RÁCZ ZSUZSA
Állítsátok meg Terézanyut!
(Tartalom)
Neked, Drága mami!
Elmentem a nőgyógyászhoz félévi rendes kontrollra. Sztárdoki, kopaszodik, hangja gyengéd, behízelgő, ujjai finomak, nőkhöz szokottak. Félek tőle, mert belém lát.
Úgy szoktam tenni, mintha állati kemény csaj lennék. Mindig megkérdezi, pedig már három éve, azóta járok hozzá, és nincs változás, hogy mikor akarok gyereket.
– Doktor úr – mondom élesen, sokadszorra –, tud valakit, aki gyereket akar tőlem? Mert én momentán nem tudok.
– Ne vicceljen, Kata, maga egy csinos és okos nő. A legtöbb férfi örül, ha ilyen jut neki, mint maga. Miért nem állapodik meg végre valaki mellett?
– Az nem olyan egyszerű – felelem ingerülten, aztán eszembe jut egy mentség. – Tudja, doktor úr, velem nem könnyű, én egy autonóm nő vagyok.
Doki bólogat kedvesen, nem szól egy szót sem.
Fekszem a vizsgálóasztalon, térdhajlatomat égeti a kengyel hidege, de a derekam alatt izzad a műbőr. Sehol egy hang, csak fehér fertőtlenítőszag.
Széttárt lábaim közül egyszer csak feltekint a Doki, szemüvege fölött rám néz, és azt kérdezi:
– Hogy mondta, Kata, milyen nő maga? Autonóm? Mit is jelent az?
Független, akarom mondani, de nincs kinek, mert a feje újból eltűnik a lábaim között.
Új füzet, új élet. Egyes iskolák szerint elég, ha az ember elhatározza, hogy új életet akar, majd hátradől, és megvárja, míg új élet bekopogtat a második emeleti körfolyosós lakásába. Mivel én nem ilyen iskolába jártam, a biztonság kedvéért új füzetet vettem, konkrétan a hónapban a harmadikat már, hogy kicsit noszogassam eljövetelét. Gyanakszom ugyanis, hogy a füzet minőségétől is függ, új élet talán nem szívesen költözik ronda kockás spirálfüzetbe, ezért most gyönyörű, narancssárga és üdezöld virágoktól tarka borítójú, finoman vonalazott füzetet vásároltam, és kunyeráltam hozzá Marcitól egy csodaszép töltőtollat. Ilyennel tanultam annak idején írni, a sors biztosan ezt a párhuzamot is értékeli, bár töltőtollal írni csak egy bizonyos szögben lehet, amitől negyedórán belül görcsöt kap a kezem és ki kell mennem dohányozni a konyhába, hogy lazítsak. Na mindegy, végül is baromira nem történt egyelőre semmi.
Ma viszont megjelent nálam az Ördög maga. Előzetes bejelentés alapján, Fonyó Zsolt képében. Fehér ing, nyakkendő, jól szabott öltöny, kopasz fej, napbarnított arc. A fejemben lakó kisördögök, akik utálják, hogy napok óta tudományos dolgozat írására vannak kárhoztatva, egészen megvadultak a látványától. Vidáman hancúrozni kezdtek, és egymást túlharsogva kiabálták a fejemben, hogy júúúj, emlékszel, micsoda isteni kockák vannak a hasán ennek a pasinak, és micsoda izmos falatka a feneke!
De fegyelmet parancsoltam a kisördögökre, és úrilányhoz méltóan viseltem a találkozást, készíthetek neked teát, vagy kávét, ugráltam jólnevelten. Ahelyett, hogy rákérdeztem volna, miért is akart rám ugrani a barátnője és még húsz kollégánk szeme láttára a minap.
A céges kiránduláson ugyanis, ahol egy hálóteremben úgy húszan aludtunk emeletes ágyakon, lámpaoltás után az ágyamhoz settenkedett, és simogatni kezdett. Igazából meg sem lepődtem, mert egész nap éreztem valami izzást, hogy hiába fogja a csaja kezét, pillantásától sisteregve leolvad rólam a melltartó. Amikor pedig a csaja kiment pisilni az étteremből, hozzám lépett egy unikummal.
– Igyunk az egészségedre – indítványozta, majd a nyakamba borult (nem az unikum, a Fonyó), és megharapta a jobb fülemet.
– Mit művelsz?! – háborodtam fel –, még a végén tönkreteszed a fülbevalómat.
– Bocs, csak hirtelen megtántorodtam az italtól – mentegetőzött Fonyó.
Jajistenem, nekem még a fülemet sem kezelik szexuális objektumként a férfiak. Marcsi a terem másik sarkából figyelt minket rosszallóan, és később azt mondta, hogy letépi a tökeit a Fonyónak, ha a csaja szeme láttára harapdálja szexuálisan az én fülemet. Majd szigorúan figyelmeztetett, hogy ne feledjem, az én fülem is el van kötelezve egy férfi mellett.
Úgyhogy az est hátralévő részében igyekeztem nem tudomást venni a kis epizódról, hiszen ő egy tisztességes fiú, én meg még tisztességesebb lány vagyok.
De amikor a sötétben hozzám ért, azonnal tudtam, hogy ha nem szuszogna alattunk édesdeden a csaja, egyetlen mozdulattal ugranék le az ágyról és vonszolnám be a hátsó fűtetlen szobába ezt a pasit, szenvedélyünktől lángra kapna a hálózsák, a füstre viszont felébrednének a többiek, a csajával az élen, és lebuknánk. Elhessegettem hát Fonyót diszkréten, de egész éjszaka le sem hunytam a szemem, és megszeppenve figyeltem az erkölcseim és az érzékeim öldöklő harcát.
Az esetről persze mélyen hallgatok azóta Marcsi, Marci és saját magam előtt is.
Nem szóltam hát Fonyónak sem. Biztosan elfelejtette az egészet, és most valóban azért ugrik fel napközben a lakásomra, mert tartozom neki néhány ezer forinttal. Jobb az ilyen tartozásokat diszkréten kezelni, nem kell erről senkinek sem tudnia. Nyilván semmit nem akar tőlem, de azért érkezése előtt a macinacimat gyorsan farmerre váltottam és leheletnyi parfümöt fújtam a fülem mögé. Ezt talán mégsem kellett volna, mert ha ne adj isten megint beleharap, akkor a parfümtől keserű lesz a szája, gondoltam ijedten, de aztán gyorsan elhessegettem, micsoda képtelenség! Fonyó valóban szépen viselkedett, az összes létező fotelt kipróbálta, milyen kényelmes, lelkendezett, fel-le pattogott, közben megtárgyaltuk a munkahelyi gondjainkat.
– Most már kicsit jobb – mondta komoly, én vagyok a pénzkereső a családban képpel –, de idáig egyáltalán nem használtam az agyamat. Viszont jól megfizetnek érte – derült fel.
– Ó – csacsogtam –, az agyamat én sem használom, de jól megfizetnek érte. Abból van a fotel, amiben ülsz.
Nagyon igyekeztem, hogy egyetlen kínos kommunikációs szünet se üssön be, nehogy felmerüljön a LÉNYEG – hogy mit is keres itt???
– Milyen szép cserép – igyekezett ő is, rámutatva egy rémes, piros-narancssárga köcsögre, amit kézzel festettem tavaly télen, pasihiányos depresszió ellen.
– Az én Malackám...
(Úristen, így nevezi a barátnőjét. Párkapcsolatban hülye állatneveken nevezni egymást nem jelent jót szexuális téren. Könyörgöm, Istenem, ne engedd, hogy valaha egy pasi hörcsögnek, mókusnak, tengeri sünnek szólítson, vagy így beszéljen rólam a barátai előtt.)
– ...az én Malackám is ilyeneket akar csinálni.
– Ó – készségeskedtem –, van a közelben egy kreatív bolt, majd megmondom a címét. – És közben két büszke mellbimbóját figyeltem az inge alatt.
Fonyó búcsúzkodni készült, gondoltam, ezt most megúsztuk, a francba. De egyszer csak a nyakamba borult, és végigsimított a fenekemen, amitől az felszikrázott.
– Mit csinálsz? – nyögtem tök fölöslegesen.
– Simogatom a fenekedet – nyögte ő tök fölöslegesen.
– De miért? – húzódtam el hűvösen, mint úrinő.
– Barátságból – mondta ő, mint hülye.
– Azt ne csináld, mert én nem vagyok olyan... – kerestem a szót, cafka, könnyűvérű, erkölcstelen – ...stabil – nyögtem ki végül.
– Én sem – válaszolt szomorúan –, mint ahogy az szilveszterkor is kiderült.
És ment, ment a gangon, háromnegyedes menedzserkabátban, maga az ördög.
Berohantam a konyhába, szerencsére rábukkantam az öcsém dugicigijére, és győzelemtől ittasan rágyújtottam. IGEN!! Szóval ő is! Szóval jó nő vagyok, akit jó pasi kíván. HM. Mobiltelefon elő, józan ész sikítva menekül, mire találták ki az sms-t, ha nem arctalan, felelőtlen, pajzán üzenetek küldésére??!!
„Örültem neked, máskor is szívesen látnálak” – pötyögtem óvatosan, minden szót kicentizve, úgy irodalmilag, mint emberileg, de akkor is azt jelentette: ÉN IS! ÉN IS AKAROK VELED!!!
Aztán percekig aláztam magam, miért kell így kiadnod magad, te hülye, lépjen ő, de hiszen lépett, nyüszített a másik felem, de végre befutott a válasz:
„Rajtam nem múlik.” Hurrráááá!!! Ő IS, ÉN IS!!!
Vad sms-ezésbe kezdtünk, izzott a billentyűzet. Az ötszázezredik nyomorult karakter begépelése közben felhívott, és végre felnőtt módon bevallottuk egymásnak, hogy hűdejólenne. Később írt egy emilt – már minden létező hightech kommunikációs eszközön keresztül flörtöltünk –, amit olyan szépnek találtam, mint egy verset:
„Kata, drága, kérlek, mondd meg, mikor elemezhetjük a köztünk húzódó feszültséget. Én nem szeretném magamban elfojtani. Úgyis annyi le nem vezetett feszültség és ki nem élt vágy gyűlik össze az emberben.”
ÓH. Sajnos válaszként egy mélylélektani esszét írtam, amelyben igyekeztem indirekt módon rávilágítani, hogy ha mi, vagyis én mással akarok szeretkezni, mint akivel rendszeresen együtt hálok, az nem jelent jót. Neki sem, mert ő még régebben hál.
Titokban talán reménykedtem, hogy úrilányos, kioktató modorom egy életre lehorgasztja a vágyát, és az enyémet is.
Egészen elbizonytalanodtam. Egyfelől erkölcsi hullának kezdtem érezni magam, amiért elektronikus úton megcsaltam a pasim, másfelől tudtam, hogy még nagyobb a baj. Huszonnyolc évesen úgy érzem, berendeztem az életemet, mint egy amerikai kisváros kertesházát. Van minden, nappali, ebédlő, hűtőben borok, ha barátok jönnek, friss narancslé, akciós kukoricapehely. Kertben rózsák, rendszeresen metszem, öntözöm, trágyázom őket. Párkapcsolatban mosoly, odafigyelés, vasárnapi ebéd, okos viták aktuálpolitikáról, kölcsönös bátorítás, villany lekapcsol, bugyi lehúz, nemi élet indul.
Színt hozott a napjaimba ez a kis flört. Gyorsabban kering a vérem, helyreállt az anyagcserém. Megcsapott a titkolózás izgalma. Az e-mailjeimbe bármikor belenézhet Marci. Éppen itt volt, amikor telefonált Fonyó kolléga. Fonyónak hangja se rezzent, én azonnal beszartam, hogy házasságtörésen kaptak. Zavaromban a konyháig rohantam, hogy két szót váltsak vele.
Ezek után el kellett küldenem egy e-mailt. Marci mögöttem állt. A hátammal is éreztem, tudja, hogy a most érkezett levél csak az előbbi pasitól jöhetett. Úgy tettem, mintha észre sem venném, közben persze az agyam dolgozott, mint dr. Watsoné. Mérget vettem volna rá, hogy Marci is rájött az összefüggésekre, a helyében én is rájönnék.
A tényállás: mobil csörög, nő elrohan, magas hangon örül, aztán nem nézi meg a most érkezett, nyilván szerelmes, obszcén, házasságtörő levelet. A cafka.
Bűntudatom támadt, inspiráló mennyiségű, és ettől különösen kedves bírtam lenni Marcival. Úgy nyolc éve udvarolt nekem egy ötvenes, pocakos, kopaszodó szexuálpszichológus. Akkor még hamvas voltam, mint egy tűzoltózenekar. A szexuálpszichológus azt találta mondani, hogy az ilyen intenzív nőknek, mint nekem, legalább három pasi kell párhuzamosan. (Persze úgy gondolta, ő lenne az egyik.) Intellektuális, emocionális és szexuális. A vadállat.
– Ó – tiltakoztam szendén –, én képtelen lennék ilyen tisztességtelen játszmára.
Tessék, alig telik el nyolc év, és itt tartok. Vagy ilyen felnőttnek lenni, és beszálltam a nagy „vele élek, de mással kefélek” című játékba, vagy nem veszett el még minden. Az anyám is azt mondta, hogy én képtelen lennék szeretőt tartani a szálfaegyenes jellemem miatt. (Ha-ha.) De talán mégis meg kéne próbálni, hátha így egészítik ki egymást egészségesen az érzelmek: bűntudat, odafigyelés, elfojtott vágyak, szenvedély.
Az a baj, hogy ilyenkor úgy érzem magam, mint egy regényhősnő, és mivel az szeretek lenni a világon a legjobban, fogalmam sincs, mekkora hülyeségekre vagyok képes ennek érdekében.
Estefelé Marci felugrott, megvacsoráztatott, gondomat viselte, majd diszkréten távozott, hogy nyugodtan dolgozhassam a szakdolgozatomon. Teljesen elfogadható egy olyan személy az életedben, aki ellát, megetet, odafigyel. Egy angyal. Csakhogy. Az angyalok arra valók, hogy körberöpdössenek, jóságot és tisztaságot sugározzanak. Képtelen vagyok együtt élni egy angyallal.
Már két napja nem mozdulok ki a lakásból. Kezdem úgy érezni magam, mint egy filodendron. Néha kapok egy kis vizet, ha jó szögben ülök, a fény is ér, csendben fotoszintetizálok, készül a szakdolgozat. Persze gondolkodni van időm, fejben huncutkodom F. kollégával. Tisztára úgy veszem ezt a flörtöt, mint egy tudományos kihívást. Itt az ideje, hogy empirikus alapon egyszer s mindenkorra eldőljön, melyik működik: a kémiára épített kapcsolat, tanult érzelmekkel, vagy az érzelmekre épített, tanulhatatlan kémiával. Én ma speciel a kémiában hiszek. Próbáltam felidézni a négy-öt évvel ezelőtti viszonyunkat Fonyóval.
Tökéletes találkozás volt. Két frusztrált, magányos, boldogtalan ember. Rémesen nyomasztó, szűk albérleti szobájában mindig fokhagyma- és magányszag terjengett. Átmentem az én körfolyosós sötét albérletemből az övébe, mintha a saját nagyszüleinket alakítottuk volna.
Fonyón mindig macinaci volt, kitérdelt, kiült darab. Rettegtünk egymástól, mint mindenki mástól. Egy különösen vidám beszélgetés közben ő mondta azt a végtelenül nagy és szomorú baromságot, amiben aztán évekig hittem: a magány genetikus dolog, amitől egy életen át lehetetlen szabadulni. Amikor kimondta, mintha mellbe vágtak volna; Istenem, milyen pontosan fogalmaz!
Lelki szemeim előtt tüstént meg is jelent egy bazi nagy, ronda vetési varjú mint szimbólum, ami majd végigkíséri az életemet, és amikor elmondtam Fonyónak, csak szomorúan bólogatott, mint aki pontosan tudja, micsoda kín vetési varjúval a vállunkon leélni az életünket.
Szóval volt ez a szárnyas dög mint közös élmény, és nem mertem vígan rikkantani, hogy apafej, hát kergessük ezt a varjút világgá vidám kufircolással, mert hát szemérmes nő nem mond ilyet. Nemhogy kerítettem volna egy frankó kis sörétes puskát, hogy jól farktollon lőjem a hülye állatot, akkor talán most két-három cuki apróság cikcakkozna itt a lábam körül, és hagyhatnám a francba a szakdolgozatot.
Tisztában vagyok vele, hogy felelőtlen és tisztességtelen dolgot művelek, olyat, amilyet érett nő nem tesz, de amikor olyan izgalmas!!! Mindenről ez az undok szakdolgozat tehet! Fiatal és izgága nők agyát tudományos gondolkodásra kényszeríteni vétek, mert csak mindenféle pajkos gondolataik támadnak! Hát hogyne érdekelne jobban egy kopasz kockahas, mint a közszolgálati rádiózás legújabbkori története Nyugat-Európában! Talán el kéne mennem dolgozni egy hatalmas, faragott mennyezetes közkönyvtárba, a tudomány templomába, és imádkoznom, hogy távozzanak tőlem a tisztátalan huncutságok. Bár a legutóbb elmentem egy ilyen szentélybe, ahová csak úgy lehet bejutni, ha az ember hatósági igazolást visz róla, hogy soha életében nem evett le egyetlen könyvet sem, nem ivott egy korty alkoholt, nem beszélt tiszteletlenül nyugdíjasokkal, és ahol a könyvtáros kisasszonyok is gyanakodva méregetnek, vajon mostál-e kezet, fület, lábat, mielőtt megérinted az olvasócédulát, szóval a múltkor mégis rászántam magam, és elmentem az akadémiai könyvtárba. De mire kivártam, hogy a láthatatlan föld alatti raktárból, amit nyilván küklopszok őriznek, felhozzanak nekem három vaskos kötetet a szólásszabadság európai alakulásáról, addigra már síkideg voltam, mert rajtam kívül háromszáz életerős, fiatal ember görnyedt síri csendben az olvasnivalója fölé, és csak lábvakarás, szipogás és krahácsolás őrjítően diszkrét zajai hallatszottak. Úgy éreztem, végem van, élve eltemettek, és mire meghozták a könyveket, sajnos pánikszerűen távoznom kellett, mert attól tartottam, nyomban felpattanok az egyik mívesen faragott asztalra és az amuri partizánok dalát fogom harsogni félmeztelenül. Inkább maradtam otthon, és kicsit átalakítottam a napirendemet.
Másfél darab tudományos cikk elolvasása után kimentem a fürdőszobába és gondosan, nyelvem hegyét kidugva szemspirált applikáltam a pilláimra. Majd visszamentem a számítógép elé, hogy ellenőrizzem, jött-e e-mail Fonyótól. Mivel nem jött, elolvastam egy újabb cikk felét, aztán visszamentem a fürdőszobába és kipróbáltam kétféle rúzst. Majd ettem egy szelet vajas kenyeret, tudományos alapon, hogy megtapasztaljam, hogyan változik tőle rúzs a számon. Ismét leültem a gép elé, hogy megnézzem az emiljeimet. Semmi.
Fürdőszobában papír zsebkendővel leráncigáltam rúzsokat számról, és C-vitaminos frissítő tonikkal belülről kifelé haladva üdévé varázsoltam az arcbőrömet. Vissza a számítógép elé. Az Internet a barátom, összeköt az élettel. Hurrráááá, levél Fonyótól! Ez nem lehet igaz, küldött nekem egy cikket a brit közszolgálati média aktuális helyzetéről! Hogy törődik velem, milyen édes! Ez hülye. Miért nem küld valami erotikusat? Kit érdekel a brit média? Miért nem azt írja, hogy Kata, drága, be kell vallanom, évek óta megőrülök érted, csak nem volt alkalmam megmondani, légy az enyém!!!
Ez így nem mehet tovább. Holnap keresek egy könyvtárat, ahol pszichológusok segítik a szerencsétlen szakdolgozókat, hogy koncentrálni tudjanak a munkájukra.
Micsoda egy szánalmas, ostoba kis bohóc vagyok.
Már este fél tízkor feltűnt, hogy megállt az idő. Máskor éjfélig nagyon hirtelen eltelik. Tudnom kellett volna, hogy okkal állt meg.
A padlón térdeltem, a régi jegyzeteim között keresgéltem.
– Megkeresem a HVG-archívumot – szólt Marci, és a számítógép elé ült.
– Nincs egy másik szám? – kérdezte. – Nem tudok fellépni a netre, állandóan foglalt.
– Próbáld csak, sikerülni szokott – biztattam, és hirtelen átvillant az agyamon: most fogja megtalálni a házasságtörő levelezésemet. Aztán tovább kotorásztam.
Egyszer csak ott ült Marci az ágyon.
– Kata, gyere most ide. Hagyd azt abba. – Nem volt szín a hangjában.
– Mindjárt, csak még meg kell találnom valamit – hadartam.
– Ne. Most kérlek, gyere ide.
Még akkor sem kapcsoltam. Akkor sem, amikor hozzá bújtam, és hallottam, ahogy szíve nagy robajjal a fülemnek ütközik.
– Ez az e-mail – kérdezte lassan – attól a sráctól jött, aki tegnap is hívott, ugye?
Hirtelen vihoghatnékom támadt, mint egy eszelősnek. Hát ez bejött. Most vége mindennek, mindjárt agyoncsap a házasságtörők villáma, és még meg is kell magyaráznom. Percekig nem hittem, hogy valóban bekövetkezett.
Ült az ágyon, előreejtette a fejét és remegett. Átöleltem. Ezzel az ostoba flörttel nem csak a kapcsolatot törtem össze. Úgy szégyelltem magam.
Elment. Egy pillanat alatt felfogta, hogy nem a flört számít.
Én, a hülye regényhős. Ő meg egyszerűen igazi.
Nem volt értelme magyarázkodni. Csak annyit tudtam kinyögni, én úgy érzem, nem a saját életemet élem.
Annyira végtelenül magányosnak érzem magam most, hogy hűtlenül elhagytam őt, mint azok a tacskó-terrier-kuvaszbernáthegyi keverék, szomorú szemű kutyák, akik a sarki talponálló elé vannak kikötve, míg gazdik nyomják bent a feleseket.
Nagyon szerettem volna sírni, de a sírás beragadt valahová a köldököm mögé, és ott ült durcásan.
Ki kellett csalogatnom, mert fájt, így a háromgenerációs bevált taktikához folyamodtam. Nagymamám, anyám és én genetikusan kódolva vagyunk, hogy a temetőben tudjunk a legjobban bőgni. Anyám szerint azért, mert ők mindig temető mellett laktak, Kolozsváron egysaroknyira a legendás Házsongárdtól, és Bodrogkeresztúron is keresztül kellett menni a falu temetőjén hazafelé.
– Még a hagymaszeletelésnél is hatékonyabb, Katikám, ha jót akarsz bőgni, kapd össze magad és ugorjál le szépen a Kerepesibe – tanácsolta nekem a telefonban.
Melegen felöltöztem hát, és leugrottam a Kerepesibe, mert persze egysaroknyira lakunk tőle. Sütött a nap, éles szél fújt, ahogy elindultam a platánok övezte hosszú úton.
Platán szeretnék lenni, egyenes, büszke, sima törzzsel, mint az elefánt bőre, erdőnyi lombbal, és ezer gyökérrel kapaszkodnék a földbe. Marci volt nekem az első Föld, amibe gyökeret eresztettem, közel tíz éve vagyok ebben az idegen városban, és ő volt az első otthonom. De Marcival úgy éltünk együtt, mint nippek a vitrinben. Két okos, finom porcelánfigura, akik nem veszekszenek, nem civakodnak, nem élnek, mert még összetörnek.
És még csak nem is emlékszem, hogyan lettünk nippek. Törött szárnyú porcelánangyalkák figyelnek gazzal felvert sírboltokról, megsárgult fotókról bajuszos néhaiak integetnek. Markót Gyula ügyvéd és magyarnóta-író, biztos tudott mulatni a Gyula. Karalyos Ferenc birkózóbajnok tapadós csíkos tornaszerkóban feszít a síremlékén, fürkészem a képet, még száz év távlatából is látszik karfiolfüle, a bírkózás mellékhatása. Drága Ferencem, súghatta kihűlő karfiolfülébe negyvenhat éves halott urának Karalyosné Irénke, mindig velem leszel a szívemben – ezt íratta a síremlékre is.
Otthonos kis hely ez a Kerepesi, a legjobb a környéken, lehet, hogy ide fogok szokni. A szél néha áthozza a szomszédos lovin zajló futamok hangját, SzerencseForgandó most megelőzi Csillagszeműt és elsőként ér a célba!
Rengeteg szellem járhat át a lovira fogadásokat kötni ebből a temetőből, pihenni úgysem lehet ilyen zajban, akkor már játsszanak valami izgalmasat. Mi lehet a tét? Óh, hát a lét, mi más lehetne, látszik, hogy még egyszer sem haltam meg.
Elképzelem, ahogy a szellemek átdobják magukat a kerítésen és felteszik SzerencseForgandóra a következő életüket, és végre sírhatnékom támad. Nekidőlök egy fiatal platánnak, egyszer valahol olvastam, hogy ha nagyon fáj a lelkünk, öleljünk át egy fát. Lopva körülnézek, sehol senki, és szenvedélyesen átölelem a fiatal platánt. Az én korosztályom már sokat tud, de még tele van energiával. Lehunyom a szemem, arcomat erős törzséhez szorítom, mi van, ha félreérti, még azt hiszi, járni akarok vele, fut át az agyamon, de aztán ellazulok, és egyszer csak érzem, hogy már a fa ölel engem. Platán lettem.
– Annyuuu! Mit csinál az a néni? – hallok egyszer csak egy undok kis hangot a hátam mögött.
Egy pirossapkás gyerek bámul rám, az anyja zavartan húzgálja odébb, gyere kisfiam, gyere menjünk tovább, nyilván megrémült, hogy belefutott egy bolond nőbe, aki fákat molesztál, de a gyerek gyökeret eresztett, és megkövülten bámul rám.
– Mit csinál a néni, mondd már meg, anya!!! – visítja.
– Biztosan kertészkedik – vágja rá kínlódva az anyja, és elvonszolja a gyereket.
Barátommal, Platánnal csak bölcsen mosolygunk ezen a botorságon.
Marcsi húga egyetlen évvel idősebb nálam, és a harmadik gyerekét várja. Tigris, a földim, akivel mindig együtt siránkoztunk a párkapcsolati kudarcainkon, vakon bíztam benne, akár magamban, hogy még nem elég érett egy felnőtt viszonyhoz, szintén gyereket vár egy nőtől. Én meg még azt sem tudom, mit várok egy kapcsolattól, legalábbis ezt állítják a barátaim. De azt tudom, hogy mit nem!!
Nem akarok unatkozni. Azt hiszem, megkönnyebbültem. Csak az anyám nehezítette a helyzetet, aki két hétig bébiszittelt rám, hogy fel ne álljak az utálatos szakdolgozatom mellől.
Anyu napjában háromszor bőgte el magát, mert annyira sajnálta Marcit, meg engem. De leginkább saját magát, ez azért kiderült az első hét után, amikor már cafatokban lógtak az idegeim. Anyu friss nyugdíjas, és kitalálta, hogy akkor most, ha a fene fenét eszik is, megtanulja élvezni a nyugdíjas élet szépségét. Kötögetni fog, sorozatokat néz, ápolja a szobanövényeket, keresztrejtvényt fejt. Ehelyett azonban egyfolytában veszekszik az apámmal, ölik egymást, és közben haszontalannak érzi magát. Ráadásul még én is hűtlenül elhagyom a pasimat.
Péntek este elmentem szórakozni, ahogy azt egy facér nőnek kell. Smink, rúzs, dekoltázsba parfüm. Elismerő tekinteteket akartam, hogy sütkérezhessek egy kicsit. Egy zsúfolt kávézóban csendes sanzonokat hallgattunk, amiket egy különösen csúnya fiúkból álló zenekar adott elő.
Hirtelen elhatalmasodott rajtam a régről ismert, mindent elsöprő táncolhatnék. Marcsi lelkiismeretesen és aggódva elkísért a tett színhelyéig. Meg sem próbált visszatartani, mert ismer már annyira, hogy tudja, ilyenkor semmi nem állít meg. A maga részéről azonnal hazamenekült, ahogy megcsapta a péntek esti pokol kénköves szaga.
Én alámerültem a büdös, forró tömegbe, megszámlálhatatlan rossz arc közé. Innen egy hétfejű sárkány sem lógna ki, nemhogy egy facér nő. Biztonságban voltam. Az elfogyasztott söröknek köszönhetően rövid szorongás után beleéltem magam a csak egy érdeklődő turista vagyok a Marsról hálás szerepébe. Kábé öt órán át úgy táncoltam, mint egy istennő, csak néha figyeltem fel rá, hogy a köröttem táncolók öt-tíz évvel fiatalabbak.
Egyetlen ordas hibát követtem el: a pultnál addig szemeztem egy szomorú szemű fekete fiúval, míg oda nem lépett hozzám, és kiderült, amit addig takart a pult: úgy fest, mint egy albán drogdíler és/vagy egy árva cigányfiú. Tüskére nyírt fekete haja, fekete szeme volt, és valami rémes sötét macinaciból és hozzá passzoló felsőrészből állt a péntek esti kimenője. Megszólalt, és nem volt meg a nyolc általánosa. Igyekeztem legyűrni az előítéleteimet. Pánikszerűen javasoltam, hogy ne beszélgessünk, menjünk inkább táncolni.
Roptuk, roptuk majd egy ponton azt javasolta:
– Te, igyunk má' valamit!
– Á, köszönöm, inkább maradok! – feleltem.
Elbizonytalanodott, és tovább táncolt. Majd feladta, és elkéredzkedett cigit szívni. Nagylelkű anyai mosollyal engedtem el.
Akkor már volt vagy hajnali négy, és komoly énerősítő pillantásokat váltottunk egy fiatal, kockás inges, jó illatú fiúval.
De korán örültem. Macinaci visszatért, és agresszív pillantásokat lövellt Kockásing felé. Éreztem, hogy Macinaci macsó megtorlást fontolgat. Vele volt két és fél méteres totál részeg barát is, aki fenyegetően lóbált egy söröskriglinek látszó tárgyat. Lázasan járt az agyam, hogy miképpen úszhatnám meg a tömegverekedést, majd a jól bevált módszerhez folyamodtam: erősen becsuktam a szemem, és arra gondoltam, hogy tűnjön el. Azonnal nem sikerült, de néhány szívrohamgyanús helyzet után valóban lelépett. Előtte azonban még hosszan bocsánatot kért, amiért magamra hagy. Menj csak, mosolyogtam nagylelkűen. Rohadt előítéletek, ez egy úriember.
Addigra Kockásing finoman igyekezett bekeríteni, de én csak a játékot akartam, és kitértem. Öblítő illata áradt belőle, ami minden férfikozmetikumnál jobban képes beindítani. Egy óra múlva hazaindultam. A hitelesség végett meg kell említenem, hogy szexi Kockásing kis híján szó nélkül kilépett a forrósodó flörtből. De mivel elképedve utána szóltam, és a szememből egyértelműen kiolvashatta, hogy mekkora bunkóság, amit tesz, néhány percen belül zavartan magyarázkodva visszatért.
Szóval hazakísért, hihetetlenül magabiztos volt. Tisztára egy új faj, sima és hűvös, akár az üveggolyó. Huszonöt éves, havi kétszáz nettót keres, informatikusként, persze. Pengeéles logika, ragyogó intelligencia, még verseket is idézett, de egy csepp romantika sem volt benne.
Az első tíz percben megkérdezte:
– Mivel foglalkozol?
– Újságírással.
– Nahát! Az nagyon érdekes lehet.
– Az. De most abba fogom hagyni.
– Miért? Nem vagy elég tehetséges?
Azt hittem, nem hallok jól. Azannyát! Én ilyen kérdést minimum egy fél év után merek feltenni bárkinek, interjúszituáción kívül. Ez meg itt tudja, hogy bármit megtehet, mert övé a világ.
– De – feleltem döbbenten, ám annál magabiztosabban –, tehetséges vagyok. – (MITTUDODTE, APUKÁM! ) Csak éppen most nem látok perspektívát az újságírásban, és a rutinfeladatokból elegem van.
– Ezt értem – (huh, még szerencse, sikerült kidumálnom magam) –, vannak ismerőseim a Joynál, és nekik is elegük van.
Hazafelé sétálva lekérdeztem a családját: mama kiművelt antiszemita, de ő persze nem annyira, ne ijedjek meg. Mama nagyon jól tud érvelni, mert rengeteget olvas, természetesen antiszemita irodalmat.
– A cigányokat se bírja a mamád? – nem álltam meg a kérdést, mert mégiscsak a gettó közepén sétálgattunk, ez külön pikantériát adott a helyzetnek.
– Te most azt hiszed, hogy egy fajgyűlölő családban élek – mondta erre sértődötten, és jobbnak láttam, ha nem válaszolok.
Felugrott egy teára, egészen elájult a lakástól. Gondolom, a gettó szívében valami lepukkant, sötét lyukra számított. Micsoda színek, áradozott, nagyon ízléses, te rendezted be? Úgy éreztem magam, mint egy kicsit hülye, de büszke idegenvezető.
Egyetlen gyenge pillanatom volt, amikor elmesélte, hogy tucat éven át kajakozott a Dunán.
Hirtelen szerettem volna megkérni, hogy vegye le az öblítőszagú kockás ingét, mert látni vágyom a kajakozástól acélos hát- és vállizmait. De féltem, hogy félreérti, és nem voltam biztos benne, akarom-e, hogy félreértsük egymást. Így aztán ment, ahogy jött, hűvösen és simán elgurult a hajnali kékségben.
Két-három órányi alvás után rettenetes szívrobajra (alkohol + nikotin) eszméltem, plusz őrült szexuális vágyakra. Ezért aztán elvackoltam magam a paplan mélyén, és a képzeletemet bíztam meg a kielégítésükkel. Előtte még megfogadtam, hogy soha többé alkohol, cigaretta, ifjú szeretőjelöltek.
Áramszünet van, és az imbolygó gyertyafényben annyira hangulatos írni, hogy bevallom a Fonyót. A Marcival való szakítás után nem jelentkeztem, ő sem. Aztán dobtam egy e-mailt, egyetlen mondatot. „What about breaking the silence?” (Mi lenne, ha megtörnénk a hallgatást? – mert persze magyarul nem mertem.) De nem válaszolt. Majd napokkal később küldött egy e-mailt. Nekem és még háromszáz másik embernek, hogy megyünk-e holnap moziba.
Éjjel 11-kor érkezett az első sms Fonyótól:
„Jöttök?” – kérdezte.
„Nem – sms-eztem vissza –, ÉN nem megyek.”
„Mi az, hogy én? – kérdezte. – Egyedül vagy?”
Dörömbölt a szívem. Bepötyögtem: „Igen.”
„Szakítottatok?”
„Igen.”
Tíz perc múlva felhívott. A magabiztos, asszertív nő (én) az első csörgésre nyomtalanul eltűnt. Kezem-lábam remegni kezdett. Miért, félek én ennyire a férfiaktól?
– Miattam szakítottatok? – akarta tudni azonnal az egója. A háttérből a tévé hangjait hallottam.
Azért telefonált ilyen későn, ugrott be, mert megvárta, míg elalszik a barátnője.
– Nem, nem miattad – hűtöttem le –, te csak katalizáltad a folyamatot. – Részleteket nem árultam el.
A beszélgetés alatt végig szerencsétlen vesztesnek éreztem magam, akinél mindenki más, még a Fonyó is többet tud az életről. Fonyó felnőtt, kioktató, én tudom, mit csinálok hangon megpróbált meggyőzni, hogy az igaz szerelemre, aki szexuálisan és intellektuálisan is megérint, nem érdemes várni.
– Én tapasztalatból tudom, Kata – suttogta, nehogy felébressze a csaját –, egy biztonságos kapcsolatot nem szabad feladni azért, mert megkívánsz valakit. Sajnálom, hogy így történt. Az impulzusok jönnek-mennek, meg kell tanulnod kezelni őket.
– Úgy, ahogy te kezelted szilveszterkor? – akartam kérdezni, de befogtam a számat. Elvégre úgysem engem győzköd.
– Ha újból felmennék hozzád, és lenne egy kapcsolatod, azt is felrúgnád? – kérdezte.
(Mikor jössz? – kérdezték bennem a kisördögök vidáman.) – Már miért tenném? Ha megkapom tőle, amire vágyom, eszem ágában sem lenne.
Fonyó további érveket hozott. Elhatározta, hogy most megment, és beavat a felnőttek titkaiba. Dacos lettem. Mondjon, amit akar, én nem így szeretnék élni.
Nagyon be vagyok szarva. Alig merem leírni. A bal lábszáramon, közvetlenül a bokám fölött nőtt egy dudor. És nődögél.
– Nem ütötted be valahová? – kérdezi mindenki, akinek megmutatom, márpedig igyekszem mindenkinek megmutatni. Egy hónapja ülök a számítógép előtt. Nem ütöttem be sehová.
Ma elmentem Évához, a jótündér pszichológusomhoz. Azonnali cselekvésre szólított föl. Elmenőben még bátortalanul megkérdeztem: ugye ne szarjak be? Aztán rettenetesen beparáztam. Néhány óra alatt sikerült halálfélelembe hirigelnem magam.
– Akkor is leszel a barátom, ha féllábú leszek? – hívtam fel Lujzit gyorsan.
– Persze – nyugtatott meg.
Elképzeltem, hogy az apám milyen dühös és csalódott lesz, ha csak posztumusz diplomázom le. Tíz éve vagyok egyetemista (na jó, de három szakom volt és legalább két munkahelyem!), apám azt fogja gondolni, megint inkább kitalálok mindent, csak ne kelljen befejeznem az egyetemet.
A józan eszem maradékával hazajöttem, előkerestem a tb-kártyámat, megmostam a lábamat, behintőporoztam, új zoknit húztam rá. Parfümöt fújtam a fülem mögé, lecsekkoltam magam a tükörben. Imádkoztam, hogy férfi legyen az orvos az SZTK-ban.
Tetszeni határoztam el magam, hogy ne a beteget lássák bennem, hanem egy csinos fiatal nőt. Történetesen kis testi hibával.
A rendelőintézet látványa már önmagában sokkoló volt. Hatalmas szürke betonkocka, alacsony plafonnal. Semmi nincs, ami elterelné az ember figyelmét, a sivár falak ezerszeresére erősítik a rémes belső hangokat, kínok közt fogsz elpusztulni, meglásd, harsogták. Mire rám került a sor, már azt sem tudtam, mitől félek jobban: hogy mi fog kiderülni, vagy hogy miként bánnak majd velem. Érzéketlen és lekezelő módon, ahogy ilyen helyeken szokás.
A sebész egy negyvenes, markáns arcú, kedves férfi volt.
– Nem ütötte be valahová? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor most ideges, ugye?
Nem válaszoltam, mert hirtelen csak sikítani bírtam volna. Aztán összeszedtem magam.
– Tudja, azért vagyok ilyen ideges, mert két éve volt egy karcinóma in situm.
Megállt a toll a kezében. Kis híján füttyentett, ezt jól összehoztad, kisanyám.
Aztán rendezte a vonásait.
– Ne aggódjon, annak semmi köze nem lehet ehhez – mondta lassan, szinte szótagolva.
A röntgenes nő már nem volt ilyen kíméletes.
– Beütötte valahová?
– Nem.
– Magától nőtt oda? – És olyan gyengéden forgatta a célzókészülék alatt a bokámat, mintha tényleg nagy baja lenne.
A felvétel előtt megkockáztattam egy poént:
– Mosolyogjak?
– Hát jobb, mint ha sírna – felelte vészjóslóan. Eldugultam. A röntgen nem mutatott ki semmi kórosat. És azt sem, hogy mi ez.
A doktor tehát képtelen volt felelni arra az egyszerű kérdésre, hogy MITŐL? Mi a franctól nőtt oda?
– Jóindulatú? – kérdeztem bátran.
– Azt csak a szövettan tudja megmondani – felelte.
A FRANCBA. Hazasétáltam, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy két lábam van hozzá. Megfogadtam, hogy ezentúl minden áldott nap legalább egy órán át örülök, hogy két lábam van. Elhatároztam, büntiből ötvenszer le kell írnom:
1. Nem lesz semmi baj. 2. Nem lesz semmi baj. 3. Nem lesz semmi baj. 4. Nem lesz semmi baj. 5. Nem lesz semmi baj. 6. Nem lesz semmi baj. 7. Nem lesz semmi baj. 8. Nem lesz semmi baj. 9. Nem lesz semmi baj. 10. Nem lesz semmi baj. 11. Nem lesz semmi baj. 12. Nem lesz semmi baj. 13. Nem lesz semmi baj. 14. Nem lesz semmi baj. 15. Nem lesz semmi baj. 16. Nem lesz semmi baj. 17. Nem lesz semmi baj. 18. Nem lesz semmi baj. 19. Nem lesz semmi baj. 20. Nem lesz semmi baj. 21. Nem lesz semmi baj. 22. Nem lesz semmi baj. 23. Nem lesz semmi baj. 24. Nem lesz semmi baj. 25. Nem lesz semmi baj. 26. Nem lesz semmi baj. 27. Nem lesz semmi baj. 28. Nem lesz semmi baj. 29. Nem lesz semmi baj. 30. Nem lesz semmi baj. 31. Nem lesz semmi baj. 32. Nem lesz semmi baj. 33. Nem lesz semmi baj. 34. Nem lesz semmi baj. 35. Nem lesz semmi baj. 36. Nem lesz semmi baj. 37. Nem lesz semmi baj. 38. Nem lesz semmi baj. 39. Nem lesz semmi baj. 40. Nem lesz semmi baj. 41. Nem lesz semmi baj. 42. Nem lesz semmi baj. 43. Ném lesz semmi baj. 44. Nem lesz semmi baj. 45. Nem lesz semmi baj. 46. Nem lesz semmi baj. 47. Nem lesz semmi baj. 48. Nem lesz semmi baj. 49. Nem lesz semmi baj. 50. Nem lesz semmi baj.
A szövettani vizsgálatra egy verőfényes tavaszi napon került sor, egy légópincében.
A légópince egy lepukkant kórházhoz tartozott. Leszédelegtem a lépcsőkön, baljós félhomály, nehéz, dohos levegő fogadott. A falakat salétrom ette. Az alagsori rendelő előtt sok sorstárs várakozott, a hideg neonfény hullaszínűre festette az arcokat. Próbáltam úgy tenni, mintha csak a tűző nap elől menekültem volna a pince hűvösébe, és nekem semmi közöm nem lenne az egészhez, ami itt folyik.
– A nővéremnél is pont így kezdődött – mesélte valaki a mellette ülőnek –, két éve el is temettük.
– Ez a biopszia szörnyen fájdalmas – mondta egy másik. – Állítólag ma már többen el is ájultak.
Engem is az ájulás kerülgetett. Kinyitottam a napilapomat és elbújtam mögé. Haza kéne talán menni a két lábammal, amíg van, ez az édes kis dudor a lábszáramon direkt szexepil, kit zavar?!
Arra lettem figyelmes, hogy egy huszonéves, hosszú hajú műtősfiú éppen betol a folyosóra egy magatehetetlen, félrebillent fejű, idős nénit. A néninek lilára fázott, meztelen lábszára kikandikált az agyonmosott kórházi pongyola alól. Papucs, zokni nem volt rajta.
A műtős a fal felé fordította a nénit.
– Így kevesebb helyet foglal, máskülönben állandóan beleakadnának a lábába – mondta vigyorogva egy elhaladó nővérnek.
A nővér rosszalló pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.
– Mi is a neve, néni? – kérdezte a fickó flegmán, de persze nem hallotta a motyogását, mert a néni szája értelemszerűen a néni fejének azon oldalán helyezkedett el, amelyik a fal felé nézett.
Felálltam, hogy a Népszabadság aktuális számával (színes tévémelléklettel együtt) beverjem ennek a békaruhás nyikhajnak a mitesszeres krumpliorrát, de megelőzött egy ősz hajú bácsi, hosszú, hófehér szakállal.
– Fiatalember – szólította meg halk, de erőteljes hangon –, fiatalember.
A műtős megperdült és rábámult.
– Kérem, fordítsa felénk a hölgyet. És azonnal hozzon a lábára egy zoknit.
– Ki maga? Mit oszt itt engem? – kérdezte a műtős. Hangjától a napilap váratlanul gyalogsági ásóvá változott izzadó tenyeremben.
– Én, fiatalember? Én a Télapó vagyok, épp szezonon kívül. Ha munkaidőben lennék, magát most begyömöszölném a zsákomba, egy marék lila zizivé változtatnám és szétszórnám a szélben. Azonnal induljon a zokniért – mondta ellentmondást nem tűrően.
A fiú morgott valami olyasmit, hogy Télapók pedig nincsenek is, de eloldalgott.
Télapó gyengéden megfordította a tolókocsit, és egy szív alakú marcipándesszertet nyújtott át a csodálkozó néninek.
Ehhez képest a szövettani vizsgálat egy vidám nyári kenutúra volt. A doktornő kedves volt, én meg bátornak tettettem magam. Pedig ekkora tűt még csak a Vészhelyzetben láttam.
Egy hét múlva megérkezett az eredmény: jóindulatú a görcs a lábamon, maradhat.
Olyan, mint egy Edda-sláger: a hárombokájú nő.
Ma hétfő volt. Nagyon készültem rá. Az első szabad hétfőm, a szakdoga egy hónapos szobafogsága után. Tehát frissen, fiatalosan vetettem bele magam az életbe, sütött a nap, háromcentis hajamat fújta a szél.
Este beállítottam rég nem látott barátnőmhöz, Marcsihoz. A kislánya, Zsófi másfél éves. Ha nem fegyelmezem magam, képes vagyok rá, hogy órákon át tátott szájjal, elragadtatott, bamba mosollyal bámuljam. Ahogy integet a lefeküdni készülő tv-macinak, ahogy táncol a szoba közepén.
Látogatásom huszadik percében azonban Marcsi elejtette, hogy talán szeptemberben sem megy vissza dolgozni, még egy évig itthon marad a Zsófival. Aztán pedig kéne neki egy kistestvér.
Alig bírtam ki, hogy fel ne vonyítsak: Marcsi, ha még évekig itthon maradsz, miről fogunk beszélgetni?? Hirtelen láttam őt, amint egy gyerekekkel zsúfolt, távolodó hajóról integet nekem. Én meg állok a parton, egyedül dacolva az elemekkel. JAJJAJAJ.
Nem szóltam semmit, mosolyogtam biztatóan, de belül véreztem. Mi lesz most?
Hazafelé próbáltam magam pozitív gondolatokkal meggyőzni. Hiszen hát nekem is lesz gyerekem (Kitől? Mikor?), és a Marcsi babázása egybeeshet az enyémmel. Igyekeztem elképzelni, amint fej fej mellett, boldogan toljuk a babakocsit a körúti naplementében... Azonnal sírhatnékom támadt.
Otthon újabb megrázkódtatás ért. Tegnap este küldtem exMarcinak egy hetek óta érlelődő, spontánnak szánt e-mailt, minimáltartalommal: „Jól vagy?”
Valószínűleg azért küldtem, mert jó kislány vagyok, aki nem szarja le, mi van a brutálisan elhagyott pasival. Meg mert akkora bűntudatom van, mint egy konferenciaközpont.
Erre nyitom meg az emileket, és olvasom ex-Marci válaszlevelét:
„Jól vagyok. Bővebben: nagyon jól. Háromheti tivornyázás után becsajoztam, úgyhogy most boldogság van. Remélem, te is jól vagy.”
Jól. Persze. Ültem fegyelmezetten a monitor előtt, és éreztem, amint elönti az agyamat valami gusztustalan.
Hát hogy jön ő ahhoz, hogy becsajozzon? Mi az, hogy boldog? Miért nem szenved?
Miért van az, hogy mások állítólagos nagy szerelmek után hetek alatt be tudnak csajozni? És miért várok én mindig hónapokig, évekig?
Marci azt mondta nekem a szakítás utáni tényfeltáró megbeszélésünkön, hogy én nagyon furcsa vagyok.
– Na jó – mondtam –, de mihez képest vagyok furcsa?
– Nem tudom, csak úgy furcsa.
– De mégis – erősködtem, hátha jutok valami plusz információhoz az énképemről. – Mondjuk úgy vagyok furcsa, mintha itt a bérházak között hirtelen látnál egy pagodát?
– Ez az – kapott a szón Marci –, olyan vagy, mint egy pagoda. Megvan mindened, a falak, a tető, de mégsem vagy olyan, mint egy normális ház. Pagoda vagy.
És így is címezte meg a levelet: Kéki Pagoda Katának.
Ezek után? Miért ÉN? Nehezen tudtam megállni, hogy azon nyomban vissza ne írjam, tudd meg, nem vagyok pagoda. Te vagy az!
A legnagyobb baj, hogy tisztában vagyok vele: felnőtt nő ilyet nem tesz. Sőt, felnőtt nő szívéből örül, ha a hűtlenül elhagyott pasija összeszedi magát, és becsajozik. Én meg itt hisztizek ahelyett, hogy örülnék. Egy rémes hárpia vagyok. Egy pagoda. Igaza van ex-Marcinak.
Rám jár a rúd. Három hét múlva lesz a tízéves gimnáziumi osztálytalálkozóm. Ahol majd mindenki elmondja, hány diplomája, férje, gyereke van. Nekem egyikből sincs.
Napok óta azon kapom magam, hogy a védőbeszédemet szerkesztem. Amit akkor kell előadnom, ha együtt érző mosollyal felteszik a kérdést:
– Nincs szerencséd a férfiakkal?
– Nekem? – válaszolom majd hitetlenkedve. – Nekem ne lenne szerencsém?
Az elmúlt két évben kizárólag nagyszerű, intelligens, jólelkű, igazi férjanyag pasikkal hozott össze a sors, akikkel képtelen voltam ráhangolódni a papás-mamásra. Mindkettő egy áldás volt, cinizmus nélkül, lányos anyák álma, sokat tanultam tőlük szeretetről, odafigyelésről. Aztán elhagytam őket, mert mégsem, nem ilyen lovat akarok, anyám. De akkor milyet? – kérdezi anyám joggal, sürgetve a neki járó nagymamaszerepet, és én nem tudok válaszolni.
A kialakult vészhelyzetben sürgős cselekvésre szántam el magam: azonnal bepasizok. Ha másnak megy?!
Délután négykor előre megfontoltan, munkaügyben találkoztam egy férfival, egy régi riportalanyommal. Hónapokkal ezelőtt láttam először, zárt, mosolytalan volt az arca, és szigorúan magyarázott nekem olyan dolgokat, amiket egy kétéves is ért, ezért alacsonynak és gyanúsnak ítéltem. Megállapítottam viszont, hogy széles a válla és kreol a bőre. Most felhívott, és találkozót kért. Amint megláttam a kávézóban, azonnal felismertem, pedig bombapasinak volt maszkírozva. Széles vállak, kidolgozott felsőtest (a többire sajnos nem volt rálátásom, de bizalmat szavaztam), sötét haj, okos szemüveg mögött zöld szemek. Ő persze nem ismert meg.
Bemutatkozás után vadul magyarázni kezdett, valami olyasmiről, hogy miképpen mentsük meg a világot a dohánygyárak ármánykodásától és szoktassuk le a dohányzásról a Föld összlakosságát. Igyekeztem figyelni, de ha mondjuk tíz perc múlva megkért volna, hogy foglaljam össze a hallottakat, legfeljebb annyit tudtam volna kérdezni: mondd, mindenhol olyan szőrös és fekete vagy, mint a karodon? Idegesítően tanító bácsis mondatai voltak, és megijedt a közbeszúrt poénjaimtól, amelyekkel igyekeztem felhívni magamra a figyelmét. A humorérzékével kapcsolatban komoly aggályaim voltak, de a szexuális vonzerejével kapcsolatban semmi. Egyszer csak azt mondta:
– A jövő héten Nagykanizsán lesz egy fontos megbeszélés. Nincs kedved eljönni?
– Nekem? Mi a francnak? – hőköltem vissza, de hangosan csak annyit kérdeztem: – Miért?
Elmagyarázta, hogy a dohányzás ellen küzdők szervezete fontos találkozót szervez, és látnom kell, mi történik, hogy első kézből legyenek információim. Aha.
– Érdemes lenne előtte ott aludni Nagykanizsán. Esetleg foglaltatnék neked is szállást.
MIIII? Hová megyünk? Úgy tettem, mintha őrülten elfoglalt lennék. Homlokráncolva lapozgattam a naptáramat. Lássuk csak, milyen is a jövő hét.
– Hát – feleltem színlelt bizonytalansággal –, egyelőre nincs fontos programom.
– Oké – mondta –, akkor megszervezem. Ha nincs autód, szívesen elviszlek.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A szőrös karú férfiak, amint fogják a volánt, elementáris erővel hatnak rám. Igent mondtam. Azóta sem egészen értem.
Mi a francért is megyek az ország másik végébe egy ismeretlen férfival valami tök érdektelen ügyben? Létezik, hogy egy flört miatt? Létezik, hogy nem vagyok normális? Ugyan már. A kaland az Kaland.
Akkor most elmondom, hogyan kell tökéletes hülyét csinálni magunkból, és hatszáz felesleges kilométert megtenni egy ismeretlen, de szexi pasi kedvéért.
A következőképpen:
A dohányzásellenes pasi lemondta a szállodát, csak aznap reggel megyünk Nagykanizsára, hívott fel. Mindegy, így is jó. Hajnali ötkor, öt darab óra alvás után kisminkeltem magam, parfüm dekoltázsba, ahogy kell. A villamoson tökéletes sminkkel ültem kábé negyven holtfáradt, véres szemű építőipari munkás pillantásainak kereszttüzében. A megbeszélt helyre legalább tíz perccel korábban érkeztem. Jeges szél fújt, rohadt hideg volt, de nem csüggedtem.
Egy szerelmespár csókolózott a villamosmegállóban, egy fiú bibliát olvasott a rakparton. Gyönyörűnek láttam a hajnalt a városban. (Mindig ilyen korán kellene kelni, körbefutni a várost, üdvözölni a kukásokat, gőzölgő veknit venni a pékségben, rámosolyogni a napfelkeltére, hah!)
A megbeszélt időpontban a pasi sehol. Húsz perce vártam, a szél zsibbadtra fújta a nyakamat. Felhívtam a pasit.
– Még öt perc – mondta, és nem kért bocsánatot. Akkor sem, amikor tíz perc múlva megérkezett, és közölte, hogy valamit eltolt, még egy órát fogunk autózni a városban.
– Egy órával tovább alhattam volna – közöltem durcásan.
– De így egy órával többet lehetsz velem – vágta rá.
Hol a francba lehet ennyi önbizalmat szerezni manapság? Talán el kéne kérnem tőle a diszkont címét, ahol nagy tételben adják. De a kegyelemdöfés még hátra volt.
– Nem vagy éhes? Ott egy szendvics. A feleségem készítette.
Nős pasi feleségének szendvicséből elvből nem eszek.
Ez volt az a pont, amikor ki kellett volna szállnom az autóból, és hazaindulnom. Törtem a fejem, mit találhatnék ki.
Öööö... sajnos most jut eszembe, hogy elfelejtettem elzárni a gázt, lekapcsolni a villanyt, leadni egy cikket. De csak hallgattam, mint hal a szatyorban, és átkoztam a gyávaságomat. Ez nem fair, hogy ilyen pasik még jegygyűrűt sem hordanak, ami a védtelen facér nőknek legalább elrettentő jel lenne. Miért nem ül otthon, ha egyszer megnősült?
Amikor hazaértem a nagykanizsai dohányzásellenes programról, bosszúból három cigit elszívtam egymás után.
Ma társas eseményre voltam hivatalos, egy nonprofit szervezeteknek rendezett szponzorációs konferenciára. Ezek kifejezetten ünnepnapnak számítanak nálam, mióta jól fizető állásom van. Mivel oda nincs értelme bejárni, gyakorlatilag nem találkozom emberekkel. Nagyon készültem. Biznisztündérnek öltöztem, az időjárás is kedvezett szolid, de szexi blúzomnak, és térd fölött hirtelen véget érő szoknyámnak.
Úgy hetvenen zsúfolódtunk össze egy fény és levegő nélküli, ingyenes, céges oktatóteremben. Rémes, hogy az ilyesfajta nonprofit-profit találkozókon pontosan meg lehet állapítani, ki melyik oldalon áll.
Mellettem egy harmincas, nonprofit hölgy ült. Kopottas kosztümje alól kivillant fakóra mosott csipkekombinéja. A haját szigorúan a fejéhez tűzte tarka, vicces csatocskákkal, ilyeneket vettem nemrég a másfél éves Zsófinak. Frizurája húsz éve lehet változatlan, maga mossa, szárítja. Egész idő alatt egy zsebkendőnyi méretű telefonos füzetbe jegyzetelt. Minden poéngyanús mondatnál mélyen, torokból felnevetett, értem én a viccet nevetéssel.
Mellette egy rajzolt arcú, harmincas menedzser ült, elvágólagos frizurával, ropogósan új öltönyben. Zöld szemei hidegen világítottak finoman szoláriumozott arcából, mosolyt nem engedélyezett magának, és nem vett tudomást senkiről. A tökéletes juppi.
Az előadók, nagy cégek kommunikációs igazgatói, úgy beszéltek az egybegyűltekhez, mintha azt az utasítást kapták volna: ne feledjétek, a nonprofitok kedves, de kicsit zavart elméjű emberek. Legyetek velük óvatosak és türelmesek. Bár lehet, hogy csak nem tudták feldolgozni azt az egyszerű tényt, hogy bármelyikük egyhavi fizetése egy-egy nonprofit szervezet féléves költségvetésének felel meg.
Az első előadó – hogyan szerezzünk szponzort a jó ügyhöz témában – szintén egy tökéletes juppi volt. Úgy kell szponzort szerezni – mondta –, hogy tudatosítjuk magunkban, a vállalat csak AZT akarja: hasznot. A jó ügyre magasról tojik. Ezért aztán mindent számokban kell megfogalmazni, mert a vállalat csak azt érti.
Próbáltam viszolyogni tőle mint lelketlen technokratától, de sajnos nem ment, mert nagyon vonzó volt. Közel kétméteres, harmincas férfi, kedves kis kecskeszakáll övezte vékony arccal. Egy óvatlan pillanatban levette éjfekete öltönykabátját, keskeny csípőjére lélegzetelállítóan simult a nadrág. Mint egy latin táncos.
Pont az első sorban ültem, vészesen közel hozzá. Igyekeztem úgy rendezni formás lábaimat, hogy a látóterébe kerüljenek. Simán átnézett rajtuk.
Rájöttem, hogy ennek a pasinak legalább húsz darab, hozzám hasonló adottságokkal (áttetsző blúz, rövid szoknya) rendelkező női beosztottja van. Labdába sem rúghatok.
A következő for-profit előadó egy hatalmas dohánygyár képviselője volt.
Kicsi, kopasz pasi, negyven és ötven között. Gutaütéses vörösben játszott az arca, pocakja rálógott a nadrágjára. De annyira nem, hogy az öve fölött kandikáló alsónadrágját eltakarja. Százötven centijéhez remekül passzoló, közel félméteres, élénk színű, nagymintás nyakkendőt viselt. Ő nem beszélt a vállalat szponzorálási elveiről, hanem anekdotázott.
– Úgy másfél éve – mesélte –, biztosan emlékeznek, kővel megdobáltak egy vonatot. Egy kislányt, aki a nagymamája ölében aludt, fejen talált egy hatalmas kő. Amint meghallottam a hírt, bementem a kórházba. Az egész család ott jajveszékelt az ágynál, élükön a nagymamával. A kislánynak fél méterre kilógott az agya, a saját szememmel láttam. De mondtam a családnak, ne siránkozzanak, a kislány rendbe fog jönni. A cechet én állom, vagyis a cégem, pénz nem számít.
Ennél a pontnál a nonprofit közönség hálásan felkacagott. Úgy éreztem, megyek és lehányom ezt az állatot. MIÉRT? Miért beszélhet így a pénz???
Összefutottam egy régi kollégámmal, táltoslacival. Táltoslaci hősi neve ellenére nem egy dalia: izzadós, kövér, kicsit malacképű, de persze roppant intelligens, kedves és segítőkész fiú.
A büfében találkoztunk, ült csatakosan és szétfolyva a műbőr fotelben. Minden előjáték nélkül gyanútlan „hogy vagy?” kérdésemre negyedóra alatt leadta az életét egy évre vissza- és húszra odamenőleg.
– Idáig nagyon rossz volt nekem – hadarta –, mert csúnyán elhagytak, és teljesen tönkrementem anyagilag és lelkileg; és csak hajtottam, hajtottam, egy szem fényt nem láttam az alagút végén, de most megcsillant egy fénysugár! Egy lány, egyenesen Brazíliából. Hónapok óta elektronikusan levelezünk, és már fotót is küldött magáról, rettentően édes lány! Jön Budapestre négy napra, hogy személyesen is találkozhassunk! Persze nem élem bele magam – tette hozzá táltoslaci a rend kedvéért –, de ha összejövünk, már nyáron Brazíliába költözöm. Utánajártam, van elég munkalehetőség, akár céget is alapíthatunk együtt.
Ültem pislogva, és egyetlen piszok kis kérdés motoszkált a fejemben: mondd, Laci, és ez a lány látta már a te fotódat???
Hát persze, hogy csak a szőlő savanyú.
Táltoslacinak legalább van fantáziája a csajozáshoz. Engem meg csak Autós Szatírokkal hoz össze a sors.
Mentem haza késő este villamossal. Szállok le a gyengén kivilágított megállóban, és a szemem sarkából látom, hogy a járdasziget mellett járó motorral várakozik egy autó. Azonnal éreztem, hogy utánam fog jönni. Tökéletesen kihalt volt az utca. Mellém gördült, csak a narancssárga biztonsági korlát választott el tőle.
A benne ülő fiú kihajolt az ablakon, de így is árnyékban maradt az arca, és aszonta:
– Ne vedd tolakodásnak, de elkérhetem a telefonszámodat?
Földbe gyökerezett a lábam. Mi van? Mire kell ennek a telefonszámom?
Járt az agyam, majd határozott, alig remegő hangon kimondtam:
– A férjem mindenképpen tolakodásnak venné.
– Akkor ne haragudj – mondta jólnevelten, és gázt adott.
Ezt a nyomorultat! Mihez kezd a telefonszámommal?? Adatbázist épít? Elképzeltem, amint felhív:
– Szia, tudod, én vagyok az a srác az autóból, akinek nem láttad az arcát, és a nevét sem tudod, sebaj, én sem a tiédet, ne haragudj, hogy is hívnak, angyalom, akkor van kedved járni velem???
Péntek este, a szokásos portyámon kis híján szert tettem az ország egyetlen roma származású királyfijára, Kálcsira. Régóta ismerem látásból. Úgy öt éve reménytelenül szerelmes lettem a muzsikus cigány társadalomba egy gyönyörű képviselőjükön, Bálinton keresztül. Már akkor gyanús volt, hogy Bálint ismerősei mindig nagy szemeket meresztenek rám, és ha csak tehetik, udvarolnak. Gondolom, hamar híre ment körükben, hogy ez a gádzsi (a nem roma nőt hívják így romául) szereti a roma csávókat. Kálcsi is évek óta meregeti rám a bogárfekete szemét.
Úgy kezdődött, hogy megléptem egy rém unalmas házavató buliból, és egyedül belevetettem magam az éjszakába. Szerencsére a mulatóban tíz éve ugyanazok az arcok áznak a füstben, így mindig akad ismerős, akivel alibiből lehet támasztani a pultot. Az aktuális ismerős azonban szerencsétlenségemre egy régi katonatársával volt.
Katonatárs Sopronból érkezett egy görbe hétvégére a fővárosba, és szemében a jól ismert, sóvárgó kifejezés ült: istenem, ha már kétszáz kilométert utaztam, otthon hagytam az asszonyt és a gyereket, add, hogy legalább megizélhessek valami nőt! Engem szemelt ki.
– Optikusként dolgozom Sopronban – mesélte kéretlenül a tohonya fiú. – Jól megy az üzlet, sokat dolgozom, ritkán szabadulok el.
Megértően bólogattam.
– Te egyedül vagy? Ööö, úgy értem, nem a barátoddal jöttél? – kérdezte.
– Nem – feleltem kelletlenül.
– De jó! Akkor téged foglak meghágni! – Szó szerint ugyan nem ezt mondta, hanem azt, hogy táncoljunk, hangsúlyában mégis félreérthetetlenül benne volt.
Na ne, gondoltam.
– Hány éves a gyereked? – kérdeztem kedvesen.
Megrökönyödve nézett rám. Elrontottam a játékát.
– Honnan veszed, hogy van gyerekem? – kérdezte.
– Ó, megérzés – feleltem gonoszul.
– Hát három, hároméves a fiam – felelte –, de elváltam. A barátnőmmel élek – tette hozzá, gondolom, úgy döntött, most már mindegy.
