Korongvilág – 6
Terry Pratchett
VÉSZBANYÁK

(Tartalom)

 

(Főszerepben Három Boszorkány, valamint királyok, tőrök, koronák, viharok, törpék, macskák, kísértetek, szellemek, emberszabású majmok, banditák, démonok, erdők, trónörökösök, udvari bolondok, kínzások, trollok, forgószínpadok, általános ujjongás és küllönfelle küszködések.)

 

 

Süvített a szél. Villámok döfködtek összevissza a földbe, mint valami kétbalkezes orgyilkos. Mennydörgés görgött oda-vissza a sötét, esőkorbácsolta dombokon.
Olyan fekete volt az éjszaka, mint a macska belseje. Az a fajta éjszaka volt, amikor el lehet hinni, hogy az istenek gyalogként mozgatják az embereket a végzet sakktábláján. Ennek az elementáris viharnak közepén, a csöpögő rekettyebokrok között tűz világolt, akár a veszettség egy menyét szemében. Mikor a katlan buzogva fölforrt, egy vérfagyasztó hang így rikácsolt:
– Új találkánk vészjele Zápor lesz? vagy ég tüze?[1]
Csönd támadt.
Végül egy másik hang, sokkal mindennapibb hangvétellel, azt válaszolta:
– Nos, tőlem lehetne például a jövő kedd.

 

Az űr feneketlen mélyén úszik Nagy A'Tuin, a csillagteknőc, hátán hordozva négy óriási elefántot, amelyek vállukon cipelik a Korongvilág tömegét. Parányi nap és hold kering körülöttük bonyolult röppályán, hogy évszakokat idézzenek elő, így valószínűleg sehol másutt a multiverzumban nem szükséges, hogy egy elefánt néha fölemelje a lábát azért, hogy hagyja a napot elhaladni.
Hogy pontosan miért van ez így, talán sosem fogjuk megtudni. Lehet, hogy a világegyetem Teremtője megunta a szokásos teendőket a tengelymenti elhajlással, sugárvisszaverő képességgel, meg forgássebeséggel, és úgy döntött, hogy most az egyszer jót fog mulatni.
Jó eséllyel lehetne arra fogadni, hogy egy ilyen világ istenei feltehetőleg nem sakkoznak, s ez valóban így is van. Igazából az istenek sehol sem sakkoznak. Nincs elég képzelőerejük. Jobban szeretik az egyszerűbb, gonosz játszmákat, amikben az ember Nem Önnön Korlátain Túl, hanem Egyenest az Örök Feledésbe Lép; az összes vallás megértésének kulcsa az, hogy az istenek elképzelése a mulatságról olyan Ki Nevet a Végén, amit letálisra ólmozott kockákkal játszanak.
Varázserő tartja össze a Korongvilágot – varázserő, amit magának a világnak forgása generál, varázserő, ami selyemszál módjára gömbölyödik ki a lét alapjául szolgáló struktúrából, hogy összeöltse a valóság sebeit.
Egy jó nagy adag belőle a Kostető Hegységben végzi, ami a Tengelyhez közeli megfagyott tájaktól egy kiterjedt szigetvilágon át egész a Peremről vég nélkül űrbe ömlő, meleg tengerekig nyújtózkodik.
Nyers mágia sistereg láthatatlanul csúcstól csúcsig, s a hegyekbe földeli magát. A Kostető látja el a világot a varázslók és boszorkányok többségével. A Kostetőn a falevelek akkor is mozognak, ha szellő se rebben. Esténként sétára indulnak a sziklák.
Olykor még a talaj is elevennek tűnik...

 

Olykor még az ég is.
A vihar tényleg beleadott apait-anyait. Ez volt élete nagy esélye. Éveket töltött tartományokban csellengve – beiktatva némi hasznos munkát heves széllökések formájában –, tapasztalatokat gyűjtögetett, kapcsolatokat alakított ki, alkalmanként gyanútlan pásztorokra ugrott, vagy meglehetősen kicsi tölgyfákat csavart ki tövestül. Most egy érvényesülési lehetőség az időjárásban alkalmat adott neki arra, hogy föllépjen, s abban a reményben építette föl szerepét, hogy az egyik nagy éghajlat esetleg kiszúrja tehetségét.
Igazán remek vihar volt. Volt benne hatásos projekció és szenvedély, s a kritikusok egyetértettek abban, hogy idővel, ha egyszer majd megtanulja uralni mennydörgését, olyan vihar lesz, amire érdemes odafigyelni.
Az erdők harsogva tapsoltak, s teli voltak köddel meg levegőben szállingózó falevelekkel.
Ahogy már kimutattuk, ilyen éjszakákon kezdenek az istenek – nem sakkot – játszani a halandók sorsával s királyi trónokkal. Rendkívül fontos emlékezetünkben tartani, hogy mindig csalnak, egészen a végéig...
Egy hintó érkezett robogva a hepehupás erdei ösvényen, vadul rázkódott, amikor a kerekeket megdobták a fagyökerek. A hajtó verte a fogatot, ostorának kétségbeesett csattanása egész takarosan szolgált ellenpontul a feje fölötti vihar égzengéseihez.
Hátrébb – csak egy kicsivel hátrébb s egyre közeledve – három csuklyás lovas nyargalt.
Az ilyen éjszakákon történnek a gonosztettek. És persze a jótettek is. De egészében véve inkább gonosztettek.

 

Az ilyen éjszakákon a boszorkányok házon kívül vannak.
Nem hazán kívül. Nem szeretik a külföldi étkeket, s az ivóvízben sem lehet megbízni, és a sámánok mindig elhappolják a nyugágyakat. Viszont a telihold előnyomult a foszlányos felhőkből, és a száguldó levegő teli volt suttogással, meg teljesen félreérthetetlen célzással a mágiára.
Az erdő fölötti tisztásukon a boszorkák imígyen társalgának:
– Pótmamáskodom kedden – mondta az, amelyiknek nem volt kalapja, de fehér fürtök olyan sűrű zsúpfedele fedte, hogy úgy nézett ki, mintha sisakot viselne. – Jászónunk legifjabbik csemetéjére fogok vigyázni. De a pénteket össze tudom hozni. Siess már azzal a teával, kedves. Teljesen kiszáradtam!
A trió legfiatalabb tagja sóhajtott, s a katlanból némi forró vizet mert a teáskannába.
A harmadik boszorkány barátságosan megveregette a kezét.
– Egész jól csináltad – mondta. – Még egy kicsit gyakorolnod kell a rikácsolást. Nem igaz, Ogg Ángyi?
– Nagyon tetszetős rikácsolás, azt gondoltam – felelte sietve Ogg Ángyi. – S látom azt is, hogy Pityergi Komámasszony, nyugodjékbékében, sokat segített neked a kancsításban.
– Kiváló kancsítás – ismerte el Mállotviksz Néne.
A kezdő boszorkában, akit egyébként Magrat Beléndeknek hívtak, számottevően fölengedett a feszültség. Félelemmel vegyes csodálattal tekintett Mállotviksz Nénére. Közismert volt keresztül-kasul a Kostetőn, hogy Mss. Mállotviksz szinte semmit nem tart elég jónak. Ha azt mondta, kiváló a kancsítás, akkor Magrat szeme valószínűleg egyenest az orrlyukába bámul föl.
A varázslóktól eltérően, akik semmit sem szeretnek jobban egy szövevényes hierarchiánál, a boszorkák nem túlzottan lelik kedvük a karrierépítés szervezeti úton történő megközelítésében. Minden egyes boszorkány magánügye, hogy fölvesz-e egy lányt, akinek majd átadhatja a területét, amikor meghal. A boszorkányok természetüknél fogva nem társas lények, legalábbis ami a többi boszorkát illeti, és egyáltalán nincsenek vezetőik.
Nem létező vezetőik közül Mállotviksz Néne iránt viseltettek a legnagyobb tisztelettel.
Magrat keze kissé remegett teakészítés közben. Természetesen roppant örömteli, ám némileg idegtépő is, ha az emberlánya munkaéveit falusi boszorkányként Néne és, az erdő túloldalán, Ogg Ángyi között kezdi meg. Az ő ötlete volt, hogy alakítsanak helyi boszorkánygyülekezetet. Úgy érezte, hogy az, nos, sokkal okkultabb. Legnagyobb meglepetésére a másik kettő beleegyezett, vagy legalábbis nem tiltakoztak túlságosan.
– Gyűrjek kezet? – kérdezte vala Ogg Ángyi. – Mire jó a kézgyűrés?
– Gyülekezetre gondolt, Gytha – magyarázta akkor Mállotviksz Néne. – Tudod, mint a régi szép időkben. Találkozó.
– Térdemelintgetés? – firtatta Ogg Ángyi reménykedve.
– Semmi táncolás – figyelmeztette Néne. – Nem helyeslem a táncolást. Vagy a dalolászást, vagy a túlzott izgalomba jövést, vagy az egész balzsamokkal kenekedést, meg hasonlókat.
– Jót tesz az embernek, ha kiszabadul kicsit – felelte boldogan Ángyi.
Magratnak csalódást okozott, hogy nem lesz tánc, s megkönnyebbülést érzett, hogy nem reszkírozta meg egyik-másik fejében előzőleg megfordult gondolatot. Kotorászott a magával hozott csomagban. Ez volt az első boszorkányszombatja, s eltökélte magát, hogy jól fog csinálni mindent.
– Kér valaki sütit? – tudakolta.
Néne szúrósan nézett a sajátjára, mielőtt beleharapott. Magrat denevérmintát sütött bele. Még kis szemeket is tett rá, mazsolából.

 

A batár nagyokat ütközve keresztülcsörtetett a fákon az erdő szélén, néhány másodpercig két keréken futott, amikor nekivágódott egy sziklának, az egyensúlyozás minden törvénye ellenére visszanyerte egyensúlyát, s továbbrobogott. De most lassabban haladt. Az emelkedő volt a sebesség kerékkötője.
A kocsis, harci szekérhajtó módjára szálegyenesen állva, kirázta haját a szeméből, s belemeredt az esthomályba. Senki sem lakott itt fönt, magának a Kostetőnek ölén, de fényt látott maga előtt. Mindenre, ami könyörületes, bizony fény világlik előtte.
Mögötte egy nyílvessző temetkezett a hintó tetejébe.

 

Mindezenközben Verenc király, Lancre uralkodója, fölfedezést tett.
Mint a legtöbb embert – legalábbis a legtöbb embert úgy hatvan éven alul –, Verencet sem foglalkoztatta különösebben, hogy mi történik, ha meghalt. Miként a legtöbb ember az idők hajnala óta, ő is föltételezte, hogy a végén az egész majd csak rendben lesz valahogy.
És, mint a legtöbb ember az idők hajnala óta, most halott volt.
Valójában a saját lépcsői egyikének alján feküdt a Lancre Kastélyban, hátában egy tőrrel.
Fölült, s meglepődve észlelte, hogy míg valaki, akire határozottan hajlamos volt úgy gondolni, hogy saját maga, fölül, valami, ami rendkívül hasonlít a testére, fekve marad a padlón.
Mellesleg igazán kitűnő test, most, hogy először pillantja meg kívülről. Mindig is meglehetősen ragaszkodott hozzá, bár el kellett ismerje, hogy a dolog láthatólag már nem így áll.
Nagy volt s csupa izom. Jól viselte gondját. Megengedett neki egy bajuszt s hosszú, leomló fürtöket. Gondoskodott róla, hogy bőségesen jusson egészséges testmozgáshoz a szabadban, meg félig átsütött marhahúshoz. És most, pont amikor egy test hasznos lehetne, cserbenhagyta őt. Vagy ki.
Mindennek tetejébe meg kell adja magát a mellette álló magas, vékony alaknak. Nagy részét elfedte egy csuklyás fekete köntös, de a kar, ami kinyúlt a redőkből, hogy megmarkoljon egy nagy kaszát, csak csont volt.
Amikor az ember halott, vannak dolgok, amiket ösztönösen fölismer.
HELLÓ.
Verenc teljes magasságában – vagy legalábbis abban, ami teljes magassága lett volna, ha az a része, amire a „magasság” szót alkalmazni lehetett volna, nem feküdt volna mereven a padlón olyan jövővel nézve farkasszemet, amivel kapcsolatosan csakis a „mélység” szó tűnik találónak – kihúzta magát.
– Jól jegyezd meg, én király vagyok! – mondta.
VOLT, FELSÉG.
– Mi? – vakkantotta Verenc.
AZT MONDTAM, VOLT. ÚGY HÍVJÁK, MÚLT IDŐ. HAMAROSAN HOZZÁ FOG SZOKNI.
A magas alak meszes ujjaival dobolt a kasza nyelén. Szemlátomást nyugtalanította valami.
Ha már erről van szó, gondolta Verenc, engem is. De a jelenlegi körülményei közt rendelkezésére álló számos félreérthetetlen célzás kezdett áttörni azon az őrülten vakmerő ostobaságon, ami jellemének nagyobbik részét alkotta, s földerengett neki, hogy bármiféle királyságban legyen is jelenleg, nem ő a király.
– Te vagy a Halál, fickó? – reszkírozta meg.
SZÁMTALAN NEVEM VAN.
– Most melyiket használja? – kérdezte egy árnyalattal több tisztelettudással Verenc. Emberek nyüzsögtek körülöttük; valójában jó csomó közülük rajtuk keresztül nyüzsgött, akár a kísértetek.
– Ó, szóval Felmet volt az – tette hozzá a király tétován, a lépcső tetején obszcén élvezettel meglapuló alakra nézve. – Apám mindig mondta, hogy sose engedjem a hátam mögé kerülni. Miért nem vagyok dühös?
MIRIGYEK, vetette oda kurtán a Halál. ADRENALIN ÉS ÍGY TOVÁBB. ÉS ÉRZELMEK. EGYIK SINCS NEKED. NINCS MÁSOD, CSAK GONDOLAT.
A magas alak láthatólag döntésre jutott.
EZ TELJESEN SZABÁLYTALAN, folytatta, szemlátomást magához intézve szavait. MINDAZONÁLTAL KI VAGYOK ÉN, HOGY VITASSAM?
– Tényleg, ki?
TESSÉK?
– Azt kérdeztem, tényleg, ki?
HALLGASS!
A Halál féloldalra hajtott koponyával állt, mintha valami belső hangot hallgatna. Amikor lecsúszott a csuklyája, a néhai király észrevette, hogy a Halál – egyet kivéve – minden szempontból hasonlít egy kifényesített csontvázra. A szemgödre kéken izzott. Azonban Verenc nem félt; nem csak azért, mert nehéz félni bármitől is, amikor azon részeid, amelyek szükségesen ahhoz, hogy félelmet tudj érezni, több lábnyira dermedeznek, hanem mert tényleg sose félt semmitől élete során, s esze ágában se volt most elkezdeni. Részint azért volt így, mert nem volt képzelőtehetsége, ám azért is, mert azon ritka egyének közé tartozott, akik időben tökéletesen fókuszáltak.
A legtöbb ember nem az. Életüket leélik egy amolyan temporális elmosódottságban akörül a pont körül, ahol a testük éppen tartózkodik – elébe nézve a jövőnek vagy belecsimpaszkodva a múltba. Általában annyira elfoglalja őket a töprengés arról, mi fog legközelebb történni, hogy az egyetlen időpont, amikor valaha is rájönnek arra, mi történik most, az, amikor visszapillantanak rá. A legtöbb ember ilyen. Megtanulják, hogyan kell félni, mert tényleg meg tudják mondani, lenn a tudatalatti szintjén, hogy mi fog történni legközelebb. Ugyanis már épp meg is történik velük.
De Verenc mindig csak a jelennek élt. Legalábbis mostanáig.
A Halál sóhajtott egyet.
FÖLTÉTELEZEM, SENKI SE SZÓLT NEKED? kockáztatta meg.
– Hogy mondja?
SEMMI ELŐÉRZET? KÜLÖNÖS ÁLMOK? EGYETLEN ESZELŐS VÉN JÓS SE KIABÁLT RÁD AZ UTCÁN?
– Miről? A kimúlásról?
NEM, FÖLTÉTELEZEM NEM. TÚL SZÉP IS LENNE ILYESMIRE SZÁMÍTANI, mondta savanyúan a Halál. AZ EGÉSZET RÁM HAGYTÁK.
– Kicsoda? – tudakolta elképedve Verenc.
VÉGZET. SORS. MEG AZ ÖSSZES TÖBBI, a Halál rátette kezét a király vállára. ATTÓL TARTOK, AZ A NAGY HELYZET, HOGY ESEDÉKES A KÍSÉRTETTÉ VÁLÁSOD.
– Ó! – Verenc lenézett a... testére, ami elég szilárdnak tűnt. Aztán valaki keresztülsétált rajta.
NE HAGYD, HOGY EZ FÖLZAKLASSON.
Verenc nézte, ahogy saját, immár merev tetemét tisztelettudóan kiviszik a csarnokból.
– Meg fogom próbálni – ígérte.
DERÉK FICKÓ.
– Noha nem hinném, hogy képes lennék arra a cirkuszra a fehér leplekkel meg láncokkal – jegyezte meg. – Muszáj körbemászkálnom nagyokat nyögve meg sikítozva?
A Halál vállat vont.
AKARSZ?
– Nem.
AKKOR ÉN A HELYEDBEN NEM FÁRADOZNÉK EZZEL. A Halál előhúzott egy homokórát sötét köntöse rejtekéből, s alaposan szemügyre vette. ÉS MOST MÁR TÉNYLEG MENNEM KELL, mondta. Sarkon fordult, kaszáját vállára vetette, s elkezdett kisétálni a csarnokból a falon keresztül.
– Hé! Várjon egy kicsit! – kiáltotta Verenc utánaszaladva.
A Halál nem nézett vissza. Verenc követte őt át a falon; olyan volt, akár a séta a ködben.
– Ez minden? – követelte. – Úgy értem, meddig leszek kísértet? Miért vagyok kísértet? Nem hagyhat itt csak úgy! – Megtorpant, s fölemelt egy ellenmondást nem tűrő, kissé átlátszó ujjat. – Állj! Megparancsolom!
A Halál komoran rázta fejét, s keresztüllépett a következő falon. A király olyan méltóságteljesen sietett utána, amennyire csak telt tőle, s ott találta a Halált a pártázaton álldogáló nagy, fehér ló hevederével babrálva. A ló abrakostarisznyát is viselt.
– Nem hagyhat itt csak úgy! – ismételte meg az egyértelműen ellentétes értelmű bizonyíték dacára.
A Halál odafordult hozzá.
DEHOGYNEM, mondta. ÉLŐHALOTT VAGY, TUDOD? A KÍSÉRTETEK AZ ÉLŐK ÉS HOLTAK KÖZTI VILÁGOT LAKJÁK. NEM AZ ÉN FELELŐSSÉGEM. Megveregette a király vállát. NE AGGÓDJ, tette hozzá, NEM FOG ÖRÖKKÉ TARTANI.
– Akkor jó.
DE LEHET, HOGY ÚGY FOG TŰNNI.
– Valójában meddig fog tartani?
FÖLTÉTELEZEM, MÍG BE NEM TELJESÍTED A VÉGZETED.
– És honnan fogom tudni, hogy mi a végzetem? – tudakolta kétségbeesve a király.
EBBEN NEM TUDOK SEGÍTENI. SAJNÁLOM.
– Nos, hogy tudnám kitalálni?
TUDOMÁSOM SZERINT EZEK A DOLGOK ÁLTALÁBAN NYILVÁNVALÓVÁ VÁLNAK, közölte a Halál, s föllendítette magát a nyeregbe.
– És addig kísértenem kell ezen a helyen – Verenc király körbenézett a huzatos oromzaton. – Teljesen egyedül, fölteszem. Képes lesz bárki is látni engem?
Ó, AZ OKKULTRA HAJLAMOSAK. KÖZELI ROKONOK. ÉS PERSZE A MACSKÁK.
– Gyűlölöm a macskákat.
A Halál arca, ha ez egyáltalán lehetséges, még merevebb lett. Szemgödrében a kék izzás vörösen villant egy pillanatra.
ÉRTEM, kongta. A hangvétel azt sugallta, hogy a sima meghalás túl jó a macskagyűlölőknek. ÚGY KÉPZELEM, A NAGY TERMETŰ KUTYÁKAT SZERETED.
– Ami azt illeti, igen – A király morózusan bámulta a hajnalt. A kutyái. Tényleg hiányozni fognak a kutyái. És a mai milyen remek napnak látszik vadászatra.
Eltűnődött, hogy a kísértetek vadásznak-e. Úgy képzelte, szinte biztosan nem. Nem is esznek, vagy isznak, ami azt illeti, és ez igazán lehangoló. Szerette a nagy, zajos banketteket és életében számtalan korsó jó sört öntött a gallérja alá[2]. És pocsék sört, ha már szóba került a dolog. Sose volt képes megállapítani a különbséget, általában másnap reggelig.
Elkeseredetten belerúgott egy kőbe, s komoran észlelte, hogy a lába egyenesen átsuhan rajta. Nincs vadászás, ivás, tivornyázás, se dáridó, se solymászás... Földerengett benne, hogy a testi élvezetek ugyancsak gyérek test nélkül. Hirtelen semmi értelme se lett élni. A tény, hogy már nem tette, egyáltalán nem vidította föl.
NÉMELYEK SZERETNEK KÍSÉRTETEK LENNI, vigasztalta a Halál.
– Hmm? – morogta csüggedten Verenc.
FÖLTÉTELEZEM, NEM IS OLYAN SZÍVET TÉPŐ FÁJDALOM. LÁTHATJÁK, HOGYAN BOLDOGULNAK UTÓDAIK. ELNÉZÉST? VALAMI BAJ VAN?
Ám Verenc eltűnt a falba.
UGYAN, NE IS TÖRŐDJ VELEM, szólt durcásan a Halál. Azzal a tekintettel nézett körbe, ami átlát időn és téren és emberi lelkeken, s észrevett egy földcsuszamlást a távoli Klaccsban, egy hurrikánt Howondaföldön, egy járványt Hergenben.
MINDIG CSAK A GÜRC, motyogta, s sarkantyúba kapta lovát föl, az egekbe.
Verenc átrohant saját kastélyának falain. Lába alig érintette a földet – igazából a padló egyenetlensége azt jelentette, hogy néha egyáltalán nem is érintette a földet.
Királyként megszokta, hogy úgy bánik a szolgákkal, mintha ott se lennének, s kísértetként átszaladni rajtuk majdnem ugyanaz volt. Az volt az egyetlen különbség, hogy nem álltak félre.
Verenc odaért a gyerekszobához, megpillantotta a betört ajtót, a földre hullott lepedőket...
Meghallotta a patkódobogást. Elérte az ablakot, meglátta saját lovát hintóba fogva lóhalálában kivágtatni a nyitott kapun. Néhány másodperccel később három lovas követte. A patkódobogás hangja még egy pillanatig visszhangzott a macskaköveken, majd elhalt.
A király ököllel ütötte a párkányt. Ökle több hüvelyknyire belemerült a kőbe.
Aztán kivetődött a levegőbe, méltóságán alulinak tartva a mélység észlelését, s félig repült, félig rohant, át az udvaron, be az istállóba.
Csupán húsz másodpercébe került megtanulni, hogy a rengeteg dolog közé, amit egy kísértet nem tud csinálni, be kell sorolja a lóra pattanást is. Sikeresen fölmászott a nyeregbe, vagy legalábbis szétvetett lábakkal ült pont fölötte a levegőben, de amikor a ló végül megbokrosodva kitört, a füle mögött zajló rejtélyes dolgoktól minden képzeletet felülmúlóan megriadva, Verenc ott maradt lovaglóülésben öt lábnyi friss levegőn.
Megpróbált futni és eljutott egész úgy a kapuig, mielőtt a levegő kátrányállagúra sűrűsödött.
– Nem tudsz – szólt mögötte egy szomorú, öreg hang. – Ott kell maradnod, ahol meggyilkoltak. Ezt jelenti a kísértés. Nekem elhiheted. Én csak tudom.

 

Mállotviksz Néne megmerevedett a második sütivel félúton szája felé.
– Valami jön – mondta.
– Bal hüvelyked bizsergéséből tudod? – firtatta Magrat nagy komolyan. Magrat rengeteget tanult a boszorkaságról könyvekből.
– A fülem bizsergéséből – közölte Néne. Szemöldökét fölvonva Ogg Ángyihoz fordult. A jó öreg Pityergi Komámasszony a maga módján kitűnő boszorkány volt, de túlságosan képzelődő. Túl sok virág, meg romantikus képzelgés, meg ilyesmik.
Néha-néha egy villám lobbanása megmutatta az egészen az erdőig terjedő fényért, de az eső a meleg nyári talajon ködkísértetekkel töltötte meg a levegőt.
– Patkódobogás? – kérdezte Ogg Ángyi. – Senki se jön föl ide ilyenkor éjszaka.
Magrat félénken körbelesett. A hangafüves pusztán itt-ott óriási menhirek álltak, eredetük az idők homályába veszett, s azt beszélték róluk, hogy megvan a maguk mozgalmas magánélete. Megborzongott.
– Mi van itt, amitől félni kéne? – nyögte ki sikerrel.
– Mink – felelte Mállotviksz Néne önelégülten.
A patkódobogás közelgett, s lelassult. S aztán a hintó ott zötyögött a rekettyebokrok között, a lovakat hámjuk tartotta állva. A hajtó leugrott, odarohant a batár ajtajához, kihúzott bentről egy nagy batyut, s a trió felé iramlott vele.
Már megtette a fél utat a nedves tőzegen keresztül, amikor megtorpant s rettegő tekintettel bámult Mállotviksz Nénére.
– Minden rendben – suttogta a boszorkány, s a suttogás olyan tisztán hallatszott a viharban, mint a harangszó.
Néhányat előrelépett, s egy alkalmas módon épp akkor lobbanó villám lehetővé tette számára, hogy egyenesen a férfi szemébe nézzen. Aminek az a jellegzetes fókusza volt, ami elárulta azoknak, akik Beavatottak, hogy a férfi nem néz többé semmire ezen a világon.
Egy utolsó rángatózó mozdulattal Néne karjába lökte a batyut, és előrezuhant, egy íjpuskából kilőtt nyílvessző tollai álltak ki hátából.
Három alak érkezett a tűzfénybe. Néne fölnézett egy másik szempárba, ami olyan jeges volt, mint a Pokol lejtői.
Tulajdonosuk félredobta az íjpuskát. Egy pillanatra megcsillant láncinge az átázott köpönyeg alatt, mikor előhúzta a kardját.
Nem suhogtatta meg. A szempár, ami Néne arcára szegeződve maradt, nem olyasvalakinek a szempárja volt, aki suhogtatással bíbelődik. Olyasvalakinek szempárja volt, aki pontosan tudja, mire valók a kardok. Kinyújtotta a kezét.
– Ide fogod adni nekem – jelentette ki.
Néne félrerántotta a pokróc egyik redőjét, s lenézett egy apró, alvásba burkolózott arcra karjában.
Fölnézett.
– Nem – válaszolta elvi alapokon.
A katona róla Magratra és Ogg Ángyira pillantott, akik olyan mozdulatlanok voltak, mint a menhirek a fenyéren.
– Boszorkányok vagytok? – tudakolta.
Néne bólintott. Villám csapott le az égből és egy bokor úgy ötven ölnyire tűzbe borult. A két katona a férfi mögött motyogott valamit, de ő mosolygott s fölemelte páncélos kezét.
– Elhárítja a boszorkányok bőre az acélt? – kérdezte.
– Tudomásom szerint nem – felelte Néne kiegyensúlyozottan. – Esetleg tehetsz vele egy próbát.
Az egyik katona előrelépett, s óvatosan megérintette a férfi karját.
– Uram, tisztesség ne essék szólván, uram, ez nem jó ötlet...
– Maradj csöndben.
– De rettentő balszerencsét...
– Meg kell kérjelek még egyszer?
– Uram – mondta a katona. Tekintete Nénéébe ütközött egy pillanatra, s reményvesztett rettegést tükrözött.
A vezér rávigyorgott Nénére, akinek egyetlen izma se moccant.
– A parasztmágiád bolondoknak való, éj anyja. Lesújthatok rád, ott, ahol állsz.
– Akkor sújts, fickó – szólította föl Néne, elnézve a férfi válla fölött. – Ha azt súgja a szíved, sújts olyan keményen, ahogy csak mersz.
A kapitány fölemelte kardját. Újra villám cikázott, s néhány öllel arrébb kettéhasított egy sziklát, megtöltve a levegőt füsttel s égett szilícium bűzével.
– Mellé – nyugtázta a vezér elégedetten, s Néne látta, hogy izmai megfeszülnek, ahogy készült lecsapni a karddal.
Szerfelett megdöbbent kifejezés suhant át arcán. Oldalra fordította fejét, és kinyitotta száját, mintha megpróbálna kibékülni egy új ötlettel. Kardja kiesett kezéből, s heggyel lefelé beleszúródott a tőzegbe. Aztán sóhajtott és összecsuklott, nagyon puhán, halomba roskadva Néne lábánál.
A boszorkány kissé megbökte lábujjával.
– Talán nem voltál tudatában annak, hogy mit céloztam meg – suttogta. – Éj anyja, még mit nem!
A katona, aki előzőleg megkísérelte visszatartani a vezért, elborzadva bámult a véres tőrre kezében, s elhátrált.
– N-n-nem hagyhattam. Nem lett volna szabad neki. Ez... ez nem helyes – dadogta.
– Erről a vidékről való vagy, fiatalember? – érdeklődött Néne.
A katona térdre rogyott.
– Veszett Csikaszból, naccsága – válaszolta. Visszanézett az elesett kapitányra. – Ezért meg fognak ölni! – jajgatta.
– De azt tetted, amiről azt gondoltad, helyes – mutatta ki Néne.
– Nem ezért álltam katonának. Nem azért, hogy nekifogjak embereket ölni.
– Nagyon helyes. Én a helyedben elszegődnék matróznak – jelentette ki Néne elgondolkozva. – Igen, egy tengerészeti karrier. Amint lehet, elkezdeném. Valójában most rögtön. Menekülj el, ember. Menekülj a tengerhez, ahol nem maradnak nyomok. Hosszú, boldog életed lesz, ígérem – Egy pillanatig elmerengett, aztán hozzátette. – Legalábbis valószínűleg hosszabb, mint amilyen akkor lenne, ha itt maradnál.
A katona kihúzta magát, hálából, rettegésből és csodálatból vegyített pillantással ajándékozta meg a boszorkányt, s eliramlott a ködbe.
– És most esetleg valaki elmondhatná nekünk, hogy mi ez az egész? – szólt Néne a harmadik férfi felé fordulva.
Ahol korábban a harmadik férfi volt.
Patkók távolodó dobolása hallatszott a tőzegen, aztán csönd.
Ogg Ángyi előrebicegett.
– El tudnám fogni – jegyezte meg. – Mi a véleményed?
Néne fejét rázta. Leült egy sziklára s ránézett a karjában tartott gyermekre. Fiúcska volt, nem több, mint kétéves, és egészen csupasz a takaró alatt. Tétován ringatta, s a semmibe bámult.
Ogg Ángyi megvizsgálta a két tetemet, annak a modorában, aki számára a kiterítés nem tartogat félelmet.
– Talán banditák voltak – szólt Magrat remegő hangon.
Ángyi fejét rázta.
– Fura dolog – mondta. – Mindketten ugyanazt a címert viselik. Két medve fekete-arany pajzson. Tudja valaki, hogy mit jelent?
– Verenc király címere – felelte Magrat.
– Az ki? – kérdezte Mállotviksz Néne.
– Ő uralja ezt az országot – világosította föl Magrat.
– Ó! Az a király! – legyintett Néne, mintha a dolog nem érdemelt volna figyelmet.
– Egymással harcoló katonák. Ennek semmi értelme – hökkent meg Ogg Ángyi. – Magrat, vess egy pillantást a hintóba.
A legfiatalabb boszorkány körbeturkált a kocsibelsőben, s egy zsákkal tért vissza. Kiborította, s valami a tőzegre huppant.
Mostanra a vihar átmorajlott a hegy túloldalára, és a vizes hold híg fényzabkását vetett a nedves fenyérre. Ami megcsillant azon, ami, kétségkívül, egy szerfelett fontos korona volt.
– Egy korona – mutatta ki Magrat. – Vannak rajta olyan szúrós izék is.
– Nahát! – jegyezte meg Néne.
A gyermek bugyborékolt álmában. Mállotviksz Néne ki nem állhatta a jövőbe nézést, de most érezte, hogy a jövendő egyenesen ránéz.
És a boszorkánynak egyáltalán nem tetszett a kinézete.

