[Sötét Mersant - 2.]
(Tartalom)
A besüppedt, penészes hantok között állt, félrehúzódva a friss sírveremtől. Megroskadt keresztek vették körül, mint szárnyaszegett, törpe madárijesztők; göcsös száraikon nyirokcsimbókos pókhálók lengedeztek, a fájukba vésett neveket rég kiette már a korhadás. A csizmáját borító nyúlós sárba seszínű avartörek ragadt. Szórakozottan odanyúlt, s óvatosan kicsippentette a mocsokból egy falevél csontvázát. Az eleven szövet rég az enyészeté lett már, ám az erezet finom hálója megmaradt. Bayard az arca elé emelte, s egy pillanatra elgyönyörködött a mintázat csodálatos bonyolultságában; elképzelte, hogy az egymást át- meg átszövő erekben még élénkzöld élet lüktet, üde nedvek áramlanak. Aztán vállat vont, és eleresztette a falevelet; a hideg szél a magasba kapta, s elsodorta a temetőkert mellett folyó patak felé, ahol néhány vén szomorúfűz bólogatott magányosan.
A szél rossz irányba fújt; az esperes halkan mormolt litániája csak érthetetlenné torzult szófoszlányokban jutott el hozzá. Nem mintha bánta volna. Így legalább nem sértették a fülét a vidéki latin barbár otrombaságai, a grammatika elemi szabályait semmibe vevő hibák. A pap a legközönségesebb halotti búcsúztatót használta a Burchard-féle szertartáskönyvből – mást valószínűleg nem is ismert –, amit Bayard betéve tudott, hiszen két évet töltött Párizsban, a teológiai fakultáson. Sokkal szakavatottabban tette volna nála a dolgát – csak persze nem volt joga hozzá, mert félbehagyta tanulmányait, és nem részesült ordinációban. Így hát az egyszerűbb megoldást választotta, és fizetett.
A temető talaja vizenyős volt és süppedékeny, feláztatta a közelében futó patak meg a hetek óta ömlő eső. Nem sokáig maradhatnak meg benne a tetemek, gondolta Bayard elmélázva; ha felszántanák és bevetnék, kövér termést hozna. Ilyenkor, ősszel persze késő már ezen gondolkodni. Igazából a ragacsos, márgás sár zavarta; minden lépésnél térdig merült belé az ember. Jobb lábát nekivetette egy ferdén álló sírkeresztnek, könyökével rátámaszkodott, és ismét szemügyre vette a gyászoló párt.
Siralmas látványt nyújtottak, annyi bizonyos. Az asszony az alaktalan gödör mellett térdelt a dágványban, és hörögve, kivörösödött képpel zokogott. Egyetlen ruhadarabja valami darócvászon pendelyféle volt, folt hátán folt, olyan mocskos és kopott, hogy már az eredeti színét sem lehetett megállapítani. Háttal fordult Bayardnak, a ruhája térdig felgyűrődött; kilátszott alóla visszeres lába szára, s ráncos, meztelen talpa, amelyre szürkésfehér kérget vont a vastag rétegben rászáradt sár. Korán megvénült parasztfeleség volt; nem valószínű, hogy munkában formátlanná nehezült teste kibírná még egy gyermek kihordásának gyötrelmeit. Már persze abban az esetben, ha a férjének kedve lenne használni őt éjszakánként, amiben Bayard őszintén szólva kételkedett.
A bronzvörös hajú férfi az asszonnyal átellenben állt; borostásan, véreres szemmel meredt maga elé. Alsó ajkát beharapta, és úgy dülöngélt előre-hátra a friss sír szélén, hogy bármelyik pillanatban belezuhanhatott volna. Szemlátomást holtrészeg volt; lehelete vastag fodrokban gomolygott foghíjas szájából, s a latin mondatokkal birkózó esperes észrevehetően félrehúzódott, nehogy valami kósza fuvallat az arcába sodorja őket. Hipokrízis a legmagasabb szinten, gondolta Bayard, hisz tegnap este maga a pap is a sárga földig leitta magát, a düledező sekrestyébe zárkózva. Hajnalhasadtakor alig tudott életet verni belé; két pint sós vizet itatott meg vele, és tartotta neki a favödröt, amit teleokádott. Ha nem teszi meg, délutánra kell halasztani a temetést.
– Nagy jó uram.
Bayard összerezzent. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy meg sem hallotta a sírásó közeledését; a vénember olyan nesztelenül csúszott-mászott a sárban, mint valami sikamlós bőrű vízisikló. Vétkes figyelmetlenség, rótta meg magát szemrehányóan. Ma még csak egy rühös paraszt oson oda hozzád észrevétlenül; holnap már egy rablógyilkos, vagy valami elfelejtett széplány bosszút lihegő fivére. Öregszel, amice.
A sírásó alázatosan összehúzta magát, úgy vigyorgott fogatlan szájával a messziről jött deák úrfira. Ami kevés haj szála megmaradt, zsírosan tapadt verítékező koponyájára; a serkék, mint apró gyöngyfüzérek csillogtak rajtuk a szürke reggeli fényben.
– Mit akarsz? – vetette oda neki Bayard.
A vénember egyik kezével megemelte sárkoloncos ásóját; a másikat nyitott tenyérrel előretartotta. Görbe, csúzos ujjai voltak, a bütykök csomósra dagadtak a rájuk rakódott mésztől.
– Nagy jó uram, nehéz ám megforgatni a földet ebben a kutya időben... Egész este szakadt az eső, mindent eláztatott...
Bayard megoldotta az övén lógó selyemerszény zsinórját, és odavetett neki néhány sout.
– De aztán ne legyen panasz a munkádra! – vakkantotta. – Ha csak tessék-lássék rálapátolsz valami híg sarat, megkereslek az este, és összetöröm minden csontodat!
Üres szavakkal ígért; esze ágában sem volt visszatérni ebbe a lehangoló temetőbe, ahol a talajvízben ázó hullák a savanyú rothadás bűzével fertőzték meg a levegőt. A sírásó sunyi mosolyáról, ahogy zsákmányát a melléhez szorítva odébb somfordált, messziről lerítt, hogy ezzel tisztában van ő is.
Bayard bosszúsan megrázta a fejét.
Érdekel is engem, hogy tisztességgel lesz-e elkaparva az a sehonnai jobbágyporonty!
Az esperes kivörösödött képpel dadogott és krákogott; éppen a „circumdederunt” szóval folytatott hősies küzdelmet. Igazán megtakaríthatta volna magának a fáradságot, ha mindenestül kihagyja a mondókájából az őrálló angyalok seregét, amint odafönt a mennyekben rivalogva és harsonaszóval köszöntik egy kilencesztendős leányka ártatlan lelkét. A liturgia értelmében szabálytalan lett volna, de ugyan ki venné észre ebben az isten háta mögötti faluban, egy jéghideg és ólomszürke hajnalon, távol mindenféle egyházi hatóságtól?
Legfeljebb egy cifra ruhás vagabund, egy kivetkezett teológus, aki rokonok, és bőkezű pártfogók nélkül rója Franciahon útjait, s hogy megélhessen, minden jöttmentnek áruba bocsátja tudása morzsalékát. Egy előkelő beszédű csavargó, aki nem szégyell alamizsnát elfogadni a csapszékekben a trágár vágánsdalokért, s ha úgy hozza a sor, nem riad vissza az útonállástól sem.
És aki mindenkinek hazudik, még önmagának is.
Mert Bayard-t igenis érdekelte a szerencsétlen parasztlányka sorsa, pedig nem is látta őt élve, lélegezve, kipirult arccal játszani a szérűkön. Alig egy hete a gyermek még együtt fogócskázott a vele egyívásúakkal, koszorút font magának az őszi virágokból, s mosolya fényt csempészett a zivataros estékbe. Nevetett, ha a komor fellegek mögül néha előbújt a napkorong; ijedten bújt az anyjához, ha villámlás szántotta végig az ég boltozatát; durcásan elbiggyesztett szájjal duzzogott, ha nem sikerült élethű szalmabábut kötöznie. Nappal fűzfavesszővel terelgette a patak mellett a gágogó libafalkát; titokban talán lyukból öntött hörcsögöt tartott odahaza, s bizonyára elpityeredett, amikor egy este, válogatott finomságokkal a kezében, kis kedvencét hanyatt fekve, égnek meredő lábakkal találta.
Amíg rövidke élete tartott, addig Bayard nem tudott róla, nem ismerte őt. Holtában látta először; és elborzadt attól, amit műveltek vele. Először elsápadt; aztán kiosont az ólak mögé, hogy könnyítsen háborgó gyomrán; végül csöndes, szavak nélküli esküvést tett, azoknak az embereknek a módján, akik gyakran élnek cirkalmas beszéddel, de ha komolyan megfogadnak valamit, néma ajakkal teszik.
Pedig nem tartotta magát képesnek ilyen érzésekre. Sokáig koldusszegény volt, és úgy tett szert a betevő falatra, hogy Edward király rablóseregének nyomába szegődött. Vándorlása lerombolt városkákon, felégetett falvakon, véráztatta csatamezőkön át vezetett. Az angol lovagoknak sietős volt az útjuk, csak tessék-lássék prédálták föl a kizsigerelt vidéket, a zsákmány apraja a gyaloghad walesi íjászainak és késelőinek maradt. Amit pedig ők is meghagytak, azon Bayard verekedett össze a többi hazátlan dögevővel, szüntelenül a bitófa árnyéka elől bujkálva. Temérdek gaztett és aljasság tornyosult halomra a múltjában, míg végül megengedhette magának, hogy magasabb célokat tűzzön ki maga elé. Amikor nekivágott, hogy valóra váltsa eszmélő kora óta dédelgetett álmát, azt hitte, semmi nem tudja már megrendíteni.
És most tessék.
Isten az égben... vagy akár a pokolban, sóhajtott keserűen, miközben süket füllel hallgatta az esperes tétova hebegését. Beavatást kerestem, a letűnt idők titkait, a rejtőző bölcsek tudományát. Előbb csak sejtettem, hogy létezik; aztán már tudtam is. Úgy véltem, jó nyomon vagyok. És mit találtam?
Egy elborult agyú mészárost, akit ki kell irtanom a világból, mert embernek születtem.
A pap befejezte akadozó litániáját, és kapkodó, fázós mozdulatokkal megáldotta a tátongó sírgödröt. A véreres szemű apa abbahagyta a kába dülöngélést; bambán felnézett a veremből, arcán a megátalkodott részegek tompa érzéktelensége ült. Ingatag léptekkel odament a feleségéhez, megrángatta a karját, és a temetőkert kapuja felé bökött. Az asszony megrázta a fejét, és tovább zokogott; csúnya, csukladozó hangja volt.
Az esperes bizonytalan mozdulattal odabiccentett Bayard-nak; talán az eklézsiának szánt adományt akarta megköszönni, talán csak azt jelezte, hogy vége a szertartásnak. Hogy választ nem kapott, dideregve összehúzta magán a karingét, és a sarat dagasztva megindult a léckapu felé. Az apa követte, egyik sírhanttól a másikig tántorodva, s támasztékul meg-megmarkolta a félrebillent fakereszteket. A kocsmáros talán tekintettel lesz a gyászára, és rovásra hitelez neki. Az asszony csak sírt, megállás nélkül, a földre görnyedve; ritkás, szürke haja a homlokába hullott.
A vén sírásó a gödörhöz oldalgott, s lapos pillantást vetett Bayardra, aki mozdulatlanul állt a helyén, lovaglócsizmás térdére könyökölve. Mikor látta, hogy a diák úrfi egyelőre nem szándékozik távozni, sóhajtva a markába köpött, s nekilátott, hogy híg sarat lapátoljon az aprócska, száradt vértől foltos vászonbatyura a sírverem fenekén.
Két óra múlva Bayard benyitott a roskatag templom oldalához toldott paplakba. A nap már magasabban járt az égen, de jelenlétéről csak valami sápadt, beteges derengés árulkodott; arcát szálkásan kavargó felhőgomolyok mögé rejtette. Az ablakra feszített, repedezett marhahólyag még ezt a kevéske fényt is megszűrte; az alacsony mennyezetű helyiségben trágyabűz és sárgás félhomály uralkodott.
Az esperes a kecskelábú asztalra borulva hortyogott az ablak mellett, vonásai tésztásan elernyedtek; szája sarka lefittyedt, s vékony nyálfonál lógott róla, legvégén habos buborékkal. A karing még rajta volt, hímzett sapkája az asztallapra gurult kopaszodó fejéről. Nyilván azon melegében aludt el, ahogy hazaért a temetésről. A hátsó falnál árnyékba burkolózott a kurta lábú ágy; a foltos szalmazsákból itt-ott kikandikált a tömés. Az özvegyasszony, aki takarított rá, ma csak délebéd után fog érkezni; a tegnapi vacsora maradványai, amit a házigazda a sós víz unszolására adott ki magából, még ott éktelenkedtek a felázott földpadlón. A mocskos favödör a sarokba lökve bűzölgött; a tartalmát ugyan Bayard virradatkor kiürítette a kert végében a szemétdombra, ahhoz viszont semmi kedve nem volt, hogy el is öblítse utána.
Mikor a vándordiák koppanva letette az asztalra a teli korsót, a pap felriadt, és zavaros szemmel, értetlenül meredt Iátogatójára. Bayard odahúzott az asztalhoz egy másik széket, lovaglóülésben letelepedett rá, s összefont karokkal a támlára nehezedett. Aztán hüvelykujjával a korsóra bökött; a szomszédból hozta, az urasági italmérésből. Színültig volt fölözött borseprővel.
– Igyál!
– Hogyan... mi... – Az esperes száraz torokkal krákogott. Látszott rajta, hogy csak egy hajszál választja el a rosszulléttől, – Miasszonyunk kegyelmére, hiszen már a szagától is...
– Igyál, vagy én itatlak meg – mondta Bayard halkan. – Beszédem van veled, és nincs sok időm. Ettől megnyugszanak a beleid, és kitisztul a fejed egy fertályórára. Utána felőlem végigokádhatod a tetves faludat.
– Úrnapja van – tiltakozott a pap erőtlenül. – Vecsernyére misét kell celebrálnom...
– Hát majd misézel részegen. Ne mondd, hogy a környékbeli népek nincsenek hozzászokva.
A pap hívatlan vendégére nézett. Katonás tartású, jó erőben lévő fiatalembert látott, atlaszselyem ujjasban, combközépig érő lovaglócsizmában, karddal az oldalán. Hosszú, világosszőke haja volt, és úrimód vékonyra nyírt bajusza; nyúlánk, mozgékony ujjain látszott, hogy nem kétkezi munkára használja őket, az viszont könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy fegyverforgatásra. A szeme valószínűtlenül kék volt, mint a búzavirág aratás után a tarlón, de semmi melegség nem sugárzott belőle; a parancsaláshaz szokott férfiak néznek így, egyszerre fürkészen és húsba metszőn. Noha nemigen tölthette be még a harmincat, homlokát már mély ráncok redőzték, szeme zugában pedig szarkalábak sorjáztak. Finom öltözéke gazdag, de legalábbis jómódú utazóra vallott, akárcsak az, hogy szemrebbenés nélkül magára vállalta a Réchin gyerek temetésének költségeit. Az erszénye nem sokat lappadt emiatt, de nyilván akkor sem szorulna meg, ha teljesen kiürült volna: nyakában veretes aranyláncot hordott, jobb kezén vastag pecsétgyürűt, a bal füle cimpájában pedig egy zölden csillogó, körömnyi követ, amely nyilván roppant értékes cifraság. Ez összességében azt jelenti, hogy rengeteg helyen vannak barátai, vagy vakmerőségig bátor ember; máskülönben a mai bizonytalan időkben aligha merne szálegyedül utazgatni ennyi temérdek drágasággal.
Mindez pillanatok alatt futott át az esperes szeszgőzös, kába agyán; föl sem merült benne a gondolat, hogy egy agyafúrt kaméleon ül vele szemközt, aki rég kitanulta már az emberi észjárást, s annak láttatja magát, aminek akarja. Ő csak annyit fogott fel, hogy úrféle vendége van, aki azon fölül vagyonos is; talán tegnapról maradt fejfájása tette, hogy rossz következtetést vont le megfigyeléseiből.
– Ha alamizsnálkodni kíván az úr, azt örömmel fogadja az eklézsiánk – motyogta. – A szegények istápolása Istennek tetsző cselekedet; és a magasságos szentek a megmondhatói, hogy mi bizony szegények vagyunk. Mióta király urunk – áldott legyen a neve a mennyekben! – megkétszerezte az angol hadiadót, betevő falatra is alig jut errefelé az egyszerű embernek.
Bayard komoly arccal bólogatott, s félrehajtott fejjel, figyelmesen hallgatta házigazdája panaszáradatát.
– Nagy csúfság, amilyen sorra jutott a templomunk is; a falakról pereg a vakolat, Szent Dénes szobrát megette a szú, az oltárterítőket mind zálogba csaptuk a dijoni zsidóknál... – folytatta a pap, egészen nekibuzdulva másnapos kábaságában. – Már másfél livre is sokat segítene, nem is beszélve háromról; persze ahhoz, hogy minden bajunk orvoslást nyerjen, legalább öt szükségeltetne.
– Tíz livre fejében pedig itt helyben üdvözülnék, te meg kijárnád nekem a pápa őszentségénél a teljes bűnbocsánatot – mosolyodott el Bayard. Az érdes durvaság, amellyel a beszélgetést indította, nyomtalanul lefoszlott róla. Most derék, jólelkű nemesúr volt, aki ugyan kezdetben értésére adja a másik félnek, hogy szigorú kezű ember, ám utána egy szelíd tréfával elveszi szavai élét, és hajlamosnak mutatkozik bizonyos áldozathozatalra. – Olcsón számítod az égi kegyelmet, esperes uram; jobban megéri az adakozóknak, mint a búcsúcédula.
– Dehogyis, dehogyis, ilyesmit nem ígérhetek, azzal a püspöki szék jogait bitorolnám el! – tiltakozott a pap; a keze közben önkéntelenül a korsóra tévedt, és hosszan belekortyolt a borseprőbe, aminek nem sokkal előbb még a szagát is rühellte. – De hálaadó misét mondatnék kegyelmes uramért az egyházunkban, és könyörögnék a Mindenhatóhoz, hogy ami vállalása van; mindben csak jószerencse kísérje.
– És talán egynémely kósza hírt is megosztanál velem? Elvégre te fontos ember vagy ezen a vidéken, akit nyilván sokan a bizalmukba avatnak; én meg messziről idetévedt vándor, aki tudni szeretné, hogy útjai során mire számíthat.
– Hisz ez csak természetes, testvérem az Úrban! – Az esperes arca kipirult, szeme csillogni kezdett; bizalmaskodva közelebb hajolt vendégéhez. – Nem is hinnéd, micsoda galádságokat űznek itt egyes latrok a törvénytisztelet palástja alatt! Itt van mindjárt Deu uraság tiszttartója, aki, tisztesség ne essék szólván, hajadon lányokat szeplősít meg erőszakkal; vagy a három Ribadeaux fivér, akik titkon orvvadászni járnak a püspöki erdőbe!
– Sok javában megrövidült miattuk az eklézsia? – vágott együtt érző képet Bayard.
A pap legyintett, és újra jót húzott a mázas korsóból; ezúttal már nem engedte el a fülét.
– Köztünk maradjon, de a püspök úr baja, nem az enyém. Távol álljon tőlem, hogy rossz hírét keltsem a feljebbvalómnak, ám az utóbbi időben felháborítóan keveset törődik a diocézis ügyeivel. Az én esperesi javadalmazásom példának okáért igazán szerénynek mondható, ha azt tekintjük, hogy milyen sanyarú viszonyok közepette hirdetem itt az Úr igéjét. És még ezt a kevéskét is rútul megcsapolják azok az elvetemült latrok, a La Ferté-i ciszterciek, akiket már rég ki kellett volna vetni az anyaszentegyház kebeléből, mert nem szentéletű barátok, hanem tisztátalan kicsapongásban élő paráznák és szodomiták! Mert ugyebár a doubsi rév éves jövedelme nem őket illeti, hanem ezt az esperességet, amit a püspök úr fényességes emlékezetű elődje az én méltatlan személyemmel látott jónak betölteni; mégis ők hajtják be szemérmetlen módon, immáron tizenkettedik esztendeje. Nem nyughattam, perre vittem a dolgot, és a dijoni jegyző nekem adott igazat; márpedig ő a törvény felesküdött szolgája, akinek a végzése parancs, függetlenül attól, hogy történetesen közeli kuzinom nagyanyai ágról. A La Ferté-i apát viszont, aki beteg szajhák megátalkodott ivadéka, és pénzen vásárolta minden címét, álnokul behízelegte magát a püspök úrhoz, a gyóntatóatyjaként működik, és nem szűnik meg alávalóan rágalmazni a nevemet az udvarában. A számát se tudom, hány szörnyű meghurcoltatáson estem keresztül az ő bűnös mesterkedése miatt; Autunben egy ízben két lábon járó borostömlőnek gyalázott a zsinatra gyűlt prelátusok füle hallatára! S én hiába vetettem ott mindjárt szemére paráznaságát és szimóniáját, hiába mutattam föl a dijoni jegyzőtől nyert pecsétes levelemet, a püspök úr szíve zárva maradt előttem, és a doubsi révet azóta is La Ferté bitorolja. – Az esperes hátrahanyatlott székében, egészen kimerülve a hosszú szónoklattól; szomorúan ingatta a fejét, és ismét belekortyolt a korsójába. – Bizony, drága barátom, ilyen szörnyű csapásokkal sújtott engem a balsors...
Bayard töprengve simogatta keskenyre vágott bajszát.
– Minden bajra van orvoslás – vélte homlokát ráncolva. – Esetleg szólhatnék néhány szót az érdekedben szeretett bácsikámnak, Talleyrand de Périgord-nak...
A pap szeme felcsillant; pillanatok alatt kizökkent részeg mélabújából, s fölélénkülve hajolt az asztal fölé. – Kegyelmed a bíboros úr őexcellenciájának az unokaöccse?
– Csupán egy a sok közül, s még csak nem is a legjobban kegyelt – szabadkozott Bayard. – Bár igaz, ami igaz, időnként megtisztel azzal, hogy kisebb ügyekben kikéri a tanácsomat.
– Mindjárt gondoltam, hogy uraságod nem afféle vándor literátus, akiből tizenkettő egy tucat! Ha akarná, sem tudná titkolni rangos származását! – áradozott az esperes, a korsót magához ölelve. Borgőzös agyában beszélgetőtársa a főnemesi sarjak sorába lépett elő; eszébe sem jutott már, hogy „testvérem”-nek vagy „barátom”-nak szólítsa. – Uraságod határozott modorú, jellemes férfiú; hogy dicséretes keresztényi áldozatosságát ne is említsem, amikor a saját költségén temettette el azt a szerencsétlen leányzót!
– Szó ami szó, igen csúf história – mondta Bayard. – Tudod, hogy nem ez az első ilyen eset burgund földön?
A pap bambán meredt rá. A macskajajra ivott erős szesz élénkítő hatása múlóban volt; kezdett ismét berúgni, méghozzá rohamos gyorsasággal.
– Az idei esztendőben már hetedízben történik ilyesmi, tavaly pedig Auxerre vidékén követtek el hasonló gaztetteket – folytatta Bayard. – Csupa ártatlan kisded, aki kinőtt ugyan mára csecsszopó korból, de nem érett még felnőtté. Minden áldozat póri születésű, ámbátor nem feltétlenül szegény sorban élő családból; viszont minden esetben a szülők egyetlen, avagy utolsónak maradt gyermeke.
Az esperesnek leesett az álla, és egyszeriben falfehér lett. Hogy némi bátorságot merítsen, gyorsan belekortyolt a borseprőbe.
– Bácsikám, egynémely más prelátussal egyetértésben, engem bízott meg, hogy kivizsgáljam az ügyet. Ez az első alkalom, amikor sikerült idejében érkeznem; a jószerencse úgy hozta, hogy éppen a közelben időztem. A többinél a gyermekeket már elhantolták, de megbízható forrásból tudom, hogy a halál oka mindig ugyanaz volt. – Lehalkította a hangját, és közelebb hajolt a paphoz, mint valami összeesküvő. – Neked elárulhatom, hisz jómagad is Isten szolgája vagy: boszorkányságot sejdítünk a háttérben!
– Akkor hát ezért kellett olyan sietve eltemetni – hebegte az esperes sápadtan. – Nehogy repülőkenőcsöt főzzenek belőle a gazok!
Bayardnak a szeme sem rebbent.
– Éles elméjű férfiú vagy, ahogy azt első perctől fogva láttam – dicsérte meg elismerő biccentéssel. – Most viszont azt mondd meg nekem, nem tapasztaltál-e az utóbbi időkben a környéken valamely gyanús jövés-menést; nem fordultak-e meg a községben rosszféle idegenek; nem titokzatoskodtak-e feltűnő módon némelyek a gondjaidra bízott gyülekezetekben?
A pap egy hajtásra zuhintotta le a torkán a megmaradt borseprő felét. Mikor leeresztette a korsót, üveges köd telepedett a tekintetére.
– Louise lesz az, a bábaasszony – jelentette ki mély meggyőződéssel. – Mindig is gyanakodtam rá, merthogy folyton az erdőbe járt füveket meg leveleket szedni; aztán mindenféle balzsamot és főzetet kotyvasztott belőlük, azokkal kente meg itatta az idejüket járó anyákat, hogy könnyebb legyen a szülésük. Istenkáromló eretnekség ez, hisz a Bibliában írva vagyon, hogy „fájdalommal hozod a világra a te magzatodat.”
– Louise asszonyra is sort kerítünk, ezt biztosra veheted; elvégre a szent inkvizíció nem tréfadolog! – Az esperes, ha lehet, még fehérebbre sápadt e szavak hallatán; olyan görcsösen markolászta a mázas korsó fülét, mintha az élete függne tőle. – Úgy véljük azonban, hogy a boszorkányok nem nélkülözhetik bizonyos külső erők segítségét. Aki erre a förtelmes áldozati rítusra tanítja őket, az községről községre jár. Vagy ő rabolja el a gyermekeket, vagy valaki más, akit ő fogad föl, esetleg közvetítőkön keresztül. Erőltesd meg az emlékezetedet, testvérem: az anyaszentegyház elvárja tőled, hogy szolgálatára légy a szükség órájában!
– Istenem... Istenem... – A pap reszketett, akár a nyárfalevél; hiába vedelte egyfolytában az italt, a szája úgy kiszáradt, hogy beszélni is alig bírt. – Pogányok... sátánimádók... Lucifer gyermekei...
Bayard széttárta a karjait, aztán visszaejtette őket a faragott faszék támlájára.
– Bácsikám szabad kezet adott nekem a vizsgálódás első szakaszában, ám lelkemre kötötte, hogy minden körülmények között tapintatosan járjak el. Amennyiben ez a módszer nem hozna számottevő eredményeket, nos, Bésanconban már türelmetlenül várakozik néhány dominikánus atya, hogy a helyembe lépjen. Ezen atyákat az apostoli szék teljes inkvizíciós jogkörrel ruházta fel, ugyanolyannal, mint az áldott életű Marburgi Konrádot, aki ha emlékezetem nem csal, annak idején ezen a vidéken is tevékenykedett egy darabig.
– A vadorzók... a Ribadeaux fivérek – bökte ki az esperes olyan hirtelen, hogy maga is megrémült tőle. – Ha afféle gazfickókra vadászik a környéken uraságod, akik jó pénzért a gyermekrablástól sem riadnak vissza, az ő házuk táján kereskedjék. Ezt merő véletlenségből tudom, ugyanis... – Hirtelen az egész arca lángba borult. – Mert ugye megtörtént egyszer, hogy ezek a latrok rajtaütöttek a La Ferté-i apát pénzszállítmányán, amit a doubsi révtől... és én... illetve... Magasságos Isten, ne hagyd el alázatos szolgádat!... szóval én... – Csak egy hajszál választotta el tőle, hogy sírva fakadjon.
Bayard felállt, és nagyúri mozdulattal a vállára tette a kezét.
– Szót se többet, testvérem! – parancsolt rá színpadiasan. – Nagy szolgálatot tettél az anyaszentegyháznak! Ami az adományok ügyét illeti, az első adandó alkalommal visszatérünk rá; azt pedig igaz lelkemre ígérem neked, hogy mihelyt legközelebb szót váltok bácsikám őexcellenciájával, fölemlítem neki a doubsi rév dolgát. A Ribadeaux fivérek – ugye jól értettem a nevüket? – akkor már aligha lesznek olyan helyzetben, hogy mindenféle rút hazugságokkal okvetlenkedjenek.
– A Mindenható áldja meg érte nagyságos uramat... – rebegte az esperes verítékezve. Még az izzadságának is cefreszaga volt.
Bayard bátorítólag odabólintott neki, aztán sarkon fordult, és lendületes léptekkel elhagyta a paplakot. A szeme sarkából még látta, ahogy reszketve az ajkához emeli a korsót.
Alkonyatra, mikor a falu főterén az urasági csapszék kezdett benépesülni a földekről hazatérő parasztokkal, Talleyrand bíboros unokaöccse eltűnt, átlényegült.
Ősi igazság, hogy az emberi lélek kulcsra jár. Bayard nagyon jól tudta ezt; de tudta azt is, hogy minden lélekhez másfajta kulcs szükségeltetik. Ami bevált egy iszákos, mellőzöttségtől gyötört, kicsinyes torzsalkodásokba bonyolódó papocskánál, az csúfos kudarcot vallhat a maguknak való, gyanakvó természetű pórok között. Hozzájuk hiába beszélne a gőgös nemesúr álcájában, bezárkóznának előtte, mint a kagyló. Cinkos bizalmaskodással nem menne semmire, mert ösztönösen utálnak minden idegent; és azzal sem érne sokat, ha titkos összeesküvéseket és cselszövényeket csillogtatna meg előttük, ahhoz túl kevés a fantáziájuk. Az ő sebezhető pontjuk az elszigeteltségben rejlik. Egyszerű, földhözragadt emberek, akik egész életüket ebben a poros kis falucskában élik le, akárcsak apáik és nagyapáik; ám éppen szűkre szabott látóhatáruk miatt, a maguk együgyű és faragatlan módján folyton szomjúhozzák a nagyvilág híreit. Kétféle dologgal lehet megfogni őket, a skála két végletével: prózai pletykákkal vagy káprázatos tündérmesékkel. A földeken robotoló szántóvetőt nem érdekli sem a nagypolitika, a maga áttekinthetetlen szövetségeivel és dinasztikus bonyodalmaival, sem a pápaválasztó konklávék korrupt és sötét intrikája. De ha arról mesélsz nekik, hogy Sensből az érsek kitiltotta a zsidókat meg a cigányokat, vagy Bésanconban a hatóságok megszigorították a házasságtörésért kiszabott büntetést, percek sem telnek belé, és ugyanolyan lelkes hévvel fogják vitatni az ügyet, mint akárhány ékesszóló diplomata az itáliai udvarokban. Ha pedig aztán fordítasz egyet a szavaidon, és a bizánci császár kertjében tartott tűzokádó sárkányokról kezdesz beszélni nekik, majd bejelented, hogy Gábriel arkangyal lángoló pallossal a kezében alászállt a Szentföldre, hogy megbüntesse a hitetleneket – hát tátott szájjal hallgatnak valamennyien, és utána már úgy formálhatod őket kedvedre, akár az olvasztott viaszt.
A legfontosabb szabály azonban, hogy sohasem szabad neked kezdeményezni. Meg kell várnod, amíg nem férnek tovább a bőrükben a kíváncsiságtól, és ők szólítanak meg téged. Bayard ezért elhatározta, hogy ezúttal a titokzatos utazó szerepét fogja játszani.
Először is egyszerű posztóköpenyt kanyarított előkelő ruhája fölé; az állatöv díszeivel ékes aranyláncot az ujjasa alá dugta, a pecsétgyűrű pedig – a Montbrun család ősi öröksége, amit csak az apja halála után kapott kézhez, így nem volt alkalma Párizsban zálogba vetni – az erszényébe vándorolt. A smaragdot viszont nem csípte ki a füléből, noha megtehette volna. A titokzatos utazó nem tűnhet annyira rangosnak, hogy a pórokban a nemesekkel szemben táplált ösztönös ellenszenv legyűrje természetes kíváncsiságukat, de túlságosan köznapi jelenségnek sem mutatkozhat, mert akkor magukfélének tekintik, és elvesztik iránta az érdeklődésüket. A smaragd pedig azonfölül, hogy szemlátomást igen sokat ért, meglehetősen egzotikus viselet is volt. Idefelé Északon a férfiak nem hordtak fülbevalót; Bayard az egyetemen kapott rá erre a szokásra, amit bővérű provence-i diáktársaitól lesett el.
Következő dolga az volt, hogy átkösse az istállóban Bec de Corbint egy olyan rekeszbe, ahol mindenki láthatta, aki elhaladt a mocsárrá dagasztott utcán a csapszék előtt. Nemigen akadt ember Franciahonban, akinek Bec de Corbin ne vonta volna azonnal magára a tekintetét. Gyönyörű csődör volt, egészen más, mint az idevalósi hátaslovak: karcsú és kecses, tüzes vérű, nyugtalan, gyors és lobbanékony. Szőre ébenfeketén fénylett, egyetlen rombusz alakú, fehér foktól eltekintve a homlokán. Ez csikókorában egészen kicsi volt még, mostanra azonban arasznyi szélesre és kétszer olyan hosszúra növekedett. Bayard tréfásan azt szokta mondogatni, hogy valahányszor a lova meghódít egy kancát, a folt valamicskével terjedelmesebb lesz; és ha így folytatja tovább; hamarosan az egész pofája kifehéredik. Tény, hogy a francia kancák ugyanolyan különösnek és ellenállhatatlannak találták Bec de Corbint, mint az emberek. Fülöp király országában á hátaslovak masszívak, nagycsontúak és türelmes természetűek voltak; csak ezek bírták meg magukon a talpig vasba öltöztetett lovagokat, csak ezek állták derekasan a sarat a csaták lomhán tolongó vagdalkozásában, ami az első, lendületes rohamot követte. Bec de Corbin viszont valahol a napfényes és forró Tuniszban látta meg a napvilágot; az ő fajtáját vágtára, nyargalásra, villámsebes rajtaütésekre tenyésztették. Bayard életében volt egy szakasz, amikor egy katonaszökevényekből összeverődött rablóbanda élén fosztogatta Bordeaux vidékét, s akár hazafinak is tekinthette volna magát, ha francia területen nem lett volna éppúgy vérdíj kitűzve a fejére. Ekkoriban ejtett fogságba egy dúsgazdag szaracén kereskedőt, akit ráadásul kétszeresen is megzsarolhatott, mert azon kapta, hogy bort szállít a granadai igazhitűeknek. A kalmár váltságának részét képezte a féktelen, fekete szőrű csikó is, akinek a martalócok adták a Hollócsőr nevet. A banda tagjai szétszóródtak azóta – többségük bitófán végezte –, Bec de Corbin és gazdája azonban mindmáig elválaszthatatlan társak maradtak.
A kocsmában Bayard hippokraszt kért a csaplártól, egy bőrkötényes, kancsal pikárdiaitól, aki egyszersmind gazdaként, szakácsként és kidobólegényként is működött; a felszolgálólány szerepét terjedelmes farral és kebellel megáldott felesége töltötte be. Tudta jól, hogy értetlenül állnak majd a kívánsága előtt; türelmesen elmagyarázta hát nekik, hogy fűszerezzenek meg két pint vörösbort mentával, borssal és bazsalikommal, aztán forralják fel, és amikor zubog, keverjenek bele egy merőkanál mézet. A végeredmény egész tűrhető lett, bár borsot sajnos nem tartottak a konyhán – az egész faluban nem akadt senki, aki meg bírta volna fizetni latját. Bayard mosolyogva köszönetet mondott az italért, és letelepedett egy vetemedett lapú asztalhoz, a bizsergető meleget árasztó nagykemence mellett. A gazdasszony reggelenként itt sütötte a kenyeret, s a kellemes, étvágygerjesztő illatból még ilyentájt is lengedezett valamicske errefelé. Kiváltságos személynek kijáró hely volt, máskor bizonyára a falu vénei és vezetői ültek ide; ők azonban egyelőre még a földeken dolgoztak, és Bayard nem zavartatta magát. Mielőtt kényelembe helyezkedett volna, a padka alá lökött csomagjából elővette a lantját, és húrokkal fölfelé maga mellé tette az asztalra, hogy egyetlen vendég figyelmét se kerülhesse el. Aztán elégedetten hátradőlt, és belemerült a forralt bor élvezetébe.
Peregtek a percek, fertályórákká, majd órákká nyúltak. A csapszék lassan benépesült Bayard körül. Ismerős, szinte meghitt volt számára ez a légkör; a számát se tudta, hány hasonló helyiségben üldögélt már, hány naplementét nézett végig ugyanilyen vaksi, hólyaggal feszített ablakok mögül, hány csorba cserépkupát emelt az ajkához az embertestekből áradó, verítékszagú langymelegben. Ereiben lomhán lüktetve áradt szét a fűszeres-mézes borzamat, szempillái elnehezedtek. A beszélgetés moraja álmosító zsongássá folyt össze a fülében. Futólag elmosolyodott, szelíden és észrevétlenül, mint aki otthon érzi magát. És ezúttal nem szerepet játszott: neki, a földönfutónak, az utak vándorának nem volt más otthona, csak ezek a hétről hétre változó, mégis mindig egyforma ivók, a füsttől fekete mestergerendákkal, a kormos lánggal égő függőmécsesekkel, a faggyú, az istálló és az erős szesz elegyes illatával, a borban ázó rongyokkal, kolbászos-kásás ételekkel.
Magában ismerősként üdvözölt minden vendéget, noha legtöbbjüket most látta először. Vannak sémák, amelyek hasonló célokat szolgáló helyeken a világon mindenütt ugyanúgy ismétlődnek. Lám, innen sem hiányoznak például az árnyékos zugokba húzódó öregek, akik órák hosszat ülnek szótlanul egymás mellett, s hántolt gyökereket rágcsálnak, hogy megőrizzék lazuló fogaikat az ínyükben: nem rendelnek semmit, a kocsmáros mégsem kergeti el őket. A pórok között csak azok érnek meg magas kort, akik nagyon bölcsek vagy nagyon szerencsések; márpedig mind a bölcsesség, mind a szerencse égi adomány, ha részesül benne az ember, ápolnia és őriznie kell. Ne tévesszen meg senkit, hogy ezekkel az öregekkel látszólag egy lélek sem törődik! Nem igénylik ők a törődést: belefáradtak a sok életbe, sajgó tagjaiknak és aluszékony agyuknak nyűg lenne a szakadatlan nyüzsgés. Kevés erejük maradt, s azt a keveset arra az időre tartogatják, amikor valóban szükség lesz rá. Ha az esőzésektől megáradt folyó kilép a medréből, és elönti a leggazdagabb termőföldeket, az öregek tudják, hogy merre húzódnak a régi, elomlott gátak, ahová kevesebb munkával lehet új töltést felhúzni. Ha birtokvita támad a telkes gazdák között, az öregek emlékeznek rá, hol állt az a nagy tölgyfa, amire a határokat kijelölő szabadoslevél hivatkozik. Ha vérfertőzés gyanúja merül föl a házasulandóknál, az öregek számlálják vissza a nemzedékeket, ők mondják meg, hogy voltak-e közeli rokonok a két fél nagyszülei, dédszülei között. Ez a dolguk: tanácsot adni. A cselekvést, a döntést másokra hagyják.
Egy középkorú, tagbaszakadt, őszülő paraszt a bakokra ékelt boroshordók előtt állva nagy hangon magyaráz valamit a köréje gyűlőknek, s mondandóját élénk taglejtésekkel kíséri. Ő a falu erős embere. Sokat iszik, de bírja. A többiek bölcsen bólogatnak, hümmögnek minden szavára; ha valamit különösen figyelemreméltónak találnak, elismerően felkiáltanak, de beszédét szegni senki nem meri. Az erős embernek tekintélye van. Nem feltétlenül azért, mert egyedül ő bírja megtartani a tengelyt, amíg kereket cserélnek a társzekéren; tud ilyet a bognár meg a kovács is, a legények közül pedig még többen. De az erős ember világlátott férfi: katonáskodott, sokfelé megfordult, tán még külországot is látott. Nemcsak az öklének van súlya, a szavának is. Ha vita támad a dűlőmezsgyék vagy a közös földek dolgában, a falu nem fárasztja az urasági számvevőt, inkább őrá bízza a döntést. Ha latorrá lesz valaki a helybéliek közül, vagy túl hevesen csapnak fel az indulatok, és közben valahol kilobban egy emberélet, ő ítéli meg a vétkes felet, ő szabja ki a büntetést. Ha méltánytalanság éri a közösséget, őt menesztik panaszra az urasághoz vagy a királyi táblához. Ha elárvul egy gyermek, özvegyen marad egy asszony, ő ad kenyeret a kezükbe, ő osztja szét a segélyek terhét a telkes gazdák között. És ha bekövetkezik a legrosszabb – ha rabló idegen tör a falura, vagy az uraság zsarnokká fordul, és pokollá teszi alattvalói életét –, akkor ő szervezi meg a családok biztos helyre menekítését, és ő vezeti hadba a kaszára-kapára kapott parasztokat.
A hosszúkás asztaloknál, amelyek mellett nem székek, hanem padok állnak, serkenő bajszú sihederek zajonganak, akiknek a válla még nem roskadt meg az ínszakasztó robottól a földeken, de markukat már kérgesre törte az ekeszarv, karjukra izmokat kötegelt a kaszanyél. Szemük erős parázsfénnyel csillog, vérüket hamar felhevíti a bor. Kezdetben csak ugratják egymást, trágár tréfákat mesélnek, a karizmaikat mutogatják; aztán, ahogy egyre szaporábban ürülnek a kupák, valaki a leghangosabb szavúak közül tisztára söpri az asztalt, rátámaszkodik a könyökével, és a markát kínálja egyik társának. A többiek nyomban két táborra szakadnak, fogadásokat kötnek, harsányan biztatják a választottjukat; a két legény fogcsikorgatva, verítékes homlokkal néz farkasszemet az egymásnak feszülő alkarok fölött, s fergeteges üdvrivalgás köszönti azt a pillanatot, amikor valamelyik kézfej az asztallapon koppan. Ez a legkedveltebb erőpróba, de nem az egyetlen; a hangulat egyre forrósodik, duhaj kedvű sihederek teli hordó borokat követelnek a kocsmárostól, hogy a vállukra emeljék, vagy petrencerudat akarnak a csapszék elé vonszolni, hogy ki bírja tovább tartani. Ha a legények már nagyon nagy zajjal vannak, az erős ember mogorván rájuk mordul, s egyszeriben elcsendesedik a lárma. Ekkor kerítenek sort a pendelyügyekre; képzelt hódítások történetével traktálják egymást, hanyagul odavetett leánynevek röpködnek a levegőben. Néha ugyanazt a nevet ketten is felkapják; ilyenkor bizony csúf szavak esnek közöttük. A többiek hol csitítják, hol vadítják őket, ám a dolog mindig ugyanúgy végződik: a két érintett fél csendben kioson a ház mögé, az árnyékba. Az egyik idővel visszatér, viharverten és felhasadt szájjal; vérmaszatos arca valósággal sugárzik, miközben fűnek-fának eldicsekszik hőstettével. A másik hazatakarodik szégyenében, és egy-két héten át elmarad a kocsmai társaságból.
Aztán, ahogy az este éjszakába fordul, egyre nagyobb számban jelennek meg a csapszék bejárata előtt a fáradt szemű, koravén ráncokkal barázdált arcú asszonyok, hogy hazatámogassák részeg urukat. Az ivóba nem teszik be a lábukat, időtlen hagyományokat sértenének meg vele. Az idő múlásával a merészebbje be-beszól az ajtón, előbb kedvesen, aztán gúnyosan, végül könyörgőn. Némelyikük a gyerekeket is elhozza hazulról, többnyire a kisebbeket, hátha azoknak a látványa meglágyítja az ember szívét. Ott csetlenek-botlanak az apróságok a sárban, játszadoznak, kacarásznak; nemigen értik még, miről van szó, jófajta mulatságnak fogják föl az egészet. Az anyjuk szeme előtt a holnapi nap lebeg, a borbűzt böfögő, ingerlékeny, bevérzett szemű férfi; a mezei munka, amit hanyagabbul fog elvégezni zúgó fejjel, kótyagosan, pedig a jövő évi terméstől függ, hogy tudják-e etetni a családjukat, az ezerféle dézsma, tized és rendkívüli adó beszolgáltatása után; az éléskamra, amely korántsem telt meg annyira az idei aratáskor, mint tavaly. Tudják ezt jól odabent a férjek is, mégsem áll fel egyikük sem az asztal mellől; az italos társaság dacra hergeli önmagát, senki sem akar anyámasszony katonájának mutatkozni, megszégyenülni a szeszcimborák, dalos pajtások előtt. Csak akkor kezdenek majd hazaszállingózni lassan, ha az első – a legpuhányabb – eszméletlenül fordul le a székéről; addig isznak és duhajkodnak tovább, kivilágos virradatig. A legtöbb asszony verést fog kapni éjjel; holnap és holnapután mégis újra eljönnek majd, megint csak hiába.
Ám közöttük is akad egyvalaki, aki nem tiszteli a kocsma azíliumát. Bibircsókos képű, hályogos szemű, vén némber, akinek terjedelmes rokolyáit bogra kötött kócmadzag tartja a derekán; két élő csirke lóg róla fejjel lefelé, s mindkettő fergeteges szárnycsapkodással kárál, de nem tudják túlharsogni az iddogáló férfiakkal pörölő gazdájukat. Nem a saját gondjaival hozakodik elő, bár meglehet, hogy némelyek a vendégek közül még mindig tartoznak neki fél sódarokkal, akó borokkal, egyebekkel; kinek a törött karját rakta sínbe, kinek a kaszavágta bokasebét borogatta tejbe áztatott lapulevéllel, kinek a tavaszi forrólázát csillapította valami szurtos teakeverékkel. Nem, a rokolyás asszonyság nem maga miatt patvarkodik: megcsalt feleségek, kijátszott szeretők nevét hajtogatja, ok nélkül kapott verések miatt háborog, megígért és lelkesen várt vásárfiákat emleget, amiknek az árát hosszas nélkülözéssel kuporgatták össze, aztán a városban pár kurta óra alatt a kocsmárosok és a szajhák zsebébe vándorolt. Ő a kiváltságos fehérnép, akinek szabad bejárása van a férfiak e szentélyébe, s akire soha nem emelne kezet sem az erős ember, sem a legnekivadultabb parasztlegény. Vagy özvegy, vagy végleg pártában maradt vénlány, s valószínűleg meddő a méhe; a többiek félnek az átkaitól, a szerelmi bűbájától, a rontó tekintetétől. Szemtől szembe teli szájjal szidják, a háta mögött gúnyt űznek belőle; ám esténként, titokban, tejet és tojást visznek neki, és a segítségéért könyörögnek ügyes-bajos dolgaikban. Ebben a faluban Louise-nek hívják, és az iszákos esperes, akin időnként görcsös hitbuzgalmi rohamokban tör ki az elkárhozástól való félelem, előbb-utóbb boszorkányság vádjával máglyára fogja küldeni.
Lám, a halott kislány apja is visszajött; Réchinnek hívják, a vörös haja miatt. A temetés után itt volt egészen délig, nem szólt egy szót sem, csak ivott rendületlenül. Akkor hazament, és félholtra verte a feleségét, mert nem készített idejében ebédet neki. Utána kimenekült a házból, végigdőlt az istálló szalmáján, és elaludt, vagy inkább elvesztette az eszméletét. Máskor ennyi szesztől holnap virradatig horkolt volna egyfolytában, ma azonban számíthatott a szervezete belső időrendjére. Ez az elnyűtt, de még működőképes gépezet fölneszelt az alattomosan közelgő veszélyre, és óramű pontossággal felébresztette, mielőtt kijózanodott volna. A nyomorúságos viskóból kiszűrődött az asszony elgyötört hüppögése; oda nem mert visszamenni. A gyász, a bűntudat és a tehetetlenség hármas ösztökéje megint a kocsmába kergette, és most iszik tovább. A szeme üveges, az arca merev, a halántékán hideg veríték gyöngyözik. Eljutott a részegségnek egy olyan szintjére, amely állandósult és megkristályosodott. Erről a pontról már nem lehet kizökkenteni, sem a józanodás, sem a tompa ájulat felé. Tűhegynyire szűkült pupillái mögött a hangtalanul ordító őrület vibrál: nem volt ereje vállalni a tudatos világ poklát, ezért csapdába esett a belső, tudattalan pokolban, ahol az események irányítása végleg kicsúszott a kezéből. Az emberek nem húzódnak félre tőle, de halkabbra fogják körülötte a szavukat, s olykor ijedt-szomorú pillantásokat vetnek rá. Nem ment ki ma a dűlőre, hogy kivegye a részét a közösen birtokolt földek műveléséből, és talán holnap és holnapután sem megy ki majd, de ezért senki nem fog szemrehányást tenni neki. Ha kiürül a kupája, a kancsal pikárdiai szó nélkül teszi elé az újat; rég felhagyott már vele, hogy pálcán vezesse a hitelrovásokat. Réchin gépies mozdulattal a szájához emeli a kupát, belekortyol. pikárdiai felsóhajt, megrázza a fejét, körülnéz. Mintha csendesedett volna kicsit a zsivaj; most kevesebben kiabálnak utána. Kihasználja az alkalmat, megkerüli a csapra vert hordót, s a törlőrongyot köténye szíja mögé gyűrve megközelít egy asztalt a kemencénél. Magabiztos, rátermett ember – falusi kocsmárosként másképp nem is boldogulna –, most mégis tétovák kissé a léptei, határozatlanság bujkál bennük. Megáll az asztal előtt, köszörül egyet a torkán. Aztán még egyet. Harmadjára végül erőt vesz magán, és megszólal.
– Uram...?
Bayard felnéz a kupájáról – a kevéske maradék hippokrasz rég kihűlt már az alján –, ragyogó kék tekintetét a gazdára emeli.
– Segíthetek valamiben, jóember?
A csaplár egyik lábáról a másikra áll, az övébe tűrt rongyot markolássza.
– Láttuk, hogy kegyelmed... no, amolyan úrféle, de amellett... muzsikás ember – bök az állával az asztalon heverő lant felé. – Hát, szóval, megkértek rá a népek... ugye, hogy nem érezné-e sértésnek... meg hogy egyáltalán volna-é kedve... nohát, danolni nekünk egy keveset!
Mosoly terül szét Bayard arcán. Meleg és barátságos; nyoma sincs benne a kurtanemesi gőgnek.
– Miért ne? – mondja, és a hangszere után nyúl.
Fordulóponthoz ért, az egész terv legérzékenyebb szakaszához. Meg kellett nyernie magának a parasztokat.
Ha csupán a rokonszenvükről és a barátságukról lenne szó, azt bármikor megszerezhetné, még csak különösebb fáradságába sem kerülne. Mielőtt dögevővé züllött az angol hódítók nyomdokvizében, Franciahon minden valamirevaló kocsmáját végigkoldulta egy szál lanttal a hóna alatt – volt hát alkalma kitanulni az igricmesterség műhelytitkait. Indításnak néhány vérpezsdítő bordal, abból a fajtából, amiket unalmukban farigcsálnak a párizsi egyetemen a hallgatók; később aztán, amikor egyházi szinekúrák híján pénz és jövedelem nélkül maradnak, egyéb dolguk sincs, mint lefordítani őket latinról franciára, és máris fejest ugorhatnak a vágáns élet cifra nyomorúságába. Utána következnek a maró gúnnyal írott bökversek, amik eleve úgy vannak megszerkesztve, hogy a metrikailag legkevésbé kötött sorok üresen maradnak; ide kell behelyettesíteni azoknak a földesuraknak, főpapoknak, patríciusoknak és rablóvezéreknek a nevét, akiket a derék helybéliek legmélyebb utálatukkal tüntetnek ki. Végül, amikor a hangulat a tetőfokára hág, sor kerülhet a trágár nótákra, kezdve a viszonylag ártalmatlanokkal, s befejezésül tartogatva a legalpáribb hangvételűeket. Tovább folytatni nem érdemes, mert mire eljut idáig, a dalnok többnyire már maga is olyan részeg, hogy összegabalyodnak az ujjai a húrokon. Feladatai azonban még korántsem érnek véget: ez az az időpont – általában valamikor éjfél és pirkadat között –, amikor nekiláthat a szellentő és szakálltépő versenyek megszervezéséhez, továbbá elővarázsolhatja a gatyapőcéből azt a hüvelyknyi szakaszokon megcsomózott zsinegecskét, amelynek segítségével a még talpon maradt vigadozók összehasonlíthatják legfőbb férfiúi díszük méreteit.
Mindezenközben a vagabundoknak bizonyos aranyszabályokhoz is tartaniuk kellett magukat, a saját jól felfogott érdekükben. Tilos volt például fegyvert rántani a mulatozókra, királyi családból származó személyeket kifigurázni, vagy tolvajokkal és zsebmetszőkkel összeszűrni a levet, akik előadás közben megkopasztják a közönséget. Nem mintha ez utóbbi különösebben kockázatos dolog lett volna, hisz ha a cinkosok értették a dolgukat, a károsultak csak másnapra ocsúdva vették észre, hogy értékeiknek lába kelt. A gond csak az volt; hogy ilyenkor általában a legközelebb arra tévedő vágáns diákon élték ki jogos felháborodásukat. Ha tehát híre terjedt, hogy a soraikból valaki efféle módszerekhez folyamodott, az Európa országútjait járó dalos vagabundok az első adandó alkalommal megajándékozták egy éles késsel a bordái közé.
Amennyiben azonban a kóbor dalnok betartotta az aranyszabályokat, és előadás előtt nem mulasztott el tájékozódni a helyi viszonyokról, a fenti sémát követve minden keresztény országban biztos sikerre számíthatott, Bretagne-tól a krími olasz gyarmatokig, Szicíliától a messzi Skótföldig. Dévaj dalaiért és ripacskodásáért cserébe nemcsak kosztot, kvártélyt és némi alamizsnát kapott: a mulatozók szemében szesztestvérré lépett elő, a bizalmukba avatták, s részeg mámorukban kifecsegték neki legféltettebb titkaikat. Bayardnak, akinek a kisujjában volt az egész mesterség, semmibe nem került volna végigbohóckodni az unalomig ismert játékot.
Csakhogy neki ezúttal nem kocsmacimborákra volt szüksége. Akik borgőzös fejjel, ital mellett komázódnak össze, azok mindig egyenrangúnak tekintik egymást. Ha most szesztestvérséget fogad néhány cserzett markú paraszttal, azzal visszavonhatatlanul szertefoszlatná a rejtélyes utazó gondosan felépített nimbuszát. Ő azt akarta, hogy ezek az emberek áhítattal és lenyűgözve tekintsenek föl rá; hogy megbabonázódjanak személyes kisugárzásától, és megtisztelve érezzék magukat, amiért kiszolgáltathatják neki a titkaikat. A legtöbb vagabund nem értette vagy nem kívánta érteni a különbséget az őszinte cimboraság, őszinte barátság és őszinte megbecsülés között. Az első kettő – bár az egyik gyengébb, a másik erősebb – kölcsönösséget tételez fel; a harmadik egyoldalú elkötelezettséget jelent. A háborús dögevők világában felnőtté ért Bayard pedig mindenféle kölcsönösségben csapdát és lesvetést szimatolt.
Bizalmat kell ébresztenie a parasztokban, de közben semmiképpen nem ereszkedhet le az ő szintjükre. Tehát a hagyományos módszer, az ivászat és a trágárság kiesett. Valami mást, valami újat kellett kitalálnia.
Nekiállhatna éppen ékes latinsággal Lucretiust szavalni, de a szellemi fölényével aligha kápráztatná el őket, sőt inkább ellenkező hatást érne el. A tanulatlan ember zsigeri rosszindulattal viszonyul minden olyasmihez, amit képtelen felfogni beszűkült agyával. Talán a régi görög hősök, Trója ostroma, a perzsa háborúk, Nagy Sándor... De nem: túl sok az idegen név, az ismeretlen helyszín, és túl kevés a csodás elem. A nemesi udvarokban ilyenkor mindig kéznél volt az általános csodaszer, Arthur király és a Kerekasztal lovagjainak mesés históriája. Csakhogy ezek az emberek az utóbbi időben épp elég eleven lovagot láttak hadakozni maguk körül, hogy rányíljon a szemük a különbségre legenda és valóság között. Az a paraszt, akit Angliai Edward talpig vasba bújtatott sátánjai juttattak koldusbotra” soha többé nem fog hinni Arthur királyban és Sir Lancelot du Lacban.
Képes beszéddel kell szólnod, hozzájuk, amice, intette magát némán Bayard. Ne mondd ki a nagy igazságokat; sejtesd inkább. Senki nincsen híján a magasabb érzelmeknek; a legbarbárabb vadember is elgondolkodik legalább egyszer életében a lét és az elmúlás titkain. Ezek faragatlan pórok, akik még a betűvetés mesterségében is sötét mágiát gyanítanak. A tudós szavak előtt zárva van az elméjük – ám a jelek ősibbek a szavaknál. Lelkünk legmélyén valamennyien emlékezünk reájuk, okosak és buták, nemesek és nemtelenek. Nincs szükségünk érvekre és gondolatokra, hogy messziről és homályosan bár, de megsejtsük igaz jelentésüket.
Felállt, lantja szíját átvetette a vállán. Nyílt arccal nézett a lármázó sokaságra, mint akinek semmi titkolnivalója – s ezzel sötét titkok tudójának tüntette fel magát. Néhányan, mintha hirtelen megéreznék a jelenlétét, feléje fordultak. Először a rokolyás Louise, mindenki mást megelőzve pár kurta szívdobbanással. Aztán a részeg Réchin és az erős ember, szinte egyszerre. Néhány öreg az árnyékos sarokból. Egy sánta asszony odakintről. A bögyös csaplárné, döbbenten elkerekedő szemekkel, mint aki kísértetet lát.
A zsivaj csillapodott kissé, de nem ült el teljesen. A legények nem sokkal ezelőtt valami kockajátékba kezdtek az egyik hosszú asztalon, és már a harmadik dobásnál hajba kaptak. A hadonászással és mutogatással nyomatékosított vita továbbra is lekötötte minden figyelmüket; a dalnok iránt csupán két-három csellengő mutatott érdeklődést, akik harsány kurjongatással köszöntötték, és egymás szavába vágva követelték tőle a kedvenc nótáikat.
Bayard csak állt a kemence mellett, és már-már bocsánatkérő szelídséggel mosolygott, miközben gyakorlott ujjai fogást kerestek a lant nyakán. Még most sem volt semmi elképzelése róla, hogy mit fog játszani, de nem aggódott emiatt. Az ösztöneire, az intuíciójára bízta magát, és szilárdan meg volt győződve, hogy idejében rátalál a helyes útra. Minden tudatos gondolatot száműzött az agyából. Hosszú évekig élte a patkányok életét, s ezalatt megtanulta, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem segít az emberen a tiszta ész hideg logikája. Ilyenkor a váratlan megvilágosodás, a kézenfekvő és csodásan egyszerű sugallat, valami sokkal ősibb és megmagyarázhatatlanabb forrásból fakad.
Művész volt a lelke mélyén; művész, aki a dögevők között ismerte meg az ihletet.
Hirtelen eszébe jutott saját helyzetének reménytelen fonáksága, és alig tudta megállni, hogy fel ne kacagjon. Görög drámába illő történet, csak épp azt lenne nehéz eldönteni, komédiába-e vagy tragédiába. Itt ácsorog ő, Bayard de Montbrun, a kiugrott teológus, a szélhámos és rablóvezér, nagymúltú breton családok utolsó ivadéka: egy füstös, sáros, verítéktől bűzlő falusi csapszékben, és bonyolult ármányokat szőve készülődik élete legnagyobb álmának lerombolására. Tizenkét teljes esztendőn keresztül kergette a beavatás délibábját, megkeseredetten, már-már reményét vesztve, míg végül rábukkant a nyomra. Nem tágított róla, mert sejtette, hogy ez az első lehetőség egyben utolsó is lehet. Kíméletlen önzéssel verekedte mind közelebb magát a célhoz, s szilárdan hitte, hogy eltökéltségében senki és semmi nem rendítheti meg. Maga sem tudta, mit várt a küszöb túloldalán. Apoteózist, megvilágosodást, a bölcsesség korokon átívelő kútfőjét? Semmi esetre sem azt a vérben tobzódó démont, amellyel végül szembesült.
Azt hitte, sikeresen levetkezte magáról az emberi lét mesterkéltségét. Azt hitte, örökre leszaggatta lelkéről az erkölcs és a neveltetés béklyóit. Azt hitte, nincs a világon olyan förtelem, amit ne tudna szemrebbenés nélkül elfogadni.
Tévedett: volt. Utolérte a tizenkét éve hajszolt délibábot, s amikor ráemelte tekintetét, irtózva hőkölt vissza tőle.