– És a barátnőd nem szeret szórakozni? – csicseregtem.
– Megyek, hozok valami innivalót – mondta feszengve. – Kérsz valamit?
Nem kértem. Szerencsére ebben a pillanatban megláttam a híres cigányzenészt, vagyis Kálcsit. Rámosolyogtam. Visszamosolygott.
Egy perc múlva már őrült szenvedélyesen táncoltunk. Fél órán belül mindenféle szexuális formulákat vetett be, olyan értőn és határozottan ért hozzám, hogy a lélegzetem elakadt a vágytól. Mielőtt vadul egymásnak estünk volna, szerencsére záróra lett, és lehűtöttük magunkat a hajnali utcán.
– Mutatok valami különlegeset – mondta, és bevonszolt egy körúti csehóba, ami egészen úgy nézett ki, mint egy kültelki kocsma valahol Szabolcsban.
A korai órán én voltam az egyetlen fehér ember cigány prostik, borotvált fejű, kigyúrt stricik és lepukkant alkoholisták között. Közvetlenül mellettünk egy hatalmas cigányasszony ült, a zenegépet túlkiabálva hangosan jajgatott és zokogott, papír zsebkendőket és fémszázasokat kért minden arra járótól. A fémszázasokat sorban beledobálta a zenegépbe, amitől az hússzor egymás után üvöltve elénekelte, az Összetörted a szívem, te szép cigánylegény című slágert. A mozdony nagyságú asszonynak természetesen Kálcsi is adott egy százast és egy tízdarabos papírzsepikészletet. Cserébe megtudtuk, hogy tegnap jött ki a sittről. És mire ért haza???
– Az uram ott hancúrozott valami vézna gádzsival!! Az a nyomorult dög elhagyott egy sápkóros kurváért! – zokogta fáradhatatlanul.
Jó volt látni, hogy van még szolidaritás a világon. A kigyúrt, kopasz stricik sorban letelepedtek a nő mellé, biztosították a részvétet és a fémszázas-utánpótlást.
Reméltem, senkinek nem szúr szemet, hogy ez a szép cigánylegény (Kálcsi) pont egy sápkóros nővel múlatja az időt.
Amikor elindultak a villamosok, Kálcsival kimentünk a Teleki téri piacra szép marhahúst választani a vasárnapi gulyásleveshez.
Percenként kellett megállnunk, mert a gettó roma lakosságának tizenöt és huszonöt év közötti férfi tagjai mind lekezeltek vele. Engem elismerően méregettek mint nagy fehér asszonyt. Gondoltam, ez jó lesz, mindig a legszebb árut kapom majd a piacon, ha elterjed a környéken, hogy a híres cigányzenésszel járok.
Aztán kiültünk a térre a vakító napsütésbe, és felhívtuk mobilon az unokatestvéreit a Heves megyei kis falu cigánysorán.
– A falumban nagy nap a szombat – mesélte Kálcsi –, mert ilyenkor mindenki már reggeltől csinosítja magát az esti diszkóra. A lányok egész nap hajcsavarókkal mászkálnak, meg egymás rúzsait próbálgatják, a fiúk meg az edzőcipőt súrolják és levágják egymás haját, bekenik olajjal, hogy ragyogjon, mint a tücsök picsája.
Kálcsi a kis hevesi faluban nőtt fel, egyetlen apai öröksége a muzikalitása. De kacska kézzel született, jobb keze deformált, az ujjai is rövidebbek. Szó sem lehetett róla, hogy bazseváljon.
De nem adta fel, eltökélte, hogy akkor is zenész lesz. Össze is hozott egy együttest, amivel néhány éve megnyerték a Ki mit tud?-ot.
Azóta is fáradhatatlanul építi a karrierjét, újabb és újabb együtteseket szervez, énekel, CD-t ad ki, koncertezik. Lopva figyeltem, hogy kacska kezét rendkívül kifinomult reflexszel mindig elrejti, a zsebébe, az asztal alá, hogy csak sokára jön rá az ember, valami baja van.
Rengeteget beszél, fantasztikus történeteket ad elő, aminek, gyanítom, a fele sem igaz, de ki bánja, míg szórakoztató. Vannak ilyen emberek, akiknek egy életen át tudnám hallgatni a történeteit. Végül elváltunk, mert 11-kor Kálcsinak fellépése volt.
– Matiné előadásom lesz, egy gyermekdarab főszerepét játszom. Zöldmező Szárnya Királyfit – magyarázta búcsúzóul, majd hirtelen megkérdezte: – Én vagyok az egyetlen cigány királyfi az országban, leszel a feleségem?
A második randinkon kimentünk az állatkertbe, és jó fél órát csókolóztunk a pávaház előtt, a jószágok rémes rikoltozása közepette.
A harmadik randinkra pedig, bár jól beleéltem magam, hogy full extrás esténk lesz, vacsorával, mozival, szexszel, nem jött el.
Hónapok múlva futottunk össze egy kerthelyiségben. Lesepert az öléből egy szép roma lányt, amikor meglátott (na tessék, a faji megkülönböztetés áldozata lettem, a hóka bőröm nem elég jó neki, gondoltam), rám függesztette a bogárfekete szemét és nagy komolyan így szólt:
– Ne haragudj, hogy érzelmileg nem tudtam helytállni a kapcsolatunkban.
Így nem lettem Zöldmező Szárnya Királyné.
Ültem a lefüggönyözött szobában egész nap a számítógép előtt egy fakóra mosott kék izompólóban és XXL-es kockás boxeralsóban. Lapzártám volt, ami jobban megvisel, mint a menstruációm. Egyetlen értelmes mondat nem jutott eszembe, kint tombolt a májusi nyár.
Aztán felugrott ex-Marci, akit két hónapja nem láttam. Jött elvinni a cuccait. Meglátott az izompólóban és a boxeralsóban, a monitortól gyulladt szemeimmel, az égnek álló hajammal és ezt bírta mondani:
– Milyen szép vagy.
Rábámultam, tele lett könnyel a szemem, és arra gondoltam, miért nem vagyunk együtt, amikor annyira szeretem ezt az embert?
Kiderült, épp Hollandiába készül az új nőjével.
Jó utat kívántam neki, és a lelkére kötöttem, hogy vigyázzon magára. Imádkoztam, el ne bőgjem magam, míg ott van.
Néhány nappal később érkezett tőle egy sms:
„Szép város Amszterdam, de Krakkó sokkal szebb volt...”
Krakkóba utaztunk előnászútra kapcsolatunk hajnalán. Kis híján visszasms-eztem:
„Nekem is nagyon hiányzol, Marci.”
Aztán annyit írtam, nézze meg jól Amszterdamot helyettem is.
Robogott velem az Intercity szülővárosom felé, amikor felhívott.
– Hazaértem. Látni akarlak, Kata. Most.
– Marci, jesszusom, mi legyen, erről a vonatról nem lehet leszállni!
– Akkor elindulok kocsival, nálatok találkozunk.
Megmondtam az anyámnak, hogy Marci mindjárt jön. Erre elbőgte magát és bevallotta: a jógafoglalkozás végén mindig koncentrálnia kell valamire, amit szeretne, ha megvalósulna.
– Arra szoktam koncentrálni, hogy legyetek újra együtt – hüppögte.
Aztán bejött Marci a kertkapun, félcentisre nyírt sárga hajjal, valami rémes hawaii ingben, és én sírva a nyakába borultam.
Az anyám mindig azt mondogatta nekem, hogy a szerelem később is feltámadhat, csak türelmesnek kell lenni. Én most türelmes fogok lenni. Ha kell, megvárom, míg belezúgok a Marciba.
Szeretem ezt a férfit, együtt akarok lenni vele, normálisan akarok élni. Úgy, mint mások.
A szerelmi házasság csak egy illúzió, az ipari társadalmak találmánya. Vagy Hollywoodé.
Összeköltözünk. Abbahagyom a naplóírást. Nem lehet úgy beleszeretni valakibe, hogy közben kívülről nézem magunkat.
Új füzet, új élet.
Tisztára, mint New Yorkban, gondoltam, ahogy kilibbentem a taxiból a Szépművészeti Múzeum fenséges épülete előtt. Füst gomolygott a lépcsők felett, misztikus zöld fény cikázott az égen. Sting énekelte az Englishman in New York-ot. Péntek este volt a buli, exkluzív gálaest a Szépművészeti Múzeumban. Mindenki hivatalos oda, aki számít a gazdasági elitben. Én még sohasem voltam estélyre hivatalos, és elit sem vagyok. De nagyon vártam, hogy egy kicsit megmártózhassam a csillogásban és a könnyedségben, ami biztosan sajátja ezeknek a helyeknek. Elhatároztam, hogy szép leszek és elbűvölő, és előkelő, és szellemes.
Egy titokzatos ifjú hölgy.
Gondoltam, ez remek lehetőség, hogy eltereljem a figyelmem a kínzó valóságról. (K. valóság: nincs állásom. Elhagytam Marcit. Hazaköltöztem végleg. A tesómék nyakán élek a kisszobában.) Egyébként is, az ilyen helyeken hemzsegnek a királyfik lovon. Lehet, hogy már vissza sem megyek a kisszobába: palotában ébredek, egy szál baldachinban.
Egész héten erre készültem. Úgy éreztem magam, mint Bridget Jones. A baráti köröm azzal volt elfoglalva, hogy estélyi ruhát szerezzen nekem. Kiderült, hogy jó, ha húszból kettő barátnőmnek van ilyesmije, ráadásul pont azoknak, akikkel nemrég vesztem össze halálosan. A napokat rosszul elfüggönyözött próbafülkékben töltöttem, letolt farmernadrágban, felemás fekete zoknikban cibáltam magamra különböző mélyen dekoltált estélyiket. Hamar világossá vált, hogy a látszattal ellentétben igaz, amit csak nagyon rossz pillanataimban hittem el magamról. Titkos torzszülött vagyok.
A legtöbb alkalmi ruha csak 38-as méretben létezik, legfeljebb anorexiás tinikre passzol.
Különösen meg vagyok hízva például hátban, mert az sose fért el bennük. Az összes – természetesen 38-as méretű – unatkozó eladónő rendkívül fellelkesült a lehetőségtől, hogy harmincezerért rám sózhat egy ruhát. Eksztatikus hangulatban dicsérték a legrémesebb darabokat is.
Az utolsó napon beestem egy boltba. Arany, ezüst, lila és zöld, tüll, selyem, poliészter jellegű példányok lógtak a fogasokról. Szereztem egy viszonylag szolid, fekete darabot. Az ott töltött másfél óra alatt kizárólag maffiózók nagy mellű, ropogósra szoláriumozott babái fordultak meg a boltban. Végül érkezett egy szobafestő is overallban, a családjával. Rengő hájú nejének vásárolt egy fehér lasztexruhát. Úgy nézett ki benne, mint egy tollpaplan.
A kis fekete ruhával a kezemben kiderült, hogy ez még semmi. Kell harisnya, tartalék is. Kell elegáns kistáska, mert hátizsákkal a kézben nem lehet estélyre menni. Muszáj valahová elrejteni a mobilomat, ha menekülni akarok. Sőt, melltartó is kell, fekete, szatén, mert az is látszik. További nyolcvan próbafülke következett, most melltartó ügyben. Halálosan lefrusztrálva bementem egy akkora fehérneműboltba, mint egy spájz. Két erősen sminkelt középkorú hölgy üldögélt odabenn. A bevásárlószatyrot levágtam a pultra és röviden felvázoltam nekik: itt ez a ruha, tíz percen belül kell hozzá melltartót találnom. Segítséééég!!!
A két hölgy fellelkesült. Azonnal fel kellett vennem a ruhát, elájultak. Kikérdeztek az estélyről. Irigykedtek, hogy ilyen fantasztikusan előkelő helyre megyek, ahol annyi érdekes emberrel találkozhatom. Rábeszéltek egy elöl kapcsos, szexi szatén darabra:
– Hogy könnyebb legyen kikapcsolni – kacsintottak rám. – Ki tudja, hogy sikerül az este.
Már délután négy volt. Esélyem se, hogy odaérjek fodrászhoz, szoláriumba, hogy ne legyen olyan színem, mint egy vízihullának. És akkor a szőrtelenítésről ne is beszéljünk. Bár a meghívón kétségtelenül nem szerepelt feltételként, hogy a hosszú estélyi alatt nem lehet olyan szőrös a lábam, mint egy jetinek.
Hazaérve lerogytam a tévé elé. Hollywoodi családi dráma ment. Tízpercenként haltak a családtagok, szívet tépő monológok után.
Annyira elkeseredtem, hogy előszedtem a hűtőből horvátországi vendéglátónk, Zorán búcsúajándékát. Egy üveg házi bort, ami két hónapja állt ott, mert bűn rossz. Ám a célnak megfelelt, két pohár után már nem voltam olyan szomorú, csak kicsit részeg. Ezzel jól elment az idő, fél órám maradt hajmosásra, sminkre, estélyire.
A kis gálatáskámat nem tudtam bezárni, úgy telepakoltam elengedhetetlen túlélő-felszereléssel. Mobil, parfüm, jegyzetfüzet, hiszen írnom kell a fényes eseményről, zsebkendő, rúzs kétféle, mert magában mindkettő ronda, púder, ébresztőóra. A karórámat nem találtam a rohanásban. Plusz begyömöszöltem három szál cigit. A topmenedzserek ugyan egészségesen élnek, előttük nem előnyös dohányozni, ha nem akarja leégetni magát az ember, de hátha a női WC-ben lehet majd.
A taxis már tűkön ült, egy nagyon fáradt, ötvenes ember. A szempillája se rebbent, hogy este hétkor a nyolckerület gettóban beszáll a kocsijába egy talpig parfümbe öltözött nő. Pedig annyira jól jött volna az önbizalmamnak, ha leesik az álla vagy valami.
Kezdtem nagyon hülyén érezni magam, és nem értettem, hogy hová is megyek félrészegen ebben a vicces ruhában. Aztán egyszer csak megérkeztünk a Szépművészeti Múzeum elé. Hirtelen úgy éreztem, valóban egy tündérmesébe kerültem, és minimum én vagyok Hamupipőke. Egyre-másra érkeztek a taxik. Cilinderes fiatalemberek segítettek ki szmokingos urakat és estélyis hölgyeket, vakuk villogtak. Biztos voltam benne, hogy a következővel maga Nicholas Cage érkezik, és név szerint engem keres.
A múzeum előtt tíz percet ácsorogtam. Partnerem, Joe, a meghonosodni készülő amerikai pr-cég feje (aki alkalmazni akar, és aki előtt pont emiatt akartam villogni, hogy micsoda helyekre hívnak engem), persze késett.
Próbáltam természetesen viselkedni a félig nyitott gálatáskából kitüremkedő ébresztőórával. A várakozó szmokingos férfiak úgy méregettek, mint méregdrága szállodában az elegáns kurvát szokás. Egy nagyfejű ötvenes úgy ötször járt körbe. Nyilván azon gondolkozott, meg merje-e kérdezni, mennyi.
Az urat később a Mol-vezérkar asztalánál láttam viszont, idősödő felesége társaságában. Ezek után az érkező amerikainak legalább annyira örültem, mint Nicholas Cage-nek.
Mint szellő röppentem fel karján a megvilágított lépcsőkön a fenséges épületbe. Meghajlással köszöntöttek öltönyös urak, és kazettás mennyezet borult fölénk. Kétoldalt figyeltek nemzetünk képzőművészeti kincsei.
Kétoldalt figyeltek az örökifjú teremőr nénik is. Sötétkék ünneplő szvetterben méltóságteljesen ácsorogtak. Aranytáblácskákkal rájuk volt írva: MÚZEUM.
Ebben a pillanatban megtört a varázs. Tíz éve jártam először ebben a múzeumban, a vidéki gimnázium utolsó osztálykirándulásán. Összeszorult a szívem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy a teremőr nénik az igazi szereplői ennek a színdarabnak, ők itt voltak tíz és húsz éve is, és remélem, itt is lesznek.
Ők képviselik az állandóságot. Ez a hely szentség, és a kiállított tárgyakhoz nyúlni nem szabad. Hiába az estélyi meg a gálatáska, meg a szatén melltartó.
Hiába jutottam el ebben az idegen városban odáig, hogy névre szóló meghívót kapjak.
Én még mindig az a vidéki kislány vagyok, aki tíz éve idekerült.
Bárki bármit tesz, ez a felhajtás kisszerű és nevetséges. Hazudik, aki azt mondja, fel lehet dolgozni, hogy tíz év alatt ekkorát fordult a világ, a Szépművészeti Múzeumba lehet menni bulizni.
Titokban úgyis mindenki arra gondol, hogy mit keresek én itt.
Kivéve talán a teremőr néniket.
Nem palotában, nem baldachinban ébredtem. Hanem a kisszobában, arra, hogy a kulcs az utolsókat forogja a zárban távozó öcsém és barátnője után.
Mégcsak tisztességgel berúgni sem sikerült az estélyen, a Szeplős Amerikai nem volt megfelelő társaság hozzá. Bár minden tőle telhetőt megtett. Amikor például meglátta, hogy a múzeum jéghideg hátsó udvarán, ahová a dohányosokat száműzték, ott szorong a fél magyar elit, hősiesen kért tőlem egy szál cigit. Pontosan úgy szívta, mint annak idején a csajok a gimi vécéjében: fél szemmel az ajtót lesve, amelyen bármikor beeshet a kémiatanárnő, és úgy tartva a cigit, mintha az csak egy ceruza lenne, ami véletlenül felgyulladt.
Szóval ébredek a kisszobában. Nem merek sokáig aludni, mert tudom, hogy az csak menekülés a k. valóság elől. Ráadásul úgy bedagad tőle az arcom meg a szemem, mintha álló éjszaka bőgtem volna.
Rögtön felhergeltem magam. Felhívtam az öcsémet, aki épp munkába ment. Határozott, felnőtt hangon megkértem: ne beszéljen velem olyan megalázóan, ahogy tegnap este tette. Hazaértem, és azonnal rám támadt. Miért borítottam ki a szekrényből a ruhákat? Miért hagytam felkapcsolva a villanyt?! – vont kérdőre a barátnője, Adri előtt.
– A betörők miatt – feleltem megszeppenve.
– Adri meg hazaért, látta a kislámpát és a kirámolt szekrényt, és megijedt, hogy betörők jártak – mondta szigorúan. Mintha egy három- és egy ötéves kislány apukája lenne, aki most rendet teremt.
A rohadt szekrényből azért borulnak ki állandóan a ruhák, mert hármunk négy évszakra való kollekcióját próbálja megtartani. Minden alkalommal, amikor megpróbálok kivenni valamit, az egész rám ugrik. Mintha direkt arra várna, hogy valaki végre kinyissa. Hát melyikünk nem vágyik arra, hogy végre kinyissák?! Én is úgy zuhannék már a nyakába valakinek, mint a télikabát-kollekció.
Miután megkértem öcsémet a kíméletes bánásmódra, letettem a kagylót és zokogni kezdtem.
Rájöttem, hogy az egészet azért csináltam, mert utálom, hogy ők Adrival minden reggel elindulnak egy távoli, meleg fényű munkahely felé, ahol emberek kacagnak, beszélgetnek, hasznosnak érzik magukat, délben együtt mennek ebédelni, és van papír a WC-ben.
Én pedig reggel kilenckor arra gondolok, hogy ma sem történik velem semmi. Még csak szerda van, péntekig nyilván bedilizek.
A bőgés végeztével összeszedtem magam. Dacosan arra gondoltam, hogy csak azért is felhívom az egyik tréningcég vadidegen igazgatóját, akivel két napja szellemesen társalogtam egy leendő állásról, vagy legalább interjúról. Nemcsak önéletrajzot, hanem fotót is kért tőlem számítógépes formában. Megkérdezem tőle egyenesen, hogy az önéletrajzom és a digitális fotóm tetszik-e neki annyira, hogy személyesen is találkozzunk.
– Mit veszíthetek?!! – pörgettem magamat, és dinamikusan tárcsáztam, ahogyan azt valószínűleg a Hogyan menedzseljük magunkat? című kézikönyv álláskeresésről szóló fejezetében tanítják.
– Az igazgató úr – mondta kedvesen a recepciós lány – éppen a mobilján beszél.
– Jó, akkor pár perc múlva újra hívom – mondtam magabiztos hangon, mert az fontos.
Öt perc múlva:
– Az igazgató úr még mindig beszél, vár egy kicsit? – kérdezte a recepciós.
– Persze – mondtam –, várok.
Fülembe rémes géphangon klasszikus dallamok tódultak.
– Kapcsolom – mondta a lány.
– Igen, köszönöm.
Csak nyugodtan, egyenletesen, magabiztosan lélegezni, gondoltam. Újra a géphangú klasszikusok.
Lány: – Jaj, ne haragudjon, az igazgató úr most már a vonalason beszél. A kolléganőm nem vette észre, hogy más is vár rá.
Ekkor elkértem a mobilszámát, végül is erre való a mobil. Nem csüggedtem, hívtam. Hallottam, hogy két csöngés után kikapcsolja a telefonját.
Ez az ember nyilván megjegyezte a mobilszámomat az önéletrajzomból, most látja a kijelzőjén, és gyorsan kikapcsolja. Sőt, meghagyta a recepción is: ha egy Kéki Kata nevű ember telefonál, ne merjék kapcsolni, mert mindenkit kirúg.
De hát ez a pasi nem jegyezhette meg a telefonszámodat, próbálkozott szegény elnyomott, normális énem suttogva érvelni, egyszerűen elfoglalt, minden percben ötszázan hívják, és egyszerre három helyen kellene lennie.
Miért, jaj, miért van mindenki másnak annyi dolga, miért hívnak mindenki mást percenként ötszázan? Csak én vagyok ilyen fölösleges, haszontalan tagja a társadalomnak?!
A percenként ötszázszor hívott igazgató fél óra múlva maga hívott fel a mobilomon. Elnézést kért, amiért az előbb nem ért rá. Majd közel húsz percen át dumált nekem arról, hogy mennyire szimpatikus a hangom, sőt megnézte a régi újságom honlapján az írásaimat, és annak alapján is egyre inkább kedvel. Egészen zavarba jöttem. Kis híján rászóltam, hogy most nem neki kell bevágódnia nálam, hanem fordítva.
Aztán megkérdezte, hogy ráérnék-e esetleg egy fél órára találkozni vele, persze csak ha kedvem és időm engedi.
– Most? – csúszott ki a számon majdnem, de aztán visszafogtam magam.
– Adjon egy időpontot – mondtam neki komolyan. Hangosan lapozgattam a naptáramat. Úgy tettem, mintha megnézném, két hét múlva pénteken van-e egy fél órám a találkozóra. Nehogy már azt higgye, itthon ülök munka nélkül, és mindjárt megőrülök.
– Rendben, a péntek jó nekem is – feleltem jólnevelten. Közben legszívesebben azt ordítottam volna, hogy NE, NE TEGYE MÉG LE, NEM MEHETNÉK BE MAGUKHOZ KÁVÉT FŐZNI ADDIG IS, VAGY ABLAKOT MOSNI, IRATOKAT RENDEZNI, HA MÁR OLYAN RETTENTŐEN SZIMPATIKUS VAGYOK?????!!!!!
A „nap kezdete” megjelölés kissé fellengzősen hangzik. Délután két óra van.
Fél órája keltem fel, kivonszoltam magam a konyhába kávéért meg cigiért, azóta fürdőköpenyben kávézom és dohányzom.
Boldogan. Elhatároztam, hogy az utolsó cseppig kiélvezem a munkanélküliséggel járó gyönyöröket. Elképzelem, amint péntek délután mindenki az utolsókat rúgja gyűlölt munkahelyén, átkozva a főnökét és azt a napot, amikor betette oda a lábát.
Bezzeg irigyelnének engem, ha tudnák, hogy mindenféle álompasikról kettőig álmodozhatok. Egyetlen tréningcég felhívására tettem halvány kísérletet, de amikor mondta a kedves recepciós, hogy az igazgató úr tárgyal, azonnal felhagytam a munkakereséssel.
Tegnap, miután egész nap semmit nem csináltam, éjjel tízkor taxiba vágtam magam.
Ugyanis Lujzi síri hangon telefonált, hogy most megy fel közös barátnőnk, Marcsi lakására lelki támaszért. Azonnal tudtam, hogy vészhelyzet van. Cselekednem kell. Letelepedtünk hat üveg sörrel a jéghideg konyhában, és boldog nosztalgia tört rám: lám, megint együtt vagyunk, és a pasikat próbáljuk kielemezni cigizés és ivás közben.
A vészhelyzet azért állt elő, mert Lujzi ellenállhatatlan vágyat érez egy külföldi kollégája, bizonyos Argos iránt, aki a héten ideröpült Lettországból, krémszínű kabátban. Lujzinak a kabát ugyan nem tetszik, de azért elmentek üzleti vacsorára, és sörözni is.
A sörözés során Argos szexuálisan beleharapott Lujzi nyakába. Konkrétan ki is van szíva a nyakad, mutattam rá a tényre némileg irigykedve.
Lujzi elfojtott egy büszke mosolyt.
Nekem bezzeg még sosem volt kiszíva a nyakam. Pedig mindjárt harminc leszek. Biztos az enyémet nem is lehet. Nem vagyok igazi nő.
Lujzi elképesztő határozottsággal állítja, hogy ha a fene fenét eszik is, lefekszik az Argosszal.
Amint újból iderepül. Én persze ilyenkor rögtön azt gondolom: Hajrá!
Nincs is jobb dolog, mint őrülten kívánni egy férfit! De nem mondhatom, mert Lujzi lassan öt éve él a Ferivel, akit szeret. Csak éppen nem hálnak együtt évek óta.
Ezért Marcsinak meg nekem ebben a helyzetben észnél kell lennünk.
Megértően ugyan, de határozottan és egyenesen rá kell világítanunk a helyzetben rejlő veszélyekre.
Elsősorban Marcsi világít rá, mert ő egy dupla oroszlán. Őrült dinamikusan, okosan és sokat bír kérdezni meg mondani. Nem könnyű mellette szóhoz jutni. Különben is, ők kétszer annyi ideje ismerik egymást, mint engem, ezért én csak ritkábban, de annál okosabbakat igyekszem szólni.
Természetesen nem teoretizálva, hanem úgy, ahogy A tréningvezetés alapjai című könyvből tanultam: ha valakivel meg akarunk értetni valamit, soha ne úgy beszéljünk, hogy „a legtöbb ember”, vagy „az emberek általában”.
Igyekezzünk személyes példákat hozni, és kizárólag egyes szám első személyben fogalmazzunk. Mit éreztünk mi hasonló helyzetben, és hogyan cselekedtünk?
Kicsit büszke vagyok rá, hogy én már voltam hasonló helyzetben. Bár gyakran elbizonytalanodom, hogy jól tettem-e, amikor elhagytam a Marcit, mert nem bírtam vele hálni. Mással viszont őrülten háltam volna már.
Nem kellett volna inkább úgy megoldani, hogy Marciról azt képzelem hálás közben, ő Nicholas Cage, vagy egy olimpiai bajnok öttusázó?
Erről jut eszembe, hogy a minap egy különösen alapos és elemző beszélgetésbe bonyolódtunk Krisztiánnal, az egyetlen kétméteres, állati szexi barátommal.
Úgy néz ki, mint egy szőke Tarzan, imádja a gyerekeket és jó a humora.
Gimis korom óta ismerem, és sajnos soha nem történt köztünk semmi.
Elárultam neki, hogy a környezetemben egyetlen párkapcsolatban sem működik a szex. Krisztián a borzalomtól elkerekedett szemekkel kérdezte:
– Te most komolyan mondod, hogy azt a gyönyörű Lujzit már évek óta nem elégíti ki senki?
– Komolyan mondom – feleltem megszeppenve, és igyekeztem elterelni a szót másfelé. Lelkiismeret-furdalás tört rám, amiért kiadom a barátomat.
De a Krisztián szinte sokkos állapotba került. Látszott rajta, hogy az est hátralevő részében már csak a Lujzi problémájának megoldásán töri a fejét önfeláldozóan. Ez abból is kiderült, hogy többször, minden átmenet nélkül, elhomályosuló tekintettel megkérdezte:
– Te, Kata, és a Lujzi meddig bírja még ezt?
Én persze nem mertem válaszolni. Kicsit meg is sértődtem. Az bezzeg nem jut eszébe, hogy én is tökéletesen kielégítetlen vagyok. Igazán bemutathatna egy szintén kétméteres barátjának.
Közben persze söröket ittunk vadul, és mindannyian élveztük, hogy újra helyzet van. Tisztára, mint fiatalkorunkban, pedig a szobában már szuszog egy édes kis kétéves, Marcsi lánya.
Titokban féltem, hogy soha nem történnek már ilyenek velünk, ha megállapodunk. Bár, őszintén szólva, én ettől elég messze vagyok, de néha barátságból átérzem a többiek megállapodottságát.
Persze az élet nem fenékig válsághelyzetek megoldása legjobb barátnőinkkel. Komoly dolgok is történnek néha.
Ma például délután kettőre meggyőztem magam: nem várok arra, hogy X tréningcég ügyvezetője felhívjon, miképpen döntöttek.
Úgyis elfelejti a határidőt, én meg nem vagyok hajlandó szorongva tölteni a hétvégét.
Két hete találkoztam az ügyvezetővel és a cég nagyfőnökével.
Az ügyvezető harmincéves, és húsz embert irányít. Az összes beosztottja idősebb nála.
Fekete, hullámos hajú, jóképű fiú, bár feneke nincs, ezt azonnal levettem, és őrülten szorong a pozíciójával járó felelősség miatt.
Vagy nagyon kicsi a farka, és kudarcot kudarcra halmoz a nőkkel. Nem tudom. Az állásinterjún mindenesetre úgy viselkedett velem, mintha az oviban volnánk. Eltökélte, hogy addig húzogatja a copfomat, míg be nem vallom, tulajdonképpen őt szeretem halálosan, és ha nagyok leszünk, csak érdekből leszek a nagycsoportos Ferkó felesége.
Az önéletrajzomban például szerepel három díj, amelyeket még közszolgálati újságíró koromban kaptam, három egymást követő évben.
– Azóta nem kaptál semmilyen díjat? – kérdezte incselkedő hangon. Csak néztem rá.
– Ja, persze – felelt meg a saját kérdésére –, a kereskedelmi médiában biztosan nem osztogatnak olyan könnyen díjakat, mint a közszolgálatiban.
Döbbenten meredtem rá, erre észbe kapott és elnézést kért.
Bármilyen furcsán is viselkedett, átadott a nagyfőnöknek, hogy ő is készítsen velem interjút.
A nagyfőnök egy harminc és negyven közötti, jóindulatú hájpacni volt. Az a fajta kövér ember, akinek mindegy, milyen inget vagy öltönyt vesz fel, mert minden úgy fest rajta, mintha tréningruha lenne, és épp most kelt volna fel a tévé elől három sör után.
Hájpacni szorongott. A riporteri múlttal rendelkező, súlyban harmadakkora, csinos nőnek jó kérdéseket akart feltenni. Minden második mondata után zavartan heherészett egy kicsit, és azt motyogta:
– Hát ez nem túl jó kérdés, de talán elnézi nekem...
Volt egy nagyon rázós pillanat. Hájpacni már egészen oldott volt, alig heherészett, és a következőt kérdezte:
– Adott már el valaha valamit?
Gondolkoztam. Végül is a rádióban műsorvezetőként percről percre el kellett adnom magam, hogy ne tekerjenek el rólam.
– Konkrét árut, mondjuk autót, villanyborotvát nem. Kézzelfoghatatlan dolgokból annál többet.
– Ezek szerint el tudja képzelni, hogy felvesz egy elegáns kosztümöt, fog egy jobb retikült, és elmegy multicégek felsővezetőihez, hogy eladja a tréningjeinket?
Egy jobb retikült??!! A retikülömre vetettem egy lopott pillantást.
Retikül megszégyenülve, magába roskadva ült, és szomorúan integetett felém: ne haragudj, nem tehetek róla! Pipacspirosan pislogtam Hájpacnira. Létezik, hogy valóban célzásnak szánta? Lecsekkolta az öltözékem, és jelzi, hogy kissé szegényesnek találja?
Retikülöm kétségtelenül nem egy mai csirke, és nem is kosztümben voltam.
(Nincs is nekem olyan.) Ámde.
Egy nagy tréningcég igazgatójának, aki pont azt képviseli, hogy hogyan bánjunk jól az emberekkel és retiküljeikkel, nyilván meg sem fordul a fejében, hogy megalázzon egy ártatlan retikült.
Ezért aztán nem álltam fel, és nem kértem ki magamnak, hanem mosolyogva feleltem:
– Persze, simán el tudom képzelni.
Hájpacni elégedetten bólogatott.
Úgy jöttem el az interjúról, ahogy szoktam: az önnön nagyszerűségembe vetett hittől ragyogva. Ez az állapot általában másnap reggelig tart, amikor elkezdődik, a MIKOR HÍVNAK FEL VÉGRE? kezdetű idegőrlés. Feltűnően hasonlít arra a helyzetre, amikor az ember éppen lefeküdt egy új pasival.
Másnap semmi másra nem tud gondolni, csak arra, miért nem hív?
Biztosan csak egy alkalomra kellettem neki, gondolja, aztán bedühödik, és le van szarva! felkiáltással felhívja, hogy megtudja, most épp nem ér rá. De persze igazán jó volt. Bizonytalan hangon javasolja, talán egyszer menjünk el kávézni, persze majd akkor, ha nem ilyen elfoglalt. Ha fagy.
Hajszálra ez történt. Le van szarva! felkiáltással felhívtam a harmincéves ügyvezetőt.
A következő párbeszéd zajlott le:
– Szia, Kéki Kata vagyok, szeretném tudni, hogy a héten döntötök-e velem kapcsolatban? – kérdeztem acélos, rettenthetetlen hangon. Ezt a nyitó mondatot pontosan két órán át fogalmaztam.
Mire ő:
– Ja, persze, sikerül dönteni. Mégpedig úgy, hogy most összeszedünk négy-öt embert, akiket összehívunk egy délutánra. Mindenkinek elő kell adnia valami próba-prezentációt.
– Értem – feleltem fegyelmezetten –, és ebből a négy-öt emberből hányat akartok felvenni?
– Ó – mondta könnyedén –, lehet, hogy egyet sem, de ha találunk egy kincset, azt felvesszük.
– Ne haragudj, kétszer másfél órás beszélgetés alatt nem derült ki senkiről számotokra, hogy van benne fantázia?
– Á, azt ennyi idő alatt nem lehet megállapítani. Különben is – folytatta könnyedén, miközben én kis híján ráharaptam a telefonkagylóra –, az, hogy szerintem te jó vagy, kifejezetten rossz ómen, mert én sosem tudok jól dönteni.
NEEEEEEM???? Akkor minek vagy te ügyvezető igazgató, apukám, ordított fel bennem egy oroszlán.
Lecsaptam a telefont, kirohantam a konyhába, elszívtam három szál cigit és azt üvöltöttem, pukkadj meg, te kis Micimacsó, ÉN IGENIS KINCS VAGYOK, AKIT TE SOHA NEM FOGSZ MEGKAPNI!!!
Aztán a biztonság kedvéért még felhívtam Marcsit. Boldogan nyugtáztam, hogy szerinte is ez egy hülye, és én normális vagyok.
Marcsi vigasztalt, tojjak csak rá. Minél több ilyen emberrel futok össze, annál több jó történetem lesz. Tényleg! Nem is megyek állásba, csak állásinterjúkra.
Lujzi azt mondja, ha végeztem a trénercégekkel, álljak rá mondjuk a húsiparra, már az is őrülten izgalmas lesz, amint fiktív önéletrajzokat gyártok.
Hogyan lépdeltem fel a karrierlétrán a húsiparban? Hentesbolti eladóként kezdtem, felsálban voltam a legjobb. Jó, akkor állásszédelgő leszek, és mind megírom.
Ezeket már akkor találtuk ki, amikor délután négykor végre felöltöztem, kisminkeltem szépen, és elmentem itthonról. Nagyon igyekeztem, hogy úgy nézzek ki, mint akinek állati jó állása van.
Mielőtt a pasija elviszi egy elegáns helyre vacsorázni, még megiszik a divatos belvárosi kávézóban egy kapucsínót a barátnőjével. Aztán persze Lujzival nem kapucsínót ittunk.
Ő margaritázott, mert ki van borulva az állati jó állásától, és őrülten irigykedik az én nyugodt életemre.
Én meg söröztem, és sóvárogva hallgattam a munkahelyi történeteit, amelyek jobbnál-jobb pasikról szóltak, akikben az a közös, hogy mind megőrülnek a barátnőmért.
Kissé igazságtalannak érzem az élettől, hogy a Lujzi munkakörileg egész nap flörtölhet intelligens, kedves és szexi pasikkal, pedig neki férje is van.
Én meg XL-es sárga frottírpongyolában száraz kenyeret rágcsálok a konyhában, és tréningcégek vadidegen igazgatóinak trillázom a telefonba.
Csak azért nem ittunk többet, mert hatra önismereti csoportterápiára voltam hivatalos a drogos klubba, oda igazán nem volt pofám kapatosan beállítani.
Kész rejtély, hogy a drogos csoportterápiára miért járok olyan szívesen.
Talán titokban fölényben érzem magam, hiszen ott mindenki nagyobb güzmiben van, mint én.
De igazából soha nem éreztem ezt. Kíváncsi vagyok, és lenyűgöz, hogy mindenki azt kérdezi: „Mit érzel?” Valóban választ várnak, és nem hagynak békén, míg pontosan meg nem fogalmazod. Ezért aztán a terápia huszadik percében mindig összeomlik az önismeretem és az önbizalmam; fogalmam sincs, mit érzek, és ki vagyok.
Ám amikor a legkisebb jelét vélem felfedezni, hogy talán mégis tudni fogom egyszer, katarzisom támad.
Na. Pont most ki is próbáltam. Küldtem egy sms-t pirkóvikinek: „Mit érzel?”
Visszaírt, hogy röhögőgörcsöt, ha derült égből ilyeneket kérdezek tőle.
– Jó napot kívánok, Kéki Katát keresem – szólt egy idegen női hang a telefonomba délelőtt tízkor.
Úristen! A várva várt állásom! Holnap kezdhetek, te jó ég, még ma kell vennem kiskosztümöt, körömcipőt, és a rúzsom is kifogyott, pótolnom kell! Visszatérhetek a nyolcker száműzetéséből a normális dolgozó emberek paradicsomába! – futott át az agyamon egyetlen másodperc alatt, majd jólnevelten válaszoltam:
66
– Jó napot, én vagyok az, miben segíthetek? – Csak udvariasan, könnyedén, nagyvilágian.
– A Szárnyas Fejvadász Állásközvetítőtől hívom. Megkaptuk az önéletrajzát, és szeretnénk behívni egy interjúra. Belső tréneri állásról van szó egy autógyárban. Sürgős lenne, be tud jönni hozzánk még ma?
HurrrÁÁÁÁ! Autók! Gyár! Olajfoltos munkaruhában három műszakban szerelő villogó tekintetű szakik! Ez az, ez kell nekem, mint tündérke fogok repkedni egyik tréningről a másikra!
– Természetesen, délután háromra ott leszek – feleltem fegyelmezetten.
– Hát ez nagyszerű, kedves Kata, várjuk – mondta Szárnyas Fejvadász, és elröppent az éterből.
Lázasan öltözködni kezdtem. Autógyár. Mit vegyek fel? Mondjuk szerelőoverallt? Vagy egyszerűen csak öltözzek úrvezetőnek? Te szent ég, még az autómárkákat sem tudom megkülönböztetni egymástól! Mi van, ha a felvételi interjú keretében elvisznek egy garázsba, és hatszáz különböző márkájú autóból ki kell választanom az adott gyárét? Amikor a jogosítványomért küzdöttem, a műszaki vizsgán egy kedves, kopaszodó szaki megkért, hogy ellenőrizzem az olajszintet egy piros kockaladában. Nem rettentem meg, hiszen kockaladán nőttem fel, csak rátalálok az olajszintmérőre. Belenéztem a motorházba. Semmi. Egyszerűen nem volt benne. Nyilván valaki, akit meghúztak, bosszúból elcsente, oktatóautókkal megesik az ilyen. Mondtam is a szakinak:
– Sajnos ebben nincs.
Hoppá, gondoltam, ezt biztosan beugratós kérdésnek szánta.
Szaki szelíden csóválta a fejét.
– Nézze csak meg még egyszer, kisasszony. Ott lesz az.
A motorház fölé hajoltam, és hosszan tanulmányoztam az ezer bizbaszt, amit belezsúfoltak.
– Micsoda rendetlenség! Nem csoda, hogy nem lehet ebben megtalálni semmit – méltatlankodtam félhangosan. Felpillantottam, és észrevettem, hogy szelíd szaki gyorsan felegyenesedik és elpirul, mint akit rajtakaptak valamin. Hirtelen beugrott. A blúzom. Könnyű nyári darab, ha bizonyos szögből süt rá a nap, áttetszik rajta a mellem. A szaki rátalált a bizonyos szögre. Na tessék, az Úr nem véletlenül teremtett férfiakat és nőket. Szépen visszahajoltam a motorház fölé.
– Jó helyen jár, kisasszony, kicsit még balra, ott lesz máris – szólt a szelíd szaki, és én diadalmasan kihúztam az olajszintmérőt. Hát persze, hogy átmentem a vizsgán.
Akkor talán most is könnyű nyári inget kellene felvennem, hátha a szakik tesztelnek, gondoltam, de sajnos november van, nem megy.
A Szárnyas Fejvadásznak elegáns belvárosi irodája volt. Egy kiskosztümös negyvenes nő fogadott, Szörnyella de Frászra emlékeztetett, nagy csontos teste volt, kosztümjét majd kiszúrta a vállcsontja. A száján elmázolódott a rúzs, mintha épp most marcangolt volna szét egy élő csirkét.
Bevezetett egy tárgyalóba, és elém tett harminc kiló papírt.
– Legyen szíves, töltse ki az adatlapokat és a teszteket, szóljon, ha készen van, majd megbeszéljük. – Azzal otthagyott. Körbenéztem. A tárgyalóban sötétszürke székek ülték körbe az üvegasztalt, a sarokban egy árva fikusz sikítozott vízért. A szürke falakon egyetlen színfolt virított: egy embertelen nagy falinaptár. A novembert böhöm ezüstszürke autó személyesítette meg, amelyre félig fel volt tekeredve egy narancssárga muszlinba öltözött szegény nő, alig fedett keblei rámázolódtak a szélvédőre. Lehet, hogy ez a munkaruha az autógyárban?
Leültem a muszlinos nővel szemben, hogy ne érezzem magam olyan egyedül, és nekiláttam az adatlapoknak. A következőket kérdezte tőlem az adatlap:
– Hány gyermeke van?
– Milyen korúak?
– Szoktak betegek lenni?
– Hajlandó-e ön többletmunkát vállalni?
– Dohányzik?
– Szokott alkoholt fogyasztani?
– Sorolja fel a rossz szokásait! (Elég tíz darabot.)
– Milyen gyakran mos hajat/fogat/lábat?
– Milyen gyakran cseréli a fehér- és ágyneműjét?
Na jó, az utolsó két kérdés nem is volt az adatlapokon. Nem, nem húztam fel magam, szépen, fegyelmezetten válaszolgattam. Öt gyerekem van, ebből kettő két év alatti, háromhetente kapnak el egy vírust, szívesen vállalok többletmunkát, akár bent is éjszakázom, csak akkor magammal kell vinni a gyerekeket, mert bár van apjuk, de mindegyiknek más, és kettő közülük börtönben ül, a másik három pedig alkoholista. Én is iszom, de csak töményet, és csak munkaidőn kívül.
Lusta vagyok, ezért ritkán mosok lábat és fogat, ágyneműt viszont gyakran cserélek a szomszédokkal. A gyerekekkel rendszeresen járunk lóversenyre, és feltesszük a szociális segélyt. Ha nyerünk, kockacukrot veszünk rajta a kedvenc lovunknak.
Ilyesmiket írtam, eléggé belejöttem, nehéz volt belezsúfolni a rengeteg mondanivalómat a megadott rubrikákba, de édes kis gyöngybetűkkel dolgoztam. Mire Szörnyella visszajött, az összes létező papírt teleírtam. Rájuk pillantott, és kedves, vadállati vigyort eresztett meg.
– Akkor most beszélgessünk egy kicsit – szólt, és leült a muszlinruhás autósmaca alá. – Mivel foglalkozik mostanában? – kérdezte, és érdeklődéssel nézegetni kezdte körmeit.
– Könyvet írok – feleltem.
– Könyvet? Nagyon érdekes. És mit csinál, amikor nem könyvet ír?
– Akkor egy másik könyvet írok.
– Aha – mondta, és nem nézett fel a körméről. – Miről?
– A globalizáció hatásáról a cserebogarak nemi életére. De ez még csak munkacím – feleltem.
– Igazán érdekes. – És esküszöm, most sem nézett fel. Nahát, süket szegény, csodálkoztam.
– Miért akar tréner lenni?
– Mert szeretnék javára válni az autógyárban dolgozó szakembereknek, és ezáltal is növelni a cég profitját.
– Ez nagyon dicséretes, Kata, köszönjük, hogy befáradt hozzánk, örülök, hogy megismertem, egy héten belül értesítjük. – Felállt és a kezét nyújtotta.
Megfogtam a kezét – egy csirkeláb volt egyébként –, és hirtelen dzsúdófogással a hátára dobtam, majd rátérdeltem a hasára. Könyörgött, hogy engedjem el, megkapom az állást, de én a szemébe nevettem, és közöltem, hogy nem kell az állás, csak a fikuszt akarom és az autós falinaptárt.
– Gyárigazgatót csinálok magából, csak engedjen el – nyöszörögte szánalmasan.
Hónom alatt a fikusszal és az autós naptárral kimasíroztam az ajtón, de még visszaszóltam:
– Elmázolódott a rúzsa, roppant előnytelenül fest így.
A Fikuszt Jenőnek neveztem el, és jól megitattam, az autós hölgy pedig otthonra lelt a fürdőszoba falán. Mikinek szimpatikus a muszlinja. Rajtam viszont elhatalmasodtak az elvonási tünetek. Amikor ugyanis nincs pasim, néha úgy érzem magam, mint egy két lábon járó természeti csapás.
Ha nem figyelek oda, rajtakapom magam, amint különböző korú és állagú, még csak nem is vonzó és humoros pasiknak bizonygatom ezerrel, milyen állati szellemes, szórakoztató és jó nő vagyok.
Legszívesebben azt kérdezgetném tőlük: ne haragudj, tetszem én néked? Nem túl nagy a fejem? És a nagy fejemhez képest nem túl kicsi a szám?
És ha én akarnám, akkor járnál velem?
Megfogadtam, hogy erről le fogok szokni. Bizonygassák a pasik, hogy jó fejek. Az a baj, hogy nem vagyok következetes. Például tegnap este is váratlanul becsíptem az apám sajnos kéznél lévő borából, és hirtelen állatira felszabadultnak és magabiztosnak éreztem magam.
Úgy véltem, ezt az érzést azonnal le kell tesztelni valami férfin, végighívtam tehát az összes ex-pasimat, és eksztatikus hangon flörtöltem az üzenetrögzítőjükkel.
Ma reggelre rettenetesen megbántam, másnaposságtól zúgó fejjel próbáltam visszaemlékezni, kiket is hívtam fel. Mit mondhattam nekik?
Remélem olyanokat nem, amitől majd azt gondolják, hogy érzelmileg kiszolgáltatott vagyok.
Dél körül beütött a mennykő. Felhívott Balázs, akivel két éve két hónapot jártunk. Aztán elment egy fél évre Rigába, villamosokat felújítani. Azóta sem jött vissza.
– Szia, kerestél. Miért? – kezdte szigorúan.
Jajistenem, gondoltam, remélem nem azt hagytam a rögzítőjén, hogy még mindig halálosan szerelmes vagyok belé, és izmos villamosokkal álmodom.
– Ö... Hát csak úgy – próbáltam vidorra venni a hangom. – Hogy vagy?
– Jól, kösz.
– És... még mindig Rigában vagy? – igyekeztem.
– Igen, itt vagyok.
– Hazajössz valamikor?
– Persze, karácsonyra.
– De jó! Van kedved találkozni velem?
– Ööö... – zavarba jött –, az a helyzet, hogy nem.
– Nem? Miért?
Hát ez hülye, gondoltam. Most mi baja van? Nem is biztos, hogy le akarok feküdni vele.
– Az a helyzet – nyögte ki –, hogy megnősültem.
Ezt körülbelül úgy mondta, mintha engem már itthon eljegyzett volna, és most vallaná be, hogy bigámiára vetemedett. Megjegyzem, valóban erősködött, hogy jegyezzük el egymást, de én észnél voltam. A francba.
– Nahát – lelkendeztem hisztérikus fejhangon. – Gratulálok!
Képes voltál összeállni valami tésztaképű, szörnyen sminkelt szláv nővel? – gondoltam, de tovább csilingeltem.
– Attól még találkozhatunk, nem a kezedre pályázom – tettem hozzá viccesen.
Szívem vérzett. Persze, nem a kezedre pályázom, de olyan jó lett volna tudni, ha akarlak, még bármikor elcsábíthatlak.
– Jó, persze, találkozzunk – mondta, és hallottam, hogy egyre nagyobb kínban van. – Majd ha lesz időm, felhívlak.
– Jó – mondtam nagylelkűen. – Légy boldog!
– Remélem, te is az vagy – tette hozzá.
– Persze – feleltem könnyedén.
Most azonnal le kell tennem. Különben elmondom neki, hogy nem, nem vagyok boldog. Nincs pasim, és nincs állásom se.
Ez nem ér, hogy elhúz a francba villamosokat szerelni, és elveszi az első lett csajt, aki szembejön. Mit tudhat az a nő, amit én nem?
Például lettül beszélni tud. De milyen jövője lehet egy ilyen kapcsolatnak? Jézusom, félig lett gyerekeik lesznek, zavaros identitással. Micsoda felelőtlenség!
És ő költözik ki oda, vagy a csaj jön ide? És hogy fog megtanulni magyarul? Ez a világ egyik legnehezebb nyelve, semmi logika nincs benne. Tudja ezt az a szegény lány?
A fenébe, miért vesznek el mindenkit, miért harapják meg a nyakát mindenkinek, és én meg miért heverek itt totál parlagon????
Kata, szólt szegény normális, elnyomott énem félénken, te azért tudod, hogy ez a fiú, hiába őrült rendes, és hiába van kockás hasa, nagy tisztelettel és szeretettel ugyan, de mindig is úgy figyelte a dolgaidat, mintha egy dedós apukája lenne. Aki tudja, hogy majd kinövi a gyerek azt, hogy függetlenség, meg önmegvalósítás. Ráadásul annyi humorérzéke sem volt, mint egy aranyhörcsögnek. Emlékszel, hogy minden poénod után szólnod kellett, halló, vicc volt, nehogy megsértődjön?
Kevés híja volt, vigasztaltam magam, hogy nem lettem háztartásbeli Rigában. Miután Balázs áldozatkészen kiment Rigába, hogy megalapozza a jövőnket, elhatároztam: jó asszony leszek. Feladom önmegvalósító terveimet és kimegyek utána.
Neki is álltam lettül tanulni. Hetente jártam egy életvidám lett asszonyhoz, aki a világ legköltőibb nyelvének tartotta anyanyelvét. Minden példamondathoz tanított egy táncmozdulatot.
– Ta ir Jura! (Ez a tenger!) – mutatta elragadtatottan a térképen, és ugrott hozzá egy tripla leszúrt rittbergert.
Próbáltam állást is szerezni, ezért felhívtam a tiszteletbeli lett konzult, bizonyos Medve Huntát, egy kedves középkorú asszonyt. Érdeklődtem, van-e valami ötlete, mit csinálhat egy újságíró (zurnalists) Rigában, míg leendő férje (mans virs) villamosokat javít.
– El is vagyunk jegyezve (Vina ir saderinajusies) – tettem hozzá.
Éreztettem, milyen komoly nő vagyok.
– Szeretném országukban hasznosan tölteni az időt, megismerni a kultúrájukat – fogalmaztam meg szabatosan, akár egy nyelvkönyv.
Medve Hunta rettenetesen örült.
– Valóban? Oda szeretne költözni? Ez nagyszerű! (Nagyszerű? Most februárban mínusz húsz fok van, szét fogok fagyni.)
– Milyen jegyben született, kedves Kata? – kérdezte.
Meghökkentem.
– Vízöntő – feleltem mégis jólnevelten.
– Nahát – sikkantott Medve –, én is az vagyok! Kedves Kata, tanuljon meg jól lettül. Fiatal demokráciánkban mindig szükség van tehetséges fiatal emberekre! Maga is Vízöntő, nekem ez a legjobb garancia!
Szörnyű rémálmom volt.
Nagymamám patyolat réklijében és Teréz anya kék csíkokkal szegélyezett fehér szárijában üldögéltem a klón, Bridget Jones naplóját olvastam (mintegy menekülésképpen a valóság elől), amikor egyszer csak csengettek. Gondoltam, a villanyszámlás lesz, így hó közepén jön leolvasni az órát. Mezítláb kicsattogtam az előszobába, komótosan kinyitottam az ajtót, és megdermedtem a rémülettől: éjfekete kiskosztümben, véresre festett szájjal, teljes életnagyságban magasodott fölém Szörnyella de Frász, az állásközvetítőtől. Rám villantotta eszelős tekintetét, és rikácsolva követelni kezdte Fikuszt, az autós falinaptárt, és a tűzpiros magassarkúját, amit állítólag szintén elraboltam tőle. Megzavarodva arra gondoltam, Fikusz oké, meg az autós maca, de minek kellet volna nekem a tűzpiros magassarkúja, mikor soha az életben nem bírtam olyanban járni?!
– Hát a nyakam kitöröm benne, meg van maga őrülve, mit képzel, minek nékem a hülye tűsarkúja?! Hogy kaktuszt neveljek benne? – kiabáltam vele, de Szörnyella eszeveszetten igyekezett benyomulni a lakásba.
– Segítség, segítség! – kiáltoztam, és ekkor csoda történt. A zajra megjelent a szomszéd fiú a három méter hosszú és tíz centi magas tacskójával.
– Tépd szét! – utasította halkan a szomszéd fiú a hosszú tacskót, aki azon nyomban párduccá változott, rávetette magát Szörnyellára, és szétmarcangolta. Vér nem folyt, csak csirketollak repkedtek szanaszét. Egy édes kis fehér pihét találtam reggel a párnámon.
Soha többé nem megyek fejvadászhoz. Elmentem egy nőhöz, nagyon jó fej, biztattak az ismerősök.
A nemzetközi fejvadász cég épülete hatalmas park közepén állt magányosan, mint egy elvarázsolt kastély. Péntek délután volt, őszi köd szemerkélt, nyirkos hideg volt. Úgy éreztem magam, mint Vuk, kicsi, éhes és fáradt voltam.
A fejvadász csaj, Márta velem egyidős, szemüveges, molett lány iksz-lábakkal. Rövid, copfba fogott haja szorosan a fejére fésülve, mint egy szőke sapka. Kedvesen fogadott. Azonnal kiderült, hogy évfolyamtársak voltunk szociológián, fellélegeztem, hogy végre itt nem kell fegyelmezett bizniszvumenként viselkednem.
Az irodája úgy festett, mint egy buja szeparé: dúsan zöldellő szobanövények, a falakon színes reprodukciók, a félig behúzott függöny félhomályában az íróasztalon és a polcokon színes gyertyák lobogtak.
Ösztönösen a kristálygömböt kerestem, olyan érzésem volt, mintha egy titkos szeánszot szakítottam volna félbe.
Márta végigfutotta az önéletrajzomat, és így szólt:
– Hú, hát ez nagyon nehéz lesz.
– Jaj, ne, Márta – sóhajtottam –, ne mondd ezt te is.
– Az a nehéz – mondta a lány, és hangjában sértődöttség bujkált –, hogy nem szokványos a karrieríved. Túl sok mindent csináltál.
– Értem – mondtam fegyelmezetten –; de nekem most olyan rossz kedvem van. Ha reménytelennek látod, mondd meg, és beszélgessünk másról.
– Azért nem reménytelen – mondta –, de miért van neked ilyen rossz kedved?
– Miért? – hökkentem meg. – Mert tíz év újságírás után nem könnyű váltani. De egyébként jól vagyok.
Figyelj, gondoltam, nem adnál egy ötszázast unikumra, és már itt se vagyok??!
– Neked nem rossz kedved van, Kata – szólt nagyon komolyan. Feddőleg össze is húzta a szemöldökét. Az arca kicsi, ráncos alma. – Te rossz passzban vagy, csak nem vallod be magadnak – mondta szigorúan. – Látom rajtad, hogy valami nagy terhet cipelsz. Rakd le, ne fegyelmezd magad.
Körbenéztem. Tényleg nagy a terhem, hová is rakjam le? Mondjuk a fejedre, hogy agyonnyomjon, te kotnyeles kis kabóca?!
Ehelyett azonban magyarázkodni kezdtem:
– Márta, két hete szakítottam a pasimmal, nincs állásom és nincs pénzem.
Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Nem, ne most, nem akarok bőgni, elkenődik a szemfestékem, rám fúj ez a nő és kialszom, mint a gyertya lángja, úristen, megbabonáztak!!!
– Amíg ezt sugárzod ki magadból, addig nem is fogsz állást találni. Mindenki megérzi a negatív gondolatokat. Fontos, hogy optimista légy, értékelni tudd az élet apró örömeit, és ha sírnod kell, bőgd ki magad jól.
Ültem vele szemben megsemmisülve, és nyeltem a könnyeimet. Egy perverz vajákos fejvadász hálójába kerültem, segítség! – gondoltam kétségbeesve, de a gonosz varázslata folytán nem tudtam elmenekülni, mert nem mozdult se a kezem, se a lábam.
Márta egészen megrészegült a könnyeimtől.
– Várj – ugrott fel –, kitaláltam valamit! Húztál ma már tarot-kártyát?
Még életemben nem, nem is tudtam, mi az.
– Rakok ki neked, jó?
Ne, jaj, neeee, nem akarom! – sikítottam, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Meg is némultam, úgy fest. Bár lenne itt egy tükör! Mi van, ha máris néma kacsává változtatott?
Márta rendkívül energikus lett, mintha csak arra várt volna, hogy végre folytathassa kedvenc játékát. Térült-fordult, kerített egy pakli, rikító színű ábrákkal telezsúfolt kártyát, fejjel lefelé villámgyorsan kirakta a lapokat az üvegasztalra. Én meg, a néma, rút kiskacsa, kihúztam kilenc lapot.
Csak az egyikre emlékszem már: egy szerencsétlen korcs siratja rajta a holdat.
– Szerinted mik a képen ezek a piros cseppek? – kérdezte vérszomjasan.
Málnaszörp, akartam mondani, hátha ez még mentheti a helyzetet.
Márta kivárt, mint jó vicc poénja előtt kell.
– Ez vér. Ez a kártya azt jelenti, hogy anyai ágon meghal valaki a családban.
Hogy merészeled, te perverz, kontár, csámpás boszorkány? Mindjárt úgy szemmel verlek, hogy varangyos békává változol!
Hetekig arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy rettegek: mi van, ha elveszítem az anyámat, a nagymamámat?
Felpattantam a kerevetről, leráztam a gonosz varázslatot, belekapaszkodtam a rövid szőke hajába, majd adok én neked jóslatokat, üvöltöttem, hurrá, nem lettem néma kacsa, és eszeveszetten ráncigálni kezdtem, de ebben a pillanatban a copfos fejvadász otromba vetési varjúvá változott, és rémítő károgással kirepült az ablakon. Csak nem ő az a varjú, amivel a Fonyó rémisztgetett, villant át az agyamon, és vágtattam ki a gonosz kastélyból, mielőtt megjelenik a svéd származású ügyvezető, és rám fogja, hogy gyászbaromfivá változtattam közvetlen kolléganőjét.
Amint kiléptem az elvarázsolt kastélyból, zokogni kezdtem. Végigzokogtam a parkot, a péntek délutáni zsúfolt sétálóutcát. Miért nincs nekem egy rettenthetetlen lovagom, aki védelmemre siet nemes paripáján? Ha végre lesz pasim, a mézesheteket követően tüstént megkérem, hogy jöjjünk vissza együtt ehhez az elvetemült némberhez, és varázsoljuk tehénlepénnyé.
Bezuhantam a drogos klubba. András, a macsó pszichiáter rémülten nézett rám.
– Mi baj van, Kata?
– Semmi, csak mindent elrontok mostanában.
András rám nézett a szemüvege mögül a doktor bácsis tekintetével. Én vágyakozva pásztáztam széles vállát, a pulóvere nyaka fölé göndörödő szőrszálakat, erős ujjait, ahogy elsétáltak a cigarettásdoboz felé.
De András elmagyarázta: ha ki vagyok borulva, írjam le a rossz és a jó tulajdonságaimat, készítsek listát, min szeretnék változtatni. Csak néztem rá, esdeklő tekintettel.
Hát te sem látod, hogy csak annyi kéne, hogy megsimogass, egy jó szót szólj?
Bosszúból elmeséltem neki, hogy a múltkor vele álmodtam, álmomban az ölébe húzott és gyengéden megcsókolt.
Epilóg:
A vallomás után két hónapig látványosan került. Fene bánja, ő mégiscsak pszichiáter, tíz pácienséből tizenegy belezúg, majd feldolgoz engem is.
Három napot töltöttem szüleim házában, egykeként. Úgy intéztem, hogy a tesómmal és Adrival ne azonos hétvégén menjek haza, hadd turbékoljanak kettesben a fővárosi lakásunkban. A nagylelkűség abból is fakadt, hogy nem volt kedvem szembesülni a pártában maradt lány érzéssel, mert miközben a négy évvel fiatalabb öcsém boldogan kacarászik a csajával, látom az anyám szemében a kimondatlan kérdést:
– Katikám, tudod, hogy én nem akarok beleszólni, de biztos, hogy jól döntöttél, amikor elhagytad a Marcit? Mindjárt harminc vagy, és ez a Marci olyan végtelenül rendes fiú. Hidd el, nincs kompromisszum nélküli kapcsolat!
És akkor én a kimondatlan kérdésre is üvöltenék, de anya, értsd meg, hogy nem akarok harmincévesen úgy együtt élni egy férfival, hogy csak a romantikus regények szexjelenetei izgatnak fel, életem párja nem!!!!!!!
Inkább egyedül mentem. Dagonyáztam a szülői szeretetben, a csigatésztás húslevesben és a rántott csirkében, a délutáni sorozatokban és a szomszédokról szóló történetekben. Ebbe a harmóniába csak egyetlen dolog rondított bele: véletlenül összefutottam a közértben talicskakati édes jó anyjával.
Talicskakati a lakótelep legjobb csaja volt tizennégy éves korunkban, sötét szemű, kreol bőrű, formás fenekű, és persze minden fiú vele akart járni.
Mikor megjelentem a telepi bandában, velem is akart járni egy-kettő. Igaz, csak a csúnyák és humortalanok, de talicskakati ezt is sérelmezte, vadul védte az általa körbepisált telepet. Ott tett keresztbe nekem, ahol csak tudott. Akkor találkoztam először az emberi (női?) gonoszság megnyilvánulásaival, életre szóló sebeket kaptam.
Szóval T. K. egy boszorkány, és ennek az anyjával futottam össze a közértben.
Ötvenes, hurkás nő, hidrogénezett hajjal, vércsetekintettel: a Lakótelepi Hírügynök. Életemben soha még két mondatot nem váltottam vele, gondoltam, most is megúszom. Köszönés után már slisszoltam is kifelé a boltból. Ámde:
– Jaj, szia Kata – kezdte –, olyan rég láttalak. Jól vagy? Éppen szabadságon vagy?
(Szerencsétlenségemre még hétfő is volt.)
– Igen olyasmi – motyogtam hülyén, de nem adta fel.
– Hogy van az öcséd? És az apád?
Jesszusom, gondoltam, ez mindjárt rákérdez Micikére, a kutyánkra is. De aztán kibújt a szög a zsákból.
– Hallottam, hogy meghalt édesapád amerikai testvére. Szörnyű. Kiheverte már? – érdeklődött részvétet színlelve. Tudtam, hogy igazából azt szeretné kérdezni: Mondd, drágám, és apád valóban milliókat örökölt utána, ahogy a telepen beszélik?!
Akkor már kiértünk a boltból, és kétségbeesett pillantásokat lövelltem a buszmegálló felé, hátha megjelenik a megváltó tizennégyes busz, és elrohanhatok. De nem. Folytatta.
– És te, Katikám – szánta el magát a kegyelemdöfésre – férjhez mentél már?
– Nem.
Elszörnyedt.
– Nem baj – vigasztalt anyáskodóan –, van ilyen. De azért legalább van barátod, ugye?