 

Verenc király a múltra pillantott, és többé-kevésbé ugyanerre a nézetre jutott.
– Te látsz engem? – kérdezte.
– Ó, hogyne. Egész tisztán, de tényleg – válaszolta az újonnanjött.
Verenc szemöldöke összeráncolódott. Kísértetnek lenni jóval több szellemi erőfeszítést igényelt, mint elevennek lenni: negyven évig ragyogóan elboldogult anélkül, hogy napjában egy-kettőnél több alkalommal el kellett volna gondolkodjék, most meg állandóan muszáj.
– Á – mondta. – Te is kísértet vagy.
– Jól kiszúrtad.
– A fej volt az a hónod alatt – magyarázta Verenc elégedetten önmagával. – Az vezetett nyomra.
– Zavar téged? Visszatehetem a helyére, ha zavar téged – jelentette ki segítőkészen az öreg kísértet. Szabad kezét odanyújtotta. – Örvendek a szerencsének. Serbili vagyok, Lancre királya.
– Verenc. Úgyszintén – Lenézett az öreg király arcába s hozzátette. – Nem emlékszem, hogy láttam volna a képmásod a Hosszú Galérián...
– Ó, az mind az én időm után történt – legyintett Serbili elutasítólag.
– Akkor hát mióta vagy itt?
Serbili lenyúlt és megvakarta az orrát.
– Úgy ezer éve – közölte büszkeségtől csengő hangon. – Élve és kísértve.
– Ezer éve!
– Valójában én építtettem ezt a kastélyt. Épp csinosan kifestettem, amikor az unokaöcsém levágta a fejem, míg aludtam. El sem tudom mondani neked, mennyire fölbosszantott a dolog.
– De... ezer év... – ismételte meg Verenc elgyöngülve.
Serbili karon fogta.
– Nem olyan rossz – tett bizalmas vallomást, miközben az ellenállásra képtelen királyt keresztülvezette az udvaron. – Sok szempontból jobb, mint elevennek lenni.
– Azok akkor átkozottul fura szempontok! – csattant föl Verenc. – Én szerettem életben lenni!
Serbili biztatóan vigyorgott.
– Hamarosan hozzá fogsz szokni – mondta.
– Nem akarok hozzászokni!
– Erős morfogenetikus erőtered van – mutatta ki Serbili. – Értek hozzá. Keresni szoktam az ilyesmit. Igen. Nagyon erős, azt kell mondjam.
– Az mi?
– Tudod, én sose tudtam magam jól kifejezni szavakkal – magyarázta Serbili. – Mindig könnyebbnek találtam fejbe csapni az embereket valamivel. De úgy gondolom, hogy a lényeg az, hogy mennyire voltál életteli. Úgy értem, amikor éltél. Valami, amit – röviden elhallgatott – állati vitalitásnak neveznek. Igen, az lesz az. Állati vitalitás. Azt mondhatni, minél többed volt belőle, annál inkább önmagad maradsz, ha kísértet leszel. Úgy vélem, te száz százalékosan eleven voltál, amikor életben voltál.
Verencnek akarata ellenére hízelgett a dolog.
– Megpróbáltam jó kondícióban maradni – mondta.
Átsétáltak a falon a Nagy Csarnokba, ami most üresen állt. A kecskelábú asztalok látványa automatikus reakciót váltott ki a királyból.
– Hogyan kerítünk magunknak reggelit? – firtatta.
Serbili feje meglepődve nézett föl.
– Sehogy – felelte. – Mi kísértetek vagyunk.
– De én éhes vagyok!
– Nem vagy éhes. Tudod, ezt csak képzeled.
Csörömpölés hallatszott a konyhából. A szakácsok már fönn voltak, és, egyéb utasítás hiányában, a kastély szokásos reggeli menüjét készítették elő. Ismerős illatok lebegtek elő a konyhához vezető sötét boltív alól.
Verenc szippantott.
– Kolbász – szólt álmodozón. – Szalonna. Tojás. Füstölt hal – Serbilire bámult – Véres hurka.
– Valójában nincs is gyomrod – mutatta ki az öreg kísértet. – Ez az egész csak a fejedben van. Csak a szokás hatalma. Csak azt gondolod, hogy éhes vagy.
– Azt gondolom, hogy éhen halok.
– Igen, de igazából semmit sem tudsz megérinteni, tudod – magyarázta gyöngéden Serbili. – Egyáltalán semmit se.
Verenc leeresztette magát egy padra, puhán, hogy ne libegjen át rajta, és kezébe temette arcát. Hallotta már korábban, hogy a halál szörnyű lehet. Csak nem fogta föl, mennyire.
Bosszút akart állni. Ki akart jutni ebből a váratlanul borzalmas kastélyból, hogy megtalálja a fiát. És még inkább elborzasztotta, hogy azon kapta magát, hogy amit igazán akar, de most rögtön, az egy tányér vese.

 

Nedves hajnal öntötte el a tájat, megmászta a Lancre Kastély oromzatát, elfoglalta az erődítményt, s végül áttört a napozószoba szárnyas ablakán.
Felmet herceg komoran bámult ki a csöpögő erdőre. Olyan rengeteg volt belőle! Nem arról van szó, döntötte el, hogy bármi kifogása lenne a fák, mint olyan, ellen, csak az, hogy ilyen rengeteg fa látványa rettenetesen leverő. Állandóan rátört a vágy, hogy megszámolja őket.
– Valóban, szerelmem – mondta.
A herceg azokat, akik megismerkedtek vele, valamiféle gyíkra emlékeztette, lehetséges, hogy arra a fajtára, amelyik vulkanikus szigeteken él, naponta egyszer mozdul meg, van egy elcsökevényesedett harmadik szeme, és havonként ismétlődő eseményként pislog. Ő magát civilizált embernek tartotta, akihez jobban illik egy tisztességesen megszervezett időjárás száraz levegője és ragyogó napsütése.
Másrészt, tűnődött, nem kizárt, hogy fának lenni jó. A fáknak nincs füle, ebben eléggé biztos volt. És láthatólag elboldogulnak a házasság áldott állapota nélkül. Egy hím tölgyfa – ennek muszáj lesz utánanéznie – egy hím tölgyfa csak belehullatja virágporát a szellőbe, és az egész vacakolás a makkokkal, hacsak nem gubacsok azok, nem, szinte bizonyos volt benne, hogy makkok, valahol másutt történik...
– Igen, drágaságom – mondta.
Igen, a fák jól megoldották az egészet. Felmet herceg rámeredt az erdő tetejére. Önző disznók.
– Határozottan, egyetlenem – mondta.
– Mi? – kérdezte a hercegné.
A herceg tétovázott, kétségbeesetten megpróbálva visszajátszani a monológ utolsó öt percét. Volt valami arról, hogy ő csak félig férfi és... szándékosan pipogya? Szándékában pipogya? És biztos volt benne, hogy volt valami panaszkodás a kastély hidegségére. Igen, valószínűleg az lesz az. Nos, ez egyszer azok a rohadt fák is végezhetnek némi munkát.
– Azonnal ki fogok vágatni s idehozatni néhányat, kincsem – mondta.
Lady Felmet pillanatnyilag szóhoz sem jutott. Ez naptári eseményszámba ment. Nagy darab, imponáló asszony volt, aki azt a benyomást keltette a vele először találkozó emberekben, hogy egy teljes szélben vitorlázó gályát látnak; a hatást fölerősítette a lady azon szerencsétlen tévhite, hogy a vörös bársony jól áll neki. Ami azonban nem kiemelte az arcszínét, hanem passzolt hozzá.
A herceg gyakorta elmerengett azon, micsoda jószerencse érte azzal, hogy elvehette. Felesége becsvágyának motorja nélkül csak egy lenne a helyi uraságok közül, s nem nagyon lenne mit tennie a vadászáson, iváson, és droit de seigneur-jének[3] gyakorlásán kívül. Ehelyett, most csak egy lépésnyire van a tróntól, és hamarosan uralkodója lehet mindannak, amit maga körül lát.
Föltéve, hogy nem bánja, hogy az mind fa.
Sóhajtott.
– Mit vágatsz ki? – tudakolta jegesen Lady Felmet.
– Ó, hát a fákat – válaszolta a herceg.
– Mi köze hozzá a fáknak?
– Nos... olyan rengeteg van belőlük – felelte mély átérzéssel a herceg.
– Ne térj el a tárgytól!
– Bocsánat, édesem.
– Azt kérdeztem, hogy hogyan lehettél olyan idióta, hogy hagytad őket elmenekülni? Mondtam neked, hogy az a szolga túlságosan hűséges. Nem lehet megbízni az olyan alakokban.
– Valóban nem, szerelmem.
– Föltételezem, esetleg föl sem merült benned, hogy valakit utánuk küldhetnél?
– Bencent, drágám. És két gárdistát.
– Ó! – a hercegné elhallgatott. Bencen, a herceg személyi testőrségének kapitánya, olyan hatékony gyilkos volt, akár egy pszichopata mongúz. Ő maga is a kapitányt választotta volna. Bosszantotta, hogy ideiglenesen megfosztották a lehetőségtől, hogy férjét hibáztassa, de egész jól kapott új erőre.
– Egyáltalán nem kellett volna utánuk küldeni, ha hallgattál volna rám. De sose teszed.
– Mit nem teszek, szenvedélyem?
A herceg ásított. Hosszú volt az éjszaka. Volt egy teljesen fölöslegesen drámai méretű égiháború, s aztán meg az a mocskos ügy a késekkel.
Már említettük, hogy Felmet herceg egy lépésre állt a tróntól. A kérdéses lépés a Nagy Csarnokba vezető lépcső tetejétől az aljáig tartott, amin Verenc király végigzuhant a sötétben, hogy, a valószínűség minden törvényével ellenkezően, saját tőrén landoljon.
Azonban a király saját orvosa már kinyilvánította, hogy az elhalálozás természetes okokra volt visszavezethető. Bencen meglátogatta a doktort, és elmagyarázta, hogy a lépcsőn történő legurulás tőrrel az ember hátában olyan betegség, amit elkapnak a szájukat kinyitó ostobák.
És tényleg, már többeket megfertőzött a király személyi testőrei közül, akik egy kissé nagyothallottak. Kisebbfajta járvány tört ki.
A herceg összeborzadt. A múlt éjszakának akadtak egyes részletei, amik mind homályosak, mind iszonyúak voltak.
Megpróbálta biztosítani önmagát, hogy az összes kellemetlenségnek már vége, és van egy királysága. Nem valami különös, szemlátomást főleg fák, de királyság és van koronája.
Bárcsak meg tudnák találni.
Lancre Kastélyt egy sziklakiszögellésre építette egy olyan építész, aki hallott már Gormenghastról, de szűkösebb volt a költségvetési kerete. De azért megtett minden tőle telhetőt a leszállított árú fiatornyok, alkalmi vétel pártázatok, pillérek, csipkézett lőrések, vízköpők, öregtornyok, bástyák, udvarok és tömlöcök pöttöm preparátumával; valóban mindent, amire csak egy kastélynak szüksége lehet, kivéve talán az elfogadható alapozást és az olyan habarcsot, amit nem mos el egy könnyű zápor.
A kastély szédelegve hajolt a Lancre-folyó száguldó, fehér vize fölé, ami ezer lábbal lejjebb sötéten morajlott. Hébe-hóba egyes darabkák beleestek.
Bármilyen kicsi volt is, a kastélyban ezer hely akadt egy korona elrejtésére.
A hercegné kivonult, hogy találjon valaki mást, akit lehordhat, s ott hagyta Lord Felmetet komoran kibámulva a tájra. Eleredt az eső.
Erre a végszóra érkezett a viharos dörömbölés a kastély kapuján. Súlyosan megzavarta a kastély kapusát, aki Csonka Miszter Tökfejet játszott a kastély szakácsával és a kastély Bolondjával a konyha melegében.
Morgott és fölállt.
– Kívül kopogás – mondta.
– Min kívül? – érdeklődött a Bolond.
– Az ajtón kívül, te hülye.
A Bolond aggodalmas pillantást vetett rá.
– Kopogás az ajtón kívül? – firtatta gyanakvóan. – Ez nem valamiféle zen, ugye?
Amikor a kapus elmorgott a kapufülke irányába, a szakács még egy krajcárt dobott a kasszába, és szúrósan nézett kártyalapjai fölött a Bolondra.
– Mi az a zen?
A Bolond csengettyűi csilingeltek, ahogy elrendezte kártyáit. Gondolkozás nélkül így válaszolt:
– Ó, Szumtin filozófiai rendszerének alszektája a Forgásiránti Klaccsban, cikornyátlan zordonaságáról és meditáción valamint légzési technikákon keresztül elérhető személyes lelki béke és egészség kínálatáról ismeretes, egyik érdekes jellegzetessége a látszólag értelmetlen kérdések kérdezése azért, hogy ezáltal szélesebbre tárja a fölfogás ajtaját.
– Hogy is volt ez? – kérdezte gyanakodva a szakács. Nagyon ideges volt. Amikor fölvitte a reggelit a Nagy Csarnokba, egyfolytában azt érezte, hogy valami megkísérli kivenni a tálcát a kezéből. És mintha ez nem lett volna elég rossz, ez az új herceg visszaküldte őt... Megborzongott. Zabkása! Meg lágytojás! A szakács túl öreg volt az ilyesmihez. Megrögződött szokásai voltak. Az igazi feudális hagyományokhoz ragaszkodó szakács volt. Aminek nem volt alma a szájában és nem lehetett nyárson sütni, azt ő nem akarta fölszolgálni.
A Bolond, kezében egy kártyalappal, tétovázott, elfojtotta páni rettegését, s sebesen gondolkodott.
– Hitemre, bácsikám – vinnyogta –, tekegyelmed jobban teli vagyon kérdésekkel, mint a tátincs farvitorlával.
A szakács megnyugodott.
– Nos, oké – szólt, noha nem teljesen elégedetten. A Bolond zsinórban elvesztette a következő három leosztást, csakis a biztonság kedvéért.
Mindeközben a kapus elhúzta a reteszt a nagykapuba vágott kis ajtón, s kikukucskált.
– Ki kopogtata kívül? – morrant.
A katona annak ellenére, hogy bőrig ázott és halálra rémült volt, meghökkent.
– Kívül? Min kívül? – kérdezte.
– Ha nekiállsz kekeckedni, akkor tőlem akár piszok jól kívül is maradhatsz egész álló nap – válaszolta a kapus nyugodtan.
– Nem! Ebben a minutumban beszélnem kell a herceggel! – kiáltotta a gárdista. – Házon kívül vannak a boszorkányok!
A kapus már azon volt, hogy azt válaszolja „Az évszaknak megfelelően” vagy „Bárcsak én is ott lennék”, de megakadt, amikor megpillantotta a férfi arcát. Nem annak az embernek arca volt, aki átvenné a dolog szellemét. Olyasvalaki kinézete volt, aki olyasmiket látott, amikről tisztességes embernek nem szabadna tudnia...

 

– Boszorkányok? – kérdezte Lord Felmet.
– Boszorkányok! – dühöngött a hercegné.
A huzatos folyosón, egy olyan halk hang, akár a szél a távoli kulcslyukakban, reménykedő hangnemben így szólt:
– Boszorkányok!
Az okkultra hajlamosak...

 

– Az beavatkozás, nem más – közölte Mállotviksz Néne. – És semmi jó nem fog származni belőle.
– Olyan romantikus – zihálta Magrat, és fölsóhajtott.
– Üntyüli-püntyüli! – mondta Ogg Ángyi.
– Különben is – jegyezte meg Magrat –, megölted azt az utálatos fickót!
– Sose tettem olyat. Csak fölbátorítottam... a dolgokat, hogy úgy történjenek, ahogy nekik tetszik – Mállotviksz Néne homlokát ráncolta. – A kapitányban nem volt semmi tisztelettudás. Amikor az ember elveszti a közmegbecsülést, az bajt okoz.
– Aja-aja, babuci.
– Az a másik férfi azért hozta őt ide, hogy megmentse! – kiabálta Magrat. – Azt akarta, hogy tartsuk őt biztonságban! Ez nyilvánvaló! Ez a sors keze!
– Ó, nyilvánvaló – legyintett Néne. – Azt elismerem, hogy nyilvánvaló. A baj csak az, hogy attól, hogy a dolgok nyilvánvalóak, még nem biztos, hogy igazak is.
Kezében latolgatta a koronát. Nagyon nehéznek érzett, egy olyan módon, ami túlmegy a fontokon és unciákon.
– Igen, de a lényeg az... – kezdte Magrat.
– A lényeg az – vágott közbe Néne –, hogy jönnek majd keresni. Komoly népek. Komoly keresés. Döntsük-le-a falat és égessük-le-a-zsúpot keresés. És...
– Hogy ityeg a fityeg, lurkó?
– ...És Gytha, biztos vagyok benne, hogy mind sokkal boldogabbak lennénk, ha abbahagynád a gőgicsélést! – csattant föl Néne. Érezte, hogy az idegei színre lépnek. Az idegei mindig a legjobb formájuk hozták, valahányszor nem volt biztos valamiben. Ráadásul visszavonultak Magrat kunyhójába, s a berendezés is kezdett az idegeire menni, mert Magrat hitt a Természet bölcsességében, meg a tündékben, meg a színek gyógyító erejében, meg az évszakok körforgásában, meg egy csomó más dologban, amikkel Mállotviksz Nénének esze ágában se volt közösködni.
– Nem óhajtod megmondani nekem, hogy kell egy gyerekre vigyázni, ugye! – csattant föl enyhén Ogg Ángyi. – Mikor nekem tizenöt van?
– Csak annyit mondok, hogy el kéne gondolkozzunk róla – jelentette ki Néne.
A másik kettő nézte őt egy darabig.
– Nos? – kérdezte Magrat.
Néne ujjai a korona szélén doboltak. Homlokát ráncolta.
– Először is, el kell vigyük a fiút innen – mondta, s föltartotta kezét. – Nem, Gytha, biztos vagyok benne, hogy a házad ideális meg minden, de nem biztonságos. A gyereknek valahol máshol kell fölnőnie, jó messze innen, ahol senki se tudja, ki ő. És aztán itt van ez – egyik kezéből a másikba dobálgatta a koronát.
– Ó, az könnyű – szólt Magrat. – Úgy értem, az ember csak eldugja egy szikla vagy valami alá. Tényleg könnyű. Sokkal könnyebb, mint a csecsemő.
– Hát nem – felelte Néne. – Az oka pedig az, hogy az ország teli csecsemőkkel és mind ugyanúgy néznek ki, de nem hinném, hogy koronából sok lenne. Különben is, ezeknek megvan a szokása, hogy rájuk találnak. Valahogy segítségért kiáltanak az emberi tudathoz. Jól jegyezd meg, ha bedugnád itt egy szikla alá, egy héten belül véletlenül fölfedeztetné magát.
– Ez biza igaz – bólogatott komolyan Ogg Ángyi. – Hányszor hajítottál egy varázsgyűrűt az óceán legmélységesebb fenekére, hogy aztán, amikor hazamentél, hogy egyél egy falat rombuszhalat uzsonnára, ott találd?
Csöndben fontolgatták.
– Egyszer se – válaszolta ingerülten Néne. – És te se. Különben is, lehet, hogy a fiú majd vissza akarja kapni. Amennyiben jogosan az övé, na persze. A királyok nagy becsben tartják a koronákat. Igazán, Gytha, néha olyanokat mondasz...
– Fölteszem a teát, jó? – vágott közbe Magrat vidáman, s eltűnt a mosogatókonyhába.
A két idősödő boszorkány udvarias és szúrós csöndben ült az asztal két oldalán. Végül Ogg Ángyi megszólalt:
– Takarosan rendbe hozta, nem? Virágok meg minden. Mik azok az izék a falon?
– Pecsétek – fanyalgott Néne. – Vagy valami olyasmi.
– Ki hitte volna – mondta udvariasan Ogg Ángyi. – Meg azok a köntösök, meg varázspálcák, meg dolgok is, mind!
– Modern – húzta az orrát Néne. – Jánykoromban volt egy darab viaszunk, meg két tűnk, és meg kellett elégedjünk velük. Azokban az időkben a két kezünkkel kellett megcsinálni a saját varázslataink.
– Nos, hát azóta jó sok pisi folyt le a Lancrén – mutatta ki Ogg Ángyi bölcsen. Vigasztalóan megütögette a kisgyereket.
Mállotviksz Néne fintorgott. Ogg Ángyi háromszor ment férjhez, s szerte a királyságban egy egész törzset uralt gyerekekből és unokákból. Valójában nem volt kifejezetten tilos a boszorkáknak megházasodni. Ezt elismerte Néne, noha vonakodva. Rendkívül vonakodva. Újra rosszallóan megszívta orrát, ami hibának bizonyult.
– Mi ez a bűz? – csattant föl.
– Á – mondta Ogg Ángyi, gondosan eredeti pozíciójába helyezve a gyereket. – Azt hiszem, most elmegyek megnézni, hogy van-e Magratnak egy tiszta rongya, jó?
S most Néne egyedül maradt. Zavarban volt, ahogy az ember mindig zavarba jön, amikor egyedül marad valaki más szobájában, s küzd a késztetéssel, hogy fölkeljen és közelebbről szemügyre vegye a könyveket a kredenc fölötti polcon, vagy megvizsgálja, hogy poros-e a kandallópárkány. Újra meg újra megforgatta kezében a koronát. S megint azt a benyomást keltette benne, hogy nagyobb és nehezebb, mint valójában.
Észrevette a tükröt a kandallópárkány fölött, és lenézett a koronára. Csábító volt. Gyakorlatilag esengett azért, hogy fölpróbálja, jó-e a méret. Nos, miért ne? Megbizonyosodott, hogy a többiek nincsenek a közelben, s aztán egyetlen mozdulattal lekapta a kalapját s fejére tette a koronát.
Úgy tűnt, ráillik. Néne büszkén kihúzta magát, s parancsolóan intett a tűzhely általános irányába.
– Jó lesz, ha engedelmeskedsz! – mondta. Dölyfösen odabiccentett a falióra-nagyapónak. – Csapd le a fejét, hej! – kommandírozta. Komoran mosolygott.
S megfagyott, amikor meghallotta a sikolyokat, s a lovak viharzását, s a nyílvesszők halálos suttogását, és az eleven húsba csapódó lándzsák nedves, hars hangját. Roham roham után visszhangzott a koponyáján át. Kard akadt pajzsba, vagy kardba, vagy csontba – könyörtelenül. Évek áramlottak át tudatán egy másodperc leforgása alatt. Voltak idők, mikor a holtak közt feküdt, vagy egy faágról lógott, de mindig akadt egy kéz, hogy fölemelje újra, s ráhelyezze egy bársony vánkosra...
Néne nagyon óvatosan leemelte a fejéről – komoly erőfeszítés volt, mert ez nem tetszett a koronának –, s letette az asztalra.
– Szóval szerinted ez teszi a királyt, mi? – susogta halkan. – Kíváncsi vagyok, miért akarják olyan sokan ezt a hivatalt?
– Kérsz cukrot? – kérdezte Magrat a háta mögött.
– Az az ember, aki király lesz, született bolond – állította Néne.
– Tessék?
Néne megfordult.
– Nem vettem észre, hogy bejöttél – jegyezte meg. – Mit is mondtál?
– Kérsz cukrot a teádba?
– Három kanállal – vágta rá Néne. Mállotviksz Néne életének kevés bánata közé tartozott, hogy minden erőfeszítése ellenére, pályája csúcsára rózsás almához hasonló arcbőrrel és összes fogával együtt érkezett el. Semennyi ráolvasás sem tudott rábeszélni akár egyetlen bibircsókot, hogy gyökeret verjen csinos, bár kissé lószerű vonásain, és a cukor hihetetlen mennyiségben történő fogyasztása csak arra volt jó, hogy határtalan energiával lássa el. Egy varázsló, akivel megtanácskozta a dolgot, elmagyarázta, hogy ez metabolizmusa következtében van így, ami legalább annyit lehetővé tett, hogy Ogg Ángyinál kissé különbnek érezze magát, aki, gyanúja szerint, még csak nem is látott olyat soha.
Magrat kötelességtudóan kiásott három púpos kanállal. Olyan jó lenne, gondolta vágyódva, ha hébe-hóba valaki azt mondaná „köszönöm”.
Hirtelen ráébredt, hogy a korona őt bámulja.
– Érzed, igaz? – tudakolta Néne. – Megmondtam, nem? A koronák segítségért kiáltanak!
– Rettenetes.
– Dehogy, dehogy. Csak az, ami. Nem tehet róla.
– De ez varázslat!
– Csak az, ami – ismételte meg Néne.
– Rá akar venni, hogy próbáljam föl – mondta Magrat, keze félúton a levegőben.
– Igen, azt szokta.
– De én erős leszek – szögezte le Magrat.
– Azt meghiszem! – értett egyet Néne, váratlanul furán kifejezéstelen arckifejezéssel. – Mit csinál Gytha?
– Megfürdeti a babát a mosogatóban – válaszolta Magrat kissé bizonytalanul. – Hogyan tudnánk elrejteni egy ilyesmit? Mi történne, ha elásnánk tényleg nagyon mélyre valahol?
– Egy borz előkaparná – felelte fáradtan Néne. – Vagy valaki nekiállna aranyat vagy mit ásni. Vagy egy fa körétekerné a gyökereit, s aztán kitépné egy vihar és fölszedné valaki és föltenné...
– Hacsak nem lenne olyan erős akaratú, mint mi – mutatta ki Magrat.
– Kivéve akkor, igen – vizsgálgatta Néne a körmeit. – Bár a koronákkal az van, hogy nem a föltevésük a gond, hanem a levételük.
Magrat fölemelte a koronát, és megforgatta kezében.
– És még csak nem is néz ki különösebben úgy, mintha korona lenne – említette meg.
– Láttál egy csomót, úgy vélném – gúnyolódott Néne. – Szakértőjük vagy, természetesen.
– Láttam egy párat. Sokkal több drágakő volt rajtuk és a közepükbe meg szövetdarabkák – felelte dacosan Magrat. – Ez csak egy kis, vékony vacak...
– Magrat Beléndek!
– Tényleg láttam. Amikor Pityergi Komámasszony...
– ...nyugodjékbékében...
– ...nyugodjékbékében, tanított, el szokott vinni engem át Girheshátra, vagy bárhová Lancréban, ahol a vándorszínészek épp fölléptek. Rajongott a teátrumért. Nekik több koronájuk volt, mint amennyit meg tudnál bottal fenyegetni, bár, jól figyelj – röviden elhallgatott –, Komámasszony azt mondta, hogy azok valójában csak pléhből meg papírból meg izéből vannak. És a drágakövek üvegből. De azok sokkal valódibbnak látszottak, mint ez. Nem gondolod, hogy ez fura?
Mállotviksz Néne, aki soha nem vallotta be tudatlanságát bármiről, nem tétovázott.
– Ó, igen – mondta. – Akkor hát egyike azoknak a dolgoknak, mi?
– Pityergi Komámasszony azt mondta, hogy a teátrum tükröt tart az életnek – mesélte Magrat. – Azt mondta, őt ez mindig fölvidítja.
– Nem csodálom – felelte Néne vaktában. – Legalábbis, ha tisztességesen játsszák. Rendes népek, ugye, ezek a teátrumjátszók?
– Azt hiszem.
– És vándorolnak szerte az országban, azt mondod? – gondolkozott el Néne a mosogatókonyha ajtaja felé tekintve.
– Mindenütt. Azt hallottam, most is van egy vándortársulat Lancréban. Nem mentem el, mert tudod... – Magrat lenézett. – Az nem helyes, ha egy nő egymaga elmegy ilyen helyekre.
Néne bólintott. Teljes mértékben helyeselte az ilyes nézeteket egész addig, míg föl nem merült a leghalványabb gyanúja, hogy ezek rá is vonatkozhatnának.
Ujjai Magrat asztalterítőjén doboltak.
– Rendben – szólalt meg végül. – És miért ne? Menj, szólj Gythának, hogy jól bugyolálja be a gyereket. Rég volt, mikor utoljára hallottam tisztességesen teátrumot játszani.

