította rá, hogy soha semmilyen előnyt ne hagyjon kiaknázatlanul, gyakran kihasználta, hogy az ellenfelek ritkán számítanak ilyesmire egy öregembertől. Az olasz kardot puszta kézzel csapta félre; érezte, amint a penge a húsába hasít – Mersant túl jó harcos volt hozzá, hogy ilyenkor élére fordítsa –, de nem törődött a fájdalommal. Előrelépett, a hitehagyott védelmén belülre, és sértetlen jobbjával két irtózatos nyaklevest kevert le neki, az egyiket teli tenyérrel, a másikat visszakézből. Nem támaszkodott bele az ütésbe, de visszafogni sem merte, mert tudta jól, hogy ha nem éri el vele a kívánt hatást, ő halott ember. Ököllel biztosra mehetett volna, mégis inkább kockáztatott: ismerte a saját erejét, és nem akarta csontját törni ennek az őrült franciának.
A két hatalmas pofontól Mersant úgy csuklott össze a mellvéd tövében, akár egy rongybaba. A kard kirepült a kezéből, csörömpölve messzire szánkázott a kövezeten. Steinhardt gyorsan hátralépett, és egy pillantást vetett sérült bal kezére. Alkari vágás, a külső oldalon; csontig nem hatolt, inat-ideget nem ért. Majd később, ha tud rá időt szakítani, összeférceli; egyelőre fölösleges foglalkozni vele.
Letérdelt Mersant mellé, és vigyorogva megpaskolta a vállát.
– Nincs harag, kölyök, de muszáj voltam odasózni. Különben a végén megint valami őrültséget csináltál volna, ahogy fölhergelted itt magad nekem. Na hadd nézzelek, midet zúztam pozdorjává?
Óvatosan tenyerébe fogta az állát, és elfordította előbb jobbra, majd balra, még a szájába is bekukkantott, hátha valamelyik pofontól elharapta a nyelvét. Aztán kitapintotta a nyakán az érverését, és elégedetten füttyentett.
– Nagyjából egészben vagy, csak a józan eszed küldted el valahová vendégségbe. No és persze – sandított a verítéktől csatakos fürtökre –, ha sokáig szundikálsz még itt a toronytetőn, kapsz egy kiadós tüdőlobot, és harmadnapra elvisz az ördög. Ezen viszont mindjárt segítünk. Az ördög helyett egyelőre be kell érned velem.
Lekanyarította válláról az útiköpenyét, a prémes felével befelé, és olyan alaposan belebugyolálta Mersant-t tetőtől talpig, hogy a végén alig látszott ki a göngyölegből. Közben persze alaposan összevérezte, de ezzel nem sokat törődött. Ha felocsúdik majd a francia, úgyis tudni fogja, hogy nem az ő vére. Hiszen máskülönben magához sem térne soha.
Dolga végeztével megkereste az itáliai kardot, és felcsatolta a derékövére jobb felől, a hegyestőrrel átellenben. Majd felnyalábolta ájult barátját, és megindult vele a lejárat felé. Félúton megállt, s fejét csóválva lenézett a karjában tartott testre. Könnyűnek és törékenynek érezte, sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak; noha kétszerte idősebb volt nála, egyetlen nekiveselkedéssel összeroppanthatta volna. A keskeny, verítékáztatta arc viaszosan sápadtnak tűnt a hold hideg fényében, akár egy ravatalon kiterített halotté.
– Az a sok dögvészes bűbájosság, az zavarja meg a fejedet! – korholta mogorván. – A Sátán a tudója, hogy nekem nem szokásom a félelem, tőled néha mégis megijedek. De ettől még taknyos kölyök maradsz, akit időről időre el kell náspángolni! Különben sohasem tanulod meg a leckét, hogy senki nem legyőzhetetlen. Még te sem.
A háttérben: zsíros, égett füst, amint rátapad a dohszagot verítékező kövekre. Közelebbről pedig: valami szúrós, fűszeres, könnyekre lábasztó illat, citrom és rebarbara, kakukkfűvel elegyesen.
– Herbatea. Csak macskajajra jó, és pocsék az íze, de legalább forró.
Mersant hunyorogva kinyitotta a szemét. Látóterének közepén hasas, sárga mázas cserépbögre imbolygott, színültig telve aranybarnán gőzölgő folyadékkal. Vaskos, keményre cserzett férfikéz markolta alul. Mögötte cseppfolyósan elmosódva, homályosan fölsejlettek Steinhardt ősz borostával lepett arcvonásai.
– Hol vagyok? – kérdezte Mersant; s bár sűrűn pislogott hozzá, hangja meglepően szenvtelen maradt.
– Nálad, azon belül nálam. Ezt gondoltuk a legbiztonságosabbnak.
Steinhardtnak saját lakosztálya volt a domíniumban, noha nem lakott itt, s a látogatásai is ritkán nyúltak hosszabbra egy-két napnál; ennyi kijárt az úr bizalmasának és egyetlen barátjának. Három szerzetesi cella egybenyitásával alakították ki, s mivel a fényűzésre sohasem fektetett nagy súlyt, a berendezést spártai egyszerűség jellemezte. Egy kivétel azért akadt: a kolostorban eredetileg csak a közösségi helyiségeket fűtötték, a lakócellákat egyáltalán nem – még az apátúrnak is be kellett érnie egy parazsas háromlábbal. A kapitány viszont a világ egyik legostobább időfecsérlésének vélte az aszkézist, gyakorolják bár vallásos vagy egyéb okokból; gyakran mondogatta, hogy csak az leli örömét önmaga sanyargatásában, aki sohasem tapasztalta meg igazából, milyen az, ha mások sanyargatják. Így hát első dolga volt szellőzőkürtőt vágatni az egyik cella falába, majd hozatott egy rácsos vaskályhát a kantonokból, amely egyszerre szolgált fűtésre és konyhai tűzhelyként.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte Mersant bágyadtan.
– Arnaut küldött értem, amikor kezdtek komolyra fordulni a dolgok. Iszod már ezt a lötytyöt, vagy én öntsem le a gigádon?
Mersant átvette tőle a cserépbögrét – tűzforró volt, sütötte a tenyerét –, és egyenletes, mély kortyokban fenékig ürítette.
– Borzalmas – állapította meg tárgyilagosan. – Tényleg csak macskajajra jó?
– Én legalábbis csak azért iszom. – A kapitány vigyorogva kiragadta a kezéből az üres bögrét, s egy csuklómozdulattal hátragurította a szalmával felszórt kövezeten. Panaszosan zörömbölt, míg a tűzhely sarkának csattanva meg nem állapodott.
Mersant végignézett magán. Pőrén feküdt egy hatalmas derékaljon, melyet mindenféle vadbőrből hevenyésztek a padlóra. A mellkasáról egy agyarafosztott vadkanfő meredt rá csillogó üvegszemekkel. A fülénél fogva arrébb igazította.
– Te teljesen őrült vagy, Ulrich – hunyta le fáradtan a szemét. – Tudod, hogy hajszál híján megöltelek?
– Hogy kettőnk közül ki az őrültebb, arról mostan szerintem ne disputáljunk – javasolta a kapitány. Elunhatta a guggolva kuporgást a derékalj mellett; a kallantyújánál fogva odahúzott egy öreg ládát a faltól, és lovaglóülésben rátelepedett. – Muszáj voltam kitalálni valamit, hogy helyrebillentselek. Ha még pár napig így folytatod, kiírtottad volna az egész uradalmat.
– Úgy hívtál ki, hogy semmi esélyed nem volt – folytatta Mersant csukott szemmel. – Balkezes vagy; rossz oldalra kötötted föl a fegyvert. És ráadásul még azt a prémes köpenyt is ráborítottad. Ki se tudtad volna idejében rántani!
Steinhardt szélesen elvigyorodott, kivillantva csorba fogsorát.
– Nem is állt szándékomban. Föltételeztem, ennyi apró jelzésből majd csak rájössz, hogy nem gondolom én komolyan ezt az egészet...
Mersant bosszús hangon felnyögött.
– Az utolsó pillanatban vettem észre! Nagyon ideges voltam... zaklatott... nem fogott úgy az agyam, mint rendesen. – Résnyire nyitotta egyik szemhéját, és fél szemmel fölsandított a ládán trónoló kapitányra. – És az érzelmes történetek? A dédelgetett múltbéli emlékeidről?
– Hát talján cifrakalapom, az tényleg volt. Meg vércsém is, szakasztott olyan, amilyennek elmeséltem – vallotta be az öreg zsoldos. – De őrizget a fene ilyen vacakokat! Azt az ócskaságot a lomtárból kotortam elő. Különben a mellvérthez is kiötöltem egy megható történetet, ha esetleg azon akad meg a szemed. – Grimaszolt egyet, és gondterhelten megvakarta a tarkóját. – Ha viszont a csizmámat szúrod ki, hát, látod, annak nem örültem volna. Az tényleg régi darab, még az aragóniai hadjáratból, és azóta is becsülettel szolgál. Nézegettem én ilyesmit a limlomok között, de csak mindenféle elnyűtt bocskorokat találtam, abban meg mégsem állíthatok oda eléd! Nem is beszélve arról, hogy nem hallanád rendesen, ahogy jövök fölfelé utánad a lépcsőn...
Mersant nevetni kezdett. Először csak úgy magának, szinte hangtalanul, ám ahogy a kapitány mind tovább jutott a beszámolójával, úgy vált az ő kacaja is egyre csengőbbé, egyre felszabadultabbá. Kristályosan tiszta orgánuma volt, mintha öblös üvegharangok szólnának kánonban, egy mélyebb, zengőbb, bronzos ízű alapdallamot kísérve. Ha úgy akarta, zajló jég ropogott a hangjában, sarki szél süvöltött, kifent acéltűk csikordultak össze; sok bátor ember volt, aki a pengéjétől nem hátrált volna meg, ám a szava elől borzadva menekült. De kacagni is tudott, méghozzá gyönyörűen; igaz, ezt jóval ritkábban tette. Kevesen büszkélkedhettek azzal, hogy hallották Mersant le Sinistre nevetését.
Aztán abbahagyta, hirtelen, akárha elvágták volna.
– Mennyi időt töltöttem odabent? – kérdezte.
– Két hetet. Egészen pontosan tizenhat napot – világosította föl Steinhardt. – Én a tizenkettediken érkeztem, de nem bírtam hozzád férni a boszorkányos odúdban, úgyhogy felkészültem a kijöveteledre, és reméltem a legjobbakat.
– Így már érthető. Teljesen elvesztettem az időérzékemet – bólintott Mersant. – Tudod, az áthárító formulát nem lehet a végtelenségig ismételgetni. Különben minden régi mester ezt csinálta volna, a Triszmegisztosztól Casagrandéig. Gondolj csak bele: ha felszabadul az alvással töltött idő, az gyakorlatilag egyharmadával megtoldja az élettartamot! Igen ám, de minél gyakrabban használjuk a rítust, annál inkább romlik a hatásfoka. Ugyanannyi energiát nyerünk ki vele; ám egyre kevesebbet tudunk átirányítani a saját szervezetünkbe. A többi... szétszóródik, elvész.
– Más szóval: mind sűrűbben kell megújítani. – Steinhardt tűnődve ingatta ősz fejét. – Te francia, én nem vagyok valami nagy koponya, nem értek és nem is akarok érteni semmiféle vajákoláshoz; de a helyedben strigulákat húztam volna a falra.
– Rendes körülmények között én is. – A hitehagyott följebb vackolta magát a derékalján; a háta mögé egy medvebőrt gyűrt, hogy ne kelljen csupasz bőrével a hideg kőfalnak dőlnie.. – Mennyire súlyos a helyzet?
Az öreg zsoldos vállat vont.
– Hát, lehetne rosszabb is – felelte. – Végkimerülésben csak páran múltak ki, főleg az öregek meg a gyerkőcök. A többit a fagy vitte el, mert a végére már senki sem maradt, aki föl bírta volna hasogatni a tüzelőt. Illetve egyvalaki igen: én, de mindenütt nem lehettem ott. – Lucskosat köpött a padlóra a derékalj mellé. – Négy napig egyedül viseltem gondját az egész dögvészes uradalmadnak. Szépeket mondogattam rólad, azt elhiheted.
– El fogom veszíteni őket? – kérdezte Mersant higgadtan.
– Akad néhány, amelyik nagyon köhög már, meg lázas és félrebeszél. Azok szerintem nemsokára elpatkolnak. A többség viszont rendbe jön, ha hagyunk nekik egy kis időt, hogy kiszuszogják magukat. Addig fogadhatunk kisegítőket a faluból. És amíg letöltik az idejüket, kiválogathatjuk közülük, kiket szegődtessünk állandóra. Mert Arnaut legényei, azok nagyobbrészt megúszták, de a szolgálónépek már kevésbé.
– Nem fognak elszökdösni? Odafönt azt mondtad...
– Odafönt azt mondtam, ami a fejed kipucolásához kellett – vágott a szavába Steinhardt. – Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs róla, mi a fene történt. Én tudom, mert láttalak már téged ilyesmit művelni; ők viszont csak annyit fogtak föl az egészből, hogy bezárkóztál a könyveskamrádba, mire nekik a nyakukba szakadt valami fertelmetes rontás. Mihelyt előbújtál, vége is lett. – Vigyorogva megkopogtatta a halántékát. – Most szépen levonják a következtetést, hogy ez van abból, ha magukra hagyod őket, és nem vigyázol rájuk. Még hálásak is lesznek neked...
A hitehagyott lassan végigsimított az állán; halvány mosoly derengett föl az ajka körül. Olyan kifejezés ült ki az arcára, mintha ínyencfalatként ízlelgetné a hallottakat, majd elismerően biccentett Steinhardt felé.
– Káprázatos ez a józan, földközeli aljasságod, öreg barátom. Egyik ámulatból a másikba ejt – mondta. – Mi ketten valóban jól kiegészítjük egymást. Én távlatokat nyitok előtted, te pedig lerángatsz a fellegekből, ha túl magasra találnék szárnyalni.
A kapitány felröhögött, és csattanósat csapott a térdére.
– Hát, mostan jól ki kellett nyújtóznom, hogy nyakon csípjelek – mondta vidoran. – Egyvalamit árulj még el nekem, francia! Semmi közöm a dögvészes pogánykodásaidhoz, de ez nagyon furdalja az oldalamat. Mi a fenét akartál elérni avval a nagy vajákolással a kilátón? A holdat próbáltad kioltani, vagy micsoda?
Mersant homloka elborult.
– Választ akartam kicsikarni tőle egy kérdésemre. Egy váratlan talányra, ami szinte az őrületbe kergetett. – Megvonta keskeny vállát. – Persze hasztalan. Tudhattam volna előre. Az a formula messze meghaladta az erőimet.
– Jó dolog rájönni, hogy senki sem mindenható. Berezeltél, mi, kölyök? – vigyorodott el Steinhardt. – Csak azt nem értem, hogy mikor ránk szakadt az a pokoli sötétség, miért pont tatárul üvöltöztél segítségért?
– Segítségért? Tatárul? – Mersant értetlenül bámult rá.
– Mi van, nem emlékszel? Meg mernék rá esküdni, hogy a te hangod volt, bár úgy ordítottál, mint szamárcsődör a herélőkés alatt! – Az ősz zsoldos kajánul megveregette barátja vállát. – Bazarghai. Vagyis „segítség!” Tatár nyelven.
A hitehagyott arca kifejezéstelen maszkká fagyott.
– Biztos vagy ebben, öreg barátom? – kérdezte lassan, megfontoltan.
– Már hogyne lennék! – fortyant fel Steinhardt méltatlankodva. – Hallottam elégszer az orosz csatamezőkön, még siheder koromban! Ott tanultam bele a katonamesterségbe; az ilyesmit nem egykönnyen feledi el az ember.
Mersant némán meredt maga elé a levegőbe, csaknem egy teljes percig. Arcvonásai közben lassan fölengedtek; s akár hullámverés az olvadó jég alól, fokról fokra finom, ironikus mosoly terült szét rajtuk.
– Hé, francia! – hőkölt vissza a kapitány gyanakodva. – Most meg mi a háborodás ütött beléd?
– Belém? Semmi az égvilágon – pillantott föl rá Mersant. – Téged kellett volna faggassalak, nem a holdat. Megoldottad a talányomat. – Egy térdmozdulattal lerúgta magáról a vadkanbőrt.
– Keríts nekem valami ruhát, jó, Ulrich? És segíts felöltözni; fél karral nehezen megy. – Mosolya még szélesebb lett, ahogy Steinhardt mind jobban elkomoruló arcába nézett. – Elviszlek a könyvtárba; szeretnélek bemutatni valakinek...
A lebegő lidércláng sápadt fénye kísérteties árnyékokat keltett életre a maumet kiszáradt arcán, ahogy a kapitány gyanakodva forgatta ide-oda cserzett markában.
– Szóval ő kérte a segítségedet... – sandított hátra mogorván.
Mersant a középső olvasópultnak támaszkodva állt, lószőrrel feszesre tömött, fekete bársonydolmányban; a ruha ujja kétoldalt fel volt hasítva, és hosszúra eresztve. A lidércfény hűséges kiskutyaként lebegett a feje fölött; a dolmány vállán temérdek ezüstsziporka villódzott, mintha gyémántporzóval hintették volna be.
– Többet is tett annál – felelte. – Ki akarta kényszeríteni tőlem.
– Igen? – Steinhardt bizalmatlanul méregette a kezében tartott fejet. – Hogy gebedne meg!
Mersant könnyedén ellökte magát a pulpitustól, és az öreg zsoldoshoz lépett. Józan fővel nem zsigerelném végsőkig a saját házam népét, és különösen nem folyamodnék egy olyan formulához, amelynek nem vagyok eléggé ura – mondta. – A maumet bűbájt szőtt rám, Ulrich, leheletfinomat és mégis gyilkos erejűt, a tulajdon gőgömből és titkos vágyaimból. Csupán a te jókor jött segítségeddel tudtam megtörni, odafönt a kilátótoronyban.
– Ez csak egy darab ásatag dög! – horkant fel a kapitány, és undorodva odavetette neki a fejet. – Hogy lett volna képes ilyesmire?
A hitehagyott ügyes mozdulattal elkapta a maumet-t a varkocsánál fogva, perdített rajta egyet, és a karja hajlatába ültette.
– Nem is ő maga volt az, Ulrich, ha erre gondolsz – válaszolta. – Hanem valaki más, a távolból. Aki rajta keresztül sugározta ki rám az akaratát; és akinek, ha a körülményekből ítélhetünk, sürgetős szüksége van a testvéri segítségre. – Elmosolyodott. – Egy magamfajta.
– Mint Messire Boccanegra meg Perun beavatottjai? Azok a begőzölt agyú kontárok, akik az ősi vajákos tudományod szertehullott cafatain tenyésznek? – villantotta rá a tekintetét Steinhardt. – Nem lehetsz mostanság valami nagy formában, francia, ha egy ilyesféle szerzet csak úgy hipp-hopp bűbájt tud bűvölni rád!
– Nem, nem, öreg barátom! – A hitehagyott hosszú, nyúlánk ujjai könnyedén végigsimítottak ruhája sötét bársonyán. – A korcsok mágiája úgy peregne le rólam, mint ez a lidércfény a dolmányomról, látod? – Keze visszatért a maumet-ra, s játékosan, szinte már gyöngéden meg cirógatta töredezett hajszálait. – Nem, ez valaki más. Valaki hatalmasabb.
Steinhardt szembefordult vele; bozontos, ősz szemöldöke zord ráncokat vetett.
– Mintha azt bizonygattad volna nekem, hogy utolsónak maradtál az egész átokverte pogány csürhéből. Hogy akikről a papok netán megfeledkeztek, azokat te nyuvasztottad ki a tulajdon kezeddel. Így lett belőled szegény, árva kistestvér. – Borostás képén gúnyos vigyor terült szét. – Tévedtél volna?
– Nem tévedtem. A Háromszor Nagy Hermész örökségét egyedül én őrzöm, nincs több társam ezen a világon. – Mersant viszonozta barátja mosolyát. – De tudod, nem ő volt az emberiség egyetlen tanítómestere. Ő csak a régi Róma népének hozta el a Smaragd Táblákat. Vannak más országok is a földön, ahol mások, másképpen hirdették a tant.
Csend lett. A kapitány arcáról lehervadt a kaján vigyor. Vaskos ujjaival az üstökébe túrt, dúlt barázdákat szántva kurtára nyírt, ősz fürtjei közé; aztán dühösen fújt egyet, és ingerült pillantást vetett a sápadtan világoló lidérclángra.
– A tatárok – szólalt meg Mersant. – Mesélj nekem róluk egy keveset!
Steinhardt bosszúsan felmordult, rántott egyet széles vállán.
– Énfelőlem, ha szereted a csúnya meséket... – dörmögte. – Büszkék, vadak és kegyetlenek. Nem ismerek náluk vérszomjasabb népséget; de józanabb eszűt sem, pedig rengeteget isznak. Öregapám kölyökkorában azt se tudta senki, hogy a világon vannak. Valahol a hideg pusztákon legeltették a lovaikat, és örültek, ha telente nem fagyott be a seggük. Aztán született egy vezérük, Dzsingisz nevezetű. Egyesítette a törzseket, az élükre állt, és új feladatot szabott ki nekik: a világ meghódítását. Azt kell mondanom, egész jól haladnak vele.
– Valóban? – A hitehagyott fél szemöldöke tamáskodón a magasba ívelt. – Talán kissé nehézkes a felfogásom, de nekem ez nem annyira tűnt fel.
Az öreg zsoldos érdes hangon felröhögött.
– Ugyan már, francia! Éppolyan jól tudod, mint én, hogy milyen hatalmas ez a világ, és a mi vén Európánk csupán a farkinca rajta! Nekünk egyelőre csak az oldalunkat csipdesték meg; de ha kelet felé mégy, mindenhol beléjük ütközöl. – Vaskos mutatóujjával barátja mellére bökött. – Az orosz nagyfejedelem valaha a puszták ura volt, a Kárpátoktól a Rifei-hegyekig rettegték a szavát. Ma helytartónál is kevesebb, az odavetett koncon tengődő kutya, akinek a bundájába a tatárok beletörlik a sáros csizmájukat. Láttad te Kijevet, a szlávok Rómáját, ahogy régen a pópák nevezték? Mert én igen. Mérföldnyi hosszan borítják körülötte a földeket az embercsontok. – Föltartotta a kezét, s hüvelykjét is kinyújtotta mutatóujja mellé. – Az arabok se jártak különbül. Dzsingisz unokája elevenen nyúzatta meg az utolsó kalifát, és koponyákból rakatott piramist Bagdad füstölgő romjain. A seregei egészen a régi jeruzsálemi királyságig nyomultak, és most az egyiptomi mamelukokkal csatáznak érte. Az indus fejedelmek mind rettegnek tőle, aranyban és drágakőben fizetnek hűbéradót neki. – A középső ujj következett. – És messze keleten ott van Katáj, a selyem birodalma; úgy mondják, egész Európa beleférne vagy ötször. A tatár nagykán ízzé-porrá zúzta a katáji hadakat, megölette a császárt valamennyi rokonával, és maga telepedett a trónusára. Mi ez, kérdem én, ha nem világhódítás?
– Tagadhatatlanul impozáns – bólintott Mersant egykedvűen; tekintetével az összeaszott fejet simogatta. – És mondd csak, vannak... titkos hagyományaik? Olyasfélék, amiket te vajákolásnak hívsz?
A kapitány a homlokát ráncolta.
– Két lábbal állnak azok a földön! Jobban bíznak az íjukban meg a szablyájukban, mint a bűbájosságban. – Vállat vont. – Babonáik persze vannak, mint mindenkinek. Nem szabad náluk késsel a tűzbe nyúlni, nehogy megvágják a lángok szellemét. Az idegent, mielőtt beszélnének vele, két máglya között vonszolják át, hogy megtisztítsák a gonosztól. A vezéri sátor küszöbére hágni a legszörnyűbb felségsértés, aki ilyet tesz, azt helyben felkoncolják. A jeles halottakat a lovukkal és az egyik szolgálójukkal temetik el, utána meg posztóból kiszabják a képmásukat, és a jurta tartócölöpére kiszögezve őrzik: Belépéskor mindig meghajolnak előtte, időnként pedig húsból kifőzött levet és friss kumiszt áldoznak neki.
– Kumiszt?
– Erjesztett kancatejet. – Steinhardt elvigyorodott. – Fura, savanyú ital, de ahol nincs se sör, se bor, az ember hamar rákap az ízére.
– Értem – mondta Mersant, s könnyedén megemelte a könyökhajlatába fogott maumet-t, a saját feje magasságába, hogy az üresen ásító szemgödrökbe tekinthessen. – És ilyesfajta trófeákat szoktak gyűjteni?
– Csak a legvitézebb ellenfelektől; a csekélyebbeket nem érdemesítik ekkora megtiszteltetésre. A fejeket néha tűz fölött füstölik ki, máskor csak a koponyatetőt vágják le, és díszes ivókupát csináltatnak belőle. A vezéri sátrakban egész kis készletek gyűlnek össze, és igen nagy becsben tartják őket. Ha rád köszöntenek egy ilyen kupát, szívesen látott vendég vagy; ha meg is kínálnak belőle, akkor barát és szövetséges. Meg aztán... – Steinhardt csettintett az ujjával. – Van egy őrült hiedelmük, hogy a lélek egyik fele a fejben székel. Az, amelyik ébren az árnyékunkat veti, és eltávozik tőlünk, ha alszunk. Ezt nagyon fontosnak tartják, főleg a vezéreknél meg a látó embereknél, akikről azt hiszik, hogy álmukban és részeg révületükben a szellemekkel társalkodnak. Még segíteni is szoktak a lelküknek, hogy ilyenkor könnyebben kitaláljon.
– Segíteni? – Mersant szemöldöke a homlokára szaladt. – Hogyan?
– Felvágják a fejbőrt, és kikanyarítanak egy szeletet a koponyacsontból. Add csak ide egy kicsit! – A kapitány elkapta a feléje lódított maamet-t, és forgatni kezdte a markában, óvatosan körbetapogatva. Majd diadalittasan felrikkantott, bebökte hüvelykujja körmét a pergamenszáraz bőr alá, hosszában felhasította h tarkótól a fejtetőig, és odamutatta barátjának. – Látod?
A megsárgult koponyán körkörös, féltenyérnyi nyílás tátongott, egészen felül, ahol a varratok összefutnak.
– Szóval egy fontos emberrel van dolgunk – bólintott Mersant tűnődve, s éles pillantást vetett az ősz zsoldosra. – Egy varázslóval netán?
Steinhardt a fejét rázta.
– Inkább egy lovasvezérrel vagy valami híres hőssel. A tatárok róluk is azt tartják, hogy kapcsolatban állnak a természetfölötti erőkkel; különben nem arathatnának győzelmeket a csatákban. Nézd csak! – Az ujja körbesimított a nyak csonkján, amelyből csupán néhány visszapöndörödő bőrfoszlány maradt. – Ezt valami rövid, de széles pengével vágták le, valószínűleg szekercével. Baloldalról és több csapással, tehát harcban, vagy legalábbis a harcmezőn.
– Nekem nem tűnik túl okos szokásnak, hogy meglékelik a hadvezéreik fejét – jegyezte meg a hitehagyott.
– Ó, nagyon ügyesen csinálják! A mi fickónk is túlélte, méghozzá nem is kevéssel. Látod a csontszövetet itt a peremén? Egész szépen újrasarjadt – mutatta Steinhardt. – Különben pedig... – vonta meg a vállát. – Ha jól odasóznak az ember fejére egy szablyával, annyira mindegy, hogy csontot ér-e a csapás vagy sem! Ezt épp neked magyarázzam?
– Fölösleges. Igazad van – mosolyodott el Mersant. – Sokat tudsz a tatárokról, öreg barátom!
A kapitány felröhögött, és játszadozni kezdett a múmiává aszott fejjel: egyik kérges tenyeréből a másikba hajigálta.
– Kölyökkoromban, amikor a teuton lovagok megölték apámat és hajszát indítottak utánam, takaros kis szószba csöppentem. Hová futhattam volna ott a lápvidéken? Anyám népéhez talán? Annál szebb halált is el tudok képzelni. – A magasba lódította a maumet-t, hogy a lidércláng riadtan félrerebbent az útjából, s amikor lehullott, elkapta a varkocsánál fogva. – Így hát odahagytam a mocsarakat, és kinn találtam magam a sztyeppen. Az egymással marakodó orosz fejedelmek között. – Megismételte az előbbi dobást, ismét a lidércfényt véve célba; szemlátomást jól szórakozott ijedt ide-oda cikázásán, ahogy megpróbált kitérni a hátborzongató labda elől. – Ők csak névleg függetlenek, tudod. Valójában egytől egyig a tatárok szolgái és talpnyalói. Az is megesik, hogy a kán udvarában, a trónusa előtt gyilkolják meg egymást. A tatárok meg persze szándékosan szítják a torzsalkodást, és közben röhögnek a markukba. – A lidércláng feladta a harcot; a középső boltív záróköve alá menekült, onnan hunyorgott alá reszketve a két férfira. – Beletelt néhány esztendőbe, mire a lovagok kiderítették, hol vagyok, és utánam tudtak jönni. Kemény legények ugyan, azt meg kell hagyni, de oda még ők is csak félve merészkednek. Az az Arany Horda földje.
És elunva a játékot, odahajította a fejet a hitehagyottnak.
– Furcsa választás, hogy egy világhódító nép hordának címezteti magát – mondta Mersant, miközben a hajfonatánál fogva az övére akasztotta a maumet-t.
A kapitány gúnyosan elbiggyesztette az ajkát.
– Nem ismerek fegyelmezettebb hadsereget a tatárokénál. A fegyveres foglyok, akiket maguk előtt hajtanak a harcba, tényleg nem jobbak gyülevész csürhénél; de a nojonok, akik utánuk jönnek, vaskemények. – Mersantra pillantott. – Orda tatárul annyit tesz, hogy vezéri szállásterület. Csak a keresztény nyelvek ficamítják ki az értelmét; egyébként valami olyasmit jelent, mint nálunk a tartomány. Hozzánk az Arany Horda esik legközelebb; de mögötte van egy Fehér Horda, egy Vörös Horda, egy Deres Horda és tudom is én, még hány. Mindegyiknek az élén egy-egy kán áll Dzsingisz nemzetségéből; teljhatalmú úr a maga területén, de feltétlen engedelmességgel tartozik a nagykánnak, akit a kuriltáj gyűlése választ az összes fiági Dzsingisz-ivadék közül. Mostanára rendesen fölszaporodtak; lehetnek vagy kétszázan. – Széttárta a karját. – Hát részemről ennyi, francia. Nem tudom, ebből mit fogsz kiokoskodni a vajákos testvéreddel kapcsolatban.
A hitehagyott halványan elmosolyodott.
– Azt hiszem, elég sokat, öreg barátom – felelte. – A beavatottaknak, éljenek bár a világ akármelyik sarkában, megvan az a szokásuk, hogy rejtőzködnek. Nem szeretik felhívni magukra a figyelmet. Gondolj csak bele: ha egy idegen érkezne a keresztény Európába, és keresztül-kasul bejárná utánam kutatva, vajon a nyomomra bukkanna-é?
– Aligha. – Steinhardt a barátjára pislantott busa szemöldöke alól. – Te viszont biztosan megtalálnád őt.
Mersant válasz nélkül hagyta a megjegyzést. A mennyezetig nyúló könyvespolchoz sétált, odébb igazította az egyik lapján fekvő fóliánst, benyúlt mögé a dohos félhomályba, és csinált valamit. Mély, reszelős dübörgés hallatszott, kő csikorgott kövön, rejtett ellensúlyok lendültek mozgásba csigás áttételeken. A polc egyik traktusa hosszanti tengelye mentén kifordult a falból, a padló körszeletével együtt. Sötét üreg tárult föl mögötte, hideg és áporodott szagokat lehelve a könyvtárba. A kapitány elfintorodott; erőtlen, kihűlt pézsmaillat facsarta az orrát.
– Magam is valami hasonlótól tartok – nézett vissza rá a hitehagyott. – Persze minden azon múlik, mennyire hathatós módszerekkel folytatjuk a keresést.
És intett neki ép kezével, hogy kövesse.
Steinhardt megindult, ám két lépés után megtorpant, és gyanakodva sandított föl a boltozat zárókövére. A lebegő lidércláng, amely mindeddig hűséges ölebként járt gazdája nyomában, most tapodtat sem tágított helyéről; és a fénye is mintha egy árnyalattal sápadtabban lüktetett volna.
– Tilalmas neki a bejárás; és egyébként sem merne ilyet cselekedni – magyarázta Mersant. – De azért nem maradunk világosság nélkül, ne félj!
Kurta csuklómozdulatára öt fekete gyertyaszál lobbant lángra a rejtekajtó túloldalán. Három láb hosszú, talpas bronztartókban égtek egy gyönyörűen kicirkalmazott pentagram csúcsain, melyet művészi gonddal véstek a kőpadlóba, majd ólommal kiöntöttek és egyenletesre csiszoltak. Valamivel odébb egy hasonló módon elkészített kettős kör látszott; még távolabb pedig, a feketével kárpitozott helyiség túlsó falánál, egy bíbor selyemlepellel letakart, alacsony, oltárféle emelvény, rajta egy különös formájú tőr, egy drágakőberakásos ezüstkehely meg egy lapjával lefelé fordított tükör.
Steinhardt szipákolva lépte át a küszöböt, majd hüvelykujját az övébe akasztva körülnézett.
– Biztos vagy benne, hogy szükséged van ehhez rám, francia? – kérdezte, mélységes undorral a hangjában.
– Hogyne – felelte Mersant, miközben gondosan elhelyezte a fejet a pentagram közepén. – Te tudsz tatárul; én nem.
Fancsali grimasz futott át a kapitány borostás arcán, ahogy a rejtekajtó súrlódó zörejjel becsukódott mögötte, kirekesztve a lidércláng színtelen-riadtan pislákoló fényét.
– Azt akarod mondani, hogy ki fogjuk vallatni ezt az izét? Hogy életre bűvölöd, és kérdéseket teszünk föl neki?
Mersant óvatosan megharapta a mutatóujja hegyét, kiszopott belőle néhány csepp vért, és a vakon bámuló maumet homlokára köpte. Aztán mormolt valamit, s hüvelykjét rászorította az aprócska sebre. Szisszenés hallatszott; vékony kis füstfoszlány szállt fel a két ujjbegy közül; megpörkölt bőr szaga terjengett. Éppenséggel megtehetném, de nem. Túl veszélyes lenne. – Kihátrált a pentagramból, és homlokát ráncolva szemügyre vette művét. – Aki ennek a fejnek parancsol, az egyszer már ékes tanújelét adta a hatalmának. Ha most megpróbálnám akaratom alá hajtani a maumet-t, alighanem közvetlen összetűzésbe keverednék vele; és még túl keveset tudok róla, hogy ezt megkockáztassam. Korai volna kihívást intézni hozzá a saját terepén.
Steinhardt, engedelmesen követve barátja integetését, a kettős körhöz sétált, és a fejét vakarva megállt benne.
– Fogalmam sincs, te hogy vagy vele, de engem fenemód fel bír dühíteni, ha valaki erőszakkal óhajtja kizsarolni a támogatásomat – töprengett fennhangon. – Ez a te ismeretlen tatár atyafid úgy megbabonázott téged, hogy kis híján tönkretetted a saját uradalmadat. Tényleg segíteni akarsz neki?
A hitehagyott az oltárhoz ment, fölállította a tükröt, arra is ráköpött, és elkente rajta a keze fejével.
– Még nem tudom, de egyelőre nem ez a fontos. A lényeg az, hogy egy hozzám mérhető hatalom bukkant fel a látókörömben. Meg kell ismernem; véleményt alkotni róla; aztán majd eldöntöm, mihez kezdjek vele.
Lerakta a tükröt a pentagram és a kettős kör közé, lapjával az utóbbi felé fordítva. Steinhardt kíváncsian féltérdre ereszkedett, és belebámult. Drága velencei darab volt, filigrán ezüstkeretbe foglalva és kénesővel foncsorozva, ám a vérrel elegyes nyál jócskán elhomályosította, a gyertyák bizonytalan fénye pedig éppen hátulról érkezett.
– Szart se látni – állapította meg.
– Az anyagi objektumok, legyenek bár élők, élettelenek vagy valahol a kettő között, magukkal hordják a múltjukat – mondta Mersant. – Úgy tapad rájuk, akár pókháló a pincében kutakvóra. A hétköznapi emlékek hamar szertefoszlanak; ám az igazán erőteljesek, mint a halálé vagy a szenvedélyé, még hosszú-hosszú idő múlva is ott lebegnek körülöttük. És a megfelelő módszerekkel elő lehet csalogatni őket.
Megkerülte Steinhardtot, és belépett mögötte a kettős körbe.
– Ülj le, de előbb vedd le a köpenyedet! Túl bő; megtörné a rajzolatot.
A kapitány hátrasandított rá.
– Mire föl ez a fene nagy óvatosság? – kérdezte. – Csak emlékeket akarsz felidézni, nem démonokat.
– A múlt veszedelmesebb a démonoknál. – Mersant hidegen elmosolyodott. – Lehúz a mélybe és magába szippant; örök fogságra vet rég elporladt életek roncsai között. Mit gondolsz, miért tébolyodnak meg azok, akik tovább léteznek a haláluk után?
Steinhardt dünnyögött valami érthetetlent, lekanyarította válláról a prémes köpönyeget, és széles ívben kihajította a körből.
– Jó. – Mersant kék szeme fagyos fénnyel ragyogott a fülledt félhomályban, ahogy megfogta elszáradt bal kezét, és lassan, óvatosan a kapitány fejére helyezte. – Most ülj le, és figyeld a tükröt... a tükröt...
Az öreg zsoldos keresztbe vetett lábakkal ülő helyzetbe ereszkedett, tekintetét a tükörre szegezte. A foncsorozott üveglapon, a szétmaszatolt, véres nyál alatt különös, formátlan hullámzás támadt, a barlangok sziklaboltívei közt kélő árnyakéhoz hasonlatos, ha valaki hirtelen körbevillantja a lámpást. Majd bizonytalan, nehézkes alakok bontakoztak ki a hullámverésből, néma jajongással birkózva a feledés iszapos szemfedőjével. Fölöttük elmosódottan ott lebegett a maumet vakká aszott arca, az öt fekete gyertya vörhenyes derengésében.
– A francba! – motyogta Steinhardt. – Ó, a francos francba...
Menekülj, tümenbeg!
A sebhelyes nojon megsarkantyúzta lovát, és vadul félrerántotta a kantárt, hogy a vérző szájú állat nyihogva, ágaskodva fordult az agg vezér elé. A nojon épp ezt akarta: testével fedezni urát a suhogva szárnyaló halál elől. Egy nyílvessző fölemelt karja alá csapott be, egy másik a combját szegezte a nyereghez, a harmadik a torkát járta át. A mokány kis pusztai mén kétségbeesetten nyerítette világgá fájdalmát: szügyében, nyakában, tomporában féltucat mogyorófaszár állt rezgő tollakkal. Ahogy mellső lábaival vakon kirúgott kínjában, vasalt jobb patája telibe találta a vezér lovának koponyáját, épp a riadtan égnek meredő fül alatt. A másik állat szeme kifordult, térdei összecsuklottak; egyszerre hanyatlottak el mindketten.
A vezér megpróbált estében leugrani, de öreg ember volt már, nem tudott elég gyorsan mozogni. Csizmaorra beleakadt a kengyelbe, s a leroskadó jószágok maguk alá temették. Harcosa, aki védeni próbálta, ernyedt holtsúlyként zuhant a vállára.
Egy másik nojon érkezett vágtatva, bajszos arcát ezer ráncba rántotta össze a fájdalom, ahogy a bal vállába tört nyílcsonkot markolta. Lepattant a nyeregből, félrelökte sebhelyes társa holttestét, s míg ép karját a vezérnek nyújtotta, a másikkal riadozó hátasát igyekezett féken tartani.
– A lovam, tümenbeg! Vidd a lovamat!
Az öregember nyögve megragadta a kezét, és minden erejét összeszedve próbált kivergődni a szörnyű súly alól. Mindkét ló élt még – a pusztai jószágok nem egykönnyen adják ki a párájukat s elkínzott kapálózásukkal alaposan megnehezítették a dolgát. A bajszos nojon köpködve, szitkozódva rugdosta őket; aztán felhagyott vele, keményen megvetette lábát a széttiport talajon, és ahogy csak bírta, húzta vezérét kifelé.
Ütemes dübörgés kélt keletről, ahonnan a nyílzápor érkezett az imént. Viharsebesen közeledett, egyre erősödve, míg a végén a föld is rengett belé. Porfelleg csapott föl; harcos és gazdája mellett barna árnyékok suhantak el kétfelől. A nojon vicsorogva föltekintett; valami villant, vér fröccsent a nyakából, szalmabábként megpördült a saját tengelye körül, majd elterült. Szerteszét záporozó göröngyökkel telt meg a levegő, és mindent betöltött a vágtató paták robajlása meg az állati veríték nehéz, fűszeres szaga. Tokta kán szilajul rikoltozó nyargalói száguldottak át a holtakkal borított csatamezőn, megeresztett kantárszárral üldözve a szétszóródva menekülő ellenséget. A rémülten ágaskodó lovat magával sodorta az áradat.
Pillanatok alatt átviharzottak fölöttük. Az öreg vezér türelmesen, földre hajtott fővel kivárta, még mindig markolva a reszkető kezet. Mikor vége lett, föltekintett a haldokló nojonra, kinek az élete vörös lüktetéssel patakzott a szomjas földre széthasított ütőeréből.
– Nem rajtad múlt, Mengü. Elvénültem; kevés már az erőm – mondta nyugodtan. – De azért a lovainkat megitattuk a Donból, ahogy ígértem, igaz?
A nojon sármocskos bajsza dacos mosolyra rándult. Aztán vér futotta el belülről a szemét; ujjai utoljára összerándultak még vezére csuklóján, majd ernyedten lehámlottak róla.
A tümenbeg derékig kiszabadult már; most újra kezdte a próbálkozást, segítség nélkül, de kedvezőbb helyzetből, mert a két lovat agyontiporta a rájuk zúduló roham. Hüvelykről-hüvelykre küzdötte magát előre; a föld nyirkos hurkákban dagadt ki karommá görbülő ujjai közül. Mire sikerült kimásznia a dögök alól, a porfelhő úgy-ahogy leülepedett körülötte. Felült, sziszegve megtapogatta a bokáját – csúnyán kificamodott –, s tekintetét a keleti látóhatárra emelte.
Egy lapos ívű dombháton, jó nyíllövésnyire tőle, kopjás lovasok csoportosultak a lófarkas arany hadijelvény körül. A nyugovóra hajló nap szúrós szikrákat csiholt belőle.
– Tokta fiam... – suttogta az öregember, miközben bizonytalanul imbolyogva talpra állt. – Túl jól neveltelek...
Pillantása lejjebb vándorolt, a dombhát tövére s az odáig nyújtózó, törötten heverő testekkel teliszórt síkra. A kán nojonjai jócskán a háta mögött jártak már, sebesen távolodó csatakiáltásokkal aprítva, ami vert seregéből megmaradt. Ám az arany jelvényhez mégsem nyílt szabad útja. Girbegurba, gyalogos csatárlánc közeledett keletről: csupa ócska condrákba bújt, torzonborz alak. Hamar szétszakadoztak, mert időnként meg-megálltak valamelyik hullahalomnál, kiemeltek belőle egy testet, és cipelni kezdték visszafelé. Máskor – jóval gyakrabban – csak annyi szünetet tartottak, hogy futtában lehajoljanak; valami villant a kezükben, aztán kiegyenesedtek, és baktattak tovább.
Oroszok. Rájuk bízták a sebesültek dolgát, barátokét és ellenségekét egyaránt. De a holtakat egyelőre nem merik kifosztani. Majd visszajönnek éjszaka, ha nem lesznek a kán szeme előtt.
A tümenbeg kihúzott a földből egy ferdén leszúrt kopjaszárat, rátámaszkodott, és megindult a domb irányába. Sántikálva kerülgette a szerteszét heverő ember- és lótetemeket; s bár bokájába minden lépésnél belényilallt a fájdalom, egyszer sem állt meg pihenni. Ráncos, rezzenetlen arca, akár a széltől revesedett sziklakő.
Az orosz, akit a sors szemközt vezérelt vele, dúlt szakállú, tagbaszakadt férfi volt, gyatrán összefércelt báránybundában. Már messziről kinézte magának, s ahogy közeledtek egymáshoz, vadul parázsló tekintettel méregette. A favágó szekerce csorba pofáján, amit két kézre fogva szorongatott, friss vér vöröslött. Alighanem szeretett ölni, kivált tatárokat, amire oly ritkán nyílhatott alkalma.
Amikor odaért hozzá, a vén vezér a kopjaszárra dőlve megállt, és a szemébe nézett.
– Én Nogáj vagyok – mondta. – Vezess a kánhoz, beszédem van vele!
Mohó fény csillant az óriás tekintetében. Elvigyorodott; mintha rugóra járna, ugrott a tümenbeg felé, fejszéje vízszintes ívben körbelendült. Az öregember nyugodt méltósággal fogadta a csapást, meg sem kísérelt kitérni előle. Az ütés baloldalt, a nyaka tövén érte, és a földre döntötte. Vér fröcskölt szerteszét; a kopjaszár kifordult a tenyeréből.
Az orosz közelebb lépett, csuklójára hurkolta a vezér ősz varkocsát, s két kurta, félkezes vágással elválasztotta a fejet a törzstől. Aztán lopva körbesandított, a társait lesve. Akadtak néhányan a közelben, de ügyet sem vetettek rá. Elvégre csupán a dolgát tette, mint mindannyian; amit pedig az öreg tatár mondott neki, aligha hallotta bárki is.
Az óriás elégedett vigyorral bundája alá rejtette zsákmányát, majd sarkon fordult, s ahogy csak a lába bírta, megiramodott a dombhát felé. Néhányan utána néztek, ugyan miért iparkodik annyira, de senki sem állta útját, míg zihálva az emelkedő tövébe nem ért. Ott a lovas nojonok összezártak előtte; szúrós pillantások és leeresztett kopják szegeződtek a mellének. Előkapta a véres trófeát, és diadalittas kurjantással meglengette. Erre folyosót nyitottak neki, ám tekintetük kemény tüze nem enyhült, végigkísérte őt kétfelől, ahogy lihegve felbotladozott a domb ívén a lófarkas hadijelvényhez.
– Földre a kán előtt, kutya! – rivallt rá egy érdes férfihang; s mert örömmámorában nem sietett eleget tenni a szigorú parancsnak, hátulról nyomban egy kopjaszár sújtott a térdhajlatába. Felbukott, szekercéje messzire röpült a markából; de tüstént feltámaszkodott, s négykézláb mutatta föl a fejet az elébe rúgtató lovasnak.
– Nagyuraml Nagyuram! – zihálta kifulladva. – Nézd! Ez maga Nogáj!
Tokta kán harminc körül járhatott, és egyenes derékkal ült a nyeregben, noha aligha pihent sokat aznap: gazdagon lakkozott páncélján, tarkóvédős sisakján csúf foltokban száradt az ellenség vére. Horgas orra és borotvával metszett arcéle volt, a szeme zugában éber-gyanakvó szarkalábakkal, mint valami ifjú ragadozómadárnak. A harci láz még forrón lüktetett az ereiben, megszaporította lélegzetét, pírt kergetett széles orcájába; ajka oly vékonyra és vértelenre feszült, akár a napon szárított bőrszíj, s ahogy szólásra nyitotta, kivillantak alóla egészséges, hófehér fogai.
– Mutasd! – Pillantása utálkozva végigvándorolt az oroszon, majd megállapodott a levágott fejen, amit varkocsánál fogva lóbált a baljában. – Igen, ez ő. Honnan tudtad?
– Maga mondta – vigyorgott boldogan az óriás. – A tulajdon szájával!
– Szóval még élt. – A kán minden szava: egy-egy ostorcsapás. – Te ölted meg?
– Én bizony, nagyuram! – Az orosz föltérdepelt, letette maga mellé a trófeát, és büszkén föltartotta mindkét véres markát. – Ezzel a két kezemmel!
Az alkonyi nap egyik kósza sugara utat talált Tokta tekintetébe a sisakellenző árnyékában; és a gyűlölet sötét lángja, amit föllobbantott benne, pusztákat elemésztő futótűznek is beillett volna.
– Rühes kutya! – csattant fel. – Hogy mertél kezet emelni egy ilyen emberre? – Karja parancsoló mozdulattal előrelendült. – Húzzátok karóba!
Az orosz álla leesett. Bambán, értetlenül tekingetett jobbra-balra; ám ekkor már csupasz szablyák villogtak rá mindenfelől, lóról szállt nojonok termettek körülötte. Végre felocsúdott, ordítva kapott elejtett szekercéje után, hiába; pányva tekeredett a vállára, kíméletlen kezek ragadták meg karját, lábát, szakállát.
– Goszpogyin pomiluuuj!.. – üvöltötte elcsukló hangon, ahogy elvonszolták.
A kán leugrott a nyeregből, sisakját a kápára akasztotta, a kantárszárat a melléje rúgtató nojonnak vetette. A földön heverő fejhez sétált, lehajolt érte, s komor képpel, tisztelettudóan fölemelte.
– Érdemtelen kéztől vesztél, tümenbeg – mondta neki fojtottan. – A te véred kiontására csak Dzsingisz ivadéka lett volna méltó. Tudtad ezt te is; ezért kerestél engem, mikor láttad, hogy a csata elveszett. Elárultalak; de ígérem, hogy fiaidat és unokáidat nem fogom így megalázni.
Az arca elé tartotta, és fejet hajtott előtte, hogy homlokuk – az élőé s a halotté – egy pillanatra összeért. A nojonok, mintha csak parancsszóra tennék, némán leeresztették lófarkas kopjáikat. Még az a félszemű harcos is követte példájukat, aki az arany hadijelvényt hordozta. Kísérteties csend lett, melyet csupán a lovak zavart horkantásai törtek meg olykor, meg az üldözés messziről odahalló, szakadozott lármája.
Mikor Tokta kán újra fölvetette az állát, nedvesség csillogott a szemében.
– Atyám és mesterem voltál, Nogáj, az utálatos korcs helyett, aki részeg fővel nemzett, és szégyent hozott Dzsingisz vérére az ereiben – folytatta emelt hangon. – Negyven éven át senki sem tudott legyőzni téged; és én is csak azért, mert te tanítottál. A koponyádból ivókupát csináltatok, mely sátram legbecsesebb dísze lesz. Csak az ihat belőle, akit barátommá és testvéremmé fogadok, s kitartok mellette tűzön-vízen keresztül. Így vallok én, Tokta kán, a Nagy Dzsingisz ötödízigleni ivadéka, a jaszak törvénye szerint, az Örökkévaló Kék Ég és az összes istenek színe előtt!
Hátul, a hadijelvény mögött mozgolódás támadt a nojonok soraiban. Átengedni készültek valakit; de mintha nem szívesen tették volna, vonakodva és titkolt berzenkedéssel. Egy csámpás öszvér poroszkált be a lovasok gyűrűjébe; nyergében különös, csöppet sem harcias alak ült, egyenesen nevetséges ebben a környezetben – mégis mindenki igyekezett tisztes távolságot tartani tőle.