Tudtam, hogy most ordítanom kéne, hogy MI KÖZÖD HOZZÁ, TE TÚLTÁPLÁLT TYÚK! Vagy legalább hazudnom, hogy tudd meg, három is van, egy szaúdi olajsejk, egy hollywoodi színész és egy gyárigazgató.
Ehelyett fülig vörösen azt motyogtam:
– Nem, ööö... most az sincs.
Ez már neki is sok volt. Szinte belesápadt, és láttam, hagy legszívesebben suttogva azt kérdezné, csak nem azt akarod mondani, drágám, hogy közel harmincévesen még csak nem is izélget senki?!
Szörnyű volt. Elmondtam Mikinek, hogy most az egész lakótelep erről fog beszélni. A Kékiék lányának harmincévesen nemhogy komoly udvarlója, még egy nyomorult barátja sincs. Mindig is furcsa lány volt, bólogatnak majd elégedetten. Miki azzal vigasztalt, hogy talicskakati anyja tökre el van szállva magától, mert már mindkét lányát férjhez adta. Igaz, a Katit egymás után kétszer is.
A sokk hatására lefekvés előtt még előkotortam a fiókból első szerelmem, vadasgabi hozzám írt szerelmes leveleinek kilónyi gyűjteményét. Bizonygattam magamnak, hogy engem is lehet szeretni. Vagy legalábbis tizenkét éve még lehetett. Jesszusom, ettől a felismeréstől aztán (tizenkét év az egy egész tucat!!) végképp magam alá estem.
Biztosan megcsúnyultam és meghülyültem, csak a barátaim tapintatosan nem merik mondani, és engem már soha nem fog szeretni férfi.
Bár ezt meg nem értem, mert ha valamikor ronda voltam, az pont úgy tizenkét éve lehetett, hatalmas pattanásokkal az arcom egészen elképzelhetetlen pontjain. Gábor mégis szeretett.
Gábor, Gábor zokogtam bele a párnába, biztosan még mindig szeret (vagy én őt??), és ki kellett volna tartanom mellette, de már késő, mert nyilván neki is van már felesége és gyönyörű gyerekei, és kutyája, és lovai (azokat is szeretett volna, de tőlem nem kapta meg), és most éppen szerelmesen összebújik velük...
Én meg a gyerekkori macimmal osztom meg dupla ágyamat a szülői házban.
Az eset szöget ütött a fejembe. Óvatosan megkérdeztem az anyámat, hogy ő mit szokott mondani, ha érdeklődnek, férjhez mentem-e már. (Falusi rokonaink már tizenhat éves koromban minden látogatásnál azzal viccelődtek, mikor lesz az esküvőm. Gondolom, ők azóta már nem mernek ilyet kérdezni. Végérvényesen elkönyveltek vénlánynak.)
– Ó – felelte könnyedén anyám, és közben nem nézett rám –, azt szoktam mondani, hogy együtt élsz valakivel régóta, de nem akartok összeházasodni.
Elképedtem.
– Anya! Te szégyelled, hogy még hajadon vagyok!
– Jaj, ne légy már ilyen érzékeny! Nem szégyellem, de olyan kínos, amikor elkezdenek sóhajtozni meg faggatózni. Sokkal egyszerűbb, ha ezt felelem.
– És kivel élek együtt? – Nem árt tudni, nehogy lebukjak a szomszéd néni előtt.
– Ó, egy nagyon jóravaló fiúval, veled egyidős.
– És mit mondasz, mivel foglalkozik?
– Hát, programozó.
– Őrület! Az anyám Marcit használja alibinek.
– És miért nem házasodunk össze, és nincs gyerekünk?
– Egyrészt, tudod, hogy van ez, ma már a gyerekhez nem kell házasság, másrészt pedig elintézem azzal, hogy sajnos nagyon sokat dolgozol.
Haha. Sokat! Én!
Ma ismét egy olyan nap virradt rám, amikor fellépésem volt egy tréningcégnél. Bizniszszoknya, bizniszblúz, happy és magabiztos vagyok. A soros tréningcég igazgatója egy megtermett hentesre emlékeztetett. Ötvenes, ősz hajú férfi, pirospozsgás arccal, sűrű ősz bajusszal, virsliujjakkal.
Pocakján nem tudta begombolni az öltönyt, jobban is állt volna rajta egy vérfoltos henteskötény.
Nyitásként végigfuttatta tekintetét a lábaimon. Rájuk mosolygott. A lábak örültek.
A Hentes az a fajta pasi, akivel remekül össze lehetne haverkodni egy kedélyes disznóvágáson, számos pohár törkölypálinka elfogyasztása közben.
Ehhez képest egy rémesen ízléstelen irodában ültünk, ami tele volt zsúfolva álantik bútorokkal. A falakon barokkos tapéta és számtalan Ikea-keretbe foglalt impresszionista reprodukció. Próbáltam Monet nyári kertjének szépségére koncentrálni, de nem tudtam elhelyezkedni az öblös fotelben. Ha hátradőltem, felcsúszott a szoknyám, ha a szélére ültem, úgy éreztem magam, mint egy szorongó egérke az éhes kandúr előtt.
A Hentes felszabadultan bratyizott velem, pajkos megjegyzéseket tett az ajtóban fel-feltűnő kolléganőire. Néhány tök érdektelen hozzám intézett kérdés után előadta másfél órában a kibaszott jó cég kibaszott jó, ámde emberi igazgatója vagyok nagymonológot.
Olyanokat hallottam, miszerint nem is trénernek kell tanulni, hanem a cég szellemiségét kell elsajátítani, hogy belülről jöjjön.
– Mi itt egy nagy család vagyunk, nem a bevétel a fontos. Az a fontos, hogy a kollégáink, vagyis barátaink személyes fejlődése töretlen legyen, és mindannyiunk nagy örömére kiteljesedjenek.
Egy ponton elfogyott a türelmem. Viccesen megjegyeztem, hogy oké, most térjen rá, hogy én miképpen dolgozhatnék ennél a remek cégnél. Meghökkent.
Komolyan, szótagolva, mint egy orvos a halálos beteg páciensének, azt mondta:
– Hát, az naggggyon nehéz és hosszú lesz.
– Ja – mondtam pillanatnyi elmezavar következtében –, akkor én megyek is, köszönöm.
És felálltam.
Azt hitte, viccelek. Én meg nem tudom, mit hittem, de szerencsére úgy gondolta, hogy viccesnek kell maradnia, és elismerően röhögött.
Tehát visszaültem, és meghallgattam, hogy több próbatétel vár rám, mint a kerekasztal lovagjaira együttvéve.
– Először is – kezdte –, adok magának egy stóc anyagot, és egy-két hét alatt át kell rágnia magát rajta. Aztán visszajön, és megbeszéljük. Akkor már itt lesz egy kollégám is, vele együtt kérdezgetjük majd magát. Ha ezen átmegy, egy újabb stóc anyagot kap, kifejezetten szakmai jellegűt, amelyet megvitatunk, majd...
Itt szépen kikapcsolt az agyam, és azon gondolkodtam, vajon gyorsítaná-e a folyamatot, ha most diszkréten felajánlanám neki, hogy leszopom. Ehelyett szerencsére azt kérdeztem, amikor végre abbahagyta, hogy ha jól értem, úgy öt éven belül akár már tréninget is tarthatok.
– Nem – mondta –, elég egy év.
Anyádnak, gondoltam.
Majd ünnepélyes arccal átnyújtotta nekem a „stóc anyagot”, amely első ránézésre is húsz gépelt lapból álló színtiszta pr-cuccnak tűnt.
– Elég lesz rá egy hét? – kérdezte halál komolyan.
– Remélem – feleltem, és rázott a visszafojtott röhögés. Búcsúzásképp még megdicsérte a szememet (miközben a lábamat stírölte), és elmesélt három gyomorforgató, szőkenős viccet. Végül biztosított róla, hogy minden rendben lesz, mert ő már szagról megérzi, kiből válik jó tréner.
Ezek szerint nekem trénerszagom van?
Na jó. Most belenéztem az áttanulmányozandó anyagba. Arról szól, hogy éljen, tízéves a cégünk, és erősen emlékeztet egy építőtábori naplóra, amelybe boldog-boldogtalan beleír.
A közepén találtam egy tablót, Gyermekkorunk címmel. A cég tagjai láthatóak rajta kisded korukban, és a következő szavakkal mutatják be magukat (idézem):
Név: Tisza Adrienne
Becenevem: Bozsi
Kedvencem: a Fiksz-Vas, az a sarokvas, amit a cipőmre tettem, önállóan, és a cipésznél zálogban otthagytam a kendőmet
Név: Domásdy Katalin
Becenevem: Kabóca, Mókuska
Kedvencem: a Pelusom és a rántott husi
Név: Horváth László
Becenevem: Hojvát Zászló
Kedvencem: hüpene (süti), dudika (cumi)
Az utolsó versenyző maga a Hentes, a cégvezető.
Már látom magamat, amint megjelenek a cég tablóján, vadonatúj családtagként:
Név: Kéki Kata
Becenevem: Pintyőke
Kedvencem: dugóhúzó, napernyő
SEGÍTSÉG!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Senki nem fogja elhinni nekem, hogy ezt nem én találtam ki.
És még mindig ugyanaz a nap...
Megtetszett egy pasi. De pont arról beszéltünk a Lujzival, hogy sajnos vannak napok, amikor a szexuális féktelenség lila ködként száll le a józan eszemre. Nem látom tőle, hogy valóban tetszik-e nekem ez az ember, vagy csak rá szeretnék ugrani. Érthető egészségügyi okokból. Ahogy Pepin bácsi is megmondta a Sörgyári capricció-ban: „A túlzásba vitt nemi élet tartós hiánya ártalmas.” Vagy valami ilyesmit mondott, de nagyon beletrafált. És ilyenkor, nyafogtam a Lujzinak. aki értő füllel hallgatott, mert érik a munkahelyén bizonyos hatások, ilyenkor mindig úgy érzem, egy hajszál választ el attól, hogy meggondolatlanul közösüljek valakivel. Hogy oldják meg ezt a többiek, kérdeztem, de sajnos Lujzi se tudja megoldani, így nem volt értékelhető tanácsa.
A pasi, aki megtetszett, pszichológus. Azért akart velem találkozni, mert használni szeretné a sajtós kapcsolataimat. Istenkém, már csak erre kellek egy férfinak!
De azért kis híján hazáig kísért kétórás szellemes és izgalmas kávéházi társalgás után, végezetül megjegyezte, hogy milyen szép orgánumom van, biztosan jó rádiós lehettem.
Jó az orgánumom, ajjaj!
Nem szóltam semmit, mert az orga-val kezdődő szavakról nekem ma egészen más jut eszembe. NNNAA! Józan ÉSZ!
Besétáltam ma egy boltba, ahol menő női cuccokat árulnak. Elképzeltem, hogy miket vennék, ha lenne állati jó állásom, és azonnal pánikba is estem. Rájöttem, hogy elhúz mellettem a divat, mire újból emberek közé fogok járni, már nem lesz egy vállalható holmim sem. Most legalább még van egy hosszú szoknyám, fiatal pasikkal zajló állásinterjúk esetére, és van egy rövid, idősebb urakkal zajló állásinterjúk esetére.
(Most jut eszembe, hogy egyetlen nő sem interjúvolt még, pedig legalább húsz cégnél jártam már.)
A boltban hirtelen rám tört, hogy ha így megy tovább, kitaszít magából a fogyasztói társadalom, mert nem tudok fogyasztani. Pedig a shoppingolás ugyanúgy hozzátartozik a modern városi nő életformájához, mint mondjuk a fogyókúra. Lehet, hogy hátralévő életemet egy nyolcadik kerületi lakás kisszobájában fogom leélni mackónaciban, zsíros hajjal, és egyetlen örömöm a szobanövények ápolása lesz????
Bár, ha minden lefoszlik rólam, ami a modern városi nő identitását adja (lásd: pasizás, shoppingolás, fogyókúra), akkor egészen megtisztulok, szent leszek, és szobrot emelnek majd nekem a Teleki téren. Remélem, mellszobrot, és akkor a környék hatszázötven talponállójából kiszédelgő megfáradt alkoholisták a keblemen pihenhetik ki magukat.
Bár jó lenne, ha a szentté avatás előtt még néhány nem alkoholista, nem nős, nem perverz férfi is pihengetne a keblemen.
Este, amikor már majdnem fellélegeztem, hogy kivételesen különösebben megrázó események nélkül telt a napom, felhívott Lujzi, aki folyamatosan küldözgeti szerelmi levelezését Argosszal, a Lettel (aki kiszívta a nyakát, ugye, hazánkban tett villámlátogatása során). Elmondása szerint ez segít neki, hogy legalább egy kicsit józan maradjon, bár mindig figyelmeztetem, hogy kecskére bízza a káposztát. Én nemhogy józan kívülálló nem maradok, hanem egészen megrészegülök az ő szerelmi történetétől, és csak a rosszra buzdítom. Szóval Lujzival ismét megtárgyaltuk a férfiakra való ráugrás dilemmáját, mire ő váratlanul így szólt:
– De hát akkor miért nem szólsz a Fonyónak?
– Ó – mondtam szemérmesen –, mert neki van barátnője, és habár őt a jelek szerint ez egyáltalán nem feszélyezi, engem azért igen.
– Te hülye vagy – mondta a Lujzi nagyvonalúan. – Én ismerem azt a csajt, egy hülye liba. Nyugodtan lefekhetsz a Fonyóval.
– Lujziiii! – sikítottam. – Itt küzdök, hogy kapaszkodjak ebbe az erkölcsi magaslatba, te meg simán kirúgod alólam. Ez nem ér.
– Ugyan már – mondta Lujzi a felnőtt nők hangján, akik tudják, mit akarnak. – Ez nem a te erkölcsi dilemmád, hanem az övé.
– Ez nem így megy – próbálkoztam erőtlenül, majd letettük a telefont.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy durva, leleplező hangú emilt fogalmazok Fonyónak. Feltárom, hogy mindig is kívántam, és most meg... Most meg itt vagyok, függetlenül.
El is küldtem, bár a számítógép józanul megkérdezte, valóban akarom-e.
IGEN! AKAROM!
Telefon csörög. Istenem, hívnak! Ugyan már délután kettő van, eddig senkinek nem jutottam eszébe, sebaj.
– Kata; ne haragudj, nem zavarlak? – kérdezi egy energikus hang, a háttérben mobiltelefonok, mítingek, brénsztormingok zaja: Az élet, ahogy a többiek élik.
– Ööö... nem zavarsz – nyögöm.
A konyhában ülök a hideg kőpadlón, és Nyulat szorítom a térdem közé. Nyúl ugyanis megneszelte, hogy lila káposzta van a hűtőben, és rá akarja vetni magát.
Gábor egy nagy cég kommunikációs igazgatója. Nyúlról fogalma sincs. Azt hiszi, én egy állati elfoglalt és fontos nő vagyok.
– Biztos, hogy jókor hívlak? – kérdezi ismét, hangjában gyanakvás, talán mégis sejti Nyulat.
– Persze, figyelek, mondd csak – mondom kissé hisztérikus hangon.
Nyúl füleit lelapítja, veszélyt sejt.
– Valamikor találkozzunk, ha lesz időd, kérni szeretnék tőled valamit – mondja.
Kérni? Tőlem? Éjjjen, létezem!!!
– Mikor találkozzunk? Holnap? – kérdezem meggondolatlanul.
– Holnap? – döbben meg, ezt elbaltáztam, gondolom.
– Hát, holnap nem jó, mondjuk 23-án, kedden fél négykor. Mit csinálsz mostanában?
Én? Szupertitkos kormánymegbízásom van, államtitok, azon dolgozom, kéne suttognom, nem árulhatok el többet róla. Ehelyett hallom:
– Az a helyzet, hogy egy nyulat bébiszittelek.
Döbbent csend. Aztán nevet.
– Kata, te mindig kitalálsz valamit! Ez nagyon jó! Milyen nyulat? – Azt hiszi, viccelek.
– Egy nagy, fehér nyulat. Kamaszodik, szemtelen, semmi nem érdekli, és síkhülye.
– De miért kell rá bébiszittelni?
Hogy meg ne őrüljek itthon egyedül, felelem kis híján, de idejében észbe kapok.
– Mert különben összeszarja a lakást – mondom. – Ha nem vagyok észnél, mindenfelé kis barna bogyókat ejt. A lakótársaim kinyírnak, ha megtalálják.
– De jó neked. Én egyik tárgyalásról a másikra esem – sóhajt fel. – Akkor találkozzunk a jövő héten, már ha rá tudod bízni a nyulat valakire – teszi hozzá, és szépen elköszön.
Miki megemlítette tegnap, mintegy mellékesen, hogy soha nem evett még nyúlpaprikást. Mint oroszlán üvöltöttem fel, hogy az én Nyulamból márpedig nem eszel!
Talán nem is rossz ötlet. A körfolyosón leütjük, aztán megpaprikázzuk, megsütjük.
Hogy tehetném meg ezzel a drága kis lénnyel, aki társa magányos napjaimnak?!
Mondjuk nem egészen normális. Képtelen kötődni, még hozzám is, pedig én vagyok az anyja, vagy mi, de ez a hálátlan mindig annak udvarol, aki a hűtő felé indul. Ráveti magát a lábaira, és le nem kopik, míg nem szerez egy darab sajtot, vagy almát, vagy lecsót. Az első Nyúl az életemben; aki megőrül a lecsós kenyérért.
Kiskorában például egyszer egy nála háromszor nagyobb lecsós lábosban találtunk rá, addigra már felfalta az összes maradékot. Normális háziállat belepusztul, de ő kibírta.
Még a Marcis időszakban került hozzánk, akkor hétcentis volt, és ötven deka.
Most akkora, mint egy jól megtermett házimacska, és még növésben van. Marci barátainál voltunk egyszer látogatóban, akik megállapodottak, gyereket várnak és a város fölött egy fullpanorámás kertes házban nyulat is tartanak. Meglátogattam a ketreceket, mégiscsak vidéki csaj vagyok, és Nyúl éppen kiesett. Felvettem, pont elfért a tenyeremben, és beleszerettem.
– Hazavihetem? – kérdeztem Marcitól, és ő párásodó tekintettel nézett rám. Az első gyerekünk, volt a szemében, persze drágám, csak kérjél hozzá dobozt, amiből nem mászik ki ez a dög.
Most meg már nincs Marci, magamra maradtam a nyúlneveléssel. Gondjaimat csak Marcsival tudom megosztani, aki szintén egyedül neveli kiskorú embergyerekét, Zsófit.
Szoktam mondogatni neki, minden tiszteletem az övé, hogy egészen egyedül képes eldönteni, mikor mit engedhet meg a gyereknek, és tud szigorú lenni vele, ha felkeni a spenótot a falra. Asszem, én nem vagyok jó anyja Nyúlnak, mert néha úgy érzem, hogy menten a falhoz csapom és pörköltté aprítom, de ettől irtózatos bűntudat kezd mardosni, ezért megengedem neki, hogy felmásszon a szobanövényekre, és megdézsmálja az alsó leveleket. Valamiért a narancsfa a kedvence, talán mediterrán tájra vágyik innen, a nyolcker körfolyosóról, akárcsak én.
Egyébként újabban Marcsi is munkát keres. A múltkor, a tizenötödik állásinterjúja után hisztérikus hangon telefonált, és javasolta, hogy alakítsuk meg a Névtelen Munkakeresők Klubját a Névtelen Alkoholisták mintájára, és tizenkét lépésben fektessük le, hogyan lehet elviselni a munkakeresést. Neki is álltunk, hogy kidolgozzuk a pontokat, a padlón önfeledten hancúrozott a kétéves Zsófi a Nyúllal, remek párost alkottak, mi pedig Marcsival megfogalmaztuk, hogy állásinterjún első pontban mindig lelkesnek és végtelenül érdeklődőnek kell mutatkozni, eksztázisba kell esni már attól is, ha csak megemlítik, hogy szerszámgépgyárban kellene bért fejteni, vagy parkolóőröknek tanítani ikes igéket.
És amikor azt kérdik, hogy vajon angolul, franciául, kínaiul, óhéberül tárgyalóképesek vagyunk-e, és tudunk-e kötéltáncolni, hulahoppozni, hátraszaltózni, miközben klasszikus japán haikut szavalunk, és fejben deriválunk, szemrebbenés nélkül vágjuk rá, hogy naná, tízéves korunk óta. És amikor arról érdeklődnek, hogy család vagy karrier, és akarunk-e mostanában gyereket, akkor kacagjunk fel sátánian: Család???!! Az mi??? És megvetésünk jeleként köpjünk hegyeset a finoman hajszálcsíkos padlószőnyegre. És amikor diszkréten azt firtatják, hogy ha úgy alakul a cég tőzsdei helyzete, hajlandóak vagyunk-e nyakkendőt kötni, öltönyt varratni, és hajlandóak vagyunk-e farkat is növeszteni, akkor mindössze ennyit kérdezzünk: mekkorát?
Idáig jutottunk Marcsival, amikor felfigyeltünk a csöndre. Döbbenten láttuk, hogy Gyerek és Nyúl közös erővel kinyitották a hűtőt, és egy hatalmas fej lila káposztát lakmároznak. Meghatottan figyeltük a bájos apróságokat. Ugyan kinek kell állati jó állás, amikor itt van nekünk a családi élet meghitt boldogsága!
Reggel újabb tréningcéghez mentem, újabb interjúra. Ahhoz, aki a hangom és az írásaim alapján kedvel.
Direkt időben felkeltem, és mivel tudtam, hogy őrült messze van, időben el is indultam. Időben felszálltam az utolsó buszra a cél felé (negyedik átszállás), lazítottam.
Pont odaérek, hurrá, milyen profi vagyok, ujjongtam, és elégedetten olvasgattam a reggeli lapot. A busz azonban húsz perc múltán sem indult, pánikszerűen leszálltam.
Mobil elő, taxi rendel, tréningcég-igazgató felhív, elnézést kér, késni fogok, közlöm, semmi baj, közli profin, várom. Taxi megérkezik. Benne kipattogom magam, mert tudom, fontos, hogy kiadjam a frusztrációimat, és ne velük együtt érkezzek az interjúra, ahol magabiztosan kell szerepelnem.
– Elképesztő, hogy ebben a városban két óra alatt nem lehet eljutni egyik helyről a másikra – pufogom, közben előveszem a rúzsomat. Legalább sminkeljek, ha már kések.
Az anyósülés tükrében festegetem a számat, és megköszönöm a taxisnak, hogy kiönthetem a lelkemet.
– Kisasszony, higgye el, ez a legkisebb baj, ami történhet magával – feleli sokatmondóan a taxis. Kezemben megáll a rúzs, szívemben az ütő.
– Most hagyott el a feleségem, huszonegy év után – folytatja, és ekkor látom meg végre az embert. Végtelenül szomorú és összetört, szürke hajú, szürke arcú ötvenes férfi.
– A gyerekeim nem akarnak szóba állni velem – mondja.
A taxi belseje egy pillanat alatt átváltozik, már nem az a kényelmes Mercedes, ami az úti célom felé röpít. Koszos, megkínzott kárpit, teledohányzott hamutartó, foltos szélvédő.
Elfog a pánik, gyorsan elrejtem a rúzst.
– Válunk – hadarja a taxis –, mert az asszony húsz év után megőrült, más után fut, és én itt maradtam egyedül, mint az ujjam.
Azonnal bocsánatot kérek tőle, amiért ilyen szenvtelenül rúzsoztam.
– Semmi baj, kisasszony, csinálja csak. Nem tudom, mi lesz velem – teszi hozzá olyan hangon, hogy legszívesebben az első krízisambulancia felé venném az utat.
Őrülten pörög az agyam. Segítenem kell, villan fel a piros lámpa a fejemben.
– Tud legalább erről beszélni valakivel? – kérdezem reménykedve.
– Senkim nincs – feleli végtelenül szomorúan, a szívem szakad bele.
– Pedig muszáj – mondom bölcsen. – Tudom, mit beszélek – teszem hozzá.
Hátha, gondolom. Hátha tudom folytatni is.
– Teljesen szét vagyok esve – mondja. Látom, rossz irányba fordul, de szólni sem merek. – Senkivel nem tudom megosztani. Pedig sokat segítene.
Látom, hogy sírni fog, tíz percre vagyunk a céltól.
– Én járok egy önsegítő csoportba. Azért vagyunk ott, hogy meghallgassuk egymást – mondom bátortalanul. – Olyanok járnak oda, akiknek problémájuk volt a droggal. Vagy az alkohollal – teszem hozzá reménykedve.
– Én nem iszom – feleli önérzetesen.
A francba, gondolom, egy kis alkoholprobléma sokat segítene.
– De azért még lejöhetne, ott mindenkit befogadunk.
– Karácsonykor biztosan megölöm magam – ígéri.
– Megadom a számomat – hallom a hangom, és már írom is. – Jöjjön le, ha gondolja.
A taxis remegő kézzel lefirkantja az övét.
Mégis mit fogok kezdeni a számával, fut át az agyamon. Szenteste felhívom, hogy él-e még???
Aztán kiszállok, zúgó fejjel, kit érdekel a tréningcég, amikor ez az ember válságban van???
Felszédelgek az iroda lépcsőjén, és reménykedem, hogy lesz néhány percem összeszedni magam, nem kell azonnal eljátszani a magabiztos kékikatit. Szerencsém van, az ügyvezető is várat magára.
Ügyvezető harminc és negyven közötti fess férfi, mákos hajjal, csábító zöld szemekkel. Kicsit ugyan már hízásnak indult, de még minden erejével és hiúságával azon van, hogy ne adja meg magát a kilóknak. Váll ki, has be, amikor meglát. Kézszorítása puha, hangja behízelgő, tekintete röpköd rajtam. Az a típus, aki most átkozza magát, amiért megint elfelejtette levenni a jegygyűrűjét.
Azonnal megkérdeztem tőle, van-e itt pszichológus. A taxis, aki hozott, karácsonykor megöli magát. Röviden elmeséltem a történteket, erre felakadt a szeme.
– Ez most történt magával?
– Most – mondtam, és láttam, nem tudja eldönteni, hogy elismerően füttyentsen, vagy inkább pánikszerűen meneküljön a közelemből.
Aztán döntött:
– Igen, én is mindig ezt mondom. A jó tréner fő tulajdonsága, hogy bizalmat kelt az emberekben.
Bólintok. Ja, bizalmat. Hát azt tudok kelteni.
Mesélni kezdett a cégről. Szerencsére visszafogottan adta elő a kib. jó cég kib. jó vezetője monológot. Végre nem akart arról győzködni, amiről eddig szinte kivétel nélkül mindenki, hogy üzletemberi minőségén túl remek apa, gondos férj, latin szerető. Persze nem álltam meg, és rákérdeztem, mi volt, mielőtt cégvezető lett.
– Hajóskapitány – mondta. Puff neki!
Azonnal megjelent szemeim előtt a napfényes, tisztára súrolt fedélzeten makulátlan egyenruhában, amint azt üvölti: VITORLÁT BONTS!
Ehelyett hallottam, amint mondja:
– De abbahagytam. Harminc körül rájöttem, hogy hajóskapitányként nem lesz soha normális családom. És az fontosabb.
Jaj, hálistennek, gondoltam. Pedig mennyivel izgalmasabb lenne!
De a beszélgetést élveztem, mert ez a pasi legalább kíváncsian kérdezett. Mentegetőzni kezdett, amikor konkrétan rákérdeztem, hogy kellek-e.
– Megmondom őszintén – mondta nagyon komolyan, az ügyvezetős arcával –, hogy az eddigi jelentkezők közül te vagy a legjobb. De rajtam kívül van még három tulajdonos, nekik is jóvá kell hagyniuk a döntést.
Értem. Tehát ha nem jön össze, ne az ő édes jó anyjára gondoljak, hanem a három gonosz tulajra.
Két órát töltöttem nála, és már várt rá valaki, amikor távozni készültem. Őrülten kellett pisilnem, mielőtt berohantam a WC-be, megpróbáltam elbúcsúzni tőle, de nem hagyta.
– Menj csak, kikísérlek – mondta.
Jézusom! Igyekeztem egészen halkan pisilni, mert ott állt az ajtó előtt. Lehet, hogy attól tartott, valaki rám tör? Rákvörös arccal kecmeregtem elő.
Átkísért a folyosón, le a lépcsőházban, át a kerten, balra van a meggyfánk, mutatta, jobbra mogyoróbokor, az orgonánk gyönyörű tavasszal...
Most mi ez az idegenvezetés?!
A kertkapunál megfordult a fejemben, hogy talán az egész kerületet meg akarja mutatni. De nem.
Megfogta a kezemet. Mélyen a szemembe nézett.
– Sok szerencsét! Nagyon örülök, hogy megismertelek. Mindenképpen fel foglak hívni – mondta.
De én azt éreztem, hogy ez a pasi legszívesebben magához ölelne, és gyengéd, apai hangon súgná:
– Hidd el, mindent megteszek érted. Minden rendben lesz.
– Igen, én is szeretlek – feleltem kis híján.
Aztán csak annyit motyogtam, hogy persze, szintén nagyon örültem.
MI VAN?!
Most meg miért akarnak örökbe fogadni, amikor eddig megdugni akartak? Ennyire elesettnek tűntem? Anyátlan-apátlan árvának? Te jó ég, nem értem. De be kell vallanom, nagyon-nagyon jólesik. A kapitány, aki értem jön majd a hajójával, bármilyen vizekre is vetődöm... ÓH.
Másnap felébredtem, és mindent elsöprő boldogságérzetem támadt. Feküdtem délben az ágyban, hallgattam Frank Sinatra My Way-ét, az egyetlen CD-t, amit két hete egyfolytában hallgatok, és sírtam a boldogságtól.
Közben olyasmit éreztem, hogy rátaláltam egy vezérlő csillagra, amely most jó irányba terel. Megijedtem, hogy meg fogok bolondulni. De hirtelen megláttam az íróasztalomon a Hajóskapitány cégének prospektusát, és rajta a mottót: „Az ég felé, a csillagokig.”
Aha, gondoltam, ha most elengedem magam, és hiszek a pozitív erőkben (Éva, a pszichológusom esküszik rá, hogy vannak ilyenek), akkor itt az összefüggés. Ettől persze még lehet, hogy meg fogok bolondulni, de talán csak később.
A boldogságrohamban közrejátszott az is, hogy a péntek éjszakát áttáncoltuk Lujzival. Pedig nem kezdődött biztatóan.
Lujzi egy felkapott Duna-parti sörözőben várt rám a kollégáival, én a drogos klubból jöttem. Az önismereti játékoknak köszönhetően a szokásos euforikus hangulatban robbantam be a sörözőbe, ami tömve volt meglazított nyakkendőjű juppikkal.
Egy hosszú asztalnál ült a Kollektíva. Középen a barátnőmmel, akinek ordított a fejéről: ments meg, mindjárt meghalok az unalomtól! Mindenkinek bemutatkoztam, egy fiú, egy lány, egy öltöny, egy kiskosztüm.
– Honnan jöttél? – kérdezte egyikük kedvesen, hogy bevonjon a társalgásba.
– Önismereti terápiáról – feleltem meggondolatlanul.
Dermedt csend támadt. Úristen, nem is látszik rajta, hogy ennyire beteg, láttam a szemükben. Többé nem próbálkoztak azzal, hogy bevonjanak a társalgásba.
Természetesen minden kolléganő a pasijával volt. Próbáltam leküzdeni a rám törő, jézusomhovákerültem-érzést. Biztosan csak savanyú a szőlő, mert itt mindenkinek állati jó állása van, és nem kell megnéznie az étlapot, hogy ihat-e még egy korsóval ebből az isteni, de nyilván őrült drága meggysörből. Ráadásul mindjárt karonfogva hazamegy a pasijával, és aztán tapi, smaci, boldogság.
A jobb oldalamon ülő két pár végig szópókerezte az estét. A következő szavakat találták ki: akvárium, népszaporulat, költségvetés. Az egyik lány következetesen Husinak szólította a pasiját, és kiderült, hogy a Mézeskalács téren laknak. Igyekeztem szépen mosolyogni.
Leégettem a Lujzit a csoportterápiával, jól elkönyvelték a kollégái, hogy egy gyagyással barátkozik, most viselkednem kell.
Észrevettem egy nagyon fiatal párt, akik magas bárszéken üldögéltek.
A fiú tizennyolc lehetett, cingár, hosszú végtagokkal, amelyek szemmel láthatólag zavarták a boldogulásban, szemüvegének szódásüvegnyi dioptriái mögött alig látszott az arca. Megbabonázva bámulta a szemben ülő, hosszú szőke hajú, tündérarcú, fogszabályzós, tizenhat éves lányt. A tündér egy csokoládésdobozból rögtönzött paraván előtt négy darab ujjbábbal történeteket adott elő.
Mi lenne, ha a sörömmel átülnék hozzájuk, hogy belehallgathassak a meséjükbe, hátha visszakapom tőlük elveszett ártatlanságomat?!
Végül kiszabadultunk a sörözőből, és Lujzival végigjártuk az összes zenés-táncos mulatót, ahol ifjú éjszakáinkat töltöttük.
Kikötöttünk a szokásos helyen, a város legmocskosabb, legbüdösebb és legzsúfoltabb helyén, ahol ráadásul huszonkettő körül van az átlagéletkor. De egy idő után semmi nem érdekelt minket, csak táncoltunk, táncoltunk önfeledten, hajnalig.
Bebizonyítottuk magunknak, hogy tudunk még szórakozni. Ha muszáj.
De megkönnyebbülés volt arra gondolni, hogy mégsem vagyunk huszonkét évesek, talán már nem kell nagyon sokáig szórakozni járnunk.
Jobban táncolok, mint húszévesen, gondoltam, miközben igyekeztem felszabadultan vonaglani agresszív irodista lányok és kigyúrt huszonéves fiúk között. Ha nem cigiznék, tovább is bírnám, bár mindegy, mert itt úgyis csak valami ragadós masszát lélegzik be az ember.
Jóval kifinomultabb, nőiesen lágy mozgásom van, mint a tiniknek, hergeltem magam, amire nyilván mindenki felfigyel. Érett nő, gondolhatják.
Fel is figyelt rám egy kiégett, negyvenes, aszottra szoláriumozott maffiózó. Egész este úgy bámulta a húszas csajokat, mintha bármelyiküket elvihetné, de egyszer nem mert elmozdulni az asztalától, csak csenevész vállait rázta magabiztos vigyorral.
Időről időre agyonsminkelt, ragadozókörmű, harmincas irodista lányok közelítették meg. Úgy viselkedett, mintha mindet megkapta volna már, és most meg sem akarná ismerni őket...
Az a helyzet, hogy nagyon jól megfigyeltem. Az ilyen pasikról sajnos eszembe jut, hogy meg kéne már váltani őket egy kellően rátermett nőnek, aki megismerteti velük a családi fészek meghitt boldogságát, hogy ne kelljen itt aszalódniuk péntek esténként kétezer darab huszonéves feszes testtel összezárva.
Pedig még csak nem is tetszett ez a Micimacsó, de ő volt az egyetlen korban hozzám illő fazon... JAJ!
A csoda közvetlenül a megvilágosodást követően ütött be. Ma kaptam egy megbízást háromhavi fizetéssel, mert megnyugtattam egy felsővezetőt, hogy nem pedofil.
Félig emberi, félig üzleti találkozóm volt Gáborral, a nagy cég kommunikációs igazgatójával.
Egyszer felvételiztem a vállalatához, de nem vett fel. Azóta jóban vagyunk.
Három évvel ezelőtt állásinterjúra mentem a nagy cégéhez, ki a jó francba, háromszori átszállással, építési telkeken lehangoló átgázolással körömcipőben.
Iszonyú szerencsétlennek éreztem magam, és minden okom meg is volt rá.
Egy hónappal azelőtt hagyott el életem (persze drogfüggő) szerelme. Nem volt munkám, nem volt hol laknom, Marcsinál húztam meg magam. Rövid díványáról éjszakánként lelógott a lábam.
Egy ismerős tanácsolta, menjek a nagy céghez. Remekül lehet keresni, majd ő beajánl Gábornak. Utólag visszagondolva nem tudom, mi ütött belém, hogy tűzpiros miniszoknyát vettem fel az alkalomra. Gábor negyvenes, rendkívül sármos, energikus, pergő eszű pasi. Sok ősz hajjal, szeplőkkel az arcán és a kézfején, amelyek vidáman röpködnek, ahogy gesztikulál.
Részletesen kikérdezett az újságírói múltamról, a vágyaimról és elképzeléseimről.
Őszintén felelgettem, ahogy az interjún szigorúan tilos. A közel kétórás faggatózás vége az lett, hogy Gábor kerek perec megmondta, soha nem alkalmazna egy ilyen autonóm nőt.
Ordít rólam, hogy eszem ágában nincs beilleszkedni a szigorú hierarchiába, ráadásul képtelen lenne engem szellemileg kielégítő feladatokkal ellátni.
– Engem most nem kell szellemileg kielégíteni – próbálkoztam. – Bőven elég az anyagi kielégülés. Köszönöm a jelzőt. De ott tartok, hogy se munkám, se lakásom, se pénzem.
Gábor hajthatatlan maradt.
– Nem tudlak felvenni – ismételte –, de tekintsd úgy, hogy adósod vagyok.
Ha-ha, gondoltam keserűen. Nagyon jó duma, ilyennel még sosem ráztak le. Fél évre rá pénzt kellett szereznem a könyvem kiadásához. Gondoltam egyet és felhívtam, azonnal tudta, hogy ki vagyok (csak nem a híres írónő, harsogta a telefonba), és szponzorálta a könyvet.
Soha nem udvarolt nekem, ezért aztán az összes férfi-női problémánkat meg tudjuk osztani egymással.
Szóval összefutottunk, de üzleti eszmecsere helyett vadul nekiestünk a magánéletünknek. Elmondtam a tréningcégeknél szerzett tapasztalataimat, különös tekintettel a szerepzavaros ügyvezető igazgatókra, akiknek ihletésére viszont újból elkezdtem írni. Meg hogy a kisszobában élek és alkotok, pasi nélkül és egyedül nevelem Nyulat.
Gábor megrendültnek tűnt.
– Ó – mondta –, nem tudtam, hogy ilyen komoly a helyzet. Megkérdezhetem, hogy miért szakítottatok?
– Persze – feleltem. – Mert Marcival úgy éltünk együtt, mint a barátok. Vagy mintha az apám lenne, a bátyám. De nem a szeretőm.
Gábor roppant izgatott lett.
– Én meg azt hiszem – bökte ki –, pedofil lettem. De ne mondd el senkinek. Még csak most vettem észre.
– Miből?
– Hogy állandóan huszonegy-huszonkét éves csajokba esek bele. A lányaim lehetnének.
– És viszontszeretnek?
– Nem. De nem értem, miért. Szeretnek velem együtt lenni, beszélgetni, kirándulni. Csak nem esnek belém. Szörnyű sejtelem kezdett körvonalazódni bennem.
– Figyelj, te nem pedofil vagy – jelentettem ki.
– Nem? Jaj de jó! – derült fel. – De akkor mi?
– Gondolkoztál már azon, hogy viselkedsz ezekkel a lányokkal? Magad mondtad, hogy apjuk lehetnél. Én egyszer hónapokig jártam egy analitikus pszichológushoz. Akkor még nem tudtam, hogy az analitikus attól analitikus, hogy nem szól egy szót sem. Törékeny, nyolcvanéves bácsi volt, tisztára, mint egy manó. Ült egy hatalmas fotelben, rezzenéstelen arccal. Én meg kész esztrádműsort kreáltam a drámáimból, csak hogy szóra bírjam. Egyetlenegyszer szólalt meg. Akkor már fél órája siránkoztam, doktor úr, képzelje, egyik pasim sem akar lefeküdni velem, szeretnek meg tisztelnek, imádnak velem beszélgetni, csak nem szerelmeskednek velem. Nem értem, miért.
– Katalin – szólt szelíden, amitől bennem megállt az ütő. – Maga évek óta úgy viselkedik a férfiakkal, mint Teréz anya. Miért csodálkozik, hogy az anyjukkal nem akarnak lefeküdni?
Hipnotizáltan meredtem rá. Úristen, tényleg. Ez ilyen egyszerű???!!!
Gábor döbbenten nézett rám.
– Te jó ég! Talán én is apjukként viselkedem a nőkkel? Ezért nem működik?
Nem mertem megszólalni, csak pislogtam. Ezek életünk talán legfontosabb felismerései, én csak tudom.
– Kata – mondta izgatottan Gábor –, én most végre megértettem, hogy miért vagy te ilyen nyughatatlan, miért nem jó neked a nagy cég, a kis cég, a rádió, a havilap. Neked meg kell élned mindent, amiről ezek az évtizedek szólnak, és le kell írnod.
Hirtelen nagyon fontosnak kezdtem érezni magam. Hurrá, akkor előfutára leszek egy jobb kornak, amelyben a férfiak és a nők megértik egymást félszavakból is!
Gábor határozottan folytatta:
– Most az a legfontosabb – (a világnak, gondolom, ezt akarta mondani) –, hogy írjál.
És ismertette a részleteket, erős, férfias hangon. Dolgozzam otthon, írjak tanulmányt a cégnek a modern kommunikációs eszközök (sms) és a szerelem kapcsolatáról. Párásodó tekintettel bámultam rá, majd egy bizonyos ponton bevallottam neki, kis híján bőgve, hogy visszaadta a hitemet.
Hazafelé megünnepeltem visszatérésemet a fogyasztói társadalomba, az első zöldségesnél több kiló déligyümölcsöt vásároltam.
A csoda következtében vérszemet kaptam. Sikeres nőnek kezdtem érezni magam, aki eléri, amit akar. Ezért haladéktalanul felhívtam a Hajóskapitányt, és újabb találkozót kértem tőle. Úgy döntöttem, meggyőzöm, hogy...
Sajnos indulás előtt közvetlenül elbizonytalanodtam, gőzöm nem volt, miről is akarom meggyőzni. Ezt ellensúlyozandó nagyon csinosan felöltöztem. Egymás után tízszer meghallgattam a Girl from Ipamená-t Frank Sinatrától, mert attól légiesen könnyűnek, fiatalnak és szépnek érzem magam. A megbeszélt kávézóban kissé szorongva ültem, amikor hirtelen berobbant a Hajóskapitány:
– Nahát – üdvözölt kitörő lelkesedéssel –, már megint milyen csinos vagy! – Levetette magát az asztalhoz, áthajolt rajta, hogy kis híján összeért az orrunk, és megkérdezte: – A múltkor is azért vetted fel azt a narancssárga blúzt, mert tudtad, hogy nagyon jól áll neked?
Elvörösödtem, és egy szót sem tudtam kinyögni.
A Hajóskapitány mesélni kezdett a cég aktuális ügyeiről. Az a baj vele, hogy rengeteget, hadarva beszél, mintha meg akarná akadályozni, hogy megszólaljak.
– Szóval miért akartál velem találkozni? – kérdezte hirtelen.
– Azt akartam mondani – vettem egy nagy levegőt –, hogy ne szalassz el engem, mert akkor más cégeknek fogok milliókat hozni.
Magam is nagyon meglepődtem. Ha a barátaim hallanák, megfulladnának a röhögéstől. Hajóskapitánynak persze arcizma se rezdült.
– Rendben. Én személy szerint azonnal felvennélek, de a cégnek testületi szinten arról kell döntenie, hogy akar-e bővülni. Évek óta azonos stábbal dolgozunk, ez stratégiai döntés lesz. Ugyanis a cégünk olyan, mint egy család. – (Neeeeeee!) – Új családtagokkal bővülni szemléletváltást jelent, felelősséggel jár.
Hirtelen egy furcsa gondolat kezdett kopogtatni a fejemben: család?
– Hány nő dolgozik a cégednél?
– Nő? Várj csak, van egy recepciós lány, egy titkárnő, és a... a pénzügyes is egy nő.
– És hány férfi?
– Tíz férfi trénerünk van.
– Azt akarod mondani, hogy tíz éve léteztek, és egyetlen női tréneretek sincs? – Közelebb hajoltam hozzá. – Mi bajotok van a nőkkel?
A Hajóskapitány őrült zavarba jött.
– Félreérted – hadarta. – Szó sincs arról, hogy bajunk lenne a nőkkel. Most jön majd a paradigmaváltás, és ezt felülvizsgáljuk.
– Így már értem! – csaptam a homlokomra, és minden elemi óvatosságról megfeledkeztem. – Azért kockázatos engem felvenni, mert akkor bekerül egy veletek egyenrangú nő a rendszerbe!
Ezek azt hiszik, forradalmat fogok ott csinálni. Nem is rossz ötlet. Micsoda kihívás!
A Hajóskapitány gondterhelten nézett rám.
– Az a helyzet, hogy valóban vannak fenntartásaink a nőkkel szemben. Nem is tudom, hogy mondjam. Veled... Illetve te... Szóval hogy szoktak viselkedni veled a férfiak?
Értetlenül meredtem rá.
– Mikor? Milyen helyzetben?
– Hát bárhol, az életben. Mondjuk egy tréningen. Udvarolnak neked?
– Azt akarod kérdezni, hogy kikezdenek-e velem a férfiak egy tréningen?
Lázasan gondolkoztam. Nem. NEM? A FRANCBA! Miért nem kezdenek ki velem a férfiak tréningszituációban?! Mégiscsak bányarém lennék?!
De csak ennyit mondtam (és a hangomban szomorúság bujkált):
– Nem, egyáltalán nem... Veled ki szoktak kezdeni a nők?
A Hajóskapitány kényelmesen hátradőlt, arcán elégedett mosoly jelent meg.
– Persze. Tréning nem múlik el nélküle. De természetesen tudom kezelni. Amint észreveszem, leépítem. Kedvesen, de határozottan.
Óh. Az elkövetkezendő másfél órában csak beszélt, beszélt felszabadultan, megmutatta a gyermekei fényképét (anyuról fotó sehol), és egy óvatlan pillanatban elejtette, hogy túl korán nősült. Aztán mégsem kérte meg a kezemet, pedig láttam rá némi esélyt.
Elviselhetetlennek érzem a gondolatot, hogy az idén már nem lesz több orgazmusom. Optimista becsléseim szerint is csak az új évezredben számíthatok ilyesmire.
Igaz, hogy már csak három hét van addig, de akkor is igazságtalan, hogy a legtöbb embernek ez megadatik. Bár most olvastam egy felmérést, hogy az orosz nők harminckét százalékának még sosem volt! Azért ennél én jobb helyzetben vagyok, de akkor is azonnal tennem kell valamit.
Ez ma tört rám, mert hirtelen véget ért az ötnapos nonstop csoda-érzésem.
Rájöttem, hogy mégsem vagyok az a pokolian szexi, lenyűgözően eredeti gondolkodású, végtelen empátiát sugárzó ifjú hölgy, akinek az elmúlt napokban váratlanul képzelni kezdtem magam. Talán nem is baj, mert kezdtem elveszteni énemet attól, hogy egyetlen rossz pillanaton sem tudtam rajtakapni magam.
Jellemző módon nem is írtam egy sort se, mert ha minden tuti, akkor nem akarok. Erre mondja a Marcsi meg a pirkóviki, hogy igazán nem akarnak nekem rosszat, de jó lenne, ha egy darabig nem lenne még se pasim, se munkám, mert akkor nem fogok majd írni.
Na jó, most lett munkám, csak nehogy még egy pasi is feltűnjön a láthatáron, mert akkor lőttek az alkotó időszaknak.
Ma bezzeg. Mindenről a pasikhoz, most konkrétan a Fonyóhoz fűző ellentmondásos viszonyom tehet.
A durva, leleplező hangú e-mail után szegény Fonyó megrettenve válaszolt, zavartan javallotta, hogy írjak arról is, mi van velem. Ettől elszállt az agyam.
Végre egyszer nem lelkizni akarok egy pasival. Erre behatóan érdeklődni kezd a lelkem iránt?? Sikerült meggyőznöm szándékom tisztességtelenségéről, így elmentünk együtt ebédelni.
Illetve, ez így nem igaz. Ő telefonált, és jelezte, hogy most felugrana, mert van másfél órája. Ettől én halálosan megijedtem, jesszusom, most rögtön, mi van, ha nem is akarom?! Különben sincs epilálva a lábam.
Inkább megfűztem, hogy vigyen el kajálni.
Elvitt. Visszafogottan szexi bizniszegyenruhába bújtam, hajat mostam, sminkeltem.
Fonyó úgy nézett ki, mint egy igazi juppi.
Makulátlan fehér inge világított kreol bőrén, tökéletes szabású öltönye, férfias illata esküszöm, még magasabbá is tette, pedig nem egy kosárlabdázó alkat.
Elegáns étterembe mentünk, ahol hasonló bizniszegyenruhás emberekkel ebédeltünk. Őrülten nagyviláginak éreztem magam: Finom bort rendeltünk, és mindent belengett a házasságtörés izgalma.
A pincéren is láttam, hogy tudja. Hamarosan azonban az egész étterem megtudta, mert váratlanul elkezdtem úgy viselkedni, mint Süsü, a sárkány. Úgy kezdődött, hogy megkérdeztem tőle: hogy képzeli, hogy a barátnőjét megcsalja velem?
Félrenyelte a bort, és csak meregette a szemét.
Fölényes és kioktató modorban felvilágosítottam, hogy erkölcsileg helytelen, amire készülünk.
– Kata – mondta, amikor végre magához tért. – Ezt most nem hiszem el. Te akarsz lebeszélni róla? Mit érdekel ez téged? Az én dolgom, hogyan rendezem el magamban.
– De engem nyomaszt – mondtam –, és attól félek, nem tudod, mit csinálsz.
(Istenem, miért hiszem azt, hogy én tudom?)
– Mivel mit csinálok? – kérdezte értetlenül.
– Hát az életeddel. – Még mindig értetlenül nézett. – Tudod te, mit akarsz egy párkapcsolattól? – folytattam, mint egy erkölcsi terminátor. – Megkapod tőle, amire szükséged van?
– Persze, hogy megkapom – mondta magabiztosan, és hátradőlt.
– Igen? – Gúnyosnak hallottam a hangom. – Akkor miért ülünk most itt? Mit akarsz tőlem?
– Te azt hiszed, hogy ez olyan egyszerű? Ha huszonhét hónapja menedzselsz egy párkapcsolatot – (úristen, számolja a hónapokat) –, a vágyak megkopnak.
– De én leszek az első, vagy már máskor is megtörtént?
– Megtörtént. – (Huh, legalább nem én leszek az első.)
– Mikor?
– Rögtön az elején.
– De hát akkor még nem kophattak el a vágyak!
– Az más volt.
– Mi volt más? Ha már az elején megcsaltad a barátnődet, miért vagy még mindig vele?
– Nem tudom – bizonytalanodott el. – De muszáj ezt most megbeszélnünk? Nem hiszem, hogy a legjobb kezdet egy szerelmi viszonyhoz.
– De így nem lehet élni! – kezdett el váratlanul tüzet fújni bennem Süsü, a sárkány. Mindig ezt fújja, ha már végképp nem bírok megérteni valakit. – Nem lehet úgy élni, hogy nem tudod, mit akarsz, mit vársz el a párodtól! Miért csalod meg, miért nem próbálod inkább vele megtalálni, ami hiányzik?
A környező asztaloknál ülő negyvenes-ötvenes bizniszmenek kissé lestrapáltnak tűnő titkárnőikkel és/vagy kolléganőikkel elfehéredett ujjakkal kapaszkodtak az asztal szélébe, és vadul hallgatóztak.
– Kata – mondta Fonyó halkan, megkínzottan. – Én nem tudom, mit akarok. Se a barátnőmtől, se az életemtől. Harminckét évesen úgy érzem, már nem is akarok rajta gondolkodni. Majd kialakul. A karrieremre koncentrálok, a többi megy a maga útján.
A megdöbbenéstől elakadt a hangom.
– Nem tudod, hogy mit akarsz? De hát ilyen nincs – suttogtam magam elé.
De látod hogy van, nem?! Hagyd már abba, kiabálta szegény normális énem.
Szerencsére meghozták a kaját, és elhallgattam.
Kétségtelenül mindent megtettem, hogy visszariasszam magamtól. Ha még ezután is akar, megérdemli, de komoly lelkiismeret-furdalásom támadt. Miért kellett ezt csinálnom?
Csak azért, hogy fölényben érezhessem magam. Én vagyok az erősebb, bebeee, nem fogok beléd szeretni! Gratulálok.
Csak azért, mert félek tőle, nincs jogom megenni ebédre. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal aláztam magam másnap reggelig.
Másnap reggel felhívott, és megkérdezte, feljöhet-e. Mégsem ettem meg.
Megjelent farmernaciban, rémes, kötött pulóverben, mintha a búcsúban lőtte volna, levette a cipőjét, és Snoopy vigyorgott a zokniján. Legalább tíz centivel alacsonyabbnak láttam, mint tegnap. Az mentette meg a helyzetet, hogy ő is olvasta Bridget Jonest.
Maga szögezte le: tudja, hogy a snoopys zokni egy férfin nem hat serkentőleg a nő vágyaira. Aztán mégis sikerült.
Halálosan fáradt vagyok, ülök frottírpongyolában a gép előtt. Három órát aludtam. Annyira elfáradtam, hogy még a bridgetjones-tudatállapotom is elmúlt.
Tegnap este lementem a drogos klubba, terápiára. Az öcsém nem jött, mert fájt a torka, inkább maradok otthon pihenni, mondta. A terápia után alapítványi ülés volt, világmegváltás, majdnem éjfélig. Éjfélkor óvatosan rácsörögtem az öcsém mobiljára, hogy ha még ébren vannak, tudják, élek.
A barátnője, Adri vette fel a telefont.
– Most már nincs baj – mondta –, de Mikit kirúgták.
Kezem-lábam reszketni kezdett. Lepergett előttem az életem, úristen, minden kezdődik elölről. Visszatért rég elmúltnak hitt kodependenciám. A kodependencia egy pszicho-orvosi kifejezés, azt jelenti, annyira szeretünk valakit, hogy úgy érezzük, minden bajtól meg tudjuk védeni, és kutya kötelességünk ezt meg is tenni, különben rongy emberek vagyunk. Már egy ideje azzal áltattam magam, hogy kigyógyultam belőle, erre, tessék, kodependencia ugrásra készen figyel a lelkem homályos szegletében.
Az öcsém két és fél éve dolgozott ennél a hatalmas reklámügynökségnél. Úgy került hozzájuk, mint egy tündérmesében. Én egy hónapig bírtam ott, unatkoztam, eljöttem, de megszerettek, és kerestek a helyemre valakit.
Miki akkor jött ki a drogelvonóból, hozzám költözött. Nem mert visszamenni a szülővárosunkba. Rettegett az emberektől, hónapokig a sarki boltba se ment le egyedül, és nem mert buszra szállni. Teljesen reménytelen volt, hogy munkát találjon, három év munkanélküliség és drogfüggés után. Huszonegy éves volt. Gondoltam egyet, és őt ajánlottam a helyemre, nem meséltem a múltjáról.
Megjelent a könyvem, és az egész ügynökség megtudta a médiából, hogy a könyv róla, érte szól. Behívták, és azt mondták neki, mindent tudnak, de szeretnének esélyt adni, holnaptól jöhet dolgozni, ha ő is akarja, és ha megígéri, hogy nem fog drogozni. Azóta ott alkotott, jutalmakat kapott, dicsérték és szerették.
Ehhez képest tegnap este behívta magához az ügyvezető, ha van öt perced, Miki, ugorj már le hozzám, mondta. Az irodában már ott várta a közvetlen főnökével, Judittal együtt.
– Ülj le, Miklós. Rövid leszek. Létszámleépítés van, és öt embert elbocsátok. Te vagy az első.
Miki sokkot kapott, de a lábaiban maradt még lélekjelenlét, felálltak vele és kivitték az irodából.
Az öcsém hazajött zokogva, őrjöngve. Nem ért még haza senki, kettesben egy üveg pezsgővel bőgni kezdtek, majd csutkára tekerték a magnót, és lakodalmas nótákat énekeltek a konyhában.
Aztán mikor elfogyott a pezsgő, hagyott nekem üzenetet: Katikám, hozzál még, mulatunk.
András, a drogdoki a klubban elsősegélyben részesített. Mélyen a szemembe nézve, szótagolva elismételte nekem ötször:
– Kata, nyugi, nem téged rúgtak ki, majd ő megbirkózik vele, felnőtt férfi. Egyébként van a kocsim csomagtartójában egy üveg méregerős szatmári szilva, az egyik gyógyult alkoholista páciensemtől kaptam. Feltétlenül vidd haza, a legjobb gyógyszer, mármint neked, mert a Miki tutira könnyebben viseli.
A drogklubnál taxiba szálltam, a benzinkútnál vettem három üveg édes pezsgőt, Miki kedvencét. Hajnal háromig beszélgettünk, ittunk, Lagzi Lajcsit hallgattunk és láncdohányoztunk a konyhában.
Hatszázötvenszer próbáltuk el, hogy holnap, amikor a cég nyilvánossága előtt bejelentik a kirúgását, hogyan fog reagálni. Aprólékosan kidolgoztuk a dramaturgiát. Több változat is volt, én a harmadik bögre pezsgő után erősködtem, hogy bemegyek, és anyatigrisként szétmarcangolom az ügyvezetőt (anyatigrisről nem tehetek, az csak a kodependencia mellékhatása). Miki fel akarta hívni az ombudsmant, hogy panaszt tegyen, de az ombudsmani irodában nem volt éjszakai ügyelet, ezért előkerestük a vízipisztolyokat és a virágspriccelőt, eljátszottuk, hogyan fog csípőből tüzelni Juditra a mítingen, aki holtan rogy majd össze, mint a sötét boszorka az Óz, a nagy varázsló-ban, aki bekrepál a víztől.
– Mit nekem vízipisztoly – rikkantott Miki (a Macsó) –, kettépisálom, mint egy hóembert!
Aztán végre rájöttünk, hogy az a legtutibb, ha nem szól egy szót sem, csak néma, elegáns, megvetéssel viseltetik irántuk, és akkor nekem mint anyatigrisnek nem is kell akcióba lépnem, mert a szörnyű lelkiismeret-furdalás fogja szétmarcangolni őket!
Egészen euforikus hangulatban mentünk lefeküdni.
Reggel korán keltünk. Olyan volt, mintha elszivárgott volna a tegnapi fájdalomcsillapító. Ezért 8 és 9 között ismételten válságstábot tartottunk a konyhában, újra átvettük a tegnap éjszaka tanultakat.
Miki hősiesen elindult ex-munkahelye felé, én pedig tartottam otthon a frontot.
Ötpercenként telefonáltak aggódó barátaink, Marcsi őrjöngött, és megesketett, hogy megmondom a magamét Juditnak, az öcsém közvetlen főnökének.
Judit ráadásul két nappal a kirúgás előtt hívott fel, hogy szívességet kérjen tőlem. Fél órában rám öntötte magánéletének kínzó részleteit, a házassága problémáitól kezdve a szakmai válságáig, de egyetlen gesztussal nem jelezte, hogy valami baj készül.
Marcsi kijelentette, ha én nem teszem, ő majd jól felhívja. Ez nem maradhat annyiban. Igyekeztem lehűteni. Két napra rá egyébként valóban felhívta őket, és közölte, hogy nem kíván velük tovább dolgozni. Tessék, ilyen karakán barátaim vannak.
Pirkóvikinek elárultam, hogy két órája ülök pizsamában a konyhában, telefonnal a fülemen, és láncdohányzok. Válsághelyzet esetén engedélyezett. Azonnal át akart jönni, hogy ő is részese lehessen az élménynek.
Az öcsém úgy viselkedett, mint maga Clint Eastwood. Besétált a céghez.
Egyetlen mozdulattal kitörölte gépéből a két és fél év alatt írott munkáit.
Rezzenéstelen arccal fogadta kollégái döbbent részvétnyilvánításait. Amikor a főnöke felajánlotta, hogy bármiben szívesen segít neki, ennyit mondott:
– Már késő, Judit.
Aztán elérkezett az idő, hogy a főnök bejelentse a kirúgás tényét a cég huszonvalahány embere előtt.
– Bementünk a terembe – mesélte Miki. – Figyeltem a többiek szemét, ahogy csoporton tanultuk. Próbáltam kiolvasni belőle, mit éreznek. Az egyik lánynak rettegés ült az arcán. A nagyfőnök felvázolta a cég jelenlegi helyzetét, még grafikonokat is hozott a nyomorult, hogy szemléletesebb legyen, miért kell megválnia két embertől. Aztán megmondta, hogy engem és azt a másik lányt bocsátották el. Halálos csönd volt, mindenki maga elé bámult. A nagyfőnök ment volna tovább a jövő évi tervekre. Felálltam, megkocogtattam a vállát, szeretnék mondani valamit. Tessék Miklós, hallgatunk. Körbenéztem, aztán vissza rá. Boldog karácsonyt, szóltam, és kijöttem.
Aztán elbotorkált a recepcióig, felvette a kabátját. A két recepciós lány döbbenten nézett rá.
– Hová mész? – kérdezték.
– Kirúgtak.
Erre a két lány zokogni kezdett, és adtak neki egy kindertojást.
– Vigyázz magadra, Miki – hüppögték. Akkor már ő is sírt. Aztán hazaért, rendeltünk pizzát és somlói galuskát, hogy méltóképp ünnepeljünk.
Később derült ki, hogy mi történt a mítingen. Amint Miki kijött, az egyik lány megjegyezte, hogy januártól szülni megy, szeretné a fizetését felajánlani. Erre többen ajánlották, inkább ők kapjanak kevesebbet tízezer forinttal, csak ne küldjenek el senkit. Az ügyvezető hallgatott. Valaki bőgni kezdett, és elszabadult a pokol, a cég tizenvalahány női alkalmazottja mind rázendített. Nem lehetett folytatni a megbeszélést.
A szüleinket jobban megviselte az egész, mint az öcsémet. Mindenki attól retteg, kimondatlanul, amitől én is megijedtem, hogy minden kezdődik elölről.
Az apámmal igyekeztem állandó telefonos kapcsolatot tartani. Rossz a szíve, nem aggódhat feleslegesen. Ő, aki soha nem tudott az érzelmeiről beszélni, most ilyet mondott:
– Annyira fáj, hogy ezt tették a fiammal.
Majd beleszakadt a szívem. Próbáltam meggyőzni, hogy nem lesz semmi baj.
Amikor végre ordítani kezdett, megnyugodtam.
– Mert soha nem hallgattok rám! Már tíz éve megmondtam, hogy pénzügyőrnek kellett volna mennetek!
Az apámnak, aki egész életében pénzügyőr volt, ez a testület jelenti az egzisztenciális biztonság netovábbját. Ebédjegy, ruhapénz, nyaralási beutalók, biztos előmenetel. Plusz két infarktus és egy szívműtét, ami neki még kijutott ott, de ezt rendszeresen elfelejti.
– Apa – mondtam olyan hangon, mint egy sokat próbált ideggyógyász –, tudom, hogy a féltés beszél belőled, de ez a mi életünk. Ha neked, teszem azt, azt mondta volna az apád tizennyolc éves korodban, legyél, fiam, bolgárkertész, bolgárkertésznek álltál volna?!
– Igen – ordította felszabadultan az apám –, bolgárkertész lettem volna! Mert az apám tudta a legjobban, mi kell nekem!!!
Ekkor feladtam. Jó, beállok pénzügyőrnek. Ott annyi fess férfi van.
Epilóg:
A cég egy fél éven belül csődbe ment. Mindenkit elbocsátottak.
– Én voltam az utolsó, aki hősként távozhatott – mondta Clint Eastwood, az öcsém.
A Hentes cégének születésnapi partiján katartikus felismerésben volt részem. Rájöttem, hogy miért vonzom a szerencsétlen, frusztrált, problémás férfiakat.
Hivatalos voltam a partira, és bár egész nap ájulás környékezett (Lujzival hajnal négyig beszélgettünk), el kellett mennem, a szakmai előrejutás érdekében.
Szolidan elegáns blúzt vettem fel, sminkeltem. A parti egy hatalmas teremben volt, műanyag székek, fosbarna állambéria. Ilyenekben rendezték gyerekkorom vállalati névadó meg Télapó-ünnepségeit. Az est hangulata is erősen emlékeztetett a régi időkre.
Rengetegen voltak, és egyetlen embert sem ismertem. Ahogy feltűnés nélkül őgyelegtem befelé a terembe, előttem termett egy álruhás tündér. Óvodáskorú kicsi fiúnak álcázva.
Szőke volt, kék szemű, a térdemig ért. Rám függesztette a tekintetét és így szólt:
– Szomjas vagyok.
Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet, a kisfiút négy felnőtt követte a tekintetével.
Tudtam, hogy nem hibázhatok.
– Szomjas vagy? – kérdeztem, és lehajoltam hozzá. – Gyere, keressünk innivalót!
Megfogta a kezem, és engedelmesen követett az asztalokig.
Rostosat kérsz, vagy szénsavasat? – akartam kérdezni, de idejében kapcsoltam. Egy gyerekkel nem így kell beszélni, ráadásul a kóla egészségtelen. – Őszibarackot kérsz, vagy narancsot?