Az utolsó lehetőség. És ő el fogja pusztítani.
Egyáltalán nem volt tudatában á könnyed mozdulatnak, ahogy jobb kezének ujjai lágyan a húrokra simultak. Mégsem lepte meg a nyomukban felzengő panaszos, elnyújtott dallam; természetesnek vette, akár a lélegzést vagy a beszédet. Szavak fogantak meg az agyában, tolultak az ajkára kényszerítő erővel. Sejtelme sem volt róla, mit mond, saját hangját idegenként hallotta vissza a fülében. Ám amikor végre felfogta az értelmét – valószínűleg utolsóként a jelenlévők közül zaklatott lelkére azonmód olyan mély, tiszta nyugalom ereszkedett, akár valami eldugott tengerszem víztükrére szélesend idején. A száján kiszökkenő stanza hegyikristályba ágyazott gyémánt volt, rubinkő mélyén izzó lángparázs; az ihletettek bizonyosságával tudta, hogy ezen a helyen és ebben a pillanatban valamennyi ember által kigondolt és kiejthető hangsor közül ez fejezi ki a legtökéletesebben a Teremtés folyton változó valóságát.
– Szomjan halok a forrás vize mellett...
Álmélkodó csend borult a zsúfolt ivóra, kísérteties hirtelenséggel, láthatatlan üvegbura gyanánt. Még a kockázó legényeknek is torkukon akadt a szó, s meghökkenten fordultak a fülbevalós dalnok felé. Kupákat emelő kezek dermedtek mozdulatlanná a levegőben. Többen megborzongtak; egy girhes, öreg paraszt a sarokban kihúzta foghíjas szájából az összerágott gyökérdarabot, és keresztet vetett.
Különös eufória kerítette hatalmába Bayard-t. Nem igazán volt ura saját cselekedeteinek. Látta, hogy immár a vendégek osztatlan figyelmét élvezi, s az idegeibe vésődött előadói rutin megismételtette vele a rondó első sorát. Ezúttal viszont nem hagyta a semmibe rezegni a legalsó lanthúrt, hanem egy ütem kivárással visszafogott rá, és folytatta énekét. A vers, amit dalolt, teljesen ismeretlen volt számára, soha sehol nem hallotta még. Menet közben rögtönözte, ha ugyan rögtönzésnek lehet nevezni azt a megállíthatatlan áradatot, amelyben ilyenkor az agy rejtett zugaiban kicsírázó hangsúlyok és szavak a költő ajkához hömpölyögnek.
– Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok...
Értetlen, zavart arcok meredtek rá mindenfelől; fehér lárvák a füstízű éjszakában. Vigalomra rivalló bordalt vártak, a tőke s a teli kulacs duhaj dicséretét – ámde valami mást kaptak helyette, valami megrázót és hátborzongatót, amellyel nem tudtak mihez kezdeni. Első, ösztönös reakciójuk a meglepetés volt, amit pár szívdobbanás múlva majd – ezernyi kuszán egymásba bogozódó indoklánc függvényeként – a néma áhítat vagy a harsány gúnykacaj követ.
– Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ...
Bayard nem cifrázta az énekét; minden hangot tisztán, hosszan elnyújtva intonált, s ahogy a sorvégeken lágyan lefelé hajtotta őket, abban volt valami kísérteties. A dallam ilyenkor mintha lebegve útra kelt volna a csend tengerén, hogy aztán egyre távolodva, alig észlelhető átmenetekben összemosódjék vele. Képtelenség volt megállapítani, hogy pontosan melyik pillanatban enyészett semmivé, mert a fül még sokáig hallani vélte a szellemét, a rákövetkező sor pehelyhalk háttérmorajaként.
– Nem biztos, csak a kétes szememnek,
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok...
Ha akarja, Bayard most fölmérhette volna, milyen hatást gyakorol versével a hallgatóságára; sajátos módon azonban nem volt többé kíváncsi rá. Egyszerűen nem érdekelte már, hogy miért kezdett énekelni: csak maga a dal számított, kitöltötte szárnyaló lelkét, időtlen zúgással lüktetett az ereiben, a szívében, a halántékában. A csapszékben tolongó emberalakok kiüresedtek, színüket vesztették számára, még mozogni is megszűntek. Csupa viaszból formált, béna szobormás vette körül az élet egyetlen dúsan áradó gócát: őt. Füle csak a saját szavait hallotta, melyek bimbózó rózsaszirmok gyanánt nyíltak meg előtte, s kelyhük mélyén ott csillogott a titkos értelem mézharmata.
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek;
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ...
Bayard szivárványszín kígyóknak látta az ajkát elhagyó szavakat; a lanton zengő dallam forrón sütötte ujjait. Úgy rémlett neki, mintha a rokolyás Louise asszonyság kihanyatlana a dermedt nézőseregből, s ernyedt halomban csuklana össze a padlón. Biztos halálra marták a kígyók, vagy megcsapta a húrok sárkánylehellete. Kiürültek a teste kontúrjai, mint a lefelé fordított pohár. Mi értelme is volna a létezésének, ha egyszer nem képezi részét a mindent átfogó dalnak? Hulljon csak együtt a többi porszemmel: no lám, már bukik is utána az erős ember, meg a lányát sirató részeg ott hátul, a falnál. A többiek? Miféle többiek?
– Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott.
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök, mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
Minden megbomlott és ködfátylakká mosódott Bayard körül; önálló egyénisége megszűnt, darabokra szakadt, magába szippantotta a lelkéből örvénylő dalförgeteg szédítő mélysége. Szeme sugarasan izzott, akár a delelő napkorong elé tartott akvamarinrög; haját testetlen szelek lobogtatták, fakószőke glóriát vonva az arca köré. Az utolsó stanzához érve ujjai megtáltosodtak, szilaj csikók gyanánt nyargaltak fel-alá a hangszeren. Sikolyok szakadtak ki a lant dobozából; rikoltások reszkettek végig a szárán; vad vércsehangok vijjogtak a feszülő kulcsokon. Ám ahelyett, hogy elnyomták volna az éneket, inkább igazodtak hozzá, a kíséretébe simultak, mint a hűbérurukat védelmező fegyvernökök. Kilenc húr esengő, jajgató siráma vibrált rezegve a bús bariton körül.
– Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg:
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom pályabéremet.
Mert befogad s kitaszít a világ...
A mélység...
Bayard zihálva, sajgó torokkal ocsúdott, s ahogy kinyitotta vérben úszó szemét, olyan mindent elsöprő hullámban tört rá a kimerültség, hogy alig bírt megmaradni a lábán. Kábán tántorogva esett a kemence oldalának, s hiába akart az asztallap után kapni támaszért, mert balja, amely görcsösen, kifehéredve fonódott a lant nyakára, makacsul megtagadta az engedelmességet. A forró cserép égette a bőrét, jobb könyökével ösztönösen ellökte tőle magát. Csak a jószerencse hozta, hogy épp üresen árválkodó székére zuhant, s hogy nem fordult hanyatt vele együtt. A kupáját mindenesetre sikerült felborítania, a maradék hippokrasz az ivó koszos falára fröccsent.
Krisztusom, mi volt ez? – kérdezte magától döbbenten; koponyájában ezrével kergették egymást a kusza gondolatok. Mit énekeltem? Mi történt? Mitől vagyok így elcsigázva?
Emléktöredékek rajzottak fel az agyában, megannyi értelmetlen és értelmezhetetlen sziporka, csúfos körtáncuk leplet vont a vágyott válaszok elé. Igen, kiállt középre, mély lélegzetet vett; rázendített valamire, és aztán...
Meleg kéz érintését érezte a vállán, s ahogy felnézett, a piszkosrózsaszín ködön keresztül a pikárdiai csaplár kancsal szemébe pillantott. A bőrkötényes férfi tekintetében rajongó csillogás bujkált, a szája széle reszketett.
– Nyugodjék csak békén az úr, tüstént hozom a frissítőt; úgy keverem, ahogy tanította! – S azzal már ott sem volt.
Bayard kábán rázta a fejét; egész teste reszketett, mintha az előbb nem is a húrokon, hanem a tulajdon ínjain-idegein játszott volna. A következő pillanatban a rokolyás vénasszony termett előtte; s olyan közelről visított a képébe, hogy csatakos nyála az arcába fröccsent.
– Ördög! Ördög!
Valaki durván odébb rántotta, a derekára kötött tyúkok riadtan káráltak szoknyakötegei között.
– Mit zaklatod az urat, pogány boszorka?
Az egész kocsma felbolydult, akár a dúcáról levert méhkas. Többfelé emberek tápászkodtak fel a földről, némelyik jó pár lépésre onnan, ahol a dal nyitóstrófája érte. Mások még mindig sóbálvánnyá dermedve álltak. A padlón itt-ott törött cserepek hevertek, tálak és kupák foltos maradványai. Egy bikanyakú parasztlegény orrát fájlalva görnyedt előre, arcára szorított mancsa alól élénkpiros vér szivárgott. Társai döbbentek meredtek az asztalra maguk előtt: a csontból faragott dobókockák mind más számot mutattak, mint amikor az első énekszóra felpillantottak róluk. A keresztet vető öregember botladozva, halálsápadt képpel iparkodott a kavarodásban az ajtó felé.
Bayard mélyet, reszketegett sóhajtott, és óvatosan nekilátott, hogy lefeszegesse görcsbe rándult ujjait a hangszer nyakáról. Soha életében nem történt még vele ilyesmi. Csak a falusiakat akarta lenyűgözni az előadásával, hogy a bizalmukba férkőzzön és feltűnés nélkül kifaggathassa őket; de úgy látszott, valahogyan messze túllőtt a célon...
Később, amice; megkergülni később is lesz elég időd, intette magát remegve. A dolgoddal gondolj! Ami történt, azzal majd máskor foglalkozol; vagy inkább máskor sem, jobb lesz tán végleg kiverni a fejedből ... A csaplár termett előtte, s egy kupa gőzölgő hippokraszt tett az asztalára. Olyan áhítatos rajongással tekintett Bayardra, mint valami földre szállt szentre. Első dolga volt, hogy miatta aggódjon; pedig szerte az ivóban törött cserepek ropogtak a bocskortalpak alatt, bútorok hevertek oldalukra borulva, zúzódásaikat tapogató helybéliek tápászkodtak föl a padlóról.
– Hagyja csak az erszényét az úr; a ház vendége máma – rebegte akadozó nyelvvel. – Mióta anyám a világra szült, nem hallottam ilyen gyönyörű nótát, még király urunk koronázásakor sem Rouenban...
Az ajtó körül dulakodás támadt. A ványadt vénember viaskodott kétségbeesetten két-három italos paraszttal.
– Üres az a paplak, Hervé apó! Nincs neked dolgod arra...
– Engedjetek! – kiabálta az öreg ijedt-dühösen. – Garabonciás ez! A szavával babonáz! – Egy ökölcsapás a torkára forrasztotta az óbégatást; ernyedten összecsuklott. Valaki a lábánál fogva megragadta, és félrevonszolta a fal mellé.
Bayard kimerülten lehunyta a szemét, és az ital után nyúlt. Szívverése hangosan dübörgött a homloka mögött. A forró, fűszeres bor megmelengette ujjait a kupa falán keresztül, s gyógyító balzsamként csordult le fájó torkán. Lassú, mély kortyokban nyelte, s átadta magát a pillanat kéjes gyönyörének, ahogy az éltető mézmeleg szétáradt testében, végigbizsergette minden porcikáját.
Nem engedett az édes kísértésnek, hogy így maradjon, s az álom csábos karjára bízza magát. Szigorúan rá kellett parancsolnia a szemhéjaira, hogy kinyíljanak; mikor aztán vonakodva engedelmeskedtek, örömmel könyvelte el, hogy a rózsaszínes fátyol oszladozófélben van.
– Hé, Crochet! Jajgat az asszonyod; azt mondja, halálát látta a dalban!
A kancsal pikárdiai bosszúsan felkapta a fejét.
– Adjatok bort neki; mindjárt ott vagyok – kiáltotta vissza, majd mentegetőzve fordult Bayardhoz. – Álmában is mindig csúnyákat lát a szentem. Perc türelemmel legyen az úr!
Elsietett az ivó belseje felé, s Bayard elkísérte a tekintetével. A bögyös csaplárné a sank tövében feküdt, s most egyáltalán nem tűnt olyan pirospozsgásnak. Néhány falusi térdelt mellette; egy középkorú, öles vállú férfi, akinek arca közepén orr helyett csak egy rosszul benőtt csonk éktelenkedett, éppen boroskorsót tartotta szájához. Ott ténfergett a részeg Réchin is: bambán vigyorgott, és fogdosni próbálta a fekvő asszony combját.
A pikárdiai odaért, és káromkodva belerúgott Réchinbe. Mikor az, továbbra is vigyorogva, eltakarodott az útjából, lehajolt a feleségéhez, megveregette az arcát, és szólt hozzá pár szót. Aztán az orrtalan óriás segítségével felemelte, és együttes erővel becipelték a hordósor mögé, ahonnan átjáró nyílt a konyhába meg a gazda lakrészébe.
– Nos, Gris Bleu, elégedett vagy?
A fojtott gyűlölettől izzó szavak az asztal túloldaláról hangzottak föl. Bayard, akinek még mindig nem volt ereje csodálkozni semmin, odafordította zúgó fejét. Meglepetésére a vén, bibircsókos képű bábát pillanott meg egy árnyékos zugba húzódva, amint ádázul villogó szemmel mered rá.
Bágyadtan elmosolyodott, s az asztalra ejtette üres kupáját.
– Tán te is az espereshez akarsz rohanni, mint a földid az imént? – kérdezte rekedten. Nem volt könnyű dolga a beszéddel; a szavak nehézkesen gyűltek meg a torka kútjában, úgy kellett őket egyenként kiharákolnia.
– A rossebet! A büdös csuhás a szagomat se állja. – Az öregasszony az asztalra köpött. – Remélem, megver még téged ezért a nazarénusok istene!
– A nazarénusok istene? – Bayard a homlokát dörzsölte. – Nézd, néném, túl fáradt vagyok a veszekedéshez. Azonfelül pedig most látlak először, úgyhogy fogalmam sincs róla, mit árthattam neked.
A vén bába kurtán, szárazon fölkacagott. Az asztal alól kihallatszott a tyúkjai ijedt kodácsolása.
– Még hogy fogalmad sincs róla! – mondta maró gúnnyal. – Megöltél engem a fényes daloddal, Gris Bleu; döglöttebb már akkor se lehetnék, ha itt forgatnád meg a kést a szívemben! És ezek után még van bőr a képeden mímelni a nagy fene ártatlanságot...
Harag lobbant Bayard szívében, messzire űzve a gondolatokat; lenézett a lantra, ami még mindig az ölében hevert, ingerülten megragadta, és odavágta a borfoltos asztalra kettejük közé.
– Nem tudom, miért szólítasz folyton így, de van nekem becsületes nevem is! – fortyant fel dühösen. – És ahogy elnézlek, hát én egy cserfes szájú banyát látok magam előtt, aki nemhogy dögrováson lenne, de nagyon is eleven! Utoljára mondom: egy ujjal sem bántottalak. Ha viszont nem beszélsz velem tisztességgel, hát istenemre mondom, hogy itt ütlek agyon a tyúkjaiddal együtt!
A vénasszony korát meghazudtoló fürgeséggel hajolt az asztal fölé; aszott keze kinyúlt, a gyászkörmös ujjak a köpenyen keresztül Bayard vállába mélyedtek. Zöld kígyószeme lángokat lövellt a gyűlölettől, ahogy közvetlen közelről a férfi arcába sziszegett.
– Fenyegetsz, Gris Bleu? Semmibe veszel? Hát tudd meg, hogy nem félek tőled! Megolvastam a dalodat, és láttam benne a sorsot! A végzetemmé váltál; de többé nem árthatsz nekem!
Bayard összerezzent a váratlan érintésre, keze az övéhez kapott – és félúton megtorpant. A józan ész kelt benne birokra az indulattal, a hűvös megfontolás a harag hevével. Csillapodj, amice! Magad ellen dolgozol. Túl fáradt vagy, és hagyod, hogy az érzelmeid vezessenek.
A rokolyás öregasszony volt az első, aki odakapta a fejét, mikor dalba kezdett. És egy homályos emlék mintha azt súgta volna neki, hogy éneklés közben látta őt összeesni.
Mély lélegzetet vett, mint aki víz alá bukni készül, s lassan, megfontoltan fújta ki a levegőt. Aztán szelíd, de határozott mozdulattal leemelte a válláról a ráncos kezet, és egyenesen a vén bába szemébe nézett.
– Én valóban nem tudok semmiről, néném – mondta halkan.
Most az öregasszonyon volt a meglepődés sora. Leesett állal hanyatlott vissza a székére, s ahogy a szőke dalnokot bámulta, szeme hitetlenkedve elkerekedett.
– Asszonyanyám! – suttogta elhűlve. – Ilyen fényes dal... ilyen meredek spirál... és nem tudsz semmiről?
– Louise.
A szigorú, kimért hangra mindketten felkapták a fejüket. A csapszékben még mindig nem állt helyre teljesen a rend, a kockákon vitázó legények elég lármát csaptak, hogy egyikük se hallja meg a közeledő lépteket. A falú erős embere állt az asztalnál: zömök, ezüstszürke hajú, darabos képű paraszt, két üres kupával a kezében. Mögötte még néhány férfi várakozott, öltözékükből ítélve tekintélyes, szabad jogú gazdák; köztük volt az orrtalan óriás is, ő néhány teli korsót hozott.
– Engem nem zavara mihaszna karattyolásod, Louise, de néha igazán tudnod kellene, hol a határ – folytatta az erős ember, és letette az asztalra a cseréppoharakat. – Ezen az uraságon látszik, hogy messzi út áll mögötte; mégsem utasította vissza, mikor megkértük rá, hogy énekeljen nekünk. Úgy illik hát, hogy tisztes vendégbarátsággal fogadjuk, ne szenvedjen csorbát a község jóhíre. De te persze egy szusszanásnyi időt sem hagynál neki, hogy kipihenje magát; rögtön idetolakodsz az asztalához, és telebeszéled a fejét a bolondériáiddal.
– Peire, a buzgó házigazdák gyöngye! – A vén bába savanyú képet vágott. – Jó, hogy jössz, amúgy is kíváncsi vagyok frissen szerzett tapasztalataid gazdag tárházára. Mesélj nekem egy kicsit, mi mindenre emlékszel az első ébredésedből?
A tagbaszakadt férfi értetlenkedve nézett rá, szemöldöke bosszús ráncba szaladt.
– Fogalmam sincs, mit zagyválsz itt össze, Louise.
– Úgy látszik, ma este mindenkinek ez a kedvenc szavajárása. – A vénasszony gúnyosan elvigyorodott, közszemlére téve a szájában árválkodó néhány csorba, pudvás fogat. – Nem mintha mást vártam volna tőled, Peire. Pedig milyen nagyra voltál azzal a fene akaraterőddel!
– Most már elég legyen! – Az erős ember ingerülten az asztalra csapott. – Semmi kedvem tovább hallgatni az ostoba locsogásodat!
– Eriggy innen, vén banya, míg szépen beszélünk! – tette hozzá a mögötte állók közül egy ösztövér, bajszos férfi.
A bábaasszony úgy pördült ültében feléje, mint akit kígyó mart meg az asztal alatt.
– De nagy szád lett egyszerre, le Coq! Hát az éjszakai mulatságaiddal hogy állunk?
A bajszos hirtelen pipacsvörös lett, és zavartan hátrált egy lépést; a többiek idegesen fészkelődtek. Ám ekkor előrenyomakodott közülük az orrtalan óriás, és sokatmondó mozdulattal az asztalra tette a korsókat. – A bor nem neked van – morogta zordan. – És aki hívatlanul ül a borom mellett, annak én be szokom nyomni a gigáját.
– Rólad el is hiszem, Sans-Nez – mérte végig a vénasszony lesújtó pillantással. De szemlátomást nem akarta tovább feszíteni a húrt; hangsúlyozott méltósággal felszedelőzködött, gondosan elrendezve szoknyakötegeit meg a madzagon verdeső tyúkokat. Távoztában még szúrt egyet a tekintetével Bayard felé. – A soha viszont nem látásra, Gris Bleu! Remélem, szétdurransz a dögvészes lantoddal együtt.
– Ne gondoljon véle az úr! Habókos – legyintett utána az erős ember, miközben elhelyezkedett az asztalnál, Bayard-ral szemközt. – Remélem, nem veszi tolakodásnak, ha idetelepszünk a népekkel egy kicsinyég? A kancsal küldött velünk mézes bort.
– Szó sincs róla, jóember. – A dalnok tekintete egy darabig elidőzött még Louise asszony távolodó hátán. Pedig rosszkor érkeztél, nagyon rosszkor; de az iménti szóváltás alatt legalább össze tudtam kissé szedni magam, a vén bábát meg bármikor előkeríthetem még.
– Igazság szerint oda se figyeltem, miket hord össze; a papotok már figyelmeztetett rá.
– Rühellik egymást, mint tolvaj a kötelet – bólintott az erős ember bölcsen. – Ha megengedi az úr: Peire Trenchard volnék, nyolctelkes gazda innen a faluból, ezek meg itt a kenyereseim.
– Montbrun – Kezet nem nyújtott; tudta, hogy nem is várják el tőle. – Most egyenest Párizsból, de valaha Bretagne-ban voltam birtokos.
– Érzik az úr beszédén. – Trenchard intett, mire az orrtalan óriás nekilátott széttöltögetni az első korsó bort. – De erre már iszunk!
Ittak is, az első korty előtt néma áldomásra emelve a kupákat a füstkormos mennyezet felé. Bayard megfigyelte, hogy ketten az asztaltársai közül – a le Coq nevű meg egy másik – titkon egy kevés bort a földre loccsintanak. Engesztelő áldozat szemmelverés ellen. Ha be nem is vallják, azért a rokolyás asszonyságtól elég sokan tarthatnak errefelé.
És mi van, ha a részeges esperes merő véletlenségből ráhibázott az igazságra? Ha ez a Louise anyó titkon...? Eh, badarság. A gyilkosságokat az elmúlt két évben kétszáz mérföldes körzetben követték el, teljes rendszertelenséggel; a vén bába meg nyilván ki se mozdult a falujából egész idő alatt. Persze azért a körmére kell majd nézni; mert ami ma este az ivóban történt, arról tud valamit, az kétségtelen.
– Igen szépen énekelt nekünk az úr – mondta Trenchard, s a többiek egyetértő mormogással helyeseltek. – Én hadviselt ember vagyok, sok földet megjártam, de igaz lélekkel megvallhatom, hogy ilyesmit még soha sehol meg nem éltem.
Hogy te nem, jóember, az a kisebbik gond; a nagyobbik, hogy én sem, gondolta Bayard. Fennhangon csak annyit jegyzett meg mosolyogva:
– Hát, azért járt vele egy kis felfordulás.
A kancsal pikárdiainak időközben sikerült lecsillapítania a legényeket, akik a kockák dolgában kis híján ölre mentek egymással, és némi ingyen borral rávette őket, hogy segítsenek rendbe tenni a helyiséget. Trenchard feléjük legyintett bütykös kezével.
– Fiatal a vérük, biztos nekiálltak táncot ropni a nótára, oszt közben fellökték egymást, meg mindent összeborogattak. Engemet, bevallom, úgy megámított az úr az énekével, hogy csak álltam, mint a sükebóka, nem is láttam, mi folyik körülöttem. Isten csudája volt, hogy hasra nem estem.
Hasra is estél, láttam; nem sokkal a vénasszony után, azzal a részeg barommal együtt, aki azt hiszi, hogy a gyászt borba lehet fojtani. Krisztusom, mit műveltem én itt egyáltalán?
A kislányra gondolj, amice: A kislányra meg a feladatodra.
– A danászásból él az úr? – kérdezte a bortól nekibátorodva le Coq, de el is hallgatott rögtön Trenchard szúrós pillantására.
Bayard jóízűen fölnevetett, mint aki még az ötletet is mulatságosnak találja.
– Nos, éppenséggel kitanultam annyira, hogy megtehetném, de nem – felelte kedélyesen. – Van némi jövedelmem az atyámról rám maradt birtokok felől, amit persze mindig aszerint kapok kézhez, hogy Bretagne-ban a Szoknyás Grófnak vagy Szent Károlynak kedvez-e a hadiszerencse.
– Sokat hallani róluk mostanság – bólogatott Trenchard. – Ők hozták a nyakunkra az angolokat.
– Jöttek volna azok nélkülük is – húzta el a száját Bayard. – Merthogy az angol király örökjogon igényt tart a francia trónra, anyai ágról. A háborúról nem Bretagne tehet.
– És igaz az a sok mendemonda, amit a Szoknyás Grófról pletykálnak a népek?
– Hogy asszony létére páncélt hord és karddal hadakozik? – kérdezte a dalnok. – Színigaz bizony, ezzel a tulajdon két szememmel láttam Hennebont ostrománál. Öt ember helyett verekedett. Amikor Szent Károly fogságra vetette a férjét, azt hitte már, érett almaként lóg előtte egész Bretagne, csak érte kell nyúlni és leszakasztani. Hát, el is vásott a foga azon az almán! Persze ki gondolta volna, hogy fogoly ura helyett az asszony fog sisakos-vértesen a hadak élére állni?
– Úgy ám, felfordult a világ, hallatlan dolgok esnek mindenfelé! – sóhajtott Trenchard. – De úgy beszélik, hiába vitézkedik a Szoknyás Gróf, a diadal Szent Károlyé lesz, mert Isten az ő oldalán áll.
– Ez esetben Isten elfordult tőlünk – mondta Bayard szárazon. Mikor látta, hogy a parasztok hökkenten néznek föl a szavára, bővebben is megmagyarázta. – Ugyanis Szent Károly az angolokhoz húz, és ha ő győz, akkor nemcsak a korona veszti el Bretagne-t, hanem én is családi birtokaimat.
– Egy szent ellen nem lehet háborúzni – vélte a csonka képű óriás, akit Louise asszony Sans-Neznek szólított. – Elkárhozik az ember.
Többen bólogatni kezdtek, ám sürgősen abbahagyták, amikor Trenchard akkorát csapott az asztalra a kupájával, hogy féllábnyira fröccsent belőle a bor.
– Hamarabb fog a tyúk kukorékolni, mint te okosat mondani, Sans-Nez! Mióta szokás, hogy belekotyogol a tanult férfiak beszédébe? – A medvényi termetű paraszt sápadtan igyekezett minél kisebbre összehúzódni. – Tudhatnád, hogy élő embert nem avatnak szentté! Károlynak is csak a híre az.
– Hát én meg nem mondhatom, mennyire szentéletű Blois Károly – vette át a szót könnyedén Bayard. – Mert az igaz, hogy szőrcsuhát meg vezeklőövet hord, és hogy mezítláb zarándokolt el a jegesre fagyott havon Crocba. Sőt még azt is hallottam, hogy amikor a serege Quimpemél az ártéren indult rohamra a falak ellen, az ő imái késleltették a dagályt. Csakhogy miután bevették a várost, azt is ő adta parancsba, hogy minden lakosát hányják kardélre, korra és nemre való tekintet nélkül; Nantes ostrománál meg katapultákkal hányatta a falak mögé a Szoknyás Gróf párthíveinek levágott fejét.
– És a házastársi hűséget se tartja, hisz van egy fattyúfia! – vetette közbe vádló hangon le Coq. Majd, mintha enyhítő körülményről lenne szó, hozzátette: – Bár a felesége állítólag nagyon rút.
– Nem sajnálom én a szentséget Károly uraságtól, jóemberek – legyintett Bayard hanyagul, s jobbjába kapta boroskupáját –, csak mihamarabb avathatnák már!
Bejelentését mennydörgő hahota fogadta, Trenchardnak még a könny is a szemébe szökött, ahogy az asztalt püfölte mulattában. Gyors iramban ürültek a poharak; Sans-Nez már a második korsót töltögette szét.
A saját kupáját a dalnok az általános jókedv leple alatt észrevétlenül a széke mellé borította. Aztán megvárta, míg elül a nevetés utolsó hulláma, s a magasba emelte föltartott mutatóujját.
– Nomármost, amit le Coq mester említett, mármint hogy Szent Károly felesége messze földön hírhedt a csúfságáról, az korántsem véletlen. Akár hiszitek, akár nem, maga a Mindenható sújtotta ezzel a csapással az angol szövetségért!
A parasztok csodálkozva meredtek rá; némelyiknek még a szája is tátva maradt az elképedéstől.
– Tudnivaló ugyanis, hogy az angol szörnyűségesen kegyetlen és garázda népség, s Isten ezért azzal bünteti őket, hogy rúttá teszi az asszonyaikat. Hitemre mondom nektek, jóemberek, hogy az egész országukban Dovertől Skóciáig nincs egyetlen nőszemély sem, akire egy derék férfi borzongás nélkül ránézhetne! Ám valamennyi angol asszony és leány közül messze a legcsúfabbak, ahogy azt az ilyen elvetemült latrok meg is érdemlik, a királyi ház sarjai!
E bejelentést döbbent kiáltások fogadták mindenfelé az asztal körül.
– Tényleg annyira csúnyák? – kérdezte álmélkodva Sans-Nez.
– Púposak, ványadtak, görbék és kehesek, a bőrük keléses, az orruk folyton csurog, a fogaik már tízesztendős korukban korukban kihullanak és megfeketednek – sorolta sötét képpel Bayard. – A hajuk kócos és vörös, a szemük vizenyős, a mellük úgy lóg, mint a tarisznya. Amikor pedig rajtuk van a tisztulás, hát – tisztesség ne essék szólván – olyan büdösek, hogy nem lehet velük egy házban megmaradni.
Néhány paraszt az italtól mámorosan maga elé képzelte a földjeiket dúló marcona lovagokat odahaza, a feleségük mellett, és fojtottan kuncogni kezdett. Most már mindenki a kemence körül tolongott, akit e kései óra még a csapszékben talált; egymásba kapaszkodva nyújtogatták a nyakukat, hogy egy pillantást vethessenek a messziről jött mesélőre. Az ivó túloldala szinte teljesen kiürült: a magatehetetlenül hortyogó részegeket sorra hazavonszolták az asszonyok, a vörös Réchint kivéve, akit – mivel senki nem jelentkezett érte – begurítottak egy lóca alá.
– Az angol királyné nem tud reggelente megfésülködni, mert olyan fertelmesen rút, hogy ha beletekint egy tükörbe, az nyomban ripityára törik! – szónokolt tovább Bayard. – Szerencséje a nagy szerencsétlenségben, hogy egyébként sincs szüksége fésűre, hiszen kopasz, mint a teknősbéka!
Erre viszont már elsöprő hangerővel tört ki a kárörvendő hahota; a maradék mulatozók egymás hátát lapogatva röhögtek a nyomorult angolokon. Még a csaplár sem maradt ki a vigasságból, aki egyre ingatagabb léptekkel szállította a karjára fűzött korsókoszorúkat, s még a szokottnál is bandzsábban meredt maga elé.
– Szóval ezért hajóznak folyton külországba hadakozni! Szóval ezért fenik a fogukat a mi asszonyainkra! – harsogta a kupájával hadonászva Trenchard, az erős ember. – Menekülnek hazulról a szoknyák mellől!
– Emlékezzetek csak, mi történt tavaly Flandriában, amikor elígértek Lajos grófnak egy angol királylányt! – mondta Bayard. – Megvolt ott már minden, eljegyzés, hozomány, ajándékcsere, csak a menyegző hiányzott. No, be is futott Brügge-be a lakodalmas flotta, fedélzetén az angol menyasszonnyal. Az érsek kézen fogva vezette a palotába, egyenest a vőlegény elé, és felhajtotta az arcáról a fátylat. Több se kellett Lajos grófnak! Egyetlen pillantást vetett gyűrűs mátkájára, és máris holtra váltan rontott ki a házából; az udvaron aztán sebtében nyeregbe kapott, és megállás nélkül hajszolta a lovát ungon-berken keresztül, míg csak Párizsba nem ért. Bizony, faképnél hagyott országot, pénzt, rangot, cicomát – csak hogy ne kelljen egy nyoszolyán hálnia az angol rondasággal!
Ha eddig egyszerűen nevettek a parasztok, hát most guvadó szemekkel vonítottak, hörögtek és fuldokoltak; kancsókat és poharakat borogatva dőltek jobbra balra, úgy rázta őket a röhögés. Levegő után kapkodva nyerítettek és bugyborékoltak; némelyek a teliszemetelt padlón gurultak fel-alá, a hasukat szorongatva; mások rosszul lettek, és ültő helyükben adták ki magukból a napszállat óta bevedelt bort, de a nevetést közben se bírták abbahagyni.
És Bayard nem kegyelmezett nekik; egymás után hozakodott elő az újabb történetekkel, s mindegyiket trágárabb és otrombább csattanóval zárta, mint az előzőt. Témáit a nemesi világból merítette, szereplői egytől egyig a jelen vagy a közelmúlt ismerős alakjai voltak; az egyszerű parasztok szörnyen mulatságosnak találták, hogy az uraságokat is csalja a feleségük, hogy őket is becsapják a zsidó uzsorások, hogy ők is művelnek részeg fővel megalázóan kínos dolgokat. Záródarabnak Bayard János király történetét tartogatta, s várakozásában nem kellett csalódnia: kirobbanó sikert aratott vele. Ez az uralkodó ugyan francia oldalon harcolt és esett el a háborúban, mivel azonban a csehek királya volt, kifigurázása nem sértette senki büszkeségét. Vak létére részt vett a crécyi csatában: hátaslovát két lovagjáé közé kötöztette, és nekinyargalt az öldöklő forgatagnak. Tollas buzogánya első csapásával sikerült agyonütnie az egyik kísérőjét; a másikat addigra már lenyilazták. A magára maradt János király egy darabig fel-alá kóválygott a harcmezőn, aztán egy walesi késelő leszúrta és kirabolta. Halálának történetét a nemesi udvarokban Bayard a rettenthetetlen lovagi bátorság példázataként szokta citálni, itt azonban egészen más végkicsengése volt: a parasztok görcsösre nevették rajta magukat.
Ezzel az utolsó, fergeteges hahotával véget is ért a mulatság: a vendégek egy ideig még csukladozva könyörögtek a dalnoknak további tréfás históriákért, mikor azonban ő hajthatatlannak mutatkozott, lassan szállingózni kezdtek hazafelé. Peire Trenchard tartozott annyival a méltóságának, hogy az elsők közt és a saját lábán távozott, előzőleg többször is biztosítva Bayard-t meleg barátságáról és pártfogásáról. Néhány asszony kitartóan virrasztott mostanáig, hogy hazatámogathassa férjét; akiknek a felesége nem volt ennyire áldozatkész, azok párosával vagy kisebb csoportokban vágtak neki az útnak. Ezek dülöngélve, egymásba kapaszkodva tűntek el az éjszakában, csak részeg kacarászásuk hallatszott még egy darabig, ahogy akadozó nyelvvel igyekeztek feleleveníteni a dalnok történeteit. A kancsal csaplár is visszavonult rémálmokkal viaskodó felesége mellé, előtte azonban motyogva elhárította a Bayard által kínált pénzt, és – noha alig állt a lábán a részegségtől – kivonszolt neki a kemencepadkára egy szalmazsákot meg egy takarót. Ami Bayard-t illeti, lefekvés előtt ő is szükségét érezte egy kis levegőzésnek, s ehhez azt a pillanatot választotta ki, amikor – az utolsó csellengők között – le Coq és Sans-Nez is távozott. A cingár, bajszos férfi nem érdekelte, megtermett társa viszont annál inkább. Sans-Nez arcán nem voltak himlőhegek, s ez arra vallott, hogy nem betegségben vesztette el az orrát, hanem hóhér csapta le. Mivel orrvesztéssel Burgundiában az először tetten ért vadorzókat büntették, a Sans-Nez pedig nyilvánvalóan gúnynév volt, Bayardban homályos gyanú ébredt; mielőtt azonban cselekedett volna, bizonyságot akart szerezni.
Árnyékként szegődött a két távolodó alak nyomába. Nem esett túlzottan nehezére, hisz az éjszaka során inkább a földre, semmint a torkába ürítgette kupája tartalmát; de könnyen sem ment, elvégre pirkadat óta talpon volt, és önmaga számára is rejtélyes előadása a csapszékben halálosan kimerítette. Legszívesebben már akkor is aludni tért volna – ehelyett még órákig szórakoztatta a póri vendégkoszorút. Nem csoda hát, hogy most minden porcikája sajogva kiáltott pihenés után.
A falu főteréről, ahol a templom, a paplak és a kocsma állt, három utca ágazott szét A térdig érő sárban botorkáló két férfi a legkeskenyebbikre fordult rá, amely alig volt több dágvánnyá ázott szekércsapásnál. Jobboldalt csak két viharvert ház tartozott ehhez az utcához, utánuk kezdődött a közlegelő; baloldalt viszont foghíjas, kidőlt-bedőlt léckerítés szegélyezte hosszan, amelyet itt-ott egy-egy roskatag, zsúpszalmával fedett kunyhó kontúrjai törtek meg. A kerítés tövében sekély, fedetlen szennyvízcsatorna húzódott, mely a temetőkertnél látott patakba hordta az itt lakók hulladékát. Mikor zsákmányát követve besurrant az utcába, Bayard habozás nélkül beleereszkedett. Az állandó esőzések mellett a csatorna árka nem sokkal volt mocskosabb az utcánál, viszont három-négy lábbal mélyebben húzódott; ha meggörnyed egy kicsit, alig fog kilátszani belőle. Az utcán maradva komoly kockázatot vállalna. Ma éjszaka – a várakozásokkal ellentétben – derült volt az idő, a növekvő hold félbevágott ezüstpénzként ragyogott a csillagok karéjában, és ha valamelyik részeg történetesen rosszkor néz vissza, megkapó élességgel rajzolta volna ki a lopakodó dalnok körvonalait a kerítéslécek árnyaival tagolt égbolt sötét tintakékjére.
A csatorna alját ragacsos, sűrű latyak borította vastag rétegben, amely orrfacsaróan bűzölgött, és ráadásul igen vendégmarasztalóan viselkedett. Bayard minden lépésnél térdig süppedt belé, s nagy hasznát látta combközépig érő lovaglócsizmájának; az iszapos massza minden más lábbelit azonnal magába nyelt volna. Amennyire csak lehet, a jobb falhoz húzódott, hogy takarva legyen az utca felől, és igyekezett minél ritkábban levegőt venni. Szent Kristóf is kibírta a mocsárban, amice, biztatta magát nyeldekelve, pedig neki még a nyakában volta Kisjézus is. Három házzal odébb már szívesen cserélt volna Szent Kristóffal: futóhomokba fulladni mégiscsak szebb halál, mint tömény trágyalébe.
Persze kínkeserves lassúsággal haladt, de – mint arról a göröngyös földperemen túlra vetett óvatos pillantások meggyőzték – lemaradástól nem kellett tartania. Le Coq ugyanis az eszméletlenségig részeg volt, minden második lépésnél elterült a sárban. A társa négyszer-ötször feltámogatta, aztán az egyszerűbb megoldás mellett döntött: nyakon ragadta, és a földön húzta maga után. A bajszos kis emberke erre kapálózni kezdett, és szívet tépő zokogásban tört ki, amire a másik ügyet sem vetett. Bayardnak viszont kapóra jött a lárma, hisz akármennyire vigyázott, a csatornában nem tudott nesztelenül előrejutni, és kicsit aggasztotta, hogy mekkora zajt csap.
Sans-Nez ugyanis igazi szívós baromnak látszott, abból a fajtából, amelyik örökké bizalmatlan mindennel és mindenkivel szemben, és még a nyíló virágban is veszedelmet gyanít. Elképesztő mennyiségű bort döntött magába – talán csak a vörös Réchin ivott ma nála többet –, mégsem rúgott be tőle annyira, mint le Coq. Részegsége csupán abban nyilvánult meg, hogy zárkózottabbá vált, a tekintete kissé elködösült, és ha szóltak hozzá, kurtán és hadarva válaszolt, a szavakat az érthetetlenségig egybemosta. A lépte most is biztos volt, nem imbolygott, nem botlatlozott; néha ugyan meg-megcsúszott a sárban, de ezt a helyében bárki józan ember megtette volna.
Le Coq hirtelen fülsértő, harsány kappanhangon dalra fakadt.
– Jay failli a celuiiiii... a qui je estoiiiiiie.... donnée par amouuuuur...
Jelen állapotában aligha várhatott volna el tőle bárki különösebb vokális teljesítményt, de amit művelt, az még a részegek szokásos gajdolásánál is borzalmasabb volt. Egyszerűen torka szakadtából üvöltötte a bugyuta kis szerelmes versikét, nagyvonalúan mellőzve minden olyasmit, ami akár csak halványan emlékeztetett volna dallamra és ritmusra. E hiányosságokat azzal pótolta, hogy minden sor végén csuklott egyet, amitől hangja már-már eunuchi falsettókba szárnyalt. Az egész összhatás leginkább egy riadt szamárcsődör bőgését idézte, amin épp most hajtják végre a megférfiatlanítás fájdalmas műveletét. A szennyvízcsatornában bújkáló Bayard hátán a hideglelés futkározott tőle; komoly kísértést érzett magában, hogy előrontson a trágyaléből, és a kardjával vessen véget ennek az esztétikai terrornak.
Úgy látszik, Sans-Nezből sem veszhetett ki minden szépérzék, mert amikor részeg társa a harmadik strófához ért, hirtelen közelebb rántotta magához, és az orra alá dugta szőrös öklét.
– Pofabe! – vakkantotta. Aztán némi tűnődés után a nyomaték kedvéért hozzátette: – Merbetörőm!
Le Coq tüstént elhallgatott, mint akinek gombócot dugtak le a torkán. Egy darabig vizenyős szemekkel meredt ivócimborájára; aztán szája széle sírósan lebiggyedt, és váratlanul zokogásban tört ki.
– Nekem... végem van, testvér! – bőgte, és sűrűn ömlöttek a könnyei. – Megbabonázott... az a vén boszorkány!... Hátsor... hátsorvadással...
Sans-Nez gondolkodóba esett.
– Agyonütöm – javasolta végül.
– Nem megy... – rázta a fejét csüggedten a cingár férfi. – Peire... tudod, hogy... Peire nen engedi... Fél éve már... pedig azelőtt ő... ő utálta legjobban... Akkor még leg... legszívesebben... a saját kezével...
– Akkormég. Mostmás – Az orrtalan óriás rántott egyet hatalmas vállán.
– És ha... ha nem tudná meg?... Akkor... megölnéd nekem?... Ha Peire...
– Mindentud – jelentette ki Sans-Nez közönyösen, és visszaejtette a kis emberkét a sárba. – Nemölök.
– Várj! Várj! – visította le Coq; hirtelen még a csuklása is elállt: – Te nem tudod, mit művelt velem ez a boszorka! Elbűvölte a magomat, hogy soha többé ne lehessek férfi! A rontás beköltözik a hátamba, és sorvadni kezd tőle a gerincem! Kocsonyássá válik, mint a csiganyál, érted? Előbb púpos leszek, aztán nem bírok felkelni az ágyból, aztán egészen összeesek belül, és mindenem megszottyad és ősszeragad és...
Halk nyikkanással elhallgatott, mert az óriás megint talpra rántotta, ám ezúttal a nyakánál fogva.
– Pofabe – mondta neki, és üveges, kifejezéstelen szemmel bámult rá. – Merbetöröm.
Aztán újra nekivágott az utcát borító hideg sártengernek, maga után vonszolva immár mukkanni sem merő terhét.
Bayard utánuk eredt a csatorna fedezékében, a kihallgatott beszélgetést gondosan elraktározva az agyában későbbi felhasználásra. Érdekes dolgok történnek ebben a koszos kis faluban, mélázott el a bűzlő mocsokban gázolva. Aztán, ahogy mind több viskót hagytak el, és a csatornát kísérő léckerítés egyre roskatagabbá és elhanyagoltabbá vált, elhessegette ezeket a gondolatokat. Inkább azon kezdte el törni a fejét, mihez fog kezdeni, ha Sans-Nez közelebb lakik a főtérhez, mint le Coq. Ez esetben csak abban reménykedhet, hogy az orrtalan óriásban van némi betyárbecsület, és mielőtt pihenni térne, hazaszállítja szeszcimboráját.
A bajszos emberke jelenlétében semmiképpen nem akart cselekedni. Ha ugyanis a gyanúja beigazolódik, végeznie kell minden szemtanúval; márpedig Bayard nem szeretett ártatlan kívülállókat ölni, még akkor sem, ha csak egy olyan nyomorult féregről volt szó, mint ez a le Coq. Amennyiben viszont Sans-Nez nem vesződik a barátja hazavonszolásával, és egyszerűen kint hagyja az utcán a saját szállása előtt, vagy ami még rosszabb, beviszi magával... Nos, Bayardnak semmi kedve nem volt betörni valahová, ahol esetleg három felnőtt, fegyverbíró férfivel kell szembenéznie.
Aggodalma azonban alaptalan volt. Fertályórányi egyhangú sárdagasztás után Sans-Nez megállt az utca közepén, balra fordult, és homlokát ráncolva szemügyre vette a düledező házakat. Elég nyomorúságos látványt nyújtottak: csupa vályog- és paticsfalú, nádfödeles viskó. A fogadó gerendavázas, zsúptetős téglaépülete valóságos palotának tetszett hozzájuk képest.
Az orrtalan óriás felemelte a földről le Coqot, aki a hosszú vonszolás után inkább látszott már hatalmas, répagyökér-forma sárkoloncnak, mint eleven embernek.
– Mékaz? – vakkantotta a képébe.
Le Coq nem válaszolt. Szakadozott, hörgő lélegzetvételéből ítélve aludt, vagy inkább ájultan delirizált.
Sans-Nez egykedvűen vállat vont, és megindult a viskók felé. Bayard beharapta az ajkát, és nekisimult a szennyvízcsatorna jobboldali falának. Érezte, ahogy teste egész hosszában belesüpped a képlékeny, nyúlós, jéghideg sárba, és csontig borzongott belé. Egy jó forró fürdő utána, amice, és nem kapsz tüdőlobot. Meleg víz pedig BIZTOS lesz valahol abban a tetves kocsmában. EGÉSZEN BIZTOSAN!
Elővigyázatossága egyébként teljesen fölöslegesnek bizonyult, Sans-Neznek ugyanis esze ágában sem volt átlépni a csatornát, és benyitni valamelyik kerítéskapun. Sokkal egyszerűbben járt el: megragadta a vézna kis emberkét a nyakánál meg az ülepénél fogva, meglóbálta párszor, hogy lendületet gyűjtsön, aztán horkantva átlódította az árok túloldalára. Le Coq ernyedt teste nekizúdult a rozoga léckerítésnek, amely reccsenve tiltakozott a hirtelen terhelés ellen, valami csoda folytán azonban mégsem szakadt be. A magatehetetlen részeg rézsút visszapattant róla, és lucskos csobbanással landolt a szennyvízcsatornában, a rejtőző dalnoktól alig pár lépésnyire.
Hogy az a keserves...!
Hideg sár ide vagy oda, Bayardnak egyszeriben ugyancsak melege lett. Atlaszselyem ujjasa pillanatok alatt elöl-hátul lucskosra vált a verítéktől. A kocsmából abban a biztos tudatban indult el zsákmánya nyomán, hogy ha kenyértörésre kerülne sor, könnyűszerrel elbánik Sans-Nezzel, akinél nem látott fegyvert, s parasztos gúnyájában legfeljebb egy közepes méretű kést rejtegethetett. Bízott a mozgékonyságában, no meg a tömérdek szeszben, amit az orrtalan óriás napnyugta óta fölvedelt. Ha viszont ez a barom most lemászik ide, hogy kihalássza a trágyaléből a cimboráját... Nemhogy részegnek, de egyenesen vaknak kell lennie, hogy ne vegye észre őt.
Térdig érő mocsokban az ember nem szökdécselheti körül az ellenfelét. Ha pedig egy ék alakban szűkülő árokban készül verekedni, amelyik a legszélesebb pontján sem tágasabb két és fél vállhossznál, a kardját akár elő se vegye.
Odafönt az utcán hígra gázolt sár fröcsögött a csatornához közeledő léptek alatt. Bayard lejjebb csúszott, és igyekezett minél mélyebbre nyomakodni a puhára rothadt iszapágyban. Felülről öklömnyi, átázott földgöröngyök potyogtak az arcába. A szörnyű bűztől felfordult a gyomra, és amikor az émelyítő, nyálkás latyakpép hideg csókot nyomott az ajkára, minden akaraterejére szüksége volt, hogy el ne hányja magát.
A lépések megállapodtak a csatorna szélén. Végtelennek tűnő ideig semmi nesz sem zavarta az éjszaka csendjét.
Bayard tudta, hogy lehetetlen, a szeme sarkából mégis látni vélte Sans-Nez fenyegető árnyékát, amint kissé meghajolva a bűzölgő árokba bámul. Az érverése olyan robajjal dörömbölt a dobhártyáján, hogy biztosra vette, mérföldekre hallik. Szeretett volna némán imádkozni, de nem jutottak eszébe a szavak.
– Görcsnyavalyát.
A kurta szitok ostorcsapásként csattant a fülébe, szinte karnyújtásnyi távolságból; egész teste rémülten összerándult, s úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a bordái közül. Odaföntről halk sercintés hallatszott, s egy pillanatra csillogó ezüstív rajzolódott ki a bársonyos égboltra, hogy aztán csomós nyálgöbben végződjön le Coq mozdulatlan testén. Aztán ismét fröcsögni kezdett a sár, ám ezúttal egyre halkabban, távolodó lépteket jelezve.
Bayard az ájulással küzdött. Borzalmas légszomj gyötörte, szíve őrült módjára kalimpált; mégsem mert lélegzetet venni, mert tudta, hogy a bűztől nyomban fuldokolni kezdene. Színes karikák ugráltak a szeme előtt. Önuralmának maradéka kályhalapra vetett jégdarabként olvadt semmivé, s a következő pillanatban minden elővigyázatosságot sutba lökve, eszeveszett erővel tépte ki magát a lágy rothadás ölelő karjaiból. Hörögve, sípolva kortyolta-szívta a levegőt, az emésztőgödör pokoli miazmájával együtt; csupán a vakszerencsén múlott, hogy tüdeje már pattanásig feszült s nem pumpált tovább, amikor görcsbe ránduló gyomra sugárban kilövellt magából mindent, ami csak benne volt. Percekig öklendezett kétrét görnyedve, míg az utolsó cseppig meg nem szabadult az este ivott bortól, de még ebédje maradékától is. Amikor végzett, teljesen elgyengülten, zihálva hanyatlott az átázott árokfalnak. Gyomra helyén öklömnyi gombóc reszketett; száját undok, savas íz marta; a tüdeje pedig mintha lábon rohadt volna, akár az esőverte búzatábla.
A halálfélelem fekete örvényéből gondolat-párafoszlányok lebegtek elő, egyik a másik után, s lassan összefüggő egésszé álltak össze. Az nem létezik, hogy Sans-Nez ne hallotta volna meg ezt a lármát, amit a csatornában csapott. Mikor elvesztette a fejét, még nem lehetett messzebb tíz lépésnél. Akkor viszont miért nem fordult vissza, hogy utánanézzen a dolognak? Miért nincs még itt az árok szélén, miért nem mered le rá azzal az üveges, rezzenetlen halszemével? Hol késlekedhet?
Valaki halk, elhaló hangon nyögdécselni kezdett. Bayard riadtan, dúlt tekintettel nézett körül, minden idegszálával felkészülve valami új, titkos borzalom orvtámadására, s húsz szívdobbanásba telt, mire megtalálta a különös zajok forrását. Pedig nem volt messze: mondhatni az orra előtt.
Le Coq ocsúdni kezdett ájulatából. Girhes kis mellét erőtlen köhögés rázta, ujjai reszketve kaparásztak a mocsokban. Különös módon egyedül ezeket a testrészeit nem borította híg, szürkés sár; Bayard-t tíz vézna, rózsaszín gilisztára emlékeztették, amint táplálék után kutatva tekergőznek a fülledt humuszban.
És ahogy pillantása a köhécselő, vézna emberkére esett, hirtelen világosság gyúlt az agyában, s választ kapott előző kérdéseire.
Persze. Sans-Nez hallotta az öklendezést, a fuldokló hangokat, és természetesen azt hitte, hogy részeg társa tért magához a szennyvízcsatornában. Visszafordulni esze ágában sem volt, mert torkig volt már le Coq-kal, örült, hogy végre megszabadult tőle. Ha haza akar kerülni a kis vakarcs, másszon ki a trágyából a maga erejéből; épp elég szívességet tett neki azzal, hogy idáig cipelte.
Ha a csonka képű óriásba valamivel több emberség szorul, Bayard most minden bizonnyal halott lenne.
Le Coq erőtlen mozdulattal az oldalára fordult, és harákolni kezdett. A feje félig elmerült a bűzlő szennylében. A dalnok gondolkodás nélkül kardot rántott, és kétszer, keményen lesújtott a halántékára a markolatgombbal. Semmi szüksége nem volt egy szemtanúra, bármennyire megbízhatatlannak is tartják, aki emlékezni vél rá, hogy találkozott vele éjszaka valami pöcegödör mélyén. Mikor a vézna test összerándult, majd tehetetlenül elernyedt, undorodva hanyatt rúgta, nehogy megfulladjon itt eszméletlenségében.
Mindenesetre a terve nem hiúsult meg végleg. Ha siet, a csatornában gázolva még utolérheti Sans-Nezt, és...
Csakhogy ő egyetlen percig sem marad tovább ezen a helyen. Nincs az az isten, nincs az a szent ügy, nincs az az ékes szavú szónok, aki rábírhatná ezen elhatározásának megmásítására.
Kiegyenesedett, a lábával tapogatózva keresett egy szilárdabb pontot a mederfenéken, majd felnyúlt a szabad kezével, és húzózkodva-rugdosódva, ülő helyzetben feltornázta magát az árokszélre. Csak egy pillanatig maradt így, nehogy Sans-Nez meglássa véletlenül, ha visszanézne; aztán vízszintesen földre dőlt, és merev lábakkal, a csupasz pengét lapjával a combjához szorítva kihengergőzött az utca közepére, mint valami kuglibábu. Rettenetesen fázott, mégis sokáig így maradt fekve a nyúlós latyakban, mélyeket lélegezve, elragadtatott gyönyörrel élvezve szabadulását. A nyirkos sárszag mennyei illatnak tűnt számára a szennyvízcsatoma dögletes bűze után, a szétmálló földkupacokból felbugyogó lé pedig varázslatos balzsamnak, amely lemossa róla a pokol erjedő mocskát. Csak akkor szánta el magát a mozdulásra, amikor a didergető fagy mind mélyebbre kúszott a tagjaiban, érzéktelen-merevvé hűtötte arcát, ujjait, s kinyújtotta alattomos csápjait a szíve felé.
Erőt vett magán, sziszegve feltápászkodott, s meglepődött kissé, amikor érzéktelenre gémberedett jobbjából kicsúszott a kard. Lehelete fehér páragomolyokban kavargott az arca körül. Az ájulás kerülgette a fáradtságtól, de összeszorította a fogát, és munkához látott. Fel-alá ugrált, csapkodott a karjával, a levegőbe rugdosott, és addig lehelte az ujjait, amíg visszaköltözött beléjük az élet, s ismét érző öleléssel fonódtak a kardmarkolat hideg rézdomborítására. Közben eszébe jutott, hogy ilyen időben az árok fenekén heverő le Coq aligha fogja megérni a reggelt, még akkor sem, ha odalent a fülledt rothadás miatt valamivel melegebb van. Ő mindenesetre nem mászik le oda még egyszer, hogy kiráncigálja. Egy dolog kerülni a kívülállók fölösleges halálát; és más dolog kockáztatni a kitűzött célt, csak azért, hogy megmentsük az életüket.
Mikor úgy érezte, hogy a körülményekhez képest formába hozta magát, visszalökte a kardot a sárbuborékokat köpködő hüvelybe, és összevonta szennykérges szemöldökét. Aztán nekivágott az utcát borító dágványnak, kifelé a faluból, abban az irányban, amerre Sans-Nez tartott, mikor utoljára látta.
Konok ember volt Bayard, ha egyszer valamit a fejébe vett. És a konok embernek előbb-utóbb sarkába szegődik a szerencse.
Sans-Nez távoli alakját a falu határában pillantotta meg, a legelők és parlagon heverő dűlők között, amikor már elhagyta az utolsó szánalmas kalyibákat – ezekben olyan nincstelen zsellércsaládok élhettek, mint Réchinék –, és éppen fontolóra vette a visszafordulást. A tagbaszakadt óriás kényelmes iramban ballagott az országúttá szélesedő és mocsarasodó szekércsapáson, amely néhány nagyívű kanyar után beleveszett a láthatárig terjedő, sötét erdőfoltba. Ha felhős az ég, Bayard észre sem veszi; körvonalai belevesztek volna az alaktalan homállyá összefolyó növényzetbe. Ezek szerint Sans-Nez nem a faluban lakott, hanem valami tanyán vagy erdészházban, és hozzá volt szokva, hogy kocsmázás után mérföldeket gyalogoljon, míg pihenni térhet. Mindez egybevágott Bayard eredeti elképzelésével, és csak tovább erősítette a gyanúját. Megszaporázta hát a lépteit; de arra gondosan ügyelt, hogy takarékoskodjon az erejével. Nem kifulladva, remegő inakkal akarta utolérni az orrtalan óriást.
Már ledolgozta a felét a köztük lévő távolságnak, amikor Sans-Nez hátranézett és észrevette. Egyáltalán nem törődött vele; nyugodtan visszafordult, és változatlan iramban bandukolt tovább. Bayard sejtette, hogy ezt csupán a körülmények páratlanul szerencsés összejátszásának köszönheti; a Sans-Nez-féléknek nem szokásuk békésen napirendre térni fölötte, ha követik őket.
Csakhogy ma éjjel a száradó sárral és mocsokkal borított dalnok, ha kicsit összehúzta magát, a megszólalásig hasonlította nyomorult le Coqra. A félbevágott holdkorong sejtelmes ezüstfénye még közelről is összemosta a különbségeket az emberszabású földkoloncok között. Az egyetlen árulkodó jelet – a kardot – Bayard csúszószíjon a háta mögé kanyarította, hogy takarásban legyen.
A tagbaszakadt óriásban nyilván föl sem merül, hogy az elmúlt órákban valaki más is ugyanilyen alaposan meghempergett volna a dágványban, s hogy ez a valaki most rejtélyes okokból épp az ő nyomába eredne. A girhes kis emberről viszont tudni véli, hogy magához tért a trágyalében, s talán azt hiszi, hogy megint a boszorkány halálát akarja kikönyörögni tőle. Akár így; akár úgy, elege van belőle; szerencsétlen, szánalmas senkifiának tartja, és – mint annak egyszer már ékes bizonyságát adta – egyszerűen keresztülnéz rajta. Él-e, hal-e, mindegy neki. Le Coq az ő számára nem létezik.
Így történt hát, hogy Bayard a maga makacs, kitartó iramában mind jobban megközelíthette Sans-Nezt, aki azt a bizonyos első alkalmat követően pillantásra sem érdemesítette, végig hátat fordított neki, a közönyös megvetés gesztusával. Az utolsó fertályórában már kimerült zihálását is hallotta, tétován botorkáló léptei cuppogását a sárban; még ekkor sem vett tudomást a jelenlétéről. Ez persze sok mindent elárult róla, többek között azt, hogy buta és beképzelt. A dalnok az ő helyében sohasem követett volna el ilyen megbocsáthatatlan hibát. És neki valószínűleg az is feltűnt volna, hogy a fáradt lihegés művi és megjátszott, akárcsak a közeledő léptek bizonytalansága.
Bayard tudta, hogy a csapszék elhagyása óta az erőviszonyok kiegyenlítettebbé váltak. Sans-Nez fejéből a friss levegő meg a hosszú séta elpárologtatta a szeszgőz egy részét; őt viszont a szennyvízcsatorna lidércnyomása a végkimerülés határára sodorta. Minden az első húzástól függött tehát, amelynek gyorsnak és határozottnak kell lennie – mert ha elvéti, másodikra már nem lesz lehetősége.
Dobogó szívvel méregette az egyre apadó távolságot kettejük között. Természetesen félt, hiszen az élete forgott kockán; ám ezúttal nem azzal a páni iszonyodással, mint a pokolverem- miazmás gőzeiben. Ez a fajta félelem eszköz volt a kezében, amely közelebb viszi a sikerhez: felszabadítja szervezete rejtett erőtartalékait, száműzi a fáradtságot, gyorsabbá és összehangoltabbá teszi a mozdulatokat. Pontosan abban a pillanatban kell cselekednie, amikor az őt és az orrtalan óriást elválasztó térköz egy kar és egy kard együttes hosszára szűkül. Ha kisebb, akkor Sans-Nez hal meg idő előtt; ha nagyobb, valószínűleg ő.