Szikár, hórihorgas, hajlott hátú vénember volt, csupasz lába szinte a földet söpörte. A feje búbja kopaszon és zsírosan fénylett; befonatlan, ősz üstökét azonban körös-körül megnövesztette, akárcsak mellét verdeső kecskeszakállát, a beléfésült két vékony bajuszszállal. A szemöldöke is furcsán sarjadt, középen még egészen keskenyen, kifelé viszont egyre sűrűsödve, úgyhogy a homlok külső ívén valóságos bozonttá burjánzott. Arcát vízszintesen húzódó, megereszkedett redők barázdálták, akár valami rosszul preparált múmiáét. Bőre májbajosan sárgás árnyalatban játszott; kezén-lábán hosszú, görbe, töredezett körmök éktelenkedtek. Öltözéke egyetlen agyonfoltozott, piszkosszürke vászonlepelből állt, mégsem látszott rajta, hogy dideregne a hideg pusztai szélben.
A hadijelvényhez érve megveregette hátasa nyakát, s mikor az engedelmesen megállt, fogatlan vigyort küldött a kán felé.
– Az az érzésem, vezérem, hogy elhamarkodottan esküdtél – szólalt meg olyan hangon, mint a száraz avar recsegése, ha csizmatalp tapos rá. – Nem baj; talán megbocsátják neked az égiek!
Tokta villogó tekintettel fordult szembe vele; a lakkozott páncél alól égővörös pír kapaszkodott fölfelé a nyakán.
– Itt neked semmi keresnivalód! – förmedt rá vicsorogva. – Ki hívott a csatatérre?
Ha a különös jövevényt nyugtalanította, hogy egy győzedelmes Dzsingisz-ivadék készül rá kiönteni a haragját, jól leplezte az érzéseit.
– Nekem nincs szükségem meghívásra, se tőled, se mástól, nemes vezérem – felelte gúnyosan. – Azonkívül úgy tűnik, megfeledkeztél a megállapodásunkról; épp ideje, hogy emlékeztesselek rá.
– Eredj vissza a bűzös patkányodúdba! – intett a kán dühösen. – Szavamat adtam; gondom lesz rá, hogy megkapd a jutalmadat.
A vénember halkan, reszelősen kuncogott.
– Amit ugyebár magam választhatok meg, egyezségünk értelmében – mondta. – Elvégre én nyitottam meg a lelked ösvényét a szellemvilágba; és én doboltam szívet a harcosaid kebelébe, amikor ma íjat feszítettek az ellenségre. Nélkülem, vezérem, sohasem tudtad volna legyőzni a tümenbeget.
– Ő másként gondolta! – sziszegte Tokta, s a magasba lendítette jobbját.
A nojonok kopjái dofésre készen leereszkedtek; ám a mozdulatban, ahogy kánjuk parancsát követték, volt valami bizonytalanság, valami homályos, réveteg balsejtelem. Ellenséges nyíllal, gyilkos szablyával szemben gondolkodás nélkül az életüket áldozták volna érte; ez a fajta kihívás azonban reszketést lopott a karjukba, bénává és zsibbadttá lankasztotta izmaikat.
Az öszvér lovasa unottan körülhordozta pillantását a kopják gyűrűjén. Savószín szeme volt, hideg és közömbös, akár a torkot elszorító fulladás.
– Most akarsz meghalni, diadalod teljében, nemes vezérem? – kérdezte. – Azt megtanultad Nogájtól, kivel kell szövetségre lépni a győzelemért; azt viszont nem, hogy a segítségnek ára van.
Tekintete találkozott Toktáéval; láthatatlan szikrák tüzeltek kettejük között. Az ifjú kán állta a sarat, de csak egy pillanatig. Aztán lesütötte a szemét, fölemelt keze lehanyatlott.
– Nevezd meg a jutalmadat! – szólt rekedten. A vénember finom mosollyal simított végig a szakállán.
– Nem kívánok sokat – mondta. – Add nekem Nogáj fejét!
Elszörnyedt mormogás kélt a nojonok soraiban. A kopjahegyek erdején reszketés borzongott végig; Tokta homloka elborult, vadul ragadta meg szablyája markolatát.
– Az Ödügenre viszem, az ősök ősei közé; ott méltó helyre lel majd, s ha úgy hozza a szükség, neked és nemzetségednek is segedelmedre lehet – folytatta az öszvérháton ülő öreg, mintha mi sem történt volna. – Dzsingisz vérére fogadtál szövetséget, vezérem. Tartsd be adott szavad; különben elpusztulsz, s veled a sereged is.
A kán ujjpercei kifehéredtek a kardgomb rül.
– Hallottad, amit a jaszak törvénye szerint vallottam – suttogta. – Esküszegővé aláznál?
– Én vénebb vagyok a jaszaknál, dicső vezérem – vont vállat az öregember. – Ami pedig az esküdet illeti... ideje eldöntened, kit választasz ellenségednek: az Örökkévaló Kék Eget – vagy engem?
Tokta kán fogcsikorgatva megpördült, a hátát mutatva neki. Verítékben fürdő arca óriásivá nőtt, az egész tükröt betöltötte. Fekete szeme keserű, gyűlölködő villámokat lövellt. Aztán hirtelen mintha megrepedt volna az üveglap: függőleges állású, lángvörös félkörív lobbant rajta, középütt karéjosan kigömbölyödve. Ragyogása elhomályosította az ifjú kán vonásait; egy pillanatra kevély, kihívó fénnyel felvilágolt, majd szikrázva kihunyt, magával rántva a letűnt idők képét, s hűs csendet borítva a két mozdulatlan alakra a titkos teremben.
Beletelt egy időbe, míg Steinhardt újra megtalálta a hangját.
– Szóval így végezte a vén sátán... – suttogta végül, még mindig szinte révületben.
A hitehagyott levette a fejéről a kezét, és kilépett a kettős védőkörből.
– Nogájra gondolsz? – kérdezte, jobbjával a csonkra égett gyertyák között gubbasztó maumet-ra bökve.
Az öreg zsoldos összerázkódott, mint akit a hideg lel, vagy lidérces álomból ocsúdik. Bágyadtan megdörzsölte a halántékát.
– Őrá, persze.
– Hallottál már róla?
– Hogy hallottam-e? Harcoltam a seregében. – A kapitány bizonytalanul talpra kászálódott. – Illetve, ez így kicsit túlzás. Ugyanazt csináltam, mint az oroszok a tükörben.
– Valahol el kell kezdeni. – Mersant kiemelte az összeaszott fejet a pentagramma közepéből, s hajfonatánál fogva az övére akasztotta. – Ki volt ő?
– Az Arany Horda legfélelmetesebb hadvezére. Rablóportyákat vezetett Perzsiába, lángba borította a magyar királyságot, fölperzselte és kifosztotta Krakkót. A bolgárok országával úgy bánt, mintha a családi örökbirtoka lett volna. Előbb egy disznópásztort tett meg cárnak, merő gúnyból tán; aztán ráunt, megölette, és az egyik kun csordáslegényét ültette a helyébe. Mikor a genovaiak Kaffában meggyilkolták a kedvenc unokafiát, az összes krími gyarmatvárosukat földig rombolta bosszúból, és egyetlen foglyának sem kegyelmezett, pedig a velencés rabszolgakereskedők jó árat kínáltak értük. A bizánci császárral egyenrangú félként komázott, segített neki leverni a helytartók lázadásait. Tömérdek pénzt kapott cserébe, meg Zóé hercegnőt, a császár lányát; bár ő Bajlak-hatunnak hívta, és huszonhat másik asszonyt tartott mellette. Sokat háborúzott, és minden csatáját megnyerte, kivéve az utolsót, Kügenliknél; hogy ott mi történt vele, láttad. Holta után a törzse az ő nevét vette fel, örök emlékezetül.
Kilépett a varázskörből, félredobott köpenyéhez ballagott, s fázós mozdulattal a válla köré kanyarította.
– Egyetlen hibája volt a ravasz vén gazfickónak, és arról sem ő tehetett. Nem Dzsingisz ágyékából származott, így nem lehetett belőle kán – folytatta, és elvigyorodott. – Káncsináló viszont igen. Az Arany Horda élén negyven éven keresztül csak olyan vezér lovagolhatott, akit Nogáj helyezett oda. Tetszése szerint emelte föl és buktatta meg őket. Dzsingisz nemzetsége sem maradt makulátlan: sok közöttük az iszákos, az ostoba, a gyönge gerincű. A vén sátán kedvére válogathatott. A kánok féltek tőle, mint a tűztől, és vakon engedelmeskedtek minden szavának. Emlékszem, egyszer elküldte Telebuga kánhoz a főfeleségét, a görög császárlányt. „Uralkodásod útja göröngyös, uram és parancsolóm” – üzente vele. „Huszonhárom göröngyöt találtam rajta.” És következtek a nevek, szép sorjában: csupa előkelő tatár nagyúr hercegek, törzsfők, darugák. A kán még aznap megölette az összeset. – Steinhardt nagyot fújt, széttárta karját. – De Dzsingisz vére mégiscsak Dzsingisz vére. Egy-két nemzedékre fölhígulhat; ám előbb-utóbb támadni fog belőle egy vezér, akinek a lelkében újra felizzik a régi tűz. Az utolsó pártfogoltjával Nogáj rossz lóra tett.
– Figyelemreméltó személynek tűnik. – Mersant befejezte a tükör letisztogatását a dolmánya ujjából előhúzott keszkenővel, és gondosan visszahelyezte az alacsony emelvényre, lapjával lefelé. – Nem ismerős számomra ez a tatár mágia; de az a benyomásom, minél mélyebb nyomot hagy egy ember élete a történelemben, annál hatalmasabb ereklye válhat a porhüvelyéből holta után.
– Ebben lehet valami. A papok is ilyesféléket mondanak a szentekről – bólintott Steinhardt. – A gyertyákat nem kéne kicserélni? Mindjárt leégnek.
– Ó, elég lesz eloltani őket. Holnapra visszanőnek. – A kapitány arckifejezése láttán Mersant elmosolyodott. Megragadta az egyik derékig érő gyertyatartó állványt, és erősen megrázta. A láng szilaj táncba kezdett, ám a dombormíves bronztalp nem mozdult el a helyéről, mintha egybe lenne öntve a kőpadlóval. – Ezek nem holt tárgyak, öreg barátom. Bizonyos értelemben élnek; legalábbis mély gyökeret eresztettek az anyakőzetbe, hogy táplálékot szívjanak belőle.
Steinhardt homloka elborult. Morgott valami érthetetlent; aligha túl hízelgőt, a hangsúlyából ítélve.
– Ödügen-domb. Ahová Nogáj fejét szánták – mondta a hitehagyott. – Tudsz valamit róla?
– A tatárok egyik szent helye a Desti Kipcsak pusztán. Sosem jártam ott; nádtorzsákra vetettek volna, ha meg merészelem gyalázni a tekintetemmel. De rengeteg rémhistóriát hallottam róla. Kísértettanyának tartják; te biztos remekül éreznéd ott magad. – Az öreg zsoldos utálkozó képpel körülpillantott a feketével kárpitozott teremben. – Régi lovasnépek temették oda a vezéreiket, sok-sok évvel a tatárok előtt. Már a kunok sem tudtak róluk semmit, akiket Dzsingisz unokái a Desti Kipcsakon találtak; de féltek a dombtól, és a sámánjaik újholdkor áldozati adományokat hordtak a tövébe. A tatárok aztán átvették a szokást. Állítólag úgy néz ki, mint egy földből hányt, óriási jurta: kerek, szellőzőkürtővel a tetején, és a déli oldalon nyílik a bejárata. Oda rakják le az adományokat; reggelre eltűnnek. – Kedvetlenül elhúzta a szája szélét. – Láttam egyszer egy novgorodi oroszt, aki az éj leple alatt behatolt az Ödügenbe, kincseket keresni. Másnap bukkantak rá a domboldalon. A jaszak törvénye szerint kínhalált érdemelt volna, de a tatárok életben hagyták: nagyobb büntetés volt neki.
– Érdekes hely – bólintott Mersant. – Hogy jutok el oda?
A kapitány megvakarta a feje búbját.
– Hát, ha akad egy jó földabroszod, nagyjából meg tudom mutogatni rajta. De arról a vidékről nemigen készültek ilyenek.
– Van a könyvtáramban egy útijelentés, Plano Carpini baráttól, akit a pápa küldött követségbe a nagykánhoz. Térképvázlatot is csatolt hozzá. – Keskeny mosoly ült ki a hitehagyott arcára. – Egyébiránt tanulságos választ hozott.
– El tudom képzelni! – horkant fel Steinhardt. – Nos, francia, megtaláltuk a dögvészes tatár testvéredet. Be kell vallanom, mély benyomást tett rám. Az Arany Horda kánjára nem könnyű ráijeszteni; neki mégis sikerült. Közvetlenül egy győztes csata után. – Hitetlenkedve csóválta a fejét, majd fölpillantott barátja szemébe. – Amúgy ha a véleményemet kérded, mocsok egy alak. Szerinted?
Mersant tűnődve az ajkára illesztette mutatóujját, s homlokát ráncolva fontolgatta a választ.
– Túl kihívóan viselkedik – mondta végül. – Amit akart, azt másképpen, csendesebben is megszerezhette volna. Fölösleges volt a kánt az egész kísérete előtt porig aláznia. – Megvonta a vállát. – A hatalom persze arra csábítja az embert, hogy kérkedjen vele, és a kísértésnek nehéz ellenállni. Minden beavatott enged neki olykor; még én is. Az alázat nem erős oldalunk. – Komolyan, higgadtan viszonozta Steinhardt tekintetét. – De az ilyesminek soha nincs jó vége. Nálunk sem volt.
Az öreg zsoldos lassan elvigyorodott.
– Kezd helyrejönni a kedélyem – jelentette ki kárörvendően. – Ezek szerint a ragyás tatár testvérkédnek jó oka van rá, hogy segítségért ordibáljon. – Föltartotta vaskos mutatóujját, és jelentőségteljesen megbillegette. – Sőt, én már azt is gyanítom, mi ez az ok!
Mersant kérdőn félrehajtotta a fejét; ősz halántéktincse a homlokába hullott.
– Emlékszel az utolsó képre a tükörben, mielőtt a látomásnak vége szakadt volna? Tokta kánra, ahogy vicsorogva maga elé mered? – kérdezte Steinhardt. – Nohát, francia, én ismerem a tatárokat. Alapjában véve halvérű népség, nagyon nehéz kihozni őket a sodrukból; ám ha egyszer mégis haragra gyúlnak, úgy tudnak dühöngeni, hogy a veszett toportyán ahhoz képest potomság. Én nem értek a bűbájoskodáshoz, de szerintem Tokta gyűlölete olyan erős volt, hogy az törte meg a varázslatodat; és a legvégén, mielőtt mindent szétrombolt volna, még kifröcskölt a tükröd színére. Mintha... ablakunk nyílt volna a lelkére, amin át egy pillantást vethettünk az indulataira, a szándékaira. – A kapitány szusszanva szünetet tartott; nem volt gyakorlata az ilyen fejtegetésekben. – Nomármost, a te pogány Hermész-társaságodat Krisztus keresztje sorvasztotta el. A tatár rokonaitokét pedig...
És ujja függőleges, kihasasodó félkörívet írt le a levegőbe; ugyanazt a jelet, ami a varázstükörben vöröslött fel az imént, hirtelen elapasztva az emlékek áradó folyamát.
Mersant félresimította arcából a fehér hajfürtöt, és lassan, nagyon lassan bólintott.
– Mohamed félholdja – mondta.
A két nojon békésen poroszkált az ólomszín ég alatt a Desti Kipcsak dimbes-dombos pusztaságán, melynek szürke egyhangúságát csak itt-ott törte meg egy-egy szúrósan meredező bokorfolt a szélvédett hajlatokban. Nem siettek; hagyták meg-megállni a lovaikat, hogy pofájukat a földre hajtva belekóstoljanak a gyéren sarjadó, száraz fűbe. Az idősebbik, aki elöl haladt, bólogatva bóbiskolt a nyeregben, halk horkolása ütemesen rezegtette ősz bajuszszálait. A másik éberebbnek tűnt, fél kézzel a kengyelbe támasztott kopjaszárat markolta, és fásultan tekingetett körbe a kopár, barátságtalan vidéken. Pillantása időnként lopva előretévedt, társa páncélos hátára, de sohasem időzött el rajta sokáig. Szörnyen unta magát, szívesen beszélgetett volna egy kicsit; ám a másik lovas magasabb rangú volt nála, káni tegezhordozó. Az íratlan sztyeppi illemkódex szerint őt illette a kezdeményezés joga; ő azonban semmi jelét nem adta, hogy társalogni kívánna.
Az ifjú nojon végül nem bírta tovább. Előrerúgtatott, és hangosan megköszörülte a torkát.
Az öreg nem nyitotta ki a szemét, továbbra is kieresztett izmokkal billegett a nyeregben, ám a horkolást abbahagyta.
– Mi van már megint, Adzsübej fiam? – kérdezte krákogva.
– Bocsáss meg, hogy megzavartam elmélkedésedet, Börke bátya! – hajtotta meg fejét a fiatalabb lovas. – Nyomja a lelkem a magány. Gondoltam, szót váltanék veled.
Börke állkapcsa megfontolt, őrlő mozgásba kezdett, mintha alaposan meg akarná rágni társa kérését, mielőtt döntene az ügyben. Végül reszelőset harákolt, és maga mellé köpött a földre.
– A magány, az súlyos teher, kivált fiatalon. Én a te korodban a lovammal társalkodtam, ha járőrbe küldtek. Sohasem válaszolt, és ettől egy idő után nagyon rosszul éreztem magam – mondta. – Nekem most nincs kedvem hozzá, de azért beszélgethetünk, ha akarod.
– Köszönöm, bátya. – Adzsübej felsóhajtott, pillantását fásultan körbejáratta a sivár tájon. – Tudok én hallgatni, ha megmondják, miért kell. De most nem mondták meg; még azt sem értem, egyáltalán mit kéresünk itt.
– Betolakodókat – felelte az idős nojon, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. – Mióta kurtult meg így az eszed, fiam? A kán azért küldött minket, hogy figyeljünk a betolakodókra.
Ifjú társa szúrós tekintetet vetett rá.
– Csukott szemmel, bátya?
– Okos állat a lovam, magától is tudja, merre menjen – vont vállat Börke. – Egyébként meg mérföldes körzetben nincs itt senki rajtunk kívül.
– Persze, hogy nincs! – fakadt ki ingerülten Adzsübej. – Épelméjű ember nem jön az Ödügen közelébe!
– Akkor a kán bizonyára arra számít – bólintott az öreg rendíthetetlen nyugalommal –, hogy őrültek próbálkoznak.
Erre az ifjú nojon nem tudott mit válaszolni. Egy darabig némán poroszkált társa mellett, egyre aggodalmasabb oldalpillantásokat vetve rá. Tartott tőle, hogy ismét horkolni kezd; nem akarta félbehagyni a beszélgetést, mely némi színt vitt az őrszolgálat egyhangúságába, de bizonytalankodott, hogyan vegye föl újra a fonalát.
– Harmadik hete járőrözünk, és még mindig nem történt semmi – szólalt meg végül.
– Dehogynem, fiam. Rengeteg fontos dolog történt – csóválta a fejét Börke. – Fölkelt a nap, sütött ránk, lement. Fújt a szél. Ettünk, ittunk, aludtunk. Éltünk, holott meg is halhattunk volna.
– Meghalni? – Adzsübej bosszúsan körbeintett a kopár, néptelen pusztaságon, mely minden irányban a végtelenbe nyúlt körülöttük. – Mitől halhatnánk meg itt, bátya?
– Hát, például, ha erre téved egy őrült. Attól. Az ifjú lovas halkan felhorkant, de visszanyelte a nyelvére kívánkozó replikát; a kettejük közötti rangkülönbség nem engedte, hogy nyíltan hangot adjon véleményének e nevetséges gondolatról. Helyette inkább fölnézett az égre, s hunyorogva próbálta megbecsülni, hol járhat a nap az összefüggő, piszkosszürke felhőlepel mögött. Közben a térde hajlatába akasztotta a kopjaszárat, hátranyúlt szabaddá tett kezével, és megveregette a nyerge mögé göngyölt, rojtos imaszőnyeget.
– Ideje imádkozni az új istenhez – jegyezte meg, megállítva a lovát.
– Már megint? – sóhajtotta az öreg, és követte példáját, még mindig lehunyt szemmel. – Nagyon kotnyeles isten ez, fiam. Megszabja, mit együnk és mit igyunk; épp akkor koplaltat, amikor levágjuk a csikókat a tejelő kancák alól; ráadásul megköveteli, hogy folyton hajbókoljunk neki. Már arra is gondoltam, hogy nagyot hall; de nem vagyok benne biztos, lehet-e egy isten süket. Talán csak egyszerűen hiú, az inkább illik az égiekhez.
– Jobban szeretnél kisgyerekeket hordani az Ödügen szellemeinek, mint a régiek? – Adzsübej rántott egyet a vállán. – Nekem nincs bajom sem az új istennel, sem az ulemáival. Amíg tisztelik a jaszak törvényét, felőlem azt csinálnak, amit akarnak.
– A jaszakot a kán tartatja be, nem az új isten. Ha az ulemákon múlna, már rég más törvényünk lenne. Ezt onnan tudom, hogy ott voltam Szarájban, amikor a mecsetet építették. Akkor két ulema, egy szakállas meg egy zöld turbános, sokat szónokolt a piacon az embereknek arról, hogy új törvényeket hoztak a Hordának, és mostantól mindenki ezek szerint fog élni.
A fiatal nojon hitetlenkedve ráncolta homlokát.
– Biztos vagy ebben, bátya? Azok az ulemák, akik az ulusszal vannak, nem beszélnek ilyesmiket. Sem a mezítlábasok, akik a múltkorjában érkeztek, sem a régiek.
Ezen Börke eltűnődött egy kicsit.
– Szarájban a kán kitépette a szakállas ulema nyelvét, és nyersen megetette a zöld turbánossal. Gondolom, ez lehet az oka – vélte végül. – Özbek kán bölcs ember, fiam. És ha már itt tartunk: ő csak járőrözni küldött ide minket. Az imádkozást nem emlegette.
– Azt az ulemák mondták.
– Az ulemák is bölcs emberek, úgyhogy biztos igazuk van. Nagy kár, hogy ilyen kényelmesen ülök most a nyeregben. – Az öreg nojon sóhajtva megveregette hátasa porlepte nyakát. – Imádkozzál csak nyugodtan, fiam, megvárlak! Én majd bepótolom, ha le kell szállnom hugyozni.
Adzsübej megmarkolta a kápát, kihúzta bal lábát a kengyelből, és már éppen átlendítette volna a ló farán, amikor pillantása a nyugati látóhatárra tévedt, s megakadt egy sötéten gomolygó felhőfolton, mely élesen kirítt szürke társai közül, és szemlátomást nagy sebességgel közeledett.
– Vihar lesz – állapította meg.
– Vihar? Hisz alig van szél! – Börke végre álmos pislogással kinyitotta a szemét. Körülnézett; aztán varázslatos hirtelenséggel kitisztult a tekintete. Keze a magasba lendült, vállon ragadta az ifjú nojont, amint leszálláshoz készülve fél lábbal egyensúlyozott a kengyelben. – Ülj vissza!
Adzsübejt váratlanul érte a lökés, kis híján átesett a ló túloldalára, ám az utolsó pillanatban sikerült úgy csavarintania a derekát, hogy a nyeregbe huppanjon vissza, s csizmaorra még épp idejében talált bele a kengyel nyílásába.
– Mi baj? – kérdezte, marokra kapva tiltakozva félretáncoló hátasa kantárszárát.
– Az nem vihar – bökött Börke a feketéslila felhőgomolyra. – Túl gyorsan jön. És egyedül.
Az ifjú nojon résnyire húzott szemmel fürkészte a különös tüneményt. Valóban: az előbb még, amikor észrevette, öklömnyinek tűnt csupán, ám azóta pár szívdobbanás alatt gyermekfej nagyságúra nőtt. Ha az égboltozatot borító szürke fellegekhez viszonyította, rögtön látszott, hogy jóval alacsonyabban száll náluk; azazhogy nem is száll, hanem valósággal száguld.
– Egyenesen felénk tart – nézett a társára. – Ki tudunk még térni előle, bátya?
Az ő szeme volt a jobb, de tudta jól, hogy amikor ilyen dolgokat kell kutyafuttában megbecsülni, többet számít a tapasztalat. Börke ajkát csücsörítve méregette a sebességet és a távolságot.
– Szerintem nem, fiam.
Adzsübej vállat vont.
– Akkor akár maradhatunk is.
Forró légáramlat kélt körülöttük, felborzolta a nyugtalankodó lovak sörényét, hullámokat szántott a Desti Kipcsak szárazon barnálló füvébe. Az ifjú nojon hosszú nyakú bőrtömlőt oldott le a nyerge oldaláról, a kápára könyökölve jókorát kortyolt belőle, majd odanyújtotta társának.
– Mekkora lehet?
– Valamivel nagyobb egy hadseregnél. Az árnyékát figyeld, ahogy a dombokra vetül; innen már elég jól látni. – Börke is leeresztett a torkán egy hatalmas adag italt, s mély, kéjes sóhajjal megtörölte utána a száját. – Derék kumisz ez!
– A mi asszonyaink beleköpködnek köpülés közben; az adja az erejét. – Adzsübej az orrát fintorgatva helyére szíjazta a visszakapott tömlőt. – Érzed ezt a szagot, bátya?
– Pézsmának tűnik.
Rohamosan sűrűsödő homály telepedett a pusztára körülöttük, mintha napfogyatkozás készülődne. A forró léghuzat viharos széllé erősödött, vadul szaggatta bő szárú gyapjúnadrágjukat, a lófarkdíszt a kopjáikon. A lovak riadtan nyihogtak, a szemük forgott, fülük hegyesen fölmeredt.
– Ha ideér, meg fognak ugrani.
– Az enyém herélt, vele nem lesz baj. A tiédre viszont ügyelj, fiam, nehogy a fogára vegye a zablát!
Bömbölő légörvény zúdult rájuk, mintha egyszerre szabadult volna el a sztyepp valamennyi szélrikoltó ördöge. Adzsübej prémszegélyes süvegét felragadta az egekbe; Börke markából hitvány pálcikaként tépte ki a kopját. A lovak nyerítve megiramodtak. Egy pillanatra minden áthatolhatatlan, pézsmaillatú sötétségbe borult; majd vakító villámlás vonta éles, kék-fehér fény be a tájat. Szörnyű dördüléssel sújtott le a szomszédos dombhát mögé; megrendült a föld, a feketére perzselt rögök valóságos gejzírként lövelltek a magasba, a környező gerinceken cikcakkos repedések kígyóztak szerteszét.
Aztán csend lett, süket, élettelen csend, olyan hirtelen, hogy szinte belefájdult a fül. A sötét viharfelhő nem száguldott tovább: minden erejét kiadta magából abban az egyetlen, iszonyatos mennykőcsapásban. Maradványai kósza, elrongyolt füstpászmákként foszlottak szét a szürke nappali világosságban; a forró szélörvényt, ami hajtotta, fölszippantották a magasabb légrétegek.
Száraz zörgés támadt, ahogy a villámlás által az egekbe szórt földgöröngyök kezdtek visszahullani a talajra. Némelyikük a lovával birkózó két nojon vállán koppant. Előbb az öregnek sikerült megfékeznie a magáét; de mire a furcsa záporeső elült, Adzsübej is zöldágra vergődött a csődörrel.
– Ez közel volt! – vigyorgott a társára, mikor az odaügetett hozzá.
– Panaszkodtál, hogy nem történik semmi. – Börke elgondolkodva szemlélte a dombgerincet, amely mögé a villámcsapás lesújtott. Egész hosszában megpörkölődött és fölrepedezett, mint a behasogatott szalonna a parázson. – Nézzük meg! – horkantotta, s a lova véknyába bökte csizmasarkát.
Az emelkedő tetejére érve megálltak, hogy fölmérhessék az elébük táruló látványt. A sekély völgyteknő kiégett, salakos kráterré változott. Zsíros, sűrű füst szállt föl a talajából, de nem a jól ismert, torokfojtó bűzzel: tömény pézsmaillat terjengett körös-körül.
A pusztulás közepén nyúlánk férfialak állt, háttal nekik. Talpig feketében volt, a fejét előrehajtotta. Köpenye ráncain kékesfehér villanások futkároztak sisteregve. Hosszú, sötét hajában szikrák miriádja táncolt, megannyi fel-alá zümmögő fényszúnyog gyanánt. Egyenes, kétélű kard lógott az oldalán.
– Tessék! – mondta Börke. – Megjött az őrültünk.
Adzsübej megvakarta a fejét.
– Akkor most meghalunk?
Az öreg homlokát ráncolva szemügyre vette a kráter alján álló idegent, és hosszan emésztette a kérdést, mielőtt tárgyilagos hangon választ adott rá.
– Elég valószínű, fiam.
– Kár – sóhajtotta a fiatalabb nojon. – Mégiscsak el kellett volna mondanom azt az imát.
Különváltak, és ferde vonalban megindultak lefelé a villámsújtotta völgybe, egyikük jobbra, másikuk balra tartva. Még nem távolodtak el messzire egymástól, amikor odalent a sötét ruhás férfi megmozdult, és lassan szembefordult velük.
Olyan fehér bőre volt, mintha vér helyett kancatej keringene az ereiben: az öreg Börke soha életében nem látott még ennyire sápadt embert, a kivérzett holtakat is beleértve. A szeme viszont egybefüggő feketében csillogott, ami hátborzongató kifejezéstelenséget kölcsönzött vonásainak. Bal karja bénán csüngött az oldala mellett; hosszú szárú bőrkesztyűt viselt rajta, középső ujján hatalmas, ametisztköves gyűrűvel. Jobbját behajlítva tartotta a mellkasa előtt, tenyérrel kifelé. Hanyagul begörbített ujjai között apró, kék villámok cikáztak.
– Ödügen – mondta magas, tisztán csengő hangon. – Az Ödügent keresem.
Adzsübej keze összerándult a kantáron, mikor azonban látta, hogy társa nyugodtan ereszkedik tovább, ő sem fogta vissza a hátasát. Hogy hová igyekszik a betolakodó, azt mindketten jól tudták; ezen a sivár, terméktelen vidéken semmi sem volt az Ödügenen kívül, ami bárkit bármiféle okból érdekelhetett volna. És Börkét az sem lepte meg, hogy az ő nyelvükön szólalt meg. A kiejtése a német lovagokéhoz hasonlított, akik a lápvidékről kereskednek Novgoroddal; egyébként azonban nem tűnt közülük valónak.
– Az Ödügent keresem! – ismételte meg az idegen, ezúttal kihívóbb hangsúllyal, és fölvetette a fejét. Kékesfehér szikrák pattogtak a hajából. Az öreg nojon észrevette, hogy van egy ősz fürtje is, a halántéka fölött.
Rábízta magát a lovára, puhatolja ki önállóan a lefelé vezető utat a fölperzselt, füstölgő völgyoldalban. A betolakodó kezdi türelmét veszíteni, és ezt nem szabad hagyni. Le kell kötni a figyelmét, még egy kis ideig. És ez a feladat őrá hárul: ő az idősebb, a tapasztaltabb, ő tudja ravaszabbul fűzni a szót.
– Te varázsló vagy? – kiáltotta le a kráter közepére.
– Ostoba kérdés – felelte a fekete ruhás jövevény.
– Ez igaz – bólintott Börke. – Közel jársz az Ödügenhez. De az szent hely, nem a magadfajtának való.
Az idegen gúnyosan felkacagott.
– Látom a nyerged mögött az imaszőnyeget! Mióta hódolnak a mecsetekben az Ödügen halotti szellemeinek?
Börke a szeme sarkából gyors pillantást vetett oldalra, hogy ellenőrizze, mennyire távolodtak el egymástól Adzsübejjel.
– A kán parancsára őrizzük az Ödügent – kiáltotta vissza. – Tudnunk kell, mit akarsz ott csinálni, különben nem vezethetünk el oda!
– Az nem tartozik sem rád, sem a kánodra!
Az öreg nojon ráérősen elővette az íját a tegezből, keresztbe fektette maga előtt a nyeregben, s a hüvelykujjával pendített egyet a húron.
– Tetszett az a száguldó felleg. Félelmetes, igazán – jegyezte meg. – De vihart kavarni biztos időbe telik. A nyíl szerintem gyorsabb.
– Tégy próbát! – mosolyodott el hidegen a betolakodó. Sápadt arcán halványkék villanás cikázott keresztül, a járomcsont vonaláról a szemöldökívre ugorva.
Börke nyílvesszőt húzott elő a puzdrájából, gondosan megvizsgálta a tollazatát, kicserélte egy másikra. Ezt már megfelelőnek találta, fölajzotta vele az íjat, s lovaglás közben ellenőrzésképpen ráemelte egy-két útba eső kődarabra. Aztán derékból oldalt fordult, füléig húzta az ideget, és hunyorítva célba vette a nyugodtan várakozó varázslót. Mintha márványmaszkra készült volna lőni, a szeme helyén csiszolt ónixgyöngyökkel.
Az idegen háta mögött, a katlan túloldalán Adzsübej kicsiny, elmosódott alakja poroszkált be a látóterébe.
Az öreg sóhajtva leeresztette az íját.
– Hátha mégis meg tudunk egyezni! – mondta; s miközben visszacsúsztatta a nyilat a puzdrába, takarásban lévő térdével finoman oldalba bökte a lovát.
Most a kiégett kráter két átellenes pontján voltak, ő meg a társa. Nem ereszkedtek tovább, hanem lassú, egyenletes iramban körözni kezdtek. Ha a sápadt betolakodó szemmel akarja tartani egyiküket, hátat kell fordítania a másiknak; és persze forognia a saját tengelye körül. Szoktak vajon szédülni a varázslók? Remélhetőleg.
– Elkísérünk az Ödügenhez, és végignézzük, mit művelsz – kiáltotta le neki.
– Megmutatjátok az utat, és életben hagylak titeket – érkezett az ellenjavaslat.
– Hazudsz; megölnél minket.
– Te is hazudsz; csapdába vezetnétek.
– Gyere velünk a kánhoz; ha szándékaid tisztesek, nincs mitől tartanod.
Ezt az ajánlatot a jövevény mintha fontolóra vette volna; legalábbis néhány szívdobbanásnyi időre elhallgatott, és ráncok jelentek meg a homlokán. Aztán fölemelte jobbját. A kékesfehér villanások egyszerre iramodtak meg az egész testén, sziszegve fölcikáztak a karján, s mikor mind összegyűltek a tenyerében, vakító szikrazáport röptettek az ég felé.
– Elegem van a szócséplésből – közölte indulat nélkül, szinte udvariasan.
Adzsübej támadott. Hirtelen szöktette neki lovát a füstölgő lejtőnek, amilyen iramban csak merte a bizonytalan terepen; a pányva kétszer körbelendült a feje fölött, majd kiröppent a markából. A kéken villámló, magasba nyújtott kar oly csábító célpontot kínált, hogy tán még szándékosan sem tudta volna elvéteni. A kötélhurok a vékony csuklóra hullott; a csúszócsomó sebesen siklott fölfelé.
Éles sercenés hallatszott. A varázsló kezéből szemsajdító ívfény lobbant a pányvaszárra, végigsistergett rajta, s egy szívdobbanásnyi időre kísérteties, kékesfehér ragyogásba burkolta a rohamozó nojont. Adzsübejnek minden haja szála égnek meredt. Talán kiáltani is akart; a száját mindenesetre szélesre tátotta. Hang viszont már nem hagyhatta el a torkát, mert a következő pillanatban csupán zavaros, fekete pernyefelhő kavargott ló és lovasa helyén.
A kéklő lidércfény kihunyt, a szertecikázó szikrák semmivé enyésztek. Az idegen, aki hátra sem nézett egész idő alatt, lassan leeresztette karját, s lefújt a ruhaujjáról egy keskeny, szürke porcsíkot: az elhamvadt kötélhurok nyomát.
– Aj! – kiáltotta Börke, hátrébb táncoltatva riadozó heréltjét. – Ez jó csel volt!
A sápadt betolakodó fölnézett rá. A furcsa feketeség kitisztult a tekintetéből, s most már látszott, hogy az ő szeme is olyan, mint a többi emberé: ugyanúgy van bogara, írisze, fehérje. Ám pillantása ettől szemernyit sem vált barátságosabbá. Talán hideg, fakókék színe tette; talán Adzsübej maradványainak látványa, amint lassan a földre szállingóznak mögötte.
– Kössünk alkut! – javasolta az öreg. – A jaszak szerint.
A varázsló hátravetette hosszú, fekete haját; a gyilkos szikrák alaposan szétzilálták.
– A jaszak szerint? – kérdezte. – Rendben.
Félrevonta prémszegélyes köpenyét a jobboldalon. Régi, kiszáradt trófea függött a derékövén: egy pusztai lovas kifüstölt feje, a varkocsánál fogva felakasztva.
– Hazahoztam Nogájt – mondta.
Börke közelebb noszogatta lovát a kiégett lejtőn. Kíváncsian nézte a fejet; Nogáj híres vezér volt, sokat daloltak róla.
– Most már értem, miért mész az Ödügenhez.
Bólintott.
– Kár, hogy megölted Adzsübejt. Ő nogáj volt, nagyon örült volna, ha láthatja. Persze nekem is megtiszteltetés; bár mi, kereitek a kánért harcoltunk Kügenliknél.
– Hallottam róla, hogy a törzse fölvette a nevét. – A fekete köpenyszárny a helyére hullott. – Rajtad a sor.
Az idős nojon a völgykatlan széle felé intett.
– Eredj északkeletnek, és kelj át három nagy dombvonulaton! Aztán fordulj északnak, és tartsd az irányt, míg a keselyűfej alakú sziklához érsz. Onnan már nem lehet eltéveszteni. Jó lovon másfél napi járóföld.
– A többi járőr... – pillantott föl az idegen. – Találkozni fogok velük?
– Csak ha azt hiszed, hogy hazudtam, és más utat választasz. Ha mirajtunk túljutsz, már ott vagy a belső vonalakon.
A sápadt jövevény megoldotta a nyakzsinórját, és lazábbra engedte a köpenyt a vállán.
– Most mihez kezdesz majd? – kérdezte halkan.
– Elmegyek a kánhoz, és jelentem neki, mit tudtam meg rólad. – Börke tűnődve végigsimított a bajszán. – Persze csak ha hagyod.
– Nem fogom – felelte a varázsló halvány fél-mosollyal.
Az öreg nojon felsóhajtott.
– Magam is így gondoltam.
Vad csatakiáltással indult rohamra; kirántott szablyája élén, ahogy oldalvást a magasba emelte, szikrát vetett a napfény. A kantárszárat nem eresztette szabadra, igyekezett jobbra-balra szökkenteni a lovát, de csak mérsékelt sikerrel, a lejtő adta lendület miatt. Tulajdonképpen nem fűzött nagy reményeket a dologhoz; képzett gyalogvitéz számára mi sem könnyebb, mint kitérni egy magányosan vágtázó lovas elől.
A fekete ruhás idegen azonban semmi jelét nem adta, hogy félre akarna mozogni az útjából. Igaz, nem is próbált fejvesztve menekülni, ahogy egy tapasztalatlan harcos tette volna a helyében, visszavonhatatlanul megpecsételve ezzel a sorsát. A kardját ugyan kivonta, ám egyébként higgadtan várakozott, csak a köpenyén igazított valamicskét egy vállrándítással.
Börke összeharapta a fogát, s lejjebb engedte kitartott fegyverét, nagyjából torokmagasságba. A betolakodó nyugodtan álló alakja ugrálva közeledett a látóterében. Az utolsó pillanatban fog elugrani, éspedig bal felé, hogy ne a béna olda lát mutassa a szablyavágásnak. Akkor kell lesújtania, keresztben maga előtt. Nehéz lesz; de ha jól időzít...
Megpörkölt földrögök csapódtak fel a ló patái alól. Az idegen félreszökkent, jobbra. A fekete köpenyszárny suhogva csavarodott Börke kezére; a vágás elakadt a fókaprém szegélyben. A varázsló megroggyantott térddel belépett a támadó kar alá, és fölfelé szúrt, hónaljba, a vértezet eresztékei közé. Ahogy kiegyenesedett, a tovarobogó ló csúnyán megpenderítette a tengelye körül, ám a köpeny végül nagy csattanással kiszabadult, magával rántva a pörögve elszálló szablyát. Ekkor féltérdre ereszkedett, kardját félhosszig a földbe döfte; az arcába hulló hajfürtök árnyékában enyhe pír színezte vonásait.
A ló tovább haladt még a túlsó emelkedőig, vágtából előbb ügetésre, majd poroszkálásra váltva, aztán megállt egy háromfelé repedt sziklatömb előtt. Lovasa mind bizonytalanabbul billegett a nyeregben; itt végül lefordult a hátáról, s tehetetlen zuhanással, akár egy liszteszsák, elterült a földön. Az állat fölvetette a fejét, megrázta sörényét, és kérdőn felnyihogott. Mikor csupán egy fájdalmas nyögést kapott válasz gyanánt, aggodalmasan megfordult, és megbökdöste orrával gazdáját.
A varázsló kihúzta a völgy talajából a kardot, és odasétált hozzájuk. A ló gyanakvó fújtatással fogadta, füle hegye az égnek meredt; a kék szempár villanására azonban riadtan táncolt odébb.
Az öreg nojon nyöszörögve hanyatt fordult.
Jobb válla alatt rohamosan terjedő, élénkpiros tócsába gyűlt a vér. Egy másik keskeny patak a szája sarkán buggyant ki, bajsza vonalát követve futott tovább, és a nyakába csöpögött.
– Nem panaszkodhatom. Jó életem volt – zihálta gyilkosa felé, kinek fekete ruhájába belekapott a szél, ahogy komoran fölébe magasodott. – Ismered... ismered a jaszakot?
A sápadt betolakodó nemet intett.
– Idegen vagyok – felelte. – De azt hiszem, érzem. Itt belül.
S kezét a kardmarkolattal lassan a szívéhez emelte.
Börke ködösülő tekintete az égre siklott, a bágyadtan világoló napot kereste a szálkás, szürke felhőlepel mögött; mikor rátalált, véres ajka mosolyra rándult. Elgyötört mosoly volt, meg-megszaggatta a fájdalom; valahogy mégis derűsnek és elégedettnek tűnt.
– Ez így túl sokáig fog tartani – hörögte. Ádámcsutkája kínlódva fel-le járt; vér bugyborékolt a légcsövében. – Ha befejezed, neked adom a lovamat. Derék jószág... hasznát veszed még...
A varázsló rábólintott, súlyos és zord mozdulattal, akár az omló sziklák zuhanása.
– A jaszak szerint – mondta, miközben ütésre emelte kardját.
Mikor leszállt az est, Mersant kikötötte az öreg nojon lovát egy tüskebokrokkal benőtt, szélárnyékos horpadásban, leszerszámozta, lecsutakolta és a pofája elé kanyarította az abrakos tarisznyát. Aztán a hátsó kápán lógó kisfejszével kifordított a földből néhány szúrós cserjét, úgy-ahogy felhasogatta őket, majd tüzet rakott belőlük. Fél kézzel keserves nehezen ment a munka, sokáig elbajlódott vele; s mire a kova meg az acél nyomán életre keltek az első aprócska lángnyelvek, bizony hálásan hajolt fölébük, hiszen egész teste verítékben úszott.
Persze sokkal egyszerűbben is gondoskodhatott volna kényelméről, ha másfajta, kevésbé köznapi módszerekhez folyamodik; ezt azonban nem akarta. Nem jó mindig és mindenben a mágiára hagyatkozni. Az igazi beavatottakat – szemben korcs utánzóikkal – nem meríti ki a varázslás: épp ellenkezőleg, mámoros elragadtatásba esnek tőle, lázas-gonosz kísértésbe, hogy újabb s még újabb igékkel kényszerítsék akaratuk öntőformáiba a környező világot. Veszedelmes dolog engedni ezen orv csábításnak. Egyrészt önemésztő egysíkúsághoz vezet, ahhoz a fajta magahitt dölyfhöz, amit a régi görögök hübrisznek neveztek: az anyag hatalmának alábecsüléséhez a szellem fölött. Másrészt pedig... nos, a természet elviseli egy darabig, hogy bűvös formulákkal kiforgassák önmagából; ám a türelme véges, s ha egy mágus túlontúl sokáig visszaél vele, rútul rajtaveszthet.
De más a kényelem, és más a biztonság. Az egyik téren lehet engedményeket tenni, ha az ember jól felméri a saját képességeit. A másikon úgyszintén; csak éppen nem tanácsos.
Mersant féltérdre ereszkedett az éledező tábortűz mellett, és két friesachi ezüstdénárt halászott elő az övtarsolyából. Halk mormogás kíséretében a levegőbe pöckölte őket. A pénzdarabok nem hullottak a földre, hanem könnyed légi körtáncba kezdtek, kecses piruettekkel szórva szét a rájuk eső fényt. Közben egyre távolodtak a lángoktól, már-már beleveszni látszottak az éjszakai homályba, majd hirtelen megállapodtak odafönt, a horpadás szegélyén. Egy vonalban lebegtek, nagyjából derékmagasságban, egymástól jó arasznyira. Amikor Mersant elhallgatott, baljósan felszikráztak, oly hidegen és élesen, hogy az semmiképpen nem lehetett a tűz visszfénye rajtuk; és egyszerre csak hátborzongató hasonlóságot mutattak valamely sötétben vadászó bestia szeme párjával.
A kis hucul ló gyanakodva felnyihogott, megrázta abrakos tarisznyáját, és odébb farolt a másik irányban, amennyire a kötőfék engedte. A két ezüstpénz – ha ugyan azok voltak még – villanva követte mozdulatát.
– Megállj! – szólalt meg parancsoló hangon a hitehagyott. – ó barátom és harcostársam. Nem érintheted.
Az ezüst szempár újra feléje fordult. Gonosz-mohó láng lobbant benne, fagyos és ádáz, akár a kilencedik pokol.
Mersant halvány mosollyal viszonozta a tekintetét. Fölemelt jobbjában fekete ostorszíj jelent meg, kígyózó hurkokat vetve a levegőben, mintha az éjszaka méhéből ragadta volna elő. Átcsördített vele a tűz fölött, a horpadás széle felé. Hang nem hallatszott, ám mozdulat nyomán zúzmara szitált a pattogó lángokra, s az ezüst szempár pislogva hátrahőkölt, egészen közel ereszkedve a földhöz, akárha lekushadna a fenyítő csapás elől.
– Széles a puszta körülöttünk, temérdek prédát nevel a keblén – mondta Mersant, miközben az ostor semmivé enyészett karcsú ujjai között. – Amit reggelig lelsz rajta, mind a tiéd.
A szempár ismét ezüst szikrát vetett, tehetetlen, dacos gyűlölettel; az érctelért rejtő kőzetágy szikrázhat így a bánya mélyén, amikor széthasad a csákány ütése alatt. Aztán egy villámsebes fordulattal beleveszett az éjszakába.
A hitehagyott odasétált a lóhoz, mely fújtatva, sörényét hányva-vetve fogadta, még mindig bizonytalankodva kissé, kicsoda is légyen ez a sápadt, sötét ruhás idegen, aki oly váratlanul került ismerős gazdája helyébe, s most mindenféle furcsa mesterkedésekkel ijesztgeti. Mersant óvatosan, gyengéden megvakargatta a fejét a füle tövénél, majd ahogy kissé megnyugodott, homlokát az övére fektette, s mélyen beszívta az állat verítékének csípős, fűszeres illatát.
– Ne félj, testvér. Rád nem mer vadászni – súgta neki. Aztán kiegyenesedett, s félrehajtott fővel a ló nedvesen csillogó, okos bal szemébe nézett. – Én vigyázok terád, te vigyázol énrám. Áll az alku?
A mokány kis állat gyanakodva méregette, s tétova, halk horkantást hallatott. Majd fölemelte az orrát, s az abrakos tarisznyán keresztül óvatosan megböködte új gazdája különös, sápadt arcát. A hitehagyott ép keze lejjebb csúszott a nyakára, végigsimított fénylő mogyoróbarna szőrén, élvezettel tapintotta ki az alatta feszülő izmok játékát. Szövetség köttetett itt, mint ahogy az előbb is, az ezüst szempárral; ám sokkalta őszintébb s biztosabb amannál, talán épp azért, mert semmiféle bűbájosságra nem volt szükség hozzá.
A nyeregzsákban Mersant bőségesen talált eledelt, bár nem egészen a szája íze szerint valót: szárított húst, csíkokra vagdalva. Ürühús lehetett, de rettentő rágós, és annyira sós, hogy szinte marta az ínyét. Hozott ugyan magával egy kulacs burgundi vörösbort, ám az kevésnek bizonyult a torka leöblítéséhez, úgyhogy végül próbát tett a kumisszal. Furcsa íze volt, egyszerre csípős és savanykás, de csöppet sem kellemetlen. A szomjúságát tüstént eloltotta, s a kezdeti frissítő hatás után jólesőn elnehezítette szemhéjait. Nem rossz ital; de veszedelmes is lehet. Holnap víznyerőt kell keresnie, ha maga miatt nem is, a lovának feltétlenül.
Köpenyéből és az öreg nojon egyik gyapjútakarójából fekhelyet hevenyészett a tűz mellett. A nyerget a feje alá igazította, az imaszőnyeggel kipárnázva, hogy kényelmesebb fekvés essen rajta. Nem szunnyadt el azonnal, nyitott szemmel hevert a lángok fénykörében, a csillagok rideg sziporkázását figyelve, keze ügyében a kumiszos tömlővel. Egyébként sem szokott sokat aludni; és most túl élénken zakatoltak fejében a gondolatok, akár egy fáradhatatlan malom garatjai, melyek ugyanazt a gabonát őrlik újra meg újra, hogy mentől finomabb liszt váljék belőle.
Steinhardt szörnyű patáliát csapott, amikor megtudta, hogy egyedül szándékozik útra kelni. Hiába magyarázta neki türelmesen, hogy a legfontosabb most a gyorsaság, s ő ismer ugyan egy módszert, amellyel pár nap alatt a pusztákon teremhet – ám ha ezt veszi igénybe, még felszerelést is alig vihet magával, nemhogy útitársat. A vén zsoldos egyre csak azt hajtogatta, hogy lehet bármilyen nagy varázsló, az ő helyismerete és nyelvtudása nélkül nem boldogulhat. Mersant ezt készséggel elismerte; mikor azonban előállt a probléma megoldását célzó javaslatával, a kapitány céklavörös lett dühében.
– Szó se lehet róla! – fújtatta. – Miféle vajákosság az ilyen? Nem bírtatok semmi jobbat kitalálni kétezer év alatt? Ti, a híres vihartámasztók és földrengetők?
– Tanulni mindig nehezebb, mint pusztítani – felelte Mersant csendesen. – Még mágiával is.
Steinhardt ettől gondolkodóba esett.
– Van benne valami – ismerte el végül savanyú képpel. – Én is sokkal több embert öltem meg, mint ahány nyelven beszélek. Na jól van, nem bánom, essünk túl rajta mielőbb!
Így hát a mogorva, öreg katona most delejes álomban szunnyadt a domínium egyik hálókamrájában, Arnaut lábadozó legényeinek felügyelete alatt. Egészen addig fog így aludni, míg sötét ruhás, hallgatag barátja újra ágyához nem járul, s ép kezét a homlokára helyezve vissza nem adja néki a kölcsönkapott tudást.
És persze ha Mersant nem tér meg otthonába a Desti Kipcsak pusztáról, az ő álma sem fog véget érni soha. Ezt mindketten tudták jól; szót azonban egyikük sem vesztegetett rá.
A hitehagyott szempillája megrebbent. Az előbb, ahogy az elmúlt napok eseményein merengett, elnyomta a buzgóság. Talán a táborverés fáradsága tehette, vagy az a néhány korty kumisz, amivel lekísérte esti adag vörösborát; mindenesetre úgy csúszott át az ébrenlétből az álomba, hogy észre sem vette, ami pedig ritkán esett meg vele. Most azonban egyszerre fölneszelt, kinyitotta a szemét; jeges-kék tekintete úgy vágott körbe a horpadásban, akár az ostorcsapás.