Őszibarackot kért, felhajtott egy hatalmas pohárral. Megsimogattam a selymes szőke haját, és megdicsértem, hogy nagyon ügyesen ivott. Cserébe elárulta a nevét. Nagyon büszke lettem magamra, lehet, hogy nem ismerek itt senkit, de egy barátom már biztosan van. Tóth Levente, három és fél éves.
De nem ő volt a frusztrált pasi, akit bevonzottam, remélem húsz év múlva sem lesz az. Épp azon tűnődtem, hogyan tudtak összeszedni ennyi ízléstelenül öltözött, elhízott nőt, és ronda férfit. Feltétel volt a meghívón? Remélem, én kilógok innen.
Hirtelen a szemembe ötlött egy különösen kellemetlen jelenség. Sajnos épp engem bámult. Sárgás bőrű, harmincas pasi, arcberendezése feltűnően hasonlított egy rókáéra.
A következő másfél órában úgy bámult, hogy kissé elfordította a fejét, mintha nem is engem nézne. Ha odapillantottam, elkapta a tekintetét. Ideges lettem.
Mit kell ilyenkor csinálni? Egyes iskolák szerint, ha nyíltan visszanézek, megriad. Nem riadt meg, továbbra is lopva bámult. Igyekeztem szép dolgokra gondolni, amelyek elsimítják az arcvonásaimat, mintha nem is feszélyezne, hogy egy sárga róka leselkedik rám a bokrok mögül.
Ó, istenem, mondd meg, mi van bennem, amitől rám izgul egy róka? Ha már állat, miért nem egy gyönyörű hím oroszlán?? Mire buknak a rókák? Próbáltam természettudományos alapon megközelíteni a problémát, a vadonban szerzett tapasztalataim alapján: például tyúkra, pocokra... nyúlra! Ez az! Nyilván kiszagolta Nyulat! Mindig mondják, hogy a háziállat olyanná válik, mint a gazdája, biztosan a fordítottja is igaz! Elnyulasodtam! Csak ez lehet a magyarázat.
Kis idő elteltével odasomfordált hozzám. Csak higgadtan, asszertíven, mondogattam magamban, és szégyenkezve fedeztem fel, hogy viszolygok tőle.
– Ne haragudjon – kezdte –, olyan ismerős az arca. Valahol már találkoztunk.
Talán a vadasparkban, gondoltam, ó ne, ennél már az is eredetibb duma lenne, ha az anyjára emlékeztetném. Bemutatkoztunk. A tenyere félt, hűvös volt és nyirkos, arca fénylett az erőlködéstől. Ha ő a vadállat, én meg a zsákmányállatka, miért tart tőlem??
Kiderült, hogy szintén újságíró, azonnal előkapott egy névjegyet. Nálam szerencsére nem volt. Törtem a fejem, hogy rázhatnám le.
– Ne haragudjon, mennem kell. Nem szeretem az ilyen formális eseményeket.
– Ha van kedve meginni valamit, szívesen elkísérem.
Jesszusom! MIT CSINÁLJAK?
– Köszönöm, de hazaindulok.
– Biztosan tudok segíteni az álláskeresésben. Nyugodtan hívjon fel bármikor.
Pánikba estem. Szegény, szegény kisróka! Biztosan árva, mint Vuk, itt maradt játszótársak nélkül a nagy vadonban.
– Persze, majd felhívom. Esetleg ihatnánk egyszer egy kávét – hallottam megdöbbenve a saját hangomat.
MI?! MI VAN? Miért kellett ezt mondanom? Megőrültem, nyilván. Sikerült ellógnom, de az est hátralevő részében ezen törtem a fejem.
Miért vonzom ezeket a férfiakat, amikor viszolygok tőlük? Aztán végre leesett. Azért, amiért kis híján őt is elhívtam kávézni.
Mint egy behemót bernáthegyi, a lavina alatt is kiszagolom a frusztrációt, és ész nélkül ásni kezdek. Mindjárt megmentelek, nyüszítem, hoztam neked unikumot, gyorsan dobjál be egy felest!
Tudattalanul vigasztalom őket.
Feltámad bennem a rég holtnak hitt Terézanyu. SEGÍTSÉG! Állítsátok meg Terézanyut!
Terézanyu akcióba lendült. Az események láncolatából derült ki, sajnos csak utólag, így nem tudtam időben közbelépni.
Kétnapos kommunikációs tréningre voltam hivatalos a Külügybe, hogy megfigyelőként elsajátíthassam a szakma alapjait.
Két napon át királykisasszony-érzésem volt, mert a tréningen én voltam az egyedüli nő, csupa harmincas, öltönyös, jó illatú és intelligens diplomata között. Őrülten élveztem, hogy egy idő után mindenki azt figyelte, én mit fűzök hozzá az egyes kérdésekhez, mindenki velem akart párban lenni a feladatoknál. Az önbizalmam úgy ívelt felfelé, mint lázmérő higanyszála influenzánál.
Legnagyobb döbbenetemre a diplomaták, fejenként minimum három nyelvvel és három diplomával, olyan alapvető kérdésekkel nem voltak tisztában, mint például a testbeszéd szerepe a kommunikációban. Meg kellett saccolni az arányokat – testbeszéd, verbális tartalom, hangszín. A testbeszédre mindenki tíz-húsz százalékot mondott, ezek után én csak negyvenet mertem, nehogy strébernek nézzenek. Pedig az igazi szám közel hatvan volt.
A testbeszédben különösen akkor mélyültem el, amikor a második nap közepén megjelent egy új versenyző. Magas volt, széles vállú, szemüveges. Beúszott a terembe, mint egy jéghegy.
Szobormerev volt az arca, ordított róla, hogy két kézzel kapaszkodik az önfegyelmébe. Nem nézett semerre, egyedül volt a teremben.
Két napra rá éppen Lujzival tartottunk világmegváltó beszélgetést a divatos kávézóban, amikor megjelent. Azonnal megismert. Automatikusan az asztalunk felé indult, de megtorpant, amikor észrevette, hogy nem vagyok egyedül.
– Micsoda véletlen – mondta –, hogy összefutottunk.
– Úgy látszik, mindenki itt találkozik mostanában – feleltem okosan.
– Én is várok valakit. Nem akarok zavarni, csak üdvözöltelek. Sziasztok. – És átült egy másik asztalhoz.
Lujzinak sietnie kellett, és én ott maradtam fizetni. A jégszobor diplomata átszivárgott az asztalomhoz.
– Nem zavarok? – kérdezte.
– Dehogy, ülj csak le – biztattam. – Mit csinálsz itt?
– Egy régi ismerősömet várom. Állást akarok változtatni, talán ő tud segíteni.
– Miért akarsz eljönni a Külügyből? – kérdeztem. Hallanom kellett volna a meginduló lavina félelmetes moraját.
– Mert elegem van. A munkából is, mindenből.
– Hát az látszik rajtad – csúszott ki a számon. Miért nem bírom befogni a számat?
– Látszik? – kérdezte döbbenten. – Miből?
– Mindenből – feleltem –, az arcvonásaidból, a mozgásodból. Ordít rólad, hogy fegyelmezed magad.
– Hát ez igaz – felelte megtörten. – Szükségem is van rá. A magánéletem is készen van.
– Csak nem most válsz?
– Nem. Most maradt el az esküvőm.
– Jaj, ne haragudj, nem akartam beletrafálni – igyekeztem elterelni a szót, mielőtt zokogva a vállamra borul. – Mivel szeretnél foglalkozni?
– A pr vagy a lobbyzás érdekel.
– Nahát! A pr-ban dolgoztam idáig, talán tudok segíteni – mondtam.
Csípőből rántotta elő az önéletrajzát, mint egy hatlövetűt. Kiderült, hogy hét nyelven beszél, felsőfokon ismeri az összes világnyelvet. Plusz portugál, svéd, finn. Hirtelen sajnos beugrott egy kép, amint finnül szerelmet vall nekem.
Megérkezett a régi kolléga, gyorsan elbúcsúztunk.
Másfél óra múlva számtalan karácsonyi ajándékkal megrakodva egyensúlyoztam a tömegben, amikor megszólalt a telefonom.
– Szia, Dénes vagyok – mondta a diplomata. – Ne haragudj; ha zavarlak.
– Á, dehogy, hallgatlak – mondtam, és megpróbáltam három csomagot átcsoportosítani a jobb kezemből, hogy tartani tudjam a telefont.
– Csak azért hívlak – hogy finnül szerelmet vallj, gondoltam hirtelen –, mert... mert ismét frenetikus hatással voltál rám.
Ismééét? Mikor voltam először? De nem kérdeztem meg.
– Szeretnék találkozni veled, és egy kávé mellett tovább beszélgetni.
– Magadról? – kérdeztem volna szívem szerint, de szerencsére befogtam a számat.
– Ráérsz csütörtökön hétkor?
– Igen.
– Akkor találkozzunk a kávézóban.
Euforikus hangulatba kerültem. Hurrá, egy végtelen empátiát sugárzó, vonzó ifjú hölgy vagyok, akire felfigyelnek az intelligens, ápolt, hét nyelven beszélő szupermenek!!!!
A csütörtöki randin alig ismertem rá a Diplomatára. Öltöny nélkül szinte meztelennek látszott. Mintha abban jött volna a világra, és nem is a köldökzsinórját vágta volna el a bába, hanem a nyakkendőjét.
A kávézásból nem sok mindenre emlékszem. Rájöttem, hogy huszonkilenc éves vagyok, de szinte soha nem randiztam igaziból. Sajnos a legtöbb pasival hirtelen, romantikus felindulásból jöttem össze, igyekeztem tehát sokat beszélni, hogy leplezzem gyakorlatlanságomat. Egyetlen félmondata maradt meg.
Közölte, hogy másfél órára ér rá, mert az édesanyjának volt mostanában néhány kezelése, segítség kell neki a bevásárláshoz. Az emberek akkor mondják, hogy valakinek kezelése volt, ha nem akarják pontosítani, milyen.
Kemoterápiás. Az anyjának rákja van, villant be a felismerés. De nem szóltam, elhessegettem a gondolatot. Búcsúzáskor felsegítette rám a kabátot, és megjegyezte:
– Khm, nagyon csinos ez a blúz.
A zöld, áttetsző blúzom volt rajtam, amiben tök bombanő vagyok.
– Köszönöm – mondtam –, majd megmondom a blúzomnak. Biztosan örülni fog neki.
Elnevette magát, a beszélgetés alatt először. És utoljára. A következő randinkra egy teázóban került sor. Ettől már tök ideges voltam.
Én nem vagyok elég érett érzelmileg ahhoz, hogy pasikkal hosszan és szolidan csevegjek egy tea mellett!
Nem lehetne egy kicsit gyorsítani a tempón? Mondjuk másfél óra alatt eldönteni, hogy egymásnak vagyunk-e teremtve, ha igen, elintézni a formaságokat, és boldogan élni, míg meg nem halunk, ha meg nem, menni tovább?!
A teázó tömve volt gimnazistákkal. Csak közvetlenül a WC mellett volt szabad asztal, ettől még kínosabban éreztem magam, ráadásul a teát finoman áttetsző porceláncsészében szervírozták, és egyfolytában paráztam, hogy összetöröm. A randi előtt fogadalmat tettem magamnak (és a Marcsinak, a Lujzinak, meg a pirkóvikinek), nem leszek hajlandó terápiás beszélgetésre, hogy kitartó, de finom kérdezősködéssel szóra bírjam a hallgatag, gátlásos, magánéleti és szakmai válsággal küzdő Diplomatát. De képtelen voltam rá, hogy betartsam a fogadalmam. Nem bírtam elviselni, hogy csendben, feszengve üljünk egymással szemben.
Az első órában kiderült, hogy a Diplomatát négy hónapja hagyta el a menyasszonya, háromévnyi együttjárás után. De ez már a második nő, aki elhagyta esküvő előtt. Az édesapjáról kiderült, hogy alkoholista.
– Róla inkább ne beszéljünk – szűrte a fogai közt kínlódva a szót. – Nem csak alkoholista, de egy állat, aki megkeseríti az anyám életét, és az enyémet is.
Az anyjáról pedig valóban kiderült, hogy tavaly méhnyakrákot diagnosztizáltak nála. Rázott a hideg. Abba kapaszkodtam, hogy a legutóbb olvasott ezoterikus könyv szerint mindenkivel azért találkozunk, mert valamilyen üzenetet hordozunk egymás számára. Gyorsan átadtam az üzenetet: Éva, a pszichológus számát. Hirtelen végtelen fáradtságot éreztem. Nem akarok Terézanyu lenni! Bocsássa meg a Jóisten, vagy akinek kell, hogy én már nem tudom felvállalni mások problémáját ilyen szinten.
Egész eddigi életem arról szólt, hogy az utamba kerülőket, elsősorban a hímneműeket kényszeresen meg akartam menteni. Most már legalább ismerek egy remek szakembert, akihez át tudom irányítani őket.
A randi után otthon télikabátban lerogytam a fotelbe, és fél órán át üres tekintettel bámultam magam elé. Semmi energiám nem maradt. De azzal vigasztalódtam, hogy legalább most nem vettem magamra egy az egyben más fájdalmát.
Másnap szegény Lujzi felhívott, és lelkesen érdeklődött, hogy ment a randi. Váratlanul zokogásban törtem ki. Ijedten kérdezte:
– Te jó isten, baj van?
– Nincs semmi baj – zokogtam –, csak az apja alkoholista, az anyja meg rákos, és én nem bírom elviselni ezt a sok fájdalmat.
– De ez miért ráz meg téged ennyire?
– Nem rááááhháááz meg – zokogtam. – Tudom, azért kellett találkoznom vele, hogy megtalálja Évát.
Lujzi dermedten hallgatott. Biztosra vettem, épp azon tűnődik, vajon egészen megbolondultam-e.
– Most már jól vagyok – bizonygattam neki –, csak olyan sok ez így. Lujzi, miért nem találkozom én normális férfiakkal, akiknek nem rákos az anyjuk, nem alkoholista az apjuk, és nem hagyják el őket a nőik esküvő előtt, és az a legnagyobb bajuk, hogy kék nyakkendőt kössenek a szürke ingükhöz vagy sárgát, és hogy ne késsék le a haverokkal a teremfocit szerdánként – jajveszékeltem szegény Lujzinak.
– Nem tudom, Katikám, lehet, hogy téged nem is érdekelnének a teremfocizó, sárga nyakkendős férfiak – bizonytalanodott el.
– De, de, hidd el, megőrülök értük, fel is adok még ma egy apróhirdetést, teremfocizó, sárga nyakkendős, normális pasit keresek, negyvenéves korig!
– Jó, jó, azért ezt még gondold meg – tanácsolta Lujzi szelíden. – De a Diplomatával már nem találkoztok többet?
Ismét forró könnyár tört föl belőlem, mint egy gejzírből.
– Nincs semmi értelme. Én nem tudok segíteni neki, egyedül kell megoldania.
Én meg jól vénlány maradok, gondoltam.
Egy hétre rá válságstábot tartottunk Marcsi konyhájában, ahol egyebek között megállapítottuk:
A: Terézanyut meg kell állítani.
B: Türelmet kell tanulnom, és nem szabad beszarni, ha valaki nem vall azonnal szerelmet, hanem hosszan randizgatni akar velem. (Persze én pontosítani akartam, hogy jó, de mégis hány randit kell kibírni. De a pirkóviki és Marcsi határozottan állították, hogy majd megérzem. MIBŐL?)
C: Nem emlékszem, mert megittam egy üveg bort. (Tessék, most már alkoholproblémáim is vannak.)
Rögtön ébredés után bőgni kezdtem. Egészen belelovalltam magam, hogy én egy ufó vagyok. A diplomata-afférból rá kellett jönnöm, nem lehet mindenkinek olyan mázlija, hogy huszonhat évesen rákot kapjon, és kénytelen legyen megtanulni, miként irányítsa az életét – gondoltam keserűen.
De én nem akarok ufó lenni, hisztiztem tovább, ugyanolyan akarok lenni, mint más.
Nagyon-nagyon megsajnáltam magam. De sajnos nem volt elég időm rá, mert interjúra mentem. Egy vadidegen fiúval kellett találkoznom.
Tanácstalanul ácsorogtam a megbeszélt cukrászdában. Az egyik sarokban megpillantottam egy fiút. Odasiettem, megnéztem, és azonnal tudtam, hogy nem az, akire várok. Valami rejtélyes okból mégis rákérdeztem.
– Ne haragudj – szóltam –, nem te vagy véletlenül Láposi Csaba?
– Nem – mondta, és felnézett az újságjából. Megállt bennem az ütő.
– Úristen, mi ismerjük egymást. Te vagy kálikarcsi az általánosból, ugye? Megismersz?
Kálikarcsival tizennyolc éve nem láttuk egymást, általánosban (hatodikig) egy padban ültünk. Mindig rólam másolta a dolgozatokat, mert nagyon rossz tanuló volt. Pont a napokban jutott eszembe, mert az anyám szemrehányást tett, hogy szülői értekezleteken mennyit hallgathatta, hogy a lányáról másolja a fél osztály a dolgozatokat.
Azonnal leültem az asztalához. Dióhéjban elmesélte az életét. Kisfiúnak is nagydarab volt, de most kifejezetten túlsúlyos.
– Az idegeskedéstől van, és a rendszertelen életmódtól – magyarázta.
Kálikarcsi elvégezte a középiskolát, és saját vállalkozásba fogott. Van egy csavargyára, és az ország három pontján apartman-házai. Milliomos lett.
– De kis híján ráment az életem – mondta. – Tavaly váltam el, van egy hatéves kislányom. Nagyon megviseltek a válás körüli hercehurcák, májusban volt egy infarktusom.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Ez nem kis teljesítmény – mondtam. – Huszonkilenc évesen összehozni egy infarktust. Ügyes vagy.
Nevetett. Én meg megkönnyebbültem. Éjjeeeen! Nem vagyok ufó!!
Lujzitól kaptam karácsonyra egy álmot. Azt álmodta, hogy kisgyerek. Kószál a falujában a legjobb barátnőjével. A legjobb barátnője az unokatestvére, a hosszú, szőke hajú Jutka. Benéznek minden udvarba, megszólítják a néniket, bácsikat. Betérnek a vegyesboltba, nyalókát vesznek.
Sétálnak, járkálnak, egyszer csak Lujzi észreveszi, hogy Jutkának nem hosszú, szőke haja van. Hanem rövid. Mert nem Jutkával sétál, hanem velem.
Elbőgtem magam a meghatottságtól.
Ebédelni hívott Joe, a Szeplős Amerikai, akit elvittem a gazdasági elit estélyére. Azóta azt hiszi, hogy nagymenő vagyok. (Vagy halálosan szerelmes belém, csak nem meri megmondani.) Eleinte nem tetszett nekem, mert egy korlátolt amerikainak ítéltem, csakhogy a pasi nélkül töltött hetek számával egyenes arányban nő a köröttem lévő facér férfiak vonzereje.
Már az étterembe menet megpillantottam. Néhány méterrel előttem ment, figyeltem hátulról, ahogy sietősen kacsázik. Klasszikus iksz-lábai vannak, állapítottam meg, és gyanúsan megmelegedett a szívem környéke. (Nekem ó-lábam van, tudom, mit jelent betűket formázó lábakkal felnőni.)
Úgy tűnt, nagyon örül nekem. Bár ezt egy amerikainál sosem lehet biztosan tudni, képesek minden telefonbeszélgetést úgy zárni, hogy ájlávjúhani. (Legalábbis a filmekben.) Joe ír származású, vékony, kedves kölyökkutyaképpel, és rengeteg szeplővel, amiből most jóval több volt neki, mint utolsó találkozásunkkor. Ezt természetesen szóvá is tettem.
Lelkesen elújságolta, hogy két héten át síelt a családjával Coloradóban. Napfényben fürdő havas lejtőkön száguldozott az iksz-lábaival. Általában a közvetlenségemmel hengerelem le az embereket, ám Joe még közvetlenebb, mint én. Ez kissé elbizonytalanított.
Nem tudtam mire vélni például, amikor hosszan erősködött, hogy kóstoljam meg a kagylóját. Mivel ódzkodtam megérinteni, maga nyitott ki nekem egyet, majd a számhoz emelte... Én ilyet eddig csak fojtottan erotikus francia filmekben láttam, fülig vörösödtem.
A kétórás ebédből csak egy jelenet maradt meg. Joe éppen azt taglalta, milyen rettenetesen veszélyes megbízást kapott most a cége. Legfelülről, egészen kormányközeli körökből is kapott fenyegető telefonokat!
– És mit csináltál? – kérdeztem.
– Azonnal felhívtam a minisztériumot, aztán az amerikai követséget. Közöltem velük, hogy ha bármi történik velem, abból államügyet csinálok! – mondta büszkén.
Rajongva néztem rá.
– Joe, azt hiszem, el kellett volna fogadnom az állásajánlatodat. Ez őrülten izgalmas!
Elnevette magát, kezébe vette az asztalon heverő kezemet. Hosszan fogta, és a szemembe nézve mondott is valamit, de annyira dörömbölni kezdett a szívem, hogy egyszerűen nem hallottam. Nem ér, hogy pont ilyenkor süketülök meg!
Kint szállingózni kezdett a hó, Joe ismét a síelésről kezdett áradozni. Bevallottam, hogy nem tudok.
– Majd én megtanítalak – mondta könnyedén.
Hurráá!!!
Nem csoda, hogy az első havasnak ígérkező hétvége előtt, amikor a pirkóviki is erősködött, hogy meg kell tapasztalnom végre a síelés semmihez nem fogható gyönyörűségét, küldtem Joe-nak egy rövid, tényszerű emilt. Feltártam benne, hogy kedves barátaimmal megyünk síelni. Csatlakozzon, ha van kedve.
Igyekeztem, hogy kimért maradjak, és ne áruljam el, mennyire szeretném a csatlakozást. De a levél végére azért odabiggyesztettem egy szóviccet – hope to skiiii you –, ami szerintem kifejezte, hogy milyen kreatív, kedves, humoros stb. vagyok.
Erre postafordultával a következőt válaszolta az a hülye pulykatojás:
„Hi, there! Valószínűleg Ausztriába megyek síelni néhány haverommal. De azért köszönöm a meghívást.”
Ennyi. Elhűlve meredtem a képernyőre. Hi, there???! Ki az a there? Elfelejtette a nevemet?
Nem értem a férfiakat. Sem az amerikaiul, sem a magyarul beszélőket.
Ma életemben először tárgyaltam pénzről!!!
Az egyik tréningcég szerződést kötött velem, és ki kellett alkudnom a napidíjat. Délután volt a találkozó, egész délelőtt erre készültem. Az öcsémmel átismételtük a konyhában ötvenszer, hogy mit kell sugároznom magamból:
A: Itt elsősorban nekik van szükségük rám.
B: Hiába vagyok kezdő, mélyvízbe dobnak, tehát profizmust várnak tőlem. Ennek megfelelően kell fizetniük is.
El is játszottuk. Miki alakította az ügyvezetőt, rezzenéstelen arccal kérdezte, mennyi pénzt akarok. Pirulás és dadogás nélkül kellett kivágnom az összeget, őrülten izgultam.
Az ügyvezető kreol bőrű, bokszolóorrú, negyvenes pasi, akár szexi is lehetne, ha lenne némi öniróniája. Hármunkkal tárgyalt, három nővel. Kommunikációs tréningeket kell majd tartanunk kamionsofőröknek. Az országút királyainak!!!
Előttem rögtön megjelent húsz darab trikós, pocakos pasi, akik álló nap cb-rádióznak. Elképzeltem, amint kiállok eléjük az ötven kilómmal. Na jó, ötvenöt.
– Ezek kemény fickók – mondta Imre, az ügyvezető, és könnyedén benyúlt a szájába, mert keresett ott valamit. Amint megtalálta, folytatta. – Nem lehet velük szórakozni. De a nőket tisztelik. – És rám kacsintott.
Te vajon mennyire??? – tűnődtem.
Amikor olyasmiről volt szó, amiért nem fizetnek nekünk, pedig az időnket használják, úgy fogalmazott: ez a ti befektetésetek. Ez jó, majd én is alkalmazom.
Egyenként tárgyalt velünk a pénzről. Persze, hogy én voltam az első. Remegett a lábam. Betessékelt a szobájába. Igyekeztem nyugodtan, lassan körbenézni. Megcsodáltam a festményeket a falon, mintha csak tárlatot látogatnék. Közben úgy éreztem magam, mint egy kivégzésen.
– Mennyit kérsz? – kérdezte, amint leült az asztala mögé. Szándékosan nem hagyott időt arra, hogy feloldódjak. Éreztem, hogy elpirulok. Mély levegőt vettem.
– Hatvanat – vágtam ki. Az ötvenezres napidíjat akartam tartani.
– Az nagyon sok – ingatta a fejét. – Legyen negyven.
– Ötven! – vágtam rá, mintha lóra alkudnánk. Ujjongtam, hogy ilyen egyszerűen megúsztam.
– Nem – mondta erre.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.
Elnevettem magam.
– Azon múlik, hogy ki bírja tovább ezt szajkózni? – kérdeztem.
Az ügyvezetőnek egyszerűen arcizma sem rezdült.
– Nem ezen. – És félelmetesen komoly maradt. Csak bámult rám.
Iszonyú kényelmetlenül kezdtem érezni magam. A francot érdekli a pénz, hagyjuk már ezt abba! Elviselhetetlennek éreztem a feszültséget. Megszólaltam.
– Hát... – kezdtem, mint egy nyuszi –, hát...
És ekkor végre felordított bennem az oroszlán: ne hagyd már magad, elég ebből a szarakodásból!
– Találjunk köztes megoldást a negyven és a hatvan között – indítványoztam, most már rettenthetetlen hangon.
– Mi a köztes megoldás? – kérdezte.
Az, apukám, hogy széttöröm a fejeden ezt a formás kis vázát, gondoltam. De türelmesen, szótagolva csak ennyit mondtam:
– Öt-ven.
Síri csend támadt. Ő rám nézett, én a falra. Aztán összeszedtem magam, és szembeszálltam vele.
Ha harc, hát legyen harc. Rájöttem, hogy ez olyan, mint a csendkirály-játék volt az óvodában: aki hamarabb megszólal, azé lesz a kalap szar.
Másfél percig néztünk szótlanul farkasszemet. És ő adta fel!!!
– Rendben. Legyen ötven – mondta.
Remegett a kezem, miközben aláírtam a szerződést, de akkor is megcsináltam!! Hurrá! Beléptem a felnőttek közé, akik tudnak pénzről tárgyalni!
Az egész lakóközösség nagyon örült a hírnek. Elsősorban azért, mert bár január van, és legközelebb áprilisban lesz belőle pénz, hazafelé hirtelen felindulásból bevásároltam, kétféle felvágottat, camembert sajtot, konzerv kukoricát, olasz tésztát (akciósan); vaníliás karikát (ez is akciós), sört.
Egy csupa munkanélküliekből álló háztartásban az ilyen ünnepnapnak számít.
– Normális dolog az – kérdeztem az öcséméket két falat sajt között –, hogy piacgazdaságban élünk, én mégis kínosan érzem magam, amikor pénzt kérek a munkámért?
– Na jó, Katikám – felelte az öcsém –, de mi a szocializmusban nőttünk fel. Arra neveltek a szüleink, hogy becsüld meg magad, fiam, bármennyiért is dolgozol.
Igaz. Ma akkora napidíjat alkudtam ki, mint amekkora a nagymamám nyugdíja, negyvenévi tanítás után.
A huszonkilencedik születésnapom. Ma egész nap csodára vártam. Valami olyasmire, hogy két állomás között megállítják a metrót, a kocsiban lévők mind előkapnak egy csokor virágot, és mosolyogva gratulálnak a Nagy Naphoz. Esetleg szembejön valami régi nagy szerelmem, meghív egy italra, és bevallja, hogy azóta is csak engem, csak engem...
Ilyesmi nem történt. Felhívott viszont egy régi tanárom (egy vezető napilap rovatvezetője), akinek konspirációs céllal még pénteken odaadtam a könyvemet. Egy éjszaka alatt elolvasta, és hét perc ötvennégy másodpercen keresztül dicsérte. Direkt megnéztem a mobilom kijelzőjét. Ennek hatására hazafelé bementem az első boltba, amire ki volt írva, hogy félár. Gondoltam, jár nekem a jutalom. Vadul próbálgatni kezdtem a finom anyagokból készült szoknyákat, blúzokat. Sajnos három ruhadarab is nagyon jól állt.
Bár volt egy traumatikus pillanat. Forogtam a próbafülke tükre előtt, és hirtelen megláttam a combomon egy csomó narancsbőrt. A francba!
Nem igazságos, hogy a próbafülkékbe olyan éles lámpákat tesznek, hogy műteni lehetne a fényüknél! Az ember felszabadultan örül egy féláras miniszoknyának, és egyszer csak csúfondárosan rávigyorog a cellulitisz! Miközben kint tizenkilenc éves, feszes combú eladók vihorásznak a mobiltelefonjukba.
Ma majdnem lett Igazi Állásom. Igazi állástárgyalásom volt a Hajóskapitány cégével. (Amelyet a megvilágosodás hatására kiszúrtam magamnak mint ideális munkahelyet.)
Lebeszéltem magam a tömegközlekedésről, hiszen ünnepélyes alkalomra megyek, ráadásul tegnap volt a születésnapom, ma még igazán megérdemlek egy taxit. A taxisnak odafelé elmeséltem, hogy mindjárt hivatalosan is kommunikációs tréner leszek.
Nagydumás, pocakos, ötvenes férfi, mindig ő visz mindenhová.
– A maga tréningjére a világ végére is elmennék, kisasszony – mondta.
Szinte berepültem a hatalmas és elegáns szálló halljába. A Hajóskapitány már ott várt egy másik, negyvenes, öltönyös, kissé karót nyelt férfi társaságában.
Öt percen belül kiderült, hogy Karótnyelt Lujzi szülőfalujában él.
– Nahát, tényleg? – lelkendeztünk, és vadul dobálózni kezdtünk a nevekkel és helyszínekkel. – És a Csopak kocsmát ismered? És Elemért, a kocsmárost? És voltál ősszel a búcsún?
Aztán a tárgyra tértek. Elővettek két A/4-es lapot folyamatábrákkal, az én integrálási tervemet rajzolták le. Megmelegedett a szívem, istenem, ezek ennyit foglalkoztak velem!
A következő volt a téma: milyen feltételekkel lehetünk március 1-jétől kollégák?
A feltételek:
Az első három hónapban nyolcvanezres nettó fizetésért megfigyelhetek. A következő egy évben (!) hatvan nettóért lehetek üzletkötő. (A cég egyetlen tréningje napi félmillió forintba kerül. Ők a legdrágábbak a piacon.)
Az üzletkötés úgy megy, hogy Karótnyelttel együtt elmegyünk a cégekhez, ahol én ismerem a Fontos Embert. Tárgyalunk vele.
Ha csinálunk boltot, Karótnyelt elfelezi velem a bevétel tíz százalékát. Hivatalosan Mentornak nevezzük, mert ápol engem és eltakar, míg zöldfülű vagyok.
A tizenhatodik hónapban testületi döntés születik arról, hogy elég érett vagyok-e már a trénerkedéshez.
– Jól értem – kérdeztem óvatosan –, hogy közel másfél éven át nem lehetek tréner, viszont a cég tréningjeit el kell adnom az én kapcsolataimnak?
– Igen, hiszen ennyi idő kell ahhoz, hogy elsajátítsd a cég szellemiségét, azonosulj az értékrendünkkel – felelték kórusban.
– De a kapcsolatrendszerem engem ismer, és az én nevemet tekinti garanciának. Hogy adjak el olyasmit nekik, ami nem is én vagyok? – próbálkoztam.
Erre a kérdésre majd kiugrottak a székükből.
– Félreérted – szólt szemrehányóan a Hajóskapitány. – Te így részévé válsz a cégnek. A mi családunknak. Velünk együtt saját magadat adod el.
Pislogni sem bírtam a döbbenettől. Azannyukat. Van pofájuk évi egymilliót kínálni a kapcsolatrendszeremért. – De én nem tudok másfél éven át havi nyolcvan nettóból élni! Annyi a rezsim – nyögtem szerencsétlenül.
– Ó – korholt a leendő mentorom szelíden, mint egy süket és hülye nagynénit. – Ez hosszú távú befektetés. Kétéves karrierperspektíva. Busásan megtérül neked.
– Két év után – vette át a szót a másik lelkesen – már trénerkedhetsz is.
Hirtelen szinte kéjes izgatottság ömlött el az arcán, és előrehajolt. Éreztem, most húzza elő a nyerő lapját.
– És ha évi harmincöt millió fölötti bevételt érsz el – vágta ki diadalmasan –, kapsz egy céges autót. Fordot. Ha a következő évben ötmillióval túlteljesíted az előzőt, megtarthatod az autót.
– És ha nem? – kérdeztem erőtlenül.
– Akkor visszavesszük. De aki már egyszer elérte az álomhatárt, nem adja alább. Így motiváljuk a munkatársakat.
Színes nullákat kezdtem látni.
Létezik, hogy ez a két felnőtt ember csillogó szemmel arról győzköd engem, hogy ha évi harmincöt milkót szállítok a prospektusban látható három hájfejű tulajnak, kapok a fenekem alá egy hárommilliós kölcsönautót?
És ha nem viselkedem jól, járhatok busszal?
Fiúk, akartam hirtelen mondani, ha akartok autót, miért nem vesztek egyet? Ha jól akartok élni, miért nem magatoknak szereztek harmincöt milliót?
– Nekem már három éve van cégautóm, egy Ford Mondeo – szólalt meg alig titkolt büszkeséggel hangjában leendő mentorom. – Hihetetlen könnyebbség, hogy a cég állja a járulékos költségeket.
Na, akkor most, gondoltam, fogjátok a gondosan megtervezett folyamatábrátokat, és húzzatok a vérbe a kölcsön Fordotokon!
Majd csendben, fegyelmezetten, hogy ki ne hallatszon a sikítás belőlem, annyit mondtam:
– Köszönöm az ajánlatot, gondolkozni fogok rajta.
És valóban egész nap gondolkoztam, hogy én őrültem-e meg.
Estére arra jutottam, hogy nem. Majd ex-Marci programozóval, Gáborral, a pszichológussal két liter narancslé, öt kávé és egy szelet torta után egy kávézó asztalánál történelmi döntést hoztunk.
Mi egy CÉG leszünk ezentúl, jól fogjuk érezni magunkat, annyit keresünk, amennyiből kényelmesen élünk, és MINDENKI BEKAPHATTYYYAAA!!!!!
Mikivel a konyhában kitaláltunk egy világmegváltó országos középiskolás drogprevenciós programot, az Élménymozgalmat. Az a lényege, hogy nem lebeszélni kell a tizenéveseket az önpusztításról, hanem élményeket kínálni nekik, hogy megtanulják, miként érezzék jól magukat szerek nélkül is a bőrükben. Annyi mindent megtudtunk erről az elmúlt években, ideje továbbadnunk. Belerángattuk minden barátunkat, Lujzit, Marcsit, pirkóvikit és Marcit.
Aztán felkerekedtem szponzort szerezni.
Első lépésben találkoztam Csipsz Tamarával, egy multicég kommunikációs igazgatójával. Cs. Tamara több, mint ijesztő jelenség. Egy harmincas, finom arcú, bögyös-faros, gusztusos teremtés. Lenne, ha nem vetne be minden eszközt, hogy elrejtse valódi lényét.
Az öcsém szerint egyenesen úgy néz ki, mint egy Elvis-imitátor. Rövid, fekete haja magasan és keményen a homloka felé van zselézve, mintha fallal ütközött volna, kicsi, csontkeretes szemüvege még szigorúbbá teszi az arcát. Vérvörösre festett ceruzaszáját többnyire összeszorítja, mintha nem is lenne neki.
Húsz percet vártam rá. Nem kért bocsánatot, amikor megérkezett.
Megijedtem, és belementem az ő játékába. Felszólított, hogy mondjam el, miért akartam találkozni vele. Ahelyett, hogy feloldottam volna, kötelességtudóan magyarázni kezdtem: újból ki akarják adni a könyvemet, egy egész drogmegelőző programot szeretnénk építeni köré, mert önmagában a könyv nem éri el a célját.
Támogatókat keresünk a tervhez.
Átéléssel meséltem a saját történetünket, a droghelyzetet Magyarországon, de tökéletesen közönyös maradt az arca. Erre még jobban igyekeztem.
Tisztára egyszemélyes színházzá alakultam, csakhogy valamilyen (bármilyen) reakciót kiváltsak belőle. Feladtam. Továbbra is rezzenéstelen arccal ült, kezeit az asztal alá rejtette. Színtelen hangon ennyit mondott:
– Gratulálok. Ez nagyon szép terv.
És a következő ordított a fejéről: jaj, hagyjanak már engem békén ezzel, ki nem szarja le, felőlem ott dögölhet meg az összes drogos, ahol van.
Jobbnak láttam, ha másról beszélek. De ő kötelességének érezte, hogy okosan reagáljon az előadásomra, feltett néhány álkérdést a célcsoportról meg az elérési technikákról. Kényszeredetten válaszolgattam. Szerettem volna megkérni, hogy hagyjuk abba, nem baj, ha nem érdekli, attól még lehet jó munkaerő egy multinál.
Egy telefonhívás mentett meg. Közel tíz percen át beszélt a mobiljába angolul. Csodálatos átalakuláson ment keresztül, csillogni kezdett a szeme, megélénkült az arca.
Lelkes hangon taglalta, mennyire ki van akadva egy alkalmazottjára, aki terven kívül akar elmenni szabadságra. De majd ő megmutatja neki, hogy ilyen nincs. Az I got very upset (nagyon felhúztam magam) kifejezést, számoltam, hússzor ismételte el, mindannyiszor kéjes elégedettség ömlött el az arcán.
Mivel láttam, hogy ez érzéki örömet szerez neki, elmondattam vele újból a történetet.
Kicsit feloldódott, és magáról kezdett beszélni. Vesztünkre.
– Mi van az újságírósulival – kérdeztem –, befejezted már?
– Most kell elkészítenem a vizsgafilmemet.
– És miről akarod forgatni?
– Még nem tudom. Csak az biztos, hogy a szocio-témákból elegem van. Elhatároztam, hogy nem akarok koldusokat, cigányokat, hajléktalanokat, drogosokat filmezni.
Esküszöm, még csak észre sem vette, mit mondott. Kifizettem a számlát, közben dühöngtem, hogy ez az érzéketlen multipicsa ráadásul még az én számlámra iszik, és elbúcsúztunk. Megköszönte a meghívást, arca hirtelen széles vigyorba rándult. Olyan lett, mint Jokeré a Batmanből.
Terézanyu kibújt, mint szög a zsákból.
Vasárnap délután kettőkor keltem, miután áttáncoltam az éjszakát. Sütött a nap, friss éles szél fújt, könnyű tavaszi sétára csábított. A lelkem is könnyű volt, kis habozás után úgy döntöttem, egyedül megyek kószálni.
A Duna-parton lesétáltam egészen a lépcsőkig, és a vizet bámulva szórakozottan lépkedtem. Sehol egy lélek. Egyszer csak feltűnt egy hátizsákos fiú. Első pillantásra láttam, hogy nagyon jóképű és nagyon fiatal. De nem figyeltem oda, szerettem volna egyedül maradni. Odajött hozzám.
– Nem zavarok? – kérdezte.
Éjfeketére festett rövid haja zselézve meredezett a fején, kék szemei világítottak keskeny arcából. Törékeny volt.
Vállat vontam.
– Nem zavarsz – feleltem.
– Szintén lelki bánat? – kérdezte.
Meghökkentem. Még a végén azt javasolja, ugorjunk együtt a Dunába.
– Nem, dehogy, pont az ellenkezője.
– Csatlakozhatok hozzád?
Bólintottam. Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy most múlt tizenkilenc.
Dj-ként dolgozik, ma is hajnalig lovagolta a lemezeket, de kicsalta az ágyból a napsütés. Hosszan magyarázta nekem a zenei irányzatokat. Megkérdeztem, hogy létezik-e olyan dj, aki nem használ drogokat. Elpirult.
– Én is kipróbáltam mindent – mondta –, de már abbahagytam, nincs értelme. – És gyorsan másra terelte a szót. – Képzeld, tegnap éjszaka csinált velem interjút egy riportercsaj. Valami referenciafilmet forgattak a fiatalokról. Meséltem neki a munkámról, meg az életemről.
Gyanakodni kezdtem.
– Te, hogy nézett ki az a csaj? Nem egy harmincas, fekete hajú, csinos lány?
Meglepődve nézett rám.
– De. Valamilyen Mária. Honnan tudod?
Sóhajtottam. Ez nem lehet igaz. Ideküldi nekem ezt az angyalarcút.
– Marcsi. Ő a legjobb barátnőm. Egy hete forgatja ezt a filmet. – És be fogom vádolni boszorkányságért, tettem hozzá gondolatban.
A következő tíz percben kiderült, hogy Zoli tizenhárom éves kora óta önálló, a bátyjával együtt költöztek el otthonról, mert nem tudtak kijönni a mostohaapjukkal. Aztán a bátyja is lelépett, magára maradt. Két éve beleszeretett egy nála tíz évvel idősebb nőbe, és született tőle egy kislánya, aki most kilenc hónapos. Nemrég szakítottak.
– Illetve kidobott a barátnőm – pontosította a történteket. Inni akartam egy kávét, de nála nem volt pénz. Meghívtam, csak vonakodva fogadta el.
– Igazán nem akarok élősködni – mondta szégyenlősen. Cserébe elhívott moziba.
– Pénz nélkül? – kérdeztem nevetve.
Kiderült, hogy tud egy trükköt, amivel be lehet jutni bármelyik pláza mozijába. Nem kellett kétszer mondania, benne voltam. Belógtunk egy filmre, kicseleztük a biztonsági szolgálatot, tisztára, mint kamaszkoromban.
Jól is éreztem volna magam, ha fokozatosan nem alakul át. A kedves, energikus, kicsit félszeg fiú a szemem láttára változott át kisgyerekké. Hozzám akart bújni, átölelni, megsimogatni. De mozdulataiban nyoma sem volt az erotikának, egyre elhatalmasodó félelem áradt belőlük. Ahogy nőtt a félelme, úgy lett kisebb és kisebb.
Megijedtem. Próbáltam nagyon kedvesen, de határozottan elmondani neki, hogy nem vagyok, és nem is leszek sem a barátnője, sem az anyja. Nem értette. Csak a szorongás nőtt a szemében: nem teheted meg, hogy te is ellöksz magadtól.
Tudtam, hogy nem mondott igazat a drogokról. Meséltem neki a drogos klubról.
Azonnal bevallotta, hogy sokáig heroinozott. (Istenem, jutott eszembe a tegnapi találkozás Cs. Tamarával, hol él ez a nő, hogy vele nem történnek ilyenek?!!) Ő is ugyanabban a vidéki terápiás otthonban próbált leállni, ahol az öcsém. Kérdeztem, lejött-e már az anyagról. Bizonygatta, hogy csak néha-néha használja, nincs vele problémája.
Hányszor hallottam már ezt!
Rázott a hideg. Az nem lehet, hogy Terézanyu akkor is mentőakciót indít, amikor én romantikus gondolatokkal teli fejjel bámulom a hömpölygő folyót!
Zoli egészen hazáig kísért. Könyörgött, hogy beszélgessünk még. És találkozzunk holnap is, holnapután is. Terézanyu azt sikítozta odabenn: öleld át, vidd haza, neveld fel, nem látod, hogy szüksége van rád? Úristen, nem bííírom tovább!
– Gyere el a drogos klubba – mondtam neki. – Ott segítenek neked. Én egyedül nem tudok.
Ahogy kimondtam, Terézanyu a borzalomtól felsikított, és ájultan rogyott össze. Egy könyörtelen, hidegszívű perszónának éreztem magam egész este, aki sorsukra hagyja az angyalarcú kölyök dj-ket.
Joe, a Szeplős Amerikai a gonosz tőkének dolgozik!
A magyar petrolkémiai és vegyipar tönkretételéhez asszisztál.
Pedig tegnap felhívott és kávézni invitált. Olyan édesek a szeplői... Mitévő legyek? (Azt, hogy there-nek szólított, nagy nehezen megbocsátottam neki. Most meg ez a kollaborálás...)
A napokban felfigyeltem rá, hogy veszélybe került a magyar petrolkémiai és vegyipar. Csak azért vettem észre, mert a két legfontosabb gyár közel esik szülővárosomhoz. Mindkettő elesett, közgazdaságtanilag úgy mondják, ellenséges felvásárlás áldozatai lettek. Az egyik (hivatalos tőzsdei nevén BorsodChem) mellett gyerekkoromban számtalanszor suhantunk el kockaladánkon. Az öcsémmel megbabonázva bámultuk a hatalmas kéményekből előtörő színes lángokat. Tisztára, mint egy elvarázsolt kastély, gondoltam.
A nagymamám egyszer azt mondta: lehet, hogy hétfejű sárkányok három műszakban ontják odabenn a tüzet.
Ezt a kastélyt (sárkányostul) a héten felvásárolta a Vienna Capital Partners nevű cég. Ami az újságok szerint csak fal, ugyanis a Gazprom nevű gonosz orosz óriás áll mögötte. Még áll egy bástya, a Mol, a nemzeti kincs. De a játék az ő felvásárlására megy ki.
Itt jön be a képbe Joe, a Szeplős Amerikai. Ugyanis Joe ennek a Viennának dolgozik mint pr-ügynökség, róluk beszélt, amikor a veszélyes megbízatást emlegette. Amikor ez leesett, nem bírtam elaludni.
Flörtölök egy pasival, aki segítő kezet nyújt a gonosz tőkének, hogy felzabálhassa nemzeti kincsünket? Hogy álmodozzak ezentúl romantikusan róla? Hisz ez egy Gaz (prom – haha).
Az a baj, hogy még csak nem is erről van szó. A Szeplős azért jött ide, hogy három másik kelet-európai fővároshoz hasonlóan nálunk is meghonosítsa a pr-cégét, vagyis a multiknak dolgozzon. Joe velem egyidős, hét éve dolgozik Európában, előtte bölcsésznek tanult. Vezet itt egy céget, nem beszéli a nyelvet, holott ha a pr valami, hát a szavak művészete. Felvett maga mellé hét darab lelkes huszonéves csajt, akik maximum másfél éve dolgoznak a „szakmában”.
Amikor kitört ez a felvásárlási botrány, Joe éppen velem ebédelt. Telefonon utasította a titkárnőjét és egy másik kiscsajt, hogy mit figyeljenek a megjelent magyar cikkekben, és hogyan válaszolják meg őket. Jól szórakoztam. Ő is.
Akkor most mi következik ebből? Asszisztálok-e a magyar petrolkémiai és vegyipar elveszejtéséhez, ha flörtölök az amerikaival?
Marcsi azt mondta, ez még nem minősül asszisztálásnak, de azért beszélhetnék a fejével, Miki viszont azt, hogy inkább zsaroljam meg: ha nem vesz nekem tengerparti nyaralót, akkor kitálalok a világsajtónak.
Elképzeltem, ahogy kávézunk, kávézgatunk, egyszer csak a csészék fölött drámaian megfogom a kezét, és így szólok:
– Joe, választanod kell. Vagy én, vagy a gonosz tőke.
Erre ő:
– Kata, te többet érsz nekem a világ minden multijánál. Természetesen azonnal lemondom az ügyfelet, nem asszisztálhatok ehhez a mocskos globalizációs ügyhöz.
És már meg is mentettem a p. és v. ipart. Hurráá! Csak el kell csábítanom a Szeplőst. Ennyit megtehetek a hazámért.
Pszichogabival, újdonsült cégtársammal megtárgyaltuk a nagy céges agyrémeket. Szegény teljesen ki van akadva, mert egy hónapot töltött egy nagy pr-ügynökségnél.
Pszichogabinak akkora kapcsolatrendszere van az egészségügyben, mint egy csillagtérkép. Lobbizni vették fel, ehhez képest be kellett járnia mindennap kilencre. Végig kellett ülnie számtalan mítinget, brífinget, brénsztormingot, ahol senkinek semmi gőze nem volt az adott témáról, bár mindenki igyekezett úgy tenni, mintha lenne.
Jelezte, hogy van egy konferencia, amelyen az összes egészségügyi döntéshozó feltűnik. Mondták neki, most nem mehet el, mert fontosabb dolga van.
Majd egész nap telefonálgatott egy állatorvos után, aki hitelesen képviselhetné a Kisállattartók Egyesületét (előre a kiegyensúlyozott, jól táplált házi kedvencekért), amit persze egy nagy állateledel-gyártó cég finanszíroz.
Ehhez képest az ügynökségnek van egy kutyája, mesélte Gabi. Ugyanis van egy új trend a multiknál, állítólag tudományos alapokon áll: a dolgozók motiváltabbak, hatékonyabban dolgoznak, ha vannak az irodában háziállatok. A trendet követve az ügynökség is beszerzett egy céges kutyát.
Választásuk Igorra, a szép nagy, kék szemű huskyra esett. Igor genetikailag egy dolgot szeret az életben: szánt húzni. Erre viszonylag kevés alkalma nyílott a cégnél. Eleinte örült a sok embernek, de mivel senki nem vitte szánkózni, de még sétálni sem, depresszióba esett. Szellemként járkált a háromemeletes irodaházban, lépcsőn le, lépcsőn fel: Gabi, mint a kisállattartók prodzsektjének felelőse, és mint pszichológus aggódni kezdett Igorért. Beszélgetett vele, simogatta, megjáratta az udvaron, kutyaszámba vette. Egy napon a főnöke félrehívta:
– Gábor, ne haragudj, hogy beleszólok, de téged nem azért vettünk fel, hogy kutyát sétáltass.
Gabinak elállt a lélegzete, aztán összeszedte magát.
– Nézd, számtalan üresjárat van napközben, amikor semmi dolgom. Esetleg csak egy visszahívást várok. Ez a szegény kutya teljesen neki van keseredve. Törődni kell vele.
– Ha törődsz vele, teljesen ide fog szokni, a mi irodánkba. Már így is állandóan itt ül. Én ezt nem engedhetem meg.
Ma Gabi felmondott. Mondtam neki, jó, de legalább a kutyát örökbe kellett volna fogadnia.
Azon siránkozott, hogy ő biztosan egy összeférhetetlen, egy karrier-ufó. Képtelen beilleszkedni egy cégbe, pedig adnak neki jó fizetést, ebédjegyet, ingyen használhatja a telefont.
Vigasztalásképp elmeséltem neki az én céges afféromat. Az elmúlt tíz évben egyszer, egy hónapon át volt igazi munkahelyem.
A médiából való számtalan kiugrási kísérletem egyikeként elmentem egy reklámügynökséghez kreatívnak. A kreatív az, aki a szövegeket írja a reklámokhoz. Gondoltam, ez jó lesz, úgyis mindig annyi ötletem van.
Kilencre kellett járnom. Az első napokban azt hittem, azért unatkozom, mert új vagyok, még nem akarnak sok munkával terhelni. De lassan észrevettem, hogy a nap nagy részében mindenki a telefonon lóg, és a barátnőjével, pasijával, anyjával, szeretőjével dumál. Fennmaradó idejében órákon át a tárgyalóban mítingel és brífingel. Közben kólát iszik, és aprósüteményt rágcsál.
Ebben a műfajban közvetlen főnököm, Judit bizonyult a legkiemelkedőbbnek.
Judit akkora, mint egy hegy. Egy fiatal hegy. Amikor először találkoztam vele, arra gondoltam, istenem, hogy lehet ekkora farral élni! Biztos voltam benne, hogy az ő pozíciójában és méreteivel már két szék jár a feneke alá. Judit napi három órát töltött azzal, hogy különböző fogyókúrás módszereket vitasson meg a barátnőivel, aztán ugyanennyi időn át vitatkozott a gyermeknevelésről az anyósával.
A fennmaradó egy-két órában siránkozott:
A: Mennyi munkája van.
B: Mennyire kövér.
C: Mennyire elviselhetetlenül rossz a gyerek. Néha-néha adott egy feladatot, amit úgy tíz perc alatt oldottam meg. Egyébként lopkodni kezdtem az aprósüteményt, és kialakítottam egy elviselhető napirendet. Délelőtt elolvastam az összes napilapot (újságíró koromban erre soha nem volt időm), ebédre jól bezabáltam, kicsit hevertem ájultan. Délután végighívtam az összes barátnőmet, és virágnyelven elmondtam nekik, mennyire szenvedek. Háromnegyed ötkor térdelőrajtban álltam az ajtónál, szúrós tekintetek közepette, és ötkor, mint nyíl lőttem ki: SZABAD VAGYOK!
Egy különösen depressziós kedd délelőtt berontott a szobába egy ügyfélkapcsolati lány:
– Kata, Kata, ráérsz most? – lihegte.
– Most? Most épp rá – feleltem, és szívem megdobbant. Munka!
– Megőrült az egyik ügyfél, és S.O.S. meg kell írni neki néhány sajtóhirdetést. Mikorra tudod megcsinálni?
Egy sajtóhirdetés úgy öt sor.
– Hát... Egy óra múlva jó?
A lány sokkot kapott.
– Neeem... Annyira nem sürgős.
– Mikorra kell?
– Csütörtökre elég.
Az epizód után diszkréten félrehívott Judit:
– Kata, ilyet soha nem mondunk, hogy egy óra alatt készen vagyunk bármivel. Még azt hiszik, ez egy könnyű munka, és nem fizetnek annyit.
Ebből jöttem rá, miért dolgozik ennyire drágán a reklámipar. Aztán felmondtam.
Ma először találkoztam az Országút Királyaival. Megfigyelőként vettem részt a kétnapos tréningen. A húsz kamionsofőrt úgy küldték, hogy nyolcra kötelező ott lenni fiúk, majd megtudjátok, miért. Persze kilenckor kezdődött a tréning. A két nap a szabadnapjaikból ment. Jöttek sorba a sofőrök suhogós macinaciban, ócska kötött pulóverben, félretaposott cipőkben, rossz fogakkal a szájukban. Többségük negyven-ötven között. Megtudták, hogy itt egy úgynevezett szakmai tréningen kell részt venniük. Hirtelen mindenkinek sürgős dolga támadt.
– Kezitcsókolom – mondták Nórának, a vörös, vastag lábú trénernek –, én csak délig érek rá. Orvoshoz kell vinnem a gyereket, bevásárolni az asszonyt, temetni a nagymamát.
Úgy viselkedtek, mint a kisiskolások, és Nóra erre pontosan úgy reagált, mint a tanító néni. A harmadik elkéredzkedő sofőr után éles fejhangon sipítva utasította rendre őket. Üljél le, fiam, és fogjad be a szádat, különben beírok az ellenőrződbe! Bár nem pont ezekkel a szavakkal szerelte le őket, így hangzott. Nóra mindent bemutatott a Hogyan ne tartsunk tréninget című leckéből. Már az elején, arcán alig leplezett undorral, suttogva közölte velünk: ilyen „rossz populációval” még nem volt dolga, magyarul ezek oltári nagy bunkók.
– Nem érdemlik meg, hogy egyenrangúként bánjak velük – jelentette ki.
A tréning előtti felkészülésen úgy ötvenszer mondta el nekünk, hogy gondoljunk arra, ezek az emberek nem kevesebbek nálunk, még ha nem is olyan tájékozottak és műveltek, mint mi.
Úgy látszik, nem sikerült meggyőznie magát. Akkor majdnem kicsúszott a számon, hogy Nórikám, én proli csaj vagyok, bírom ezt a populációt.
A sofőrök pont olyanok voltak, amilyennek egy sofőrnek, aki az élete nagy részét egy fél négyzetméteres fülkébe bezárva tölti, lennie kell: nagyhangúak, szexisták és szorongók. Nóra idegesítő fejhangján sipítozott velük két napon át, és az eredmény az lett, hogy a két napot végigdühöngték. Egyfolytában szidták a céget, siránkoztak az elveszett régi szép időkön, és halálosan unták a szakmai előadásokat. Szünetekben Nóra tüntetőleg félrevonult tőlük.
– Ezeket a töküknél fogva kell elkapni, másból nem értenek! – hangoztatta. Ahogy mondta, csúnyán eltorzult az arca.
Elképzeltem, amint mesélem a Marcsiéknak: nem fogjátok elhinni, azért fizetnek, hogy intim testrészüknél fogva ráncigáljak felnőtt férfiakat! Ennyi erővel talán bártáncosnénak is szegődhetnék.
A sofőrök ebédelni invitáltak. Van egy nagyon jó kifőzde a közelben, mondták. Én azonnal elmentem kajálni. Nóra közölte, hogy ilyen helyen soha nem eszik.
– Ki tudja, mit főznek bele az ételbe? – fintorgott.
A kajálda isteni volt, fantasztikus közönséggel. Öltönyös urak, kiskosztümös hölgyek, piacozó kofák, szobafestők, maffiózók hatalmas aranykereszttel a nyakukban. Az egésznek olyan ínycsiklandozó íze és szaga volt, mint egy május elsejei lacikonyhának.
Nóra a lelkünkre kötötte a felkészítő megbeszélésen, hogy semmi olyat ne vegyünk fel, ami tapad, amiből kilátszik, mert megvadítja a sofőröket.
Mindkét napon miniszoknyát öltött. A tréning után kuncogva mesélte el, hogy az egyik fiú, lehetett vagy huszonöt éves, szünetben diszkréten megjegyezte: vigyázzon, mert belátni a szoknyája alá.
– Ha őket ez felizgatja, csak nézzék – mondta Nóra büszkén.
Elegem van magamból. Tökre kitalálom, hogy egy felszabadult, csinos, kedves nő vagyok, aki élvezi az életét. Megy is remekül.
Amíg össze nem futok az első pasival, aki megtetszik. Akkor, mint az őrült, elkezdek szorongani. Most is találkoztam egy pasival, harmincéves, sötét bőrű izraeli zsidó fiú, David. Fogorvosnak tanul nálunk, és állati szexi kopasz feje van.
A Nincs Pardonban találkoztunk, a pirkóvikivel és a Marcsival szórakoztunk, mint régi szép lánykorunkban. Söröket ittunk és viháncoltunk vadul.
Hajnal három körül tűnt fel a sötét szemű fiú. Egy óra múltán már felszabadultan táncoltunk. A korai órára és az elfogyasztott sörökre való tekintettel minden szorongásomtól megszabadultam. Csak az itt és a most van, nem érdekel, mi lesz később. Nagyon élveztem. Kiderült, hogy remek humora van, fapofával bírt olyanokat beszólni, hogy leestem a székről. És mindehhez kellően visszafogott volt, nem akart rám mászni. Nekiindultunk a hajnali városnak, egy kávézóban beszélgettünk. Megsimogattuk egymás arcát.
Aztán nem bírtam ellenállni a vonzásnak, és felmentem hozzá. Nagyon szépen viselkedtünk, csak feküdtünk egymást átölelve.
Nem igazság, hogy ekkora kielégülést nyújt már az is, ha egy vonzó, meleg test simul hozzám. Mindenről meg tudok feledkezni. Úgy vágytam rá, mint teve a sivatagra, de ez is jó volt, csak ölelni csendben.
Már amennyire csendben bír lenni egy időzített bomba, mert körülbelül úgy éreztem magam.
David szeme olyan, mint az étcsokoládé. Fényesre olvad, ahogy vágyakozik. Úgy váltunk el, hogy nem állapodtunk meg semmiben, biztosra vettem, hogy tetszik nekem ez a fiú, és én is tetszem neki. Nyugodt voltam és magabiztos: Úgy egy fél óráig. Azóta tízpercenként változik a hangulatom, tíz percre elhiszem, hogy vonzó, okos és szexi vagyok, akinek a legtöbb férfi örül. Ezt mondta a nőgyogyi Doki is, pedig ő már sokfélét látott nőből. Miért pont David ne örülne?
Aztán beparázok, izzadni kezd a tenyerem, láncban dohányoznék, és szerencsétlennek, butának és csúnyának kezdem érezni magam.
Kedd este nekiültem megírni a háttértanulmányt Gábor cégének az sms és a szerelem kapcsolatáról. Az elmúlt hetekben vagy száz emberrel készítettem interjút a témában, anyag akadt tehát bőven.
Két nap volt a határidőig, és azzal a szent elhatározással ültem le, hogy nem állok fel, míg legalább a felét meg nem írtam.
A dolgozat lényege, hogy a magamfajta fiatalok agyba-főbe flörtölnek sms-ben.
Az istennek sem bírtam koncentrálni.
– Persze, előbb rá kell hangolódnom – jöttem rá.
Szigorúan munkaköri jelleggel, dörömbölő szívvel írtam egy sms-t Davidnek. Ezt nem lenne szabad! – sikítozott a józan eszem, de nem hallgattam rá.
„Írnom kell egy cikket az sms-ben flörtölésről – pötyögtem a készülékbe –, de nincs kedvem. Inkább igaziból flörtölnék.”
David azonnal válaszolt.
„Most veszek ki egy jó filmet. Van egy üveg borom. Készítsek két poharat?”
Megrémültem. Egyrészt a határidő az határidő. Másrészt mi lesz a jókislánysággal?
„Milyen film? Milyen bor?” – kérdeztem óvatosan.
„Túl sokat kérdezel – válaszolt. – A film pergő képek sorozata, a bor pedig olyan ital, amit szőlőből készítenek. Mikor jössz?”
Elgyengülök azoktól a férfiaktól, akiknek még sms-ben is van humorérzékük. Szépen felöltöztem, az elöl kapcsos szatén melltartómat vettem fel. Szilárdan elhatároztam, hogy éjfélre hazajövök, ha a fene fenét eszik is.
Hajnali négykor érkeztem. Nagyon boldogan. Soha nem gondoltam volna, hogy angolul is lehet igazi dolgokról beszélgetni, bár nagyon visszafogottan kezdtük.
Ő is feszengett kicsit, én ültem a rohadt kényelmetlen kereveten, miközben próbáltam laza, de azért kellően illedelmes, egyúttal szexi pózokat felvenni.
Láthatólag ez őt baromira nem érdekelte. Ült a nagy, kényelmes fotelben, tőlem legalább három méterre. Nem jött közelebb. Márpedig én nem fogok közeledni, ő a férfi, nna.
Eleinte csak udvariassági köröket futottunk. De feltűnt, hogy a legapróbb részletekig emlékszik arra, amit a múltkor mondtam magamról. Lassanként eljutottunk a párkapcsolatokig.
A szokásos forgatókönyv: harmincas férfi virágnyelven elmondja, mekkora csalódások érték idáig, mennyire ódzkodik egy komoly kapcsolattól, mennyire nem akar sérülni.
Harmincas, felszabadult nő (én) győzködi kicsit, hogy az élet szép, és ha bezárkózik, csak az örömöktől fosztja meg magát, a csalódásokat nem védheti ki.
David különböző horrortörténetekkel hozakodott elő a baráti köréből, sőt még néhány roppant tanulságos bibliai sztorit is bedobott. (Nagyon színesen tud mesélni, ez az egy szerencséje van.)
Végül elárulta, hogy az első szerelme, akivel hét évig járt, nagyon csúnyán hagyta el. David fogyott vagy húsz kilót. A legutóbbi barátnője is egyik napról a másikra szakított vele, azóta sem érti, de az tuti, hogy ő nőbe többé nem.
Én meg ültem vele szemben vágyakozva, és elegem lett. Akkor most én mesélek, jó!? Versenyezzünk, kinek fájt jobban.
Vettem egy nagy levegőt, és elmeséltem neki Ménesi Mátét. Ménesi Mátéba három éve szerelmes lettem, mint egy birka. Egy drogelvonóban ismerkedtünk meg, ahová én interjúkat készíteni mentem, ő pedig gyógyulni. Hiperromantikus körülmények között jöttünk össze, boldogan éltünk együtt egy fél éve, házasság, gyerek volt már a téma.
Egy este hazajött, és így szólt:
– Csak vicc volt, soha nem szerettelek. Holnap reggel elköltözöm.
És elköltözött, azóta sem láttam. Én akkor úgy döntöttem, meg akarok halni. Nem miatta, az egész miatt, hogy hiába szeretek valakit ennyire, nem számít.
Meg persze Terézanyu sem bírta, hogy nem sikerült a mentőakció.
Egy idő után észrevettem, hogy egyszerűen nem érzek semmit. Se fájdalmat, se örömet. Magamba néztem, és egy behavazott, mozdulatlanná dermedt tájat láttam. Sejtettem, hogy ebből nagy baj lesz, a fájdalom, amit nem tudtam kimondani, kisírni, kiőrjöngeni magamból, helyet talált magának valahol bennem.
Egy fél éven belül ki is derült, hol. A méhemben. Kezdődő méhnyakrák.
David volt idáig az egyetlen idegen ember, aki természetesen tudott reagálni a történetemre. A legtöbben ilyenkor lebénulnak, vagy inkább úgy tesznek, mintha nem hallották volna. David előrehajolt, egészen közel hozzám.