 

Magrat el volt bűvölve, mint mindig. A színház nem volt több néhány festett zsákvászondarabnál meg hordókra fektetett palánkok alkotta színpadnál meg egy fél tucat padnál, amelyeket kipakoltak a község egyetlen terére. Ám ugyanakkor valahogy szerét ejtette, hogy A Kastéllyá, A Kastély Másik Részévé, Ugyanazon Helyszín Későbbé, A Csatattérré váljon, s most épp Egy Út A Városon Kívül volt. A délután csodás lett volna, ha nincs Mállotviksz Néne.
Több velőkig hatoló pillantás után, amit a háromszemélyes zenekarra vetett, hogy lássa, ki tudja-e ókumlálni, melyik zeneszerszám a teátrum, az öreg boszorkány végül figyelmét a színpadnak szentelte, s kezdett nyilvánvalóvá válni Magrat számára, hogy vannak bizonyos alapvető vonásai a színháznak, amiket Néne még nem igazán kapiskál.
Jelenleg épp föl-leugrándozott sámliján dühében.
– A fickó megölte őt – sziszegte. – Miért nem csinál már valaki valamit? A fickó meggyilkolta! És mindenki szeme láttára!
Magrat kétségbeesetten szorongatta kollégája karját, amikor az küzdött, hogy talpra álljon.
– Teljesen rendben van a dolog – suttogta. – Az ipse nem halott!
– Hazugnak nevezel, lányom? – csattant föl Néne. – Láttam az egészet!
– Figyelj, Néne, ez nem igazán valóságos, érted?
Mállotviksz Néne egy kissé lecsillapodott, de még mindig morgolódott a bajsza alatt. Kezdte úgy érezni, hogy a dolgok bolondot próbálnak csinálni belőle.
Fönn a színpadon egy lepedőbe burkolt férfi szellemes monológot adott elő. Néne feszülten figyelt néhány percig, s aztán oldalba bökte Magratot.
– Most meg miről karattyol? – akarta tudni.
– Azt mondja, mennyire sajnálja, hogy a másik férfi halott – válaszolta Magrat, s a téma megváltoztatása érdekében sietve hozzátette. – Jó sok a korona, ugye?
Néne nem hagyta magát eltéríteni.
– Akkor meg minek gyilkolta meg?
– Nos, ez egy csöppet bonyolult... – felelte Magrat elgyöngülten.
– Szégyen, gyalázat! – rivallta Néne. – És az a szegény hótt még mindig ott hever!
Magrat esdeklő pillantást vetett Ogg Ángyira, aki egy almát rágcsált, s egy tudományos kutató metsző tekintetével tanulmányozta a színpadot.
– Úgy vélem – mondta lassan –, úgy vélem, hogy ez az egész csak színlelés. Nézd csak, a fickó még mindig lélegzik.
A közönség többi része, akik mostanra már eldöntötték, hogy ez a kommentálás teljes mértékben a darabhoz tartozik, egy emberként bámult a tetemre. Az elpirult.
– És nézd csak meg a csizmáját is – folytatta Ángyi kritikusan. – Egy valódi király szégyellne ilyen csizmát viselni.
A tetem megpróbálta eldugni lábát egy papírmasé bokor mögé.
Néne, valami homályos módon úgy érezve, hogy kisebbfajta győzelmet arattak a valótlanságok és mesterkedések szálláscsinálói fölött, vett egy almát a zacskóból, s megújult érdeklődéssel figyelt. Magrat idegei elkezdtek kioldódni, s visszatelepedett, hogy élvezze a darabot. De, mint hamarosan kiderült, nem sokáig. Hitetlenségének készséges fölfüggesztését félbeszakította egy hang, imígyen szólva:
– Ez a rész mi?
Magrat fölsóhajtott.
– Nos – kockáztatta meg –, ő azt gondolja, hogy ő a herceg, de valójában ő a másik király lánya, férfinak öltözve.
Néne hosszas, elemző pillantásnak vetette alá a színészt.
– Márpedig ő férfi – jelentette ki. – Szalmaparókában. Elvékonyítja a hangját.
Magrat megborzongott. Tudott valamicskét a színházi szokásokról. Már előre rettegte ezt a részt. Mállotviksz Nénének határozott Nézetei voltak.
– Igen, de – világosította föl boldogtalanul –, ez Teátrum, tudod. Minden női szerepet férfiak játszanak.
– Miért?
– Nőket nem engednek színpadra – közölte Magrat alig hallható hangon, s lehunyta a szemét.
Azonban nem hallatszott kitörés a balján lévő ülés felől. Megreszkírozott egy gyors pillantást.
Néne csöndesen rágogatta ugyanazt az almadarabkát újra meg újra, szemét le nem vette a cselekményről.
– Ne csapj hűhót, Eszme – szólalt meg Ángyi, aki szintén ismerte Néne Nézeteit. – Ez egy jó rész. Úgy vélem, kezdem kapiskálni a dolgot.
Valaki megütögette Néne vállát, s egy hang azt mondta:
– Asszonyom, lenne olyan szíves levenni a kalapját?
Néne roppant lassan megfordult a sámliján, mintha rejtett motor hajtaná, s százkilowattos, gyémántkék fixírozásban részesítette a közbeszólót. A férfi ettől megfonnyadt, s visszarogyadozott sámlijára, a boszorkány arca egész végig követte, oda le.
– Nem – válaszolta Néne.
A férfi fontolóra vette a választási lehetőségeket.
– Rendben van – motyogta.
Néne visszafordult, s odabiccentett a színészeknek, akik megálltak, hogy őt figyeljék.
– Nem tudom, mit bámultok – morogta a boszorkány. – Folytassátok!
Ogg Ángyi odaadott neki egy másik zacskót.
– Vegyél egy fodormentás cukorkát – javasolta.
Újra csönd töltötte be a hevenyészett színházat, eltekintve a színészek tétova hangjától, akik állandóan Mállotviksz Néne felborzolódott alakjára pillogtak, meg a két, kérlelhetetlenül orcától orcáig köpült fodormentás cukorka szopogatásának neszétől.
Aztán Néne azt mondta olyan átható hangon, hogy az egyik színész elejtette fakardját:
– Az egyik oldalon van egy fickó, aki suttog nekik!
– Az a súgó – magyarázta Magrat. – Ő mondja meg nekik, hogy mit mondjanak.
– Maguktól nem tudják?
– Azt hiszem, elfelejtik néha – fanyalgott Magrat. – Ki tudja, mi okból.
Néne megbökte Ogg Ángyit.
– Most mi folyik? – kérdezte. – Mér' van ott fönn az összes király meg mindenki?
– Ez egy bankett, tudod – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Ogg Ángyi. – A halott király miatt, az volt az, az a csizmás, csak ha jobban megnézed, látni fogod, hogy most úgy csinál, mintha katona lenne, és mindenki beszédeket mond, hogy milyen jó uralkodó is volt, és azon töprengenek, ki ölhette meg.
– Tényleg? – firtatta komoran Néne. Végignézett a szereplőkön, a gyilkost keresve.
Elhatározta magát.
Aztán fölállt.
Fekete vállkendője úgy lebegett körötte, akár egy bosszúálló angyal szárnyai, aki eljött, hogy megszabadítsa a világot az összes ostobaságtól meg tettetéstől meg mesterkedéstől meg ámítástól. Dühös ujjal mutatott a bűnös félre.
– Ő tette! – kiáltotta diadalmasan. – Mink mind láttuk őtet! Ő tette egy tőrrel!

 

A közönség elégedetten vonult ki. Igazán jó darab volt, döntötték el, bár nem túl könnyen követhető. De az roppant mókás volt, amikor az összes király elszaladt, és a feketeruhás nő fölugrott és mindenfélét kiáltozott. Már önmagában ennyi megérte a félkrajcáros belépőt.
A három boszorka egyedül ült a színpad szélén.
– Kíváncsi vagyok, hogy veszik rá azt a rengeteg királyt meg lordot, hogy idejöjjenek és ezt csinálják? – tűnődött Néne anélkül, hogy egy cseppet is zavarba jött volna. – Azt hittem volna, hogy túlságosan elfoglaltak ehhez. Uralkodással meg ilyesmikkel.
– Nem – mondta fáradtan Magrat. – Nem hinném, hogy teljesen érted a dolgot.
– Nos, mindenesetre szándékomban áll a dolog mélyére hatolni – csattant föl Néne. Fölmászott a színpadra, s elhúzta a zsákvászonfüggönyt.
– Hé, te! – kiáltotta. – Te halott vagy!
A peches néhai tetem, aki sonkás szendvicset eszegetett idegeit megnyugtatandó, hanyatt esett a sámlijáról.
Néne belerúgott egy bokorba. A csizmája egyenesen átszaladt rajta.
– Látod? – mondta nagy általánosságban a világnak, különösen elégedett hangon. – Semmi sem valódi! Az egész csak festék meg botok meg papír hátulról.
– Segítségükre lehetek valamiben, kegyes hölgyek?
Zengzetes, csodás hang volt, minden egyes diftongusa gyönyörűen csusszant a helyére. Aranybarna hang volt. Ha a multiverzum Teremtőjének van hangja, akkor az ilyen. Ha volt valami hátránya, akkor az, hogy nem az a hang, amit, például, szén megrendelésére lehetne használni. Az ilyen hangon megrendelt szén gyémánttá válna.
Szemlátomást egy nagy darab, kövér férfihoz tartozott, akit csúnyán megmart egy bajusz. Orcáin rózsaszín erek rajzolták ki egy meglehetősen nagy város térképét; orrát sikerrel el lehetett volna rejteni egy tál szamócában. Szakadozott zekét viselt meg csupa lyuk harisnyát olyan magabiztos fellépéssel, ami csaknem meggyőzte az embert, hogy az összes vermelinnel szegélyezett bársonyköntöse épp mosásban van. Egyik kezében törülközőt tartott, amivel nyilván a még mindig arcát borító sminket akarta eltávolítani.
– Ismerem magát – mondta Néne. – Maga követte el a gyilkosságot – oldalvást Magratra sandított, s kelletlenül elismerte. – Legalábbis úgy látszott.
– Annyira örülök. Mindig nagy öröm igazi műértővel találkozni. Olbán Kedélyvámos, szolgálatára. Ennek a csavargóbandának igazgatója – áradozott a férfi, lekapva molyrágta föveget, s mély meghajlásban részesítve a boszorkányt. Nem annyira tiszteletteljes köszöntés volt, mint inkább gyakorlat felsőfokú anatómiából.
A kalpag egy sor szövevényes ívben csavarodott és lengedezett, s végezetül egy kar végén végezte, ami most egyenesen az égbolt irányába mutatott. Mindezenközben a férfi egyik lába elvándorolt mögé. A teste többi része udvariasan lerogyott, míg a feje egy magasságba nem került Néne térdével.
– Nos, igen – jelentette ki Néne. Úgy érezte, hogy ruhái egy kissé kitágultak és sokkal forróbbak.
– Azt gondolom, hogy nagyon jól csinálta – nyilvánított véleményt Ogg Ángyi. – Az a mód, ahogy azt a rengeteg szót olyan kegyesen kiáltozta. Rögtön láttam, hogy maga király.
– Remélem, nem okoztunk gondot – mentegetőzött Magrat.
– Drága hölgyem – kezdte Kedélyvámos. – El se tudom mondani magának, hogy milyen nagy örömöt okoz egy puszta ripacsnak, ha megtudhatja, hogy közönsége keresztüllátott az arcfesték puszta héján az alatta lévő szellemig!
– Én úgy vélem, el tudná – felelte Néne. – Úgy vélem, maga bármit el tudna mondani, Mr. Kedélyvámos.
A férfi föltette újra föveget, s közben szemük összetalálkozott abban a hosszú, mérlegelő pillantásban, amivel a profik mérik föl egymást. Kedélyvámos tört meg elsőnek, s megpróbálta azt tettetni, hogy nem is indult a versenyben.
– Hát akkor – szólt –, minek köszönhetem három ilyen elbűvölő hölgy látogatását?
Igazából győzött. Néne álla leesett. Sose írta volna le magát annál dicsérőbben, hogy „mindent tekintetbe véve, takaros”. Másrészt meg Ángyi olyan ragacsos volt, mint egy csecsemő, s arca akár egy kis összetöppedt mazsola. És a legtöbb, amit Magratról el lehetett mondani az, hogy tűrhetően csúnyácska, meg pirospozsgásra súrolt, meg olyan laposmellű, mint egy vasalódeszka rajta két borsószemmel, még akkor is, ha a feje túlontúl is tele van zsúfolva képzelgésekkel. Néne érzett valamit, valamiféle mágiát munkálkodni. De nem azt a fajtát, amihez hozzászokott.
Kedélyvámos hangja volt az. A kiejtés puszta folyamatával átalakított mindent, amiről beszélt.
Nézd őket kettejüket, mondta magában, úgy illegnek-billegnek, mint két tökfej. Néne megállította kezét saját vaskemény kontyának igazgatásában, s jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
– Beszélni szeretnénk magával, Mr. Kedélyvámos – a színészekre mutatott, akik a díszleteket bontották le, nagy ívben elkerülve őt, s összeesküvő suttogással hozzátette. – Valahol tanúk nélkül.
– Drága hölgyem, mi sem természetesebb – felelte a férfi. – Jelen szállásom amaz nagyrabecsült nyakolajozóban vagyon szemközt.
A boszorkányok körbenéztek. Végül Magrat megreszkírozta:
– A kocsmára gondol?

 

Hideg és huzatos volt Lancre Kastély Nagy Csarnoka, és az új kamarás húgyhólyagja bizony nem volt már fiatal. A férfi állt és feszengett Lady Felmet pillantása alatt.
– Ó, igen – mondta. – Vannak nekünk, bizony. Rengeteg.
– És az emberek nem csinálnak semmit velük? – kérdezte a hercegné.
A kamarás pislogott.
– Tessék?
– Az emberek eltűrik őket?
– Úgy bizony – felelte a kamarás boldogan. – Jó szerencsének tartják, ha van a faluban egy boszorkány. Szavamra, úgy van.
– Miért?
A kamarás tétovázott. Amikor utoljára rászorult egy boszorkányra az azért történt, mert bizonyos végbélproblémák az árnyékszéket mindennapos kínzókamrává változtatták, s a boszorka készítette üvegnyi balzsam a világot kellemesebb hellyé varázsolta.
– Elsimítják az élet apróbb hepehupáit és döccenőit – válaszolta.
– Ahonnan jövök, nem engedélyezzük a boszorkákat – jelentette ki szigorúan a hercegné. – És nem áll szándékunkban, hogy itt másként legyen. El fogsz látni minket a címükkel.
– Címükkel, úrasszonyom?
– Ahol laknak. Remélem, az adószedőitek tudják, hol lehet őket megtalálni?
– Á – nyögte a kamarás boldogtalanul.
A herceg előrehajolt trónján.
– Remélem – szólt –, hogy fizetnek adót?
– Nem pontosan fizetnek, nem – mondta a kamarás.
Csönd támadt. Végül a herceg megnoszogatta.
– Folytasd, ember!
– Nos, inkább úgy van, hogy nem fizetnek, tudja. Sose éreztük úgy, azaz az előző király nem gondolta... Nos, csak egyszerűen nem fizetnek.
A herceg hitvese karjára tette kezét.
– Értem – jegyezte meg hűvösen. – Nos, jó. Elmehetsz.
A kamarás megkönnyebbülten kissé fejet hajtott, s rákmódra kisurrant a csarnokból.
– Nahát! – mondta a hercegné.
– Bizony.
– Szóval a családod így képzelte a királyság működtetését, mi? Kifejezett kötelességed volt meggyilkolni az unokatestvéred. Egyértelműen az emberi faj érdekében tetted – közölte a hercegné. – A gyöngék nem érdemlik meg, hogy életben maradjanak!
A herceg megborzongott. Hitvese folyton emlékezteti erre. Egészében véve semmi kifogása se volt emberek meggyilkolása ellen, vagy legalábbis ennek megparancsolása és a kivitelezés megtekintése ellen. De egy rokon megölése meglehetősen szíven üti az embert, vagy – most, hogy visszaemlékszik – inkább májon.
– Valóban – nyögte ki. – Na persze, úgy néz ki, hogy sok boszorkány van erre, s esetleg nem lesz könnyű megtalálni azt a hármat, akik kint voltak a fenyéren.
– Az nem számít.
– Persze, hogy nem.
– Vedd kézbe a dolgot.
– Igen, szerelmem.
Dolog a kézben. Előzőleg igenis kézbe vette a dolgot. Ha behunyja szemét, maga előtt látja a testet legurulni a lépcsőn. Tényleg hallatszott a megdöbbenés fölszisszenése, ott lenn a csarnok sötétjében? Dolog a kézben! Már próbálta lemosni a vért a kezéről. Ha le tudná mosni a vért a kezéről, mondta magának, akkor az egész meg nem történtté válna. Sikálta és sikálta. Addig sikálta, míg sikítozni nem kezdett.

 

Néne nem érezte otthon magát kocsmákban. Merev vigyázzban ült citromos portóija mögött, mintha az védőpajzs lenne a világ csábításai ellen.
Ogg Ángyi viszont lelkesen hajtotta föl harmadik italát, és, gondolta savanyúan Néne, már jócskán azon az úton jár, ami valószínűleg a szokásos asztalon táncolásával fog végződni, alsószoknyái mutogatásával, és a „Sej, haj, a Sün Sejehaját Meghágni Nem Lehet de Nem Lehet” eléneklésével.
Az asztalt rézpénzek bontották. Kedélyvámos és felesége a két végén ültek, számoltak. Némileg verseny jellege volt a dolognak.
Néne Mrs. Kedélyvámost nézegette, miközben az asszony kikapdosta férje ujjai alól a krajcárokat. Intelligensnek látszott, s szemlátomást úgy bánt urával, ahogy egy juhászkutya kedvenc bárányával. A házasélet bonyodalmait csak a távolból ismerte Néne, ugyanúgy, ahogy a csillagász szemléli egy messzi, idegen világ felszínét de már fölötlött benne, hogy egy Kedélyvámosnak való feleség nagyon különleges nő kell legyen, kimeríthetetlen türelem- és szervezőtehetség-tartalékokkal, meg fürge ujjakkal.
– Mrs. Kedély vámos – szólalt meg végül –, lehetek oly vakmerő, hogy megkérdjem, megáldatott-e a maguk frigye gyümölccsel?
A házaspár bambán bámult.
– Úgy érti... – kezdte Ogg Ángyi.
– Nem, értettem – mondta halkan Mrs. Kedélyvámos. – Nem. Volt egy kislányunk.
Kis felhő ereszkedett az asztal fölé. Egy-két másodpercig Kedélyvámos pusztán embernagyságúnak látszott, és sokkal öregebbnek. Mereven nézte a kis pénzkupacot maga előtt.
– Csak, tudják, itt van ez a gyerek – mutatott rá Néne a csecsemőre Ogg Ángyi karjában. – És otthonra van szüksége.
A Kedélyvámosok csak néztek. Aztán a férfi fölsóhajtott.
– Nem gyereknek való ez az élet – jelentette ki. – Mindig mozgásban. Mindig újabb város. Nincs lehetőség iskoláztatásra. Azt mondják, hogy az manapság nagyon fontos – de a szemét nem vette le a fiúról.
Mrs. Kedélyvámos megkérdezte:
– Miért van szüksége otthonra?
– Mert nincs neki – válaszolta Néne. – Legalábbis olyan nincs, ahol szívesen látnák.
A csönd folytatódott. Aztán Mrs. Kedély vámos megszólalt:
– És maguk, akik ezt kérik, maguk milyen minőségben...?
– Keresztanyaként – vágta rá Ogg Ángyi. Néne némileg meghökkent. Ez sose jutott volna eszébe.
Kedélyvámos szórakozottan játszadozott az előtte lévő érmékkel. A felesége átnyúlt az asztal fölött, megérintette karját, s egy pillanatig szavak nélkül kommunikáltak. Néne másfelé nézett. Szakértő módon tudta olvasni az arckifejezéseket, de akadtak alkalmak, amikor ezt inkább elkerülte.
– Sajnos, szűkében vagyunk a pénznek... – kezdte Kedélyvámos.
– De mégis bőven elég lesz – mondta eltökélten a felesége.
– Igen. Azt hiszem, úgy lesz. Boldogan vállalnánk a gyerek gondját.
Néne bólintott, aztán halászni kezdett köpenye legmélyebb rejtekén. Végül előhúzott egy kis bőrzacskót, amit kiborított az asztalra. Sok ezüst közt még néhány apró aranyérme is akadt.
– Ennek fedeznie kell... – keresgélte a szavakat – a pelenkákat meg ilyesmiket. Ruhákat meg izéket. Akármiket.
– Százszorosan, azt mondanám – nyögte elhalóan Kedélyvámos. – Ezt miért nem mondta előbb?
– Nem érte volna meg az árát, ha meg kellett volna vásárolnom magukat.
– De hát nem tud rólunk semmit! – lepődött meg Mrs. Kedélyvámos.
– Nem, ugye? – felelte nyugodtan Néne. – Természetesen szeretnénk hallani, hogyan boldogul a fiúcska. Küldhetnek nekünk leveleket meg ilyesmiket. De nem lenne valami jó ötlet beszélni erről azután, hogy innen távoznak, értik? A gyerek érdekében.
Mrs. Kedély vámos a két öregasszonyra nézett.
– Van még valami, igaz? – firtatta. – Valami nagyszabású mindezek mögött?
Néne tétovázott, aztán bólintott.
– De semmi haszna nem lenne, ha tudnánk?
Újabb bólintás.
Néne fölállt, amikor több színész belépett, megtörve ezzel a varázst. A színészeknek megvan az a szokása, hogy betöltik a rendelkezésükre álló teret.
– Vannak még elintéznivalóim – jelentette be. – Kérem, bocsássanak meg.
– Hogy hívják a fiút? – tudakolta Kedély vámos.
– Tamás – válaszolta Néne szinte habozás nélkül.
– János – mondta Ángyi. A két boszorkány összenézett. Néne nyert.
– Tamás János – felelte határozottan, és kivonult.
Odakint összefutott a levegőért kapkodó Magrattal.
– Találtam egy ládát – mondta az ifjú boszorka. – Benne volt az összes korona meg bigyusz. Ezért beletettem, úgy, ahogy mondtad, az egész hóbelevanc legaljára.
– Jól van – dicsérte Néne.
– A koronánk egész kopottnak látszott a többihez képest!
– Ez is mutatja, mi? – mondta Néne. – Látott valaki?
– Nem, mindenki túl elfoglalt volt ahhoz, de... – Magrat tétovázott, és elpirult.
– Ki vele, leányzó.
– Pont utána odajött egy férfi és belecsípett a fenekembe – Magrat teljesen elvörösödött, és kezét a szájára csapta.
– Tényleg? – szólt Néne. – És aztán?
– És aztán, aztán...
– Igen?
– Azt mondta, azt mondta...
– Mit mondott?
– Azt mondta „Szia, szépségem, mit csinálsz ma este?”
Néne egy darabig elrágódott ezen, aztán azt firtatta:
– Az öreg Pityergi Komámasszony nem fordult meg sokfelé, nem járt társaságba valami sokat, igaz?
– A lába miatt, tudod – felelte Magrat.
– De megtanította neked a bábáskodást meg mindent, ugye?
– Ó, azt, hát hogyne – válaszolta Magrat. – Rengeteget csináltam.
– De... – hezitált Néne, ismeretlen területen tapogatózva –, sose beszélt arról, amit az ember előzetesnek nevezhetne.
– Tessék?
– Tudod – magyarázta Néne hangjában a kétségbeesés élével. – Férfiak meg ilyesmi.
Magrat úgy nézett ki, mint aki mindjárt pánikba esik.
– Mi van velük?
Mállotviksz Néne számtalan szokatlan dolgot cselekedett meg a maga idejében, és ugyancsak sokra volt ahhoz szükség, hogy meghátráljon egy kihívás elől. De ezúttal föladta.
– Azt hiszem – nyögte gyámoltalanul –, hogy talán jó ötlet lenne, ha csöndesen elbeszélgetnél Ogg Ángyival a napokban. Minél hamarabb.
A mögöttük lévő ablakból kacagás hallatszott, poharak csilingelése, s egy vékony hang nótára fakadva:
– ...a zsiráffal, Ha székre állsz. De a sün...
Néne abbahagyta a hallgatást.
– Csak ne most – tette hozzá.

 

A színtársulat néhány órával napnyugta előtt elindult, négy szekerük elzötyögött a Sto-síkság és a nagyvárosok felé vezető úton. Lancréban volt egy városi rendelet, hogy a ripacsok, szemfényvesztők, és egyéb potenciális bűnözői elemek kívül kell legyenek a kapukon naplementére; ez valójában senkit sem sértett, mert a városnak nem voltak említésre méltó falai, s amúgy se törődött különösebben azzal senki, ha egyesek sötétedés után újra visszaszivárogtak. Csak a dolog látszata számított.
A boszorkányok Magrat kunyhójából nézték, Ogg Ángyi ősrégi, zöld kristálygömbjét használva erre.
– Ideje lenne, hogy megtanuld, hogy kell ezzel a vacakkal hangot is nyerni – motyogta Néne. Kissé megbökte, amitől a kép hullámozni kezdett.
– Nagyon furcsa volt – szólt Magrat. – Azokban a szekerekben. A cuccaik! Papírmasé fák, és mindenféle jelmezek, és... – meglengette kezét –, volt az a nagy kép a külrészekről, azzal a csomó templommal meg mindennel, teljesen föltekerve. Gyönyörű volt.
Néne morgott.
– Szerintem bámulatos volt, ahogy azok az emberek királyokká meg izékké váltak, szerinted nem? Olyan volt, mint a varázslat.
– Magrat Beléndek, miket nem mondasz? Csak papír volt meg festék. Mindenki láthatta!
Magrat szólásra nyitotta száját végigfutatta fejében az ezt követő vitát, és befogta a száját.
– Hol van Ángyi? – kérdezte.
– Kinn fekszik a pázsiton – válaszolta Néne. – Egy kissé gyengélkedik – és odakintről behallatszott Ogg Ángyi hangja, amint teljes hangerővel gyengélkedik.
Magrat fölsóhajtott.
– Tudod – mondta –, ha mi tényleg a keresztanyjai vagyunk, akkor adnunk kellene neki három ajándékot. Ez a hagyomány.
– Miről beszélsz, te jány?
– A három jóságos boszorkánynak kötelessége három ajándékot adni a csecsemőnek. Tudod, olyat, hogy szépség, bölcsesség meg boldogság – erőltette a témát Magrat dacosan. – Így szokták csinálni a régi szép időkben.
– Ó, a mézeskalács-házikókra meg ezekre gondolsz – legyintett Néne. – Rokkák, meg tökök, meg az ujj megszúrása rózsatüskével, meg hasonlók. Ilyeneket sose tűrnék el.
Elgondolkozva tisztogatta a gömböt.
– Igen, de... – kezdte Magrat. Néne fölnézett rá. Ilyen ez a Magrat. Tele a feje tökkel. Mindenki tündér-keresztanyja, bagóért. De jó lélek, mindezek ellenére. Kedves a kis, szőrös állatokkal. Az a fajta ember, akit aggaszt, hogy a madárfiókák kipottyanhatnak a fészekből.
– Nézd, ha téged ez boldogabbá tesz – mormolta, meglepődve önmagán. Bizonytalanul meglengette kezét a távozó szekerek képmása fölött. – Mi is legyen az... gazdagság, szépség?
– Nos, a pénz nem minden, és ha az apjára üt épp elég jóképű lesz – felelte Magrat hirtelen elkomolyodva. – Mit szólsz a bölcsességhez?
– Az olyasmi, amit magának kell elérnie – jelentette ki Néne.
– Tökéletes látás? Szép énekhang? – a kinti pázsitról bejött Ogg Ángyi recsegő, ám lelkes hangja, eldalolva az éjszakai égboltnak, hogy A Varázsló Vesszejének Göcsört Van A Végén.
– Nem fontos – jegyezte meg hangosan Néne. – Kobakológiai alapon kell gondolkodni, tudod? Semmi piszmogás ilyen szépség meg gazdagság ügyekkel. Azok nem fontosak.
Visszafordult a gömbhöz, s fél szívvel gesztikulált.
– Jobb, ha akkor mész és összeszeded Ángyit, ha már mindhárman kellünk ehhez.
Ángyit végül be kellett támogatni és el kellett magyarázni neki a dolgokat.
– Három ajándék, he? – mondta. – Jánykorom óta nem csináltam ilyen dolgot, ami visszavisz... mit csinálsz?
Magrat gyertyákat gyújtva sürgött-forgott a szobában.
– Ó, hát meg kell teremtsük a megfelelő varázslatos hangulatot – magyarázta. Néne vállat vont, de nem szólt semmit, még az ilyen szélsőséges provokáció dacára se. Minden boszorkány a maga módján varázsol, és ez Magrat háza.
– Akkor hát mit is fogunk adni neki? – firtatta Ángyi.
– Éppen erről vitatkoztunk – válaszolta Néne.
– Én tudom, mit akar majd – jelentette ki Ángyi. Javaslatot tett, amit fagyos csönd fogadott.
– Nem értem, mi haszna lenne annak – közölte végül Magrat. – Nem lenne kifejezetten kényelmetlen?
– A fiú meg fogja köszönni nekünk, ha fölnőtt, higgy nekem – állította Ángyi. – Az első férjem mindig azt mondta...
– Valami kevésbé testi szokott lenni a dolog stílusa – vágott közbe Néne, szúrósan meredve Ogg Ángyira. – Nincs semmi szükség arra, hogy mindent elronts, Gytha. Miért kell neked mindig...
– Nos, én legalább elmondhatom, hogy én... – kezdte Ángyi.
Mindkét hang motyogássá halkult. Hosszas, ingerült csönd következett.
– Azt hiszem – szólalt meg Magrat tettetett vidámsággal –, hogy esetleg jó ötlet lenne, ha mi mind visszamennénk a kis házikónkba, és a magunk módján csinálnánk. Tudjátok. Külön-külön. Hosszú volt a nap és mind eléggé fáradtak vagyunk.
– Jó ötlet – jelentette ki Néne határozottan, s fölállt. – Gyere, Ogg Ángyi – csattant föl. – Hosszú volt a nap és mind eléggé fáradtak vagyunk.
Magrat hallotta, ahogy egymással zsörtölődve elindultak az ösvényen.
Meglehetősen elszomorodva ült a színes gyertyák közepette, kezében egy kis üveg szerfelett varázslatos tömjénnel, amit a messzi Ankh-Morpork egyik varázsfelszerelés áruházából rendelt meg. Alig várta, hogy kipróbálhassa. Néha, gondolta, szép is lenne, ha az emberek egy kicsit kedvesebbek lennének...
Rámeredt a gömbre.
Nos, akár el is kezdheti.
– Kívánom, hogy könnyen tudjon barátokat szerezni – suttogta. Tudta, ez nem valami sok, de olyasmi volt, aminek sosem jött rá a nyitjára.
Ogg Ángyi egyedül ült a konyhájában, óriási kandúrja összegömbölyödve ölében, kitöltött magának egy lefekvés előtti itókát, s a homályon keresztül megpróbált visszaemlékezni a sün nóta tizenhetedik versszakának soraira. Volt valami a kecskékkel, ez rémlett neki, de a részletek kisiklottak emlékezetéből. Az idő elkoptatja az emlékezőtehetséget.
Fölköszöntötte a láthatatlanul jelenlevőt.
– Rohadt jó memória, az kellene neki – mondta. – Mindig emlékezzen a szavakra!
És Mállotviksz Néne, hazafelé lépdelve az éjféli erdőn át, maga köré tekerte sálát, és tűnődött. Tényleg hosszú volt a nap, és fárasztó. A teátrum volt a legrosszabb benne. Az a rengeteg ember, mind azt tettetve, hogy másvalaki, olyan dolgok megtörténése, amik nem igazak, tájképdarabok, amiken át tudod dugni a lábad... Néne szerette tudni, hol áll, és nem volt biztos benne, hogy kiáll az ilyesmi mellett. Úgy tűnt, hogy a világ egyfolytában változik.
Régebben nem változott ennyit. Az egész úgy, ahogy van, elképesztő.
Gyorsan gyalogolt a sötétben, annak egyenes lépteivel, aki legalábbis abban biztos, hogy az erdőben, ezen a nedves és szeles éjszakán, különös és rettenetes dolgok fordulnak elő, és az ő.
– Legyen a fiú az, akinek hiszi magát, bárki is legyen az – mondta Néne. – Ez minden, amit az ember remélhet ezen a világon.
Akár a legtöbb ember, a boszorkányok sem fókuszáltak időben. A különbség az, hogy ők halványan tudatában vannak ennek és hasznát veszik. Becsben tartják a múltat, mert egyes részeik még mindig ott élnek, és képesek látni a jövendő előrevetett árnyait.
Néne ki tudta venni a jövő alakját. Kések voltak benne.