Minden nyugodt volt. A tűz parazsára égett, vörhenyes fényében halványan kirajzolódtak a hucul lovacska körvonalai, amint békésen bóbiskolt a földszegély védelmében. A csillagok bágyadtan hunyorogtak a táborra; a hold szálkásan sodródó felhőfátylak mögé rejtette ezüstmosolyát. Hűs fuvallat kélt a pusztán, és halkan megzörgette a tüskebokrok ágait.
Mersant orrcimpája összerándult. Tévedett volna, vagy az a szellő valóban leheletnyi kénkőszagot hozott magával?
Lassan kibontakozott a gyapjútakaróból, s fürkésző szemmel talpra állt. Megborzongott, mikor az újra feltámadó szellő végigsimított a nyakszirtjén, szétzilálta hosszú fürtjeit. Ezúttal nem érzett benne semmi oda nem való illatot; egyszerűen csak hideg volt, mint éjszakánként az egész Desti Kipcsak. Lehajolt prémszegélyes köpenyéért, és fázósan a válla köré kanyarította.
Talán csak álmodott?...
Száraz rögök peregtek szét a csizmatalpa alól, ahogy elindult a horpadás földszegélye felé. A ló halkat horkantott álmában, és legyintett egyet a farkával, mintha böglyöt akarna elhessegetni vele. Csakhogy mindjárt beköszönt a tél, a száraz hónapban vagyunk, a nagy őszi viharok után, figyelmeztették a hitehagyottat Steinhardt emlékei. Ilyenkor nincsenek böglyök a pusztán.
Megtapintotta a fegyverét; nem a kardot, hanem amit másféle veszedelmek ellen viselt – az ametisztköves gyűrűt kesztyűs balján. Egy provanszál inkvizítortól szerezte hajdan, mesterei és tanítói gyilkosától, akit túl kevésre tartott, semhogy megajándékozza az elmúlás békéjével. Titkos parancsszóra lépett működésbe: pörölyként rombolta szét a mágikus formulák mélyén munkáló kötéseket, szertefoszlatta a bennük rejlő energiákat, s helyreállította a természet megszabott rendjét. A kardforgató kezén zavarta volna, ezért kellett a másikon viselnie, ami elég nehezére esett, mióta az ujjai is sorvadásnak indultak; most azonban örült, hogy nála van, bármilyen súlyosnak és ormótlannak érezte is.
Megállt a földszegélyen, kék szeme lassan végigvándorolt előbb az északi, majd a keleti látóhatáron. A dombvonulatot kereste, amely mögött a keselyűfej alakú sziklának kell megbújnia; útjelzőjének az Ödügen felé, ha bízhat a halott nojon szavában. Borús volt az éjszaka, a hold eltakarta arcát, a csillagok alig pislákoltak; nem lesz könnyű dolga. Balra, igen, balra... amott kicsit följebb, északnak...
Bömbölő lángoszlop csapott az égre, pernyét és megperzselt földet okádva szerteszét. Legalább egy mérföldre lehetett a tábortól, s kis híján a fellegekig lövellt, mintha vulkán robbant volna a pusztaságban. Mersant szeme belekáprázott a hirtelen fényességbe, védekezőn kapta maga elé a karját; még épp idejében, mert a kénkőszagú hőhullám olyan erővel vágta arcul, akár egy ökölcsapás. Kábultan, háttal tántorgott visszafelé a lejtőn, a horpadás menedékébe; a hucul ló vad nyerítése késként hasogatta dobhártyáját.
A ló fedezékben van, védi a földfal. A robajra meg a fényre persze fölriad; de miért ordít ilyen eszeveszetten, mintha nem is félelmében tenné, hanem figyelmeztetésként?...
Mersant sarkon pördült, megtorpant, maga elé meredt. Forró kénkőbűz örvénylette körül, olyan tömény, hogy a torkát fojtogatta; könnyein keresztül csak elmosódva látta a tábortűz parazsából embermagasságba felszökő lángnyelvet.
– Malleum maleficarum conjuro! – kiáltotta rekedten.
A gyűrűből lila szikra pattant a tűzbe, s hunyt ki szánalmas szisszenéssel. Bárminő hatalom is hívta életre ezt a jelenést, nem Hermész mágiáját használta hozzá; az ametisztköves ereklye tehetetlennek bizonyult vele szemben.
A lángnyelv csúcsa háromfelé hasadt, fejre és karokra válva szét. A karok a hitehagyott köré fonódtak, emésztő ölelésükbe zárták, mintha rég látott barátot vonnának keblükre szenvedélyesen. A fej körül öles füstfodrok csapkodtak, szétzilált hajsörény gyanánt. Lángarcán groteszkül széles vicsor vöröslött, fölötte pedig egyetlen szemforma zsarátnok, kissé ferdén vágva, féloldalasan.
Valami nedves feketeség fröcskölt szét Mersant ruháiból, nyúlós homálypermetet hintve a démoni orvtámadóra. Minden egyes csepp sisteregve mart belé, elfojtva és sötétségbe fullasztva lángjait. Az egyik karnyúlvány cafatokra szakadt, foszlányai szerteszét repültek a horpadásban. A megcsonkított szörnyeteg fájdalmas sziszegéssel visszahőkölt; a hitehagyott kitépte magát a szorításából, hátrált két lépést, majd szembefordult vele.
Kéken szikrázó tekintete találkozott a ferdén metszett szemparázzsal; lecsapott rá, mint egerészölyv a menekülő pocokra, s ha egyszer már megragadta, többé nem is eresztette el. Ajka hideg, vértelen mosolyra húzódott.
– Köszönöm, hogy ráébresztettél a hibámra. Másodszor nem fogom elkövetni – mondta halkan. Magasra emelt jobbjában megjelent a nesztelenül sújtó éjostor, amellyel táborverés után engedelmességre bírta berzenkedő alantasát.
A lángszörny bömbölve támadásba lendült. Ezúttal nem merészkedett a veszedelmes ellenfél közelébe, biztosnak vélt távolból okádott rá kénköves parázsesőt; ám a tüzes áradat, mintha csak láthatatlan pajzsba ütközött volna, pézsmaillatú olvadékká fröccsent szét a céltól karnyújtásnyira. Mersant meglengette a feje fölött az éjsötét ostort, és lesújtott. Első csapása leválasztotta a szörny megmaradt karját; a második kioltotta a szeme helyén izzó zsarátnokot; a harmadik hosszában kettészelte, hogy mindkét fele kavargó szikraözönben roskadt vissza a tábortűzbe.
Az ostor ezúttal sem ütött semmi zajt, s feladata beteltével ugyanúgy visszaolvadt az éjszakába, mint előző alkalommal. A hitehagyott körülnézett a horpadásban. Szétdúlt fekhelye és a kövekkel körberakott tűzgödör körül mindenütt hamvadó parázszemcsék pislákoltak a talajon, ám a szél szerencsére csak lanyhán fújdogált, egyiket sem röptette túl messzire. Máskülönben megeshetett volna, hogy egy kósza szikra felgyújtja a kiszáradt tüskebokrokat, vagy a ló farára pattan, és őrjöngésbe kergeti. Szegény pára így is magán kívül volt a rettegéstől: nyihogva, vérben forgó szemmel rángatta a kötőféket, s félig már sikerült kifordítania a földből a vaskos szárú cserjét, amelyhez kipányvázták. Mersant első pillantásra látta rajta, hogy most életveszélyes volna a közelébe merészkedni.
Néhány érthetetlen szót mormolt, s rábökött kinyújtott mutató- és kisujjával. Az állat egy utolsó, zavart horkantással elhallgatott, és reszkető horpasszal megállt a helyén. Egyik pillanatról a másikra teljesen lecsillapodott; csupán verítéktől csatakos sörénye, a szája sarkában rezgő habfoszlányok árulkodtak róla, mily szörnyű izgalmakat vészelt át az imént.
– Már meg ne orrolj érte, testvér, de mindkettőnknek így a legjobb! – mondta neki Mersant, barátságosan megveregetve a nyakát, miközben felhágott mellette a horpadás szélére.
A pusztaságnak az a pontja, ahol a lángoszlopot látta, még mindig rőt fénnyel parázslott az éjszakában, a felszálló füst sűrű homályba vonta a fölötte világoló csillagokat. Itt-ott kisebb tüzek égtek körülötte, ám Steinhardt tapasztalatai azt súgták, egyik sem fog elharapózni. Szerencse, hogy a Desti Kipcsak ennyire kopár vidék; ha délebbre, a kimekek vagy a nogájok legelőin történik ilyesmi, az egész sztyepp lángba borult volna. És az végképp nem hiányzana a hitehagyottnak; hisz a küldetés, amelyben jár, eleve nem ígérkezett egyszerű ügynek, immáron pedig kezd zavaróan bonyolulttá válni.
Gondolataiba merülve tért vissza lovához. A kis barna herélt, noha csak az imént békítette meg, bosszús prüszköléssel fogadta, és igyekezett elhúzódni tőle. Mersant csodálkozva pillantott rá; aztán végignézett magán, és szélesen elmosolyodott. Tetőtől talpig csupa korom volt, arcára csíkokat festett a szétmaszatolt hamu; hosszú hajából csendesen szállingózott a pernye, s az összes ruhája csúnyán megpörkölődött.
– Igazad van, testvér. Koszos vagyok és bűzlök – nevetett fel halkan. Ahogy kék szemét ismét a lóra emelte, vidám szikra csillant benne. – Remélem, eltalálsz a legközelebbi itatóhoz; mert az én öreg germán barátomnak aztán sejtelme sincs, merre keressem.
Másnap, amikor a víznyerőtől jövet visszatért az Ödügenhez vezető útvonalra, Mersant beiktatott egy rövid kitérőt, hogy közelebbről szemügyre vegye azt a helyet, ahol éjszaka a tűzoszlop dühöngött.
Vigasztalan látvány volt, még a Desti Kipcsak sivár tájaihoz mérten is. A fekete salakká perzselt, füstölgő földet durva szemcsés hamu borította vastag rétegben, s a kis huculnak igencsak óvatosan kellett lépkednie, mert alatta néhol még elevenen sziszegett a parázs. Torokszorító, zsíros kénkőbűz terjengett mindenütt, megakasztva az ember tüdejében a lélegzetet. A robbanás óriási krátert hasított a talajba, féltucat dombot tarolt le az anyakőzetig, és kettészakított egy egész vonulatot.
– Emlékszel még a völgyre, ahol először találkoztunk? – kérdezte Mersant a lovától.
Az állat idegeset prüszkölt, fél fülét hátra-szegte. Csupán a patái nyomán felkavarodó hamu szállt az ordikába; mégis szinte olybá tűnt, mintha válaszolna.
– Az sem mutathat most különbül – tűnődött tovább fennhangon a hitehagyott. – És amilyen gyenge a szél, aligha oszlatta még el a pézsmaszagot.
A központi kráterbe nem ereszkedett le, csak megállt a peremén, s a nyeregkápára könyökölve hosszan fürkészte az oldalfalait. Ahogy a napkorong följebb kapaszkodott az égbolton, itt-ott dermedt, alaktalan üvegtócsákon csillant meg a fénye; tegnap még közönséges homokfoltok lehettek. Mersant a homlokát ráncolta, s könnyed térdbökéssel jelezte lovának, hogy ideje folytatni útjukat.
Nem sokkal azután, hogy a tűz prédálta terület elmaradt mögötte, a lankatag napsugarak ismét jó szolgálatot tettek neki. Ezúttal a sztyepp porában villant meg valami, épp csak szívdobbanásnyi időre, ahogy elporoszkált mellette: futó ezüstsziporka a kókadozó fűcsomók között. Leszállt a nyeregből, féltérdre ereszkedett, és kutatni kezdett a földön, óvatos kézzel gördítve félre a száraz rögöket.
Mindkét friesachi dénárját megtalálta, bár az egyiket ezernyi picurka szilánkban, mintha mozsárban zúzták volna pozdorjává. A másik megolvadt és szétfolyt, akár a gyertyaláng fölött hevített viaszpecsét, ám eredeti formáját úgy-ahogy megőrizte, csupán a veretek váltak rajta fölismerhetetlenné. Mersant kiegyenesedett, és töprengve forgatta az ujjai között.
– Szóval döntetlenre állunk – mormolta szórakozottan. – Legalábbis egyelőre...
A rubinvörösen izzó szemparázsra gondolt éjszakai támadója arcában, és arra, hogy csak egy volt belőle; nem a homloka közepén, mint az antik görög regék küklopszának, hanem féloldalasan. Vajon miért hiányzott a párja?
Megérintette béna bal kezét, kesztyűujján a haszontalannak bizonyult gyűrűvel. A beavatásért mindenkinek nagy árat kell fizetnie, testben-lélekben egyaránt; ha létezik olyan törvény, amely egyetemlegesen köti a világ valamennyi mágusát, akkor ez az. Ő a fél karját áldozta érte a maga idejében. Lehetséges, hogy valaki más... a fél szemét?
A tatár varázslónak, akit a múltidéző tükörben látott, megvolt mind a két szeme.
– Érdekes! – mosolyodott el Mersant le Sinistre, és visszafricskázta a tönkrement ezüstdénárt a fűbe.
Özbek kán egy összecsukható, selyemmel húzott kisszéken ült a jurtája előtt, és önmagával sakkozott.
Az ulusz népe nemigen tudta mire vélni a dolgot, de hát a kán nem tartozott nekik számadással. Az ő indokai és indítékai között sohasem lehetett egykönnyen eligazodni, az utóbbi időben pedig különösen nem. Hisz ugyan mi értelme volt lóhalálában felvonulni az egész ulusszal a Desti Kipcsaknak ebbe a kopár és terméktelen zugába, amely még egy keshedt kun szolgacsaládot is csak üggyel-bajjal bír eltartani, nemhogy a rangos és nagyszámú káni kíséretet? És ha már ennyire sietős volt az út, akkor mi értelme megérkezés után hosszú hetekre letanyázni, s unalmas semmittevéssel tölteni az időt a kiszáradt pusztaságban, koldusbotra juttatva az ellátásukért felelős darugákat? Az is rejtély, hogy minek kellett magukkal cipelni a Horda valamennyi ulemáját, vagy legalábbis majdnem valamennyit; mert még az útba eső vezéri uluszokból is összeszedték az ottaniakat, a szaráji mecsetben pedig egy bajusztalan suhanc maradt csupán imakiáltónak. Amivel törődik a kórság, hisz egyetlen törzs se fog belepusztulni, ha pár hétre megszabadítják az igehirdetőitől; de miért muszáj az összeset a káni ulusz nyakába sózni?
A régi ulemákkal, a turbánosokkal még csak megbarátkoztak valahogy, hiszen ők nem teljesen ingyenélők, az új isten tanait magyarázzák a híveknek; ámbátor sokan úgy vélték, kevesebb tanítóval jobban haladna a dolog. De ezek az újak, ezek a mezítlábasok csak húspusztítónak jók: semmilyen emberi nyelvet nem beszélnek, naphosszat vakognak meg óbégatnak egymás között, ráadásul mindenféle büdös gyomokat esznek, amitől néha eszeveszett rángógörcsökben törnek ki, mint aki túl sok kumiszt ivott. Az ulusz hadinépe igen sanda szemmel figyelte őket, és ha nem álltak volna Özbek kán személyes védelme alatt, már rég megszabadult volna tőlük. Hogy a kán miért pártfogolja ezt a csürhét, az megintcsak egyike volt a megválaszolatlan kérdéseknek.
Akadtak persze egyesek, akik titokban vagy nagyon részegen oly vélekedéseknek adtak hangot, hogy a kán agya vénségére megzápult, bizonyára mert nem nyitottak ablakot a koponyacsontján, amin át a lelke érintkezhetne a szellemvilággal. A régieknek ezt a jól bevált szokását még az új isten sem kárhoztatta, legalábbisaz ulemák egyetlen tiltó passzust sem találtak rá a Koránban. Nyilvánvaló, hogy a kor elapasztotta a kán életerejét, s mivel nem képes külső forrásból megújítani, feltartóztathatatlanul visszahanyatlik zsenge gyermekéveibe. Az öregek köztudomásúlag hajlamosak az ilyesmire, amit az is bizonyít, hogy éppúgy nincsen foguk, mint a csecsemőknek. Ilyenkor át kell adniuk jurtájukban a főhelyet valamelyik rátermett fiuknak vagy unokájuknak, hátralévő éveiket pedig tisztes megbecsülésben tölthetik, a gyógyító asszonyok felügyelete alatt. Ha másként történne, nagy szerencsétlenségek következnének be, hiszen egy gyermek semmiképp sem alkalmas az ulusz vezetésére, akár nyolc esztendős, akár nyolcvan.
Így nyilatkoztak tehát némelyek; mások azonban, akik nem feledték el, hogy Özbek kán ereiben Dzsingisz vére folyik, nem siettek ennyire az ítélkezéssel, inkább lakatot tettek a szájukra, józanon és részegen egyaránt. Később, a táborozás harmadik hetében, amikor a kán két önmagával vívott sakkjátszma között karóba húzatta az ulusz tizenhárom bőbeszédű főemberét, mindenki számára kiviláglott, hogy nekik volt igazuk.
Pedig ami azt illeti, Özbek kán külseje és viselkedése nemigen cáfolt rá a második gyermekkoráról szállongó híresztelésekre. Alacsony, pocakos, pirospozsgás képű öregember volt, betegesen hiú pompás harcsabajszára, melynek bezsírozásával minden áldott reggel hosszan elszöszmötölt, méghozzá személyesen: a világért sem bízta volna az asszonyaira. Talán azért óvta ilyen féltő gonddal, mert egyébként minden szál hajától rég elbúcsúzott már. Ha hátulról nézték, ráncos nyakával és kerek, kopasz, barnára sült fejével kísértetiesen hasonlított egy teknősbékára; távoli rokona, a Fehér Horda kánja nem is mulasztotta el fölhívni erre a figyelmét, és Özbek azóta télen-nyáron vastag vidraprémmel szegett díszsüvegben járt, vállig eresztett tarkóvédővel. Ettől a fogyatkozásától eltekintve a hajlott kor inkább kigömbölyítette, semmint kiszárította. Ha néhanapján szablyát kötött az oldalára és nyeregbe segítették, kurta karjával-lábával távolról sem keltett harcias benyomást. Páncél helyett szívesebben viselt bő szabású, finom köntösöket; ám ebben az öltözékben sem tűnt ki uralkodói alkatával. Lágy, selymesen rekedt hangon beszélt, kövérkés arcán udvarias, jámbor mosollyal. Aki nem ismerte őt, inkább vélte volna becsületben megvénült eunuchnak, mint az Arany Horda félelmetes hírű kánjának.
Persze az uluszban nagyon kevesen voltak elég idősek hozzá, hogy emlékezzenek rá: Özbek mindig kissé gyámoltalannak mutatkozott a többi tatár lovasvezérhez képest, még rég letűnt ifjúkorában is, amikor valahol a Bug mentén vonulgatott legelőről legelőre a rangutolsó Dzsingisz-fiaknak kijáró szerény kíséretével. Puhánynak hitték, a híg vérű sarjak egyikének; és ezért maradt életben. Amikor az öreg Tokta kán – aki az énekmondók szerint egy darab vasat hordott a szíve helyén – megérezte holta közeledtét, iszonyú vérfürdőt rendezett az Arany Horda földjén élő Dzsingisz-ivadékok között, hogy fia utódlását biztosítsa. Csupán egyetlenegyet hagyott életben közülük: ügyefogyott unokaöccsét, Özbeket. „Dzsingisz vére túl drága hozzá, hogy oktalan elfolyassák” – mondta a fiának a halálos ágyán – „és ez a szegény féreg sohasem fog veszélyt jelenteni rád.”
Tévedett. A fia csak néhány hónappal élte túl őt. Vitéz harcos hírében állt; ám ez kevésnek bizonyult az Acél Horda ilkánja ellen, aki a birodalmi rangsorban közvetlenül a nagykán után következett, és akinek Özbek hetvennyolc dúsgazdag kereskedővárost ígért a segítségért, akkora legelőterülettel, mint fél Európa. Igaz, a városok átadására végül nem került sor, mert mialatt az ilkán az orosz pusztákon harcolt a seregével, az Acél Horda védtelenül maradt szállásföldjét lerohanták az egyiptomi mamelukok. A mameluk szultán egyébiránt Özbek veje volt, noha erről kevesen tudtak a birodalomban; elvégre kit érdekel, hová házasítja ki a leányait egy jelentéktelen Dzsingisz-ivadék? A lóhalálában hazafelé igyekvő ilkánt Özbek elfogatta, de nem ölte meg. „Dzsingisz vére túl drága hozzá, hogy oktalan elfolyassák” – fordult hozzá a börtönében. „Engedd át nekem Tebrizt és Azerbajdzsánt, akkor békén elbocsátalak.”
Özbek kánnak is vasdarab volt a szíve helyén – de selyembe göngyölve, hogy kívülről puhának lássék.
Váratlan felbolydulás támadt az ulusz táborhelyén. Emberek tódultak a szélrózsa minden irányából az egyik sánckapuhoz. Csődület keletkezett, páncélos nojonok lökdösték félre az útjukból a szolganépséget. Az egyre erősödő, zavaros lármában elborzadt kiáltások elegyedtek vad káromkodásokkal, itt-ott egy-egy női sikollyal, lónyerítéssel tarkítva.
Hórihorgas, őszülő szakállú férfi szaporázta lépteit a kán asztalkája felé, bő zöld lepelben és ugyanolyan színű turbánban. Kopjahossznyi távolságban megtorpant, tördelni kezdte csontos kezét, és idegesen köszörült egyet a torkán.
– Bocsánatodért esedezem, nagyuram, amiért zaklatni merészellek, de...
Özbek csendre intette párnás kezével.
– Várjunk még! Várjunk! – szólt derűs mosollyal. A tekintetét egy pillanatra sem emelte föl a tábláról. – Előbb a játszma...
Azzal beharapta az ajkát, és óvatosan előrébb tolta két mezővel a fehér elefántot.
Csodálatos sakk-készlete volt, igazi remekmű; legalább kétszer, ha nem háromszor annyit ért, mint az az örmény folyami bárka, amelyik a Volgán Szarájba szállította. A játékmezőket csiszolt ónix- és hegyikristály-lapokból illesztették össze, a sötét bábukat ébenfából, a világosakat elefántcsontból faragták ki aprólékos műgonddal, és mindegyiknek a talpába egy-egy szőlőszemnyi, színarany golyóbist ágyaztak nehezéknek. A kabuli szultán küldte ajándékba a mecset megépülésének hírére; úgyszólván a sakk őshazájából érkezett hát, ami még becsesebbé tette a kán szemében. Újabb bizonyság, hogy érdemes volt felvenni ennek a félholdas istennek a hitét.
Bolondult a sakkért, és jól játszott, félelmetesen jól. Senki sem vetekedhetett vele az országában, az ázeri Firúz mestert kivéve, akit Tebrizből hozatott föl az uluszába. Ő legyőzhette volna, de nem tette; szándékosan elveszítette a játszmáit, hármat egymás után. A kán ezért ökrökkel vonatta karóba, mert tudta jól, hogy az ész és a tanultság mit sem ér gerinc nélkül. Megkönnyezte a halálát, hiszen így egyetlen méltó ellenfele sem maradt az Arany Horda földjén.
Akkoriban szokott rá, hogy önmagával játsszon.
Bágyadt, táskás szemével mélán fölpillantott a turbános égimeszelőre, a sánckapuban zsibongó kavarodásra ügyet sem vetve.
– Mi a véleményed, tiszteletreméltó Rasid? – kérdezte rekedtesen lágy hangján, s a remekbe készült táblára mutatott. – Hogyan menekedhet meg a sötét sah eme szorongattatásból?
A szakállas ulema köntösujjába csúsztatta karját, s mélyen meghajolt, hogy zöld turbánja szinte a földet seperte.
– Csakis Allah akaratából, nagyuram.
Özbek szemöldökét fölvonva bólintott, mintha valami forradalmian új cselfogást közöltek volna vele, majd némi töprengés után megtolta az egyik sötét gyalogot, mely előretört társai csatárláncából, a támadó elefántot fenyegetve.
– Ez öngyilkos lépés a talpas részéről, nagyuram – jegyezte meg Rasid.
A kán sóhajtva csóválta meg süveges fejét.
– Magától nem is tenné meg, gondolom – felelte. – Ám e talpas híven betartja a jaszakot. Feláldozza magát uráért.
S azzal leütötte a világos védvonal mögül előszökő lovassal, mely – hála a kabuli szultán gondosságának – íját feszítő nojont formázott.
Annak idején Tokta kán uluszában tanult meg sakkozni. Nem gyűlölte Toktát, jóllehet egész nemzetségét kiirtotta, feleségeit és leányait is beleértve – mi nem csekély felzúdulást keltett az uralkodó kánok körében, hisz íratlan hagyomány volt, hogy uralomváltáskor az előkelő asszonyszemélyeket megkímélik. Özbek ezt vétkes ostobaságnak vélte. Az Örökkévaló Kék Ég – avagy Allah, kinek hogy tetszik – csak külsőre alkotta erősebb nemnek a férfit; a lappangó bosszúvágy mélyebb fészket üt a női kebelben. Tudta ezt maga Tokta is, amikor a kügenliki csata után nemcsak Nogáj fiait és unokáit küldte halálba, hanem főasszonyát, Bajlak-hatunt is, a bizánci császárleányt. Özbek mélységesen tisztelte nagybátyját, a vén vasszívűt, s amit csak lehetett, igyekezett eltanulni tőle.
Ez persze nem jelentette azt, hogy vak volt hibáira és mulasztásaira; máskülönben aligha léphetett volna az örökébe. Így például ő nem lékeltette meg a koponyáját. A szellemvilágba vezető átjáró igen hasznos dolog; csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy minden kapu kétirányú. Ahol a léleknek szabad kijárása nyílik, ott egy s más kívülről is beférkőzhet. És a baksik hallgattak róla, mihez kezdenek a vezéri koponyákból kikanyarított csontkaréjokkal – ha úgy vesszük, a szellemkapuk ajtajával. Özbeket ez már fiatalon is nyugtalanította.
A kabuli szultán eredetileg baksiknak akarta megfaragtatni a fekete nyargalókat, és ulemáknak a fehéreket. A kán, követe útján, inkább tevés íjászokat kért. Nem akart különbséget tenni a két készlet között; az ő szívének egyaránt kedves volt világos és sötét.
A lárma közeledett a sánckapu felől.
– Ami nékünk Allah, az vagy te e két míves seregnek, fényes tekintetű nagyúr – bókolt idegesen a turbános ulema.
– Te hízelegsz nekem, tiszteletreméltó Rasid – mosolygott a kán. – Szemérmetlenül hízelegsz.
Végigsimított hosszú harcsabajszán, és óvatos ajakcsücsörítéssel játékba hozta a hátsó sorban trónoló sötét sahot.
– Hogyan, nagyúr? A sahhal méltóztattál lépni?
– Mi csodálkoznivaló van ezen, tiszteletreméltó Rasid? – nézett föl rövidlátón hunyorogva a kán. – Minden csatában adódnak fordulópontok. Amelyik hadvezér ilyenkor visszariad tőle, hogy veszedelemnek tegye ki személyét, az törvényszerűen alulmarad.
– De nem túlságos kockázat ez? – A hórihorgas ulema bizonytalanul feszengett.
– Miért lenne? – vont vállat Özbek, bágyadt tekintetét ismét a sakktáblára bocsátva. – Hű harcosai megvédelmezik.
A világos lovas hősiesen támadásba lendült, átszökkenve a sahjukat óvó gyalogok sorfala fölött; ám a tábla túloldaláról megérkezett az egyik ébenfa elefánt, s félelmetes rohammal eltiporta a vakmerőt.
– A megfelelő helyen, a megfelelő időben – bólintott elégedetten az öreg kán.
Ezt nem tudta annak idején megcselekedni Tokta, talán a koponyájába vágott szellemösvény miatt; s ha így van, az is kész csoda, amit mégiscsak elért. Az elképzelése jó volt, a megvalósítás már kevésbé. Muszlim hitű ulemákat csupán az Acél Hordától kaphatott. Az első ilkán hajdan sóval hintette be Bagdad füstölgő romjait, s miután ivott a véréből, saját kezűleg ölte meg az utolsó arab kalifát; ám kései utódai fejet hajtottak a próféta zöld zászlaja előtt. Csakhogy az Arany Horda és az Acél Horda között ősidők óta testvérviszály dúlt. Mindkét országban Dzsingisz ivadékai uralkodtak, de a dinasztia más-más ágából; vadul marakodtak a gazdag határmenti városokon. Az ilkánoknak nem állt érdekükben segíteni Toktát, kémeket és felforgatókat küldtek neki hittérítők helyett.
Özbek úgy hidalta át e nehézségeket, hogy uralkodása kezdetén kihasított az Acél Hordából egy egész tartományt, melynek népe már a tatár hódítás előtt is a félholdas istent imádta. Így saját földjéről toborozhatta az igehirdetőket. Az új isten tanait furcsának találta ugyan, itt-ott módosított is rajtuk hatalmi szóval, ahol nem estek egybe a jaszakkal; ám vaslelkű nagybátyjától nem csupán a káni címet örökölte, hanem az arcpirító szégyent is, amely Kügenlik síkján érte őt, s tartozott annyival az emlékének, hogy vérrel és tűzzel vegyen elégtételt érte.
A két fekete elefánt egymást fedezve betört a világos térfélre, s ott szörnyűséges rombolásba kezdtek. Sorra gázolták le a fehér gyalogokat, agyontaposták a megmaradt lovast s az egyik tevés nyargalót; a sah keserves vánszorgással próbált kitérni útjukból, de mind jobban beszorították a tábla sarkába.
– E két bábu igen derekasan vitézkedik, nagyuram – köszörülte meg a torkát Rasid.
Özbek szórakozottan bólogatva föltekintett. A lármázó sokaság időközben a káni jurta előteréig nyomult, hol mintegy varázsütésre elcsöndesedtek, s most némán figyelték urukat és parancsolójukat; amint önmagával sakkozik. Baloldalt, a többiektől kissé elkülönülve két napbarnított, karvalyorrú férfi állt, a borzongató pusztai szél dacára mezítláb, egy szál ágyékkötőben. Egyikük hosszú, göcsörtös botra támaszkodott; a másik nyakát, vállát, mellkasát tetovált mintázat borította, kacskaringósan összefonódó zöld-arany arabeszkek. Izmosak és szikárak voltak, mint két nemes perzsa agár; sötéten izzó szemük, akár a sztyepp füvében lappangó parázs, melyből bármely pillanatban dühöngő futótűz lobbanhat az égre.
Ketten a huszonötből, akiket veje, a mameluk szultán küldött neki Egyiptomból a végső leszámoláshoz. Dervisek, így nevezte őket a levelében; s egyúttal nyomatékosan intette, bánjon velük szőrmentén, mert féktelenek és önfejűek, nehéz parancsolni nekik, a maguk életét éppúgy semmibe veszik, mint a másokét. Az ulusz népe nem kedvelte őket; az ázeri ulemák – Rasid meg a többiek – még kevésbé. Azt állították róluk, lázadók és hitgyalázók, Allah ellenségei, bűnös módon félremagyarázzák a próféta tanait. Az öreg kán ezt nem igazán értette: ha egyszer ugyanazt az istent tisztelik, mi a különbség? Nem mintha érdekelte volna. Szüksége volt a dervisekre, és ez eldöntötte a kérdést.
A baksikkal nem lehetett a szokásos módon háborúzni. Nem álltak ki csatára; nem forgattak szablyát, nem feszítettek íjat. Az ő fegyverük az éjszakából kélő lidércnyomás volt, a gazdája ellen forduló kés, a hűlő vér sápadása, a vipera a talp alatt. A sötétség leple alól jéghártyát bűvöltek a harcosok szívére, méreggel sütötték ki a szemük világát, fertőzetet oltottak a csontjuk velejébe. Koponyaserlegekből kortyolták a hatalmat, életre támasztották a kiszáradt árnyakat, s acél szikrázott, ahová tekintetük vetették. Egymagukban elbírtak egy egész hadsereggel.
A dervisek megkeresték és megölték őket.
– A világos igen rosszul áll, nemde, nagyuram? – köhintett reménykedőn Rasid, a játszma hamarost bekövetkező végét szimatolva.
Özbek kán megfontolt pillantással mérte végig a táblát. A fehér sah az egyik sarokmezőre szorult vissza, három ferdén álló gyalogja mögé, akik inkább akadályozták, mint segítették, mert a két ébenfa elefánt oldalról, mélységből fenyegette. Be is mattolták volna, ha nem állja útjukat halálmegvető bátorsággal a megmaradt tevés íjász; sokat azonban ő sem tehetett, csupán a testével takarhatta urát, mert a világos mezőkön mozgott, az elefántok pedig elővigyázatosan a sötéteken maradtak. A fehér vezír messze, a tábla túloldalán próbált az utolsó sorba kísérni egy gyalogot, de nem sok esélye volt rá az ellenséges bábuk gyűrűjében.
– Bölcsen szóltál, tiszteletreméltó Rasid! – bólintott a kán, és még beljebb húzta a világos sahot talpasai fedezékébe. Az elefántok folytatták óvatos becserkészését.
Persze a játszma során a sötét fél is szenvedett veszteségeket; mint ahogy ama egyiptomi dervisek száma is leapadt szűk egytucatra, mire Özbek jónak vélte a Desti Kipcsakra vezetni uluszát. Ámde a titkos háborúban, mely egy emberöltővel korábban csírázott ki kánelődje keserűségéből, ő állt nyerésre. A baksik hamvai a szél játékszerévé lettek az Arany Horda pusztáin; hatalmuk, mint zuhatag a sziklán, porlott szét a félhold árnyékában. Sokféle halált haltak, de könnyűt és gyorsat sohasem; mert Özbek ugyan írmagját is kiirtotta Tokta nemzetségének, ám ettől még mély tisztelettel és megbecsüléssel őrizte emlékezetét. A baksikat vakká tette a gőg, s most szörnyűséges árat adtak ezen hibájukért.
Egyetlenegy maradt közülük: a legvénebb és a legnagyobb. Ugyanaz, aki annak idején a kügenliki csatasíkon esküszegővé alázta a győzelmét ünneplő Tokta kánt. Aki dölyfével rászabadította testvéreire az Arany Horda haragját; egykor rettegett szavú zsarnok, ma űzött földönfutó, ki hatalma roncsait mentve, tépetten és hajszoltan menekült fajtája hajdani fellegvárába... akárcsak a fehér sah a gyalogjai mögé.
Özbek kán bajszát morzsolgatta az ujjai között, s hosszan hümmögött, mielőtt kinyújtotta volna kövérkés kezét a sakkbábuk után.
A világos nyargaló váratlan iramodással át szökkent a táblán, és rést ütött a vezírét szorongató ellenséges gyűrű falán. Az egyik ébenfa elefánt nyomban kihasználta a kínálkozó alkalmat, s rátámadt a fedezetlenül hagyott sahra; egyetlen lépés választotta el csupán a győzelemtől. Ám ezt a lépést már nem tudta megtenni, mert rohanvást érkezett a kiszabadult vezír, s lesújtotta faragott kormánypálcájával. A másik elefánt, magára maradván, menekülni próbált a veszedelmes ellenfél elől, de elakadt a három gyalog ferde csatárláncában. Vad tusakodásba kezdett velük, egyiküket agyon is tiporta, ám végül legyűrte a túlerő. A sötét sereg, mely eleddig az ellenséges sah sarokba szorítására összpontosított, kapkodva igyekezett rendezni zilált hadsorait a saját térfelén. Özbek kán sóhajtva betolta a magányos fehér gyalogot az utolsó mezőre, majd levette a tábláról, s kicserélte egy második vezírre.
– Önmagunkkal sakkozni igen tanulságos foglalatosság – fordult fejét csóválva a szakállas ulemához. – Az ember így egyszerre érezheti a győzelem s a vereség ízét; valahogy úgy, mint a valóságban. Hiszen életünk nem egyéb sikerek és kudarcok szakadatlan sorozatánál, s a mérleg ritkán billen féloldalasra; többnyire egyensúlyban marad. Minden győzelemben van egy kis vereség, és fordítva. Nemdebár, tiszteletreméltó Rasid?
– Ez bizony... ez igen mélyértelmű bölcsesség, nagyuram – hajolt földig az ulema, zavartan pislogva a sakktábla felé.
A kán sóhajtva megveregette pocakját; a lankadt napfény sorra felvillantotta az ujjain díszlő köves gyűrűket.
– Senki sem győzhet örökösen. Dzsingisz atyám kivétel volt, ő sohasem veszített, sem a csatamezőn, sem egyebütt; de hozzá hasonlatos ember egyszer születik egy ezredévben. Talán ezért nem szeretett sakkozni; nem látta szükségét. Mi, csekélyebb sarjak azonban nem mondhatunk le róla; vigaszt nyújt szívünknek és táplálékot elménknek.
Rasid oly lassan egyenesedett ki, mintha turbán helyett ólomkoloncot hordana a fején, és a szakállát rágta zavarában. Nemigen tudott mit felelni erre a különös bölcselkedésre.
– Jegyezd föl az állást, tiszteletreméltó Rasid! Mára elég, később majd folytatom – mosolygott rá barátságosan a kán, majd türelmesen várakozó embereire emelte tekintetét. – Halljuk hát, mi hír? Megtaláltátok a második járőrt, nemde?
Egy zömök, széles arcú nojon lépett elő porlepte páncélban, és mélyen meghajolt. Hajadonfőtt volt, sisakját az oldalához szorította. A fejét teljesen kopaszra borotválta, csak elöl, a homloka fölött hagyott meg egy hosszú, acélszürke tincset, najman szokás szerint.
– Bölcsességed határtalan, dicső kán! Íme, tekintsd meg őket!
Intésére az emberek sorfala szétnyílt, s két markos kun legény egy kormos hordágyat cipelt a kán elé; mögöttük egy harmadik öblös cserépüstöt hozott. A hordágyon Börke vérbe fagyott holtteste hevert groteszk pózban: nyakát szörnyű vágás szelte keresztbe, szinte teljesen elválasztván a fejét a törzsétől, csak egy vékony bőrfoszlány tartotta hátul. Az üst finom szemcsés, fekete hamuval volt tele, s amikor a szolgalegény óvatosan lerakta a földre, halkan megzörrent benne valami.
Özbek kán elgondolkodva vette szemügyre a látványt vidraprémes süvege árnyékából; közben lassú mozdulatokkal simogatta a bajszát, s arcáról egy pillanatra sem hervadt le a mosoly.
– Az ott Adzsübej – mutatott a cserépurnára a homloktincses nojon. – Először azt hittük, nyoma veszett, mert az egész völgy föl van perzselve, a lovak csánkig jártak a hamuban. De aztán megtaláltuk a rézvereteket, az övéről meg a tegzéről. Minden más porrá hamvadt, még a páncélja meg a fegyverei is.
Az öreg kán hunyorogva vizsgálgatta Börkét. Lehajolt hozzá ültéből, és megemelte a jobb karját, hogy egy pillantást vessen a szúrt sebre a hóna alatt.
– Egyenes kard. Orosz?
A zömök nojon a fejét rázta.
– Orosz kard nem bírna ki ilyen csapást, megakadna a csigolyákban. Nézd, kánom: elsőre átvágta a gerincoszlopot. – Féltérdre ereszkedve a hónalji sebre mutatott. – És nem is német, ahhoz túlságosan keskeny. Nyugatabbról való.
– Akármilyen kard is, aki forgatta, ért hozzá. – Ráncok redőzték Özbek homlokát. Hátrébb helyezte súlyát támlátlan selyemszékén; kövérkés ujjhegyeit összeillesztette az arca előtt. – Frissítsd föl az emlékezetemet, Csaga; vénülök már. Hogy is volt az első járőrrel?
A nojon kiegyenesedett; a mozdulattól összezördültek páncélján a harántlemezek.
– Egyikük egészen összeaszott, kicsire és feketére, akár a hordós alma. Ekkora volt a feje, mint az öklöm, ehol! – mutatta. – A másikat kettéhasították. A vállától a csípejéig, egyetlen csapással, páncélostul. Olyat se nagyon láttam még.
– Őt is keresztény karddal?
– Az beletört volna, kánom, akárhol csinálták – intett nemet Csaga. – Szablyaféle lehetett, de szélesebb a miénknél. Sokkal szélesebb.
– Vagy úgy – sóhajtott Özbek. – Mit láttak a külső járőrök, mi történik a környéken?
– Valahány rontó szellem csak van az alvilágban, mind rászabadult az Ödügenre – jelentette a nojon oly egykedvű képpel, mintha az időjárás szeszélyeit taglalná. – Boszorkányviharokat kavarnak, tüzet köpködnek a földből, egész völgyeket perzselnek szénné. Ha leszáll a sötétség, szimatolnak és vonítanak. Gondolom, éhesek; találtunk egy sereg döglött állatot, mindet kivéreztetve az utolsó cseppig, még madarakat is.
Ahogy beszélt, mozgolódás támadt a háta mögött; az emberek összesúgtak, fészkelődtek, aggodalmas pillantásokat vetettek az égre. A kun szolgalegények barna képéből kifutott a szín. A kán jelenlétében senki sem merészelte nyíltan kimutatni félelmét; ám e beszédes kis jelek annál árulkodóbbak voltak. Magán a kánon azonban nyoma sem látszott döbbenetnek vagy elrémülésnek; ellenkezőleg, pír szökött az arcába, s lassan visszatért rá a megszokott, kedves-jámbor mosoly.
-Vegyetek búcsút tőlük tisztességgel! Hűségesen szolgáltak; nem feledték a jaszakot – mutatott a hordágyon kiterített Börkére meg az urnára, amely Adzsübej hamvait rejtette. – Csaga, rendeld el a táborbontást! Még ma indulunk az Ödügenhez.
– Az egész ulusz? – kérdezte a homloktincses nojon; s noha a kán színe előtt állottak, az emberek soraiban riadt pusmogás kélt.
Özbek azonban nemet intett.
– Csak a baraungar, a válogatott százak. Meg az ulemák, mindannyian.
Csagának arcizma sem rezzent a parancs hallatán, csupán a fejét mozdította odébb egy vonalnyit, s szúrós szemmel meredt a tetovált dervisre. Ha arra számított, hogy meghátrál előle, csalódnia kellett; az egyiptomi pillarebbenés nélkül állta tekintetét. A néma párbaj csak pár szívdobbanásnyi ideig tartott, aztán Csaga hátravetette homloktincsét, mélyen meghajolt a kán előtt, és távozott.
Özbek elégedett mosollyal körbejáratta pillantását az oszladozó csődületen, s végül a hórihorgas Rasidnál állapodott meg, aki térdepelve jegyezgetett egy palatáblára a sakkasztalka mellett. Mióta elhangzott a rendelkezés, hogy az összes ulemának mennie kell, barna arcbőre észrevehetően fakóbbra színeződött, s az íróvessző is meg-megremegett a kezében.
– Egyetlen fogyatkozását tudom csak felróni a sakknak – szólt a kán elmélázva.
A hórihorgas Rasid összerezzent; olyan látványt nyújtott, mintha botot böktek volna egy zöld leples madárijesztő bordái közé.
– Parancsol nagyuram? – kapta föl a fejét riadtan.
– Hogy a játékban csak két fél vehet részt – folytatta Özbek, óvatosan végigsimítva harcsabajszán. – Nem találod, tiszteletreméltó Rasid, hogy ha többen játszanának, lényegesen érdekfeszítőbb lenne?
-Nagyuram messze jobban ért a sakkozás művészetéhez, mint azt én valaha is remélhetem. – Az ulema ádámcsutkája idegesen megugrott a szakálla alatt. – Mindazonáltal, ha már érdemesnek ítélte kikérni gyarló véleményemet, szabadjon fölhívnom rá a figyelmet, hogy kettőnél több résztvevő esetén igen nagy zsúfoltság uralkodna el a táblán, és a helyzet mihamar áttekinthetetlenné bonyolódna.
– Akárcsak az életben – bólogatott az öreg kán. – Akárcsak az életben...
Mivel úgy tűnt, nincs egyéb hozzáfűznivalója, Rasid rövid szünet után visszatért palatáblájához, a félbehagyott állást írásba fektetendő. Már éppen végzett volna vele, amikor Özbek ismét megszólalt; rekedtes hangja még a szokottnál is lágyabban és selymesebben csengett, mintha csurgatott méz olvadna a hangszálain.
– Mondd csak, tiszteletreméltó Rasid: ha Allah akarata egy hármas sakkjátszma közelébe vetne, ahol igen-igen nagyok a tétek, leülnél a táblához negyediknek?
Az ulema az ajkába harapott, és zavartan markolászta a palavesszőt.
– Nos hát, fényességes tekintetű nagyúr, az ilyen játék szerfölött szokatlan, s a bevett szabályok roppant kevés támpontot nyújtanak benne az eligazodáshoz; ha szabad így fogalmaznom, jószerivel semmit, hisz minden lépés többféleképpen értelmezhető – felelte óvatosan. – Sok múlik persze a téten; ám ha valóban magasan van megszabva, szerénységem és a köteles elővigyázat arra intene, hogy ne bonyolódjak ily kétes vállalatba.
Özbek kán halkan, kuncogva felnevetett, amitől orcái még pirosabbra gyúltak.
– Látod, tiszteletreméltó Rasid – mondta vidáman –, ezért vagy te tudós bölcselkedő, Allah jámbor szolgája; és ezért vagyok én az Arany Horda kánja.
Mersant nem tudta, mit jelent az Ödügen – a kapitány emlékeiben hiába kutatott utána: a szó valami rég kihalt nyelvből származhatott át a tatárba –, mikor azonban a dombhajlat ívére fölhágva megpillantotta az ólomszín szürkületben, azonnal megtalálta a helyes kifejezést a lefordítására.
Nekropolisz.
Nem olyasféle persze, mint a városlakó, földművelő népeké, akik irtóznak a szabad ég túlságos nyíltságától, s életükben és holtukban egyaránt falak mögé rejtik porhüvelyüket. Nem, egészen másfajta, a pusztai lovastörzsek ízlése szerint való; mindazonáltal igazi nekropolisz, holtak hűs lakhelye, hol idegenként jár az eleven ember, s borzongás fut végig a hátán, ha halk szellő neszez a fűcsomók között.
Maga a domb valóban tatár jurtára hasonlított, ám elképesztő, gigászi méretekben: komor óriásként magasodott az égre. Központi kürtője szakadéknak is beillett volna, a szélén gyökerező tüskebokrok borzas kis tollpihéknek tetszettek csupán, melyekkel valami gúnyos kedvű titán hintette körbe. Zord volt és elutasító; de nem magányos. Százával emelkedtek körülötte a kisebb-nagyobb kurgánok és halomsírok, valóságos útvesztőt alkotva: úgy zsúfolódtak egybe rendetlen összevisszaságban, akár az anyjuk körül tolongó szopósmenyétek, amint egyik a másikát igyekszik elmarni a tejelő emlők közeléből.
A legiszonyúbbak az Ödügen néma strázsái voltak. A pusztai nomádok nem rideg kőbálványokkal őriztetik a halottaikat. Értenek ugyan a készítésükhöz, de nem bíznak bennük eléggé: hogyan vigyázhatná a holt szikla méltóképpen a porrá lett vezérek álmát, akik valaha éltek és lélegeztek, öltek és öleltek? Nem, ez szörnyű szégyen volna, dicső emlékük meggyalázása. A büszke harcosok, síron túl is híven urukhoz, magukra vállalták ezt a feladatot.
Minden kurgánt lovas őrszemek strázsáltak, teljes fegyverzetben, sisakosan-páncélosan, kopjájukat kihívón magasra szegve; némelyiket csupán ketten-hárman, másokat több tucatnyian, a nagy központi dombot pedig egy kisebbfajta hadsereg. Némán és mozdulatlanul magasodtak vártájukon, szikkadt bordáik közt hideg szél motoszkált, üres szemgödrük a holtak rendíthetetlen konokságával meredt a semmibe. Aszott ujjak száradtak a szablyák markolatán; zablavas rozsdállt a lovak beesett pofájában, a sárgán vicsorgó fogak között. Póznákra és vázakra kifeszítve állták örök őrségüket, váltást nem várva, jeges türelemmel: csupa válogatott vitéz, akik önként követték vezérüket a túlvilágra, hogy amiként az innensőn, ott is kitűnjenek szolgálatában.
Mersant-t nem borzongatta meg úgy a látvány, mint egy közönséges embert. Régóta cimborált a halállal, kenyeres pajtásának tudta már jóval beavatása előtt. Később alaposan elmélyedt a nigromantia művészetében, hogy kicsikarhassa a holt mesterektől feledésbe merült tudományukat. Sokat tanult az ősrégi, rosszhírű könyvből, a Thanatikonból, melyben a rendi hagyomány a thrák Orpheusz művét sejtette; egy vén itáliai orgyilkostól szerezte meg, romlott és kései másolatban, ám így is elegendő hatalmat merített belőle, hogy olyan szellemeket bírjon szólásra, mint a kígyókorbácsos Erichtho vagy a szamáriai mágus, ki Krisztus apostolaival csatázott egykoron. Bárki másnál kevesebb oka volt hát a félelemre; ám a sivár tájra nehezedő csönd, az ólomszürke égbolt nyomasztó súlya, a hallgatag strázsák kísérteties sokasága még az ő sötét lelkét is megérintette, s a hideg újfajta árnyalatát csempészte az ott honoló ürességbe.
Hívatlan kép tolakodott elébe Steinhardt kölcsönbe kapott emlékeiből: a novgorodi sírrabló, akit a tatárok élettel büntettek, mert a halál megváltás lett volna neki. Vértelen ajka megfeszült. Igen, az Ödügen mélyén baljós veszedelmek lappanganak, még az ő számára is; mert Mersant nem tudott volna ilyen szörnyen elbánni azzal az emberrel. Varázstudománya, mint minden igazi beavatotté, személyes ösztöneit és hajlamait tükrözte; s ő, ha csak tehette, tisztán és gyorsan ölt, nem lelte örömét a legyőzött ellenfél szenvedésében.
A hucul lovacska berzenkedve ficánkolt egyet alatta. Ingerelte az orrát az elmúlás hideg, áporodott szaga, amely az Ödügen sírhalmairól szállt föl a dombgerincre.
Mersant a fejéhez emelte a kezét, végtelen lassúsággal, mintha álomból ocsúdna. Rátekert a csuklójára egy hosszú, hollófekete hajfürtöt, és két erőteljes rántással kitépte. Vér csordult vékonyka erecskében a halántékára, de ügyet sem vetett rá. Felszíni hámsérülés, nem lesz gond vele; majd ha végzett, kiégeti.
Szorosra sodorta ujjai között a hajtincset, közben halk hangon suttogott hozzá. Aztán lehajította a földre, a sárgásbarna fűfoltok közé. A fekete fürt megvonaglott, gyűrűbe tekeredett, szál felé eső végét hajladozva a magasba emelte, akár a fészkén felzavart királykobra. A ló prüszkölve, szélesre tágult orrlikakkal farolt félre tőle.
A hitehagyott elkapta a szabadon lógó kantárszárat, s keményen meghúzta, hogy hátasa horkantva felágaskodott. Parancsolóan intett az önálló életre kélt hajfürtnek, mely kígyózó mozgással megindult lefelé a domboldalon. A gyér aljnövényzet hamarvást eltakarta tekintete elől; ő azonban nyomon követte útját a fű hullámzása, a félregördülő kavicsok zöreje révén, míg bele nem veszett a sírmező szélén emelkedő kurgánok árnyékába.