– Mit mondtál? Mi bajod volt? – kérdezte.
– Rák.
– Rák? Te jó isten. – Átölelt, mintha azt mondaná: elveszíthettelek volna.
– És most már jól vagy? – kérdezte, aggódva kutatta az arcomat.
– Jól. Akármilyen furcsán hangzik, sokat segített. Jobb lett tőle az életem.
David csak nézett rám, és szorította a kezem.
– Az első pillanatban éreztem, hogy te egy különleges teremtés vagy – mondta komolyan.
Elnevettem magam.
– Csak annyira, mint te – feleltem, és így is gondoltam.
Azóta nem jelentkezett.
Itt ülök, és parázok, mint állat.
Lujzi hívott, és azt mondta, azonnal hagyjam ezt abba. Igenis jó nő vagyok. Inkább kezdjem el olvasni Őszentsége, a dalai láma útmutatóját a boldog élethez, amit tőle kaptam születésnapomra.
– Te Lujzi, ha én olyan jó nő vagyok, most miért nem figyeli ezt a párbeszédet mosolyogva a fotelemből, vagy óh, az ágyamból David? – kérdeztem.
– Ha hasra esne előtted, akkor már nem lenne olyan vonzó – felelte a barátnőm.
– Na, csak egy kicsit... – nyafogtam.
– Olvasd a dalai lámát. – Tántoríthatatlan volt.
– Miért, a dalai láma ír Davidről is? – kérdeztem reménykedve.
– Persze – vágta rá Lujzi –, a harmadik fejezetben foglalkozik vele.
– De én most olvasom a Beszélgetések Istennel című, szintén a boldog élethez vezető könyvet, amiben fehéren-feketén le van írva, hogy az én életem az én kezemben van, meg minden megteremthető, de én úgy össze vagyok zavarodva...
Erre a Lujzi bevallotta, hogy ő is kicsit össze van. Ugyanis továbbra is őrült szenvedélyesen levelezik Argosszal, a Lettel. (Már megint egy lett. Nem értem, mi van ezekkel.)
De ha egy férjes asszony ennyire el tud szállni, akkor mit szóljak én????
Cyberbaráttól mint férfitól, és mint a párkapcsolat legnehezebb szakaszán túljutott felelős gondolkodótól e-mailben megkérdeztem, mit csináljak Daviddel.
Cyberbarát egy Leges-legújabbkori Bölcs. Ő a virtuális lelki támaszom. Több, mint két éve ismerjük egymást. Másfél éven át nem találkoztunk személyesen, kizárólag e-mailen keresztül kommunikáltunk. Egy régi cikkem kapcsán keresett meg az Interneten, ismeretlenül. Kiderült, egy városban nőttünk fel, rengeteg a közös ismerősünk.
Mindent tud rólam, és bármi nyavalyám van, meghallgat. Ő tanított a taóra. Gőzöm nincs, honnan tud ennyit, mert egyidősek vagyunk, ő közgazdász és egy gyárat igazgat. Ha belőle több lenne, már frankón leköröztük volna Japánt és az USA-t, sőt, olyan tuti civilizációt hoztunk volna össze, mint az inkák vagy az aztékok. Szóval jó fej nagyon. Már ismerem a feleségét és a vadiúj kisfiát is.
Tehát megkérdeztem Cyberbarátot, felhívjam Davidet vagy ne. Olyan ez a randizás, mintha egy aláaknázott virágos mezőn sétálna az ember, és amikor épp lehajol, hogy megszagoljon egy ibolyát, az jól felrobban.
Cyberbarát szokásához híven nagyon világosan fogalmazott. Levele címének a következőt adta: Balfasz vagy kúrógép? (Ne feledjük: Cyberbarát magasan művelt, felelős beosztásban lévő, tisztaszívű édesapa és férj.) Kifejtette, hogy ha valaki harmincévesen egyedül van, az vagy balfasz, és akkor szüksége van némi bátorításra, vagy a másik véglet, és akkor nem bátorításra van szüksége.
A másikat rögtön elhárítottam. Ha David kúrógép lenne, már engem is bedarált volna.
Cyberbarát az én vulgaritásomat nehezményezte. De aztán megenyhült, és azt mondta, oké: ebben is egyenrangúak vagyunk, mint ahogy az sms-küldésben és a telefonálásban is. Vagyis ne parázzak, Davidet nem üldözöm házassági ajánlatokkal, leendő gyermekeink számára nem tettem még halvány utalást sem (nem vallottam be Cyberbarátnak, hogy ez mindössze kivételes önfegyelmemnek köszönhető, mert természetesen már elképzeltem, hogy micsoda gyönyörű tejcsoki gyermekeink lesznek, úgy három darab), egy telefonban tehát David nem találhat semmi tolakodót.
Azonnal küldtem neki egy sms-t. Válaszolt, vadul flörtölni kezdtünk. Aztán másfél órát beszéltünk telefonon. Olyan boldogan aludtam el, hogy nem is bírtam elaludni a boldogságtól.
Igaza volt Cyberbarátnak, bátorításra van szüksége!
Csak egy zavaró gondolatom támadt az elmélete nyomán. Közel harmincévesen én is egyedül vagyok. Van egyáltalán a balfasznak női megfelelője?
Másnap David küldött flörtölő sms-t. Már a Balaton partján voltam. Holdfény a tó vizén, ráláttam a szobámból. David rögtön érdeklődött, hogy lenne-e még ott hely számára is?
Elolvadtam a gyönyörűségtől. Telefonon egyeztettünk, ha hazaérek, elmegyünk moziba meg úszni, és aztán megkéri a kezemet, és boldogok leszünk, míg világ a világ.
Két napig ez lebegett a szemem előtt. Péntek délután már tűkön ültem, hívtam Davidet.
Sajnos most nem tud velem moziba jönni, mondta, mert van már jegye a tíz órakor kezdődő előadásra, de igazán nem tehet róla, egyszerűen megvették neki a barátai.
Négy magyar nő. Négy magyar nővel megy moziba! Meglepetésemre ekkor még nem is vesztettem el a humorérzékemet. Semmi baj, akkor majd holnap az uszodában találkozunk.
Egy kis baj van, hallottam David hangját, mert holnapra már szerveztek neki programot más barátai. (Négy maláj nő?) Igazán sajnálja, de nem tud velem uszodába jönni.
Miért fogalmaz úgy, hogy megvették neki a jegyet, szerveztek neki programot? Kényszerítik szegényt? Szabadkozni kezdett:
– Zavarban vagyok, mert olyan hülyén jön ki, hogy visszautasítok minden programot. De most így alakult. Igazán nem szeretek így játszmázni.
Ahhoz képest elég jól csinálod, gondoltam. De ezt mondtam:
– Akkor ne tedd, David. – (Éljen az asszertivitás!) – Ha nincs kedved találkozni velem, egyszerűen mondd meg. Kérlek.
– Nem erről van szó, most így jött ki a lépés. De szívesen találkozom veled. – És nem mondott időpontot, helyet, napot.
Még vagy tíz percet beszélgettünk totál baromságokról. Igyekezett helyreállítani megtépázott korrektcsávó-imázsát, én pedig igyekeztem nem mutatni, mennyire lefrusztrált a beszélgetés, vidáman csengettem a hangom. Nehogy bűntudatot keltsek benne a rosszkedvemmel. Olvastam egyszer valahol, hogy a férfiak ezt utálják a legjobban. Pirkóviki is mondta, ne sértődjek meg, azzal elriasztom a férfiakat.
Utána másfél órán át arra gondoltam, hogy szerencsétlen vagyok és elriasztom a férfiakat.
Talán nem kellene ennyire nyíltan kimutatni az érzelmeimet?
Felidéztem, hogyan viselkedem Daviddel. Roppant vonzónak találom. Hiába nem mondom ki, úgy sugárzom ezt felé, mint egy reaktor. De én erről, kérem szépen, nem tehetek! Ha találkozom egy férfival, aki tetszik, a szívemből pajkos kisördögök bújnak elő, és csupa huncut és szépséges dalt zengenek neki. És ezek a kisördögök hirtelen ott teremnek a tenyeremben is, és csak csiklandozni, karistolni vágyják a férfi bőrét megállás nélkül...
Vagy egyszerűen legyek türelmes? Adj türelmet, Istenem.
De azonnal!
Mindenesetre vettem ma egy virágot. Az a neve, hogy Impatiens.
(- Impotens? – kérdezte a pirkóviki. Nem. Csak türelmetlen.)
Megkönnyebbültem a tudattól, hogy a növények között is van türelmetlen fajta.
Most ketten élünk türelmetlenül a kisszobában.
Végül útmutatót dolgoztam ki elvárásaimat illetően a férfiakkal szemben.
Ez így nem mehet tovább. Hiába tudom jól, mit várok el, ha nem kapom meg, akkor sem adom fel, inkább leadok a saját elvárásaimból.
Írtam tehát egy rövid emlékeztetőt, és jól látható helyre kiszögeztem a szobámban. Mit kell tennie egy férfinak, hogy bevágódjon nálam?
1. Hozzon virágot!
2. Írjon hozzám verseket. De legalább olvasson.
3. Tudjon bókokat mondani.
4. Hívjon fel néha váratlanul, csak úgy.
5. Legyenek felém nonverbális gesztusai.
Na. Akkor most elhatároztam, hogy ennél alább nem adom.
Bár nem is tudom.
Nem túlzás mind az öt feltétel teljesítését elvárni szegény pasiktól? Nem lenne elég csak három? Vagy kettő?
Epilóg:
Impatiens növény három hét alatt elpusztult. Nyilván nem volt türelme kivárni, míg meglocsolom.
Két napot töltöttem a Balatonnál a tavasz első hétvégéjén, ragyogó napsütésben, csattogó madarakkal.
Ezen a két napon át húsz felnőtt emberrel ültem egy elfüggönyözött szobában, amelynek ablakai a csillogó vízre néztek. Volna.
A Hentes tréningcégének hitvallását alkottuk meg, az úgynevezett Krédót.
Eredetileg tréningre hívtak két másik trénertanonccal és tizenöt gyakorló trénerrel együtt.
– Mit fogunk ott csinálni? – kérdeztem a Hentestől.
– Ó, hát nagyon sokat tanulunk majd egymástól, alkalmatok lesz a bemutatkozásra, mindenféle izgalmas játékokat játszunk együtt, és dolgozunk a cég hitvallásán is, a Krédón – harsogta nekem.
Gondoltam, oké, ezzel csak nyerhetek, tizenöt igazi trénertől én csak tanulhatok. Ráadásul napi háromszori étkezés lesz, ilyesmire úgyis csak kétévenként van alkalmam, nem hagyhatom ki.
Két napon át húsz értelmes, felnőtt emberrel a következőn dolgoztunk, A/4-es lapokra vastag filctollakkal felírtuk kalákában, milyen értékeket tartunk fontosnak a magánéletünkben, és milyeneket az üzleti életben.
– Ezekben az értékekben majd megállapodunk, és az lesz a hitvallás, amit mind betartunk – zengte a Hentes.
Az A/4-es lapokkal elment egy egész nap.
Este, vacsora után a csapat egyik fele tekézni ment a Hentes vezetésével.
A többiek, az ellenzékiek maradtak, sört ittak unikummal. Azon dühöngtek, hogy ronthatták így el a hétvégéjüket. A két másik ifjú trénertanonc roppant fegyelmezetten és kissé megilletődötten viselkedett, szó nélkül indultak tekézni a Hentes füttyjelére, és nem ittak egy korty alkoholt sem. Én unikumban elég jó vagyok, a tekézésben viszont nem, gondoltam, ez nem lesz jó pont a Hentesnél. A Hentes távoztával a felnőtt trénerek kezdtek feloldódni, és egyre pikánsabb történeteket adtak elő. Különösen egyikük volt elemében, egy negyvenes, sötét hajú, egzotikus arcú, buja, elvált asszony, aki két és fél órán át mesélte, hogy képzeljük el, a legújabb szeretőjét, egy antropológust elvitte nyaralni Brazíliába a néggyel ezelőtti szeretőjéhez, hogy kedvére tanulmányozza a kultúrájukat. (Óh, brazil szeretőről jut eszembe, egyszer Marcsival meg Lujzival Lisszabonba utaztunk hamis vonatjeggyel egy barátnőnkhöz, aki egy brazil származású fiúval élt együtt, mit fiúval, egy kétméteres, göndör hajú, bronzizomzatú félistennel, és a nyaralásról más említésre méltó élményt nem is hoztunk haza, csak azt, hogy együtt élhettünk egy hétig, na jó, hárman, de akkor is egy Félistennel!)
– De néggyel ezelőtti brazil szerető – hallottam újra Buja Szépség hangját – még most is olyan szörnyen féltékeny volt, hogy kis híján megmérgezte antropológust, akinek két nappal megérkezésünk után már olyan hasmenése volt, hogy alig élt, de ex-szerető nem engedett hozzá orvost hívni, így kénytelen voltam a fürdőszoba ablakán kilopózni a legközelebbi gyógyszertárig. Most mondjátok meg – siránkozott Buja Szépség, és felhajtott egy újabb unikumot –, én ennek az embernek mindent megadtam annak idején, bármikor leszoptam, amikor csak kívánta, hát hogy tehetett velem ilyet??!!!
Én ennél a pontnál mélyen a fotelbe süllyedtem, ez igazán nem tartozik ránk, nem kéne szólni szegény nőnek, hogy menjen lefeküdni??! De a többiek rezzenéstelen arccal itták a szavait és a töményeket, és amikor Buja Szépség eltántorgott pisilni, állati komoly képpel, mint az orvosok egy konzíliumon, megállapították, hogy szegény Ági most ventilálja ki magából az elszenvedetteket, csak hagyjuk beszélni. Szóval ventilál, nahát, milyen jó kis szakma ez, gondoltam, hogy még erre is van szakszavuk. Amikor éjfél után Buja Szépséget megláttam besurranni egyik nős kollégája szobájába, meg sem lepődtem, nyilván az a jó, ha nem magában ventilál szegény álló éjjel. Másnap mindenki másnapos volt, de az összesített értékek alapján meg kellett vitatnunk a hitvallást. A táblára felkerült húsz-húsz darab vezető érték.
– Van mindenkinek tizenöt-tizenöt babszeme – szólt a Hentes. – Pontozzátok a különböző értékeket, amelyek nektek a legfontosabbak.
A többiek egyenként leírták maguknak egy lapra az értékeket a tábláról, majd hosszan gondolkoztak, melyiknek hány babszemet adjanak, összeadtak, kivontak.
Halk zendüléssel elpattantak az idegeim. Elég a jókislányságból. Úgysem dolgoznék ezzel a véreskezű Hentessel.
Szépen odasétáltam táblához, beírtam tíz tulajdonsághoz tíz-tíz babszemet, összesen tehát százat. Nem tűnt fel senkinek, bár a tegnapi unikumozás és rengeteg ventilálás után csodálkoztam volna, ha valaki fejszámolásra vetemedik. Aztán kivonultam az erkélyre, és átadtam magam a napsütésnek. A Hentes szemében egy pillanatra láttam megvillanni a csontozókést, kifilézlek, te pimasz kis pulyka, mondta, bár lehet, hogy csak képzelődtem. A babszemeket összeadták.
A Hentes ünnepélyes hangon, párásodó tekintettel bejelentette, hogy megszületett a Krédó. Délelőtt 11 óra volt, megkönnyebbültem.
Végre lemehetünk a tópartra élvezni a napsütést, beszélgetni, lazítani. Korán örültem.
– Most érkeztünk a legizgalmasabb ponthoz – jelentette a Hentes.
Hogyan mérjük le, hogy mindenki hű-e a Krédóhoz?
Talán mázsálni kéne, a vágóhídon az bevált módszer, gondoltam szórakozottan.
Lesz-e mindig becsületes és jól felkészült, és szívből jön-e neki, és lesz-e derűs és kiegyensúlyozott?
– Ettől lesz a mi tréningünk, a mi trénerünk más, mint a többi cégé – szónokolt a Hentes.
Sikítás kerülgetett.
Előhúzott egy értékelőlapot a trénerek teljesítményéről. A következő fogalmak voltak rajta: megbízhatóság, mobilitás, hitelesség. Pontszám adható egytől tízig közös megegyezés alapján a tréner és a cég vezetői részéről az éves értékelő beszélgetésen.
Elképzeltem, amint ülök a Hentessel szemben, és azt mondja:
– Kata, én úgy érzem, te az elmúlt évben hitelességből hármas voltál.
– Ó – mondom majd szerényen –, szerintem sokat fejlődtem, akár ötöst is adhatnál.
Nem bírtam megállni, hangosan is megkérdeztem:
– Komolyan gondoljátok, hogy a hitelességet osztályozni lehet?
A Hentes vérig sértődött.
– Természetesen – felelte kimérten. – Itt mindenki tudja, mit értünk alatta.
A Hentes bárdja Damoklesz kardjaként függött a fejem felett.
Na akkor én most szó nélkül felállok, lesétálok a portáig, megkérdezem a legközelebbi vonat indulását és elhúzok. Aztán úgy döntöttem, nincs értelme ekkora balhét csinálni.
Ennél a cégnél három vezető van, kizárólag ők a belsősök.
Tizenöt külső trénert foglalkoztatnak. Többnyire negyven fölötti embereket, akiknek sokéves tréneri tapasztalatuk van, és saját szakmájuk. Pedagógus, mentálhigiénikus, pszichológus, jegyző. Mindenki dolgozik a főállásában, neveli a gyerekeit. Egyszer csak felhívja mondjuk egy szerda este a Hentes:
– Bélám, ugye ráérsz pénteken és szombaton tréninget tartani, targonca- vagy középvezetőknek?
A felhívott őrülten szervezni kezdi a munkáját, a családját. Mindenkivel összevész, halál idegbeteg lesz, de ha minden jól megy, csütörtök este elutazik tréninget tartani.
A trénereknek semmilyen szerződése, havi fixe nincsen. Senki nem engedheti meg magának, hogy feladja az állandó állását, mert a tréningezés teljesen esetleges, de nagyon szükségük van arra a havi egy-kétszázezer forintra. Ez a szünetekben folytatott ingerült beszélgetésekből derült ki számomra.
De mindenki birka módjára ülte végig a két napot, amikor eljátszatták velünk, hogy mi itt egy nagy, összetartó család vagyunk, akik meg tudják fogalmazni, és képesek fenntartani értékrendjüket.
Hazajöttem, kiőrjöngtem magam a Marcsinak. Ünnepélyesen megfogadtam neki: amikor tíz év múlva állati sikeres cégünk lesz, és új embereket kell majd felvennünk, ha kiejtem a hitvallás szót, és a miegycsaládvagyunkot, köteles leszek tíz kör unikumot fizetni neki.
Cyberbarát ma telefonált, hogy megtudja, miképpen alakul szerelmi viszonyom Daviddel.
– Na és rájött már ez a David gyerek, hogy kifogta az aranyhalat? – kérdezte.
– Dehogy! – feleltem szomorúan. – David egy balfasz, az ebihalat sem tudja megkülönböztetni a vízilótól.
– Ejnye-ejnye – szólt bölcsen C.b. –, akkor meg kell várnod a Nagy Ho-ho-horgászt, aki első pillantásra felismeri benned az aranyhalat.
Ez nagyon tetszik. Éljen Cyberbarát! Most, hogy learanyhalazott, az önbizalmam bálnányira dagadt. Elhatároztam, hogy dolgozni fogok az aranyhal-identitás kibontakoztatásán. Például pingálok egy csinos kis halacskát koronával a fején a konyhai faliújságra, mint rendes ősasszonyok a barlang falára, hogy egy pillanatra se feledjem, ki vagyok. Sőt hetente kétszer eljárok majd uszodába, hogy gyakoroljam a lubickolást, és nem mellesleg, formáljam az alakomat. Tiszta főnyeremény egy ilyen identitás.
Csak az a bökkenő, hogy egy aranyhal nem beszélhet (legalábbis, amíg ki nem fogják, addig kussolnia kell), pedig beszélni szeretek. Ebben egyébként pirkóvikinek van nagy tapasztalata, mert ő egyszer halálosan szerelmes volt a város legígéretesebb ifjú kutatójába, aki azóta világhírű lett. Pirkóviki annyira tisztelte ezt az ifjút, hogy megszólalni sem mert a jelenlétében, állandóan parázott, hogy valami hülyeséget talál mondani, amivel leégeti a szintén ígéretes barátai előtt. Mindenesetre, amikor Kutató elutazott valami fontos nemzetközi konferenciára, vett a pirkóvikinek egy zacskó aranyhalat a legközelebbi díszállat-kereskedésben, hogy legyen kikről gondoskodnia. Viki törődött is velük lelkiismeretesen, az aranyhalak azonban nem értékelték, hanem kezdtek sorban kipurcanni. Viki megrémült.
Még egy aranyhalnak sem tudom gondját viselni, a Kutató azt fogja hinni, hogy alkalmatlan vagyok az anyaszerepre, gondolta kétségbeesve, és a döglött aranyhalakat nem merte lehúzni a budin, hanem a nap áldozatát mindig szépen kiterítette a mosogató szélére.
– Miben reménykedtél? – kérdeztük megrökönyödve Marcsival.
– A feltámadásban – mondta Viki. – Ráadásul el kellett számolnom a hullákkal. Valahogy azt gondoltam, Kutató majd hazajön, ránézésre megállapítja, nem gondatlanságból történtek a halálesetek, és feloldoz az iszonyú lelkiismeret-furdalás alól.
De a halhullák egyre csak szaporodtak a mosogató partján, már tisztára úgy festett, mint egy ravatal, és a hazatérő Kutatónak a megdöbbenéstől elakadt a hangja. Csak tátogott.
Aztán mondta pirkóvikinek, hogy ebben kapcsolatuk szimbólumát látja, és talán jobb, ha most elbúcsúznak.
A kedvenc szoknyám váratlanul összement a mosásban, és szemtelenül a térdem fölé ugrott tíz centivel. Hihetetlen sikerélményekben volt részem. Először nem mertem felvenni. De kint vidáman csattogott a szél, és az emberek megrészegültek a hétágú napsütéstől. Nagy bátran úgy határoztam, hogy hosszúlábú bosszúállónak öltözöm. Nem fogok parázni az Étcsokoládé Szemű miatt, és a Szeplős Amerikait is leszarom. (Utóbbi felhívott, hogy menjünk ebédelni. Nem értem, miért fordít ennyi gondot az étkeztetésemre, ha egyébként nem akar semmit tőlem. Marcsi szerint soványnak tart.) Dögöljenek meg a férfiak. Értem. És bejött! Hurrááá!!!
Ma egészen közel csapott be a mennykő. Tönkrement az első házasság közvetlen szeretteim körében.
Közvetlen szeretteimhez tartozik Enci, anyám gyerekkori barátnőjének lánya. Enci fogadott családtagom.
Ülök itthon vasárnap, egyszer csak sms érkezik Encitől. Küldött egy nagyon fontos e-mailt, olvassam el.
Olvastam, és nem hittem a szememnek. Tegnap éjszaka megbeszélték Markkal, a férjével, hogy elválnak. Két éve házasok, négy éve élnek együtt.
Enci két nap múlva lesz huszonhat. Együtt nőttünk fel, ha mesélek róla valakinek, mindig úgy mondom: a húgom. Az édesanyja egyedül nevelte fel. Karján a hat hónapos Enikővel szó szerint elmenekült a férjétől. Nálunk húzódtak meg, emlékszem, ahogy a férje őrjöngve dörömbölt a bejárati ajtónkon.
Enci soha többé nem látta az apját.
Elképesztően okos és bátor lány, és nagyon szexi. Kicsi korában állandóan Gerald Durrell-könyveket olvasott, puszta kézzel meg mert fogni kígyót, békát. Tizennégy éves kora óta rendszeresen jár fiúkkal.
Van valami sebzettség a tekintetében, amit minden fiú meg akar gyógyítani. Négy éve elment Amerikába egy nyári táborba nevelőnek. Ott találkozott Markkal, a sötét szemű skót fiúval. Mark tisztára úgy néz ki, mint Pinokkió, végtelenül hosszú és valószínűtlenül vékony, kedves és okos.
Totál egymásba szerettek, Enci már haza sem jött Magyarországra, azonnal Skóciába ment Markkal.
Az anyja nagy nehezen meggyőzte, legalább az egyetemet fejezze be itthon. Visszajöttek együtt, Mark gyorsan megtanult magyarul, még a szóvicceket is értette. Imádta az országot, a borainkat, úgy tervezte, egy faluban akar élni, gyerekekkel a házban és kutyákkal az udvaron. Mindenkit elbűvölt a kedvességével. Pont két éve, tavasszal összeházasodtak.
Az esküvőn kiderült, hogy a skótok még sokkal többet tudnak inni, mint mi, magyarok, nagyon jól éreztük magunkat.
Enci már a házasság előtt elmondta nekem, kapkodva, szégyenkezve, hogy nem megy Markkal a szex. Tanácstalan, nem tudja, mit csináljon.
Mondtam valami szokásosat, amit minden barátnőmnek szoktam, és amit ők is nekem: beszéljék meg, vagy menjenek el nyaralni, vagy nézzenek szexfilmeket.
Egy éve Lujzival ellátogattunk Enciékhez Skóciába. Éjjel ültünk az ágyon egy üveg whiskyvel, és arról beszélgettünk, hogy miért nem működik párkapcsolatainkban a szex.
Enci összehúzta magát kicsire, sütött belőle a fájdalom és a kétségbeesés. Lujzi belelendült, és mint tapasztalt, szexet nélkülöző, de házasságban élő nő, szenvedélyes hangon tanácsokat osztogatott. Kínunkban röhögtünk magunkon.
Karácsonykor Enci hazajött és átbeszélgettünk egy éjszakát. Akkor azt mondta, rendbe jött a házaséletük Markkal. A hangja gyanús volt. Valahogy vékonyabb volt, mint máskor, de nem akartam rákérdezni.
Erre most itt ez az e-mail. Olyan félelmetesen tisztán és pontosan megfogalmazta, hogy mi a baj. Olyan fájón ismerős.
„Éjjel feküdtünk az ágyban és arról beszéltünk, hogy miért nem vagyunk boldogok. Mark szerint azért, mert már régóta hazugságban élünk, és ez a hazugság és képmutatás belülről esz bennünket. Mindennap eljátsszuk, hogy mi vagyunk a boldog házaspár, és szeretjük egymást. Persze, szeretjük egymást, de ez testvéri szeretet.
Azt mondta, hogy ő nem azért nem kíván, mert fizikailag nem vonzódik hozzám, hanem érzelmileg van benne görcs, ami megakadályozza a testi élvezetet. Ha én magamba nézek, azt látom, hogy a szívem mélyén már én sem hittem benne, hogy a kapcsolat működni fog, csak nehezen ismerem be a vereséget. Nem vagyok olyan ember, aki megfutamodik az első igazi nehézség után, hanem inkább megpróbálom bevenni az akadályokat. Aztán azt is gondoltam, hogy minden párkapcsolat így végződik, hozzászoksz a másikhoz, már nem dobban meg a szíved, ha meglátod, már nem veszed fel a legszexisebb miniruhádat és alsóneműdet, ha randevúra mész vele... És nincs értelme felbontani a jelenlegi kapcsolatot, ha a következő se lesz jobb.
Én elhittem, hogy eljön a herceg fehér lovon. És gyerekeket szülök, és boldogan fogjuk felnevelni őket együtt. Hogy velem majd nem történik meg az, ami anyával. Erre most itt állok szálegyedül egy idegen országban, két nappal a huszonhatodik születésnapom előtt, és mindenem odaveszett.”
Először jól kibőgtem magam a levelén. Aztán megírtam, hogy én bizony nagyon büszke vagyok rájuk. Mert azt gondolom, hogy a mi családunkban éppen elég példa van arra, hogy milyen beleragadni egy rossz házasságba, belefásulni, belebetegedni.
Nem hiszem, hogy az életünk arra való, hogy leéljük valaki mellett, akihez nincs kedvünk már odabújni. Boldogtalanná tesszük őt is és magunkat is.
Elküldtem Encinek az e-mailt, és azonnal felhívtam a Lujzit. Vasárnap is benn ült a cégénél és szakdolgozatírás címszó alatt éppen az ötvenedik szenvedélyes hangú levelet váltotta a lett kollégával.
Elállt a szava, amikor meghallotta, mi történt. Be is vallottam neki, hogy nem véletlenül őt hívtam először, mert én most már – testközelből figyelve a sokadik flörtjét – nagyon zavarban vagyok, és sajnálom a férjét. Ő ezt nem érdemli meg.
Lujzi megtörten mondta, hogy nem tudja, mit tegyen. Pedig már a dalai lámát is végigolvasta, de ez a lett pasi teljesen megőrjíti. Ma is például egész nap fát vágott egy tengerparti erdőben (közben a laptopjáról emilezik), és Lujzit felváltva rázta a hideg és a meleg, ahogy elképzelte a lett kollégát félmeztelenül, amint hasogat. (- Lehet ilyenkor már félmeztelenkedni ott? – kérdezte Lujzi aggódva, mire megnyugtattam, hogy a tengerpart szélcsendes öbleiben igazán meleg tud lenni. Onnan tudom, hogy történetesen két éve magam is jártam ott, a rigai villamosszerelő Balázsnál, aki, mint tudjuk, azóta hivatalosan is összeállt egy lett nővel...) Ráadásul a Lett mindenféle szép eszmefuttatásokat ír Lujzinak az életről, és annyi könyvet olvasott, mint egy unatkozó helyőrségi könyvtáros.
A férje meg esdekelve hívja fel Lujzit, hogy legalább a tízórás filmre érjen már haza, hogy együtt lehessenek kicsit... Ettől persze ő megőrül, mert utálja a tévét, és utálja, hogy a férje imádja. Három hónapja nem szexeltek. Lujzi számolja a napokat is.
Ma nekiálltam kibontakoztatni Cyberbaráttól kapott új identitásomat. Nem olcsó mulatság. Vennem kellett egy menő úszódresszt, hozzá színben és mintában passzoló úszósapkát, úszószemüveget (dioptriásat akartam, de az őrült drága, így marad a kontaktlencse), csinos kis papucsot, tusfürdőt (természetesen tengerialga-kivonattal), és testápolót, mert hiába vagyok aranyhal, nem engedhetem meg magamnak, hogy finom bőrömet pikkelyesre marja az uszoda klóros vize. Úgy huszonötezernél tartottam, mire az uszodához értem, és még száraz voltam, mint a zsemlemorzsa. A beugró újabb ötszázast kóstált, de muszáj volt a város legmenőbb uszodájába mennem, ahol az olimpiai bajnok vízilabdázók is edzenek, mert rendes nőnek jár egy kis motiváció. Jobb ösztönzés pedig nincs is a két és fél méteres, izmos csípejű vízilabdás fiúknál. Délután négykor kizárólag nyugdíjasok tempóztak higgadtan a hosszú vízben, sehol egy kásástamás vagy egy kissgergő, de nem csüggedtem. Lendületes fejest ugrottam, és szelni kezdtem a kilométereket. Háromszáz méter után (hat hossz) úgy éreztem, uszonyom nőtt, és bizonyára kopoltyúm is, mert a tüdőmön keresztül nem jön levegő. Talán abba kéne hagynom a dohányzást, gondoltam tétován, és komótos tempóra váltottam. Sehol nincs megírva, hogy egy aranyhalnak villámként kell cikáznia a medencében. Tempóztam, tempóztam, és arra gondoltam, na, Nagy Ho-ho, lássuk, észreveszed-e az aranyhalat??
Egy fél óra után frissen és izmosan kiszálltam a medencéből. Igyekeztem olyan finoman és elegánsan kiemelkedni, mint Vénusz a habokból, és ahogy ráncigáltam magamra a papucsomat és a sárga kiskacsás fürdőköpenyemet, hirtelen megszólított egy mély, kisportolt hang:
– Kisasszony, ne haragudjon, hogy megszólítom, de egy órája figyelem, fantasztikus a lábmunkája, hol gyakorolta?
Maga Faragó Tamás állt előttem, a női vízilabda-válogatott edzője, az Élő Legenda, márkás tréningruhában, csapzott, kissé ritkuló hullámos hajjal és olyan tesztoszteronhullám áradt belőle, hogy kis híján visszaszédültem tőle a medencébe.
– A Víg Delfinek Úszónapköziben, kilencszázhetvenkilenctől kilencszáznyolcvanhatig – rebegtem megilletődötten.
– Gratulálok. Nem lenne kedve kipróbálni magát a vízilabdában? A lányaimnak épp keresek egy jó centert.
– Az edzések egy időben vannak a férfiválogatottéval? – kérdeztem.
– Persze – felelte Élő Legenda.
Erre gondolkodás nélkül igent mondtam.
Na jó, nem egészen ezt mondta a Faragó, hanem azt, hogy maga, hölgyem, azt hiszi, viccből van ott az a kötél, ússzon már odébb legyen szíves, itt edzés folyik!
De néhány hónapra rá a lányok megnyerték az Európa-bajnokságot, mi Marcsival, Lujzival és pirkóvikivel a partról szurkoltunk, és Faragó sírt. Csak én és Cyberbarát tudtuk, hogy ebben az Aranyhalnak vastagon benne volt az uszonya.
Ma tartottam életem első tréningjét az Országút Királyainak. Nagyon nehéz, hogy ne képzeljem magam utána zseniális trénernek.
Szerettem volna, ha látják a barátaim, amint a tréning tizedik percében felszólítom a tizenöt nagydarab kamionsofőrt, hogy hajtogassanak papírrepülőt, amivel lélekben megérkeznek erre a tréningre.
Évát, a jótündér pszichológusunkat külön megkértem, hogy segítsen felkészülni. Éva azt mondta, a mi a francnak vagyok én itt tudatállapotból kell kimozdítanom őket. Gondoltam, átviszem őket repülőhajtogatásos tudatállapotba. Nem hittek a fülüknek, ez a kiscsaj megőrült. Elismételtem, és szélesen mosolyogtam.
– Benne vannak?! – kérdeztem lendületesen.
Vonakodva hajtogatni kezdtek, nehogy már ilyen dedósat játsszunk, volt az arcukon. De egyszer csak már azon vetélkedtek, ki tud sugárhajtásosat, kétfedelűt, sárkányrepcsit hajtogatni. Amikor szelíden megkérdeztem, mikor csináltak ilyet utoljára, halk roppanással elolvadt az utolsó jégkocka is. Mindenre vevők voltak. Egymást kellett bemutatniuk, a papírrepülőn szereplő kérdések alapján.
Ki mióta dolgozik, van-e családja, hobbija, kedvenc filmje, színésze/színésznője, szokott-e felvenni stoppost. Az első másfél óra végén az egyikük megkérdezte:
– Mondja, miért hisz maga ennyire bennünk? Nagyon jólesik nekünk, már rég történt velünk ilyen.
Majd az egyik legnagyobb hangú, százhúsz kilós, szakállas pasi szünetről visszatérve a kezembe nyomott egy pohár kapucsínót.
– Láttuk, hogy nem volt ideje erre, Katika. Biztosan jólesik. Egészségére – mondta.
Teljesen meghatódtam.
Más(állapot):
Pirkóviki a tréning első szünetében küldött egy sms-t. Pozitív lett a terhességi tesztje. Majdnem elbőgtem magam. MEGINT GYEREKÜNK LESZ! Egyszer a pirkóviki azt mondta, hogy már legalább hármunknak (Marcsinak, Vikinek meg nekem) van egy gyerekünk, a Zsófi. Nem is rossz arány, mondtuk akkor, de ez most kétségtelenül javítani fogja. És akkor már csak én maradok hátra. Na jó, de ők négy évvel idősebbek nálam, nekik éppen ideje. Én ráérek.
A pirkóviki, túl azon, hogy a napokban áldott állapotba esett, még Daviddel is összefutott. Hiába, aki áldott...
– Jött szembe az utcán – mesélte Viki izgatottan. – Azonnal felismertem. Lázasan gondolkozni kezdtem, hogyan szólítsam meg. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen elé vetem magam, és elállom az útját, rosszullétet szimulálok, de szerencsére ő is megismert.
– És legalább megmondtad neki, hogy egy érzéketlen dög, és utálod, mert engem mellőz? – vontam kérdőre.
– Megkérdezte, hogy vagy. Mondtam, jól, ma tartod az első tréninged.
– Ó, tényleg, tényleg megkérdezte? De édes! És aztán?
– Aztán elbúcsúztunk, mert rohannom kellett.
– Ennyi? Nem vallotta be neked, hogy szeret engem?
A pirkóviki persze csak röhögött rajtam. Könnyű neki, este hétkor már ágyban feküdt, és arcán angyali derűvel várta haza leendő gyermeke apját, hogy meghitten örüljenek az új életnek. Tíz teljes percig őrülten szerencsétlen bányarémnek éreztem magam. Aztán a kamionsofőrökre gondoltam. És megálltam végre, először az életben, hogy sms-t küldjek Davidnek.
Holnap mind a tizenöt sofőr úgy néz majd rám megint, mintha Kim Basinger lennék. Kit érdekel a David????
Nem tarthatok többé tréninget az Országút Királyainak.
A második tréningnap is nagyon jól sikerült, nem ezen múlott. Azt hiszem, egészen egyszerűen a női féltékenység áldozata lettem. Úgy érzem magam, mint egy rossz szappanoperában. Sikerült kifognom a főgonoszt Nóra, a vezető tréner személyében. Most sajnálom, hogy nem nézek rendszeresen sorozatokat, hátha tudnám, mit kell ilyenkor csinálni.
Éreztem, hogy Nórával konfliktus lesz. De arra nem számítottam, hogy ilyen rohamtempóban elintéz.
Nóra egy klasszikus baszatlan picsa. (Pardon, de én igazán mondhatok ilyet.) Vörös, nagydarab, vastag lábait mindig miniszoknyába préseli. Egy tehén, na. Egy ronda fatehén.
Az arca kifejezetten helyes lenne, de két keserű árok fut le az orrától egészen a szájáig. Nem tud szívből mosolyogni. Ha megteszi, túljátssza, félelmetes vigyorba rándul az arca. A száját keményen összeszorítja, és mindig ilyen szavakat használ: keményen, hangosan, erősen, trükközni.
Ritkán nevet, akkor is leginkább a saját poénjain, és a hangjától összecsörrenek az üvegpoharak, mert hisztérikus fejhangon visítozik. Tart mindenkitől, aki:
– nő
– fiatalabb nála
– csinosabb
– kedvesebb
– jól érzi magát a bőrében
Én tehát elég rossz pozícióból indultam. Az első pillanattól fogva éreztem, hogy minden gesztusom, mondatom irritálja, de szilárdan eltökéltem, hogy ha a fene fenét eszik is, szeretni fogom én ezt a Nórát.
Tökéletes önfegyelemmel, mosolyogva hallgattam a baromságait, a fröcsögéseit, a rossz vicceit. Néha ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy átfogjam a vállát, és így szóljak: Nóra, lazíts. Tudom, hogy rémes érzés kielégítetlennek lenni, de attól még lehetsz szeretetre méltó.
Meg kellett volna tennem. A második tréningnapon megjelent vizitálni. Amikor észrevette a sofőrök repülőit, láttam, ahogy nyúlik az arca. De sikerült kipréselnie magából ennyit: egész jó ötlet.
Az első másfél órás blokkra, amihez mindössze annyi a tréneri utasítás, hogy a tegnapi nap felidézése, kitaláltam egy tízperces játékot, amelynek az a címe: az országút királyai.
Játsszuk azt, hogy maguk a királyok, mondtam nekik, és felépíthetik a birodalmukat egy kamionban. Vigyék magukkal azt, amit tegnap itt kaptak és hasznos, és hagyják itt, ami nem volt jó. Ilyeneket vittek magukkal: jókedv, egymás megismerése, türelem, felelősségérzet, professzionalizmus.
Nóra ezután még nem volt nagyon ellenséges. Csak kerek perec megmondta, hogy ez szar volt.
A pokol délután szabadult el, a kommunikációs blokk közben. Alig három óra alatt kellett elmagyaráznom a sofőröknek a kommunikáció alapjait, rávezetni őket az asszertív magatartásforma hatékonyságára. Az asszertivitás olyasmi, hogy ha ötven órája állunk a határon negyven fokban, és a vámos bunkó és kelletlen velünk, akkor ne veszítsük el a fejünket, ne hajtsunk át a fickón a negyven tonna összgördülőnkkel, hanem határozott, de udvarias hangon győzzük meg, hogy ő is jól jár, ha végre elenged minket. Ennek a magatartásformának az elfogadtatása ebben a körben körülbelül annyi sikerrel kecsegtet, mintha vadászsólymoknak tartanék kétórás gyorstalpalót arról, hogy miképpen legyenek szolid és visszafogott hétpettyes katicabogarak. Ráadásul mindehhez nincs segédanyag, csak én és egy tábla (szakszóval: flipchart) állunk izzadva a sofőrök előtt két és fél órán át. Igyekeztem kicsit tovább feszegetni a kereteket, vittem be labdákat, magnót zenével, kitaláltam vicces kis játékokat, hogy ne háruljon akkora teher szegény flipchartra.
Nóra a hátam mögött ült, szerencsére nem láttam az arcát. De attól féltem, menten felgyullad a pulóverem, annyira égette hátamat az indulata.
A végén a tizenöt sofőr egyenként lekezelt velem, és meghatottan biztosítottak arról, hogy élmény volt velem dolgozni. Mikor jöhetnek legközelebb? Az értékelő lapokon a legmagasabb pontszámot adták. Szerettem volna megkérni egyik-másik száz kiló körüli férfiembert, hogy ha lehet, maradjanak még egy kicsit, mert van egy olyan érzésem, hogy amint kiteszik a lábukat, Nóra fel fog darabolni egy körömreszelővel, és bezsákol egy fagyasztott félmarhákat szállító hűtőkamionba.
Nóra arca ugyanis körülbelül úgy festett, mint egy sorozatgyilkosé.
Amint kitették a lábukat, leült velem szemben, az asztalra dobta, a tréning vázlatát, és vérfagyasztó hangon megkérdezte:
– Hogy merted megváltoztatni az anyagot?
– Nem változtattam meg, Nóra. Pontosan azt csináltam, és olyan sorrendben, ahogy itt le van írva. Csak igyekeztem belevinni olyan apróságokat, amitől számomra könnyebb előadni.
– Miért játszottál velük? Megmondtam, hogy ezekkel ilyesmit nem lehet. Nem azért jönnek ide, hogy jól érezzék magukat. Itt egy komoly szakmai képzést kapnak, kötelességük végighallgatni, te meg elhiteted velük, hogy ez valami komolytalan dolog. Ez a repülőhajtogatás is egészen nevetséges volt!
Egyszer volt egy osztályfőnököm, őt is Nórának hívták, és bár akkor még kicsi voltam, mint egy szilvamag, azon a Nórán is olyan fura szagot éreztem, mint ezen itt. Valami kesernyés, áporodott, fojtogató szagot, mint azokon az ágyneműkön, amelyeket hónapokig nem mosnak, nem szellőztetnek. Az a Nóra egyszer, amikor tízévesen nem voltam hajlandó elindulni a megyei szavalóversenyen, miután a városit már megnyertem (tessék elhinni, könyörögtem neki sírós hangon, én annyira izgulok, hogy belehalok), az évzáró ünnepségen az iskola aulájában, a körülbelül háromezer fős Teleki Blanka Úttörőcsapat hatezer fülének hallatára azt mondta, hogy osztályunk azért nem lett iskolaelső, csak iskolamásodik, mert Kéki Katának úgy fejébe szállt a dicsőség, hogy derogál neki egy megyei szavalóverseny. A derogál az vajon olyan, mint a rohangál? – futott át az agyamon gyorsan, mielőtt padtársam, kálikarcsi karjaiba ájultam volna.
Most csak azért sem fogok elájulni, te fatehén, nekem derogál előtted elájulni.
Nóra eltökélte, hogy porig fog alázni. Érdeklődéssel figyeltem, ahogy az arcán kéj és undor izgalmas elegye vonaglott, gondoltam, ha neki ekkora kielégülés, csak mondja. Mégis váratlanul ért a kegyelemdöfés:
– Ennek alapján úgy döntöttem, nem tarthatod meg a következő tréninget.
Nem hittem a fülemnek.
– Nóra, de hát az értékelések szerint...
Közbevágott, és sátánian felkacagott.
– Az értékelés! Ugyan már, az csak egy dolog. Most majd lesz időd szépen átgondolni, hogyan csináltad.
Vagyis térdepeljek a sarokba, és gondolkozzam a rosszaságomon.
Megmondtam neki, hogy ez nekem hatalmas kudarc, és nagyon fáj. Ki kellett mondanom, nehogy gyomorfekélyt kapjak. Rám mosolygott, mint egy pufogó vipera, és így szólt:
– A kudarc azért van, hogy feldolgozd.
Hogy téged dolgoznának fel, anyukám, parizernek. Azontúl nem szóltam egy szót sem. El akart vinni a kocsijával, de féltem, hogy lehánynám a kárpitját. Egészen új autója van. Taxit hívtam, és ott belül elbőgtem magam.
Este válságstábot tartottunk a Nincs Pardonban. A pirkóviki azzal robbant be, hogy Kata, én gondolkoztam, neked ez megint jó, hogy így történt.
Az a fixa ideája, hogy engem minden kudarc csak még jobb felé visz. Ezt évek óta rendíthetetlenül állítja. Marcsi őrjöngött. Könyörgött, hogy ha már látom, nincs több vesztenivalóm, azonnal olvassak be a nőnek.
– Különben – fenyegetett – én fogom megtenni.
Tudom, hogy meg is tenné.
Lujzi ünnepélyesen megígérte, hogy mint tréningmenedzser, ellehetetleníti a cégüket. Én a harmadik unikum után elértem a megbocsátás állapotát.
Küldtem Davidnek egy sms-t, és éjjel kettőkor felmentem hozzá.
Ma kiderült, hová vezet a baszatlanság. Legalább én ne legyek az.
David, David. Felébredtem reggel mellette. Kicsusszantam az ágyból, a fürdőszoba tükrében szembenéztem magammal. Láttam egy boldog nőt. Fogat mostam.
Mire visszaértem, felébredt. Nyújtózkodott. Nem nyúlt utánam, nem húzott magához.
Szorongás tört rám. Kiszolgáltatott vagyok. Éreztem, hogy ő nem úgy akar engem, ahogy én őt. Na de miért nem?? Legszívesebben megrángattam volna a pizsamája ujját: Figyelj, figyelj csak rám! Állati jól jársz velem, okos is vagyok, meg kerek is a fenekem, beszélek három nyelven, és bármikor meg tudlak nevettetni, akarod, hogy hányjak neked cigánykereket??? Vagy mi lenne, ha kézen járnék??? Most mondd meg, hát hány nő tud kézen járni harmincévesen???
Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem számít.
Én meg akarom érinteni, simogatni, örömet szerezni neki. Hozzábújtam, cirógatni kezdtem. Ujjaim alatt életre kelt a teste, fellélegzett, örült. Végigfuttattam a tenyerem a vállain, a karján, a csípőjén elidőztem, éreztem, ahogy testet ölt a vágya. Végigkóstoltam a hasát, olvadt csokoládé volt a bőre. A vágyat felváltotta valami finom szomorúság.
– Hiányzik az otthonom – mondta ki.
Nem szóltam. Elmondta neki a tenyerem: itt és most hadd legyek egy kicsit az otthonod.
Tudtam, hogy el fogunk búcsúzni. Hideg és keserű kávét ittunk a konyhában, és megkérdeztem:
Találkozunk este?
– Nem. Nem akarok belemenni. Túl sok lenne.
– Mi sok, David?
(Istenkém, én csak ötvenöt kiló vagyok, add, hogy ne legyek sok!!)
– Kata, három hónap múlva elutazom. Izraelben van a családom. Nekem ez most így jó. Mindennek megvan a helye és az ideje. Right place, right time. – Így mondta, angolul.
Right person (a megfelelő ember), tettem hozzá gondolatban. És azonnal ki is mondtam. – Valószínűleg nem én vagyok az a nő, akire vársz.
Bólintott.
– Kata, te szép vagy és okos. Meg fogod találni a párodat – mondta egyszerűen.
Kifelé menet azt kérdezte:
– Nem tudnád nekem itt hagyni a gyönyörű fenekedet?
Elképzeltem, ahogy reggelenként az én kitömött fenekemre lép ki az ágyból, mint vidéki udvarházakban a preparált vaddisznóbőrre...
– Nem – mondtam gőgösen –, nem alkuszom, vagy kell az egész, vagy engem többé nem látsz!
Most, most kell, hogy a lábam elé borulj, és sírva rimánkodj, te átkozott csokoládéhuszár, hogy egy életen át hozod nekem ágyba a kávét és a mazsolás kuglófot, csak egyszer, egyetlenegyszer láthass cigánykerekezni!
Ő azonban huncutul mosolyogva megvonta a vállát, megrándultak az izmai, ahogy háttal nekem kilakatolta az ajtót. Kis híján átharaptam a deltáját felindulásomban. Aztán kimasíroztam az ajtón, és vissza se néztem.
Annyira rettegtem mindig a visszautasítástól.
Tudomisén, mi van, ha békává változom tőle?!
Megtörtént, és nem lettem béka.
Sétáltam hazafelé a körúton a langyos tavaszi esőben. Az emberek siettek, fogták egymás kezét, fogták a gyerekük kezét. Ott voltam minden mosolyban, minden esőcseppben. Végtelen hálát éreztem, amiért élek.
– Te, én ebből nem hiszek egy szót sem – mondta pirkóviki két hét múlva, amikor elmeséltem neki Davidet.
Elkerekedett a szemem.
– Kata, én nem úgy ismerlek, mint aki ilyen simán le tud zárni egy kapcsolatot. Ez igazán szépen hangzik, de megesküdnék, hogy van folytatása.
Nahát! Ez mindennek a teteje! Csak azért, mert ismer tíz éve, nincs joga megkérdőjelezni a lezárásaimat!
– Igazad van, Viki – szóltam megtört hangon. – Valóban van folytatás. – És töredelmesen bevallottam neki az egészet.
Néhány napja, az első meleg, tavaszi éjszakán olyan őrjítő illata volt a levegőnek, hogy biztosra vettem, mindenki, beleértve a szolgálatos rendőröket, a hullámospapagájokat és a házimacskákat is, mindenki szerelmeskedik valakivel.
Kivéve engem.
Mire felocsúdtam a felismerés okozta sokkból, már el is küldtem az sms-t Davidnek. Kelletlenül, de válaszolt.
Nincs mit szépíteni ezen, addig provokáltam, míg fel nem hívott magához, éjjel egykor. Állt az előszobában, álmos szemekkel. Sokat sejtetően mosolygott, és megmutatta a fürdőszobát, szagos vizet eresztett a kádba, és mindenfelé színes gyertyák lobogtak. Óh. Ez volt az első és utolsó meghitt pillanatunk. Aztán fáradtan és kábán rácsodálkoztam, miért üldögélek csupaszon a kádban ezzel a szép idegennel.
– Mit nézel? – kérdeztem a szép idegentől. A víz egyre hűvösebb lett.
– Próbállak elképzelni hosszú hajjal – felelte.
A fenébe, gondoltam, ez is valaki mást szeretne itt helyettem.
Tudományos érdeklődéssel, a vágy szikrája nélkül tapogattam a testét. Olyan volt, mint egy feszes bőrlabda, szinte visszapattantak róla az ujjaim. Sűrű, mintha egy nagyobb test energiái lennének belegyömöszölve egy kisebbe.
– A futballtól van – magyarázta nagy komolyan –, minden izmom összeállt tőle.
Sóhajtottam.
– Miért van az, hogy minden férfi elsősorban jó focista akar lenni? – kérdeztem.
– Tévedsz, csak másodsorban. Elsősorban minden férfi jó szerető akar lenni.
Aztán nem állt fel neki. Ez szörnyű, mondta, és azonnal elaludt. Nem csodálkoztam. Teljesen helyénvaló volt, hogy a negyedik együtt töltött éjszakánkon sem fogunk lefeküdni, hiszen az égvilágon semmi közünk egymáshoz.
Rosszkedvűen arra gondoltam, remélem, focistának jobb vagy, édesem.
Ó, istenem, siránkoztam, hát nekem már soha nem fog senki gólt lőni? Miért vagyok én öngólokra kárhoztatva???!!!
Mikor Cyberbarátnak röviden összefoglaltam a Davidaffért, ellentmondást nem tűrően közölte velem, hogy ha komolyan érdekel egy férfi, akkor három hónapig meg kell tartóztatnom tőle magam. „Meddig?” – sikítottam fel e-mailben. De Cyberbarát ragaszkodott a számhoz. Lássam be, érvelt, hogy a férfi nem tud megbízni abban nőben, aki már az első éjszakán a karjaiba omlik. Persze a férfiembernek kötelessége nyomulni addig is, de a női embernek kötelessége ellenállni, tette hozzá.
– Jézusom – mondtam Cyberbarátnak –, ha mondjuk még ma találkozom a Komoly Férfival, akkor is legközelebb valamikor júniusban törhetem meg a szüzességi fogadalmam! Ez kegyetlenség!
– Csak gondolj az elkövetkező harminc-negyven boldog évre, és máris könnyebb lesz – felelte Cyberbarát.
Randalíroztam!!! A tesóm meg Adrienn a hétvégére hazautaztak Miskolcra. Én nem mentem, így is van két gyereke a szüleimnek. Egészen megrészegültem attól, hogy egyedül lehetek, mint kamaszkoromban, amikor a szüleim elmentek otthonról. Most azt csinálok, amit akarok. Módszeresen nekiálltam rosszalkodni, először óvatosan elszívtam egy szál cigit a szobában. A csikket a szobanövény cserepébe rejtettem. Nem szólt rám senki.
Ekkor ruhástul bebújtam az ágyba, és rávetettem magam a tévé távkapcsolójára. Szinte soha nem nézem, most vadul szörföztem a csatornák között. Éjjel egykor találtam egy szexfilmet, ami teljesen lekötött. Egy lepukkant, sápkóros Swarzeneggerre emlékeztető férfi meghágott minden útjába kerülő nőt.
A felesége egy ex-kurva volt, akit szintén minden férfi karakter elkapott egy körre. Olyan mondatok voltak benne, mint egy nagyon rossz nyelvkönyvben, hozzá a szinkront mintha a sarki csemegebolt előadóira bízták volna:
„Jó napot, én vagyok az új kolléganő. Csodálatos szerető vagy, megőrjítesz. Drágám, nagyon szeretlek. Fantasztikus a tengerpart, heveredjünk le a homokba. Drágám, látogassunk el a piacra. Számtalan egzotikus dolgot láthatunk ott. Ellopták az útlevelemet és a hitelkártyámat. Forduljunk a rendőrséghez.” És közben kufircoltak mindenütt, a tengerparton, az irodában, a rendőrőrsön.
Az egyik jelenetben egy lélegzetelállítóan gyönyörű tengerparton a fehér bőrű pasi elszántan gyömöszölt egy fekete csajt. Jelenetről jelenetre vörösebb lett a háta és a feneke, az orgazmusig pecsenyepirosra égett szegény. Még arra sem figyeltek, hogy sorrendbe vágják a történetet: az egyik snittben a pasi letépte a bikinit a csajról, a következőn ismét rajta volt.
Végignéztem az egészet, pedig kétszer megszakították teleshoppal, és meg kellett tekintenem egy tizenhat darabból álló komolyzenei CD-gyűjteményt, díszdobozban. Csináltam magamnak három orgazmust, amitől egészen megijedtem, annyira jó volt, és igyekeztem megérteni, mi történt.
Látszólag semmilyen dramaturgia nem volt, mégis félelmetesen abszurd történet bontakozott ki. Volt benne brutalitás, megaláztatás, rasszizmus. Minden, ami a legprimitívebb ösztönökre hajaz. Iszonyatosan izgató, fedeztem fel viszolyogva.
Mi ez a hatalmas felhajtás a szex körül? Arra jutottam, hogy valami oltári nagy félreértés áldozata lettem: szeretetre és gyengédségre vágyom, és ennek a szexben látom biztosítékát. A tévé kínálatát figyelve ezzel nem vagyok egyedül. A szex olyan látványos, és olyan egyszerűen működik. Meg lehet mutatni a tévében. A szeretetet, ami csak hömpölyög, mint egy nagy folyó, nehéz lefilmezni.
Reggel felébredtem, és még mindig nem volt itthon a családom. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki bújócskázik, és nem találja a többieket. Most már elég a játékból, gyertek elő, gondoltam sírósan.
Megint egy hét, ami úgy kezdődik, hogy semmi dolgom. Az nem lehet, hogy ott tartsak, ahol közel fél éve, hogy egy hülye fatehén miatt kezdhessek elölről mindent. Most már örökre itt ragadok a kisszobában, macinaciban és szemüvegben????
Aztán szerencsére a déli vonattal megérkeztek az öcsémék, hoztak háztájit: rántott csirkét, mákos rétest, házi málnaszörpöt, frissen nyílt nárciszt. Kicsit visszatért a komfortérzetem.
Délután látogatóba jött hozzánk Magyarország legkedveltebb napilapja személyesen, hogy kikérdezzen az öcsémet és engem a Nehéz Évekről, és világmegváltó terveinkről. Egy nagyon helyes újságíró csaj jött, akiről azonnal kiderült, hogy szintén ex-miskolci.
Tíz évig voltam újságíró, és zavartam meg állandóan bedöglő riportermagnómmal tisztességes otthonok nyugalmát. De egyszer nem jutott eszembe, vajon rendet csináltak-e, mielőtt jöttem. Letörölték a port? Elmosták a poharakat? Porszívóztak? Mindenesetre mi mindegyiket végigcsináltuk. Macinacinkat rendesre váltottuk. Majd feltettük a műre a koronát, sós és édes aprósütikét az asztalra.
Kész őrület. Azon sem csodálkoztam volna, ha hirtelen horgolt csipketerítőt kerítek a tévé tetejére.
Magam alá vagyok esve. Izzad a tenyerem és fázom. Azon gondolkozom, mi van, ha mégis ufó vagyok én.
Miért nem tudok beilleszkedni tisztességes cégeknél, ahol pedig van tuti hitvallás (lásd: a Hentes Krédója), van kölcsön Ford (35 milkóért), sőt ingyengolyóstoll, határidőnaptár, WC-papír a budiban???
El kellett volna fogadnom a Hajóskapitány állásajánlatát. Akkor már egy hónapja járhatnék ki villamossal, busszal, hévvel, görkorival a zöldövezeti irodába, látnám virágba borulni a meggyfájukat az udvaron... És mához másfél évre akár már tréninget is tarthatnék. Reggelenként elég lenne ötkor kelnem, hogy nyolcra odaérjek.
És talán mégis idejében le kellett volna szopnom a Hentest. És jó pofát vágnom a hitvallásosdihoz, és nem kiakadni azon, hogy egytől tízig pontozni akarják a hitelességemet.
Teljesen igazuk van, a hitelesség azért van, hogy osztályozzák.
Vagy még előbb el kellett volna fogadnom a Szeplős Amerikai állásajánlatát. Akkor lenne a kiskosztümbe bújtatott fenekem alatt céges autó, a fülemen ingyenmobil, kis műanyag tálkákban hoznák az irodaebédet pontban tizenkettőkor helyes fiúk, és a Gazprom embereivel tárgyalnék hangszigetelt pincékben a magyar petróleum- és vegyipar átpasszolásának korrekt pr-járól...
(De mindenekelőtt nem kellett volna úgy viselkednem a kamionsofőrökkel, hogy megkérdezzék, miért hiszek ennyire bennük.)
Úgy néz ki, végső elkeseredésemben kleptomániás lettem. Nem elég, hogy ufó vagyok, még lopok is. Úgy történt, hogy elmentem a fogyasztás legközelebbi palotájába, hogy elhatalmasodó depressziómat enyhítsem. A pirkóviki tanácsolta, mert neki ez a módszer mindig beválik. Elszántan vásárolni kezdtem, fagyasztott pulykamellfilét, meg gyümölcsteákat, háromféle olajbogyót, dán és francia sajtokat, fogyókúrás joghurtokat, zabpelyhet, köleskását és csicseriborsót, hátha a reformtáplálkozás nagyasszonyává válok. Szédületesen megpakoltam a kerekes bevásárlókocsit, és csak a pénztár felé menet jutott eszembe az egyetlen dolog, ami valóban hiányzik a háztartásunkból: felmosófa. Mivel már nem fért a kocsiba, lazán a hónom alá csaptam a piros nyelű, sárga borzas nedvszívó pamaccsal rendelkező, Vileda márkájú felmosót.
A pénztáros kisasszony fel sem nézett, csak automatikusan blokkolta az árucikkeket. Átnyújtottam neki a bankjegyeket, és csak akkor ugrott be, hogy hónom alatt ott figyel a piros felmosó. Megdermedtem a rémülettől. Körülnézni sem mertem, biztosra vettem, hogy az áruház profi biztonsági emberei épp célzásra emelik kibiztosított Magnumjaikat, és vártam, hogy bemondják a hangosba, hölgyem, maga ott, a felmosóval, szépen lassan emelje fel a kezét, semmi hirtelen mozdulat, különben tüzet nyitunk.
– Kisasszony – szólalt meg valaki mögöttem, hogy kis híján ugrottam egy hátraszaltót –, feltartja a sort, miért nem mozdul?
Teljes transzban odébbmentem, és mint egy alvajáró, pakolni kezdtem a cuccokat, de közben hallottam a bilincs kattanását a csuklómon, és láttam Miki, Marcsi, Lujzi, pirkóviki és Marci szomorú arcát a rácson túl.
– Mit mondjunk a szüleidnek? – kérdezik majd a beszélőn, és hazafelé megállapítják, hogy jobban kellett volna figyelni szegényre, látszott, hogy nagy baj lesz.
Bepakoltam a szatyorba, és elindultam kifelé. Egyetlen árva pisztolylövés nélkül elraboltam a szuperbiztos szupermarketből egy felmosófát. Hirtelen euforikus hangulatba kerültem. Rettenthetetlen vagyok, mint Mel Gibson! Mit nekem fatehén! Úgy éreztem magam hónom alatt a felmosófával, mint aki lovagi tornára indul. Nem félek semmitől, ha akarom, a Vileda nedvszívó pamaccsal átfestem lilára az eget!
Kovácsdoki, mióta az eszemet tudom, a családorvosunk. Volt. Meghalt. Ma.
Ez nem ér. Alig múlt negyvenöt. Mindig jött hozzánk, este, vagy éjjel, vagy nappal, amikor csak kiabáltunk érte. Ült a nappaliban gondterhelt, fáradt arccal, sorban szívta a cigarettákat, és gyógyított minket.
Egyszer meg is mentett. Amikor nagyon utáltam a szegedi főiskolát. Már szombat délután sírógörcsöt kaptam, hogy vissza kell mennem, pedig csak reggel érkeztem haza a vonattal. Fél év után úgy döntöttem, otthagyom. Szegény családom, azt hitték, bediliztem. Halálra rémültek. Fenyegetőztek. De én tántoríthatatlan voltam. Akkor elküldtek Kovácsdoki-hoz, hogy beszéljen a lelkemre.
Kivártam a soromat, és beléptem a rendelőbe. Kovácsdoki rám nézett a szokásos fáradt tekintetével. Rágyújtott.
– Hallom, Kata, ott akarja hagyni a főiskolát. – Következetesen magázott tizennyolc éves koromtól.
Bólintottam. Ha elkezd győzködni, sikítani fogok.
– Miért? – kérdezte szelíden.
– Mert nagyon rosszul érzem ott magam.
– De mégis, mitől érzi rosszul magát?
Haboztam. Senki nem értette a családból. Majd pont ő fogja? Aztán arra gondoltam, ő mégiscsak orvos, hátha volt már ilyen eset a praxisában.
– Attól – vettem egy nagy levegőt –, hogy láthatatlannak érzem magam.
Megütközve nézett rám. De ő legalább látott.
– Láthatatlannak? – kérdezte óvatosan. – Az milyen?
– Az olyan – és már folytak a könnyeim megállíthatatlanul –, mintha lenne körülöttem egy bura, és attól nem látszanék. A főiskolán nem köszönnek egymásnak az emberek. Nem beszélgetnek a szünetekben. Mindenki csak retteg a vizsgáktól, a zh-któl, rohannak haza hülyeségeket magolni. Nincs kihez szólnom, nincs kivel elmennem valahová. Nem bírok visszamenni oda. Kérem, mondja meg a szüleimnek – zokogtam.
– Értem – mondta. – Nyugodjon meg. Teljesen normális, hogy nem akar visszamenni oda, ahol nem látják. Én sem mennék. Megmondom a szüleinek, ne aggódjon.
Kibőgtem magam. Hálából elmeséltem neki az első és utolsó szórakozással töltött estém történetét Szegeden.