 

Másnap reggel ötkor kezdődött. Négy férfi lovagolt át az erdőn, közel Néne kunyhójához, hallótávolságon kívül kikötötték a lovakat, s roppant óvatosan átosontak a ködön.
A szolgálatos őrmester nem örült megbízatásának. A Kostető szülötte volt, s egyáltalán nem tudta, hogyan fog hozzá az ember egy boszorkány letartóztatásához. De azt egész biztosan tudta, hogy a boszorkánynak nem fog tetszeni az ötlet. S neki nem tetszett az az ötlet, hogy a boszorkánynak nem fog tetszeni az ötlet.
Az emberei szintén kostetőiek voltak. Szorosan követték őt, készen arra, hogy mögé bújjanak az első jelére bárminek, ami szokatlanabb, mint egy fa.
A ködben Néne kunyhójának gombaszerű alakja volt. Rakoncátlan gyógyfüves kertje mozogni látszott, még a moccanatlan levegőben is. Olyan növényeket tartalmazott, amiket sehol máshol nem lehetett látni a hegyekben, gyökereiket és magvaikat a Korongvilág ötezer mérföldjén át adták-vették, és az őrmester megesküdött volna, hogy a virágok egyike-másika felé fordult. A férfi megborzongott.
– Most mi lesz, őrmester?
– Mi... mi szétszóródunk – felelte. – Igen. Szétszóródunk. Ezt fogjuk tenni.
Óvatosan mozogtak a sűrűben. Az őrmester lekuporodott egy kapóra jött fatörzs mögé, s így szólt:
– Jól van. Remek. Nagyjából fölfogtátok az elképzelés alapjait. És most szóródjunk szét újra, s ezúttal külön-külön fogunk szétszóródni.
Az emberek morogtak egy kicsit, de végül eltűntek a ködben. Az őrmester adott nekik néhány percet, hogy elfoglalhassák helyük, aztán azt mondta:
– Jól van. És most mi...
Elhallgatott.
Eltöprengett, hogy merjen-e kiáltani, s úgy döntött, inkább nem.
Fölállt. Levette a sisakját, hogy tisztelettudást mutasson, és a nedves füvön a hátsó ajtóhoz oldalgott. Nagyon halkan bekopogott.
Több másodperc várakozás után visszacsapta sisakját fejére, mondván:
– Nincs otthon senki. A francba – s nagy lépésekkel távozni kezdett.
Az ajtó kinyílt. Nagyon lassan nyílt, s az elképzelhető legtöbb csikorgással. Sima elhanyagolás nem okozhatta volna a nyöszörgés ilyen mélységét; az embernek heteken át gondosan meg kell dolgoznia forró vízzel. Az őrmester megtorpant, s aztán roppant lassan megfordult, miközben szerét ejtette, hogy olyan kevés izmot mozdítson, amilyen keveset lehetséges.
Vegyes érzései voltak azon tényt illetőleg, hogy az ajtóban nem volt semmi. Tapasztalatai szerint az ajtók nem nyílnak ki maguktól.
Idegesen megköszörülte a torkát.
Mállotviksz Néne, pont a fülénél, megszólalt.
– Ez bizony randa egy köhögés. Jól tetted, hogy eljöttél hozzám.
Az őrmester eszeveszett hála kifejezésével nézett föl rá. Azt mondta:
– Ááárgh.

 

– Mit csinált a banya? – firtatta a herceg.
Az őrmester mereven a herceg székétől néhány hüvelykkel jobbra eső területet fixírozta.
– Adott nekem egy csésze teát – válaszolta.
– És az embereiddel mi történt?
– Nekik is adott egy csészével, uram.
A herceg fölemelkedett székéről, s átölelte az őrmester rozsdálló páncélingbe bújtatott vállát. Rossz kedvében volt. A fél éjszakát keze mosásával töltötte. Azt gondolta, hogy valami folyamatosan suttog a fülébe. Zabkása reggelijét túl sósan szolgálták föl, mi több, belesütött almával, és a szakács hisztériázott a konyhában. A vak is láthatta, hogy a herceg szerfölött bosszús. Udvarias volt. A herceg olyan ember volt, aki egyre nyájasabbá válik ahogy fogy a türelme, egész addig, míg el nem éri a pontot, ahol a „Nagyon szépen köszönöm” szavaknak olyan vágóéle lesz, mint a nyaktilónak.
– Őrmester – szólalt meg, miközben lassan sétáltatta a fickót keresztben a teremben.
– Uram?
– Nem vagyok biztos benne, hogy a kiadott parancsaim világosak voltak, őrmester – jelentette ki a herceg kígyóhangon.
– Uram?
– Úgy értem, lehetséges, hogy összezavartalak. Azt akartam mondani, hogy „Hozzatok ide nekem egy boszorkányt, ha kell, láncok közt”, de talán amit ténylegesen mondtam az volt, hogy „Menjetek, s igyatok egy csésze teát”. Tényleg ez történt?
Az őrmester homlokát ráncolta. Szarkazmus mindezideig nem lépett az életébe. A rá dühös emberekkel kapcsolatos tapasztalata általában kiabálással s némelykor fadarabokkal járt.
– Nem, uram – felelte.
– Kíváncsi vagyok, hogy akkor valójában miért nem tetted meg azt, amit kértem?
– Uram?
– Úgy vélem, a banya némely varázsszavakat mondott, igaz? Hallottam boszorkányokról – közölte a herceg, aki az előző éjszakát egyes, a témáról szóló fölkavaróbb művek olvasásával töltötte egész addig, míg bekötözött keze nem kezdett túlságosan remegni[4]. – Úgy képzelem, természetfölötti gyönyörűségek látomásait kínálta neked? Mutatott neked... – a herceg megborzongott – ...sötét bűbájt és tiltott kéjeket, amikhez hasonlatosra halandónak gondolnia se lenne szabad, s démoni titkokat, amelyek eléd tárták az emberi vágyak mélységeit?
A herceg leült, s zsebkendőjével legyezte magát.
– Jól van, uram? – érdeklődött az őrmester.
– Mi? Ó, tökéletesen, tökéletesen.
– Csak mert tisztára el tetszett vörösödni.
– Ne térj el a tárgytól, fickó – csattant föl a herceg, egy kissé összeszedve magát. – Ismerd be... a banya hedonisztikus és buja gyönyöröket kínált neked, amiket csupán azok ismernek, akik belekontárkodnak az érzékiség művészetébe, nem igaz?
Az őrmester vigyázzban állt, s egyenesen előre meredt.
– Nem, uram – válaszolta annak modorában, aki igazat mond, bármi történjék is. – Molnárkát kínált nekem.
– Molnárkát?
– Igen, uram. Volt benne mazsola is.
Felmet teljesen moccanatlan ült, míg küzdött lelki békéjéért. Végül mindaz, amit ki tudott nyögni, ez volt:
– És az embereiddel mi történt?
– Ők is kaptak molnárkát, uram. Mind, kivéve az ifjú Rogert, akinek tilos gyümölcsöt ennie a problémája miatt.
A herceg visszarogyott az ablakfülke padkájára, s kezével eltakarta szemét. Arra születtem, hogy lenn a síkságon uralkodjak, gondolta, ahol minden lapos, s nincs ez a rengeteg időjárás meg minden, és ahol az emberek nem úgy néznek ki, mintha tésztából lennének. Ez el fogja nekem mondani, hogy mit evett az a Roger.
– Ő kétszersültet evett, uram.
A herceg kibámult a fákra. Mérges volt. Módfölött mérges volt. Ám húsz évi házasság Lady Felmertél megtanította nem csupán érzelmei, de ösztönei kontrollálására is, s így még csak egy izomrándulás sem utalt gondolatmenetére. Különben is, tudata sötét mélyéről fölemelkedett egy érzés, amire mind ez idáig kevés ideje jutott. A kíváncsiság megvillantott egy uszonyt.
A herceg egész jól elboldogult ötven évig anélkül, hogy a kíváncsiságnak bármi hasznát látta volna. Ez nem olyan vonás volt, amit különösebben bátorítanak egy arisztokrata jellemében. Úgy találta, hogy sokkal jobb a bizonyosságra fogadni. Mindazonáltal fölmerült benne, hogy most az egyszer talán hasznos lehet a kíváncsiság.
Az őrmester a terem közepén állt, annak közönyös kinézetével, aki parancsszóra vár, s aki kész így várni, amíg a kontinentális eltolódás ki nem zökkenti helyéből. Sok éven át állt Lancre királyainak igénytelen szolgálatában, s ez megmutatkozott. A teste vigyázzban állt. Minden erőfeszítése ellenére a gyomra meg pihenjben.
A herceg pillantása a Bolondra esett, aki a trón mellett ücsörgött zsámolyán. Az összegörnyedt alak zavarba esve nézett föl, s fél szívvel rázta meg csengettyűit.
A herceg döntésre jutott. A haladás útja, úgy találta, a gyönge pontok megtalálásában rejlik. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy ezek közé tartoznak olyasmik, mint egy király veséje egy sötét lépcső tetején, s koncentrált, hogy az ügyet kézbe vehesse.
...kéz. Sikálta és sikálta, de láthatólag hiába. Végezetül lement a tömlöcbe, s kölcsönvette a kínvallató egyik drótkeféjét, és azzal is sikálta és sikálta. Annak se volt hatása. Minél jobban sikálta, annál több lett a vér. Attól tartott, meg fog őrülni...
A gondolatot tudata hátsó felébe küzdötte. Gyönge pontok. Az volt az. A Bolond csupa gyönge pontnak látszik.
– Elmehet, őrmester.
– Uram – mondta az őrmester s mereven kimasírozott.
– Bolond?
– Frigyelj, komám – szólt idegesen a Bolond, s gyorsan megpendítette gyűlölt mandolinját.
A herceg leült a trónra.
– Már szerfelett nős vagyok – felelte. – Adj tanácsot, bolondom.
– Hitemre, bácsikám... – kezdte a Bolond.
– A bácsikád sem vagyok. Bizton érzem, hogy emlékeznék erre – közölte Lord Felmet olyannyira lehajolva, hogy orra vége néhány hüvelykre volt a Bolond megrettent arcától. – Ha következő megjegyzésed bácsikával, hitemrével, vagy frigyeljjel vezeted be, lesz neked nemulass!
A Bolond ajka hangtalan mozdult, aztán megkérdezte:
– Mi a véleménye az esedezemről?
A herceg tudta, mikor kell megengedni némi lazaságot.
– Az esedezemmel együtt tudok élni – jelentette ki. – És te is. De semmi vihánc! – bátorítóan vigyorgott – Mióta vagy Bolond, fiú?
– Esedezem, uracskám...
– Az uracskámat – jegyezte meg a herceg föltartva kezét, – mindent egybevéve, inkább ne.
– Esedezem, uracs... uram – mondta a Bolond s idegesen nyelt egyet. – Egész életemben, uram. Tizenhét évet töltöttem a hólyag jegyében, gyerekkoromtól fogva. S előttem az apám. S a nagybátyám ugyanakkor, mint ő. S előttük a nagypapám. S az ő...
– Az egész családod Bolond volt?
– Családi hagyomány, uram – válaszolta a Bolond. – Esedezem, úgy értettem.
A herceg újfent elmosolyodott, s a Bolond túlságosan aggódott ahhoz, hogy észre vegye, milyen sok foggal.
– Erről a vidékről származol, igaz? – érdeklődött a herceg.
– Fri... Igen, uram.
– Akkor hát mindent tudsz az őshonos hiedelmekről meg ilyesmikről?
– Föltételezem, igen, uram. Esedezem.
– Jól van. Hol alszol, Bolond?
– Az istállóban, uram.
– Mostantól alhatsz a szobám előtti folyosón – jelentette be a herceg jóindulatúan.
– Hű!
– És most – szólt a herceg, s a hangja úgy csurgott keresztül a Bolondon, mint a szirup a pudingon –, mesélj nekem a boszorkányokról...

 

Azon az éjszakán a Bolond a királyi padlólapokon aludt a Nagy Csarnok fölötti fütyörésző folyosón az istálló dohos, meleg szalmája helyett.
– Ez bolondság – mondta magának. – De, idefrigyelj, komám, elég nagy bolondság?
Rendszertelenül el-elbóbiskolt valamiféle álomba, amiben egy homályos alak egyfolytában próbálta fölhívni a figyelmét, s csak ködösen volt tudatában Lord és Lady Felmet hangjának az ajtó túloldalán.
– Határozottan kevésbé huzatos – ismerte el vonakodva a hercegné.
A herceg hátradőlt karosszékében, s feleségére mosolygott.
– Nos? – követelte az asszony. – Hol vannak a boszorkányok?
– Úgy tűnik, igaza volt a kamarásnak, hőn szerettem. A boszorkányok szemlátomást rabsorban tartják a helyi népességet. A gárda őrmestere üres kézzel jött vissza – kézzel... szigorúan elnyomta az okvetetlenkedő gondolatot.
– Akkor ki kell őt végeztetned – vágta rá hitvese azonnal. – Hogy példát statuálj a többinek.
– Olyan eljárás, drágám, amely végső soron azt eredményezi, hogy még kell parancsoljuk az utolsó katonának, vágja el saját torkát példát statuálandó önmagának. Erről jut eszembe – jegyezte meg a herceg szelíden –, úgy tűnik, mintha valamivel kevesebb szolga lenne a színen. Tudod, hogy rendes körülmények között nem avatkozom...
– Akkor ne tedd – csattant föl felesége. – A háztartás az én ellenőrzésem alá tartozik. Nem tudom elviselni a lazaságot.
– Biztos vagyok benne, hogy te tudod a legjobban, de...
– Mi lesz ezekkel a boszorkányokkal? Félreállsz tétlenül s hagyod, hogy a probléma megérjen valamikor a jövőben? Hagyni fogod, hogy ezek a boszorkányok dacoljanak veled? Mi van a koronával?
A herceg vállat vont.
– Kétségtelen, hogy a folyóban végezte – válaszolta.
– És a gyerek? Odaadták a boszorkányoknak? Szoktak azok embert áldozni?
– Úgy tűnik, nem – felelte a herceg. A hercegné némileg kiábrándultnak látszott.
– Ezek a boszorkányok – jegyezte meg a herceg. – Szemmel láthatólag varázslatot bocsájtottak a lakosságra.
– Nos, nyilvánvaló...
– Nem mágikus varázslatot. Úgy tűnik, tisztelik őket. Medicinákat meg ilyesmiket készítenek. A hegyvidékiek egyidejűleg félik őket, és büszkék rájuk. Nem kizárt, hogy kissé nehéz dió lesz föllépni ellenük.
– Azt is el tudnám hinni – morrant sötéten a hercegné –, hogy téged is megbabonáztak.
Valójában a herceget tényleg érdekelték. Az erő mindig sötét vonzerővel bír, mindenekelőtt ezért vette el a hercegnét feleségül. Mereven bámulta a tüzet.
– Valójában – szólt a hercegné, aki ismerte ezt a baljóslatú mosolyt – neked ez tetszik, igaz? A veszély gondolata. Emlékszem, mikor összeházasodtunk, az az ügy a csomózott kötéllel...
Csattintott ujjaival a herceg megüvegesedett tekintete előtt. A férfi fölegyenesedett.
– Egyáltalán nem! – kiáltotta.
– Akkor mit fogsz csinálni?
– Várok?
– Vársz?
– Várok és töprengek. A türelem rózsát terem.
A herceg hátradőlt. A mosoly, amit mosolygott, egy millió évet tölthetett egy sziklán ücsörögve. S aztán, pont az egyik szeme alatt, elkezdett vonaglani egy izom.
Vér szivárgott a kezén lévő kötésből.

 

S ismét telihold nyargalt a felhőkön.
Mállotviksz Néne megfejte és megetette a kecskéket, elfojtotta a tüzet, betakarta egy szövetdarabbal a tükröt, s előhúzta a söprűt az ajtó mögül. Kiment, bezárta maga mögött az ajtót, s fölakasztotta a kulcsot egy szögre az árnyékszékben.
Ez épp elegendő volt. A kostetői boszorkányság teljes történetében csupán egyetlen egyszer tört be egy tolvaj egy boszorkány kunyhójába. A szóban forgó boszorka a legrettenetesebb büntetést mérte rá[5].
Néne fölült a söprűre, s elmotyogott néhány szót, ám különösebb meggyőződés nélkül. Két további kísérlet után leszállt, megbabrálta a kötést, s újra próbálkozott. Volt valami halvány gyanúja némi csillogásnak a nyél egyik végén, de hamar kihunyt.
– A francba! – morogta a bajsza alatt.
Gondosan körülnézett, arra az esetre, ha valaki figyelné. Valójában csak egy vadászó borz volt ott, ami, hallván a rohanó lábak dobogását, kidugta fejét a bokrokból, s látta, ahogy Néne végigront az ösvényen, miközben merev karral tartja maga mellett a söprűnyelet. Végül beugrott a mágia, s a boszorkánynak sikerült bájtalanul rápattannia a söprűre, mielőtt az fölgördült volna az égre, kábé olyan kecsesen, mint egy kacsa, aminek hiányzik az egyik szárnya.
A fák fölül elfojtottan minden törpemechanizmusra vonatkozó átokszó hallatszott.
A legtöbb boszorka jobb szeretett magányosan álló kunyhóban lakni, a hagyományos görbe kéménnyel és növények benőtte zsúppal. Mállotviksz Néne helyeselte ezt; semmi jó nincs abban, hogy boszorka vagy, ha nem tudatod ezt a népekkel.
Ogg Ángyi mit sem törődött azzal, hogy mit tudnak a népek, s még kevesebbet azzal, hogy mit gondolnak, és egy új, csecsebecsékkel telizsúfolt házikóban lakott magának Lancre városának közepén, s saját magánbirodalmának szívében. Több lánya és menye járt oda főzni és takarítani valamiféle szolgálati beosztás szerint. Minden lapos felületet megtömtek a család messzi földre utazott tagjai által visszahozott dísztárgyak. Fiai és fiúunokái a farakást fölölezve, a tetőt zsindelyezve, a kéményt kisöpörve tartották; az italszekrény mindig tele volt, a hintaszéke melletti zacskót mindig jól megtömték dohánnyal. A tűzhely fölött lógott egy óriási tábla, fájába égetett „Anya” felirattal. A világ egész története során egyetlen egy zsarnok sem ért el ilyen tökéletes uralmat.
Ogg Ángyi macskát is tartott, egy hatalmas, félszemű, szürke kandúrt, amit Csövesnek nevezett, s ami megosztotta idejét az alvás, evés, és a legelképesztőbben vérfertőző macskatörzs nemzése között. A kandúr kinyitotta szemét, mint valami sárga, a Pokolra nyíló ablakot, amikor meghallotta Néne söprűjét ügyetlenül landolni a hátsó pázsiton. Fajtája ösztönével fölismerte, hogy Néne megcsontosodott macskagyűlölő, s puhán beszivárgott egy szék alá.
Magrat már pedánsan a tűz mellett üldögélt.
Egyike a kevés hajlíthatatlan varázstörvénynek, hogy gyakorlói nem tudják hosszabb időre megváltoztatni saját megjelenésük. Testük kifejleszt egy afféle alaki tehetetlenséget s fokozatosan visszatér eredeti formájához. De azért Magrat próbálkozott. Minden áldott reggel hosszú, sűrű és szőke volt a haja, de estére mindig visszavedlett normális, nyugtalan göndörségébe. Hogy javítsa a hatást, Magrat megpróbált ibolyákat és kankalinokat fonni bele. Az eredmény egyáltalán nem az lett, amit előzőleg remélt. Azt a benyomást keltette, hogy egy ablakból a fejére esett egy virágláda.
– Jó estét! – köszönt Néne.
– Üdvöz légy – mondta udvariasan Magrat. – Derűs légyen e találkozás! Csillag ragyog...
– Szasz! – vágott közbe Ogg Ángyi. Magrat összerezzent.
Néne leült s elkezdte eltávolítani a kalaptűket, amelyek magas kalapját kontyához szögezték. Végül rádöbbent Magrat kinézetére.
– Magrat!
A fiatal boszorkány ugrott egyet, s csontos kezét ruhája erkölcsös homlokzatára szorította.
– Igen? – rebegte.
– Mi van az öledben?
– A familiárisom – jelentette ki védekezően.
– Mi történt a varangyoddal?
– Elkószált – motyogta Magrat. – Meg különben is, nem volt túl jó.
Néne fölsóhajtott. Magrat kétségbeesett, megbízható familiárisra irányuló kutatása már jó ideje folyt, s a rájuk pazarolt szeretet és figyelem ellenére mindnek volt valami rettenetes fogyatékossága, mint például hajlam a harapdálásra, a láb alá kerülésre, illetve szélsőséges esetekben a metamorfózisra.
– Ezzel már tizenöt lesz idén – jelentette ki Néne. – Nem számolva a lovat. Ez micsoda?
– Egy szikla – kuncogott Ogg Ángyi.
– Nos, legalább tartós – jegyezte meg Néne.
A szikla kidugott egy fejet s enyhén szórakozott pillantást vetett rá.
– Ez egy teknősbéka – közölte Magrat. – Odalenn az ürügerinci piacon vettem. Hihetetlenül öreg és számos titkot tud, azt mondta az eladó.
– Ismerem a fickót – bólogatott Néne. – Ő az, aki olyan aranyhalat árul, ami elveszti aranyozását egy-két nap után.
– Egyébként Könnyűléptűnek fogom hívni – jelentette be Magrat, hangja lázas a kihívástól. – Megtehetem, ha akarom.
– Igen, igen, rendben, biztos vagyok benne – mondta Néne. – Különben meg, hogy s mint, nővéreim? Két hónap telt el, amióta utoljára találkoztunk.
– Minden új holdnál kéne – szögezte le szigorúan Magrat. – Rendszeresen.
– Akkor volt Tidorunk legifjabbikának esküvője – magyarázta Ogg Ángyi. – Nem mulaszthattam el.
– Én meg egész éjjel fönn voltam egy beteg kecskével – vágta rá sebtiben Mállotviksz Néne.
– Nos, jó – kételkedett Magrat. Kotorászott a táskájában. – Mindegy, ha belevágunk, jobb lesz, ha meggyújtjuk a gyertyákat.
Az idősebb boszorkányok rezignáltán néztek össze.
– De itt van nekünk a csinos új lámpás, amit Trézsink küldött nekem – mutatta ki Ogg Ángyi ártatlanul. – És a tüzet is föl akartam piszkálni.
– Kitűnően látok sötétben – szögezte le szigorúan Néne. – És már megint azokat a nevetséges könyveket olvastad. Grimmeséket.
– Grimoire-okat...
– És nem fogsz megint a padlóra rajzolni se – figyelmeztette Ogg Ángyi. – Napokba telt, amíg Drinánk föltakarította azt az összes izét múltkor...
– Rúnák – magyarázta Magrat. Könyörgés bújt meg tekintetében. – Figyelj, nem lehetne legalább egyetlen gyertya?
– Rendben – válaszolta Ogg Ángyi, kissé megenyhülve. – Ha ettől jobban érzed magad. De csak egyetlen egy, jegyezd meg. És egy tisztességes fehér. Semmi extra.
Magrat sóhajtott egyet. Valószínűleg nem lett volna jó ötlet előhozakodni táskája tartalmának maradékával.
– Itt kellenének legyenek még néhányan – jegyezte meg szomorkásan. – Az nincs rendben, egy három főből álló gyülekezet.
– Nem tudtam, hogy még mindig gyülekezet vagyunk. Senki se mondta nekem, hogy még mindig gyülekezet vagyunk – húzta az orrát Mállotviksz Néne. – Különben meg, nincs senki más a hegynek ezen az oldalán, kivéve a vén Hessegi Szülét, és ő mostanság nem jár társaságba.
– De egy csomó fiatal lány a falumban... – szólalt meg Magrat. – Tudod. Mind csupa lelkesedés lenne.
– Nem úgy szoktuk csinálni, s ezt te is jól tudod – felelte helytelenítőleg Néne. – Az emberlánya nem indul el, hogy rátaláljon a boszorkánymesterségre, hanem az jön s talál az emberlányára.
– Hogyne, hogyne – mondta Magrat. – Bocsánat.
– Rendben – nyugtázta Néne, kissé lecsillapodva. Sosem sajátította el a mentegetőzés képességét, de másokban nagyra értékelte.
– Hát akkor mi legyen ezzel az új herceggel? – kérdezte Ángyi, hogy enyhítse a légkört.
Néne hátradőlt.
– Leégettetett néhány házat Lusta Dögön – jelentette ki. – Az adók miatt.
– Milyen borzasztó! – mondta Magrat.
– A jó öreg Verenc király is azt szokta volt tenni – mutatta ki Ángyi. – Rettentő vérmérséklete volt.
– Ő azonban hagyta, hogy először az emberek kimeneküljenek – említette meg Néne.
– Ó, igen – bólogatott Ángyi, aki rendíthetetlenül királypárti volt. – Tudott ilyen nyájas lenni. S elég gyakran pénzt is adott az újjáépítésre. Ha nem felejtette el.
– És minden Disznóleséskor egy oldal szarvashús. Rendszeresen – emlékezett Néne sóvárogva.
– Ó, igen. Nagyon tisztelettudó a boszorkányokkal, az volt, bizony – tette hozzá Ogg Ángyi. – Amikor útban volt, hogy emberekre vadásszon, ha összetalálkozott velem az erdőben, mindig lekapta a sisakját meg „Reménylem, jó egészségben találom, Ogg Úrnő”, s másnap leküldte a komornyikját két palack valamivel. Rendes király volt.
– Ámbár emberekre vadászni nincs igazán rendjén – nyilatkozta Magrat.
– Nos, nincs – értett egyet Mállotviksz Néne. – De csak akkor fordult elő, ha valami rosszat csináltak. Verenc azt mondta, hogy igazából élvezik. És eleresztette őket, ha előbb jól megfuttatták.
– Meg aztán volt neki az a nagy lomposa – mondta Ogg Ángyi.
Érezhető változás következett be a légkörben. Melegebb lett, sötétebb, s szótlan összeesküvés árnyai töltötték be a sarkokat.
– Á, igen – jegyezte meg Mállotviksz Néne tartózkodóan –, a droit de seigneur-je.
– Sok gyakorlatra volt szüksége – bámult bele Ogg Ángyi a tűzbe.
– De másnap elküldte a kulcsárt, egy zacskó ezüsttel meg egy kosár ennivalóval járult hozzá az esküvőhöz – folytatta Néne. – Számtalan pár tudta illő módon megkezdeni a közös életet ennek köszönhetően.
– Á – értett egyet Ángyi. – És egy-két egyén is.
– Ízről ízre király – biccentett Néne.
– Miről beszéltek? – érdeklődött gyanakodva Magrat. – Háziállatot tartott?
A két boszorkány fölmerült abból a mélyebb áramlatból, akármi volt is az, ahol az idáig úsztak. Mállotviksz Néne vállat vont.
– Azt kell mondjam – folytatta Magrat zord hangnemben –, ahhoz képest, hogy milyen nagyra tartjátok a néhai királyt, nem úgy tűnik, mintha különösebben aggódnátok amiatt, hogy meg lett gyilkolva. Úgy értem, állati gyanús baleset volt.
– Ilyenek a királyok – mutatta ki Néne. – Jönnek-mennek, az egyik jó, a másik rossz. Az ő apja meg megmérgezte az őt megelőző királyt.
– Az a vén Irgumtargum volt – mondta Ogg Ángyi. – Emlékszem, nagy, veres szakálla volt neki. Ő is nagyon nyájas volt, tudod.
– Csak most mindenkinek tilos azt mondania, hogy Felmet megölte a királyt – jelentette ki Magrat.
– Mi? – fakadt ki Néne.
– Múltkoriban kivégeztetett néhány embert Lancréban, mert ezt mondták – folytatta Magrat. – Rosszindulatú hazugságok terjesztéséért, azt állította. Azt mondta, hogy bárki, aki mást állít, meg fogja tapasztalni a tömlöcét belülről, csak nem sokáig. Azt mondta, Verenc természetes halált halt.
– Nos, az áldozatul esés orgyilkosságnak igenis természetes halálnem egy király esetében – szögezte le Néne. – Nem értem, mit szégyell ezen. Amikor a jó öreg Irgumtargumot meggyilkolták, rúdra tűzték a fejét, örömtüzet gyújtottak, és a palotában mindenki részeg volt egy hétig.
– Emlékszem – jegyezte meg Ángyi. – Körbehurcolták a fejét az összes faluban, hogy megmutassák, tényleg halott. Nagyon meggyőző volt szerintem. Különösen neki magának. Vigyorgott. Azt hiszem, pont így szeretett volna távozni.
– Viszont azt hiszem, lehet, hogy rajta kell tartsuk majd a szemünk ezen a mostanin – morfondírozott Néne. – Azt hiszem, egy kissé okos lehet. Az bizony nem jó dolog egy király esetében. És nem hiszem, hogy tudná, hogyan kell tisztelettudást mutatni.
– Múlt héten jött hozzám egy fickó, hogy megkérdezze, akarok-e adót fizetni – jelentette be Magrat. – Mondtam neki, hogy nem.
– Hozzám is eljött – bólogatott Ogg Ángyi. – De Jászónunk és Desőnk kimentek és megmondták nekije, hogy nem akarunk csatlakozni.
– Kis termetű férfi, kopasz, fekete kabátban? – firtatta Néne elgondolkozva.
– Igen – válaszolta a másik kettő.
– Ott ólálkodott a málnabokraimban – közölte Néne. – Csak amikor kimentem, hogy megtudjam, mit akar, elszaladt.
– Igazából adtam neki két krajcárt – mondta Magrat. – Azt mondta, meg fogják kínozni, tudjátok, ha nem veszi rá a boszorkányokat, hogy fizessenek adót...