Előörs volt, fürge és mozgékony felderítő, mely kifürkészi a halomsírok közt kanyargó ösvényeket, kipuhatolja a rejtett csapdákat, megjegyez és elkerül minden szokatlannak tetsző jelenséget; s mindezt úgy, hogy közben ő maga észrevétlen marad. Ha másfajta, összetettebb formulákkal hívják életre, képeket és figyelmeztetéseket is tudna továbbítani; ehhez azonban jóval több vérre lett volna szükség, mint amenynyi a fölszakadt fejbőr alól szivárgott, s ezt a kockázatot a hitehagyott nem vállalhatta. Arról viszont gondoskodott, hogy a kis barna hucul lába tévedhetetlenül rátaláljon az útra, melyet a hajfürt jelöl ki neki. Elővigyázatosan kellett eljárnia, a lehetőségek adta határok között. Bízott az erejében – különben nem követte volna a maumet hívó szavát –, de nem oly vakon, hogy minden óvintézkedés nélkül belovagoljon az Ödügen sötéten tátongó torkába.
Miután a barna lovacska visszanyerte nyugalmát, Mersant még leszámlált ötszázat a saját szívdobbanásaiból, aztán leereszkedett a szelíd ívű lejtőn, és az életre bűvölt hajfürt nyomdokában beporoszkált a kopár sírdombok labirintusába. Csend volt, csak a száraz rögök ropogtak a kis hucul patái alatt, s a lélegzete fújtatott az orrában, izmos oldalának emelkedésével-süllyedésével egy ütemre. A hitehagyott a combján érezte az állat testmelegét; egyetlen kapcsolatát e kísérteties környezetben az eleven, lüktető, tenyésző világgal.
Nyugodt iramban, sietség nélkül kerülgette a kurgánokat, az Ödügen déli oldala felé tartva. A vak strázsák mogorva, komor rosszindulattal meredtek rá, szemgödrük mélyén hideg árnyak gyülekeztek. A föl-föltámadó szél olykor megzörrentette rozsdásan lógó páncélingüket, belekapott a kopjáikon foszladozó lófarkdíszekbe; majd, mintha elrémült volna saját vakmerőségétől, gyorsan alábbhagyott a buzgalommal. Mersant fakókék szeme rezzenetlenül viszonozta tekintetüket, míg sorra el nem maradtak a kis hucul fara mögött, egyre újabbaknak és újabbaknak adva át helyüket.
A legkülső sírgyűrűben tatár fejedelmek aludták örök álmukat; valamivel beljebb azok a kun vezérek, akiknek ivadékaitól elhódították a Desti Kipcsakot; szolgasorba döntve vagy a délvidéki mocsarakba szorítva e hajdan nagy népet. A kapitány emlékei különbséget tudtak tenni közöttük, a strázsák fegyverzete és lószerszáma alapján; ám Mersant csakhamar elhagyta őket, noha messze járt még a központi nagy dombtól. Az őrszemek öltözéke megint megváltozott: láncing helyett pántos bőrpáncélt viseltek, több vastag rétegből egybeszegecselve, fölötte pedig térdig érő, hasított szárnyú kaftánfélét, melyet hínárzöldre patinásodott, cseppforma bronzfibulákkal kapcsoltak össze elöl. A serkenő bajszú Steinhardt egy ízben találkozott egy öregemberrel Rjazanyban, aki hasonló, bár nem egészen ugyanilyen ruhát hordott, persze bőrpáncél nélkül: a fejedelmi ménesek felülvigyázója volt, szolgarendű létére igen tehetős, és besenyőnek vallotta magát.
Ahogy a hitehagyott mind mélyebbre hatolt a körkörös sírmezőben, a kurgánok egyre viharvertebbé váltak körülötte: tetejük megsüppedt, oldaluk málladozott, dölyfös ívüket ellaposította a tövükben felgyülemlő omladék. A strázsákon is látszott, hogy régóta állják az eső, a szél, a tikkasztó napsütés ostromát. Hajdan pompás öltözékük penészes, színehagyott cafatokban csüngött róluk, fegyverzetüket tönkremarta a rozsda, férfidíszeik fényüket vesztették. Némelyiknek karja, feje, lábszára hiányzott; másutt kidőltek a szúrágta tartópóznák, s lóból és lovasából csak egy kupac zörgő csont maradt, melyekre itt-ott pergamenné száradt bőrfoszlányok tapadtak. Még így is csodamód szívósan dacoltak az idővel, hiszen a puszta nem kegyes a halottaihoz, rendesen pár hét alatt minden nyomukat eltünteti. Talán az Ödügen szunnyadó mágiája óvta őket, valami gonosz és láthatatlan kipárolgás, melyet a nagy központi sírdomb lehelt ki maga köré, hogy hűséges, néma népét megvédelmezze az évek lomhán hömpölygő sodrásától.
Az Ödügenre viszem, az ősök őseihez – visszhangzottak Mersant lelkében a tatár mágus szavai a múltidéző látomásból.
A besenyő kurgánok elmaradtak, s velük Steinhardt emlékeinek utolsó hasznosítható morzsaléka is. Az újabb sírhalmokat zömök, széles vállú harcosok őrizték, kopja nélkül, javarészt hajadonfőtt. Tegzük nem a nyeregkápán lógott, hanem az övükre csatolva, s mindnyájan díszes tarsolyt hordtak mellette; a bronz fedőlemezek vésetei pálmalombokat és kerecsensólymokat ábrázoltak, néhol pedig két egybeáradó folyam hullámait. A hitehagyottnak fogalma sem volt róla, miféle nép fiai lehetnek.
Őket délceg tartású, szálas lovasok váltották föl: csizmás lábukat széles talpú vaskengyelben vetették meg, kaftánjuk királyi bíborát haloványra fakította az idő. Övüket griffes-indás veretek díszítették, többnyire bronzból, ám itt-ott merő színaranyból, melynek ragyogása nem kopott meg a hosszú esztendők során. Csillogásuk magára vonzotta Mersant tekintetét; s nyúlánk ujjai egy pillanatra megszorultak a kantárszáron. Ilyeneket már látott, az aacheni székesegyház kincstárában; ott őrizték Nagy Károly hadizsákmányának maradékát, amit az avar kagántól szerzett, midőn három diadalmas hadjáratban megdöntötte birodalmát.
– Nyolcszáz év... – suttogta halkan, csak úgy önmagának; majd oldalba bökte sarkával hátasát, mely az imént engedelmesen megtorpant, megérezvén a kantár leheletnyi mozdulását.
Most kerek fejű, csámpás lábú, nevetségesen kicsiny harcosok következtek, gyatrán összefércelt prémekbe bugyolálva, melyeket a szürke nyirokpenész belerohasztott a csontjaikba. Apró lovaikhoz képest a kis barna hucul valóságos óriásnak tetszett; nyergükről kétoldalt hitvány háncskengyel lógott. Egyáltalán nem tűntek félelmetesnek; de rengetegen voltak, többen, mint a tatárok meg a kunok együttvéve, és hatalmas kurgánokat strázsáltak, a legnagyobbakat az egész sírmezőn. A teteje majd' mindnek beomlott már, ám némelyik így is az Ödügen derekáig ért;s az egyikről – amelyik a legépebben maradt – cölöpre tűzött farkaskoponya vicsorított az égre.
Mersant fölnézett rá, és lassan benedvesítette az ajkát. A kapitánytól kölcsönvett emlékek itt már nem kínáltak fogódzót, de nem is volt szüksége rájuk. Pótolta őket a saját tudománya; nem a hermészi örökség, hanem amit a régi krónikákból és annalesekből merített, hosszú éjszakák fáradságos munkája árán. Íme, meglelte a választ a régi kérdésre, amin annyit vitatkoztak a hanyatló Róma nagy keresztény elméi: hogy miféle szellemeknek áldoztak a lángoló városok tüzénél a világhódító Attila seregei.
És még mindig nem volt vége. A hitehagyott mintegy kábulatban poroszkált el a farkasfejes pózna alatt, keresztül a hun fejedelemsírok széles övezetén, mígnem alacsony, kúpforma halmok között találta magát. Békéjüket öles termetű vitézek vigyázták, hosszúkás fapajzzsal és egyenes, kétélű karddal fölfegyverkezve. Arcuk aszottan tapadt a koponyacsontra, vaskos álluk előreugrott; itt-ott hosszú, törékeny, színehagyottá fakult szőrszálak lengedeztek rajta, hirdetve a hajdani dús szakáll emlékezetét. Többségük lovon ült, de Mersant elszórtan megpillantott néhány gyalogost is, az elsőket az egész sírmezőn. Gótok; az egyetlen nép, amelyik úgy vált a füves puszták urává, hogy nem nyergelt át teljesen lóhátra, s megőrizte a talpon háborúzás hagyományát, mely elegendőnek bizonyult az elaggott Róma ellen, ám szánalmasan kevésnek, amikor keletről előviharzottak a vad hun hadak. Ki tudja? Talán Steinhardt valamelyik rég elfeledett ősatyja is itt őrködik a germán bajnokokkal, vagy épp az egyik kúpos hant alatt alussza örök álmát.
Tovább, még tovább... A kengyel eltűnt a lovak oldaláról, a nyereg elvesztette kápáját, hátracsúszott a tomporuk felé. Megszaporodtak a pajzsok, bár jobbára csak a váz meg a peremvas maradt meg belőlük; kurta hajítódárdák tünedeztek csokorba kötegelve, tűzön edzett nyéllel. Magasra nőtt, szikár harcosok bámulták zordan a betolakodót az egész testüket beborító pikkelypáncél otromba rozsdabörtönéből: szarmaták és roxolánok, akik Trajanus császárral csatáztak a legelőikért. Utánuk megint mások következtek, kötözött posztócsizmában és furcsa, megnyúlt bronzsisakban, melynek csúcsa legömbölyödve előrehajlott. Övükön jobboldalt kettős görbületű szaruíj, túlfelől rövid, kétélű kard, keresztvas nélkül, szúrásra-vágásra egyaránt alkalmatos. A hitehagyott szemhéja megrebbent, mert bár sohasem látta, mégis ismerte őket: Hérodotosz írja le ilyennek a szkíta harcosok fegyverzetét. Ők uralkodtak Krisztus előtt félezer évvel a lónevelő pusztákon, ama messzi félreesőn is, mely századokkal később a Desti Kipcsak nevet kapta.
Aztán rajtuk is túlhaladt, s a történetírók cserbenhagyták. Ám hamarosan megpillantotta az első bronzpengét; és nem sokkal odébb az első kőből csiszolt nyílhegyet.
– Vénebb Hermésznél... – mormolta csendesen, s ráncok jelentek meg a homlokán. – Sokkalta vénebb...
Lova halk, könnyed nyihogást hallatott, mintha értette volna, mit mond, s biztatással akarna megfelelni rá. A közönséges halandók ereje hanyatlásnak indul a korral, előbb csak a testé, majd a szellemé is. A mágikus művészeteknél ez éppen fordítva van. Minél ősibb a hagyomány, annál mélyebb kútból merít; következésképp annál hatalmasabb.
Az Ödügen árnyéka sötét volt, és dermesztően hideg. Önkéntelen borzongás futott végig Mersant gerincén, amikor rájuk borult. Beroskadt, formátlan földhányások között kanyarogtak, melyek vajmi kevés nyomát mutatták, hogy valaha sírhalomnak szánták őket, végső tisztelgésül a mélyükön szunnyadó hős vagy vezér előtt. Strázsálóik emlékét is elszórt jelek őrizték csupán a puszta gyér füvében: itt egy ló alsó állkapcsa, félig szétporladva; ott egy átfúrt kagylóhéj, valami barbár ékszer maradványa; amott egy keskeny levelű dárdahegy, mívesen pattintott kovakőből. Hogy kik és mikor emelték ezeket a legbelső kurgánokat, abba belegondolni is szédítő volt; mindenesetre oly régen történt már, hogy az enyészet hatalmától még az Ödügen baljós kigőzölgése sem tudta megóvni őket.
Az előörsbe küldött hajfürt eleddig több-kevesebb következetességgel jelölte ki az utat a központi nagy domb felé, itt azonban mintha megbolondult volna: szeszélyesen bódorgott hol erre, hol arra, kacskaringós kanyarokat írt le, megjáratta gazdáját szinte a teljes köríven. Tucatszor is úgy rémlett már, mindjárt célba vezérli, csak hogy egy hirtelen fordulattal még távolabbra vesse. Mersant nem tért el a megadott iránytól, türelmesen követte. Bízott a felderítőben, hisz minden szükséges képességgel felruházta; bármit csinál, jó oka van rá.
A hucul lovacska befordult két dúlt földhányás közé, melyeket teljesen elborítottak a burjánzó tüskebokrok, megkerülte az elébe magasodó harmadikat, majd fölszegett füllel megtorpant, rá sem hederítve a véknyába bökő csizmasarokra. Megérkeztek: az Ödügen pokoli torka ásított rájuk, bendője mélyéről hideg, korhadó bűzöket eregetve.
Az alagút nyílása akkora volt, hogy három társzekér is elfért volna benne, akár egymás mellett, akár egymásra tornyozva. Nem boltozták ki kövekkel, mégsem roskadt be a szörnyű súly alatt. A bejáratot alacsony, egybefüggő kőszegély zárta le faltól falig; de inkább jelzésnek szánhatták, mint komoly akadálynak, mivel alig térdmagasságra emelkedett ki a talajból. A túloldalán áthatolhatatlan sötétség uralkodott, oly tömör és egynemű, akár a tömbös bazalt. Ha ránézett az ember, már-már kétségei támadtak, lehet-e benne egyáltalán lélegezni; s ha mégis, nem tömi-e el alattomban a próbálkozó torkát, nyúlós iszapként áradva szét a tüdejében, hogy kurta fuldoklás után mindörökre magába nyelje.
Az Ödügen strázsái szakadozott őrláncban posztoltak a domb körül, de jutott belőlük a lejtőkre is szép számmal, ámbátor fölfelé haladva egyre ritkultak, s a tüskebokrokkal koszorúzott kürtőnyílás környékét teljesen szabadon hagyták. Eleinte, a régebbi időkben még kevesen le-hettek; ám aztán, ahogy teltek a századok, a sírmező valamennyi népe gyarapította soraikat kiválasztott vitézeivel, mígnem valóságos kis sereggé szaporodtak, melyből csupán az élet és a lélegzet hiányzott, egyébként bátorsággal csatára hívhatta volna bármelyik tatár lovasvezér kíséretét. Mersant már vetett rájuk néhány pillantást, útja zegzugos zárószakaszában, amikor elég közel került a domb lábához. Valószínűnek tartotta, hogy a bejárat körül egész csapatot talál majd, hisz e kitüntetett, előkelő helyen nyilván mindegyik nép sietett fölállítani a maga bajnokait, amint birtokba vette a Desti Kipcsakot.
Tévedett. Az alagút torkában egyetlen magányos ló emelte az égre panaszosan vicsorgó pofáját. Gerince helyén ferdén levert pózna feszült, hegyében a koponyájával; több csontját nem is hagyták meg, csak a lenyúzott bőrt szögezték fel kétfelől, mely azóta szarukeményre száradt, szügye-hasa girhesen összetapadt. Zömök hun harcos gubbasztott a hátán, rézsútos tartórudakkal megtámogatva; mellkasa széles boltozatán penészes foghíjak tátongtak. Feje félrenyaklott a jobb vállára, tarkóján hosszú, kusza szőrszálakat cirógatott a szél – talán a fonott varkocs, talán a prémcsuklya maradványait. A hús mind lesorvadt már a koponyájáról, bal szemgolyóbisa azonban az enyészet hátborzongató szeszélye folytán átvészelte a századok viszontagságait, noha közben barnává és szemölcsnyivé aszott. Tekintete éppen Mersantra esett, ahogy előbukkant a beomlott kurgán takarásából; s bármily egyértelmű nyomokat hagytak rajta a letűnt évek, valahogy mégis olybá tűnt, mintha egyenesen az ő fogadására sietett volna ide.
A hitehagyott bátorítóan megveregette a reszketve álló hucul nyakát, majd óvatosan leszállt a nyeregből. Amint a csizmatalpa talajt ért, rögvest megérezte a hajfürt jeladását: hirtelen fölsajgó fájdalomként vibrált végig az idegein. Az előörs hosszan időzött a magányos strázsa előtt, valamilyen okból roppant nyugtalanítónak találta; aztán, mivel más utat nem látott, megkerülte, átmászott a kőszegélyen, s elnyelte őt az Ödügen sötétje.
A barna lovacska fújt egyet, fölszegett fejjel megrázta kurta sörényét. Neki sem tetszett a hallgatag hun vitéz; s hogy bizalmatlanságának nyomatékot kölcsönözzön, fenyegetőn villantotta ki felé a fogsorát.
Mersantnak kevés barátja volt; ám épp ezért sokat adott a véleményükre.
– Maradj a közelben, és várj meg, ha teheted – fordult halk szóval a kis huculhoz. Megsimogatta feketén csillogó, nyirkos tapintású orrát; ahogy mélyen a szemébe nézett, a tekintetében kéklő jég mintha árnyalatnyit fölengedett volna. – Ha pedig nem; eredj vissza a régi gazdád népéhez!
A ló megböködte a vállát, s lesunyt füllel, szelíden a nyakába prüszkölt, mintegy válasz gyanánt.
Halvány mosoly derengett föl a hitehagyott arcán, de csak rebbenésnyi időre, akár a viharfelhők közül elővilágló holdsugár. Aztán sarkon fordult; pillantása, ahogy a néma strázsára emelte, ismét keményre fagyott. Kimért nyugalommal indult meg előre; fém súrlódott fémnek, ahogy az itáliai kard a kezében termett.
Három lépést tett meg, amikor a magányos hun koponyája lángokban tört ki. Tar feje búbja kénköves füstlobot vetett; bal szemgödrében ferdén metszett zsarátnok szikrázott.
A barna hucul felnyihogott a háttérben, a bedőlt halomsír fedezékébe táncolt, de nem nyargalt el, noha nem volt kipányvázva. A hitehagyott jobbra húzódott, a kísérteties jelenés vak oldalára; a pengét könnyedén maga elé emelte, lassan körözött a hegyével torokmagasságban.
Az égő koponya pernyét szórva átbillent a strázsa másik vállára. A pár nélküli szemparázs, akár a tőrdöfés, villant Mersant felé.
– Kotródj innen, korcsfajzat! – sisteregte pattogó lángokkal a fej. – Idegen vagy. Betolakodó. Semmi keresnivalód itt!
– Nem hívatlan jöttem – felelte a hitehagyott, miközben lassan teleszívta a mellkasát levegővel. Bal vállával könnyed mozdulatot tett, fölnyalábolta rá köpenye súlyos redőit. – Segítségemet kérték.
– Már nincs szükség a segítségedre! – csaptak magasra a lángnyelvek a koponyán. Állkapcsa szárazon csattogott; forró, kénköves lehelete a fakókék szempárba vágott, mely védekezőn húzódott össze, miközben feketeség áradt szét a bogarából. – Én e hely ura vagyok; és megtiltom, hogy a küszöbömre hágj!
Mersant elnyújtott, sóhajtásszerű hang kíséretében bocsátotta ki a tüdejébe gyűjtött levegőt.
Dér lepte be köpenye bal szárnyát; ezüstös zúzmara futott végig a kardpengéjén.
– Hazudsz – mondta; és kígyósebesen körbepördült.
A strázsa torkából kilövellő lángnyaláb szikraözönné porladt a magasba lendülő köpenyszárnyon. Az itáliai kard fordulatból sújtott le a nyakára; éles szisszenés hallatszott, gőz szállt a magasba, szemcsés parázs röpködött szerteszét. Az égő koponya füstuszályt húzva hullott a földre. Mersant folytatta a köríves mozdulatot, vállal-térddel öklelt az útját álló alakba. A viharvert tartócölöp reccsenve tört ketté; ló és lovasa úgy roskadt össze, akárha száraz pergamenből szabták volna ki őket. Darabjaik zörögve gurultak szét a tikkadtan barnálló fűben.
A levágott fej pernyét köpködve hányta-vetette magát a kőfal tövében. Lángfürtjeit elhullatta röptében; ám az ádázul villogó zsarátnok nem hunyt a szemüregében, tovább izzott és sistergett, tekintete a hitehagyottat kereste.
– Örőm lesz elfolyatni a véredet! – sziszegte olyasféle hangon, mint a vizescsöbörben fuldokló parázs.
Mersant odalépett hozzá, meztelen kardját az ép vállán nyugtatva.
– Talán öröm – mondta neki. – Talán a halálod.
A koponya roppanva mállott salakká a csizmatalpa alatt.
Öblös kacaj harsant az Ödügen gyomrából. Hirtelen támadó léghuzat kísérte, száraz és forró, akár a sárkányok lehelete, s éppoly kénkő-szagú is. Mersant félrekapta a fejét, ám a bűzhödt fuvallat így is pírt lobbantott a bőre alatt, s valami kormosat és szúrósat vágott az arcába, legalább egy maroknyit, szagra és tapintásra a megpörkölt szalmatörekhez hasonlót. Aztán amilyen hamar kélt, ugyanoly váratlanul el is csendesült megint, a gúnyos hahotával egyetemben. A hitehagyott pislogva nézte a szénné égett, csavarba zsugorodott hajszálakat, amint sorra földre szállingóznak a csizmaorra előtt.
A saját hajszálai. Éppen egy fürtre való.
– Továbbra is egyenlő... – mormolta halkan. – Egy előörsöt.. egy utóvédért?
Hátrapillantott, a körkörös sírmező felé. A mogyorószín heréltnek eleinte nyomát sem látta, csak a poros földbe vágott patanyomok tanúskodtak róla, hogy fedezéket keresve megugrott valamikor az összecsapás során. Aztán az egyik romos kurgán hajlata fölött, az alagúttól jó iramodásnyira megakadt a szeme két feszülten égnek meredő fülön, s közöttük a felborzolt sörény fekete foltján. Amikor tekintete megállapodott rajtuk, a fülek megrebbentek, mintha egy okvetlenkedő böglyöt akarnának félrehessegetni. Bizonytalan, kérdő lejtésű nyerítést kapott szárnyára a szél.
Mersant szemében megsűrűsödött a sötétség, sápadt ujjai bonyolult táncba kezdtek a kard markolatán. A szél iránya megfordult, most a lovacska felé fújt, s halvány pézsmaillatot vitt magával.
– Ne félj, testvér! – suttogta mosolyogva. – Az én vérem könnyen elfolyik; de kiontani igencsak nehéz.
A fuvallat elért a gyommal fölvert sírhalomhoz; a hucul horkantva hőkölt meg szokatlan szagától. Majd újból felnyihogott, ezúttal egészen más hangon, mintha üzenet vételét nyugtázná; és a fülek eltűntek a földhányás íve mögött.
A hitehagyott lassan visszafordította a fejét. Mire befejezte a mozdulatot, tekintete ismét kitisztult, s kéken szikrázva hasított az alagút vakon ásító homályába. Hűvösen fürkészte legalább húsz szívdobbanásig; aztán lejjebb ereszkedett, megpihent a térdig érő kőszegélyen.
– Megtiltom, hogy a küszöbömre hágj! – süvöltötte az imént a strázsa. Akit persze legyőzött; miért kéne hát törődnie a parancsolataival? A vesztes fél tilalma viharba szórt homok; kihívás a győztesnek, hogy szegje meg diadala jeléül.
Steinhardt szavai csengtek a hitehagyott fülébe, amikor a tatárok szokásairól kérdezte, még odahaza a domíniumban. A vezéri sátor küszöbére hágni a legszörnyűbb felségsértés, mondta a vén kapitány. És nem a levegőbe beszélt. Kölcsönbe adott emlékei között fölrémlett egy ifjúkori élmény: a csernyigovi orosz fejedelem sorsa, aki bár tudott róla, megszegte ezt a szigorú tilalmat. Figyelmetlenségből-é vagy dacos önérzetből – örökre az ő titka maradt.
S mi más ez a domb, mint egy hatalmas vezéri jurta, a legnagyobb s a legtiszteltebb mind közül, hiszen nem az élők dicsőségét hirdeti, hanem a holtakét?
Keskeny mosoly derengett Mersant ajkán, ahogy visszalökte kardját a hüvelyébe.
– Okos. Mi több: ravasz – bólintott elismerően. – De mégsem eléggé.
Átlépte a kőszegélyt, gondosan ügyelve rá, nehogy hozzáérjen a csizmatalpával. Az Ödügen síri sötétje megnyílt előtte, majd nyomtalanul elnyelte, akár egy szélfútta porszemet.
Az égboltot vége-hossza nincs felhőlepel borította, szemfedő gyanánt szolgálva a haldokló napkorongnak, mely erőtlenül hanyatlott a nyugati láthatár felé, ólomszürke félhomályba vonva a Desti Kipcsakot. Végtusája sokáig fog tartani, mert itt a pusztán szélesre nyílik a horizont, sehol sem magasodnak hegyoldalak vagy rengeteg erdők, melyek megrövidítenék szenvedését, s idejekorán kebelükre fogadnák. Kegyetlen sors ez, hiszen a jaszak törvénye szerint a jókor jött halál olyan adomány, amit egyetlen harcos sem tagadhat meg testvérétől, s az ellenségétől is csak akkor, ha vérbosszút teljesít be. A nap persze, ellentétben az útjuk végére érő halandókkal, virradatkor ismét életre kél majd, hogy újrakezdje örök háborúját a széllel meg a fellegekkel; legalábbis így tanítják egyesek, és ez az általánosan elfogadott vélekedés.
Az igazi bölcsnek azonban, aki nemcsak néz, hanem gondolkodik is, komoly kétségei vannak a dologgal kapcsolatban. Mert mi a bizonyíték rá, hogy az a napkorong, amit esténként lenyugodni látunk, azonos azzal, amelyik hajnalhasadtakor szórja ránk a sugarait? Elvégre ugyanúgy lehet egy másik is, egy újszülött, az előző alkonyatban kihunyt nap utódja és örököse; talán test szerinti ivadéka, aki az éjszaka méhéből jött világra, hosszú és gyötrelmes vajúdás után. A kérdés eldöntéséhez az arcába kellene tekinteni; csakhogy aki megkísérli, belevakul. A sasok persze ismerik a titkot, de ők nem beszélnek. Úgy hírlik, valamikor régen egy nagyhatalmú baksi vallatóra fogta az egyiket; hogy kicsikarta-e belőle a választ, az sohasem derült ki, mert a lelke tajtékzó eszelősen tért vissza a szellemvilágból.
Bizonyságot tehát nem szerezhetünk. Elvben nem kizárt, hogy mindig ugyanaz a nap járja a pályáját fölöttünk, ám könnyen meglehet, hogy ő is éppúgy alá van vetve a születés s az elmúlás törvényeinek, mint a föld összes teremtményei. Ezt látszik alátámasztani, hogy néha fényes nappal is elsötétül, ami nagyon ritkán fordul elő, de a dalosok megőrizték néhány eset emlékezetét a régi esztendőkből; az égvizsgáló ulemák pedig még többet tartanak számon, sőt – állítólag előre meg tudják jövendölni őket. Ilyenkor a nap alighanem erőszaknak esik áldozatul, és bitorló telepszik a helyére. Érthető: semmilyen utódlási rend nem lehet tökéletes, bástyázzák bár körül mégoly szigorú törvényekkel.
A holdra meg a csillagokra fölösleges ennyi szót vesztegetni. A hold folyton változtatja az arcát, a csillagok pedig olykor lehullanak, máskor kilobbannak, megint máskor hosszú-hosszú időre nyomuk vész. Igen valószínű tehát, hogy mindannyian halandók, s ha kiszabott idejük lejár, ivadékaik veszik át a helyüket, ahogy ez a pusztán is történik, a legnyomorultabb szolgaszállásoktól a káni uluszokig. Egyetemes szabály ez, amely alól csak egyetlen kivétel létezik.
Mert az ég, az örök. Nappal ébren van, éjszaka alszik, hasonlatosan az emberekhez; de még sohasem tűnt el a fejünk fölül, és sem az ősök cselekedeteit előszámláló dalok, sem az ulemák legrégibb feljegyzései nem szólnak róla, hogy valaha is kilyukadt, meghasadt vagy összeomlott volna. Úgy uralkodik a világmindenségben, ahogy a nagykán a Hordákon, s annyival áll magasabban nála, amennyivel ő az alattvalói fölött. Az Örökkévaló Kék Ég a legfőbb kán és parancsoló; egyedülő méltó rá, hogy imával hódoljunk neki; az ő akarata szab törvényt a népeknek, kinek-kinek múltja és érdemei szerint. S hogy Allahnak szólítjuk-é vagy másként... végeredményben mit számít?
– Uram, hallottad ezt?
Özbek kán felocsúdott álmatag mélázásából, és lassan, megfontoltan fölvonta ráncos szemhéját.
– Micsodát, Csaga? – tekintett a homloktincses nojon gondterhelt arcába.
– Farkasüvöltés.
A kán félrehajtotta fejét, s hosszan, elmélyülten hallgatózott.
– Valóban annak tűnik – bólintott végül. – Merről jön? Mintha visszhangzana.
– Nem visszhangzik – mondta a nojon komoran, ujjával körívet írva a levegőbe. – Mindenfelől vonítanak. És egyre közelebbről.
Özbek sóhajtva meghúzta a kantárszárat, s körülhordozta pillantását a környező pusztán, a legkiemelkedőbb dombtetőt keresve.
– Állítsd meg a sereget! – utasította Csagát, s gyűrűdíszes mutatóujjával a magaslatra bökött. – Fölvonulunk oda, kört alkotunk, és bevárjuk a karavulokat!
A nojon fölemelte a Horda arany hadijelvényét, s harsány kiáltással előrerúgtatott. Vasarccal, gondolkodás nélkül teljesítette a parancsot, ám vezére figyelmét nem kerülte el, hogy hátul az állkapcsán rángatózni kezd egy izom. Nincs kedvére a helyzet; és Özbek nem rótta föl ezt neki, hisz tudta jól, milyen gondolatok forognak a fejében.
Való igaz, kevés embert hozott magával, legalábbis a káni rangjának kijáró kísérethez képest, ráadásul ezeknek a többsége sem volt fegyveres. Kivezényelhette volna az ulusz egész hadinépét, amely még az alárendelt vezérek lovasai meg a szolgasorú idegen segédcsapatok nélkül is több ezer főre rúgott; ő azonban csupán a baraungarra tartott igényt, a kiváltságos káni testőrszázadra, élén a nojon Csagával. Nem ok nélkül döntött így.
Nojonnak lenni eleve nagy rang a tatár pusztákon, hiszen a nojon maga is gazdag úr, temérdek jószággal és rabnéppel, ki akár saját szállást és kíséretet is tarthatna, a számára kisorsolt folyamág mentén vándorolva; ő azonban inkább lemond minderről, csak hogy személyesen szolgálhassa kánját, nem zsoldért vagy kegyekért cserébe, mint a nincstelen nökörök, hanem csupán hűségból és ragaszkodásból. Az a száz vitéz pedig, aki helyet kapott a baraungarban, még a nojonok közül is kiemelkedett. Félelmetes fegyverforgatók és gyakorlott csapatvezérek voltak egytől egyig, és persze rendíthetetlenül hűek urukhoz; felvételükkor esküvel tagadtak meg minden régi köteléket, mely törzsükhöz és nemzetségükhöz fűzte őket. Háborúban a kán közülük küldött teljhatalommal felruházott intézőket a távoli hadszínterekre; békeidőben a sátorverő szolgáik egyenlő rangban álltak a közönséges századparancsnokokkal.
Rendes körülmények között Özbek megbízott volna nojonjai bátorságában és odaadásában. Most azonban olyan harcosokra volt szüksége, akik akkor sem inognak meg, ha a poklok minden rémsége föltámad ellenük; ezért nem hozott magával többet, csak ezt a százat.
A baraungar a tatár hadak szokása szerint vonult a pusztán, oldalvédeket küldve a szélső dombvonulatokra, elő- és utóörsöt a menet biztosítására. Középütt haladt a zöm, a kánnal és a Horda hadijelvényével, a felderítésról pedig a karavulok gondoskodtak, ezek a gyors lovakra ültetett, könnyű páncélzatú vitézek, akik úgy nyargalásztak mérföldes körzetben a sereg körül, akár az épülő fészküket körbedongó darazsak; kopjáik és nyilaik, megannyi kegyetlen fullánk.
Csaga teli torokból elharsogott parancsait szarvkürtök rikoltása kapta föl a derékhadban, s továbbította a szél szárnyán a biztosító különítmények felé, ahonnan lándzsahegyen emelkedő lófarkdíszek válaszoltak az arany hadijelvény villogására. A maroknyi kis csapatok tüstént engedelmeskedtek az utasításnak, mintaszerűen igazodva az új menetirányba; maga a seregzöm azonban korántsem reagált ilyen magabiztosan, sorai összetorlódtak és szétzilálódtak, a széleken lovagló nojonok minden igyekezete dacára. Erre persze számítani lehetett, hisz csigalassúsággal vánszorgott a sáncokból való elindulása óta, és bármilyen hátrányos volt is ez taktikai szempontból, végig völgymentén kellett haladnia, mert a magaslatok megmászása előbb-utóbb minden erejét kimerítette volna.
A gondot az ulemák jelentették: csupa városlakó, javarészt már nem fiatalok, tikkadtan, fáradtan és alkalmatlan öltözetben. Nehezen viselték a pusztai életet, ami meg is látszott rajtuk, egy-két kivétellel; márpedig szép számmal sereglettek össze az ulusz táborában, s a kán most valamennyiüket kiparancsolta a Desti Kipcsakra. Szarájból közel félszázan jöttek, Ükekből és Kazánból tán még egyszer ennyien; tíz-tizenöt érkezett északról, a mordvin erődökből, amelyek a határsávot őrizték a lápvidék felé; és végül az útba eső vezéri uluszokból is sikerült összeszedni bő egytucatot. Íja egyiknek sem volt, szablyája alig néhánynak, de még tisztességes kése se mindnek; s ha viseltek is valami fegyvert, erősen kétségesnek tűnt, mennyire értenek a használatához.
A tizenegy egyiptomi dervis, akik megmaradtak a mameluk szultán által küldött csapatból, más lapra tartozott. Ők valóságos vasemberek voltak, ezt még a berzenkedő nojonoknak is el kellett ismerniük. Egészen elképesztő módokon edzették a testüket és a szellemüket, szinte az önsanyargatásig; de mindig nagyon ügyeltek rá, nehogy átlépjék azt a határt, amin túl a gyakorlatok már a kárukra és nem az épülésükre váltak volna. Ami vagyok, azt mind Allahtól kaptam, mondta egyikük harmadfél esztendeje, amikor a kán Rasid tolmácsolásával kifaggatta. Az ő színe előtt fogok felelni érte, ha rosszul sáfárkodom az adományával.
Két héttel később halott volt. A baksi, akit kézre kellett kerítenie, egy dögletes mocsárban tanyázott, kígyók és varangyok seregével vette körül magát. Amikor a bűbájosságai csődöt mondtak, vacka legmélyére menekült, egy miazmás verembe, ahol csak úgy hemzsegtek mérges kedvencei. Az egyiptomi utánament és kihozta. Megölhette volna, ha a fejére omlasztja az egész mocskos odút; de tudta jól, hogy ha élve adja át a kánnak, sokkal gyötrelmesebb halála lesz – s mert így vélte jogosnak, nem habozott meghalni érte.
Az ulemák tömegét felkészületlenül érte a megállásra felszólító parancs; soraikban kavarodás támadt, többen összeütköztek, egymásnak faroltak, még olyan is akadt, aki leesett a nyeregből. Lovak nyerítettek, málhás szamarak bőgtek; a patáik alól felverődő por pillanatok alatt sűrű felhőbe vonta a menetet. Csaga és a seregzömben vonuló nojonok szitkozódva próbáltak rendet teremteni, s igehirdető bölcsek ide vagy oda, bizony néha elcsattant a kezükben a szíj. A dervisek, akár angolna a halászháló szemei közül, siklottak ki a forgatagból; csoportba verődve félreálltak, s kőhideg szemmel figyelték az eseményeket. Nem sok szeretetet vesztegettek ázeri hitsorosaikra, aminthogy azok sem őrájuk; kölcsönösen a próféta szavait kiforgató szakadároknak, az igaz tanítás meghamisítóinak tekintették egymást.
Ők tizenegyen gyalogszerrel indultak útnak a táborból, mégsem esett nehezükre lépést tartani a sereggel. Ennél sokkal gyilkosabb iramban is bírtak volna menetelni, étlen-szomjan, alvás nélkül, napokon át. Akadt közöttük, aki ha sebet kapott, puszta akaratával elapasztotta a vérzést; egy másik hibátlanul visszamondott bárminő szöveget, amit egyszer hallott vagy olvasott, akár ismeretlen nyelven is; megint egy másik emberbőrbe bújt vidrának tetszett, oly ügyesen úszott és oly takarékosan gazdálkodott a tüdejébe szívott levegővel. Ő egy viharos hegyvidéki estén, miközben egy barlangokban bujkáló baksira vadászott a kaukázusi határon, bent rekedt egy tölcséres sziklaaknában, amit az esőzések miatt félig elöntött az ár. Kimászni nem tudott, kitartóan taposta hát a jéghideg vizet, s amikor a társai másnap déltájt rábukkantak, reszketve bár, de élve húzták ki onnan, pedig a szívének minden emberi számítás szerint rég föl kellett volna mondania a szolgálatot.
A dervisek rangidőse – kopaszra borotvált, torzonborz szakállú, meghatározhatatlan korú férfi – szétrongyolt darócgúnyát viselt, oly szakadtat és pecséteset, hogy a legnyomorultabb koldus is elutálkozott volna tőle; fölötte pedig drágaköves berakású szablyát, damaszkuszi acélból, vállszíjon, arab szokás szerint. Most lassan Özbek kánra emelte tekintetét a porfelhőn keresztül. Szeme sötéten ragyogott, mint a metszett agátok a kardja markolatán.
Igen, ők is hallották a farkasüvöltést, akárcsak Csaga; ám vele ellentétben azt is megsejtették, mi rejlik mögötte. Vezetőjük ezzel a pillantással jelezte a kánnak, hogy tudnak a veszélyről és készen állnak a küzdelemre.
A fegyverforgatáshoz nem mind értettek, hisz ki-ki egyéni sugallat alapján döntötte el, miképpen szolgálhatná legjobban Allah ügyét; aki azonban mégis így választott, az mesteri tökélyre csiszolta tudományát. A csapat rangidősével például egyetlen nojon sem szívesen keresztezett volna szablyát, legalábbis gyalogosan. De volt közöttük néhány félelmetes botvívó is, meg egy sötét bőrű mór, akit többnyire megszállott önsanyargatónak néztek, mivel szöges láncövet hordott a derekán, ólomnehezékeket a kaftánja szegélyében, és acélsulymokat a hajába fonva.
A lárma és a zűrzavar valamelyest alábbhagyott: Csaga harcosainak végre sikerült ráncba szedniük a felbolydult ulemákat. Úgy fogták közre a menetet, akár egy rakoncátlan birkanyájat, és terelni kezdték a dombtető felé, amilyen feszített iramban csak lehetett.
Jó okuk volt a sietségre. Időbe telt, míg megfékezték a kavarodást; és most, a zsivaj elültével már mindenki tisztán hallhatta a körös-körül visszhangzó farkasüvöltést. Nem azt az elnyújtott, panaszos lejtésű vonítást, amivel a pusztai holdat szokták üdvözölni éjszakánként, hanem a zsákmányt kajtató falka harsány, szaggatott csaholását, ahogy a loholó állatok sorra átadják a szólás jogát a legközelebbi vadásztársnak, míg végig nem hullámzik az egész köríven, és vissza nem tér hozzájuk. A kórus egyelőre messziről szólt, de túl sok torokból. Dermesztően sokból.
A félelem persze csalóka tréfákat űz az ember érzékeivel, megszaporítja a fülében csengő hangokat, s izzó szemű árnyakat varázsol minden kósza ekhó hátterébe. Aki idegen a pusztán, az ilyenkor hajlamos ezrével képzelni a farkasokat a környező földgerincek mögé. Csakhogy ezúttal valóban több százan lehettek; s bár még mérföldekre jártak, ijesztő iramban nyomultak mind közelebb. Hátborzongató volt hallani a minden irányból erősődő csaholást, ahogy a mohón lihegő falka egyre szorosabb gyűrűt vont kiszemelt prédája köré. Savanyú bizsergés támadt a domb felé igyekvők gyomrában, kiszippantotta a vért a tagjaikból, s epét hajtott helyette a torkukba: a zsákmányállat időtlen, zsigeri rettegése az ölésre lendülő ragadozótól.
Az ulemák hátasai riadozni kezdtek. Ők ló helyett többnyire szamarat kaptak, hogy kibírják nyeregben a hosszúnak ígérkező utat, no meg mert a káni ménes tüzes jószágaival nemigen boldogultak volna. Csakhogy ezek a jámbor állatok a békés málhahordáshoz szoktak; a körös körül harsogó farkasüvöltés valósággal megőrjítette őket. Sorra bokrosodtak meg, a pánik átragadt a szomszédaikra; egyesek eszüket vesztve próbáltak kitörni, mások szétvetették a mellső lábukat, és nem mozdultak tapodtat sem, csak ordítottak kétségbeesetten. A kínkeservesen összeterelt menetalakzat oly sebesen zilálódott szét, akár a szélörvénybe vetett szalmacsomó.
A kísérő nojonok, akiknek épp elég bajuk volt a saját lovaikkal, vadul káromkodva gázoltak bele a felfordulásba, s hogy a holtra rémült jószágokat jobb belátásra bírják, jobbra-balra osztogatták az ütlegeket – kopjanyéllel, pányvaszárral, kinek mi esett a kezére. A nagy tolongásban bőségesen kijutott az áldásból az igemagyarázó bölcseknek is. Néhány harcos kívülre húzódott, elkapni azt a pár megvadult szamarat, amelyiknek sikerült kitörnie, lovassal vagy anélkül.
– Leszállni! Le! Le a nyeregből! – ordította Csaga egy ulema kiszürkült képébe, aki sóbálvánnyá meredve ült csökönyösen bőgő hátasán. – Kötőfékre! Vedd kötőfékre!
S mert amaz továbbra sem fogta fel, mit akar tőle, páncélos könyökével vágta arcul, hogy vérző szájjal bucskázott át a szamár farán.
Özbek kán szélről szemlélte a kavarodást, mindössze két kopjás kíséretében; a többit beküldte segíteni. Tovább ügethetett volna velük a dombtető biztonságába, ahol a bal felőli oldal-véd már megkezdte a védőállások kiépítését, mégsem tette. Apró szeme rövidlátón pislogott a sűrű porfüggönyben; hervadhatatlan mosolyátdús keretbe foglalták bajszának lelógó harcsaszárai.
– Fényességes kán! Dicső nagyuram! – A hórihorgas Rasid bukkant fel a közelben, kipirultan és felborzolódott szakállal, ám egyébként minden jel szerint sértetlenül. – Irtózat! Borzalom! – Egy berzenkedő sárga hucul ágaskodott alatta, hasztalan: nem bírt valószínűtlen magasságokba nyújtózó termetével. – Hát vakká tett téged a hatalmas Allah, hogy nem látod, minő méltánytalanságokat követnek el vitézeid az ő jámbor szolgálva!?
Özbek sajnálkozva ingatta a fejét. A mozdulatot fémlemezek zörgése kísérte; a prémes díszsüveg helyett most aranyozott vezéri sisakot viselt.
– Fájdalom, tiszteletreméltó Rasid, az orromig sem látok. Nagy itt a por, az én szemem is sokat romlott mostanában, no meg útban van ez is – kocogtatta meg gondosan ápolt körmével a sisakellenzőjét. – Kiöregedtem már a hadi viseletből, nem való az nekem, vaksi vénnek!
– A fényes tekintetű nagyúr nyilván tréfálni méltóztatik – hajolt meg a nyeregben Rasid, s mindjárt keményen rá is kellett fognia a kantárszárra, mert a szokatlan mozdulattól meghőkölő ló ki akart táncolni alóla.
– Ugyan, ugyan! – kuncogott a kán olyan kedélyesen, mintha nem is a Desti Kipcsak legsivárabb zugában hallgatná a mindenfelől közeledő farkasordítást, hanem nemrég fölhúzott szaráji palotájában heverészne selyemkerevetén, édes sörbetet kortyolgatva. – Viszont ha már ilyen derékul megülöd a lovat, tiszteletreméltó Rasid, igazán segédkezhetnél ama szegény istenkáromlónak!
És a lassacskán újrarendeződő menet végére mutatott, ahol a mór dervis birkózott egyszerre féltucat kötőfékre fogott hátasjószággal, lovakkal-szamarakkal vegyesen.
A zöld turbános ulema engedelmesen odafordult; aztán döbbenten, tágra nyílt szemmel nézett vissza uralkodójára.
– De... nagyúr... hogyan?... – hebegte zavartan.
– Mögéjük kerülsz, és hátulról noszogatod őket, persze csak finoman, nehogy újra megugorjanak – magyarázta készségesen a kán. – Utána meg keresel valahol egy vezetékszíjat; a málhában lennie kell. Járj szerencsével, tiszteletreméltó Rasid!
Belülről az Ödügen gigászi aszalt almára emlékeztetett, melyet egy telhetetlen, vak óriásféreg keresztül-kasul furdalt tekervényes, egymásba gabalyodó járatokkal, talán hogy ily módon örökítse át az utókorra féktelen mohóságának emlékezetét, vagy még inkább mert valaha rég bebörtönözték ide, s ő hosszú évszázadokon át próbálta kirágni magát, kicsinyke lárvából közben behemót szörnyeteggé gyarapodva, míg végül konok igyekezetét siker koronázta, és kitört a szabadba a domb déli oldalán, hogy aztán új kalandokra induljon a kietlen pusztaságban.
Mersant már csak azért is találónak vélte ezt a hasonlatot, mert ahogy az aszalt alma húsában egykor eleven nedvek keringtek, úgy az Ödügen is élt valamikor. Bizonyos értelemben minden marék termőföld él: picinyke, szemmel nem látható parányok tenyésznek benne, penészlő gombák és nedves ázalagok, nyüzsgésükhöz képest a legnépesebb emberlakta városok is eltörpülnek. Ugyanígy állt a helyzet az Ödügennel, csupán az arányok különböztek tetemesen.
Az egész dombot halottakból emelték, az alapoktól a tetején tátongó kürtőnyílásig. Hogy mikor kezdődött az építkezés, hány száz évig tartott, és mennyi alapanyagot használtak föl hozzá, arra Mersant nem vesztegetett sok gondolatot. Meg tudta volna éppenséggel becsülni, ám ha esztendőkről és emberéletekről van szó, a puszta számok egy bizonyos határon túl értelmüket vesztik, az elme zsibbadtan áll előttük, képtelen a maguk teljességében befogadni őket. Erőltetni a dolgot pedig nemcsak fölösleges, de veszedelmes is: senki sem lépheti túl büntetlenül a fajtájának szabott korlátokat.
A nyomok mindazonáltal félreérthetetlenek voltak. A falakból korhadt arcélek meredtek a betolakodóra; csizmatalpa alatt száraz csontmorzsalék ropogott; a hajlatok, benyílók, hepehupák csak első pillantásra tűntek szabálytalannak, valójában híven követték a régi vázak kontúrjait. Még a mindent vastag rétegben borító porlepel redőzete is kísérteties képzeteket sugallt, s amikor a hitehagyott belegázolt, mintha megannyi szellem riadt volna föl körülötte, néma jajongással tiltakozva, amiért megzavarta hideg álmukat. Sírdombra számított; ehelyett egy kolosszális hekatomba mélyére szállt alá, ahol tetemek pótolták az építőköveket, s úgy rajzolódtak ki a holt anyagban, akár téglák a málló vakolat alatt.
Egyenletes, nyugodt léptekkel haladt, ép keze kardja markolatán pihent, köpönyege uszályként szétnyílva szántotta a porfátylakat. Tekintete módszeresen és szenvtelenül pásztázta környezetét, faltól falig villanva, mindent megszemlélve, ám sehol sem időzve túl soká. Nem kívánta szétkürtölni, merre jár, így hát nem gyújtott világot, inkább a látását igazította hozzá a fullasztó sötétséghez, ami nem esett nehezére. Mélyebben is meríthetett volna a varázstudományából, hogy segítsen eltájékozódni e pokoli labirintusban, de másként döntött. Nem feledte el, mi történt az életre bűvölt hajfürtjével, amelyet felderítésbe küldött; és különben is, ha csak tehette, szeretett takarékoskodni a mágiával.
A látszat dacára nem vaktában bolyongott, találomra válogatva az összevissza ágazó folyosók közül. Többé-kevésbé kiforrott elképzelése volt róla, mit keres. Mert az almahasonlat egy ponton sántított: a féreg, amelyik ezeket a járatokat rágta, nem vándorolt el más, messzi pusztákra, hanem itt rejtőzött valahol a magházban.
A következő kereszteződésben távoli, ütemes nesz ütötte meg a fülét.
Megállt, fejét félrehajtva hallgatózott. A hang egyszerre volt kongó és pergő, leginkább dobszóra emlékeztetett, de nagyon különös ritmusban: hol hirtelen rákezdte, hol elbizonytalanodva ki-kihagyott, időnként meg egészen vontatottá lassult. Az összhatást Mersant furcsamód zsongítónak találta.
A zaj a baloldali folyosóból jött, így hát ezen haladt tovább. Zegzugos útvesztőkben a visszhang néha rútul bolondját járatja az emberrel, itt azonban hamar belefúlt a mindent elborító porba, és ő bízott a fülében. Ifjabb éveiben, amikor tőrrel és hurokkal kereste kenyerét az ibériai éjszakában, az élete múlt rajta, hogyan tudja használni az érzékeit.
Két elágazással odébb már biztosra vette, hogy jó nyomon van. A dobolás alig észrevehetően bár, de erősödött. Hogy milyen messziről szólhat, azt nehéz lett volna megítélni, a pontos irányt pedig szinte képtelenség; ám ez idővel úgyis kiderül majd, csak türelemmel kell lennie.
A következő fordulóban egy csontvázra bukkant. Keresztben feküdt a folyosón, felsőtestével a falnak dőlve; lábát szétvetette, feje a mellére hanyatlott; nem messze tőle félig égett, kormos fáklyacsonk. Több száz esztendős lehetett, de még így is jóval fiatalabb az Ödügen tetemeinél. Combközépig érő, rozsdás gyűrűpáncélt és orrvédős sisakot viselt, az övén pedig hosszú, egyenes kardot, sárkányfejes csontmarkolattal. Felszerelése, szálas termete egyaránt harcosra vallott, mégis fegyvertelen kézzel halt meg. Mindkét markában egy-egy apró, fényét vesztett bronztárgyat szorongatott: baljában olcsó bizánci feszületet, jobbjában valami sima és dísztelen holmit, szintén keresztformát, de a felső szára hiányzott.
Thor kalapácsa. A vikingek mindig is vakmerő sírrablók hírében álltak.
– Bátor bolond voltál! – mondta neki Mersant, miközben átlépett rajta.
Követte tovább a távoli dobok szirénhangját, fülelve és meg-megállva, végig a polipcsápokként tekergőző folyosókon, melyek kiszámíthatatlanul emelkedtek-lejtettek, hol beszűkülve, hol kitárulkozva. Egy álkupolás csarnokba, ahonnan több tucat kijárat nyílt, háromszor is vissza kellett térnie, hogy meglelje a helyes utat. Átfurakodott egy hosszú, keskeny, ferdén futó hasadékon, amelynek tetejéről minden mozdulatára földgöröngyök hullottak a nyakába, antik aranyérmékkel és múmiává aszott ujjpercekkel vegyesen. Kriptabűzt árasztó gödrökben bolyongott, ahol még a penészbolyhok is leszáradtak a falakról, a levegő ráspolyként marta a torkát, a talajt pedig megszámlálhatatlan mennyiségű fog borította, melyek idegtépő zajjal csikorogtak a talpa alatt. Ő azonban nem tágított, és mind mélyebbre ásta magát az Ödügen dohos gyomrába, noha az egész egyre inkább kezdte lidérces pokoljárás jellegét ölteni.