Egyszer rászántam magam, és elmentem a híres helyi diákklubba. Állítólag valami tuti együttes lép majd fel, mondták. Egy hétig készültem rá. Csütörtök este felöltöztem, és lemerészkedtem a klubba. Gyűlt a tömeg, megérkezett az együttes is. Huszonéves srácok. Már hangoltak, amikor összeesett az énekes. Gyorsan elhúzták a színpadon a függönyt. Megérkeztek a mentősök. És húsz perc múlva elmentek. A fiú ott maradt, a függöny mögött. A szíve, mondták, elvitte. Huszonöt éves volt.
Kovácsdokit is a szíve vitte el.
Valahol Szabolcsban nőtt fel, egy szegény cigánycsaládban. Szinte soha nem beszélt róla, szégyellte, azt hiszem.
Eljutott az orvosi egyetemig. Megismerkedett a feleségével, egy gyógyszerészhallgatóval. Tanultak, tanultak, tanultak együtt, kitűnőre végeztek, összeházasodtak, megszületett az első gyerekük. Fiú. Kovácsdoki nappal rendelt, éjjel ügyeletet vállalt. Megszületett a második gyerekük. Fiú. Kovácsdoki nappal rendelt, esténként, éjszakánként magánbetegekhez rohangált. Eltökélte, hogy a gyerekei nem fognak nélkülözni. Még tízévesek sem voltak, amikor már volt a nevükön egy-egy kicsi, lakótelepi lakás. A gyerekeket az asszony nevelte. Rendszerváltás után otthagyta a gyógyszertárat, és orvoslátogatónak állt. Egyre több pénzt keresett. Többet, mint a férje. Öltözködni kezdett, fodrászhoz, kozmetikushoz járt. Élvezte, hogy megnézik a férfiak. Még negyven sem volt. A férje volt az első férfi az életében. Hamar lett valakije. Válni akart, és mindent megtartani. A férjem magára hagyott a gyerekekkel, érvelt. Kovácsdoki összezavarodott.
De hát értetek csináltam mindent.
A felesége kinevette. A gyerekeket ellene fordította. Aztán kapott egy infarktust. Túlélte, de megmondták neki, legfeljebb egy szívátültetés menthetné meg. A felesége és a gyerekei nem látogatták meg a kórházban.
Nem akart új szívet. Negyvenkét évesen beköltözött a nővérszálló kilenc négyzetméteres szobájába.
– Nem kellek a gyerekeimnek. Elveszítettem mindenemet – mondta telefonon, amikor felhívtam. – Feltettem az életemet arra, hogy a gyerekeimnek jobb legyen, mint nekünk volt. És megcsináltam. Mi értelme volt?
Bárcsak tudtam volna valami okosat válaszolni neki. Úgy éreztem, talán azon az egy mondaton múlna az élete. Ha megtalálnám. Ha kimondanám.
A nővérszálló fürdőszobájában esett össze.
A temetésén több ezer ember volt, akiket az elmúlt években mind meggyógyított.
Egész délelőtt gyesen voltam Zsófival, Marcsi kislányával.
Mióta Nyulat elajándékoztuk vidéki rokonoknak (egyrészt, mert akkora lett, mint egy csővázas hátizsák, és mindent felzabált, másrészt meg eladósorba jutott, és nem volt szívem megfosztani a szerelem élményétől, legalább neki legyen egy jóképű baknyula), azóta nem foglalkoztam gyermekneveléssel. Pedig nagyon jó játék, értelmet ad az ember napjainak. Bár tök nyomott volt a hangulatom, egyszer csak észrevettem, hogy apró célokat tűzök ki magam elé. Rá kell vennem Zsófit, hogy megegye a májkrémes kiflit. Ki kell cserélnem a pelenkáját. Meg kell tanítanom szívecskéket rajzolni Apunak meg Anyunak. Egyre fontosabbnak és felelősségteljesebbnek kezdtem érezni magam, mert gondoskodnom kellett egy emberről, aki szemmel láthatólag elhitte rólam, hogy Anya után most éppen én vagyok erre a legalkalmasabb.
Annyira belejöttem, hogy ki akartam próbálni közönség előtt is: megfűztem Zsófit, hogy menjünk el a bankba elintézni a pénzügyeket, és nézzük meg a Dunát is, mert kiöntött. Nagyon tetszett neki a bankos program, mert lehetett nyomogatni a sorszámosztó gépet. Bejött a Duna is, ami valóban hatalmas volt, kicsit megijedt tőle, de én felvettem a földről és magamhoz szorítottam. Ne félj, nem bánt a Duna néni.
A villamoson lopva figyeltem az embereket, nyilván mindenki azt hiszi, Zsófi az én lányom. Igyekeztem olyan képet vágni, amilyet egy felelős anyukának illik. Óvodásként a buszon mindig azt játszottam, hogy iskolás vagyok már: hangosan és homlokráncolva számoltam kutyát, buszmegállót, autót. Nyilván egy iskolásnak állandóan számolnia kell, nem ér rá csak úgy nézelődni.
Zsófival cinkosok lettünk. Már majdnem dél volt, amikor szembejött velünk egy cukrászda: én majd meghaltam egy mákos kifliért. De hát ebéd előtt édesség?
Zsófi rákattant a lekváros linzerre. Reméltem, hogy nem árul be majd az anyjának.
Persze ez volt az első, amit lelkendezve elmesélt neki.
– Pilykóvikivel (következetesen lepirkóvikiz engem) ettünk olyan lekvárosat, mint a Mamánál!
Hazafelé, amint leültünk a villamoson, a karjaimba ájult. Nem tudom, hány kiló lehet, de kis híján megszakadtam, mire hazacipeltem. Valódi hősnek éreztem magam, és arra gondoltam, hogy most igazán szembejöhetne David. Meglátna a vállamon lógó tündéri kislánnyal, és azonnal felajánlaná a segítségét. Hazacipelnénk együtt Zsófit, és utána ünnepélyesen megkérne, hogy legyek az ő gyerekeinek is ilyen fantasztikusan odaadó anyja. Óh.
Felhívott a főgonosz a szappanoperából.
– Na, gondolkoztál rajta, mi történt? – kérdezte kihívóan.
Tisztában voltam vele, hogy ezt kellene mondanom:
– Igen, Nóra, átgondoltam, és nagyon sajnálom, amit tettem. Köszönöm neked, hogy ráébresztettél, mekkora butaságot tettem. Igyekszem megjavulni, adj még egy esélyt. Kijöhetek már a sarokból???
Ehelyett persze rám jött a röhögés, és nagy nehezen annyit nyögtem ki:
– Nem nagyon volt más választásom, ugye?
– Nem volt, persze – vágta rá. – Akkor dolgozzunk tovább. Arra gondoltam, hogy gyere be két hét múlva az irodába. Átvesszük az egész anyagot, bemutatod nekem, egészen az összekötő szövegekig, hogy mit fogsz mondani. Akkor másnap tarthatsz tréninget, és meglátjuk, hogy lesz tovább.
Ha jól felmondom a leckét, kapok még egy esélyt. Haboztam. Aztán a sofőrökre gondoltam.
– Rendben, Nóra, ott leszek.
– Helyes. Ne értsd félre, nem arról van szó, hogy alkalmas vagy-e rá, vagy sem. Egyszerűen fejlődnöd kell, dolgozzunk hát rajta – mondta elégedetten, mint a macska, aki most kapta be a hullámospapagájt.
Marcsi persze őrjöngött, amikor megtudta.
– Hogy mehetsz bele ilyen megalázó helyzetbe? – kérdezte.
– Marcsi, elegem van az ufóságból. Annyi energiát fektettem ebbe. Nem akarom csak úgy feladni. És nincs egy fillérem sem, és ötletem sincs, hogy mihez kezdjek most.
– De hát hogy fogsz úgy tréninget tartani, hogy azt szajkózod, amit ez a nő a szádba rágott?
– Nem tudom – sóhajtottam –, el sem tudom képzelni. De van még két hét, nyilván addig történik valami csoda.
Marcsi rosszallóan hallgatott.
– Na jó – mondta –, akkor én most elkezdek neked valami normális munkát keresni. Elegem van ebből. Nem nézhetem, hogy ez a nő ezt csinálja veled.
Gyanúsan megmelegedett a szívem tája.
A pirkóviki persze pont az ellenkezőjét mondta.
– Ugye el fogsz menni? – vont kérdőre szigorúan.
– Valószínűleg, Viki.
– Nagyon helyes. Nem engedheted, hogy ez a nő elrontsa a játékodat. Annyit dolgoztál érte. Itt az ideje, hogy köss néhány kompromisszumot. – Tisztára, mintha az anyámat hallanám.
A Lujzi telefonált, hogy éppen az imént dobta ki a szemétbe Nóra cégének összes prospektusát.
– Tudomásom szerint idén harmincmilliót költöttek ezekre – mondtam neki.
– Akkor ez igazi ablakon kidobott pénz! – szólt Lujzi vidáman.
Na. Veszélyesek vagyunk és éles eszűek, mint egy elitosztag.
Marcsi kislánya, mint minden rendes gyerek, rá van kattanva a telefonálásra. Bármin, ami a keze ügyébe kerül, kisautón, építőkockán, bádogbögrén tüstént tárcsázni kezd, és felhívja az óvodás haverjait.
– Megyek be tegnap a kisszobába, és Zsófi telefonál, mint általában – meséli Marcsi. – Kérdezem tőle, kivel beszélsz, kislányom? Szemrehányóan néz rám, micsoda hülye kérdés, volt a tekintetében, jaj, anya, hát a balyátnőimmel beszélek. Nekem is van ám kékikatám és pilykóvikim, mondta.
Erre kékikata, aki egy rém szentimentális nő, azonnal elbőgte magát Marcsi konyhájában, mire pilykóviki azt dünnyögte, hogy úristen, Marcsikám, ez egyre rosszabb lesz, ahogy öregszik a Kata, csinálnunk kell vele valamit! És lement sörökért.
Elek Móni a kialakult helyzetre való tekintettel úgy döntött, egy szkvaccsolás fog felderíteni engem, és elcipelt magával. Elek Móni az utolsó munkahelyem szerkesztőségi titkára: szent meggyőződésem, kizárólag rajta múlik, hogy még mindig megjelenik a lap. Több mint két éve figyelem szájtátva, hogy egyszerűen nincs olyan helyzet, amit ne tudna megoldani. Nincs az a főszerkesztő, aki dilettantizmusával meg tudná akadályozni Mónit a lap kiadásában. Persze ezen csak nevet, de én három főszerkesztővel is láttam őt. A kisujjában több van, mint nekik a fejükben és a szívükben együttvéve.
Mindehhez Móni olyan, mint egy egyszemélyes színház: zseniálisan tud mesélni. Az összes szereplőt el tudja játszani egymaga.
Szóval elcipelt szkvaccsolni, amiből a legeslegjobb az öltözés volt. Iszonyúan hiányzik ez a hangulat, hogy edzés előtt meg után nagyokat viháncoljunk a csajokkal. Mónival megtárgyaltuk egymás súlyproblémáit, nekem az a bajom, hogy lefogytam, és ettől persze kisebb lett a mellem, Móninak meg pont az a baja, hogy meghízott.
– Ez őrület – mondta alig titkolt büszkeséggel –, hogy évek óta csak nő a mellem.
– De jó neked! – sóhajtottam, és rájuk meredtem, mert épp levette a melltartóját.
– Te jóisten, Móni, neked gyönyörűek a melleid – szakadt ki belőlem.
Lenyűgözőek. Harmincéves, és nem kell melltartót hordania. Legfeljebb könyörületből, hogy szegény pasiknak ne essen ki a szemük. Cserébe ő megdicsérte a lábaimat.
Még mondja valaki, hogy a nők féltékenyek egymásra. Utána siettem haza, nekifeszültem a vad tavaszi szélnek.
Két fiú jött szembe, nem lehettek idősebbek tizennyolcnál. Már messziről stírölték miniszoknyába bújtatott lábaimat. Ahogy közelebb értek, hallottam, amint az egyik felsóhajt:
– Úristen, micsoda nő! Ilyen lábakért simán elkárhoznék.
A másik elismerően füttyentett. Rájuk nevettem. Arra gondoltam, jó, jó, hogy csak tizennyolc évesek, de ha összeadom őket, az már harminchat. Pont az én korosztályom.
A szkvaccs sikerén felbuzdulva úgy döntöttem, ez kell a lelkemnek, hogy a testemmel jóban legyen, szépnek és szálkásnak érezzem magam, ezért lemerészkedtem a sarki fitneszbe. Sarki fitnesz pontosan olyan, mint sarki talponálló, sötét és büdös pincehelyiség, de ez esik legközelebb kisszobámhoz.
Marcsitól kölcsönkértem egy macskanadrágot, előkerestem fakóra mosott kék izompólómat, vettem egy nagy levegőt, és kértem havi tíz alkalomra szóló bérletet. Gondoltam, csak le fogok járni, ha már egyszer kifizettem. Bár egyszer a pirkóviki, aki az állati jó állása következtében többet jár négy keréken, mint két lábon, amikor kezdte úgy érezni, hogy a feneke kis híján betölti az első ülést, bement az első csilivili kétszintes fitneszbe. Szuperfitneszben kétméteres, bronzizomzatú, mosolygós személyi trénerek stopperrel a nyakukban szadizták a hálásan gyöngyöző juppi nőket, és pirkóviki annyira a látvány hatása alá került, hogy rögtön vett egy féléves bérletet, a havi fizetésének megfelelő összegért.
A bérletben minden volt, kétméteres szadi edző, szauna, szolárium, napi fél liter biorépaturmix, fogyókúrás tanácsadás és saját szekrényke.
Mi a Marcsival elsápadva hallgattuk a pirkóvikit, aki elszántan győzködött minket, higgyük el, ez a legjobb módszer, mert annyi pénzt fizetett ki, hogy a bűntudata mindig legyőzi majd a lustaságát. Pirkóviki el is ment a fitneszbe egyszer, és áradozott, hogy ez isteni, aztán másodszorra összefutott egy rég nem látott ismerőssel, akivel beültek a biobárba répalevezni, de hamar elegük lett, mert nem lehetett rágyújtani, így szépen felöltöztek, és elmentek a legközelebbi csehóba sört inni és cigarettázni. Viki azóta a lábát sem tette be a fitneszpalotába, és kerülni is kell előtte ezt a témát, mert ideges lesz. Tessék, tiszta stressz testet edzeni.
Szóval azért én a havi bérlettel óvatos duhajnak számítok mellette.
Az öltözőben átható lábszag terjengett, és egyik zuhanynak sem volt rózsája. Mire használják az emberek a zuhanyrózsákat, amikor éppen nem zuhanyoznak velük? Na mindegy, nekiálltam vetkőzni.
Ez hihetetlen, hogy más nők minden hétköznapon olyan fehérneműt vesznek fel, amilyet én csak randira szoktam. Vagy létezik, hogy rajtam kívül itt mindenki másnak mindennap van randija?! Sehol egy otthonosan kifakult melltartó, vagy kékkel összemosott fehér bugyi. Nekem az összes fehér bugyim kapott már valamilyen fagylaltos árnyalatot a mosásban.
És a többiek hogy gyömöszölik be a holmijukat ebbe a szekrénybe?! Az egész rend ruhámat, nadrágostul, cipőstül, pulóverestül bele kell szuszakolnom egy cipődoboz méretű gusztustalan bádogszekrénybe.
Az öltözés közben egyébként a többi nő számolt. Mennyi? Hatvankettő. Tényleg? De jó neked!
Én a hétvégén felmentem hatvanháromra, és az istennek se akar lemenni!
Körülnéztem. A kis topokban és tapadós nacikban minden nő csinos volt. Nem kiköpött Claudia Schifferek, de csinosak.
Lányok, figyu, akartam rikkantani, olyan kurva jó csajok vagyunk, húzzunk fel a sörözőbe, és igyunk a fenekünkre!
De már elkéstem ezzel: a súlytalan és kortalan fitnesztanárnő kegyetlen arccal lépett be a terembe, ahol öt tükörből vigyorgott rám vissza pimaszul a fakókék izompólóm. Elszánt mozdulattal benyomta a zenegép gombját, és üvölteni kezdett valami ritmus- és dallamtalan technoslágert. (Nem a nő, a zenegép.)
– Na, lányok – szólt fitnesztanárnő vérfagyasztó hangon –, ma bikinire fogunk gyúrni.
Lányok felhördültek és elsápadtak, ketten a hátsó sorban elájultak, őket gyorsan kivonszolták dán dogok. Én még nem tudtam, ez mit jelent. Hamarosan azonban, miközben a hatszáznyolcvanötödik felülést nyomtam az idegtépő technozenére, megértettem. Úgy tűnik, innen ma már kockás hassal fognak elvinni az ideggyógyászatra, mert tutira megőrülök ettől a zenétől.
Lányok egyetlen mosoly nélkül nyomták végig a hatvanperces ugrabugraórát, és szemükből egy pillanatra sem tűnt el a kétségbeesett felirat: istenem, add, hogy ma este leadjak húsz dekát! Otthon biztosan svarceneggertestű, villogó tekintetű macsók várják szegényeket, kezükben fenyegetően lóbálva szobamérlegnek látszó tárgyat, már az előszobában mérlegelniük kell, és ha nincs meg a napi húsz mínusz, lőttek a vacsinak, lőttek a smacinak.
Forradalom, az kell ide, gondoltam, egy kiadós kis forradalom. Pokolba a szobamérleggel. Világ kilói, egyesüljetek! De csak kislisszoltam gyáván a pincéből, féltem, hogy meglincselnek a kockás hasú recepciósok, ha kiszagolják, hogy nem hiszek a fitnesz mindenhatóságában.
Nem hiszem, hogy akad még Hozzád fogható nyolcvan körüli hölgy (még csak hetvenkilenc vagyok, kérnéd most ki magadnak), akinek a fürdőszobája falát Kevin Costner, Harrison Ford és Leonardo di Caprio kisollóval gondosan körbevágott arcképe díszíti.
Nem értem, mit eszel azon a nyikhajon, persze a Te fürdőszobád, azzal pancsolsz, akivel akarsz.
Volt időd elolvasni a névnapodra vett Polcz Alain-könyvet?
Ő is Kolozsvárott született, Rád emlékeztetett minden szava. Süt a nap, az árnyékban viszont borzongatóan hűvös van. Az első igazi tavaszi nap.
Miki nem mer bejönni ide, fél. Én is féltem, de jobb így. Az arcodon nincs nyoma fájdalomnak. Bár biztosan idegesít, hogy a műfogsorod nélkül látunk.
Engem viszont ez a pap idegesít. Nincs még harminc, de már rémesen unja a munkáját. Kizárólag közhelyeket mond.
Miért nem mondja el, hogy ki vagy? Hogy a világ legszebb rózsáit nevelted?
És bármikor meg tudtál nevettetni. Hogy Te tanítottál olvasni engem, és még vagy tízezer másik gyereket. De nem csak úgy, a betűket, hanem a történetek szeretetét.
Miki szerint első utad Mikszáthhoz vezet, vagy Gárdonyihoz. Gondolom, vadul udvarolnak neked az öregfiúk.
Fel nem bírom fogni, hogy mit eszel ezen a katolikus szertartáson. Jó, jó, befogom a szám, végül is nem az én temetésem. Bámulom inkább a felhőket. Egyszer Marci azt mondta, hogy nagyon hasonlítok Rád. A fanyar humorom, a kirobbanó életkedvem a Tied. Úgy örültem, hogy ezt mondta. El kellett volna mondanom Neked.
Nagyon büszke vagyok Rád, hogy végre megszabadultál a férjed rémes emlékétől és a nevétől. Vagány tett az ember fejfájára a lánykori nevét íratni.
Kár, hogy nem látod ezeket a sírásókat, kuncoghatnánk titokban rajtuk, mint annyiszor régen. Az egyik sovány, mint a karó, a másik rettenetesen kövér, rákvörös a feje. Állati kínos lenne, ha pont most ütné meg a guta.
Éreztem, hogy nagyon elfáradtál már. Indulni készülsz.
Tudom, a mi kedvünkért maradtál idáig. Emlékszel, én nem úgy vagyok Istennel, ahogy Te. Sokat vitatkoztunk erről. Mégis bevallom, egy éve, amikor kezdett cserben hagyni a szíved, megkértem őt. Ne hagyjon szenvedni.
Engedjen elmenni méltósággal. Ahogy éltél.
Nagyon mély ez a gödör, nem tudom elképzelni az alját. A helyről, amit választottál, belátni az egész Bükk-fennsíkot. Felhők vonulnak fölötte. Egy fény, egy árnyék. Igazán jó fekvésű helyet találtál.
Most még nem tudok elbúcsúzni Tőled, de pihenj nyugodtan.
– Katikám – kérdezi anyám –, ha valóban úgy van, ahogy mondják, akkor miért nem küld valami jelet Mami? Csak erőlködöm, hogy észrevegyek valamit, de nem megy. Mi van, ha mégis küld, én meg nem értem? – válik síróssá a hangja. – Fáj neki, hogy nem értjük, ugye?
– Anya – mondom –, Mami pontosan tudja, mit érzünk. Nem hülye, csak meghalt.
– Te viszont teljesen hülye vagy, fiam – korhol anyu, de könnyein át elmosolyodik.
– Biztos vagyok benne – mondom neki, miközben az asztalt terítjük a halotti zsúrhoz, – hogy ha jön egy új lakó, odafönt is bulit csapnak. Ismerkedési estet. A Lujzival megdumáltuk, hogy nagyanyáink nyilván már megismerkedtek, és most jól kibeszélnek minket.
– Ismerkedési est? – derül fel anyám. – Ez jó. Gondolom, Szent Péter állja a buli költségeit.
Este, amikor túl vagyunk rajta, a sötétben megijedek. Mi van, ha mégsem igaz? Ha csak vigasztaljuk magunkat a lélek halhatatlanságával? Ha soha többé nem találkozunk?
Ha ennyi vagyok én is, ő is, egyszer csak az a fáradt test a fadobozban?
Pirkóviki kórházban van. Méhen kívüli terhesség gyanújával.
– Ez itt az üres méhem – mutatta nekem egy homályos ultrahangfelvételen, és vigyáztam, hogy ne üssön nagy zajt megszakadó szívem.
Nagyon hősiesen viselkedik. Ül a lila csíkos zoknijában, Marcsi lila mintás kölcsönhálóingjében a folyosón, körülötte hatalmas adag sütemény, déligyümölcsök, gyümölcslevek, egy csokor kék nefelejcs, és Marcsi meg én.
– Látjátok, ezt mind én kaptam – mondja büszkén –, de adok belőle azért.
Mindent megteszünk, hogy felvidítsuk egymást. Régen voltunk már együtt ekkora szarban, ez mindig a legjobbat hozza ki belőlünk, röhögünk fulladozva és féktelenül.
– De lányok – mondja ki egyszer csak –, lehet, hogy én éppen most vetélek el. Nekem nem kéne ennyire röhögni.
Lesz meg időnk sírni elég.
Randevúm volt ma a fatehénnel. Két órán át beszélt hozzám. Igyekeztem úgy nézni őt, mint a tévét, amikor teljesen leveszem a hangot, és megpróbálom csak az arcokból olvasni a történetet. Nóra arca egészen más történetet mesélt, mint a szavai. Már majdnem megsajnáltam mint Terézanyu, amikor a következő mondatra lettem figyelmes:
– Ha elkapod őket a töküknél fogva rögtön az elején, és két napig a markodba tartod, akkor olyanok lesznek, mint a kezes bárányok.
Nóra, miért nem fogsz már végre egy pasit magadnak, és hagyod a francba ezt a rossz dumát? De nem szóltam, végig meg sem mukkantam. Irtózatosan rossz kedvem lett, mire végeztünk. Olyan volt, mintha megerőszakolt volna, én pedig hagytam magam, mert tudtam, ha kapálózok, tovább tart és jobban fáj.
Aztán végre dühös lettem: ennek a nőnek ugyanannyi eszköze van ahhoz, hogy boldog életet teremtsen magának, mint nekem. Semmivel sem könnyebb vagy nehezebb az én életem sem. Miért éli ki magát abban, hogy másokat aláz meg??? Szégyelld magad, te vén fatehén.
Ma szemtanúja voltam a tréningen a fatehén sorozatos orgazmusának. Igazán büszke vagyok, hogy az én kezem is benne van a dologban. A tréning első napja után annyit mondott, hogy nem volt rossz. Bár nem voltam elég oldott és spontán.
Végig ott ült a hátam mögött és jegyzetelt, és most kifogásolja, hogy nem vagyok elég oldott. Bólogattam. Holnap maximálisan fel fogok oldódni. Váratlanul az asztal tetejére pattanok majd, rázendítek egy Szécsi Paja-slágerre, és sztriptízt táncolok a felajzott kamionsofőröknek.
A második napon azonban enélkül is megtörtént az áttörés. Már az gyanús volt, hogy amikor Nórára pillantottam, szélesen és helyeslően rám villantotta farkasmosolyát. Jobban megzavarodtam tőle, mintha rám nyújtotta volna a nyelvét, alig bírtam befejezni a megkezdett mondatot.
Két további óra leforgása alatt valódi metamorfózison ment keresztül. Megélénkült, mindenkire csak úgy szórta a mosolyát, poénokat dobott be, folyamatosan közbepofázott, és autós történeteivel traktálta a kamionsofőröket.
A szünetben pedig megyek ki a teremből, és majd hanyatt vágódom a meglepetéstől: Nóra, aki számtalanszor kijelentette, hogy a sofőrökkel nem kell barátkozni és beszélgetni műsoron kívül, mert bunkók, ott ül nyolc darab sofőr gyűrűjében, és felszabadultan flörtöl velük. Őszintén kívántam neki, hogy teperje le valamelyikük.
Tudtam, hogy átmentem a vizsgán. Mondta is, hogy az előző tréningem és a mostani között zongorázni lehet a különbséget. Inkább hegedülni, Nóra. Jól elhúzattad velem a nótádat.
Rendes nőnek muszáj megtalálnia a maga sportját, hogy kiteljesedjen az élete (ha már nincs pasija, ugye), és mivel nem jött be se a szkvaccs, se az ugrabugra, most valami elmélyülős testedzésre gondoltam. Anyám rádumált, hogy próbáljam ki a jógát. Anyám már kész jógi egyébként, hetente kétszer jár haladó ászanákra a helyi művházba. Miki azt mondta, egyszer még megérjük, hogy ott lebeg lótuszülésben a konyhában, és arcán üdvözült mosollyal kavargatja a kelkáposzta-főzeléket.
Szóval engedtem a rábeszélésnek, és elmentem jógázni.
Oda csak komoly emberek járnak. Nincs viháncolás az öltözőben, mindenki átszellemülten vetkőzik, és szépen összehajtogatva teszi egymásra a ruháit. A jógaterem ajtajára ki van írva, hogy csendet kérünk, odabenn meditáció folyik, és kérjük, ne meséljenek jógafoglalkozás alatt vicceket, mert a nevetés zavarja az elmélyülést: Mire idáig jutottam, már eléggé meg voltam rémülve, te jó ég, én nem vagyok ilyen érett, mi van, ha véletlenül elkuncogom magam?!
A terem végében egy kis oltár állt, nagyon szép idős indiai emberek ültek rajta bekeretezve, narancssárga leplekben. Pont olyanban jött be egy gyönyörű, törékeny, indiai fiú is az ajtón, nagyot dobbant a szívem, de rögtön mögötte megjelent ugyanolyan lepelben a nője (biztos ő varrta neki, és ezzel láncolta magához a szívét), aki háromszor nagyobb volt nálam, és úgy festett, mint egy óriási narancs. De akkor is őt szereti a szép indiai ifjú, gondoltam szomorúan, én ezt nem értem, mások hogy csinálják, hogy akkorák, mint egy hibrid déligyümölcs, mégis van egy ilyen gyönyörű pasijuk, aki nyilván szépeket is gondol és szól, és reformételeket főz, és még lótuszülni is lehet vele.
A foglalkozást egy híres táncdalénekesnő tartotta andalító hangon (civilben szintén jógi), de sajnos emiatt kissé bulihangulatom támadt, és arra vártam, hogy rázendítsen valami jó kis régi slágerére, mondjuk az „ez nem gömbölyűűű, lyűű, lyűűű”-re, és kicsit táncolhassunk.
A foglalkozás végén negyedórán át síri csendben kellett feküdni egy barna-sárga kockás takarón, és meditálni.
– Figyeld kívülről a gondolataidat, csak hagyd, hogy áramoljanak – búgta a táncdalénekesnő jógi –, aztán koncentrálj valamire, amit szeretnél, ha megvalósulna, és engedd el magad!
Aha, az anyám is így koncentrálhatott, mielőtt másodszor is járni kezdtünk Marcival. Fókuszáltam hát teljes erőmből, és hirtelen egy kedves, meleg, mahagóni hang szólított meg:
– Kisasszony, szabad?
Felnéztem, és káprázó szemeim előtt ott állt a gyönyörű indiai ifjú talpig narancssárgában, és a kezét nyújtotta, hogy táncra kérjen. A híres táncdalénekesnő mikrofonnal a kezében rázendített a „Tölcsért csinálok a kezemből, s kiáltok vidáááman, bácsi, más ma már a móóódi, de nekem jó, ahogy van!” refrénnel bíró slágerre, mire mindenki felkászálódott a takarókról, és vadul ropni kezdte. Hajnalig buliztunk a jógateremben, én csak pörögtem, pörögtem a gyönyörű indiai ifjú szemének tüzében, egy óvatlan pillanatban pedig egészen finoman meglöktem a hibrid narancsot, aki begurult a sarokba, és ott is maradt.
Beszéltem a rádióban! Egy régi kedves kolléganőm behívott a műsorába mint tapasztalt állásinterjúra járót. Elmeséltem neki a munkakeresési kalandjaimat, és mondtam, hogy nyugodtan szólítson állásszédelgőnek, nem kell szépíteni a dolgot. Mindezt stúdióban vettük fel, mert élőben nem értem rá. De az élő műsorban ült egy szakértő, Magyarország legpatinásabb és legjobb hírű fejvadász cégének vezető tanácsadója, egy sztárfejvadász, nna. A sztár végighallgatta a velem készült interjút, és azt mondta, élőben, hogy ennek alapján nagyon megkedvelt engem! Majd elkérte az önéletrajzomat a Beától, és úgy döntött, hogy kézbe veszi karrierem sorsát.
Éjjjeeen!! A cég köztudottan csak felsővezetők fejeinek vadászatával foglalkozik. Lehet, hogy hamarosan vezérigazgató leszek! Minden reggel szépen sminkelek, a konyhát átalakítjuk gardróbszobává, hogy elférjenek a kiskosztümjeim, főzni úgysem fogunk többé, étteremből hozatunk száz fogást, száz szál gyertyát, száz icce bort, csuhaj!
Hátradőltem, és várom, hogy kikaparják nekem a gesztenyét.
Teljesen felesleges tovább keresgélnem, mert ha Magyarország vezető fejvadász cégének vezető fejvadásza nem talál nekem állati jó állást, akkor nincs is olyan. Abban az esetben hivatalosan is háztartásbelinek fogom nyilváníttatni magam, valószínűleg elvállalom a lépcsőház takarítását, és végre csipketerítőt horgolok a tévé tetejére.
Tegnap a rádióban ráakadtam egy fotóra, amelyen még együtt van a régi szerkesztőségünk. Marcsi remekül néz ki rajta, én viszont akkoriban, úgy öt-hat éve öt-hat kilóval voltam több. A természet piszok kis szeszélye folytán az az öt kiló mind a fejemen volt, ráadásul az akkori divatnak megfelelő hosszú, dauerolt hajam csapzottan lógott a szemembe. Megszólalásig hasonlítottam szegény Zámbó Jimmyre. Te szent ég! Lopva körülnéztem, és a fotót diszkréten eltávolítottam a falról, aztán felhívtam Marcsit.
– Marcsikám, már akkor is barátok voltunk, miért nem szóltál, hogy úgy nézek ki, mint Zámbó Jimmy, sürgősen csináljak magammal valamit?
Marcsi csak röhögött, és azt mondta, nem rémlik neki a hasonlóság, de tényleg előnytelen volt nekem az a frizura. Ünnepélyesen megeskettem, hogy ha valamilyen rejtélyes oknál fogva elkezdenék Danny de Vitóra, Woody Allenre vagy Donald kacsára hasonlítani, azonnal figyelmeztet.
Miki ránézett a képre, és azt mondta, kár, hogy levágattam a hajam és lefogytam, mert ezzel a megdöbbentő hasonlósággal most milliókat kaszálhatnék a poppiacon.
Ki leszek állítva a Humánexpón, az emberi erőforrásgazdálkodás szakmai kiállításán. A barátaim röhögnek és azt kérdezgetik, hogy rám lesz-e írva, hogy a kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos. Mert akkor szeretnének eljönni megnézni. Én is úgy képzelem, hogy ülök egy vitrinben, sétálgatnak előttem hatalmas cégek hr-esei, körbejárnak, homlokráncolva elolvassák az adataimat, név, szül. idő, végzettség, aztán megköszörülik a torkukat és megkérdezik, hogy mennyibe kerülök. Bár lehet, hogy nem kell, mert árcédulám is lesz.
Kiállítási tárgy úgy lettem, hogy elmentem pofavizitre a sztárfejvadászhoz. Felöltöttem rövidebbik bizniszszoknyámat, kifényesítettem tekintetemet, és beállítottam. Sztárfejvadász átlagos, jól ápolt, jól szabott öltönyös, harmincas fickó, aki legnagyobb meglepetésemre kicsit zavarban volt velem. Igyekeztem feloldani, és eltűnődtem, hogy ez nem az ő dolga lenne-e.
Bevallotta, attól lettem neki szimpatikus, hogy olyan pimaszul nyilatkoztam a cégvezetőkről a rádióban. Akkor biztosan egy vagány nő vagyok, hízelgett.
Ajjaj. Ez tutira akar valamit tőlem, amihez vagányság kell. Lehet, hogy egy multi szülinapi partiján ki kell ugranom egy tortából? Vagy topless titkárnőcsapatot toboroz egy produkciós iroda?
A sztárfejvadász azonban nem árulta el.
– Beszélj úgy Kéki Katáról, mintha egy másik személy lenne, akit jól ismersz: mik az erősségei, a gyengéi – utasított.
Rögtön elkerekedett a szemem, miért beszélnék úgy magamról, mintha egy ismerősöm volnék? Nem elég feszélyező egy idegennek beszélni, még baromkodjak is?
Na mindegy, ez egy patinás cég, biztosan ez a módszer vált be nekik. Kata nevű ismerősöm egy roppant energikus, elkötelezett és empatikus nő, kezdtem bele. Többször közbevágott, és mindig úgy kezdte, ne haragudj, hogy megakasztom ennek az egyébként sem könnyű beszélgetésnek a menetét, de...
Csodálkoztam, kinek lehet olyan nehéz ez a beszélgetés, én igazán hamar belejöttem, egyre közelibb ismerősömnek érzem ezt a Kéki Katát. Fél óra múlva a fickó már magáról beszélt, viszonyáról a nőkhöz. Hová tart a világ, ha már egy fejvadásznak sem beszélhet eleget magáról az ember?
Aztán kibökte, hogy ki akar állítani a Humánexpón, és előadást tartani rólam.
Engem minden hülyeségbe bele lehet rángatni.
– Elváltam – szól Lujzi izgatottan a telefonba –, tudsz velem most találkozni?
Sört iszunk unikummal egy bárban. Nézem csendben a barátnőm vékony és formás kézfejét. Meztelen.
– Már a taxiban levettem a jegygyűrűmet – magyarázza hévvel –, és jól eldugtam.
Súlyos és vastag volt a karikagyűrűje. Akárcsak a férje. A postagalambok lábát jelölő gyűrűre emlékeztetett.
Lujzi férje soha nem volt kicsi darab ember, de együttélésük második évére hízott húsz kilót, elérve a bűvös százas határt. Majd lendületből ráhúzott még egy tízest. Lujzi évről évre törékenyebb lett.
Egy régi nyári este kettesben sétálgattunk.
– Mit csináljak? – kérdezte kétségbeesve –, a Feri állandóan fáradt. Hazaesik este, én szívrepesve várom vacsorával. Fanyar fehérbort nyitok, petrezselyemmel díszítem a krumplit, gyertyával az asztalt, finom zenével a hangulatot. Hátha ma este végre megdug. De nem. Bezabál, ledől, és öt percen belül horkol. Előtte még bocsánatkérően megpaskolja a fenekemet. Ne haragudj, drágám, hullafáradt vagyok ma este. Én meg csendben kivasalom az ingét, hogy ne legyen rajta gyűrődés másnap reggel.
– Mióta megy ez? – kérdezem, a tényszerűség kedvéért.
– Hónapok óta – feleli megtörten.
Hallgatok. Egy éve sem élnek együtt.
– Gondolod, hogy rendbe jöhet a dolog? – kérdezi Lujzi reménykedve.
Vállat vonok.
– Nem tudom – felelem, és bűntudatom támad, amiért közben azt gondolom: nem.
A bűntudat hosszú időre mellém szegődik, ez a beszélgetés pedig a következő évben hatszázötvenszer ismétlődik köztünk. Aztán összeházasodnak.
– Miért? – kérdezem hatszázötvenegyedszer is értetlenül a barátnőmtől. Egyre jobban eltávolodunk egymástól. Én lettem a gonosz barátné, aki ellenzi kebelbarátnője pasiját.
– Mert én olyan biztonságban érzem magam mellette – feleli ő.
Így hát tündéri kis asszonykává válik, röpköd mosnivalótól főznivalóig, vasalnivalótól takarítanivalóig. Kevés barátnőmet láttam egyelőre feleség üzemmódra kapcsolni, de ettől a sikítófrász kerülget. Többé nem megyünk kettesben moziba, buliba, lófrálni, Feri, a férj, mint egy hatalmas hegy árnyékában barátkozunk.
Lujzi tökélyre fejleszti a feleségszerepet, maximálisan kiszolgálja a férjét. Néha eszembe jut, ha biológiailag meg tudná oldani, teherbe is ejtené magát, hogy az utódnemzéssel se terhelje mindig fáradt urát.
Gyereket szeretnének, de Lujzi nem bír teherbe esni. Elmegy a nőgyógyászhoz, aki felteszi a jogos kérdést:
– Rendszeresen élnek nemi életet?
– Nem – feleli Lujzi megalázottan.
A nőgyógyász hormontablettákat ír fel, és minimum heti kétszeri házaséletet. Hetente kétszer tehát megbeszélik a férjével, hogy kéne. A gyerekhez elengedhetetlen, meg a házassághoz is. Férj egyetértően bólogat, majd nem történik semmi. Kialakul a forgatókönyv. Először Lujzi kérdez (Miért nem bírsz megdugni, miért, mondd??!!), aztán érvel, aztán fenyegetőzik, majd hisztizik, végül zokog. Első házassági évfordulójukon bevallja nekem, hogy úgy érzi, beleszeretett az egyik tanítványába, egy kétgyermekes családapába. Angolóra után menetrendszerű, vad tapi-smaciba fognak a céges autóban. Lujzi elkéri a lakásom kulcsát egy légyottra. De a tanítványnak bevillan két kiskorú gyermeke képe, mintha őket csalnám meg, mondja, és meghátrál.
Aztán feltűnik egy régi szerelem. A régi szerelem külföldi illetőségű, vakációzni érkezik hazánkba, és Lujziéknál száll meg.
– Megőrültél? – kérdezem, mire Lujzi megsértődik.
– Hiszen csak barátok vagyunk – mondja magabiztosan. Régi barát tiszteletére tehát partit rendez Lujzi. Partin végignézzük úgy húszan, a férjét is beleértve, amint Lujzi vadul flörtöl régi baráttal. Férje felkéri táncolni, Lujzi vonakodik, majd rááll. Férje válla fölött epekedve bámulja régi barátot, teste hullámzásán látszik, hogy igazából neki táncol.
– Egész éjszaka le sem hunytam a szemem – vallja be később –, hallgattam a két férfi lélegzését, és úgy éreztem, megőrülök, ha nem bújhatok Tony ágyába.
Férjen látszik, hogy mindent ért, de nem szól, nem szól egy rohadt szót sem.
– Szerintem azt is végignézné, ha megkettyintenék a kis feleségét – mondja Lujzi keserűen –, csak ne hagyjam el.
És nem is hagyja el, még egy évig. Újabb flörtök, aztán megérkezik életébe a Lett, nagy lö-vel. Lujzi elhatározza, hogy születésnapjára méltó módon megajándékozza magát. És itt ülünk jegygyűrű nélkül, a harmadik kör unikumot és sört rendelve.
– Válás esetén lehet ennyit inni – érvel Lujzi, és lehúzza egy hajtásra. – Holnap megrendelem a repülőjegyet Rigába, és ott ünneplem meg a harmincadik születésnapomat – vágja ki diadalmasan.
A Lettel állandó e-mail-, telefon- és sms-kapcsolatban állnak hónapok óta. A Lett olyan gyönyörűeket ír smsben, hogy az ember lelke (ha nő) belesajdul. Lujzi nem kímél minket. Minden sms-költeményt egyenként megmutat, ezért a pirkóviki, Marcsi és én csak sóhajtozunk könnybe lábadt szemekkel, és sajnáljuk magunkat, amiért nekünk nem ír ilyet senki. Bár nem is vagyunk válófélben. Kicsit mindannyian belezúgunk a Lettbe.
Lujzi pedig elszántan letörli a könnyeit, lecibálja ujjáról a jegygyűrűt, és új életet kezd. Első lépésben küld egy rövid sms-t a Lettnek. (Szabad vagyok, drága.)
A negyedik sör-unikum körnél befutnak a csajok. Arcukon látszik a vívódás: most akkor jó, hogy velünk nem történik ilyen dráma, vagy nem jó?! Faggatni kezdik a ma esti főszereplőt. Mit mondtál a férjednek?
Lujzi vállat von. Már napok óta éjszaka járt haza, mert tudta, amint időben hazamegy, és ébren találja a férjét, elhagyja. Ébren találta.
– Megmondtam neki, hogy boldogtalan vagyok, és őt is boldogtalannak látom. Egyikünknek sem jó így, én nem bírok berendezkedni erre egy életre.
(Lujzi szavainak hatására mindenki szeme előtt lepereg a saját párkapcsolata. Nekem nincs, ettől kicsit megkönnyebbülök, de a többiek arcán látom, milyen mozit néznek. Ez a rémisztő ebben. Hogy szembesít, ha valamelyikünk bátor.)
– És erre mit mondott Feri? – kérdezi pirkóviki lélegzetvisszafojtva.
– A szokásosat – mondja Lujzi fáradtan –, hogy én vagyok az ő kicsi felesége, aki nélkül nem tud élni. Én meg veled nem, feleltem erre. Találjunk megoldást, indítványozta a férjem. Erre mondtam, hogy én két éve szakadatlanul keresek, de nem találok. Ha tud valamit, mondja.
– És mit mondott? – kérdezi Marcsi kiszáradt szájjal.
– Hogy csináljunk gyereket. Érted?! Na, ettől aztán elszállt az agyam. Mi van? Mit csináljunk? Amikor hetvenkét napja egyetlenegyszer sem dugtunk! (Lujzinak szokásává vált, hogy számolja a szex nélkül töltött napok számát – a hetvenkettő abszolút rekordmennyiségnek számít.) Két ember problémáját nyomjuk rá egy harmadikra, aki semmiről nem tehet?? Normális vagy? – kiabáltam vele. Nem felelt semmit. Holnap elköltözöm, mondtam neki. Aztán elmosogattam, rendet csináltam a konyhában, utánam ne maradjon rendetlenség. Feri bement a szobába. Tudtam, ha kérlelne, ha megpróbálna hatni rám, maradnék. Megyek utána, erre mit gondoltok, mit látok?!
Mindannyian elborzadva azt gondoljuk, hogy szegény nyilván az esküvői fotóalbummal az ölében épp az ereit nyiszatolta.
– A Feri fekszik az ágyon, és békésen horkol! – vágja ki Lujzi diadalmasan.
– És mit csináltál?
– Megkönnyebbültem. Aztán csendben kivasaltam az ingét, hogy ne legyen gyűrött másnap.
– Hová költözött Lujzi? – kérdezte anyám telefonon, amikor elmeséltem a válást.
– Nem fogod elhinni – feleltem vidáman –, a Marcihoz!
– Jézusom – mondta elborzadva anyám –, mit műveltek azzal a szegény fiúval???
– Szeretjük, anya – feleltem.
– Jól tette Lujzi – mondta, és tűnődővé vált a hangja. – Ilyen fiatalon nem szabad berendezkedni a boldogtalanságra. Én is ezt tenném a helyében – sóhajtott. – Megint olyan nehezen jövünk ki apáddal.
– Anya, beszélj a Marcival – mondtam. – Szerintem átmenetileg téged is befogad.
És elképzeltem, amint Marci kiteszi az ajtajára a táblát: „Átmeneti otthon újrakezdő nők számára.” (Biztos pillanatokon belül teltház lenne.)
– Ez olyan... – keresi a megfelelő szót fodrászunk, az Andi, akihez Lujzival járunk –, olyan regénybe illő fordulat – megborzong –, hogy a legjobb barátnőd beköltözik az expasidhoz.
Bólintok. Tele az életünk regénybe illő fordulatokkal. Én persze titokban azt remélem, hogy legjobb barátnőm hamarosan legkedvesebb ex-párom karjaiba omlik, hiszen mi lehetne szebb annál, ha mindkét szerettemet egy csapásra biztonságban tudhatnám?
De Lujzi harmincadik születésnapját Rigában tölti. Nagyon boldogan és kiegyensúlyozottan tér vissza.
– Egy hét alatt behoztam mind az öt elvesztegetett évet – közli ragyogva, bár ez akkor is ordít róla, ha egy szót sem szól.
Meg fogom fojtani, esküszöm, megfojtom. Amint visszaérek a lakásba, ahol lakunk. Tulajdonképpen évek óta készülök erre, de még odáig sem jutottam el, hogy fel merjem emelni a hangom, mert annyira féltem, hogy akkor majd összetörik, mint egy kényes porcelánváza. De most elegem van. Délelőtt el is olvastam a Nők Lapjában, hogy a szeretet simán kéz a kézben jár a gyűlölettel. Aki ezt nem vallja be magának, az hazudik, vagyis teljesen természetes dolog, hogy szeretett öcsémet ki akarom nyírni. Az történt, hogy végre megjelent Magyarország legkedveltebb napilapjának hétvégi mellékletében a kettőnkkel készült riport a Nehéz Évekről és az Élménymozgalomról, amit kitaláltunk a konyhában. A cikk olyan, hogy szerintem minden ember, akinek van gyereke, vagy valaha volt gyerek, már a tizedik sor után nekiáll bőgni, és nem is hagyja abba a vasárnapi ebédig. És elmondja hétfőn a kollégáinak és a barátainak, hogy micsoda fantasztikus testvérpárról olvasott a lapban.
Az a baj, hogy ezzel a meggyőződésemmel (az emberek alapvetően jók, és az őszinteség tiszteletet és csodálatot ébreszt bennük) totál egyedül vagyok a családban. Miki, bár belement a cikkbe, most úgy viselkedik, mintha pisztollyal kényszerítettem volna, hogy beszéljen.
A barátnője sem marad le mögötte. Neki van egy speciális, az alkalomra kifejlesztett hangsúlya, amikor telefonálok, olyan hangon beszél velem, mintha én lennék a gonosz mostoha egy Andersen-meséből.
Ehhez képest nekem egész hétvégén csöngött a telefonom. Olyan emberek hívtak fel könnyek között, akikkel jó, ha egy évben egyszer beszélek, és meghatottan biztosítottak arról, örülnek, hogy ismernek.
Az öcsém ezzel szemben azt állítja (még a telefonon keresztül is hallom, hogy keményen összeszorítja a száját), hogy ő tudja, miképpen gondolkoznak az emberek, és tudja, hogy a cikk miatt diszkriminálni fogják őt.
Ezen fölöttébb elcsodálkozom.
– Miki, őszintén, bántottak már valaha a múltad miatt?
– Nem. De ez nem jelent semmit.
– Reagált-e valaha valaki tahó módon, amikor kiderült?
– Nem. De ez nem jelent semmit.
– Kaptál-e támogatást, ha őszinte voltál?
– Igen. De az más volt. Nem jelent semmit.
Kiabálni kezdünk, aztán én sírok, mert úgy érzem, hogy senki nem ért meg engem. És az a nagyobbik baj, hogy tudom, nem csak erről van szó. Hanem arról, hogy a napokban rájöttem: szinte észrevétlenül átváltoztam a saját nagymamámmá.
Szégyenkezve vallottam be magamnak, de hirtelen teljesen elviselhetetlennek kezdtem érezni mindennapjaimat a kisszobában. Üldögélek ott, mint egy rövidlátó, jóságos nagymama, aki mosolyogva elnéz mindent a fiataloknak, és mindenben támogatja őket, hiszen övék még a világ. Annyira akarom, hogy elfogadjanak és szeressenek, hogy legyen otthonom, hogy nem szólok semmiért, ami nem tetszik. Érdeklődő vagyok, kedves, és meghallgatom őket, segítek mindenben, vasárnapi ebédeket főzök, telepakolom a hűtőt, átengedem nekik a lakást.
De ők ritkán kérdeznek, és nem főznek, és nem vásárolnak be.
Épp hogy csak pogácsát nem sütök nekik rendszeresen, gondoltam dohogva, és elhatároztam, hogy belefogok a saját elsárkányosítási prodzsektembe. Úgy döntöttem, elviselhetetlen leszek és kiszámíthatatlan, még az élő fába is bele fogok kötni – egy baszatlan picsához méltóan fogok viselkedni. Míg az öcsémék egy baljóslatú reggelen könyörületből ciánt nem tesznek a kávémba, hogy ne kelljen tovább így élnem.
Az elsárkányosítási prodzsekt remekül sikerült. Jóságos nagymamát felzabálta az elszabadított sárkány. Egy hét leforgása alatt elértem, hogy nem beszélünk az öcsémmel és a barátnőjével, konyhába kitett néhány szavas feljegyzések útján kommunikálunk, és életemben először egy nem jelentéktelen, de azért mégsem egetrengető konfliktus során úgy üvöltöttem éjjel kettőkor, hogy a körfolyosókon ijedtükben elhullatták virágjaikat a muskátlik, vonítani kezdtek az ölebek, és becsengetett az alattunk lakó iszákos szomszéd (aki úgy tud balhézni, hogy szombat esténként már maguktól jönnek hozzá a rendőrök), és szelíd pálinkaszagot árasztva így szólt:
– Kiskezitcsókolom, Katika. Higgye el, én tudom, mi az indulat. De éjjel két óra van. Halkabban beszélgessenek már, az istenért.
Láttam jól a szomszédot, és szerettem volna bocsánatot kérni, a sárkány azonban másképp döntött.
– Nézze – kezdte –, én ritkán üvöltök, ezt beláthatja. Maga annál gyakrabban, úgyhogy ne akarjon engem itt csendre inteni. A feszültséget nem szabad tárolni, mert attól mindenféle baja lesz az embernek. Infarktus meg gyomorfekély, meg impotencia, meg alkoholizmus. Magának soroljam?? Menjen vissza szépen aludni, és hagyjon engem üvölteni, ha úgy esik jól.
A szomszédnak leesett az álla. Eddig jóformán csak tündéri bizniszszoknyáim egyikében-másikában, finom sminkkel látott fel s alá röpködni az emeletre. Őszinte döbbenet villant véreres szemében, és némi elismerés. Meghátrált.
Fújtam még rá egy kis tüzet, és becsaptam orra előtt az ajtót. Csak remélni merem, hogy a sárkánynak én parancsolok, és majd, ha úgy döntök, visszavonul.
Jó napot, én vagyok a sárkány, aki eddig illegalitásba volt kényszerítve. Ez a nő hihetetlen, egyszerűen vérlázítóan viselkedik. Ül a hülye mackónadrágjában álló nap a kisszobában, illedelmesen elcseveg ostobábbnál ostobább cégvezetőkkel, szépen lenyeli a mérgét, amivel persze csak engem hizlal napról napra, türelmes, kedves és végtelenül segítőkész mindenkivel, hagyja, hogy a fejére nőjenek, és ugráljanak rajta. Ettől plusz hét fejem nő, nem bírom továááább!
Ma egy kicsit összekaptam magamat meg a Sárkányt, és kitakarítottuk a lakást, mert Miki a minap megjegyezte, hogy valami mozgást látott a hűtőben. Talán a joghurtok lesznek azok.
– Élőflórás, még szép, hogy mozog! – vágtam rá azonnal. Tudom, mit beszélek, nekem aztán van tapasztalatom az élőflórával. Tizennyolc évesen ugyanis együtt éltem a pedagógusszálló kilenc négyzetméteres szobájában egy harmincéves, szemüveges, zsíros hajú nyelvtanárnővel (micsoda reménytelen vénlánynak láttam őt akkor, hah!), és egy egész laboratóriummal. Laboratórium a hűtőben volt, több hónapos, élőflórás joghurtok tucatjaiból állt, némi sajtmaradékból és aludttejből. Mikor félénken megemlítettem nyelvtanárnőnek, hogy talán ki kéne dobni már ezeket a tejtermékeket, felnézett Pablo Neruda szerelmes verseinek kötetéből, az orrára tolta a szemüvegét, és rosszallóan így szólt:
– Lenne szíved kidobni őket? De hiszen ezek élőlények, saját akaratuk van!
Mivel tizennyolc voltam, nem mertem visszafeleselni, nehogy szívtelennek gondoljon. Ha a joghurtoknak saját akaratuk van, akkor majd egyszer nyilván úgy döntenek maguktól, hogy kimerészkednek a hűtőből, és önálló életet kezdenek, netán családot alapítanak. Mindenesetre ezt már nem vártam meg, elég szűknek éreztem azt a kilenc négyzetmétert joghurtcsaládok nélkül is, inkább albérletbe költöztem.
Szóval Sárkánnyal takarítottunk. Lujzi hívott hogy jól vagyok-e, mondtam, istenien, épp terminátorként hajigálom kifelé a hűtőből az élőflórát, tudjátok, hol dzsoggingoljatok nekem. Porszívózás, portörlés egész gördülékenyen ment, bár rajtakaptam a Sárkányt egyszer, amint azt dünnyögte, hogy ha valaki ezentúl egy morzsát leejt, azt kettéharapja. Hazajött Miki, és így szólt:
– Figyelj, te hol voltál ma? Egész délután hívtalak, de nem vetted fel a telefont.
Hol lettem volna, akartam mondani, hát Cannes-ban, Gerard Depardieu legújabb filmjének vip-bemutatóján, de akkor eszembe jutott, hogy tényleg, a telefon egész délután meg sem csörrent!
Mondjuk nincs mit csodálkozni ezen, hiszen engem már úgyis mindenki elfelejtett, de akkor is, hová tűnt a mobilom? Lázas kutatásba fogtunk, könyvespolc, éjjeliszekrény, zoknisfiók, szennyestartó, sehol semmi.
Ekkor váratlanul, roppant diszkréten csörögni kezdett a fridzsider. Odarohantunk, feltéptük az ajtaját, és lám, a mobil deresen, vacogva kuksolt a vajtartóban.
– Látom, kidobtad a joghurtokat – röhögött Miki.
– Direkt tettem be, csak elfelejtkeztem róla – szóltam sértődötten –, mert elegem volt, hogy egész nap megállás nélkül csöng, és mindenféle multik felsővezetői rimánkodnak nekem, hogy az ő cégüket válasszam!
Ma felhívott David. Álltam a villamoson mit sem sejtve, és egyszer csak beleszólt a mobilomba a csokoládé-baritonján. Elgyengültek a lábaim, de nem tudtam leülni, mert délelőtt volt, és ilyenkor minden tisztes nyugdíjas eszeveszetten igyekszik a piacra.
– Szia, Kata – kezdte.
Ajjaj, gondoltam, szüksége van valamire.
– Nem zavarlak?
– Á, dehogy – szóltam könnyedén, és visszaestem bele egyenesen a szerelembe, a huncut kisördögöktől viszketni kezdett a szívem és a tenyerem.
– Szükségem van egy újságíróra, mert írnom kell egy cikket a budapesti zsidóság helyzetéről az egyetemi lapnak. Már kész van nagyjából, csak át kéne nézni. Van kedved meginni velem egy kávét? – kérdezte.
Kávé! – visítottak a kisördögök, hurrrá, bármit, és megcsiklandozhatunk, és nézhetünk bele a sötét szemedbe szerelmesen??!!
Ekkor azonban egészen furcsa dolog történt, valahogy felülkerekedett bennem az Aranyhal-identitás, és így szólt, egyenesen a mobilomba:
– David, most komolyan, csak emiatt akarsz velem kávézni? Egy hülye cikk miatt, amivel aztán villoghatsz a fogorvosi kar macái előtt? – mondta Aranyhal, ki gondolta volna, hogy egy halnak ekkora szókincse van, ráadásul angolul.
Dermedt csend az éterben. Jaj, ne haragudj, ez hülye, nem is ezt akartam mondani, csak véletlenül kicsúszott a számon! Hol és mikor, édes David? De nem jött ki hang belőlem.
– Hát persze nem csak ezért, már épp hívni akartalak, hogy haladsz a könyveddel meg a tréningekkel – nyögte ki nagy nehezen.
– Ez nem igaz, David – felelte Aranyhal kristálytiszta oxfordi akcentussal. – Téged egyáltalán (not át the leást) nem érdekel, mi van velem meg a könyvemmel, csak épp nincs kihez fordulnod.
– Na jó, Kata, akkor felejtsd el, majd keresek mást – szólt sértődötten.
– Hát azt jól teszed, te kis pipogya Micimacsó, keress is mást – felelt kegyetlenül Aranyhal, hogy kis híján beleájultam egy nyugdíjas néni üres cekkerébe.
– Mi az a Micimacsó? – kérdezte David döbbenten, mert annyira már tud magyarul, hogy feltűnjön neki, valami furcsát mondtak rá.
– Micimacsó az a férfi, aki állatira szeretne férfias lenni, de csak szánalmas utánzata egy igazi hősnek.
Puff neki, hát ezt jól megcsináltam. David nem mert szólni, csak nagyokat szuszogott, bele a telefonba.
– Értem, Kata – mondta aztán szomorúan –, akkor hát szia. – És letette a kagylót.
Ó, jaj, mit tettem, vissza kellene hívnom, ha akarod, írok neked egy egész esszét, csak vigyél kávézni!
De Aranyhal azt kiabálta, hogy ha vissza mered hívni, csokinyúllá változtatom! Jobbnak láttam, az ő érdekében, ha távol tartom magamat tőle, csatolt identitásommal együtt. Cyberbarát persze emilben gratulált a hőstettemhez, de én szomorú voltam, és a kisördögökkel együtt sírtam a kisszobában, ahol nem látott senki.
Egy másik bolygóról írok, ahol béke van és boldogság. Dörgicsének hívják a bolygót, és kétórányira van a nagyvárostól, ahol élek.
– Most szerelmes vagy valakibe? – kérdezte két éve a nagymamám.
Haboztam.
– Hát, nem tudom, hogy létezik-e ilyesmi, de szerelmes vagyok. Dörgicsének hívják.
A nagymamám bólogatott.
– Természetesen van ilyen, hogy az ember beleszeret egy tájba – mondta bölcsen.
Ez már a harmadik nyár azóta, hogy beleszerettem. Egy csoda folytán ismerkedtünk meg. Egyik tavasszal úgy éreztem, hogy nem bírok ki még egy nyarat a városban. Elszántan kérdezősködni kezdtem a baráti körömben, hogy nem akad-e egy felesleges nyaralójuk. Fontos, hogy vízparti legyen, egész gyerekkoromban ilyenről álmodtam. Mindenki megmosolygott, mígnem együtt ebédeltem egy régi kollégámmal.
– Te, Laci, nincs véletlenül egy vízparti nyaralód, kölcsönbe? – kérdeztem rutinosan.
– De van – mondta –, de szerintem nem fog tetszeni, mert elég messze van a víztől.
– És hol van? – kérdeztem óvatosan, izgalomtól kiszáradt szájjal.
– A Balaton-felvidéken, Dörgicsén.
Ekkor kis híján elájultam. Tudtam jól, hol van Dörgicse, az ország egyik legszebb táján.
Egy hónap múlva megkaptam a kis présház kulcsát a szőlőhegy oldalában, szemben a tóval. Első látásra szerelem volt.
Ma is felgyorsul a pulzusom, amint megpillantom. Azt hiszem, viszontszeret.
Dörgicse magához ölel, amikor megérkezem. Ölelésében feloldódom és tó leszek, szél, mezei zsálya, öreg diófa. Dörgicsén minden a helyén van.
A Fák, a Fűk, a Szél, a Nap, a Tó, a Hold, a Csillagok, a Barátaim és én.
A felsoroltakon kívül nincs más ott, senki és semmi. Még tisztességes pottyantós budi sincs például, de egyre nyilvánvalóbb, hogy ez senkit nem zavar. Tavaly tavasszal sok erős barátomat beszerveztem, hogy ássanak neki gödröt. Ástak is egy nagyon formásat, főztem nekik cserébe bográcsgulyást. Ám a gödör fölé azóta sem került budi. Délelőttönként mindenki zokszó nélkül elindul vállán a kiskapával egy-egy távoli szőlőtőke felé.
Marcsival átellenben szoktunk nyaralni, ő a déli partról jelenti, hogy már megint esik és fúj. Én olyankor csodálkozom, mert nálunk hétágra süt a nap. Nagyon ritkán nem süt. Átmenet nincs, csak ítéletidő. Egész éjszaka szorongva hallgatom, hogy a zuhanyzót és az öreg diófát őrjöngve rángatja a hegyről lezúduló szél. De büszkeség tölt el, ahogy dacolok az elemekkel: nagyon óvatosan kell például viharban guggolva pisilni, mert a szél cikcakkosra fújja.
Dörgicsén nagyon közel van az ég. Kék nyári délutánokon olyan közel, hogy ha lábujjhegyre állok, mutatóujjammal rárajzolhatom: szeretlek.
Alkotói válságba kerültem, mert Marci ellenkönyvet ír. Együtt nyaralunk Dörgicsén, de persze csak baráti alapon, legalábbis ezt mondjuk Marcsinak, Lujzinak meg pirkóvikinek, akik megértően bólogatnak, hogyne. Marci azt mondja, végtelenül frusztrálja, hogy könyvet írok. Világirodalmi és filmművészeti tapasztalatai alapján ha egy nő életrajzi ihletésű művet alkot, abban ex-pasik kizárólag szánalmasnak vagy mulatságosnak vannak feltüntetve. Ő egyik sem akar lenni.
– Már az is halálra idegesít, hogy baszatlan picsának tünteted fel magad! Lefogadom, egyetlen szóval nem említed, hogy időről időre lefekszel velem??!! – mondta ingerülten.
Leleplezetten pislogtam. Jó, jó, tényleg lefekszünk egymással, és hallgatok róla, mint hal a szatyorban. Ám a kielégítetlenség érzése nem attól függ egy nőnél, hogy valóban van-e rendszeres alkalmi szexuális kapcsolata.
De nem akartam magyarázkodással olajat önteni a tűzre. Egyébként is igaza van Marcinak. Következetesen hallgatok felemás kapcsolatunkról, egyáltalán nem tudok mit kezdeni vele.
– Azt is lefogadom – ment tovább –, hogy szimpatikusnak tünteted fel magad, és a szakításunk okairól nem vallod be, milyen szemét módon viselkedtél!!
– Dehogynem – mondtam megbántva –, igenis bevallottam.
– Jó, de nyilván nem oldalakon keresztül taglalod, hanem csak megemlíted néhány sorban, és ezzel le van tudva!
– Mit akarsz, hogy fejezeteken át vezekeljek? – kérdeztem, és próbáltam utánaszámolni, hány sorban is voltam bűnbánó anno.
Mivel nem sikerült megnyugtatóan rendezni a vitát, Marci másnap duzzogva kivonszolta a teraszra számítógépét. Tőlem három méterre, cigivel és sörökkel felszerelkezve nekiállt ellenkönyvet írni.
Igyekszem a válla fölött belelesni. Tökre frusztrál, hogy könyvet ír. Ex-nők ilyen könyvektől nem sok jót remélhetnek, én mondom. Tüntetőleg felfüggesztettem alkotói tevékenységemet. Le se tojta.
Azt mondtad, nem bírod elviselni, hogy nem húzzák félre a bútorokat, amikor porszívóznak. És hogy mindig mások jönnek, nem lehet hozzászokni egy kedves emberhez.
– Nem csak az idegesít, hogy te magad már nem tudsz kitakarítani? – kérdeztem.
– De – felelted gondolkodás nélkül –, az a baj, hogy én szeretnék porszívózni.
Aztán mesélted, hogy a napokban megint eszedbe jutott a végardói fagylaltozás, amikor Nálad nyaraltam, és elmentünk fürödni Végardóra. Hazafelé vettünk nekem fagyit, egy gombóc vaníliát, a kedvencemet, de a gombóc kiugrott a tölcsérből és tovagurult a járdán.