És ha kiderül, amice, hogy tévedtél, és ez a barom mégsem az, akinek hiszed, hát akkor szerintem menten megüt a guta, súgta magának fanyar gúnnyal, miközben lassan hátracsúsztatta hóna alatt a jobb kezét, s ujjai megszorultak a kardmarkolaton.
Halk borzongás az idő pókfátylain...
– RIBADEAUX! – rivallt rá csengő, kemény hangon az előtte haladóra; s ugyanazzal a lélegzettel, ahogy a szavak kibuktak az ajkán, ezüst holdszeletként szisszent előre a pengére fent acél is.
Meglehet, hogy Sans-Nez felfogása lassú volt, de a mozgására ez nem állt, még részegen sem. A név hallatán úgy pördült sarkon, mint akibe vipera mart. Bayard jól sejtette, hogy kést tart magánál; gonosz, nyélbe buktatható pengéjű szerszám volt, fordulás közben rázta a markába és kattintotta ki. A félköríves mozdulat végét fölfelé húzta, látatlanul is halálos biztonsággal bökve arra a pontra, ahol egyátlagos termetű ember álla alatt puha, védtelen bejárás nyílik a nyelvgyökér s a gégefő felé. Ezúttal azonban csak az üres levegőt döfte át, s a következő pillanatban már meg is torpant, sóbálvány-merevvé fagyott, akárcsak Lót asszonya Szodoma falai előtt. Színtelen tekintetét magára babonázta a mellkasának szegeződő kardpenge, melynek hegye átütötte lenvászon ujjasát, s körömnyi hosszan felkarcolta a bőrt a szíve fölött.
Mikor az első kibuggyanó vércsepp halványrózsaszín csókot lehelt belülről a paraszting fehér szövetére, Sans-Nez szenvtelen üvegtekintete lassan megindult fölfelé a kardon. Fényesre csiszolt acél volt, kétélű, mintásan maratott lapú; a közepén húzódó vércsatornában alabástrom patakként ringott a holdvilág. A halszemek tovább vándoroltak, a fegyvert markoló kéz vonalát követve, végig a szennymocskos ruhákon, egész az arcig, amelyre torz maszkkérget vont a száradó sár. Itt megállapodtak egy időre; aztán előbb jobbra, majd balra fordultak. És ekkor hirtelen élettel, indulattal, felismeréssel teltek meg Sans-Nez darabos vonásai; az orr idomtalan, lilás roncsának két oldalán a savószín kutakból fortyogva örvénylett felszínre a gyűlölet.
A mocsok szürke leple, a miazmás pokolszurdokban nyert álruha csaknem tökéletes volt, ám egy ponton mégsem eléggé: a kardforgató bal fülében tisztán, mélyzölden szikrázott az aprócska smaragd.
– Én kérdezek, te válaszolsz – szólalt meg Bayard, s hangjában jég csikorgott. – Ha őszinte leszel, elengedlek. Megértetted?
Sans-Nez némán bólintott. Elárulta magát: nem csempészett reményt a mozdulatába. Buta volt ugyan, de nem hiányzott belőle a túlélők ravaszsága, ismerte a dögevők törvényeit. Nyelvet élve el nem bocsátunk: csak így leltetünk biztosak, hogy mi őrizzük az utolsó szavát.
Amikor Bayard felteszi a befejező kérdést, az óriás meg fog próbálkozni valamivel. Kétségbeesett vállalkozás lesz, nem sokkal jobb az öngyilkosságnál, de ez az egyetlen esélye az életben maradásra.
Hát majd meglátjuk. Addig is, sietni kell a vallatással; különben Sans-Nez észreveszi, hogy csapdába ejtője sokkal törődöttebb, mint mutatja.
– Neved? Az igazi.
– Antoine. Antoine Ribadeaux.
– Két testvéred van, és vadorzásból éltek?
– Igen.
– Ti ragadtátok el az esperes megbízásából a doubsi rév hóbevételét?
– Igen.
A nyelv mindig csalni próbálja az időt, mert szűkében van. Az okos dögevő ezért úgy teszi föl a kérdéseket, hogy nem lehet hosszan köntörfalazva válaszolni rájuk.
– Ti raboltátok el Catherine Réchint?
– Igen.
– A megbízó neve?
– Az esperes úr.
– Még egyszer?
– Peire Trenchard.
– Még egyszer?
– Guy de Laubardemont.
A nyelv természetesen hazudik. Megpróbálja kikövetkeztetni az eddig kapott kérdésekből, hogy mi érdekli a dögevőt, s ami még ennél is fontosabb, hogy milyen információkkal rendelkezik már. Aztán igyekszik olyan hamis válaszokat adni; amelyek összhangban vannak a dögevő ismereteivel, s adott esetben veszedelmes tévutakra terelhetik. Függetlenül attól, hogy sikerrel jár-e, egyvalamit mindenképpen elér: időt nyer magának.
– Ez az egyetlen gyerek, akit elraboltatok neki?
– Igen.
– Rajtatok kívül másokat nem bízott meg gyermekrablással?
– Nem tudok róla.
– Megmondta nektek, hogy mire kell neki a lány?
– Nem.
– Részt vettetek a gyilkosságban?
– Nem.
– Tudjátok, hogy kik vettek benne részt?
– Igen.
– Hányan voltak?
– Ketten.
– Ki volt az első?
– Guy de Laubardemont.
– Ki volt a másik?
Sans-Nez már nyitotta a száját, hogy feleljen, amikor Bayard szíven szúrta.
A dögevőknek is megvannak a maguk cselfogásai. Néha például – hogy megtakarítsák maguknak a nyelv utolsó, elkeseredett próbálkozását – olyasmit kérdeznek, amire egyáltalán nem is kíváncsiak.
Aznap éjjel Bayard valamikor a lauda órája körül jutott végre pihenéshez, s kőként zuhant az öntudatlanság hívógatón ásító kútjába; nem is alvás volt ez már, inkább az a fajta irgalmas ájulat, amikor a végsőkig csigázott test erői végére érvén felmondja a szolgálatot.
Már akkor az összeesés határán járt, amikor dideregve, mocskosan, rogyadozó lábakkal betántorgott a csapszék udvarára. Az istállóban szundikáló Bec de Corbin azonnal felriadt érkezésére – valami láthatatlan, megnevezhetetlen kapocs fűzte össze őket –, és halk, aggódó nyihogással üdvözölte.
– Semmi baj, cimbora, csak éppen dögrováson vagyok – motyogta neki Bayard, miközben az udvar közepén álló kúthoz botorkált. A káván hagyott vödörben már hártyásodni kezdett a víz az éjszakai fagytól. A dalnok úgy, ahogy volt, az egészet a nyakába zúdította; aztán, mielőtt kimerült izmai magukhoz térhettek volna a váratlan sokkból, gyorsan felhúzott még két adaggal, és megismételte a műveletet. Ezzel ugyan sikerült lemosnia magáról az undok mocsok egy részét, viszont egész testét megállíthatatlan reszketés fogta el, fogai össze-összekoccantak.
Vacogva betámolygott az istálló favázas építményébe, ahol friss széna és állati veríték langymeleg illata terjengett. Felrugdosta a vackáról a lovászfiút, a kancsal pikárdiai és a bögyös csaplárné gyermekét, aki viszonylag józanon tért nyugovóra az este, mert csak fél meszely savanyú bort sikerült elcsennie a konyháról. A kölyök zavaros, bamba szemmel meredt a szörnyű bűzt árasztó, csuromvizes nemesúrra, akit csak úgy rázott a hideglelés, és először nem is fogta fel, mit akar tőle. Bayard utolsó erejével akkora nyaklevest kevert le neki, hogy orrán-száján dőlni kezdett a vér. További verést helyezett kilátásba, ha nem csipkedi magát; ellenkező esetben viszont egy marék ezüstöt. Ezt a beszédet már értette a fiú.
A fürdő fényűzésére az ilyen falusi parasztkocsmák nem voltak berendezkedve, úgyhogy a dalnok még vagy félórát didergett pokrócokba burkolózva a kemence cserépfala mellett, mialatt a kölyök alágyújtott a konyhai tűzhelynek, vizet húzott a kútból, a nagy szappanfőző üstben megmelegítette, aztán – jobb híján – az itatóvályúba öntötte odakint. Ezt féltucatszor kellett megismételnie, míg a vályú megtelt. Közben olykor kíváncsi pillantásokat vetett vérmaszatos arcából a titokzatos vendégre, Bayard azonban egyelőre a fázással volt elfoglalva, és nem törődött vele.
Magyarázatra később sem vesztegette az idejét, amikor a fürdődézsaként szolgáló vályúból kikelve még kint, az udvaron alaposan végigdörzsölte minden porcikáját egy takaróval, és útiholmijából magára kapott néhány ruhadarabot. Ha a vendégek felöntenek a garatra, feltehetően máskor is előfordul a kapatosabbjával, hogy részegen beleesik valami emésztőgödörbe, és ott eszmél föl mámorából; az is nyilvánvaló, hogy ezzel nemigen büszkélkedik. Hallgatásra sem intette a fiút, mert tudta, hogy azzal csak még jobban megoldaná a nyelvét.
A kölyök végül az ígért ezüstpénzeken kívül Bayard ruháit is megkapta, addig rimánkodott; a dalnok eredetileg a szemétdombra szánta őket, mivel valószínűnek tartotta, hogy a bűzt soha többé nem lehet kimosni belőlük. A vadkanbőr lovaglócsizma, túl értékes lévén, természetesen kivételt képezett; ezt a fiú, mielőtt ásítozva visszavonult volna az istálló szalmájára, alaposan megsikálta, majd a kemencéhez állította száradni.
Bayard végre végignyúlhatott a jólesően meleg padkán, magára húzhatta vastag gyapjútakaróját, és kimerülten lehunyhatta szemét. A külvilág abban a pillanatban megszűnt létezni számára; ám a bársonypuha sötétség, amely mind mélyebb régiókba vonzotta lebegő öntudatát, nem volt híján mozgásnak, formáknak, szavaknak. Kéretlen álomképek rajzottak Bayard homloka mögött, a múlt fakó ködszellemei; a mai nap zavaros eseményei szabadították ki őket az emlékezet lakatra zárt börtönéből. Az alvó zaklatottan hánykolódott szalmazsákján, arca elgyötört redőkbe gyűrődött; néha rekedt torokhangon, rémülten felkiáltott, s olyan mozdulatot tett a kezével, mintha el akarna taszítani magától valamit.
A Montbrun-vár barátságtalan, ódon lovagterme; vénre kopott, tömlöchideg kövek, a keskenyre hasított ablakréseken beszivárog a szirt tövében morajló tenger sós lehellete. A falakra aggatott ódon fegyverek, kifakult kárpitok, a sarokban álló divatjamúlt kandeláber, a pókhálókat és molyrágta nemezmellényeket őrző ládák letűnt esztendők áporodott illatát árasztják. A szúette, megereszkedett bútorok diófáját nem a páclé, hanem a kor cserzette sötétbarnára; a nagyasztal vetemedett lapján sápadtan virít a sok-sok későbbi toldás.
– Papnak mész! – recsegi szárazon Hugues de Montbrun. Öltözéke dísztelen, régimódi; süveg helyett előrecsapott végű csuklyát, harisnya helyett övedzős kötényt visel. ősz fürtökkel keretezett arcán ráncos, breton konokság. – Nem fogsz a nyakamon ragadni kenyérpusztítónak!
Lányos képű, vézna alkatú ifjú áll előtte, tizennégy esztendős, a legkisebb gyermeke. Már most látszik rajta, hogy sohasem fogja megbírni vállán a lovagi páncélt. Fakószőke haját, törékeny termetét az anyjától örökölte, egyetlenként a családban: bátyjai, csupa tagbaszakadt, csontos homlokú vasgyúró, nővérei, csupa vaskos derekú, szülésre termett tenyészkanca.
Ő talán azért ütött ennyire az anyjára, mert a dús déltengeri földből a sziklás breton partokra átplántált virágszál neki ajándékozta minden melegét: világra hozta, és elhervadt örökre.
– Nem akarok pap lenni! – mondja dacosan. – Folyton csak zsolozsmáznak meg a szemüket forgatják, unalmasak és mindig hazudnak.
Az ütés a falnak repíti; apja keze, akár a szárazra szikkadt tölgy, vénségében is kemény.
– Miből akarsz hát megélni? Szakasszam miattad szét a birtokot? – kérdi az öreg Montbrun gúnyosan. – A bátyáidnak se mind jut, pedig derekabbak nálad. És a leánynegyed? Kódisként házasítsam ki a nővéreidet? – Majd száraz, ropogó kacajjal: – Vagy tán hadakozásra adnád a fejed, egy ilyen tésztabordájú vakarcs?
A fiú a fal tövében ül, élénkpiros vér csorog az arcán, de könnyek nem; azokat dacosan visszatartja. Jutott neki is elég az apja nyakasságából. Kamaszos gyűlölettel mered a szikár öregemberre, akitől gyöngéd szót még soha, csak gúnyt és szidást kapott. Nem érti még, amire majd csak esztendők múlva jön rá.
Mert a vén breton, a tengerhorzsolta szikla rajongva szerette azt a délszaki virágot; és aki elszakította tőle, annak számára nincs hely zord szívében...
Párizs, az egyetem. Kánonjog és teológia, latinul szónokló, fekete taláros professzorok a katedrán. Részeg tivornyák az éjszakában, verekedések a félreeső sikátorokban, olcsó szerelem foltos szalmazsákokon. Az előmenetelt fölösleges elkapkodni; minél később maturál az ember, annál később kell stólát és karinget húznia, hogy kegyes zsoltárokat énekeljen a mise közben hangosan hortyogó és fingó tömegnek. Amíg egy-két vizsga minden évnegyedben összejön, addig a vén breton varangy úgyis küldi fogcsikorgatva hazulról az apanázst; a többit meg vigye Szajna!
De tanulni, persze, tanul azért az ifjú. Csak nem a fennkölt, taláros magiszterektől az előadótermekben. Elvégre rengeteg ismerőst szerez a nagyváros nyüzsgő forgatagában – többségüket éjszaka –, akik ezerszer érdekesebbek és vonzóbbak náluk.
A törékeny, hamvas bőrű Imole szemérmes mosolya, akár az érett barack; a férfiembernek összefut tőle a szájában a nyál, és kedve támad beléharapni. Csengő hangon kacag, s hosszú, selymes haja napmelegen aranyló hullámokban bukik alá karcsú derekáig. Pénzen árulja szerelmét, de művésze az ölelésnek, s míg a csókjaitól megrészegült vendég a fellegek magasában érzi magát, a finom kis kezecskék észrevétlen könnyítenek az erszénye terhén. Rózsás ajka szemérmes mosollyal kíséri a legtrágárabb kültelki káromkodásokat; feszes húsú almaként bimbózó keble alatt kacér és romlott szív dobog. Imole szajha lánya és szajha unokája, tizennyolc évesen már többet látott a világ mocskából, mint mások vénkorukra, és olyan magányos, amilyenek csak a minden éjjel más férfit boldogító nők lehetnek. Az ő kegyeit mérik legborsosabban Margot anyó rosszhírű házában, azon az utcán, amit a csúfondáros párizsi népnyelv Rue de la Courage-nak nevezett el; ám a szőke ifjú – ha Margot anyónak másutt akad dolga – néha üres kézzel is bebocsáttatást nyer hozzá.
Bosson gúnyos beszédű, züllött csavargó, gyakori vendége a füstös italméréseknek: haja már megritkult, barnára sült arcán mind jobban elszaporodnak a ráncok. A szavakat lágyabban, kerekebben ejti, ahogy általában a délvidéki születésűek. Családja valaha nemes volt, az albigens háborúk tették tönkre őket. Bosson tanult ember, bár hogy honnan szedte tudományát, rejtély; szinte mindenhez van egy-két megjegyzése, többnyire csúfondáros és velőbe vágó, nagy élvezetét leli mások megszégyenítésében. Templomba nem jár, a papokat különös előszeretettel teszi csúffá, ami elég nagy háládatlanság tőle, hiszen az egyházból él: búcsúcédulákat hamisít. Ha bármiféle hangszert nyomnak a kezébe, olyan szívhez szólóan kezd játszani rajta, hogy az ivóban elül a beszélgetés moraja, és minden szem feléje fordul; ám nála feledni botorság, mert az első adandó alkalommal zálogba csapja két pint borért. Valóságos tárháza a vágáns daloknak és pajzán széphistóriáknak, melyeknek hagyománya napfényes provanszál hazájába nyúlik vissza, a régi szép századokba, Lajos király barbár dúlása és az inkvizíció máglyái előtt.
Levasseur különös keveréke a szépléleknek, a világfinak és a haramiának. Képes órákig sóhajtozni egy polgárlány balkonja alatt, megindító verseket szavalva a csukott ablaktábláknak, majd este italba fojtani szerelmi bánatát, sűrű könnyhullatások közepette. Másnap aztán orvul rátör szíve választottjára, megerőszakolja és elfelejti. Nagy kártyás és borissza, úri hanglejtéssel fűzi beszédét, és gátlástalanul hazudik. Karddal az oldalán jár, mint mondja, magától az apostoli széktől van rá különleges engedélye. Híres verekedő, talán hivatásos katona, bár erről biztosat senki nem tud. Az biztos, hogy világlátott ember, állítólag megfordult a Szentföldön is; olykor, ha olyan hangulata támad, színesen és magával ragadóan mesél messzi tájakról, különös népekről, ismeretlen királyok háborúiról. Beszélik róla, hogy az avignoni pápák titkos orgyilkosa; hogy rangrejtett templomos lovag; hogy pénzért kémkedik az angoloknak. Tizenkét országban és tartományban van halálos ítélet kiszabva rá.
Tanítómesterben tehát az ifjú nem szűkölködik...
Keskeny, hepehupás párizsi utca, közepén vékony erecskében szennyvíz csordogál. A házak előreugró emeleti része elfogja a holdfényt, a nyerges tetők kontúrjai szaggatott csíkot hasítanak ki az ezer csillaggal hunyorgó égboltból. Minden csöndes és kihalt, csak valahonnan messziről, a víziváros felől hallani egy templom matutinumra hívó harangszavát. Késve kongatnak, fertályórája már, hogy elmúlt az ideje.
Az ifjú most tizenhat éves, – a teológus hallgatók fekete skapuláréja van rajta, és nagyon részeg. Hosszúra nőtt, szőke haja csapzottan hullik az arcába. Zavaros tekintete csak néz, de nem lát; imbolygó léptekkel botorkál, ha kísérője nem tartaná a hóna alatt, orra bukna. A másik férfi félig támogatja, félig vonszolja az egyenetlen kockaköveken. Ő is ivott, tán többet is az ifjúnál, de rajta nem fogott ki a frissen erjesztett almabor. Magas, sovány, széles vállú ember, hasított ujjú mentét és szűk nadrágharisnyát visel. Ahogy elhalad védencével egy sikátor torkolata előtt, rés nyílik a házak falában, s a holdvilág kiszökő pászmája az arcára hullik. Nem fiatal már: haja fekete, bőre olaszosan sötét, a homlokát barázdáló ráncok rövid rovátkákra töredeznek. Keskenyen vágott ragadozómadár-szemében értő tükörre lel az éjszaka.
– Énekelni... énekelni kéne! – csuklik fel az ifjú. Levasseur megáll a sarkon, nekitámaszkodva a ház falának. Aztán hátralép, keze fejével megtörli verítékező homlokát, közben a diákot mustrálja.
– Kéne bizony, csak nem most! – Csengő hangon felnevet; hibátlan, fehér fogsorán táncra perdül a holdfény. – Nohát, kölyök, ha látna így a babád a Rue de la Courage-ról...
Fejcsóválva legyint, hátat fordít; közelebb lép a szemközti házfalához, és gombolgatni kezdi a nadrágja elejét. Az ifjú elnehezült fejjel nézi, mire készül, s eszébe jut, hogy neki is könnyítenie kellene magán.
– Hé, Capitano! – Az idegen hangra Levasseur úgy pördül sarkon, mint aki darázsfészekbe nyúlt. – Annibale Carrera üdvözletét küldi!
Hirtelen megelevenedik az éjszaka, a sikátor torka és a kapualjak macskasebesen mozgó alakokat okádnak, a feketén suhogó köpenyszárnyak között acél villan, a kendőkből hevenyészett álarcok alatt elszánt szempárok tüzelnek. Levasseur, akár a kígyó, fordul szembe velük, kardja mára kezében, elsőre ezüstfehéret szisszen, aztán cseppfolyós sötétség futja el.
Az ifjú értetlenül bámul, szája tátva marad. Ekkor feléje fordul egy köpeny, egy álarc, gyilkos láng lobban az ismeretlen szempárban. A diák nem fogja fel, hogy a csapást neki szánják; mikor aztán a tőr célt tévesztve a házfalba mélyed a füle mellett, pislant egyet, és hirtelen jeges marokra kapja szívét a félelem.
Rémülten felordít, a lába kicsuklik alóla, ágyékát langyos melegség önti el. A gyilkos szitkozódva rángatja fegyvere markolatát, háta mögött sikolyok, fröcskölő vér, testek zuhanása: Levasseur járja hetyke násztáncát a halállal.
Az utca porában fekvő diák pánikba esve tapogatózik a kardja után – joga van hordani, egyetemi hallgató. Végre rátalál, de nem bírja kivonni, beakadta térde közé. Reszkető kézzel cibálja a markolatot, közben hanyatt fordul, s ettől az végre enged. A kard súrlódó nesszel kiszabadul a hüvelyéből, ugyanabban a pillanatban, amikor odafönt a gyilkosnak is sikerül kirántania a falból fegyverét. Vakolatpor szállong az ifjúra. Görcsösen becsukia a szemét, és vakon felfelé döf, érzi, hogy a penge ellenállásba ütközik, aztán a markolat kifordul az ujjai közül, és valami nagy súly zuhan rá. Szemhéja önkéntelen mozdulattal felpattan, s ő azon kapja magát, hogy támadója arcába mered.
A gyilkos magakorabeli, szeplős, gödrös állú ifjú, az álcázó kendő estében a nyakára csúszott. Nem halt meg még, sápadtan küszködik a véggel. Mint ujjak közül a homok, úgy pereg ki belőle az élet. A diák közvetlen közelről nézi végig haláltusáját. Megigézetten mered lassan üvegesedő szemébe, bőrén érzi egyre akadozóbb lehelletét, arcába csöpög a szája sarkán kibuggyanó vér. És átsugárzik rá az elmúlás felé sodródó lélek határtalan rettegése, a szűkölő iszonyat az elodázhatatlantól, a görcsös kapkodás a tudatos lét tovatűnő rebbenései.
Úgy fekszenek ott egymást karolva, mint az egyesülés mámorában összeforrt szerelmesek. Hosszú ölelkezésük végén egyikükre a halál vár; a másikra, hajszál híján, a megbomlott elme pokla.
Az idő megnyúlik, ellapul, végtelen kicsinységű alkotóelemekre bontja önmagát. A diák már nem képes megkülönböztetni a gyilkos szívverését a sajátjától, mindkettő ugyanolyan szörnyű erővel vibrál a csontjaiban, a zsigereiben. Mintha nem is a másik haldokolna, hanem ő; vagy inkább mintha kettejük közös haldoklása valami kibogozhatatlan, rettegéssel átszőtt folyondárfüzérré fonódna össze. Torokszorító, görcsös félelemmel les minden egyes dobbanást. Még egy... és még egy... és még egy... és... és...
és...
...
– Jól vagy, kölyök? Nem esett bajod?
A gyilkos arca eltűnik, az ifjú testére nehezedő nyomasztó súllyal együtt. Csillagos égbolt, tető- és kéménykaréjjal. Aztán Levasseur, a homloka véres.
– Hé kölyök! Élsz?
Meleg ujjak érintése a nyakon. Valami síkos nedvesség boríja őket, sötét nyomot hagynak a diák bőrén. Az ütőeret keresik; megtalálják.
– Élsz hát, csak megkukultál.
Meglódul a világ, az égbolt eltűnik, a házak a talpukra billennek. Utcakő nyomása az ülepen, épületfalé a háton. Hirtelen fájdalom, két csattanás pofon nyomán.
– Szólalj már meg, a keserves Krisztusát!
Az ifjú kábán körülnéz, mint aki álomból ébred. A sikátor sarkán ül, hátát a háznak vetve. Az utcán szétdobálva néma bábuk hevernek, gyűrött köpenyszegélyek és gazdátlan tőrök között. A legközelebbinek ismerős az arca. A diák megborzong, és reszkető karral rámutat.
– Meghalt!
– Hogy mi? – Levasseur odapillant. – Ja, az ott. Szép munka.
– Meghalt! – ismétli a diák vacogva.
– Persze, elpatkolt a gazember, mint egyszer mindenki. – Levasseur az ifjú hóna alá nyúl, hogy fölsegítse; ahogy közelebb hajol hozzá, elfintorodik. – A szentségit, kölyök, te összecsináltad magad! Térj már észhez, innen el kell tűnnünk...
E sorsfordító éjszakai élmény után a szőke breton diák végleg elveszti érdeklődését a tanulmányai iránt. Ül az előadóteremben, hallgatja a magiszter bölcs szónoklatát az eszkatológiáról – és érzi a szavai mögött kongó süket űrt. Megáll az olvasópult előtt a szentélyek szentélyében, az egyetem bibliotékájában, s nehezére esik türtőztetnie magát, nehogy felnevessen. Az egyházatyák. A skolasztikusok. Civitas Dei. Summa Theologiae. Csupa szemét.
Ott, akkor éjjel, a gyilkos szemét nézte, mikor a folyondárfüzér megszakadt. És amit abban látott, az nem átmenet volt, ahogy tanították neki, hanem kilobbanás, végérvényes és visszavonhatatlan megszűnése annak a valaminek, amit emberi léleknek neveznek; Senki el nem veheti tőle ezt a bölcsességet.
Eddig csak a papokban nem hitt; most már Istenben sem.
De Párizs az élet; és Montbrun várában a vén breton varangy vizsgákat követel tőle, vizsgákat mindenáron, különben – fenyegetőzik – beszünteti a támogatását. Legyen hát. Ha csak vizsgák kellenek neki, megkaphatja.
Az ifjú hátat fordít a teológiának, filozófiát és világi jogot hallgat. Elhatározásáról beszél a kocsma bölcseinek is, félvilági cimboráinak, akiket igazi mestereinek tart. Bosson, kinek öröklött cinizmusát a kor lenyűgözővé és mélyenszántóvá érlelte, helyesli döntését. A filozófia a gondolatok csűrés-csavarásának művészete, a jog mások rászedéséé, mondja. Hasznos dolog kitanulni őket, mert előbbivel az okos, utóbbival a buta embereknek lehet fölékerekedni. Persze az állatok ellen egyik sem használ, teszi hozzá sajnálkozva, és mikor a diák csodálkozva kérdi, hogy az meg ugyan minek, olyan mosollyal ajándékozza meg, amilyennel a nyiladozó értelmű kisdedeket szokás. Édes fiam, feleli, az embereknek egy elhanyagolhatóan csekély hányada okos, egy hasonlóképpen csekély, bár némileg számosabb hányada pedig buta. A többiek... nos, a többiek egyszerűen állatok.
A szőke ifjú tehát tanul. Hamar rájön, hogy a hűbéri jog s az ököljog között csupán hímes szóvirágok tengere a különbség, és a világ, amelybe született, lényegében a nyers erőszakon és a kiszolgáltatottságon alapszik. Ha lehántja a keresztény erkölcsről a túlvilági üdvösség hamis ígéretét, üzenete egyetlen mondatban összefoglalhatóvá szolgáltasd ki magad! Ennek az elvnek a gyakorlatba való átültetése aztán egy olyan rendszert eredményez, amelyben a hipokriták zsarnokoskodnak az őszinte hitvallók fölött. Az egyház pedig, a maga helyenként groteszk és helyenként szánalmas intézményeivel, nem más, mint a hipokrízis legmagasabb szinten való megdicsőülése.
A római jogot az ifjú kezdetben érdeklődéssel, később lelkesülten tanulmányozza, s mert túl fiatal még Bosson bölcs cinizmusához, egy ideig ezen keresztül vél gyógyírt lelni a világ bajaira. Elvégre Ulpianusnál és a többi antik jogásznál a személyes döntések fontosságáról, a közösség javát szolgáló intézményes hatalomról, az egyén méltóságáról olvas, s akárhány latin auktort vesz elő, valamennyien kérlelhetetlenül elutasítják az önkény minden megjelenési formáját. Érti már, magyarázza egy este pálinka mellett Bossonnak, miért kellett Rómának elbuknia ahhoz, hogy a kereszténység diadalmaskodhasson. A hazugság nem tűrhette maga mellett az igazságot. Édes fiam, vonja meg erre a vállát Bosson félig részegen, igen nagy szamár vagy te, ha még mindig az igazságot kajtatod a világban.
A diák – pedig ismerhetné eléggé – vitába száll vele. A rómaiak tisztában voltak a saját értékeikkel. Nagyra becsülték az alkotó szellem erejét. Bűnnek tartották a hazugságot, kivált akkor, ha valaki önmagát csapja be. Nem tűrték sem a zsarnokságot, ami az önkény tobzódásához vezet, sem a népuralmat, ami mindig a legalacsonyabb igényekhez igazodik. Rendezett viszonyokat teremtettek mindenütt, ahol megvetették a lábukat.
Hát ez az, horkan fel ekkor Bosson ingerülten. Ne csak jogászokat olvass, édes fiam, hanem történetírókat is. A rómaiaknak sikerült jószerivel mindenkire rákényszeríteni a maguk igazságát, és közben vértengerré változtatták a fél világot.
A szűk kamra átvizesedett falai penész- és dohszagot árasztanak, a konyhahulladékból gyúrt faggyúgyertya hitvány fényében nyiladozni látszanak rajtuk a salétromvirágok. A gyertyát csorba cseréptálba állították, olvadékát kövérre hízott légy ízlelgeti, lomha teste zöldes színekben csillog. Nincs mitől tartania – pók itt nem él meg, leázna a hálója a vakolatról. A kamra lakója olybá veszi már, mint kedves háziállatot.
Ők ketten, régi jó ismerősök lévén, testvériesen megosztoznak a szegényes bútorzaton. A légyé az alacsony, billegős zsámoly, ahová a gyertya meg olykor az ételmaradék kerül; az emberé a tekintélyesebb juss, a rozoga dikó, elvégre mégiscsak ő a nagyobb. Szigorúan tiszteletben tartják egymás felségterületét, ahogy az már komoly szerződő feleknél szokás. Az egyezség kimondatlan záradéka értelmében a légy birtokainak gyarapodására számít: hamarosan meg fogja örökölni a dikót. Az ember ugyanis haldoklik.
Most éppen nincs magánál, elméje valahol a lázálom és a delírium határvidékén kóborolhat. Hanyatt fekszik, anyaszült meztelenül, hátracsukló feje és fél keze a nyirkos padlóra lóg. Az arrafelé sétáló csótányok – a kamra két hűbérurának jobbágyai – meg-megtorpannak a váratlan akadály előtt, kíváncsian körültapogatják csápjaikkal, aztán folytatják útjukat. Unalmas, fantáziátlan népség, csak egyikük szánja el magát hosszasabb kalandozásra, az a férfi átizzadt hajában talált valami érdekeset.
A dikó gazdájáról folyton szakad a víz, még álmában is, lucskosra áztatja alatta a toldott-foldott szalmazsákot. A bélés, mint azt az értő orr megállapíthatja, ennek következtében már a rothadás előrehaladott stádiumában jár, igazi ínyencfalat lesz a légyörökösnek. Verítékezés közben azonban az embert a hideglelés is rázza, valószínűleg rosszul tette hát, hogy önkívületében lerúgta magáról a takaróját, amelynek ráncaiban azóta már felfedezőútra indult néhány vállalkozó kedvű csótánya A szóban forgó takaró fekete színű, és valaha szebb időket látott: a szőke breton diák egyetemi skapuláréja volt. A kamrába akkor került, amikor hivatali elődje, egy istállóból lopott lópokróc, nem állta tovább a foltozást, és végleg felmondta a szolgálatot.
Az ember szinte csontvázzá fogyott, horpadt mellkasa tanulságosan szemlélteti a bordázat anatómiai felépítését. A hátán és az ülepén itt-ott fekélyek nyíltak a felfekvéstől, a szalmazsák állapota azonban még nem terjedt át ezekre a sebekre, legalábbis üszkösödésre utaló jelek egyelőre nem mutatkoznak. Egykori jóltápláltságának emlékét csupán üresen lötyögő, ráncosra gyűrődött bőrredők őrzik. Hasonlóképpen a múlté egészséges barnasága, most egész teste sajátos sárga árnyalatban játszik, az arcát kivéve, melyen festőecsetre illő lázrózsák virítanak. Ezek nem tanulmányozhatók teljes színpompájukban, mivel jórészt eltakarja őket a helyenként szakállá burjánzó, őszes borosta. Beesett szemét, amikor nyitva tartja, nedvesen és fényesen csillog. A légy, bár egyébként nyugodt természetű, ilyenkor bizonyos fokú izgalmat érez, csak a folytonos pislogás zavarja. Alig várja már azt a percet, amikor majd ezek az ínycsiklandó szemek tartósan nyitva maradnak.
Az ember ideje legnagyobb részét alvással tölti. Álmában olykor összefüggéstelenül kiáltozik valami lágy, délies hangzású nyelven. Régebben hadonászni is szokott hozzá a kezével, de mióta úgy elvékonyodott a karja meg a válla, felhagyott ezzel a gyakorlattal.
Éber óráiban minden tőle telhetőt megtesz, hogy jelentős mennyiségű szeszesitalhoz jusson. Ez elég kevés, mivel földi javai a szalmazsákra meg a törött tálkára korlátozódnak. Néha mégis sikerül neki, ilyenkor énekel vagy hosszasan beszél a penészes falaknak. Egyszer sírt is kicsit, utána viszont sokáig nevetett, és a homlokát csapkodta a tenyerével, amit a légy meglehetősen különösnek talált.
Szükségét az ember a dikó alatt elhelyezett küblibe végzi, melyet a légy – megszegve szerződésüket – olykor lopva felkeres csemegézés céljából. A küblit más emberek ürítik, akik rendszertelen időközönként jelennek meg a kamrában, többnyire ennivalót is hoznak a két lakónak, és az alacsony bejáratot elzáró függönyön keresztül közlekednek.
A légy nem sok emléket őriz a függönyön túli titokzatos világról, bár homályosan sejti, hogy valaha onnan érkezett. Föltételezi, hogy odakint további kamrák, legyek és emberek találhatók, a szokott elrendezésben. A túloldalról érkező emberek azonban szemlátomást élénkebbek és mozgékonyabbak, mint az ő társa, s e talányt még nem tudta megfejteni. Esetleg, ötlik föl benne mosta gondolat, ahogy a zsíros faggyúmaradékot kóstolgatja, nekik több legyük és több csótányuk van, ami nyilván gazdagabbá varázsolja az életüket, és...
E ponton a legyet, ígéretesen csírázó elméletével és a közeli örökségre irányuló reményeivel együtt, nyálkás pacává keni szét egy magasból lezúdoló tenyér. A szőke ifjú, miközben a vastag függönyvászon a helyére hullik a háta mögött, letesz a zsámolyra egy gondosan bedugaszolt üvegcsét. Aztán fölemeli a padlóról az átizzadt skapulárét, kirázza belőle a csótányokat, és óvatosan ráteríti a dikón fekvő férfire. Mozdulata, akár a bibliai Japheté, amint a részeg Noé szemérmének védelmére kél. Annyi idős is éppen: húszéves.
A beteg felriad a takaró érintésére; vaksin hunyorog, majd szemmel látható erőfeszítéssel félkönyékre támaszkodik. A magányos csótány gyér hajából kapálózva a szalmazsákra pottyan.
– Mi van, édes fiam? – Hangja ijesztően rekedt, mintha a gyomrából hörögne. – Megint valami panacea?
A diák szótlanul bök az üvegcsére.
– Bort hoztál volna inkább, belém már kár az orvosság! – A csontvázsovány férfi fáradtan visszahanyatlik fekhelyére. – Honnan volt rá pénzed?
– Imole adott. – Az ifjú aggódva csóválja a fejét. – Nem kellene annyit innod, Bosson. Elpusztítod magad.
– Negyvenhat évig egyebet se csináltam, pont most hagyjam abba, ebben a tetves fogadóban, ahol éppen a borissza nótáim emlékéért tűrnek meg? – horkan fel a beteg. Ekkor veszi észre a foltot a gyertya mellett. – Agyonütötted Ágostont.
– Kicsodát? – hökken meg a diák.
– A legyemet. Most nem lesz kinek énekelnem. A csótányok nem számítanak, túl hülyék. – Bosson vállat von. – Jön holnap Levasseur?
– Nem ígérte biztosra. Megint belekeveredett valami csetepatéba, a Broulet fivérek égre-földre keresik.
– Az apjukat szúrta le vagy a húgukat vágta gerincre? Netán mindkettő? – Unott legyintés. – Amúgy mindegy. Izgága fickó. Mondd meg neki, hogy hozzon egy másik legyet.
– Minek?
Bosson lekicsinylő kifejezéssel sandít a diákra a szeme sarkából.
– Hogy kövérre hizlaljam és elnevezzem valami jeles szentről. Domokosnak, mondjuk. Az ritka undok egy fráter volt.
A breton ifjú feszengve néz rá, nem akarja megsérteni szánalma kimutatásával.
– Nézd, Bosson, tudom, hogy beteg vagy, meg hogy nehéz neked itt az ágyhoz láncolva, de azért nem kéne elhagynod magad. Rengeteg értelmes dolog van, amit...
– Először is, édes fiam, én nem beteg vagyok, hanem haldoklom, ez pedig nem ágy, hanem szemétdomb. Most mit vágsz olyan megbántott képét, csak nem képzeled, hogy nektek teszek szemrehányást? Nélkületek valami még rosszabb helyen lennék, bár a nyavalya érti, minek kínlódtok velem. Ha nem vedelek fel minden pénzt, ami valaha az erszényembe csorgott, akkor most selyemmel húzott nyoszolyán rúghatnék utolsókat.
– Ugyan már, Bosson, te egyáltalán nem...
– Ne rabold hazudozással az időmet, kevés van belőle. Még egy-két nap, és huss! Nem gondolod, hogy nagy pimaszság tőled előírni, mivel foglalkozhatok addig és mivel nem?
– Ó, a kénköves pokolba! – fakad a diák; zavartan dörzsölgeti a homlokát. – Eszemben sincs bántani téged, ezt igazán tudhatnád. Csak arról van szó, hogy... szent legyekkel beszélgetni, meg hasonló... szóval, ez igazán nem...
– Ha oda akarsz kilyukadni, hogy meghibbantam-e, hát nem. A fejem, édes fiam, az legnagyobb sajnálatomra ugyanolyan tiszta, mint régen. Ezért is iszok, illetve innék.
A diák nem felel, válla megroggyan. Fájdalmas, tehetetlen haraggal mered a zsámolyra tett üvegcsére. – Ne vágj már ilyen búvalbélelt képet, mert még megszakad a szívem, aztán temethettek pár nappal korábban! – sóhajt fel a beteg. – Ha annyira akarod, beszélgethetünk általad értelmesnek vélt dolgokról is. Jutottál valamire a teóriáiddal, tudod, az igazságról meg a sorsról?
– Hagyjuk ezt, Bosson! – mondja az ifjú rosszkedvűen. – Fáradt vagy, nem érdekel az egész, így nincs értelme...
– Már megint jótékonykodni akarsz velem, édes fiam, mikor semmi szükségem rá! – fortyan fel a haldokló. Nagy nehezen félig ülő helyzetbe kínlódja magát, csontos mutatóujja a diákra szegeződik. – Mint említettem, nincs sok időm, úgyhogy rövid leszek; bár jobb lett volna, ha magadtól jössz rá.
– Mire? – kérdi csodálkozva az ifjú.
– A problémád megoldására, te tökkelütött! Figyelj, mert fontos dolgokat fogok mondani, és nem ismétlem el őket még egyszer. Azt az igazságot, amit keresel – az egyén igazságát – a mi világunkban nem lehet megvalósítani. Ha megpróbálod, vagy akár csak beszélni mersz róla, kiirtanak. Ezért a célodat kizárólag úgy érheted el, ha nem szállsz harcba a hazugsággal, hanem egyszerűen kivonulsz belőle. Hátat fordítasz a világnak.
– Álljak be remetének? Már megbocsáss, de azt hittem, ennél...
– Ha nem fogod be a szádat, amíg beszélek, édes fiam, akkor rögtön dührohamot kapok, nyáladzani kezdek, és kimúlok a megerőltetéstől. Ez esetben sohasem fogod megtudni, amit akarsz, azonfelül pedig a te lelkeden száradok majd. Értettük egymást?
A diák megszeppenve, zavart képpel bólint.
– Nos tehát. Ha kivonod magad a hazugságból, azzal még csak annyit érsz el, hogy a hirdetői nem fognak első adandó alkalommal elégetni vagy kerékbe törni. Ez édeskevés. Nézz rám, én megcsináltam, és mire mentem vele? Tüstént feldobom a talpam, és egy maroknyi gazfickón kívül senki nem fog emlékezni rám. A dolog nyitja az, hogy miután elvonulsz, legyen erőd a saját köreiden belül megvalósítani a magad igazságát. Nem elég duzzogva hátat fordítani a dolgoknak, mint egy durcás kisgyerek. A sült galamb nem fog a szánkba repülni, hiába is várnánk, hogy amiről negédes álmokat szőttünk, az egyszerre mind az ölünkbe pottyanjon. Elszántság is kell, hatalom és akarat, hogy valóra váltsuk, amit elképzeltünk – A mutatóujj lehanyatlik – Bennem nem volt meg egyik sem, ezért lettem gyáva kocsmafilozófus, aki berezelve bújkál a papok elől, és titkon bökverseket fabrikál róluk.
– Hiszen ez azt jelenti, jelenti, hogy... – ráncolja szemöldökét a diák.
– Figyelj! – Bosson szemében lázas csillogás gyúl. – Én egész életemben nyomorult senki voltam, és most senkiként halok meg, de... Ó, ha tudnád milyen nagy teherként nyomta a szívemet ez a titok! Bélyeget égetett bele, s én rettegtem, hogy átizzik a bőrömön! Féltem megosztani másokkal, de féltem egyedül viselni is, és szörnyű kínomban felőrlődtem a két malomkő között. Az ital segített... egy darabig.
– Miről beszélsz, Bosson? – A diák most már valóban megijed.
– Élnek olyanok közöttünk, akiknek sikerült, akik túlléptek rajtam! Érted? – A beteg hangja elfúlva vibráló hörgés. Az ifjúra emelt tekintet forrón tüzel, megperzseli, mint a máglyaláng. – Rejtőznek, de itt vannak. Megtagadták a hazugságot, és saját igazságokat teremtettek maguknak. Én láttam őket, fiam, LÁTTAM; ezzel a két szememmel! Megtehettem volna, hogy csatlakozom hozzájuk. Felajánlották, hogy befogadnak. De én... én gyönge voltam, és visszaborzadtam a döntő lépéstől. Ők... félelmetesek. Nem idegen szabályok szerint élnek, hanem maguk alkotják a saját szabályaikat. Mindegyiküknek más igazsága van, és egyik-másik ilyen igazság... rettenetes, maga a pokol. – Borzongás rázza a láz-sorvasztotta testet. – Ők már... nem emberek. Fölötte állnak az emberi létnek. Láttam köztük angyalokat... de mások inkább démonok voltak... és néhányan, a legnagyobbak.. ó, nyomorult sors, miért is raboltad el tőlem a hitemet?!?
A diák riadtan közelebb lép a beteghez, már nyúlna hozzá, hogy vállon ragadja – ám visszakapja a kezét. Bosson bőre tűzforró, szinte éget, csak úgy süt belőle a láz.
– Ne hidd, hogy a nagy hazugságokban nincs egy kis igazság! – hörgi torka mélyéről a haldokló. Kút a szeme, a föld vörösen morajló gyomráig szakad; fogva tartja, nem ereszti az ifjú tekintetét. – A Sátán, a Babiloni Parázna, az Apokalipszis Lovasai... Nem véletlenül beszél róluk az Írás...
A csontvázsovány kar reszketve tűnik el a szalmazsák alatt, körbematat, keres valamit. Mikor kibukkan újra, a karomszerű ujjak mocskos, megsárgult, tekercsbe csavart pergamenköteget markolnak görcsösen.
– Fogd! – suttogja Bosson alig hallhatóan, garatjában nyálka bugyborékol. – Ez a könyv... az utolsó kincsem... az életem! Nem közülük való írta, azt nem hagyták volna nálam... csak egy olyan, mint én... de többet tudott... máglyán végezte... – A rekedt hang hirtelen visszanyeri régi erejét; a haldokló bőgve felüvölt, torkában valami szétszakad, vérsugarat lövell. – FOGD ÉS LÉGY ÁTKOZOTT! !
A diák, kezében a pergamentekerccsel, kimenekül a kamrából.
Bosson másnapra meghal; s halála mintha jeladás lenne, a szőke ifjú élete szédítő sebességgel kezd széthullani.
Simon herceg, Bretagne tartomány örökös ura igazi szuverén, a koronához csupán semmire nem kötelező eskü fűzi, mégis rendíthetetlen híve s támogatója a francia királynak. Javakorabeli, ám jó erőben lévő férfiú, szívós és kemény, akárcsak breton alattvalói. Özvegyember, gyermekei elhaltak, de épp nősülni készül, hogy újabbakat nemzzen. Tán aznap is a szóba jöhető arák között válogat gondolatban, mikor kilovagol Rennes-ből vadkanra vadászni. Nagyúrhoz illő szórakozás, korántsem veszélytelen, kellő erő és erély szükségeltetik hozzá. Kezdetben minden rendjén halad: az első két állatot elejtik, a harmadikat beszorítják egy csalitosba. A sebzett vadkan kitör, egyenest Simon hercegnek, s mielőtt a lándzsás gyalogok leteríthetnék, megökleli a lovát. Bretagne ura lefordul a nyeregből, egy kövön nyakát szegi.
Egyenesági sarj híján féltestvére, János gróf lép elő örökössé, aki huszonkét évvel fiatalabb nála, s ideges, kapkodó ember hírében áll, határozatlanságát ijesztő kegyetlenséggel leplezi. Csakhogy a balul sikerült vadászat egyik résztvevője, a szentéletűnek híresztelt Blois Károly, váratlanul magához ragadja a kezdeményezést. Nyaktörő vágtában száguld Rennes-be, hogy elébe vágjon a halálhírnek; a hüledező János grófot minden teketória nélkül tömlöcbe csukatja, és magát kiáltja ki Bretagne örökös urának, azon az alapon, hogy felesége a szerencsétlenül járt herceg unokahúga.
Felesége azonban a börtönbe zárt Jánosnak is van; s e bátor asszony – akit a népnyelv rögtön el is keresztel Szoknyás Grófnak – hallatlan dolgot cselekszik: karonülő kisfia nevében fegyverbe szólítja a bretonokat, s maga áll a gyülekező sereg élére. Szent Károly buzgón fohászkodik az égiek pártfogásáért, közben azonban nem mulaszt el sürgős segítséget kérni az angoloktól. Alig futnak ki Doverből az első csapatszállító bárkák, amikor a Szoknyás Gróf követei megjelennek Fülöp francia király előtt, s lovagias érzelmeire apellálva támogatásért folyamodnak úrnőjük, a gyönge asszony számára. Bretagne lángokban áll; senki sem sejti még, hogy ez csupán előjátéka annak a sokkal félelmetesebb tűzvésznek, amely egész Franciahont gyászba és üszökbe fogja borítani.
Szent Károly másfélszáz levágott fejet lövet be katapultákkal az ostromlott Nantes-ba. Montbrun ura, a vén breton varangy nagy árat fizet érte, hogy konokul hű maradt a törvény szerinti örököshöz: ősz feje az elsők közt röpül a falak mögé, s hamarost követi mindaz, ami vasgyúró fiaiból megmaradt.
A Párizsba folyósított járadék, amely az egyetemi tandíjjal karöltve hosszú esztendőkön át felemésztette a szegényes tengerparti birtok fele jövedelmét, hirtelen elapad hát, mégpedig nem holmi le nem tett vizsgák miatt. A szőke ifjú, immáron a Montbrun család feje, ajánlatot kap a Szoknyás Gróftól: birtokai ugyan pillanatnyilag angol megszállás alatt vannak, ám ha hajlandó a saját költségén lovagokat toborozni a törvényes örökös zászlaja alá, nemcsak a beiktatására kerítenének sort haladéktalanul, hanem további adományokra is számíthatna az áruló breton uraktól elkobzandó földekből. Ténylegesen persze csak abban a bizonytalan és távoli időpontban telepedhetne be jószágaiba, amikor az angol kutyákat visszakergetik a Csatornán túlra, pártütő francia csatlósaikra pedig kíméletlen szigorral lesújt a törvény megtorló ökle. Hogy ezt a dátumot minél közelebb hozza, addig is tanácsos lenne derék lovagjaival, továbbra is a maga költségén, vitézül hadakoznia a Szoknyás Gróf seregében. A huszonegyedik esztendejében járó Bayard de Montbrun, akinek nincs egy árva vasa sem, és életében nem volt még rajta lovagi páncél, köszönettel elhárítja az ajánlatot, s úgy dönt, inkább felcsap vágáns diáknak.
Az elkövetkezendő küzdelmes években aztán alkalma nyílik rá, hogy a vagabundok vidám életéről szerzett elméleti ismereteit átültesse a gyakorlat talajára, s ebbe az érdekesnek ígérkező élménybe hajszál híján belepusztul. Megtapasztalja a saját bőrén a nélkülözést, az éhezést, a betegséget, a számkivetettséget, a földönfutók minden válogatott nyomorúságát. Megmerítkezik az otthonától messze vetődő vándor magányában, ami még az utcasarkon vacogó koldustól is idegen, hiszen ha más nem is, legalább a nap mint nap előtte elvonuló arcok ismerősek számára. Szembesül az emberi aljasság és rosszindulat olyan mélységeivel, amelyhez képest a züllött egyetemi alvilágban átélt apró kis gonoszságok vásott kölykök mosolyognivaló kamaszcsínyjeinek tűnnek. Nemrégiben még azt hitte, az emberek azért hazudnak, csalnak, lopnak és gyilkolnak, hogy vagyonukat vagy befolyásukat gyarapítsák; most ő is sorra megcselekszi mindezt, pusztán annak érdekében, hogy életben maradjon.
Régi barátai, akikkel az első lépéseket tette a párizsi éjszakában, sorra elmaradnak, kihullanak mellőle. Levasseurben, tán életében először, föltámad a hazafias szellem, vesztére: Caen védelmében esik el, ékesszólóan cáfolva a sötét szóbeszédet, miszerint az angolok titkos kéme lenne. Imole színleg marad, aki volt, senki és mindenki asszonya; hogy egész idő alatt a szőke diák visszatérését várta, egyre keserűbben és reményvesztettebbül, az csak három esztendő múlva derül ki róla, amikor egy esős éjszakán felköti magát Margot anyó rosszhírű házában, a Rue de la Courage-on.
És Bayard szíve körül évről évre keményebbre fagy a fekete jég.
Van egy időszak, amikor helyzete megszilárdulni látszik, s még az anyagi biztonság reménye is felcsillan előtte: ezt a néhány hónapot Gentben Jakob van Artevelde flandriai nagymester udvarában. Ez a testben-lélekben egyaránt hatalmas ember származására nézve közönséges polgár, bár gazdagabb nem egy uralkodónál. Roppant keblét páros szenvedély fűti: a becsvágy és a nemesek iránt érzett megvetés. Grófokkal és hercegekkel labdázik könnyedén, s ha ellene törnek, sereggel vereti le őket; Flandria örökös ura szánalmas báb csupán az árnyékában. Személyesen, egyenrangú félként szerződik az angol királlyal, s mikor egy előkelő flamand lovag nem átall kéretlenül beleszólni a tárgyalásukba, mindenki szeme láttára ront neki s teríti a földre, olyan irtózatos erejű ökölcsapással, ami egy ökröt is letaglózna.
Artevelde élvezi, hogy nemesembert tarthat házibohócként. Bayard-nak az feladat jut az udvartartásában, hogy igyekezzék minél gyakrabban minél durvább megaláztatásoknak kitenni önmagát, amin a jelenlévők remekül szórakoznak. Ő pedig végzi a dolgát és lenyeli büszkeségét, mert a nagymester, aki – kalmárember lévén – tisztában van szolgálat és javadalmazás értékviszonyával, fejedelmi bőkezűséggel jutalmazza fáradozásait.
Amilyen magasra hág Artevelde, olyan mélyre is bukik, csak sokkal váratlanabbul. Nem az előkelők haragja dönti romlásba; azt felkészülve fogadná, hisz egyetlen pillanatra sem bízik meg bennük, minden lépésükben, szemük minden rebbenésében ármányt gyanít. Tulajdon osztályos társai lázadnak ellene, habzó szájjal őrjöngő iparosok és kereskedők tépik ízekre puszta kézzel Gent főutcáján. Bayard látja széles medvearcán a csalódott, keserű döbbenetet, amikor letaszigálják a lépcsőn.
Artevelde kis híján őt, a gyűlölt kegyencet is magával rántja a pusztulásba; az éj leple alatt menekül Flandriából, minden összekuporgatott vagyonát hátrahagyva. Edward király barbár rablóhadjáratának éve ez, amely francia részről végül a crécyi összeomlásba torkollik; az angol íjak és a walesi kések véres rendet vágnak az összetorlódott seregben, az ország lovagságának színe-virága holtan marad a harcmezőn. Ekkor süllyed Bayard a legmélyebb mocsokba, az idegen hódítók nyomában járva fosztogató dögevők, közé. Innen a legtöbben akasztófára jutnak, ám aki valahogy elkerüli ezt a sorsot, annak az útja csak felfelé vezethet. A hullarablóvá züllött párizsi teológusdiáknak sikerül.
És Bosson szörnyű titka? Amit a halálos ágyán bízott rá, mielőtt megátkozta volna?
Nem feledkezik meg ő arról egyetlen pillanatra sem.
A rengeteg erdő zúgása a szélben, akár katedrálisban zengő orgonaszó. A vadregényes tájat kúpos hegyormok, kavicsleples sziklanyergek, mélybe szakadó szurdokok tagolják. Amerre csak a szem ellát, fák, fák és megint fák, mintha az egészvidéket egybefüggő, méregzöld lombtakaró borítaná, amelybe olykor méltóságteljes hullámokat szántanak a sziklahavasok magasából lavinaként legörgő légtömegek.
Emberi kéz művére csupán a jókora, kormos folt utal egy lekopasztott dombtetőn, a feketére perzselt talajból itt-ott üszkös falcsonkok merednek elő. Tekintélyes erősség állhatott valaha ezen a helyen, valóságos fellegvár, kettős falgyűrűvel és kiterjedt melléképületekkel, bár hogy kit vagy mit védett, nehéz lenne megmondani. Nyilvánvaló, hogy fénykorában is mindenfelől szűz vadon övezte; ha sáncok és külső erődítések is tartoznak hozzá, nem tűnhettek volna el nyomtalanul. A legközelebbi faluban, innen légvonalban nyolc, a nyaktörő hegyi ösvényeken tizenöt mérföldnyire, hírét sem hallották a rommezőnek.
A kopár térség szélén, ahol az erdő lassan cserjésbe megy át, s kígyózó fűsávokat nyújt tapogató ujjak gyanánt a törmelékkel hintett dombtető felé, maroknyi ember áll csoportba verődve. Legelöl, a vezérnek kijáró poszton a szőke ifjú, haját hűvös szél borzolja, tekintete komoran mered maga elé. Huszonhat éves korára keskenyre nyírt bajuszt növesztett, bal fülcimpájában smaragddísz csillog. Sárga-zöld-barnafoltos erdészruhát visel, kockásan vágott szegélyű bőrzekével, oldalán kard, hátára vetve íj. Jobb lábát egy idáig gurult falkoloncon nyugtatja, melyet már dúsan körbenőtt a virágos iszalag; könyökével a térdére támaszkodik. Kezében néhány koszpecsétes, szakadozott pergamenlap, szárazon zizegnek az ujjai között.
– Mi a pusztulatból élhettek ezek itten? – szólal meg hátul egy ragyaverte képű fegyveres, akinek fél szemét kötés takarja. – Nemhogy falvak nincsenek a környéken, de még termőföld se, csak dögvészes kövek.
– Bakkecskékre vadásztak, Marcel – mondja Bayard, de olyan hangon, hogy senkinek nincs mersze nevetni rajta. Fél kézzel elengedi a pergameneket, végighúzza mutatóujját a rücskös kődarabon, a szájához emeli, lenyalja a rátapadt kormot. Hideg és keserű.
– Biztos garaboncás népség voltak – véli Marcel feszengve, mikor a hosszúra nyúlt csönd már kezd kényelmetlenné – És dugig tömték a tündérkastélyukat kincsekkel. Ásót mér nem hoztunk, főnök?
– Hogy legyen miért butákat kérdezned. – Bayard kiegyenesedik, sarkon fordul; halványkék szeme ádáz villogásától hirtelen bizonytalanság fogja el a durva képű haramiákat. A vezér haragszik valakire: – Hátra arc, barmok! Hiába jöttünk; nincs itt már semmi érdekes...
Hogy Bosson könyvét ki írta, örökre titok marad, a szerző nem nevezi meg magát a szövegben. Művelt ember lehetett, az látszik; felváltva használja a latin, a görög, az arab s a héber nyelvet, s helyenként bonyolult rejtjelkulccsal védi mondandóját. Írásképéből és nyelvezetének bizonyos sajátosságaiból ítélve száz-százötven éve élhetett. Bayard előbb Skót Mihályra gondol, a szabadgondolkodó Frigyes császár udvari csillagjósára; aztán Roger Baconre, az ördöngös hírű angol barátra. Végül beletörődik, hogy sohasem fogja megoldani a talányt.
A könyvnek címe nincs, a sorok között félelem bújkál. A fogalmazás kezdetben szabatos, az érvelés menete könnyen követhető; majd a gondolatok fokozatosan szétzilálódnak, a tartalmi egység megbomlik, félbetépett mondatok és zavaros utalások halmozódnak egymásra minden összefüggés nélkül. Az utolsó lapok már egy elborult elme hagymázas rettegését tükrözik, csupasz téboly vicsorog róluk az olvasóra. Sajnos, a pergamenköteg csonka, s éppen az első fejezetek a leghiányosabbak.
Kellő türelemmel azonban a szövegből még így is sok minden kihámozható, és Bayard breton konoksággal vág neki a feladatnak. Órákat görnyedezik a megsárgult lapok fölött gyertyafény mellett, útmenti fogadók asztalánál; vérbe borult szemmel böngészi a megkopott sorokat hideg barlangok félhomályában, ahová a nyakába szakadó zápor verte be; jól sikerült portyák után, hegyi rablóvezérként, rejtélyes arab szavakat motyog maga elé a tűz lohadó parazsát piszkálgatva, miközben emberei részegen hortyognak körülötte; Artevelde genti udvarában, a végkimerülésig fáradtan és megalázva, esténként grammatikákat és kriptográfiai értekezéseket lapozgat a könyvesház magányában.
A könyv, amit a végóráját járó Bosson megátkozott, mikor a kezébe nyomta, különös és félelmetes emberekről beszél. Mágusoknak nevezi őket, ám e szó alatt nem a hatalmasok udvari aranycsinálóit vagy a vásári szemfényvesztőket érti. Köznapi értelemben mágus maga Bayard is, hiszen mesterien csal a kártyán, tud pénzérméket eltüntetni és elővarázsolni, kendőkkel, tükrökkel, csillámporral bűvészkedik, s nem esne nehezére ólmot arannyá változtatni sem, legalábbis megfelelő módon előkészített olvasztótégelyben. A Bosson-féle mágusok azonban mások: az ő tudományuk nem sarlatánság. Rákényszerítik akaratukat a környező valóságra, s szolgáikká alázzák a természet vak őserőit. Más vágyak, más indulatok mozgatják őket, minta percnek élő embereket: a hatalom mennydörgő szavú prófétái ők, az önzés és az akarás felkentjei, vasból öntött szívvel, kristállyá hűlt elmével. Ha a világ nem arra fordul, amerre ők tartanak, hát ösvényt tipornak maguknak rajta keresztül.
Mózes, a fekete mágus, aki tíz szörnyű csapással taglózza porba a kevély Egyiptomot. Salamon király, a démonidéző, kötések és pecsétek nagymestere. Médeia, a rettenet vérivó asszonya, természete az árulás, jelei a kígyókorbács és a tüzelő szuka. Zoroasztér, a csillagok fia; Nektanébosz, a viharban szárnyaló; Thüanai Apollóniósz, az aranycombú; Szamáriai Simon, aki az apostolokkal járt; Myriddin, a sárkányigázó...