Több csontvázat nem talált, viszont három ízben is lábnyomok keresztezték az útját. Ugyanúgy lehettek fertályórásak, mint ezerévesek; a puszta alvilágának e fénytelen régióiba semminő kósza léghuzat nem férkőzhetett. Az első sorozatot háncsbocskor taposta ki, a másodikat egy mezítlábas férfi, a harmadikat talán valami nagyon furcsa kutya. Egyik sem esett egybe a dobszó irányával, így hát Mersant csupán egy-egy futó pillantásra méltatta őket.
Átkelt egy sekély árokféleségen, amelyben tízezerszám torlódtak egymásra a denevértetemek, úgyhogy valósággal keresztül kellett gázolnia rajtuk. Elhaladt egy kútakna mellett, melynek káváját megkövesült koponyák díszítették, de nem nézett bele. Egy alacsony boltozatú teremben fa- és kőbálványok sokaságára bukkant, rendetlenül halomba dobálva. Akadt köztük mindenfajta, a durván faragott fenyőcölöptől a művészi kidolgozású jádeszoborig; az egyik – egy korhadt, szúrágta idol, mely vicsorogva, széttárt karokkal gubbasztott a talapzatául szolgáló tuskón – ismerősnek rémlett Steinhardt gyermekkori emlékeiből. Az enyészet mindet alaposan kikezdte már, és egyáltalán nem tűntek vallásos hódolat tárgyának – sokkal inkább lomtárba lökött, ósdi kacatoknak: megunt játékszernek vagy avítt trófeának.
A dobok egyre tisztábban és erősebben szóltak; bárki játszott rajtuk, a közelben kellett lennie valahol. A bálványok termét odahagyva Mersant üggyel-bajjal megmászott egy csúszós talajú, meredeken emelkedő folyosóaknát, amely két elágazás után egy aránylag tágas, körkörös helyiségbe torkollott. Innen egyetlen út vitt tovább: egy keskeny hasadék a szemközti falban. Zavaros, hínárzöld fény szüremlett be rajta.
Könnyek futották el a hitehagyott tekintetét, hiába hunyorgott elővigyázatosan; sietve kipislogta őket. Oly sokáig kóborolt vaksötétben, hogy most még ez a bágyadt derengés is elkápráztatta. A formula, amit a látása kiigazítására használt, nem volt csodaszer, nem írta át mindenestül az idegműködését. A szemének továbbra is időbe került alkalmazkodni a fényviszonyok hirtelen változásaihoz.
Földbe szúrt lándzsák erdejében találta magát. Lehetett vagy félezer a helyiségben, és mindegyiknek a hegyében egy-egy emberfő ült. Többségükről már rég lefoszlott a hús, ám akadtak szép számmal frissebbek is, a bomlás kezdeti vagy előrehaladottabb stádiumaiban. Tépett vicsoruk undok árnyalatokat öltött a hínárzöld ragyogásban; s mert a fény nem egyenletesen világolt, hanem együtt lüktetett a dobszó ritmusával, a halott arcok szinte vonaglani látszottak, mintha némán üvöltenének kínjukban vagy haragjukban.
– Takaros kis gyűjtemény – mormolta Mersant, körszemlére indulva a hátborzongató díszekkel ékes lándzsák között. – És fölteszem, csupán az egyik tárlat a sokból...
A legtöbb úgy-ahogy felismerhető fej, amint azt várni lehetett, tatároké volt. A hitehagyott elméjének egy eldugott zugában működésbe léptek Steinhardt kapitány emlékei, s a hajviseletük alapján osztályozni kezdték őket törzsek és nemzetségek szerint. Kereitek és merkitek, karakitájok és nogájok, najmanok és ojrátok... És persze nem névtelen senkifiak, hanem a legjelesebb vezéri dinasztiák sarjai, a Dzsingisz-ivadékokat sem kivéve.
Talált ezenkívül még kunokat és mindenféle titokzatos keleti népséget; néhány szakállas oroszt és bizánci görögöt; maroknyi azonosíthatatlan európait, köztük – tonzúrájukból ítélve – három szerzetest; egy félreeső benyílóban pedig egy hatalmas, ormótlan koponyát, hüvelyknyi szemfogakkal és kiugró homlokeresszel, amit homlokát ráncolva méregetett kis ideig.
A túlsó falhoz érve egy sor egészen friss fej fogadta: éles metszésű szemita arcok, fekete hajjal-szakállal keretezve. Egyikük halántékán fölfedezett egy ismerős jelet. Balra néző zöld félhold, szarvai közt fekete csilaggal. Annak idején, még Ibériában azokon a fanatikus berber harcosokon látott ilyen tetoválást, akik a Maghrebből érkeztek szorongatott hittestvéreikhez, hogy segítsenek feltartóztatni a keresztény kutyák áradatát; Allahnak ajánlották a lelküket, s csak az imának meg a szent háborúnak éltek.
– Sarokba szorítottak; de azért ha hozzád böködnek, csúnyán beléjük marsz még... – suttogta keskeny félmosollyal.
Aztán, hogy megbizonyosodjon egy homályos gyanúja felől, a félholdas halántékú fejre helyezte nyitott tenyerét, s nyúlánk ujjaival fürgén körbetapogatta. Igen; az ő koponyacsontjából is hiányzott egy terjedelmes körszelet. Ahogy mindenkiéből az egész hátborzongató gyülekezetben, még a szerzeteseket meg azt a rejtélyes emberi fenevadat is beleértve.
A pusztai lovasvezérekről még csak feltehető volna, hogy hódolnak az ősi hagyománynak, és átjárót nyitnak lelküknek a szellemvilágba. De miért lékeltetné meg a koponyáját egy maghrebi dervis, Allah fogadalmas harcosa? Vagy három hittérítő keresztény barát? Az egyikük feje – azé a törött orrúé – teljesen frissnek tűnt, nem régebbinek a muszlim trófeáknál!
Mersant jobbja visszahullott a kardmarkolatra. A hosszú köpeny suhogó ívben követte vállának félfordulatát. Fakókék szeme hűvösen és el-tökélten szegeződött a keskeny hasadékra, amin át a zöld fény meg a szaggatott dobolás beszűrődött hozzá.
A kérdéseket már mind lajstromba vette. Ott, a túloldalon várják őt a válaszok.
A menet, szétnyúlva és szakadozottan bár, de ismét nekilódult. Az ulemák gyalogszerrel, nyögve és izzadva vonszolták maguk után tajtékos pofájú szamaraikat. A káni testőrök fel-alá rúgtatva biztatták nagyobb sietségre őket; szíjuk immár válogatás nélkül csattogott ember és állat hátán.
Csaga felzárkózott ura mellé a Horda hadijelvényével. Sisakját a nyeregkápára akasztotta; szürke homloktincse verítéktől csatakosan lógott az arcába.
– Mennyi? – kérdezte tőle Özbek egykedvűen. – Kilenc szamár, három ember és egy ló, nagyúr.
– A tetemeket hagyjátok itt; nincs időnk a cipelésükre – bólintott a kán. – Amellett, ha a szerencse kegyes hozzánk, a farkasok megállnak felfalni őket, és összemarakodnak.
A zömök nojon komoran pillantott vezérére.
– A Desti Kipcsakon ilyenkor nincsenek farkasok, nagyuram – mondta. – Ha vége az esőzéseknek, levonulnak a folyóvölgyekbe, a zsákmány után; különben éhen vesznének.
– Hát, a jelek szerint mégiscsak vannak, nemdebár? – intett körbe Özbek mosolyogva a farkasüvöltéstől visszhangzó földgerinceken. – Ám mivel igazat szóltál, reménykedhetünk benne, hogy csúnyán le lesznek gyengülve a koplalástól.
A najman nem felelt; zord képpel lovagolt tovább, az arany hadijelvényt a kengyelbe támasztva. Húsz éve szolgálta urát minden háborújában, a nyilvánosakban éppúgy, mint a titkosakban. Ha annyit nem is tudott, mint a dervisek, azt azért gyanította, miféle ellenség vár reájuk az Ödügen árnyékába húzódva.
A kán tekintete elidőzött a védőállásnak kiszemelt dombtetőn. A négy biztosító különítményből három már odaért, s javában dolgoztak a terep előkészítésén; a negyedik lépésben haladt a seregzöm mögött, a hátát fedezve, noha különösebb fáradság nélkül elébe vághatott volna. Özbek fölnézett az égre, s fintorogva ráncolta orrát a magasban gyülekező fellegek láttán.
– Esni fog – jegyezte meg. – Gyantáztasd be az íjhúrokat! – Majd némi töprengés után hozzátette: – És minél szellősebben állítsd fel a védelmünket!
– Úgy könnyebben áttörik – köszörülte meg a torkát Csaga.
– Az igaz – bólintott az öreg kán, végigsimítva hosszú harcsabajszán. – Viszont kevesebb kárt fog tenni benne a villámlás.
A testőrparancsnok arca még jobban elborult, és sötét pillantást vetett hátra a válla fölött, a zihálva talpaló ulemákra. Hogy a Desti Kipcsakon rég levonultak már az őszi viharok, nem tette szóvá; fölöslegesen vesztegette volna rá a lélegzetét.
A különítményes nojonok fejszére kapva lekopasztották a domb feje búbjáról a tüskebokrokat, és vastag cserényt húztak belőlük a dereka köré. Végig megerősítették ferdén levert, kihegyezett facövekekkel – ezekből hármat-hármat hordott magánál mindegyikük, a nyereg hátuljában, az imaszőnyeg alá kötegelve –, kivéve egy rövid sávot abban az irányban, ahonnan a derékhad közelgett. Mikor a menet eleje a kaptató tövébe ért, ezt a falszakaszt pányvákkal félrevonszolták az útjukból, kaput nyitva nekik a dombtetőre. Az utóvéd ügetésre váltva csökkentette a távolságot, hogy idejében felzárkózzon.
A keskeny nyílás körül óriási tolongás támadt. A magaslat csúcsa pillanatokon belül fojtó porfelhőbe burkolózott. A domboldal kiszáradt talaja omladozni kezdett az egymás nyomába hágó jószágok súlya alatt. Köhögő emberek, prüszkölő állatok vesztették egyensúlyukat, s hemperedtek le a lejtőn vagy zuhantak neki a tüskés cserénynek, rakományukat szerteszórva. Szamarak bőgtek, lovak nyerítettek, a harcosok szitkozódása egybevegyült az ulemák „Allah!” kiáltásaival, s az egész zűrzavarhoz hátborzongató aláfestő zenét szolgáltatott a mindenfelől harsogó farkasüvöltés.
– Hajszoljátok be őket, akárhogyan! – krákogta Özbek kán, immár a védőgyűrűn belül, miközben földre szökkent lova nyergéből, évei számához és potrohos termetéhez képest meglepően fürgén.
Csaga magasra emelte és meglengette a hadijelvényt, hogy aranyfénye átszikrázzon a sűrű porfátylon. Odalent a domb lábánál az utóvédet alkotó tíz nojon megsarkantyúzta lovát, és kíméletlenül belekaptak a menet hátuljába. Szablyák villogtak; jajveszékelés harsant. Az ulemák rendezetlen tömege egymást tiporva tódult befelé a cserénykapun, az eszeveszetten rúgó-harapó szamarakkal elvegyülve; a feszülő tömlőből fröcsköl ki így a kumisz, ha az erjedés gázai kivetik a dugaszt.
Ziháló, fiatal tatár toppant a kán elé, a karavulok könnyű bőrvértezetében; süvegét elhagyta valahol, s a mozdulatban, ahogyan térdre hullott, legalább annyi része volt a kimerültségnek, mint a tiszteletadásnak.
– Nagyuram...
– Ne kímélj, fiam; hányan vannak? – Özbek kövérkés keze bátorítóan hullott az ifjú vállára.
Pirosság futotta el a felderítő kölyökarcát. A legjobbak közül való lehetett, különben nem válogatták volna be a baraungarba; ám ilyen fiatalon remélni sem merte, hogy ura ekkora kegyre érdemesíti.
– Magam közel kétszázat láttam, kánom és parancsolóm, de csak a nyugati fertályon, ahol délnek hajlik a nap. Biztosan vannak ötször ennyien, talán még hétszer is, ám többen aligha – jelentette lihegve. – Girhesek az éhezéstől, szinte tántorognak futtukban, de teljesen nekivadultak. Tajtékot hány a pofájuk, mintha mind megvesztek volna.
– Jól van, gyermekem. – Özbek pillantása a karavul négyfelé borotvált hajzatára tévedt, a bőrpáncélos vállát verdeső, harántmintásan fonott varkocspárokra. – Te Aktadzsi fia vagy; a kereit törzsből. Apád bátor harcos volt, híven szolgált mindhalálig; arcát ma is a szívemben őrzöm.
– Uram, én... – Az ifjú hangja elcsuklott, s könnyes szemmel vetette porba magát a kán előtt.
Özbek hamiskásan lemosolygott rá.
– Ma csatát tartunk, nem udvart. Földre csak az a vitézem hullhat, akinek vérét ontják – mondta. – A társaid?
A felderítő sietve fölszedelőzködött.
– Még kint vannak, majd' mindannyian. Csak... – itt nyelt egyet, s bajusztalan képén ismét fellángolt a pír – ...csak a legifjabbakat küldték vissza, jelenteni. A rangidősek.
– Helyesen tették – bólintott rá a kán. – Ők többet éltek.
Az ulemák sereghajtói is bebotladoztak a nyíláson, fölemelt karral védve magukat a szorosan a nyomukban rúgtató utóvéd ütlegeitől. A nojonok kis csoportokra osztották a vérző, óbégató csődületet, és a dombtető magasabban fekvő pontjaira terelték őket, minél messzebb a védművektől. Nagyon kevesen úszták meg ép bőrrel az erőltetett menetet, főként a keménykötésűbbek: a hórihorgas Rasid, kinek szakállas arca a felháborodás hitetlenkedő maszkjává dermedt; néhányan az északi erődökből; és persze az egyiptomiak, mindannyian. Ők még segítettek is a nojonoknak rendet csinálni, s maguk sem bántak kesztyűs kézzel hitsorosaikkal. A karvalyorrú dervis, akinek csupasz felsőtestét kék-arany tetoválások borították, éppen egy félbeszakadt vezetékszíjjal hajtott fölfelé egy csapat jajgató ázerit; sötét elégtétel lobogott a szemében, hogy most fordult a kocka, s nem neki kell szótlanul tűrnie, amint a mihrábból válogatott szidalmakat szórnak az ő istenkáromló fejére.
Az egyiptomiak elöljáróját talán kevésbé fűtötte az ádáz düh, talán csak fejet hajtott a szükség parancsa előtt; ő mindenesetre a megbokrosodva fel-alá vágtató szamarakat próbálta összefogdosni, néhány északról jött ulemával és tatár harcossal együtt. Más nojonok a félrehúzott sövényszakasznak feszültek neki a kopjájuk nyelével, hogy a helyére tolják, majd belülről cövekeket verjenek le a tövébe.
– Várjatok! – intett Özbek kán, közelebb sietve hozzájuk karikalábain. – Előbb vágjátok le a málhát a szamarakról, és kergessétek ki mindet! Idebent csak útban lennének; kint viszont lekötik a farkasokat. Míg széttépik őket, megoszlik a figyelmük, és nem egyszerre fognak a nyakunkba zúdulni.
– A lovak, nagyúr? – kérdezte egy páncélos nojon az elővédből.
– Azok maradjanak. Vigyétek hátrébb őket, a cserény meg az ulemák közé. Majd maguktól körökbe fejlődnek, és ha pár farkas áttör a vonalainkon, elbánnak velük.
Jól okoskodott; mert ahogy a baraungar vitézei nem voltak közönséges harcosok, úgy a lovaik sem közönséges lovak. A káni ménesből válogatták ki valamennyit, ahová az Arany Horda összes ulusza a legderekabb csikóit szolgáltatta be éves adóba, s másodfű koruktól fogva harcra nevelték és idomították őket; a csatákban együtt küzdöttek a lovasaikkal, s avatatlan halandó az életével játszott, ha a közelükbe merészkedett. Persze ők is féltek; hogy is ne féltek volna, mikor farkasüvöltéstől zengett körülöttük az egész puszta, s a feltámadó szél mindenfelől ragadozószagot sodort az orrukba. Szügyük reszketett, sörényük felborzolódott, s miután gazdáik dolgukra sietve magukra hagyták őket, ideges horkantásokkal, fedezéket kutatva forgolódtak. Ám mint minden igazi harcos, ők is le tudták gyűrni a félelmüket; vak menekülés helyett egymás társaságában keresték a biztonságot, s felkészülten várták az ellenség első rohamát.
Késpengék metszették át a haslókat és szügyellőket, málhás zsákok fordultak a porba nyergestül. Rendes leszerszámozásra nem maradt idő, az imaszőnyegek egyszerre hullottak a földre a kengyelvasakkal, a kiszakadt tömlőkből a kumisz a Korán lapjaira ömlött. A nojonok éktelen füttyszóval és kurjongatással kergették ki a sövénykapun a terhüktől megszabadított, vérben forgó szemű, kétségbeesetten ordító szamarakat, jókorákat cserdítve rájuk a pányvaszárral; a pokoli lárma mintha válasz lett volna a vadászfalka körkörös csaholására. Aztán egy utolsó nekihuzakodás, és a cserényen nyitott rés bezárult; szorgos kezek kezdték leverni mögé a kihegyezett facövekeket. A kint rekedt karavuloknak, ha vissza akarnak térni, át kell ugratniuk a védősáncot, vagy máskülönben áttörni a farkasok csatárláncán; ha nem sikerül nekik, halálra vannak ítélve.
Az égbolt egyre jobban beborult, s mivel egyébként is sötétedett már a Desti Kipcsak mind sűrűbb félhomályba burkolózott. A munkára fogott ulemák hatalmas máglyarakásokat szítottak a dombtetőn, mivel azonban szűkében voltak a tüzelőnek, nem kellett nagy tehetség a megjóslásához, hogy nem sokáig fognak lobogni. A magaslat csúcsán viharvert szikla emelkedett ki a nagy sürgés-forgás fölverte porfelhőből; erre kapaszkodott fel Özbek kán, kíséretében a hadijelvényt markoló Csagával meg egy bottal fölfegyverkezett dervissel, aki úgy látott a sötétben, akár a vadmacskák. Mikor tenyerét hunyorogva a sisakellenzőjéhez illesztette, megdördült fölöttük az ég, s miután az érces visszhangok elültek, a robaj még hosszan vibrált tovább talpuk alatt a sziklakőben, baljós figyelmeztetés gyanánt.
A védőgyűrűből kihajszolt szamarak útját vastag porfelleg jelezte a domb kaptatóján, mely a völgybe érve legyezőszerűen szétterült és különálló ágakra szakadozott. Innen már a farkasokat is látni lehetett, vagyis azokat a tölcséresen kiszélesedő porfátylakat körös-körül, amelyeket a szélrózsa minden irányából közeledő bestiák húztak maguk után. Egyenetlen terepen haladtak, sorra kellett átvágniuk az útjukba kerülő földgerinceken, horpadásokon, tüskebozótokon; hármas csatárláncuk mégsem szakadozott fel, félelmetes összhangban tartották a tempót és a távolságot, oly szigorúan őrizve alakzatukat, mintha valami titokzatos vezérlő elme sugallatának engedelmeskednének.
– A kereit kölyök nem látott rémeket. Ezek tényleg megvannak vagy ezren – mormolta Csaga. – Honnan kerül ide ennyi farkas, nagyuram?
– Sejtán... – suttogta az egyiptomi zordan. Az ólomszín égbolt, a szélmarta szikla magánya, a sivár pusztából feléjük sugárzó rosszindulat nyomasztó súllyal nehezedett a mellkasukra; önkéntelenül is halkra fogták a szót.
A farkasok legbelső csatárlánca mentén magányos, fürge porcsíkok cikáztak. A karavulok voltak azok; vakmerőn táncoltatták lovukat a falka orra előtt, hol veszedelmes közelségbe húzódtak, hol ismét távolabb szökelltek, meg-megeresztve egy nyíllövést, nyaktörő fordulatokat írva le, kiszáradt vízmosásokat ugratva át. Avatatlan szemlélő merő hetvenkedésnek vélte volna, amit csináltak, pedig valójában a bestiák vadászalakzatát próbálták szétzilálni, kiszakítani és maguk után csalni egy-egy kisebb csoportot, hogy zavart támasszanak a soraik között. Némelyikük nyomában hosszan elnyúló füstpászma szállt a magasba, mélyén vörhenyes szikrákkal: csóvát vetettek a fűbe, s igyekeztek olyan ívben kanyarítani, hogy a szél a kaffogó ordasok pofájába fújja a lángokat.
Újabb mennydörgés zendült, ezúttal villámcsapással kísérve. Messze sújtott le a dombtetőtől, jóval kívül a falka sebesen szűkülő gyűrűjén, ám egészen szokatlan, hínárzöld lobbanással, s egy pillanatra hátborzongató színárnyalatba vonta a sereg fölött gomolygó felhőtakarót; a fuldokló láthatja ilyennek a víz színét alulról, miközben utolsó korty levegőjével küzd az örvény sodrása ellen. Özbek kán aranyozott sisakján kövér esőcseppek kezdtek kopogni, előbb csak elvétve, majd egyre szaporábban.
– Nincs értelme – szólt Csagához higgadtan, tekintetét továbbra is a környező lapályon járatva. – Jelezz nekik, hogy mentsék a bőrüket!
A testőrparancsnok magasra emelte a káni hadijelvényt. Odalent a védőállásban szarvkürtök rikoltottak.
A karavulok sorra elszakadtak a farkasok hadrendjétől. Egyesek befelé fordították a lovukat, s megeresztett kantárszárral vágtattak a domb irányába. Mások, bízva lendületükben és szerencséjükben, megkíséreltek áttörni a falkán. Az első csatárlánc átengedte őket; a második kettőt-hármat lerántott; a harmadik csoportokra oszolva összezárt körülöttük. Alig néhánynak sikerült átverekednie magát.
A dombhoz induló felderítők egyike kiszakított egy tucat ordast az alakzatból, s ügyesen félrecsalta őket, hogy a társaik szélről rájuk futottak, és szörnyű marakodás kerekedett. Közben azonban ő maga is veszedelmesen kisodródott, s félő volt, hogy a kavarodást kikerülő bestiák oldalba kapják. Nyaktörően szűk ívben kanyarodott el előlük, s más választása nem lévén, egy omladékos lejtő hosszában nyargalt a dombtető felé; lova patái öklömnyi göröngyöket vágtak a nyomában loholó farkasok pofájába.
– Vége – vélte Özbek. – Felszaladnak a gerincre, és a nyakába ugranak.
– Nem, ha elég gyors. – A baraungar parancsnoka számos más előjog mellett azzal az irigyelt kiváltsággal is rendelkezett, hogy taktikai kérdésekben vitába szállhatott a kánnal.
– Pej ló – szólalt meg a dervis, erősen törve a tatárt. – Hurkosan font sörény. Bivalyfarok süvegdísz.
Zord mosoly terült szét Csaga viharvert ábrázatán.
– Kajdu. Remek lovas. Sikerülni fog neki.
Alig fejezte be, a magányos karavul felbukott, s hanyatt-homlok bucskázott végig a lejtőn hátasával együtt. Üldözői kaffogva vetették rá magukat; aztán mindent eltakart a felcsapó porfelleg.
Csaga képéről lehervadt a mosoly; bosszús elégedetlenséggel vonta össze a szemöldökét.
– Ürge – mondta Özbek.
Testőrparancsnoka értetlenül nézett rá. – Ürge?
– A ló elé ugrott a lyukából. És egy ember lába inát is át tudja harapni. – Az öreg kán a dervishez fordult. – Az ulemák temessenek be minden lyukat és üreget a dombtetőn! Ha nem találják, hová vezet, öntsék ki; de a saját vizükkel, a harcosok kumiszához ne nyúljanak!
A mezítlábas férfi néma főhajtással fogadta a parancsot, és már indult is volna lefelé a megfigyelőhelyről.
– Egyiptomi! – szólt utána Özbek.
A dervis lépés közben megtorpant, hátratekintett. Napbarnított arca kifejezéstelen maradt, csak a sötét szempár izzott benne fojtott hévvel, akár két parázsra vetett széndarab.
– A farkascsata a baraungar dolga – mosolygott rá a kán. – Tirátok később lesz szükség.
A szikár egyiptomi lassan, kimérten bólintott, majd elfordította fejét, és távozott a szemerkélő esőben; botja koppanásai a kövön mintha taktus vertek volna a falka szaggatott csaholásához.
A karavulok közül hárman érték el a dombot. Az egyik felhajszolta lovát az emelkedőn, s az utolsó csepp erejét is kicsikarva átugratta vele a védőcserényt; a túloldalon ember és állat egyaránt végsőkig csigázva roskadt a földre. A másik kettő nem bízott ennyire kimerült hátasában, őket a társaik emelték be hosszú póznákkal, szerencsétlen párákat a sorsukra hagyva.
A hevenyészett védművek fedezékében a káni testőrszázad készülődött az összecsapáshoz, kevés szóval és semmi fölösleges kapkodással, a halállal régóta barátkozó férfiak szokása szerint. Cserzett hüvelykujjak próbálgatták az íjak húrját; ferde szempárok kémlelték a kinti félhomályt a sövény résein keresztül; csizmás talpak taposták keményre a kiszáradt földet, hogy biztos állás essék rajta. A máglyák sisteregve, füstkígyókat hányva birkóztak az esővel, ám egyelőre még nem adták fel a küzdelmet; amellett a hórihorgas Rasid fáklyás csapatot szervezett a szaráji ulemákból, hogy világítsanak a harcosoknak, hordják nekik a nyilakat meg a kumiszt, és vonszolják hátra a sebesültjeiket.
A farkasok szorosra zárták az ostromgyűrűt a magaslat körül. A hadicsel a szamarakkal nem vált be: rá se hederítettek a pánikban rohangáló jószágokra, egyszerűen szétnyitották a csatárláncukat és átengedték őket a soraikon, azok meg persze megkönnyebbülten szétszéledtek a pusztán. Pedig csontra-bőrre voltak soványodva mind, a bordáik majd' kibökték az oldalukat, szőrzetük hullott, horpaszuk beesett. Ha emberek lettek volna, szánalmas koldushadnak tűnnek – de olyan koldushadnak, melyet gyilkos, önpusztító ölnivágyás hajt előre, s egy hidegen mérlegelő akarat parancsainak engedelmeskedik.
A legelöl loholókat, akik vadászlázban égve kaffogtak a három felderítő nyomában, lekaszálta a nojonok nyílzápora. A többiek azonban nem követték őket, hanem sorra lekushadtak a domb tövében, cserjék és horpadások fedezékébe húzódva, mintha tudták volna, hogy a tatár íj elhord ugyan idáig, de célozni már nemigen lehet vele, az ostromlottaknak pedig takarékoskodniuk kell a nyílvesszőkkel. Ijesztő sokaságban gyűltek össze, kilihegni magukat a nagy futás után s a döntő roham előtt; üvöltésük mély, vészjósló morgássá halkult. Eső verte loncsos bundájukat, hosszú nyelvük ki-be járt a fogaik között, tekintetük ádázul lángolt – a legnagyobb, legerősebb hímeké hínárzöld fénnyel.
– A zöld szeműeket kell megölni – jegyezte meg Özbek kán.
Csaga hátravetette esővízben ázó homloktincsét, leoldotta csípőjéről a sisakot, és gondosan fölhelyezte a fejére.
– Úgy viselkednek, akár az emberek – mondta. – Esküdni mernék, nagyuram, hogy várnak valamire!
– Ez igen valószínű.
Ismét villámlás borította kísérteties fénybe a Desti Kipcsakot, kissé közelebb az iméntinél; s ahogy az égzengés ekhói lomhán tovagördültek a dombhátak között, mintha valami másféle, új hangot is hagytak volna maguk után. Újat és mégsem újat – hiszen talán eddig is itt bujkált körülöttük a levegőben, csak beleveszett a farkasfalka szakadatlan üvöltésébe, a káni kíséret lármájába, a védelmi előkészületek zajába...
Vijjogás?...
Özbek kán lassan az égre emelte tekintetét. Esőcseppek gördültek végig párnás arcán, megültek a szeme zugában, a szája sarkában, átnedvesítették dús harcsabajszát. A lankadó nap kevés fényt adott, ám ahhoz eleget, hogy megmutassa neki az apró, fekete pontocskák népes seregletét, magasan a dombtető fölött. Nem lett volna szabad itt lenniük, ebben a szárnyukat elnehezítő záporverésben; mégis itt voltak, legalább annyian, mint odalent a farkasok.
– Ez fölöttébb kínos – mondta Özbek, minden egyes szót alaposan megforgatva a szájában. – Ilyen időben nem lehet rendesen célozni fölfelé; és a kilőtt nyilak mind a mi nyakunkba fognak visszahullani.
A najman testőrparancsnok lehajtotta a sisak arcvédő lemezeit, majd az álladzóját kötözgetve ő is követte ura pillantását. Kis ideig résnyire húzott szemmel hunyorított az égre; aztán vállat vont.
– Ezek sólymok meg ölyvek, nagyuram, sas legfeljebb mutatóba akad köztük. Jöjjenek csak bátran; majd elvásik a karmuk a páncélunkon.
Az öreg kán sóhajtva végigsimított a bajszán, a szokásosnál valamivel erőteljesebben.
– Nem a nojonokat fogják támadni – csóválta a fejét. – Induljunk, Csaga fiam; nem illendő dolog, hogy a sereg vezér és jelvényhordozó nélkül kezdje az ütközetet...
Mersant le Sinistre előlépett a hasadék árnyékából, és megállt a bizonytalan, méregzöld félhomályban. Köpenyét féloldalasan a vállára vetette, eltakarva vele béna karját meg az itáliai pengét; jobb hüvelykujját a derékövébe akasztotta, közvetlenül az ezüstcsat fölött. A barlangos földüreg sötétje, mely szívós küzdelmet folytatott a beteges derengéssel, barátként és szövetségesként üdvözölte őt. Bársonyosan hozzásimult, körülhízelegte, egybevegyült öltözékével, hosszú hajával; csak a tekintetétől hőkölt meg riadtan, mert az oly hidegen és élesen hasított belé, akár a dérlepte acél.
A tatár varázslóhoz nem voltak kegyesek a Nogáj halála óta lepergett esztendők. Ahhoz képest, amilyennek Mersant a múltidéző vízióban látta, tönkrement roncsnak tetszett, hajdani önmaga szomorú kísértetének. Háta meggörbedt, lábszára kifekélyesedett, kezét nyomorékká marta a csúz. Májfoltos koponyáján néhány elárvult, kócként lengedező hajszál őrizte a dús ősz fürtök emlékezetét. Arcáról ráncosan lötyögő, táskás redőkben lógott a bőr; árkaikban meggyűlt a por és veríték, aljuk undok váladékoktól feszült. Csak a rongyos vászonlepel maradt változatlan, amivel vézna testét befedte – no meg a körme, amit továbbra is növesztett, de nem tisztított.
Keresztbe tett lábbal kuporgott a földön, derekát a barlangverem falának vetette, és megszállottan dobolt. A hínárzöld fény belőle áradt, híven követve a dobszó ütemváltásait. A pergőbb taktusoknál diadalmasan lobogta be az egész roppant üreget, minden árnyékot a titkos zugokba űzve, hogy akár olvasni is lehetett volna a nagy világosságban; amikor aztán az iram alábbhagyott, apadó árként vonult vissza a fal tövébe, átengedvén a terepet a bosszúszomjasan előrenyomuló homályhadaknak. Teljesen azonban sohasem hunyt ki, még akkor sem, ha a vénember megszakította játékát, és hosszan kivárt a folytatással. Ilyenkor epezöld gomolyba sűrűsödött, s álmatag pislákolással hullámzott az agg tatár körül, olyan benyomást keltve, mintha valami eliszaposodott, békalencsés posványban lebegne. Csalóka képzet volt, lomhaságot és tespedést sugallt; pedig csupán két gyors pöccintés kellett a dobra, hogy a gubó fölrepedjen, s vakító sugarak lövelljenek szét belőle a szélrózsa minden irányába.
Ez az öntörvényű ritmusban váltakozó fény árnyék árapály delejes erővel nyűgözte le az óvatlan szemlélőt, hasonlatosan ahhoz, amikor valaki belefeledkezik a vásári kaleidoszkóp nézegetésébe. A hitehagyott nyomban rájött, hogy ez nem szándékolt hatás, csak kísérőjelenség. Itt a mágus elrévülése a cél, és hogy minél tovább maradjon ebben az állapotban, nyilván valamely magasabb rendű művelet elvégzéséhez. Ha közben másokat is magával ránt, az merő véletlen, ámbátor mellesleg védelemnek sem utolsó. Ő gond nélkül lerázta a delejt, előtte azonban megérezte a vonzását – ami azt jelenti, hogy félelmetes átütő ereje van.
A vén tatár kétségkívül önkívületben volt. Felsőteste fel-alá hajladozott, a szeme kifordult, ajkáról habos nyál fröcsögött. Észre sem vette, hogy látogatója érkezett; és Mersantnak ez egyelőre tökéletesen megfelelt.
Átvágott a szabálytalan alakú barlangüregen; a hínárzöld ragyogás két ízben is elborította, ám mindkétszer hátrálni kényszerült a fenekedve visszatámadó sötétség elől. Elsétált addig a pontig, amely épp átellenben esett az öreg varázslóval, ott kirugdosott a falból egy kupac málladozó maradványt, elegyengette a csizmatalpával, és kényelembe helyezkedett rajta. Nogáj fejét leoldozta az övéről, maga elé rakta a földre. Aztán ép karját hanyagul a térdére ejtette, és várt.
Az unott póz, amelyben ücsörgött, nem volt teljes mértékben színlelés. A hivatásos fegyverforgatók körében, ahová ő is hosszú éveken keresztül tartozott, a túlélés egyik legfontosabb alapszabálya, hogy ha pihenhetsz, tedd meg, mert ki tudja, mikor lesz rá alkalmad legközelebb. Aki ezt nem tanulja meg idejében, az lehet akármilyen bátor és erős, hamarvást rajtaveszt. Mersantnak, nyomorék és fáradékony lévén, kiváltképp kellett erre ügyelnie. Bolyongása az Ödügen bugyraiban alaposan kimerítette. Itt azonban pillanatnyilag nagyobb biztonságban van, mint bárhol másutt az Arany Horda földjén; amíg a vén tatár föl nem ocsúdik, nem jelent veszélyt a számára, sőt – még védelmezi is a hínárzöld delejével. Remek lehetőség, hogy kissé kifújja magát.
A szeme és az agya viszont nem fáradt el. Azokat nem szükséges pihentetnie.
Az agg mágus öt dobon verte a furcsa lejtésű ritmust, méghozzá hol kézzel, hol különféle csontokkal, melyeket boszorkányos ügyességgel cserélgetett csúzos ujjai között. A dobok előtte sorakoztak a földön, nagyság szerint elrendezve. Négy közülük egyszerű, mázatlan, lábtóval ellátott cserépüst volt, amelynek öblére kötözött bőrt feszítettek. Még azt is meg lehetett állapítani, milyen állatét, mert nehezéknek vagy megkülönböztető jelül mindegyikről egy pár kiszárított végtag fityegett. Farkas, ürge... ölyv, sólyom?... A hitehagyott fél szemöldöke a magasba ívelt. A madarakat éppen meg lehet nyúzni, ha elég ügyes az ember, és van türelme vég nélkül bajlódni velük – de olyat még sohasem hallott, hogy a tollfosztott irhájukból dobot csinálnának.
Az ötödik dobról – egy irdatlan, kék-fekete posztóval húzott monstrumról – nem lógtak semmancsok, sem karmok, s valószínűleg mindenestül fémből készült, legalábbis ércesen zengő hangjából ítélve. Az öreg tatár nagyon furcsán szólaltatta meg: a körmét pergette rajta hihetetlen iramban, aztán néha teli tenyérrel ráhúzott a közepére. A hínárzöld fénynyalábok ilyenkor a legmesszibb szegletekig lövelltek a barlangüregben.
A varázsló ezenfölül két lapos dobot viselt vállszíjon, egy fehéret meg egy feketét, valahogy olyanformán, ahogy a kun csikósok a kulacsukat. Mindkettőhöz külön ütő járt, nem is akármilyenek – lakkozott fanyél bivalybőr fejjel –, ezek azonban eddigelé nem kerültek le a tartópántjukról. Rangosabb hangszernek tűntek a többinél; talán ők fogják kipergetni a zárótaktusokat.
Végezetül a vénember ülőhelye körül ki volt még készítve néhány rejtélyes tárgy, amiket Mersant eleinte szintén doboknak vélt, ám aztán észrevette, hogy nyitott az öblük. Ezüst háromlábakon álltak, mert máskülönben felbillentek volna domború talpukon; faluk csúnyán, egyenetlen ívben hajlott, s csorba szegélyükön a dús zománcozás sem segített. Tán selejtes katáji porcelánok lehettek, kehelynek túl sekélyek, csészének túl szélesek; alátét nélkül pont belesimulnának egy Steinhardt-féle férfiember markába.
Steinhardt... A név felidézte az arcot; az arc a hangot; a hang a szavakat.
Ha rád köszöntenek egy ilyen kupát, szívesen látott vendég vagy; ha meg is kínálnak belőle, akkor barát és szövetséges. Koponyaserlegek.
A hitehagyott tűnődve félresimította arcából az ősz fürtöt. Ez a titokzatos pusztai varázshagyomány, mely a ködbe vesző ősidők óta öröklődött az egymást váltó lovasnépek között, teljesen idegen volt számára: egyetlen olvasmánya sem említette, s vándorlásai során sem hallott róla soha, noha sokfelé megfordult már a világban. Mégsem ítélte barbárabbnak vagy alábbvalónak a magáénál; egyszerűen csak másnak. Érezte benne a logikát, az övétől eltérő rendszerbe összeálló gondolatok következetességét, bár megragadni nem bírta még, hisz hiányoztak hozzá az alapjai. Ahhoz azonban kétség sem férhetett, hogy nem korcshagyomány, tiszta forrásból merít, és ugyanúgy az emberi nem egyik őstanítójára megy vissza, mint a hermészi tan, amelynek ő az utolsó letéteményese.
Mágusként még sohasem találkozott magával egyenrangúval. Akiket a régi mesterek közül ismert – Romualdo, Moncrif, az áruló Casagrande –, mind meghaltak a beavatása előtt. Túlságosan hozzászokott a magányhoz és a zord büszkeséghez, a győzelem ízéhez és a lélek ürességéhez: azoknak az osztályrésze ez, akik egyedül jutnak föl a csúcsra, zászlóval a kezükben. De mi a teendő akkor, ha a ködből előbukkan egy szomszédos hegy, melynek ormán egy másik magányos alak áll, és fölötte is lobogót lenget a szél? Hogyan fognak megoszlani a szerepek? Barát vagy ellenség? Győztes vagy legyőzött?
A dobszó elhallgatott. Megesett már ez néhányszor, mióta Mersant a nyomába eredt abban a távoli folyosókanyarban, s egynémelyik szünet igen hosszúra nyúlt; de aminthogy akkor tévedhetetlenül megérezte, hogy újra rá fog kezdeni, most is tüstént tudta, hogy ezúttal valóban véget ért.
Fölnézett, egyenest a másik mágus hínárzölden fénylő arcába. A vén tatárról ömlött a víz, beesett mellkasa zihálva nyeldekelte a levegőt, csúzos ujjait úgy rázta a reszketés, hogy körmük össze-összekoccant. Ám ez csupán az izmok és az inak fáradtsága volt, az elaggott test kétségbeesett tiltakozása az órákig tartó megterhelés ellen – nem az a fajta kis halál, amivel a korcsok fizetnek szánalmas vajákolásaikért. A rút öregember szeméből szinte sütött a mágia mámora, az a részegítő, vérforraló láz, mely újabb és újabb bűvölésekre tüzeli az igazi beavatottat, mindig egy fokkal vakmerőbbre az előzőnél; mely arra csábítja, hogy istent játsszon és kiforgassa a sarkából a világot, míg az anyatermészet végtére meg nem elégeli tombolását, vagy elhanyagolt porhüvelye föl nem mondja a szolgálatot. Ha maradtak is volna Mersantnak titkos kétségei, hátha mégsem egy másik adeptussal áll szemben, csak egy különleges tehetségű korccsal – ez a látvány egy csapásra szertefoszlatta őket.
Az ifjabb a beavatástól számítva, és ő vendégeskedik a másik hajlékában, tehát neki kell kezdenie a bemutatkozást. A hitehagyott egy Flavius-kori hermetikus szertartáskönyvben olvasta egyszer, milyen viselkedést írnak elő a régi szabályok hasonló esetekre. Nem gondolta volna, hogy belátható időn belül hasznát veszi.
Könnyedén meghajolt ültében, épp csak biccentve a fejével, hogy néhány fekete tincs a homlokába hullott.
– Mersant vagyok, kit Sötétnek is neveznek, a Háromszor Nagy Hermész örökéből!
Görcsös hideglelés rázta az öregember vézna testét, hogy mozdulni is alig bírt tőle, a nyála a nyakába csorgott. Kínlódva görnyedt a dobjai fölé, s míg fél karját a gyomrára szorította, a másikat reszketve kinyújtotta utánuk. Az ürgemancsos akadt legelőbb a keze ügyébe; töredezett körmei felkarcolták rajta a bőrt.
Undok, fröccsenő zaj hallatszott, olyasféle, mint amikor túlérett gyümölcsre taposnak. A hínárzöld fénygubó, mely a dobszó abbamaradtával nyugalmi állapotba húzódott vissza, pulzált egyet.
A vén tatár horkantva kiegyenesedett. Hidegrázása elmúlt, izmaiban kisimultak a görcsök, a levegőt is újra rendes iramban szedte. Kézfejével letörölte az álláról a nyálat, majd viszonozta vendége meghajlását.
– Dzöl vagyok, kit Vénnek is neveznek, a Táltos Abaj Geszer örökéből!
Ez valamiféle áthárító bűvölés volt, nem a hermetikus alapú, amit Mersant használt, de valami hasonló. Hogy kikre-mikre vitte át az öregember halálos kimerültségét, rejtély. A hangjával mindenesetre nem tudott mit kezdeni: amikor megszólalt, mintha száraz kavicszúzalék ropogott volna a torkában.
– Ismerlek arcról, ha névről nem is, legnagyobb ballépésed óta – mondta a hitehagyott, s a lába előtt heverő maumet-ra mutatott. – Amikor megkaptam az üzeneted, megnyitottam Nogáj múltját, és kiolvastam belőle, milyen halált halt Kügenlik mezején.
Az aggastyán kaján vigyorra húzta fogatlan ajkát. Eszében sem volt meghőkölni.
– Ismerlek arcról, ha névről nem is, beavatásod óta – riposztozott gúnyosan, és ő is a kifüstölt fejre bökött a másik irányból. – Amikor elvégezted a szertartást, a kiáramló erő megnyitotta Nogáj szemét, és láttam rajta keresztül, hogyan ölted meg a mestered a Dora Riparia zúgóinál!
Mersant vállat vont, és hátravetette a fekete köpenyszárnyat nyomorék karjáról meg a fegyveréről. Ezek szerint egyiket sem érdemes tovább titkolnia.
– A segítségemet kérted.
– Eljutottál ide, tehát tudod, miért.
– Igen, tudom – bólintott a hitehagyott, a kesztyűs balján díszlő ametisztköves gyűrűvel játszadozva. – De én csak önként adom a segítségemet, vagy sehogy. Te pedig megpróbáltad kikényszeríteni.
Dzöl iszonyú, csikorgó hangon felkacagott, s mindkét vézna karját a magasba lendítette.
– Balga jószág! Azt hiszed, én külön neked küldtem az üzenetet? Hogy személy szerint kiválasztottalak, mert éppen a te segítségedre van szükségem? Erlig a tudója, nagyobb az én bajom ennél! – Hahotája döbbenetes harsányan zengett egy ilyen vén, keshedt kebelből: itt-ott porfelhőket riasztott a barlangüreg falai közt. – Fuldoklom, sötét testvér, és ugyanazt csináltam, amit a fuldoklók szoktak. Egyszerűen beleordítottam a vakvilágba, ahogy a torkomon kifért, hadd hallja mindenki, akinek van füle; felőlem akár a korcsok is, vagy Erlig öreganyja személyesen, csak jöjjenek és húzzanak ki – kerül, amibe kerül!
A hitehagyott elismerő biccentéssel adózott a tirádának, s türelmesen kivárta, míg a visszhangok elültek a barlangos mennyezet zegzugai között.
– És? – érdeklődött aztán. – jöttek?
A tatár újra elvigyorodott.
– Erlig öreganyja nem. Ő túl vénnek talált. De a jobbféle korcsok, akiknek volt fülük, azok igen. Boldogan és repesve.
Mersant megfontoltan körbejáratta tekintetét a hínárszín derengésben fürdő barlangüregben, még néhány omladékhalom mögé is besandított, ahol kisebb-nagyobb lyukak tátongtak a falban.
– Én fáklya nélkül sétáltam végig a palotádon, vén testvér, úgyhogy a szememre igazán nem lehet panasz – jelentette ki végül, a fejét csóválva. – Mondd, miért van az, hogy mégsem látom őket?
– Miért ád az ég szemet annak, aki nézni sem tud vele? – förmedt rá Dzöl. – Tessék, itt vannak, az orrod előtt!
S azzal a koponyaserlegekre mutatott.
A hitehagyott fakókék pillantása követte a jelzett irányt, és megállapodott az egymás mellett sorakozó, vadonatúj ivókupákon, amiket nemrég még kisebbfajta doboknak vélt, s később is alig ismerte fel micsodák.
– Ó – mondta szenvtelenül, és lehunyta a szemét. – Igen, most már látom őket.
És valóban látta, ahogy visszaképzelte magát a szomszédos helyiségbe, sorra vette a legfrissebb fejeket a lándzsák hegyén, és gondolatban sebesen szétválogatta őket. A törött orrú szerzetes bizonyosan... az úrforma görög, akinek még nyirkos volt a szakálla az olajtól, szintén... aztán az a sok furcsa keleti...
– Csak nem a korcsok után búsulsz, sötét testvér? – harákolta csúfondárosan a vénember. Halkan beszélt, hangosan nevetett, de mindkettőt fülsértően tette.
– Dehogyis. Könnyítettél a dolgomon. Akiket az én területemről bűvöltél ide, azokat nekem már nem kell megölnöm. – Mersant kinyitotta a szemét, és vállat vont. – Csak nem értem.
– Pedig egyszerű. Mihez kezdenék én egy rakás kétbalkezes fajankóval, akik még egy közönséges igézéssel sem tudnak megbirkózni? Varázslókra van szükségem, nem kontárokra. – Dzöl felemelte a földről az egyik koponyaserleget, és vendége felé billentve megforgatta; a hínárzöld fény úgy futott össze az öblében, mintha valahol a légnemű és a cseppfolyós halmazállapot között ingadozna, s nem tudná eldönteni, melyiket is válassza. – De a korcsok sincsenek minden érték híján. Bennük is szunnyadnak olyan erők, amiket a beavatott kiaknázhat a maga javára, csupán a megfelelő formát kell megtalálnia hozzá. A ti hagyományotok nem ismeri ezeket a kinyerési metódusokat?
A hitehagyott kimérten fejet hajtott.
– A megközelítés egészen új számomra; de kíváncsivá tettél, vén testvér – felelte nyugodtan. – Mindazonáltal fölfedezni vélek egy kisebb buktatót a logikádban. Mert ugyebár, ha valaki meghallja a segélykiáltásodat, két eset lehetséges: vagy enged az igézésednek, vagy nem. Ha igen, gyenge: tehát hiába siet ide megbűvölten, semmi hasznát nem veszed, legfeljebb az étkészleted gyarapításában. Ha nem, erős: tehát jól jönne a segítsége, viszont igézés híján eszében sincs megjelenni. Nem sínyli meg a toborzás ezeket az ellentmondásokat?
Az öreg tatár visszalökte a kupát a többi közé, s fogatlan szája minden eddiginél szélesebb vigyorra húzódott, mely valósággal kettéhasította arcát a szája vonalában.
– Brilliáns okfejtés, sötét testvér. Semmit sem tudok felhozni a mentségemre – kuncogta reszelősen. – Csak azt az egyet áruld el nekem, hogy ez esetben mi a kórságot keresel te itt?
Halvány félmosoly játszotta körül Mersant ajkát, ahogy félrehajtott fővel a szemébe nézett. Nem kerülték egymás tekintetét, de nem is találtak fogást rajta; kölcsönösen kisiklottak a másik szorításából, mintha különnemű természeti erők próbálnának összecsapni, zajló jég és sívó porvihar.
– Hogyan képzelted el ezt az együttműködést, vén testvér? – kérdezte végül a hitehagyott.
Dzöl kurtán felnevetett, továbbra is érdes hangon, ám nem azzal a csikorgó harsogással, mint az imént.
– Ezt már szeretem! – vigyorgott. – Mit tudsz a háborúmról, sötét testvér?
– Főleg azt – tett Mersant hanyag kézmozdulatot az irányában –, hogy vesztésre állsz benne.
– Úgy van! Úgy van! – A vén tatár kacagása bomlott crescendókba szárnyalt; aztán egyszerre csak vége szakadt, akárha késsel metszették volna el. Ráncos képe hirtelen kisimult; busa szemöldöke komoran összerándult kétfelől. – Tudnod kell, hogy Özbek kán okosan harcolt. Nem nyílt csatákban, hanem sok aprómunkával, szórgosan, láthatatlanul. Előbb a nevünket, a múltunkat, az igazságainkat pusztította el, kitörölte őket az emberek emlékeiből és félelmeiből; aztán hagyott marakodni minket, szétzülleni és eltompulni. Az íj meg a szablya csak a legvégén jött, ha egyáltalán szükség volt még rá. Ez a hely évek óta el van zárva a külvilágtól, én pedig gyakorlatilag a foglya vagyok. Persze el tudnék menni, ha nagyon akarnék, de... – csúzos keze tehetetlen mozdulatra rándult – ...hová? Túl régen élek itt, még annál is régebben, mint a külsőmből hinnéd. És az Ödügen őrzi mindazt, ami Abaj Geszer örökségéből megmaradt.
– Ez az érzés nem ismeretlen számomra – bólintott a hitehagyott. – Folytasd!
Dzöl sóhajtva megvakart tar feje búbján egy májfoltot, melynek közepéből hosszú, magányos hajszál sarjadt.
– Özbek miatt szántam el magam, hogy csak úgy vaktában segítségért ordítsak. Mert az a gyanúm támadt, rövidesen elérkezettnek véli az időt, hogy még egyszer, utoljára elővegye az íjat. Ő se fiatalodik; és nem az a fajta, aki befejezetlenül hagyná az ügyeit. – Elfintorodott; táskásan lötyögő ábrázata hamisítatlan varangypofává torzult a hínárfényben. – Igazam lett. Ma délelőtt kétszáz emberrel elindult az Ödügen felé.
Mersant vállat vont.
– Kétszáz? Az nem olyan sok.
– Tízezernek jobban örültem volna. Azok most az anyjuk bogtakjáért ríva rohangálnának szerteszét a Desti Kipcsakon – villantotta rá feketére sorvadt fogatlan ínyét Dzöl. – De ez a kétszáz ebül megizzasztott! Magad is láthattad...