– Hogy kacagtunk rajta, a könnyünk is potyogott belé, de mégis kellett volna vennem másik gombócot. Azóta is eszembe jut néha, jaj, Piroska, hogy lehettél ilyen buta, hogy nem vettél annak a kicsi lánynak másikat? – mondtad.
– Ne butáskodj, Mamikám, ettem én elég fagylaltot – feleltem, és tovább meséltél régi nyarakról, de én nem figyeltem. Türelmetlen voltam, a hátizsákom tele volt anyu, a lányod főztjével, és a pályaudvarra igyekeztem, ahonnan a vonat új otthonom felé vitt. Amikor szedelőzködtem, megkérdezted, nincs-e véletlenül nálam egy kis sült csirke, úgy megkívántad. Persze, hogy volt egy csirkecombom, anyuféle sóban sült, és ott akartam hagyni, de Te csak néhány falatot ettél belőle lassan, élvezettel, barackbefőttel és kenyérrel az aprócska konyhában, és azt mondtad, a többit vigyem csak haza Mikinek. Talán megöleltelek búcsúzáskor, talán nem, fáradt tested puha volt, távoli és törékeny, és én menni akartam nagyon, nehogy lekéssem a vonatot.
Ez volt az utolsó beszélgetésünk, drága Mamikám, és én nem adtam Neked azt a csirkecombot. És nem adtam oda a hátizsákból a zserbót, a ribizliszörpöt, a húslevest befőttesüvegben, és nem adtam oda az én erős, fiatal szívemet a Te meggyötört szívedért cserébe.
Sült csirkét eszünk vaníliafagylalttal egyszer odafönn.
Kiderült, hogy titokban férfi vagyok.
Mint leendő kiállítási tárgynak, el kellett mennem fejvadász-pszichológushoz, mert a kiállítás a munkaerő-kiválasztás módszereiről szól. Végig kellett csinálnom egy négyszáznyolcvan kérdésből álló tesztet, amelyben egyebek közt olyan kérdések voltak, egyetértek-e azzal, hogy be kéne tiltani a nők alkoholfogyasztását. A kérdések alapján kiértékelte a fejvadász-pszichológus csaj az ambiciózusságomat, a kitartásomat, a meggyőzőképességemet, a megbízhatóságomat, az empátiámat, meg még vagy ötven dolgot. A pszichocsaj velem egy évben és egy napon született. Szinte tökéletes féltégla formájú feje volt. Érdeklődéssel figyeltem, mert nekem meg az a parám, hogy pöttyöslabda kerekségű fejem van. Érdekelt, hogy őt feszélyezi-e a féltéglája, és én el tudok-e vonatkoztatni tőle. Szórakozottan hallgattam, amint sorolta, hogy nagyon magas értékek jöttek ki az ambiciózusságom, a meggyőzőerőm, az empátiám kapcsán.
– Te ezekből mind olyan hetven körüli értéket érsz el – magyarázta. – Az ötven az átlag, a negyven alatti pontszámok pedig gyakorlatilag értelmezhetetlenek, akárcsak a hetven fölöttiek.
Egyszer csak észrevettem a táblázatban egy oszlopot, amely szánalmasan nyújtózkodott az átlagot jelző ötvenes felé, de még a harmincat sem érte el.
– Ez mit jelöl? – kérdeztem gyanútlanul.
A csaj rettenetesen zavarba jött. Elvörösödött, és habogni kezdett.
– Ó, annak igazán semmi jelentősége, csak olyan jelzésszerű érték, nem érdemes figyelni rá.
Most mi baja? Az a szobatisztaság-mérő?
– De mégis, mi ez az oszlop? – erősködtem. Jogom van tudni, ha nem vagyok szobatiszta.
– Hidd el, tényleg nincs jelentősége. Nem érdemes beszélni róla, ez a része a tesztnek idejét múlt, nem mértékadó – mondta.
– Kérlek, mondd meg.
– Az az oszlop a nőiességet jelöli.
Puff neki. Még a harmincat sem érem el. Értelmezhetetlen vagyok nőként.
– Nincs jelentősége – magyarázkodott elszántan. – A nőképet ez a teszt idejét múltan értelmezi, az alkalmazkodást és a visszafogottságot értékeli nőiesnek. Az elmúlt tíz évben ennek a megítélése hatalmasat változott, a teszt pedig nem követte.
Aha. Szóval nem követte. De akkor mit ért ambiciózusság vagy meggyőzőerő alatt? Vagy bármi alatt? Minden fenekestül felfordult az elmúlt tíz évben.
Kegyelemdöfés két nap múlva. Felhívtam egy rég nem látott kollégámat.
– Á, szia, képzeld, pont tegnap láttalak a lányoddal meg a férjeddel, amikor fagyiztatok. Nagyon helyes kislányod van – áradozott.
– Összekeversz engem Marcsival – mondtam neki –, nekem még nincs se férjem, se gyerekem.
– Ja persze! Neked még nem is lesz jó darabig, mert te olyan emancipált vagy.
Tulajdonképpen finoman fogalmazott. Mégiscsak újságíró, szaktekintélye a szociális problémáknak: Cizellált lélek. Úgy is mondhatta volna, hogy téged aztán senki nem fog felcsinálni, anyukám.
Mi van, ha igaza van a téglafejű tesztjének is, meg a kollégának is?
Akkor nem is Terézanyut kell megállítani. Hanem Terézaput.
Asszem, megvan, hogy mi a nőiesség manapság. Néztem a tévét, és egyszer csak feltűnt sok nagyon magas és karóvékony fiatal nő. Testhez tapadó terepruhákban masíroztak egy hosszú kifutón. Olyan elszántak voltak, mint valami vietnami háborúból visszamaradt titkos katonai egység bevetés előtt.
A szájukat erősen összeszorították, csípőjüket agresszíven dobálták ide-oda, finom alakjukat megnyomorította a durva terepminta. Terep mini, terep maxi, terep ujjatlan, terep estélyi. Csak lestem, lélegzet-visszafojtva. Mi ez? Divatbemutató egy katonai büntetőtáborban?
– Ezek az új Dior-modellek – tudtam meg egy olcsó festéktől szalmasárgára szívott hajú, negyven körüli, kiélt arcú nőtől. – Az idei év divatja a terepminta. A divattervező rendkívül szigorú feltételeket szabott, kizárólag százhetvennyolc és száznyolcvankét centi közötti, tizennyolc és huszonhárom éves lányokat alkalmazhatunk a modellek bemutatására.
– Miért pont a terepminta? – kérdezte jól nevelten a riporter.
– Mert remekül kihangsúlyozza a nőiességet, éles kontrasztot teremtve a női formák finomsága és a terepminta nyersesége között. Az új irányzat célja elsősorban az, hogy a nők kifejezhessék egyéniségüket, jól érezzék magukat a bőrükben, és végre felszabadultan önmaguk lehessenek – mondta a nő felszabadultan egy barna-zöld terepmellényben. Majd szigorúan összecsapta bokáját, tisztelgett a riporternek, és erőteljes léptekkel távozott.
Á, csak viccelek. Nem is tisztelgett. Én is szeretnék ilyen felszabadult lenni végre. Megyek, veszek egy katonai gyakorlóruhát.
Van egy visszatérő rémálmom: megjelenik a könyvem, és kritikát ír róla a legrangosabb irodalmi hetilap. Izgatottan nyitom ki a lapot, és olvasom el az írást.
Egyszer. Még egyszer. Harmadszor. Nem értek belőle egy szót sem. Körmondatok, idegen szavak. Kétségbeesve tárcsázom a szerkesztőség számát, nem kérhetnék egy fordítást, kérdezem. Nagyon készségesek, holnapra meglesz, felelik.
A fordítás ajánlott levélben érkezik. Egy diagnózist tartalmaz: a fent nevezett beteg kényszerképzete, hogy ő Teréz anya. Elolvasom a diagnózist, majd észreveszem, hogy az egyik szomszéd a tacskójával kapaszkodik kifelé a tető peremére. Készülnek levetni magukat. Dacosan elfordítom a fejemet, és bemegyek a lakásba. Majd adok én nektek Terézanyut.
De annyira furdal a lelkiismeret, hogy ennél a pontnál mindig felriadok.
A David-affért követően egy békésnek induló péntek délután pirkóvikinek megvilágosodása támadt. Egy bútordizájn-kiállítás megnyitójára siettünk, amikor váratlanul közölte velem:
– Kata, én rájöttem, hogy mi bajod van. Te félsz a férfiaktól.
Rámeredtem. Most jött rá?! Idáig sikerült titkolnom a legjobb barátnőm elől??
– Te jó ég – mondtam neki –, már ennyire látszik?
– Gondolkoztam, hogy miért művelted megint ezt Daviddel, és rájöttem. Szerintem valahogy meg kéne tanulnod könnyedén venni az egészet.
– Mondjuk iratkozzam be egy tanfolyamra?
Viki meg sem hallotta az iróniát.
– Nem. Nincsenek a környezetedben olyan férfiak, akikkel könnyedén flörtölhetsz, és nincs tétje?
– Viki, nemhogy férfiak nincsenek a környezetemben – válaszoltam sírós hangon –, de rajtatok kívül gyakorlatilag alig találkozom emberekkel. Az országút királyaival pedig munkakörileg tilos flörtölni. A könnyed flörtre lassan csak a villanyszámlás vagy a postás esélyes.
– Na – lelkesedett neki –, kezdetnek nem rossz! Bejön valamelyik neked?
Elképzeltem, amint a szomorú szemű, mindig morcos és ápolatlan villanyszámlással nekiállok flörtölni, kávéra invitálom a konyhába.
Hm. Talán az óraállást sikerülne lealkudnom.
– Szerintem nem ez a megoldás – feleltem.
Viki nem látszott csüggedtnek.
– Na jó, akkor most ezt kézbe veszem – szólt. – Tessék, itt a rúzsom, fesd ki a szádat. Ezen a kiállításmegnyitón nyilván rengeteg facér és jóképű férfi lesz. Én kiválasztom és bemutatom őket. Csak annyi a dolgod, hogy könnyedén csevegj velük.
A bútorkiállítás megnyitóján elsősorban apukák vettek részt boldog anyukákkal, lábaik körül édes kis apróságok hancúroztak.
Úgy néz ki, minden rendes bútortervező családosoknak tervez, vagy maga is családos. A függetlenek meg forduljanak fel, vegyenek franciaágyból felet.
Viki nem adta fel mégsem. Negyedóránként félrehúzott, és suttogva rámutatott egy-egy férfira, aki tetszett, mármint neki. Nagyjából az volt bennük a közös, hogy szemüvegesek voltak, és a fenekük egyáltalán nem látszott a nadrágban. Nem akartam megbántani a pirkóvikit, finoman jeleztem, hogy nem egészen azonos az ízlésünk. Idegességemben addigra az összes fogpiszkálóra tűzött sajtot felzabáltam a legközelebb eső tálcáról, és megittam három pohár vörösbort.
Vágyakozva figyeltem a kiállítás egyetlen korombeli, facér és érdekesnek tűnő pasiját. Facér Férfi vadul udvarolt egy nálam úgy tizennégy évvel fiatalabb, hamvas, szőke, kék szemű szűznek. Egy óra múltán kart karba öltve távoztak is.
– Nem kell ehhez engedély? – méltatlankodtam Vikinek. – Lehet, hogy még kiskorú!
Feladtuk az egészet. Nekiálltunk, hogy módszeresen megegyük az összes sajtot, és megigyuk az összes vörösbort. A kiállításról végül akkor távoztunk, amikor egy hasonló, korosztályos problémával küzdő nőtársunk lehányta az egyik méregdrága, formatervezett kanapét. A bútorstúdió gazdája roppant idegesnek tűnt. Pedig a vörösbor igazán formabontóan mutatott a lila kanapén.
– Éva, segítened kell – hívtam fel jótündér pszichológusunkat. – Félek a férfiaktól.
– Tudom – felelte nyugodt hangon. (Te jó ég! Ha mindenki tudja, akkor miért nem szóltak eddig?) – Találkozhatunk holnap. Adok egy nagyon jó könyvet. Ha végigolvastad, megbeszélhetjük.
Szóval nem akar velem egyéni terápiában foglalkozni, gondoltam kicsit csalódottan. Titokban reméltem, hogy olyan problémával rukkoltam elő, amitől Éva felsikít, és fantasztikus kihívásnak érzi.
De ő mélységesen hisz bennem. Vagyok már annyira felnőtt és annyira kiegyensúlyozott, hogy minden újabb felmerülő problémát meg tudok egyedül oldani.
Igazán nem akarom ebbéli hitében megrendíteni. Évának különben sem könnyű újat mondani. Három éve ismertem meg, a rákomat vittem el hozzá. Azóta az egész baráti körünk (körülbelül húsz ember) mind járt hozzá terápiára. Éva egy karizmatikus gyógyító. Törékeny, sugárzó, ötvenéves nő, fekete hajjal, sötét szemekkel. Nagyon szép, olyan nem evilági módon. Nehéz elképzelni, hogy mindazon keresztülment, amin általában keresztülmennek az emberek ennyi idős korukra. De mivel van négy gyereke, kétség nem férhet hozzá.
Egymással versenyezve találunk ki izgalmasabbnál izgalmasabb problémákat, hogy hosszabb ideig foglalkozzon velünk Éva, mint a másikkal.
– Mit mondott, meddig kell járnod hozzá? – kérdezte Lujzi izgatottan a pirkóvikit, amikor először elment hozzá. Évához ugyanis lehetetlen hosszú időn át járni, könyörtelenül kirúg mindenkit a terápiáról, ha a javulás határozott jeleit mutatja.
– Azt mondta – vett nagy lélegzetet Viki –, hogy a szorongás leküzdése hosszabb folyamat.
– Na jó, de mégis mennyi idő? – türelmetlenkedett Lujzi.
– Akár egyéves munkára is szükség lehet! – vágta ki büszkén a pirkóviki.
– De jó neked! – irigykedett Lujzi. – Ez nem igazság, hogy én csak három hónapig járhattam hozzá!
Na jó, de aztán Lujzinak a szülei is bejelentkeztek Évához. Családi szinten tehát nagyjából összejött az egy év. Szóval Éva másnapra előállt egy könyvvel, amit azonnal lefénymásolt pirkóviki, meg Lujzi is. Sérült nők, az apa-lánya kapcsolat gyógyítása a címe.
Egy hét alatt olvastam el.
Az első fejezeteknél tízpercenként meg kellett állnom bőgni.
Csak a nevem hiányzott a történetekből.
– Megvan a megoldás! – hívtam fel lelkendezve Lujzit, akinek a válás elvette az idejét a szakirodalom olvasásától. Azonnal felugrott hozzánk, és kiselőadást tartottam a konyhában.
Azok a kislányok, akiket nem tud úgy szeretni az apjuk, ahogyan szükségük lenne rá, magyaráztam neki, felnőttkorukra kifejlesztenek magukban egy gonosz törpét.
A gonosz törpe mindenbe beleszól. Semmi nem jó neki. Különösen akkor nagyszájú, amikor feltűnik a láthatáron egy szimpatikus fiatalember, akivel könnyedén kéne flörtölni.
– Te tényleg azt hiszed – kérdezi a törpe gúnyosan –, hogy tetszel ennek a férfinak? Tényleg azt hiszed, hogy kíváncsi rád? Nem csak azt akarja tőled?? Ugyan már! Ne légy ilyen naiv!
– És akkor mit kell csinálni a törpével? Felrúgni? – kérdezte Lujzi.
– Isten ments – feleltem. – A törpét nem szabad bántani! Egyszerűen szembe kell nézni vele. Meg kell kérdezni, hogy ugyan árulja már el, miért ilyen rosszkedvű.
– Te már megkérdezted?
– Persze. Azt mondta, azért olyan mogorva, mert mindig azt hitte, én nem szeretem őt. Hogy ő kicsi, öreg és csúnya, és egyáltalán nem figyelek rá. Én meg mondtam neki, nahát, én is mindig azt hittem, ő nem szeret engem.
– Akkor most már jóban vagytok?
– Jóban, persze. Már csak valami pasi kell, akin kipróbálhatom a tanultakat.
Először találkoztam a nagymamámmal, mióta meghalt. Sétáltunk öten. Középen az apám, két oldalán kézen fogva őt, az öcsém és én. Mellettünk anyám és Mami. Egyszer csak szembejöttem én.
Néztem Mamira. Nagyon szép volt, jóval magasabb, mint máskor. Egyenesen és méltóságteljesen tartotta magát. Az arca áttetsző volt, sugárzott.
Álmomban is tudtam, egy halott arca.
– Nem baj – szólalt meg anyám vigasztalóan –, majd egy napfényes őszi napon felöltözünk szépen, kimegyünk a Bükkbe, és elénekeljük azt a dalt, hogy „Hull az elsárgult levél, fúj a fáradt őszi szél”.
Ezen annyira kellett röhögnöm, hogy felébredtem és elsírtam magam.
Mami mindig azt mondogatta, hogy nem akarja megérni már a lombhullást.
De hát még a nyarat sem vártad meg, drága Mamikám.
Ez őrület! Meg vannak számlálva a másodlagos nemi jegyek napjai! Olvasom az újságban, nem is akárhol, hanem a híres Wall Street Journalben, ami mértékadó a világgazdaság szempontjából, tök komolyan azt írja, hogy a férfiak körében terjedőben van a mellkasszőrzet-borotválás. A cikk szerint a divat futótűzként (talán inkább bozóttűzként) terjed a brókerek körében, és mivel kerek e globalizációban ők a legmenőbb csávók, mindenki őket fogja utánozni. Te szent ég, én meg folyton halogatom, hogy elmenjek a kozmetikushoz lenyúzatni a lábamról a szőrt! Még a végén megtörténik velem, hogy összejövök egy brókerrel, és a mellkasa simább lesz, mint az én lábam! Hát hová lesznek a férfiak, akiknek sűrű, göndör mellszőrzetére a gyenge nők lehajthatják megfáradt fejüket! Egy sima mellkasról akár le is csúszhat az ember feje.
Bár, ahogy most belegondolok, mintha már történt volna ilyesmi velem. Egyszer nagyon régen, amikor még ifjú voltam és meggondolatlan, és nem hallgattam a pirkóvikire (első randin soha nem szabad lefeküdni pasival, ismételgette nekem és Marcsinak éveken át), egy áttáncolt éjszaka után felvittem egy pasit az éppen soros albérletembe, mert pasi olyan sármos volt, mint George Clooney a Vészhelyzetből. Annyira rám volt pörögve, hogy még Barbie-rózsaszín koktélokat is rendelt nekem tucatjával, mondván, hogy olyan édes vagyok, ami igazán vicces, mert rólam soha senkinek nem szokott Barbie beugrani. Szóval engedtem a csábításnak, és már épp ledőltünk egy kis tapi-smacira a díványra, és szenvedélyesen gomboltam kifelé az Hugo Boss-illatú ingét, amikor ujjaim megcsúsztak a mellkasán. Csupasz volt, mint a baba popsija. Először tapintatosan arra gondoltam, hogy biztosan valami genetikai gikszer, nem szólok, de gyanakodni kezdtem, és rákérdeztem.
– Csak nem borotválod a mellkasod??
– De, borotválom – válaszolta magától értetődően, és mosolygott.
– De hát miért? – kérdeztem elképedve.
– Mert zavar – felelte.
De az ugye nem zavar, hogy az én vádlim meg olyan szőrös, mint egy grizzlyé??! – kérdeztem kis híján, de szerencsére volt lélekjelenlétem.
– Várj egy kicsit – ziháltam, és berobbantam a fürdőszobába, ahol hosszas kutatás után ráakadtam egy félig berozsdált, életveszélyesnek tűnő borotvára.
Ledobáltam magamról a ruháimat, és combtőig szappanosan huzigálni kezdtem a borotvát a lábaimon. Fél perc múltán vörösen örvénylett a lefolyó felé a víz, tisztára mint a Psichóban, mert az életlen borotva szétnyiszatolta a bőrömet. Több sebből vérezve ültem a fürdőkádban, és feladtam. Mindegy, megvárom itt, amíg elvérzek. Már láttam a reggeli lapokat, K. Katalin budapesti lakos egy eldobható életlen borotvával vetett véget az életének, szokatlan módon a lábain vagdosva fel ereit. Negyedóra múltán az ál-Clooney diszkréten kopogott a fürdőszoba ajtaján, és megkérdezte, jól vagyok-e.
– Nem – feleltem elhaló hangon, mert addigra kezdtem legyengülni a vérveszteségtől.
Benyitott, meglátott vérbe fagyva, és eszeveszetten röhögni kezdett. Majd hozott egy törülközőt, bebugyolált, és becipelt a szobába.
– Véletlenül mentőorvos vagyok, hol tartod az elsősegélyládát? – kérdezte halál komolyan.
Ugye megmondtam, hogy Ross dokira hasonlít, ujjongtam fel, és már bele is éltem magam a Vészhelyzetbe. Mivel nekem még ragtapaszom sem volt otthon, lerohant a kocsijához, felhozta a vöröskeresztes dobozt, és én meghatottan hagytam, hogy szakszerűen ellássa a sebeimet.
– Mi vitt rá, hogy ezt tedd magaddal? – kérdezte szomorúan, mint krízisambulancián az ügyeletes pszichiáter.
– Nem bírtam elviselni, hogy a lábam szőrösebb, mint a te mellkasod – feleltem őszintén.
Megütközve nézett rám. Látszott, hogy semmit sem tud a nők paráiról a szőrökkel kapcsolatban. Minden hülye mellkasborotváló brókert egyszer az életben el kéne vinni epilálásra, hadd tudják meg, mit állnak ki a nők.
Nem bírok politikusokkal tárgyalni! Halálba stresszelnek! Mióta nekiálltunk a világmegváltó országos drogprevenciós programnak Mikivel meg a barátainkkal, rendszeresen felnőtt módjára kell képviselnem az érdekeinket a hatalom aktuális képviselője előtt (továbbiakban: HAK). Ez szörnyen nehezemre esik, viszketni kezdek tőle, meg izzadni, és állandóan parázok, hogy olyan tiszteletlenséget találok szólni, amitől majd nem csatlakozhatok az Európai Unióhoz, pedig pirkóviki, Marcsi, Marci, Miki meg Lujzi már vidáman integetnek odaátról, és csekken küldik az eurót.
HAK egy jóravaló ötvenes családapa, három gyermekkel az íróasztalán. Nagydarab, állandóságot sugárzó férfi. Nincs bajusza, de amikor eszembe jut, a képzeletemben mégis ragasztok a szája fölé egy tömött bajuszt. Egyszerűen ilyen típus: a kitartó, szívós és ellentmondást nem tűrő bajuszos ember. A bajuszos emberektől pedig tartok, mert egyszer még újságíró koromban annyit dolgoztam, és annyit nem ettem, és annyit dohányoztam egy hétig, hogy péntek estére nikotinmérgezésem lett és végkimerülésem, és nem kaptam levegőt, és kezem-lábam elzsibbadt, így diszkréten szóltam Marcsinak, hogy bocs, mindjárt meghalok, nem hívnál orvost? Erre szegény kihívta a rohammentőket. A két érkező rohammentősnek az volt az első mondata hozzám, aki a földön feküdtem reszketve és halványkékre válva: na, kisasszony, szedje össze magát, ne hisztériázzon itt nekünk. Ettől olyan irtózatosan dühös lettem, hogy újra eszeveszetten keringeni kezdett a vérem, az agyam hirtelen friss oxigénhez jutott, úgyhogy felültem és így üvöltöttem: Hogy merészelik, maguk kontárok! Aztán elájultam. Mondanom sem kell, mindkét mentős bajuszos volt.
Álbajuszos HAK politikai karrierjét megelőzően elsősorban lelkészként működött. Néha mintha nem is hozzám, hanem egy egész gyülekezethez intézné szavait. Amikor belelendül egy-egy monológjába, és én elszántan megpróbálok kapcsolatba lépni vele, ingerülten és csodálkozva vesz észre. A múltkor is belekezdett egy nagyobb lélegzetű prédikációba a jó és a gonosz örök harcáról, az ördög állandó jelenlétéről a közigazgatásban, amikor véletlenül megszólaltam:
– Elnézést, miniszter úr, igazán nem akarom félbeszakítani, de lekávézta az ingét. Nem kéne gyorsan kilögykölni hideg vízzel? Makacs folt az ilyen, még a végén benne marad.
HAK ekkor felismerte bennem az Ördögöt. Látszott rajta, szeretné, ha menten belefulladnék egy kanál szenteltvízbe.
– Milyen pimasz egy nő! – szólt aztán ingerülten. – Nem is értem, miért nem dobom ki magát az irodámból – tette hozzá.
Felálltam, dobbantottam egyet a patámmal, fújtam egy kis kénköves tüzet, és megpörköltem a bajuszát. Erre visszahőkölt.
– Bár végül is, ezt a minisztériumot pont azért állították, hogy magafajta deviánsokkal működjünk együtt. Mindig is mondtam, hogy ők viszik előbbre a világot. Folytassuk, hol is tartottunk? – mondta remegő hangon, és megtapogatta (egyébként nem is létező) füstölgő bajuszát.
Egy alkalommal elhozta gyerekeit a Diákszigetre, ahol Marcival, Marcsival, pirkóvikivel, Lujzival meg Mikivel egy héten át ingyenes Kaland-parkot működtettünk. Mindenféle izgalmas csapatépítő játékot lehetett játszani.
A park létrehozását a minisztérium támogatta.
HAK megjelent családostul, és így szólt vonakodó kamasz gyermekeihez:
– Menjetek, próbáljátok csak ki, befizettelek benneteket másfél milkóért.
HAK-ra villantottam legszebb mosolyomat, és a gyerekekhez fordultam:
– Nem másfél millió. Csak egy egész három. Mit akartok kipróbálni?
Nem akartak semmit.
„Mindenkinek a saját szerelme az univerzum, és ez így van jól” – írta HAK egyszer egy e-mailben, amikor nem akartunk belemenni az általa diktált feltételekbe.
Az e-mail azonnal körbement a barátok között, hátha valaki meg tudja fejteni a rejtjeles üzenetet. Marcsi szerint ezzel azt akarta mondani, hogy az ő univerzumában nincs helye az ilyen pimasz kis ördögöknek, úgyhogy jobban tesszük, ha új univerzum után nézünk. Marci szerint egyszerű üzenetnek szánta a nyájához: az én Istenem áldása kísérjen utatokon, de a kért útiköltséget nem állom.
Én persze megrémültem, hogy ugrott az uniós tagságom, napokig lestem a postást, hogy mikor jön a végzés Brüsszelből. Ráadásul azt álmodtam, hogy tiszteletlen magaviseletem miatt féléves közmunkára ítélnek, és egy McDonald's-ban húspogácsákat kell sütnöm, bézbólsapkában.
Szombat este a városban ért. Nagy csapás ez nyáridőben. Leugrottam a sarki kisszutykosba, hogy jéghideg söröket vásároljak szintén városban ragadt barátnéimnak, és lehűtsük magunkat a nyolcvanfokos konyhában. Fizettem épp a pultnál, amikor megakadt a szemem egy kortárs női vásárlón, aki a tenyere alatt zavartan rejtegetett két cikk árut. Kíváncsian fürkésztem, mi lehet az. Nem hittem a szememnek. Tenyere alatt egy egység koton és egy egység rágó bújt meg szemérmesen.
Végigmértem a szerencse lányát. Vastag lábát divatjamúlt, térd alá lógó, virágos nyári szoknya takarta, kifakult sárga trikóján átsejlettek apró mellei. Ez a nő randevúra megy, villant be a szörnyű felismerés. Szombat este szutykos nonstopban kotont és rágót venni tuti randevút jelent. De hát miért ő??!! Én sokkal csinosabb vagyok! Formásabb a lábam és nagyobbak a melleim! Miért nem én megyek randevúra?! Legszívesebben megkérdeztem volna, ne haragudj, ezt meg hogy a francba csináltad? És a pasid hogy néz ki? Remélem, úgy fest, mint egy mélytengeri villamos rája. (Az nagyon ronda, láttam a Spektrum tévén egyszer.) Dühöngve értem haza, és elmeséltem pirkóvikinek meg Marcsinak az égbekiáltó igazságtalanságot. Pirkóviki röhögött, és azt mondta, hogy most olvas egy tudományos könyvet a párhuzamos idősíkokról. Az elmélet azért vigasztaló, mert lehet, hogy pont most, ebben az idősíkban itt ülök a trópusi nyolcker konyhában, de simán elképzelhető, hogy ezzel párhuzamosan egy másik idősíkban vidáman hancúrozom egy kétméteres afrikaival valamelyik pálmafás tengerparton. Pirkóviki teóriája kissé felderített, és megpróbáltam annyi sört inni, hogy átjussak arra a bizonyos tengerparti idősíkra. Bár amilyen az én formám, ha át is jutok, biztosan egy mélytengeri rája karjaiban landolok.
– A legnagyobb ellenzéki párt keres egy jó csapatot, amely a választási kampányra kommunikációs szempontból felkészíti őket. Arra gondoltam, hogy titeket ajánllak – mondta tegnap egy régi ismerősöm telefonon.
Ültem a fűben a szőlőhegyen, szemben a tóval.
Mi van? – akartam kérdezni. – Megőrültél?
De nem mertem. Mi van, ha máris ki vagyok hangosítva, és a legnagyobb ellenzéki párt (továbbiakban: LEP) képviselői lélegzet-visszafojtva várják a reakciómat??
Gyanakodva jutott eszembe pirkóviki, Marci meg Marcsi. A strand büféjében sörözve nemrég együtt néztük a LEP választási kongresszusáról szóló tudósításokat. Sóhajtoztak, hogy milyen szimpatikus emberek. Miért nem szól már valaki nekik, hogy tévében nem így kell nyilatkozni?
– Miért nem áll mellettük egy fiatal, kreatív csapat, aki súgna nekik? – kérdezte álmodozva pirkóviki.
Láttam a szemén, hogy már el is képzelte. A jóképű, tisztesen ősz halántékú pártelnök mögött állunk egy emberként, és a háttérből visszük gyözelemre a pártot.
– Onnan kezdve, hogy milyen nyakkendőt hordjanak, mindenben tanácsot kellene nekik adni, és folyamatosan tréningezni őket a kommunikációra a sajtóval. Mit szólsz? – hallottam közben a régi ismerőst.
– Ööö... – nyögtem szánalmasan (ha ki vagyok hangosítva, már el is buktam) –, tényleg fantasztikus lehetőség. De át kell alaposan gondolnom, és megbeszélem a csapatommal.
Azonnal felhívom a pirkóvikit, vigye csak el ő a balhét, gondoltam.
– Persze, persze, gondoljátok át, és beszéljünk a jövő héten.
Igyekeztem magamhoz térni. Marci teljesen felvillanyozódott.
Végighívta a politika iránt intenzíven érdeklődő baráti körét, és rögtönzött telefonos közvélemény-kutatást tartott: mit gondolnak a LEP-ről?
A hallottakat azonnal táblázatba foglalta a laptopon. Kiosztotta, hogy melyik barátunknak milyen feladatkör feküdne a legjobban.
Zavarodottan arra gondoltam, hogy egy ilyen megbízással egy életre sikerülne meggyőznöm az apámat (a LEP elkötelezett hívét), hogy nem vagyok mihaszna.
Aztán felhívtam pirkóvikit, és vészjósló hangon érdeklődtem, akad-e még kívánsága, amit mostanában szeretne valóra váltani. Jobb, ha felkészülünk rá. A történteket természetesen hitetlenkedve fogadta, nem volt hajlandó elismerni boszorkányos felelősségét.
Úgy döntöttem, egyelőre igyekszem ragaszkodni életem megszokott kerékvágásához. Rutinból átültettem huszonöt tő paradicsomot, elmosogattam, és kifeküdtem napozni. Most nyaralok, és kész. Állítólag ezek a dolgok úgyis meg vannak írva valahol, ha nekünk kell győzelemre vinnünk a legnagyobb ellenzéki pártot, nincs mit tenni már.
Epilóg:
Régi barát hosszas unszolására később írtam egy alapos képzési tervet. Átnézettem anyámmal, apámmal, pirkóvikivel, Marcsival, Marcival. Anyám hozzátette:
– Katikám, azt is írd bele, hogy érthetően beszéljenek, ne motyogjanak. – Egyébként jónak találta.
Elküldtem. Három hónapja. Régi barát soha többé nem hívott.
Nyilván olvasás közben belehalt a röhögőgörcsbe.
Ma éltem a média által rám ruházott hatalommal. Mostanában az Élménymozgalom kapcsán többször szerepeltem a tévében, és mivel így a deviancia szakértőjévé léptem elő, sikerült meggyőznöm egy ötvenes, begyöpösödött palit arról, hogy a buzik nem rossz emberek.
A pali szegről-végről kolléga, műszaki ismereteket oktat az országút királyainak. Feltűnően mélynövésű, és a helyzetet súlyosbítja, hogy a feje akkora, mint egy lámpabura. Télvíz idején ismertem meg, klasszikus NDK-barna, vastag talpú szandálban, és bár azóta elröppent majd három évszak, az ő lábáról le nem szakad a szandál. Nem egy Clint Eastwood, na.
A műszaki oktatás előtt évtizedeken át egész más terepen gyakorlatozott: a földrengés elleni védekezésre készítette fel a kamionsofőröket. Arra okította őket, hogy földrengés esetén rohanjanak ki otthonaikból, és feküdjenek szorosan a járda mellé.
F.rengés Bácsi megjelenése tehát érthető módon mindig nagy derültséget vált ki a résztvevőkből, de ő igyekszik megőrizni méltóságát. Talán segítene, ha a szandiját végre lecserélné.
Na mindegy. Mióta egyszer látott a tévében, meg van győződve arról, hogy én szakértő vagyok. Azóta mindig kérdezi, hogy Katika drága, mikor lesz megint a tévében? Mondtam neki, hogy nemsokára, éppen a Szigetre készülünk, ott fogunk dolgozni az Élménymozgalommal.
– A Sziget? – kérdezte. – Ja, tudom, ahol az a sok fiatal annyi bohókás dolgot csinál! Igazán szimpatikus nekem ez a Sziget.
– Ha van kedve, látogasson meg minket – invitáltam.
– Megmondom őszintén, Katika – mondta, és suttogóra vette a hangját –, egyetlen dolog aggaszt, nem tetszik, hogy azokat a buzikat is beengedik. Semmi keresnivalójuk ott.
Meghökkentem.
– Szőcs úr! Mi baja van magának a buzikkal?
– Ez olyan... Olyan gusztustalan dolog. Mi van, ha beszervezik azokat a fiatalokat?
– Szőcs úr, a buziságra nem lehet rábeszélni senkit. Az velünk születik. Ők ugyanolyan rendes emberek, mint maga vagy én.
– Hát nem tudom, ez... olyan tisztességtelen dolog...
– Honnan tudja, hogy én nem vagyok az? Nőben is van buzi.
Ijedten nézett rám, és két lépést hátrált.
Éreztem, hogy fürkész: vajon milyen jelei vannak, ha egy nő buzi??
– Nem is tudom, Katika... Ha maga azt állítja, hogy nem tehetnek róla szegények... Lehet, hogy elgondolkozom rajta – ígérte, és hanyatt-homlok kirohant a teremből.
Már csak ez hiányzott, gondoltam. Holnapra nyilván az egész cég tudni fogja, hogy a kommunikációs tanárnő a lányokat szereti.
Legközelebbi találkozásunkkor azonban váratlan fordulat állt be, előadása után F.rengés Bácsi sietősen távozott, gondosan kerülve a tekintetemet. Épp a termet rendezgettem, amikor visszajött. Meglepődve néztem rá. Végtelenül zavarban volt.
– Katika... Ne haragudjon... Gondolkoztam azon, amit a múltkor mondott... Hogy a buzik nem tehetnek róla. Azt hiszem, igaza van. Épp elég baj lehet nekik, hogy mások, mint a többiek. Örülök neki, hogy beszélgettünk erről. Az embernek időről időre felül kell vizsgálnia a nézeteit, mert egyszer csak azon kapja magát, hogy öreg és rosszindulatú lesz. Köszönöm, hogy elgondolkoztatott.
Köpni-nyelni nem tudtam.
– Hát... – mondtam –; ez igazán szép magától, hogy töprengett rajta. Kevesen képesek rá, hogy megszabaduljanak az előítéleteiktől.
De magának, uram, sikerült! Hagy nyújtsam át cégünk ajándékát, egy elektromos fogkefét! Úgy éreztem magam, mint valami idétlen tévés talk-show-ban.
– Katika... – kezdett bele újra, és kicsit közelebb hajolt. – Ne értse félre, nem akarok indiszkrét lenni, de amit a múltkor mondott... tudja, hogy nőben is előfordul... Ezt nem úgy értette, ugye, hogy... Tudja...
– Nem tudom, ne haragudjon. – Mondd ki, mondd csak ki!
– Hát úgy, hogy netán maga is... tudja, na... buzi.
Sírjak? Nevessek? De hát látszott rajta, hogy teljesen kétségbe van esve, a világ logikájába vetett hite fog itt mindjárt összeomlani nekem...
– Nem, Szőcs úr. Én a férfiakat szeretem.
Hatalmas robaj hallatszott, a mellkasáról legördülő kő zaja.
– Jaj, hálistennek – sóhajtott. – Ne értse félre, de hát annyira kár lenne egy ilyen csinos nőért... Már úgy értem, szegény férfiak... Na, nem akarom tovább feltartani, jó hétvégét kívánok, Katika. Igazán örülök, hogy megint ilyen jól elbeszélgettünk – mondta, és vidáman integetve elkacsázott az NDK-s szandijában.
Lujzival pénteken menekülőre fogtuk a dolgot a városból. Ő a válástól, én a mozgalmár léttől és egy különösen nehéz országút királyai tréningtől voltam teljesen kiütve.
Bizniszszerkóban, finom kis retiküllel, hátamon bazi hátizsákkal, kezemben laptoppal rohantam a pályaudvarra, hogy elérjük az utolsó balatoni vonatot.
Érkezésünk előtt fél órával távozott, tudtuk meg. Lujzi elkeseredésében félrenézte a menetrendet.
Természetesen nem adtuk fel. Egyikünk sem tudta elképzelni, hogy most visszamegyünk a pesti függőfolyosós valóságba, és nem a paradicsomban ébredünk.
Lendületesen nekiálltunk stoppolni.
Kell ahhoz némi optimizmus, hogy az ember este nyolckor, az autópálya szélén ácsorogva elhiggye, biztonságban leér egy isten háta mögötti szőlőhegyre, ami jó esetben is kétórányi autóút. Fél órán át ránk sem hederített senki.
– Lehet, hogy kurvának néznek – mondta Lujzi reménykedve.
De aki összetéveszt két szemüveges, hosszú szoknyás, rövid hajú nőt két prostituálttal, az a suhanó szarvast ábrázoló közúti jelzőtáblát sem tudja megkülönböztetni egy tehéncsordától.
Igyekeztem, hogy ne csüggedjek, ne látsszam csalódottnak, hanem életvidámnak és kedvesnek mutatkozzam, akiből remek társaság lesz a hosszú úton.
Tizennyolc éves korom óta rendszeresen stoppolok. Ma már nem értem, hogy is mertem nekiindulni egyedül két-háromszáz kilométeres utaknak.
Ha a lányom ilyesmire vetemedik, le fogom törni a derekát, határoztam el szilárdan. Egyetlenegyszer kerültem bajba, egy jóindulatúnak tűnő, negyvenes, szőke, pirospozsgás hájpacni vett fel a szolgálati Opeljával. Kellemesen csevegtünk.
Mesélt a két kislányáról, a feleségéről, nem tudom, hogy került szóba, hogy épp vezetni tanulok.
– Vezettél már autópályán? – kérdezte – Nem, dehogy.
– És lenne kedved?
Na már most. Nekem nem kell kétszer mondani ekkora baromságokat. Azonnal lassított, szépen átadta a volánt. Büszkén, izgatottan vezetni kezdtem a nagy autót. Jogosítvány, tapasztalat és józan ész nélkül mentem százhússzal.
Meghűlt ereimben a vér, amikor a pasi párnás kezét megéreztem a jobb mellemen. Tökéletes patthelyzet: a volánt nem merem elengedni, elrántani, nem merek sikítani. Igazán nem dicsekvésképpen, de válsághelyzetekben meglepően tisztán kezdek gondolkozni.
– Azonnal vegye el a kezét, maga hájas disznó, különben belehajtom a szar Opeljét az árokba – sziszegtem.
A pasit mintha kígyó marta volna.
– Nem értem, miről beszélsz – hebegte szánalmasan, de elkapta a kezét.
Indexeltem, ahogy tanultam. A leállósávba hajtottam. Élesen fékeztem, a pasi beütötte a fejét a szélvédőbe.
– Maga szánalmas, beteges alak – köptem rá a szavakat. – Örüljön, ha nem keresem meg a cégét, meg a feleségét, hogy beszámoljak a kis perverziójáról.
Kipattantam a kocsiból. Remegő kézzel, lábbal néztem, amint villámgyorsan elhajt.
Ahogy felidéztem, őrülten sajnálni kezdtem magam. Közel harmincévesen miért nincs nekem még szép kicsi autóm, ami megvédene az ilyen perverz alakoktól?
Ehhez persze hozzátartozik, hogy volt már nekem szép kicsi, sárga autóm, egy Bogár, nem egy mai csirke, épp betöltötte a harminckettőt. Az autópiacról vidáman pöfögve távoztunk, majd otthon megmakacsolta magát, és soha többé nem volt hajlandó elindulni magától. Azontúl úgy mentünk kirándulni, hogy Marcsi, pirkóviki meg Lujzi tolni kezdték a fenekét, én meg kormányoztam, aztán menet közben gyorsan beugráltak. Egyszer vidékre tartottunk, és Sárga Rémnek (akkor már csak így neveztük) esze ágában sem volt elvinni minket, ezért betoltuk. De valahogy zárlatos lett és beragadt a dudája, ezért körbe-körbe mentünk vele a nyolcadik kerületi Mátyás téren, ahol minden kapualjban három prosti állt kuncsaftra várva, és a Rém csak vígan harsogva rótta a köröket. Mi meg nem mertük leállítani, mert akkor soha nem indul újra.
Az lett a vége, hogy egy kigyúrt strici odasétált hozzánk és közölte, hogy elriasztjuk a kuncsaftokat, úgyhogy sürgősen hallgattassuk el ezt a dögöt, mert különben ő hallgattatja el, de azt megbánjuk. Mondtuk, hogy jaj, dehogy bánjuk, csak csinálja, mi nem értünk hozzá. Ezért kigyúrt strici beszuszakolta magát a Bogárba, ami úgy három számmal volt kisebb a méreténél, és valamit babrált a gyújtással, amitől végre elhallgatott a járgány. Szépen megköszöntük neki, mondta, igazán semmiség, autószerelőnek tanult annak idején, ha bármi probléma van, csak forduljunk hozzá legközelebb is. De én inkább hazavittem Miskolcra Mikinek a Rémet. Miki ránézett, micsoda pöpec kis járgány, nincs ezzel semmi baj, szólt, és a hálátlan Sárga Rém persze pöccintésre indult.
Mivel még mindig nem állt meg egy autó sem, Lujzival egy benzinkúthoz sétáltunk, talán ott könnyebb ráakaszkodni valakire. Lujzi elszántan be is kopogott a Mi Autónk, egy kis kék Suzuki ablakán. Egy macinacis, kicsit hízásnak indult, szelíd arcú fiú ült a volánnál.
Felmértem a helyzetet. Sötétedett. Egyre csökkentek az esélyeink, hogy nyugodt körülmények között érkezhessünk kis paradicsomunkba. Nincs más választás, döntöttem el, ez a fiú fog minket elvinni, bár ő egyelőre úgy tudta, félúton kitesz bennünket.
A kérdezős technikát alkalmaztam. A legtöbb ember imád magáról beszélni. Úgy lehet a legkönnyebben szimpátiát ébreszteni, ha érdeklődőnek mutatkozunk. A fiú egyre felszabadultabban mesélt magáról.
A te-mivel-foglalkozol kötelező köreitől visszafelé haladtunk az időben, elértük egyetemi éveit, jöttek a kocsmai sztorik, majd aktuális párkapcsolata.
Történetei egyik fülemen be, másikon ki.
Ő az a pasi, jöttem rá, aki miatt az anyám állandóan paráztatott egyetemi éveim alatt.
– Annak a nőnek, aki az iskolás évei alatt nem találja meg a párját, nagyon kevés esélye lesz később – ismételgette az anyám kitartóan.
Úgy tettem, mintha nem hinnék neki. De azért titokban félni kezdtem.
Tessék, ezek a pasik tehetnek róla, hogy egyébként egészen normális anyák ekkora hülyeségekkel ijesztgetik eladósorban lévő lányaikat!
Az ilyen tizenhat évesen elhatározza, hogy álmaival ellentétben nem lesz tengerbiológus vagy mentőorvos, mert abból az életben nem fog megélni. Közgazda lesz vagy jogász. Minden vizsgáját fegyelmezetten leteszi. Nem halaszt évet, percre pontosan diplomázik huszonhárom évesen.
Már meg is van az első munkahelye. A diplomaosztón bejelenti eljegyzését egyetemista csoporttársával (nem lángoló szerelem a miénk, hanem inkább gyöngéd barátság, arra lehet igazán építeni, magyarázza egyedülálló ismerőseinek), akit egy évre rá (amikor van már saját mosógépük, tévéjük és mikrohullámújuk) elvesz feleségül, és egy újabb éven belül (amikor részletre már vettek egy kis családi autót) megérkezik első gyermekük.
Mintha felhúzták volna születésekor, és az élet minden hagyományos fordulópontja előtt diszkréten figyelmeztetné a belső vekkere: idő van.
Az anyám nagyon megnyugodna, ha ilyen férjem lenne. De erről már lecsúsztam.
– A menyasszonyommal az egyetemen ismerkedtünk meg, ő is közgazdásznak tanult – mesélte a fiú szégyenlős mosollyal. – Nagyon kalandos történet a miénk – tette hozzá.
Belenézett a visszapillantó tükörbe, hogy lecsekkolja a reakciónkat: akarjuk-e a folytatást.
– Kalandos, tényleg?! Meséld el! – lelkendeztem hamisan eksztatikus hangon. Lujzi fel is ébredt rá, és feddőleg rám nézett. De én valóban kíváncsi voltam.
Itt ez a közel harmincéves ember, olyan érintetlen és sima az arca, mintha életében nem történt volna vele még semmi, maga a két lábon járó kiszámíthatóság.
Vajon mit tart kalandos szerelmi történetnek????
Nem okozott csalódást.
Szenvedélyesen kezdett mesélni. Nagy gesztusokkal ecsetelt egy-egy dramaturgiai fordulatot, ilyenkor elengedte a volánt, a frász kerülgetett.
A történet váza a következő: tetszett neki egy lány, a lánynak pedig...
A lánynak pedig tetszett ő.
Őrület, mi? Szerintem a következőképpen történhetett:
Fiú: Teccesz nekem.
Lány: Te is teccesz nekem.
Fiú: Akkor járunk?
És boldogan boldogan jártak, jártak, amíg világ a világ. Ám ahogy mindezt a világ legrendesebb, és legunalmasabb pasija előadta, világos volt: élete legnagyobb (és valószínűleg egyetlen) drámájaként élte meg, Shakespeare tollára méltó emberi próbatételként.
– És azon az estén – szónokolt szenvedélyesen – elhangzott a bűvös szó! – Hátranézett és kivárt, ahogy azt kell a dráma csúcspontja előtt. – Leendő menyasszonyom, amikor hazaindultam a kocsmából, azt mondta: „Milyen kár!” Tudtam, hogy elvesztem. Ez a nő kell nekem!
Lujzival értetlenül meredtünk egymásra. Valóban léteznek férfiak, akiknek azt mondja egy nő, milyen kár, és feleségül veszik?
Az összejövés pontos forgatókönyvét másodpercekre lebontva hallgattuk meg, tökéletesen követhetetlen volt, szerepet kapott benne egy házibácsi, egy öregedő tacskó, a Videoton focicsapata, és egy régi Skoda.
De kiszámoltuk Lujzival, nyolc éve történt, mégis így emlékszik minden pillanatára. Viszolygással vegyes tisztelet ébredt bennem irántuk. Valószínűleg ők hasonlóan éreznének irántam, ha elmesélném az elmúlt nyolc évem történetét.
Ahogy én nem értem őket, úgy ők sem értenének engem: hogy lehet így élni?
A fiú mintegy ötven kilométeren át mondta a lávsztoriját. Vészesen közeledtünk a feleúthoz.
– Mit mondtatok, hová is igyekeztek? – kérdezte, és hangjából tisztán kihallatszott a bűntudat.
Elégedettség öntött el. Valóban azon ritka emberek közé tartozik, akik bűntudatot éreznek, ha túl sokat beszéltek magukról. Lefogadom, hogy most úgy véli, tartozik nekünk valamivel, amiért meghallgattuk. Ezek után egyszerűen nem lesz pofája kitenni minket, mindjárt meggyőzi magát, hogy nem is olyan nagy kitérő elvinni, gondoltam.
– Mit is mondtatok, hová mentek? – kérdezte újra.
– Dörgicsére.
– Nagyvázsony közelében van, ugye? Akkor ott rá tudok menni a nyolcas útra. Az igazán nem nagy kitérő, elviszlek benneteket.
– Ó, ne fáraszd magad – mondtuk a rend kedvéért, de ujjongva néztünk egymásra Lujzival. Sikerült!
Éljenek a pasik, akik mindig, mindent időben és helyesen tesznek, és felveszik a facér stoppos nőket.
Van egy barátnőm, akivel együtt jártunk egyetemre. Híres emberi jogi ügyvéd lett belőle. Juli a klasszikus huszonegyedik századi nő. Végtelenül független, erős, makacs és szívós. Ő van a legjobban megijedve a saját függetlenségétől.
– Hidd el, ettől a pasik halálra rémülnek – szokott győzködni engem.
Azt gondolja, én legalább ilyen ijesztő vagyok, és szövetségesek lehetünk. Ugyanakkor valamiért úgy véli: én tájékozottabb vagyok a szív ügyeiben. Valószínűleg azért, mert én hamarabb jártam terápiára Évához, mint ő.
Egyáltalán nem tudja, hogy milyen szépséges. Kék szemei csak úgy világítanak az arcából, és gyönyörű a melle. Csak azt tudja, hogy nem olyan vékonyak a combjai, mint Claudia Schiffernek.
Minden egyes újabb pasitörténetét megosztja velem, átlagban évente kétszer vagy háromszor.
Elmentünk sörözni. Kifaggatott, hogy nekem van-e valaki a láthatáron. Háromszor kérdezett vissza hitetlenkedve: na ne, tényleg senki?! Aztán szemlátomást megkönnyebbült.
A: mert nem előztem meg csalárdul, és nem pasiztam be.
B: mert így a továbbiakban övé a főszerep.
És bele is kezdett a történetbe.
Juli nem csak sokat és nagyon gyorsan tud beszélni, kicsit úgy is viselkedik, mint egy értelmező kéziszótár, mindent a lehető legaprólékosabban elmagyaráz, keresztutalásokkal és definíciókkal. Egyszerűen nem hiszi el, hogy amit ő átélt, más esetleg szintén megélte már. Ne adj isten, el tudja képzelni.
Tizedmásodpercekre lebontva, szigorú kronologikus sorrendben fogott bele bimbózó kapcsolatának történetébe.
Csak röviden: a pasit természetesen életében először látta. Természetesen nem itthon, hanem valahol Európában, egy szakmai szemináriumon. Természetesen nem magyar, hanem szlovén. Meggyötörte az élet, újságíróként a háborúról tudósított, és az átélteket azóta sem tudta teljesen feldolgozni. Juli nem tudja pontosan, hányadán állnak.
Miért van az, tűnődtem, hogy soha egyetlen barátnőm sem mesélte még lelkesen, hogy képzeld, ma megint összefutottam a házban lakó fiúval! Tudod, aki mindig akkor viszi le azt a helyes uszkárját, amikor én munkába indulok, a múltkor elromlott a záram, és segített megjavítani. Lehet, hogy meghívom vacsorára. Mit gondolsz???
Hol vannak ezek a régi kedves, segítőkész szomszéd fiúk? Mind elvették már a szomszéd lányt?
Juli mondta, mondta a szomorú szlovén fiú történetét. Nem udvarolt neki, mint a többiek. Mégis tudta a szeme villanásából, hogy a fiú megdöglik érte. Nem volt kedves és udvarias, mint a többiek. Juli mégis halálbiztosan tudja, hogy az érdes felszín alatt finom szív rejlik. És érte dobog.
Az utolsó éjszakán persze lefeküdtek egymással.
– Mert én úgy döntöttem, és visszamentem a szobájába – mondta Juli.
Persze csodálatos szerető volt, gyöngéd, érzelmes és kedves.
Az első e-mail váltásánál Juli bevallotta, hogy hiányzik neki. A fiú visszaírt: félreértette talán azt az éjszakát? Igazán nem akarja bántani. Klassz lány, de neki még korai egy komoly kapcsolat, nem-e lehetnének-e barátok-e. Inkább.
– De – érvelt Juli, miközben fürkészte az arcom a megerősítésért – ennek ellenére én hiszem, hogy őt is ugyanolyan mélyen érintette az az éjszaka. Hiszen egy férfi harmincöt évesen nem alszik együtt egy nővel csak úgy szeretkezés után, inkább kimenti magát valahogy. Nem osztja meg vele gyengéden egyetlen takaróját, reggel nem kíván jó reggelt, ugye, Kata, ugye igazam van??? Csak megijedt az érzelmek erejétől. Ez egészen természetes. UGYE?? – kérdezte Juli hatvanötödszörre, némi esdekléssel és fenyegetéssel a hangjában. Felsóhajtottam.
Istenem, ez annyira készen van, gondoltam, frankón visszahallom a saját szövegemet, Davidről ugyanezt nyomtam. Ugyanilyen esdeklően néztem Vikire meg Marcsira, hogy ugye, egy felnőtt férfi nem?! Ugyeugyeugye.
A francba, miért vagyunk mi, nők ennyire naivak? Egyetlen éjszakáról képesek vagyunk elhinni, hogy egy csapásra elfeledteti az összes eddigi egyedül töltöttet, és soha többé nem kell kocsmába menni, barátnőknek rinyálni, végre beléphetünk a vágyott/lesajnált/irigyelt Megállapodottak exkluzív körébe.
Én nem tudom, a pasik mit gondolnak, de mintha nem csinálnának ekkora ügyet egy kellemes magömlésből.
Mi meg úgy érezzük, ha már egyszer széttesszük formás lábainkat valakinek, az viszonzásul csakis valami Grállovag lehet. Fennkölt, érzelemgazdag, intelligens szuperember, aki rögtön kielégülés után megkéri a kezünket, mert az úgy tisztességes.
Most mit mondjak?
Egy tetű vagyok, ha nem mutatok szolidaritást. Különben is, Juli meg se hallja, ha nem azt mondom, amit hallani szeretne, én sem hallottam meg annak idején.
Nem is arra valók ezek a beszélgetések, hogy meghallgassuk a másik véleményét.
Ezek csak a nagy női szolidaritást erősítő beszélgetések (NNSZEB).
– Igen, Juli, szerintem is csak megijedt. Ennyi idős korában az ember már nehezen vallja be magának a nagy érzelmeket. – Honnan szedem ezt a baromságot?! – Majd beérik, ne aggódj.
Egy hazug megalkuvó vagyok, gondoltam. Juli arcán ragyogva terült szét a megkönnyebbülés.
– Ugye! – mondta diadalmasan. – Szerintem is csak erről van szó. Igazán nem akarom beleélni magam, de azt hiszem, életemben nem voltam még ilyen szerelmes! Simán el tudnám képzelni az életemet Ljubljanában! Vagy ő is jöhetne Pestre élni. Bár nekem könnyebb alkalmazkodnom... Szerinted korai még ilyeneken törnöm a fejem?
– Á, dehogy korai. NN(e)SZEB meg, józan ész.
– Elmondaná, kérem, mi történik itt? – kérdezem este tízkor a házunk előtt ácsorgó körülbelül ötven darab rendőr egyikét.
Rendőr-, mentő- és tűzoltóautók állnak a ház előtt. Villogó kékjüket baljósan verik vissza az üvegtáblák.
A kérdezett közeg épp mostanában válhatott nagykorúvá, izgatottan flörtöl egy szőke hajú rendőrlánnyal. A szőkét tutira korengedménnyel vették fel a testületbe, kicsit meg is bántódnak, amiért megzavarom őket.
– Semmi baj nincs – mondja végül nagylelkűen a fiú –, csak mindjárt felrobban a ház.
Elsápadhatok, mert észbe kap.
– Ó, csak nem itt lakik? A másodikon elbarikádozta magát egy férfi, és kinyitotta a gázcsapokat. Azzal fenyegetőzik, hogy felrobbantja magát, ha nem kapja vissza a gyerekeit.
– Kiürítették már a házat? – kérdezem, mert a filmekben így szokták, nyilván ez is csak egy forgatás.
– Á, dehogy, nem szóltunk a lakóknak, nehogy pánik törjön ki.
Pánikszerűen felrohanok a lépcsőn, berontok a tesómékhoz, már alszanak. Drámai hangon közlöm velük, hogy öltözzenek, mert bármikor robbanhat a ház.
Az alattunk lakó barikádozta el magát.
Lerohanunk az utcára. Az utolsó pillanatban még magamhoz veszem a Mozgalom alapítványi pénzét, társadalmi ügyek nem állhatnak meg emiatt.
A lépcsőházban szembetalálkozom a tűzoltóparancsnokkal. Ötvenes, cserzett arcú, széles vállú férfi, kicsit belezúgok. Egészen úgy fest, mint egy igazi hős.
Elballagunk a benzinkútra, veszünk sört meg cigit, pedig egész nap nem szívtam, de hát ez kivételes stresszhelyzet. Szemmel tartjuk az eseményeket.
Megérkeznek a gázművek emberei, nekiállnak, hogy elzárják a főcsapot. A szerkezet teljesen berozsdált, lehetetlen elzárni.
– Legalább ki lesz cserélve – dünnyögi a gázos nyugodtan. A tűzoltók és a rendőrök különböző rémtörténetekkel szórakoztatják egymást, és a semmiből hirtelen felbukkanó tévés stábokat.
– Ez lószar – legyint az egyik. – A múltkor egy olyan esethez mentünk, ahol az ipse szintén elbarikádozta magát. Egy kétudvaros ház hátsó épületében volt a lakás. Amint beléptünk a házba, mellbe vágott minket a tömény gázszag. Hallottuk, ahogy bömböl a kiáramló gáz. Az ipse szerencsére elájult, de körbebástyázta magát öngyújtókkal és gyufásdobozokkal. Ha az begyullad, kő kövön nem marad.
Kicsit nyugtalanít, hogy a rendőrök átlagéletkora nem lehet több huszonötnél.
Hogyan érthetnék ilyen fiatalon az emberi lélek finom rezdüléseit? Nekik kell meggyőzni az alsó szomszédot, hogy jöjjön le a barikádokról, utoljára Kevin Spaceyt láttam tárgyalni hasonló ügyben. Baromi jól csinálta, de akkor is meghalt vagy tíz ember, mire elsimította a konfliktust. Azok statiszták voltak.
Befutnak a környék kurvái, lázba hozza őket a sok egyenruhás látványa, csókokat dobálnak nekik. A fiatal fotós srácok remek témalehetőséget látnak bennük, vidám csoportképek készülnek. Az egyik szőke prosti kismacskával pózol, a hátteret a piros tűzoltóautók adják. Várom, hogy befussanak a lufi- és perecárusok.
A ház alkoholistái menetrendszerűen érkeznek haza. Nyilván most zárnak a környék kocsmái. Csodálkozva dülöngélnek a felhajtás láttán.
– Tényleg ennyi itt a rendőr, vagy többet ittam, mint máskor? – kérdezi egyikük.
Elnézve a sok negyvenes-ötvenes, lepukkant, ápolatlan alkoholistát, csodálkozom, hogy ez az első igazi dráma a házban.
– A fenébe! – mondja egyszer csak Miki. – A lakásban maradt a nyaraláspénzem! – (Két hét múlva indulnak Korfura.) – Nem elég, hogy nem lesz lakásunk, még nyaralni sem tudunk menni az idén – nyavalyog.
Beugrik, hogy a lakásban figyelnek a holnapi kamionos tréning anyagai.
– Ne haragudj – próbálom majd magyarázni holnap a fatehénnek –, arról van szó, hogy nem tudom megtartani a tréninget. Tegnap éjjel, ööö, hogy is mondjam, szóval felrobbantak a munkafüzetek.
Nyilván azt hinné, kitaláltam valamit a bosszantására. A dráma főszereplőit, az alattunk lakó családot jól ismerem látásból, a feleség csontsovány, nyúzott kicsi nő. Sokáig azt hittem, tizenhat éves kamaszlány, de három gyereket szült már. Láncdohányzik. Hatalmas sötét karikák vannak a szeme alatt, elnyelik keskeny arcát.
A legnagyobb gyerekkel esténként össze szoktam futni a lépcsőfordulóban. Nincs még hat. Papucsban, zokni nélkül csattog felfelé, üvegekkel a kezében. Télvíz idején is mezítláb küldik le sörért.
A férjet pedig most vezetik ki a házból megbilincselve. Szikár, harmincas ember, durva vonásokkal és tömött bajusszal. Szerelőoverallban, lassan lépked, maga elé néz. Semmi ijesztő nincs benne. (Leszámítva, ugye, a bajuszát.)
– Fel akartam magamra hívni a figyelmet. Elegem van abból, hogy mindenki csak a feleségemet szánja. Az én bajomra nem kíváncsi a kutya sem. Az asszony áldozatnak állítja be magát, pedig én soha nem bántottam. Állandóan balhézik, a gyerekekkel is. Megfenyegetett, hogy elválik, és többé nem láthatom a gyerekeimet. El is vitte őket az anyjához – mondja a megértően bólogató rendőröknek és mentősöknek. Higgadtan, szabatosan fogalmaz, mintha megnézte volna egy ültében az RTL Klub Igaz történetek sorozatát, hogy jól felkészüljön a nyilatkozatra.
A rendőrök felveszik a jegyzőkönyvet. Megérkezik a cserzett arcú tűzoltóparancsnok. Leveszi a sisakját, megtörli gyöngyöző homlokát, lekezel a bulvársajtó fotósaival.
A dráma szereplői egyenként kijönnek a függöny elé meghajolni, a tűzoltóparancsnok odalép az alsó szomszédhoz, megértően hátba veregeti. Csak azért nem ráz vele kezet, mert bilincsben van. Elővesz egy doboz cigit, a szomszéd szájába dug egy szálat, gondosan meggyújtja, majd maga is rágyújt. Az ünnepélyes aktusra vakuk sortüze a válasz, a fotósok megtapsolják a mutatványt.
Kiábrándulok a tűzoltóparancsnokból.
– Mit csinálunk, ha legközelebb összefutunk ezzel a pasival a lépcsőházban? – kérdezem a tesómékat.
Miki vállat von.
– Semmit – mondja. – Mindenesetre, ha tüzet kér, azt ne adjunk neki.
Fekszem a sötétben, a nyitott ablakon át beszűrődik a ház izgatott mormolása.
Egyszer ki akartam rakni a lépcsőfordulóba a megunt ruháimat. Hátha valaki hasznukat tudja venni. A ház lakóinak több mint fele munkanélküli, vagy alkoholista roncs, férfiak, nők vegyesen.
Aztán mégsem raktam ki a ruhákat. Nem bírtam elviselni a gondolatát, hogy egy napon valamelyikükön viszontlátom a bordó pulcsimat, és részévé válok az életének. Mint amikor egy réges-régi pasimnak megismertem az eggyel, kettővel és hárommal utánam jövő nőjét. Tisztára rosszul lettem a gondolattól, hogy négyünkben elsősorban ez a pasi a közös.
Megfogadtam, hogy kibekkelem Kokó világbajnoki címvédő meccsét, élőben meg nem nézem. Rettentően nyomaszt, hogy nyomasztja, hogy egy ország lesi szorongva és reménykedve. Nem akarom még én is stresszelni az elvárásaimmal.
Direkt elviszem az anyut valami bűn rossz amerikai filmre a plázába. De hiába van majdnem éjfél, mire hazaérünk, még el sem kezdődött a meccs. Az egész utca kékes fényben úszik a teljes gőzzel működő tévékészülékektől. Kénytelen vagyok megnézni. Igyekszem utálni ellenfelét, az argentint, de nem megy. Egész szimpatikus, bár nem olyan intelligens az arca, mint a MI Kokónknak.
Kokó táncol, elegánsan elhajol az argentin ágyúgolyó öklei elől. Egy darabig. Aztán kap egy akkora pofont, hogy feljajdulok. Elterül. Felkel, de látszik, nem tudja, hol van.
Öcsi bácsi, egykori edzője kiabál a kommentátorral, nem szabad tovább engedni a meccset.