 

Lord Felmet gondosan megszemlélte a két pénzdarabot az ölében.
Aztán ránézett az adószedőjére.
– Nos? – ösztökélte.
Az adószedő megköszörülte torkát.
– Nos, uram, tudja. Elmagyaráztam, hogy szükség van egy állandó zsoldoshadsereg fölfogadására, ekcetra, és azt kérdezték, minek, és mondtam, hogy az útonállók miatt, ekcetra, és azt mondták, az útonállók sose zaklatják őket.
– És a polgári építkezések?
– Á. Igen. Nos, kimutattam, hogy szükség van hidak építésére és karbantartására, ekcetra.
– És?
– Azt mondták, nem használják őket.
– Á – bólintott a herceg sokat tudón. – Nem tudnak átkelni folyó vízen.
– Ebben nem vagyok biztos, uram. Azt hiszem, a boszorkányok azon gázolnak át, akin csak akarnak.
– Mondtak még mást is? – érdeklődött a herceg.
Az adószedő őrülten csavargatta a köntöse szegélyét.
– Nos, uram. Megemlítettem, hogy az adók hogyan segítenek fönntartani a királyi Rendet és Nyugalmat, uram...
– És?
– Azt mondták, hogy a királynak kéne fönntartania a saját rendjét és nyugalmát, uram. És aztán egy pillantást vetettek rám.
– Miféle pillantást?
A herceg állát kezébe temetve ült. Teljesen le volt nyűgözve.
– Egy kissé nehéz azt leírni – mondta az adószedő. Megpróbálta elkerülni Lord Felmet tekintetét, ami azt a határozott benyomást keltette benne, hogy a kövezett padló a szélrózsa minden irányába menekül, s már több hektárt megtett. Olyan volt Lord Felmet lebilincseltsége a számára, amilyen a gombostű a nagy színjátszó lepkének.
– Próbáld meg! – javasolta a herceg.
Az adószedő elpirult.
– Nos – szólt. – Az... nem volt valami kedves.
Ami szemlélteti, hogy az adószedő jobban értett a számokhoz, mint a szavakhoz. Amit akkor mondott volna, ha a zavarba jövés, félelem, gyatra emlékezőtehetség és bármiféle képzelőerő teljes hiánya nem esküdött volna össze ellene, ez:
„Amikor kisfiú voltam, s a nagynénémnél voltam látogatóban, és Ő megtiltotta nekem, hogy egyek a tejszínből, és föltette egy magas polcra a kamrában, és amikor ő nem volt otthon, csakazértis fogtam egy sámlit, és fölmásztam érte, és visszajött, és én nem tudtam, és nem értem el rendesen a tálat, és ripityára tört a padlón, és ő kinyitotta az ajtót, és rám meredt: az volt az a pillantás. De az volt a legrosszabb, hogy ők is tudják.”
– Nem valami kedves – ismételte meg a herceg.
– Nem, uram.
A herceg bal keze ujjaival dobolt a trón karfáján. Az adószedő újólag megköszörülte torkát.
– Kegyelmességed... kegyelmességed nem kényszerít rá, hogy visszamenjek, ugye? – tudakolta.
– Hümm? – szólt a herceg. – Egyáltalán nem. Csak ugorj be a kínvallatóhoz, miután kimész innen. Tudd meg, mikorra tud beosztani.
Az adószedő hálás pillantást vetett rá, s hajlongva térdet hajtott.
– Igenis, uram. Máris, uram. Köszönöm, uram. Kegyelmességed roppant...
– Hogyne, hogyne – legyintett Lord Felmet szórakozottan. – Elmehetsz.
A herceg magára maradt a csarnok végtelenjében. Megint eleredt az eső. Néha-néha egy darab vakolat tört darabokra a padlólapokon, és a falakból recsegés-ropogás hallatszott, mikor még tovább roskadoztak. A levegő vénséges pincéktől szaglott.
Az istenekre, hogy gyűlöli ezt a királyságot!
Olyan kicsike volt, csak negyven mérföld hosszú s talán tíz széles, és csaknem egészében kegyetlen hegységekből állt, jegeszöld lejtőkkel meg késéles hegygerincekkel, vagy sűrű, összezsúfolt rengetegekből. Egy ilyen királyság egyáltalán semmilyen gondot nem szabadna okozzon.
Aminek nem igazán tudott a mélyére hatolni, az az érzés volt, hogy a királyságnak mélysége van. Úgy tűnt, túlságosan sok a geográfiája.
A herceg fölkelt s végiglépdelt az erkélyig, ami páratlan kilátást nyújtott a fákra. Belédöbbent, hogy a fák szintén visszanéznek rá.
Érzékelte a neheztelést. De ez fura volt, mert maguk az emberek nem tiltakoztak. Úgy tűnt, semmi ellen nem tiltakoznak különösebben. Verenc eléggé népszerű volt a maga módján. Egész nagy kivonulás volt a temetésén; a herceg visszaemlékezett a komoly arcok soraira. Nem ostoba arcok. Semmi esetre sem ostobák. Csupán szórakozottak, mintha amit a királyok csinálnak, tényleg nem lenne nagyon fontos.
Ezt majdnem olyan bosszantónak találta, mint a fákat. Bezzeg egy oltári jó felkelés, az bizony sokkal... sokkal helyénvalóbb lett volna. Az ember kilovagolhatott volna és fölakasztathatott volna lázadókat, kreatív feszültség lett volna, ami oly elengedhetetlenül lényeges egy állam tisztes fejlődésében. Annak idején, odalent a síkságon, ha belerúgtál az emberekbe, visszarúgtak. Itt fönn, amikor belerúgsz az emberekbe, arrébb lépnek, s türelmesen kivárják, hogy leessen a lábad. Hogyan maradjon fönn egy király neve a történelemben, ha ilyen emberek fölött uralkodik? Semmivel se lehet őket jobban elnyomni, mint amennyire egy matracot lehet.
Megemelte az adókat és leégettetett néhány falvat elvi alapokon, csak hogy megmutassa mindenkinek, kivel állnak szemben. Szemlátomást nem volt ennek semmi hatása.
Meg aztán itt vannak ezek a boszorkák, akiktől nem nyugodhatott.
– Bolond!
A Bolond, aki csöndesen bóbiskolt a trón mögött, rettegve ébredt.
– Igen!
– Gyere ide, Bolond!
A Bolond boldogtalanul végigcsilingelte az utat.
– Áruld el nekem, Bolond, itt mindig esik?
– Frigyelj, bácsikám...
– Csak a kérdésre felelj – vágott közbe Lord Felmet acélos türelemmel.
– Néha eláll, uram. Hogy utat engedjen a havazásnak. És néha vannak nekünk azok az igazán pazar orgiasztikus ködjeink – felelte a Bolond.
– Orgiasztikus? – firtatta szórakozottan a herceg.
A Bolond nem tudta leállítani magát. Megrettent füle hallotta, ahogy kicsúszik a száján, hogy:
– Sűrű, uram. A latatin orgulumból, ami levest vagy lét jelent.
De a herceg oda se figyelt. Odahallgatni az alantasok locsogására, saját tapasztalatai szerint, nem különösebben érdemes.
– Unatkozom, Bolond.
– Hadd szórakoztassam lordságod megszámlálhatatlan mulatságos szófacsarással s könnyed mókával.
– Próbáld meg!
A Bolond megnyalta kiszáradt ajkát. Valójában erre nem számított. Verenc király megelégedett azzal, hogy belerúgott, vagy a fejéhez vágott egy palackot. Egy igazi király.
– Várok. Nevettess meg!
A Bolond fejest ugrott.
– Minek okán, uracskám – nyekeregte –, minek okán lehessen az borlével itatott igavonó barmot az éjszakára bérelt gyertya fivérének ítéltetni?
A herceg összeráncolta homlokát. A Bolond úgy érezte, jobb lesz, ha nem vár.
– Mertmivel az gyertya lehessen faggyas, mígnem az igavonó barom hájtalan – mondta, s mivel hozzátartozott a vicchez, könnyedén megveregette Lord Felmetet pálcikára kötözött luftballonjával, s megpengette mandolinját.
A herceg mutatóujja kapkodó szólót vert a trónus karfáján.
– Igen? – fanyalgott – És aztán?
– Ez, ööö, volt mintegy a dolog egésze – felelte a Bolond, s sietve hozzátette. – A nagypapám úgy gondolta, hogy ez az egyik legjobb vicce.
– Merem állítani, hogy ő másképp adta elő – jelentette ki a herceg. Fölállt. – Hívasd a vadászaim. Azt hiszem, kilovagolok hajtóvadászatra. És te is jöhetsz.
– Uram, én nem tudok lovagolni!
Ezen a reggelen először, Lord Felmet elmosolyodott.
– Kolosszális! – mondta. – Akkor adatni fogunk neked egy lovat, amit nem lehessen meglovagolni. Ha. Ha.
Lenézett a kötéseire. És utána, ígérte magának, fölküldetek a fegyvermesterrel egy ráspolyt.

 

Eltelt egy év. A napok türelmesen követték egymást. Még rögtön a multiverzum kezdetén mind megpróbáltak egyszerre előzni, és nem jött össze.
Tamasján Hwel rozoga asztala alatt ült, apját nézte, aki föl-le járt fél karját lengetve és szónokolva. Kedélyvámos mindig lengette a karját, amikor beszélt; ha megkötöznéd a kezét a háta mögött, akkor megnémulna.
– Rendben van – mondta éppen –, s mit szólsz A Király Menyasszonyai-hoz?
– Tavaly – szólt Hwel hangja.
– Na jó. Akkor előadjuk nekik Málió, Klaccs Zsarnoká-t – jelentette ki Kedélyvámos, s gégéje zökkenőmentesen váltott sebességet, ahogy a hangja valami nagy, gördülő dologgá változott, ami meg tudta volna rezgetni az ablakokat egy átlagos városi főtéren keresztül. – „Vérzivatarban eljövék, És vér által uralkodom, Hogy senki se merészelje megkísérteni ezen véres falak...”
– Azt eljátszottuk tavalyelőtt – szögezte le végtelen nyugalommal Hwel. – Különben is, az embereknek elege van a királyokból. Egy kis kuncogásra vágynak.
– Nincs elegük az én királyaimból – jelentette be Kedélyvámos. – Édes fiam, az emberek nem azért járnak színházba, hogy vihogjanak, hanem hogy Átéljenek, Tanuljanak, Ámuljanak...
– Nevessenek – közölte határozottan Hwel. – Vess erre egy pillantást!
Tamasján hallotta a papírzizegést, meg a vesszők reccsenését, amikor Kedélyvámos leeresztette súlyát egy kellékes kosárra.
– Egy Afféle Varázsló – olvasta Kedélyvámos –, Vagy, Tőlem Csinálj, Amit Akarsz.
Hwel kinyújtotta lábát az asztal alatt, és odébb mozdította Tamasjánt, majd fülénél fogva előhúzta.
– Mi ez? – hörrent Kedélyvámos. – Varázslók? Démonok? Ördögfiókák? Kereskedők?
– Ugyancsak elégedett vagyok a második felvonás negyedik jelenetével – jegyezte meg Hwel, a kellékes doboz felé sarkallva a tipegő gyereket. – Komikus Mosogatás Két Szolgával.
– Van benne haláloságy-jelenet? – reménykedett Kedélyvámos.
– Niiincs – ismerte be Hwel. – De írhatok bele neked egy kacagtató monológot a harmadik felvonásba.
– Kacagtató monológot!
– Na jó, van hely egy magánbeszédre az utolsó felvonásban – sietett hozzátenni Hwel. – Írok egyet ma éjjel, semmi probléma.
– Meg egy leszúrást – említette Kedélyvámos, talpra állva. – Egy aljas gyilkosságot. Az mindig tetszésre talál.
Elmasírozott, hogy megszervezze a színpad fölállítását.
Hwel nagyot sóhajtott, s fölemelte pennáját. Valahol a zsákvászonfalak mögött ott volt Sunyikutya városa, ami valamiképp hagyta, hogy egy szurdok csaknem merőleges falában gubbasztó üregben épüljön föl. Bőven akad lapos földfelület a Kostetőn. Csak az a gond, hogy majdnem mind függőleges.
Hwel nem szerette a Kostetőt, ami fura, mert ez hagyományosan törpevidék, és ő törpe volt. De évekkel ezelőtt száműzték a törzséből, nem csupán a klausztrofóbiája miatt, hanem mert hajlamos volt az ábrándozásra. A helybéli törpekirály úgy érezte, hogy ez nem értékes adottság olyan valaki számára, akinek elvileg a bányászcsákányt kéne forgatnia, anélkül, hogy elfelejtené, mit is kéne megütnie vele, s így Hwel kapott egy nagyon kis zacskó aranyat, a törzs szívbéli jókívánságait, és egy eltökélt istenekhozzádot.
Történt pedig, hogy Kedélyvámos vándorszínészei épp arra jártak akkoron, és a törpe rászánt egy apró rézérmét a Síkságok Sárkánya előadására. Egyetlen arcizomrándulás nélkül nézte végig, visszament a szállására, s reggel bekopogott Kedélyvámos ekhós szekerén a Király A Hegy Alatt első fogalmazványával. Valójában nem volt túl remek, de Kedélyvámos elég jó emberismerő volt ahhoz, hogy lássa, a torzonborz golyófejben akkora képzelőtehetség lakozik, ami elég nagy a világ átíveléséhez, és imígyen amikor a vándorszínészek elvándoroltak, az egyiküknek loholnia kellett, hogy lépést tartson...
A világegyetemben egész idő alatt hózáporoznak a nyers inspirációrészecskék. Hébe-hóba egyikük eltalál egy befogásra kész agyat, ami aztán föltalálja a DNS-t, vagy a fuvolára írt szonátaformát, vagy egy módszert arra, hogy a villanyégő feleannyi idő alatt égjen ki. De a többségük mellémegy. A legtöbb ember leéli az életét anélkül, hogy egyszer is eltalálná egy.
Egyesek még ennél is pechesebbek. Ők kapják az összeset.
Ilyen volt Hwel is. Az előadóművészetek teljes történetének ellátásához elegendő ihlet ömlött folyamatosan a kicsiny, nehéz koponyába, amit az evolúció egyáltalán nem szánt semmi látványosabbra annál, mint hogy figyelemre méltóan ellenálló legyen a fejszecsapásokkal szemben.
Megnyalta pennáját, s szégyellősen körbenézett a táborban. Senki sem figyelte. Óvatosan fölemelte a Varázslót, és föltárt egy további papírhalmot.
Az nem egy másik fércmű volt. Minden lapot izzadságfoltok szennyeztek, s magukat a szavakat kéziratszerte pacák és kihúzások és apróbetűs macskakaparta betoldások hálójában firkálták oda. Hwel rámeredt egy pillanatig, egyedül egy világban, ami csakis belőle állt, meg a következő üres lapból, no meg a kiáltozó, lármázó hangokból, amik álmaiban kísértettek.
Írni kezdett.
Megszabadulva Hwel sosem túl szigorú figyelmétől, Tamasján kilökte a kellékes kosár tetejét és, a nagyon fiatalok módszerességével, elkezdte kipakolni a koronákat.
A törpe kidugta nyelvét, miközben irányította tévelygő pennáját a tintapettyezte lapon. Már lelt helyet a sorsüldözte szerelmeseknek, a nevetséges sírásóknak, és a púpos királynak. Jelenleg a macskák és a görkorcsolyák okoztak neki gondot...
A gyöngyöző kacagásra fölnézett.
– Az istenek szerelmére, fiú – mondta. – Aligha illik rád. Tedd szépen vissza.

 

A Korong belegördült a télbe.
A telet a Kostetőn nem lehetséges becsülettel varázslatos, jégvirágos csodaországként leírni, ahol minden ágacskát törékeny jégporcukor csipkéz. A kostetői tél nem lacafacázik, hanem betekintést nyújt egyenest a világ megteremtése előtti őshidegbe. A tél a Kostetőn több öl havat jelent, s az erdők puszta gyűjteményei az árnyékos zöld alagutaknak a hóförgetegek alatt. Az ötlet, hogy a Tél valójában élvezetes is lehet, sose merült volna föl a kostetői lakosokban, akiknek tizennyolc szavuk van a hóra[6].
Verenc király kísértete a pártázaton ődöngött, elhagyatottan és éhesen, elbámult szeretett erdei fölött, s kedvező alkalomra várt.
Ez a tél az előjelek tele volt. Éjjelente üstökösök szikráztak a fagyos égen. Nappalonta csodásan bálna- meg sárkányalakú felhők lebegtek a föld fölött. Girheshát faluban egy macskának kétfejű kölyke született, ám mivel Csöves, jelentékeny erőfeszítéseinek betudhatóan, egymaga volt az utolsó harminc nemzedék összes hímnemű elődje, ez valószínűleg nem is volt olyan rendkívüli.
Azonban Lusta Dögön egy fiatal kakas tojt egy tojást, s el kellett tűrjön néhány rendkívül zavarba ejtő, személyeskedő kérdést. Lancre városában egy férfi megesküdött, hogy találkozott egy pasassal, aki saját szemével látta, hogy egy fa fölkel és jár. Volt egy rövid ideig tartó, csípős garnélarák-zápor is. Fura fények villóztak az égbolton. Hátrafelé meneteltek a libák. S mindezek fölött villogott a hideg tűz hatalmas függönye, az Aurora Coriolis, a Tengelyfény, aminek fagyos árnyalatai megvilágították s kiszínezték az éjféli havat.
Mindebben nem volt semmi, a legkevésbé szokatlan sem. A Kostető, ami, mondjuk azt, úgy fekszik keresztül a Korong irdatlan mágikus állóhullámán, mint egy ártatlanul a sínekre keresztbe ejtett vasrúd, olyannyira átitatódott varázserővel, hogy folyamatosan kisül a környezetbe. Az emberek fölébrednek éjszaka, ezt motyogva „Ó, már megint egy rohadt ómen”, és visszaalszanak.
Eljött a Disznólesés Éjjele, jelölve egy újabb év kezdetét. És, döbbenetes hirtelenséggel, nem történt semmi.
Az égbolt tiszta volt, a hó mély és ropogós, mint a cukormáz.
A fagyoskodó erdők csöndesek voltak és bádogszagúak. Az egyetlen, ami potyogott az égből, nem volt más, csak egyszer-egyszer egy-egy friss hózápor.
Egy férfi átsétált a lápon Girheshátról Lancréba anélkül, hogy látott volna akár egyetlen lidércfényt, fejetlen kutyát, járkáló fát, kísértethintót vagy üstököst, és utána be kellett vinni a kocsmába és megitatni, hogy fölborzolódjanak az idegei.
A kostetőiek sztoicizmusa, ami a varázslatos káosszal szembeni egyetlen hathatós ellenállási formaként fejlődött ki az évek során, azon kapta magát, hogy képtelen megbirkózni a hirtelen változással. Olyan volt ez, mint a zaj, amit nem hall az ember, csak amikor megszűnik.
Mállotviksz Néne most hallotta, ahogy megbújt egy halom steppelt paplan alatt fagypont alatti hálószobájában. A Disznólesés Éjjele hagyományosan az egyetlen éjszaka a Korong hosszú éve során, amikor a boszorkányoktól elvárják, hogy otthon maradjanak, s így korán lefeküdt egy zacskó alma és egy ágymelegítő kőpalack társaságában. De valami fölriasztotta szendergéséből.
Egy közönséges ember leosont volna a lépcsőn, esetleg fölfegyverkezve egy piszkavassal. Néne csak átkulcsolta a térdét, s hagyta, hogy tudata elbóklásszon.
Nem a házban volt. Ki tudta venni a kis, szapora egértudatokat és kecskéi kissé homályos elméjét, ahogy azok barátságos pöffeszkedéssel az ólban hevertek. Egy vadászó bagoly az éberség váratlan tőre volt, mikor ellibegett a háztető fölött.
Néne még jobban összpontosított, míg tudata tele nem lett a rovarok aprócska zümmögésével zsúpban meg a szúk percegésével a gerendákban. Nincs ott semmi érdekes.
Elfészkelt s hagyta, hogy kisodródjon az erdőbe, ami csöndes volt, eltekintve a tompa puffanásoktól, amikor a hó néha lecsusszant a fákról. Még a tél közepén is az erdő tele van élettel, általában szunyókálva föld alatti odúkban, vagy téli álmot aludva a fák belsejében.
Minden szokásosan. Még tovább terjeszkedett, a fönti tenyérre és titkos hágókba, ahol a farkasok rohannak halkan a megfagyott hókérgen; megérintette tudatuk, éles volt, akár a kés. Még magasabban nem volt semmi a hómezőkön, csak vermelinfalkák[7].
Minden úgy volt, ahogy lennie kell, kivéve, hogy semmi sem volt rendben. Volt valami... igen, volt valami eleven odakünn, valami ifjú és ősöreg és...
Néne megforgatta az érzést a fejében. Igen. Az volt az. Valami elhagyatott. Valami elveszett. És...
Az érzelmek sosem szimplák, ezt tudta Néne. Hámozd le, és még többet lelsz alatta...
Valamit, ami ha hamarosan nem szabadul meg az elhagyatottság és elveszettség érzésétől, nagyon dühös lesz.
És még mindig nem tudta megtalálni. Ki tudta venni a bábok csöpp kis tudatát a megfagyott avar alatt. Érzékelni tudta a gilisztákat, amelyek elvándoroltak a fagyvonal alá. Még néhány embert is tudott észlelni, pedig az volt mind közt a legnehezebb az emberi elme olyan sok gondolatot gondol egyszerre, hogy csaknem lehetetlen tartózkodási helyét megállapítani, olyan, mintha ködöt akarnál fölszögezni a falra.
Semmi sincs ott. Semmi sincs ott. Az érzés teljesen körbevette, és nem volt semmi, ami okozhatta volna. Olyan messzire lehatolt, amennyire csak tudott, egész a királyság legkisebb teremtményéig, és nem volt ott semmi.
Mállotviksz Néne fölült ágyában, meggyújtott egy gyertyát, s kinyúlt egy almáért. Mereven bámulta a halószobafalat.
Nem szerette, ha legyőzték. Igenis volt valami odakint, valami, ami beitta a mágiát, valami, ami nőtt, valami, ami olyan elevennek tűnt, hogy teljesen körülvette a házat, és ő nem volt képes megtalálni.
Csutkájáig fogyasztotta az almát, s gondosan a gyertyatartó tálcájára helyezte. Aztán elfújta a gyertyát.
Az éjszaka hűs bársonya visszasiklott a szobába.
Néne még egyszer, utoljára megpróbálta. Talán rosszfelé keresgélt...
Egy pillanattal később a padlón feküdt a párnát szorosan feje köré csavarva.
Ha elgondoljuk, hogy arra számított, apró lesz...

 

Lancre Kastély rázkódott. Nem volt erőteljes rázkódás, de nem is kellett az legyen, lévén, hogy a kastély megépítettsége olyan, hogy még enyhe szellőben is inog egy picit. Egy kicsiny fiatorony lassan lezuhant a ködös szakadék mélyébe.
A Bolond a padlólapokon feküdt és borzongott álmában. Értékelte a megtiszteltetést, már ha ez megtiszteltetés volt, de a folyosón alvástól mindig a Bolondok Céhéről álmodott, aminek zord, szürke falai mögött a rettenetes oktatás hét évét reszkette végig. Bár persze a padlókövek valamivel puhábbak voltak, mint az ottani ágyak.
Néhány lábbal arrébb egy páncélruha csilingelt halkan. A lándzsája addig rezgett páncélkesztyűjében, míg, úgy suhogva át az éjszakai levegőn, mint egy lecsapó krikettütő, lecsúszott és széttörte a padlólapot a Bolond füle mellett.
A Bolond fölült és rádöbbent, hogy még mindig borzong. És a padló is.
Lord Felmet szobájában a rázkódás porzuhatagokat küldött le az ősi baldachinos ágyról. A herceg fölébredt az álomból, amiben egy nagy vadállat dübörgött a kastélyban, s rettegve úgy döntött, hogy ez akár igaz is lehet.
Valami rég elhunyt király képmása lepottyant a falról. A herceg fölsikoltott.
A Bolond bebotorkált, megpróbálva megőrizni egyensúlyát egy olyan padlón, ami tengermód hullámzott, s a herceg kikászálódott az ágyból, és megragadta a kis termetű fickót zekéjénél fogva.
– Mi történik? – sziszegte. – Földrengés?
– Errefelé nincs nekünk olyanunk, uram – válaszolta a Bolond, s félre lett taszajtva, amikor egy sezlon lassan átlibegett a szőnyegen.
A herceg az ablakhoz rontott, s kinézett az erdőre a holdfényben. A fehér tetejű fák rázkódtak a csöndes éjszakai levegőben.
Egy vakolatdarab csapódott a padlóba. Lord Felmet megpördült, s ezúttal markolása fölemelte a Bolondot a padlóról.
A rengeteg fényűzés közé, amiket a herceg ragyogóan el tudott nélkülözni életéből, tartozott a tudatlanság luxusa is. Szerette azt érezni, hogy tudja, mi folyik. A lét nagyszerű bizonytalanságai nem rejtettek semminő vonzerőt számára.
– A boszorkányok azok, igaz? – morrant. Bal orcája rángatózni kezdett, mint a szárazra vetett hal. – Ők vannak ott kint, ugye? Ők gyakorolnak Hatást a kastélyra, nemde?
– Frigyelj, bácsikám... – kezdte a Bolond.
– Ők irányítják az országot, mi?
– Nem, nagyjóuram, ők soha...
– Ki kérdezett téged!
A Bolond a kastéllyal tökéletes ellenfázisban reszketett a félelemtől, ezért hát ő volt az egyetlen, aki most látszólag teljesen mozdulatlanul állt.
– Ööö, lordságod, uram – rebegte.
– Vitatkozni mersz velem?
– Nem, uram!
– Gondoltam. Föltételezem, szövetkeztél velük te is?
– Uram! – kiáltotta a Bolond, őszintén megdöbbenve.
– Ti mind szövetségben álltok, ti népség! – acsarogta a herceg. – Az egész banda! Nem vagytok mások, mint egy csapat főkolompos!
Félrelökte a Bolondot, fölrántotta a franciaablakot, s kilépett a fagyos éjszakai levegőre. Jól megbámulta az alvó királyságot.
– Hallotok engem mind? – sikította. – Én vagyok a király!
A rázkódás megszűnt, amitől a herceg elvesztette egyensúlyát. Gyorsan megtámaszkodott, s lesöpörte a vakolatot hálóingéről.
– Akkor jól van – mondta.
De ez rosszabb volt. Az erdő most odahallgatott rá. A szavak, amiket kimondott, eltűntek a csönd nagy vákuumában.
Volt valami odakint. Érezte. Elég erős volt, hogy megrázza a kastélyt, és most őt figyelte, őt hallgatta.
A herceg elhátrált, nagyon óvatosan, maga mögött motozott az ablakkilinccsel. Óvakodva belépett a szobába, becsukta az ablakot, és sietve behúzta a függönyöket.
– Én vagyok a király – ismételte meg halkan. Ránézett a Bolondra, aki úgy érezte, valamit várnak tőle.
Ez a férfi az uram és parancsolóm, gondolta. Ettem a kenyerét, vagy akármijét, ahogy az mondani szokás. Azt mondták nekem a Céh iskolájában, hogy egy Bolond hű kell maradjon urához egész a legvégéig, amikor már mindenki más cserbenhagyta. Jónak vagy rossznak ehhez semmi köze. Minden vezetőnek szüksége van a Bolondjára. Csakis a lojalitás jöhet szóba. Az minden. Még akkor is, ha nyilvánvalóan háromnegyedrészt elmebajos, én az ő Bolondja vagyok, míg egyikünk meg nem hal.
Legnagyobb rémületére észrevette, hogy a herceg zokog.
A Bolond kotorászott az ingujjában s elővarázsolt egy csengettyűkkel kihímzett, meglehetősen használt vörös-sárga zsebkendőt. A herceg szívszaggató hála kifejezésével arcán vette át, s kifújta orrát. Aztán eltartotta magától, s őrült gyanakvással rámeredt.
– Tőr az, amit magam előtt látok? – motyogta.
– Ümm. Nem, uram. Ez a zsebkendőm, tudja. Ha megnézi közelebbről, tulajdonképp meg lehet állapítani a különbséget. Nincs neki olyan sok éles éle.
– Kedves bolond – mormolta tétován a herceg.
Teljesen megtébolyodott, gondolta a Bolond. Elment az esze jó messzire, és ott megbomlott. Úgy be van csavarodva, hogy borospalackok kinyitására lehetne használni.
– Térdelj ide mellém, Bolondom.
A Bolond úgy tett. A herceg a vállára fektette mocskos kötését.
– Hű vagy, bolond? – firtatta. – Meg lehet bízni benned?
– Megesküdtem, hogy mindhalálig követem uramat – felelte rekedten a Bolond.
A herceg közel nyomta hibbant arcát a Bolondhoz, aki egy vérbe borult szempárba nézett föl.
– Én nem akartam – suttogta összeesküvő módjára. – Rákényszerítettek. Én nem akartam...
Az ajtó kivágódott. A hercegné töltötte be az ajtónyílást. Tényleg, majdnem pont ugyanolyan alakja volt.
– Leonál! – vakkantotta.
A Bolondot lenyűgözte az, ami a herceg szemével történt. Az őrült vörös fény eltűnt, visszaszívódott, s helyére kemény, kék tekintet került, amit már jól ismert. Ez nem azt jelenti, jött rá, hogy a herceg bármivel is kevésbé lenne dilis. Még józan eszének hidege is őrültség volt valamiképp. A hercegnek olyan elméje volt, ami úgy ketyegett, mint egy óra, és így nem csoda, hogy, mint egy óra, rendszeresen megkettyent.
Lord Felmet higgadtan nézett föl.
– Igen, drágám?
– Mi okozza ezt az egészet? – kívánta tudni az asszony.
– Boszorkányok, úgy gyanítom – válaszolta Lord Felmet.
– Tényleg nem hinném... – kezdte a Bolond. Lady Felmet pillantása nem csupán elhallgattatta, hanem csaknem odaszögezte a falhoz.
– Ez magától értetődik – mondta – Mekkora idióta vagy!
– Bolond, úrasszonyom.
– Az is – tett hozzá az úrnő, s visszafordult férjéhez.
– Nos – szólt komoran mosolyogva. – Még mindig dacolnak veled?
A herceg vállat vont.
– Hogy harcolhatnék a mágia ellen? – tudakolta.
– Szavakkal – felelte a Bolond gondolkozás nélkül, s azonnal meg is bánta. Mindketten őt bámultak.
– Mi? – kérdezte a hercegné.
A Bolond zavarában leejtette a mandolinját.
– A... a Céhben – mondta a Bolond – megtanultuk, hogy a szavak hatalmasabbak lehetnek még a mágiánál is.
– Bohóc! – csattant föl a herceg. – A szavak csak szavak. Rövidke szótagok. Botok és kövek esetleg eltörhetik a csontjaim – elhallgatott, ízlelgetve a gondolatot –, de a szavak sosem tehetnek kárt bennem.
– Uram, vannak olyan szavak, amik megtehetik – válaszolta a Bolond. – Hazug! Bitorló! Gyilkos! – a herceg hátratántorodott, és összerázkódva ragadta meg a trónus karfáját.
– Az ilyen szavakban persze nincs igazság – sietett hozzátenni a Bolond. – De úgy tudnak elterjedni, akár föld alatt a tűz, kitörésükkel elégetve...
– Igaz! Igaz! – sikította a herceg. – Hallom őket, állandóan! – előrehajolt. – A boszorkányok miatt! – sziszegte.
– Akkor, akkor, akkor más szavakkal lehetne ellenük harcolni – dadogta a Bolond. – A szavak még a boszorkányokkal is elbánhatnak.
– Milyen szavak? – kérdezte elgondolkozva a hercegné.
A Bolond vállat vont.
– Banya. Szemmel verő szipirtyó. Ostoba vénasszony.
A hercegné megemelintett egy vaskos szemöldököt.
– Nocsak, nem is vagy teljesen idióta – jegyezte meg. – A pletykára gondolsz.
– Pontosan, úrasszonyom – a Bolond szemét forgatta. Mibe mászott bele?
– A boszorkányok miatt – suttogta a herceg, nem különösebben bárkinek. – El kell mondjuk a világnak az igazat boszorkányokról. Gonoszak. Ők okozzák, hogy visszajön a vér. Még a dörzspapír sem segít.