Alakjuk legendák homályába vész, tetteiket eltorzítja a mesélő kedvű emlékezet, indítékaik mindig is kifürkészhetetlenek voltak – inti Bayard-t a foszlatag pergamenlapokról a tébollyal birkózó névtelen. A szürke tucatelmék mindenkor ösztönös borzadással tekintenek a magasabbra emelkedőre, nyüzsögve ellene törnek, hogy visszarántsák maguk közé. (Bayardnak eszébe jut Artevelde, és bólint.) Ha nem sikerül nekik, igyekeznek meghamisítani az emlékét, hazugságokból összenyálazott gubót szőni köré. A gubó azonban csak elfedni képes a hatalom és az akarat egyéni igazságát, elpusztítani nem.
A mágusok itt vannak közöttünk, csak a hazugság miazmás kipárolgásai elrejtik őket. Ám a könyv legzavarosabb fejezetei, ahol a szerző látszólag összefüggéstelenül vált egyik nyelvről a másikra, képes beszéddel fogalmaz, s mindezt még körmönfont rejtjelkulcsok alkalmazásával tetézi, megmutatják a titkos ösvényeket, amiken el lehet jutni hozzájuk.
Bayard hosszú esztendőkön át éhezik, nyomorog, gyilkol, bújkál a hóhér kötele elől. Közben minden este előveszi a koszfoltos iratköteget, s homlokát ráncolva böngészi a négyféle nyelven, négyféle alfabétummal írott passzusokat. Hármat jól ismer, a negyediken elakad. Fél évig kísérget egy zsidó ószerest, megvédi az útonállóktól, cserébe az megtanítja héberül. Újra előveszi a könyvet. Feltöri a kódokat. Lefordítja a szöveget. Megfejti a szimbólumok jelentését. Elindul a titkos ösvényeken.
És mindenütt csak hamvakat és halált talál.
Valaki vadászik a rejtőző hatalmasokra. Valaki módszeresen irtja az erőt és az akaratot. Valaki nem tűri meg a kiszolgáltatottság paradigmájában az egyéni igazságok létezését.
A perzsa farkas-testvériség ifjai széttépik Zoroasztért, Magna Graeciában a lázadásra gerjedt csőcselék elégeti az aranycombú bölcseket, a Krisztus igéjét hirdető apostolok meggyilkolják Szamáriai Simont, a zord Myriddint kristálybarlangba zárja egy asszony ármánya...
Bayard előtt különös kép ködlik fel: tántorgó emberalakot lát, szálas termete tekintélyt parancsol, méltóságteljes szakálla bölcsességet sugall, öles bivalyválla Arteveldére emlékezteti. A látomás egész testét darazsak hemzsegve zsizsegő tömege borítja, egybefüggő lepelként: mind őrjöngve szúrják, tépik, szaggatják az eleven húst. Nyüzsögve hullámzik a fekete-sárga szemfedő. Egyenként csupa szánalmas parány, az ember roppant tenyerének egyetlen legyintésével szétmorzsolná őket, így együttesen azonban erőt vesznek rajta, a földre döntik. Véresre mart szemével utoljára még Bayardra néz, agg tekintetében fáradt keserűség, mint Arteveldéében, akkor a lépcsőn...
De nem minden legenda végződik így. Mózest senki sem látja meghalni, sziklasírja üres, s a Pentateukhosz – amit a hagyomány az ő kezének tulajdonít – rendre beszámol a további eseményekről, mintha rejtélyes eltűnése után is figyelemmel kísérte volna őket. Nektanébosz a viharok szárnyán a Nílus forrásvidékére menekül a diadokhoszok haragja kimentve bűvös könyveit a pellai palotát emésztő tűzvészből, és többé nem szólnak róla történetek. Médeiának egyszerűen nyoma vész, talán Itáliában, talán a perzsa hegyek között; ám egészen Nagy Konstantin koráig fel-feltünedeznek olyan bűbájos asszonyok, akik őt vallják mesterüknek.
Bayard tehát nem adja fel. Nyakas breton.
Valahonnan messziről Bec de Corbin nyerítése hallatszik, tompán és élevesztetten, mintha falakon szűrődne át. Kellemes meleg van a fogadó ivójában, a kemence mázatlan cserepét hevíti a bendőjében hunyorgó parázs. Az ablakok balszélére már belopta magát a pirkadat fénye, halványrózsaszín erezetet csókol a keretben feszülő marhahólyagokra, szürke derengéssé frissíti a csapszék félhomályát. Még az öregek zugába is világosság szivárog, csak a könyöklőnél meg a hordóbakok között vívják utóvédharcukat a visszavonuló árnyékok.
A padka mellett a vörös Réchin áll, a szokottnál is jobban rászolgálva csúfnevére. Borostás képe friss vértől vöröslik, vértől lucskos a mellén a darócing, vér borítja mindkét karját könyékig, apró vércseppek reszketnek a bütykös kézfejéből sarjadó szőrszálakon. Véres a hosszú, hússzeletelő kés is a jobb markában, amit most óvatos, szinte gyengéd mozdulattal a padkán alvó ifjú torkához illeszt.
Tekintete tiszta, a szeme ragyog; lomhán gördülő könnyek szántanak barázdákat arca élénkpiros mezejére. Nem részegnek tűnik már; rosszabbnak annál.
– Szegény gyerek! – suttogja megindultan. Szabad kezével megsimogatja az ifjú szőke fürtjeit; ujjai nedvesen csillogó csapákat karistolnak rájuk. – Ne félj, fiam! Nem hagylak elkárhozni. Megmentelek a Fekete Embertől... ahogy megmentettem a többieket is.
Remegés borzong végig a kés acélívén.
Ébredj, Bayard. Ez már nem álom; ez valóság.
Cest fini. Vége.
Ez volt az első gondolat, ami átfutott az ocsúdó Bayard agyán. Megijedni sem volt ideje. Feltekintett a fölébe hajló őrült vérmocskos, könnyáztatta arcába, megérezte az ádámcsutkáján a vas hideg cirógatását, és azonnal tudta, hogy meg fog halni.
Réchin szomorúan mosolygott le rá, s ujjai megszorultak a kés vértől sikamlós fanyelén.
– A rossebedet, te!
Loholva közeledő lábak dobbantak a padlón. Két kóróvá aszott vénasszonykar bukkant fel a semmiből Réchin háta mögött; az egyik könyökhajlatba kapta a nyakát, a másik az arcába karmolt, a gyászkaréjos ujjak a szemébe, az orrlikába vájtak. A következő pillanatban két bőszülten kalimpáló, visszeres lábszár is megjelent a hóna alatt, ahogy Louise asszony szabályosan a hátára ugrott. Az őrült meglepetten felhorkant; a hirtelen ránehezedő súly előrelódította, homloka csattanva vágódott a kemencének. Ellökte magát tőle, és visszatántorodott egy lépést az ivó közepe felé; szabad kezével hátranyúlt, megragadta a vén bába csontos vállát, a másikkal a késsel hadonászott.
Bayard ösztönösen lerúgta magáról a takarót, és anyaszült meztelenül lecsusszant a padkáról. Gyorsan kellett cselekednie; Réchin tagbaszakadt, vállas férfi volt, aligha kerül sok idejébe, hogy lerázza magáról a törékeny öregasszonyt. Egy kurta pillantással felmérte, hogy a kardját már nem éri el; az a nyavalyás kölyök hajnalban a kemence túloldalán támasztotta a falnak, túl messze esett tőle. Ez nem sok reménnyel kecsegtette, de még így is több esélye volt, mint az előbb.
Az őrült oldalvást lerángatta a hátáról Louise asszonyt, és belerúgott.
– Nem értitek! – bömbölte sírva. – A Fekete Ember! Én csak segíteni aka...
Bayard ugrott, mint az elpattanó rugó, s szinte vetődésből kapta el a kést markoló kart. Réchin tapasztalt kocsmai verekedő módjára kitáncolt oldalra, úgyhogy nem tudott lendületből a háta mögé fordulni vele, pedig akkor nyert ügye lett volna. Így hát keményen, két kézzel ragadta meg a szőrös csuklót, csavart rajta egyet, és lefelé feszítette. Porcok recsegtek.
Az őrült, várakozásával ellentétben, nem eresztette el a kést, még csak fel sem kiáltott fájdalmában. Viszont széles ívben meglendítette szabad kezét, s bütykös öklével olyan csapást mért Bayard füle tövére, hogy az belekábult. Louise asszony a porban fekve csimpaszkodott Réchin bokájába, s azon igyekezett, hogy gyér számmal megmaradt fogait a lábikrájába mélyessze.
A dalnok tovább csavarta a kést tartó kezet, s a következőnek érkező ütéstől szikrákat hányt a szeme. Ha nekiállsz ki-bírja-továbbot játszani ezzel az ártánnyal, amice; nem biztos, hogy te leszel a győztes. Ha befordulsz neki háttal, eltöröd a fél karját, de a másikkal simán megfojt. El kéne gáncsolni, de ahhoz meg útban van a vénasszony.
– A Fekete Ember! A Fekete Ember! – tikoltozta eszelősen az őrült, miközben nekihuzakodott az újabb ütésnek. A csuklója iszamos volt a vértől, rossz fogás esett rajta. Bayard fokozta a nyomást, ám a tömpe ujjak továbbra is konokul szorongatták a kést. A dalnok előtt viszont egy pillanatra elfeketedett a világ a harmadik ökölcsapástól, ami nem sok jót ígért.
Ekkor reccsenve, porfelhőt kavarva szakadt be a csapszék ajtaja. Peire Trenchard állta küszöbön, a falu erős embere; tagbaszakadt alakját élesen kirajzolták a kelő nap sugarai.
Higgadt, egykedvű pillantással mérte föl a helyzetet, egyáltalán nem látszott meglepettnek. Aztán komótosnak tetsző, mégis villámsebes léptekkel indult meg a kemencénél birkózó hármas felé. Bayard, aki a szeme előtt ugráló színes karikákon keresztül figyelte közeledését, forrón remélte, hogy nem követ el végzetes tévedést a pártválasztásnál.
Fölösleges volt aggódnia. Trenchard megállt az őrült háta mögött, és iszonyú erővel kapta derékon, közvetlenül a lengőbordák alatt, mindkét könyökét az oldalához szögezve. Teljesen átölelte Réchint, két keze gyakorlott mozdulattal siklott össze a gyomorszája előtt, s máris ráfogtak egymás csuklójára.
– A Fekete Emb... – hörögte még a vérben úszó eszelős, aztán benneszakadt a szó, ahogy Trenchard szorítani kezdte. Bayard megkönnyebbülten eresztette el a kezét – a kés azonmód kihullott belőle –, s zúgó fejéhez kapva hátrabukott, hogy ülő helyzetben állapodjon meg a padlón, arcát a tenyerébe hajtva.
Peire Trenchard rászolgált a hírére: zömök testében elképesztő erő lappangott. Csomósan kötegelt izmok feszültek meg nyakán, vállán, karján; valósággal kisajtolta a szuszt az őrjöngő Réchinből. Közben, hogy még gyilkosabbra fokozza a szorítást, derékból kissé hátradőlt, és lassan boltozatos mellkasára emelte a nála másfél fejjel magasabb férfit. Réchin lába elszakadt az ivó padlatától, a levegőben kalimpált tovább. Ordítani már nem bírt, csak tátogott, mint a partra vetett hal, a szeme kiguvadt, arca az elmaszatolt vér alatt kezdett szederjes színt ölteni. Csontok ropogtak.
Bayard feje időközben úgy-ahogy kitisztult; tarkóját dörzsölgetve pillantott fel. Az elébe táruló látványtól leesett az álla.
– A keservit... – motyogta halkan.
Trenchard fojtott hangon felmordult, duzzadó izmain gyors rángás futott végig. Az őrült ajkáról halk nyikkanás szakadt fel, amit bántóan érdes, csikorgó roppanás követett, ahhoz hasonló, mint amikor vastag, de korhadt faágat tör ketté az ember baltafokkal. Réchin teste görcsösen összerándult, majd elernyedt, akár egy túlméretezett rongybaba. Az erős ember egy pillanatig még a mellkasára ölelve tartotta, s közben hallhatóan szusszant egyet. Aztán úgy vágta a csapszék falához, mint egy kismacskát.
Hosszú ideig csend volt, mindenki némán méregette hol egyik, hol másik társát. Louise asszony lehúzta csapzott, szürke hajáról a főkötőjét, és törölgetni kezdte vele az orrát, amelyből vékony patakban vér szivárgott. Közben kihívó, foghíjas vigyort küldött Trenchard felé, amolyan „na-mi-van-pupák?” kifejezéssel. Az erős ember, tapodtat sem mozdulva álltó helyéből, idegesen elkapta tekintetét, és zord képpel Bayardra meredt. A dalnok az iménti bemutató után a világért sem kívánta azt a látszatot kelteni, hogy bármi kifogása lenne Trenchard jelenléte ellen, így hát sietős mosoly kíséretében félrenézett, méghozzá – mivel a kemence cserépfala nem ígérkezett túl érdekfeszítő látványnak – Louise asszonyra. Aki viszont ettől hirtelen olyan vörös lett, mint a főtt rák.
– A rosseb a jódolgodba, Gris Bleu! Hát nem sül le a bőr arról a sima képedről? Hölgyek is vannak a társaságban, ha nem vennéd észre!
– Hölgyek? – pislogott Bayard.
Mire Trenchard öblös hahotára fakadt, az öregasszony pedig mérgében földhöz vágta összevérzett főkötőjét, és hozzálátott, hogy föltápászkodjon, ami – szoknyakötegei mennyiségét és terjedelmét tekintve – elég bonyodalmas vállalkozásnak ígérkezett.
Bayard időközben rájött, mire akart célozni az imént a vén bába. Odébb csúszott hát a padlón, kicibálta a kemencepadka alól az útiholmiját, és turkálni kezdett benne valami ruhaféle után. Ne sértsd meg a szemérmetes jó nénét, amice; akárhogy is forgatjuk, az életedet mentette meg!
Louise asszony ezalatt végzett a felállás műveletével, eligazgatta magán a rokolyáit, majd elszánt képpel a gerinceszegett Réchinhez sietett. Jó alaposan megrugdosta, ismételten leköpte, egyszer még az arcába is beletaposott, mindezt az erős ember egyre harsogóbbá váló röhögésének kíséretében. Mikor megelégelte, hirtelen sarkon fordult, és fúriaként förmedt a tagbaszakadt férfire.
– Nem fognád be végre azt a lepcses pofádat? Ha nem tudnád, egy halom kibelezett hulla heverészik körülöttünk!
A dalnok, ujjasa elejét fűzögetve, hegyezni kezdte a fülét; Trenchard pedig zavartan elhallgatott, és pír szökött az arcába.
– Igazad van, Louise – mondta jóval halkabban; gyorsan keresztet vetett. – A fiút láttam, kint fekszik a vályúban. Crochet...?
– Meg Aiyse is – bólintott mogorván a vén bába. A tagbaszakadt férfi lehajtotta őszülő fejét.
– Isten legyen irgalmas szegény lelkükhöz! – suttogta.
Ezek szerint, amice, békésen végigaludtál egy kisebbfajta tömegmészárlást. Bayard futó szánalommal gondolta kancsal pikárdiaira, faros-bögyös asszonyára, meg az istállóban alvó kölyökre, akinek azt a rettenetes nagy pofont adta. Egész rokonszenves emberek voltak. És neked eszed ágában sem volt kinyitni a csipád a nagy mozgolódásra, pedig szegény Bec valószínűleg rekedtre nyerítette magát, attól a perctől fogva, hogy az az eszelős kiment az istállóba a fiúért. Nem lenne szabad ennyire kiütnöd magad lefekvés előtt. Eligazította magán borvörös zekéjét, és a lovaglócsizma után nyúlt. Amúgy pedig tiszta szerencse, amice, hogy te voltál a lajstromban az utolsó tétel.
Louise asszony kedvetlenül lezöttyent az egyik székre.
– Egyébként igazán jókor állítottál be, Peire, mert az ilyen Gris Bleu-féléket Réchin reggelire ropogtatta el, sajttal és hagymával. Szóval, fenemód hálás vagyok, meg miegyéb, de arra azért kíváncsi lennék, hogy mi a rossebet kerestél te errefelé zöld hajnalban?
– Én? Hát... – Trenchard megvakarta a fejét. – Látod, Louise, ez elég fura dolog. Tegnap este végig az járt a fejemben, hogy elfelejtettem valamit... méghozzá valami nagyon fontosat. Még odahaza sem hagyott nyugodni, egyre csak ezen nyavalyogtam, át is szólt az ángyom a másik szobából, hogy, aludjak mán, mit forgolódok annyit? De csak ott motoszkált bennem, le se hunytam a szememet egész éjszaka. Na, ahogy bámulok kifelé hajnalban az ablakon, egyszerre csak eszembe jut, hogy hát a vörös Réchint meg otthagytuk a lóca alatt! Egye kutya, mondok, büdösebb már nem lesz tőle, reggelre majd kipállik belőle a cefre, oszt hazamegyen szépen. De valahogy olyan nyugtalanító érzésem támadt, mikor elképzeltem, ahogy hortyog itt a padlón a nagy veres pofájával. Nincs abba semmi, csinált ilyet máskor is... és mégis, most kicsit tán ijesztőnek tanáltam. Mint amikor álmába olyat lát az ember, hogy nem is csúnya, mégis fél tőle. Na, mondok, itten még huzatot kap a fejem a sok töprenkedéstől, hát én biz ruhába búvok, és csak megnézem a vörös Réchint, legfeljebb bolondot csinálok magamból. Osztán meghallom a sarkon a nagy óbégatást, kapom magam futásba, hát majd esek hanyatt: ott a kölyök a vályúban, csurom vér az egész udvar. Na, akkor begorombultam...
Louise asszony bólogatva hallgatta a történetet, aszott ajka egyre szélesebb vigyorra húzódott.
– Szóval mégis emlékszel valamire. Nem éppen sokra, de legalább nem felejtettél el mindent. – Kinyújtotta csontos lapátkezét, és biztatóan vállon veregette a mellette álló férfit, aki az előbb a szeme láttára ölt meg egy embert puszta kézzel. – Nem vagy te teljesen reménytelen gazfickó, Peire!
Trenchard sóbálvánnyá dermedt a döbbenettől.
– Hát ez azért már..! – fakadt ki méltatlankodva, mikor végre levegőhöz jutott; de nem fejezte be a mondatot. Elhallgatott: a felháborodás lassan lehervadt az arcáról, helyét bosszús értetlenség vette át. – A kórságos Krisztusát! – csapott dühösen a homlokára. – Itt van a fejemben, érzem, hogy itt van, és nem jön elő!
Bayard, immár felöltözve, ezt az alkalmat használta ki, hogy bekapcsolódjon a társalgásba.
– A magam részéről szeretném megköszönni, néném, amit értem tettél – fordult Louise asszonyhoz. – Amilyen hangulatban a múltkorjában elváltunk egymástól, remélni sem mertem volna, hogy egyszer még kockára teszed értem az életedet.
A vén bába úgy meredt rá a székből, mint akinek nagy kedve lenne leköpni.
– Kockázik a rosseb – szögezte le. – Én, hála bizonyos éhenkórász vigéceknek, percre pontosan tudom, hogy mikor fogok meghalni, és az nem ma van. Addig viszont semmi komolyabb bajom nem eshet, legfeljebb megrugdosnak vagy felpofoznak, amihez egészen hozzászoktam már. Ezért vagyok az utóbbi időben ilyen feltűnően pimasz és bátor. Amikor nekimentem annak a hibbantnak, tisztában voltam vele, hogy nem fog megölni.
– Te tudtad előre, hogy jövök? – rezzent fel gyötrődéséből Trenchard.
– Rossebet! Az tudtam, hogy valami történni fog. Például Réchint megüti a guta, vagy Gris Bleu véletlenül átharapja a torkát, ilyesmi – intette le Louise asszony, majd ismét Bayardhoz fordult. – Téged aztán meg végképp nem akartalak megmenteni. Félreértés volt. Egyszerűen megláttam hátulról azt a hibbantat, és dühömben nekiestem.
– De miért? – Trenchard-t nem volt olyan könnyű lerázni. – És egyáltalán, hogy kerültél ide?
– Az ablakon másztam be a lakószobába – világosította fel Louise asszony. – Pedig az én koromban már nem könnyű az ilyesmi.
– A jóember szerintem arra céloz – mosolyodott el Bayard –, hogy az ilyesfajta hajnali látogatások, ráadásul az ablakon keresztül, még a legmeghittebb barátok között sem túl szokványosak.
A vén bába az égnek emelte mindkét karját.
– Rendben! – sóhajtotta. – Réchin miatt jöttem, mivel tudtam róla, hogy veszélyes. Mielőtt megkérdeznéd, hogy honnan, Peire: ugyanonnan, ahonnan te. És figyelmeztetni akartam Aiyse-t. – Mogorván mustrálgatta a szoknyafodrait. – Aiyse nagyon közel állt hozzám. Mintha a lányom lett volna. Sokat beszélgettünk, tanítgattam... erre-arra. Gyógyfőzetek, sebkötöző kenőcsök, ilyesmi. Ha mindenáron régimódiak akartok lenni, fogalmazhattok úgy, hogy a növendékem volt. Szegény... – Göcsös kisujjával egy könnycseppet törölt ki táskás szeméből; aztán felkapta a fejét, és vádló tekintettel meredt Bayard-ra. – Ő tapasztalatlan volt még, nem ébredt föl a dalodra, de valamit azért meglátott a legszéléből! Megálmodta, hogy meg fog ma halni!
A végén még kiderül rólad, amice, hogy próféta vagy, gondolta a dalnok, miközben mentegetőző mozdulattal tárta szét a karját, és kissé ostobán érezte magát.
– Én már nem értek semmit! – csapott az asztalra dühösen Trenchard. Az estéről maradt cserépkupák összezörrentek, kettő fel is borult. – Ez most azt jelenti, Louise, hogy te tényleg boszorkány vagy?
– Ne kezdjük újra! – nyögött fel a vén bába. – Erről tegnap már cserepesre beszéltem neked a számat.
– Mikor, az isten szerelmére? Én nem emlé... – Trenchard szeme hirtelen elkerekedett, és döbbenten meredt az öregasszonyra. – Én nem emlékszem semmire – fejezte be végül jóval halkabban.
– Ahogy azt előre megmondtam! – vihogott kajánul Louise asszony.
Bayard valami tompa zúgást érzett a fejében, és nem volt biztos benne, hogy ez csupán az őrült irdatlan ökölcsapásainak az utóhatása.
– Jóemberek! – szólalt meg azon a hangján, amit általában a kitörni készülő nyilvános veszekedések elsimítására használt: szigor és megértés kellő arányú elegye, egy csipetnyi hízelgéssel fűszerezve. – Azt hiszem, így nem jutunk előre. Itt mindenkinek vannak olyan titkai, amire a másik kettő valamilyen okból kíváncsi, és ha nem viselkedünk értelmesen, akkor egyrészt nem tudunk meg semmit, másrészt a végén még összepatvarkodunk. Ha már kölcsönösen megmentettük egymás életét, talán nem volna helyes egy kis bizalmat, egy kis rendszert vinni a társalgásba? Azt hiszem, így mindannyian elégedettebbek lennénk.
Határozott bólintással zárt, és várta a hatást.
– Te ki a rossebnek az életét mentetted meg, ha szabad kérdeznem? – mérgelődött Louise asszony; ezúttal azonban Trenchard torkollta le őt.
– Maradj már, nem mond buta dolgokat az úr! – Majd a dalnokra nézve: – És hogyan kezdenénk?
– Nos hát... – Bayard hátrasimította arcából hosszú, szőke haját, és azon tűnődött, hogy a sok rejtély közül pillanatnyilag melyik számára a legfontosabb. Tegnap még elég nehéz dolga lett volna, de a ma hajnali események megkönnyítették a választást. – Van valami fogalmunk róla, hogy ki lehet az a Fekete Ember?
– Rosseb tudja! – vágta rá készségesen Louise asszony.
– Hogy jön ez ide? – csodálkozott el Trenchard. Ezek szerint mond neki valamit a név.
A vén bába a fal tövében heverő Réchinre bökött; inkább véres rongycsomóra emlékeztetett, mint holttestre.
– Ez a hibbant visítozott folyton valami Fekete Emberről, míg belé nem fojtottad a szuszt. Nem figyelted?
– Azzal voltam elfoglalva, hogy izinekre törjem minden porcikáját – felelte Trenchard sötéten. Aztán rántott egyet hatalmas vállán, és a dalnokra nézett. – A Fekete Ember, az valami kóbor tudákos. Aranycsináló-féle. Talárban jár, onnan a neve, legalábbis így hallottam a komáktól. Valami esztendeje jött először burgund földre. Az urak kézről kézre adják, mert nagy bűbájosságokat fondorkodik össze nekik, ha jó pénzt kap érte. – Csodálkozva sandított a vén bábára. – Hogyhogy nem tudtad? Te vagy a boszorkány.
– Először is nem vagyok boszorkány – vetette oda Louise asszony. – Másodszor, felőlem a burgund urak nadragulyát ehetnek és majmokkal hálhatnak, akkor se érdekelne a sok ostobaságuk.
A dalnok közben a hallottakat emésztette. A kép, amely Trenchard szavai alapján kirajzolódott előtte, sok minden volt, csak nem az a félelmetes jelenség, amilyennek ő a könyv alapján a Bosson-féle hatalmasokat elképzelte. Inkább egy vándor szélhámosra illett, aki tudósnak öltözve járja az országot, és mindenféle szemfényvesztéssel meg néhány kellőképpen homályos Albertus Magnus-idézettel addig feji a gazdag nagyurak pénzeszsákjait, amíg fel nem kötik, vagy a változó széljárást megorrontva odébb nem áll. Csakhogy...
Bayard fölöttébb nagyra becsülte a tehetséges szélhámosokat, azt azonban még a szakma legnagyobb művészeiről sem tudta feltételezni, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt rögeszmés tömeggyilkossá delejeznek egy részeg parasztot.
– Trenchard gazda – szólalt meg töprengve –, hadd találgassak egy kicsit! Azt az uraságot, akinél jelenleg ez a Fekete Ember vendégeskedik, nem hívják véletlenül... Guy de Laubardemontnak?
– Ördöge van kegyelmednek! – bólogatott a tagbaszakadt férfi.
– No, lássuk csak... – Bayard a homlokát ráncolta. – Jóember, te nagy tekintélynek örvendesz itt a faluban, azonfelül sokfelé megfordultál, katonaviselt is vagy. Nyilván messzebbre tekintesz, mint az egyszerű parasztok, fölül tudsz emelkedni a mindennapos élet apró-cseprő gondjain.
– Ne ess hasra, hízeleg! – morogta Louise asszony.
– Ez tény – bólintott habozás nélkül a dalnok. A váratlan beismerés úgy meglepte a vén bábát, hogy tátott szájjal, pislogva nézett rá, és elég nevetséges, vagyis hiteltelen látványt nyújtott. Pontosan úgy, ahogy Bayard tervezte. – Hízelgek neked, Trenchard gazda, mert szükségem van a segítségedre, és mindenekfölött a bizalmadra. Az elsőt parancsra is megkaphatnám, hiszen nemesi születésű vagyok, a másikat csak emberséggel hódíthatom el. Mint észrevetted, hízelgésemben nincs semmi hazugság, nem tettem egyebet, mint felsoroltam valós értékeidet. Remélem, mindezekután nem tagadod meg tőlem baráti jobbod!
– Nézzed már a Gris Bleu-t, úgy csépli a szót, mint más az asztagot! – gúnyolódott Louise asszony.
A tagbaszakadt, őszülő Trenchard azonban kihúzta magát, szeme büszkén csillogott.
– Rendelkezzék velem az úr!
– Peire, te megvesztél?
– Köszönöm, jóember – bólintott előkelően Bayard. – Föltételezem, hogy te, akinek az egész falu sorsa nehezedik a válladra felelősségteljes teherként, eligazodsz a környékbeli birtokos urak viselt dolgai között. Meg tudnád nekem mondani, hogy melyikük látta vendégül a Fekete Embert Keresztelő Szent János ünnepén?
– Thomas de la Mare – felelte Trenchard némi gondolkodás után. – Saint-Prés-ben.
– Egybevág – bólintott a dalnok. – Lefogadom, hogy Mihály arkangyal napján viszont Berzében vacsorázott.
– Látták is a komáim, kilovagolt vadászni le Bressan és Roches-Corbon urakkal.
– Ott időzött már király urunk születése ünnepén?
– Kis türelmét az úrnak... Nem, akkor még, azt hiszem, a lator Seguin tartotta jól, akit a népek Pajzsavesztettnek neveznek.
– És ennek a Seguinnek valahol Armiéres környékén van udvarháza, ugye? Hmmm... Azt az egyet mondd meg még nekem, hogy mikor fordult meg a beguessaint-vincent-i kolostorban – ha sejtelmem nem csal, Honoré apát úr meghívására?
– Amikor azok a nagy fagyok voltak Angyali Üdvözletkor. Akkortájt érkezhetett burgund földre.
Louise asszony egész idő alatt egyikükről a másikukra kapkodta tekintetét, és egyre értetlenebb képpel kísérte figyelemmel a beszélgetést.
– Ti mind a ketten teljesen meghibbantatok! – jelentette ki végül. – Mi a rossebet kezdesz ezzel a temérdek cifra névvel meg pajzsavesztett arkangyallal, Gris Bleu?
Nemcsak ő nézett kíváncsi várakozással a dalnokra, hanem Trenchard, az erős ember is. Bayard azonban hosszan hallgatott, mintha hirtelen megfeledkezett volna a jelenlétükről; tekintetét a fal egyik pontjára szegezte, ahol felázott a silány mészvakolat, s amerre a nagyobb légbuborékok beszakadtak, ki-kivillant alóla a téglák sáfrányszíne. Mikor már úgy tűnt, nem is óhajt válaszolni a kérdésre, hirtelen a halott Réchinre bökött, és megszólalt.
– Emlékeztek ennek az őrültnek a lányára? És hogy mit műveltek vele? – Megvárta, míg bólintanak. – Szent Mihály napján ugyanez történt egy másik gyerekkel Berzében. Fülöp király születésnapján egy harmadikkal Armiéres-ben. Keresztelő Szent János ünnepén egy negyedikkel Saint-Présben. Vizitációkor egy ötödikkel Begues-Saint-Vincentben. Összesen. tizenhárom esetről szereztem tudomást, hét ideiről és hat tavalyiról; hogy azelőtt hány lehetett, és milyen régen folyik ez az egész, annak csak az ég a megmondhatója. A gyilkos, hogy ne keltsen feltűnést, minden évben átteszi működését egy másik tartományba.
– Asszonyanyám! – motyogta halkan a vén bába.
– Egészen mostanáig csak időpontokat és helyszíneket ismertem – folytatta Bayard. – Mára virradóra tudtam meg az első nevet, egy Sans-Nez nevű nyomorult féregtől, akit megöltem. – Trenchard összerezzent, mint akit egy vödör hideg vízzel loccsantanak nyakon; Louise asszony ráncos képére azonban kaján mosoly lopózott. – Guy de Laubardemont. Nem sokat mondott nekem, derengett róla, hogy valami környékbéli birtokos. Gondoltam, ez a név majd további neveket fiadzik, s végül eljutok az összekötő kapocshoz, a gyilkos személyéhez. Réchin lényegesen leegyszerűsítette a dolgomat.
Trenchard zavartan megköszörülte a torkát.
– Már megbocsásson az úr, de nem egészen értem, mire jó ez az egész szörnyűség. Mert azt még valahogy felérem ésszel, hogy egy ilyen Réchin-féle fajankó megháborodik a gyásztól meg a sok cefrétől, és hát ugye, csinálja, amit csinált. De már azt fel nem foghatom, mivégre öldösne bárki úgy porontyokat, ahogy az uraság beszélte. Haszna, ugye, nincs belőle; bódult agyú nem lehet, mert azt agyonverik hamar; és a kis Catherine-t, tisztesség ne essék szólván, nem becstelenítették meg.
– Én egyáltalán nem volnék benne olyan biztos, hogy Réchin agya csak a bánattól meg az italtól borult el – mondta Bayard. – De hogy a kérdésedre feleljek, jóember: ezek nem gyilkosságok. Áldozatok.
– Micsodák? – sápadt el hirtelen Trenchard.
– Rituális áldozatok, melyeket bizonyos mágikus szertartások alkalmával mutatnak be. – A dalnok halványkék szeme a vén bábára vándorolt. – De erről, néném, te talán többet tudnál mesélni.
– Eredj a rossebbe, Gris Bleu! – morogta Louise asszony kedvetlenül. – Utoljára huszonöt éve áldoztam fel egy nyavalyás gyíkot, és akkor is én kaptam tőle csalánkiütést. Elegem is lett végleg az ilyen szamárságokból.
– Nyilván nem mindenki van veled egy véleményen. A hagyományok különbözőek. – Bayard széttárta a karját. – Nos, én történetesen tudom, mire kellettek azok a gyerekek. Van egy... forrásom, amelynek alapján módomban állt azonosítani a szertartást. Elképesztően régi rítus, és roppant terheket ró a bemutatójára. Ami az áldozatot illeti, olyan szülők egyetlen ivadékának kell lennie, akik már nem reménykedhetnek további gyermekáldásban, és nem lehet idősebb az ártatlanság koránál; lányoknál ez az első tisztulást, fiúknál az első magömlést jelenti. A szertartás során kivéreztetik, majd lefejezik.
Trenchard, az erős ember egy időre kívül rekedt a társalgáson; falfehéren leroskadt a legközelebbi székre, és folyamatosan reszketett, mint a kocsonya. Kétséges volt, hogy egyáltalán hallja-e, mit beszélnek. Louise asszony azonban homlokát ráncolva támaszkodott az asztallapra, és szemlátomást nem esett nehezére nyomon követni a dalnok gondolatmenetét.
– Mi a varázs célja? – kérdezte.
– Ez egy megifjító szertartás. Az alany megissza az áldozat vérét, és nyersen elfogyasztja a levágott fej egyes részeit: a szemeket, az agyvelőt, a nyelvet. Az elrabolt életerő átáramlik belé, és testi értelemben megfiatalítja; az emlékeit meg a tapasztalatait persze nem veszti el. A holttestet utána általában visszajuttatják a családhoz, hogy a szülők fájdalma minél nagyobb legyen, ugyanis ez valamilyen síkon szintén az alanyt erősíti; ezért is kell az áldozatnak egyedüli gyereknek lennie. – Bayard megsimogatta a bajszát. – A régi Rómában viszonylag sokan lehettek, akik legalábbis hallomásból ismerték ezt a szertartást. Nyoma maradt az antik szerzőknél; – például a Historia Augustában, és Ovidius is ír valami hasonlóról, bár... – A mondat végét lebegni hagyta, s kétkedő pillantást vetett Louise asszonyra.
– Tudok olvasni – nyugtatta meg az némi szarkazmussal. – Öt nyelven. – S mikor látta a meglepetést a szőke ifjú arcán, magyarázatképpen még hozzátette: – Vénségére csak ragad valami az ember lányára.
Bayard megköszörülte a torkát.
– Nos, ami a szertartást illeti, talán azért kopott ki később a használatból, mert elég feltűnő nyomok maradnak utána. Az én figyelmemet is ez keltette fel. Az első eset, amiről tudomásom van, Auxerre-ben történt. Az ilyesmi mindig nagy felzúdulást kelt, legfeljebb háborús időkben lehet eltussolni, mint mostanság, de akkor sem tökéletesen. Meggyilkolt kisfiú, magukra maradt szülők, lefejezett és kivéreztetett holttest... igazán nem volt nehéz rájönni, mi folyik itt. És aztán jött a többi gyilkosság, ami, őszintén szólva, megzavart.
– Nem bírtad elképzelni, mi a rossebnek fiatalítja magát valaki ilyen sűrűn. – bólintott Louise asszony. – Még ha aggastyánként indul, legkésőbb a negyedik kölyök után akkor is pelenkában gügyögve végzi.
– Ezt meg honnan tudod? – hökkent meg a dalnok. – Ismered a szertartás leírását?
– Nem, csak van fejem, és nagy ritkán használom is. Húsz-huszonöt évnél kevesebb nem éri meg az egészet; több meg már gondokat okozna. Elég hülye dolog lenne amiatt rettegni, hogy az ember megéri-e a visszafiatalításhoz szükséges kort. – Louise asszony felsóhajtott. – Szóval, ott tartottunk, hogy nem tudtad mire vélni ezt a mágikus tömegmészárlást. Egészen idáig kellett fáradnod azért a korszakalkotó ötletért, hogy a szertartás bemutatója és alanya esetleg nem ugyanaz a személy, azaz a varázslód bérbe adja magát.
Bayard nem törődött a vén bába hangjában bujkáló gúnnyal.
– Gondoltam én rá korábban is, csak teljesen valószínűtlennek tartottam. Az igazat megvallva most sem fér egészen a fejembe. Mert nem ám valami kis vásári ráolvasásról van itt szó, néném! Egyszerűen nem látom be, hogy aki képes elvégezni ezt a szertartást, annak mi szüksége lenne pénzre vagy kapcsolatokra. – Az arca hirtelen elborult. – Aztán a másik. A Réchin kislány volt az első áldozat, akinek a holttestét a saját szememmel láttam, mielőtt eltemették. Az én forrásom csonka; nem tartalmazza a szertartás teljes leírását. Azt tudtam, hogy a gyerekeket kivéreztetik, azt viszont nem, hogyan csinálják.
– Nyilván, mint a disznóknál – vont vállat Louise asszony. – Torkon bökik és kész.
– Rászegezik őket valami vastag deszkafélére – mondta Bayard sötéten. – Illetve nem egészen, mert többféle módszert használnak egyszerre. Akad testrész, amit szöggel átütve erősítenek a fához, és akad, amit sodrott fémhuzallal körülhurkolva. Van olyan vékony huzaluk, mint a lantom húrja, meg olyan durva, mint a fűrészfog. Némelyiket szerintem szándékosan hagyják megrozsdásodni. A hurkokat nem mind húzzák szorosra, akad, amit bővebbre eresztenek; ezek csak akkor mélyednek bele a testbe, ha elmozdul valamerre. Aztán néhány ponton egyszerűen keresztülfúrják a nyomorultat. Csontot, belszerveket, mindent, ami útba kerül; de arra nagyon vigyáznak, hogy halálos sebet ne ejtsenek. Ezeken a lyukakon megintcsak különféle huzalokat fűznek át, a végüket hátul a falaphoz rögzítik. Aminek a belső oldala egyébként nem sima, hanem tele van tűzködve törött pengeszilánkokkal. El tudjátok képzelni, hogy néz ki a gyerek a szertartásnak ebben a szakaszában?
Hallgattak.
– Jó. – Bayard mélyet, reszketeget sóhajtott. – Ami ezután következik, azt természetesen nem láttam, csak a holttest állapotából próbáltam meg kikövetkeztetni. Soha nem tanultam medicinát, de elég sok embert láttam meghalni, elég sokféle módon; úgyhogy azt hiszem, tűrhető megközelítés lesz.
Szünetet tartott, keze fejével felitatta homlokáról a verítéket; a rokolyás öregasszony és az erős ember továbbra is némán figyelte, nem szóltak egy szót sem.
– Szóval, amikor előkészítik a gyereket a kivéreztetésre, a lábát igyekeznek nem tönkretenni, hogy valamennyire azért tudjon mozogni. Aztán valószínűleg beállítják valami kádfélébe, a hátán azzal az iszonyú deszkával. Szerintem mákteával vagy hasonlóval itathatják, különben nemigen maradna eszméletén. Ott áll tehát az áldozat a kádban, a testén ezer kis patakban csordogál lefelé a vér... és ekkor valami nagyon különös történik vele. Valószínűleg megdelejezik; minél fiatalabb az ember, annál fogékonyabb az ilyesmire, és a máktea eleve elbódítja. Mindenesetre egyszerre csak fogja magát, és... táncolni kezd! Zeneszóra vagy anélkül, a hátán a nehéz falappal, a testében a szögekkel, huzalokkal és pengékkel, táncol, egyre csak táncol; és széttépi önmagát, foszlányokra hasogatja a saját izmait-idegeit, leszaggatja az eleven húst a tulajdon csontjairól; a türelmesen várakozó kád pedig közben szép lassan megtelik vérrel...
Bayard elhallgatott, s meglepődnie sem volt ideje azon, hogy a lába összebicsaklik alatta. Hirtelen hullámban tört rá a bágyadtság, a kiürültség érzése, mintha vallomása újra testébe idézte volna az előző éjszaka minden fáradalmát. Vakon hátrakaszált a kezével, ujjai gyalult fát érintettek, s némi szerencsével sikerült maga alá rántania a háta mögött árválkodó széket, mielőtt a földre bukfencezett volna. Nem tudta biztosan, hogy érdemes volt-e megosztania ezzel a két emberrel a titkait; ám ösztönei azt súgták, hogy ebben a jelentéktelen, poros falucskában olyan sötét ügyekbe keveredett, amikkel szövetségesek nélkül nem boldogul.
Louise asszony szólalt meg krákogva.
– Hát, szerintem te ritka nagy hazug vagy, Gris Bleu, de annyira beteg még a te lelked se lehet, hogy csak úgy magadtól ilyeneket találj ki. Azt hittem, ebben a kevéske hátralévő időmben engem már semmi nem fog lelkesíteni vagy undorítani, de a végén még bebizonyítod nekem, hogy rosszul okoskodtam.
– Mutasson rá az úr arra az emberbőrbe bújt sátánra, aki ezeket az istentelenségeket műveli! – mondta zord képpel Trenchard. – Csak mutasson rá, és halott!
– Előbb talán be kéne adni a fickónak egy nagykanállal a saját orvosságából – vélte tűnődve Louise asszony.
Hosszú hallgatás telepedett a csapszékre; mindhárman a saját gondolataikkal voltak elfoglalva. A reggeli napfény lassan, ám kitartóan nyomult előre az ivóban sápadt pászmáival, mind több asztalra és székre terjesztve ki fennhatóságát. Hódítását azonban ebben az évszakban nem kísérte meleg, még csak enyhős langyosság sem; ami azt illeti, a helyiség egyre jobban kihűlt. Az utolsó parázsrögök sziszegve haldokoltak a kemencében, amit máskor ilyentájt szokott felfűteni a gazdasszony a kenyérsütéshez.
– Nem kellene eltemetni szegény Crochet-t meg a családját? – jegyezte meg Trenchard. Aztán az állával a fal tövében heverő Réchinre bökött. – Eztet is elkaparhatnánk valahová.
– Nekik már nem sürgős – dörmögte a vén bába. – Az esperesbe pedig ilyenkor még te se tudnál életet verni, Peire; legfeljebb agyonütnéd, ami nem lenne kár.
– Felőlem ücsöröghetünk is – vont vállat a tagbaszakadt férfi.
– Tegyük, de ne némán! – kapott a szón Bayard, és mosolyogva Louise asszonyhoz fordult. – Én már kiöntöttem a társaságnak a szívemet, néném; most te következel.
– Muszáj? – nyögött fel elkínzott hangon az öregasszony, és megindító mártírképet vágott hozzá. – Te talán élveznéd, Gris Bleu, ha néhány ügybuzgó tökkelütött minden este ugyanazt a dalt követelné tőled?
– Előfordult már, és nem igazán lelkesedtem érte – ismerte el Bayard. – Ettől függetlenül nem hiszem, hogy békén foglak hagyni, néném; és ezért csak magadat okolhatod, elvégre te piszkáltad föl a kíváncsiságomat a titokzatos megjegyzéseiddel. Ugyanez a helyzet Trenchard mesterrel, aki meg nyilván azt szeretné megtudni, mi mindent felejtett el.
– Méghogy csak magamat okolhatom! Ez aztán a pimaszság teteje! – fortyant fel Louise asszony. Szeme sarkából közben Trenchard-ra sandított, aki egészen felélénkülni látszott a kilátásoktól. – Jól van na, a rosseb! – adta meg végül magát a sorsának. – De figyelmeztetlek előre, hogy hosszú és unalmas történet lesz!
– Nem baj, türelmesek vagyunk – mosolygott Bayard.
A vén bába beletörődőn sóhajtott.
– Akkor talán kezdjük azzal, amikor rázendítettél arra a fényes dalodra – mondta. – Biztos volt egy olyan pillanat, amikor az a benyomásod támadt, mintha te lennél az egyetlen élőlény az egész kocsmában, és mindenki más szoborrá dermedne körülötted. Igaz? Nohát, Gris Bleu, pontosan ez történt…
A hely megszólalásig hasonlított a falusi csapszék ivójára, abban a néhány varázsos és megfoghatatlan pillanatban, amikor Bayard dalának hatalma különös béklyót vetett a vendégekre, s felszabadította a lelkük mélyén vonító démonokat és angyalokat. Még a szereplők is mind ugyanazok voltak, néma szoboralakok az idő mozdulatlanná fagyott keresztmetszetében: akárha valami kísérteties panoptikum tárult volna föl a szemlélő előtt, amelyben eleven embereket bűvölt viaszbábukká a láthatatlan tárlatrendező.
A megfelelés azonban nem volt tökéletes. Először is, ebben a kocsmában Bayard szintén beledermedt a hátborzongató színpadképbe: kőmereven, énekre nyitott szájjal állt a kemence mellett, ujjai a lanthúrokra fagytak, szeme üveggyöngy-kéken csillogott, mint egy kitömött állaté. Valami megnevezhetetlen, vibráló ragyogás áradt belőle, hasonlatosképpen a kora virradathoz, amikor a napkorong még nem kapaszkodik a láthatár fölé, de már szórt, szürke derengéssel telíti a kihalt tájat. Lényegében ő világította meg az egész helyiséget; a függőmécsesek alig adtak fényt, a lángnyelvek mozdulatlanul álltak bennük, rojtosra rongyolt szélű posztóvégek gyanánt. Hideg volt; sejtelmes félhomály; és csend, rettenetes csend.
Az idő múlása értelmezhetetlennek tetszett ezen a helyen, s emberi felfogás szerint valóban az is volt. Mélyen a felszín alatt azonban mégis működtek bizonyos rejtett törvényszerűségek, a teremtő káosz őrült logikája alapján. E kiismerhetetlen szabályelvek úgy diktálták, hogy a panoptikum folyamatos létezésének egy önkényesen kiválasztott szegmense megfeleljen annak a pillanatnak, amikor egy másik, sok tekintetben ezzel egyenértékű kocsmában Louise asszony terebélyes alakja ernyedten a földre roskadt.
Itt, a homály honában valami egészen más történt. Hirtelen, minden átmenet nélkül élet költözött egy rokolyás-főkötős viaszbábuba, aki egyszerre csak fölkapta bibircsókos képét, és körülnézett. Arckifejezésében nyoma sem volt meglepetésnek, inkább egyfajta méla undor sugárzott róla, mint amilyennel a kertészlegények szokták szemlélni az ásóval agyoncsapott vakondot. Miután néhány gyors pillantással felmérte környezetét, az életre kelt szobormás hegyeset köpött maga elé, és egyetlen velős kifejezéssel adott hangot a véleményének.
– A rosseb!
E kurta kinyilatkoztatással vette kezdetét a különös kísértetvilágban az idő folyása.
Louise asszony első dolga az volt, hogy szétlökdösse a körülötte álló emberbábukat. Merev pózokban, halk puffanással dőltek a padlóra, szállongó porfelhőket kavarva. Aztán szemügyre vette a derékövét helyettesítő kócmadzagról lógó két tyúkot. Mindkettő holt-eleven szobormás volt, szárnyuk csapkodó mozdulatokba dermedt. Gazdájuk vállat vont, mint aki nem is várt mást. Visszaejtette őket szoknyakötegei közé, majd komótosan odasétált Bayardhoz, és csípőre tett kézzel megállt előtte.
– Nem tudom, ki a rosseb vagy te, Gris Bleu, de legközelebb szóljál majd, mielőtt ilyesmit csinálnál. Már csak azért is, nehogy véletlenségből kikaparjam azt a nefelejcskék szemedet – mondta. – Szeretek akkor ébredni, amikor én akarom.
Azzal sóhajtva hátat fordított neki, és szórakozottan vakargatni kezdett egy szemölcsöt a nyakán, amelynek közepéből néhány hosszú, sörteszerű szőrszál sarjadt.
– Most rostokolhatok itt napestig – motyogta kampós orra alatt, a magányos öregasszonyok szokása szerint, akik rákaptak, hogy magukban beszéljenek. – A rosseb tudja, mikor fullad bele a danaszó ebbe a kölökbe...
Fojtott hangon duzzogva megkerült néhány eleven szobrot, és eltűnt a hordóbakok mögött. Innen nyílt az átjáró a konyhába meg az éléskamrába. Egy ideig lomolás zaja és edénycsörömpölés hallatszott, majd Louise asszony visszatért az ivóba. Hóna alatt egy búzacipót hozott, göcsörtös kezében pedig hatalmas cseréptálat, amit púposan megrakott sajttal, sonkával, velős hurkával és ecetben áztatott káposztával. Rakományával a legények hosszú asztalához ballagott, amelyről lesöpörte az üres kupákat, és elhelyezte rajta vacsoráját. Aztán hályogos szemével laposan egy bikanyakú suhancra sandított, aki majdnem színültig telt boroskorsót tartott a markában; belekortyolni már nem maradt ideje, mielőtt Bayard bűvös dala gúzsba verte. Odalépett hozzá, akkurátusan lefejtette az ujjait a korsó füléről, s hatalmasat húzott az elrekvirált itókából.
– Így ni! – sóhajtott elégedetten, kipirult arccal. Aztán összeráncolta szemöldökét, és a suhanchoz fordult. – Most pedig, büdös cochon, leszel szíves átadni az ülőhelyet egy tiszteletreméltó, éltes dámának!
Különösebb teketória nélkül lependerítette a padlóra, kényelembe helyezkedett a megürült padszakaszon, és maga elé húzta a terítéket. Ezt követően hosszú ideig csak halk csámcsogás zavarta az ivó síri csendjét, időnként egy-egy böffentéssel fűszerezve. A vén bába kopott ínye elég nehezen birkózott meg az estebéddel, étvágyát azonban a jelek szerint nem kezdte ki az esztendők vasfoga.
Talán egy óra telhetett el, mikor végre odébb tolta a tálcát, amelyen immáron csak morzsák, hurkabőrök és keményre szikkadt sajthéjak árválkodtak. Közben kiürült a boroskorsó is, s a jóllakott Louise asszony szemlátomást komolyan fontolóra vette, nem kéne-e odamenni a hordókhóz, hogy még néhány pinttel csapoljon magának. Rövid töprengés után úgy döntött, hogy ez a ténykedés egyelőre aránytalanul nagy energiaráfordítást követelne tőle, s érdemesebb későbbi időpontra halasztani.
Inkább a szomszédjait vette szemügyre, a pihés bajszú ifjakat, akiket kockajáték közben ért Bayard bűvdala. Szorosan összezsúfolódva tolongtak az asztalvég körül, ki ülve, ki állva; a fejük általában meglepett tartásba dermedt, ahogy hirtelen felkapták, mikor megcsapta őket a mágia hideg szele. Felváltva vágtak bamba, rémült és sírós képet.
Louise asszony szája széles vigyorra húzódott. Göcsörtös karjával átnyúlt az asztalvégre, és pillanatok alatt átforgatta az összes kockát.
– Nesze nektek vén boszorka! – vetette oda diadalmasan. Aztán oldalt fordult a lócán, Bayard felé, s hogy kényelmesebb ülése essen, nekivetette a hátát asztalszomszédjának. Hályogos szeme sunyin csillogott. – Na lássuk, nem tartogatsz-e nekem valamit, Gris Bleu! Fogalmam sincs, hogy mi a rossebet akarsz, de ha már belerángattál, legalább valami hasznom is legyen belőle!
Ezután meglehetősen különös dolgot művelt. Olyan mereven kezdte bámulni Bayard-t, hogy hályogos szeme egészen kidülledt üregéből; közben szaporán pislogott, és halk hangon motyogott maga elé. Kezét az ölébe ejtette, ám hosszú, göcsörtös ujjai folyamatosan mozogtak, bonyolult mintákat írva a levegőbe, mintha láthatatlan rokkát forgatnának. Időnként szünetet tartott, hogy megcsóválja a fejét, vagy futólag elmorzsoljon egy káromkodást, ám az ujjai egyetlen pillanatra sem pihentek.
Aztán egyszerre csak összerezzent, ráncos képe felháborodott grimaszbá torzult. Olyan látványt nyújtott most, mint egy előkelő, idős matróna, akivel az imént közölték, hogy férjura aljas megfontolásból agyonverte kedvenc házimenyétjét, majd törölte a nevét a végakaratából, és beköltöztette a szöszke szolgálót a hitvesi hálókamrába.
– A rosseb! – horkant fel bosszúsan. – Égni fogok! Az a kopasz kis nazarénus máglyára küld!
Méltatlankodó döbbenete pár szívdobbanásnyi ideig tartott csupán; utána magához tért, és lázasan folytatni kezdte furcsa tevékenységét. Viselkedését azonban ezúttal össze sem lehetett hasonlítani a korábbival. Ha eddig unatkozó csaplárnéra emlékeztetett, aki szórakozásból számba veszi egy jókora lomtár apró-cseprő kacatjait, akkor most ez a csaplárné hirtelen rájött, hogy valahol ezen a hatalmas szemétdombon vesztette el a pénzesládája egyetlen kulcsát.
Ahogy múltak a percek, egyre jobban megszaporodtak a ráncok az arcán. Fogatlan ínyével idegesen harapdálta a száját, főkötője verítéktől lucskosan tapadt a koponyájára. Vastag, visszeres bokájába ideges remegés állt; és ami korábban soha nem fordult elő, mind többször kellett fojtott káromkodással újrakezdenie, amit csinált, mert eltévesztett egy fontos ujjmozdulatot.
Végül, talán egy óra múlva, csalódott kiáltás hagyta el a torkát. Dühéhen felkapta az asztalról a tálcát, a földhöz vágta, hogy ezer darabra tört, s fáradozásai eredményét a szokottnál is nyomatékosabban összegezte.
– A rosseb! A rosseb! A rosseb!
Még egy utolsó vasvillatekintetet vetett Bayard-ra, mintha ő tehetne ez egészről, majd összefonta karját terebélyes keblén, és durcás hallgatásba burkolózott. Röviddel ezután társasága támadt.
A vörös Réchin egyszerre csak kiegyenesedett a könyöklő mellett, és értetlen képpel meredt a jobbjában markolt csorba kupára. Letette maga elé; gondosan körbetapogatta; belenézett; beleszagolt. Aztán vállat vont, és hanyag mozdulattal egy sarokasztalra hajította.
A csörömpölésre Louise asszony felkapta a fejét, és pislogva körülnézett. Azonnal észrevette Réchint, de nem rendítette meg különösebben a látvány. Fásult, vizenyős tekintettel meredt rá, mint akinek tökéletesen mindegy, hogy mi történik körülötte és miért.
A halott kislány apja lassan a kocsmabejárat irányába fordult, és nekivetette hátát a sanknak. Egyáltalán nem látszott részegnek. Viselkedése inkább olyan ember benyomását keltette, akinek épp az imént fordult meg a fejében valami nagyszabású ötlet, és most azt mérlegeli magában, érdemes-e megpróbálkozni vele. Mindazonáltal volt rajta valami nagyon különös: elvesztette a szembogarát, s a szeme ugyanolyan egybefüggő bronzvörös színt öltött, mint a haja meg a borostája.
– A rosseb! – szögezte le a vén bába fáradtan. – Ez is megbuggyant végérvényesen.
Réchin komótosan keresztbe vetette a lábait, és vörösen nézett rá.
– Igazán a vitustánc vagy a görcsnyavalya. Van elég bajom anélkül is.
A szakállas férfi tekintete felparázslott; aztán kimérten bólintott, mintegy jelezvén, hogy fontolóra veszi a kérést.
A bakokra állított hordók szomszédságában puffanva felborult két telkes gazda. Az így szabaddá vált résen az erős ember lépett elő tisztelői gyűrűjéből. Tétován mozgott, mint aki nem egészen biztos benne, hogy ébren van-e vagy álmodik; két nyitott tenyerét vizsgálgatta csodálkozva. Mikor észrevette, hogy nincs egyedül, szürke szemöldöké ráncot vetett. Először Réchint mérte végig, tetőtől talpig; aztán a rokolyás bábára nézett..
– Gyönyörű vagy, Louise – mondta. Nem gúnynak szánta, és nem is bóknak; egyszerű, száraz ténymegállapítás volt.
– Már csak ez hiányzott! – sóhajtott föl az asszonyság elgyötörten. – Tudod, ha már az ember így elaszott és elráncosodott, legalább a való-énjét igyekszik rendben tartani. Nem mintha sokan méltányolnák.
– Értem... illetve mégsem. – Az erős ember arcán zavar tükröződött. – Az enyém milyen?
Louise asszony vállat vont. – Hálás lennék, ha nem itt törne ki rajtad.
– Üszkös. Hatalmad van másokon, és az ilyenek előbb-utóbb mind elüszkösödnek.
– Az lehet – bólintott a férfi, és eltűnődött egy pillanatra. Aztán Réchinre bökött a fejével. – De ő... csupa vörös belül. Veszélyes.
A halott gyermek apja rájuk vigyorgott. Szuvas fogai mögött mintha eleven parázs világolt volna.
– Meghibbant – helyeselt a bába. – Hogy ennek mi a rossebnek kellett ma este visszajönnie! Ha reggelig hortyogott volna odahaza, egy-két nap múlva szépen felkötné magát, és nem lenne több gondunk vele. Így viszont hallotta a dalt, és ettől elment a maradék józan esze is.
Az erős ember gondolkodóba esett.
– Ha megölném?
– Amíg a dal tart, nincs sem ütés, sem újrahúzás, csak a tétet emelhetik. – Louise asszony kajánul elvigyorodott. – Egy ilyen vén kártyásnak, mint te, ezt igazán tudnia kéne!
– Jó. Akkor majd megölöm utána, ha a dal véget ért. A bába szánakozva rázta a fejét.
– Sajnálom, Peire, de semmire nem fogsz emlékezni. Elfelejted az egészet, mint egy rossz álmot. Erős vagy ugyan, de nem ennyire. A rosseb, ezzel a Gris Bleu-vel a nyakamon – intett Bayard alakja felé – még azt sem tudom, hogy én emlékezni fogok-e!
Peire a homlokát ráncolva nézett körül a félhomályos csapszékben. Óvatosan megtapintotta az arcát, a mellét, az oldalát. Aztán a pillantása ismét megpihent a rokolyás öregasszonyon.
– Én... nem tudom, hová kerültem, Louise! – mondta. – Vannak... emlékeim, érzéseim, de... nem értem, mi ez az egész. – Tekintetébe néma könyörgés költözött. – Azt hiszem... azt hiszem, még azt sem tudom, hogy ki vagyok!
– Hát azt éppenséggel megmondhatom neked. Első-ébredő. – A bába színpadias mozdulattal körbemutatott az ivón. – Üdvözöllek az éber világban, Peire! Megtetted a legnagyobb lépést szellemi tökéletesedésed útján. Felvételt nyertél az emberi nem legkiválóbbjai közé. Olyan hatalom részesévé váltál, amely a királyok és bíbornokok fölé emel. – Lemondóan legyintett. – Sok egyéb szamárságot szokás még ilyenkor összehordani, de ha mindet végigszajkóznám, tövig kopna bele a nyelvem.
Az erős ember most meglehetősen nyomorultul festett.
– Nekem... még mindig olyan kusza ez az egész. – Az ajkába harapott, és lesütötte a szemét. – Talán ha elmagyaráznád...
Louise asszony vállát vont.
– Nagy kedvem őszintén szólva nincs hozzá, de – miért ne? Legalább elfoglalom valamivel magam, és kiverek a fejemből néhány kellemetlen gondolatot. Haszon nagyjából ennyi lesz belőle, mert úgyis mindent el fogsz felejteni. Különben pedig, így utólag visszatekintve, életem túlnyomó részét eddig is teljesen haszontalan dolgokra fecséreltem, úgyhogy nagy újdonságot nem fog jelenteni. – Jobb keze szórakozottan a nyakára tévedt, és kapirgálni kezdte a szőrös szemölcsöt. – Na, kezdjük az alapokkal. Eredj, keríts nekem egy tisztességes karosszéket! Sámlit, azt hozhatsz magadnak is.
Peire megütközve meredt rá; annyira megdöbbent a parancsoló hangnemtől, hogy még a tiltakozás is a torkán akadt. Botcsinálta tanítója kárörvendő, foghíjas vigyort villantott rá.
– Az első lecke, hogy odaát te vagy a kakas a szemétdombon, itt viszont ma született porontynak számítasz. És mivel nem győzöm hangsúlyozni, hogy az alvó világban mindent elfelejtesz majd, engem semmi nem tart vissza tőle, hogy minél jobban kiélvezzem a helyzetet.
Az erős ember kényszeredetten bólintott, és indult a dolgára. Louise asszony hamarosan a csaplár favázas karszékében feszített, tanítványa pedig egy zsámolyra kuporodott le előtte. Viszonylag jól tűrte a helyzetét, csak Réchin felé vetett olykor ideges pillantásokat.