Szóval csatát vívott az öreg... A hitehagyott tekintete egy pillanatra elidőzött a dobokon. Hasznos holmik. Bár még sohasem próbálkozott ilyen őrültséggel, valószínűleg ő is útját bírná állni egy kétszáz fős seregnek; csakhogy ehhez ott kellene lennie a harcmezőn. Távolról nem működne.
– Nem tudtad feltartóztatni őket – mondta tárgyilagosan, a kérdő hangúly legcsekélyebb árnyalata nélkül.
– Nem – ismerte el a vén tatár. – Pedig öt dobon játszottam egyszerre, köztük a nagy mennydörgőn, amibe nálam ifjabbak is belepusztultak már. De azért ne hidd, hogy minden erőm elapadt!
– Igen remélem – biccentett együttérző gesztussal Mersant. – Máskülönben a megbeszélésünk itt véget ér...
Dzöl nehézkesen, meg-megbicsakló térddel talpra kászálódott. Támasz után kaparászó ujjai reumás rángatózással matattak a barlangüreg falán, szikkadt göröngyöket fordítva ki belőle.
– Ide nézz, sötét testvér! – suttogta rekedten, miközben előrelökte vézna testét, s tántorogva átlépett a koponyaserlegek girbegurba során.
Az egyik bivalyfejes ütő, mintha varázsütésretenné, jelent meg csúzos markában. Megpörgette a körmei között; aztán ráhúzott vele a fekete dobra.
Vakító, epezöld ragyogás töltötte be a barlangtermet. A dobszó akkorát dördült, akár egy vulkánkitörés. Az Ödügen megrendült, alapjai legmélyéről. A mennyezetről földrögök záporoztak a két varázslóra.
Ahogy az utórezgések elültek, Mersant hanyag mozdulattal leporolta köpenyét.
– Odakint hagytam a lovam – nézett föl pillarebbenés nélkül a vén tatárra.
– Megértem, hogy aggódsz miatta. – Vállrándítás. – Nem hiszem, hogy baja esne.
– Szavadon foglak. – A fakókék szempár jeges nyugalommal fürkészte az öregember ráncos ábrázatát. – Nem dobolsz tovább?
Dzöl önelégülten elvigyorodott.
– Vannak szolgák, akiket folyton felügyelni kell, mert magukra hagyva képtelenek összehangoltan cselekedni. És vannak mások, akiknek elegendő a jeladás.
A hitehagyott lehunyta szemét, hosszú ujjai könnyedén megtapintották combja mellett a talajt. Távoli, ütemes reszketés vibrált az Ödügen falaiban, furcsamód szakadozott, valahogy mégis céltudatosság benyomását keltő; mintha egy hadsereg vonulna le szétszórt rajokban a domboldalon.
– Ez majd megállítja őket! – károgta kárörvendőn az agg tatár. – A felüket már megöltem!
Mersant lassan fölvonta szemhéját; a sűrű pillák alól fagyos-kék villanás lövellt a hínárszín gubóban ágáló alak felé, aki diadalmasan rázta ráncos öklét, benne a zölden lüktető dobverővel.
– Nem azt a felet, amelyiket kellett volna. Láttam a dervist a trófeatermedben.
Az aszott karok leereszkedtek. A vénember kihívóan meredt vendégére, fogatlan ínyét kivicsorítva.
– Nem voltál elég alapos. – Hangja, akár a kvarckövek csikorgása. – Ha minden termet végigvizitálnál, kilencet találnál együttvéve. És ehhez jön most még három; avagy kettő és fél, mert ezektől az eszelősöktől kitelik, hogy vakon is harcba vonulnak. – Kurtán, ridegen fölkacagott. – Éppen egy tucat, lefelé kerekítve. A Táltos többi adeptusától összesen ötre futotta; és ők halottak, én pedig élek. Nem rossz arány, nem gondolod?
– Köszönöm a leckét, vén testvér; ámbátor az elemi algebrával mindig elég jól boldogultam. – A hitehagyott, követve házigazdája példáját, felállt; közben egy lendületes főmozdulattal kirázta hajából az Ödügen porát. – Egy változóval viszont adós maradtál. Hányan vannak még?
Dzöl harákolva maga mellé sercintett a földre; a beteges derengésben olybá tetszett, mintha mérget köpne.
– Túl sokan – vallotta be kertelés nélkül. – Született mágusvadászok. A vakbuzgalmuk szinte sebezhetetlenné teszi őket.
– A hit hatalma – bólintott Mersant. – Én is találkoztam vele a keresztény papoknál.
Az öreg tatár visszatűzte bivalybőrös dobverőjét a tartópánt mögé.
– A mi sámánjainkkal sohasem volt ilyen gond. Tudták a helyüket: azoknak a szellemeknek hódoltak, akiknek mi parancsoltunk – mondta kedvetlenül; aztán ravaszkásan vendégére hunyorított váladékozó szemével. – Csakhogy a hit megbízhatatlan jószág. Addig véd, amíg töretlen. De elég egy pillanatnyi megingás, és... – A köszvényes ujjak beszédes mozdulattal zárultak össze egy képzeletbeli nyak körül.
– És úgy véled, a te varázslásod képes erre? – mutatott a fekete dobra a hitehagyott.
Dzöl megnedvesítette az ajkát. Lomha, ráncos, kúpos hegyű nyelve volt, akár egy teknősbékának.
– Ezen a világon csak egy dolog biztos: a halál. A miénk és az ellenségeinké – felelte rekedten. – Hogy melyik köszönt be hamarabb, az jobbára szerencse dolga; de a mi fajtánk kiharcolta magának a jogot és az erőt, hogy a közönségesnél több beleszólásunk legyen.
– Nagy igazságot mondtál – helyeselt Mersant. – Mi történik hát, ha a kán serege legyőzi a fekete dob szavát?.
A roskatag öreg kevélyen fölszegte állát, a szeme ragyogott; hosszú, töredezett hajszálai hínárszín glóriaként lebegték körül májfoltos koponyáját.
– Akkor előjövök az Ödügen mélyéről, oly sok év után, és szembeszállok velük: én, a Vén Dzöl, a Táltos Abaj Geszer utolsó örököse, hatalmas a hatalmasok között! – csikorogta emelt hangon, büszkén. Girhes alakja egy pillanatra mintha gigászivá és elrettentővé növekedett volna, epezöld árnyékot borítva az egész barlangüregre; szinte egybeolvadni látszott a roppant sírdombbal, a falakban porladó holtak dohos leheletével, ahogy zord tekintetét látogatójára szegezte. – Te pedig, sötét testvér, az oldalamon fogsz állni, és velem együtt döntöd romlásba mindazokat, akik a vesztemre törnek!
Csend lett; nyomasztó, komor, ólomsúlyú csend. Mersant lesütötte pillantását, ujjai szórakozottan babrálták a kard markolatgombját. Most, hogy szembogarát elrejtették a sűrű, hosszú pillák, minden elevenség eltávozott az arcából; a hínáros félhomályban elsüllyedt antik márványszoborra emlékeztetett, melynek kortalan szépsége a lassan rárakódó tófenéki iszap alól is elődereng.
Aztán felnézett; kifent acél villanása.
– A dobok titka kell – mondta. – A koponyáké és a szellemeké. Minden tudományod.
– Megkapod – bólintott Dzöl habozás nélkül. Halvány alig-mosoly ült ki Mersant ajkára.
– Könnyen alkuszol, vén testvér.
– Tudtam, hogy ezt fogod kérni. – Az öreg tatár megvonta csontos vállát. – Ez az egyetlen zsold, amiért egy igazi beavatott szövetségre lép.
A hitehagyott körbehordozta tekintetét a tágas barlangüregen, lelkiismeretesen sorra véve minden egyes szegletet és benyílót.
– Évekbe telik majd – jegyezte meg, szinte mellékesen.
– Egy emberöltőbe, nagyjából – helyesbített az aggastyán. – Elegendő idő, hogy megfordítsuk a háború menetét, és megtisztítsuk a pusztákat a félhold szennyétől innen a Kaukázusig.
Mersant pillantása befejezte komótos körsétáját, és megállapodott a vénember ráncok szabdalta arcán, vele átellenben, a barlang túloldalán.
– Ha pedig végeztünk... – A mondat végét nem zárta le, kérdő hangsúllyal lebegni hagyta a levegőben.
Dzöl nehézkesen hátralépett, és visszahuppant a koponyaserlegek mögé, hátát ülő helyzetben a falnak vetve.
– Én nem vagyok tatár, sötét testvér. Amikor Dzsingisz elhozta a Desti Kipcsakra a jakfarkas zászlaját, engem már itt talált. – Hangja úgy reszelt a torkában, akár a rozsdás, időmarta vaspenge. – Hosszú életet csikartam ki magamnak a sorstól, nagyon-nagyon hosszút, de nem örökkévalót; ismered a törvényeket. Hamarosan távoznom kell. – Fogatlan szája különös, futó mosolyra rándult; nem a szokásos gúnyvigyorra, most először, mióta szemtől szembe kerültek egymással. – És ha eljön az időm, biztos kezekben akarom tudni a Táltos örökét.
– Értem.
A hitehagyott elfordította kifejezéstelen szoborarcát; a hínárzöld fényben furcsa, szabálytalan kontúrok iramlottak rajta szét. Ajka sápadtan és vértelenül feszült a fogsorára – vonalnyi karcolás a márványba metszett vonások között.
A régi hermetikus történetírók, ha hézagosan és blzonytalanul is, de megemlékeztek az emberiség többi őstanítójáról. Salamon királyról, a kulcsok és pecsétek mesteréről; a vörös sahin sahról, aki uralma alá hajtotta az alvilágot; a Nílus áradásainak parancsoló, néma kusitáról; másokról, akik tengerre szálltak vagy nyomuk veszett a sivatagban. Mindannyian hagytak hátra követőket, akik híven ápolták örökségüket az évszázadok során.
Olyasmiről azonban, hogy valaki egy személyben kétféle hagyományt egyesítsen, Mersant még sohasem hallott.
Ő lenne az első?...
Egy igazi beavatott bármire képes volna ezért a lehetőségért.
Bármire...
Lassan újra az aggastyánra emelte tekintetét.
– Mondd csak, vén testvér – kérdezte halkan –, szokott nálatok a mester egyszerre több tanítványt fogadni?
Az öreg tatár elbiggyesztette ráncos ajkát.
– Nagyon ritkán – felelte..– Néha előfordul.
– Vagy úgy... – A hitehagyott tűnődve simogatta az állát. – De látod, én nem egyszerű tanítvány lennék, hanem szövetséges. Akit már mágussá avattak egy másik hagyományban.
– Ezt senki sem vitatja. Nem csorbítom az előjogaidat.
Mersant elmosolyodott, keskenyen és hidegen; kesztyűs balját könnyedén a kardmarkolatra ejtette.
– Egyedül akarok lenni. Társ nélkül – mondta. – Nem osztozom.
Dzöl bozontos szemöldöke összeszaladt.
– Igen, ez gond – sóhajtotta. – Azt hittem, megoldódik magától, de...
– Máskülönben nincs egyezség – vágott a szavába vendége. – Hogyan döntesz, vén testvér?
Az agg pusztai mágus mintha gondolkodóba esett volna. Elmélyülten ráncolta homlokát; néhány szívverésnyi ideig hallgatott, csak göcsörtös ujjai kapirgáltak szórakozottan a porban, a varázsdobok lábtói körül.
– Úgy hiszem, nem az én tisztem a döntés, testvérek – szólt végül.
Kénköves tűzoszlop csapott fel a barlangüreg közepén, elválasztva egymástól a két varázslót. A lángok közt robusztus, erőtől duzzadó férfialak állt, mindkét karját a magasba emelve. A hirtelen fényesség koromfeketén rajzolta ki körvonalait, akár a máglyára vetett szénhasábét. Ahogy kezét lassan leeresztve Mersant felé fordult, a puszta kontúrokon kívül nem látszott belőle egyéb, csak a ferdén metszett, vörösen izzó szemparázs, az arca bal felén, párja nélkül.
Olyan dörejjel szólalt meg, mint amikor sújtólég robban a bányatárna mélyén.
– Dahák vagyok, kit Sárkánynak is neveznek, a Dév-igázó Dzsamsíd örökéből!
Elmentek? – zihálta a hórihorgas Rasid kifulladva. A zöld turbán maradéka foszlányokban lógott a fejéről, arcát és alkarját csúf karmolások borították. Reszkető jobbjában hosszú jatagánt markolt, melyet egy északi ulema halálba görcsölt ujjai közül csavart ki; a kettős ívelésű penge vérben ázott.
Kérdésére nem érkezett válasz. Az emberek takarékoskodtak a lélegzetükkel, csapzottan és sajgó inakkal lihegtek a szétdúlt máglya fénykörében. Valamennyien azt remélték, amit Rasid, de nem mertek hangot adni neki. Nem akarták hamis biztonságba ringatni magukat: a támadók számos alkalommal húzódtak vissza az elmúlt két órában, csak hogy néhány perc múlva annál ádázabbul rontsanak elő a sűrűsödő sötétségből, vicsorgó fogakkal és kimeresztett karmokkal, a hínárzöld villámcsapások szemhasogató vibrálásától kísérve.
A csata maga volt a pokol. A baraungar arcizomrándulás nélkül szembeszállt bárminő emberi haddal; de most a puszta vadjai intézték ellene egyik rohamot a másik után, lankadatlanul és saját életükkel mit sem törődve, pártjukra vonva még az örökkévaló ég hatalmait is. Felhőszakadás zúdult a védők nyakába, mennydörgés rengette a földet a talpuk alatt, szélvihar tépte, villámlás perzselte őket; közben pedig habzó pofájú ordasok csörtettek át a lángoló cserényen, vijjogó ragadozómadarak csaptak le rájuk a füstbűzös éjszakából. Csupa olyan teremtmény, amelynek az ember a regös mondák szerint hajdan a prédája volt; s bár azóta megfékezte és rettegésre tanította a fajtájukat, ezen a lidérces estén mintha életre keltek volna a rég letűnt idők, fölébresztve a zsigerek mélyén lappangó, elfeledettnek hitt félelmeket.
Közönséges harcos, ha mégoly sokat próbált is, aligha bírta volna idegekkel az ostromot. Aminthogy az ulemák közül pánikba is estek számosan, s őrjöngve és sikoltozva menekültek az éjszakába, ahol mohó fogak és éles karmok várták őket. A káni testőrszázadból senki sem követte példájukat. A cserzett képű, hallgatag nojonok álltak és harcoltak, ki a cserénynél, ki a lovaknál, ki a máglyák mellett, ki az aranydíszes hadijelvény alatt. Nem védtek körömszakadtukig minden talpalatnyi földet, annál sokkal okosabban csinálták, a fürge pusztai lovas szokása szerint, aki gyalogszerrel is úgy küzd, mintha nyeregben ülne. Ahol kellett, meghátráltak, kitértek, szárnyra húzódtak; átcsoportosultak, erősítést vittek, fedezték a bajba jutottakat; feladták a fenyegetett pozíciókat, majd ellenlökést indítottak a visszafoglalásukra. Meghaltak ők is, ha nem tehettek másként; de nem fejvesztve és ostobán, mint az ulemák, hanem fegyverrel a kézben, kánjuk parancsait teljesítve.
A harc hevében is észben tartották, amit Özbek mondott nekik: nyilaik és szablyáik a zölden lobogó szempárokat keresték. Ha sikerült kioltaniuk egyet, a támadók soraiban zavar támadt, de csak egy pillanatra. Mindig akadt a közelben egy termetes ordashím, egy fészekalját kísérő anyaölyv, amelynek a tekintetében újra felizzott a hínárzöld ragyogás. A villámcsapások embereket morzsoltak szét páncélostul, és egész szakaszokat borítottak lángba a védősövényből; ezeknek kívülről hármasával rontottak neki a farkasok, hogy parázsló bundával utat törjenek az utánuk loholóknak. A pusztából ezrével sereglettek az ürgék, foguk alatt csak úgy hersegett a fa, ahogy nekiestek a tüskebokroknak és a cövekeknek; mások a gyűrűn belülre férkőztek, jobbra-balra marva cikáztak a harcolók bokái között. A lovak nyerítve ágaskodtak a tűz vörhenyes fényében, vasalt patáik alatt gerincek és koponyák roppantak, vad fejrázással igyekeztek megszabadulni a sörényükbe tépő madaraktól. Vér fakadt a sólyomkarmok nyomán, emberi és állati szemek fordultak ki az üregükből; itt egy hucul roskadt össze nyihogva, teljes súlyával rázuhanva a torkába csimpaszkodó ordasra; amott törött szárnyak recsegtek, ahogy egy ulema rettenetes üvöltéssel letépte magáról az arcát marcangoló ölyvet. A mór dervis szöges láncövét suhogtatva tartotta távol a ragadozómadarakat; tetovált társa puszta kézzel birkózott a földön egy hörgő toportyánnal.
Rasid eleinte a kán kíséretében volt, de elszakadt tőle a csata démoni forgatagában. A sötét égből lecsapó sólymok szétszaggatták a turbánját, ő fáklyájával hadonászva próbált védekezni. Aztán egy ürge a talpa alá szaladt, és feldöntötte; hanyatt-homlok hempergett lefelé a lejtőn, míg egy lótetem meg nem állította. Ennek a védelmében meglapult egy darabig, ám a harc távolabb húzódott, s ő félni kezdett, hogy feladott területen ragad, a vadak martalékának. Torkában dobogó szívvel, négykézláb kúszott el egy kihunyt máglyához, melynek üszkei hideg füstöt hánytak a záporesőben. Ekkor újabb villám cikázott keresztül az égen; és Rasid legnagyobb rémületére a forró hamuból bizonytalanul imbolygó roncsalak emelkedett ki. Négy helyett csak három lábon állt, a bundája belesült az eleven húsba, oldalt kikandikáltak alóla a bordaívei; ám a szemében, ahogy az ulemára emelte, gonoszul lobogott a hínárzöld láng.
– Allah segíts! – kiáltotta elcsukló hangon Rasid.
A farkas eltátotta összeégett pofáját; a villámlás utófénye végigvibrált tarajos zápfogain. Aztán nyüszítve megvonaglott, nyála az összecsattanó állkapocsból az ulema szakállára fröccsent. Egész teste görcsbe rándult a törött kopjacsonk körül, amely hirtelen érkezett valahonnan Rasid háta mögül, átjárta torkát, gégecsövét, s a marjánál kibukkanva a földhöz szegezte. A hórihorgas férfi megbabonázva figyelte, ahogy tekintetében lassan elhalványul, majd kilobban a zöld fény.
– Csoda... – motyogta.
Egy páncélos kéz nyúlt be hátulról a látóterébe, megmarkolta a kopjacsonkot, és lendületes csavarintással kiszabadította.
– Csoda? – kérdezte a nojon gúnyosan, előbb a dögbe rúgva egy jókorát, aztán a reszkető Rasidba. – Ha majd magad véded meg az irhád, bölcs ember. Az lesz a csoda!
És már ott sem volt; csörömpölő vértezettel szaporázta lépteit a dombhajlat íve felé, ahol még égtek a máglyák, s a lángok vöröslő vásznára kirajzolódva apró, koromfekete alakok tusakodtak egymással – némelyek két lábon, mások négyen.
Rasid görcsösen nyeldekelve föltérdepelt. A rúgástól sajgott az oldala; ám ez most nem érdekelte.
– Allah jelet küldött!... – suttogta kiszáradt szájjal. Tekintete egy félig elszenesedett holttestre tévedt, mely kitépett torokkal hevert a tűzrakás roncsaira dőlve; tágra nyílt szeme üvegesen meredt a füstös égre. Az egyik északi igemagyarázó, a mordvin határerődökből. És a kezében...
Ujjai szinte maguktól nyúltak a jatagánért, reszketve szabadították ki merev börtönéből. Mikor markában érezte a szokatlan súlyt, mély lélegzetet vett; aztán felállt, és botladozva megindult a nojon után. Léptei felriasztottak egy magányos ürgét a tetemek között; a kis állatka ahátsó lábára ágaskodott, kivillantotta páros metszőfogait, majd a bokájának ugrott. Oda sem nézve nyársalta föl.
– Jelet küldött!... – mormolta révülten.
A máglyák körül parázs kézitusa tombolt. Rasid lázasan lobogó tekintetel vetette bele magát; de nem kiáltott, ajkát egyetlen hang sem hagyta el. Megváltozott körülötte a világ, az események összefolytak. Csapkodó szárnyak kavarták a levegőt, hajlott csőrök szaggatták bő köntösleplét. Egy fiatal sólyom rikoltva az arcába repült, de a karmai elakadtak dús szakállában. Vágott, szúrt, újra vágott, véres tollak szálldostak. Elesett, oldalvást áthemperedett egy nyihogva rúgkapáló ló alatt, valaki talpra segítette. Egyre-másra történtek vele a dolgok, az idő folyása mégis megszűnt, vagy legalábbis értelmét vesztette. Hatalmas, zöld szemű toportyán vicsorgott rá egy nojon holttestéről, fogairól friss húscafatok csüngtek. Ugrásra lendült volna; de a jatagán vágása éppen jó szögben érte, kettéhasította az állkapcsa forgóját és ledöntötte a lábáról. Rasid hegyével lefelé fordította a pengét, és markolatig döfte a farkas torkába, két kézzel ránehezedve, hogy mélyen beleszaladt alatta a földbe. A halott nojonban felismerte azt a harcost, aki az imént, a kihűlt máglya mellett megmentette az életét.
– Vigyázz! – harsogta valaki. Ő kirántotta fegyverét a dögből, még épp idejében, hogy elkerülje a semmiből előcikázó ürgét, mely villogó fogakkal vetette magát az ujjaira. Egy gyors rúgással a gerincét törte, féloldalasan suhintott egyet a jatagánnal, hogy lecsapja róla a vért, s újra szembenézett a mindenfelől nekirontó karmokkal és fogakkal, a morgással és a vijjogással, a zölden tüzelő szempárokkal az éjszakában, melyeknek világát Allah parancsára ki kell oltania, szúrva és vágva, ütve és döfve, sújtva és hasítva, mígnem...
Mígnem...
Szédítő csend, haldokló tüzek sziszegése, kimerült férfiak zihálnak a máglya körül, izzadó arcukba esőpermet szitál. Javarészt tatárok, a testőrszázad vitézei; vértezetük sáros, sisakjuk horpadt, szablyájuk élén friss csorbák. Egy másik ulema, sokkal fiatalabb nála, törvényolvasó Ükekben; kezében bojtos végű lándzsa, bajusztalan arca a döbbenet márványmaszkja, mintha el sem akarná hinni magáról, hogy itt van. És az egyik eretnek egyiptomi, a tetovált vállú, bal karján csúf, csontig tépett harapás – irgalmas Allah, puszta kézzel elbánt egy farkassal? –; komor tekintetében pedig, ahogyan őt figyeli, valami furcsa, tétova, vonakodó elismerés.
Rasid hevesen megrázta fejét, hogy távozásra bírja a zsongító kábaságot, mely puha gyapotként telepedett a gondolataira. Nehezen forgó nyelvvel megismételte kérdését.
– Elmentek?
Páncélok zörögtek a tűz fénykörén kívül. A sötétségből a kán köpcös alakja bontakozott ki, a hadijelvényt hordozó Csaga, az ifjú kereit felderítő és még néhány nojon kíséretében. Díszes vezéri sisakjáról több helyütt lepattogzott az aranyozás, szablyamarkolatán a szíjbandázs friss verítéktől csillogott; egyébként azonban csöppet sem tűnt fáradtnak vagy megviseltnek. Derűs, megértő mosollyal pillantott körül, bölcs öreg módjára, aki túl sokat látott már a világból, semhogy fölzaklassa magát hirtelen változásain.
– A lovak kezdenek megnyugodni, az eső pedig csendesedik; ha minden jól megy, nemsokára eláll – mondta lágy, rekedtes hangon. – Ezek elég beszédes jelek, hogy megkockáztassam az igen választ, tiszteletreméltó Rasid.
Fémes ízű neszezés támadt, ahogy az emberek féltérdre ereszkedtek és főhajtással üdvözölték, a sebesülteket sem kivéve. Csak a kölyökképű törvényolvasó feledkezett meg magáról: állt volna tovább sóbálvánnyá dermedve, ha a legközelebbi nojon sietve ki nem rúgja alóla a lábát.
– Nem öltük meg mindet – jegyezte meg Csaga komoran.
– Persze, hogy nem – helyeselt Özbek, a kínos közjátékot figyelmen kívül hagyva. – Ám gyanúm szerint egy ilyen sereg irányításához komoly összpontosításra van szükség. A hadvezér egy idő múlva belefárad, pihennie kell.
– Aminthogy nekünk is, nagyuram.
A kán szórakozottan bólogatva nyugtázta testőrparancsnoka célzását; tekintete közben végigvándorolt a tűzrakás körül térdelőkön, és megállapodott a hórihorgas ulemán.
– Ma nem hoztál szégyent az őseidre, tiszteletreméltó Rasid – lépett közelebb hozzá, és mutatta, hogy emelkedjen – Vajha elmondhatnám ezt az összes testvéredről!
Rasid nehézkesen kiegyenesedett. Tétova mozdulatot tett a jobbjában szorongatott jatagánnal, amit hirtelen nagyon nem odavalónak talált, de hiába: nem volt hová eltennie.
– Örökös hódolód vagyok, ó fényes orcájú nagyúr! – szólalt meg jókorát nyelve. – Ám könyörögve kérlek, ne feledkezz meg róla, hogy mi nem vagyunk dzsihadra esküdött harcosok; a törvény szavával szolgáljuk Allahot, nem karddal!
– A mi törvényünk a jaszak; azt pedig karddal írták – felelte Özbek, barátságosan megveregetve Rasid karját. – Derék pengének látszik, majd kerítünk hozzá egy hüvelyt. Hol szeretnéd hordani, nagytiszteletű bölcs, vállszíjon vagy derékövön?
– Én... nem is tudom... – Az ulema bizonytalanul meredt a kezében lévő fegyverre.
Az öreg kán intett neki, hogy kövesse, majd kíséretével együtt a következő máglya felé vette az irányt.
A testőrszázad gyorsan magához tért a csata utáni sokkból. A tűzrakásoknál mindenütt zászlódíszes kopják emelkedtek a magasba, megadva a jelet a gyülekezőre. A halottakat félrevonszolták, nekiláttak a sebesültek bekötözésének; néhány harcos a lovakat nyugtatgatta, mások a szétszaladt ulemákat igyekeztek összeterelni. A kumiszos tömlők szaporán jártak szájról szájra; a dombhát túloldalán felbúgott egy szarvkürt.
– Rosszabb is lehetne, nagyuram – summázta a helyzetet Csaga, miután körszemléjük végeztével visszatértek a központi nagy sziklához. Ennek a tövében tűzte le az arany hadijelvényt; majd megoldotta sisakját, és letelepedett a tűzhöz a többiekkel. – Legalább félszáz harcképes emberünk maradt. Ő többet veszített, ha az arányokat nézzük; és még egy ilyen támadásra nem lesz ereje.
– Soha ne becsüld le a sarokba szorított ellenfelet! – ingatta a fejét Özbek, és a kereit ifjúhoz fordult, régi bajnoka fiához. – A karavulok?
A felderítő épp egy vaskos ürücombon rágódott; hogy szólították, félretette maga mellé a földre. Lenyelte a szájában lévő falatot, egy csontocskát a vezéri tűzbe köpött; ujjait gondosan be letörölte fonott varkocsaiba, letisztogatva róluk a hideg birkazsírt. Aztán mindkét tenyerét a térdére helyezte, s ültében meghajolt a kán felé.
– Hárman tudunk lóra ülni, ha harcba küldesz minket, nagyúr; de a sajátomra csak én, mert a többieké odaveszett – jelentette tisztelettudóan. – És ott vannak még, akik kifelé vágták át magukat.
– Visszajönnek? – hökkent meg Rasid. A karavul fagyos pillantást vetett rá.
– Megpróbálják – mondta kimérten, továbbra is a kánhoz intézve szavait. – Éjfélre tudni fogod, vezérem, hogy sikerült-e nekik.
– Örömömre szolgálna. Kevesen vagytok; és nagy szükségem lesz rátok. – Özbek tűnődve simogatta harcsabajszát. Kövérkés arcán olyasféle kifejezés ült, mint sakkozás közben, amikor valami kiváltképp bonyolult stratégián törte a fejét. – Az ulemák?
Rasid összerezzent, szakállas képe elborult. Ázeri hittestvérei borzalmas veszteségeket szenvedtek az ütközet során. Ahogy azt a kán előre látta, a madarak elsősorban őket szemelték ki célpontul; ők pedig, vértezetlenül és fegyvertelenül, teljesen ki voltak szolgáltatva a támadásnak. Sokan azért haltak meg, mert pánikba estek; és akadt néhány boldogtalan, aki a lovak között akart menedéket keresni.
– Bocsánatodért esedezem, magasságos úr – hajtotta meg a fejét. – Ha holnap tovább kívánsz vonulni, állok szolgálatodra... talán harmincad-magammal.
Csaga rekedten felhorkant, félig bosszúsan a nagy veszteségek miatt, félig elégedetten, amiért kevesebb kolonccal kell vesződnie, hisz az ulemák védelmezése az ő harcosaira hárult. Özbek kán szemrebbenés nélkül fogadta a bejelentést; még a mosolya sem fakult meg, ahogy a tanácskozás utolsó résztvevője felé fordította.
– Az egyiptomiak?
A mór dervis merev arccal, rezzenetlenül ült a tűz túloldalán, mintha egyike lenne a kán ébenfából kifaragott sakkbábuinak; a lángok visszfénye rőt szikrákat csiholt a hajába font acélsulymokból. Fegyvertára ma este új darabbal bővült: szöges övén ott lógott a drágakövekkel kirakott szablya, a rangidősség jele. Amikor megszólalt, vaskos ajka szinte elroppantotta a tatár szavakat.
– Kilencen vagyunk.
– Kilencen? – fortyant fel Rasid ingerülten. – Abból egy megvakult, egy másiknak meg szét van marcangolva a karja!
A dervis vastag szemhéja megrebbent. Súlyos, sötét tekintetét lassan az ulemára emelte.
– Kilencen vagyunk – ismételte szenvtelenül. Rasid máskor meghőkölt volna e zord pillantás elől; most azonban még ott lüktetett az ereiben annak a furcsa, időtlen mámornak az utóíze, mely a csata forgatagában fogta el. Allah jelöltjének érezte magát, kiválasztottnak, aki a kellő helyen s a kellő időben hallotta meg a titkos szólítást. Nem hátrált tehát; szakállas ajkát hátrahúzta fogsoráról, s a szemében fölszikrázó indulat méltó párja volt annak a másiknak, amely a mór tekintetéből tüzelt felé.
– Szakadár eb! – sziszegte, s ujjai megszorultak a jatagán csontmarkolatán, mely immár fonott bőrszíjon lógott a válláról. – Ha valamennyi sebesültünket beleszámolnám, én is kétszer enynyit jelenthetnék kán urunknak!
Baljós mosoly terült szét a mór széles arcán. Kihívó gesztussal hátravetette acélveretes hajfürtjeit; keze a láncövet megoldó csatra siklott.
A karavul guggoló helyzetben előremozdult, kettejük közé, mintha a kitörni készülő viszálynak akarná elejét venni; ám egyúttal a szemközt ülő kánhoz is közelebb került. Jobbját a talajhoz ejtette, a tűz takarásában apró csuklómozdulatot tett; combján ugráshoz feszültek az izmok.
Valami villant, szisszenve hasított a vörhenyfényes éjszakába. Forró vér fröccsent Rasid szakállára. Az ifjú kereit tántorogva kiegyenesedett, baljával a torka felé tapogatózott, majd gurgulázva hanyatt zuhant. Fegyverforgató kezéből a lángokba hullott a vadászkés, melyet köpenye bő ujjában rejtegetett.
A tűzrakás túloldalán Csaga magasodott rezzenetlen arccal. Mutató- és középső ujjával lesimította szablyájáról a vért.
– Két felderítőnk van – mondta egykedvűen.
– Roppant sajnálatos. – Özbek sóhajtva föltápászkodott, megkerülte az elhűlten bámuló Rasidot, és letérdelt a haláltusáját vívó karavul mellé. A dervis súlyos pillantása nyomon követte minden mozdulatát. – És hogy éppen egy ilyen derék fiú... – Kurta ujjai óvatosan körültapogatták a haldokló koponyáját.
– Nincs megnyitva a csontja, nagyuram. – Csaga visszalökte a fegyverét a hüvelyébe. – Szigorú parancsba adtad, hogy olyanokat nem vehetek be a baraungarba.
Az ifjú ködösülő tekintete a kánét kereste. Mérhetetlen szégyen sugárzott belőle; és fájdalom, szörnyű fájdalom, de nem a testé. Mondani akart valamit, ám hiába küszködött: az ajkáról szavak helyett már csak habos vér fakadt. Özbek megértőn elmosolyodott, s megsimogatta verítékben fürdő arcát.
– Megbocsátok, fiam. Híven szolgáltál.
Megkönnyebbülés derengett föl a karavul vonásain, még egy utolsó pillanatra. Aztán minden izma görcsbe rándult, nyúlós epe bukott ki a szája sarkán, és vége volt. Ahogy a feje félrebillent, üvegesedő szeme éppen Rasidra szegeződött; a hórihorgas ulema önkéntelenül megborzongott, s közelebb húzódott a lángok melegéhez.
Az öreg kán szuszogva fölegyenesedett, és leverte a port vezéri köntöse térdéről.
– Emlékszel az apjára, Csaga? – kérdezte.
– Aktadzsira? Tizenkét évig harcoltam együtt vele – bólintott a testőrparancsnok. – Balaszagunnál esett el, amikor a Deres Hordával csatáztunk; Urusz kán serleget csináltatott a koponyájából, pedig ő Dzsingisz ágyékából származott.
– És az a serleg valahogyan az Ödügenre került. – Özbek komoran csóválta a fejét; megszokott mosolya most cserben hagyta. – Ugye egyszülött fiú volt?
– Igen, nagyuram.
A kán gondolataiba merülve simogatta dús harcsabajszát. Komótos léptekkel visszaballagott ülőhelyéhez, a földre vackolt dísznyereghez. Odaérvén megtorpant előtte, de nem huppant le rá, csak komoly képpel méregette. Aztán hirtelen a testőrparancsnokához fordult.
– Szedd rendbe az embereket! – utasította selymesen lágy hangon. – Azonnal indulunk.
Rasid döbbenten rezzent össze; a mór szó nélkül felszedelőzködött, és eltűnt az éjszakában. Csaga széles járomcsontján megfeszült a bőr. Néhány pillanatra olyan látványt nyújtott, mint aki két malomkő között őrlődik.
– A nojonok fáradtak, nagyúr – bökte ki végül. – És sok a sebesültünk; itt hagyni őket a vadak prédájául...
– Aki meghal értem, csak a kötelességét teszi, épen vagy nyomorékon! – vágott a szavába Özbek keményen. Szemöldöke dühös ráncba szaladt, tekintete villámokat szórt; ám szinte azonnal úrrá lett az indulatán, vonásai kisimultak. – Különben sincsenek veszélyben. Őt mi érdekeljük, Csaga, a sebesültekkel nem törődik. És hogy megpróbált megöletni, az azt jelenti, hogy nagy bajban van, szorítja az idő. Ilyen alkalmat nem szalaszthatunk el.
– Akaratod szerint, vezérem. – A najan mélyen meghajolt, hogy szürke homloktincse szinte a lángokig bültott; majd kiegyenesedett, és rezzenetlenül ura szemébe nézett. – Ki tarthatná számon az összes őse sorsát? Magam ellen szólok, de azt tanácsolom, az egyiptomiakat rendeld a védelmedre. Az ő atyáik feje biztosan nincs az Ödügenen.
A kán azonban nemet intett.
– Rájuk más feladat vár. Találj ki valamit, Csaga fiam!
– Úgy lesz, nagyúr. – A parancsnok egy újabb meghajlással távozott.
Özbek a hórihorgas Rasidhoz fordult. Talán csak a tűz visszfénye tette, de pufók arcában mintha különös pír lángolt volna, hasonlatos ahhoz, ami sakkozás közben mutatkozott rajta olykor, ha ajkát csücsörítve mérlegelt egy kiváltképp kockázatosnak tetsző lépést.
– Ma becsülettel kiálltad a jaszak próbáját, tiszteletreméltó ulema, akár Allah erejéből, akár a magadéból – mondta. – Tisztem lettél gyalogból, ami nem csekélység; ám a döntő összecsapás még hátravan. Tudod, milyen stílusban játszok, ugye?
Rasid nagyot nyelt, ujjai még szorosabban fonódtak a jatagán markolata köré. Nem egészen értette, miről beszél a kán, sakkról-e vagy valóságról, netán a kettőnek valamely furcsa egyvelegéről, mely csupán az ő szerteágazó elméjében öltött alakot. Egy dolgot azonban megtanult az ulusszal töltött esztendők során: hogy ha sakkról kérdez, Özbek mindig őszinte választ követel.
– Feláldozod a tisztjeidet, fényességes nagyúr – felelte rekedten.
Az öreg kán kuncogni kezdett, szemzugából vidám ráncok szaladtak szét ívesen.
– Csak ha kénytelen vagyok, tiszteletreméltó Rasid. Csak ha kénytelen vagyok – bólogatott, s beletörődő gesztussal széttárta karját. – Akkor viszont gondolkodás nélkül; máskülönben hogyan győzhetnék?
A lángoszlop a pillanatnyi fellobbanás után sisteregve magába roskadt. Eleven parázs ropogott a két robusztus, csupasz talp alatt, ahogy az idegen varázsló kilépett a füstölgő üszökből, és szembefordult Mersant-nal.
Legalább két fejjel magasodott fölébe. Nem volt görnyeteg agg, mint az üreg falánál kuporgó vendéglátójuk, épp ellenkezőleg: szálas, megtermett férfiú, valóságos óriás, boltozatos mellkassal és öles cölöpkarokkal. Bő szárú bugyogót viselt, hófehér selyemből, mely ragyogóan tiszta maradt, egyetlen szemernyi hamu sem merészelt reátelepedni. Dereka köré széles, borvörös övet tekert, két végét elöl-hátul köténymódra hosszúra eresztette; balfelől irdatlan handzsár lógott rajta, a penge jó másfél tenyérnyi, a fokél meredeken felköszörülve. Ennyiből állott az egész öltözéke.
Bronzosan fénylő bőrén egyetlen szőrszál sem sarjadt, s ahogy oldalazva kilépett jobb felé, az izomkötegek oly olajozott összhangban feszültek-ernyedtek alatta, hogy egy antik atléta életre kelt szobrának vélhette volna bárki, ha mezítlen vállain nem éktelenkedik egy-egy rút, ráncos, barna kinövés, rákos szemölcshöz hasonló, de sokkalta nagyobb, jó ökölnyi. Tar koponyáján hátul derékig érő, sötét hajfürt lengett, a tövében gyűrűvel összefogatva. Duzzadt, érzéki ajkát keskenyre nyírt félszakáll keretezte; széles homloka, horgas sasorra valami nyers, elemi férfierőt sugárzott. Ép-egészen asszonyszíveket megdobogtató jelenség lett volna; ám az arca iszonyatos látványt nyújtott. A bal fele szörnyűségesen össze volt égve, a bőr vastag rétegben rászenesedett, akár egy koromfekete karneváli maszk, hosszában fölrepedezve. Ahol a szemének kellett volna lennie, ott ebben a holt kéregben ferde hasíték nyílt; s a hasíték mélyén a pokol kénköves lángja izzott.
Mersant nem mozdult álltó helyéből, de jeges-kék tekintete végig nyomon követte az idegent, ahogy levetkezi magáról tűzburkát, elhagyja a szállongó pernye gyűrűjét, s szembenéz vele a hínárzöld félhomályban. Könnyed, ruganyos léptekkel mozgott, teljes tudatában teste minden porcikájának, roppant termete dacára is kecsesen és elegánsan. Félelmetes erő lüktetett a taglejtéseiben, de nem a sziklatömbök lomha, darabos ereje, hanem az a fajta kitörni készülő feszültség, amely a zsákmányát cserkelő párduc izmaiban vibrál. Igazi ragadozó.
– Sárkány testvér délről érkezett – kuncogta Dzöl reszelősen. – Zandíq.
A hitehagyott pillái megrebbentek az ismerős arab szó hallatán. Félrehajtotta fejét, hogy hosszú haja a homlokába hullott.
– Perzsa vagy? – kérdezte az óriástól. – Tűzimádó?
Dahák megvetően elhúzta a szája szélét; bal felé, amitől az üszkös maszkon nedvesen vöröslő hasadékok nyíltak.
– Éppoly kevéssé imádom a tüzet, mint te a keresztet – horkantotta.
Mersant finom bólintással fogadta a választ, és a másik varázsló szétroncsolt arcára mutatott.
– Nagyon fájhat – jegyezte meg részvevőn.
– Fáj, de él. – A zandíq elmosolyodott. Durva mosoly volt, ívekbe tördelte a repedéseket a maszkon; némelyikből áttetsző, nyálkás nedv szivárgott. – A te karod nem fáj, de nem is él.
A hitehagyott vállat vont.
– A tudás ára, a beavatás bélyege. Mindnyájunknak meg kell tanulni együtt élni vele... amíg csak lehet.
– Amíg csak lehet... – helyeselt Dahák. Hangja forrón, mélyen és fenyegetőn robajlott, akár a föld alatt lüktető lávaár; de mesterien értett az árnyalásához, tetszése szerint csempészte bele a legkülönfélébb ízeket és indulatokat. Elgondolkodva megsimította szakállát – jobbfelől selymesen és feketén nőtt, csak túloldalt fajzott szálkás bozonttá –, majd a porban heverő maumet-ra bökött. – Azon keresztül kaptad az üzenetet? Én bölcsebbnek véltem elpusztítani. Rögtön utána.
– Én bölcsebbnek véltem megőrizni – mondta Mersant, s a csizmája orrával megpöccintette a fejet, mely odébb gurult, egészen a fal tövébe. – Ha megengeded, eltakarítom az útból, nehogy baja essék. Bizonyos fokú tiszteletet érzek iránta.
A perzsa óriás bömbölve felröhögött.
– Vigyázni fogok rá, sötét testvér, megígérem! Ha végeztünk, úgyis hasznát veszem majd...
És gúnyosan hahotázott tovább, szörnyű fejét hátra-hátravetve, hogy minden izma rengett belé, s a fekete hajfürt ostorszíj gyanánt csapkodott mögötte a levegőben.
Mersant kihasználta az alkalmat, hogy még egyszer végigmérje, tetőtől talpig. Egy ilyen félelmetes izomkolosszust az ember hajlamos első ránézésre otromba, erőszakos tuskónak elkönyvelni, merőben ösztönösen, pusztán a külseje alapján. Ha kolosszusunk okos, ezt könnyen a maga javára fordíthatja. Csupán rá kell játszania a dologra, úgy tennie, mintha valóban mindig az indulatai vezetnék; így hamar elaltatja a vetélytársak éberségét, s akkor csaphat le rájuk, amikor a legkevésbé számítanak rá...
Meglátjuk.
Türelmesen kivárta, míg a harsogó gúnykacaj elcsitul; aztán gyors csuklómozdulatot tett, néhány halk szót mormolva hozzá. Hideg szél támadt a semmiből, süvítve örvénylette körül nyúlánk alakját. Köpenye vad hullámokat vetett; szétzilált hajában sötét glória gyúlt, ahogy jobbját kinyújtott mutatóujjal előreszegezte.
– Sárkány testvér! – rivallt a zandíqra borotvaélesen. – Nincs mit bevégezni, ha el se kezdtük!
Dahák elégedett vigyorral vállához emelte mindkét kezét. Ahogy könnyedén behajlította ujjait, mindegyiknek a hegyén egy-egy sárga lángnyelv lobbant, s nyomban két tüzes golyóbissá olvadtak össze, melyek szikrát-füstöt okádva forogtak vaskos tenyerében. Izmai megfeszültek, mintha súlyt lökni készülődne; Mersant sietve igazított egy keveset a védelmén.
Fölösleges óvatosságnak bizonyult. Az óriás egy végtelenbe nyúló szívdobbanásig kivárt a támadással; aztán mindkét karját leeresztette, a tűzgömbök sisteregve kialudtak. Nehezen értelmezhető pillantást vetett a hitehagyottra, melyben sokféle érzés látszott egybevegyülni, némelyik tán még őszinte is; majd elfordult tőle, az agg pusztai mágushoz, ki dobjait és koponyaserlegeit rendezgette hínárszín fénygubójában, és dörgő hangon megszólította.
– Amíg a hajlékában időzik, a vendég a házigazda oltalmát élvezi. Ez a törvény. Egyikünk sem kíván a jogaidba gázolni, vén testvér. Nem küzdhetünk meg, amíg föl nem oldasz minket.
Dzöl fölsandított rá munkálkodásából, mintha mindeddig teljesen hidegen hagyta volna, hogy két idegen varázsló készül összecsapni az orra előtt.
– Nem szívesen teszem – morogta savanyúan. – Azt hittem, útban idefelé eldöntitek a dolgot, és egyikőtök Erlig kebelére küldi a másikat. Erre ti nem bírtatok egymással. Most az én otthonomat akarjátok romba dönteni, ostoba civakodásra fecsérelve az erőtöket, miközben a kán serege percről percre közelebb nyomul.
Mersant az ujjával fekvő kettőshurkot írt a levegőbe; a rajzolat egy pilanatra ezüstös fénnyel fölvillant, beszippantotta a körülötte kavargó légörvényt, és nyomtalanul elenyészett.
– Ha nem vonod vissza a védelmet, nem kezdünk viszályt – mondta halk, de csontig metsző hangon. – Aki elsőnek lépne, megsértené a vendégjogot, és téged is maga ellen fordítana.
A zandíq nem szólt semmit, csak rábólintott, kurtán és határozottan.
Dzöl egyikükről a másikra nézett, s ezt többször megismételte, egyre sebesebben kapkodva ide-oda pillantását, miközben fogatlan szája széles vigyorra húzódott: groteszk, vén gnóm a hínárzöld dicsfényben.
– Szóval nemcsak egyforma erősek vagytok, hanem egyforma ravaszak is... – göcörészte. – Legyetek egy kis türelemmel, testvérek!
Matatni kezdett a koponyaserlegek között, s végül előhúzott egyet, amely régibbnek tűnt a többinél: a katáji zománc itt-ott lepattogzott a pereméről, az ezüstfoglalat a hajlatok körül megfeketedett. Színpadias gesztussal a magasba emelte, és meglóbálta előttük.
– Özbek kán okos ember. Nem vágatott szellemösvényt a koponyájába; és a kísérői között sem tűr meg ilyeneket – károgta érdesen. – Az atyákra viszont nem terjedt ki a figyelme. És ez nagy hiba.
Az ölébe igazította a fehér dobot, bal kezébe kapta a hozzá való ütőt, és lassú, szinkópás ütemet vert ki rajta; közben lehunyta a szemét, s rekedtes dúdolásba fogott. A serleget boszorkányos ügyességgel forgatta csúzos ujjai között, hol közelebb húzta, hogy beleköpjön, hol messzire nyújtotta, hogy a zöld fény füstszerű árnyékokat kavarintson benne. A dobolás és a dallamtalan énekszó egybefonódott, kontrapunktot szolgáltattak egymásnak; ahol az egyik egy pillanatra elhallgatott, ott a másik vette át tőle a ritmust, egyre gyorsulva, egyre pörgőbben, lüktetőbben. A koponyakehely öble lassan megtelt valami örvénylő feketeséggel, félfolyékonyan gőzölgő szellemköddel, mely nyúlványokat eregetve kóstolgatta a barlangüreg dohos bűzét, akár egy páraneművé bűvölt polipfő, mígnem hirtelen...
...reccsenés...
...undok foszlányokra szakadva fröcskölt szerteszét, magával rántva az ezer darabra tört serleg szilánkjait.
– Erlig sújtsa pokolra! – Az öreg tatár eltorzult képpel görnyedt vérző jobbja fölé.
A két vendég összenézett: fakókék jég sistergett az ömlő láva izzásában. Aztán egyszerre pillantottak vissza házigazdájukra.
– Özbek kán valóban okos ember – szólt Mersant nyugodtan. – Te viszont, vén testvér, az időt húzod csupán.
– Ha a kán ideér, és egy helyett három mágust talál – morajlotta zordan Dahák –, nem fog különbséget tenni köztük.
– Mi pedig kénytelenek leszünk megvívni a te csatádat – fejezte be a hitehagyott. – Mindketten, szövetség nélkül, a magunk védelmében.
Dzöl kivillantotta rájuk fogatlan ínyét, de nem felelt. Sziszegve rákoppintott az ölyvkarmos dobjára, majd reszelős rikoltást hallatott, sérült kezét a magasba vetve. A hínárzöld fény vakítóan felvilágolt; az aggastyán vére szétfutott a levegőben, s mire leeresztette karját, a szilánkok hasította sebeknek nyomuk sem maradt.
A másik két varázsló tekintete ismét találkozott.
– A dolgunkat kinn a pusztában is elintézhetjük, nemde, sötét testvér? – horkantotta az óriás termetű perzsa. – Jó messzire ettől a sírmezőtől meg a kántól.
– És a győztes visszatér az Ödügenhez – biccentett egyetértőn Mersant. – Kérdés persze, várja-e majd valaki.
A vén tatár nagyot harákolt, és lucskosat köpött az üreg kiszáradt porába. Aztán gondosan nekilátott elrendezni maga körül a dobokat meg a kupákat, hogy mindegyik a keze ügyébe essen, ha el akarja érni.
– Értékelem az érveitek súlyát, testvérek – recsegte gúnytól érdes hangon. – Nem kívánok élni a házigazda jogával; mostantól egyikőtök sem áll a védelmem alatt. Döntsétek el, kivel fogadjak szövetséget; én addig igyekszem föltartani a kánt. Remélem – vágott feléjük szúrós pillantásával –, nem váratjátok sokáig Erliget!
– Avagy Ahrimánt... – mordult föl öblösen a zandíq; ahogy kihívón széttárta öles karját, válldaganatain undok rángás vonaglott végig, s ferde szeme pokoli lánggal szikrázott fel a ronccsá égett arcban, kénköves füstcsóvát lobbantva maga elé.
– Avagy a Sátánt... – suttogta halkan Mersant; ahogy felemelt kézzel lábához bocsátotta köpenyét, sötétség áradt szét a tekintetében, s nyirkos homályfátylak szökkentek táncba körülötte, testetlen sóhajokkal lehelve tele a barlangüreget.
A vén Dzöl rozsdásan csikorgó kacagása mindkettejük hangját túlharsogta.
– Lelkemre, ami nincs! Mivégre ez a talmi játék a szavakkal, testvérek? Mit bódítjuk egymást üresen kongó nevekkel? Erlig, Ahrimán, a Sátán... hiszen mi magunk vagyunk azok!
Az alaposan megfogyatkozott menet óvatos iramban vonult a pusztai éjszakában. Középütt a kán lovagolt az arany hadijelvénnyel, a személyes biztonságát vigyázó harcosok gyűrűjében. Körülöttük az ulemák haladtak, javarészt gyalogszerrel, de már korántsem oly rendezetlen tömegként, mint az elmúlt napon. Siralmasan kevesen tudtak uruk mellett maradni a pokoli ütközet után, az eredeti létszám alig egyötöde; a többieket magához szólította Allah, vagy testben-lélekben képtelenné váltak az út folytatására. Akik viszont kitartottak, azokat – akárcsak a hórihorgas Rasidot – keményre edzették az átélt szörnyűségek, s bár lábuk meg-megbicsaklott a kimerültségtől, összeszorított fogakkal őrizték az alakzatot, s tőlük telhetőleg ügyeltek a kísérő nojonok fáklyajelzéseire.