 

Volt még egy rengés, miközben Mállotviksz Néne végigsietett a keskeny, megfagyott ösvényeken az erdőben. Egy darab összetapadt hó lecsusszant egy faágról, s szétporlott a kalapján.
Nincs ez rendben, ezt jól tudta. Sose törődj a... – akármi volt is –, de az hallatlan, hogy egy boszorkány elmenjen hazulról Disznólesés Éjjelén. Teljesen ellentmondott a hagyományoknak. Senki se tudta, miért, de az nem számít.
Kiért a fenyérre, s átcsörtetett a törékeny hangán, amiről a szél már lekotorta a havat. A láthatárhoz közel látszott a növekvő hold, s sápadt fénye megvilágította a boszorkány fölé tornyosuló hegyeket. Más volt a világ itt fönn, s olyan, ahova még egy boszorkány is csak ritkán merészkedik; többek közt a világ jeges születésének maradéka, csupa zöld jég és késélességű hegygerinc és mély, eldugott völgy terület. Ezt a tájat nem emberi lényeknek szánták – nem ellenséges, ahogy egy tégla vagy egy felleg sem ellenséges, csupán rettenetesen, rettenetesen nemtörődöm.
Kivéve, hogy most az egyszer ráfigyelt. Egy tudat, teljesen eltérő bármelyiktől, amivel valaha is összeakadt, neki szentelte figyelme jókora részét. Fölmeredt a jeges meredekekre, félig arra számítva, hogy látni fog egy toronymagas árnyékot mozogni a csillagok előtt.
– Ki vagy? – kiáltotta. – Mit akarsz?
A hangja visszaverődött, s visszhangzott a sziklákon. Magasan az ormok között távoli lavina dörgése hallatszott.
A fenyér tetején, ahol nyaranként a foglyok ólálkodtak a bokrokban, mint apró, suhogó idióták, állt egy menhir. Körülbelül ott, ahol a boszorkányok területe határos volt egymással, bár a határokat sohasem jelölték ki hivatalosan.
A menhir olyan magas volt, mint egy magas férfi, s kékes árnyalatú sziklából készült. Rendkívül mágikusnak tartották, mert, noha csak egyetlen egy volt belőle, soha senki nem volt képes megszámlálni; ha észrevette, hogy valaki tűnődve méregeti, mögé csoszogva eltüntette magát. Ez volt a leghártérbehúzódóbb monolit, amit valaha is fölfedeztek.
Valamint egyike volt a számos kisülési pontnak, amik szétárasztották a Kostetőn fölhalmozódott mágiát. A föld több ölnyire körülötte pőre volt a hótól s lágyan gőzölgött.
A menhir elkezdett elsomfordálni, s gyanakodva nézte a nőt egy fa mögül.
Néne tíz percig várt, míg Magrat sietve meg nem érkezett a Bősz Hermelinből fölvezető ösvényen, amely falu áldott jó természetű lakosai kezdtek hozzászokni a fülmasszázshoz és virágalapú homeopatikus gyógyszerekhez a tényleges lefejezéstől eltekintve az égvilágon minden nyavalyára[8]. Levegő után kapkodott, s csupán egy kendőt viselt hálóinge fölött, ami, ha Magratnak lett volna mivel, rendkívül kacérkodó lett volna.
– Te is érezted?
Néne bólintott.
– Gytha hol van? – kérdezte. Lenéztek a Lancre városa – a havas derengésben csak fények összevisszasága – felé vezető csapásra.

 

Buli volt. Fény ömlött az utcára. Emberlánc kígyózott ki s be Ogg Ángyi házába, aminek belsejéből néha átható kacagás, s összetörő üveg, és gyerekek nyűgösködésének őszítő-bőszítő zaja érkezett. Világos volt, hogy ebben a házban jelenleg a legvégsőkig kitapasztalják a családi életet.
A két boszorkány bizonytalanul álldigált az utcán.
– Gondolod, hogy be kéne menjünk? – tudakolta Magrat félénken. – Nem mintha meg lennénk hívva. És nincs nálunk egy üveg ital se.
– Nekem úgy hangzik, hogy máris túlontúl sok üveg ital van odabenn – jegyezte meg Mállotviksz Néne helytelenítőleg. Egy férfi tántorgott ki az ajtón, böfögött, Nénébe ütközött, azt mondta „Boldog Disznólesést anyjuk”, fölnézett az arcába, és azonnali hatállyal kijózanodott.
– Mss! – csattant föl Néne.
– A lehető legrettenetesebben sajnálom... – kezdte a férfi.
Néne ellentmondást nem tűrő módon söpört el mellette.
– Gyere, Magrat! – parancsolta.
A lárma odabenn a fájdalomküszöb környékén lebegett. Ogg Ángyi úgy kerülte meg a Disznólesés éji hagyományt hogy meghívta magához az egész falut s a szoba levegője már jócskán meghaladta a levegőszennyeződést korlátozó intézkedések előírásait. Néne átlavírozott a testek tömegén egy rekedt hang alapján, ami terjengősen tudatta a nagyvilággal, hogy, összehasonlítva más állatok valami egész hihetetlen választékával, a sün határozottan mázlista.
Ogg Ángyi egy széken csücsült a tűz mellett, egyik kezében iccés korsóval, s egy szivarral vezényelte az ismétlést. Vigyorgott, amikor meglátta Néne arcát.
– Nicsak, kedves öreg satrafám! – visította túl a lármát. – Hát te is eljöttél. Igyál egyet. Igyál kettőt. Szasz, Magrat. Húzz ide egy széket s fattyúzd le a macskát!
Csöves, aki összegömbölyödve heverészett a sutban s résnyire nyitott, sárga fél szemmel leste az ünnepséget, egyet-kettőt suhintott a farkával.
Néne mereven leült az illemtudás nyársat nyelt alakjaként.
– Nem maradunk – jelentette ki szúrósan nézve Magratra, aki tétován nyúlt egy tálka sósmogyoró felé. – Látom, elfoglalt vagy. Csak azon tűnődtünk, észrevettél-e... bármit. Ma éjjel. Egy kevéssel ezelőtt.
Ogg Ángyi összeráncolta homlokát.
– Dománk legidősebb csemetéje okádott – mondta. – Belekóstolt az apja sörébe.
– Hacsak nem szerfelett erős hányás vett rajta erőt – szögezte le Néne –, kétlem, hogy ez lett volna az, amire utaltam – bonyolult okkult jelet írt a levegőbe, amit Ángyi teljesen figyelmen kívül hagyott.
– Valaki megpróbált az asztalon táncolni – mesélte. – Beleesett Rittánk tökmártásába. Jót röhögtünk.
Néne megemelintette szemöldökét, s egy jelentőségteljes ujjat helyezett az orra mellé.
– Más természetű dolgokra céloztam – sugallta sötéten.
Ogg Ángyi rábámult.
– Valami baj van a szemeddel, Eszme? – kockáztatta meg.
Mállotviksz Néne fölsóhajtott.
– Rendkívül aggasztó, mágikus jellegű fejlemények vannak folyamatban – közölte hangosan.
A szoba elcsöndesedett. Mindenki a boszorkányokra meredt, kivéve Doma legidősebb csemetéjét, aki megragadta az alkalmat, hogy folytassa alkoholizálás-kísérleteit. Aztán, éppoly gyorsan, ahogy előzőleg elmenekült, több tucat beszélgetés sietve újra sebességbe kapcsolt.
– Talán nem lenne rossz ötlet, ha elmehetnénk és beszélhetnénk egymással valami kevésbé nyilvános helyen – említette meg Néne, ahogy a megnyugtató ricsaj újra átcsapott fölöttük.
Végül a mosókonyhában kötöttek ki, ahol Néne megpróbált beszámolni a tudatról, amivel összeakadt.
– Ott van odakint valahol a hegyekben és az erdőkben a fennsíkon – magyarázta. – És nagyon nagy.
– Azt éreztem, hogy keres valakit – jegyezte meg Magrat. – Egy óriási kutyára emlékeztetett. Tudod, amelyik elveszett. Tanácstalan.
Néne eltöprengett ezen. Most, hogy jobban meggondolja...
– Igen – értett egyet. – Valami olyasmi. Egy nagy kutya.
– Aggódó – tette hozzá Magrat.
– Keresve valamit – egészítette ki Néne.
– Földühödőben – fűzte hozzá Magrat.
– Igen – bólogatott Néne, mereven Ángyira bámulva.
– Lehet, hogy egy troll – találgatott Ogg Ángyi. – Benn hagytam majdnem egy egész pintet, tudjátok – tette hozzá szemrehányólag.
– Tudom, milyennek érződik egy troll tudata, Gytha – felelte Néne. Nem csattant föl. Valójában pont a csöndes módtól, ahogy ezt mondta, kezdett el Ángyi tétovázni.
– Aszongyák, van néhány igazán nagy troll a Tengely irányába' – mondta lassan Ángyi. – Meg jégóriások, meg nagy, szőrös hogyishívjákok, amik a hóhatár fölött élnek. De nem valami ilyesmire gondoltál, igaz.
– Nem.
– Ó!
Magrat megborzongott. Azt mondta magának, hogy egy boszorkánynak abszolút uralommal kell rendelkeznie saját teste fölött, és a libabőr vékony hálóinge alatt csak saját képzeletének terméke. Csak az volt a gond, hogy kitűnő a képzelőereje.
Ogg Ángyi fölsóhajtott.
– Hát akkor jobb lesz, ha vetünk rá egy pillantást – jelentette ki, s leemelte a fedőt a rézüstről.
Ogg Ángyi sosem használta a mosókonyhát, mert minden szennyesét a menyei mosták, szürke arcú, leigázott asszonyok törzse, akiknek nevére sose vette a fáradságot, hogy emlékezzék. Ezért hát a helyiség kiszáradt, elaggott gumók, kiégett katlanok, és darázslekvár-erjesztő üvegek tárolóhelyévé vált. Az üst alatt tíz éve nem gyújtottak tüzet. A téglái málladoztak, s ritka páfrányok nőttek a tűztér körül. A fedő alatti víz tintafekete volt, és, a pletyka szerint, feneketlen; a Ogg unokákat bátorították annak elhivésére, hogy a mélyén szörnyek lakoznak az idők hajnaláról, mivel Ángyi hitt abban, hogy egy kis borzongató és értelmetlen rettegés a gyermekkor varázsának elengedhetetlen alkotórésze.
Nyáron a sör behűtésére használta.
– Meg kell feleljen. Azt hiszem, talán össze kéne fogjunk egymással – javasolta. – És te, Magrat, bizonyosodj meg róla, hogy zárva van az ajtó.
– Mivel akarsz megpróbálkozni? – érdeklődött Néne. Mivel Ángyi területén voltak, a választás is teljesen rajta múlt.
– Mindig azt mondtam, hogy az ember nem ronthat el semmit egy jó kis Invokációval – jegyezte meg Ángyi. – Évek óta nem csináltam.
Mállotviksz Néne összeráncolta homlokát. Magrat így szólt:
– Ó, de nem is tudhatsz. Itt nem. Kell hozzá egy katlan meg egy varázskard. Meg egy nyolcszög. Meg fűszerek meg mindenféle hozzávaló.
Néne és Ángyi összenéztek.
– Nem az ő hibája – szögezte le Néne. – Azoké a grimmeséké, amiket vett – odafordult Magrathoz.
– Nincs szükség egyikre se nem – magyarázta. – Csak kobakológiára – körbenézett az ősöreg mosókonyhában.
– Azt kell használd, amid van – jelentette ki.
Fölvette az elszíntelenedett rézrudat, s elgondolkozva méregette kezében.

 

– Megigézzük és megidézzük tekegyelmed ezáltal – Néne szinte szünetet se tartott – az éles és rettentő rézrúd által.
A víz a forralóüstben lágyan hullámzott.
– Lásd, hogyan szórjuk – sóhajtotta Magrat – ezt az eléggé öreg mosószódát és némi szerfölött kemény szappanpelyhet tekegyelmed tiszteletére. Nahát, Ángyi, nem hinném...
– Csönd! Most te jössz, Gytha.
– És én segítségül hívom s megkötés alá helyezem tekegyelmed a Művészet kopaszodó sikálókeféjével és a Védelem rumplijával – mondta Ángyi meglengetve a hullámos mosódeszkát. A facsarótartozék leesett róla.
– Szép dolog a becsületesség – suttogta Magrat boldogtalanul –, de valahogy ez így nem az igazi.
– Hallgass rám, jányom – fordult oda Néne. – A démonok nem törődnek a dolgok külső megjelenésével. Azt számít, amit te gondolsz. Folytassuk!
Magrat megpróbálta elképzelni, hogy a kifakult és vénséges lúgszappan a legritkább izé, balzsalikom vagy mi a csoda, a távoli Klaccsból. Komoly erőfeszítésbe került. Csakis az istenek tudják, miféle démon válaszol egy ilyen megidézésre.
Néne szintén kissé kényelmetlenül érezte magát. Amúgy se volt oda különösebben a démonokért, s ez az egész ügy az invokációkkal meg háztartási eszközökkel varázslóskodástól bűzlött. Cinkosául szegődött a dolgoknak, elhitette velük, hogy fontosak. A démonoknak pattannia kéne, amikor hívják őket.
De az etikett előírta, hogy a vendégül látó boszorkányé a választás, és Ángyi kedvelte a démonokat, akik hímneműek voltak, vagy legalábbis annak látszottak.
Ezen a ponton Néne fölváltva körbehízelegte és fenyegette az alvilágot két lábnyi kifehéredett fadarabbal. Merészsége imponált magának.
A víz bugyogott kicsit, teljesen moccanatlanná vált, aztán egy hirtelen mozdulattal s halk pukkanó nesszel földuzzadt egy fejjé. Magrat leejtette a szappanát.
Jóképű fej volt, talán egy kissé kegyetlen a szem körül és kampós az orrnál, de mindennek ellenére jóképű egy amolyan könyörtelen módon. Ebben nem volt semmi meglepő; mivel a démon csupán kivetítette képmását ebbe a valóságba, ennyi erővel már jó munkát is végezhetett. Lassan megfordult, ragyogó fekete szobor a szeszélyes holdfényben.
– Nos? – szólalt meg.
– Ki vagy? – kérdezte Néne kereken.
A fej forgott, hogy szembenézzen vele.
– A nevem kiejthetetlen a nyelveden, asszony – válaszolta.
– Azt majd én eldöntöm – figyelmeztette Néne, s hozzátette. – Ne szólíts asszonynak.
– Rendben van. A nevem WxrtHltl-jwlpklz – felelte önelégülten a démon.
– Hol voltál, amikor a magánhangzókat osztogatták? Az ajtó mögött? – tudakolta Ogg Ángyi.
– Nos, Mr.... – Néne csupán egy pillanat tört részéig tétovázott – ...WxrtHltl-jwlpklz, úgy vélem, kíváncsi, miért hívtuk ide ma éjjel.
– Elvileg nem ezt kell mondanod – jegyezte meg a démon. – Elvileg azt kell mondanod...
– Kuss. Figyelmeztetlek, nálunk van a Művészet kardja és a Védelem nyolcszöge.
– Tőlem azt csináltok, amit akartok. Szerintem rumplinak és rézrúdnak néznek ki – gúnyolódott a démon.
Néne oldalra pillantott. A mosókonyha sarkába gyújtóst halmoztak, előtte egy nagy, nehéz fűrészbak állt. Mereven fixírozta a démont, és, anélkül, hogy odanézett volna, a rúddal keményen a vastag rönkre csapott.
A halotti csöndet, ami ezt követte, csak a fűrészbak két, tökéletesen széthasított felének előre-hátra imbolygása s lassú lepottyanása a tűzifarakásra törte meg.
A démon arckifejezése szenvtelen maradt.
– Három kérdést kérdezhetsz – közölte.
– Van valami fura szabadlábon a királyságban? – firtatta Néne.
A démon szemlátomást gondolkodóba esett.
– És semmi hazudozás – óvta nagy komolyan Magrat. – Különben jön a súrolókefe.
– Úgy érted, furább, mint szokásos!
– Ki vele! – mondta Ángyi. – Lefagy a lábam itt kinn.
– Nem. Nincs semmi fura.
– De mi éreztük... – kezdte Magrat.
– Várjunk csak, várjunk csak – vágott közbe Néne. Ajka hangtalanul mozgott. A démonok olyanok, mint a dzsinnek vagy a filozófiaprofesszorok – ha nem teljesen pontosan fogalmazol, boldog örömmel adnak neked abszolút precíz és tökéletesen félrevezető válaszokat.
– Van valami a királyságban, ami nem volt itt korábban? – reszkírozta meg.
– Nincs.
A hagyomány előírta, hogy csak hármat lehet kérdezni. Néne megpróbált megfogalmazni egy olyan kérdést, amit nem lehet szándékosan félreérteni. Aztán úgy döntött, hogy az helytelen hozzáállás lenne a játszma lejátszásához.
– Mi a fene folyik? – kérdezte óvatosan. – És semmi vacakolás, hogy megpróbálj kikecmeregni belőle, mert különben megfőzlek.
A démon láthatólag habozott. Nyilvánvalóan ez egy újfajta megközelítés volt.
– Magrat, csak rugdosd ide a gyújtóst, légy szíves – szólt Néne.
– Tiltakozom az ilyen bánásmód ellen – közölte a démon, s hangját halvány kétségbeesés árnyalta.
– Igen, de nos, nekünk nincs időnk arra, hogy egész álló éjszaka szőrszálat hasogassunk veled. Az ilyen szócsaták lehet, hogy élvezetesek a varázslók számára, de nekünk van jobb dolgunk.
– Például főzhetnénk egy finom démonlevest – javasolta Ángyi.
– Ide hallgassatok – mondta a démon, és most határozottan rettegő nyüszítés volt a hangjában. – Nekünk nem szabad önként információt kiadni csak úgy. Vannak szabályok, tudjátok.
– Van egy kevés régről maradt olaj egy pléhdobozban a polcon, Magrat – említette Ángyi.
– Ha egyszerűen elmondom nektek... – kezdte a démon.
– Igen? – bátorította Néne.
– Nem fogjátok elárulni, ugye? – könyörgött a démon.
– Egy szót sem – ígérte Néne.
– Lakat lesz a számon – mondta Magrat.
– Nincs semmi új a királyságban – mesélte a démon –, de az ország fölébredt.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Néne.
– Az ország boldogtalan. Olyan királyt akar, amelyik törődik vele.
– De hogyan... – kezdte Magrat, ám Néne csöndre intette.
– Nem az emberekre gondolsz, igaz? – firtatta. Az olajosan fénylő fej fejét rázta. – Persze, hogy nem, én se gondoltam.
– Mi... – kezdte Ángyi. Néne mutatóujját a szájára tette.
Megfordult s odalépdelt a mosókonyha ablakához, kifakult lepkeszárnyak s tavaly nyári dongók poros, pókhálós temetőjéhez. A sápadt derengés a fagyott ablaktáblán túl azt sugallta, hogy, a józan ész ellenére, hamarosan megvirrad egy új nap.
– Meg tudod mondani nekünk, miért? – tudakolta anélkül, hogy megfordult volna. Egy egész ország tudatát érezte...
Meglehetősen imponált neki a dolog.
– Én csak egy démon vagyok. Mit tudok én? Csak azt, ami van, nem annak a miértjét és hogyanját.
– Értem.
– Most elmehetek?
– Ümm?
– Legyen szíves!
Néne megrándulva kiegyenesedett újra.
– Ó. Persze. Szaladj csak – mondta szórakozottan. – Köszönöm.
A fej nem mozdult. Ott lézengett, mint a szállodai szolga, aki épp most cipelt föl tizenöt bőröndöt tíz emeletnyi lépcsőn, megmutatta mindenkinek, merre van a fürdőszoba, fölrázta a párnákat, s úgy érzi, már megigazgatta az összes függönyt, amit szándékában áll valaha is megigazgatni.
– Nincs az ellen kifogásotok, hogy kiutasítsatok innen, ugye? – szólt végül a démon, amikor senki se látszott elérteni a célzást.
– Mi? – vakkantotta Néne, aki megint mélyen elmerült gondolataiban.
– Csak mert jobban érezném magam, ha rendesen el lennék űzve. A „Szaladj csak”-ból hiányzik az a bizonyos valami – felelte a fej.
– Ó. Nos, ha ez neked örömet okoz. Magrat!
– Igen? – lepődött meg Magrat.
Néne odadobta neki a rézrudat.
– Lásd el a háziasszony szerepét, légy szíves – kérte.
Magrat elkapta a rudat annál fogva, amiről remélte, hogy Néne azt a rúd fogójának képzelte, s mosolygott.
– Hogyne. Persze. Oké. Ümm. El véled, gaz árny, el a legfeketébbik bugyrába...
A fej elégedetten mosolygott, mikor a szavak átgördültek rajta. Ez már jobban hasonlít az igazira.
Visszaolvadt az üst vizébe, akár a gyertyaviasz a lángban. Utolsó megvető megjegyzése, ami csaknem elveszett az örvénylésben, így hangzott: „Szaladj csaaakkk...”

 

Néne egyedül ment haza, amikor a hajnal hideg, rózsaszín fénye végigszánkázott a havon, s beengedte magát a kunyhójába.
A kecskék nyugtalankodtak óljukban. A seregélyek pusmogtak és műfogsoruk csattogtatták a tető alatt. Az egerek cincogtak a konyhakredenc mögött.
A boszorkány készített egy kanna teát, tudatában, hogy a konyhában minden nesz kissé hangosabbnak tűnik, mint amilyennek lennie kéne. Amikor belepottyantotta a kanalat a mosogatóba, úgy hangzott, mintha kalapáccsal csaptak volna egy harangra.
Mindig kényelmetlenül érezte magát azután, hogy szervezett varázslásba keveredett, vagy, ahogy ő fogalmazta volna, mísze lett saját magától. Azon kapta magát, hogy körbemászkál teendőket keresve, s aztán elfeledkezve róluk, amikor félig készen voltak. Föl-alá járkált a hideg konyhakövön.
Ilyen alkalmakkor szokott az elme rátalálni a legfurább tennivalókra azért, hogy elodázza elsődleges rendeltetését, azaz a gondolkodást. Ha bárki figyelte volna, meglepte volna a puszta eltökéltség, amivel Néne nekifogott az olyan feladatokhoz, mint a teáskanna aljának megtisztítása, vénséges diók kikotorászása a kredencen álló tálból, és megkövesedett kenyérmorzsák eltávolítása a kövek repedéseiből egy teáskanál hátsó felével.
Az állatoknak van tudata. Az embereknek is, bár az emberi elmék bizonytalanul ködös valamik. Még a rovaroknak is van pszichéje, csöppnyi, hegyes fénydarabkák a nem-tudat sötétségében.
Néne szakértőnek tartotta magát az elméket illetően. Egész biztos volt abban, hogy olyan dolgoknak, mint például országok, nincs tudata.
Az istenek szerelmére, még csak nem is elevenek. Egy ország az, nos, az...
Várjunk csak. Várjunk csak... Egy gondolat lopózott puhán Néne elméjébe, s félénken megpróbálta fölkelteni érdeklődését.
Van egy mód, ami által ezeknek a borongó erdőknek lehet tudata. Néne kihúzta magát, kezében egy már-már antiknak számító veknidarabbal, s tűnődve bámult a tűzhelyre. Lelki szemei keresztülnéztek rajta, ki a fák közti, hótöltötte folyosókra. Igen. Ez korábban soha nem merült föl benne. Na persze, olyan tudat lenne, ami a többi, benne lévő apróka tudatból tevődik össze; növények tudatából, madarak tudatából, medvék tudatából, még maguknak a fáknak óriási, lassú tudatából is...
Leült hintaszékébe, ami teljesen magától hintázni kezdett.
Gyakran gondolt az erdőre elterpeszkedő lényként, de csak, ahogy egy varázsló fogalmazta, metaforikusan; álmosan és poszméhektől zümmögve nyaranta, bömbölve és tombolva az őszi viharokban, összegömbölyödve és aludva telente. Eszébe jutott, hogy azonkívül, hogy más dolgok gyűjteménye, az erdő maga is egy különálló dolog. Eleven, csak nem úgy eleven, ahogy, mondjuk, egy makrancos hölgymenyét eleven.
És sokkal lassúbb.
Ennek fontosnak kell lennie. Milyen gyorsan ver egy erdő szíve? Egyszer egy évben, talán. Igen, ez nagyjából rendben lévőnek hangzik. Ott künn az erdő várja a ragyogóbb napsütést és hosszabb napokat, amelyek egymillió gallon nedvet fognak pumpálni több száz lábnyira föl az égbe egyetlen hatalmas diasztolés dobbanással, ami túl nagy és túl hangos ahhoz, hogy meghallja az ember.
És körülbelül ezen a ponton harapott Néne az ajkába.
Épp most gondolta a „diasztolés” szót, ami határozottan nem tartozott a szókincsébe.
Valaki van a fejében vele együtt.
Valami.
Ő gondolta mindezen gondolatokat vagy csak rajta keresztül gondolták őket?
Lebámult a padlóra, megpróbálva megtartani magának saját elképzeléseit. De az elméjén olyan könnyedén átláttak, mintha üvegből lenne.
Mállotviksz Néne talpra állt, s elhúzta a függönyt.
És ott voltak kinn azon, ami – melegebb hónapokban – a pázsit volt. És mindegyikük rámeredt.
Néhány perc elteltével kinyílt Néne kunyhójának főbejárata. Ez már önmagában eseményszámba ment; mint a legtöbb kostetői, Néne is a hátsó ajtón át élte életét. Csupán három olyan alkalom van az ember életében, amikor ildomos a főbejáraton át közlekedni, s az embert mindháromszor cipelik.
Az ajtó meglehetős nehezen nyílt, fájdalmas rándulások és nyöszörgések sorozatával. Néhány festékpikkely leesett az ajtó előtti hótorlaszra, ami befelé rogyadozott. Végül, amikor már félig nyitva volt, az ajtó beékelődött.
Néne kínosan oldalazva kászálódott ki a résen, ki a mindazaddig háborítatlan hóba.
Előzőleg föltette csúcsos kalapját meg a hosszú, fekete köpönyeget, amit akkor viselt, amikor azt akarta, hogy bárki, aki látja, abszolúte biztos legyen benne, hogy ő boszorkány.
Volt ott félig eltemetve a hóban egy vénecske konyhaszék. Nyáron pompás hely volt arra, hogy az ember ott üljön, elvégezze az egy helyben végezhető, épp szükségessé vált háztartási munkákat, miközben szemmel tartja az ösvényt. Néne előcibálta, lesöpörte az ülésről a havat, és határozottan leült, szétvetett térddel és dacosan összefont karral. Előrefeszítette állát.
A nap már jócskán fönn járt, de a fény ezen a Disznólesés Napján még mindig rózsaszín volt és rézsútos. Megragyogtatta az összegyűlt lények fölött lógó nagy párafelhőt. A teremtmények nem moccantak, bár hébe-hóba egyikük topogott patájával, vagy megvakarta magát.
Néne fölpillantott egy rebbenő mozdulatra. Nem vette korábban észre, de kertje körül minden fa úgy teli volt madarakkal, hogy úgy nézett ki, mintha megérkezett volna egy korai, különös, csupa barna és fekete Tavasz.
A parcellát, ahol nyáron a Gyógyfüvek nőnek, a farkasok foglalták el, ülve vagy elterülve nyelvük lógatva. Mögöttük a medvék kontingense kuporgott, azok mellett az őzek szakasza. A metaforikus földszintet nyulak, menyétek, vermelinek, borzok, rókák és vegyes lények gyülevész hada szállta meg, amelyre, függetlenül a ténytől, hogy egész életük az űző és űzött véres légkörében élik le, foggal, körömmel és karommal ölve vagy azok által megöletve, általában erdei népségként szoktak utalni.
Együtt pihentek a havon, szokásos étkezési kapcsolataik tökéletesen elfeledve, s megpróbáltak farkasszemet nézni a boszorkánnyal.
Két dolog volt azonnal nyilvánvaló Néne számára. Az egyik, hogy úgy néz ki, ezek itt döbbenetes pontossággal reprezentálják az erdei élet keresztmetszetét.
A másikat nem állta meg, hogy ne mondja ki hangosan.
– Nem tudom, mi ez a varázslat – közölte. – De ingyen elárulom... amikor elmúlik a hatása, közületek néhányan, ti kis nyamvadékok, jobban teszik majd, ha inalnak.
Egyikük se moccant. Nem hallatszott semminő nesz, eltekintve egy zavarba jött képpel magán könnyítő vénecske borztól.
– Ide hallgassatok – szólt Néne. – Mit tehetek én? Hiába jöttök hozzám. Ő az új úr. Ez az ő királysága. Nem avatkozhatom be. Nem helyes beavatkozni, mégpedig azért, mert nem árthatom magam uralkodók ügyeibe. Magától kell elrendeződnie, jól vagy rosszul. Alapvető szabálya a mágiának, az biza. Nem mászkálhatsz szanaszét bűvigékkel uralkodva az embereken, mert egyre több varázsigét kellene használj, ahogy az idő telik – hátradőlt, hálásan, hogy a régóta fennálló hagyomány nem engedi meg, hogy a Fortélyosak és a Bölcsek uralkodjanak. Emlékezett, milyennek érzett a korona viselése, ha csak néhány másodpercre is.
Nem, az olyan dolgok, mint a koronák, zavaróan hatnak okos emberekre, az a legjobb, ha az egész kormányzás megmarad olyan egyéneknek, akiknek szemöldöke középen összefut, amikor gondolkodni próbálnak. Eléggé fura módon, sokkal jobban csinálják.
Hozzátette:
– Az embereknek maguknak kell ezt egyenesbe hozniuk. Közismert tény.
Úgy érezte, hogy az egyik nagyobbacska szarvasbika különösképp kétkedő pillantást vet rá.
– Igen, nos, hát megölte az előző királyt – ismerte el. – Ez a természet útja, nem? Tik mindent tudtok erről. A hogyishíjják túlélése. Azt se tudjátok, mi fán terem egy királyfi, hacsak nem hinnétek azt, hogy a császármadár fiókája.
Ujjaival dobolt a térdén.
– Különben is, az előző király nem volt igazán a barátotok, igaz? Azzal a folytonos vadászassál meg mindennel.
Háromszáz pár szem meredt rá szúrósan.
– Hiába bámultok engem mind – próbálkozott. – Nem avatkozhatok a királyok dolgába, csak mert ti nem kedvelitek őket. Ugyan hol végződne? Nem arról van szó, mintha valaha is ártott volna nekem.
Megpróbálta elkerülni egy föltűnően kancsal hermelin metsző tekintetét.
– Jó, akkor ez önző szempont – mondta. – Pontosan ez a boszorkánylét lényege. Szép jó napot mindnyájatoknak.
Bedübörgött, s megpróbálta becsapni az ajtót. Egyszer-kétszer megakadt, ami eléggé elrontotta a hatást.
Amikor már benn volt, elhúzta a függönyt, leült a hintaszékbe, és vadul hintázott.
– Pontosan ez a lényeg – szögezte le. – Nem avatkozhatok be. Pontosan ez a lényeg.