Az őrült már legalább fertályórája állt a helyén moccanatlanul. Bábunak tűnt volna a bábuk között, ha nincs az a baljóslatú izzás a szemében. A vörös gúnyvicsor odafagyott borostás arcára; pillája se rebbent, ahogy a különös párt bámulta maga előtt.
– Nem kellene figyelni? – bökött rá Peire.
– Rossebet. Szerintem így fog itt ácsorogni egész idő alatt. Persze lehet, hogy tévedek, és mindjárt dühöngeni kezd. Nagy kárt nem tehet bennünk, legfeljebb némi múló fájdalmat okozhat. A magam részéről viszont még ezt is szeretném elkerülni, amennyiben lehetséges. Ha megvadul, majd betöröd a fejét valami alkalmatossággal, attól azonnal elalszik.
– Miért nem most? A hátam borsózik a nézésétől.
– Hadd borsózzon. Ha békén hagyjuk, valószínűleg ő is békén marad; ha viszont odamész hozzá egy böllérkéssel, akkor mérget vehetsz rá, hogy tombolni kezd.
Peire végül engedett, de azért továbbra is sötét képpel méregette Réchint, és arra is gondja volt, hogy a keze ügyébe igazítson egy sebtében kitört széklábat.
– Akkor hát folytassuk – mondta az öreg bába, amint tanítványa végzett az előkészületekkel. – Második lecke. Ti odaát, kedves Peire, csak egy mosdatlan és mocskos szájú vénasszonyt láttok bennem, aki az egész falu legroskatagabb viskójában lakik. Álmotokban sem jutna eszetekbe, hogy bármit tanulhatnátok tőlem. Én viszont érdeklődő természetű vagyok, s vén koromra rengeteg haszontalan ismeretet gyűjtöttem össze innen-onnan. Aztán arra használtam fel őket, hogy a saját szórakoztatásomra elméleteket gyártsak a világról, az emberiségről, az erkölcsről és más hasonlókról. Nagyon szeretem ezeket az elméleteimet, és rettenetesen gyötör a tudat, hogy nincs kinek előadnom őket. Most viszont itt vagy te, és akár unod, akár nem, mindet végig fogod hallgatni. Ha nagyon berzenkedsz, azt sem fogom elmondani, amire valóban kíváncsi vagy. Megértetted?
Peire szótlanul bólintott.
– Nagyszerű, akkor vágjunk a közepébe. Először is: minden embernek két teste van, csak ezt nagyon kevesen tudják. Az a test, amit jelenleg viselünk – mutatott önmagára –, az éber testünk. A másik, amiből most kiköltöztünk egy időre, az alvó. Az alvó testünk jelen idő szerint a padlón heverészik ennek a kocsmának az eredetijében, ugyanott, ahol összecsuklott, amikor kihurcolkodtunk belőle. Nélkülünk semmiféle önálló cselekvésre nem képes. Ettől eltekintve szépen teszi a dolgát: szuszog, emészt, és így tovább. Ha valaki belebotlik odaát, legfeljebb azt hiszi, hogy elájultunk.
Louise asszony kinyújtotta a karját, s gyászoló körmű kezével megkocogtatta a bikanyakú parasztlegény bábumását.
– A legtöbb ember az egész életét az alvó testében éli le, és fogalma sincs, hogy ideát végig türelmesen várja őt egy másik. Ezek a szembetűnően ismerős szobrok itt körülöttünk szeretett földijeink üresen árválkodó éber testei. Azt a jelenséget, amikor valaki beköltözik az éber testébe, ébredésnek nevezzük; ennek a fordítottját, amikor visszatér az alvóba, elalvásnak. A kétfajta test egyébként, mint azt megfigyelheted, külsőre teljesen azonos; az egyetlen különbség közöttük, hogy az egyik az éber világban létezik, a másik az alvóban. Mivel a világok között csak a lélek közlekedhet, kizárt dolog, hogy a két test valaha is találkozzon egymással.
– Na most, a lélek; az már kacifántosabb dolog. Jómagam amúgy inkább, az én kifejezést kedvelem, úgyhogy a továbbiakban ezt fogom használni. Az énünk az alvó testben gyökerezik, az üres éber testnek nincs lelke. Csakhogy – és most jól figyelj! – az énünknek létezik egy lappangó oldala, amely odaát az alvó villágban sohasem nyilvánul meg, csak itt, ha felébredünk! Szerintem ez az én eredetileg az éber testnek volt szánva, de az okosok elkevertek valamit a teremtés nagy művében, úgyhogy tévedésből a másikban ragadt. A hagyományos ént alvó-énnek, a lappangót való-énnek hívjuk.
– A kétféle én, ellentétben a kétféle testtel, nem teljesen azonos. Mindkettő más személyiség. Megbonthatatlan egységet alkotnak, nem lehet különválasztani őket, ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyik ne nyomhatná el a másikat. Képzetlen ébredők esetében, mint amilyen te vagy, mindig az az én kerekedik felül, amelyiknek a világában éppen tartózkodunk. Én például most a te való-éneddel beszélek, és ennek köszönhetem, hogy még nem szaladtál világgá keresztet hányva, vagy nem próbáltál meg agyonverni. Úgy tapasztalom, hogy ez az éned valamivel okosabb és türelmesebb a másiknál.
– Igen, itt mintha valahogy... bölcsebbnek érezném magam – jegyezte meg Peire elgondolkodva. – Azt hiszem, más oldalról látom a dolgokat.
– Csak ne bízd el magadat nagyon! – mordult rá Louise asszony. – Visszatérve az énekre, ez az ostoba kiszorítósdi azt jelenti, hogy amelyikük éppen nyeregben van, az igyekszik minden vonalon elnyomni a másikat, beleértve az emlékeit is. Ezért van az, hogy az újonc ébredő hajlamos elfelejteni a határ túlsó oldalán átélt dolgokat. Ezen a téren az alvó-én összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztítást tud végezni: neki sokkal kevesebb munkája van, hiszen az emlékeinknek csak a kisebb hányada származik az ébervilágról. Hogy hívják a feleségedet?
– Természetesen Claire-nek... azaz... illetve Claire, ő a lányom... – dadogott Peire meglepetten. – Az asszony, az... még-ilyet!.... hisz éppen tegnap...
– Három éve özvegy vagy, a feleségedet Adéle-nek hívták, lányod pedig egyáltalán nincs, csak fiaid – kuncogott a vén bába. – Mint látod, azért iparkodik a való-éned is. Alig félórája volt az első ébredésed; és azóta már ilyen alapvető dolgokat törölt ki a kobakodból. Most már érted; miért vagyok benne annyira biztos, hogy ha visszatérünk az alvó világba, mindent el fogsz felejteni?
– Valamire csak emlékszem majd! – morogta Peire, és ingerülten őszes üstökébe túrt. – Tudom is én... Talán egy elmosódott képre, vagy pár összefüggéstelen szilánkra, mint amilyenek az összetört mozaikpadló után maradnak...
Louise asszony újra vakargatni kezdte a szemölcsöt a nyakán.
– Hát, ha nagyon erősen összpontosítasz rá, talán sikerül – mondta, és egy vállrándítással jelezte, hogy a maga részéről nem fűz nagy reményeket a dologhoz. – Annyit esetleg elérsz vele, hogy idegbeteggé teszed magad, mert folyton az a gondolat fog gyötörni, hogy valami nagyon fontos dolgot elfelejtettél.
– Akkor hogy van az, hogy te mindenre emlékszel? – kérdezte bosszúsan a férfi.
– Ezt meg honnan a rossebből veszed? Mondtam én ilyet? – vágott vissza tanítója. – Ha éppen tudni akarod, hát viszonylag tűrhetően emlékszem a dolgokra, de csak akkor, ha hosszas és alapos előkészület után, jól ismert dalra ébredek fel. Ami jelen esetben éppen nem áll.
– Hogy micsoda? Ezt nem igazán értettem – jött zavarba megint Peire.
– Majd fogod, ha itt lesz az ideje, hogy megmagyarázzam – torkollta le Louise asszony. – Az előbb még az furdalta az oldaladat, hogyan tudnád megőrizni az emlékeidet. Szerintem erre csomó ébredő nem jön rá, és úgy dobják fel a talpukat, hogy nem is tudják, jártak ideát. Bemagyarázzák maguknak, hogy csak álmodtak vagy a sok cefrétől láttak furákat. Komolyan mondom, az ilyenek néha szánalmasabbak, mint akik egyáltalán nem is ébrednek föl – csóválta rosszallóan a fejét. – Egyébként borzalmasan nehéz megtanulni emlékezni. A dolog nyitja az, hogy össze kell magunkban békíteni a két énünket: lépésről lépésre közelebb hozni őket egymáshoz, míg teljesen egybe nem olvadnak. Minél egységesebbnek érzik magukat, annál lanyhábban hadakoznak a másik ellen. Persze ezt könnyebb mondani, mint csinálni. Én például hatvan éve próbálkozom, és az eredmény még mindig nem tökéletes.
– Ez a gyakorlatban...
– Ez nálad a gyakorlatban azt jelenti, hogy az alvó világban igyekezz kicsit türelmesebb és belátóbb lenni, itt pedig viselkedj magabiztosabban. Különben ez, neked ettől függetlenül sem ártana; elég kár, hogy erre a tanácsomra sem emlékszel- majd. – Louise asszony nagyot sóhajtott. – Testtel-lélekkel végeztünk, úgyhogy rátérhetünk a világokra. Ha most körülnézel, biztosan az a benyomásod támad, hogy a nagyon hasonlók, esetleg át is fedik egymást, hiszen ugyanabban a kocsmában vagyunk, mint azelőtt. Nohát, tévedsz. Többek között azért olyan mocskosul nehéz felébredni, mert az éber világ annyira távol esik az alvótól.
– Nekem elég könnyen ment – vont vállat Peire.
– Mert olyan szerencséd volt, mint ezer évben egy embernek. A két világ eredetéről, természetéről és egymáshoz való viszonyáról legalább másfél tucat elmélettel szolgálhatok neked, a felüket én se értem. Egyesek szerint az éber világ a voltaképpeni valóság, az alvó csak amolyan árnyéka vagy kisugárzása; ez azt jelentené, hogy tulajdonképpen üres bábuk vagyunk, a személyiséget csak mi képzeljük bele önmagunkba. Mások úgy vélik, hogy az éber világot az ébredők teremtik meg maguk körül eszmélésűk pillanatában; ebből meg azt következne, hogy amíg te ide nem dugtad az orrod, én nem léteztem. Hogy mi az igazság, a rosseb tudja. Én inkább nem is nagyon szimatolok utána, mert azt tapasztaltam, hogy aki állandóan ezen töri a fejét, az előbb-utóbb óhatatlanul belehülyül.
Louise asszony fölállt a karosszékből, és odalépett a bikanyakú parasztsuhanc szobormereven üldögélő alakjához.
– Bárhogyan is álljon a dolog, az kétségtelen, hogy a két világ közt vannak összekötő kapcsok, és ezek egyikét-másikát pompásan kihasználhatjuk önös céljaink érdekében. Gyakorlati bemutató következik. – Csontos karjának-lábának egy gyors, összehangolt mozdulatával kibillentette egyensúlyi helyzetéből a legényt, aki ettől, továbbra is ülő pózban, ráborult az asztalra, és beleverte az arcát. – Íme. Most valószínűleg betörtem Claude orrát, amit egyébként rég megérdemelt volna már a szemét. A további bemutatókat mellőzöm, mert nem kívánok ötleteket adni vigyori barátunknak.
Peire leesett állal meredt rá.
– Ez azt jelenti, hogy...?
– Igen – bólintott Louise asszony, és újra helyet foglalt. – Az éber világból nevetségesen könnyen befolyásolhatjuk az alvó világot; fordítva viszont ez nem áll. Más szóval, ha a mi alvó testünknek törik be az orrát odaát, azt mi csak akkor érezzük meg, ha visszaköltözünk bele. Persze, ha teszem azt elégetik, az már más káposzta.
– És az élettelen dolgok?
– Az attól függ. Ha megérintjük egy élettelen tárgy itteni mását, azt bizonyos mérethatár alatt egyszerűen átrántjuk az éber világba. Mi ebből nem veszünk észre semmit, csak rakosgatjuk ide-oda, de az alvó világban a tárgy hipp-hopp eltűnik, és ott jelenik meg újra, ahol eleresztettük. Nem tudom, hogy ez mekkora nagyságig működik; egyszer megcsináltam egy fél disznóval, de azt alig bírtam cipelni.
– És ha a tárgyat nem viszem sehová, hanem mondjuk összetöröm?
– Az bizony összetörik az alvó világban is.
Peire egészén elkábult a rászakadó roppant felismerés súlyától: csak pislogott némán, még a szava is elállt.
– Hiszen ez iszonyú hatalmat ad bárki kezébe! – nyögte ki végül elfúló hangon. – Egyetlen harcos egy szál késsel a kezében lemészárolhat egy teljes hadsereget! Egyetlen tolvaj játszi könnyedséggel kirabolhat egy egész várost! – Csodálkozva és árnyalatnyi gyanakvással a szemében nézett tanítójára. – Hogy lehet, Louise, hogy te nem élsz ezzel a hatalommal?
– Ami azt illeti, néha élek vele – mondta a vén bába nem túl lelkesen. – Hogy a te észjárásodnál maradjak: előfordul, hogy egy haragosomnak kificamítom a lábát. Sőt az is, hogy beosonok egy jómódú portára, és elcsenek néhány sout a gazdától. De elég ritkán csinálok ilyet, mert amit nyerek az ügyön, az nem éri meg a kockázatot.
– Milyen kockázatot? – vonta föl a szemöldökét a férfi. – Ugyan ki kapna rajta? Ki jönne rá?
– Senki – felelte Louise asszony savanyúan. – De csak úgy a móka kedvéért képzeljük el, hogy holnaptól kezdve mindenkinek a nyílt utcán törik ki a nyaka, aki csúnyákat mond Louise anyóra, netán megmagyarázhatatlanul kiürülnek a telkes gazdák pénzesládái. Természetesen a nép azonnal boszorkányságot kiáltana, és bűnbak után nézne. Na mit gondolsz, ki volna a listájukon az első számú jelölt?
– Bármikor átmenekülhetnél előlük az éber világba, ahol bármeddig elrejtőzhetnél a...
– Hát az a „bármikor” meg „bármeddig” azért nem olyan egyszerű – vágott tanítványa szavába a vénasszony. – És áruld már el nekem, hogy mi a rossebet kezdenék a tengersok aranyammal egy rakás kuka szobor között?
– Hm... erre valóban nem gondoltam. – Peire arca lángvörösre gyúlt. Hogy zavarát leplezze, gyorsan felállt a zsámolyáról, és odasietett a bikanyakú Claude-hoz, hogy szemügyre vegye. Visszazökkentette a padra a merev alakot, az arcába tekintett, és csalódottan megjegyezte. – Ez nem is vérzik.
– Majd fog – nyugtatta meg Louise asszony. – A mi számításaink szerint úgy fertály-fél óra múlva.
Peire pislogva nézett föl rá.
– Olyan soká? Miért?
– Azért, mert a gazdátlan éber test mindenben hűségesen majmolja alvó mását. Lélek híján azonban, ami megelevenítené, kénytelen az alvó világ törvényeihez igazodni. És az a helyzet, hogy az idő kereke ott egy picikével lassabban forog.
A tagbaszakadt férfi ezúttal felkészítette magát az újabb meglepetésekre. Nem álmélkodott látványosan, nem kérdezett vissza azonnal, gondolkodás nélkül, hanem jó darabig emésztette a hallottakat. Aztán egyszerre csak elmosolyodott.
– Azt akarod tehát mondani – mutatott körül az ivóban –, hogy ezek a bábutestek itt mind mozognak?
– Úgy látom, nem vagy egészen reménytelen eset – bólintott Louise asszony. – Igen, mozognak, csak számunkra csigalassúsággal. Egy fene okos ébredő egyszer kiszámította, hogy hányszor vagyunk gyorsabbak náluk: valami három- vagy négyszázszor, a rosseb emlékszik rá pontosan. Ha magukat az alvó testeket érintenénk meg, nem pedig az éber másukat, mind szanaszét kenődne, bármilyen óvatosan nyúlunk hozzájuk. Persze így is nagyfokú felelőtlenség részünkről, hogy piszkálgatjuk őket.
– Miért? Veszélyes? – kérdezte homlokráncolva Peire.
– Rossebet! Szörnyen mulatságos! Amikor ugyanis mi a saját megszokott iramunkban beavatkozunk egy teljesen más időrendhez igazodó test mozgásába, abból pillanatok alatt olyan metafizikai káosz kerekedik, aminek a különféle tudós világmagyarázatok szerint nem szabadna léteznie. – A vén bába kuncogni kezdett, és Bayardra mutatott. – Gondolj bele, Peire, hát nem szörnyen mulatságos? Mi már vagy egy óra hosszat itt diskurálgatunk, én egyébként is jóval előtted érkeztem, ez a nyavalyás Gris Bleu meg egész idő alatt legfeljebb a harmadik strófáig jutott el.
– Lényeges ez? – vont vállat a férfi. Otthagyta a pórul járt Claude-ot, de nem ült vissza zsámolyára, inkább a hosszú asztal lapjának támaszkodott neki.
– Mármint Gris Bleu? Nem is hiszed, mennyire. Ugyanis mi addig maradunk az éber világban, amíg ő énekel.
Peire nem szólt, csak felvonta a szemöldökét, s kérdő tekintettel nézett különös tanítójára.
– Említettem már neked, hogy felébredni nem könnyű dolog – magyarázta az. – Először is kell hozzá jó adag fogékonyság, szilárd akaraterő, bizonyos szellemi nyitottság és testi-lelki alkalmazkodókészség. Ha ennek valaki megfelel, hát le a kalappal az illető előtt, de egyelőre rossebet se ér vele. Kell még egy másik személy is, amolyan úti mindenesnek. Az ő legelső feladata az, hogy megnyisson és fenntartson egy összekötő csatornát a két világ között – ami nélkül, ugyebár, eleve nem menne senki sehová. Ezt követően az ébredőnek el kell szakítania a „lelkét” a „testétől”, ami ellen, érthető módon, mindkét érintett fél hevesen tiltakozik. A mindenes itt is besegít egy kicsit. Aztán a szabadon lebegő kettős én elindul a számára megnyitott útvonalon, s eközben tökéletesen úgy viselkedik, mint a legbutább szopósbárány: vigyázni kell, nehogy elkószáljon a fenébe, vagy bekapja valami rondaság. Mindenesünk ezúttal juhászkutyává vedlik át. Végül pedig ő lesz az őrzőangyalka is, aki újra elaltatja a dolgavégzett ébredőt, és puha szárnyakon hazarepíti alvó testébe. Ha ezt is elrendezte, általában elájul kimerültségében, s ezzel egyúttal a világok közötti csatornát is lezárja.
– Úgy veszem ki a szavaidból – jegyezte meg Peire hogy ezek a mindenesek jobban megkínlódnak az ébredésért, mint maguk az ébredők...
– Pontosan. Ők nevelik a fát, mások cseresznyéznek – bólintott Louise asszony. – Egyébként, meglehetősen nyilvánvaló okokból, dalnokoknak hívjuk őket. A férfi hirtelen feltámadt érdeklődéssel méregette Bayard-t.
– Hallottam már róluk... Garabonciások! – mondta felcsillanó szemmel. – Vándordiákok felleghajtó köpönyegben, akik kapcsos könyvből olvassák a tudományt, és hasított nádsíppal bűvölnek vitustáncot a rosszakaróik vérébe. Ha úgy hozza kedvük, a szelek szárnyán utaznak a csillagokba.
– Én meg döglött varangy vagyok, és ha köpök egyet, igazgyöngy kél ki belőle! – vágta rá a vén bába gúnyosan. – A garabonciásokat a vágáns csavargók találták ki mulatságból, meg hogy a babonásabb latroknak ne nagyon akaróddzon megtámadni őket. Azok a dalnokok, akikről én beszélek, sokkal régebbi népség. A bűvös dallamot csak úgy tudják előcsalogatni a szívükből, ha egyszerre zenélnek, verselnek és énekelnek; ez pedig nádsíppal elég bajos. A könyveket kifejezetten utálják, ritka madár közöttük az írástudó.
– Akkor honnan tanulják a bűvös verseiket? – kérdezte Peire. – Szóban öröklődnek nemzedékről nemzedékre, a mesterek a halálos ágyukon suttogják őket a tanítványok fülébe? Vagy esetleg értik a madarak beszédét, és rájuk bízzák a megőrzésüket?
– A rosseb a jódolgod, muszáj neked abban okosnak lenni, amiben egy pendelyes kölök is rád pirítana? – fortyant fel mérgesen Louise asszony. – Tán nem mondtam az előbb, hogy a dallamot a szívükben hordják? Az ilyesminek nincs papirosokban lefektett receptúrája, mint a lázat lohasztó fakeveréknek! A szöveg meg a dallam percről percre változik, hogy mindig igazodjon a helyszínhez, az időponthoz meg a jelenlevő személyekhez. A dalnoknak nem muszáj előre tudnia őket; ha sikerül neki a révülés, a hangok és a szavak egyenest a szívéből szállnak az ajkára. Előfordul, hogy még a nyelvet sem ismeri, amin énekel. – Lemondóan legyintett, mint aki végleg leszámolt a reménnyel, hogy tűrhető ébredőt neveljen ebből a fura tanítványból. – Nem abból lesz jó dalnok, aki nagykanállal eszi a sok tudományt, hanem abból, akinek szélsőségesek az érzelmei, és az inga hol erre, hol arra leng ki nála. Más szóval, egy kicsit hibbant. Minél zaklatottabban háborog a lelke, annál fényesebbek a dalai. Fogja szépen a vágyait, az érzéseit – lehetőleg a legellentmondásosabbakat –, és valósággal beleöli őket a húrokba. Itt azok előbb elvegyülnek és megsokszorozódnak, majd visszaáramlanak a gazdájukba, akinek most már egy újfajta, erősebb érzelemkeverékkel van dolga. Persze ennek is megnyitja magát: zubogjon csak végig minden porcikáján, hevítse csak forrásig a vért az ereiben! A részelemek ismét átrendeződnek, a hőfok tovább emelkedik. A végeredményt a dalnok megint átsugározza a hangszerébe, és ez így pörög oda-vissza, egyre sebesebben, amíg csak bírja szegény pára...
Peire megborzongott.
– Hisz ebbe bele lehet őrülni! – suttogta.
– Ez sajnos megesik, és nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy ritkán – tárta szét csontos karját a vén bába. – Amit most mondok, azt úgyse fogod érteni: nem köríves folyamatról, hanem spirálisról van szó, mert minden, látszólag ismétlődő szakasz minőségileg új tudatszintet képvisel. Hogy aztán ezeket a tudatszinteket felfelé vagy lefelé vezetjük, az már kizárólag felfogás kérdése. A mindennapos élet szemszögéből nézve a dalnok agyalágyulttá válik.
– Nem egészen így képzeltem el a bűbájosságot... – jelentette ki Peire fanyalogva, ám Louise asszony ügyet sem vetett rá.
– Az utolsó tudatszint egyetlen ponttá szűkül össze, ez az örvény közepe, amely beszippantja a dalnokot. Ilyenkor hirtelen megpattan benne valami, és emberünk kitör, mint a betemetett tűzhányó, vagy darabokra hullik, mint a villámsújtotta hegyorom. Félelmetes energiák összpontosulnak benne, amiket elnyel, átalakít és kisugároz. Mindezt természetesen ösztönösen, hiszen tudatos gondolatai már rég nincsenek.
Kis szünetet tartott, mert kifulladt a szakadatlan szónoklásban, és Peire nem mulasztotta el kihasználni az alkalmat.
– Attól tartok, hogy erre a kérdésemre én már tudom a választ, mégis felteszem, mert hátha tévedek – mondta, miközben ellökte magát az asztaltól, a kemencéhez ment, és fel-alá kezdett járkálni a szürkén derengő Bayard előtt. – Nemde a dalnok akkor nyitja meg azt a folyosófélét a világok között, akkor bocsátja útra az ébredőket, és akkor szegődik a nyomukba lelkes juhászkutya módjára, amikor – finoman fogalmazva – már az utolsó csepp józan ész is kicsorgott a fejéből?
– Máskülönben nem is lenne rá képes. Az őrület teszi lehetővé, hogy magába fogadja a roppant külső energiákat.
– Fölöttébb biztató – jegyezte meg a férfi szárazon.
– A szíve viszont ugyanúgy megvan, mint máskor, és idáig is a szíve vezette el, nem a gondolatai! – nyilatkoztatta ki fennkölten Louise asszony, és a magasba emelte körömgyásztól feketéllő mutatóujját. – A hazugság az értelem gyümölcse, következésképp a szív nem ismeri őt, s titkos sugallatai sohasem vihetnek tévútra, vándor! – Aztán leeresztette a kezét, s aszottalma-képén sunyi vigyor terült szét. – Ezt valami holdkóros románcban olvastam egyszer, és annyira megtetszett, hogy szóról szóra bevágtam. Nincs kizárva, hogy igaz, de ha így áll a helyzet, akkor a mi esetünk a kivétel, ami erősíti a szabályt.
Peire hidegvérrel viszonozta a mosolyát.
– Folytasd csak! Kezdelek kiismerni. Nem ijesztesz meg ezzel; inkább kíváncsivá teszel.
– Na jó, ha annyira érdekel, akkor térjünk vissza azokhoz a nyavalyás örvényekhez meg spirálokhoz! – vont vállat a vén bába kényszeredetten. – Szóval, a spirál, amin a dalnok végighalad, kétféle lehet: lankás és meredek. A lankás spirálban sűrűn állnak a szintek, és kicsi közöttük a távolság; a meredekben értelemszerűen fordított a helyzet. A lankásan haladó dalnok lassan, fokozatosan és viszonylag feltűnésmentesen révül el, általában több óra alatt; a meredeken haladónak ehhez csak pár percre van szüksége, mert szédítő bakugrásokkal vágtat az örvény középpontja felé, ugyanakkor közben botrányos őrjöngést rendez. A lankás út halvány dalt eredményez, a meredek fényeset. Mindkét megoldásnak megvannak a maga előnyei.
– És hátrányai, bizonyára – tette hozzá Peire segítőkészen; jutalmul azonban csupán egy szúrós és ingerült pillantást kapott.
– A halvány dal viszonylag sokáig nyújtható, mert nem viseli meg annyira a dalnok idegzetét, így az tovább bírja a révületet az örvény középpontjában. Ez azért fontos, mert mi, ébredők csak addig maradhatunk az éber világban, amíg a dal szól. A halvány dalok általában fertályóráig tartanak, a félórás már kiemelkedő teljesítménynek számít, az egész órás párját ritkítónak. Látom a savanyú képeden, hogy nem tartod valami soknak, mi? Akkor gondolkodj egy cseppet, és szorozd meg vagy háromszázzal, mert az időeltolódásról persze megfeledkeztél. Így már barátságosabb, ugye?
– Ha az érem másik oldalát nézzük, a halvány dalok egyszerűen gyengék. Segítségükkel csak a tapasztalt ébredők tudnak átlépni az éber világba, akik már tetemes gyakorlattal rendelkeznek, és tökélyre fejlesztették kettős énjük összeolvasztását: első-ébredést ezek a dalok a legtehetségesebb jelöltnél sem tudnak előidézni: túl kevés segítséget nyújtanak a belső akadályok lerombolásához. A védelem, amit a két világ közötti átmenet során biztosítanak, szánalmasan csekély; alkalmazásuknál fennáll a kockázat, hogy a kettős én az alvó testet elhagyja ugyan, ám az éber testbe már nem érkezik meg. A rosseb tudja, mi történik az ilyenekkel útközben. Végül pedig a halvány dalok sajnos hajlamosak arra, hogy amikor a dalnok felmerül az örvényből és befejezi őket, egyszerűen az éber világban felejtsék az általuk ideszállított ébredőket. Ez, egyelőre nem részletezendő okokból, nem túl szívderítő kilátás.
– Ami a dalnokok szempontjait illeti, a halvány dalokra szakosodók élete hosszabb és nyugalmasabb. Az utóhatásokból elég hamar fölépülnek, ispotályba vitetni ritkán kell őket, az pedig legfeljebb elvétve fordul elő, hogy valamelyiküknek az örvény középpontjában végérvényesen elborul az agya. Következésképpen aránylag sűrűn és rendszeresen énekelnek. Igazi, hozzáértő dalnok nagyon kevés van manapság Európában; jómagam tán félszázat ismerek hírből vagy személyesen – bár itt-ott bizonyára lappanganak még páran –, és ezeknek az elsöprő többsége kizárólag halványan dalol. Sajnos, az utóbbi időben befészkelte magát közéjük a nazarénusok áfiuma, és mind többen számítják pénzért a szolgálataikat – általában pont azok, akiket én szeretnék megfogadni a lyukas erszényemmel.
– Na most: mivel a halvány dalokat ilyen takarosan kitárgyaltuk, a fényesekre már nem szükséges ennyi szót vesztegetni. Általánosságban elmondható róluk, hogy mindenben a halványak ellentétei. Példának okáért nagyon rövid ideig szólnak, mert a dalnok nem bírja egy-két percnél tovább az örvény középpontjában, és muszáj felmerülnie. Ez nekünk, ébredőknek pár órát jelent a határon innen, ami nem éppen kevés, de azért tékozlásra se jut belőle. Fölösleges viszont aggódnunk az esetleges balesetek miatt: a fényes dal nem fog sem útközben elhullajtani, sem visszafelé menet ittfelejteni minket. Létfontosságú eszköz a kezdő ébredők számára, akik csak így tudják gyakorolni és fejleszteni bimbózó képességeiket, s e lehetőség nélkül elkallódnának valahová a rossebbe. Természetesen nélkülözhetetlen az első-ébredések kiváltásában: néha olyan személyeket is felébreszt, akikről álmában sem gondolná az ember, hogy megvannak bennük a szükséges kvalitások. Megjegyzem azonban, hogy ez az előnye szélsőséges esetben hátrányba csaphat át. A legfényesebb dalok ugyanis boldog-boldogtalant magukkal rántanak az éber világba, aki felcsendülésük pillanatában hallótávolságon belül tartózkodik, tekintet nélkül arra, hogy az illetők akarnak-e menni vagy sem. A helyszínen csak azok maradnak, akiknek nagyjából annyi esélyük van a misztikus értelemben vett ébredésre, mint egy darab kőnek a hagyományosra. Mindenki más át lesz penderítve a túloldalra, ahol aztán a képzett, öreg utazók kénytelenek órákig fuldokolni az ijesztően bamba és tehetségtelen első-ébredők tengerében.
– A fényesen éneklő dalnokok iszonyú testi-lelki terhelésnek vannak kitéve, amit nem is bírnak sokáig. Vannak, akikkel szívgörcs vagy szélütés végez az örvény középpontjában; mások önkezükkel vetnek véget az életüknek. Elég nagy azoknak a száma, akit embertársaik tömlöcbe vetnek, halálra ítélnek vagy körülményeskedés nélkül agyonvernek, a meredek spirál bejárása közben tanúsított viselkedésük miatt. Az őrület még a legszívósabbakat is óhatatlanul utoléri; ha tehát valakit egy fényesen éneklő dalnokkal sodorna össze a véletlen szeszélye, nyugodtan kiindulhat abból, hogy az illető nem épelméjű. Ez általában abban is kifejezésre jut, hogy közel s távol ő az egyetlen szakértő, aki a megszorult ébredőnek ingyen kínálja szolgálatait.
– Mivel, mint azt a fentiekből a hülye is láthatja, az ilyen dalnokok igen-igen kevesen vannak, a mondott találkozás esélye csekély. Ennél már csak annak kisebb a valószínűsége, hogy egy éltes korú, érdemdús ébredő puszta véletlenségből olyan helyre tévedjen, ahonnan egy orvul felhangzó fényes dal akarata ellenére az éber világba hurcolja. Amennyiben e kalamitás mégis megesne vele, tudja be annak, hogy a sors fatális ballépése sorsán az ő nyakába szakadt mindama összesített balszerencse, ami az elkövetkezendő három évre Franciaország lakosai között volt szétporciózva. Ó, a rosseb...
Minél díszesebbre cifrázta hosszúra nyúló szónoklatát Louise asszony, annál inkább megcsappant kezdeti víg – vagy legalábbis kárörvendő – hangulata, s annál jobban eluralkodott rajta a saját sorsát illető borúlátás. Mire a befejező passzusokhoz ért, már feje búbjáig elmerült az önsajnálat mocsarában. Még a beszédet lezáró, halk káromkodás is csak amúgy tessék-lássék szólt, hiányzott belőle a meggyőző erő. Miután elmotyogta, a vén bába bibircsókos feje a mellére csuklott; a látvány határozottan azt a benyomást keltette, hogy torkig van a világgal, és a továbbiakban nincs szándékában szóba állni vele.
Peire abbbahagyta az egyhangú sétát, odaballagott csüggedt tanítómestere elé, és megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, ilyen alapos bevezetés után megkockáztathatok egy feltevést a helyzetünkkel kapcsolatban.
– Mondjad csak, mondjad! – Bágyadt legyintés a karosszékből.
– Nos, nekem az a határozott elképzelésem, hogy a mi átkerülésünk az alvóból az éber világba igen szép példája lehetett a meredek spirálnak és a fényes daloknak.
A főkötő árnyékában kinyílt egy táskás szem.
– Nocsak? Te tényleg figyeltél arra, amit én itt összezagyváltam? – Az első szem példáját a párja is követte a túloldalon, aztán Louise asszony horkantva feljebb tornázta magát a karosszékben. – Akkor te voltál az egyetlen, mert engem a vége felé már az sem érdekelt, hogy mit beszélek. – Túlzás lett volna azt állítani, hogy a tanítványában való kellemes csalódás visszaadta az életkedvét; ám a cinizmusát bizonyosan. – Egyébként ördögöd van. Életemben nem láttam még olyan meredek spirált, amilyet Gris Bleu csinált az orrom előtt: úgy zúgott lefelé az örvénybe, akár a sebes veszedelem! Ha valaki korábban akarja nekem bemesélni, hogy ilyesmi lehetséges, hát egy szavát se hittem volna el.
Peire egy pillanatra elgondolkodott, aztán bosszúsan csapott a homlokára.
– Nem tudod véletlenül, miféle verset szavalt hozzá? Én csak arra emlékszem, hogy mozgott az ajka.
– Hát sokkal többre én sem – vallotta be Louise asszony. – Tán az első pár sorra, és még az is kész csuda ennél az iramnál. Várj csak... Megvan! Mindenféle szamárság miatt sopánkodott. Hogy mindjárt szomjan vész, annyit iszik... meg hogy mocskosul fázik ebben a nagy melegben.... – Kurta, száraz kuncogást hallatott. – A rosseb tudja, mi lehetett ez a vers, de ha száz évig könyvmolykodik, jobbat akkor sem találhatott volna. Az ember elskandál pár ilyen strófát, és kész, prendre fin, máris meg van buggyanva! Lehet fejest ugrani az Örvény közepébe.
A férfi figyelmesen hallgatta, néha bólogatott; közben, szinte mellékesen, lelökte a földre az első keze ügyébe eső emberbábut, közelebb húzta a megürült széket, fordított rajta egyet, és lovaglóülésben letelepedett rá.
– Elállt a lélegzetem, amilyen fényesen énekelni kezdett – fejtegette tovább Louise asszony. Nem tűnt föl neki, hogy kettejük kapcsolatába visszavonhatatlanul új elem vegyült: most már Peire is széken ült, akárcsak ő. – Úgy vágott át az éber világra, mint macskát a palánkon! Persze, miután megérkeztem, első dolgom volt szemügyre venni. Asszonyanyám, hát úgy rajzottak körülötte a böglyök, hogy én olyat még nem láttam!
– Böglyök? – A férfi egyik szemöldöke kérdőn a magasba ívelt.
– Ez csak afféle szólás, azokat az ostoba szórványhatásokat hívjuk így, amik az örvény középpontjában mindig ott nyüzsögnek a dalnokok körül. A dal fényére gyűlnek – magyarázta a vén bába. – Tudod, amikor a dalnokok énekelnek, hihetetlen mennyiségű energia áramlik beléjük, és ennek csak egy részét fordítják az ébredéssel kapcsolatos tennivalókra. A többi... hát, az itt-ott kiszivárog a lékeken, és mindenféle fura kísérőjelenségekben nyilvánul meg. Némelyiket a dalnok vonja az irányítása alá öntudatlanul, persze csak amennyire egy ilyen hibbanttól kitelik; mások maguktól idomulnak a fejében lángoló őrülethez; megint mások teljesen önálló életet élnek.
– Hm. Ez elég érdekesnek hangzik – jegyezte meg Peire.
– De még mennyire az! – helyeselt Louise asszony. – Egyik-másik ilyen szórványhatásba vígan bele lehet halni! Ha például az előbb Claude helyett Gris Bleu-t próbáltam volna bemutató célzattal kupán ütni, te most legföljebb a hibbant Réchintől tanulhatnál bölcsességeket, én meg békésen füstölögnék a lábánál, egy kupac forró hamu képében. Ez nyilván zsigeri önvédelem, így védi magát a körülötte kószáló ébredőktől; de a legtöbb szórványhatásból semmi haszna. Az ilyen böglyök teljesen esetlegesen jönnek létre a körülötte felszabaduló energiákból. – Louise asszony egyre jobban felélénkült. – Emlékszel még, hogy amikor megérkeztél, először patyolatruhás hajadonnak láttál engem? Ha óvatosan összehúzod a szemöldöködet, valahogy így, bármikor visszahozhatod azt a képet. Próbáld csak ki, egyáltalán nem nehéz!
– Már egészen beletanultam – mosolyodott el Peire. – Amikor veled beszélik, hunyorítok, ha meg időnként rásandítok arra a vörös sátánra, abbahagyom. Egyébként tulajdonképpen mit látok ilyenkor?
Az öregasszony egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, s úgy húzta ki a derekát, mint aki karót nyelt. Az arcán, a ráncai közt megrándult egy izom. Végül méltatlankodó horkantást hallatott, s kimért hangon, kissé hűvösen adta meg a választ növendékének.
– A való-én finom kisugárzását, amit a könyvmolyok aurának hívnak. A tanult személyek tetszésük szerinti alakzatokat formálhatnak belőle, a maguk gyönyörűségére. Azoknak a bugrisoknak, akik ehhez nem értenek, az általános jellemrajzát tükrözi, meglehetős hűséggel. Az, hogy mi itt ilyen egyszerű módon megtekinthetjük, kizárólag a dal egyik szórványhatásának köszönhető, rendes körülmények között ugyanis láthatatlan, és nagyon nehéz kifürkészni.
– Ahá, értem. – A tagbaszakadt férfi hátranézett a válla fölött Bayard-ra. – Szóval ez is az ő műve. Eddig azt hittem, együttjár az ébredéssel. Hát ezeknek a dalnokoknak kimeríthetetlen az eszköztáruk?
– Azt azért nem, de a teljes lajstromtól még messze járunk. Aki például érti a módját, az visszafejtheti a dalukat, s az így kapott olvasatból temérdek dolgot kielemezhet. – Louise asszony szomorúan felsóhajtott. – Ami azt illeti, annyira sokat és sokfélét, hogy csak a legritkább esetben tudja eldönteni, mi fontos számára és mi nem. Ezenkívül olykor előfordul, hogy az ember verítékes munkával valami olyasmit cibál elő a dalból, amit mintha kimondottan arra terveztek volna, hogy visszavonhatatlanul tönkretegye az ő életét. Ez néha még olyan tapasztalt személyekkel is megesik, akik már hatvanadik éve járják az éber világot. Legtanácsosabb tehát békén hagyni azt a nyavalyás dalt, sőt egyáltalán meg se tanulni a visszafejtését, illetve az első adandó alkalommal elfelejteni az egészet, hogy az a kénfüstös, vasráccsal mennydörgő ménkű szakasztaná rá mindenestül a firmamentumot!...
Peire lekapta a tekintetét Bayard szürke szellemfényben fürdő alakjáról, és csodálkozva pislogott a vén bábára.
– Ha valóban ilyen veszélyes a dolog, hagyjuk inkább, úgyse érdemes foglalkozni vele! – mondta csitítólag, s közben a dalnokra mutatott. – Mesélj inkább valamit erről a Gris Bleudről! Addig értem én, hogy ő a dalnokunk; de akkor most kenyeres pajtás, pénzen vett zsoldos, titkos ellenség, vagy mi a csoda? Nekem úgy rémlik, este az ivóban láttam először, de azok után, amit a való-énemről meg az emlékezetemről meséltél, nem mernék rá mérget venni. Ez az első közösen bonyolított ébredésetek?
Louise asszony mély, reszketeg lélegzetet vett, hogy megnyugodjon; a torka alatt fityegő, ráncos bőrlebenyen lila színben lüktettek az erek.
– Legyen óhajtásod szerint! – felelte aztán savanyúan, és színpadias mozdulattal Bayard felé intett. – Bátorkodom neked bemutatni Rosseb-Tudja-Kicsoda uraságot, akit az utóbbi időben elég gyakran emlegetek magamban, és hogy ne kelljen a feltétlenül szükségesnél többet káromkodnom, merőben önkényes alapon elneveztem Gris Bleu-nek, a színösszhatása után. Pár órával ezelőttig azt sem tudtam, hogy a világon van, szót váltani pedig mindmostanáig nem volt lehetőségem vele, pedig igen-igen nagy kedvem lenne hozzá.
– A mai estém teljesen szokványosan kezdődött, rútul leteremtettem egy csomó iszákos gazembert, leginkább Jean le Coq-ot meg a te Sans-Nez cimborádat. Mert az addig rendben, hogy verik az asszonyt, de csontját ne törjék, ha nem szolgált rá. Le Coqnak elég volt annyit beígérnem, hogy legközelebb bosszúból elapasztom a magját, de Sans-Nez, az egy vadállat, azt hiába fenyegettem válogatott hülyeségekkel. Megpróbáltam jól felhergelni, hogy megüssön, mert attól biztos még ő is megijedt volna. Na szóval, éppen állunk itt az asztalnál, és szidjuk egymást mindennek, ami eszünkbe jut, amikor kilép ám előre ez a Gris Bleu, és pendít egyet a lantján. Hát én rögtön tudtam, hogy mi lesz itt, csak először nem akartam hinni a fülemnek. Utána már muszáj volt, mert ez a háborodott a kocsma kellős közepén belekezdett a legfényesebb dalba, amit valaha hallottam. Mire megnyikkanhattam volna, már át is rántott az éber világba, még kapálózni se volt időm. Nem mintha az bármit használt volna, egy ilyen őrültnél.
– És miért nem egyszerre érkeztünk? – kérdezte Peire.
– Mert én képzett ébredő vagyok, te meg egy zöldfülű kezdő, akinek még a fenekén a tojáshéj. Mondtam már, hogy az ébredés első fázisában a „lélek” elszakad a „test”-től, és ez olyasmi, amiért igazából egyikük sem rajong különösebben. Elkeseredetten küzdenek tehát a dal befolyása ellen, igyekeznek megakadályozni a különválást. Többnyire sikerül is nekik, de a tapasztalt utazók értenek a lecsitításukhoz, őket legfeljebb késleltetni tudják egy kicsit. Te pár pillanattal tovább kínlódtál velük odaát, és ez a különbség itt az időeltolódás miatt három- vagy négyszázszorosára nyúlt.
– És miért pont mi hárman ébredtünk fel? Azazhogy a te esetedben érthető a dolog, de mit keresek itt én meg az a vörös őrült?
– A hibbantak mindig könnyebben hangolódnak rá a dalra, mint az épelméjűek; jobban átérzik a dalnok tudatállapotát. Ez a Réchin, ahogy emlékszem rá, nem volt éppen egy észlény, de azért közveszélyes hülye se. Csakhogy ma este a búbánat meg a tehetetlenség félig megőrjítette; a maradék feléről a cefre gondoskodott. Aztán meghallotta a dalt, és ettől végképp megbuggyant. Szerintem most már hiába fog felébredni, megmarad ugyanilyen eszelősnek. – Louise asszony aggódó pillantást vetett a könyöklőnél vigyorgó férfi felé: – Ami a te esetedet illeti, Peire, hát igazából én sem értem. A másik éned csökönyös, mint az öszvér, és erőszakos, mint a tulok. Az ilyenek általában a sziklánál is mélyebben alszanak. – Vállrándítás. – Rosseb tudja, biztos vannak rejtett értékeid... A tagbaszakadt férfi halványan elmosolyodott.
– Bizonyára. És mit gondolsz, érkeznek még mások? Akik esetleg annyival gyengébbek nálam, mint én nálad?
– Elméletileg nem kizárt. Gyakorlatilag... – Louise asszony megvakarta a fejét a főkötő alatt. – Fogalmam sincs, meddig fogja bírni Gris Bleu. Mert ez a nyavalyás dal olyan fényes, hogy a döglött macskát is idecibálná; viszont épp a fényessége miatt igen rövidnek ígérkezik. Úgyhogy elképzelhető, hogy néhány nyiladozó csipájú földinknek egyszerűen nem lesz ideje felébredni.
– Értem. És az elalvás? Annál is arányban áll az idő és a tapasztalat?
– Valamelyest. Az éber személyiségünk is ugyanúgy szeret egy darabban maradni, mint az alvó – bólintott a vén bába. – Csak a különbségek kisebbek, mivel a dal abbahagyása lényegesen gyorsabban megy, mint az elkezdése. Úgyhogy miután majd én búcsút veszek az éber világtól, ti még pár percig boldogíthatjátok egymást a vörös hülyével.
– Mi van, ha valaki itt ragad? Ha a dal elfelejti visszavinni?
– Gris Bleu-vel ilyesmitől nem kell tartanod – nyugtatta meg fanyar képpel Louise asszony. – Ha mégis bekövetkezne, legyél mielőbb öngyilkos!
– Micsoda? – hökkent meg egy pillanatra Peire.
– Akaszd fel magad, ugorj le minél magasabbról, vágd el a torkod egy konyhakéssel, egyéni ízlés szerint. Az alvó világban fogsz magadhoz térni, és kutya bajod se lesz. Mármint testileg, mert egyébként számíthatsz némi lidércnyomásra, álmatlanságra, félelemérzetre, kézremegésre, kergekórra, vitustáncra és nyavalyatörésre. A kettős éned ugyanis tökéletes valóságként éli meg a halálodat, és elég nehéz meggyőzni őt a tévedéséről. Szerencsére a tünetek közül csak á súlyosabbak maradandóak, a többi elmúlik alig négy-öt év alatt. – Louise asszony biztató vigyort küldött a férfi felé. – Nem mintha nem lennének más módjai a hazatérésnek! Például bármely jólelkű ébredő magával viheti a hajótöröttet egy másik dalba. Az egész keresztény Európában van mintegy hatvan dalnok, ezeknek negyede hibbant, fele már alig énekel – lehet számolgatni az esélyeket.
– És ha a hajótörött nem is akar visszamenni? – szűkült résnyire a férfi szeme.
– Huzamosabb idő után ez azért feltűnik az odaát lakóknak, csigatempó ide vagy oda. Ekkor két eset lehetséges. A gyakoribb, hogy nem fáradnak az alvó test etetésével, itatásával és gondozásával; ez azért kínos, mert mint említettem, a kettős én az alvó testben gyökerezik. Gondolom, sejted, mi lesz vele gyökér nélkül. A ritkábbik esetben hajótöröttünk egy darabig remekül mulat: sétálgat, nézelődik, pajkos csínytevésekkel bosszantja az alvókat. Aztán minden átmenet nélkül úgy megbuggyan, hogy ahhoz képest ami vörös házibohócunk szende nebáncsvirág. Állítólag az éber világ ingerszegénysége teszi, amit ami elménk hosszú távon csak a dalok háttérzenéjével képes elviselni. Én egyébként kétszer találkoztam ilyen hajótöröttel. Az egyik elég békés volt, saját magát eszegette, gondoltam, nem zavarok. A másikat jobban ismerem, ő a Chaumont-vár kísértete. Kicsit púposan meg sántán meg vaksin jött a világra, és a keze is érdekesen néz ki, én inkább rákollónak hívnám. Mikor nem múlt ki magától, tévedésből megkeresztelték, utána meg már nem lehetett agyonverni, mégiscsak ő volt az elsőszülött meg a grófi cím örököse. Úgyhogy a végén elrekkentették egy pincetraktusba; szó se róla, gyönyörűen berendezték neki, de huszonöt éve nem engedik ki onnan. Ő meg tíz éve felébredt, és azóta megállás nélkül ássa a várat, hogy omoljon már össze végre.
Peire lassan bólintott, aztán a széktámlán összefont karjaira ejtette az állát, és hosszan, tűnődő képpel hallgatott, mint aki a hallottakat emészti.
– Riadozik a lelkem, annyi sötét istentelenséget hordasz itt össze nekem, Louise; és mégis, valahogy természetesnek érzem az egészet. Hiába biztatom magam folyton, egyszerűen nem látom értelmét, hogy elborzadjak a pogány kinyilatkoztatásaidon. Igazad lehet, ez a mostani énem valóban egész másféle, mint a régi. – Higgadt, tiszta tekintetet vetett az öregasszonyra. – Viszont te sem úgy beszélsz, ahogy odaát. Sokkal ékesebben, sokkal tudósabban... Nem a fehérnép szokta így ölteni a szavát, hanem a püspökfélék meg a literátus emberek.
– Azok is ennyit káromkodnak? – A vén bába göcögő hangon kuncogni kezdett, mintha valami remek tréfát sütött volna el. – Ne felejtsd el, Peire, hogy két énem van nekem is, bár sokkal jobban összeolvadtak, mint tenálad! Az a Louise, akivel az éber világban beszélsz, egy kicsit okosabb, egy kicsit ódivatúbb és egy kicsit gonoszabb, mint a másik.
– És honnan tanulta azt a sok titkos bölcsességet, amit most unalmában megoszt egy frissiben ébredt zöldfülűvel?
– Fogalmam sincs, mi közöd hozzá, de ha annyira kíváncsi vagy rá, hát örököltem. Teletömte vele a fejem az asszonyanyám, aki viszont az ő asszonyanyjától tanulta, az meg az övétől, és így tovább egészen Diana királynőig, vagy ki a rossebnek hívták az első hülye ringyót, aki a fejébe vette, hogy pár seborvosló kulimász miatt érdemes örök szüzességet fogadni.
– Szóval egy titkos szervezetnek vagy a tagja? Egy ősi tanítványi láncolatnak, amely a Krisztus születése előtti időkbe nyúlik vissza, s valami tiltott és hatalmas tudomány őrizője?
– Inkább egy tiltott és hatalmas trágyadombé, ami túlságosan is messzire szaglik – fintorodott el a vén bába cseppet sem lelkesen. – Ti, alvók és avatatlanok, hajlamosak vagyok azt hinni, hogy a régi mágikus hagyományok ápolása valami hű de jó dolog. Hát rossebet! Több vele a baj meg a vesződség, mint a haszon.
– Ahogy elbeszélgetünk itt az éber világban, magam is kezdem egyre inkább így látni – ismerte el a férfi.
– A mi testvériségünk például valamikor régen vallásos célú szervezet volt, legalábbis azt hiszem. A Szűz Remeték Rendje, vagy más hasonló. Tudja a rosseb, miféle istenséget tiszteltünk akkoriban, bár valami azt súgja nekem, hogy nőnemű lehetett a drága... – Megint az a száraz kuncogás. – Azokból az időkből elsősorban néhány elképesztően ostoba babonát örököltünk, továbbá értelmetlen szertartásokat, haszontalan titkokat, meg egy jókora köteg szent szöveget, amit ötven éve még csak mi nem tudtunk elolvasni, de ma már a legnevesebb itáliai könyvmolyok se. Tudomásom szerint mostanra egyetlen tagja sincs a testvériségnek, akit érdekelne ez a szent szemétdomb meg a sok ősi zagyvaság. Az a baj, hogy későn jött meg az eszünk. Mire kidobtuk a sok koloncot, és megpróbáltuk legalább a majmolás szintjén követni viszonylag értelmesebb embertársaink példáját, addig már az égvilágon senki sem volt kíváncsi ránk. Mi persze buzgón rugdalóztunk, hogy észrevétessük magunkat. A gyarapodás és a vérfrissítés jegyében sikerült felvennünk a testvériségbe néhány kirívóan súlyos idegbeteget. Emlékszem például egy brabanti asszonyanyánkra, aki mindenhová két miskároló-késsel járt, és valóságos házigyűjteményt rendezett be papi személyek trófeáiból; egy másik, valahol a szavojai Alpokban, a változatosság kedvéért fiatal apácanövendékek megerőszakolásában lelte legnagyobb örömét. Aztán csodálkoztunk, amikor a nyakunkba szakadt a szent inkvizíció.
Peire figyelemmel hallgatta az előadást, és nem látszott rajta, hogy különösebben megrendült volna.
– Hivő lélek tehát aligha vagy – mondta végül, amikor különös tanítómestere szusszanva befejezte szónoklatát.
– Hát nazarénus, az biztosan nem! – háborodott föl Louise asszony. – Undorító, amit ezek művelnek... Az istenük húsát eszik, meg a vérét isszák... Kannibálok!
– Tán bizony a Sátánt imádod? – kérdezte homlokát ráncolva a férfi.
– Énnekem a Sátán ugyanolyan nazarénus csinálmány, mint az agyonbonyolított hármas istenük, meg a fia, akit állítólag felszögeztek egy darab fára, és ezzel valahogy megváltotta az emberiséget. Csak azt nem értem, hogy ha tényleg így volt, akkor mi a rossebnek háborognak a gyilkosai ellen? Hiszen nélkülük még ma is bűnben dagonyázna mindenki!
Peire elgondolkodva simogatta őszes üstökét.
– Egyik ordas pogányságot fűzöd a másikba, Louise; iszonyodnom kéne tőled, és látod, még csak keresztet sem vetek. Nem értem magamat – vonta meg hatalmas vállát. – Már régen meg akartam kérdezni: mondd csak, te valóban boszorkány vagy?
– Ha arra gondolsz, hogy tudok-e szemmel verni meg rontást szerezni meg piszkafán röpködni az Ördög Őfelsége trónusához, akkor a válaszom nem. Ha viszont arra, hogy az a zápagyú nazarénus a paplakban elég vénnek és szikkadtnak tartja-e hozzá a csontjaimat, hogy begyújtson velük a kályhájába, akkor a válaszom igen. Nem tudom, mi ütött belé, de valakinek még azt a csöppecske eszét is sikerült kibeszélnie a fejéből, amit nem ivott el eddig. Nem egészen két nyugodt hetem van hátra még az alvók között, aztán eljön értem két lándzsa egyházi poroszló, és jól eltüzelnek. – A vén bába bosszúsan a padlóra köpött. – A rosseb! Remélem, ezt sikerül elfelejtenem.
– Furcsa. Tulajdonképpen hízelkedned kéne nekem, vagy behálózni valami bűbájos mesterkedéssel. Elvégre én megmenthetnélek odaát: biztos helyre bújtathatnálak, vagy...
– Bújtatod ám te a jó napad cafrangos...! – csattant fel Louise asszony. – Örülhetek, ha annyi kevésre emlékezni fogsz ebből az egészből, hogy nem szövöd bele többet a nevemet a kölkeidtől elfülelt mocskos kis vicceidbe!
– Jól van na, csak felvetettem. Attól még nem kell gorombáskodni. – Peire kíváncsian nézett az öregasszonyra. – Milyen lesz?
– Mi milyen lesz? – kérdezett vissza az ingerülten.
– A halálod, természetesen. Mi más?
A vén bába egy pillanatig úgy meredt tanítványára, mint aki gombócot nyelt; aztán szép lassan kiengedte tüdejéből a levegőt, s ráncos arcán gúnyos, behízelgő nosoly terült szét.
– Mármint a halálom. Ez kedves. Ez igazán kedves. Nagyon jólesik, Peire, hogy ennyire érdeldődöl irántam. Komolyan. – Rekedt horkantás. – Hát ha annyira furdalja a bordád a kíváncsiság, megmondom: ronda. Azok a jámbor nazarénusok három álló héten keresztül fognak gyötörni mindenféle ötletes szerkezetekkel, hogy kiszedjék belőlem az eretnektársaim nevét. A harmadik hét végén már nagyon gyenge leszek, ők pedig megijednek, hogy a végén el találok patkolni, mielőtt annak rendje-módja szerint elégethetnének. Úgyhogy még a máglyát se rakják meg tisztességesen, és én elevenen fogok megsülni, pedig a füstmérgezés aránylag szebb halál.
– Mondasz nekik valamit? A haragosaid nevét, a boszorkánytársaidét, esetleg egy másik ébredőét.? – A szúrós vasvillatekintet láttán Peire mentegetőző kézmozdulatot tett.
– Még csak szagolod a kását, és már attól félsz, hogy megégeti a szád! Vérbeli szalonnás gazember vagy te, Peire, ha igyekszel, egyszer még lótolvaj is lehet belőled. – Louise asszony sértetten szipákolt. – Ha ez megnyugtat, meg se fogok nyikkanni egész idő alatt. Haragosom túl sok van hozzá, hogy mindet boszorkánynak higgyék; ami pedig a másik kérdésedet illeti, hát széles Burgundiában összesen ketten vagyunk a testvériségből, és a másikat soha nem adnám fel, mert ő a leányanyám. – Mikor látta, hogy a férfi meghökken, magyarázatképpen hozzáfűzte. – Ritka nagy hülyeség, de így írja elő valamelyik szeretve tisztelt hagyományunk. Akik minket avattak be, azokat asszonyanyának címezzük, akiket meg mi, azokat leányanyának. – Kajánul elvigyorodott. – Persze szűz ő is, csak körülötte olykor még kísértésbe esnek a férfiak. Az ura már kénytelen volt eltörni pár fogdoskodó kezet.
– Az ura? – szaladt föl Peire szemöldöke. – Hisz az előbb mondtad, hogy...
– Te tán nagydobbal hirdetnéd, hogy életerős férfi létedre berozsdált kardot himbálsz az öved alatt? – kacagott fel gonoszul Louise asszony. – Még egy porontyot is örökbe vettek, nehogy gyanút fogjanak a népek. – Sunyi pillantással mérte végig a tanítványát. – De hiába mesterkedsz, Peire, úgyse szeded ki belőlem, hogy kik ők.
Az erős ember nem jött zavarba; rezzenetlenül állta a pillantását.
– Nem is az érdekel engem, Louise – mondta nyugodtan. – Sokkal inkább az, te hogy fogod kihúzni a nyakad a hurokból.
A vén bába képéről varázsütésre lehervadt a vigyor.
– Honnan a rossebből veszed, hogy kihúzom?
– Az inkvizíciós szék előtt mindenki vall – mosolyodott el halványan Peire. – Még én is vallanék. Először azt, amit tudok, mind az utolsó cseppig; utána meg, amit a számba adnak. Beismerném én még azt is nekik, hogy egy hím csuka meg egy herélt kos nászából születtem.
– A rosseb azt a furmányos eszedet! – mérgelődött Louise asszony.
– Gondolkodni csak szabad... – vont vállat a férfi szerényen. – A sorsodat ugye a dalból olvastad ki?
A vén bába mogorva képpel meredt maga elé, az ölébe gyúlő szoknyakötegeket cibálta ingerülten.
– Én buggyant, vén tehén! Mindenféle előkészület nélkül, csak úgy vaktában beleszaglászok a jövőbe, hátha ráakadok egy útfélen felejtett erszényre, netán egy elbitangolt báránykára – és mi az első látvány, ami fogad? A tulajdon kivégzésem, az esperesi díszemelvényről nézve.
– Ha nekem ilyen látomásom támadna – jegyezte meg Peire –, biz én nyakamba szedném a lábam, és meg se állnék Flandriáig.
– Bokád is törnéd a faluvégen, vagy még otthon szakadna rád a szénapadlás! – förmedt rá csúfondáros hangon Louise asszony. – A dalból kiolvasott jövőnek többnyire megvan az a rossz szokása, hogy valahogy, valamiféleképpen mindig megvalósítja magát. Az alvók abban a tévhitben ringatóznak, hogy a jövőt ismerni szerfölött jó dolog. Ezzel szemben az a nagy büdös igazság, hogy éppen ellenkezőleg, szerfölött rossz, és mielőtt te megjelentél a színen azzal a hibbanttal – bökött a vörös torokkal vigyorgó Réchinre az ivó túlsó végében –, én már a világon mindennek elmondtam magamat, amiért megintcsak nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Úgy okoskodtam, hogy ha csak egy hónapot fürkészek előre, abból nem lehet baj; elvégre ilyesmit már többször csináltam, és néha még néminemű hasznom is volt belőle.
– De hisz az előbb azt mondtad, hogy a kiolvasott jövőt nem lehet módosítani! – vetette közbe az erős ember.