A sereg egyetlen hadoszlopban állt fel; Csagának nem maradt elég embere a biztosító osztagok kikülönítéséhez. Ez komoly kockázatot jelentett, kivált így éjszaka, amit az iram mérséklésével igyekeztek csökkenteni. Minden lovat magukkal hoztak, amelyik épségben átvészelte a farkascsatát; a sebesültek, akiket a magaslati harcállás romjainak védelmében hagytak hátra, úgysem sok hasznukat vennék. A hold csak kurta percekre dugta elő az arcát a sűrű szövésű felhőlepel alól, ezért kénytelenek voltak fáklyavilágnál vonulni, ami feszültté és idegessé tette a nojonokat. A fény mérföldekre hirdette hollétüket a dimbes-dombos pusztán; elvakította a szemüket, ha kifelé fürkésztek a sötétségbe; az ellenfél pedig, amelyik alkonyatkor rájuk támadott, igen jól elboldogul nélküle.
Végül négy felderítővel indultak el, mert éjfélig még kettőnek sikerült átverekednie magát a dombtetőhöz. Ezek váltott lovakon, fáklya nélkül járőröztek a hadoszlop körül, s amennyire tehették, iparkodtak biztosítani az útját. Fáradságukat – akárcsak a többi nojon – kumisszal orvosolták; akkora adagokat eresztettek le a gégéjükön, hogy attól bárki más nyomban holtrészegen fordult volna le a nyeregből, ők viszont csak böfögtek egyet-kettőt, beletörölték a szájukat a kabátujjukba, majd újult erővel rúgtattak el az éjszakában.
Állták a sarat; de nagyon kevesen voltak. Özbek némi mérlegelés után a macskalátású dervist is ki akarta küldeni velük, ezzel azonban elkésett. Az egyiptomi túlélte ugyan az ütközetet, és konokul velük tartott – ám a ritka adománytól, melyre sok esztendős keserves munkával tett szert, örökre megfosztotta egy rikoltva lecsapó sólyom. Véres gyolcskötéssel a szemén botladozott a menetben, a bot végét markolva, melyet előtte gyalogló társa nyújtott hátra neki. A nojonok, elámulva kissé e csökönyös elszántságon, kumisszal kínálták, ő azonban bőszen visszautasította, szörnyű átkokat szórva fejükre a maga érthetetlen nyelvén, amiért a Korán tilalmazta italra csábítanák.
Özbek kán ezt nem egészen értette. Annak idején, amikor a frissen hódoltatott ázeri területekről Szarájba hozatta az első törvénymagyarázó bölcseket, alaposan utánaérdeklődött ennek a tilalomnak, s ők biztosították róla, hogy kizárólag a szőlőből erjesztett italokra vonatkozik. Így is elég nagy ostobaságnak tűnt, de annyiban hagyta, hisz jobb a békesség; az Arany Horda krími tartományai termeltek ugyan némi bort, ám a tatárok ritkán itták, nem találták elég erősnek. A kumisz ellen viszont semmi kifogás nem merülhet föl, az kancatejből készül.
Igaz, az egyiptomi valami más felekezethez tartozik, nem úgy ismeri Mohamed tanításait, mint az ázeriek. Az ő törvényei bizonyára szigorúbbak. Derék fickó, hogy vakon is tovább akar harcolni istenéért és uráért, bár egyesek talán túl makacsnak mondanák; de hogy visszautasítsa a jó kumiszt, ami enyhítené a kínjait és fölhevítené a kihűlt vért az ereiben... hát ez bizony korlátolt elmére vall.
Nyirkos, hideg széllökés suhintott végig a meneten, szétzilálva az imbolygó fáklyalángokat és reszketést lopva a magasra tartott kopjacsúcsokba. Utat lelt a szunyókálva poroszkáló kán prémes bekecse alá is, megdidergette fáradt tagjait, hűs csókot lehelt a nyaka hátuljába. Özbek fölriadt mélázásából, és horkantva kinyitotta a szemét. A szél tovalibbent, de emlékül valami sajgó-szúró nyilallást hagyott a térdében és a derekában, amely csak nem akart tágítani, hasztalan fészkelődött a nyeregben ide-oda. Hiába, no: öregszik.
– Valami baj van, nemes kán? – súgta oda neki az egyik mellette lovagló nojon, s fekete szeme éberen körbevillant; lopva, félig leeresztett szemhéjak alól, akár a gyanakvó fülesbagolyé.
Csagával együtt hatan kísérték, szellősre nyitott körben, fél kopjahossznyira. Nem a külső ellenséget figyelték – ez a kívül vonuló harcosokra hárult –, hanem egymást. A testőrparancsnok szigorúan meghagyta, hogy ha bármelyikük gyanús mozdulatot tenne vagy felszólítás nélkül közelebb húzódna a kánhoz, tüstént végezzenek vele, saját magát sem kivéve.
– Semmi, fiam. Csak megborzongtam kicsit ebben a hidegben – mosolyodott el Özbek. Körülnézett, és magához intette a jelvényhordozóját; előbb azonban jelzett a többieknek, hogy minden rendben, nincs veszély.
Csaga zord képpel sorolt be mellé. Tekintete úgy villogott az ellenző árnyékában, akár köles-vágó kasza a fenőkő alatt.
– Tisztelettel, nagyuram, de botorságot követsz el, amikor ilyen közel bocsátasz magadhoz! – sziszegte fojtottan, hogy senki más ne értse. – Nem ismerhetem mindegyik ősöm végzetét!
– Aminthogy én sem; így hát vállalom a kockázatot. – A kán derűs mosollyal végigsimított harcsabajszán. – Mondd, Csaga, mit hallottál a szélben?
– Sólymok szárnyalnak benne, messze magasan – felelte komoran a najman. – Nem tágítanak. Itt ólálkodnak körülöttünk.
– Tudom.
Egy karavul érkezett a hadoszlop éle felől; páncélja eresztékeiből minden lovagló mozdulatára kis porfelhők szállongtak a fáklyafényben. Az ulemák utat nyitottak neki; a testőrök ugratásnyi távolra engedték, aztán keresztezték előtte a kopjáikat. A felderítő valami szürke, hosszúkás, megtépázottnak tűnő csomagot akasztott le a nyerge kápájáról, és meglengette ura felé.
– Nézd, vezérem! Már megint! Rengeteget találtunk.
Özbek kurta biccentéssel adta meg az engedélyt. A karavul Csaga kinyújtott markába lódította a csomagot, majd elfordította lovát, és hátraügetett vele az ulemák sorain keresztül, hogy pihentre cserélje.
A testőrparancsnok megforgatta páncélkesztyűs kezében a küldeményt, és odamutatta gazdájának. Egy döglött ölyv volt az, fénytelenre kopott tollakkal, szinte teljesen kiszáradva. Mintha szomjan pusztult volna; semmiféle külső sérülés nem látszott rajta.
– Nemcsak a mi nyilainktól hullanak – dünynyögte.
Röviddel azután, hogy elhagyták a dombtetőt, temérdek ürgetetemen kellett átgázolniuk. Százával hevertek a pusztán, nem a lyukaikban, ahol lenniük kellett volna, hanem a fűben, a szabad ég alatt. Rajtuk sem találtak sebet: parányi orruk ráncosra aszott, minden izmuk görcsbe rándult, nyelvük pergamenszárazan zörgött kis rágcsálófogaik alatt. Pedig az ürgék ritkán vesznek szomjan; és sok százan egyazon percben soha.
Csaga utálkozva elhajította a döglött madarat; a test száraz ropogással mállott szét az egyik testőr lovának patája alatt.
– Természet ellen való, amit művel velük! – morogta sötéten. – Étlen-szomjan, inuk szakadtáig hajszolja a nyomorultakat, hunyásnyi pihenőt sem enged nekik, míg ki nem szenvednek a fegyvereink hegyén, vagy fel nem fordulnak maguktól! Az Örökkévaló Égre, nagyuram – pillantott izzó szemekkel a kánra –, ma este sok jó legényemet nyomorították meg ezek a vadak; én mégis szánom őket!
Özbek az idejét sem tudta már, mikor hallott utoljára ilyen bő lére eresztett szónoklatot a testőrparancsnokától. A mosolyba, amellyel fogadta, mégsem vegyült semmi csodálkozás.
– Igazad van, Csaga. De ez – bökött hátra a válla fölött, amerre a széttiport tetem elmaradt mögöttük –, ez valami más.
– Uram?
– Csak azért, mert nem látod szemtől szembe, még nem kell azt hinned, hogy semmi kárt nem tudtunk okozni neki – folytatta az öreg kán, magyarázó mozdulatokat téve a kezével. – Ami a szolgáival történik, az bizonyos mértékig visszahat rá. Túl sokat vágtunk le belőlük, semhogy őmaga sértetlen maradhatott volna. Megcsapoltuk az életét, a vajákos kötésein keresztül; és hogy visszanyerje, amit elveszített, a saját alantasait kénytelen kiszipolyozni.
A najman széles képe még jobban elborult.
– Ez undorító, nagyuram!
– Lehet; de hasznunkra válik – vont vállat Özbek. – Engem sokkal inkább aggaszt egy másik dolog. Nem értem, miért nem öli meg a karavulokat.
Csaga zavartan pislogott néhányat; aztán a szemöldöke gyanakodva összeszaladt.
– Annyi jószágát nem koncolhattuk fel, hogy négy magányos lovasra ne jutna elegendő – mondta lassan. – Pedig ha elkapná őket, vak és süket hernyót csinálna belőlünk. Ha mégsem teszi...
– ...az azt jelenti, hogy fölösleges fáradságnak véli – fejezte be helyette a kán. – Vagyis még tartogat nekünk valamit a tarsolyában. Valami komolyat. – Álmos intéssel tudomásul adta, hogy a beszélgetés befejeződött. – Gondolkodj el ezen, Csaga fiam!
A parancsnok visszagyűrte a sisakbélés alá kitüremlő homloktincsét, némán meghajolt, és kihúzódott a körláncba, a testőrök közé. Komor hallgatásba merülve lovagolt tovább. Özbek sóhajtva előrébb fészkelte magát a nyeregben, és lehunyta a szemét.
Legközelebb jó fertályóra múlva nyitotta ki, amikor egy másik karavul érkezett vágtatva észak felől, s már messziről vad karlengetéssel jelezte, hogy fontos hírt hozott. Az ulemák sietve utat engedtek neki.
– Egy idegen ulusz vonul szemközt velünk, vezérem! – zihálta tikkadtan a testőrök keresztbe tett kopjái előtt.
– Idegen ulusz? – vonta fel a szemöldökét Özbek. A Desti Kipcsak az Arany Hordához tartozott, amelynek szállásterületén ő volt a kán: korlátlan úr és parancsoló. Bármilyen idegen haderő felbukkanása vérlázító kihívást jelentett a hatalma ellen. – És miféle?
– Nagyon furcsa... – A felderítő szemlátomást elbizonytalanodott. – Sokféle jelvényt lenget; nem ismertem fel őket. Lassan közelít, szinte vánszorogva, szakadozott rendben. És világít.
– Az jó – horkant fel Csaga. – Lesz időnk lest vetni, és a fáklyáikra célzunk.
A felderítő zavartan nyelt egyet. Porlepte arcára hosszanti barázdákat szántott a homlokáról lecsurgó veríték.
– Nem... nincsenek fáklyáik, parancsnok. Maguk a lovasok fénylenek. Méregzölden.
A testőrök szótlanul összenéztek. Özbek sóhajtva megdörzsölte a szeme sarkát; gyulladt pírban égett, kikezdte a szeszélyes éjszakai szél.
– Állítsd meg a csapatot, Csaga! – Ahogy az aranydíszes hadijelvény a magasba emelkedett, a körön kívülről magához intette Rasidot és a mór dervist, majd a karavulhoz fordult. – Igyál egy kis kumiszt, fiam; aztán vezess minket valami helyre, ahonnan jó kilátás nyílik rájuk!
Hatszáz szívdobbanással később egy kiszáradt magaslat csúcsán lapultak a sziklák között; a lovakat az emelkedő tövében hagyták, az egyik testőrző nojon gondjaira bízva. A kipirult arcúfelderítő észak-északnyugatra mutatott, inkább csak tisztelettudó gesztussal, mint eligazításként. A látványt ideföntről aligha lehetett volna eltéveszteni.
– Farkasfej... bölényszarvak... az meg mintha hajfüzér lenne... – dörmögte egy öreg nojon résnyire húzott szemmel. – Kik ezek?
Az idegen sereg épp egy tölcsérként kiszélesedő nyiladékon kelt át két dombhát között. Nem állítottak oldalvédeket, rendezetlen csődületben tódultak előre; azazhogy inkább araszoltak, téveteg erőlködéssel, akár a mézbe ragadt pók. Noha nem hágtak föl a gerincekre, mégis jól lehetett látni őket, mert foszladozó, hínárzöld derengést árasztottak, ahogy némely kikorhadt fatörzs a lápvidéken. Ilyen távolról nézve egybefüggő, nyúlós lepelként terült szét rajtuk, mely bizonytalan foltokká mosta össze az egyes alakokat, csak néhány hadijelvény magasodott ki belőle. Semmiféle hadrendet nem tartottak, s a mozgásukban, ahogy előrenyomultak, volt valami különös szögletesség, egyszerre esetlen és nyugtalanító.
– Tán félezer – taksálta meg a számukat egy másik nojon. – Keshedt vén gebéken. Ha közelebb érnek, mind meg tudom számolni a bordáikat!
A többiek fojtott derültséggel fogadták a tréfáját, csak a sötét bőrű mór kapta föl a fejét, s vetett rá igen furcsa pillantást. A hórihorgas Rasid sem csatlakozott a kuncogáshoz; izzadva, tágra nyílt szemmel meredt az odalent vonulókra, szakállas ajka néma imádságot mormolt.
– Csürhe népség, nem tudnak semmi fegyelmet! – sziszegte megvetően egy harmadik tatár, majd fintorogva beleszimatolt a szoros felől kélő fuvallatba. – És hogy bűzlenek! Akár az avas vaj a bödön alján!
Özbek kán homlokát ráncolva, szótlanul figyelte a rejtélyes uluszt. Fegyveresek, semmi kétség: a hínárzöld ködpára alól itt-ott kivillant a fém – de valahogy túl tompán, túl betegesen, nem az egészséges acél tiszta, romlatlan fényével. És ez az ordító taktikai hanyagság, ahogyan hadba indulnak – vajon mi rejlik mögötte? Tudatlanság? Önbizalom? Vagy valami egészen más?
Azoknak a hideg közönye, akiknek már nincs mit veszíteniük?
Megigazította aranyozott sisakját, és a jobbján hasaló Csagára nézett. A testőrparancsnok tüstént elértette a néma kérdést, a válaszadással azonban nem sietett. Hosszan szemlélte a kísérteties sereg átkelését, ahogy lassan szétbontakoznak az innenső lapályon; csak feküdt, süketen a többi nojon fojtott pusmogására, a homlokát ráncolta, és mérlegelt.
– Ha én lennék a vezér – mondta végül –, a következő völgytorokban állítanám fel az embereimet. A domboldalt megraknám lóról szállt íjászokkal, fáklya nélkül. Az ulemák köveket gurítanának; a nyargalók pedig széthúznák az ellenséget a lejtőn, ha áttör a túlerő. – Cserzett markával végigsimított a hadijelvény tartórúdján, amit gondosan elfektetett maga mellett, majd rövid tűnődés után hozzátette: – De úgy hiszem, ma nagy szerencsénk, hogy nem én vagyok a vezér.
Az öreg kán hátat fordított a hínárzöld ulusznak. A sziklák takarásában ülő helyzetbe emelkedett, és körülhordozta tekintetét vitézein.
– Ezek az ősök ősei – szólt halkan, higgadtan. – Levonultak az Ödügenről, hogy megvédelmezzék.
Jeges csend fogadta bejelentését.
– Nem tudom, árthat-é nekik a halandó acél – folytatta, sorra mindenkinek a szemébe nézve –, de így vagy úgy, nem feszíthetünk rájuk íjat. Az gyalázat volna: hiszen atyáink ők és véreink. A gyökér, amellyel múltunkba kapaszkodunk; az árnyék, amelytől soha nem szakadhatunk el. Az ő porladó csontjaikból lett a föld, ami táplál minket, ahogyan a mi csontjaink az utódainkat fogják táplálni majd. Ha le is győznénk őket, önmagunkat pusztítanánk el vele.
Szünetet tartott, nem hozzászólásra várva, csak időt hagyván a szavainak, hogy minél mélyebbre süllyedjenek.
– Ezt a csatát – mondta végül mosolyogva –, azoknak kell megvívni, akik nem a puszta gyermekei.
Az izzó szemű mór habozás nélkül fejet hajtott előtte, kurtán és lendületesen, hogy a hajába font acélsulymok csengve pendültek össze a sziklakövön.
A hórihorgas Rasid kezét a szívére tette, s bár arca megfakult és halántékán veríték gyöngyözött, a hangja nem csuklott el, mikor elsuttogta Allah nevét.
A perzsa kolosszus Mersantra vicsorított. Ajka ujjnyi hosszan gyűrődött hátra az ínyéről: állkapcsából fűrészes ragadozófogak meredtek elő, alul-felül egy-egy borotvaéles, ívben hajló agyarpárral. Tágra nyílt orrlyuka egészen felhúzódott az arcára; ahogy lassan kieresztette a levegőt, a reszkető cimpák alól vékony füstpászmák szivárogtak.
A hitehagyott magasra emelt kezében megjelent az éjfekete ostor, s makrancos vonaglással csapkodott fel-alá, mintha a marka szorítása ellen berzenkedne. Hangot ezúttal sem adott, s árnyékot sem vetett a kísérteties derengésben; amerre elsuhant, ott érezhetően lehűlt a levegő.
Dzöl dobolni kezdett, egészen másképp, mint az előbb. Most pattogós, vérpezsdítő ritmust vert, kissé hasonlatosat a kantonokban dívó indulókhoz, ám valahogy komorabb felhangokkal.
A vezérszólamot a fekete dob vitte, a kiegészítőt a fehér, és a többiek is bele-beleszóltak olykor, a nagy mennydörgőt kivéve; neki, úgy látszik, nem jutott szerep ebben a műben. A hínárzöld fény élénk lüktetéssel követte az ütemet, a pergőbb részeknél az egész barlangüreget szédítő vibrálásba vonva.
– A kánnal csatázik. – Dahák egy bestiális ásítással összecsattintotta fogsorát. Az imént jól látszott, hogy hasított nyelve van; mégis embermódra beszélt, nem torzult el tőle a hangja. – Tetszetős aláfestés a mi kis párbajunkhoz, nem találod?
– Vagy a mi párbajunk az ő kis csatájához – felelte Mersant egykedvűen; s mert a fölös szószaporítást sosem szenvedhette, támadott. Előbb a háta mögé cserdített a fegyverével, hogy lendületet gyűjtsön; csak onnan kanyarította tovább széles ívben a vetélytárs felé.
Mintha egy nesztelen, éjsötét óriáskígyó csapott volna keresztül a dohos barlangtermen, szemmel követhetetlen sebességgel. Hosszú barázdát nyesett a földbe azon a helyen, ahonnan a zandíq könnyedén félrelépett. Porfelleg szállt fel, csillogó hókristályokkal elegyesen; a talajt pókhálóként szerteágazó jéghártya futotta be.
A becsapódás hevességét a legcsekélyebb zaj sem jelezte, az ostor azonban kerge hurkokba tekeredve, irányíthatatlanul pattant a magasba. Mersant megpróbálta az átellenes köríven hátrakanyarítani, de a visszarúgás olyan erős hullámban érkezett, hogy kis híján kitörte a csuklóját.
Míg ő a fegyver megfékezésével vesződött, Dahák a bal markába lehelt. Aprócska tárgy jelent meg a tenyerében, méretre és formára galambtojáshoz hasonlatos – csak épp mintha cseppfolyós tűzből lenne, narancsvörösen izzott és fortyogott. Felpöckölte a levegőbe, másfél lábbal a feje fölé, ahol lebegve megállapodott, és lassú forgásba kezdett a tengáye körül.
Mersant közben behúzta az ostort, ám egyelőre nem sietett a következő csapással; hagyta, hadd hányja a kacskaringókat a saját kedve szerint. Kényes jószág volt, szőrmentén kellett bánni vele – az előbb majdnem kiejtette a kezéből, és ezt nem szívesen kockáztatta volna újra. Így hát várakozó pózba helyezkedett, látszatra hanyagul, valójában ugrásra készen; hallgatta Dzöl dobolását, s figyelte ellenfelét, aki a maga részéről szintén nem mutatott különösebb hajlandóságot a támadásra. Karba font kézzel állt, feje fölött a lustán forgó tűzgolyóbissal, s időnként ásítva kivillantotta félelmetes fogsorát.
Teltek a percek. A barlangüreg levegője fülledtté vált, megsűrűsödött, új ízekkel dúsult. Mersant körül bódító pézsmaillat terjengett; a túloldalon fojtó, kénkövés bűz. A két szempár éberen követte egymás minden rezdülését – a kitörni készülő vulkán mustrálhatja így a jégveréssel vemhes viharfelleget. Az öreg Dzöl nem vett róluk tudomást, verítékes révületben csapkodta dobjait, hol göcsörtös kezével, hol a fürgén cserélgetett ütőkkel.
Végül Dahák törte meg a delejes mozdulatlanságot. Lassan kivonta jobbját a hóna alól, s a lebegő tűzgolyóra mutatott.
– Láttál már ilyet, sötét testvér? – kérdezte. – Főnixtojás.
Alig mondta ki, és a gömböcske felrobbant. Lángnyelvek csaptak szét a szélrózsa minden irányába; vakító fényár űzte el a hínárzöld félhomályt. Emésztően forró lökéshullám söpört végig a barlangüregen, beomlasztva az egyik oldalfalát és a mennyezet jó részét. Száraz rögök lavinája zúdult a három varázslóra: évszázados morzsák az enyészet kimeríthetetlen lakomaasztaláról, csonkává és felismerhetetlenné aszalódva. A trófeateremre nyíló hasadék átszakadt, s a kidőlt lándzsák hegyéről egymás hegyén-hátán gurultak át a lékelt koponyák.
A viadal kezdetén felvont titkos védművei megóvták a hitehagyottat a komolyabb sérüléstől, a terembe tóduló omladék azonban csaknem Dzöl odújáig sodorta. A ráncos képű aggastyán lankadatlanul dobolt tovább a sűrű porfellegben, mintha mi sem történt volna. Ahogy köhögve, fejét rázva feltápászkodott, Mersant fölfigyelt rá, hogy a koponyaserlegek közül kettő színültig van, az egyik fekete, a másik vörös folyadékkal. Érdekes; de most nincs idő ezzel foglalkozni.
A barlangüreg túloldalán egy tűzpiros madár körvonalai bontakoztak ki a lassan ülepedő porfátylak mögül. Épp szárnyra kapni készült; a szeme mélyvörösen ragyogott, akár a parázsra vetett rubinkő, fején bíbor tollkoronát viselt. Leginkább még kígyászsasra hasonlított, de nagyobb volt, legalább ötször akkora. És persze olyan kígyászsast sem kotlottak még ezen a világon, amelynek merő eleven lángból lenne az összes porcikája, a csőrétől a farktolla hegyéig.
A madár heves csapkodással a magasba lendült, sistergő parazsat hullajtva szárnyáról. Rubinszeme megakadt a hitehagyotton, és éles, idegtépő vijjogást hallatott. Meredek ívben befordult, hogy közelebb férkőzhessen hozzá a szűk légtérben; tűzkarmait ádázul kimeresztette.
Mersant kinyújtotta a fekete ostort, mely baljós némasággal kígyózott a kezében. Főnix vagy sem, elbánik vele; bízott a hatalmában. Csakhogy..
Tekintete a barlang épen maradt szegletébe villant, amit a madár eltakart előle kiterjesztett szárnyával, míg a levegőbe nem emelkedett. Igen: ott állt Dahák, karját a mellén összefonva, torz képén fölényes sárkánymosollyal. És a feje fölött egy narancsvörös tűzgolyóbis lebegett, lassú forgásban; megszólalásig hű mása annak a tojásnak, amiből...
A legendák poraiból megéledő főnixe, mely halotti máglyáján elhamvadva új életre kél...
A szikrázó szemekkel közeledő lángmadárra nézett, majd vissza a ronccsá perzselt, gúnyosan vigyorgó arcra. Van értelme olyan ellenféllel küzdeni, aki újult erővel támad föl minden vereség után? Nincs, hacsak meg nem szakítja ezt az ördögi körforgást. És az ostor csapása elér a barlang túlsó zugáig, akár a zandíqot veszi célba, akár a tojást...
Beharapta ajkát, és a madár felé cserdített. Ahogy a fekete szíj a testére tekeredett, a főnix felüvöltött dühében és fájdalmában; öblös hangja cseppet sem hasonlított az iménti vijjogásra. A bűbájos álca úgy hámlott le róla, akár vedlő kígyóról az elnyűtt bőr, s előtűntek alóla valódi körvonalai. Egy pillanatig még küszködve próbálta megtartani magát a levegőben; aztán a hitehagyott finoman rántott egyet az ostor nyelén, s ő hanyatt-homlok bucskázott alá odafentről. Amikor puffanva földet ért, az ál-Dahák délibábja halk szisszenéssel semmivé foszlott, a forgó tűzgolyóval együtt; az igazi pedig zihálva hevert Mersant lábánál, s mindkét markával vadul rángatta a mellkasára fonódó ostorszíjat.
Vendégei háta mögött a vén Dzöl fél kézre váltott a dobolásban, oly fergetegesen felpörgetve az iramot, hogy sem a szólamok egymásutánjában, sem a méregzöld fény lüktetésében nem okozott fennakadást. Szabad baljával az egyik koponyaserlegért nyúlt, s fenékig ürítette öbléből a vörös folyadékot. Aztán visszarakta a többihez, és megintcsak olyan ügyesen tért át kétkezes játékra, hogy egyetlen ütem sem szólt rosszkor vagy hamisan.
A hitehagyott elismerően odabiccentett a foglyának.
– Jó terv volt, és majdnem bevált – mondta. – Ezzel a főnixmesével a hasonmásodra tereled a figyelmemet; közben a madár képében odaröppensz hozzám. Közelharcban semmi esélyem ellened.
A zandíq nem vesztegette válaszra a lélegzetét. Rekedten hörögve próbálta leszaggatni magáról az ostorszíjat, ami egy ekkora izomkolosszus számára nem tűnt túl nehéz feladatnak; mégsem boldogult vele, sőt, rohamosan lankadni látszott. Egész testét hideg veríték verte ki, a duzzanatok a vállán görcsösen rángatóztak; ép szemét úgy elöntötte a vér, hogy alig különbözött már a másiktól, az arca túloldalán.
Mersant eleinte közönyösen szemlélte a küszködését, ám ahogy telt az idő, egyre jobban feltámadt az érdeklődése.
– Még soha senki nem bírta ki benne ilyen sokáig. Kemény fából faragtak, sárkány testvér. Sajnos, ez csupán meghosszabbítja a szenvedéseidet – vont vállat mentegetőzve. – Szívesen segítenék, de csak fél karom van. Hogy elővehessem a kardomat, előbb el kéne engednem ezt.
Körülnézett a hínárszín derengésben, és összerugdosott a közelből néhány nagyobb törmelékrögöt. Letelepedett rájuk, könyökét a térdére támasztotta, és türelmesen várta a haláltusa végét.
A perzsa óriást görcsös reszketés rázta. Tar feje félrebillent, szakállán tajték száradt, lélegzete mind szaggatottabban reszelt a torkában. Olykor még nekiveselkedett a gyilkos gúzsnak, ám egyre erőtlenebbül, mint aki lélekben már feladta a küzdelmet.
Vagy mint aki...
Iszonyatos sikoly harsant, messze túl az emberi hangskála legmagasabb régióin. Émelyítő volt hallani: velőbe csikordult, idegekbe metszett – rozsdás borotvára harapni lehet ilyen érzés. Mersant jajdulva bukott hanyatt rögtönzött ülőhelyéről. A zsibbasztó fájdalom az ájulás mezsgyéjére taszította; harcos ösztöne azonban arra serkentette, hogy forduljon át a fején, szökkenjen talpra, és keresse az ellenséget. Gondolkodás nélkül így cselekedett hát; és mire kiegyenesedett, már nemcsak azt tudta, hogy hibát követett el, hanem azt is, hogy ki sikoltott.
...mint aki erőt gyűjt egy utolsó próbálkozáshoz.
Az ostora.
A törmelékhalom túloldalán Dahák állt. Görnyedten, zihálva szedte a levegőt, s ahol a halálos gúzs körbefonta felsőtestét, ott most fekélyes, szürke sebhely vágott mélyen a húsába, üszkösödő fagymaráshoz hasonlatos. Roppant öklei azonban két görcsösen rángatózó, koromfekete szíjdarabot markoltak, egy elevenen kettétépett valami maradványait, melyek Mersant szeme láttára foszlottak pézsmaillatú füstté a levegőben.
– Igazad van, sötét testvér: kemény fából faragtak – morogta alig érthető, bestiális torokhangon, ez egyszer megfeledkezve róla, hogy beszédét az emberi fül ízléséhez igazítsa. – Akkor csináljuk komolyan, jó?
A szakadatlanul pergő dobszó egy szívverésnyi időre kizökkent megszokott ritmusából. Valahol a háttérben ráncos, csúzmarta kéz nyúlt egy fekete folyadékkal teli koponyaserleg után, néhány pillanatra fölemelte, majd üresen tette vissza. Újabb apró bicsaklás következett a dobolás menetében. Fáradságos művészet ez, hiába fejlesztette valaki mesteri tökélyre; ha hajlott korához a test kimerültsége társul, időnként óhatatlanul elvéti az ütemet.
A kupák most mind szárazon árválkodtak ezüstlábukon; de nem kellett soká szomjazniuk. Szúrós, sistergő zajok vegyültek a dobszóba, lobbanó lángcsóvák visszfénye táncolt a zománcdíszeken – és egyikük színültig futott sűrű, vörös lével. Süvítő szél rikoltott, jégzúzalékot terítve szét a porban, fény ellen suhanó árnyak zavarták a hínárzöld lüktetést – és egy másikban fekete folyadék buzgott fel. A köszvényes kéz szorgalmasan ürítgette őket, ám az utántöltés mindig gyorsan érkezett. Szikrák villództak, szemek parázslottak, vihar bömbölt, olvadt láva morajlott, kősziklák hasadtak, falak dőltek össze, rengett a föld és roppant az ég... a koponyaserlegekben pedig egyre csak gyűlt, gyűlt, gyűlt az ital...
– Merre kószálsz, sötét testvér? Gyere elő, hadd öljelek meg! – sziszegte fojtottan Dahák; villás nyelve kiszökkent a száján, fürgén cikázva ízlelgette maga előtt a levegőt. – Azt várod tán, hogy elnyomjon az álom? Én sohasem alszom: nem tudom lehunyni a szemem...
Tar feje teljesen elváltozott, sorra vetkezte le emberi vonásait: arca kiszélesedett és ellapult, állkapcsa előreugrott, a tépőfogak átütötték az ajka alatt a bőrt. Az orra visszahúzódott a koponyájába, csak két tátongó lyuk maradt belőle, melyek forró füstpászmákat eregettek, ahogy ide-oda szimatolt a romok között.
– Hol bujkálsz, sárkány testvér? Találkozzunk; meg akarlak ölni! – suttogta halkan Mersant; ahogy ajkát szólásra nyitotta, zúzmarát párállott a lehelete. – Azt hiszed tán, hogy két-balkezes vagyok? Csalódni fogsz: nekem egy bal kezem sincs...
Hosszú fürtjei önálló életre kelve kavarogtak a levegőben, megannyi prédát leső kígyó gyanánt. Hollófeketeségük riasztóan elütött az arcától, mely sápadt volt és rezzenetlen, akár a frissen csiszolt márvány, de ridegebb annál. Amerre ment, sóváran susogó árnyak szegődtek a nyomába; uszályként húzta őket maga után, de ha ráunt a társaságukra, egyetlen intésére riadtan széledtek szét a beomlott járatokban.
Ugyanott találkoztak, ahol legelső ízben, bár a barlangüregből azóta nem sok maradt. Tekintetük köszörült pengeként csattant össze; ám noha nemrég még minden erejükkel egymás életére törtek, most mégsem kezdték újra a szörnyű viadalt, mely alig egy óra leforgása alatt romba döntötte a fél Ödügent, majd a végsőnek szánt összecsapás hevében külön szakította a riválisokat, a sírdomb két átellenes zugába vetve őket.
Merő véletlen volt, két bonyolult mágikus művelet szembesülésének nem várt mellékhatása. Egyikük sem ezt akarta, s eleinte mindketten őrjöngve és tajtékozva keresték a másikat a kriptabűzös labirintusban, vak dühükben mindent lerombolva, ami az útjukba került. Végeredményben azonban a javukra vált: időt adott nekik, hogy lecsillapodjanak, hogy elpárologjon a fejükből a beavatottak varázsmámora, s higgadtan, módszeresen elemezzék a történteket. Amiből egymástól függetlenül azt a következtetést vonták le, hogy ha békét nem is, de fegyverszünetet kell kötniük.
Ezért nem újították föl viszályukat kitörésének helyszínén; és ezért néztek most egyszerre a hatalmas törmelékhalomra, melynek tövében ernyedten pulzált a hínárzöld fénygubó.
Az agg pusztai varázsló már abbahagyta a dobolást, a kellékei azonban még mindig ott hevertek körülötte a porban, két koponyaserleget kivéve, melyeket csúzos ujjai között szorongatott. Fáradtan pillantott fel rájuk. Gyöngének és törődöttnek tűnt, s hihetetlenül öregnek – talán annyi idősnek, amennyi valójában volt.
– Azt hittem, folytatjátok. – A szárazon zörgő gúny a hangjában nem változott. – A kán serege még ide sem ért, és az én otthonom máris romokban hever. Nem mintha bármi szemrehányást tehetnék, hisz magam vontam meg tőletek a vendégjogot. Még mindig nem tudtátok eldönteni, melyikőtök kellépjek szövetségre?
– Nem kerestél te soha szövetségest, vén testvér! – mordult fel öblösen Dahák. – Ugyanúgy akarsz győzni, ahogy mi. Egyedül.
– Rászedtél minket – fűzte hozzá Mersant szenvtelenül. – A dobjaiddal meg a koponyáiddal.
Dzöl egykedvűen vállat vont, mint akit nem különösebben érdekel a dolog.
– A kezem árult el, ugye? Az a vén, reszketeg kezem. Hallottátok, ahogy kiestem az ütemből; és gyanút fogtatok, mikor láttátok, hogy kiiszom a serlegeket. Nos hát, tessék, rájöttetek. Eszemben sincs bánkódni rajta. Majd ha titeket is így lehúz az évek súlya, meg fogjátok érteni. – Megcsóválta májfoltos fejét, melyen csak mutatóba árválkodott néhány hosszú, töredezett hajszál. – Különben nehogy azt higgyétek, hogy miattatok rendeztem az egészet! Valóban harcoltam a kánnal. Már nagyon közel jár, alig másfél mérföldnyire, egy vízmosásban. Döntetlenre álltunk, amikor abba kellett hagynom.
– Mert kifulladtál? – tolta oda hozzá torz hüllőpofáját a zandíq.
Az aggastyán bozontos szemöldöke ingerülten megvonaglott. Előrehajolt ültében, s ráncos állát megtámasztotta Dahákén, a két alsó agyar között, hogy közvetlen közelről viszonozhassa a rőt szemparázs tekintetét.
– Mert beszüntettétek a viadalt. Vártalak titeket; csak azt nem tudtam, ketten jöttök-e, vagy valaki egyedül. Nem volt szerencsém. – Vézna karjával ellökte magától a perzsa emberszörnyet, és szusszanva hátradőlt, derekát kényelmesen az omladéknak vetve. – És most mi lesz? Bosszú?
– Igen – bólintott Mersant nyugodtan.
– Nagyon-nagyon rühellem – tette hozzá a füle tövét vakargatva Dahák –, ha valaki a bolondját akarja járatni velem.
Dzöl fogatlan ajka széles gúnymosolyra húzódott. Ráncos szemhéja alatt kárörvendő szikrák csillantak.
– Megértem, hogy így döntöttetek, testvérek – mondta csúfondárosan. – De attól tartok, már késő.
Hínárzöld tűz.
Hideg lánggal égett, de őket már nem borzongathatta meg. Pedig befészkelte magát a szemük gödrébe, fagyos ölelésbe zárta a csontjaikat, kullancsként tapadt a lovuk horpaszára és lidérctáncot járt a fegyvereik hegyén.
Hínárzöld tűz.
Forró lánggal égett, de őket már nem melegíthette fel. Pedig szív helyett lüktetett a bordáik között, lélegzetet pótolva lobogott a torkukban, ín és izom gyanánt fogta össze tagjaikat, s úgy áramlott bennük, akár – valaha rég – a vér.
Hínárzöld tűz.
Fényes lánggal égett, de nekik már hiába világított. Pedig beragyogta a rozsdarágta páncélokat, elfeledett törzsi jeleket csillantott meg az övek veretén, díszbe öltöztette a megtépázott sisakforgókat, és maró mérget csepegtetett a szablyák csorba élére.
Hínárzöld tűz.
Az Ödügen strázsái imbolyogva, szaggatott mozdulatokkal nyomultak előre a kiszáradt vízmosásban. Lassan haladtak, mert az idő múlása értelmét vesztette számukra; nem tartottak semmi hadrendet, mert régről őrzött emlékeik belefúltak a koponyájukat eltömő porba. Kiürült vázak voltak, csupaszok és töröttek, megfosztva minden gondolattól, akarattól és indulattól.
Azazhogy nem egészen.
Egyetlen érzést megőriztek a múltból; vagy talán csak távoli visszhangját, megfakult kísértetét. Ahol minden más elenyészett, ez az egy megmaradt nekik. Túlélte a férgeket, a rothadást, a hús elfoszlását, a csont kiszikkadását, s csírává zsugorodva szunnyadt valahol nagyon mélyen, míg a hínárzöld tűz lobbanása föl nem támasztotta.
Az esküjük.
Annyi év után az Ödügen bajnokai csatába vonultak, hogy megvédjék ősi otthonukat. És velük szemben – az ellenség.
Legelöl a dervisek haladtak, szélesre húzott csatárláncban. Két kopjahossz távolságot tartottak egymástól, a vakot kivéve, aki az egyik társa hátranyújtott botjába kapaszkodott. Büszke tartásban lépkedtek, tekintetüket a hínárzöld hadra szegezve: kilenc némán menetelő alak, szánalmasan parányiak a szemközt közelgő tömeghez képest.
Utánuk az ulemák következtek. Ők nem burkolóztak zord hallgatásba, és soraik is sokkal ziláltabbnak tűntek. Egyesek a Koránt szorongatták a mellükön, mások el-elcsukló hangon imádságokat hadartak, megint mások görcsösen tördelték a kezüket. Rendezetlenül botorkáltak előre a hepehupás talajon, magányosan vagy pár fős csoportokba verődve; arcuk verítéktől fénylett a kísérteties derengésben. Rasid a balszélen olyan erővel markolta jatagánját, hogy a körme alól kiserkent a vér, de észre sem vette.
Mögöttük a baraungar maradéka poroszkált lépésben, kettős sorba fejlődve; most értek a méregzöld ragyogás külső körívébe. A lovak idegesen nyihogtak, a zablát harapdálták, fülük az égnek meredt. A nojonok óvatos térdmozdulatokkal irányították őket; felajzott íjukat lövésre készen fektették keresztbe maguk előtt a nyeregben, a nyílvesszőt a húrra igazítva. Széles, szélcserzette képük, mint megannyi bronzszoboré; s ha valamelyikük ujja mégis megreszketett az idegen, elegendő volt egy pillantást vetnie a hadsor közepén emelkedő hadijelvényre, hogy a látványból új bátorságot merítsen.
– Jó ez a fény – jegyezte meg Csaga a száját törölgetve, miközben visszaakasztotta a kumiszos tömlőt nyerge oldalára. – Tudunk célozni.
Elöl az egyik ulema idegei felmondták a szolgálatot. Az ükeki törvényolvasó volt az: a farkasokkal bátran szembeszállt a dombtetőn, hisz fiatal vére könnyen hevült még harci lázra – ám a hínárzöld sereg lassú közeledése túl soknak bizonyult neki. Zokogó sikollyal elhajította lándzsáját, és megtorpant. A mellette haladó ulema követte példáját; mások bizonytalan csetlés-botlásba kezdtek, leszakadozva a többiektől.
Az ifjú törvényolvasó sarkon fordult, és kiabálva futásnak eredt visszafelé. Nem jutott messzire: két szökkenés után felbukott, féltucat nyíllal a testében.
– Mondtam, hogy tudunk célozni – bólintott Csaga, s szabad kezével megveregette lova nyakát.
Újabb íjak emelkedtek lövésre a nojonok soraiban. Az elmaradozó ulemák sietve megszaporázták a lépteiket.
A derviseknek nem volt szükségük bátorításra. ők egyenletes, kimért iramban vonultak, lábuk egy ütemre lendült a tüdejükben neszező lélegzettel. A zöld derengés lassan köddé sűrűsödött körülöttük: sötét szemük résnyire szűkült, fürkészen villogott mindenfelé.
Lomha páragomolyok sodródtak az útjukba, takarásukban elmosódott árnyak mozdultak. Tompa, visszhangtalan zörejek keltek az éjszakában: nyikorgás és recsegés, halk roppanások, rozsdás fém zördülése. Hideg bűz támadta meg az orrukat, fanyar és áporodott, akár egy frissen fölnyitott tömegsíré, amelyben hullák helyett citromfák rohadnak.
Megálltak, derékig a zölden örvénylő ködben, nehogy az utánuk jövők szem elől tévesszék őket. A mór vaskos keze komótosan a láncövéhez emelkedett, és kiakasztotta a csatját. Nem messze tőle a tetovált vállú az ujjait tornáztatta. Az az egyiptomi, aki a vakot vezette, rá akart fogni a botjára; aztán hátranézett, a fegyver végét markoló társára, és letett a szándékáról.
A fénylő derengésből lépésben közeledő lovasok árnyai bontakoztak ki, előbb csak itt-ott néhány, majd egyre többen, végül az egész szakadozott arcvonal. Csupasz koponyák fordultak lassan a dervisek felé, embereké és lovaké egyaránt; üreges szemükben hínárzöld lángok lobogtak. Itt jöttek mind, az Ödügen bajnokai, a regékben őrzött s a feledésbe merült századokból, rozsdás páncélban és törött fegyverekkel. Bordáikról penészfoszlányok lógtak, csontképükön salétrom virágzott; sokan magukkal vonszolták a földből kiszaggatott tartópóznák roncsait. A vénebbeket groteszk torzóvá csonkolta az enyészet: ki karját, ki lábát, ki állkapcsát vesztette el, de olyan is akadt, aki fej nélkül lovagolt. A bomlás nyirkos bűze áradt belőlük, a megsavanyodott múlté s a halott reményeké; és nincs teremtett ember a világon, kit ez meg ne borzasztana.
Érdesen recsegő kacaj harsant a ködből, az egyik dervis közvetlen közelében, mintha palavesszőt csikorgatnának a táblán. A férfi vidrához illő mozdulattal dobta föl magát a levegőbe, röptében oldalt fordult, s már a zaj irányába nézve érkezett talpra, berogyasztott térdekkel, könyökét harcra készen kitartva. Valami megragadta, és berántotta a zölden kavargó homályba. Hang nélkül tűnt el, kiáltani sem maradt ideje; a testetlen hahota azonban iszonyú, gurgulázó hörgésbe csuklott át, mielőtt egyik pillanatról a másikra elnémult volna.
A megmaradt egyiptomiak tekintete fürkészen pásztázta a ködöt, egyik zölden égő szempárról a másikra villant. Hátul, az ulemák felől rémült jajveszékelés csapott fel; nyílvesszők suhogása követte.
Az Ödügen egyik strázsája csikorogva megindult a botos dervis felé. Hatalmas termetű vitéz volt, szegecselt vértben és csúcsos sisakban, valaha tán egy kun törzs bajnoka; most moha sarjadt a fogai között. Az egyiptomi nem próbált kitérni előle, még a botját sem rántotta magához vak társa markából. Álltó helyében várta be, szobormereven, rezzenetlen arccal; pillantása nyugodtan végigkísérte a rozsdás kopjahegy íves ereszkedését, ahogy előbb a torkának, majd szívének szegeződik, végül megállapodik a köldökétől egy hüvelyknyire. A méregzöld tekintet delejes izzással fúródott az övébe. A kun mohlepte állkapcsa szétnyílt, és száraz, kattogó zörejeket hallatott.
Hirtelen vett lendületet a döféshez, oly villámgyors mozdulattal, amire igazán nem lehetett számítani egy halottól. A dervis szája széle megrándult. A szívébe dobbanó érzés valahol félúton járhatott a rémület és a meglepetés között – percenetnyi elbizonytalanodás csupán, ám ennyi is elég volt. A következő pillanatban már felnyársalva vonaglott a földön, a bot kifordult görcsölő ujjai közül.
Hatalmas kavarodás támadt a vízmosásban. A hínárzöld arcvonal egyetlen roppant hullámban lódult meg az arany hadijelvény felé, pokoli recsegés-ropogás kíséretében; a hét megmaradt dervist gyűrűbe fogták, és átzúdultak a közöttük nyíló réseken. Az ulemák, akiknek fel kellett volna tartóztatniuk őket, üvöltve menekültek előlük, ügyet sem vetve a káni testőrök sűrűn záporozó lövéseire. Néhány nyíl túlszállt rajtuk, s az Ödügen nyomukban csörtető bajnokait találta. Javarészt ártalmatlanul zörögve hullottak földre a csontjaik között, csak egyetlen félkarú váz fordult le a nyeregből törött koponyával.
Csaga felhajtotta az utolsó korty kumiszt, az üres tömlőt a háta mögé hajította, és szablyát vont.
– Na, most megszámolhatod a bordáikat! – vetette oda a mellette várakozó nojonnak.
Elöl a vak dervis nem látta, mi történik körülötte; az örök homályt, amely a szemére borult, nem perzselte át a halott kun hínárzöld tekintete. Csak társa üvöltését hallotta, s azt érezte, ahogy elereszti a bot másik végét. Ráfogott hát az innenső felére, vadul meglengette a feje fölött, s botladozva megindult a hang irányába.
A zöld szempár feléje lobbant. A kun kitépte kopjáját hörögve kínlódó áldozatából. Hegyét magasra kanyarította, hogy a forró vérpermet ívben körbefröccsent; aztán lassan, mint az előbb, az újabb ellenfélre fordította.
Az egyiptomi nem látta, mire támad, ám az arcába hulló vér útba igazította, hogy merre üssön. Vakon maga elé kaszált, és botjával félrecsapta a kopja nyelét.
– La illaha il Allah! – kiáltotta.
Az Ödügen bajnoka száraz porfelhőben roskadt össze.
Nem messze tőle a tetovált dervis forgolódott a hínárzöld lovasok gyűrűjében, akik kopjákkal és ferdén hasadt tartópóznákkal döfködtek feléje. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy farkasmarta karját fedezze, a bordahíjas rémalakok azonban felváltva támadták mindenfelől, s erősen környékezte a szédülés. Szemében még töretlen elszántság villogott; ám halántékán már megjelentek a kétség első verítékcseppjei.
Ekkor meghallotta a kiáltást; meglátta a háttérben felcsapó porfelhőt – és világosság gyúlt a tekintetében.
– Wa Muhammad raszul illah! – harsogta teli torokból, és szélesre tárt karokkal rontott kínzóinak. Négyüket rántotta magával, ahogy keresztülgázolt a gyűrűjükön. Mire megfékezte lendületét, hogy visszafordulva szembenézzen a többivel, nem maradt más belőlük, csak szállongó por és szétmálló csontszilánkok.
A hórihorgas Rasidot földre sújtotta egy rozsdás szekerce, komolyabb kárt azonban nem tett benne, mert csak lapjával érte, és a turbánja tompította az ütés erejét. A lejtős oldalfalra zuhant, s a vízmosás kavicsai megindultak alatta. Kábultan bucskázott le a forgatag sűrűjébe, ahol csupán az utolsó pillanatban sikerült félrehemperednie egy lidércesen vicsorgó, múmiává sorvadt dzsigetáj patái elől. Mikor nyögve föltérdepelt, legnagyobb iszonyatára egy lázálomba illő szörnyalakkal találta szemközt magát. Vérfagyasztó látványt nyújtott, mint akit dögevő sakálok kapartak ki egy lápi sírveremből; szeme epezöld lángokat lövellt, ahogy sarlós bronzkardját halálos csapásra emelte.
Rasid valami csoda folytán még mindig a kezében szorongatta a jatagánt, amelyről páni rémületében teljesen megfeledkezett. Most ösztönös védekező mozdulattal kapta az arca elé.
Mikor a pillantása ráesett, mintha rejtett zsilipkapuk nyíltak volna meg az elméjében. Ismét lepergett előtte a jelenet az ostromlott dombtetőn, ahogy ezt a fegyvert szerezte; újra érezte a villámcsapásszerű bizonyosságot, hogy Allah jelet küldött neki az égből, rávezette lábát a helyes ösvényre az élet zavaros útvesztőjében. Valami nagy-nagy nyugalom szállta meg a szívét, a félelem utolsó morzsalékát is kisöpörve belőle; s bár tudta, hogy meg fog halni, derűs lélekkel tekintett gyilkosa démoni vicsorába.
A bronzpenge csattanva elakadt a jatagánon, s hamuvá porladt a gazdájával együtt.
Rasid bódultan föltápászkodott. A harc kavargó lármáján keresztül a sahádat al-imán hitvallása csengett a fülébe, valahonnan elölről, ahol az egyiptomi szakadárokat sejtette. Arrafelé nézett, s megpillantotta a sötét bőrű mórt, amint két kézre kapva forgatja maga körül szöges derékláncát, teljes súlyával beledőlve. Borzalmas rendet vágott a holt bajnokok soraiban; tagbaszakadt alakját egyre szélesedő porkaréj övezte.
– A félelem megöli a szívünkben a hitet... – motyogta maga elé Rasid; aztán hirtelen felragyogott a szeme, s amennyire csak bírta, kieresztette hangját. – Testvérek! Ne fussatok! A félelem halál; az erős szív győzelem!
És néhány gyors szökkenéssel a hínárzöld fény sűrűjében termett, a ködből kibomló árnylidércek között.
– Egy az Isten! – kiáltotta tatárul, jobbra-balra osztogatva a csapásokat a jatagánnal. – És Mohamed az ő prófétája!
Ahová pengéje sújtott, gonoszul izzó szempárok lobbantak utolsót, s szürke porfátylakban omlottak össze a múlt elaggott relikviái.
A vízmosás szélén a káni testőrszázad, amely az imént még a végső helytállásra készült, álmélkodva nézte, hogyan fordítják meg a csata menetét a magukra talált ulemák.
– Hát mégis érdemes volt idáig vonszolni őket – morfondírozott nyeregkápájára könyökölve az egyik nojon. – Ki gondolta volna, hogy ilyen egyszerű: csak hadonászni meg ordibálni kell...