Show must go on, a reklámidők ki vannak fizetve. Kiüti az argentin.
És akkor elszabadul a pokol.
A meccs gazdái, a kereskedelmi tévé riporterei úgy viselkednek, mintha egy vasúti katasztrófa helyszínéről tudósítanának. Egy nagy, málé ember remegő hangon közli, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát.
– A magunk részéről mindent megteszünk, hogy feltárjuk a tragédia valódi okait. Mindenkit meg fogunk szólaltatni az ügyben – ígéri elszántan.
Jaj, lazítsatok már fiúk, ez csak sport. Egyedül a lengyel bokszoló, Darius, mosolyog normális ember módjára.
– Semmi baj, ilyen a sport, ettől szép – mondja, és beleszeretek. Akkora, mint egy koloniálszekrény, az orra lapos, iszonyú szexi, ne hagyd abba Darius, még, még vigasztalj. A kedvéért nekikeseredek.
A kamera fejvesztetten cikázik. Látnivaló, hogy B terv nem készült.
– Hol a francban van már a kamera, gyorsan ide, ide! – hallatszik egy női hang, és megjelenik egy riporternő feldúlt, izzadságtól fénylő arca. Az ideg-összeroppanás határán járhat.
Hisztérikusan nekitámad az újdonsült argentin világbajnoknak.
Az argentin higgadtan, elegánsan válaszolgat. Jó ellenfél volt Kokó, mondja, csak elkönnyelműsködte a meccset. Nem igazi profi.
– Tudod, hogy még soha senki nem ütötte ki Kokót? – kérdezi rikácsolva a csaj. Úristen, mindjárt meg is üti. Az argentin bólogat, de nem szól semmit. A csajt elvonszolják.
A közönség kezd magához térni a sokkból, szedelőzködik, izgatott kamaszok állnak a nyilatkozó szakemberek mögé, vadul integetnek a kamerába a csajuknak, és mobilon hívják a haverokat, hogy benne vannak a tévében. A kamaszokat sajnos elzavarják.
Kokóra kerül a sor, a vezető riporter megpróbál összerakni egy mondatot, de Kokó türelmetlenül kiveszi kezéből a mikrofont.
– Magyar barátaim – mondja. (Felujjongok, Kokó a barátom!!! Kedves Kokó, ha már barátok vagyunk, be tudnál mutatni ennek a Dariusnak?) – Elnézést kérek, hogy elrontottam a szombat estéteket. Sokat készültem a meccsre, de hibáztam. Könnyelmű voltam.
Segítség, nem akarok bőgni, Kokó orra piros a könnyektől. A közönség egy emberként skandálja: szeretünk, Pisti, szeretünk, Pisti. Szeretünkpisti felveszi zokogó kisfiát, a három és fél éves Kovács Gergőt, aki az egész magyar nemzet helyett sír most, és magához szorítja. Suttog valamit a fülébe, meghalok a kíváncsiságtól. Nyilván azt mondja: nyugi, a papa majd jól földbe veri ezt a majmot legközelebb.
Ott van bent, most már teljesen biztos. Végig ott volt, csak megtréfált minket, elbújt a szemünk elől, elbújt a gépek hideg szeme és a dokik fürkész tekintete elől is.
Nincs ebben semmi különös, jól meg kell azt gondolni, hogy valóban ezt akarja-e az ember. Elszegődni egy méhbe, növekedni, mocorogni, fülelni, és aztán előbújni.
Nem vetélt el pirkóviki.
Ott figyel a pocakjában az Új Gyerekünk. Még nem tudni, fiú-e vagy lány, mert nagyon huncut, és direkt hátat fordít az ultrahangon a szüleinek.
Állítólag fityiszt is tud már mutatni, bár a nőgyogyi kételkedik, hogy az a mozdulat az lett volna.
Láttam róla ultrahangfelvételt is, nagyon jóképű kiskölyök, és szerintem integet a képen.
Mondtam a pirkóvikinek, hogy remélem, néha kölcsönadja majd, hogy legyen kivel állatkertbe és vidámparkba és érettségi találkozóra mennem. Pirkóviki csak nevet rajtam. Azt mondja, a gyereke után a legjobban az én könyvemet szeretné végre a kezébe fogni.
Példát mutattam az ifjúságnak. Az ifjúságot jelen esetben fogadott húgom, Enci képviselte, aki iderepült Skóciából, hogy kiheverje a válását. Komoly esélyét láttam, hogy szó szerint kiheverni akarja, valami megbízhatatlan fiatal csávóval. Márpedig a lélekromboló, egyéjszakás kalandoknak semmi értelmük, szónokoltam hirtelen támadt meggyőződéssel, mintha a saját anyámat hallottam volna. Enci párás szemmel sóhajtozott, hogy milyen pompásan festenek a magyar fiúk, a skótok nyomukba sem érnek. Nana. Lehet, hogy jól néznek ki, de nem a fenekükig tejfelek, ne felejtsük el. Ezen kicsit elvitatkozgattunk, Lujzi is beszállt mint szintén frissen elvált nő, gyorsan legurítottunk néhány sört. A sörök hatására Encinek mindent elsöprő táncolhatnékja támadt, úgy látszik, ez genetikus. Nem hagyhattam egyedül kószálni, nekiindultunk az éjszakának. Csillagfényes, meleg nyári este volt, mégis a megszokott pokoli hangulatú szórakozóhelyen kötöttünk ki. Nagy meglepetésemre a hely korántsem volt olyan elviselhetetlenül forró és zsúfolt, mint általában. Nyilván minden normális ember nyaral, és a csillagokat bámulja valami romantikus tó partján a pasijával/csajával. Tekintve, hogy én nem ismerkedni jöttem, csak a gardedám szerepében léptem fel, egészen feloldódtam, és remekül éreztem magam. Nyilván ilyenkor szemel ki magának a nagy Ő, jutott eszembe, és már nyújtogattam is a nyakam, ki lehet az.
Ott állt a pultnál, és mosolyogva nézett rám. Biztatóan visszamosolyogtam rá, mert egy percig nem hittem el, hogy valóban nekem szól a mosolya. Úgy nézett ki, mint valami perzsa herceg. Nyilván kint legelészik éjfekete táltosa a parkolóban. A herceg magas volt, karcsú és fekete, a szeme villámokat szórt. Ahányszor lopva odatekintettem, mindig visszamosolygott. Te jó ég!
Encit addigra elragadta mellőlem, egy seggrészeg skót nyikhaj, egyenesen Glasgow-ból. Már telefonszámot cseréltek, most a fiú azon mesterkedett, hogy egyszerre tudja kiszívni Enci nyakát, és meginni a nyolcadik korsó sörét.
– El ne tűnj valakivel! – sziszegtem neki, ahogy elhaladtam mellette. Valakinek muszáj észnél lennie ebben a családban.
A pult felé tartottam, rogyadozó lábakkal, mert a perzsa herceg az istennek sem akart felkérni táncolni. Ezek szerint a hercegek között is van szégyenlősebb típus, kénytelen voltam a tettek mezejére lépni. Kértem egy sört. Nem emlékszem, hogy kezdődött a beszélgetés. A perzsa herceg talán megkérdezte, hogy elfáradtam-e, mire én talán azt feleltem, ugyan, dehogy. Csak akkor tértem magamhoz, amikor már tíz perce taglalta, hogy Iránban született ugyan, de onnan el kellett menekülnie a családjával együtt, akik ma is Kuvaitban élnek, de ő tovább állt Németországba, majd Hongkongba, Prágában dolgozott legutóbb, és most itt nálunk. Menedzser egy multinál.
– Mit keresel? – csúszott ki a számon, mert valahogy olyan magától értetődő volt, hogy ha ez a fiú rohangál a világban, mint a mérgezett egér, valamit csak keres?!
Értetlenül bámult rám. Mit bámulsz, apafej? Erre a kérdésre egyetlen százpontos válasz létezik, amivel elnyerheted a hercegkisasszony kezét: Téged. Persze ilyen jelenetek csak filmekben léteznek.
A perzsa herceg továbbra is csak bámult, összehúzta a szemöldökét.
– Mit keresek? – kérdezte. – Ez nagyon érdekes. Még soha senki nem kérdezett tőlem ilyet. Hogy jutott eszedbe?
Mintha hájjal kenegettek volna. Még soha senki! Nyilván megtaláltam a varázsigét.
– Ó, csak úgy beugrott – feleltem könnyedén. – Olyan logikusnak tűnt, hogy valami után mész.
– Tényleg – felelte. – Azt hiszem, valóban keresek valamit. Nahát! – ismételte. – Idáig kellett jönnöm, hogy valaki rákérdezzen.
Az arcomat fürkészte. Biztosan nagyon különlegesnek lát, jutott eszembe, és elpirultam.
– Te egy különleges teremtés lehetsz – mondta.
Puff neki. Ha most azt mondaná, hogy szebb vagyok, mint Claudia Schiffer és Naomi Campbell együttvéve, azt is beszopnám, nem kétséges.
Elmentünk táncolni. Nem akarok túlozni, úgy táncolt, mint egy isten, és úriember volt, nem kellett a kezét minduntalan lesöpörni a fenekemről. Csak magához szorított és homlokon csókolt. Többször is. Reméltem, hogy Enci néz, és most az eszébe vési, miképpen kell méltóságteljesen bepasizni. Ez nekem is egészen új volt. Enci valóban nagyon izgatott lett.
– Te, ez a fiú gyönyörű! És teljesen rád van kattanva! Hogy csináltad? – kérdezte.
Szerényen mosolyogtam. Nem szóltam egy szót sem, hát honnan tudnám, hogy csináltam, ki a franc érti ezt? Hogy amikor a saját anyámat alakítom egy szórakozóhelyen, akkor bezzeg feltűnik egy herceg? Na mindegy.
Hajnali öt volt, záróra. Encit kábé öt darab pasi állta körül, skótok, magyarok vegyesen, és mindegyiken látszott, hogy nagyon szeretnék hazavinni. A sarkamra álltam. Enci érzelmileg sérült, csak ne csábítsa most el egyik se.
– Hívok egy taxit, és megvárom veled – közöltem vele ellentmondást nem tűrően.
– Te még nem jössz haza? – érdeklődött ártatlanul.
– Ööö... én még... nekem még dolgom van. Még sétálnom kell egy kicsit a friss levegő miatt. Ahmaddal.
– Felmész hozzá?
– Hogy jut ilyesmi eszedbe? – kérdeztem felháborodva. – Felmenni? ÉN?
Remélem nem, gondoltam.
– Jó, jó, csak kérdeztem – mondta, és megadóan tűrte, hogy taxiba gyömöszöljem.
Ahmaddal, a perzsa herceggel jó két órát sétáltunk az ébredező városban. Közben még hússzor emlegette fel a zseniális kérdésemet, tizenötször dicsérte meg a gyönyörű szememet, tízszer a fantasztikus mosolyomat, ötször a mozdulataim kecsességét.
Reggel hétre a választ is megtalálta a kérdésemre: békét.
– A békémet keresem – mondta elgondolkodva.
Kár, hogy azonnal beugrott: Békét? Hát, akkor rossz helyen jársz, hercegem. Velem nem azért szeretnek együtt lenni az emberek, mert olyan feneketlen nagy békét árasztok magamból. De nem szóltam.
A herceggel sikerült kivívnom Enci elismerését, és hitetlenkedve kérdezte, hogyan bírtam megállni, hogy nem mentem fel hozzá. Végül is nem sokáig bírtam. Már másnap este felmentem.
Ahmad délután négyig hússzor hívott telefonon, és halálra rémült, hogy ki van kapcsolva. Hízelgett, hogy egészen úgy viselkedett, mint egy tizenéves. Megkönnyebbült, amikor elárultam neki, hogy aludtam.
– Már azt hittem, direkt nem jó számot adtál meg – mondta. – Épphogy rád akadtam, már el is veszítelek szem elől.
Apró, tarka boldogság-pillangók röppentek fel a szívemben.
Ahmadot nem érdekelte, hogy tizenegyig dolgozom aznap este.
– Bármikor végzel, csak hívj nyugodtan – kötötte a lelkemre.
Éjjel mentünk el vacsorázni.
– Két évvel ezelőtt váltam el, és nagyon megviselt. Szerettem a feleségemet, és belebetegedtem, hogy elhagyott. Szerintem a szeretet végtelen. Ha egyszer megszeretsz valakit, mindig is szeretni fogod, mindegy, hogy vele élsz-e, vagy sem. Sokáig úgy gondoltam, hogy nem tudok majd megbízni többé egyetlen nőben sem. Aztán rájöttem, hogy szegényebb így az életem. Muszáj újra megtanulni bízni. Egy kapcsolatot pontosan úgy kell építeni, mint egy házat: biztos alapokat rakunk, és felépítünk rá apránként egy közös világot. Sokan azt hiszik, hogy egy kapcsolat bezár, pedig ha jól csináljuk, nem korlátozza, hanem kiteljesíti az életünket.
A fentiekben csak összefoglaltam Ahmad hitvallását a párkapcsolatokról. Nem hiszem, hogy túl sokat beszéltem. Hallgattam őt, és azt mondogattam magamnak, hogy csak az ITT és a MOST létezik, hidd már el, hogy veled történik mindez!
Sétáltunk a flitteres éjszakában, köröttünk álmában dorombolt a város.
Ahmad megállt és átölelt.
– Milyen furcsa – suttogta a hajamnak –, egyszer csak találkozol valakivel, és mintha egy idegen városban találnád magad. Még soha nem láttam mediterránnak a várost, de tőled az lett.
Hurrááá, nyilván egy tüzes mediterrán szépség vagyok! És kasztanyettáért kezdett viszketni a tenyerem.
Lopva figyeltem Ahmadot. Úgy mozgott, mint egy királyi vad. Nesztelenül, mint egy hatalmas párduc, belesimult az éjszakába. Simán kinéztem belőle, hogy ha véletlenül kizárja magát a harmadik emeleti lakásából, felmászik a tűzfalon, és a fürdőszobai szellőzőn keresztüljut be.
– Szerinted van esélyünk? – kérdezte.
Ültünk a lakásában, Frank Sinatrát hallgattunk. A falakon Monet- és Kandinsky-reprodukciók figyeltek, a kedvenceim. Száztíz négyzetméteren élt, akkora volt a tér, hogy sárkányokat lehetett volna eregetni, a fürdőszobája kétszer akkora, mint az én kisszobám, jutott eszembe pisilés közben.
– Még nem volt időm berendezni a lakást – mentegetőzött –, meg kedvem sem, egyedül – tette hozzá. – Egy nőre várok, akivel otthont teremthetek. Szerinted van esélyünk? – ismételte meg a kérdést.
Bólintottam. Ide nekem egy Ikea-katalógust! – gondoltam, nosza válogassunk színben és mintában passzoló függöny- és szőnyegmintákat! Hol egy centiméter?! Mérjük le az ablakokat széltében-hosszában! Olyan izgatott lettem, mint egy frissen érettségizett, aki két évet járt lakberendező szakkörre, és most megkapta élete első megbízását.
– Ide szerintem jó lenne egy keleti stílusú, alacsony, mahagóni dohányzóasztal, köré színes, perzsa mintás párnák – szóltam szakértő hangon, és fel-alá kezdtem járkálni a hatalmas hallban. – Ott pedig – mutattam az egyik sarokba – remekül mutatna egy szolid kis bárpult, talán – merengtem el – ki kellene bontani egy kicsit a falat, és boltíveket építeni az ajtókeretek helyett.
Ahmad elképedve nézett rám. Most mi van?! Azért, mert hajnali négy van, még nekiállhatunk az otthonteremtésnek. Én majdnem harminc vagyok, ő harminchat, nincs vesztegetni való időnk!
Na jó, talán a falbontással megvárhatjuk a nappalt, mégsem kéne frászt hozni a szomszédokra.
Délután hazautaztam, ő pedig két hétre Debrecenbe, intenzív magyar nyelvtanfolyamra. Ahmad az első héten naponta telefonált, aztán már nem. Ez természetes, nyugtattam magam, és Marcsi is ezt mondta.
Bár Marcsi azt is mondta, örül ugyan, hogy találkoztam egy párduccal, mert őt magát is izgatják az egzotikus fenevadak, de éppen most olvassa az iráni Szultána hercegnő hányattatásairól szóló életrajzi kötetet, és úgy találja, hogy az arab világban egy nőre elég sok kellemetlenség leselkedik, úgymint lefejezés, agyonkövezés, vízbe fojtás, hogy csak a legdurvábbakat említse. Nem mintha nem tudna engem fegyelmezett arab feleségnek elképzelni, aki meg sem mukkan a fátyol alatt és lesi ura minden kívánságát, de azért ő már felhívta pirkóvikit, és megbeszélték, hogy ha kiköltözöm Iránba, ők egyfolytában résen lesznek, és ha kell, azonnal, ész nélkül, talpig csadorban rohannak megmenteni engem. Pirkóvikinek az is eszébe jutott (ő a legalaposabb közülünk), hogy ismer valakit, aki tud útlevelet hamisítani, arra biztosan szükségem lesz. Aztán pirkóviki még azt is mondta, ha megtudja, hogy az első randin lefeküdtem a pasival, letöri a derekamat. Nem is értem, hogy juthat ilyesmi eszébe!
A perzsa herceg két hét múlva éjjel egykor érkezett haza Debrecenből, és felhívott, hogy látni szeretne. Most, azonnal? – kérdeztem szívrepesve. Most azonnal, mondta, és én repültem.
Ültem hatalmas palotájának márvány konyhaasztalán, és a lábamat bámultam. Iszonyatosan retkes, négy napja dolgozunk porban, fagyban mozgalmárként a Szigeten. Harangoztam a lábaimmal. Hallgattam, ahogy a fürdőszobában Ahmad megereszti a pezsgőfürdőt. Reméltem, hogy a kosz nem fogja látványosan elszínezni a vizet.
Haza kellene mennem. Úgy érzem, nem ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Elvesztettem a biztonságérzetem. Most. Haza. Megyek. Anyúúúúúú.
De hogy mondjam meg neki?
Ne haragudj, Ahmad, mennem kell. Úgy érzem, már nem szeretsz annyira, mint régen. (Két hete, másfél napon át.) Nem látom azt a régi tüzet a szemedben, Ahmad.
Ah, mad, ez baromság. Biztosan csak szokatlan, ő is zavarban van, én is, majd elmúlik.
– Baj van? – kérdezte Ahmad, ahogy kijött a fürdőszobából.
– Ööö... nem. Nincs baj. Csak... csak valahogy olyan furcsán érzem magam.
Most! Most szólj, hogy menni akarsz!
Ahmad rám villantotta hófehér fogait, és leemelt a konyhaasztalról.
– Majd a fürdővízben feloldódsz – súgta.
Elgyengültem. A tükör elé állított, és vetkőztetni kezdett. Még szerencse, hogy nem a játszós melltartómat vettem fel. A tükörben látok egy törékeny fehér nőt, és egy hatalmas, fekete embert. A férfi kikapcsolja a nő melltartóját, világító mellei eltűnnek a nagy, fekete, simogató tenyérben. A férfi végigcsókolja a nő nyakát, lassan, módszeresen. Simogatja a hasát. Levarázsolja róla a bugyit, hosszú ujjaival, mint grafitceruzákkal, finom ábrákat rajzol a combjára. Lágyan megemeli... és a fürdőkádba teszi a nőt.
Tök jó lenne, ha én lennék az a nő. De nem én vagyok, én ott ragadtam a hideg konyhaasztalon, szomorúan harangozom a lábaimmal. Míg azok ketten végigcsókolják egymás fürdőhab illatú testét most már a szobában, a hatalmas ágyban. A férfi kotont keres.
– Ne – mondja a nő –, nekem még időre van szükségem.
A férfi bólint. Visszahanyatlik az ágyra, és hagyja, hogy a nő simogassa. Közben egy dalt dúdol, Sinatrától a Strangers in the night-ot. Aztán elalszik.
A nő kiül mellém a konyhaasztalra, és ásványvizet iszik pillepalackból. Meztelen. Rosszallóan méreget.
– Most meg mi franc bajod van? – kérdezi élesen.
– Nem tudom – dünnyögöm. – Valami nem stimmel.
– Mindig találsz valamit, ami nem stimmel. Pedig milyet szeretkezhettünk volna! Láttad, mekkora farka van? Ha ránézek, elélvezek.
– Közönséges vagy.
– Te meg egy nyafogó kis liba! Nőjél már fel! Mit vársz? Valljon szerelmet, és írjon alá hűségnyilatkozatot, mielőtt megkefél?
– Igen. Szeretném. Adja írásba, hogy engem fog szeretni.
– Tiszta hülye vagy. Tudtad, hogy ez lesz, nem? Akkor meg minek jöttél fel? – kérdezi, joggal, és visszamasírozik a szobába, talpa alatt dühösen csattog a konyhakő.
Másnap délben eljöttem Ahmadtól, és megbeszéltük, hogy este együtt megyünk koncertre. Nyolckor telefonált, hogy mindjárt érkezik. Kilenckor még nem volt sehol, írtam neki egy sms-t. Nem válaszolt. És nem is hívott fel, se aznap, se másnap, se azóta. Később írtam neki egy keserű e-mailt: „Ahmad, tévedtem. Te nem vagy melegszívű, mély érzésű, tiszta lelkű férfi. Keress sok pénzt, légy jó menedzser, azt érdemled.”
A két mondaton órákig törtem a fejem. Angolul sokkal jobban hangzott, mint magyarul.
Micsoda bolond kor ez, hogy valakinek bosszúból azt kívánom, legyen jó menedzser!
Roppant elégedettnek éreztem magam. Tessék! Így kell méltóságteljesen bepasizni. Majd nyomban kipasizni.
Két óra múlva gyötörni kezdett a gondolat, hogy túl kegyetlen voltam. Mi van, ha elütötte egy autó? Annyira összetörte magát, hogy még sms-t sem tud írni. Mélyérzésű nő előbb végighívta volna az összes baleseti sebészetet és rendőrőrsöt, és csak akkor küldi el a fenébe, ha meggyőződött róla, életben van.
Elegem van, elegem van, elegem van. Nem bíííírom továáábbb!!!!
Eljött az ősz, az iskola- és munkakezdés ideje, mindenki készül és akklimatizálódik, csak én nem, én nem készülök, én leszámolok. Elbúcsúztam könnyek között a drága Dörgicsétől, a mediterrán terasztól, a tündérjárta domboktól, és viszolyogva figyelem a kisszobám tíz négyzetméterét. Hogy fogok én itt kibírni még egy téli szezont??
Amint hazajöttem a hegyről, nekiálltam átrendezni csőszerű szobácskámat (bezzeg az Ahmadot száztíz négyzetméteren eszi a fene), amitől szoba továbbra is csőszerű maradt, csak rövidebb cső.
Utolsó csepp a pohárban, hogy hétfőn legfiatalabb barátom, akinél pont tízszer vagyok idősebb, szintén új, felelős életet kezd. Zsófi, Marcsi hároméves kislánya óvodába megy, a Kisvakond csoport megbecsült tagja lesz. A jele cseresznye. Marcsi újra munkába áll, pirkóviki gyereket vár, Miki állást kap mindjárt, Lujzi vadul építi multikarrierjét, Marci vállalkozik, és néha lefekszik velem, én pedig nap mint nap arra ébredek, hogy tovább alszom. Miért is ne aludhatnék még egy órát vagy kettőt, kit érdekel.
Nem bírom tovább állás és pasi nélkül, nem akarok önmegvalósító, kreatív, független nő lenni!
Egy rakás szerencsétlenség akarok lenni, akire csak rápillantanak a férfiak, és meg akarják védelmezni, és gyámolítani, és felkarolni, és megdugni.
Az agyamra megy az optimizmusom, hogy a legsötétebb pillanataimban is képes vagyok felfedezni valami biztató jelet. Ennek véget kell vennem. Amikor végre hátradőlnék a jól megérdemelt önsajnálatra, mint egy félig felfújt gumimatracra, akkor jön valami bizakodó, hülye kis gondolat, és szétbarmolja az egészet.
– De hát nem lehetsz ennyire pesszimista! Szégyellhetnéd, hogy így sajnálod magadat, hát minek jártál annyi ideig Évához, minek olvastál annyi remek könyvet a teljes és boldog élet megteremtésének lehetőségéről, és minek leveleztél erről Cyberbaráttal másfél éven át? Hát hiába beszéltem neked annyit?! – pöröl velem a lelkiismeretem, de én hajthatatlan vagyok.
Nem érdekel, pokolba a pozitív gondolkodással, én szenvedek, mert szenvedni akarok, mert egyedül vagyok, és harminc vagyok, és itt dekkolok egy rohadt nyolcadik kerületi lakás kisszobájában, és rettegek a hosszú téli estéktől, és leveszem reggel a papucsomat, amikor átmegyek a tesómék szobáján, hogy fel ne ébresszem őket, és este meg már nem megyek át sehogy rajtuk a konyhába, hogy söröket nyakaljak, mert abból konfliktus van, és együtt élni tudni kell, hajtogatja az anyám, ha az ember csóró.
Az intenzív önsajnálat végül is úgy tűnik, meghozta a maga gyümölcsét. Eltökéltem, hogy beindítom a nagy megállapodás prodzsektet.
Első lépésben írtam egy biznisz cv-t, egy nonprofit cv-t és egy tréningcéges önéletrajzot. Majd miután egyvégtében elszívtam három szál cigarettát, végighívtam döntéshozó ismerőseimet, és előadtam nekik a nagy elhatározást, miszerint rendes cégnél, rendes munkaidőben, rendes emberként akarok dolgozni.
Egyikük tiszteletteljes, döbbent csenddel fogadta a bejelentésemet.
– Jól meggondoltad? – kérdezte nagy sokára, gyanakodva.
– Ezt most hogy érted? – kérdeztem.
– Egy cégnél nem túl jó dolgozni – mondta ő, a több ezer főt foglalkoztató vállalat egyik igazgatója.
Egyszer azt találta mondani nekem, nap mint nap azzal a tudattal jár be, hogy igazából a világ romba döntésén munkálkodik, de legalább néhanapján adhat egy-két milliót gyengénlátóknak meg árvízkárosultaknak, és azokon a napokon emelt fővel jár.
– Jól meggondoltam – feleltem határozottan. – Elmeséljem neked röviden, hogy milyen felkelni egy taknyos január végi napon, amikor már reggel is alkonyodik, és tök csend van a lakásban? Te meg valahogy kikászálódsz az ágyból és megiszol egy kávét, délben leülsz a számítógéphez, negyedóránként ellenőrzöd az emiljeidet, hátha valakinek eszébe jutsz, aztán eszel egy vajas kenyeret és összehajtogatsz néhány zoknit, és ötkor végre fellélegzel, hogy mindjárt el lehet menni az otthoni száműzetésből, és találkozhatsz a barátokkal, meghallgathatod, hogy kivel mi történt aznap a munkahelyén. Na?
– Jó, jó, meggyőztél, küldd el minél hamarabb az önéletrajzodat – mondta nevetve.
Tényleg rém vicces. Egész nap ehhez mérten vicces hangulatban voltam.
Délután a szomszédban például kabarét adtak. Betegre röhögtem magam. Hallottam, hogy valaki üvölt:
– New Yorkba kell mennem, New Yorkba kell mennem!
Erősen elcsodálkoztam, mert ebből a házból viszonylag kevesen szoktak oda utazni, az átlagos úti cél itt a legközelebbi kocsma. Érdeklődve fülelni kezdtem, talán beköltözött a házba az első menedzser, aki természetesen egyedülálló, talán épp most vált el, és jó illatú és sportos, és csak azért ordít, mert vidéken lakó édesanyja kicsit nagyothall, és most kérdezi huszadszorra: Mit mondtál, fiacskám, hová is mész holnap??
– New Yorkba! New Yorkba kell mennem, de csak három dollárom van, adjál pénzt! – üvöltötte, és felismertem a légiós szomszéd hangját.
A szomszéd fiú velem egyidős lehet, két méter, és vagy száz kiló. A házban azt beszélik, hogy légiós volt egykor, de bedilizett, és azóta az anyjával él. Szóval ex-légiós melák szomszéd egész délután fáradhatatlanul üvöltött, az anyja pedig artikulálatlanul visszaüvöltött. Komolyan aggódtam, hogy ezt az elviselhetetlen zajforrást egy légiós mozdulattal mindjárt megszünteti.
A szomszéd mellett mindig idegesen és nesztelenül szoktam elsomfordálni a lépcsőfordulóban, mint egy macska. Van valami ijesztő és szánalmas abban a hatalmas emberben. Az elnagyolt vonásaival, a krumpliorrával, a lapátkezeivel és lapátfüleivel olyan, mint egy szomorú kamasz, aki tudja, soha nem fog már felnőni. Mindig összehúzza magát, talán érzi, hogy tartok tőle, próbál kisebbnek látszani. Egyszer szólított meg, állt a lépcsőfordulóban, és bámulta az eget. Próbáltam elslisszolni mellette, ahogy szoktam, de megállított szokatlanul tiszta és öblös hangja:
– Nagy vihar készülődik, sötét fellegek gyülekeznek. A vihar a legszebb az életben.
Rámeredtem, de ő nem látott engem, csak állt tágra nyílt szemmel.
Biztosan verseket írt kamaszkorában.
Ez nem lehet igaz! Úgy néz ki, a gondolataim áthallatszanak a szomszéd lakásba! Jöttem hazafelé, és a lépcsőfordulóban összetalálkoztam Légiós szomszéddal. Igyekeztem elsurranni mellette, de megszólított:
– Ne haragudj – szólt, és én kővé dermedtem –, amiért olyan hangosak vagyunk. Elnézést kérek a tőlünk átszűrődő zajok miatt – olyan szabatosan fogalmazott, mint Grétsy László az Álljunk meg egy szóra! című műsorban.
– Á, dehogy, semmi baj – dünnyögtem, és el akartam inalni.
– Hidd el, szeretjük egymást az anyámmal, csak nagyon kicsi a lakás, és zuhanyozni sem lehet.
Zuhanyozni? Ezt most miért mondja??! Fel kéne ajánlanom, hogy hetente kétszer használják a fürdőszobánkat?
– Sokat veszekszünk – folytatta a Légiós, mereven nézett rám, kifejezéstelen tekintettel, nem is pislogott, hogy legszívesebben megérintettem volna a szemgolyóját, nincs-e üvegből. – De nemsokára el fogunk költözni innen, mert anyám már nem régi.
– Beteg talán a kedves mama? – kérdeztem totál megzavarodva, gőzöm nincs, hogy kell kommunikálni egy golyós légióssal, az udvariasság biztosan nem árt.
– Meg fog halni. Még nem beteg, de én tudom, hogy hamarosan meghal – felelte olyan hangon, mintha azt mondaná: és még kell tíz deka vaj is a piskótába, hogy szép rózsaszínűre süljön.
Úristen, én nem akarom ezt hallgatni, nekem mennem kell, engem odafönn vár a normális családom, segítséééég!
– Bocsánat, nem akarlak feltartani, még egyszer hadd kérjek elnézést a zaj miatt – szólt Légiós, és távozott. Remegő lábakkal mentem fel a lépcsőn, és suttogva hívtam fel a Marcsit:
– Te, Marcsi, ez az ember hallja!! Hallja, amit gondolok!!! Szerinted bediliztem én is?
Marcsi megnyugtatott, hogy a bolond is csak egy normális ember, aki túlérzékeny, és ezért elképzelhető, hogy valóban meghallja a gondolataimat.
A konyhánk fala szomszédos az ő konyhájukkal. Ezentúl elővigyázatosságból csak a szobában fogok gondolkozni.
– Gyorsan, gyorsan, vedd fel a telefont! – rohant be a szobámba kétségbeesve az öcsém. – A leendő főnököm van a vonalban, és spanyolul beszél! Csinálj valamit! – Majd elrohant a vécébe, mert az idegességtől rájött a hasmenés. Mindig ez van. Nyolc hónapja keres munkát, ennél a cégnél már az utolsó fordulónál tart. Erre felhívja a nagyfőnök, aki csak spanyolul beszél.
Felvettem a telefont, és mézesmázos hangon beleszóltam:
– Tessék! Miben segíthetek?
– Ööö... Jó napot! Juan Antonio Vidal vagyok, Miklóssal szeretnék beszélni.
– Miklóssal? – csodálkoztam, mintha nem tudnám, hogy az ő mobilját tartom a kezemben, és azt sem tudnám, hogy az imént ő már bemutatkozott. Yo soy Miklós Kéki, mondta, majd pánikba esett és eldobta a telefont. – Miklós most épp nincs itt. Nem tudom, hová tűnt, de biztos mindjárt itt lesz. Visszahívhatja önt?
– Persze, visszahívhat, de ne haragudjon, nem értem... Ez nem az ő mobilszáma?
– De – feleltem türelmesen –, az ő mobilja, csak épp most nincs itt. – (Ha tudni akarod, rájött a fosás, annyira ideges szegény.)
– De az előbb nem ő vette fel a telefont? Mintha azt mondta volna, hogy ő Kéki Miklós.
– Ja! Értem! Az édesapja volt, ő vette fel a készüléket. Ugyanúgy hívják őket, tudja, hogy van ez a férfiaknál, mint például az amerikai elnököt, az ifjabb George Busht, meg az idősebb George Busht. A maga édesapját például hogy hívják?
– Ööö... Carlosnak hívják, Carlos Vidalnak.
– Aha, hát akkor maguknál nem öröklődött a név, érdekes... Megadja a telefonszámát, amin visszahívhatja az öcsém?
– Persze – felelte a nagyfőnök, most már teljesen megzavarodva, az egész család nyilván teljesen hülye, gondolta.
Válságstábot rendeztünk konyhában. Most mi legyen? Kell ez az állás, muszáj visszahívni a főnököt, és muszáj találkozni vele.
– De annyira nem tudok spanyolul! – siránkozott Miki.
– Nyugi, mindjárt lejátsszuk az egészet – feleltem magabiztosan, hiszen papíron mégiscsak spanyoltanár vagyok, csak fel tudok készíteni valakit egy állásinterjúra.
Miki elővette a spanyolfüzetét. Kiderült, hogy frankón be tud mutatkozni, és elmondani, hogy Magyarországról jött, valamint akár azt is el tudja magyarázni, hogy lehet eljutni a pályaudvarra. Fél óra alatt modelleztük a szituációt, leírtunk minden kérdést, a kérdésekre A, B és C válaszlehetőségeket.
– Mi lesz, ha nem értem a kérdést? – aggódott Miki.
– Dehogynem, érteni fogod, koncentrálj a kulcsszavakra, azokat biztosan felismered. Ha hirtelen mégsem tudnál mit mondani, mondogasd, hogy szí, szí, tu je isz, vagy kérd, hogy ismételje meg.
A rögtönzött spanyollecke végén felhívtuk a nagyfőnököt, üzembe helyeztünk két telefonkészüléket, hogy én is halljam a beszélgetést, tollal és papírral a kezemben vártam, hogy mit mond. Tátogva, hang nélkül mutogattam Mikinek, hogy mondja, neki holnap tízkor az irodában szí találkozni. Mondd, hogy szí, szí, de ákuerdó, hadonásztam. Sikerült!
Ezek után Miki legépelte a példamondatokat, magyarul (Az előző cégem, ahol két és fél évig dolgoztam, tönkrement, elvesztette a legnagyobb ügyfeleit. Az elmúlt fél évben a barátaimmal egy országos drogprevenciós programot készítettünk, én voltam a felelős a marketing-kommunikációért, szeptember elsejétől tudok kezdeni, kritikákat írtam egy lapnak, az online-promócióban vagyok a legjobb, megismételné, kérem, ó, ezt nehéz lefordítani, ez egy szójáték magyarul, nos, úgy gondolom...) és spanyolul. Némelyiket gondosan fonetikusan is átírta, hogy a kiejtése makulátlan legyen, és egész délután fel-alá járkálva fennhangon skálázta a mondatokat.
– Te, ez jó lesz így? Podríjá deszírlo otrá vez, por favor? – kérdezte ötvenszer, hogy a sikítófrász kerülgetett. Másnap délelőtt izgatottan telefonált:
– Ha jól értettem, felvettek! – közölte ragyogva.
– Hurrá! Gratulálok! És mi volt? Minden simán ment?
– Hát, nagyjából. Bár az elején elmondtam, hogy régen beszéltem spanyolul, és kicsit bizonytalan vagyok, de mintha úgy értette volna, hogy nagyothallok, mert ezek után végig szótagolva és üvöltve beszélt hozzám...
Nem ismerünk lehetetlent.
Üldögélek gyanútlanul a konyhában. Egyszer csak bemondják a hírekben, hogy a tinisztár kezét megkérte egy másik tinisztár, és Britney Spears boldogan igent mondott.
Azt meghiszem. Már tizenkilenc éves, épp ideje volt, még vénlány maradna, gondoltam keserűen. Ezért nincs a magamfajta érett harmincasoknak párjuk, mert felelőtlen tinisztárok tizenévesen elhalásszák a legjobb pasikat. Egyébként tényleg épp ideje, mert az agyamra ment már, hogy minden híradás úgy szólt: Britney Spears továbbra is hősiesen őrzi szüzességét. Hogy oda ne rohanjak! Egyetlen videoklipjét láttam, de abban kitartóan dörgölőzött valami forróvérű, csokoládé latin fiúhoz, és szánalmasan sóhajtozott, miközben a fiú kis híján lenyomta a nyelvét a torkán.
Micsoda képmutatás! Kit érdekel a szüzessége, amikor az egész karrierje egy nagy petting! Bár gyanítom, hogy a házasság maga is csak egy pr-aktus lesz, fotósokkal a nászágy körül, és majd diadalmasan bejárja a világsajtót a Bizonyíték, a véres lepedő digitalizált képe. Tiszta középkor. Bár ez a pr-aktus nem rossz ötlet. Mi lenne, ha én meg mondjuk megkérném Hugh Grantet, aki egy tisztességes angol fiú, és nagyon szexi a Bridget Jones-filmben, hogy keressen rajtam egy jó pr-fogást?!
Másnap már bosszút is állt rajtam a tudatalattim: a kamionos tréningen tíz ivarérett férfi jelenlétében tökéletes hülyét csináltam magamból. Épp azt magyaráztam a sofőröknek, hogy a személyközi kommunikációt hányféle körülmény nehezítheti. Ilyenkor mindig felrajzolok egy jéghegyet, szemléltetve, hogy a másik fél lelkiállapotából csak annyi látszik, mint a jéghegy csúcsa.
Nekiálltam jéghegyet rajzolni, egy könnyed csuklómozdulat, és már ott is volt előttem... egy tökéletes fallosz. Rámeredtem. Nem tudok rajzolni, falloszt különösen nem, másodpercekbe tellett, míg rájöttem, mi az. De kétségnek nem volt helye, gyönyörűen, diadalmasan meredt az ég felé. Tökéletesen élethű skicc volt, mintha egy anatómiai atlaszból lestem volna el.
Hátrapillantottam. Mögöttem a tíz sofőr előrehajolva, ültében megdermedve. Mélységes csend volt, robbanás előtti. Nem tudták eldönteni, merjenek-e röhögni, vagy sem. Rájuk néztem, és bocsánatkérően, rákvörösen azt motyogtam:
– Hát, ez egy jéghegy.
Úgy sodort el a röhögés, mint kamion a kóbor macskát. Felszabadultan, térdüket csapkodva, könnyeiket törölgetve röhögtek öt percen át. Mit tehettem volna? Csatlakoztam hozzájuk.
Aztán továbbra is fuldokolva, és még mindig pipacspirosan mondtam nekik, hogy hát bizony, ez a rémálma minden női trénernek, hogy színférfi társaságban véletlenül rajzolnak egy falloszt.
– Semmi baj, Katika – sietett a segítségemre az egyik hangadó, ötvenes sofőr –, a rajz igazán hízelgő ránk nézve.
Bár kicsit tartottam tőle, hogy visszaélnek a helyzettel, ismét bebizonyosodott, hogy a sofőrök úriemberek. A hangulat végig nagyon emelkedett maradt, de egyetlen kétértelmű célzást nem engedtek meg maguknak, rendkívül tapintatosak voltak. Sőt mintha némi extra tisztelettel kezeltek volna. Talán úgy gondolták, ha valaki ennyire frusztrált, az már tiszteletre méltó.
Egyetlen célzást találtam az értékelőlapokon. Egyikük a megjegyzések rovatba azt írta: „Nem is emlékszem már, mikor nevettem ilyen jót. A kommunikációt oktató tanárnő nagyon érti a dolgát. Szívből köszönöm neki.”
Ugyan, semmiség. Ezt csináld utánam, Britney Spears!
Reggel tréningre menet összefutottam Marcsival meg Zsófival, épp az oviba tartottak. Álltam a metrómegállóban a bizniszszerkómban, egyszer csak megjelent a két csaj, a Kicsi, meg a Nagy. A Kicsi nyakában lila madzagon egy táblácska lógott. A körbevágott Kisvakond-figura nadrágján virított a jele: cseresznye. Elszorult a torkom. Hosszan integettem utánuk, és nyeltem a könnyeimet.
A nagy megállapodás prodzsekt egészen váratlan fordulatokat hozott. Vasárnap például meghívtam ebédre ex-Marcit, mire ő megkérte a kezemet. Beállított még délelőtt, mert ő az a fajta pasi, aki segít is a vasárnapi ebéd összehozásában. Valahogy szokatlanul ünnepélyesen festett, megborotválkozott, illatozott, rózsacsokor volt nála és habos sütik. Gyanakodva méregettem, aztán kiböktem:
– Te, egészen úgy nézel ki, mintha lánykérőbe jöttél volna.
– Eltaláltad. Kata, leszel a feleségem?
– Jézusom, hogy képzeled, amikor járni sem tudunk?
– Ó, a házasság jóval egyszerűbb. Járni sokkal nehezebb valakivel.
– De mégis, hogy gondolod? Fogjuk magunkat, és összeköltözünk megint?
– Ó, én már az egészet kitaláltam. Úgy gondoltam, hogy hűvös őszi este lesz, és zuhog az eső. Te egyszer csak megjelensz az ajtóban, bőrig ázva. Szerzünk egy csinos kis vulkánfíber koffert, az lesz nálad. A hajadból víz csorog, a szemedből könnyek, és zokogva bocsánatot kérsz. Én nagylelkűen megbocsátok. Majd hatalmasat szeretkezünk, és másnap elmész ultrahangra. Mert gyerek is kell, attól más a házasság, mint a járás.
– Marci, ugye most csak viccelsz?!
– Dehogy! Ilyesmivel?! Igen vagy nem?
Tényleg. Miért is ne?! Végül is az együttlét minden formáját kipróbáltuk már a házasságon kívül, lehet, hogy pont az válna be...
Egy pillanatig csendben maradtam, és elképzeltem, hogy végre abba lehetne hagyni ezt a nyavalygást meg önsajnálatot, és jutna időm más, normális dolgokra...
– Nem, Marci, ne haragudj, nem mehetek hozzád – döntöttem el. – Nem vagyok beléd szerelmes, muszáj megvárnom az igazit. Például rémesen érezném magam, ha nem akarnék veled szeretkezni, te meg akarnál és visszautasítanálak.
– Amiatt ne aggódj. Ha már a feleségem leszel, nem akarok majd annyit szeretkezni veled.
– Jaj, ne, akkor meg minek?
– Na jó, nem győzködlek. Szólj, ha meggondolod magad. Addig szólj, amíg facér vagyok. Utána legfeljebb a második feleségem lehetsz.
– Oké, szólok – mondtam nevetve. De közben sajogni kezdett a szívem, és tudom, az övé is.
Este rájöttem, miért nem megy.
Úgy jó együtt lenni egy férfival, hogy testem-lelkem dalol.
Marcival olyan együtt lenni, mintha karaokéznék.
Ez sajnos nem egy új Jackie Chan-film. Nyáron úgy mentem el Dörgicsére, hogy mire hazajövök, szépen felszívódik a sárkány. Erre ott héderezik a dög a kisszobában. Dagadtabb, mint valaha. Napról napra hízik. Azt ismételgeti, hogy nem akar a kisszobában lakni. Nem akar árnyékként élni a saját lakásában. Nem akar lábujjhegyen átpipiskedni a konyhába, hogy ne zavarja a tesómat és csaját. Nem akar a hétvégeken kussban lenni, és a falat bámulni a kisszobában.
Vettem egy tévét, hogy ne a falat kelljen bámulnia. De ez nem volt elég.
Nem akar együtt élni tovább a tesómmal és a csajával. Szégyellem magam. Mert a sárkány én vagyok. Próbáltam vigasztalni magam. Teljesen normális, hogy három felnőtt embernek nem jó másfél szobában. Ráadásul az öcsém két tűz között van. Együtt él két erős akaratú, rendetlen nővel. Mindkettőjük helyett mosogat.
Reméltem, hogy sikerül intelligens módon megoldani a helyzetet.
Akkora balhé lett, mint három brazil szappanopera. Tavaly nekem volt pasim, és nekem volt jobb állásom. Négyünknek nagyon szűk lett a lakás. Magától értetődőnek tartottam, hogy Marcival mi bérelünk lakást és költözünk el. Most nekem nincs egyik sem. Magától értetődőnek tartottam, hogy ők teszik meg ezt a gesztust. Az öcsémmel sikerült megdumálnom. Nem ugrott a plafonig örömében, de egyetértett velem.
A megbeszélésen nem vett részt a barátnője. Nem véletlenül, napok óta a szüleihez jár haza, ő is érzi a növekvő feszültséget. Másrészt pedig nem is vele akartam megbeszélni, nem az ő lakásáról van szó.
Harmadrészt pedig én egy nagy nyúl vagyok.
Nem merek konfrontálódni az öcsém csajával. Már a legelején elhatároztam: ha a fene fenét eszik is, szeretni fogom az öcsém barátnőjét. Nálunk nem történhet meg, ami más családokban előfordul, hogy az egy háztartásban élő Adottak (rokonok) és Választottak fújnak egymásra. Mióta együtt élünk, semmiért nem nyitom ki a számat.
Nincs bajom a Választottal, de ő afféle jégkirálynőtípus. Szép, hűvös szőke, aki minden helyzetben magabiztos és határozott. Szemrebbenés nélkül megy bele a konfliktusokba, sőt haragot is tud tartani, átnézni az emberen. Én önbizalomhiányos nőkhöz vagyok szokva. A többiekkel nehezen találom a hangot.
Hiába beszéltem meg a tesómmal. Másnapra kitört otthon a szappanopera. A tesóm beszélt a csajával, majd ismertette közös álláspontjukat.
– Neked kellene elköltöznöd a lakásból, te vagy egyedül, neked úgyis mindegy – mondta Miki.
Elképzeltem. Tíz évig laktam albérletben, tizenöt különböző lakásban. Tizenöt ágy, asztal, kád, és megszámlálhatatlan villanykapcsoló. A könyveim éveken át ládákban álltak. Egyszer három évet töltöttek egy éléskamrában, barackbefőttek és málnadzsemek között.
Aztán jött az öcsém, és a szüleim végre fontosnak érezték, legyen lakásunk. Én rendeztem be, a virágcserepektől kezdve a narancssárga polcokig.
Nem tudok újból hozzászokni idegen ágyhoz, asztalhoz, kádhoz. Hetekig nem találnám a villanykapcsolókat.
Egy darabig higgadtan érveltem. Aztán üvöltözni kezdtünk. Válogatott gorombaságokat vágtunk egymás fejéhez, még azt is mondtam, hogy seggfej. Pontosan úgy éreztem magam, mint a szappanoperákban a gonosz anyós. Irigyli a fiatalok boldogságát, jól betesz nekik.
Minden barátomnak azt mondom, nem érdekel, mit mond a tesóm csaja. De fáj. Azt mondja, nem teszi be ide a lábát, míg itt vagyok.
Közben tudom, valójában nem velem van baja, én csak alibi vagyok.
A kettejük kapcsolatával van baj.
Látom a tesóm ábrázatát nap mint nap. Búval baszott. Szeretném megvigasztalni: oké, megyek, legyetek boldogok.
De ez nem oldaná meg a helyzetet. És nem is bocsátanám meg neki.
Én álltam mellette, bármi volt is. És minden bármi megvolt. Tudja, hogy számíthat rám. De végre én is szeretném tudni, hogy számíthatok rá.
Maradok.
Vagyok is, meg nem is. Mintha valami köztes állapotban léteznék.
Van is otthonom, meg nincs is. Van is pasim, meg nincs is. Van is munkám, meg nincs is.
Időről időre azon kapom magam: várom, hogy elkezdődjék az életem.
Az életem akkor kezdődik majd el, gondolom, amikor lesz párom, és lesz családom.
De nem lehet úgy a jelenben élni, hogy közben a holnapra várok. Cyberbarát is nekiállt kiabálni velem e-mailben: „Jó, jó, értem, hogy mit csinálsz egy félév múlva, egy év múlva, de azt mondd már meg, mit csinálsz MA?”
Az a rögeszméje, hogy azért nem történnek meg velem a dolgok, mert nem határozom el, hogy most történjenek.
Csak odázgatom: majd lesz állásom, majd lesz pasim, családom, otthonom. Amikor virtuálisan kiabál velem, mindig összeszedem magam. Elhatározom, hogy ma már úgy megyek ki az utcára: MOST lesz pasim.
Fel is öltöztem az alkalomhoz illően. Találkoztam pirkóvikivel, a hat hónapos terhes kismamával.
Egészen felfoghatatlan, amikor az ember barátnői nekiállnak gyermeket várni. Tegnap még vadul szívtuk a cigiket, meg nyakaltuk a sört, üvöltve vitatkoztunk párkapcsolatainkról.
Aztán egyikünk kapja magát, átlényegül. Arcán angyali mosollyal elkezdi növeszteni a pocakját. A pirkóvikié is elképesztő tempóban nő. Fél szemmel állandóan figyeltem az ingén átsejlő halmot. Esküdni mernék rá, hogy beszélgetésünk alatt is nőtt. Vagy talán csak a gyerek odanyomta a fülét a falhoz, hogy jobban hallja, amit mondunk.
Iszonyú izgalmas lehet kihallgatni ilyen fiatalon a felnőttek beszélgetését. Nem is mertem közönséges szavakat használni, igyekeztem választékosan fogalmazni. Még a végén kijön ez a gyerek, rám mutat, és azt mondja:
– Anya, ez a néni nagyon csúnyán beszél, ne barátkozz vele, légy szíves.
Pirkóviki eddig is angyali szépségű volt. Bár ő ideges, ha ezt mondom, és olyan arcot vág, mint egy kisördög. Nem szeret angyali lenni, de most pocakosan még inkább az.
Attól, hogy mindjárt visszavonhatatlanul ANYA lesz, sokkal inkább hallgatok rá.
Aki Anya, az mindent tud. Azt mondja, maradjak.
Félek, Mami.
Nem vagyok én bátor, Mami, csak úgy teszek.
Csak Neked merem elmondani, mert Te már tudod, mire megy ki a játék.
Minden évben kétszer, amikor el kell mennem a soros kontrollra a nőgyógyászhoz, egy kicsit meghalok bele. Ülök a váróban, pocakos kismamák kezét meghitten szorongató kispapák között, lapozgatom a szamárfüles, tarka női magazinokat, hogyan legyünk bestiák, mi kell a szingli nőnek a boldogsághoz, praktikák a változatos szerelmi élethez, táncolnak előttem a betűk, és azt remélem, hogy egyszer majd valaki odalép hozzám, átölel, és azt mondja, né félj Kata, elmúlt. Túl vagy rajta. Élsz.
Aztán bekísér a fertőtlenítőszagú rendelőbe, és végig fogja a kezem, és nem engedi el soha többé.
De mindig egyedül megyek be, és magyarázkodom a dokinak, és csupán azért nem sírok, mert csak a gúlákba halmozott hülye tisztasági betétekbe tudnám fújni az orrom.
És amikor egy hét múlva telefonálok a rendelőbe a rákszűrés eredményéért, és a nővérke azt mondja, mi is a neve, kisasszony, máris megnézem, egy pillanat türelmet kérek, akkor ott megáll az idő, és a végtelen időben magunkra maradunk a vonalban, a Jóisten meg én.
És ott dől el minden akkor, a vonalban, amikor csak Rá figyelek.
Mami, Te már biztosan pertuban vagy Vele. Szólj Neki, kérlek, hogy kell valaki mellém végre, hogy ne féljek. Megérdemlem, mondd meg neki Te is, légy szíves, mert kibírtam, amit ki kellett.
Itt van az anyám. Jött, hogy kibékítsen az öcsémet és engem. Nem mondja, de a feje fölött ott fényeskedik a küldetés glóriája.
Én meg azt gondolom, azért jött, mert nem bírja otthon kettesben az apámmal.
Az öcsém ideges.
– Azt mondja, segít nekem albérletet keresni. De hát ez hülyeség, hogy tudna benne segíteni? – kérdezi ingerülten.
– Nem azért jön – mondom. – Nem bírja otthon.
– Akkor miért nem ezt mondja? – méltatlankodik.
– Nem akarja, hogy aggódj miatta.
Aztán, amikor az anyám közli, hogy vasárnap hazamegy, azt mondja:
– Ne menj még. Örülök neki, ha itt vagy.
Ezt az anyám mosogatás közben meséli. Mintegy mellékesen. De az arca olyan, mintha virágot kapott volna. Hálás vagyok az öcsémnek.
Anyám tudja, nem kell kibékíteni minket. Pont ez a baj. Emiatt kell végre külön élnünk.
Régen mindig azt hittem, ha én is megharagszom rá, elveszíti az utolsó kapcsolatát is az élettel. Ezért elhatároztam, nem haragudhatok rá. Ma sem tudok. Évek kellenek még.
– Hidd el, anya – mondom, és félrenézek. Gombócok gyűlnek a torkomban. – Én is félek attól, hogy megint egyedül éljek. De érzem, hogy rátelepszem az életére. Mindig meg akarom mondani neki, mi a jó.
– Tudom – bólogat az anyám, és ő is félrenéz. – Én is érzem. Meg kell tanulnia egyedül boldogulni. El kell engedned végre.
Az anyukám persze nem bízta a véletlenre a feszültség enyhítését otthonunkban. Elzarándokolt a legközelebbi ezoterikus boltba, és vett három kazettát. Miki kapott egy indiai ütőhangszeres meditációs kazettát és a meditáció alapgyakorlatait. Én kaptam egy szorongásoldó hegedűs-csellós felvételt. A vonósokat egy csermely kíséri. Olyan hangerővel csobog, hogy rögtön rám jött a pisilés. Ha a szorongásomat nem is oldja, a veseműködésemet tutira beindítja.
A konyhában.
– Rájöttem, hogy görcsösen kapaszkodom Adriennbe. Nincs rajta kívül senkim. Miért nem vagyok képes barátokat szerezni?
– Miért nem?
– Nem bízom meg senkiben. Vagy magamban. András, a drogdoki egyszer azt mondta, hogy a pácienseinek nagy része, miután lejön az anyagról, tele van energiával, jön, megy, barátokat szerez, él. Én meg úgy érzem magam, mint egy hulla. Mintha minden energiám arra menne el, hogy láthatatlanná váljam. Jelentéktelennek érzem magam. Régen vagány csávó voltam. Kereken megmondtam, ha valami nem volt kóser. Most elsunnyogom, ráhagyom, lenyelem. Lavírozok csak, mint egy sikló. Állandóan meg akarok felelni mindenkinek. Kis szar konfliktusoknál úgy érzem, azért nem merem elmondani a bajom, mert egyszer csak nem tudnék uralkodni magamon, és minden felgyűlt keserűségemet rázúdítanám valami szerencsétlenre.
– De hát annyi mindent megoldottál az elmúlt években!
– Mégis úgy érzem, egyedül nem tudok megoldani semmit. Mindig külső segítséget kérek.
– Egyedül jöttél le az anyagról.
– De megvártam a legutolsó pillanatot. Amikor már nem volt más választásom.
– De volt. Ketten is vannak a régi csapatból, akik rajta maradtak a heroinon. Börtönben vannak.
– Ha te meg az anyád meg az apád nem álltatok volna mellettem, nem tudtam volna végigcsinálni.
– Nem mi csináltuk végig helyetted. Nem engem aláztak meg az intézetben naponta azzal, hogy századszorra is kisúroltatták velem a budit, nem engem gyanúsítottak meg, hogy elloptam a nevelő biciklijét. Te voltál ott, csak te. Én a fejem tetejére is állhattam volna, ha te úgy döntesz, feladod.
Nekem is ugyanígy pirosodni kezd a járomcsontom, ha sírás kerülget.
– De más képes önállóan dönteni. Én rögtön segítségért futok valakihez.
– És megoldott már bárki helyetted bármit? Attól, hogy tanácsot kérsz, még ugyanúgy neked kell eldöntened és megoldanod mindent. Hatalmasat változtattál az életeden. A te ötleted volt az Élménymozgalom is, és megvalósítottuk, a semmiből, a barátainkkal. Miért nem vagy büszke magadra?
Csend. Csend. Csend. Minden tisztán hallható.
– Na jó, akkor mostantól büszke leszek. Ezt ünnepeljük meg. Lemegyek a benzinkútra pezsgőért.
Mondja az öcsém kedden éjfélkor, és hoz egy üveg száraz és egy üveg édes pezsgőt.
A rendkívüli helyzetre való tekintettel előrébb hozzuk a névnapját, és átadom az ajándék CD-t, a Macskajaj zenéjét.
Dzsikiriki bubamaro, csúzsije múzsije tralallalalala... – Csutkára tekerjük, hogy rezegnek az ablaktáblák.
Hajnali háromig ugrálunk, táncolunk, kurjongatunk fékevesztetten a nagyszobában. Csoda, hogy egyetlen szomszéd sem jön fel üvöltözni.
Nézem az öcsémet, ahogy felszabadultan viháncol, és arra gondolok, istenem, hány éjszakát rettegtem át. Imádkoztam, hogy érjen haza épségben ma is. Ne haljon meg valami büdös, koszos nyilvános wc-ben, tűvel a karjában. Megállok egy pillanatra, hogy érezzem: boldog ember vagyok.
Miki kölcsönkérte a csermelyes szorongásoldó kazettámat, mert a sajátját ripityára törte, amikor Adrienn elköltözött.
– Meghallgattam – mondta később –, és rájöttem, hogy én patak akarok lenni.
– Miért pont patak?
– Mert a víz nem ismer akadályt. Mindent legyőz. Most még csak csermely vagyok, de hamarosan patak leszek, és aztán egy nagy-nagy folyó.
Megismerkedtem egy fiúval. Őt is Marcinak hívják. Ily bőkezű hozzám a sors. Marci csillagász és profi hegymászó, egyre feljebb megy, hogy megtalálja önmagát.
Nálam aludt a szombat esti tivornya után. Bár én már jóval előtte megbeszéltem ex-Marcival, hogy vasárnap reggel kilenckor indulunk Dörgicsére muskátlit menteni fagyveszélyből, nem mondtam le a programot.
Jól kiókumláltam, hogy Újmarci úgyis elmegy hegyet mászni reggel nyolcra, és nem lesz torlódás. Ex-Marci soha nem látott még engem egyetlen másik marcival sem. Én már láttam őt másik katával.
De Újmarci reggel nem akart hegyet mászni, és fúrni kezdte a muskátlikat, nem kell azokat megmenteni, próbálkozott, már úgyis megfagytak.
Ebből persze rohanás lett és kapkodás, egyszer csak felesengetett ex-Marci, itt vagyok a ház előtt, mondta. In flagranti éreztem magam a kis pántos bordó szatén hálóingemben, ha gondolod, gyere fel, mondtam. De nem vagyok egyedül, tettem hozzá remegő hangon. Nem egyedül vagyok, gondoltam tovább, itt van velem Kofi Annan, az ENSZ ex-békenagykövete, a konyhában tárgyalunk a világbéke megteremtésének lehetőségéről a nyolcadik kerületben.
Járt az agyam, mint szövőgép, ha feljön Marci, udvariasan megkérem Újmarcit (úgyis hegymászó, szereti a méltó kihívásokat, még az is lehet, hogy pont emiatt szeret belém, mert ilyen izgi helyzeteket tudok teremteni), hogy ereszkedjen alá összekötött lepedőkön a harmadik emeletről, nehogy összetalálkozzanak a lépcsőházban... Ha kiszedem a szennyestartóból a lepedőket, talán leérnek a földszintig.
De szerencsére Marci azt mondta, oké, megvár az autóban. Magamra kapkodtam a mackószerkómat, májas szendvicset is kentem, hogy úgy tűnjék, mintha lett volna időm szépen készülni a kirándulásra, és tíz perce még nem szerelmeskedtem volna vadul újmarcival...
Megkértem Újmarcit, hogy ne értse félre, de ne az utcán búcsúzzunk el, hanem a kapualjban. Persze nem magyaráztam el, miért. Újmarci megértően bólogatott, hosszú történet, ugye, ennyit kérdezett, miközben kis híján belökött minket a bűzölgő kukák közé két duhajul hazatérő tizenéves. Istenem, miért ilyen jámbor, miért nem kérdez rá, hogy mi a francot művelek??? Zavart búcsúcsókot váltottunk a háztartási hulladékok átható párájában, kiléptünk az utcára, és én bevágódtam Marci mellé a kocsiba. Ex-Marci vadul röhögött.
– Mi olyan vicces? – kérdeztem megrökönyödve.
– Te Kata, én ezt a srácot úgy tizenöt éve ismerem, kérdezzük meg, merre megy, hátha elvihetjük egy darabon.
Elvittük. Nem hittem a szememnek. Újmarci beült, lekezeltek, megörültek egymásnak, régóta nem találkoztak. Kiderült, hogy tíz éve egy padban ültek a főiskolán, és rengeteget buliztak együtt. Úgy éreztem magam, mintha valami elfuserált csehszlovák lakótelep lennék, amelynek most adják át ünnepélyesen a kulcscsomóját. Csak figyeltem pipacspirosan a két úriembert, ahogy szolidan társalogtak. Milyen remekül összehoztam őket! Ez nem lehet igaz!!! Hát ennyire szerencsétlen lennék?! Miért nem mennek ölre a kegyeimért??!! Ülök itt hátul, én, a NŐ, ezek meg itt kedélyesen paroláznak! Semmi rivalizálás?! Szarvasbőgés, agancscsattogtatás??!!
Inkább muskátli szeretnék lenni most. Mentsen már meg valaki engem is, mert menten megfagyok.
Ahogy az lenni szokott, két Marci közül a Földre estem.
A Földön aztán abbahagytam az ufóságot, és beálltam rendes céghez, rendes emberként, rendes munkaidőben dolgozni. Nem áll messze a muskátliságtól.
Miki dolgozik, azon is, hogy folyó legyen, és rátalált az ő Aranyhalára, Marcsi is szerelmes lett, akárcsak Lujzi, fantasztikus pasikkal találkoztak, Vikinek pedig akkora a pocakja, mint egy strandlabda, és az egész pirkóviki gyönyörű.
Én meg a céges karácsonyi ünnepségen találkoztam végre Teréz anyával. Az igazival.
Egy nő olvasta fel az élete himnuszát.
Nem is gondoltam, hogy ilyen jó fej volt az öreglány. Nagyon tudott élni, azt hiszem, van mit tanulnom tőle. Az autonómiáról is.
Az Élet himnusza
Írta: Kalkuttai Szent Teréz anya
Az Élet egyetlen esély, vedd komolyan,
Az Élet szépség, csodáld meg,
Az Élet boldogság, ízleld meg,
Az Élet álom, tedd valósággá,
Az Élet kihívás, fogadd el,
Az Élet kötelesség, teljesítsd,
Az Életjáték, játszd,
Az Élet érték, vigyázz rá,
Az Élet vagyon, használd fel,
Az Élet szeretet, add át magad,
Az Élet titok, fejtsd meg,
Az Élet ígéret, teljesítsd,
Az Élet szomorúság, győzd le,
Az Élet dal, énekeld,
Az Élet küzdelem, harcold meg,
Az Élet kaland, vállald,
Az Élet jutalom, érdemeld ki,
Az Élet élet, éljed!
Hát jó. Legyen. Utánam a parfümöm.
Öcsémnek, Böbének, Anyunak, Apunak, Marcinak, Keresztapunak, Marcsinak, varázsAttilának, Zsófinak, Péternek, Pirkóvikinek, Samu-Apu-Marcinak, Samunak, Lujzinak, Évának, Julinak, Ránki Julinak, Nelcusnak, Elek Móninak, Csabának, Encinek, Gyurinak, Nemespetinek, Cyberbarátnak, Poncsinak, Pucoknak, Újmarcinak, Varga Rolandnak és Gabinak, Kepes Andrásnak, Székely Tamásnak, Visy Lacinak, Dörgicsének, „Szivacsék”-nak, „Susnyásék”-nak, „ReggeliCsúcsék”-nak, Ákosnak, a „Hely”-nek, a nyolckernek, a vízilabda-válogatottnak, Frank Sinatrának, Robbie Williamsnek, Emir Kusturicának, Bridget Jonesnak és Neked.
Köszönöm, hogy hisztek bennem.