– Nagy dolgokban nem is, kisebbekben viszont igen. Előfordul, hogy amikor visszafejted a dal valamelyik sorát, nem egyetlen időszálat találsz benne, hanem több párhuzamosat. Ezek közül természetesen csak az egyik fog valóra válni, és ha okosan nyúlsz bele az események menetébe, akkor van némi esélyed, hogy befolyásold, melyik lesz az. – Louise asszony intő mozdulattal feltartotta göcsörtös lapátkezét. – Igen, tudom, mi a következő kérdésed. Tehát, hogy mi a különbség „nagy” és „kicsi” dolgok között, azt őszintén szólva a rosseb tudja. Két-három nyavalyás livre például az én szememben igazán pici dolognak tűnik, különösen akkor, ha roskadásig van még belőle a ládafiában, ahonnan azt a keveset igazán nem hiányolná senki. Nos, én elég sokat kísérletezgettem vele, hogy ezeket a kósza livre-eket a párhuzamos időszálak ráncigálásával innen-onnan áthalászgassam a saját erszényembe; hogy milyen sikerrel, az szerintem kitűnik abból, hogy hajlott koromra egy vizes és büdös nádviskóban lakom – legalábbis még tíz napig, amíg az esperes poroszlói rám nem gyújtják azt is. Ugyanakkor viszont a hagyományaink megemlékeznek egy nővérünkről, aki valamikor négyszáz vagy nyolcszáz éve – mindenesetre jó régen – szépen fölébredt, elkezdte olvasgatni a dalt, és majdnem gutaütést kapott, mert talált egy olyan párhuzamos időszálat, ahol neki kellett eldöntenie, hogy Nagy Károly győzi-e le az avarokat vagy fordítva. Ez szerintem pimaszul nagy hazugság, de tény, hogy mindeddig semmiféle épelméjű viszonyt nem sikerült kimutatni a közönséges és a párhuzamos időszálak kőzött. A dologban az a legnagyobb feneség, hogyha két ember egyszerre ébred fel, ugyanannak a dalnoknak a varázsa alatt, és egyszerre kezdik visszafejteni a dalnak ugyanazt a sorát, hát teljesen eltérő eredményeket fognak kapni. Az számít ritkaságnak, ha a két minta valahol mégis átfedi egymást.
– Várjunk csak! – vetette közbe Peire hirtelen. – Azt akarod mondani, hogy ez a jósolgatás nem is valami különleges dolog? Hogy minden ébredő látja a dalban a jövőt?
Louise asszony bosszúsan nézett rá.
– A sajátját igen – mondta szárazon. – A dal visszafejtését nem kell tanulni, jön az magától. Az éber test ösztönösen tudja, hogy kell csinálni. Olyasmi ez, mint a csecsemőknél a sírás vagy a szuszogás. – Aszott jobb karja széles ívű gesztussal a szoborként álló Bayard felé lendült. – Ki akarod próbálni? Tessék.
Peire pillantása követte a mozdulatot.
– Ímkább nem – mondta nyugodtan.
– Más példáján tanul a szamár, mi? – kérdezte a vén bába keserűen. – Szóval, a dal minden olvasata szigorúan személyes, csak arra a valakire vonatkozik, aki visszafejtette. A párhuzamos szálak azokat az eseményeket jelzik, amiket az illető esetleg befolyásolni tud; a közönséges szálakon viszont, ha beleszakad, akkor sem bír változtatni.
– Ezért beszélsz hát olyan könnyedén a halállátomásodról? Azt reméled, hogy egy párhuzamos szálon elkerülheted?
Louise asszony homloka elborult.
– Ha egy egérfarkincányi párhuzamot is találtam volna a jövő hónapra szóló olvasatomban, most nem veled idétlenkednék itt kínomban, hanem a dalt fejteném vissza, és vadul ráncigálnám az összes időszálat, ami a kezem ügyébe kerül. Sajnos azonban ez a minta olyan egyenes, mint a bot. Utoljára huszonöt éve láttam ilyet.
– Akkor hát? – hajtotta félre a fejét érdeklődve Peire. – Tán leharapod a nyelved, mielőtt rád törnének?
– Nem – mondta mogorván a vén bába. – Kivárom az utolsó pillanatot, és felébredek. El se alszom többet. A testemmel odaát csinálhatnak, amit akarnak; az aztán mukkot sem fog vallani nekik!
Csend lett. Peire mozdulatlanul ült a székén, a néma taglejtésekbe fagyott szobormások között, állát a támlán összefont karjain nyugtatva. Nem szólt egy szót sem, csak nézte kitartón Louise asszonyt, fürkész szemének pillája se rebbent, ajkát megértő mosoly játszotta körül, szája sarkában leheletnyi gúnnyal.
– Amikor három hét múlva elégetik az alvó testem, természetesen meghalok. Az emberek igazi hazája az alvó világ, legtöbbjük ott éli le az egész életét, bár ez alapjában véve eléggé siralmas. Az éber világban csak látogatók lehetünk; kegyes hozzánk, de képtelen fenntartani minket, ha életerőnknek legalább egy szikrája nem gyökerezik a túloldalon. Ha beszámolod az időeltolódást, a három hétből lesz valami húsz év; most hetvennyolc vagyok. A kettő együtt azért már szép kor, nem gondolod?
Válasz továbbra sem jött. Louise asszony grimaszokat vágott, idegesen fészkelődött a székén a rezzenetlen tekintet pillanatra sem lankadó, derűs-különös tüzében. Mintha szelíd, de hajthatatlan ostrom alá vették volna személyét.
– Hiába mereszted rám így a szemed, minden egyezik a kiolvasott jövővel. A nazarénusok azt hiszik majd rólam, éhen akarom veszejteni magam, és erővel fognak etetni-itatni. Egy ilyen szívós, vén test sokáig bírja ám!
A hallgatás percről percre nyomasztóbbá vált. Akárcsak Réchin, Peire is lassan beleolvadt a halott viaszmások tengerébe; eleven mivoltáról csak az elszánt könnyedséggel csillogó szempár tanúskodott. Louise az ivó belsejét tanulmányozta, nagy buzgalommal merült el az asztallapok mintázatának, a mestergerendát éktelentő koromfoltoknak a vizsgálatába; mindegy, mi, csak minél messzebb legyen Peire arcától. Göcsörtös, gyászoló körmű ujjai a rokolyáit gyűrögették.
– Meddig kornyikál már ez a Gris Bleu? – motyogta maga elé bosszúsan.
– Louise – szólalt meg Peire nyugodtan. A vén bába összerezzent a székén; kezéből kicsúsztak a szoknyaráncok. – Vagy eddig hazudtál nekem végig, amit nem hiszek; vagy most titkolsz el valamit előlem.
– Ó, hogy a rosseb...
– Felébredni nem lehet akkor és úgy, amikor az ember akarja; dalnok is kell hozzá. Hogy utána az éber világban maradunk-e, az nem tőlünk függ, hanem tőle – folytatta a férfi megfontoltan. – A hajótöröttekről pedig érdekes dolgokat meséltél. Nagyon érdekeseket. Szerintem te inkább vállalnád a kínzókamrát, mint húsz évet hajótöröttként.
– Rendben, na, rendben, hogy a rosseb szánkázzon beléd! – fakadt ki Louise asszony ingerülten. – Valószínűleg nem túl bölcs dolog a részemről, hogy elárulom egy első-ébredőnek testvériségünk egyik féltve őrzött titkát. Mellesleg a mi testvériségünknek rengeteg féltve őrzött titka van; ezeket általában a rómaiak, a görögök és a rosseb tudja még, kik óta dédelgetjük a kebelünkön, s közös jellemzőjük, hogy egyik se jó semmire. Az a titok, amiről most beszélek, abban különbözik a többitől, hogy tényleg roppant hasznos valami; sőt, nagyjából az egyetlen, ami miatt még tán érdemes felvállalni a szüzességi fogadalmat meg a szent inkvizíciót. Mégsem tartom túlzottan kockázatosnak a beavatásodat, mert amennyit most elmondok neked, azzal nem sokra mész, és mihelyt elalszol, még ezt a keveset is elfelejted. Megértetted, a pokolba is?
Az erős ember arcán elégedettséggé mélyült a halvány derű.
– Hallgatlak, Louise.
– Van egy saját dalunk – vont vállat durcásan a vén bába. – Egy saját, külön dalunk, ami kizárólag nekünk szól. Elég halványan, de folyamatosan. Tessék. Megkaptad. Ennyi az egész.
– Ennyi az egész? – ismételte gúnyosan Peire. – Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a ti rendetek tagjai akkor és ott ébrednek föl, amikor akarnak. Dalnokra nincs is szükségetek.
– Hát azért ez túlzás! – tiltakozott Louise asszony. – Mondom, hogy halvány dal, csak a legtapasztaltabbak ébrednek fel rá. És nagy a kockázata, hogy eltévedünk útközben, vagy csak sokadszori próbálkozásra tudunk visszatérni az alvók közé...
– Ez utóbbi téged, értelemszerűen, nem fog zavarni – bólintott a férfi. – Viszont amíg szól a dal, nem kell attól félned, hogy megőrülsz az éber világban. A testednek meg közben gondját viselik az inkvizítorok.
– Úgy valahogy.
– Hogy a pokolba halljátok? Azt hittem, a dalnoknak jelen kell lennie, amikor az ébredő útnak indul.
– Általában igen. – Louise asszonynak szemlátomást nem fűlött kedve a további társalgáshoz; rosszkedvűen piszkálgatta a szőrös szemölcsöt a nyakán. – De ha tudja az ember, hogy hol keresse a dalt, akkor más a helyzet. Nem az alvó világban, hanem... hát, önmagában, vagy tán inkább a két világ között. Mert hogy ez ami dalnokunk egész pontosan hol a rossebben énekel odaát, arról őszintén szólva fogalmam sincs, és szerintem a többieknek se a testvériségből. Viszont a dal ismerős és folyamatosan szól, ezért lényegében bármikor rá bírunk hangolódni; és...
– Ki énekli, Louise? – kérdezte Peire halkan.
A vén bába rákvörös lett, és lehajtotta a fejét. Nem válaszolt.
– Diana királynő... pogány görög istenségek... érthetetlen nyelven írt szent szövegek... – tűnődött fennhangon az erős ember. – Van egy olyan érzésem, hogy a ti testvériségetek régi lehet, nagyon régi. Évezrednél mindenképpen.
A szemölcsöt kapirgáló kéz a rokolyák vásznára hanyatlott.
– Bármilyen halvány a dala, az a szerencsétlen már biztos rég megtébolyodott. Ezer esztendő az örvény középpontjában... Belegondolni is iszonyat! – Peire összerázkódott. – Mit műveltetek vele, miféle szörnyű bűbájossággal vertétek béklyóba? Hatalmas lelkű ember lehetett, ha idáig bírta, óriás az óriások között, a régi idők babérkoszorújára méltó. Mit vétett nektek? – ingatta lassan ősz üstökét. – Ronccsá törtétek őt, salakot őröltetek a szíve titkaiból. Ostoba, kielégületlen nőstények, akik saját rejtekajtót akarnak a szellemvilágba!
Fölnézett Louise asszonyra; kővé dermedt szobormást látott maga előtt, a ráncos vonásokból kisápadt az élet, a göcsörtös ujjak halottra fagytak a tyúkokat tartó zsineg körül.
– Nem hiszem, hogy a dalnoknép összetartana; az ihlet útja személyes út – mondta Peire a megürült testnek. – De azért, ha ez a titok a fülükbe jutna, kiirtanának titeket a világból, vén korcs!
Fölállt a székről, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Zömök férfi, vaskos vállakkal, durva arccal, rövidre nyírt hajára rátelepedett az esztendők zúzmarája. Egyszerű parasztember, nincs benne semmi különös.
A könyöklőnél ácsorgó őrültre nézett, és elmosolyodott.
– Ketten maradtunk, még egy rövid időre – mondta. – Megismersz, félnótás cimbora?
Réchin lomhán, minta viaszba csöppent légy, a hang felé fordult. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, bütykös keze, valami csak számára hallható ütemre, hol ökölbe rándult, hol elernyedt megint.
Aztán szeme-szája rándulva tágra nyílt, s a torkából felbugyborékoló üvöltés vörösre festette a csapszék félhomályát.
Guy de Laubardemont rettegett. Már születése óta.
A diófa asztal lapját intarziák díszítették, füzérbe rendeződő háromszögek, a párosak sötétek, a páratlanak világosabbak: felváltva fordultak hol kifelé, hol befelé, szaggatott keretbe foglalva a tizenkét zodiákusjegyet. A Szüzet és a Nyilast félig eltakarta a háromágú gyertyatartó öntöttbronz talapzata; a kanócok hegyén hunyorgó lángok bizonytalan, imbolygó fénybe vonták a többit. A Halak és a Vízöntő körül a füzérkeret színösszhangja megbomlott, több világos háromszöget sötétre árnyaltak a Guy arcáról lehulló, kövér verítékcsöppek.
Reszketve ült az asztalnál, összefont karjai fölé görnyedve, mint akit váltóláz gyötör. Petyhüdt, tésztás képe betegesen sápadt volt, tojásdad koponyájához ritkás hajtincsek tapadtak, a szája sarkába biggyesztett két bajuszszál kimondottan harcsaszerűvé formálta megjelenését. Még élethűbbé tette ezt a benyomást golyvásan dülledő szeme s kicsiny orra, mely valósággal eltűnt arcának két irdatlan zsírpárnája között. Testes ember volt, a kitömött ujjú mente és a buggyos plundranadrág mégis lötyögni látszott rajta, annyira rázta a reszketés. Karimátlan kalpagja, a forgójába tűzött strucctollal, elárvultan hevert az asztal lába mellett. Izzadságtól fénylő feje búbja lúdbőrözött már, mégsem mert lehajolni érte, hogy fölvegye. Álmában talán le tudná győzni a Fekete Embert. Álmában minden sikerülni szokott neki.
Csak ne rettegne annyira az álmoktól!
Kinyújtotta ápolt, kövérkés kezét a gyertyatartó felé, s belenyomta három ujját a szétfolyó gyöngymintázatokba rendeződő viaszba a talapzaton. Képlékeny volt még és forró; megégette a bőrét. Guy lihegő sóhajjal fogadta a fájdalmat, lehunyta véreres szemét, s hagyta, hadd nyilalljon végig egész testén az érzés. Újjai hegye pirulni kezdett; még mélyebbre túrt velük. A fájdalom érthető, magyarázható jelenség volt, tényszerű dolog, aminek a bekövetkezésétől már nem kellett tartani, hiszen itt volt, fel-alá cikázott az idegein. Bizonyosság a rettegett bizonytalansággal szemben.
A fájdalom olykor segített neki elviselni a szakadatlan félelmet; ezért tartott a hálótermében korbácsokat és szöges bilincseket. Egyszer, egy mámoros emlékezetű órában, kutyákkal maratta össze magát, és akkor néhány percre csaknem teljesen sikerült megfeledkeznie az egész életét betöltő rettegésről. Ám az egyik kutyában veszettség bújkált, s Guy hamarosan ágynak dőlt szárazlázzal, üvöltve forgatta a szemét, nyál habzott a szája körül. Csupán a jószerencsén múlt, hogy felépült a szörnyű nyavalyából.
Soha többé nem kockáztatta meg a kutyákat. Nem mert meghalni.
A rettegést az apjától kapta örökül, az meg az ő apjától, aki az övétől, s így tovább a Laubardemont-k homályba vesző nemzedékein keresztül, vissza egészen addig az ezerszer elátkozott emlékű ősig, akit a ködös múltban, valamikor Gundobad és Hilperich korában, a népvándorlás hullámai erre a tájra vetettek. Az ős gondolatai kapzsiságtól sárgállottak, amikor egyezségre lépett a tépett szakállú, dúlt tekintetű decurióval, aki a dombon álló kúriában, a mai lovagvár elődjében tartott udvart. A kúria egyetlen kardcsapás nélkül cserélt gazdát, a környékbeli népes és bőven adózó falvakkal együtt; a parasztok önként hajtották igába a nyakukat, pedig szívós és makacs népségnek ismerték őket, akik fegyverrel kergettek már el nem egy hódítót. A decuriót az ős a biztonság kedvéért meg akarta gyilkoltatni, ám az megelőzte; boldog mosollyal az arcán vízbe ölte magát.
Így vette kezdetét a Laubardemont-k örök strázsálkodása.
A res silendát előbb az udvarház alagsorában őrizték, aztán II. Manassé, a nyolcadik Laubardemont – egy esetleges földrengéstől rettegve – kazamatát vágatott neki az anyakőzetbe. Gondozása a mindenkori családfő kötelessége volt, s ez két-három-naponta több órás munkát jelentett a téboly küszöbén. Az uraság – természetesen – sohasem hagyhatta el a birtokát; a fiúgyermekeket konfirmálásuk napján avatták be a titokba, vérfagyasztó esküvétellel pecsételve meg a hallgatásukat. Ezt követően atyjuk személyesen kísérte le őket a pincébe, ahol egy roppant, lelakatolt vasajtó mögött szembesültek a nemzetségüket sújtó átokkal. Ahogy növekedtek, egyre gyakrabban kellett elkísérniük rendszeres földalatti útjaira a családfőt, hogy felkészülhessenek az örökség átadásának napjára, s elméjük ne roppanjon össze azonnal a rázuhanó teher alatt.
A res silendából szivárgó iszonyat az egész várat megfertőzte: a szolgák gyakran panaszkodtak lidércálmokra, kísértetjárásra, hátborzongató víziókra. Előbb-utóbb ingerlékennyé és fáradékonnyá váltak, hamar megöregedtek, hozzászürkültek a mohos kőfalakhoz. Az igazságot csak néhány bizalmi ember sejtette, akiknek az ősei nemzedékek óta álltak a család szolgálatában. Ezek, ha lehet, még a született Laubardemont-sarjaknál is megszállottabbak voltak. Aki egyszer elszegődött a várba, azt örökre idekötötte a sorsa, nem menekülhetett. Persze megesett néha, hogy egy frissiben fogadott lovászfiú vagy szolgálólány olyasmit tapasztalt, amitől hideglelős borzalom vett erőt rajta. Egyesek ilyenkor a kápolnában kerestek lelki vigaszt, a bölcs mosolyú, meleg beszédű, galambősz káplánnál, aki csendes őrült volt, s az olvasójával fojtotta meg őket. Mások szökni próbáltak, remek alkalmat nyújtva a púpos Matelot falkamesternek vadászszenvedélye kiélésére.
A kapzsi Laubardemont-ős sohasem tudta meg, hogy eredetileg kinek és mikor, miféle hatalom adta parancsba a res silenda őrzését. A szakállas decurio talán megmondhatta volna neki; talán nem. Egy kései leszármazottja, II. Robert tanult ember volt, s elég sok időt szentelhetett kutatásainak, mert apja, szívós és robusztus férfi lévén, késő aggkoráig viaskodott a tébollyal meg az álmait kísértő szellemekkel. Pogány sírfeliratok és császári levéltárakból kimentett számadáskönyvek révén egészen a római polgárháborúkig vissza tudta nyomozni a decurio családfáját. Legrégibb ismert őse, bizonyos Imprecatius, még Julius Caesar hódító seregével érkezett Galliába. Egy krónikás elítélőleg említi nevét, mert közelebbről nem részletezett megállapodásra lépett néhány gall druidával, azon a dombtetőn építve udvarházat magának, ahol korábban az ő szentélyük állott. II. Robert ezt követően pénzt és fáradságot nem kímélve igyekezett nyomára bukkanni a druidáknak, vagy legalább valaki olyannak, aki biztosat tud mondani róluk; apja ezalatt fogcsikorgatva, egyre apadó erőkkel vívta harcát a kazamatákban fészkelő iszonyattal. A druidák azonban halottak voltak, és az elgyötört aggastyán végül megadta magát a sorsnak. II. Robertnek fel kellett adnia kutatásait, hogy elevenen eltemetkezzék az ősi várban, ahol alig két év leforgása alatt testi-lelki nyomorékká roncsolódott, és végül álmában halt meg, olyan hangosan sikoltozva, hogy szétszakadtak a hangszálai.
A res silenda nem irgalmazott. Hiába száműzték a föld alá, a nyirkos és hideg sötétségbe, a belőle áradó gonosz miazma még így is a kövek gyökeréig átjárta a várat, megfertőzött minden lehunyt szemet, a halántékok mögé csepegtette a téboly mézédes mérgét. A strázsák nem menekülhettek előle: ha egyszer befészkelte magát a koponyájukba, a világ túlsó végére is követte őket. II. Manassé egészen Ultima Thuléig futott, s egy bálnavadászhajón érte utol a vég, jéghegyek és rőtszakállú tengerészek között; üvöltve szenvedett ki, füléből és szeméből sugárban fröcskölt a vér. Nehéz idők voltak ezek a család történetében, mert II. Manassé csak egy serdületlen fiúgyermeket hagyott maga után szökésekor, akit a rangidős szolgáknak kellett lekísérniük a kazamatákba. Mondják, a csatlósfamíliák elöljárói ekkor gyűlést tartottak, s bizonyos fogadalmakat tettek, ám erről biztosat csak Matelot mester, Bigeaux anyó meg a káplán tudott. Guy megkérdezhette volna őket, ha nem retteg előre a válaszuktól.
A Laubardemont-k, legalábbis kezdetben, míg a századokon keresztül öröklődő átok meg nem nyomorította őket, nem voltak buta és gyenge emberek. Sokan és sokféle úton keresték közülük a szabadulást. I. Rénault megpróbálta elpusztítani a res silendát. Meggyónt, megáldozott, felvette az utolsó kenetet, s egy meteoracél karddal az oldalán, zsoltárokat énekelve szállt alá a kazamaták sötét mélyére. Nem maradt más belőle, csak feketére sült árnyéka a kőfalon, sikoltozó szelleme négy nemzedéken át kísértette leszármazottait rémálmaikban. III. Robertbe nem szorult ennyi lovagi szellem: ő csatlósokat küldözgetett le a pincébe, markos legényeket kőtörő kalapáccsal, zsoldosokat buzogánnyal és égő szövétnekkel, még egy hivatásos hóhért meg egy drága pénzen fogadott mór bérgyilkost is. Egyik sem jött vissza, s a végén már az egész vár úgy bűzlött, mint valami mészárszék; a nagy sokára takarítani menesztett szolgákat valóságos hekatomba fogadta. A szokásos gondozás híján a res silenda a hullákból táplálkozott. Mikor ezt meghallotta, III. Robert megőrült, és az a rögeszméje támadt, hogy a sötétben lappangó iszonyat emberáldozatokat követel tőle. Parancsba adta csatlósainak, hogy raboljanak fiatal szűzlányokat; legidősebb fia, I. Guy tőrt döfött a hátába, hogy elejét vegye a szörnyűségnek. A maga részéről sem a gondozást nem folytatta, sem embereket nem küldött a kazamatákba. A rákövetkező héten vitustánc-járvány tört ki a környéken, s a vár lakói közt tucatszám támadtak ámokfutók; I. Guy kénytelennek bizonyult visszakozni. I. Manassé szentek ereklyéivel vette körül magát, zálogba csapta a birtokait, kölcsönöket vett fel lombard bankházaktól, csaknem minden vagyonát elherdálta kiszikkadt csontokra és fogakra. Amikor le kellett mennie a pincébe, magára aggatta összes szerzeményét, nyakában ezüstfiola lógott Szűz Máriának egy csepp tejével, reszkető kezében az Igaz Kereszt egyik darabját markolta. A végén már az ágyát is telerakta velük, s egy tavaszi reggelen a szolgák elkékült arccal, holtan találták: le akarta nyelni az Igaz Kereszt szilánkját, s az a torkán akadt. Utódja, III. Rénault okult a példáján: ő egy diabolistát hozatott drága pénzen Itáliából, Battistaldo nevezetűt. Az olasz egy kehelyre való spermát kért és kapott a várúrtól, majd kosfejekkel és szárított trágyával fekete misét celebrált a kápolnában társnője, egy öregedő római szajha pucér teste fölött. Ezután lement a kazamatákba, ahol megháborodott a res silenda látványától, megölte III. Rénault-t, ötéves kisfiát meg a római szajhát, majd mindkét szemét kivájta az ujjával, és levetette magát a várfalról. A szolgák rangidőse azonnal postagalambot menesztett Párizsba; negyednapra rá megroskadt vállú, megtört tekintetű öregember lovagolt be az udvarra népes családja kíséretében. Robert de Laubardemont volt az, I. Manassé öccse, aki már mentnek hitte magát a családi átoktól; Franciaország maréchaljának címéről mondott le, hogy visszatérjen ősei fészkébe, és rövidesen öngyilkos legyen, fiaira hárítva tovább a terhet. Az ő dédunokája volt IV. Manassé, Guy apja, aki összeroppant a szörnyű nyomás alatt, és megszökött a birtokról. Matelot mester utánament és visszahozta. A szolgák sohasem bocsátották meg uruknak az árulást; aznap, amikor Guy betöltötte tizenhatodik életévét, IV. Manassét felkereste hálótermében a mosolygós, ősz hajú káplán.
Guy kicsi gyermekkorában a várfalakból szivárgó ködpászmáktól rettegett, apja hörgésbe fúló dührohamaitól, haldokló anyja mártír-csendességétől, Bigeaux anyó fűkeverékeinek édeskés illatától, Matelot mester púpjától és a káplán szelíd mosolyától, a sekély bemélyedéstől a baloldali kapubástyán, amit állítólag a véres fővel, vonítva a halálába ugró Battistaldo lába hagyott. Konfirmálása napján félelme tárgyiasult és kijegecesedett. A birtok határát sohasem léphette át, erre nemcsak a csatlósok vigyáztak árgus szemmel, hanem másfél évvel fiatalabb öccse, Robert is. Korán elhízott, és sohasem volt bátor ember, egy időben mégis egymás után rendezte a vakmerőbbnél vakmerőbb vadászatokat, hátha valamelyikben halálát leli. Robert egy ízben az élete kockáztatásával mentette meg a sebzetten rátörő vadkantól; más alkalommal, amikor záporeső lepte meg őket a határban, s a vacogva hazatérő Guynak lobot kapott a tüdeje, öccse az egész ráeső birtokrészt elzálogosította, hogy Montpellier-ből hozasson neki orvosokat. Jóval később, amikor Guy seblázban haldoklott a veszett kopó marása miatt, Robert – akire nem vonatkoztak a családfő kötelezettségei – Calais alatt hadakozott. Valószínűleg ükapjuk, az öreg maréchal sorsa lebeghetett a szeme előtt, amikor ordítva kitört a csatasorból, s roppant pallosával jobbra-balra kaszálva egymaga rontott az ostromló angolok sűrűjébe. Halálhírét postagalamb vitte meg a Laubardemont-házba, s a magatehetetlenül delirizáló Guy úgy megrémült tőle, hogy rövidesen felgyógyult.
Asszonyt csak nagy nehézségek árán tudott a várba hozni. Ez mindig is gondot jelentett a Laubardemontknak; néha úgy hidalták át, hogy saját közeli nőrokonaikat vették feleségül, de Guynak nem voltak lánytestvérei, és Robert hajadon lánya, akit az apja számos titokba beavatott, Írföldre menekült Matelot mester elől. Guy végül egy környékbeli kurtanemes gyermekét vezette oltár elé, akinek szemében a rangbéli gyarapodás lehetősége feledtette a Laubardemont-ház rossz hírét. Az asszony hamar megőrült, az ágyhoz kellett kötözni, hogy meg ne szökjön, és végül nem maradt más hátra, hívatták hozzá a káplánt. A következő feleségnél – ugyanannak az apának az ifjabbik leányánál – Matelot mester már semmit nem bízott a véletlenre. Ezúttal Bigeaux anyó segítségét kérte, aki nagy tudósa volt a fűben-levélben lakó ártó és segítő szellemeknek; már az öreganyja is a Laubardemont-k szolgálatában állt, jelentős szerep jutott nekik a res silenda gondozásában. Az új asszonyt a várban töltött első napjától kezdve mákteával itatták, s e kúra hatására valóban elég békésen és engedelmesen viselkedett, csak néha törtek rá hisztérikus sírógörcsök.
Guy tudta, hogy kötelessége utódot nemzeni, s igyekezett is megfelelni az elvárásoknak, bár eléggé nehezére esett. A szüntelen rettegés minduntalan visszavetette buzgalmában. Valamivel könnyebben ment, ha közben fájdalmat okozott magának, és még inkább, ha az asszonynak is. Guy már régen rájött arra, hogy ha bántalmaz egy élőlényt, erejének tudata csökkenti benne a kiszolgáltatottság érzését, s ez mérsékli kissé a folytonos félelmet. A gond csak az volt, hogy szinte mindentől és mindenkitől félt, nem is merte hát bántani őket. A rosszullét környékezte a rémülettől, míg rá bírta venni magát, hogy eltaposson egy gilisztát vagy agyoncsapjon egy pókot; hiába tudta, hogy utána a megkönnyebbülés mámoros percei következnek, az esetek többségében visszariadt a cselekvéstől. Feleségénél rettegése legfőbb tárgya a mákfőzettől fátyolos, semmibe révedő tekintet volt, amely mégis mintha vádlón szegeződött volna rá, valahányszor megütötte. Először azt követelte hát Matelot-tól, hogy szúrja ki a nő szemét; végül megelégedett egy fekete selyemkendő alkalmazásával.
Az asszony kétszer megfogant és mindkétszer elvetélt, Bigeaux anyó szerint az erős máktea sűrű fogyasztása miatt. Az adagokat viszont nem lehetett csökkenteni, mert ez a sírógörcsök megszaporodásához vezetett, amiktől Guyt olyan torokszorító rémület fogta el, hogy reszketve menekült a vár legtávolibb zugába – egyszer a kecskeólban vacogva találtak rá –, és utána napokig nem mert a felesége elé kerülni. Megkezdődött tehát a kísérletezgetés; Bigeaux anyó egyre újabb teákkal és balzsamokkal állt elő, amit részben az asszonnyal, részben az urával itatott meg, Matelot mester pedig a korbácsok, kötelek és pálcák tárházát gyarapította néhány saját találmányú darabbal a hitvesi lakrészben. Időközben azonban Guy betöltötte negyvenkettedik esztendejét, és tökéletesen tehetetlenné vált; semmiféle fondorkodás és afrodiziákum nem segített rajta többé. A ki tudja, hányadik tüzetes vizsgálat után Bigeaux anyó lemondóan tárta szét vén karját.
– Szervi bajok, uram. Megöregedtél – mondta Guynak, aki kis híján összevizelte magát ijedtében. Iszonyúan félt az öregségtől.
Fölvetődött az ötlet, nem kellene-e ettől az asszonytól is megszabadulni, és harmadikat hozni a házhoz, Bigeaux anyó azonban ellenezte. Az uraság már megszokta ezt a feleséget, érvelt, ha hirtelen egy másikat találna az ágyában, megrendülne a változástól, és hosszú időbe telne, míg meg tudna barátkozni vele. Addig pedig a helyzet csak tovább romlana.
Sürgős megoldást kellett találni, mert Guy volt a család utolsó férfisarja. Robert-nek ugyan született egy lánya, férjhez is ment azóta Írországban valami előkelő rablóvezérhez, sőt Matelot mester értesülései szerint még gyerekei is születtek, köztük néhány fiú. Ezt a lehetőséget azonban a legvégső esetre tartogatták, több okból kifolyólag. Egyrészt a száli törvények értelmében, amit a Valois-házi roi trouvé trónutódlása óta nagyon komolyan vettek Franciaországban, a birtok nőágon történő átörökítése súlyos problémákat vetne fel, különösen mivel a kedvezményezett külországban él. A szaglászó fiskálisok nyilván megpróbálnák rátenni a kezüket a korona nevében a Laubardemont-birtokra, veszélybe kerülne a titok, s ez katasztrófához vezethet. Másrészt az unokahúg hálátlan és önző viselkedése arra vallott, hogy nem tartja magára nézve kötelezőnek a családi teherből való részvállalását, és föltehetőleg erőszakkal kellene Burgundiába hozatni. Ez pedig meglehetősen kockázatosnak ígérkezett.
A problémára a megoldást végül a vakvéletlen hozta meg. Guy de Laubardemont természetesen egyáltalán nem élt társasági életet, Matelot mester azonban a maga szintjén igen. Elég tisztes tekintélynek örvendett a környék rablói, vadorzói és csempészei között, s komaságban volt néhány hasonszőrű fővadásszal és erdővigyázóval, akiknek segítségét gazdáik olykor sötétebb üzelmekhez is igénybe vették. Így esett, hogy fülébe jutott a vén Thibault le Bressan ellen tervezett merénylet híre. Ez a kapzsi öreg gazember Berzé, Saint-Roux és Chateaux-Bossart örökös ura volt, és már évek óta az ágyat nyomta, felülni sem bírt előrehaladott köszvénye miatt. Általános vélekedés szerint a végét járta. Alig egy hónapja azonban, Szent Mihály arkangyal ünnepén, mindenki meglepetésére kilovagolt szarvasra vadászni egy másik hírhedt rablóbáróval, René de Roches-Corbonnal. Akik látták, égre-földre esküdöztek rá, hogy a vén patkány vigyorgott és nevetgélt, ivott, mint a kefekötő, három szarvast nyilazott le futtában, és úgy ülte meg a lovát, mintha húsz évvel fiatalabb lenne. Egyesek váltig állították, hogy még a haja is visszasötétedett. A hír osztatlan felháborodást keltett Thibault úr örökösei között, akik minden reményüket szertefoszlani látták, és most titkon fegyvereseket toboroztak, hogy makacs vén kuzinjukat átnoszogassák a túlvilágra.
Matelot mester legelsősorban is feladta a merénylőket az öreg rablólovagnak, s miután ily módon előkészítette a maga számára a talajt, puhatolózni kezdett a csodálatos megifjodás ügyében. Nem került sok fáradságába kihámozni a suttogva terjengő szóbeszédből a valószínű igazságot; és mivel a Laubardemont-várban élt, nem esett nehezére elhinni a történet természetfölötti elemeit sem. Ezután lázas sietséggel nekilátott kinyomozni, hogy megölte-e már Thibault úr a vándor alkimistát, akinek birtokában van a fiatalító varázsszer receptúrája. Mert abban egy percig sem kételkedett, hogy az öregnek ez az eltökélt szándéka. A kérdés csak az, van-e annyi józan esze, hogy előbb megpróbálja kiszedni a fickóból a titkot; ez esetben ugyanis Matelot mesternek jó esélye volna rá, hogy még viszonylag élve kaparintsa meg az illetőt.
Legnagyobb meglepetésére nemcsak azt derítette ki, hogy Thibault le Bresson egy ujjal sem nyúlt az alkimistához, hanem azt is, hogy úgy fél tőle, akár a tűztől. Ez egy ilyen minden hájjal megkent vén lator esetében legalábbis elgondolkoztató volt. A következő logikus lépéstől, vagyis a Fekete Ember becserkészésétől, Matelot-t megkímélte a Fekete Ember maga. Látogatása teljesen váratlan volt, és súlyos megrázkódtatást jelentett a púpos falkamester számára. Alig néhány szó után azon kapta magát, hogy izzadva térdre roskad a rejtélyes alkimista előtt, és dadogva magyarázza neki a Laubardemont-ház hétpecsétes titkait, csupa olyasmit, aminek a hallgatólagos sejtetéséért is megölt már nem egy óvatlan fecsegőt. Befejezésül akkora összeget ajánlott fel a szolgálataiért cserébe a Laubardemont-vagyonból, amekkorát csak mert; ez pedig egész tisztes összeg volt, hiszen lényegében Matelot számított a birtok teljhatalmú intézőjének. Bizonyos körülmények között a falkamester nem tartotta elképzelhetetlennek magáról, hogy így viselkedjék; e körülmények azonban igen hathatós kényszerítő eszközök alkalmazását tételezték volna föl. A Fekete Ember által alkalmazott egyetlen kényszerítő eszköz a tekintete volt.
Az alkimista megérkezése a várba furcsa módon némi könnyebbséget hozott Guy de Laubardemontnak, mintha a vállát nyomasztó mázsás koloncok közül több is párává ködlött volna. Eddig ahhoz az állapothoz volt hozzászokva, hogy ő fél mindenkitől; ez továbbra sem változott ugyan, viszont nagyon jólesett látni valakit, akitől mindenki más ugyanúgy retteg. E sajátos jelenség visszaadta Guy-nak félelemérzete szilárd elvi alapjait, s egyúttal valamicske emberi méltóságot is. Matelot mester alázatoskodva csúszott-mászott a Fekete Ember előtt, a lepcses szájú Bigeaux anyó mukkani sem mert a jelenlétében, az ősz káplán pedig, miután egyetlen pillantást vetett rá, bezárkózott a kápolnájába, és többet elő se dugta onnan az orrát. Ha valaki elhaladt a csukott ajtó elől, tompán hallhatta a bentről kiszűrődő szakadatlan zsolozsmázást.
A Fekete Ember nemes egyszerűséggel „kis féreg”-nek titulálta a várurat, minden indulat nélkül, szinte barátságosan; Guy földöntúli gyönyörrel, kocsonyaként reszketve fogadta a megszólítást. Ugyanakkor felfedezte, hogy most már különösebb szorongás nélkül tapossa agyon a kertben a hangyákat, és a szolgákkal is másképpen beszél, olykor csaknem határozott hangot üt meg velük szemben. Rádöbbent, hogy ha sikerül rettegését egy magasan kiemelkedő célszemélyre összpontosítania, a mindennapos életben lényegesen magabiztosabbá válik. Egy este, példátlan vakmerőséggel, még a felesége ágyába is belopakodott, hátha nem is lesz szükség a visszafiatalodásra; szomorúan kellett azonban tapasztalnia, hogy túlbecsülte ennek az újfajta félelemnek a hatásfokát.
A csatlósok beavatott elöljárói, akik nemzedékek hosszú láncolatán keresztül örökölték a bizalmi posztokat a Laubardemont-várban, régóta beltenyészettől elfajult korcsok voltak már, az elmebaj szélén tántorgó testi-lelki torzszülöttek. Ezek a züllött és elaljasult páriák, akik a kinti világban előbb-utóbb mind akasztófán vagy tébolydában végezték volna, csak a kíméletlen erőszak nyelvét beszélték, hiába szajkózták Guynak unalomig az őseiktől rájuk maradt, udvarias szóvirágokat. Az ő nyavalyatöréssel határos bámulatukat és tiszteletüket a Fekete Ember akkor vívta ki, amikor az érkezését követő éjszaka egy szál magában alászállt a kazamatákba, megtekinteni a res silendát. Amikor egy óra múlva visszatért, karcolás sem látszott rajta; talán mintha valamivel sápadtabb lett volna a szokásosnál, bár az ő esetében ezt nem volt könnyű megállapítani. Szokásos jeges nyugalmán is repedések mutatkoztak: kissé dühösnek és szomorúnak látszott. A rangidős szolgák számára azonban ez maga volta csoda. Ők ahhoz voltak szokva, hogy aki eltűnik a pinceboltozat alatt, az vagy egyáltalán nem jön vissza újra, vagy olyan szánalmas ronccsá silányul, mint a gazdájuk.
A Fekete Ember kiadta az utasításokat Matelotnak a szertartás előkészítésére. Az áldozat beszerzését a falkamester nem intézte személyesen, mivel túl kockázatosnak ítélte, különösen akkor, amikor értesült róla, hogy a holttestet vissza kell majd juttatni a családnak. Érintkezésbe lépett hát egy ismerős vadorzóval, a Sans-Nez csúfnevet viselő Antoine Ribadeaux-val. A tárgyalás során elkövette azt a hibát, hogy megpróbált ráijeszteni a Fekete Ember emlegetésével. Sans-Nez sohasem találkozott az alkimistával, nem látta hát okát, hogy tartson tőle. Matelot félelmét viszont észrevette, és arra használta fől, hogy a szokásosnál több információt szedjen ki belőle. Ezt feltehetőleg zsarolási alapnak tekintette; nem tudhatta, hogy sohasem lesz alkalma élni vele.
A szertartásra a pincében került sor, a res silenda traktusának szomszédságában. Miután megfelelő módon előkészítették, a Bigeaux anyó főzeteivel elkábított kislányt egy félbevágott boroshordóba állították. Matelot mester végignézte az első néhány tánclépést, aztán rosszul lett és elájult. Guy de Laubardemont-t csak a Fekete Embertől való rettegése tartotta vissza ettől. Úgy játszotta végig a szerepét, mint valami dróton rángatott fabábu. Üveges szemekkel hörpölte a forró, habos vért a hordóból; révülten és sután fűrészelte le a haldokló gyermek fejét; zsibbadt kábaságban úszva szürcsölte ki az agyvelőt, nyelte le a szemgolyókat, rágcsálta szét a még langyosan rángó nyelvet. Egész lénye egyetlen hatalmas, víztisztára kristályosult félelemgóccá vált.
Utána hányni szeretett volna, de a Fekete Ember fenyegetésére elállt a szándékától. Homályos emlékeket őrzött róla, hogy magára maradt a mészárszékké vált pincegádorban, a szörnyűségesen megcsonkított gyerektesttel meg Matelot mesterrel, aki szürke arccal, mozdulatlanul feküdt a padlón. Arra gondolt, hogy az alkimista átment a res silendához, de közönyösen napirendre tért a dolog fölött: ezt a rettegést már nem lehetett fokozni. Ekkor hirtelen elemi erővel tört rá az éhség, és körülnézett valami harapnivaló után. Kétfélét is talált; az egyik ismerősnek tűnt, nem igazán ízlett neki, és már azon volt, hogy belekóstoljon a másikba is, amikor visszatért a Fekete Ember, és szó nélkül belerúgott. Aztán talán kimentek a folyosóra, legalábbis nyirkos, salétromot izzadó falak imbolyogtak előtte a fáklyafényben, és valaki a nyakravalójánál fogva rángatta. Mintha még valami lépcsők rémlettek volna neki, mielőtt elájult.
Másnap húsz évvel fiatalabban ébredt. Kellemes érzés volt, bár a félelem szintje változatlan maradt. Később, a hálóteremben, múlhatatlan örömmel töltötte el a kézzelfogható bizonyosság, hogy ismét férfi lett belőle. Igaz, attól a réveteg, kibuggyanni készülő könnyekben úszó tekintettől most is tartott, így hát nagyon erősen szorította a kendőt az asszony szemére, olyan erősen, hogy az mindenfélét kiabált, és egészen összenedvezte a kendőt valami áttetsző nyálkával, de neki ettől csak még jobban kedve támadt a dologhoz. Talán ha azt fogja mondani Matelotnak, hogy a Fekete Ember parancsa, legközelebb hajlandó lesz kiszúrni a felesége szemét.
Az alkimista nem költözött ki a várból. Pontosabban szólva olykor eltűnt ugyan, s ezek a távollétek néha több naposra nyúltak, de előbb-utóbb mindig visszajött. Guy kezdetben kimondottan örült ennek, ahogy azonban telt az idő, egyre inkább nyugtalanítani kezdte.
Úgy érezte, a szertartás nemcsak fiatalabbá, hanem erősebbé is tette. Mikor harmadnaponként teljesítette kötelességét, és megjelent a kazamata tiltott traktusában, hogy gondját viselje a res silendának, a szíve valahogy kevésbé görcsölt az iszonyattól, mint korábban. Könnyített rajta a Fekete Embertől való határtalan rettegés. Lassanként mindinkább meggyőzte magát, hogy ura a helyzetnek a várban, képes felmérni a problémákat és megoldást találni rájuk. Lám, a múltkor is odaosont az istállóhoz, ahol belerúgott egy öszvérbe, egy egészen nagy öszvérbe, és nem is volt olyan nehéz! Ha így halad tovább, előbb-utóbb a res silenda sem jelenthet gondot neki. Ráncba szedi azt is. Csak... ez a Fekete Ember.
Kezdetben nagyon örült az állandó jelenlétének, most már viszont egyre terhesebbnek érzi. Igaz, ő szabadította meg a kicsi félelmeitől. Igaz, ő adta neki vissza a fiatalságát. Igaz, ő oltott belé új önbizalmat.
Csakhogy Guy de Laubardemont önálló, felnőtt férfi, nem függ senkitől, nem szorul senki gyámkodására! Minden dolgát maga intézi, ahogy az példás hűbérúrhoz illik. Az asszonyt az ágyban. Az öszvért az istállóban. A res silendát a kazamatákban.
A Fekete Ember kerékkötőjévé vált az egyénisége kiteljesítésének. Elnyomja a benne rejlő lehetőségeket. Ha megszabadulna tőle, akár még... mi is?... például király is lehetne! Igen, király! Az nagyon nagy rang, igazán méltó egy Laubardemonthoz. Tulajdonképpen bármi kisebb megalázó lenne.
Beszél majd Matelot-val ebben az ügyben. A Fekete Ember ügyében. Matelot azt csinálja, amit ő parancsol neki, nem? Matelot a szolgája. Matelot gyenge. Elájult a pincében.
És voltaképpen egyáltalán nem fél Matelot-tól. Nem ő. Nincs oka félni. Matelot az alattvalója. Mióta fél egy király az alattvalójától?
Mindjárt be is bizonyítja, hogy nem fél. Persze, először mindent a kisebb dolgokkal kell kezdeni. Itt van például ez a kalpag a földön. Rossz helyen, hiszen teljesen máshová való. Guy király most megmutatja, hogy nem ijed meg, ha fel kell vennie a kalpagját a földről!
Beharapta az ajkát, húsos állkapcsa elszántan megfeszült. Lassan, határozottan lefelé fordította harcsatekintetét, a padlón heverő kalpagra. Majd végtelen óvatosággal megmozdította a karját, hüvelykről hüvelykre kényszerítette az asztalperemen túlra, az üres levegőbe. Aztán nekilátott kiegyenesíteni a könyökét, s közben zihálva odébb csusszant a széken, hogy ha végez, a keze pontosan a kalpagra mutasson. Hurkás ujjai reszkettek; halántékán, nyakán veríték gyöngyözött.
Így ni! Most már csak oda kell nyúlni érte. Egy király nem fél a lehajlástól. Nem fél attól, hogy orra esik.
A rézfogantyúra járó ajtó csattanva kicsapódott. Hideg léghuzat söpört végig hullámban a szobán, kioltva a három gyertya lángját, sötét leplet borítva Guy királyra. Valahol hátul csörömpölve tört be egy drágamívű ablaktábla.
A megifjodott Laubardemont rémülten visítva zuhant hanyatt, magával rántva karosszékét. Szíve vadul kalimpált. Mintha az éjszaka bársonya telepedett volna a hirtelen kihűlő helyiségre; csak egy halálkék szempár villogott valahol az ajtó közelében.
– Kis féreg! – zúgta tengermorajként a Fekete Ember hangja. – Hoztam neked valamit. Akarsz beszélgetni?
Guy de Laubardemont görcsösen behunyta a szemét. Nem bírt nyelni, a torka teljesen kiszáradt. Nagyon szerette volna, ha lenne a keze ügyében egy pók, amit agyonüthet.
Ajtócsapódást hallott. Aztán valami halk, sistergő neszt, s csukott szemhéjain túl a szobában újra felpislákolt a fény.
Vacogó fogakkal nyitotta ki a szemét. Az intarziás asztalkán megint imbolygó lánggal égett a háromágú gyertyatartó, bár a kanócok még vonakodva sercegtek és füstölögtek.
Amikor megpillantotta az asztal túloldalán az éj színébe öltözött férfialak jól ismert, antik szépségű arcát, a körülötte kígyózó hosszú, hollófekete fürtökkel, Guy de Laubardemont vinnyogva nyöszörögni kezdett kínjában.
Alkonyodott. A szaggatott erdőszegély mögé bukó napkorong égővörös pírba öltöztette a Laubardemont vár komor tömbjét. A mellvédeken lecsorgó visszfény rég letűnt ostromok kísértetképét idézte, amikor valami egészen más festette vörösre a repedezett köveket, valami forró és folyékony, termékeny táptalaj a dúsan sarjadó mohának.
Bayard hason feküdt a sűrű bozótban, és összevont szemöldökkel figyelte a várkaput. A felvonóhíd le volt eresztve, s a bástya tövében egyetlen szál strázsa támaszkodott a falnak, szemlátomást békésen szunnyadozva. Sisakja előrebukott az orrára, horpadt pajzsát ernyedten lógatta maga előtt, a jobbjában billegő hitvány lándzsaszár hegyén rozsdafoltok revesedtek.
– Te tényleg komolyan gondoltad ezt az őrültséget, Gris Bleu? – kérdezte valaki a háta mögött.
Bayard odapillantott. Louise asszony egy korhatag kérgű tölgyfa árnyékában kuporgott, s legalább olyan vénnek és göcsörtösnek tetszett, mint amaz. Inkább guggolt, mint ült, s időnként sziszegve tapogatta meg terjedelmes alfelét a rokolyakötegein keresztül. Okkal ellenezte olyan hevesen induláskor a lovaglást; hiába ültették Trenchard legjámborabb csacsijára, úgy bukdácsolt fel-alá a hátán, mint egy madárijesztő, s az úton csúnyán feltörte az ülepét. Asszonynyerget természetesen nem találtak neki, s ez cseppet sem tette rózsásabbá a helyzetét.
A dalnok vállat vont.
– Ha már kiderült, mi minden furcsaságot tudok művelni a dalaimmal, nagy ostobaság volna tőlem kihasználatlanul hagyni a lehetőségeket – mondta. – Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem kényszerítelek semmire, néném; bármikor hazatérhetsz. Megoldjuk mi a dolgot ketten is Trenchard gazdával.
– Úgy! Igazán kedves! Szóval megengeded nekem, hogy újabb mérföldeket zötyögjek a nádkunyhómig annak a vérszomjas szörnyetegnek a hátán? – fortyant fel Louise asszony. – Esküszöm, meszet ehettem, amikor hagytam magamat a nyeregbe beszélni! Nem hiszem, hogy nekem ezek után az inkvizíció még különösebb meglepetéseket tartogatna.
– Miért nem olvastad vissza a dalomból ennek a mai napnak az eseményeit is? – mosolyodott el Bayard. – Mindjárt nem főne annyira a fejünk az elkövetkezendő pár óra miatt!
– Ha megteszem, feloldhatatlan ellentmondás lép fel az időfolyamban; paradoxon, hogy teljesen haszontalan görögtudásomat csillogtassam – morgolódott a vén bába. – Mert ha előre látom, hogy mekkora ostobaságokat csinálok a mai napon, hát engem a nazarénusok mindhárom istene sem tudott volna iderángatni az összes arkangyalával!
– Csak egy – helyesbített Bayard. – Egyfajta lényeg, háromfajta megnyilatkozás.
– Mint a tyúk, a tojás meg a rántotta – bólintott Louise asszony. – Mindig csodáltam a teológusokat!
A dalnok ezúttal szabadjára engedte csengő nevetését; az álmos őrszemtől elég messze voltak.
– Bűbájos vagy ezekkel az elmés eretnekségekkel, néném. A párizsi magisztereimet, nyugodjanak békében katedrájukon, már rég kiugrasztottad volna velük a bőrükből.
– Add át nekik, hogy köpök a sírjukra. – A vén bába hunyorogva forgatta fejét; az erdő tarka őszi színpompáját mindenfelé lángra gyújtotta körülőttük a haldokló napvilág. – Hol a rossebbe késik már ez a cégéres lator?
– Föltételezem, ezekkel a hízelgő jelzőkkel Trenchard barátunkra célzol. – Bayard hátrébb csúszott a nyirkos avaron, és felült a cserjék takarásában. Karját hanyagul a térdére vetette, jobb kezével megfogta bal csuklóját. – Nem kis munka lehet neki lecsitítani a jónépeket a faluban.
– Peire, tisztesség ne essék szólván, ijesztő nagy vadbarom – szögezte le Louise asszony. – Még az a behemót Sans-Nez is félt tőle, akit az éjszaka kinyújtóztattál, egyébként igen helyesen. Ha ő azt mondja az embereknek, hogy mától fogva a vízben a legjobb a búzatermés, mindenki tartja a száját, és nekiáll a vetőmagot a folyóba szórni.
– Parasztnak vetésről-aratásról hazudozni nem nagy mesterség. Most viszont azt kell beleverni a kemény fejükbe, hogy a faluvégen éldegélő szesztestvérük rendezett vérfürdőt közöttük, és a ki tudja, honnan szalajtott idegen meg a boszorkány hírében álló öregasszony merő véletlenségből tévedt arra épp ugyanakkor. – A dalnok megjátszott csalódottsággal felsóhajtott. – Azt hiszem, ez még Trenchard mesternek sem könnyű feladat.
– Rosseb tudja, minek vesződik vele – rántotta meg a vállát a vén bába. – Engem úgyis csak kilencednapra visznek el a poroszlók, te pedig nemsokára vagy feldobod azt a nyalkára suvickolt csizmádat, vagy elillansz hét határon túlra.
– Az előbbit inkább nem erőltetném.
– Attól még beüthet a ménkű, ha nem szidod az égieket – csóválta főkötős fejét Louise asszony. – Ráadásul te bizony szidod őket, Gris Bleu, méghozzá tele szájjal. – A Laubardemont-vár felé legyintett. – Mert akárhogy is nézzük, három szál embertől istenkísértés megrohanni egy ekkora darab düledéket.
– Kutattam ki én már ennél jóval nagyobbakat is – vigyorodott el Bayard. – És ha még jól emlékszem a haditervre, én egy tapodtat sem fogok elmoccanni innen.
Az öreg bába fájdalmas képpel simogatta az ülepét.
– Van odabent egy vén csoroszlya, akivel szíves-örömest összefutnék. Fel is fogom borogatni tisztességgel, ha meglátom azt a rusnya pofázmányát!
– Nocsak! – vonta föl Bayard a fél szemöldökét. – Szakmai féltékenység?
– Rosseb tudja, valahogy nem kedvelem a mákonykeverőket. Hopplá... Hallsza csak!
Száraz avar porzott az erdei ösvényen a dobogva közeledő paták alatt. A visszahajlított gallyakkal elfüggönyözött benyílóban a szürke szamárcsődör, akit utasa az imént „vérszomjas fenevad”-nak minősített, már szívta is be horkantva a levegőt, hogy harsány iázással üdvözölje az érkező ismerőst, ám a mellette álldogáló Bec de Corbin könnyedén oldalba legyintette a farkával, amitől sietve jobb belátásra tért.
Peire Trenchard bontakozott ki a tarka lombok takarásából egy fiatal hóka hátán. Tapasztalt lovas módjára, egyenes derékkal ülte meg, roppant felsőteste együtt ringott a fel-le hullámzó gerinccel. Mikor hallótávolságba ért, lelendült a nyeregből, kötőféken fogta a fújtató állatot, és néhány csitító szót súgott a fülébe. Onnan már gyalog, lépésben vezette tovább.
A tagbaszakadt paraszt ezúttal úgy festett, akár egy hamisítatlan hegyirabló. Reggel óta nem volt ideje megborotválkozni, s a szürkén sarjadó borosta még vadabbra tördelte amúgy is darabos vonásait. Bocskorszárát magasra tűrte, a hűvösen lengedező szél ellen pedig birkabőr bekecset kapott magára, amelyben hatalmas válla még tiszteletet parancsolóbbnak tetszett. Derekára kéttenyérnyi széles, rikítóan vörös posztóövet kanyarított, amelybe elöl egy favágófejszét meg egy hosszú nyelű nyúzókést tűzött keresztben. Az összképet a fejébe nyomott irdatlan szőrkucsma tette teljessé.
– Ne aggódjék az úr, mindent elrendeztem! – szólt oda Bayardnak, miközben behúzódott hókájával az álcázó lomblepel mögé, a jámbor szamárhoz meg Bec de Corbinhez. – Lenyelettem az esperessel fél akó hideg vizet, szegény Crochet-ékat mostan temetik...
Abrakostarisznya zördülése hallatszott, egy kedveskedve elmorzsolt káromkodás kíséretében, aztán Trenchard előbukkant a gallyfüggőny mögül, s hüvelykujját az övébe akasztva, katonás tartásban megállt a dalnok előtt. A vén bába kissé kaján pillantással mérte végig.
– Vásárt ütni készülsz, Peire? – érdeklődött ártatlanul. – Igazán félrerakhatnál nekem a kótyavetyéről fél vég abaposztót meg egy pár hímes papucsot.
– Ej, mit karattyolkodol itt nekem, asszony! – fortyant fel méltatlankodva az erős ember. – Hiszen hadba mennénk, vagy mi a hóhér? – Kikapta az övéből a fejszét, kurtára fogott a nyélen, és suhintott vele néhányat. – Akit ezzel kupán hajintok, az nem eszik több kenyeret!
– Kétségkívül – mondta szárazon Louise asszony. – De azért nem bánnám, ha módjával hajintgatnál...
Bayard felállt, és leporolta nadrágharisnyájáról az avartöreket.
– Akkor azt hiszem, kezdhetjük is, jóemberek, mielőtt valakinek eszébe jutna odabent fölvonni estére a hidat – mondta. Aztán köszörült egyet a torkán, és végignézett különös harcostársain. – Tehát még egyszer: csak semmi hirtelenkedés! Megkeresitek a kiharmatosodott Guy ifiurat, felkapjátok szépen, és irány kifelé! Nemigen valószínű, hogy ilyen korán aludni térne, úgyhogy az ebédlőben, a nagyteremben vagy a dolgozószobában lehet; az öltözékéről Trenchard mester majd megismeri. Ezek a huzatos sziklaodúk nagyjából egy kaptafára készültek, aszerint próbáljatok tájékozódni, ahogy elmagyaráztam. Ahol emelni kell, mászni vagy ajtókat betörni, ott Trenchard gazda szabadon kibontakozhat; Louise nénémnek az lesz a feladata, hogy ügyeljen az előre nem látható zavarokra az éber világban. – A szeme sarkából a fényesre köszörült fej szefejre sandított. – Azt nem tartom valószínűnek, hogy bárki belétek kötne...
– Azért elkél a bugyli a háznál, ha gyújtóst kell hasogatni! – Trenchard hatalmas marka szinte becéző mozdulattal cirógatta meg szekercéje fokát. – Ha belebotlunk abba a Fekete Emberbe, mitévők legyünk?
– Egy ujjal se nyúljatok hozzá! Veszedelmes lehet – mondta Bayard sietve. – Ha majd kivallatjuk Guy ifiurat, többet fogunk tudni.
– Akárcsak a Fekete Ember – jegyezte meg savanyúan Louise asszony. Felállt a tölgyfa tövéből, és gyászszegélyes lapátkezekben végződő karjait himbálva a marcona Trenchard mellé sétált. – Hacsak nem egész elképesztően hülye, amit őszintén szólva nem feltételezek róla, picikét gyanúsnak fogja találni kenyéradó gazdája hirtelen eltűnését.
– Ezt a kockázatot vállalnunk kell. – Bayard előrelendítette a lantját, amit csúszószíjon viselt a hátán, és kissé bizonytalanul mustrálgatta. – Persze minden azon múlik, hogy sikerül-e másodjára is. Tegnap este úgyszólván... belecsúsztam, teljesen akaratlanul. – Csak most lassabban csúszkálj ám nekem, Gris Bleu! – intette a vén bába. – Mert ha a múltkori mutatványodat folytatod, szélnél sebesebben fogsz csúszdázni egyenest a bolondokházába.
– Sors bona nihil aliud! – sóhajtott Bayard, és lehunyta a szemét.
Amazok ketten feszülten figyelték, mihez kezd. Sokáig nem történt semmi, csak az arckifejezése változott lassú, olvatag átmenetekben, mint amikor valami nagytestű cetféle emelkedik ki lomhán a tenger zúgva hömpölygő hullámaiból. Előbb tanácstalannak tűnt, aztán töprenkedőnek, majd egyfajta szelíd derűvel árnyalt meglepetés következett. Ezt váratlanul tördelte darabokra néhány durva, asszimetrikus ránc, amelyek olyan sebesen futottak végig a sima bőrön, akár jégen a rianás; a homlokot egyetlen hatalmas, V alakú redőbe gyűrték, mely az orrnyeregbe torkollott, majd szálkás barázdák legyezőszerű ívében terült szét a csukott szemek alatt. Az egész arc szilánkokra hullott, a páni félelem összefüggéstelen zűrzavarává. A megértés komoly, függőleges vonalakkal hozott rendszert ebbe a káoszba; a száj azonban furamód kivétel maradt, az ajkak elkeskenyedve feszültek rá a fogsorra, árnyalatnyi távolságot tartva csupán a dühös vicsortól. Aztán egyszerre csak minden lankás hullámokba simult, a nevetőráncoktól a szemzugnál sötétlő szarkalábakig. Mintha nem is Bayard-t látnák már, hanem egy puszta sémát, mintázásra váró formatömböt; az arc ijesztően kiürült, elsekélyesedett, kontúrjait vesztette. Ez volt az a pillanat, amikor a dalnok ujjai hirtelen megmozdultak. Kurtán, erőszakosan pendítettek egyet a legmagasabb húron, majd fordulatból rászorultak, és olyan sebesen futottak rajta végig egész a felső kulcsokig, hogy a lant csupán valami disszonáns, idegekbe tépő hangzatot adott ki. Csupasz köröm csikoroghat így a tengerparti mészkősziklákon. Mindketten összeborzongtak.