A vén pusztai varázsló ugyanúgy kihasználta őket, mint a bűbájjal idecsalt korcsokat, csak persze sokkal fondorlatosabban; Mersant ezt már tisztán értette. Eszében sem volt szövetségest és utódot keresni, különösen nem féltve őrzött öröksége árán, melynek értéke épp azért felbecsülhetetlen, mert rajta kívül senki más nem ismeri. Talán magával kívánja vinni a sírba; de még ha hajlandó is megosztani valakivel, semmiképpen sem egy vele egyenrangú mágussal, aki ezáltal fölébe nőhetne! Ugyan miért nem tudnak a hermetikus krónikások egyetlen olyan személyről sem, aki egynél több hagyományba nyert beavatást? Ez a kérdés már korábban is fölmerült Mersantban, akkor azonban abba a veszedelmesen önhitt ábrándba ringatta magát, hogy az ő esete egészen különleges, még sohasem fordult elő hasonló a világtörténelemben. Pedig jobb lett volna, ha tovább fűzi a gondolatot.
Ő szintén utolsó letéteményese egy mágikus hagyománynak. Kiszolgáltatná önszántából egy idegennek, ha lát még rá bármi csekély esélyt, hogy a saját erejéből is meg tudja menteni?
Nem. Soha. Már akkor gyanút kellett volna fognia, amikor az öreg olyan könnyedén elfogadta a követelését.
Dzöl egyedül akarta megvédeni a Táltos örökségét. Ehhez két dologra volt szüksége. Tudásra: új fogásokra és módszerekre, amiket még nem ismernek a kán mágusvadászai. És erőre: hogy pótolja azt, amit elaggott testéből kilúgoztak az évszázadok. Méghozzá egyikből sem akármilyenre, hanem kizárólag arra a ritka fajtára, amellyel csupán a beavatottak rendelkeznek.
Tőlük persze nem könnyű megszerezni. Jószántukból nem adják; erőszakkal kísérletezni pedig az öreg helyzetében felért volna egy öngyilkossággal. Így hát azt eszelte ki, hogy előbb magához csalogatja, majd tudtuk nélkül megcsapolja őket.
Meg kell hagyni, ügyesen csinálta. A hazugságot épp a megfelelő arányban vegyítette az igazsággal, s ebből a masszából olyan szövevényes fedőtörténetet kotyvasztott, amelyben jó mélyre turkálhat a gyanakvó vendég, csupa logikus összefüggést talál, és még mindig messze jár a valóságtól. Még arra is volt gondja, hogy eljátsszon egy-két maga fabrikálta fondorlatot, amit a látogatók persze idejében lelepleznek, és megnyugodnak, hogy kiismerték a hátsó szándékait. Ahogy gondolatban lassan a helyükre rakosgatta a mozaik darabkáit, Mersant önkéntelen bámulattal adózott a vén tatár eszének és vakmerőségének, amellyel nagyívű tervét kidolgozta.
Hogy tette a csalódottat, amiért egyszerre két varázsló érkezett, és nem hajlandók osztozni egymással! Pedig kezdettől fogva azon mesterkedett, hogy összeugrassza őket. Hiszen mikor nyilvánítja ki egy beavatott a legtöbb tudását és erejét? Egy másik magafajtával vívott küzdelemben.
Az öreget fikarcnyit sem érdekelte, melyikük győz. Csak az volt a fontos, hogy minél jobban kimerüljenek, és minél több varázserőt vonultassanak föl egymás ellen.
Átvezető csatornának a serlegeket használta, amiket a korcsok koponyájából készített. Előbb persze óvatosan kipuhatolta, mennyire tájékozottak e téren a vendégei. „A ti hagyományotok nem ismeri ezeket a kinyerési metódusokat?” A kelyhek az összes mágikus formulát rögzítették, amit a két fél bevetett a párviadalban, a működésbe lépéstől a feloldásig; Dzöl pedig egyszerűen kiitta belőlük a tudást. Valami szerepük az erőcsapolásban is lehetett, de az főként a dobszó közvetítésével folyt, lényegében ugyanúgy, mint egy hermetikus áthárító rítusnál, csak nagyobb hatásfokkal és sokkal finomabb eloszlásban. Az utóhatás persze rögtön jelentkezett, a küzdők azonban a harci fáradtság számlájára írták, később meg elfedte az utána fellépő varázsmámor.
Mersant nem értette, hogyan tudtak ezek a mágikus piócák észrevétlenül megtapadni rajta; de hát a hermetikus elvek szerint, amelyeken ő nevelkedett, nem is lett volna szabad működniük. Gyanította, hogy csak azért sikerült ilyen könnyen átfurakodniuk a védelmén, mert a dolog az Ödügen gyomrában történt. Nyilván a pusztai varázslók bűvölései is nagyobb erővel hatnak az otthonukban, különben nem ragaszkodnának ennyire hozzá; szóval legalább egyetlen hasonlóságot talált. Ekkor fölmerült előtte az emlékkép, hogyan vallott szánalmas kudarcot romboló varázsgyűrűje a Dahák által küldött lánglénnyel szemben, és halványan elmosolyodott. Idegen hagyományok működésén filozofálni alapvető ismeretek híján nagyjából annyira gyümölcsöző foglalatosság, mint a vízcseppek pályaívét jósolgatni egy zuhatagban.
Egy pillanatra még megkísértette őt a gondolat, milyen szívdobogtatóan izgalmas lenne elmélyedni ebben a különös pusztai mágiában, rácsodálkozni a dolgok soha nem látott oldalára, nyomon követni az ismeretlen irányba vezető összefüggéseket... aztán sietve kiverte a fejéből. Okos ember nem próbál több húst nyelni, mint amennyi a torkán lefér. Titkokat és talányokat talál eleget a hermészi hagyományban is, csak győzze mind felkutatni.
Küldetése a Desti Kipcsakon tehát bizonyos értelemben bevégezetlen marad. Ám azért akad még néhány szál, amit feltétlen el kell varrnia.
Lenézett a barázdált képű aggastyánra, aki szakadt, koszos leplében kuporgott előtte a törmelékhalom tövében, s kihívóan vigyorgott föl rá hínárzöld fénygubójából.
– Késő? Kinek késő, vén testvér? Esetleg neked? – kérdezett vissza csendesen. – Vagy jobban szeretnéd, ha itt hagynánk a kánnak?
Dzöl megvonta cingár vállát. Fogatlan mosolya még szélesebbre húzódott, szinte már a füléig ért.
– Özbekkel már elbánok, hála nektek. Alig maradt épkézláb embere; a mezítlábas mágusvadászai meg egyenest Erlig kebelére fognak ugrani ijedtükben, ha mutatok nekik párat a cseleitekből – emelintette meg hanyagul a két koponyaserleget. – Ti felőlem mehettek, ahová akartok. Kicsikét többre számítottam; de kezdetnek ez is megteszi.
A hitehagyott féltérdre ereszkedett előtte, hajlított háttal, hogy a szemük egy magasságba kerüljön.
– Ugyanazon a nyelven beszélünk, mégsem értjük egymást – mondta halkan, szinte már kedvesen. – Figyelj rám, vén testvér! Én azért jöttem ide, hogy segítségedre legyek, a tanításodért cserébe. Te hálából becsaptál, megloptál, éveket oroztál el az életemből. – Vértelen ajka szelíd félmosolyra görbült. – Ezért most meg foglak ölni. Ígérem.
– Ne ígérgess, sötét testvér! – dördült rá fentről Dahák. – Majd sorsot húzunk.
– Nem muszáj összeveszni rajtam, ketten is megölhettek egyszerre – ajánlotta az aggastyán érdes kuncogással. – De akkor biztos nem foglak tanítani titeket. Így még van esélyetek.
– Ó, nem, te sohasem avatnál be minket. Csak hitegetnél; és közben szipolyoznál tovább, hogy valamennyi titkunkat kilesd, és ezer esztendőn túl nyújtsd az életed, a miénk rovására. Az örökségedet... ezt itt... egy vad pusztai suhancra testálnád, aki gyűlöli a félholdat, és az ősök őseitől származik. – Mersant lassan átnyúlt a bágyadtan reszkető fényburkon, és sápadt mutatóujjával megérintette a vén mágus homlokát. – És ő a másik ok, amiért meg kell halnod. Ez a suhanc, aki még meg sem született. – Ahogy visszahúzta kezét, fakókék szemébe furcsa csillogás költözött: tiszta, hideg és kegyetlen, kivált önmagához. – Mert ha nem kaphatok meg valamit, amire vágyom, azt elviselem. De hogy másé legyen, azt soha!
S azzal haját hátravetve kiegyenesedett.
Dzöl mogorván hümmögéssel követte példáját.
– És mi van, ha védekezek? – kérdezte dacosan.
– Nem tudsz – mutatott Dahák a hínárzöld fényre, mely finom ködpáraként szitálta körül vézna alakját. – Ha nem dobolsz, a fényed a testi állapotodhoz igazodik. Most olyan sápadt és reszketeg, akár egy szappanbuborék. Hatásos hagyomány a tiéd, de szörnyen fárasztó. – Gúnyosan kivillantotta sárkányagyarait. – Persze, ha úgy gondolod, hogy lesz még erőd egy utolsó bűvölésre, megpróbálhatsz magaddal vinni minket...
Az agg varázsló sóhajtva hanyatt dőlt a törmelékre, a koponyaserlegeket beesett melléhez szorítva.
– Ez van abból, ha az ember hagyja, hogy idegenek mászkáljanak az otthonában, és megbámulják a napi szokásait – dünnyögte reszelősen. – Hogy Erlig csókolna pofán, te rusnya gyíkfajzat!...
– Tiszteljük korodat és bölcsességedet, vén testvér – biccentett oda neki a hitehagyott. – Gyors halálod lesz.
Fölemelte kezét, s előreszegezett ujjai közül valami tűvékony, szúrós feketeség döfött az aggastyán felé, oly villámsebesen, hogy azt sem lehetett kivenni, arasznyi-e avagy lándzsahossznyi. Pont a közepén találta el a homlokát – és füstté porladt rajta.
Mersant fél szemöldöke a magasba ívelt.
– Hehehe... – kuncogott rozsdásan az öreg tatár, és ráköszöntötte az egyik koponyaserleget. Az előbb még üres volt; most azonban sűrű, sötét, olajos folyadék kavargott benne. – A kupák személyesen rátok vannak hangolva. Ezt hívják közvetlen átfűzésnek... – Busa szemöldöke alól előbb a szálkásan felszakadozó füstfoszlányra sandított, majd a serleg tartalmára. – Ezt már ismerem, használtad a párbajban. De azért bátorságodra!
Föl sem emelte a fejét a málló törmelékről, úgy kortyolta be; egy része félre is löttyent, s a ráncok szerteágazó mintázatát követve csordogált lefelé a nyakán.
Dahák közelebb lépett, rekedten gurgulázva; de nem is, inkább tagolt beszédnek tűnt, csak nem éppen emberi hangszálakra szabva. Arca fekete kérgében hol felizzott, hol elhalványult a ferde szemparázs, mintha fújtatóval szítanák. A következő pillanatban tomboló lángförgeteg zúdult a vigyorgó Dzölre, s az egész halmot elborítorta, füstfodrokat és forró pernyét okádva szerteszét. A hitehagyott hunyorogva hátrált, fölemelt karjával védte arcát a perzselő léghuzattól.
A tűzvihar hamar elült, nem lelvén a közelben semmit, amibe belekaphatott volna. A füst azonban nem szállt föl a mennyezet alá, hanem vastag, zsíros fellegbe gyűlt a talajon, s fenyegető lomhasággal gomolygott. Ettől minden vaksötétbe borult, az egyetlen fényforrás Dzöl méregzöld gubója lévén. Mersant-t ez ugyan nem zavarta különösebben, a folyton szállongó korom viszont annál inkább, így végül egy pézsmaillatú széllökéssel kitakarította a barlangüreget.
– Hagyhattad volna még! – morajlotta a zandíq. – Azért ilyen, hogy megfulladjanak benne.
Dzöl azonban nem fulladt meg. Kényelmesen heverészett a salakkupacon, ami a hatalmas halom törmelékből megmaradt, és éppen az utolsó korty vörös folyadékot hajtotta fel a másik koponyaserlegből. Mikor meglátta őket, hanyagul hátraejtette ráncos fejét.
– Dob nélkül nehezebben megy; de ha így folytatjátok, testvérek, egész gyorsan erőre kapok. – Belülről körbeintett zöld fényburkán, mely pár hüvelyknyit kiterjedt, és határozottan erősebben világított. – Akkor majd én is mutathatok egy-két érdekes dolgot; és higgyétek el, annak nem fogtok örülni!
A perzsa kolosszus leakasztotta az övéről irdatlan handzsárját. Háton hordásra szánták, neki azonban így is megfelelt; és persze két kézre, de ő eggyel markolta. Komótosan odaballagott vele a vén tatárhoz – aki még a fejét sem fordította oldalt a közeledtére –, és olyan erővel sújtott le a derekára, hogy az egy ökör széthasításához is elegendő lett volna.
A hatalmas penge éles csendüléssel pattant vissza az aggastyán horpadt hasáról; szikrák röpködtek. Dahák végigfuttatta hüvelykujját az élén, majd hegyére fordította, és megpróbálkozott egy torokszúrással, hiába. Aztán bal könyökével csapott le fordulatból, amitől tojáshéjként kellett volna szétloccsannia a kivénhedt koponyának; de csupán a saját bőrét sikerült fölsértenie. Ekkor dühösen megrázta tarkófürtjét, és kimeresztette félelmetes ragadozófogait.
Mersant előtt felködlött egy jelenet a múltidéző látomásból, amely elindította őt az Ödügen felé: egy másik, dölyfösebb és ostobább Dzöl, még nem ilyen vén és megkeseredett, amint magányosan beporoszkál csámpás öszvérén a káni sereg közepére, a Horda arany hadijelvénye alá, hogy nojonjai gyűrűjében vérig sértse és megalázza a győzelmét ünneplő uralkodót; a mellének szegeződő kopják, amint bizonytalanul megreszketnek és lehanyatlanak...
– Ne fáradj vele, sárkány testvér! A kisujját sem tudod odébb rakni, ha ő nem akarja – kiáltotta oda Daháknak. – Kötött védige, a leghatalmasabbak közül való; eddig csak könyvben olvastam róla. Legalább negyven éve viseli.
A zandíq szembefordult vele. A hínárzöld fény alulról világította meg, eleven lidércnyomássá torzítva szörnypofáját.
– Muszáj megölnünk valahogy! – mondta zordan. – Különben örökre a rabszolgái maradunk...
– Csak tessék, csak tessék; lehet még próbálkozni! – göcögött gúnyosan a vén tatár. – Ha jól emlékszem, testvérek, ti ígértetek gyors halált...
A hitehagyott lehajtotta fejét, arcát előrehulló hajának árnyékába rejtve. Homlokába aprócska, függőleges ránc mélyedt az orrnyerge fölött.
A beavatási bélyeg... minden varázsló sebezhető pontja: neki a karja, a perzsának a szeme... Dzölön nem vett észre semmi ilyesmit. Igaz, nem is igen kereste: annyira törékenynek és elaggottnak tűnt mindenestül. De régen nem volt ilyen: ő is látta negyven évvel ifjabban a bűvös tükrében. És bélyegnek muszáj lennie rajta – a titkos tudást nem adják ingyen, minden mágus keserves árat fizet érte; ez egyetemes törvény, mely alól nincs kivétel. Nyilván valami kevésbé feltűnő helyen hordja. Alaposan át kellene vizsgálni; de hogyan, ha egyszer megfordítani sem tudják, a védige miatt? Hol viselheti a beavatás jelét egy pusztai varázsló?
A feje... Mióta közölték vele, hogy megölik, végig gondosan ügyelt rá, hogy a feje hátulról fedezve legyen.
Fejek... koponyák... trófeák, serlegek...
Mersant néhány latin szót suttogott maga elé. Lassan térdre ereszkedett, kezét tenyérrel fölfelé a földre ejtette, hívogató mozdulatokat tett a mutatóujjával.
Nem messze tőle, az egyik fal tövében megmozdult az omladék. Tompa, súrlódó zörej hallatszott; apró porfelhő szállt fel; aztán még egy, ezúttal nagyobb. A halom közepén kis kidomborodás jelent meg. Ütemes lökések púpozták magasabbra alulról; rést ütöttek rajta; tágítani kezdték. Valami gömbölyű tárgy igyekezett konok elszántsággal a felszínre a törmelék mélyéről; s mikor végre sikerült áttörnie az utolsó réteget, egyenesén Mersant várakozó tenyerébe gurult. A nyúlánk ujjak összezárultak rajta.
A maumet.
Nogáj feje, melyet Kügenlik mezején Dzöl rabolt el jogos tulajdonosától, és negyven éven keresztül megtagadta tőle azt az elismerést, hogy a káni sátor díszét emelhesse drágamíves foglalatban, ahogy az a jaszak szerint megillette volna. Egyszersmind esküszegésre kényszerített egy kánt, s ezzel útjára indította azt a hatalmas lavinát, amely végül minden testvérét elsodorta, s immáron, utolsóként, őt magát is elnyeléssel fenyegetni.
A farkába harapó kígyó. Alfa és ómega. A kezdet és a vég.
Illendő dolog, hogy ez a fej teljesítse be Dzölön a sors rendelését.
A hitehagyott egy kiszögellés takarásába húzódott, ahol a vén tatár nem láthatta, Dahák viszont igen. Odamutatta neki a maumet-t, tarkójával kifelé, s közben középső ujjával félrehúzta róla a kiszikkadt bőrt, ahol Steinhardt kapitány körme nemrégiben végighasította.
A kolosszus vonásai egy csapásra átrendeződtek, Mersant azonban nem tudott olvasni ennek az iszonyúan eltorzult szörnyarcnak a kifejezéseiben. Ám aztán a vaskos áll megbillent lefelé, sokkal határozottabban, mintha csupán az agyarak súlyának engedne; és ez már egyértelmű volt.
– Én nem tudnék hogy hozzáférni! – kiáltotta vissza a hitehagyott. – Te nyerted a sorshúzást, sárkány testvér!
Dahák szembefordult a töretlenül vigyorgó aggastyánnal.
– Hát mégis véged! – kaffantotta a képébe; aztán mindkét kezét a magasba lökte, és hamuvá porladt egy hirtelen felcsapó lángoszlop közepén.
Bizonytalanság árnyalta Dzöl redőkkel barázdált vonásait; sűrű szemöldöke ráncba szaladt. Tekintete sebesen cikázott körbe a barlangüregben, akár a teli vizesdézsából menekülni igyekvő sikló. Lángokat keresett, vagy ha mást nem, hát a visszfényüket, mely árulkodna róla, hol bukkan újra elő a zandíq. Így fektéből nem láthatta be az egész környezetét, ahhoz fel kellett volna ülnie, vagy legalábbis megemelni a fejét; ő azonban még elfordítani sem volt hajlandó. Pedig jobban tette volna.
A tűzoszlop vízszintesen jelent meg, hajszálpontosan a fekhelye alatt, a salakdombot keresztüldöfve. Dzöl szeme rémülten elkerekedett, fogatlan száját üvöltésre tátotta, ahogy mindenfelől lángnyelvek csaptak fel körülötte, a felhevült törmelék kicsuszamlott a teste alól, s süllyedni kezdett lefelé, a halom mélyére, mint valami feneketlen gabonavályúba. Nem a tűztől félt, az nem árthatott neki; ám azonnal rádöbbent, miért választotta visszatéréséhez a zandíq épp ezt a bizarr pozíciót. Eldobta a koponyaserlegeket, fogódzó után kapott, lábát megpróbálta oldalt kilendíteni – de már elkésett vele. Ahogy kifelé iparkodott volna, egy lángoló kar fonódott hátulról a nyakába, és segített az anyaföld vonzásának – amely fölött semmiféle védigének nincs hatalma – visszarántani őt a halálos kelepcébe. Ekkor ordított fel a vén tatár, mert tudta jól, hogy ahol egy bal kéz felbukkan, azt nemsokára követi a jobb is. És valóban követte: az olvadó salakból robbant elő, egyenest Dzöl kopasz fejének, kifeszített ujjakkal, hátul a tarkó felett. Ajtóstul törte be a szellemösvényt, beavatása zálogát, melyet mestere parancsára önkezével hasított a csontjába, még siheder korában, évszázadokkal ezelőtt. Ennek a rég múltba tűnt, ám sosem feledett fájdalomnak az emléke vöröslött most fel a gondolataiban, mert az iszonyú ütés ereje vibrálva futott szét a koponyájában, felrepesztette a varratokat és összezúzta mindkét fülkürtjét. A kéz pedig nem állt meg, hanem tovább nyomult a lágy velőben, szétterpesztett ujjakkal tágítva a rombolás sávját, ereket és hártyákat szaggatva el. Ez már nem fájt annyira, de Dzöl azért tovább üvöltött, még akkor is, amikor Dahák két ujja hátulról kifordította a szemgolyóit. Rég eltűnt már minden – fájdalmak, emlékek, gondolatok –, ám az üvöltést csak akkor hagyta abba, amikor a gyilkos karok a zandíq boltozatos mellkasára ölelték, és alámerültek vele az Ödügen száraz, porhanyós földjébe, mely annyi éven át nyújtott neki otthont elevenen, és most, íme, holtan is.
Hideg szél fújt az Ödügen romjai között, szorgalmasan mállasztva az egymás hegyén-hátán heverő törmelékkoloncokat, melyekről senki meg nem mondhatta volna, falként vagy födémként szolgáltak-e pár órája még. Minden nekifutamodására sok-sok marék port kapott a szárnyára, százával szabadítva ki tömlöcükből a névtelen holtakat, akik most végre visszatérhettek a természet örök körforgásába, honnan oly hosszú időre erőszakkal kiszakították őket. Hamvaik mindeddig haszontalanul dohosodtak egy gigászira meszesedett kövületben; ezentúl az élő-eleven földdel fognak elvegyülni, maguk is hozzájárulva megtermékenyítéséhez.
Persze percenként pár száz szökevény siralmasan kevés az ide bebörtönzöttek felfoghatatlan tömegéhez képest, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szél nem fúj éjjel-nappal szakadatlanul. Ráadásul a titáni sírdombnak nagyjából a fele még állt, néhol igen meghökkentő hatást keltve. Egyes falszakaszok például tele voltak lyuggatva félbevágott járatokkal, hogy Mersantnak a fűszeresen erjesztett kecskesajt jutott eszébe róltik, talán mert elég régóta nem evett; bár – tette hozzá gondolatban – ha egy szelet sajt valóban így nézne ki, bele nem harapna a világ minden kincséért sem, hisz szemlátomást még a penész is mérgezést kap tőle.
Mindent összevetve nem találta kilátástalannak a szél igyekezetét. Az Ödügen varázsa megtört utolsó lakójának halálával: az ő jelenléte ruházta fel a félelem és az áhítat nimbuszával, az ő akarata népesítette be rémségekkel és csodákkal a folyosóit. Ő volt a sötét szív, amely a monumentális sírdomb érverését hajtotta; most, hogy nem dobog többé, megszűnt vérkeringés is. Ami maradt, az nélküle otromba, kiszáradt váz csupán, egy történelmi léptékű félreértés mementója, amit az egyensúlyt kedvelő természet rövid úton el fog takarítani. Így lesz a legjobb mindenkinek.
Valószínűnek tartotta, hogy az Ödügent – vagy legalábbis az ősét – valaha, valakik értelmes céllal emelték. Utódaik azonban gondolkodás helyett rászoktak a hagyományok vak követésére, és észre sem vették, hogy síremlék helyett már egy ideje földi poklot építenek. Minden nemzedék megtetézte egy kevéssel az előző hibáit, így egyfajta öngerjesztő folyamat jött létre; ráadásul roppant sokáig tartott, egész a közelmúltig – hiszen Steinhardt kapitány kamaszkori emlékeiben a törzsek még áldozatokat hordtak lde. Az eredmény egy monumentális méretű lidércnyomás lett, még a rákos daganatnál is undorítóbb, hisz abban legalább van élet, bármily elfajzottan burjánzik is.
A környező sírmezőben nem sok kárt tett a nagy központi domb pusztulása. A falak csak a legbelső gyűrűre omlottak rá, az ottani ősrégi sírokból pedig egyébként is alig volt már valami. A távolabb eső kurgánok épségben maradtak, és a strázsáik sem vonultak ki a kán ellen az Ödügen bajnokaival. Talán rájuk nem terjedt ki a fekete dob hatalma.
Mersant elgyönyörködött bennük, ahogy kontúrjaik kirajzolódtak a keleti égbolt halványszürke derengésében. Zordnak, büszkének, viharvertnek látta őket. Ők nem valami ködös szent mumusnak fogadtak esküt, amelyik idomtalan behemóttá puffadt, míg végigadogatták az ősidőkbe visszanyúló hagyományláncon. Mindannyian pontosan tudják, kit őriznek és miért. Kötelesség, hűség, halál – emberi léptékben.
Remélte, hogy ötszáz év múlva az ő domíniuma egy ilyen kurgánra fog hasonlítani, és nem az Ödügenre.
Bár talán csak azért gondolkodik így, mert a beavatottak mércéjével mérve még nagyon fiatal, szinte suhancnak számít. A kor és a vele szerzett tapasztalat még a közönséges halandók személyiségét is átformálja; mennyivel inkább így lehet ez akkor a mágusoknál, akiknek az élete nemzedékeket fog át! Elképzelhető, hogy az öreg mesterek, kivált a történelem előtti időkre visszanyúló hagyományokban, törvényszerűen válnak olyanokká, mint Dzöl.
– Mondd, sárkány testvér – fordult a mellette üldögélő Dahákhoz –, te milyen idős vagy?
Amikor előbújtak az Ödügen áporodott bendőjéből, hogy hűsöljenek egy kicsit a friss hajnalban és kiszellőztessék a fejüket az éjszaka eseményei után, a zandíq fokozatos átmenetben ismét felöltötte emberibb külsejét. Egyes apróságokkal azonban, úgy látszik, nem tudott mit kezdeni, például a két ráncos daganattal a vállán. A fogait valamelyest rendbe szedte, de még így is elég hátborzongatóan mutattak; azonkívül megmaradt az a furcsa szokása, hogy ha valami nem tetszett neki, maga elé kapott velük a levegőbe. Ezt csinálta most is.
– Rossz kérdés, sötét testvér! Van, hogy ölnek érte – hördült fel; aztán legyintett. – De itt nem számít. Fiatalok vagyunk mindketten; ez nyilvánvaló.
– Ugyan honnan?
– Onnan, hogy itt vagyunk! – A ferde szemparázs rubinvörösen felizzott a szürkületben. – Az öregek, akik megkapták a vén testvér hívását, nem jöttek el. Átláttak rajta.
Mersant megveregette a combja mellett a követ.
– Ügyes volt ez a küszöbös cseled. – Az Ödügen bejáratát jelző kőszegélyen ültek, amely a mai nappal elvesztette ezt a posztját. Ami az óriásira méretezett alagútból megmaradt, az idomtalanra tört tömbök képében hevert körülöttük.
– Csak épp fölösleges. A vén testvér mindenképpen megbékült volna. Mindketten kellettünk neki. – Meztelen sarkával belerúgott maga alatt a küszöbbe, majd társára emelte parázsló szemét. – Most nyugodtan ráhághatnánk. De minek? Így már nem érdemes.
– Melyikünk rombolta szét az alagutat? – kérdezte Mersant. – Itt hagytam előtte a lovam, de nem pányváztam ki. Remélem, idejében elfutott.
– Tiéd a ló? Itt van. – A zandíq felvonta arca ép felén a szemöldökét. – Jó, hogy szóltál.
– Itt? Hol?
– Bal felé, tőlünk három gyűrűre, azoknál a harcosoknál, akik térdig bele vannak rozsdálva a páncéljukba – mutatta az alkarjával Dahák. – Azért nem látod, mert a kurgánok közt lapul. Szeretne közelebb jönni, de fél.
A hitehagyott fölállt a kőszegélyről, és hosszan kémlelt a jelzett irányba, aztán egy vállrándítással visszaült.
– Jó szemed van.
– Az igaz. – A zandíq elvigyorodott, ráncokba tördelve arca bal felét, majd harsányat szipákolt. – De az orrom még jobb!
Mersant elismerően biccentett.
– Mitől fél?
– Tőlem – bökött a mellére Dahák, és kivillantotta hegyes ragadozófogait. – Ímádom a lovakat. Mondom: jó, hogy szóltál.
– Szerintem is. Mert különben ott folytatnánk, ahol abbahagytuk. – Mersant halványan elmosolyodott. – Adósa vagyok annak a lónak, tudod, és még nem rendeztem felé a tartozásomat.
– Amíg érzi a szagomat, nem fog közelebb jönni. De elfutni se, miattad. Szegény jószág...
A napkorong kidugta felső szegélyét a keleti dombhátak mögül, és ragyogón sziporkázó, gyöngyházszín fénybe vonta a sírmezőt. Dahák érces hahotával fölpattant a kőszegélyről, szélesre tárt karral pördült egyet-kettőt a tengelye körül, hogy tarkófürtje csak úgy csapkodott körülötte a hűs hajnali szélben, aztán megállt, szemben a nappal. A jobb szemét – az épet – lehunyta; a másikat úgysem tudta volna, de nem is akarta – egyenesen belenézett.
– Nem vakít el, még délben sem – robajlotta. – Egyszer szúrt, de az messze délen történt, a Hidzsáz fölött, ahol a homok visszavágja a szemedbe a fényt. Nagyon rossz volt, mert könnyezni sem tudok. – Mersantra pillantott; a napsugarak ostroma bíborszínűre sötétítette az arckérgében lüktető parazsat. – Jó dolog, hogy ilyen távol élünk egymástól, sötét testvér. Így talán nem leszünk ellenségek.
– Talán nem – bólintott a hitehagyott.
Távoli mozgolódás támadt délkeleten, a sírmezőre nyíló egyik szorosban. Látogatók érkeztek, elég népes csapattal, részben lovon, részben gyalogosan. A porfelhőben, amit felvertek maguk körül, sűrűn villogtak a napsugarak; tehát fegyveresek. Ahogy kissé közelebb értek, Mersant azt is látta, hogy szoros alakzatban haladnak, roppant óvatosan, s a menet közepén aranyszínben csillogó hadijelvény emelkedik. Két-három magányos lovas is nyargalászott körülöttük, sohasem merészkedve túl messzire – nyilván bevont felderítők; azt viszont furcsállotta, hogy az oszlopban a gyalogosok biztosítják a lovasokat, nem pedig fordítva.
– Megérkezett a kán – lépett oda hozzá Dahák, befejezve napfürdőjét. – Hívhatod a lovadat, sötét testvér! Én megyek.
A hitehagyott fölvonta keskeny szemöldökét.
– Ez a kán kétszáz emberrel indult az Ödügen ellen, és két csatát vívott a vén testvérrel. Ideért; és még mindig van vagy ötven harcosa. Szerintem elég figyelemreméltó személyiség, hogy érdemes legyen megismerkedni vele.
Öblös hahota buffant ki a zandíq mellkasából, olyan őszinte, elemi jókedéllyel, hogy még arca bal felét is sikerült valahogy derűssé varázsolnia.
– Neked bizonyára, sötét testvér: te nyugatról jöttél, a nazarénus királyságokból, és lefogadom, hogy míg meg nem kaptad azt az üzenetet, azt se tudtad, mi fán terem a tatár! Nálunk, odahaza viszont annyi van belőlük, hogy ha kumiszból lenne, kiinnák a Vörös-tengert; és úgy fenn hordják az orrukat, hogy már csömöröm van tőlük – meg néha hascsikarásom, ha megeszem őket!
– Perzsiában? Tatárok? – hökkent meg Mersant.
Dahák abbahagyta a nevetést, és fáradt mozdulattal legyintett.
– Perzsiát mostanság az Acél Horda földjének hívják, az uralkodóját pedig sah helyett ilkánnak, és Dzsingisz hetedízlgleni ivadéka. Ti nazarénusok föl se bírjátok fogni, mekkora szerencsétek van! – Elkomorodva tekintett a hitehagyott kék szemébe. – Nem lenne jó, ha veled mennék, sötét testvér. Egy hete vagyok az Arany Horda földjén; és eddig minden tatár meghalt, akivel találkoztam.
– Így már értem – bólintott Mersant. – Járj bátorsággal, sárkány testvér! Már nem bánom, hogy nem tudtalak megölni.
Széles mosoly ült ki a zandíq félig-roncs arcára, ahogy lassan magasba emelte mindkét karját.
– Egyszer talán még fogod! – dörögte a felcsapó tűzoszlopból búcsúzóul, mielőtt forrón kavargó hamuörvénnyé robbant volna szét.
A hitehagyott sokáig állt a távozása emlékét őrző koromfolt előtt; engedte, hogy a meleg légáramlat felborzolja hosszú haját, s kifürkészhetetlen tekintettel figyelte a pernye lassú, szállingózó táncát a föld felé.
A kis barna hucul oly vidáman fickándozott Mersant alatt, mint akiben még mindig nem csitult el a viszontlátás túláradó öröme. A zandíq látványos távozása után csupán egyetlen füttyszó kellett hozzá, hogy nyihogva, lobogó sörénnyel nyargaljon a kurgánok közül gazdájához, akit először is összevissza prüszkölt, majd vizet, ételt és csutakolást követelt tőle. Mivel azonban az éjszaka folyamán a rászíjazott málha többségétől ügyesen megszabadult, első két igénye csak igen szűkösen nyert kielégítést; annál inkább a harmadik.
Mersant nem tett neki szemrehányást, hiszen ő hagyta leszerszámozatlanul bolyongani reggelig; szegény pára csak segített magán, ahogy tudott. Egyúttal pedig bámulatos ragaszkodásról tett tanúságot, amikor hűségesen megvárta őt a megadott helyen, és nem riadt ki a pusztába sem az Ödügen őrzőinek levonulásától, sem a domb romba dőlésétől, sem Dahák megjelenésétől. Még a szűkös reggeli sem tudta elrontani a hangulatát, talán mert a hitehagyott közel hajolt hozzá, a fülébe suttogott, és – abrak híján – ajándékot ígért neki.
Most azonban kissé túlzásba vitte a jókedélyt. Nyilván új kétlábú társával akart elbüszkélkedni az otthonos környezetben; Mersant számára azonban kezdett kínossá válni, hogy ilyen parádésan riszálja és illegeti magát. A cserzett képű nojonok sötét pillantásaiból, akiknek a sorfala között elhaladt, egyértelműen látszott, hogy nemcsak a mogyoróbarna hucult ismerik, hanem a régi gazdáját is, sőt azt is tudják, mi történt vele. A hitehagyott többféle okból kereste föl a kán maroknyi seregét, akadt köztük fontos és kevésbé fontos, így például a puszta kíváncsiság, no meg hogy kérjen tőlük egy tömlő vizet a legközelebbi itatóig; de embert ölni nem akart.
A kísérője valamelyest megkönnyítette a helyzetét, mert szemlátomást tekintélynek örvendett a harcosok között. Tagbaszakadt, középkorú férfi volt, borotvált fején egyetlen szürke hajtinccsel, amit hosszan előrevetett a homlokába. (Najman viselet, súgták Steinhardt emlékei.) Amikor a tatárok észrevették Mersant-t, ahogy a kurgánok között kanyarogva közeledik feléjük, az egész csapat lecövekelt a szoros lejtőjén, és kiküldték elé ezt az embert. A legkülső sírgyűrűben találkoztak: a nojon szúrós szemmel végigmérte őt és hátasát, intett neki, hogy kövesse, majd a jobb oldalára rúgtatott, a saját lovát egy orrhosszal előbbre igazítva. Azóta nem tágított mellőle, nem szólt egy szót sem, és nem nézett rá.
A nojonok sorfalának vége szakadt, innentől a gyalogosok vették át a helyüket. A hitehagyott, aki hosszú éveket töltött a mór Ibériában, azonnal rájuk ismert. Ulemák: muszlim törvénytudók és Korán-magyarázók, akiket a keresztények következetesen és tévesen papoknak titulálnak. Bár ezek itt sokkal inkább harcosoknak néztek ki: vonásaikban valami kemény szögletesség bujkált, tekintetük acélosan villant, s bár vértet csak elvétve viseltek, a fegyver egyikük oldaláról sem hiányzott.
Mind mágusvadászok lennének? Az kizárt: ilyen sokat tán még Kairóban sem lehetne egyszerre összecsődíteni, nemhogy itt a világ végén, a Desti Kipcsakon! Páran közülük viszont valószínűleg. Az a tagbaszakadt mór, a hajába font acélsulymokkal... az a hórihorgas, izzó szemű férfi, zöld turbánban...
A kis hucul megtorpant, kényeskedve körbetáncoltatva a farát. Mersant fölpillantott. Egy selyemmel húzott, összecsukható kisszék állt előtte, mögötte leszúrva az Arany Horda hadijelvénye; a kisszéken pedig alacsony, elhízott, csillogó szemű öregember üldögélt, pufók képén jámbor mosollyal, és gondosan bezsírozott harcsabajszát simogatta. Egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy a híre alapján a félelmetes Özbek kánt elképzelné valaki; pedig hát annak kellett lennie, aranyozott vezéri díszpáncéljáról ítélve. Amiben mellesleg roppant nevetségesen festett.
A hallgatag najman leszállt a lováról, döngő léptekkel a kisszék mögé került, kirántotta a földből az arany hadijelvényt, és letámasztotta a lábához.
A hitehagyott agyában rajzani kezdtek a Steinhardttól kölcsönbe kapott emlékek. Ezek szerint a mogorva férfi, akit kísérőnek küldtek ki elé, az Arany Horda jelvényhordozója és a kán személyi testőrségének parancsnok, katonai rangját tekintve tümenbeg, mint Nogáj volt, vagyis tízezredes... Akkor pedig ez a csapat itt nem lehet más, mint a baraungar. Európai viszonylatban nagyjából az felelne meg neki, ha csupa brigadérosból állítanának ki egy teljes századot.
Dzöl szavai csengtek a fülébe az Ödügen barlangterméből.
Ez a kétszáz ebül megizzasztott! Tízezernek jobban örültem volna...
A kán megköszörülte a torkát, s kövérkés mutatóujjával az elégedetten szuszogó huculra bökött.
– Ismerős ez a ló...
– Az egyik harcosodé volt, akit megöltem – felelte Mersant.
Özbek úgy hőkölt hátra, mint akit arcul csaptak.
– Hogy megölted, az hagyján! – horkant föl megbotránkozva. – De ellopni a lovát!...
– Nem loptam el. Nekem ajándékozta, a jaszak törvénye szerint. A gyors halálért.
– Vagy úgy! Az más – enyhült meg a kán, s pirospozsgás képe ismét mosolyra derült. – Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet kettesben. – Föltápászkodott a székéről, a derekát tapogatva, és délkeletre mutatott. – Például arra fölfelé, az emelkedőn. Ahol mindenki látja, mit csinálunk; de a hangot fölkapja a szél a szorosba...
– Remek elképzelésnek tartom – jelentette ki a hitehagyott, könnyedén leszökkenve a nyeregből. – Rábízhatom addig valakire a lovamat?
Özbek szórakozottan integetett a legközelebb álló emberének, hogy vegye át a kantárszárat; ám közben nem is nézett oda, még mindig az emelkedőt méregette, kissé aggodalmas tekintettel.
– Talán mégsem olyan jó ötlet. Elég meredeknek tűnik; nem vagyok már fiatal, és ebben a vértezetben...
– Kapaszkodj belém, a bal karomba! – ajánlotta föl Mersant. – Azt akár teljes erődből is rángathatod, úgysem érzem.
A homloktincses jelvényhordozó figyelmeztető köhécselést hallatott.
– Nagyúr...
– Ugyan, Csaga, ne kárálj már folyton, mint egy kótlóstyúk! – intette le Özbek bágyadtan, miközben bal felől belekarolt a hitehagyottba. – Ez az ember egy nazarénus baksi, ha meg akarna ölni, már rég megtette volna!
A kaptató valóban nehezen ment neki, még segítséggel is. Többször meg kellett állniuk, hogy a térdére támaszkodva kilihegje magát. Ilyenkor boldogtalan képpel meredt a még hátralévő távolságra, s a bőven gyöngyöző verítéket törölgette a homlokáról egy fehér selyemkendővel, amit a csizmaszárából húzott elő.
– Öreg vagyok én már ehhez! – panaszkodott. – Vívni, nyilazni, lovagolni: nem mondom, azt még bírom úgy-ahogy, persze csak módjával, és ha nincsenek lepcses szájtátiak... De ez a hegymászás páncélban, ez már az ifjaknak való... Csagának meg a sok tejfelesszájúnak...
Két pihenővel följebb csörömpölve lehuppant a füves földre, és oly áldott megkönnyebbüléssel nyögött föl, mintha szerelmi vánkosok közt hemperegne.
– Én innen egy tapodtat se megyek tovább! Elég magasan vagyunk már – szuszogta; aztán a sisakellenző alól fölhunyorított kísérőjére, és megveregette maga mellett a gyepet. – Ülj már le, mit ácsorogsz ott! Te ugye a viharban röpködő vagy? A másik, aki tüzekben ugrál, már elment. Láttuk a lobbanást a szorosból.
Mersant rövid tűnődés után elfogadta a felkínált ülőhelyet.
– Sokat tudsz, kán – mondta nyugodtan. – De rossz hírem van számodra. Az az ember, akit megölni idejöttél, már halott.
– Hála legyen az Örökkévaló Kék Égnek! – csapta össze a páncélkesztyűit Özbek boldog sóhajjal. – A vízmosás óta úgy vánszorogtunk, akár egy álomkóros teve, de már így is kezdtem attól félni, hogy túl hamar érkezünk!
– Hogyan? – vonta föl a szemöldökét a hitehagyott kérdő félmosollyal. – Hát nem azért verekedted át magad az Ödügenhez, hogy megöld Dzölt?
– Megölni a Vént? Hogy képzeled? Úgy mégis, kivel és hogyan? – méltatlankodott a kán. – Elindulok a legderekabb, legbátrabb, leghívebb vitézeimmel, tízesztendős felderítés és előkészítés után, megrakva minden létező segítséggel, amit csak össze bírtam kaparni, akár az országból, akár máshonnan. A Vénnek még a küszöbéig sem jutok, és az embereim háromnegyede már halott vagy harcképtelen. Ostromoljam meg a maradékkal a fellegvárában? – Bosszúsan csapott maga mellé a földre. – Kezdettől fogva tudtam, hogy ez lesz belőle. A többi baksi más volt, hozzá képest mind taknyos gyerkőcök; de a Vént, őt sohasem bírtam volna legyőzni!
– De ha tudtad, hogy úgysem győzheted le, akkor miért támadtad meg mégis?
Özbek döbbenten pislogva meredt a hitehagyottra, mintha nem értené, hogyan kérdezhet valaki ekkora ostobaságot.
– Hát hogy megijesszem, természetesen – felelte. – Hátha ő elhiszi, hogy le tudom győzni!
Mersant mosolyogva rázta a fejét.
– Ez a stratégia egy ideig beválhat, de végül kipukkan, mint a szappanbuborék. Előbb-utóbb kiderül, hogy a fenyegetések mögött nincs erő.
– Ó, veletek baksikkal nagyon sokáig lehet csinálni! – legyintette le a kán. – Ti amúgy is folyton ellenséget gyanítotok minden fű-fa-virág mögött. Csak egészen kicsit kell rásegíteni.
– Ebben van valami – ismerte el a hitehagyott. – Ám ha sikerül is, mit érsz el vele? Lehet, hogy könnyű ránk ijeszteni; de a félelembe még nem halunk bele.
– Már hogyne halnátok! – mosolyodott el kedvesen Özbek. – Például ha már annyira féltek, hogy elmegy a józan eszetek, és más baksiktól kértek segítséget. Az a ti nagy bajotok, hogy rühellitek egymást. Ezért is éltek magányosan, szerteszét szórva az egész világon, olyan messze a többiektől, amennyire csak lehet. Ha többen szorultok együvé, azonnal marakodni kezdtek. – Merengőn pillantott maga elé, ajkát lassan elcsücsörítette; ujjai láthatatlan bábuk fejét cirógatták. – Van tehát egy félős baksink, aki segítséget kér; meg is érkezik hozzá két másik. A viszály biztos; az időpontja, a hőfoka kétes. Mit tegyünk, hogy gyors és heves legyen? Fokozzuk a nyomást! Amint a két idegen megérkezik, rögtön indítunk egy áltámadást, ami szinte már komoly, hisz tényleg a legerősebb, ami tőlünk telik. A három baksi robban; ha szerencsénk van, a miénk kerül le a tábláról. Valahogy így.
Mersant hosszan hallgatott, sápadt homlokán leheletfinom ráncok jelentek meg. Tekintete metszőn és hidegen fúródott Özbekébe a sisakellenző árnyékában; ámde – ami még sohasem esett meg vele, ha közönséges halandóval volt dolga – a kán nem tágított. Derűs nyugalommal viszonozta pilllantását; a fakókék jégfullánkok nem tudtak a lelke mélyére döfni, elolvadt a hegyük a szelíd, sugárzó mosolyon.
– Miért mondtad el ezt nekem, kán? – kérdezte végül Mersant.
Özbek halkan felkacagott. Gyöngyöző, selymes nevetés volt – egy boldog emberé.
– A puszta győzelem kevés. A győzelem tudata... elegendő. A győzelem íze maga a letisztult gyönyör – mondta. – Apránként kell kortyolgatni, akár a nemes kumiszt. És nem hiányozhatnak belőle a mellékzamatok. Például a legyőzött keserűsége: meg kell tudnia, hogyan győzték le és miért.
Mersant is elmosolyodott, ám ő egész másképpen, mint a kán. Tulajdonképpen nem volt benne semmi fenyegető, csak néhány apró, szinte észrevehetetlen mozdulat – ahogy az ajka szélét keskenyebbre húzta, ahogy igazított kicsit a szemöldőke ívén, ahogy ősz tincséből néhány szál hajat az arcába hullatott –, az összhatás mégis vérfagyasztó lett. Mintha minden egyes vonása egy-egy borotvára fent acélpengévé változott volna; a veszett farkas páni rémületben kotródna el e mosoly elől.
– Ha, mint szavaidból kitűnik, jól ismered a baksikat – mondta lassan csurgó fagyottméz-hangon –, akkor azt is tudod, mennyire gyűlölik, ha kihasználják őket.
A kán felsóhajtott, páncélkesztyűs ujjait összefonta a pocakján.
– Öreg vagyok már, és gazdag életet éltem. Kivettem a részem minden örömből, mértékkel; minden fájdalomból, szükség szerint. Ami kötelességem volt, leróttam; amit terveztem, valóra váltottam. Nincsenek új vágyaim; a régiek beteljesedtek. Nem tartozom már senkinek, még önmagamnak sem. Dzsanibek unokaöcsémet tizenöt éve nevelem utódomnak; idén érett férfivá. Rosszabb kán nem lesz belőle nálam; jobb talán igen.
– Őt is meg fogom ölni. Még előtted – nézett a szemébe Mersant. – Csak mert így beszéltél róla.
– Amikor fölvonultunk az ulusszal a Desti Kipcsakra, elküldtem a Kék Horda földjére, világot látni. Utána mégy a Góbi-sivatagba?
– Én? A sivatagba? – Kurta bólintás. – Igen.
Özbek kuncogni kezdett.
– Látod, ezt nem hiszem! Ott az a másik baksi, a tüzekben ugráló, akivel az Ödügenben találkoztál. Most már ő is tud rólad, hogy nagyjából hol szállásolsz, milyen területekre formálsz jogot, egyebek. Igaz, ő messze van ezektől; de a Góbi még sokkal messzebb. Elmennél oda, csakis Dzsanibekért, védtelenül hagyva az otthonodat, a kincseidet, a tudományodat... miközben a hátad mögött ott van az a másik?
A hitehagyott arca márványmaszkká dermedt.
Dahák búcsúja csengett a fülébe; alig egy órája...
– Már nem bánom, hogy nem tudtalak megölni.
– Egyszer talán még fogod!
A hosszú, selymes pillák lassan ráereszkedtek a fakókék szembogárra. A nyúlánk ujjak begörbültek, ökölbe hajlottak, megszorultak egymáson. A vértelen ajak keskenyre zárult, reszketés borzongott rajta végig; majd még egyszer, most erőteljesebben; harmadjára, és ezúttal...
Sóhaj.
– Valóban legyőztél... – szólalt meg Mersant, kissé tán bizonytalanul. Ahogy kinyitotta a szemét, a pengék visszahúzódtak az arcába, a márványmaszk szerteporladt. Megrázta a fejét; aztán csengő hangon fölkacagott. – Mondd csak, a vereség ízét is lehet úgy élvezni, mint a győzelemét?
– Az igazi ínyencek – simított végig bajszán a kán szerénykedő mosollyal – mindkettőhöz értenek.
A hitehagyott könnyedén megbiccentette az állát.
– Azt hiszem, megtanítottál valami fontosra. Én pedig hoztam neked egy ajándékot. – Köpenye szárnya alól előhúzta a maumet-t, s kinyújtott tenyerén odanyújtotta neki. – Ez Nogáj feje. Negyven éve az Arany Horda egyik kánjától rabolták el, bűbájos célokra. Úgy illő, hogy most az Arany Horda másik kánja kapja vissza. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megtisztult a mágiától; ám veszélyt már senkire nem jelent, mert Dzöl sírba szállt, s vele összes tudománya. – Zord mosoly ült az arcán, ahogy tekintetét ajándékáról Özbekre emelte. – És ez a fej valóban méltó arra, hogy jurtád legdicsőbb díszéül szolgáljon, ékkövekkel kirakva, a főhelyen. Mert te még mindig azt hiszed, hogy mi öltük meg Dzölt a társammal; pedig valójában Nogáj volt a gyilkosa!
Özbek álmélkodva pillantott rá, s óvatos kézzel vette át a becses adományt.
– Nem hittem volna, hogy valaha ajándékot kapok egy baksitól; azt meg végképp nem, hogy ilyet és ilyen szavak kíséretében! – csóválta a fejét hüledezve.
– Harcos voltam, mielőtt felavattak. Ez egyet s mást talán megmagyaráz – mondta Mersant. – Egyébként emlékszel annak a vitézednek a nevére, aki gyors halált kért tőlem?
– Mindegyikére, aki dísztemetést kapott – bólintott Özbek kán. – Miért?
Halvány mosoly fodrozta Mersant ajkát.
– Ajándékot ígértem a lovamnak.
A kelő nap sugarai szikrázó, víztiszta ragyogásba burkolták Mersant le Sinistre alakját a dombgerinc ívén, amint búcsúzóul még egy pillantást vetett a kis barna hucul nyergéből a körkörös sírmezőre némán posztoló strázsáival, s a málladozó romhalmazra a közepén, amely innen a magasból leginkább egy félbetört, odvas zápfogra emlékeztetett.
Végül hát mégsem bizonyult hiábavalónak az Arany Horda földjére tett küldetése. Ámbár a tudást, amit keresett, nem az Ödügen áporodott üregeiben találta meg.
– Menjünk haza, Börke! – mondta a lovacskának, és megrántotta a kantárszárát.
Vége
Valhalla Páholy®
BUDAPEST, 2001
Raoul Renier
A kívülálló
Kornya Zsolt regénye
Copyright © Kornya Zsolt, 2001
A borítón Szlobodnik Attila (Sylon) festménye látható
Tipográfia: VDTP
Cover art copyright © 2001 by Szlobodnik Attila (Sylon)
Felelős szerkesztő: Novák Csanád
Korrektor Koszti Anita
Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát.
All rights reserved
A kötetet terjeszti:
a Pécsi Direkt Kft.
(7630 Pécs, Alkotás u.3.)
ISBN 963 9238 35 X
Kiadja az Arkádia Kiadóház és a Szukits Könyvkiadó, a Valhalla Páholy kiadói
Felelős kiadó: Novák Csanád és Szukits László
Szedés és tördelés: VDTP
Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 210454
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Készült Kaposvárott az Úr 2001. évében
Internet www.arcadia.hu E-mail: valhalla@arcadia.hu