 

Az ekhós szekerek lassan döcögtek a kitaposott utakon, egy újabb kisváros irányába, aminek nevére a társulat nem igazán tudott visszaemlékezni, s azonnal el is fogja felejteni. A téli nap alacsonyan lógott a Sto-síkság nedves, ködös káposztaföldjei fölött, s a ködfátylas csönd fölerősítette a kerekek nyikorgását.
Hwel üldögélt, kurta, vaskos lábát átlógatva az utolsó szekér súberján.
Megtett minden tőle telhetőt. Kedélyvámos anno az ő kezébe tette Tamasján nevelését; „Te jobban értesz az ilyesmihez”, mondta vala, hozzátéve szokásos tapintatával, „Különben is, majdnem egymagas vagy vele”.
De a dolog nem működött.
– Alma – ismételte meg, meglengetve a gyümölcsöt a levegőben.
Tamasján rávigyorgott. Már majdnem hároméves volt, s még sosem mondott egyetlen olyan szót se, amit bárki megértett volna. Hwel sötét gyanút táplált magában a boszorkányokat illetően.
– De amúgy elég értelmesnek látszik – védte Mrs. Kedélyvámos, aki az ekhós szekér belsejében utazott, s a páncélinget foltozta. – Tudja, hogy mi micsoda. Megcsinálja, amit mondanak neki. Csak azt szeretném, ha beszélnél is – folytatta gyöngéden, megsimogatva a kisfiú orcáját.
Hwel odaadta az almát Tamasjánnak, aki ünnepélyesen elfogadta.
– Énszerintem a boszorkák rossz szolgálatot tettek neked, asszonyság – állította a törpe. – Tudod. Cseregyerekek meg miegymás. Régen gyakorta történt ilyesmi. A szépanyám mondta, hogy egyszer velünk is megtették. A tündérek elcsereberéltek egy embert meg egy törpét. Észre se vettük addig, amíg nem kezdte beverni a fejét mindenbe. Azt mondják...

„Azt mondják, ezen gyümölcs a világhoz hasonlatos
Oly édes. Vagy inkább, azt mondom, a férfiszívhez
Oly veres kívül s mégis bévül, tönkretevőn,
Ott leljük a férget, rothadást, hibát.
Ragyogják bárhogyan hamvas pírja, a harapás
Sok férfiról bizonyítja, hogy velejéig rohadt.”

Mindketten megpördültek, hogy Tamasjánra bámuljanak, aki odabiccentett nekik, s hozzálátott az alma megevésének.
– Ez a Féreg monológja A Zsarnokból – suttogta Hwel. Szokásos kifejezőkészsége ideiglenesen cserbenhagyta. – A kénköves pokolba! – mondta.
– De pontosan úgy hangzott, mint...
– Megyek, idehívom Kedélyvámost – jelentette be Hwel, s leugrott a saroglyáról, s átrohant a befagyott pocsolyákon a szekérsor elejére, ahol a színész-igazgató hangtalanul fütyörészett, és, igen, vándorolt.
– Mizujs, b'zugda-hiara[9] – üdvözölte vidáman.
– Gyere azonnal! A gyerek beszél!
– Beszél?
Hwel föl s alá ugrándozott.
– Idéz! – kiabálta. – Muszáj, hogy gyere! Pont úgy hangzik, mint...
– Én? – firtatta Kedélyvámos néhány perccel később, miután kiálltak a szekerekkel egy levéltelen fák alkotta ligetbe az út szélén. – Én ilyennek hangzom?
– Igen – felelte kórusban a társulat.
Az ifjú Willikins, aki a női szerepekre szakosodott, gyöngéden megböködte Tamasjánt, ahogy a fiú ott állt egy fölfordított hordón a tisztás közepén.
– Hé, fiú, tudod a szerepem a Tőlem, Csinálj, Amit Akarsz-ból? – kérdezte.
Tamasján bólintott.
– „Nem halott ő, azt mondom, ki e kő alatt nyugoszik. Hiszen ha csak hallaná a Halál...”
Lenyűgözött csöndben hallgatták, miközben a végtelen ködfelhők átgördültek a csöpögő mezőkön, és a nap vörös korongja lelebegett az égről. Amikor a fiú befejezte, forró könnyek gőzölögtek le Hwel arcán.
– Az összes istenekre – szólalt meg, amikor Tamasján befejezte –, átkozottul jó formában kellett legyek, amikor ezt írtam – zajosan kifújta az orrát.
– Tényleg így hangzom? – tudakolta Willikins, az arca sápadt.
Kedélyvámos gyöngéden megveregette a vállát.
– Ha tényleg így hangzanál, szépségem – mutatta ki –, akkor nem állnál fenékig a latyakban ennek az istenek háta mögötti mezőnek a kellős közepén, semmi mással, csak elkommunizált káposztával uzsonnára.
Összecsapta kezét.
– Annyi, annyi – szögezte le, kis páragomolyokat bocsátva a fagyos levegőbe. – Mindenki vissza a helyére. Napszálltára Sto Lat falain kívül kell legyünk.
Amikor a morgolódó színészek fölébredtek az igézetből, s visszavándoroltak a szekérrudakhoz, Kedélyvámos odaintette a törpét, s átkarolta vállát, vagyis inkább a feje búbját.
– Nos? – szólt. – A te fajtád mindent tud a mágiáról, vagy legalábbis ezt beszélik. Mit szólsz hozzá?
– A gyerek minden idejét a színpad körül tölti, mester. Teljesen természetes, hogy ráragad egy s más – válaszolta bizonytalanul Hwel.
Kedélyvámos lehajolt.
– Tényleg ezt hiszed?
– Azt hiszem, hogy hallottam egy hangot, ami fogta a fűzfarímeim, és megformálta, és visszalőtte a fülemen át egyenesen a szívem közepébe – felelte egyszerűen Hwel. – Azt hiszem, hogy hallottam egy hangot, ami a szavak durva felülete mögé került, és kimondta azt, amit eredetileg mondani szerettem volna, de nem volt hozzá elég tehetségem, hogy valóra váltsam. Ki tudja, honnan jönnek az ilyen dolgok?
Egykedvűen meredt Kedélyvámos vörös képébe.
– Akár az apjától is örökölhette – mondta.
– De...
– És ki tudja, mit valósíthatnak meg a boszorkányok? – folytatta a törpe.
Kedélyvámos érezte, hogy felesége megragadja a kezét. Amikor a férfi fölállt, tanácstalanul és mérgesen, az asszony megcsókolta a tarkóját.
– Ne kínozd magad – tanácsolta. – Hát nem így a legjobb? A fiad elszavalta az első szavát.

 

Eljött a tavasz, és Verenc, a néhai király, még mindig nem volt képes, hogy zokszó nélkül tűrje el halotti állapotát. Engesztelhetetlenül rótta a kastélyt, olyan módot keresve, ami által az épület ősi kövei kieresztenék őt markukból.
Valamint megpróbált kikerülni a többi kísértet útjából.
Serbili derék fickó volt, bár kissé fárasztó. Ám Verenc első alkalommal megfutamodott az Ikrek láttán, akik kéz a kézben totyogtak az éjféli folyosókon, apró kísértetük megemlékezés egy olyan tettről, ami még a visszatetsző királygyilkosságok megszokott átlagánál is sötétebb.
Meg aztán ott volt a Troglodita Vándor, egy meglehetősen elhalványult majomember szőrös ágyékkötőben, aki kétségtelenül pusztán azért kísértette a kastélyt, mert ráépítették a sírhalmára. Érthetetlen okból egy harci szekér rajta egy sikító nővel hébe-hóba átrobogott a mosókonyhán. És ami a konyhát illeti...
Egy nap föladta, mindannak ellenére amit a jó öreg Serbili mondott, s követte a főzés keltette illatokat a nagy, forró, magas kupolás barlangba, ami konyhaként és vágóhídként szolgálta a kastélyt. Fura, de gyerekkora óta nem járt arra. Valahogy a királyok és konyhák nem illenek jól egymáshoz.
Telistele volt kísértettel.
De nem emberivel. Még csak nem is előemberivel.
Voltak ott szarvasok. Voltak tinók. Voltak ott nyulak és fácánok és foglyok és ürük és malacok. Még néhány kerek, pacaszerű izé is volt, amik kellemetlen módon úgy néztek ki, mintha az osztrigák kísértetei lettek volna. Mindezek olyan szorosan zsúfolódtak össze, hogy valójában összekeveredtek és egymásba folytak, amivel a konyhát fogak és irhák és szarvak csöndes, lökdösődő lidércnyomásává változtatták, alig láthatóan, homályosan. Többen közülük észrevették őt, s hátborzongató zajok harsantak föl, amik mintha a távolból hallatszottak volna, repedt hangon és kellemetlenül a normális hangterjedelmen kívül. Mindezen keresztül közömbösen mászkált a szakács és kuktái, vegetáriánus kolbászkákat készítve.
Verenc fél percig bámészkodott, aztán elmenekült, azt kívánva, bárcsak lenne valóságos gyomra, és ledughatná ujját a torkán negyven évre, hogy minden, amit valaha megevett, följöjjön.
Vigaszt keresett az istállókban, ahol szeretett vadászkopói nyüszítettek, s az ajtót kaparták, s általánosságban véve roppant kényelmetlenül érezték maguk érzékelt, de nem látott jelenlétében.
És most a Hosszú Galériát kísértette – hogy gyűlölte a szót! –, ahol a régóta halott királyok portréi néztek le rá a poros árnyékokból. Sokkal barátibban viszonyult volna hozzájuk, ha nem találkozott volna össze közülük jó néhánnyal az épület különféle pontjain.
Verenc úgy döntött, hogy két célja van halálában. Az egyik, hogy kikerüljön a kastélyból és megtalálja a fiát, s a másik, hogy bosszút álljon a hercegen. De nem a meggyilkolásával, ezt eltökélte, még akkor se, ha lelne erre módot, mert egy örökkévalóság annak a vihorászó idiótának társaságában csak új borzalmat kölcsönözne a halotti állapotnak.
Ott ücsörgött Bemery királynő (670-722) képmása alatt, akinek meglehetősen szigorú szépsége sokkal, de sokkal boldogabbá tette volna, ha korábban délelőtt nem látta volna a királynőt átsétálni a falon.
Verenc megpróbálta elkerülni a falakon keresztülsétálást. Az embernek legyen méltósága.
Ráébredt, hogy figyelik.
Odafordította fejét.
Egy macska ült az ajtóban, lassú hunyorításnak vetve őt alá. Szürke cirmos volt, és szerfelett hájas...
Nem. Szerfelett nagy. Olyan sok sebhely borította, hogy úgy nézett ki, mint egy csupaszőr ököl. A füle kilyuggatott csonk volt, a szeme nemtörődöm rosszindulat sárga hasítéka, farka kérdőjelek vonagló sora, miközben a néhai királyt bámulta.
Csöves hallott róla, hogy Lady Felmetnek van egy kis, fehér nősténymacskája, s fölballagott, hogy tiszteletét tegye.
Verenc még sohasem látott állatot ilyen sok beépített gaztettel. Nem is szegült szembe, amikor a kandúr odakacsázott hozzá, és megpróbált a lábához dörgölőzni, úgy dorombolva, mint egy vízesés.
– Nahát, nahát – mondta a király bizonytalanul. Lenyúlt, s tett némi erőfeszítést, hogy megvakarja a két, szakadozott izét az állat feje búbján. Nagy megkönnyebbülés volt találni valakit, aki a kísértetek mellett képes volt látni őt, és Csöves, nem tehetett róla, de úgy érezte, egyértelműen szokatlan macska. A legtöbb kastélybéli cica vagy elkényeztetett kedvenc volt, vagy laposfülű konyhai és istállói habitüé, amelyek általában kifejezetten hasonlítottak azokra a rágcsálókra, amiken éltek. Viszont ez a macska a maga ura. Persze, minden macska ezt a benyomást kelti, ám a közömbös, állatias önmagába mélyedtség helyett, amit ezekben a teremtményekben titokzatos bölcsességként könyvel el a világ, Csöves valódi intelligenciát sugárzott. Valamint olyan bűzt is, ami képes lett volna ledönteni egy falat, és komoly arc- és orrmelléküreg-problémát okozott volna egy döglött rókának.
Kizárólag egyetlen embertípus tart ilyen macskát.
A király megpróbált leguggolni, s azon kapta magát, hogy kissé belesüllyed a padlóba. Összeszedte magát, s föllebegett. Úgy érezte, hogy ha az ember egyszer is megengedi magának, hogy alkalmazkodjék a helyi, kezdetleges szokásokhoz az illékony földöntúli világban, akkor nem marad számára remény.
Csak a közeli rokonok és az okkultra hajlamosak, azt mondta a Halál. Egyikből se volt sok a kastélyban. A herceg minősítése az első rubrikának felelt meg, de tunya haszonlesése körülbelül olyan hasznossá tette pszichikus szempontból, amilyen egy papagáj. Ami meg a többieket illeti, egyedül a szakács és a Bolond tűnt megfelelőnek, de a szakács rengeteg időt töltött a kamrában zokogva, mert tilos volt neki bármit nyársra húzni, ami véresebb egy paszternáknál, és a Bolond már így is olyannyira hisztérikus volt, hogy Verenc föladta a próbálkozást, hogy összeköttetésbe lépjen vele.
Na már most, egy boszorkány. Ha egy boszorkány nem okkult beállítottságú, akkor ő, Verenc király, csak egy légfuvallat. Valahogy a kastélyba kell keríteni egy boszorkát. És akkor...
Volt egy terve. Valójában több volt annál: Terv volt. Hónapokat töltött vele. A gondolkozáson kívül nem akadt más dolga. A Halálnak ebben igaza volt. A kísérteteknek nem volt mása gondolatokon kívül, s bár általánosságban véve a gondolatok mindig is távol álltak a királytól, a különféle testnedvekkel figyelmét elterelni képes test hiánya megadta neki a lehetőséget, hogy megízlelje az agytevékenység gyönyöreit. Még sohasem volt neki Terve, vagy legalábbis olyan nem, ami sokkal továbbjutott volna a „Nosza, keressünk valamit és öljük meg”-nél. És most, itt előtte, és mosakodva, itt ül a kulcs.
– Gyere ide, cicuska – kockáztatta meg. Csöves vesébe hatoló sárga pillantással ajándékozta meg.
– Macs – javította ki magát a király sietve, s elhátrált, az állatot hívogatva. Egy másodpercig úgy nézett ki, hogy nem fogja követni, de aztán, nagy megkönnyebbülésére, Csöves fölállt, ásított, s felé lépdelt. Csöves nem látott gyakran kísérteteket, s némileg érdekelte ez a magas, szakállas férfi az átlátszó testével.
A király elvezette egy poros oldalfolyosón, egy málladozó faliszőnyegekkel és régóta halott királyok képmásaival telizsúfolt lomtár felé. Csöves kritikusan megszemlélte, aztán leült a poros padló közepén, s várakozóan tekintett a királyra.
– Ugye látod, hogy bőven van itt egér meg minden – mutatta ki Verenc. – És az eső beesik a kitörött ablakon. Plusz itt van ez a rakás falikárpit, amin aludni lehet. – Sajnálom – tette hozzá, s az ajtóhoz fordult.
Ezen dolgozott az eltelt hónapok során. Amikor még élt, mindig nagy gondot fordított a testére, s amióta halott volt, gondot viselt az alakjára. Túlontúl könnyű volt elengedni magad és a szélek körül elmosódottá válni; voltak olyan kísértetek a kastélyban, akik puszta sápadt foltokká lettek. De Verenc acélos önfegyelmet gyakorolt és gyakorlatozott – na jó, keményen gyakorlatozásra gondolt –, és majd' kicsattant a fantomizmoktól. Az ektoplazma pumpálása hónapokon át végül jobb formába hozta, mint korábban bármikor, eltekintve attól, hogy halott volt.
Kicsiben kezdte, porszemekkel. Az elsőbe csaknem belenyuvadt[10], de állhatatosan kitartott, és fölfejlődött homokszemcsékig, aztán egész a száraz borsószemekig; még mindig nem merte megkockáztatni a konyhát, ám azzal mulatta magát, hogy túlsózta Felmet ételét, egyszerre csak egy csipettel, mígnem megemberelte magát, s azt mondta magának, hogy a mérgezés nem tisztességes eljárás, még férgek esetében sem.
Most teljes súlyával nekifeszült az ajtónak, s lényének minden mikrogramjával kényszerítette magát, hogy olyan nehézzé váljon, amennyire ez lehetséges. Az önszuggesztió verejtéke csöpögött orráról, s elenyészett, mielőtt földet ért volna. Csöves érdeklődve figyelte ahogy a kísérteties izmok mozogtak a király karján, akár a párosodó futball labdák.
Az ajtó mozdulni kezdett, nyikorgott, aztán fölgyorsult, s csattanva vágódott az ajtónyílásba. A zár helyére kattant.
Most aztán, ördög és pokol, működnie kell neki, mondta magának Verenc. Magától a büdös életben nem lesz képes fölemelni a kallantyút. De egy boszorkány biztos el fog jönni megkeresni a macskáját – nem igaz?

 

A kastélyon túli dombokon a Bolond a hasán feküdt, s belebámult egy kis tó mélyébe. Két pisztráng visszabámult rá.
Valahol a Korongon, ezt mondta neki a józan ész, kell legyen valaki, aki nála is nyomorultabb. Eltöprengett, ki lehet az.
Nem kérte, hogy Bolond lehessen, de nem számított volna, ha megteszi, mert nem jutott eszébe senki a családjából, aki bármire is odahallgatott volna, amit ő mondott, azok után, hogy az apja lelépett.
A Nagypapi, az aztán nem. Legkorábbi emlékképe a Nagypapiról az volt, hogy ott áll fölötte, és monoton gépiességgel megismételteti vele a vicceket, és minden egyes csattanót belever a fejébe az övével, ami vastag bőrből készült, s a tény, hogy csengettyűket varrtak rá, nem sokat javított a dolgokon.
Hét hivatalos, vadonatúj viccet tulajdonítottak Nagypapinak. Egymás után négyszer elnyerte az ankh-morporki Grand Prix de Idiots Sulthulye tiszteletbeli csörgősipkáját, amit még soha senki nem tett előtte, és ez föltehetőleg azt jelentette, hogy ő volt a legmulatságosabb ember, aki valaha is élt. Keményen megdolgozott érte, azt meg kell adni.
A Bolond borzongva emlékezett vissza, hogy hatéves korában hogyan közelítette meg félénken az öreget vacsora után a viccel, amit ő maga talált ki. Egy kacsáról szólt.
Élete legnagyobb verését érdemelte ki vele, ami már akkor is némi kihívást kellett jelentsen az öreg tréfacsinálónak.
– Meg fogod tanulni, fiú – minden egyes mondatot csilingelő csattanások központoztak, emlékezett vissza –, hogy nincs komolyabb a tréfánál. Mostantól fogva soha – az öreg megállt, hogy kezet váltson –, soha, soha nem fogsz kiejteni egy viccet, amit nem hagyott jóvá a Céh. Ki vagy te, hogy eldöntsd, mi mulatságos? Frigyelj, koma, hadd kacagjanak a pallérozatlanok a szakképzetlen évődésen, az csak a tudatlanok nevetése. Soha. Soha. Soha többé ne kapjalak rajta, hogy mókázol!
Ezek után visszatért a háromszáznyolcvanhárom Céh-jóvá-hagyta tréfa megtanulásához, ami épp elég rossz volt, meg a glosszáriuméhoz, ami sokkal hosszabb volt és jóval pocsékabb.
És aztán Ankh-ba küldték, és ott, a csupasz, zord szobákban, rájött, hogy vannak más könyvek is, nem csak az óriási, nehéz, rézveretes Monstrum Vicclajstrom. Egy egész kerek világ volt odakint, teli szokatlan helyekkel, meg érdekes dolgokat művelő emberekkel, mint például...
Éneklés. Éneklést hall.
Óvatosan fölemelte fejét, s idegesen összerándult a sipkáján lévő csengettyűk csilingelésétől. Sietve megragadta a gyűlölt vackokat.
A dalolás folytatódott. A Bolond félve kikukucskált a résen a gyöngyvesszők között, amelyek teljesen elrejtették.
Az éneklés nem volt különösebben kitűnő. Az egyetlen szó, amit a daloló hallhatólag ismert, a „la” volt, de azt ugyancsak keményen megdolgoztatta. A dallam azt az általános benyomást keltette, hogy az énekesnő azt hiszi, hogy az emberek bizonyos körülmények között feltétlen „lalalá”-ra kell fakadjanak, és eltökélte, hogy megteszi, amit a világ elvár tőle.
A Bolond megkockáztatta fejének kissé följebb emelését, s életében először megpillantotta Magratot.
A lány eléggé feszélyezetten abbahagyta a táncolást keresztül a keskeny mezőn, és azzal próbálkozott, hogy százszorszépeket fonjon a hajába, nem sok sikerrel.
A Bolond visszafojtotta lélegzetét. A kemény padlóköveken töltött hosszú éjszakákon ilyen nőkről álmodott. Bár, ha jobban meggondolja, nem igazán hasonlítottak ehhez a lányhoz: a mellkas környékén jobban el voltak látva gömbölyűségekkel, orruk se volt olyan hegyes és veres, s a hajuk hajlamosabb volt szállni a levegőben. De a Bolond libidója elég értelmes volt ahhoz, hogy megállapítsa a különbséget a lehetetlen és az elképzelhetően elérhető között, s sietve kettévágott egyes szűrőáramköröket.
Magrat virágokat szedett, s beszélt hozzájuk. A Bolond erejét megfeszítve fülelt.
– Itt egy Gyapjas Ádázfű – mondta. – És Melaszcitver, a fülgyulladásra...
Még Ogg Ángyi is, aki pedig roppant optimista világnézetet mondhatott magáénak, szorongatott helyzetbe került volna, ha valami hízelgőt kellett volna mondjon Magrat hangjáról. De a Bolond fülét úgy ütötte meg, akár a virágzás.
– ...és Ötlevelű Hamis Mandragóra, hathatós a húgyhólyag ömlései ellen. Á, és ez itt az Öregember Békatutaja. Az való a székrekedésre.
A Bolond szégyenlősen fölállt a csengettyűk harangjátéka közepette. Magrat számára ez olyan volt, mintha a rét, ami ez idáig nem tartalmazott semmi veszedelmesebbet halványkék pillangók felhőinél, meg néhány magánvállalkozó dongónál, hirtelen egy nagy, vörös-sárga démont növesztett volna.
Tátogott a szája. Három fenyegető szarva volt.
Tudata hátsó felében egy sürgető hang azt mondta: most el kéne rohannod, akár egy félénk gazella, ez a szokásos eljárás ilyen helyzetekben.
A józan ész közbeavatkozott. Magrat még legderűlátóbb pillanataiban se hasonlította volna magát gazellához, legyen az félénk, vagy másmilyen. Ráadásul, tette hozzá, az az alapvető bökkenő az elfutással á la félénk gazella, hogy minden valószínűség szerint könnyedén maga mögött hagyná a fickót.
– Ööö – nyögte a jelenés.
A ráció, amiből, annak ellenére, hogy Mállotviksz Néne általános meggyőződése szerint Magratnak nem volt ki a négy kereke, mégis bőséges mennyiséggel rendelkezett, kimutatta, hogy viszonylag kevés démon szokott nyomorultul csilingelni, és ennyire levegő után kapkodva megjelenni.
– Szia! – üdvözölte Magrat.
A Bolond elméje szintén keményen kattogott. Kezdett pánikba esni.
Magrat őrizkedett a hagyományos csúcsos kalaptól, amit az idősebb boszorkányok viseltek, de tartotta magát a boszorkányság egyik legalapvetőbb szabályához. Nincs sok értelme boszorkánynak lenni, hacsak nem nézel ki annak. Esetében ez rengeteg ezüstékszert jelentett nyolcszögekkel, denevérekkel, pókokkal, sárkányokkal s a mindennapi miszticizmus egyéb jelképeivel; Magrat a körmét is feketére festette volna, kivéve, hogy nem hitte, hogy képes lenne szembenézni Néne megsemmisítő gúnyolódásával.
A Bolondban földerengett, hogy egy boszorkányt lepett meg.
– Hinnye – szólt, s megfordult, hogy elinaljon.
– Ne... – kezdte Magrat, de a Bolond már az erdei ösvényen trappolt, ami visszavezetett a kastélyhoz.
Magrat ott állt s a kezében kókadozó bokrétát nézte. Ujjaival a hajába túrt, s onnan elhervadt szirmok záporoztak.
Úgy érezte, hogy egy fontos pillanat csúszott ki a kezéből olyan gyorsan, akár egy bezsírozott malac a keskeny sikátorból.
Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy átkozódjék. Jó sok átkot ismert. Pityergi Komámasszony igazán tehetséges volt e téren, még az erdei lények is a lehető legsebesebb futásban szoktak volt elhaladni kunyhója mellett.
Egy olyat se talált, ami igazán kifejezte volna érzéseit.
– Ó, a fenébe! – mondta.