És ekkor Bayard kísérteties, kihűlt hangon énekelni kezdett; a lant pedig sirályként vijjogva, zergeként szökellve kísérte az üvegként csendülő verssorokat.
– Ott ült a Császár.
Dús hajában hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” – rivalt reá – „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!” ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje,
s elfújta, mint a porszemet...
– Rosseb a gusztusát! – súgta oda az erős embernek Louise asszony; aztán már nem mondott semmit. Az ébredés hirtelen szakadt rájuk, ezúttal csaknem egyszerre, alig pár szívdobbanásnyi időkülönbséggel. A vén bába megszédült, sápadtan hátratántorodott, hosszú karjával kalimpálva próbálta megőrizni egyensúlyát. Több sikerrel járt Trenchardnál, aki egész egyszerűen térdre zuhant, súlyosan és keményen, mint valami kőszobor, ami alól kiütötték a talapzatot. Falfehéren megtámaszkodott a fűben, és hosszan nyeldekelt; látszott rajta, hogy a hányingerrel küszködik.
Louise asszony, miután úgy-ahogy összeszedte magát, óvatosan odalépett hozzá, és megveregette bekecses vállát.
– Hé, Peire; megvagy még? – A tömött, fehér szőrkucsma némán igent intett, görcsös harákolás kíséretében. – A karikás rosseb állna ebbe a Gris Bleu-be! Nem sok ész szorult bele, de ettől az a kevés is a fülén fog kicsorogni.
Az erős ember reszketve talpra kászálódott.
– Nem is tudtam... hogy az ébredés... ilyen meredek... ívű is lehet... – zihálta.
Louise asszony megbabonázva meredt a dalnok mozdulatlanná fagyott szobormására. Bayard körül kékesszürke ködglória villódzott, mintha csillámporral szórták volna be. Az egészet egyszerre sohasem lehetett látni, hol itt, holt itt csillant meg egy-egy sziporka, de akkor olyan sajdító élességgel, hogy szinte kidöfte az ember szemét. Írisze, pupillája fehér ragyogássá olvadt össze, tekintetének lángja páros jégüstökösként nyilallt a félhomályba. Homlokán kékes árnyalatban izzó fénybuborékok táncoltak.
– Nem volt ez egyáltalán meredek... a meredekséghez valami hajlásív is kell... – motyogta Louise asszony hüledezve. – Ez a hibbant függőlegesen fejest ugrott az örvény közepébe!
– Szóval fényes dalunk van – mosolyodott el kényszeredetten Trenchard. A gyomra szemlátomást még mindig háborgott.
– Hogy fényes-e? Asszonyanyám, akár a déli napverő! – hördült fel a vén bába. – Nem is átrántott, hanem átpofozott minket! A nyavalyás lovak nem ébredtek fel véletlenül?
Trenchard nehézkesen sarkon fordult, az álcázó lombfüggönyhöz baktatott, és félrehúzott néhány gallyat, hogy bekukkantson mögé.
– Az a csillagos pofájú fekete, az igen – szólt vissza a válla fölött. – Elég idegesnek látszik, fújtat és az avart kapálja. A másik kettő áll, mint a cövek.
– Hát ilyenről még csak nem is hallottam – vakarta meg a fejét a főkötőjén keresztül Louise asszony. Aztán bosszúsan vállat vont. – Na mindegy, nem ácsoroghatunk itt napestig. Ha Gris Bleu ki akarja nyuvasztani magát, az ő baja. Nekünk annál inkább igyekeznünk kell, mert ezt aztán tényleg nem sokáig fogja bírni.
– Ne üljünk lóra? Hamarabb ott vagyunk a várkapunál.
– Arra a tűzokádó sárkányra? Gris Bleu buggyant meg, nem én!
Szabad ég alatt az éber világ idegensége kevésbé volt szembeszökő. Szél persze nem fújt, halotti csend a tájon, és az alkonyi napsütés is kékesszürkére sápadt, de némi képzelőerővel az ember meggyőzhette róla magát, hogy egy kiváltképpen nyugodt, holdfényes őszi éjszakába csöppent. Egészen addig, amig ropogni nem kezdett a talpa alatt a fűben a mindenféle apróbb-nagyobb bogár, amik rendes körülmények között már messziről felneszelnek a közeledtére, és sietve kereket oldanak.
A két ébredő leereszkedett egy cserjével benőtt, lankás domboldalon, aztán nyílt, füves terepen kellett átvágniuk a várbejárat felé kígyózó országútig. Louise asszony a karjára nyalábolta terjedelmes rokolyáit, és sűrűn káromkodott a vendégmarasztaló tüskékkel bőségesen ellátott bokrok miatt. A domboldalban Peire végig mellette haladt, és időnként átsegítette a buktatókon, a sík gyepre érve azonban mentegetőző mozdulattal a vár felé intett.
– Előremegyek felderíteni, jó?
És már indult is szapora léptekkel, nem várva társától beleegyezésre.
– Amikor majd kizsebeled a fejbe suhintottakat, ne felejts el félretenni nekem is pár sout! – kiabálta a vén bába mérgesen a sebesen távolodó, birkabekecses hát után.
A rét talaja vizenyős volt és süppedékeny, a nyúlós sár ismételten kifejezte konok vonzódását a lábbelije iránt. Mivel ez az egy pár volt neki, esze ágában sem volt szó nélkül hagyni a dolgot, s néhányszor bizony alaposan megizzadt, mire sikerült tovább vergődnie. Jócskán lemaradva és cseppet sem vidám hangulatban érte hát utol az erős embert, aki a felvonóhíd túlsó végén, a kapuboltív hűvös árnyékában várakozott, és gyanakodva mustrálta a pajzsos-lándzsás strázsát.
– Te Louise, ez mocorog!
– Mocorog ám az ángyod térde kalácsa! Csak bebeszéled magadnak, mert mindenáron meg akarsz kupálni pár szerencsétlen hülyét.
– Hát gyere, oszt nézd meg a saját szemeddel! – méltatlankodott Trenchard. – Nem beszélek én vadakat!
A vén bába rosszkedvűen morgolódva odacsoszogott az őrszemhez, és közelebb tolta hozzá ráncos képét. Egy darabig hunyorogva nézte, aztán meglepetten pislantott egyet.
– A rosseb! Ez félig fel van ébredve!
A fegyveres strázsa ragyaverte képű, kóchajú férfi volt, és gyötrelmes lassúsággal ugyan, de szemmel láthatóan mozgott. Legalább két percig figyelték együttes erővel, és minden kétséget kizáróan megállapították, hogy ezalatt a szemhéja meg a pupillája tágabbra nyílt, a száját szélesebbre tátotta, a nyelve pedig hátrébb csúszott. Abban már nem voltak biztosak, de elképzelhetőnek tűnt, hogy a pajzsot maga elé akarja emelni, a lándzsát pedig előreszegezni.
– Szerintem ez a fickó meglátott téged, ahogy a réten botorkáltál, és most riadót akar kiáltani.
– Akkor ő a világ legfürgébb gazembere – jelentette ki Louise asszony határozottan. – Mi legalább háromszázszor gyorsabban mozgunk, mint az alvók. Még egy villanást sem láthatott belőlem. – Töprengve vakarta meg a nyakán a szemölcsöt. – Különben is bűzlik itt valami. Ez az iram, ahogy most mozog, a mi szemszögünkből nézve csigalassú, neki viszont túl gyors. Az alvó világban szabályszerűen szétszaggatná vele magát.
– Ha úgy vesszük, látótávolságban állt tőlünk – találgatott Trenchard. – Nem lehetséges, hogy hallott valamit abból a szörnyű fényes dalból, amit Montbrun uraság énekelt?
– Elméletileg nem, de Gris Bleu folyton rácáfol az elméleteimre – vont vállat a vén bába. – Egyelőre fogadjuk el ezt magyarázatnak. – Aggódva beharapta az ajkát. – Mindenestre most én mondom, hogy a biztonság kedvéért némítsd el a fickót.
Trenchard könnyed mozdulattal lekapta a strázsáról a sisakot, másik kezében kettőt villant a fejsze. A félig-alvó szobormás csörömpölve arcra bukott; borzas feje búbján halványpiros, hosszanti barázda jelent meg. Ahogy figyelték, lassan szélesedni és sötétedni kezdett.
– Vesszek meg, ha tudom, hogy most mit műveltél vele! Lehet, hogy két fél tököt csináltál a fejéből, de az is, hogy csak pár álmatlan éjszakát szereztél neki. – Louise asszony felsóhajtott. – Na jól van, csipkedjük magunkat!
A bolthajtás árnyékának a szélei olyan élesek voltak, mintha borotvával metszették volna ki őket. A vén bábát két lépés után egyszerűen elnyelte. Trenchard vállat vont, gazdája mellé dobta a horpadt sisakot, és követte.
A várudvar szinte teljesen néptelen volt, csak két állóképpé merevült, mezítlábas szolgálólány árválkodott rajta. Az egyik fél kézzel a szoknyája szélét emelte meg, hóna alatt pedig egy szakajtó tojást vitt; a másik vízhordó dúccal a vállán iparkodott a kerekeskút felé, közben derékból félrefordult, és mosolyogva integetett egy hasonlóképpen viaszbábbá dermedt cselédfiúnak az ebédlőépület emeleti ablakában. Futólag mindkettőt szemügyre vették, de egyiken sem találtak semmi rendelleneset.
– Ha mozognak is, hát olyan lassan, hogy rossebet se érdekli – vonta meg tömören vizsgálódásuk mérlegét Louise asszony. – És egyébként se fűlne hozzá a fogam, hogy megabriktoljuk szegénykéket.
Trenchard némi forgolódás után betájolta magát, és a Bayardtól kapott útmutatásokat követve megkereste a három vaskos, toronyszerű épület közül azt, ami a várúrnak és családjának szolgált lakhelyéül. A nyitókallantyút azonban hiába rángatta.
– Zárva. Megkeressük a kulcsot?
Louise asszony a fejét rázta.
– Sok idő menne el rá. Piszkáld szét inkább!
Trenchard vigyorogva két kézre kapta a fejszéjét, és nekiesett az ajtónak. Fém sikoltott, forgácsok röpködtek. Nem volt könnyű dolga a vaskos tölgyfalappal, amit még keresztbe húzódó vaspántok is erősítettek, de látszott rajta, hogy nemcsak vaktában vagdalkozik, hanem nagyon jól tudja, hol keresse a gyönge pontokat.
A vén bába elégedett képpel, kezét csípőre téve figyelte a férfi romboló munkáját. Már szakadt róla a víz, de a kedve csöppet sem lankadt, sőt, egyre jobban kezdett belejönni. A fejszefej három helyütt is átharapta az ajtólapot, és két pánt már kókadtan visszahajolva pöndörödött, a kipattintott tartószegecsek a küszöbön hevertek.
– Louiseee...
– Itt vagyok – morogta szórakozottan az öregasszony, és csak két teljes szívdobbanással később hasított belé a felismerés, hogy nem Trenchard szólt hozzá, hanem valaki más, a háta mögül. – Mi a rosseb...? – Suhogó rokolyákkal pördült sarkon, mint akit kígyó mart bokán.
A két szolgálólány mellett most egy harmadik alak is állt az udvaron. Májfoltos képű, fogatlan szipirtyó volt, tán még Louise asszonynál is vénebb; ám vele ellentétben drága bársonyszoknyát, hímzett csipkemellényt és szarvasra tornyozott főkötőt viselt. Ráncosra aszott birsalma-arca úgy kandikált elő a fehér pólyák közül, mint valami múmiáé.
És mozgott: furamód bizonytalan, ingatag léptekkel közeledett a lakótoronyhoz, két karját ernyedt tartásban maga elé nyújtotta, foghíjasan besüppedt ajkát réveteg mosoly játszotta körül.
– Louiseeee... Gyere ide, drágám... Louiseeee drágáááám... – lehelte fátyolos hangon.
A vén bába nyelt egyet, és hátrálni kezdett.
– Hé, Amélie... mi a kénköves kórság... akarom mondani...
Most, hogy közelebb ért, már látni lehetett, hogy a bepólyált fejű szipirtyó szeme nyirkosan, tej fehéren csillog.
– Louiseeee drágáááám.... Miért nem jössz ide hozzáááám...? Hadd... hadd... hadd...
A ragacsos réti sártól elnehezült lábbeli sarka hátrálás közben megakadt az udvar kövezetének valami egyenetlenségében, és Louise asszony meglepett nyikkanással hanyatt esett. Olyan közel volt már a toronyhoz, hogy kis híján beleverte a fejét a szegélykövekbe, és bal felől, ahol Trenchard buzgólkodott, még egy csigaíves faforgács is az arcába pattant. – Louiseeee... hadd... Louiseeee... hadd... hadd...
... A ziháló, rekedtes suttogás minden átmenet nélkül fültépő vércserikoltásba csap át...
– ... HADD KAPAROM KI A SZEMED, TEEEE...!
A ráncos birsalma-arc gyűlölködő vicsorrá torzult a főkötő fehér vászonpólyái között; az öregasszony, akárha rugóra járna, elrugaszkodott a kőlapokról, s hihetetlen ívű ugrással vitorlázott át a levegőn, két göcsös kezét előrenyújtva, ujjait karmokká görbítve, a végükön gonoszul villogó, hosszúra növesztett körmökkel.
– Peire, a rossebedet! – sikoltotta Louise asszony, s védekezőleg maga elé csapta mindkét karját.
A feladatába feledkezett Trenchard zavartan kapta fel fejét, borostás képén veríték csillogott. Hátra és oldalt nézett, ahonnan a kiáltást hallotta; a következő pillanatban az álla leesett, vonásai meglehetősen bamba kifejezést öltöttek. A keze azonban – dolgos, bejáratott kéz – jobban tudta, hogy mi a teendő, mint rozsdásan forgó gondolatai. Már lendült is a veszély irányába, ösztönös mozdulattal, maga után rántva az értetlenkedő elmét; a vaskos ujjak keményen fonódtak a szekercenyélre.
Az irtózatos erejű, fordulatból indított fejszecsapás röptében találta el a mellényes öregasszonyt, pontosan a főkötő két vászonszarva között. A rút vércserikoltás egy pillanatra fülsértő, eget-földet szaggató crescendóba szárnyalt; aztán a töpörödött test a levegőben hangtalan robbanással semmivé foszlott, sugaras ködpászmákban lövellt szét a szélrózsa minden irányába. Trenchard-t tovább vitte az ütés lendülete, csaknem teljes körívet írt le a saját tengelye körül, és szédelegve, féltérden állapodott meg a viharvert tölgyfaajtóval szemben, ahonnan indult. Ha lehet, most még bambább képet vágott, mint az előbb. A fejszefok fémes csendüléssel koppant az udvar kövezetén.
Louise asszony zihálva ülő helyzetbe tornászta magát, és hegyeset köpött.
– A rosseb!
Trenchard úgy rázta a fejét, mintha egy alattomban beletelepedett dongófészket akarna kilakoltatni. – Ez meg mi volt? – kérdezte sápadtan.
– Nem mi, hanem ki. Amélie Bigeaux, a legrondább és legundokabb szipirtyó a Szajna meg az Elba közén. Mákonykeverő.
– De hát... – Trenchard maga elé tartotta a szekercéjét, és megütközve bámulta. – Kísértet volt ez, vagy mi a sistergős istennyila? Köddé vált a fejszém élén!
– Az éber testét kólintottad fejbe, csak a térbeli helyzete nem felelt meg az alvó teste helyzetének odaát. Rosseb tudja, merre hortyoghat. Most mindenesetre csúnyán szaggathat a kobakja! – vigyorgott Louise asszony. – Megint leckét kell ismételnünk? A lélekkel telített éber testtel csinálhatsz akármit, felapríthatod, ledarálhatod, szénné égetheted; a kettős én egyszerűen visszamenekül az alvó testbe a túloldalon. Az éber test ilyenkor ideiglenesen felbomlik, majd bizonyos idő múlva újra összeáll az alvó testnek megfelelő térbeli ponton. Ez, mármint a felbomlás, elég látványos folyamat, amelyet igen szépen szemléltettél az imént. – Száraz, göcögő kuncogás. – Veled is ugyanez történne most, ha a te fejedet nézné dinnyének egy baltás eszelős.
Trenchard a homlokát ráncolta.
– Várjunk csak... Szóval azt akarod mondani, hogy ez az Amélie akárkicsoda ébren volt?
– Máskülönben aligha virgonckodhatott volna ennyire – tárta szét a karját Louise asszony. – Egyébként fölösleges szemrehányást tenni magadnak, ha esetleg tévesen ítélted meg a helyzetet. Amikor észrevettem, először én is majd összecsináltam maga ijedtemben: azt hittem, kísértetet látok. – Tűnődve biggyesztette el az ajkát. – Szerintem ébren volt ugyan, de nem tudta. Biztos úgy gondolta, valami rémálomban vagy lidércnyomásban tévelyeg. Meséltem neked, hogy akadnak olyan ébredők, akik rendszeresen járják az éber világot, és fogalmuk sincs róla, mert utána bebeszélik maguknak, hogy rossz álom volt az egész.
– Meséltél, meséltél, de ez akkor sem áll össze! – fakadt ki Trenchard dühösen. – Hogy felébredt a vénasszony, az addig rendben; de kérdem én, mi az isten csudája ébresztette fel? Ki énekelt neki? Mert azt ne próbáld nekem bemagyarázni, hogy Montbrun úr fényes dala még a köveken is átviláglik!
– Eszem ágában sincs, ez tényleg nagyon furcsa. Jut eszembe, ott van még a félig-éber kapuőr esete is. Rosseb tudja, mi folyik itt. – A vén bába elhallgatott, gyanakodva hegyezni kezdte a fülét. – Ez meg mi a kórság már megint?
Mindketten csendben maradtak, még a lélegzetüket is visszafojtották pár pillanatra. Az éber világ kísérteties némaságában tisztán kivehető volt, hogy valahol a lakótorony sarkának takarásában egy bársonyos, kissé rekedt bariton templomi zsoltárokat énekel, zengzetes latin nyelven. És a hang gazdája határozottan közeledett.
Az erős ember bizonytalanul nézett Louise asszonyra.
– Erre ébredt volna föl a szipirtyód? – kérdezte, önkéntelenül suttogásra váltva.
A vén bába lesújtó pillantást vetett rá.
– Te teljesen hülye vagy. Akárki ez a fickó, a mi időviszonylatunkban énekel, tehát nem lehet dalnok. Most pedig befognád egy kicsit a szád?
Csendben hallgatták az egyre közelebbről szóló zsoltárokat. Louise asszony nem állt fel a földről csak fordult egyet ültében, hogy jó irányba nézzen. A tagbaszakadt férfi komor képpel várakozott, továbbra is féltérden; jobb kezével keményen markolta a fejszét, lapját könnyedén a bal tenyerébe fektette.
– Veni lumen cordium...
A lakótorony sarka mögül szakállas, galambősz aggastyán bukkant elő, talpig papi díszben: patyolatfehér karingben, aranyszegélyes stólában, halszáj alakú kúpsüvegben. Nehéz, ékköves keresztet tartott maga elé két kézzel, övén achátgyöngyökből fűzött olvasó függött. Lassú léptekkel haladt, szigorú arccal nézett maga elé, s közben egyfolytában zsolozsmázott. Tiszteletet parancsoló jelenség volt, egész fellépése méltóságot és magabiztosságot sugárzott.
– Veni sanete spiritus...
– A rosseb! – motyogta Louise asszony, mikor az öreg pap odaért hozzá. Olyan közel vonult el mellette, hogy meg is legyintette a stólája szegélyével, ám ügyet sem vetett rá.
Trenchard összevont szemöldökkel figyelte a jövevényt, szorítása egy pillanatra sem lazult meg a fejszenyélen.
– Alleluja...
Az aggastyán keresztülvágott az udvaron, egyenesen az ebédlőépület ablaka felé integető szolgáló szobormásához. A zsoltáréneklést egy pillanatra sem hagyta abba, még akkor sem, amikor az ékköves keresztet kimért mozdulattal előbb a cselédlány ajkához illesztette, majd az övébe tűzte. Ezután a múló pillanat zárványába dermedt bábutest mögé került, arcát az égnek fordította, és elővette az olvasóját.
– Kyrie eleison...
A mozdulat láttán, ami most következett, Trenchardnak elakadt a lélegzete a döbbenettől, Louise asszony azonban csak pislogott értetlenül. Az öreg pap a két végén markolta meg az olvasót, könnyed csuklómozdulattal átvetette kézfején, majd egy kurta rántással feszesre húzta a hüvelyk- és mutatóujja között kibújó zsinórt. A következő pillanatban már a vén bába is felcsuklott elképedésében; szeme hüledezve kerekre nyílt.
Az aggastyán gyakorlott kézre valló keresztfogással átlendítette az olvasót a cselédlány fején, hurkot dobott a torkára, majd harántirányú csavarással földre döntötte a dermedt szobormást. Aztán átszellemült arccal beletérdelt a szolgáló nyakszirtjébe, és testének minden súlyát beleadva rézsút hátrafelé húzta a zsinórvégeket.
Egyetlen szívdobbanásnyi időbe seri telt az egész. – A rosseb! – kiáltotta Louise asszony, amint végre lélegzethez jutott. – Peire, ez kitörte annak a szegény párának a nyakát! A rosseb!
Trenchardnak nem volt szüksége biztatásra; már talpon is volt, már lódult is előre.
Az öreg pap megfontoltan leoldotta áldozata nyakáról az olvasót, visszaakasztotta az övére; és előhúzta az ékköves keresztet. Körülnézett, s pillantása megállapodott a másik cselédlányon, a tojáshordón, aki fél kezével épp a szoknyája szegélyét húzta magasabbra.
Szakállas arcán bölcs, belátó mosoly terült szét, amint lassan maga elé emelte a feszületet, és megindult a kis szolgáló felé.
– Veni lumen cordium...
A tagbaszakadt Trenchard káromkodva robogott a várudvaron, súlyosan dobbanó léptei porfelhőket kavartak a mozdulatlan élőholtak világában, fején fel-le billegett a kucsma, a fejsze lapján minden lendületre acélmosoly villant.
– Veni sancte spiritus...
– Beled rohadjon, csuhás!
Vaskos, erős ujjak markoltak az aggastyán aranyszegélyes stólájába, s durván hátrapördítették, tán félúton a tojáshordó lány felé. Az öreg pap értetlenül, opálos tekintettel meredt a dühös szempárba, az irdatlan vállakra a báránybőr bekecs alatt, s egy pillanatig mintha nem tudta volna eldönteni, mi is a teendő ilyenkor.
Aztán jóságos, nagyapa-ráncokkal barázdált arca hirtelen felderült, mintha a nap aranysárga korongja bukkanna elő a zord viharfellegek mögül. Szívélyesen bólintott; a drágakövekkel csillogó feszület a díszöv mögé csusszant; a fűzérré bomló olvasó kígyóként tekeredett a jámbor, cirógatásra termett ujjak köré.
– Alleluja...
Megint az az évtizedes gyakorlással tökéletesre csiszolt, rutinos csuklómozdulat, az achátgyöngyök csattanása a megfeszülő zsinegen, kettős hurok a kézfejen, kivezetés a hüvelyk- és mutatóujj között; az éjszaka selyemálarcos vámszedői, az itáliai garottos gyilkosok védjegye volt ez, akiket még a többi gazember is utált, mert sohasem támadtak szemtől szembe.
Az öreg pap sugárzó arcát az égnek emelte, rekedtes-meleg baritonja dallamosan zengte a halott vár udvarán az Úr dicséretét.
– Kyrie eleison...
Trenchard homlokon csapta a fejsze fokával, hogy csak úgy loccsant. A bölcsen mosolygó arc vérbe borult, majd szertefoszlott. Semmibe tűnő ködnyelvek ágaztak szerteszét.
– Ez az! A rosseb! – Louise asszony már talpon volt a lakótorony félig betört kapuja előtt. A szeme lángolt, bibircsókos képe kipirult; kórósovány karjával az iménti szekercecsapást utánozta a levegőben, amely véget vetett a zsoltáréneklésnek. – Megadtad neki, Peire! Megadtad a nyomorultnak!
Trenchard lassan, szótlanul ballagott vissza hozzá a tágas várudvaron, a szürkéskék fényt árasztó égbolt alatt. Fejszéjét a combja mellett lóbálta végig; csak egyszer állt meg pár szívdobbanásnyi időre, szemügyre venni, ahogy a rátapadt vér elpárállik a lapjáról.
Amikor odaért a buzgón lelkesedő asszonysághoz, szúrósan, mélyen a szemébe nézet; és ezúttal, aszokásos helyzettel ellentétben, a vén bába volt az, aki zavartan elhallgatott.
– Kinek adtam meg, Louise? És mit? – kérdezte halkan, s a háta mögé intett, ahol az integetés mozdulatába fagyott szolgáló bábumása hevert a hideg kőlapokon. Síremlék, annál hátborzongatóbb, mert az élet tűnékeny lehelletét őrzi; az alvó világban az a cselédlány már halott. – Agyonütöttem egy fantomot. Vissza fog jönni, újra és újra, a lelket melengető zsolozsmáival meg a cifra külcsín mögé bújtatott gyilokkal. Nos?
– Már megint elfelejted, amire tanítottalak – tiltakozott a vén bába. – Ha erőszakkal elszakítjuk a kettős ént az éber testtől, azzal nem öljük ugyan meg, de örök életre szóló megrázkódtatást okozunk neki. Lefogadom, hogy ezt a nyavalyást most évekig étvágytalanság meg kézremegés fogja gyötörni, rémálmai lesznek, állandó szorongása...
– És gondolod, hogy ez újdonság neki? – vágott a szavába Trenchard. Szabad baljával beszédes gesztussal körbeintett a Laubardemont-váron. – Nézd, én nem értem, mi folyik itt. Csak azt látom, hogy kerge birkaként bolyonganak körbe-körbe az ébredők, akiknek fogalmuk sincs, mi történik velük. Azt hiszik, álmodnak; és lehet, hogy egyszerű parasztember vagyok, akinek a fejébe nem töltötték az oskolában a sok tudományt tölcsérszájon a tanult magiszterek, de annyit azért tudok, hogy az ember álmában mindig szabadjára engedi magát. Olyan nekünk az álom, mint a csatorna: oda eresztünk le minden mocskot, ami napközben összegyűlik. Mit gondolsz, ezek a népek nem gyilkolták már meg több tucatszor egymást az éber világban? Hiszen a legsötétebb képzelgéseiket tombolják ki! Csak rájuk kell nézni, a te Amélie-dre meg erre a fojtogatós papra; ezek nem egyszerűen képzetlen ébredők, ezek hagymázas őrültek! Ha látnánk az... izé, azt a képüket, ami téged szűzi hajadonnak mutat... hát lefogadom, hogy a vörös Réchin sírós kisbaba volna hozzájuk képest.
– Mindig elképeszt a való-éned észjárása, Peire – ingatta a fejét csodálkozva Louise asszony. – Te sokkal jobb ember vagy itt, mint odaát.
– Jobb nem. Legfeljebb más – vont vállat egykedvűen a tagbaszakadt férfi, azzal felemelte fejszéjét, és újra nekiesett a lakótorony ajtajának. Recsegve tört a fa, csengve pattantak el a pántok, a szegecsek halk pukkanásokkal röpültek ki a rögzítőlyukakból. A vén bába gondolatokba merült, szótlanul és homályfátylas szemekkel meredt a semmibe.
Fertályórába tellett, mire az erős ember végzett a munkával, s lihegve-izzadva hátralépett, hogy szemrevételezze, mekkora rombolást művelt.
– Nesze hát! – mutatta hatalmas kezével. – Szabad az út!
Louise asszony futó pillantást vetett a sarokvasakról lógó faszilánkokra, a küszöböt borító törmelékre, a bejárat mögött ásító sötétségre. Elégedetten bólintott.
– Én sem tétlenkedtem – mondta. – Körbefüleltem egy kicsit a várban. Nagyon érdekes. Mintha találtam volna... egy dalt.
– Egy dalt? – A férfi sűrű, szürkés szemöldöke a homlokára szaladt.
– Nem vagyok teljesen biztos benne. Minket Gris Bleu dala hozott ide, és az olyan fényesen világít körülöttünk, hogy elnyom szinte minden más kisugárzást. Mégis, határozottan az az érzésem, hogy itt valahol szól egy másik dal is. Az ébresztette fel a hibbantakat. Mintha kicsit még ismerős is lenne, bár alig látok belőle valamit.
– Szóval mégsem volt akkora ostobaság bugylit hozni az útra – vigyorgott tele szájjal Trenchard, és a magasba tartotta gonoszul villogó fejszéjét. – Hadd gyöjjenek csak azok az eszelősök!
– Ne fesd az ördögöt a falra, mert még megjelenik – felelte szárazon Louise asszony. Óvatosan bekukkantott az ajtó mögött feltáruló folyosó szélesre tátott torkába, és megborzongott a kifelé süvítő hideg léghuzattól. – Te vagy a férfi, te mész előre.
Átgázoltak a romokon, és egy tágas, félfalakkal tagolt teremben találták magukat, amit szemlátomást egyszerre használtak raktárnak és fogadóhelyiségnek. Az egyik sarokban nyikorgós, szúette falépcső tekeredett csigavonalban az emeletek felé, de találtak egy másikat is, ami szűk volt ugyan, de nem kanyargott, egyenesen lefelé vezetett. Egy félreeső asztalnál két posztóruhás, borotvált képű férfibábu ült, egyikük a bejárattal szemben, a másik derékból arrafelé fordulva. Míg Louise asszony fáklyákat keresett, Trenchard tüzetes vizsgálatnak vetette alá őket.
– Lehet, hogy ezzel a kettővel ugyanaz a helyzet, mint a kapuőrrel odakint – mondta végül, gondterhelten vakargatva őszülő üstökét. – Nagyon furcsálkodó szemeket meresztenek az ajtóra.
A vén bába időközben meggyújtott egy zsákmányolt fáklyát, és leóvakodott egy darabon az alagsori lépcsőn. Ahogy hátrakiáltotta a választ, a hangja úgy kongott-bongott, mintha kút mélyéről beszélne.
– Több mint fél órán át püfölted azt a vackot. Ez még az alvó világ számítása szerint is elég idő, hogy feltűnjön nekik.
– Azért én inkább biztosra mennék.
– Nagyon a markodra áll neked az a fejszenyél. – A falakról ide-oda verődő hang ezúttal közelebbről jött, lépcsőt mászó lábak nehézkes csosszanása kísérte.
Louise asszony visszafelé tartott felfedezőútjáról. – És mi van, ha csak egyszerű alvók?
– Minek nézel te engem? – kiáltotta vissza a válla fölött Trenchard, miközben a fejszét belevágta a csigalépcső tartógerendájába, ingujjra gyürkőzött, és megpöködte a tenyerét. – Az olvasós pap ministránskölkének?
Louise asszony még épp idejében ért vissza a földszintre, hogy a lépcsőkorlát fölött lássa, amint az erős ember egy-egy irózatos nyaklevest ken le a posztóruhásoknak, amitől azok merev pózban lefordulnak a padlóra.
– Na, ha ettől se jön álom a szemükre, akkor itt már tényleg csak a bugyli segít! – jelentette ki elégedetten, miközben csípőre tett kézzel gyönyörködött művében. – Tanáltál odalent valami jóféle borocskát?
– Rossebet. A lábam majd lekopott, addig bandukoltam, de nem láttam a végét. Még oldalfolyosók sincsenek. – A vén bába vállat vont; a mozdulattól megugrott a kezében tartott fáklya, a termen rőtessárga fénykaréjok hullámzottak végig. – Csak annyi változás van, hogy egy idő után nem látni falazást. Onnantól úgy vágták a sziklába az aknát.
Trenchard éleset füttyentett.
– Gyanús, nagyon gyanús. Nem ás le a hegy gyomrába az ember, ha nem akar oda elrekkenten valamit, igaz, Louise? Valami fenemód fontosat.
– Meglehet – jött a száraz felelet. – A kérdés csak az, hogy kinek fontos az a valami: neki vagy nekünk? A vége felé nagyon büdösnek éreztem már azt a lépcsőt, Peire, és én bízok az orromban. Ami odalent van, nem a magunkfélének való. Mi a varangyból levelibékává varázsolt királyfit keressük, az meg aligha vacsorál dohos pincelyukban.
– Fene tudja, ebben az őrültekházában! – sóhajtott Trenchard. Egy nekihuzakodással kirántotta fejszéjét a kormos gerendából, és fölsandított a csigalépcsőre. – Hát akkor, irány a csillagos ég! Montbrun úr amondó volt, először a két legfelső szinten kereskedjünk.
Tartották magukat a jótanácshoz, a közbenső emeleteken csupán tessék-lássék néztek körül, nem lappang-e valahol egy kóbor ébredő. Csak alvókat találtak, vagy legalábbis alvónak látszókat; alapos vizsgálatokra nem fecsérelték az időt. A férfiakat Trenchard leütötte, a nőket meg sebtében körülkötözte kenderkötéllel; ebből az előrelátó Louise asszony vett magához két tekercset a földszinti raktárban.
A negyedik emeletet – az utolsó előttit – rövid folyosó osztotta ketté, zárófalán csúcsíves, ólomüveg ablakkal, melynek hajdan bizonyára pompás színeit teljesen kivehetetlenné mázgálta a vastag rétegben rátapadó pókhálók csimbókosra ragadt tömege. A poros padlón szürkére kopott, ősrégi perzsaszőnyeg haldokolt. A folyosó közepéről, egymással szemben, egy-egy ajtó nyílt jobb- és baloldalt. Trenchard habozás nélkül odaballagott a jobboldalihoz, berúgta, és bekukkantott. Sötét volt odabent, a kintről beszűrődő, gyér derengésben nem sokat látott; fáklyát szándékosan nem hozott, nehogy akadályozza, ha kenyértörésre kerülne sor. Orrát állott bőr szaga csapta meg.
Louise asszony odaért mögé, és próbát tett a szemközti ajtó sárgaréz kallantyújával; ellenállás nélkül engedett. A vén bába kíváncsian magasra tartotta szövétnekét, a lángok vörhenyes visszfényéből Trenchard szobájába is bebizonytalankodott valamicske. Pókhálótól hályogosan hunyorgó ablakokat pillantott meg, két írópultot, s a falak mentén négyzetes rekeszekre tagolt polcok hosszú sorát, a padlótól a mennyezetig. Néhány rekesz, főleg a legfelső traktusokban, üres volt; a többiben pergamentekercsek pihentek, némelyiknek a végén függőpecsét fityegett. Mindent – okmányokat, polcokat, pultokat, ablakokat – ujjnyi vastag rétegben borított a por. Egy kósza kedvű lángocska visszfénye egy pillanatra végigzsiborgott az egyik írópult szélén sorakozó mélyedéseken. Kalamáris csak egyetlenegyben volt közülük, abba is rég beleszáradt a sötétkék gubacstinta, a szürkén kókadozó pennán fűzérbe gyűltek a pormacskák.
– No, itt lenne mit eltüzelni! – jegyezte meg elismerően Trenchard, majd kissé felemelte a hangját. – Megtaláltam a családi irattárat!
– Én meg a hálószobát... vagyis inkább a kínzókamrát – felelte a túloldalról Louise asszony. – Gyere át, Peire, ez... ez egyszerűen elképesztő!
A másik helyiség tágasabbnak tűnt, bizonyára csak azért, mert a falak nem voltak bepolcozva. A két átellenes sarokban egy-egy vastag oszlopgyertya égett mozdulatlan, szürke fényű lánggal, még félhosszra fogyva is embermagasságúak. A félköríves külső falat három keskeny, csúcsba futó ablak tagolta egyenlő cikkelyekre, s e cikkelyekben jókora faállványok álltak, roskadásig rakva a legkülönfélébb elmés szerszámokkal, amivel ember embertársának fájdalmat bír okozni, méghozzá alapos gonddal csoportosítva. Ezen kizárólag kancsukák és korbácsok sorakoztak, szögekkel és szögek nélkül, változatos alapanyagokból, a szorosra font lószőrtől a vízilóbőrig; azon pálcák és vesszők, méret szerint elrendezve, recézettek és simák, talpaltak és hasított végűek, nádból, fából és fémből valók; amazon csupa bonyolultabb szerkezet, srófok, hüvelykszorítók, tölcsérek, szájkörték és legalul egy otromba, rozsdás spanyolcsizma: A kínzószerszámoknak ez a műértőre valló, lélegzetelállítóan bőséges körtárlata szinte elfeledtette a szemlélővel a helyiség központi bútordarabját, egy irdatlan méretű hitvesi nyoszolyát, amin egy sovány, csapzott hajú nő feküdt merev tartásban, bölénybőrökkel úgy-ahogy betakarva.
Louise asszony tekintetét a kínzószerszámok bűvölték magukra. Szigorúan, összevont szemöldökkel szemlélte őket, pillantása egyik saroktól a másikig vándorolt, majd újrakezdte a körsétát, akár a visszalendülő inga. Némelyiknél hosszabban elidőzött; olykor motyogott maga elé valamit, vagy a fejét csóválta. Sápadtabbnak tűnt a megszokottnál; s az arcán dudorodó bibircsókok között keskeny verítékpatakok kanyarogtak csillogva lefelé, talán nemcsak a túl közel tartott fáklyaláng miatt.
Arra rezzent föl, hogy Trenchard oldalba böki.
– Te, az az asszony az ágyban... ébren van.
– Beszélsz itten bolondokat!
– A strázsánál is ezt mondtad..
Közelebb óvakodtak a nyoszolyához, és a vén bába biztos távolban meglengette a fáklyát a nő előtt. A szeme megmozdult, követte a lángok ívét. Valóban ébren volt, bár olyan csendben és moccanatlanul feküdt, hogy bízvást össze lehetett volna téveszteni egy szoborbábbal.
Alaposabban megnézve látták, hogy iszonyú állapotban van. Csont és bőr volt az egész nő, a vállperecei szinte kiugrottak a húsából, arca valóságos halálfejjé aszott. Fiatal lehetett, valaha talán szép is, ebből azonban mostanra nem sok maradt. A bőre tele volt gyulladt kelésekkel, némelyik furunkulussá fertőződött; az ajka eredeti mérete háromszorosára duzzadt, és száraz, pikkelyes gerezdekre hasadozott szét, akár a bomló virágszirom. Az ágy körül terjengő bűzből és csatakosan összeragadt hajából ítélve elég rég nem mosdathatták – az fel sem merült, hogy magától is képes volna mosakodni, elég volt egy pillantást vetni rá. A legborzasztóbb azonban a tekintete volt. Kifejezéstelenül, fátyolszürkén meredt a semmibe, az értelem és az érzelem bárminő nyoma nélkül. Mindkét szeme mélyen vissza volt süppedve az üregébe. A jobb egészen feldagadt, és valami pirosas színű, ragacsos lé szivárgott belőle folyton, csiganyálként csillámló barázdákat szántva a beesett arcra. A bal félig ki volt fordulva, a pupillájának csak a fele látszott, helyét a gyulladt erekkel vöröslő kötőhártya vette át; a szemhéj alatt vastag rétegben meggyűlt a sárga genny. Ápolásnak – vagy akárcsak egyszerű vízzel való lemosásnak – nyomát sem látták.
A két ébredő egymásra nézett.
– Hát ez... – jegyezte meg Trenchard sűrű torokköszörülések után, mire nagy nehezen sikerült némi nyálat összeharákolnia a szájában.
– Hát ez... – helyeselt Louise asszony bólogatva, és észre sem vette, hogy közben véresre kapirgálta a szőrös szemölcsöt a nyakán.
Jó darabig hallgattak; aztán, mintha összebeszéltek volna, megkerülték az ágyat; és fejtől letelepedtek a fekvő nő mellé, Trenchard a jobb-, a vén bába pedig a baloldalán.
Az erős ember egy darabig további torokköszörülésekkel kísérletezett, végül bosszúsan legyintett, és a padlóra köpött.
– Asszonyom, te nem ismersz minket, és azt sem tudod, miért vagyunk itt. Ez pillanatnyilag lényegtelen is. Nem igazán vagyok a szavak embere, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy ha valamiben – bármiben – a segítségedre lehetünk, kérlek, tudasd velünk. Csak szólj. Csak szólj, és meglesz. Ennyi. – Zavartan elhallgatott.
Louise asszony az agyonsoványodott test fölé hajolt. Gyakorlott mozdulatokkal kitapintotta az érverését, ellenőrizte a homlokán a testhőmérsékletét, megszagolta a leheletét. A szemét sokáig vizsgálgatta, egyre borúsabb képpel.
– Sokkal korábban kellett volna fölébredned, húgom. És tán el se aludni újra. Az éber test mindig az ébredés pillanatát veszi alapul, amikor leképezi az alvó test állapotát; utána az alvó testtel történhet bármi, az éber közérzetet az már nem befolyásolja. – Fejcsóválva pillantott föl Trenchardra. – Megtakaríthattad volna a lovagias nyilatkozataidat, Peire. Valószínűleg egy kukkot sem fogott föl belőlük.
– Hogyhogy? – kérdezte pislogva a tagbaszakadt férfi.
– Máktea – felelte szárazon Louise asszony. – Egy okkal több, már így visszamenőleg, hogy kásává verted annak a vén ringyó Amélie-nek a fejét. Sajna csak az éber nyakán. – Sóhajtva felállt az ágyról. – Nem tudom, mióta itatják vele, de az állapotából ítélve nagyon régen. Attól ilyen sovány. Semmit sem tehetünk érte. Még ha el is tudnánk cipelni valahogy: ha nem kapja meg a mindennapi adagját, belepusztul. Ha meg itt marad, természetesen abba pusztul bele.
– Szóval azt mondod, semmit? – kérdezte Trenchard mogorván. A vén bába széttárta göcsörtös karját.
– Ha aludna, rábeszélnélek, hogy végezzünk vele gyorsan, de hát ébren van. Így csak a szenvedéseit tetéznénk.
– A keservit!
Ekkor az asszony halkan, de tisztán érthetően megszólalt. Hangja távoli volt és kifejezéstelen, mintha valami olyan helyről beszélne, ami még az éber világnál is furcsább és idegenebb.
– Veszélyes így járni.
Három kurta szó, s utána rögtön el is hallgatott; még a jobb szemét is lehunyta – a balt nem, azt nem bírta már mozgatni. Csak mellkasa egyenletes emelkedése-süllyedése, széthasadt ajkának leheletfinom remegése árulkodott róla, hogy nem merült vissza a másik lázálomba, az alvók közé. Trenchard felpattant.
– Hallottad, Louise? Megszólalt! – kiáltotta izgatottan. A vén bába lemondóan legyintett.
– Félrebeszél a boldogtalan. Mindenféle víziói vannak. Számára mi is csak afféle álomképek vagyunk.
Az erős ember a bölénybőrök alatt pihegő fiatalasszonyra nézett. Homlokán a ráncok sötét árkokká mélyültek; állkapcsán reszketésig feszültek az izmok.
– Nem biztos, hogy el fogom vinni Montbrun úrnak azt a sátánt – mondta halkan. – Egyáltalán nem biztos.
– Ahhoz, hogy ezen törhesd a fejed, előbb még meg kell találnunk. Gyere, már nem járhatunk messze tőle!
Sarkon fordult, s nehézkesen ballagva az ajtó felé indult. Trenchard kénytelen-kelletlen követte, de röviddel a küszöb előtt még hátranézett, hogy egy utolsó pillantást vessen a szörnyű hálókamra meggyalázott lakójára.
...veszélyes így járni...
Talán a haldokló asszony figyelmeztetés tette, hogy éberebb volt a szokásosnál. Talán egyébként is meghallotta volna a csigalépcső fájának leheletnyi recsegését a ránehezedő súly alatt. Talán semmi nem tudta volna már meglepni őt, amit a pokol e várnak álcázott bugyrában tapasztal – bár ez utóbbi eléggé valószínűtlen.
Mindenesetre szélnél is sebesebb volt a mozdulata, amellyel ébredőtársa után kapott.
– VIGYÁZZ!
A vállán ragadta marokra Louise asszony ruháját, s olyan erővel rántotta vissza, hogy a durva vászon recsegve csíkra hasadt. A vén bába talpa alól kiszaladt a talaj, s ő azon kapta magát, hogy hátrafelé zuhan, amerre Trenchard keze húzza. Tiltakozni próbált volna, de a meglepetéstől és az ijedtségtől benne szakadt a szusz – s a következő pillanatban már látta az ajtó túloldalán a fekete viperaként visszakunkorodó ostorszíjat, amint mérges szisszenéssel adja ki magából a dühét, pontosan ugyanazon a helyen, ahol ő lett volna, ha befejezi az előbbi lépést. Aztán liszteszsákként zuttyant a hitvesi ágy lábához, tátogva kapkodott levegő után; s ködösülő szemével, ráncos arcára kibuggyannó könnyeivel ugyanolyan tétlen szemlélőjévé minősült vissza az előtte zajló összecsapásnak, mint a csontsovány fiatalasszony a bölénybőrök alatt, aki a valóság iszonyata elől a saját belső világaiba menekült.
Trenchard ugyanazzal a mozdulattal szökkent hátrébb az ajtótól, amelyikkel a vén bábát visszarántotta, s mire a talpa ismét talajt ért, már nyélre fordult jobbjában a fejsze, már bal tenyerébe simult az övébe tűzött gyúzókés. Térdét kissé megroggyantotta, derékból előregörnyedt; s ösztönszülte nyugalommal várta az orvtámadót, azoknak a nyugalmával, akik számára a cselekvés megelőzi a gondolatokat, így nincs idejük megijedni.
Púpos torzalak penderült a bejárat négyszögébe: vékonydongájú, nyakigláb gnóm, pipaszár combjával-karjával leginkább valami emberszabású kaszáspókra hasonlított. Formátlan lepényfeje volt, fehér és szőrtelen, akár a gyúratlan kelt tészta. Zsírosan fénylő holdvilágképén alig hagyott nyomot az orr; két keskeny hasíték maradt csupán belőle, inkább vízszintesek, mint függőlegesek. Egy tükörsima arcdaganat miatt bal szeme két hüvelykkel lejjebb csúszott a jobbnál, de mindkettőből a gyűlölet sárga lángja tüzelt Trenchard felé. Zöld-barna bőrzekét és erdészcsizmát viselt: nyakravalója félrecsúszva lógott a vállán, akár a rosszul csomózott hóhérkötél. Jobbjábán ostornyelet emelt magasra, melynek végén a hosszú bőrszíj hullámos ívekbe cserdült, baljában háromélű páncélszúró tőrt tartott döfésre készen.
– Szellemek! – rikoltotta vihogva. – Megint szellemek háborgatják az úrnőt!
Évszázados beltenyészet eredménye volt ez a korcs, a Laubardemont-ház örökletes szolgacsaládjaiban dívó csoportos vérfertőzéseké. E nászokból többnyire idióták és életképtelen torzalakok születtek; az ő személyében azonban páratlanul ritka és szerencsés összetételben egyesült az elfajzott nemzetségek savóvá hígult magja. Ami erőben és szépségben hiányzott neki, azt pótolta gyorsaságban és ravaszságban: vadásznak nevelték, okos és kegyetlen ragadozónak, s ő fényesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
Trenchard a baloldalát fordította neki, a hárításra emelt nyúzókéssel; a fejszét mélyen tartotta hátul, nehogy az ostorral kirántsák a kezéből. A feketén tekergőző bőrszíj előrecsattant, a nyakát kereste, hogy aztán a kés egyetlen gyors oldalmozdulatára szárnyaszegetten, felére kurtultan csapódjon a falnak. A lenyesett ostorvég pörögve szállt a levegőben, vad végvonaglását a nyoszolya bölénybőrein fejezte be.
– Gonoszlélek! – vihogta a groteszk gnóm őrült kacajjal. Kettőt ugrott előre, a félbevágott szíj maradékával a háta mögé suhintott, hogy lendületet vegyen az új csapáshoz. – Eredj vissza a pokolra!
Trenchard szökkenve állást váltott, most jobboldalával fordult az orvtámadó felé; a szekercét a magasba kapta, de a nyél lejjebb csusszant a markában, most a közepére fogott rá. Az ostor piros csíkot mart a kézfejére, ahogy éles cserdüléssel a fejszefej alá fonódott.
Diadalittas rikkantás hagyta el a púpos korcs ajkát; a szíj megfeszült.
Csakhogy Trenchard számított erre a cselre, szándékosan kínálta föl a lehetőséget ellenfelének. Fogása a fejszenyél közepén biztos maradt. Ugyanabban a pillanatban, amikor a gnóm hátrarántotta az ostort, belehúzott ő is zömök bivalyvállának minden erejével, csak épp ellenkező irányban.
A púpos visítva emelkedett föl a padlóról, kalimpálva szállt a levegőben Trenchard felé. A tagbaszakadt férfi ellépett előle; ha útjába áll, hogy letaglózza, a vastag bekecsen keresztül markolatig mélyed bordái közé az alattomban kitartott tőrpenge. Csípőből hátradőlve, teste súlyával módosította a pókszerű gnóm röppályáját, s az fülsértő csörömpöléssel zuhant neki az egyik kínzóállványnak. Ahogy elterült a padlón, szájkörték és hüvelykszorítók záporoztak rá; a rozsdás spanyolcsizma csattanva eldőlt.
Trenchard eldobta a fejszét; míg lehúzza a szíjvéget, az ostort sem lehet használni. Késsel a kezében ugrott a vadászruhás korcs felé, aki négykézláb állt, s kábultan rázta szőrtelen fejét. A közelébe nem merészkedett: jól látta, milyen fürgén mozog, s a háromélű páncélszúró óvatosságra intette. Első rúgása a gnóm állát érte: csont hasadt ropogva, az orvtámadó jajdulva zuhant a púpjára, vért és törött fogakat köpött maga elé. A második rúgástól bal csuklója reccsenve kifordult, a háromélű tőr a pörögve szánkázott a falig. Aztán az erős ember szőrös ujjai összezárultak a zekéje mellén, s könnyedén a magasba rántották, mint valami csirkét. A ferdén álló szemek zavarosan meredtek a darabos vonású, szürke borostás arcba.
– Távozz tőlem, rossz szellem! – motyogta a púpos korcs pépesre morzsolt ínyével. Trenchard átvágta a torkát a nyúzókéssel, és hátralépett a szerteszét kígyózó ködfürtök középpontjából. Louise asszony nyögve tápászkodott fel az ágy végében. A derekát tapogatta, és elkínzott képet vágott.
– Asszonyanyám! – szisszent fel fájdalmasan. – Mi a rosseb volt ez?
Trenchard a lovaglóostor fekete szíját próbálta lerángatni a fejszéjéről.
– Megint egy agyalágyult. Ez biztos azt hitte, lázálma van és kísérteteket lát. Hát ami a lázálmot illeti, azt legalább megkapta tőled.
A vén bába a padlón heverő fáklyájához bicegett. Amikor elejtette, a gyantás rongyokkal körültekert végű farúd csak pár szívdobbanásnyi ideig lobogott tovább, aztán visszatért az alvó világba. A lángok most dermedten ágaskodtak a fején, mintha vörös agyagból mintázták volna őket. Louise asszony lehajolt érte, és felemelte. A tűz azon nyomban sisteregve életre kelt, imbolygó fénye rőtessárgára színezte az oszlopgyertyák halványszürkén derengő világát. A padlón csak néhány apró, mozdulatlanná fagyott lángfodrocska maradt, ezeket Louise asszony gondosan eltaposta.
– Minek vesződöl vele? – kérdezte Trenchard, miközben odalépett hozzá. – Én nem bánnám, ha a gyehenna emésztené el ezt az egész sátántanyát.
A vén bába az ágyon fekvő asszony felé bökött az állával.
– Ha meg tudnánk őt ölni, én sem. De a tűz nem szép halál.
Ennyiben maradtak, és elhagyták a szobát. Odakint a folyosón Louise asszony gondterhelt képet vágott. – Egyre erősebben érzem azt az idegen dalt, de képtelen vagyok azonosítani. Szerintem közvetlen közelről se tudnám, annyira fénylünk a Gris Bleu-étől – mondta homlokráncolva. – Pedig ezt olyan dalnok énekli, akit ismerek valahonnan.
Trenchard a színehagyott perzsaszőnyegre köpött.
– És elég sűrün gajdolászhat ebben a várban. Akarod tudni, szerintem mi folyik itt? – A szeme sarkából a vén bábára lesett, megvárta a bólintását. – Ez a dalnok itt lakik, és néha énekelget, csak úgy magának. Ezzel fölébreszt egy csomó embert, akik semmit sem értenek az egészből. Amíg itt mászkálnak, azt hiszik, álmodnak vagy látomásaik vannak; odaát meg persze elfelejtenek mindent. Megmagyarázzák maguknak, hogy elájultak vagy önkívületbe estek. Csak az állandó szorongás meg a ködös félelem marad a temérdek gyalázat miatt, amit az éber világban művelnek egymással és az alvókkal. Ez már elég régen így mehet, tán évek óta; közben az itteniek szép lassan becsavarodtak az alvó világban is.
– Van benne valami, ami itt összehordasz – ismerte el Louise asszony vonakodva. A csigalépcsőhöz ballagott, görnyedten a fokok fölé hajolt, és hunyorogva fölpislogott a legfelső emeletre, miközben a fáklyájával világított magának.
– Mit látsz?
– Rossebet se. – A vén bába kelletlenül rátette a lábát az első fokra. Savanyú képet vágott. – Őszintén szólva, nincs túl nagy kedvem hozzá, de hát...
Trenchard visszahúzta.
– Várj, majd megyek én elöl. A nyúzókést visszadugta az övébe, de a fejszét továbbra is harcra készen markolta. – Te csak világíts!
Odafönt széles, körszelet alakú előszobafélében találták magukat, amit szúette korlát választott el a grádicsaknától, hasábformán faragott oszlopokkal. A lépcső tovább tekeredett a tetőre nyíló csapófedélhez. A padlót kirojtosodott szélű szőnyegek; a kőfalakat megfakult szőttesek borították, akár ki is lehetett volna cserélni őket, annyira elszürkített őket a kosz. Az egyik sarokban rozsdarágta lovagi páncél árválkodott faállványán, sisak nélkül és félkarúan; a másikból egy törött lakatú láda tátotta rájuk pókhálós torkát, bronzvereteit olyan vastagon ellepte a patina, hogy szinte penészesnek látszottak. Leülni csak a csúcsba futó páros ablakok fülkéiben lehetett, egy-két ilyen kőpadon hímzett vánkosok szolgáltak fészkül a hálás molyoknak. A körszeletet lezáró belső falban egyetlen ajtó nyílt.
Trenchard megállt előtte, vállat vont.
– Egye kánya! – mondta, és talppal belelépett a zárba.
Az ajtólap kiszakadt a sarkából, puffanva bedőlt, szélei alól jókora porfelhő szállt fel. A kívülről begomolygó vörhenyes fáklyafény hivalkodó berendezésű dolgozószobát világított meg; hátul az ablakok be voltak törve, az ólomkeretben pár színes üvegszilánk árválkodott csupán. A helyiség közepén berakásos lapú asztalka állt, előtte pedig egy hosszú hajú férfi szobormása, a bejáratnak háttal, földig érő, fekete leplekbe burkolózva.
Ahogy Trenchard ütésre emelt fej szével berontott az ajtón, az asztal túloldalán mozgolódás támadt. Odébb billent egy felborult karosszék, s takarásából tésztásra puffadt, apró szemű férfiarc bukkant elő, szája szegletében néhány lekonyuló bajuszszállal. Mikor meglátta az érkezőket, földerült.
– Jó szellemek – mondta, az elkényeztetett kisfiúk nyafogó hangján. – Megölitek nekem a Fekete Embert?
Bayard számára megszűnt az idő folyása. Mámorosan lebegett a semmi bársonyán, körülötte sötét erőkkel lüktetett a végtelen és személytelen űr, amelyből a lelkek vétetnek születéskor, s amely elnyeli őket haláluk óráján. Minden ízében érezte ezt a némán robajló hullámverést, pedig nem volt füle, szeme, bőre, nem voltak idegei és gondolatai, egész valója feloldódott az időtlen ritmusban; csak a szíve maradt meg, s az egy ütemre dobogott vele.
Bayard dalolt.
Megénekelte az örök űr hatalmát, a mélységet, a csendet, a hideg homályt. Azért nem volt teste, mert felemésztette az énekéhez: vére apadásávál szőtte a dallamot, húsa fogyásával verselt, csontja enyészésével tartotta a taktust. Ha majd teljesen föléli önmagát, ha a szíve is beleolvad a hangtalanul mennydörgő morajba, akkor eléri a legtöbbet, mire halandó dalnok törekedhet: megszűnik létezni, feloldódik a tulajdon énekében. Gyönyörű lesz.
A dallam tovább zengett, magasztosan és méltóságteljesen, ám a lüktető mag, amely egy másik világban Bayard de Montbrun árnyékát vetette, zavart érzett. Idegen sémák tolakodtak az űr roskadó-feltámadó hullámverésébe: ugyanúgy egyszerre vibráltak vele, mint az ő dala, de valahogy más hangsúllyal, más színezettel. Hallatlan és felháborító dolog volt ez, hiszen az örvény középpontjában a dalnok semmivé foszlott és határtalanná tágult, megtagadta a létezést és egyetemes létezővé vált. Magába foglalta minden dolgok forrását, rajta kívül bármely más lényegét feltételezni paradoxon volt, értelmetlen fogalom.
És mégis, az idegen ingerek.
Az űr bársonya körkörös fodrokat vetett. Lassan és kísértetiesen, mintha sötét vizű tó mélyéről merülne föl, egy emberarc bontakozott ki belőle. Büszke, szomorú arc volt, délceg ívű sasorral és latinosan sötét bőrrel. Magas homlokára mintha ékkel vésték volna fől a mély, soha ki nem simuló redőket; feszesen duzzadó ajka érzékiségében is férfias maradt. Hosszú haja kékesfekete fürtökben gomolygott körülötte, akár a vízben elömlő tinta; rövidre nyírt, göndörkés szakálla olajosan fénylett. Tekintete szédítő szakadékokra nyílt, elnyeléssel fenyegetett, a benne örvénylő sötétség kisápasztotta az örök űr éjszakáját.
Amint a néma hullámverés végleges kontúrokba simult körülötte, az arc megmozdult. A szénvonás-szemöldök összehúzódott, az orrnyereg fölött kicsiny, függőleges ránc jelent meg, a keskeny járomcsonton megfeszült a barnára sült bőr. Úgy tűnt, mintha figyelmesen hallgatná Bayard énekét az egek magasáig nyúló császárról, a trónja tövében síró bohócról és a csontvázról. Mikor az utolsó sor visszhangja tovalebegett a semmiben, telt ajka halvány mosolyra húzódott.
Aztán, akár az iszapos mélységekből előrobajló leviatán, fölébe kerekedett az űr lomha hullámainak, és dalra fakadt maga is.
– Gót ablakokban sírt az Orvos:
„Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra, s melytől
meggyógyul mind a szenvedő?”
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
„Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér: e mély pohárból
csupán az első korty fanyar!”
Az arc elhallgatott; és az, aki valahol Bayard volt, megértette és elfogadta a kihívást. Nem tudta, ki ez a másik dalnok, honnan került ide és miért; ahhoz, hogy föltegye magának ezeket a kérdéseket, kételyek és gondolatok kellettek volna, amiket ő az éneke első strófájával szerteszórt az űrben. Ám ösztönösen érezte, hogy az idegen versengeni kíván, nemes párbajra hívja: dőljön el, ki verseli meg kettejük közül szebben és igazabbul a körülöttük lüktető szent éjszakát. A végtelenségben sodródó Bayardnak nem voltak fogalmai végről és időről, így hát a viadal tétje föl sem merült benne. Amiért mégis habozás nélkül vállalta, az az énjében munkáló legbensőbb hajtóerő volt: a bizonyítás puszta kényszere, amelyből az akarat táplálkozik.
Ködpárás szegélyű képek merültek föl előtte, s foszlottak semmivé. Kacagó kislány szalad bukdácsolva a harmatos fűben, homlokán friss gólyahírből font koszorú, vörösesszőke haja hosszan lobog utána; sötét kesztyűs ujjak szögeket és sodronyhuzalokat igazgatnak egy pengeszilánkokkal kivert, súlyos fatáblán; elhanyagolt temetőkert az őszi hajnal szürke derengésében, foghíjas kerítés, félrebillent keresztek, a sáros verem mélyén kicsiny, vérfoltos vászonbatyu.
Énekelni kezdett.
– A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszni hívta őt.
... „Ha jössz, a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot.”
„Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
Ahogy befejezte, a szakállas arc már vette is tőle át a szót; rettenetes szemében egyre gyorsabban kavargott a sötétség, ahogy strófáját útjára bocsátotta az űr hideg hullámain.
– Repedt tükrénél állt a Céda:
„Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény...”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
„Hopp, Sára, hopp, gyerünk, a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakmát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
A vers lüktetése szíve mélyéig rázta Bayard-t, kis híján elsodorta a süket űrben zúgó habok közé. Megérezte, hogy aki ebben a viadalban alulmarad, az belevész a csend óceánjába, dala elnémul a sötét hullámverésben. Nem a saját énekében fog feloldódni, hanem valaki máséban; és ennél szörnyűbbet elképzelni sem bírt.
Roppant emberóriás rémlett föl előtte, kihívón domborodó mellkasán gyöngyhímes díszzubbony feszül, nyakának tölgyfatörzsét fehér prémgallér öleli, széles, csupasz képe hahotától vereslik; dühös ökölcsapással taglóz a mozaikpadlóra egy nyakláncos, selyemruhás udvaroncot, a tárgyalóasztal túloldalán előkelő tartású férfi ül hadiöltözékben, aranyozott sisakján koronadísz, szakállas arcán döbbenet és megbotránkozás; az emberóriás csalódott tekintetében keserűn lobban el a remény, a válla fölött néz hátrafelé egy lépcsőn, körülötte forrong az utca, üvöltözik a polgárok megvadult tömege, mindenfelől kezek nyúlnak utána, a ruháját cibálják.
Dalolt tovább.
– Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: „Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
Bosszús felhő suhant át az idegen dalnok ajkán: a szakállas ajkak megrándultak, a boltozatos homlokon megszaporodtak a ráncok. Ezúttal tétovázott egy pillanatig, mielőtt fölvette volna Bayard dalának elejtett fonalát.
– Aranypárnáin ült a Dáma
s üvöltve sírt: „Ne még, ne még,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát...”
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
Az újabb rohamot a mag-Bayard szilárdan állta, s az idegen felől érkező hullámok sem tűntek oly erősnek, mint az előbb: nekizúdultak a lüktető szívnek, s fekete cseppekké oszolva porlottak le róla. Bayard erőt érzett magában, forrón duzzadó, kitörni kész erőt, mely már csak arra vár, hogy formába öntse és irányt mutasson neki.
Kopaszodó, posztóruhás férfi egy párizsi csapszék félhomályában, ütött-kopott kölcsönlanton játszva bűvöli magára a részeg mulatozók figyelmét, ujjai fürgén szaporázzák táncukat a hangszeren, s közben csak a ráncok nevetnek a szeme sarkában, az ajka nem, pedig az mosolyog; a Szajna-parton ül, kapcával körültekert lába a langyos vízbe lóg, háta mögött alkonyi vörösben fürdik a házfalak és tetők kusza útvesztője, mellette csillogó szemű, szőke, diákforma ifjú fekete skapuláréban, annak magyaráz valamit a régi rómaiakról; nyirkos falú, homályos kamra, lépni is alig lehet benne, a döngölt padlón csótányok szaladgálnak, faggyúgyertya pislákol egy rozolga zsámolyon, az olvadékon egy agyonütött légy foltja, odébb az ágyon girhesre soványodott alak, háta fekélyes, szeméből láz tüzel, emberre már alig emlékeztet.
Zengve-zúgva mennydörgött a dal.
– Tüzénél állt az alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
„Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig.”
„Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted.”
S vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
„Aludni mégy most, mint a többiek.”
Meglepetés villant volna a szakállas arcon? Csodálkozás, ámulat? Bármi volt is az, rövid ideig tartott, az idegen dalnok ezúttal nem habozott egy pillanatig sem. Akár a kézbe hajított labdát, úgy kapta fel a strófa zárszavát; és ha Bayard éneke mennydörgés volt, hát az övé szélvihar, földrengés, dübörgő tengerrobaj, mely mindet elsöpörve fut körül a glóbuszon.
– Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
„Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
Tombolva süvített az idegen dal, örvénybe kapta Bayard-t, s elfújta, elpöckölte, mint valami bogármód kapálózó parányt. Szalmaszálként repült a forgószélben a sötét űróceán hallgatag mélye felé, szívét jégkéreg hártyázta, lángja haloványan pislákoló szikrává roskadt. Vakon kapott fogódzó után a förgetegben, s egy arcot talált, mely metsző élességgel rajzolódott ki előtte. Durva, darabos férfiarc volt, széles járomcsonttal és vastag ajakkal, őszülő haját fehér szőrkucsma takarta. Zömök test tartozott hozzá, a medvényi vállakon birkabőr bekecs, a derékon széles, vörös posztóöv, benne hosszú nyelű nyúzókés; a kérges jobb kéz fejszét lóbált, a bal megtámaszkodott a csípőn. Az erős ember tűnődve vizsgálgatott valamit, ami kívül esett a képen; aztán felpillantott, és nyugodt tekintetet vetett Bayard-ra.
A dalnok megkapaszkodott a látványban, szembefordult az idegen szélviharral, és beleénekelt.
– A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
Könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél...
A dühöngő förgeteg, mintegy varázsütésre, elült: csak a végtelen és hideg-tenger örök zúgása morajlott tovább. A Bayard-szív tétován dobbant egyet, s szilánkokban vetette le magáról a rákérgesült jeget. A hunyorgó szikra felragyogott, forrón lobogó lángnyelv szökött fel belőle.
Az idegen arc lassan, őszinte örömmel elmosolyodott. A szemek feneketlen kútjában a sötétség egyre lomhábban örvénylett, forgása fokozatosan abbamaradt. A két szemhéj végtelenül fáradt mozdulattal leereszkedett, leplet vonva a szakadék torka fölé.
Az ismeretlen dalnok némán bólintott, leróva tiszteletét a viadal győztese előtt; aztán újra alámerült abba a csendes, fekete vizű tóba, ahonnan érkezett.
– Ki vagy? mordult föl Trenchard.
A harcsabajszos férfi szuszogva kimászott a karosszék alól, kiegyenesedett és leporolta magát. Alacsony, hájas ember volt, gazdagon hasítékolt mentét és buggyos plundranadrágot viselt, amelynek szárát puha bőrcsizmájába gyúrte.
– Guy király – mutatkozott be csillogó szemmel. – Ha ébren vagyok, mindig félek, de ilyenkor álmomban soha. Az a baj, hogy ébren nem merek elaludni.
Trenchard gyanakodva közelebb lépett, ám a fejszét nem eresztette le. A háta mögött Louise asszony is iparkodott volna befelé, de a rokolyája beleakadt az ajtó törött sarokpántjába. Szitkozódva rángatta, másik kezével magasra tartva a fáklyát.
– Ti jó szellemek vagytok – csevegett tovább a kövér, harcsabajszos emberke fesztelenül. – A rossz szellemeket Matelot nem engedi be se hozzám, se a feleségemhez.
– Matelot? Az a púpos orgyilkos? – horkant fel Trenchard megvetően; aztán hirtelen megtorpant, ahogy teljes egészében felfogta a hallottak értelmét. – Az az asszony odalent a te feleséged?
– Igen, csak a nézése zavar. Majd kiszúratom a szemét – bólintott Guy de Laubardemont mosolyogva. – Álmomban már próbáltam, de ébren nem marad meg neki.
Trenchard elsápadt, az állkapcsán megfeszültek az izmok. Aztán nagyot nyelt, és újra megindulta köpcös emberke felé, ezúttal sokkal céltudatosabb léptekkel, a fejszét még magasabbra emelve.
– Peire, ne bomolj!
– Igazán jó, hogy jöttök. Gondjaim vannak – folytatta Guy a riadalom legcsekélyebb jele nélkül, és az asztal túloldalán álló viaszmásra mutatott. – A Fekete Ember idehozta a...
– Te kis féreg! – köpte a szemébe közvetlen közelről Trenchard, és lesújtott.
A megszólításra a kövér emberke összerezzent, falfehérre sápadt, s úgy kapta föl a fejét, mint aki csak most ijed meg. A két apró, véreres szem döbbenten tágra nyílt. A közéjük csapó fejszeél öles ködfodrokat riasztott szerteszét.
A bejárat felől szakadó vászon zaja hallatszott, amit sietve közeledő léptek kopogása követett, sűrű káromkodásokkal elegyesen.
Trenchard leeresztette szekercéjét, szétlegyezgette maga körül a hirtelen támadt párafátylat, majd mogorván szembefordult a loholva, tépett rokolyával érkező Louise asszonnyal.
– Megvesztél, Peire? – rivallt rá a vén bába dühösen. – A rosseb! Minek születik kézzel, aki nem tudja, mikor kell használni?
Az erős ember rántott egyet bekecses vállán.
– Úgyis kupán kellett volna vágnom, így hiába cipelnénk ki az erdőbe. Amíg ébren van, Montbrun uraság nem tud vele beszélni, mihelyt meg elalszik, rögtön visszaszáll az alvó testébe. Nekünk az éber teste kell, de üresen.
– És így hogy a rossebbe fogjuk megvallatni? Újabb vállvonogatás.
– Az Montbrun uraság dolga, nem a miénk.
– Azt talán mégiscsak ki kellett volna szedni belőle, hogy hol ébredt fel, nem gondolod? – dühöngött Louise asszony. – Most túrhatjuk fél a várat megint az üres teste után!
Trenchard belerúgott a felborult karosszékbe, ami csattanva átfordult az oldalára. Alatta ott feküdt Guy de Laubardemont szobormása, magzatpózba kuporodva.
– Ezt keresed?
A vén bába csípőre tett kézzel elhallgatott. Gyanakodva nézett hol a mozdulatlan testre, hol Trenchardra.
– Honnan a rossebből tudtad? – bökte ki végül. Az erős ember elvigyorodtt.
– Szerintem abban a pillanatban ébredhetett, amikor befelé igyekeztünk. Ébren mi a búbánatnak bújt volna egy nyavalyás szék alá?
– Ezer és egy hülye okból, ami egy hibbantnak eszébe juthat. Mocskosul nagy szerencsénk van, Peire. – Sóhajtva legyintett, és elfordult. – Na mindegy, fő, hogy megvan az ifiúr. Tenyérbemászó egy fráter. Nyalábold föl, aztán tűnés innen!
Trenchard az övébe tűzte a fejszét, megköpködte a tenyerét, és lehajolt a Laubardemont-vár viaszbábbá dermedt uráért. Nehéz dolga volt, az összegömbölyödött testen sehol sem lelt jó fogást. Végül kénytelennek bizonyult az ölébe emelni, ahogy a kisgyerekeket – meg a súlyos sebesülteket szokás. Nagyot szusszant, amikor megemelte, a térdével is alá kellett segítenie.
– Kövér disznó, nehéz, mint a só! – nyögte bosszúsan. – Legalább ha útközben ébredezni kezdene, rögtön a földhöz kenheted, és vihetjük tovább. A nyakadban cipelni kockázatosabb lenne. – Louise asszony közben megkerülte az asztalt, és érdeklődve nézegette a túloldalon álló szoboralakot. Magas, karcsú, izmos férfi volt, hosszú, sötét hajjal, göndörkés szakállal és merész sasorral, homlokát mély ráncok barázdálták. Szemre harminc-harmincöt évesnek tűnt; a bő, fekete leplek, amik távolról akár szerzetesi csuha látszatát is kelthették, közelebbről valami különös, tógaszerű öltözéknek bizonyultak. Lábán, az évszakhoz cseppet sem illő módon, hasítottbőr szíjakból fűzött szandált viselt. – Szóval így fest az a híres Fekete Ember! Lehet, hogy érdemesebb volna őt elhozni. Kíváncsi vagyok, hogy...
– Hozzá ne nyúlj! – förmedt rá ijedten az ajtó felé forduló Trenchard. – Énekel.
Louise asszony összerezzent, a szobormás dereka felé nyúló karja mozdulatlanná dermedt a levegőben. Mérges pillantást vetett a tagbaszakadt. férfire.
– Méghogy ez? – kérdezte gúnyosan. Aztán alaposabban szemügyre vette a szakállas emberbábot. – Te jószagú asszonyanyám!
Úgy kapta vissza a kezét, mintha parázsba piszkált volna.
Trenchard közelebb ballagott, és megtámasztotta a várurat az asztal intarziás lapján.
– Ez van abból, ha az ember csak mások szapulásával törődik, és közben elfelejt szétnézni maga körül – mondta kajánul. – Ő is hamuvá égetne, ha hozzáérnél, mint Montbrun uraság?
– Nem tudom és nincs is kedvem kipróbálni. – Louise asszony a falhoz hátrált, fáklyáját egy üres tartókarba szúrta. Ahogy elengedte, a gyantás rongyokon táncoló lángok szinte nyomban megfagytak; vörhenysárga fényük kékesszürkére sápadt.
A vén bába nem törődött a változással; újult érdeklődéssel kezdte vizsgálgatni a szobormást, immáron tiszteletteljes távolságból. Tekintete fátyolossá vált; két kezét egymásba csúsztatta maga előtt, és olykor gyors, bonyolult ujjmozdulatokat végzett:
– Odalent azt mondtad, a fickó dala ismerősnek hangzik. Kisütötted már, kicsoda? – kérdezte Trenchard.
– Sose láttam – intette le oda se nézve Louise asszony. – Befognád a szádat, Peire? Olvasom a dalt.
A tagbaszakadt férfi engedelmeskedett, és türelmesen figyelte, ahogy ébredőtársa többször is lassan körbesétálja a szobrot, miközben fátyolos szemekkel motyog az orra elé, s ujjaival szövevényes mintákat ír a levegőbe. Szemlélődése során egyszer szórakozottan rákönyökölt a várúrra, ám az intarziás asztalka intőn megreccsent kettejük együttes súlya alatt, úgyhogy inkább meggondolta magát.
Louise asszony végül abbahagyta különös tevékenységét, és hátralépett a szobormástól Trenchard mellé. Hitetlenkedve csóválta a fejét, és gondterhelt képet vágott hozzá: határozottan úgy festett, mint aki nem hisz a szemének.
– Nem létezik – mondta csodálkozva. – Ez a dalnok Gris Bleu dalát énekli!
– Montbrun uraságét? – hökkent meg az erős ember is.
– Azt... illetve mégsem, mert van benne valami más is... de nem elég más ahhoz, hogy idegen dal legyen... Trenchard töprenkedve vakarta meg borostás állát. – Mi, ugye, az uraság dalára ébredtünk, és mindenhová magunkkal hurcoljuk a fényét. Ide is. Ez a Fekete Ember meg itt énekel az orrunk előtt. Nem lehet, hogy a mi fényünk összevegyül az övével, és ebből aztán olyasmi sül ki, ami se nem egyik, se nem másik, hanem a kettőnek a kutyuléka? Mint amikor a pingáló piktorok kikeverik maguknak a színeket...
– Ez az! – csapott a homlokára Louise asszony. – Peire, te lángész vagy!
– Na ugye, hogy kutyulék? – düllesztette ki a mellét büszkén vigyorogva a tagbaszakadt férfi.
– Rossebet, te hülye! Hanem a két dal keveréke... – A vén bába egészen izgalomba jött. – Nem is tudom hirtelen, mikor fordult elő ilyen utoljára, de biztos megvan vagy félezer éve!
– Dehát a kutyulék, az keverék... – védte az igazát Trenchard sértődötten.
– Jaj; hallgass már, Peire! Két dal, az csak egyféle módon keveredhet össze, és még véletlenül sem úgy, ahogy te gondolod. Először is kell hozzá két dalnok, viszonylag közel egymáshoz, akik egyszerre kezdenek énekelni, vagy legalábbis a daluk időben átfedi egymást. Ilyenkor ezek találkoznak valahol; hogy pontosan hol a rossebben, azt ne tőlem kérdezd, de nem az éber világban, és nem is alvóban. Általában szépen köszönnek egymásnak, udvariaskodnak egy kicsit, aztán mennek tovább a dolgukra, vagy tudomisén. De amilyen buggyantak, néha előfordul, hogy... szóval, izé, párbajra hívják a másikat.
– Párbajra? – Trenchard kis híján eleresztette az asztalon billegő várurat, csak az utolsó pillanatban kapott utána, mikor már dőlt volna lefelé.
– Vigyázzál már rá, a rossebet, a végén még nyakát töröd, és akkor idejöttünk a nagy büdös semmiért! – csattant fel Louise asszony ingerülten. – Muszáj az asztalon tartanod? Elvan az a földön is.
– Fogom én – mentegetőzött a férfi. – Na, szóval leállnak verekedni; és akkor mi történik?
– Hát.. Összehangolják a dalukat, és egy darabig kánonban énekelnek, mint a székesegyházban a nazarénus kispapok. Hogy közben igazából mit művelnek, arról fogalmam sincs. Biztos nem úgy párbajoznak, ahogy a lovagok, lándzsával, lóhátról, meg hasonló szamárságok... El se mozdulnak egész idő alatt, valahogy mégis eldöntik, melyikük a jobb. Aztán egy idő múlva abbahagyják.
– És akkor mi lesz?
– A győztes, az rögtön fölmerül az örvény közepéből.
– És a vesztes?
– A vesztes... – Louise asszony elfintorodott. – Attól tartok, ő annak rendje-módja szerint fűbe harap. Mindketten a fekete tógás férfialakra néztek az asztal túloldalán, és hosszú ideig hallgattak.
– Gondolom, általában az győz, aki fényesebben énekel – törte meg végül a csendet Trenchard.
– Rossebet. A mesterségbeli tudásukat mérik össze, nem azt, hogy ki bír hangosabban ordítani.
– Hm. – A tagbaszakadt férfi félretolta a kucsmáját, és megvakarta a fejét. – És mi haszna van az egészből a győztesnek?
– Ihletet nyer – felelte Louise asszony. Majd magyarázatképpen hozzátette: – Kicsit hibbantabb lesz.
– Van valami elképzelésed róla, hogy mi történik a vesztes dalnok ébredőivel?
– A dalnokok kényes népség, nem szeretik nagy nyilvánosság előtt intézni a magánügyeiket. Ha azért énekelnek, hogy párbajozzanak, nem rángatnak magukkal ébredőket. Legalábbis én még sosem hallottam ilyesmiről.
– Nem azt kérdeztem, hogy miről hallottál, hanem azt, hogy mi az elképzelésed!
– Jól van na, most meg mit pattogsz itt nekem? – méltatlankodott a vén bába.. – Az néha megesik, hogy a dalnok meghal éneklés közben, mielőtt felmerülne az örvény középpontjából. Az ébredőivel ilyenkor háromféle dolog történhet: tüstént elalszanak vagy hajótöröttek lesznek.
– És a harmadik? – sandított le rá gyanakodva Trenchard.
– Eltűnnek mindkét világból. Rosseb tudja, merre – vont vállat Louise asszony. – Szeretném azt hinni, hogy tulajdonképpen az ilyenek is hajótörést szenvednek, csak mindenféle eldugott helyen, ahol senki sem keresi őket.
– Nekem nincs nagy kedvem hajótörést szenvedni ebben a várban – dörmögte Trenchard, és fejével a fekete tógás dalnok felé intett. – Nem lenne jobb mégis, ha megabriktolnám? Legrosszabb esetben hamuvá éget és elalszom.
– És utána életed végéig rettegnél a szakállas emberektől meg a sötét ruháktól – vélte savanyúan a vén bába. – Amondó vagyok, Peire, hogy nyalábold föl azt az agyalágyultat; eredjünk innen a rossebbe, és reméljük a legjobbakat!
– Te tudod, Louise. – Trenchard vállat vont, és nekigyürkőzött, hogy ölébe kapja a várurat.
Hideg léghuzat süvített végig a szobán a törött ablakok felől, kisöpörve a kísérteties, kékesszürke derengést. A fáklya a falikarban élénk lobogásba kezdett, melegsárga fénnyel árasztva el a helyiséget. Így tett a három gyertyaszál is, a pillanatnak egy törtrészéig; majd Guy de Laubardemont visítva az asztalra zuhant a levegőből, nagy csattanással felborította, s még épp idejében hemperedett rá terjedelmes ülepével a szőnyegre zuhanó gyertyatartóra, hogy elejét vegye a fenyegető tűzvésznek. Eszében sem volt ott megállapodni, gurult tovább a padlón kitartón, míg a fal a legközelebbi sarokban útját nem szegte. Itt aztán reszketve felült, térdét az álla alá húzta, kezével átkulcsolta a lábszárát, s riadt tekintetével végigpásztázta a dolgozószobát.
Egyedül volt.
Megbabonázva, tágra nyílt szemmel meredt arra a pontra, ahol – az ő számítása szerint – alig néhány szívdobbanással ezelőtt még a szakállas, barázdált homlokú dalnok állt fekete tógájában. Észre sem vette, mikor kezdtek el potyogni a könnyei.
– A res silenda... – dadogta fogvacogva. – A res silenda...
Széles e földkeregségen nem akadt avatottabb ismerője a félelemnek Guy de Laubardemontnál. Életének csaknem negyvenhárom évét, amelyből húszat visszaadott neki a Fekete Ember varázsa, az első perctől mostanáig e sokszínű érzelem különféle válfajainak ízlelgetésével és megtapasztalásával töltötte. Tegnap még aligha hitte volna el, hogy létezik a világon olyan mérvű és fokú félelem, amely meghaladja az ő legmerészebb elképzeléseit is.
Most rájött, hogy igen.
Bayard eszmélése pillanatában hitvány rongybábuként csuklott össze, s az első tudatos érzés, mely eljutott hozzá, az élesen nyilalló fájdalom volt a vállában, amit egy alattomos kövön kis híján sikerült szétzúznia. A következő saját görcsös zihálásának hangja; a harmadik pedig a nyirkos őszi avar érett, fűszeres illata, amely furcsamód megnyugtatta.
Hihetetlen fáradtság sajgott a porcikáiban, soha életében nem tapasztalt még ilyet, nem is hitte volna, hogy egyáltalán létezik. Így, hanyatt fekve is csaknem elájult, akkora súllyal nehezedett rá a tulajdon teste. Nem csupán a lélegzetvétel – azaz inkább a levegő utáni szaggatott kapkodás – került komoly erőfeszítésébe, hanem még a szíve ütemes dobogtatása is.
Mégis, mindennek dacára valami megfoghatatlan izgalom bújkált benne, a forróláznak egy egészen különleges fajtája, amely inkább szellemi, mint anyagi természetű, s hol itt, hol ott üti fel a fejét az emberben. Heves sóvárgás gyötörte a legmeghökkentőbb dolgok után, érzelmei vadul száguldottak jobbra-balra, akár a fű- vagy vérszagtól megvadult csikók. Az egyik pillanatban ellenállhatatlan gerjedelem fogta el, hogy szeretkezzen egy fiatal nővel, de csakis olyannal, akinek halvány mogyoróbarna a haja, kicsit szeplős a szeme körül, és a lehelete áfonyaillatú. A következőben sáfrányos lében pácolt szarvaspecsenyére támadt étvágya, lehetőleg fehér búzacipóval és német sörrel; a gyomra megkordult, szájában összefutott a nyál. Aztán meg úszni vágyott volna, de nem akárhol, hanem gyerekkora kedvenc tengeröblében, az ismerős breton szikák között, ahol olyan sósan hullámzott a víz, hogy fertályóra után száját-szemét kimarta az embernek, ha nem vigyázott. Mindezek a bonyolult érzések olyan nyaktörő iramban követték egymást, hogy meg se tudta fogalmazni magában az elsőt, máris kiszorította tudatából a másik.
Megőrültél, amice, állapította meg tárgyilagosan egy világos pillanatában.
Mintha csak ennyi kellett volna hozzá, a vágyak forgószele nyomban elcsitult. Megszűnni ugyan nem szűnt meg, továbbra is megállás nélkül ontotta magából az újabbnál újabb hangulatokat és benyomásokat, de most már kordában lehetett tartani, nem követelt folyton osztatlan figyelmet; makrancos ló juhászodik így a gazda keze alá. A titkos izgalom, az egymásra rajzó ötletek, a váratlan képzettársítások tarka maszkabálja nem tágítottak Bayard fejéből; csupán kezelhető mederbe terelte zűrzavaros zsongásukat. Kantárt vetett az őrületre.
Kezdte sejteni, hogy akármilyen fáradt, nemigen fog elaludni még hosszú ideig. Hogy honnan ez az egész, afelől nem voltak kétségei. Az ismeretlen, szakállas dalnok jutalmazta meg őt a nemes viadalban aratott győzelméért: önként vállalt ajándék volt, nem kényszerrel kicsikart, díjnak vagy tétnek nevezni otromba sértés lett volna. A babérkoszorú vándorolhatott így homlokról homlokra hajdan a Forum Romanumon.
Áldás-e vagy átok? Ostoba kérdés.
Mindkettő, természetesen.
Bayard azon kapta magát, hogy hanyatt kúszik az avarban, kézzel-lábbal lökdösődve. Kicsit meglepte, hogy ekkora erőkifejtésre képes. Aztán a lélegzete is elállt, színes sziporkák lejtettek táncot csukott szemhéja mögött: sérült vállát beleütött egy göcsösen kígyózó gyökérbe. Óvatosan odébb fészkelődött, fejével és ép vállával kitapogatta a gyökérhez tartozó fát. Mikor megtalálta, szusszant egy keveset a nagy munkára, majd hátával óvatosan a málló kérgű törzsnek támaszkodott, és addig rugdalta magát a megfelelő irányba, míg végül ülő helyzetbe nem emelkedett.
Ezt követően kinyitotta a szemét; lehunyta és megint kinyitotta; még egyszer és még egyszer. Addig ismételte ezt a műveletet, míg lassan kiállt belőle a káprázás, és végre látott is valamit.
Az égbolt ívét televérző napkorong állásából ítélve nem egészen fertályóra telhetett el azóta, hogy rázendített a kéretlenül ajkára telepedő dalra, s éber öntudata utolsót lobbant. A lantot egyébként, mint azt az ölébe tekintve kissé csodálkozva megállapította, még most is a markában szorongatta. A továbbiakban nem sok hasznát fogja venni, mivel öntudatlan éneke során valamikor kitörte a nyakát, bal tenyerét még fel is sértette a szilánkokkal. A húrok a két középső kivételével elszakadtak, azazhogy a legmélyebbnek egyszerűen nyoma veszett, hüvelyknyi maradéka árválkodott csupán a kulcson. Ami a dobozt illeti, legalább két helyen behorpadt hátul, egy harmadikon pedig át is szakadt. Bayard vállat vont, és bágyadt mozdulattal maga mellé lökte a hangszer roncsát a bozótba. Aztán törni kezdte a fejét, hogy mitévő legyen.
A lant dolga fölébresztette benne az érdeklődést a külvilág eseményei iránt. Mivel ő abbahagyta az éneklést, a társainak is itt kell lenniük valahol a közelben; méghozzá, ha minden a tervék szerint ment, a csodás módon megifjodott Guy de Laubardemonttal együtt. Bayard hunyorogva mustrálta az erdőszéli cserjés fölé magasodó Laubardemont-várat. Ott volt, egy darabban, nem állt lángokban, nem nyüzsögtek fegyveresek a gyilokjáróin, frissiben tákolt bitófapárt sem látott sehol a falakon. Eddig tehát minden rendben volna; ösztöne azonban azt súgta neki, korai lenne még ennyiből messzemenő következtetéseket levonni.
Trenchard és Louise asszony néhány lépéssel előtte álltak, amikor ő nekikészült az előadásnak. Nyilván ott estek össze ébredéskor, s alvó testük türelmesen várakozott, míg a dal végén vissza nem költöztek belé. A bökkenőt csak az jelentette, hogy maga Bayard meglehetősen messze került attól a ponttól, ahol fertályórával ezelőtt énekelni kezdett. Ehhez képest az a távolság, amit az előbb háton csúszva tett meg, egészen elenyésző volt. A lenyugvó napot és a várat véve alapul jó közelítéssel bemérte jelenlegi helyzetét, és arra a megdöbbentő eredményre jutott, hogy csaknem egy mérföldre van hevenyészett táborhelyüktől, ahol a két lovat meg a jámbor szamárcsődört lombfüggöny mögé rejtették.
Inad szakadtából csörtettél az erdőben, amice, közben meg ronggyá tépted szegény lantodat, és üvöltve énekeltél a halálról. Hamisítatlan ámokfutó.
Emlékeztette magát egy ősi igazságra, amit még rablóvezér korában fogadott mélyen a szívébe, s azóta is számtalanszor merített belőle ihletést. Ha odafelé ment valahogy, visszafelé is mennie kell. Ez lebegett a szeme előtt, amikor a hátát a fatörzsnek vetve kiegyenesedett, merészen ellökte magát a kéregtől, és megtette az első, rogyadozó lépéseket. Később; arccal az avarban, már nem tűnt olyan jó ötletnek, de káromkodásra már csak akkor sikerült némi szuszt fordítania, miután úgy-ahogy alábbhagyott a sérült vállában lángoló fájdalom.
Természetesen nem adta fől, bár másodjára a felállás sokkal bonyolultabb feladatnak bizonyult, hiszen ezúttal nélkülöznie kellett a fatörzs segítségét. Többszöri próbálkozás után eljutott odáig, hogy csak négykézlábra csuklott vissza. Pihenőt nem engedélyezett magának, minden egyes kudarcát követően habozás nélkül kezdte elölről az egész kínlódást, mert tudta, hogy ha két kísérlet között akár lélegzetvételnyi szünetet is tart, azonnal elpárolog az elszántsága. Konok igyekezetetét végül siker koronázta: rogyadozva ugyan, de megállt a lábán. A további előrehaladással kapcsolatban egyelőre nem dédelgetett túlzó ábrándokat. Zihálva körülnézett, s elérhető távolságon belül kiszemelt magának egy növendék facsemetét, amely többé-kevésbé megfelelt az elképzeléseinek. Ezt irányozta be, amikor botladozva útnak indult, s félig vánszorogva, félig zuhanva célba is jutott, noha a végén inkább már csak a lendület vitte. Két karját ernyedten átvetette egy alacsony ágon, s türelmesen lógott rajta, akár a mosott rongy, míg kilihegte magát a következő erőfeszítéshez. Ez egy hosszú távú tervnek volt az első részlete: kardjával két alkalmatos méretű és alakú ágat szándékozott levágni a fáról, majd mankókat fabrikálni belőlük.
A kard kihúzása viszonylag könnyen ment, és kézben tartani sem volt nehéz, ha az ember ügyelt rá, hogy a hegyét nekitámassza valaminek.
Az első kiválasztott ág levágása közben Bayard kétszer elesett, és egyszer elejtette a kardot.
A másodikat csaknem félóráig fűrészelte verítékezve, összeszorított fogakkal.
Úgy tervezte, a mankókat ülve eszkábálja össze. Ezzel az erejét akarta kímélni, sebesült válla azonban ennek ellenére hamarosan érzéktelenné zsibbadt. Mikor végzett az első darabbal, elájult.
Arra tért magához, hogy vacog a foga a hidegtől. Míg eszméletlen volt, besötétedett: a levegő lehűlt, átizzadt ruhája mindenütt csuromvizesen tapadt a bőréhez. Odacibálta az ölébe a másik ágat, és folytatta a munkát.
Amikor befejezte, az életlenné kopott kardot visszacsúsztatta a hüvelyébe, hevenyészett mankóit a hóna alá támasztotta, óvatosan rájuk nehezedett, és felállt.
A térde megállás nélkül reszketett. Nagyjából megbecsülte az irányt, aztán tántorogva nekivágott a mérföldes útnak a sűrű erdőben: ösvény nélkül, éjszaka, gödrös-köves terepen.
Nyakas breton.
Éjfélre járt, mire Bayard gyatra mankóira támaszkodva kibotorkált a tenyérnyi tisztásra, ahol alkonyi leshelyüket rendezték be társaival. Az ég derült volt; úgy látszik, a zivataros hetek kiadták mérgüket, s miután – ahogyan már tavaly és tavalyelőtt is tették – sárba fojtották az őszi vetést a szántóföldeken, nem háborgatják az embereket az éhenhalásban. A hold félbevágott pénzérméje finom ezüstporral hintette be a hideg szélben zúgó lombkoronákat. A fakóra sápadt levélfüggöny takarásából Bec de Corbin megkönnyebbült, örömteli üdvözletet nyerített.
A fák által szabadon hagyott pázsitfolton két alak sötétlett már messziről. Az egyik épp akkor kezdett mozgolódni, amikor Bayard, zsibbadt-érzéktelenül a fagytól és a kimerültségtől, kisántikált mankóin a legszélső fák alól. Louise asszony volt az; nehézkesen feltámaszkodott, s ahogy megpróbálta kirázni fejéből a kábaságot, főkötőjén meghintázott a holdvilág. Épnek és egészségesnek látszott, csupán a ruhája szaggatódott el itt-ott. Valószínűleg csak most tért magához az éber világba tett kiruccanása után. Bayard, aki sokkal fiatalabb és edzettebb volt nála, emlékezetébe idézte saját állapotát az eszmélésekor, és egyáltalán nem csodálkozott ezen.
Hagyta a vén bábát, hadd ébredezzen; utolsó erejét összeszedve elvánszorgott előtte a lombfüggöny mellé, ahhoz a vén, göcsörtös tölgyhöz, amelynél az öregasszony nem is olyan sokkal ezelőtt még a szamaragolástól feltört hátsófele miatt sopánkodott. Amikor odaért a mankók kifordultak a hóna alól, s ő úgy zuhant háttal a fa tövébe, mint akit megsimított a szél. Megint beverte a vállát, de túl fáradt volt a fájdalomhoz. Szemhéját ólomkoloncok húzták lefelé; nem küzdött velük tovább.
Ketten vannak, amice. Nem hoztak magukkal senkit. Magyarázat helyett csak újabb rejtélyek, mint már annyiszor.
– A rosseb! – krákogott egy vén hang a tisztás felől, nyomorúságosan rekedten.
– Jó estét, néném! – biccentette meg a fejét fáradtan Bayard. A mozdulat felcsillantotta fülében a körömnyi smaragddíszt. – Szerencsével jártatok?
– Szerencsével, hogyne, mint koca a böllérnél! – Rokolyák vászna suhogott, ahogy Louise asszony talpra szedelőzködött a fűben. – Elkaptuk pedig, már indultunk is volna vissza vele, csak épp az idő szaladt ki a lábunk alól. Ide figyelj, Gris Bleu, ami mindent én ma odaát... – Hirtelen elhallgatott, aztán egészen más hangon szólalt meg újra. – Hát az a lókötő meg hol a rossebben van?
– Trenchard mester? – Bayard meglepetten nyitotta ki a szemét. Két alakot látott a földön, magától értetődőnek vélte hát, hogy az erős ember a másik. – Azt hittem....
Pillantása a tisztásra esett, és elakadt a szava. Louise asszony fél kézzel a hóna alá nyúlt a mozdulatlan testnek, és ülő helyzetbe támogatta; a másikkal hosszú, fekete hajába markolt, és hátrahúzta a fejét, hogy jobban lássa. A holdfény beezüstözte a göndörkés szakállú, keskeny férfiarcot, megsápasztotta bőre latin barnaságát, hátborzongatóvá bűvölte az érzéki ajkak talányos mosolyát, élesen kirajzolta a büszkén ívelő orrot, a mélyen bevágott ráncokat a homlokon. A tisztás közepéről az álombéli vetélytárs tekintett legyőzőjére – csak a rettenetes szempárban nem örvénylett ezúttal szakadékos sötétség, üvegesen meredt a semmibe, mint minden halotté.
– Ez... ez ki? – szakadt ki elfúló hangon a kérdés Bayardból.
Louise asszony furcsálkodva nézett rá, és visszaejtette a holttestet a földre.
– A másik dalnok, akivel megverekedtél, és a jelek szerint legyőzted – mondta. – A Fekete Ember.
– Meghalt?
A vén bába, mintegy ellenőrzésképpen, belerúgott az előtte heverő tetembe.
– Aki ennél döglöttebb, az csal! – jelentette ki mélységes meggyőződéssel. – De hogy a rossebbe került ez ide? És hol van Peire?
– Itt.
A tagbaszakadt, kucsmás-bekecses férfi olyan nesztelenül lépett elő a tölgyek cseppfolyós árnyékából a tisztás túloldalán, akár egy kísértet. Hüvelykujját széles posztóövébe akasztotta, a fejsze meg a nyúzókés mellé, és mosolygott. Különös, keskeny mosolya volt, egyáltalán nem illett parasztosan nyers képéhez; Bayard-t furcsamód arra a kifejezésre emlékeztette, amit az előbb látott a halott dalnok arcán. A vén bába dühösen sarkon fordult.
– A szívbajt szakasztod az emberre a bolondériáiddal, te ökör! – förmedt az erős emberre. – Mit settenkedel itten, tán bújócskát játszol? És különben is, hol a rossebben jártál, míg...
– Állj, állj, Louise! – A nagydarab férfi kitartott tenyérrel nyugalomra intette. – Mindent megmagyarázok. Tévedsz, méghozzá több dologban. Hogy az elején kezdjük, én nem vagyok Peire Trenchard.
– Nem-e? – hökkent vissza az öregasszony. – Hát akkor ki a rosseb?
– És a Fekete Emberrel sincs igazad. A Fekete Ember nem halt meg – folytatta a másik, ügyet sem vetve a közbeszólásra. – A Fekete Ember ugyanis én vagyok.
– Micsoda?
A férfi, akit eddig Trenchardnak ismertek, egy lépést tett előre, és közben megváltozott. Az átmenet szívdobbanásnál is rövidebb idő alatt zajlott le: a valóság szétfutott régi énje körül, akár az itatósra hulló tintacsepp, majd ugyanolyan sebesen össze is állt megint. Ám a haramiaképű, zömök parasztnak nyoma sem maradt.
Keskeny vállú, nyúlánk férfi magasodott előttük, olyan sovány, hogy szinte betegesnek tetszett. Lovaglócsizmát és dísztelen, fekete selyemruhát viselt, fókaprémmel szegett köpenye hollószárnyként lobogta körül zord alakját. Bal karja bottá aszottan, tehetetlenül lógott a válláról, ráncosra sorvadt kezére sötét bőrkesztyűt húzott, középső ujján ametisztköves gyűrűvel. Jobbját könnyed tartásban nyugtatta az oldalán lógó, hosszú kard markolatán. Sima, ösztövér arca márványfehéren ragyogott a holdsütésben, éjszín hajának szertekígyózó fürtjei még jobban kiemelték riasztó sápadtságát. Vonásai szabályosak és élesen metszettek voltak, mint egy antik szobornak; szemében halványkék jégparázs izzott, tekintete, akár a szívdöfés.
Itt a hatalom, amit annyi éven át kerestél, amice, suttogta Bayardnak a belső hang, miközben dermesztő fagy zsibongott végig minden tagján. Itt van, az orrod előtt. Tessék, nyúlj érte! Vagy inkább elvekről és igazságokról szeretnél csevegni vele?
Louise asszony botladozva hátrált a göröngyös gyepen. – Peire... de hiszen... – dadogta. – Hiszen akkor Peire...
– Hat hónapja halott, igen – bólintott a jelenés. Hegyikristály-hangja volt: hideg és tiszta, csengő és kemény. – Tanulságos élmény volt a bőrébe bújni. Kiittam az elméjét, akár egy kupa bort; és időről időre hagytam, hogy ő vezesse a kezem.
– Vámpír... – nyögte a vén bába, s bénultan térdre hullott.
A Fekete Ember hátravetette a fejét, kacaja üveggyöngyként pergett az éjszakában.
– Sok minden vagyok, de az semmiképp – mondta aztán. – Ne sajnáld Peire Trenchard-t, boszorkány! Bennem és általam magasabbra emelkedett, mint a saját erejéből valaha tehette volna.
Louise asszony nagyot nyelt. Táskás szeme egészen kerek volt, bogara körül összefüggő karima fehérlett. – De ha te vagy a Fekete Ember – mutatott reszkető kézzel a fűben heverő holttestre –, akkor kicsoda ő?
Árnyék borult a márványba metszett arcra.
– Testvérem ő az éjszakában, a Bal Kéz Útjának vándora; most végleg befogadja a sötétség, ahonnan oly sokszor visszatért. – Hangja komoran csengett; nem hegyikristály már, inkább fekete jég. – Vénebb volt nálam, s valaha nagyobb is. Akik rettegtek tőle, számos névvel illették; velük vesztek mind. – A kesztyűtlen jobb kéz a magasba emelkedett, s a cseppfolyós holdfényben fürdő Laubardemont-vár felé intett. – Az utolsó közülük a res silenda volt. Ott adták neki, abban a kőfalak közé rekesztett pokolban, amit számára emeltek börtönül, s ahol mindenkinek, aggoktól csecsszopókig, egyetlen feladata volt csupán: őrizni őt. – A szoborarc homloka alól sápadtkék lángnyelvek lövelltek Louise asszony felé, s a fa tövében bénává fagyott Bayard azon csodálkozott, hogy nem perzselték halálra. – Akarod tudni, ki volt ő, boszorkány? A dalnok, aki kétezer évig énekelt! Kétezer év az örvény középpontjában, csak azért, hogy egy csahos szukafalkának saját dala legyen!
A vén bába tekintete a holttestre hullott.
– A titkos dal... A testvériség... Ami közös dalunk... – hebegte kábán. Aztán hirtelen minden vér kifutott az arcából, amikor rádöbbent, mit jelent ez az ő számára, személyesen. – Szóval... nincs többé?
– Halott dalnok nem énekel.
– De akkor... – Louise asszony dereka megrogyott, szava elcsuklott, rémült nyöszörgésbe fúlt. – Az inkvizíció... a kínzókamra... a máglya...
– Nincs hová menekülnöd a sors elől, boszorkány. – A Fekete Ember halkan és indulatok nélkül beszélt; nem volt szüksége rá, hogy felemelje a hangját. – A kapu bezárult.
A megtépett ruhájú öregasszony sikoltva borult a lába elé, és sírva fakadt.
– Nem... ne, csak azt ne!... – zokogta szánalmasan; magánkívül volt a félelemtől. – Én láttam, mi vár rám! Az a pokol... az maga pokol! Kiolvastam a dalból...
– Engem olvastál ki a dalból, Louise – nézett le rá a jelenés szenvtelenül. – Az én akaratomat. Az dermesztette változtathatatlanná a jövődet.
A vén bába elkínzottan hörögve verte öklével a felázott földet, ráncos arcán könnyek patakzottak; akár a megvert állat, próbált közelebb kúszni a csillogóra fényesített lovaglócsizmákhoz.
– Könyörgöm!... Kegyelmezz!... Irgalom! – esdekelt kétségbeesetten; rekedt, csukladozó sírása meg-megszaggatta beszédét. – Én nem voltam ott!... Meg se születtem még!... Azt sem tudtam, hol őrzik!... Nem tehetek róla!...
Bayard-t valósággal a földhőz szegezte a csontig ható iszonyat. Hideglelős borzadállyal bámulta a jelenetet a tisztáson: a fűben fetrengő öregasszony nyöszörögve rimánkodik a fölébe magasodó márványszoborhoz, az pedig hűvös nyugalommal nézi, tapodtat sem mozdul, csak áll szótlanul.
– Együtt ébredtünk... én tanítottalak... segítettél, kísértél...
– És védelmeztelek – bólintott a Fekete Ember. – Titkok őrzője voltál; én a kíváncsi fül. A titkok elfogytak; s velük a védelmem is.
A gyűlölet s az elkeseredés tehette, hogy a csúzmarta vénségnek ilyen gyorsan sikerült talpon teremnie. Könnyáztatta arcát a sötét jelenésre emelte, a ráncok pókhálója tehetetlen, ádáz haragtól feszült. Göcsörtös lapátkezét ökölbe szorította, úgy rázta a holdfényben kínzója felé.
– Átok legyen rajtad és minden testvéreden, Fekete Ember! Ne lelhessetek nyugtot se a földön, se a föld alatt! Gyötörjön titeket kórság és sebhedés, láz és sorvadás, görcs és bélpoklosság az idők végezetéig!
– Boszorkány. – Fekete jég csikorgása. – Boszorkány, nézz a szemembe; nézz a szemembe, és mondd meg, hogy fognak-é rajtam az átkaid!
Louise asszony engedelmeskedett; aztán tébolyult sikolyt hallatott, és botladozva az erdőbe menekült.
A jelenés pillantásra sem érdemesítette; éppoly kevéssé törődött vele, mintha valami rút bogár iszkolna csupán a fűbe a csizmája elől. Halálkék szemét az álcázó lombfüggönynél kuporgó Bayardra vetette, és lassú léptekkel elindult felé.
A dalnok óvatosan, hátát a tölgyfának vetve, álló helyzetbe tolta magát. Szemtől szembe került hát az álmait kísértő, arctalan lidérccel, magán érezte dermesztő tekintetét. Korábbi eltökéltsége, hogy pusztulásba dönti, úgy foszlott szét lelkében, akár marék hó a kályhalapra dobva. A süket űr csöndje közeledett feléje azokon a lovaglócsizmás lábakon; de túl makacs volt hozzá, hogy a földre omolva fogadja, mint Louise asszony.
A Fekete Ember megállt előtte, és csak nézte, nézte azzal a két acéltőrrel, amit a homloka alatt viselt.
Bayard úgy érezte, torkára fagynak a szavak. Ám az a vékonyka belső hang, ami kicsiny gyermekkora ott fészkelt valahol szívének egy árnyékos zugában, még most, ezekben az iszonyatos percekben sem szűnt meg noszogatni őt. Neked többször már nem kel föl a nap, amice. Visszaadod a dalodat a hullámverésnek. Akkor meg minek siránkoznál egy emberforma márványdarabnak, mint az a szerencsétlen vénasszony? Minek félni, ha a lant már eltörött? Miért nem bököd ki, ami a begyedben van?
– Miért tetted ezt vele? – szólalt meg rekedten.
A sötét ruhás férfi biccentett, mintha várta volna a kérdést.
– Dalnok vagy. Jártál az örvény középpontjában – mondta. – Az, akit megajándékoztál a csend békéjével, kétezer évet töltött ott. Te mihez kezdenél a rabtartóival?
– Talán ennek a szegény nyomorultnak a bűne volt? – Bayard maga sem tudta, miféle rejtett forrás táplálja önbizalmát, de a tagjait bilincsbe verő iszony egyre jobban oszladozott.
– Tudott róla, és semmit sem tett ellene. Gyenge volt: félt szembenézni a világgal, s félelmét cinizmussal palástolta. Ugyanúgy, mint valaki a te múltadból.
– Bosson... – suttogta a dalnok. – Hát előtted semmi nem titok? .
– A neved Bayard de Montbrun; atyád birtokán születtél Bretagne-ban, szegényedő nemescsaládból – sorolta a márványarcú jelenés szenvtelenül. – Röviddel a háború kitörése előtt a kezedbe jutott Guido Bonatti Claviculájának egy csonka példánya. Aki a hálálos ágyán átnyújtotta neked, bukott tanítvány volt: feladott egy domíniumot az inkvizíciónak, majd az italba menekült a lelkifurdalás elől. Azóta éjt nappallá téve kutatsz utánunk. Nos, megtaláltál.
A dalnok végtelenül fáradtnak érezte magát. – Ki vagy te, Fekete Ember?
– Önmagam igazsága. – Hűvös mosoly fodrozta a sápadt ajkakat. – Egy azok közül, akiket kerestél; s bizonnyal az utolsó. A többiekkel vagy a Golgota keresztje végzett, vagy én.
– Hát ő? – bökött az állával Bayard a legyőzött dalnok felé.
– Ősöm és testvérem, letűnt idők mágusa; ismered te is. Ő a Thrák, aki álmot énekelt Kerberosz szemére, és lantját pengetve átgázolt a Léthe vizén. A legendák szerint őrjöngő némberek marcangolták szét puszta kézzel; így is történt, csak nem a testét tépték ízekre, hanem a lelkét. Bebörtönözték a tulajdon dalába, hogy mindig szabad átjárásuk legyen az éber világba; testének őrizetét szolgáikra bízták. Az idő azonban könyörtelen úr. Hogy ki és hol, azt a némberek felejtették el; hogy miért és hogyan, azt a szolgák.
Bayard a Laubardemont-vár ezüsttel sávozott lakótornyára nézett; eszébe jutottak az örvény középpontjában töltött percek, s borzongás futott végig a gerincén.
– Ha mindvégig énekelt – mondta lassan a körülötte lévőket egyfolytában ébredésre csábította. A dal szüntelenül azon igyekezett, hogy leválassza a lelket a testükről. Egyetlen pillanatra sem hagyott nyugtot nekik egész életükben! – Elhallgatott, s újra a Fekete Emberre nézett; ezúttal, maga sem tudta, hogyan, állta a jégkék szemek tekintetét. – Mit találtál odabent?
– Szörnyetegeket – felelte a sötét jelenés. – Valaha bizonyára egyszerű emberek voltak; de a némberek bűne nemcsak a Thrákot sújtotta kétezer éven át.
– Megölted őket?
– Minek? – Alig észrevehető vállmozdulat. – Elraboltam tőlük létezésük egyetlen okát és célját. Értelmét vesztette az életük. Amit így, magukra maradva egymással művelnek majd, sokkal borzalmasabb lesz, mint bármi büntetés az én kezemből.
– Folytasd, kérlek – mondta Bayard. Különös, hűs nyugalom szállta meg; nem érdekelte immár, hogy a végzetével beszélget.
– Három éve jöttem rá, hogy a Thrák életben van, és itt, a Laubardemont-várban őrzik; ám kezdetben nem értettem, mi történt vele. A némberek mágikus hagyománya idegen volt tőlem. Nem vagyok mindentudó.
– Azért nem tapogatóztál teljesen a sötétben – szólt Bayard. – Olvastad a régi legendákat a Thrák csodatetteiről. Ahogy lantjával varázsos mozdulatlanságba bűvölte az embereket maga körül. Ahogy énekelve alászállt az alvilágba, és visszatért. Ahogy átlépte a határt, a Léthe folyóját, amelynek vize feledést hoz a halandókra. Ahogy dalpárbajban legyőzte Kolkhisz királyát, s elhódította tőle az Aranygyapjút.
– Pontosan. Keresnem kellett hát egy másik dalnokot; mert én nem verselek. Az viszont nem volt titok előttem, hogy te a Clavicula szövege alapján megszállottan kutatsz utánunk. A könyvben szereplő rítusok közül a rejuvenatio hagyja a legfeltűnőbb nyomokat. Bayard egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Szóval a Fekete Ember egyes-egyedül azért gyilkolta meg azt a sok kisgyermeket, hogy idecsábítson egy nótás vagabundot? – kérdezte fáradtan.
– Egy dalnokot, aki talán legyőzheti a Thrákot – helyesbített a jégszemű jelenés. – Hogy jönni fogsz, azt tudtam; hogy mi lesz a terved, azt nem, de nem is érdekelt.
– És mi szükség volt annyi rengeteg halálra? Az áldozatokra Auxerre-ben meg szerte Burgundiában? Egyetlen szertartás nem lett volna elég?
– A tárva-nyitva álló ajtó mindig csapdát sejtet; az apró fokokkal kanyargó lépcső elaltatja a gyanút. Azonfelül azt akartam, hogy a Fekete Embernek híre keljen. Csak így ajánlhattam fel a szolgálatait annak a szánalmas teremtésnek, aki a Laubardemont-vár urának nevezi magát.
– Fél lábbal a küszöb innenső oldalán, fél lábbal a túlsón; így bármerről jöhet meglepetés, nem éri váratlanul az embert – mondta a dalnok keserűen. – És a gyermekek?
Alabástrom árnyékok rezdültek a sápadt szoborarcon.
– Igazságok fürkészője voltál egész életedben – csikorogtak a kegyetlen szavak Bayard fülében. – Ennyi idő sem volt elég rá, hogy megtanuld: a porszem számára minden igazság halálos?
Fájdalom suhant át a szőke dalnok vonásain, jobbját maga elé kapta, mintha láthatatlan csapást akarna hárítani vele. Aztán lassan, óvatosan visszaeresztette az oldala mellé. Kicsit szomorúbbnak tűnt most, kicsit kiábrándultabbnak.
– Mindannyian dédelgetünk apró kis hazugságokat: erkölcsről, jogról, emberségről – mondta, és vállat vont. – Kedvesek a szívnek, nehéz megválni. tőlük. Készen állok, folytathatod.
Az acélkék szemek páros lángja a lelke mélyéig villant; a fagy nem engedett föl benne, de elégedettnek tűnt azzal, amit talált.
– Trenchard lényének magamra öltésével több célom is volt. – A márványarcú jelenés úgy vette föl elbeszélésének elejtett fonalát, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna. – A közelben akartam lenni, amikor megérkezel, hogy személyesen megismerhesselek és irányíthassalak. Ugyanakkor nekiláttam felkutatni a némberek testvériségének maradványait. Magam is meglepődtem, micsoda szánalmas romokat találtam.
– Él még közülük valaki? – kérdezte Bayard. – Mármint Louise-n kívül.
– Talán tucatnyian, szerte Európában. Élőhalottak. A kiolvasott dalból a Fekete Ember néz le rájuk.
– Drágán megadtad a bosszúd árát – mosolyodott el a dalnok örömtelenül. – Mágus létédre kiirtottál a világból egy ősi mágikus hagyományt.
– Miért irtottam volna ki? A boszorkány mindenre megtanított. Utána úgyis elfelejtem, vélte: Trenchard akaratával számolt, nem a Fekete Emberével. – Ahogy Bayard arcáról lassan lehervadt a mosoly, úgy terjedt át szemközt a márványajakra. – Ostoba volt, leleplezhetett volna. Nem fogott gyanút, miért ébred föl hirtelen egy egyszerű paraszt. Egyszer látta az aurámat, és félremagyarázta. Néha kihallotta a Fekete Ember hangját Peire Trenchard szavaiból, s azt hitte, a való én beszél. – A keskeny váll megrándult a fókaprémes köpönyeg alatt. – A Golgota korát éljük. Az a beavatott, aki ilyen sokat hibázik, ne számítson könnyű végre.
– Hibáztál te is. Valaki, akire nem figyeltél, majdnem leleplezett – mondta Bayard. – Réchin tébolya ellen nem védett az álcád. Az a szerencsétlen valóban meg akart minket szabadítani a Fekete Embertől! Őrült szofizma: ami halott, annak nem lehet ártani.
– Megint tévedsz – mosolygott szinte sajnálkozva a sötét jelenés. – Szándékosan lepleztem le magam Réchin előtt, hogy a megfelelő mederbe tereljem őrjöngését. A falu másik boszorkánya túl keveset tudott ahhoz, hogy hasznomra legyen.
– Aiyse... – suttogta a dalnok. – A csaplárné...
– Te persze egy percig sem forogtál veszélyben. Az erős Trenchard az udvaron várt, hogy a megfelelő pillanatban közbelépjen.
– Mielőtt az őrült Réchin, aki már megtette a dolgát, túl sokat találna fecsegni.
– Úgy van – bólintott a márványarc. – És utána a buta, könnyen puhítható Trenchard hagyta magát rábeszélni, hogy az idegenből jött uraság szolgálatába álljon. Kézenfekvő terv volt másodszor is felébreszteni őt, és beküldeni a várba Guy de Laubardemontért. A dalnok maga szinte semmi kockázatot nem vállal: csak énekelnie kell, persze valahol a vár közelében.
– Ahol a Thrák meghallja, és válaszolhat...
– Ha valaki előbb felhozza a kazamatákból, ahol őrizték; mert oda kívülről nem hallik be a dal – egészítette ki a sötét jelenés. – Ezt a Fekete Ember intézte el, míg a lelkes, buta Trenchard – úgymond – a faluban járt, elsimítani a nagy felfordulást. Tűnődött egy kicsit, hová is vezesse; előbb a várudvarra gondolt, de aztán eszébe jutott, hogy inkább szerez néhány emlékezetes percet Guy uraságnak.
– És hogy került ebbe az egészbe az öregasszony?
– Először teljesen véletlenül; nem számoltam vele, hogy reggel felbukkan a csapszékben. – Hideg mosoly jelent meg a Fekete Ember arcán. – Amikor az ember már tökéletesnek véli a tervét, a sors keze mindig belehímez néhány díszfonalat. Nem találod mulatságosnak, hogy valaki ennyi fáradsággal és vesződéssel egyengesse tulajdon gyötrelmes pusztulásának útját?
Bayard nem felelt, és a selyemruhás férfi sem érezte szükségét a további beszédnek; csak állt mozdulatlanul az ezüsthullámokat vető gyepen, a köpenyszárnyak sötéten suhogva csapongtak körülötte, ösztövér alakját élesen szétváló, fekete-fehér kontúrokra bontotta a holdfény. Bal karja bénán lógott, jobbját kardja markolatán nyugtatta; mintha várt volna valamire, egy utolsó kérdésre tán, amely fontosabb az összes eddiginél, sorsok folyásának medrét változtathatja meg.
A dalnok lehajtotta fejét, homlokán elmélyültek a ráncok.
– Párbajoztunk... győztem... – mormolta maga elé. – Beleszőttem őt a dalomba, és átragadtam a holttestét oda, ahol az énekem szólt... Az ébredők elaludtak, visszaköltöztek a testükbe... Én magamhoz tértem, ahová az örvény sodort.... – Hirtelen fölnézett, egyenesen a sápadtkék szempárba; hangja éles kiáltással szárnyalt a magasba. – Miért? Mire volt jó volt az egész? Mivégre szőtte ki ezt a sátánian agyafúrt tervet a Fekete Ember? Hiszen a vár vendége volt; ha véget akar vetni a rab szenvedéseinek, elegendő lett volna egyetlen mozdulat, egyetlen gyors döfés!
– A Fekete Ember hallgat – mondta a márványarcú jelenés. – Erre a kérdésre a dalnoknak kell válaszolnia.
Bayard a homlokához kapott, ujjai szőke hajába túrtak. Elfordult az előtte sötétlő alaktól; szeme megigézetten meredt a viadal vesztesére, az ősi lantosra, aki hanyatt hevert a tisztás füvén, tógája formátlan tintafoltként takarta, csak hűlő arcára csókolt fehér halotti maszkot a holdfény.
– Hatalmas szellem volt, akit meggyaláztak... Sugárzó homlokú óriás, akit sárba rántottak a parányok... – suttogta halkan, szinte révülten; tekintete zavarossá vált. – Mennyi szív, mennyi csoda, mennyi láng... mind mocsokba fojtva! Márványpalotákat énekelt, patkányok ütöttek bennük tanyát. Fároszként lobogtak a dalai; moslékot forraltak velük. Virágok bomlottak, ha szólt; ártányokkal zabáltatták fel őket. – Lázrózsák gyúltak Bayard arcán; ereiben vadul zúgott-lüktetett a vér. – Nem viselt babérkoszorút, mert nem volt szüksége rá: senki ember nem merte volna föltenni, amíg ő szabadon járt a világban...
Elhallgatott, s lassan a Fekete Emberre nézett.
– Azt akartad, hogy méltósággal menjen el – mondta csendben.
A félbevágott holdkorong ezüstösen ragyogott csillagkoszorújában, kísérteties ragyogásba vonva a Laubardemont-vár körül az egész vadregényes tájat, ám Bayard többé nem érezte hidegnek a fényét; fehéren izzónak inkább, akárcsak a hirtelen parázslángot, amely a szavak kiejtésekor lobbant föl szikrákat szórva kebelében.
A Fekete Ember feléje nyújtotta üres jobbját. Ha más választ kap, talán karddal együtt tette volna. – A Thrák dalnok volt és mágus. Dala most elnémult – kiáltotta, s hegyikristály-hangja csengve hasította szét az éjszaka leplét – Úgy illő, hogy más szóval, más lanton zengjen tovább!
Bayard tántorogva indult meg a kinyújtott kar felé, s nem érdekelte már, mi várja a túloldalán: beavatás-e vagy kárhozat.
VÉGE
Az örvény középpontja különös hely. Amikor Bayard elmerül a mélyén, hogy ihletett dalaival felébressze maga körül az alvókat, varázslatához egy olyan költő szavait veszi kölcsön, aki a könyvemben leírt eseményekhez képest csupán egy évszázaddal később fog megszületni. Nem plagizál tehát, hanem a jövőbe lát; mindez azonban nem jelenti azt, hogy ki akarná sajátítani magának ezeket a verseket. A költő, akiről beszélünk, természetesen Francois Villon, a legderekabb vágáns csavargó – a „legnagyobb” jelzőtől valószínűleg berzenkedne, a „koronázatlan király”-féle hiperboláktól pedig a frász törögetné. Kétségtelen azonban, hogy a poézis mágiájáról és az elmúlásról többet tudott, mint azok, akik manapság egyetemi katedrákról magyarázzák.
Raoul Renier, Quebec, 1997
Az Ellentétek a regény első fejezetében Szabó Lőrinc, A haláltánc-ballada a harmadikban Faludy György értő tolmácsolásában szólal meg – bár ez utóbbi esetben talán egy másik vén literátus diák kópéságaival is számolnunk kell.
ISBN 963 9039 15 2 első kiadás
Raoul Renier A kárhozott
Kornya Zsolt regénye Copyright ©1997 Kornya Zsolt
A borítón Szikszai Gábor és Boros Zoltán festménye látható
Tipográfia: Szikszai Gábor
Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!
All rights reservedl
Szerkesztő: Gáspár András Műszaki szerkesztő: Zölley Imre
A kötetet terjeszti a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.
(1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.)
és a Valhalla Páholy Könyvesbolthálózat
(Központ: 1063 Budapest,
Szinyei Merse Pál u.1.)
Kiadja a Valhalla Holding Kft.
Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője.
Szedés és tördelés: Valhalla DTP.
Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 170 275 Felelős vezető: Mike Ferenc