 

Megint holdtölte volt, s roppant szokatlan módon, mindhárom boszorka korán érkezett a menhirhez, ami annyira zavarba jött ettől, hogy elment, és elbújt a rekettyésben.
– Csöves két napja nem jött haza – panaszolta Ogg Ángyi, amint megérkezett. – Ez nem jellemző rá. Sehol se találom.
– A macskák tudnak magukra vigyázni – válaszolta Mállotviksz Néne. – Az országok nem. Jelentenivaló híreim vannak. Gyújtsd meg a tüzet, Magrat.
– Mmm?
– Azt mondtam, gyújtsd meg a tüzet, Magrat.
– Mmm? Ó? Igen.
A két öregasszony nézte, ahogy tétován átlibeg a fenyéren, szórakozottan rángatva kiszáradt zanótnyalábokat. Úgy tűnt, hogy valami foglalkoztatja Magratot.
– Nem szokásos önmagának látszik – jelentette ki Ogg Ángyi.
– Igen. Lehet, hogy javulás – felelte kurtán Néne, s leült egy sziklára. – Igazán meggyújthatta volna, mire megérkeztünk. Az a dolga.
– Igyekszik – jegyezte meg Ogg Ángyi, tűnődve tanulmányozva Magrat hátát.
– Én is igyekeztem, amikor jány voltam, de ez nem állította meg Szűrő Komámasszony nyelvének élesebbik végét. A legfiatalabb boszorkány kiszolgálja az idejét, tudod, hogy van ez. És nekünk nehezebb is volt. Nézz rá. Még csak nem is viseli a csúcsos kalapot. Honnan fogják tudni a népek?
– Nyugtalanít valami téged is, Eszme? – kérdezte Ángyi.
Néne mogorván bólintott.
– Látogatóm volt tegnap – közölte.
– Nekem is.
Aggodalma ellenére Néne ettől kissé bosszús lett.
– Kicsoda? – kérdezte.
– Lancre polgármestere meg egy csomó polgár. Nem valami boldogok a királlyal. Olyan királyt akarnak, akiben meg lehet bízni.
– Én nem bíznék meg olyan királyban, akiben bíznak a polgárok – jegyezte meg Néne.
– Igen, de ez nem jó senkinek, ez a folytonos adóztatás, meg a nép legyilkolása. Az az új őrmesterük szintén roppant lelkes, amikor kunyhók fölgyújtásáról van szó. Na persze, a jó öreg Verenc is azt szokta volt tenni, de... nos, tudod...
– Tudom, tudom. Sokkal személyesebb volt – bólogatott Néne. – Az ember érezte, hogy komolyan gondolja. Az emberek szeretik azt érezni, hogy megbecsülik őket.
– Ez a Felmet gyűlöli a királyságot – folytatta Ángyi. – Mindenki ezt mondja. Azt mondják, amikor odamennek, hogy beszéljenek vele, csak bámul rájuk, meg vihog, meg kezét dörzsöli, meg rángatózik kicsit.
Néne megvakarta az állát.
– Na persze, az öreg király meg kiabálni szokott velük, és kirugdosta őket a kastélyból. Mindig azt mondta, hogy nincs ideje szatócsokra meg hasonlókra – tette hozzá, s személyes elismerés csendült hangjában.
– De mindig nagyon kegyesen tette – mondta Ogg Ángyi. – És ő...
– A királyság aggódik – közölte Néne.
– Igen, már mondtam.
– Nem az emberekre gondoltam, hanem a királyságra.
Néne elmagyarázta. Ángyi néhányszor félbeszakította kurta kérdésekkel. Nem merült föl benne, hogy kételkedjék abban, amit hall. Mállotviksz Néne sose talált ki dolgokat.
A végén így szólt:
– Nahát!
– Pontosan ezt érzem én is.
– Megáll az eszem.
– Úgy van.
– És utána mit csináltak az állatok?
– Elmentek. Az odahozta őket, az hagyta őket elmenni.
– Senki se evett meg senkit?
– A szemem láttára nem.
– Fura.
– Hát hogyne.
Ogg Ángyi fölnézett a lenyugvó napra.
– Szerintem nem sok királyság csinál ilyesmit – szögezte le. – Láttad a teátrumot. A királyok meg hasonlók egész idő alatt gyilkolásszák egymást. A királyságaik meg csak próbálják kihozni a legjobbat belőle. Hogy lehet az, hogy ez meg hirtelen zokon vette?
– Már régóta itt van – mutatta ki Néne.
– A mindenhol is – vágta rá Ángyi, s hozzátette, az egész életük tanulmányaiknak szentelők stílusában –, a mindenhol ott van, ahol van, azóta, hogy először odatették. Ezt nevezik geográfiának.
– Az csak a föld – nyilvánított véleményt Néne. – Az nem ugyanaz, mint a királyság. A királyság mindenféléből tevődik össze. Elképzelésekből. Hűségből. Emlékekből. Ez valahogy együttlétezik. És aztán mindezek a dolgok valamiféle életet hoznak létre. Nem fizikai értelemben életet, inkább eleven eszmét. Abból áll, ami él, és amit azok gondolnak. Meg amit az előző emberek gondoltak.
Magrat újra föltűnt a színen, s elkezdett tüzet rakni olyan kifejezéssel, mint aki transzban van.
– Látom, hogy ezen sokat gondolkoztál – jegyezte meg Ángyi nagyon lassan és óvatosan fogalmazva. – És ez a királyság jobb királyt akar, úgy van?
– Nem! Azaz igen. Figyelj! – hajolt előre. – Neki nincsenek olyan szeretem-nemszeretem dolgai, mint az embereknek, érted?
Ogg Ángyi hátradőlt.
– Hát persze, hogy is lehetne, nem?
– Nem törődik azzal, hogy az emberek jók vagy rosszak. Nem hinném, hogy egyáltalán képes lenne ezt megállapítani, mint ahogy te se tudod megmondani, hogy egy hangya jó hangya-e. De elvárja a királytól, hogy törődjön vele.
– Igen, de – mondta siralmasan Ángyi. Kezdett egy kicsit megijedni a csillogástól Néne szemében. – Rengeteg ember ölte meg egymást, hogy Lancre királya lehessen. Elkövettek már mindenféle gyilkosságot.
– Nem számít! Nem számít! – magyarázta Néne karját lengetve. Elkezdett ujjain számolni. – Azért, mert, egy, a királyok jönnek-kelnek folyton egymást ölögetve, mert ez a sorsuk része, és nem is számít gyilkosságnak, és kettő, a királyságért ölnek. Ez a fontos benne. De ez az új fickó csak hatalmat akar. A királyságot magát gyűlöli.
– Egy kicsit olyan, mint egy kutya – jelentette ki Magrat. Néne fölnézett rá, s száját nyitotta, hogy valami megfelelő visszavágásban részesítse, aztán ellágyult az arckifejezése.
– Nagyon olyan – mondta. – Egy kutyát nem érdekli, hogy a gazdája jó vagy rossz egész addig, míg őt szereti.
– Hát akkor – mondta Ángyi. – Senki és semmi nem szereti Felmetet. Mit fogunk vele csinálni?
– Semmit. Tudod, hogy nem avatkozhatunk be.
– Megmentetted azt a gyereket – mutatta ki Ángyi.
– Az nem beavatkozás!
– Legyen, ahogy akarod – felelte Ángyi. – De talán egy nap vissza fog jönni. Szintén a végzet. És azt mondtad, el kellene rejtsük a koronát. Jegyezd meg, amit mondok, az egész újra vissza fog térni. Siess azzal a teával, Magrat!
– Mit fogsz csinálni a polgárokkal? – firtatta Néne.
– Megmondtam nekik, hogy maguknak kell megoldaniuk. Ha egyszer elkezdünk varázslatokat használni, mondtam, sose lesz vége. Te is tudod.
– Úgy van – szögezte le Néne, ám árnyalatnyi vágyódással hangjában.
– Ámbár el kell mondjam neked – folytatta Ángyi –, hogy ez nem nagyon tetszett nekik. Morogtak, amikor elmentek.
Magrat kitört.
– Ismeritek a Bolondot, aki fönn lakik a kastélyban?
– Alacsony fickó folyton könnyező szemmel? – tudakolta Ángyi megkönnyebbülve, hogy a beszélgetés szokásosabb dolgokra fordult.
– Nem olyan alacsony – válaszolta Magrat – Nem tudjátok véletlenül, hogy hívják?
– Csak simán Bolondnak nevezik – vont vállat Néne. – Nem férfinak való munka az. Futkorászni körbe, rajta csengettyűkkel.
– Az anyja egy Csoroszlya-lány onnan a Kormosüvegen túlról – közölte Ogg Ángyi, akinek Lancre genealógiájára vonatkozó tudása legendás volt. – Szépségszámba ment amikor fiatalabb volt. Sok szívet összetört, úgy biza. Volt valami botrány is körötte, úgy hallottam. De Nénének igaza van. Végül is, egy Bolond az Bolond.
– Miért akarod tudni, Magrat? – kérdezte Mállotviksz Néne.
– Ó... az egyik lány a faluból kérdezte tőlem – felelte Magrat fülig vörösödve.
Ángyi megköszörülte torkát, s rávigyorgott Mállotviksz Nénére, aki tartózkodóan fintorgott.
– Biztos állás – mondta Ángyi. – Azt meg kell hagyni.
– Huh! – morrant Néne. – Egy férfi, aki egész nap csilingel. Senkinek se való ilyen férj, én azt mondom.
– Te... a felesége mindig tudná, merre jár – mutatta ki Ángyi, aki roppantul élvezte az egészet. – Csak fülelnie kéne.
– Sose bízz olyan férfiban, akinek szarvak vannak a kalapján – jelentette ki Néne kereken.
Magrat fölállt és összeszedte magát, azt a benyomást keltve, hogy egyes részei messziről kellett visszajöjjenek.
– Ti ketten ostoba vénasszonyok vagytok – jegyezte meg csöndesen. – És most hazamegyek.
Se szó, se beszéd elmasírozott a falujába levezető ösvényen.
Az öreg boszorkák egymásra meredtek.
– Nahát! – fakadt ki Ángyi.
– Azoktól a könyvektől van, amiket manapság összeolvasnak – mondta Néne. – Túlfűtik az agyat. Te nem adtál neki ötleteket, ugye?
– Hogy érted?
– Nagyon jól tudod, hogy értem.
Ángyi fölállt.
– Határozottan nem értem, miért kéne egy lány egész életében egyedül éljen csak azért, mert te azt tartod helyesnek – közölte. – Különben is, ha az embereknek nem lennének gyerekeik, hol lennénk?
– Egyik lányod se boszorkány – szögezte le Néne, szintén fölállva.
– Lehettek volna – védekezett Ángyi.
– Igen, ha hagytad volna, hogy kivívják maguknak ahelyett, hogy arra bátorítottad volna őket, hogy férfiak nyakába varrják maguk.
– Mindegyik csinos. Nem állhatsz az emberi természet útjába. Te is tudnád, ha valaha is...
– Ha valaha is micsoda? – kérdezte csöndesen Mállotviksz Néne.
Döbbent csöndben bámultak egymásra. Mindketten érezték, a feszültség magából a talajból kúszott testükbe, a forró, fájó érzés, hogy elkezdtek valamit, amit muszáj befejezniük, mindegy, hogy mi lesz.
– Ismertelek jánykorodban – mondta Ángyi dacosan. – Beképzelt, az voltál.
– Én legalább az idő zömét függőlegesen töltöttem – felelte Néne. – Undorító, az volt. Mindenki úgy gondolta.
– Honnan tudnád te azt? – csattant föl Ángyi.
– Rajtad köszörülte a nyelvét az egész falu – válaszolta Néne.
– Meg rajtad is! Jégszűznek hívtak. Sose tudtad, nem igaz? – gúnyolódott Ángyi.
– Én nem mocskolom be a szám annak kimondásával, ahogy téged neveztek – kiabálta Néne.
– Ó, tényleg? – visította Ángyi. – Nos, hadd mondjam el magának, asszonyom...
– Ne merészelj ilyen hangkifejezéssel beszélni hozzám! Nem vagyok senkinek az asszonya...
– Úgy van!
Újabb csönd támadt, míg egymásra meredtek, orr az orrhoz feszülve, de ez a csönd az ellenségeskedés egy egész mennyiségi szintjével magasabb volt, mint az előző; ennek a csöndnek hevében egy egész pulykát meg lehetett volna sütni. Nem volt több kiabálás. A dolgok túl messzire mentek a kiabáláshoz. Most a hangok elhalkultak, és teli voltak fenyegetéssel.
– Jobban is tudhattam volna, mint hogy Magratra hallgassak – morraht Néne. – Ez a gyülekezet ügy nevetséges. Teljességgel meg nem felelő népeket vonz.
– Nagyon örülök, hogy megejtettük ezt a csevegést – sziszegte Ogg Ángyi. – Megtisztította a levegőt.
Lenézett.
– És maga, jóasszony, az én területemen van.
– Jóasszony!
A távolban mennydörgött. Az állandó lancrei vihar, az elő-hegységbe tett rövidke kiruccanás után, visszafelé lebegett a hegyekbe, egyéjszakás vizitre. A napnyugta utolsó sugarai élénken ragyogtak át a felhőkön, s kövér vízcsöppek kezdtek koppanni a boszorkányok csúcsos kalapján.
– Nekem erre tényleg nincs időm – acsarogta Néne reszketve. – Sokkal fontosabb teendőim vannak.
– És nekem is – mondta Ángyi.
– Jó éjszakát neked.
– És neked is.
Hátat fordítottak egymásnak, s elcsörtettek a szakadó esőben.

 

Az éjféli eső dobolt Magrat elfüggönyözött ablakain, miközben a boszorka eltökélten nyálazta át magát Pityergi Komámasszony könyvein, amelyek azzal foglalkoztak, amit – jobb szó híján – természetmágiának kell nevezzünk.
Az öregasszony szenvedélyes gyűjtője volt az ilyesminek, és, roppant szokatlan módon, le is jegyezte ezeket; a boszorkányok általában nem nagyon tudják, mit kezdjenek az írástudással. Ám könyvet könyv után megtöltött az apróbetűs, aprólékos kézírás, részletezve az alkalmazott mágia terén elvégzett türelmes kísérletek eredményeit. Pityergi Komámasszony valójában kutató boszorkány volt[11].
Magrat szerelmi varázslatokat keresett ki. Ahányszor behunyta szemét, egy vörös-sárga alakot látott a benti sötétségben. Valamit muszáj csinálni vele.
Nagy csattanással becsukta a könyvet, s ránézett a jegyzeteire. Először is, ki kell találja a férfi nevét. A vén hámozzuk-meg-az-almát trükknek azt el kell érnie. Az ember csak meghámozza az almát, egyetlen csíkban, s aztán maga mögé dobja a héjat; a nevet leírva fog földet érni. Lányok milliói próbálkoztak ezzel, s elkerülhetetlenül kiábrándultak, hacsak hőn szerettüket nem Scscsnek hívták. Ez azért volt így, mert nem egy éretlen Alkonyi Csodát fosztottak meg héjától, amit három perccel dél előtt szedtek az ősz első fagyos napján, s nem egy kevesebb mint fél hüvelyk széles pengéjű ezüstkéssel hámozták meg, kizárólag bal kezük használva; Pityergi sokat kísérletezett, és meglehetősen szókimondó volt ebben a témában. Magrat mindig tartott otthon néhányat vészhelyzetekre, és ez valószínűleg annak számított.
Nagy levegőt vett, s átdobta a héjat a válla fölött.
Lassan megfordult.
Boszorkány vagyok, mondta magának. Ez is csak egy varázslat. Nincs semmi, amitől félnem kéne. Szedd össze magad, te lány. Asszony.
Lenézett, s idegességében és zavarában megharapta a kézhátát.
– Ki hitte volna? – szólalt meg hangosan.
Összejött.
Repeső szívvel visszafordult a jegyzeteihez. Mi is a következő? Á, igen – páfránymagok gyűjtése selyemzsebkendőbe pitymallatkor. Pityergi Komámasszony apró kézírása két oldalon keresztül folytatódott aprólékos növénytani utasításokkal, amelyek, amennyiben gondosan betartják őket, azt a fajta szerelmi bájitalt eredményezik, amit szorosan lezárt fiolában kell tartani egy jeges vízzel teli vödör fenekén.
Magrat kinyitotta a hátsó ajtót. A vihar odábbállt, de most az új nap első szürke fénysugarát vízbe fullasztotta egy kitartó szitálás. De még így is hajnalnak minősült, és Magrat eltökélt volt.
Szedercserje rángatta a ruháját, haját az eső fejéhez tapasztotta, mégis nekivágott a csöpögő erdőnek.
A fák rázkódtak, noha szél se rebbent.

 

Ogg Ángyi szintén korán útra kelt. Egyáltalán nem tudott elaludni, meg különben is, aggódott Csövesért. Csöves képezte Ángyi kevés vak elfogultságának egyikét. Noha intellektuálisan egyetértett volna azzal, hogy a kandúr valóban egy kövér, fortélyos, iszonyatosan bűzös többszörös erőszaktevő, ennek ellenére ösztönösen kis, bolyhos cicaként képzelte maga elé, amilyen évtizedekkel korábban volt. A tény, hogy Csöves egyszer fölkergetett a fára egy farkasszukát, és meglepetésszerűen lerohant egy nősténymedvét, amint az ártatlanul gyökereket ásott ki, nem hagyatta abba Ángyival a folytonos aggódást, hogy valami baja eshet a macskájának. A királyságban mindenki más általánosságban úgy vélte, hogy az egyetlen dolog, ami esetleg kissé lelassíthatná Csövest, az a telitalálat meteorral.
Most egy kevés alapfokú varázslatot használt arra, hogy a macska nyomát kövesse, holott bárki némi szaglóérzekkel képes lett volna erre. Az ige átvezette a nedves utcákon és a kastély kitárt kapuján.
Odabiccentett az őröknek, ahogy elhaladt. Egyikükben sem merült föl, hogy megállítsa, mert a boszorkányok, a méhészekhez és hatalmas gorillákhoz hasonlóan, oda mennek, ahova akarnak. Meg aztán egy idősödő hölgy kanállal kocogtatva egy tálat valószínűleg nem volt az inváziós sereg előrevetett egysége.
Az élet kastélyőrként Lancrében szerfelett unalmas. Egyikük, lándzsájára támaszkodva, amint Ángyi elment mellette, azt kívánta, bárcsak lenne valami izgalom ebben a munkában. A másik kihúzta magát, és tisztelgett.
– 'Reggelt, mami.
– 'Reggelt, Sománk – felelte Ángyi, s elindult a belső udvaron keresztül.
Mint minden boszorka, Ogg Ángyi is idegenkedett a főbejáratoktól. Elment hátra, és a konyhán keresztül lépett az erődbe. Két szobalány pukedlizett előtte. És a főkulcsárnő is, akit Ogg Ángyi bizonytalanul beazonosított, mint menyei egyikét, bár nem tudott visszaemlékezni a nevére.
És így történt, hogy Lord Felmet kilépve hálószobájából, megpillantott a folyosón felé közelegve egy boszorkányt. Semmi kétség nem lehetett efelől. Csúcsos kalapja hegyétől csizmája talpáig boszorkány volt. És érte jött.

 

Magrat tehetetlenül lecsúszott az árokparton. Bőrig ázott és sár lepte. Valahogy, gondolta keserűen, amikor olvasod ezeket a varázsigéket, mindig azt hiszed, hogy szép, napos reggel lesz késő tavasszal. És elfelejtette ellenőrizni, hogy milyen rohadt fajta rohadt páfrány kell rohadtul legyen.
Egy fa ráhintett egy nagy csomó esőcsöppet. Magrat kilökte vizes haját szeméből, s nehézkesen lerogyott egy kidőlt fatörzsre, amiből sápadt és zavarba ejtő, nagy gombacsoportok nőttek.
Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Nagy reményeket fűzött a gyülekezethez. Biztos volt benne, hogy nem helyes egyedül boszorkánynak lenni, fura elképzelései támadhatnak az emberlányának. A természeti energiákról szóló bölcs vitákról álmodott, miközben az óriási hold csüng az égbolton, s aztán esetleg kipróbálhattak volna néhányat a régi táncokból, amiket Pityergi Komámasszony könyvei leírnak. Nem ténylegesen pucéron, vagy égbeöltözötten, ahogy ezt igazán elragadóan nevezik, mert Magratnak nem voltak illúziói saját testének formáját illetően, és az öreg boszorkányok ruháján ugyancsak feszült a varrás, és különben is, nem is volt teljesen kötelező. A könyvek azt mondták, hogy a régi idők boszorkái néha váltásukban táncoltak. Magrat eltöprengett rajta, hogyan táncol az ember váltásban. Talán nem volt elég hely, hogy mind egyszerre táncoljon, gondolta.
Amire nem számított, az két ingerlékeny vénasszony volt, akik még a legkedvezőbb esetben is épp csak nem gorombák, és egyszerűen nem hajlandók átvenni a dolgok szellemét. Ó, a kisfiúhoz kedvesek voltak a maguk módján, de a lány nem tehetett róla, úgy érezte, hogy ha egy boszorkány kedves valakihez, az csakis mélyen önző okból történhet.
És amikor varázsoltak, olyan közönségesnek tüntették föl, mint a háztartási munkát. Nem viseltek semmiféle okkult ékszert. Magrat mélyen hitt az okkult ékszerekben.
Az egész félresikeredett. És ő most hazamegy.
Fölállt, maga köré tekerte nedves ruháját, s nekivágott a párás erdőnek...
...s meghallotta a rohanó lábak dobogását. Valaki nagy sebességgel jött erre, nem törődve azzal, ki hallja, és az összetörő gallyak zaja fölött egy különös, tompa csörömpölés hallatszott. Magrat becsusszant egy csöpögő magyalbokor mögé, s óvatosan kilesett a levelek közt.
Soma volt az, Ogg Ángyi legfiatalabb fia, és a fémes hangot páncélöltözéke okozta, ami több számmal nagyobb volt a kelleténél. Lancre szegény királyság, s a századok során a palotaőrség páncélját egyik nemzedék a másiknak adta tovább, gyakran egy hosszú bot végére tűzve. Ettől a láncingtől úgy nézett ki a fiú, mint egy golyóálló véreb.
A lány kilépett elé.
– Maga az, Mss. Magrat? – firtatta Soma fölemelve a szemét takaró páncélellenzőt. – A mamiról van szó!
– Mi történt vele?
– Ő becsukatta a mamit! Aszonta, azér' gyütt, hogy megmérgezze! És én le se tudok menni a tömlöcökhöz, hogy megnézzem, mert ott vannak azok az új őrök! Aszonták, a mamit láncra verték – Soma homlokát ráncolta –, és ez azt jelenti, hogy valami borzasztó fog történni. Tuggya, milyen a mami, amikor kigyün a sodrábú'. Az orrunk alá fogja dörgölni, és sose lesz vége, kisasszony.
– Mit fogsz csinálni? – óhajtotta tudni Magrat.
– Összeszedem Jászónunk meg Desőnk meg Resőnk meg...
– Várj egy percet.
– Ó, Mss. Magrat, tegyük föl, hogy megpróbálják megkínozni őtet? Tuggya, hogy micsoda éles nyelve van, ha begorombul...
– Gondolkozom – közölte Magrat.
– Odaparancsolta a saját testőreit a kapukhoz meg minden...
– Figyelj, hallgass már el egy percre, jó, Soma?
– Amikor Jászónunk megtuggya, akkor aztán a herceget alaposan a gondjába fogja venni, kisasszony. Aszongya, ideje, hogy valaki megtegye.
Ogg Ángyi Jászónja fiatal legény volt egy ökörcsorda fölépítésével és, Magrat mindig is úgy gondolta, eszével. Bármilyen vastag volt is a bőre, Magrat kétellte, hogy képes lenne túlélni egy nyílzáport.
– Még ne mondd el neki – javasolta elgondolkozva. – Lehet, hogy van rá más mód...
– Megyek és megkeresem Mállotviksz Nénét, jó, kisasszony? – indítványozta Soma, egyik lábáról a másikra ugrándozva. – Ő majd tudni fogja, mit tegyünk, ő boszorkány.
Magrat teljesen moccanatlan állt. Azt hitte, már korábban is mérges volt, de most aztán dühös lett. Elázott és fázott és éhezett és ez a fickó... Volt olyan idő, hallotta magát emlékezni, amikor ezen a ponton könnyekre fakadt volna.
– Ajjaj! – nyögte Soma. – Hümm. Nem úgy értettem. Hínnye. Hümm... – elhátrált.
– Ha történetesen látod Mállotviksz Nénét – kezdte Magrat lassan, olyan hangnemben, ami szavait üvegbe metszhette volna –, megmondhatod neki, hogy majd én kézbe veszem a dolgot. És most menj innét, mielőtt varanggyá változtatlak. Amúgy is pont úgy nézel ki.
Megfordult, fölkapta szoknyája alját, s mint akit puskából lőttek ki, elrohant a kunyhója irányába.

 

Lord Felmet vele születetten kárörvendő volt. Kiválóan csinálta.
– Nagyon kényelmes, ugyebár? – kérdezte.
Ogg Ángyi fontolóra vette ezt.
– Úgy érti, eltekintve ettől a kalodától? – tudakolta.
– Én érzéketlen vagyok a maga borzalmas bájaira – jelentette ki a herceg. – Megvetem a maga körmönfont fortélyait. Tudatom magával, hogy meg lesz kínozva!
Ez, úgy tűnt, nem érte el a kívánatos hatást. Ángyi körbenézett a tömlöcben egy városnéző turista halványan érdeklődő bámészkodásával.
– És utána máglyára lesz vetve – közölte a hercegné.
– Oké – válaszolta Ángyi.
– Oké?
– Nos, rohadt hideg van itt lenn. Mi az a nagy gardróbszekrény a cövekekkel?
A herceg reszketett.
– Aha – mondta. – Most kezd rádöbbeni, he? Az, drága hölgyem, egy Vasszűz. A legújabb találmány. És maga majd...
– Kipróbálhatom?
– Könyörgése süket f... – a herceg hangja elnémult. Arca vonaglani kezdett.
A hercegné addig hajolt előre, hogy nagy, vörös képe már csak hüvelykekre volt Ángyi orrától.
– Ez a gondtalanság most örömet okoz magának – sziszegte –, de hamarosan az arca másik oldalán fog nevetni!
– Csak ez az egy oldala van – jegyezte meg Ángyi.
A hercegné szeretetteljesen babrált egy tálcányi eszközt.
– Majd meglátjuk – válaszolta, fölemelve egy harapófogót.
– És ne higgye, hogy a népéből akár egyvalaki is a segítségére fog sietni – mondta a herceg, aki a hűvös ellenére izzadt. – Kizárólag nekünk van kulcsunk a tömlöcökhöz. Ha ha. Maga példa lesz mindazoknak, akik rosszindulatú pletykákat terjesztettek rólam. Ne hangoztassa ártatlanságát! Egyfolytában hangokat hallok, folyton hazudnak...
A hercegné vadul megragadta a karjánál fogva.
– Elég – recsegte. – Gyere, Leonál! Hagyni fogjuk, hogy egy ideig a sorsán töprengjen.
– ...az arcok... gonosz hazugságok... nem is voltam ott, és különben is lezuhant... a zabkásám csupa só... – mormolta a herceg, ide-oda himbálózva.
Az ajtó becsapódott mögöttük. A zárak kattanása és reteszek csattanása hallatszott.
Ángyi egyedül maradt a sötétben. Magasan a falon egy pislákoló fáklya csak még fenyegetőbbnek mutatta a homályt. Fura fémformák, amiket az emberi test töréspróbájánál nem fennköltebb célra terveztek, vetettek kellemetlen árnyakat. Ogg Ángyi megmoccant bilincseiben.
– Rendben van – mondta. – Látlak. Ki vagy?
Verenc király előlépett.
– Láttam, ahogy képeket vágtál a herceg mögött – folytatta Ogg Ángyi. – Alig tudtam megállni pléhpofával.
– Nem képeket vágtam, nőszemély, hanem szemöldököm ráncoltam!
Ángyi hunyorgott.
– Jé, ismerlek – jelentette ki. – Te halott vagy.
– Jobb szeretem az „elhunyt” kifejezést – felelte a király.
– Fejet hajtanék[12] – jegyezte meg Ángyi –, csak itt vannak ezek a láncok meg hasonlók. Nem láttál erre egy macskát, igaz?
– De igen. Fönn van az egyik emeleti szobában, és alszik.
Ángyi láthatólag ellazult.
– Akkor ez rendben van – bólintott. – Már kezdtem aggódni – újra körbenézett a tömlöcben. – Mi az a nagy ágyszerű amott?
– A kínpad – válaszolta a király s elmagyarázta használatát. Ogg Ángyi biccentett.
– Milyen pihent elméje van neki – nyilvánított véleményt.
– Attól félek, asszonyom, hogy felelősséggel tartozom jelenlegi kínos helyzetéért – közölte Verenc, leülve egy kézreeső üllőre, vagy legalábbis épp fölötte lebegve. – Ide szerettem volna csábítani egy boszorkányt.
– Fölteszem, nem értesz a zárakhoz?
– Attól félek, hogy meghaladják mostani képességeim... de bizonyára – a király kísértete meglengette kezét egy bizonytalan gesztussal, amely fölölelni látszott az egész börtönt, Ángyit és a bilincseket –, egy boszorkánynak ez az egész csupán...
– Tömör vas – nyilatkozta Ángyi. – Lehet, hogy te át tudsz rajta sétálni, de én nem.
– Ezt nem tudtam – csodálkozott Verenc. – Azt hittem, a boszorkányok tudnak varázsolni.
– Fiatalember – szólt Ángyi. – Le fogsz kötelezni engem azzal, hogy befogod a szád.
– Asszonyom! Én király vagyok!
– Valamint halott is, így én nem törekednék a helyedben semmiféle véleménynyilvánításra. És most maradj szépen csöndben, mint egy jó kisfiú.
Ösztönei ellenére a király azon kapta magát, hogy engedelmeskedik. Az ilyen hangnemnek nem lehet ellentmondani. Az évtizedeken át szólt hozzá, egyenest a gyerekszobájából. Visszhangjai megmondták neki, hogy ha nem eszi meg azonnal ami a tányérján van, rögvest ágyba fogják parancsolni.
Ogg Ángyi megmoccant bilincseiben. Remélte, hogy hamarosan jönni fognak.
– Ööö – kezdte a király fészkelődve. – Úgy érzem, magyarázattal tartozom magának.

 

– Köszönöm – mondta Mállotviksz Néne, s mert Soma láthatólag számított erre, hozzátette. – Jó fiú voltál.
– Igen, naccsága – felelte Soma. – Naccsága?
– Van még valami?
Soma zavarában csavargatta páncélinge szélét.
– Ugye, az nem igaz, amit mindenki beszél a maminkról, naccsága – hebegte. – Ő nem mászkál szanaszét, hogy gonosz átkokat szórjon a népekre. Kivéve Jánosit, a mészárost. Meg a vén Gyömbérkalácsost, miután belerúgott a mami macskájába. De azok nem azok, amiket igazi átoknak lehetne nevezni, ugye, naccsága?
– Abbahagyhatod a naccságázást.
– Igen, naccsága.
– Ilyeneket beszélnek, mi?
– Igen, naccsága.
– Nos, hát jóanyád néha föl tudja idegesíteni az embert.
Soma egyik lábáról a másikra ugrándozott.
– Igen, naccsága, de ők naccsádról is rettentőket mondanak, naccsága, megkövetem alássan, naccsága.
Néne megmerevedett.
– Miféléket?
– Nem szeretném kimondani, naccsága.
– Miféléket!
Soma megfontolta következő lépését. Nem sok választási lehetősége akadt.
– Rengeteg olyat, amik nem igazak, naccsága – jelentette ki, megalapozva saját igazolását amilyen korán csak lehetséges. – Mindenféléket. Hogy az öreg Verenc rossz király volt, és naccsád segítette a trónra, meg hogy múlt évben naccsád okozta azt a szörnyű telet, meg hogy a vén Semde tehene nem adott több tejet, azután, hogy rá tetszett nézni. Sok hazugságot, naccsága – tette hozzá lojálisan.
– Rendben – mondta Néne.
A fiú lihegő képébe vágta az ajtót, gondolatokba merülten állt egy percig, aztán elvonult a hintaszékéhez. Végül még egyszer így szólt:
– Rendben.
Egy kicsit később hozzátette:
– Ő biz' hülye vén ribanc, de nem hagyhatjuk, hogy az emberek csak úgy akármit csinálhassanak boszorkányokkal. Ha az ember egyszer elveszti a megbecsülést, nem marad semmije. Nem emlékszem, hogy a vén Semde tehenére néztem volna. És ki a fene a vén Semde?
Fölállt, levette ajtó mögötti kampójáról csúcsos kalapját, és, szúrósan meredve a tükörbe, számos vészjósló kalaptű segélyével helyére nyársalta. A kalaptűk egyesével csúsztak helyükre, olyan megállíthatatlanul, mint az Isten haragja.
Egy pillanatra eltűnt a melléképületben, s boszorkányköpönyegével jött vissza, ami takaróként szolgált beteg kecskéknek, amikor épp nem fogta egyéb munkára.
Valaha fekete bársony volt, mostanra csak fekete lett. Gondosan és megfontoltan fölerősítette egy fényét vesztett ezüst melltűvel.
Nincs az a szamuráj, Grálkereső lovag, aki valaha is ilyen ceremóniával öltözködött volna.
Végezetül Néne kihúzta magát, fölmérte sötét tükörképét az üvegben, a helybenhagyás halvány, keskeny mosolyát mosolyogta, s távozott a hátsó ajtón át.
A fenyegető látszatot csak kevéssé oszlatta el föl-lerohangálásának hangja odakünn, ahogy megpróbálta beindítani a söprűt.

 

Magrat szintén tükörben nézegette magát.
Előásott egy hajmeresztően zöld ruhát, amit arra terveztek, hogy egyszerre legyen feltáró és testhez simuló, és az is lett volna, ha Magrat esetében lett volna mit feltárni vagy simulni valamihez, ezért hát bepakolt egy pár összegömbölyített zoknit oda le az elejébe, erőfeszítést téve arra, hogy helyrehozza a szembetűnőbb hiányosságokat. Továbbá megkísérelt egy varázslatot a hajára, de mivel az természeténél fogva ellenállt a mágiának, eredeti formája máris kezdett visszatolakodni (vö. pitypang ernyőjével du. kettő tájt).
Valamint a sminkeléssel is megpróbálkozott, amit nem lehetett fenntartás nélküli sikernek bélyegezni. Nem volt benne sok gyakorlata. Már azon is elkezdett tűnődni, nem vitte-e túlzásba a szemhéjfestéket.
Nyaka, karja és ujjai annyi ezüstöt cipeltek maguk közt, ami elég lett volna egy tizenkétszemélyes étkészlethez, s mindezek fölé magára rántott egy vörös selyemmel szegett fekete köpönyeget.
Egy bizonyos megvilágításban s egy gondosan megválasztott szögből Magrat nem volt bájtalan. Hogy mindezen készülődések tettek-e valamit szebbüléséért, az vitatható, de mindenesetre azt eredményezték, hogy remegő szívét az önbizalom vékonyka máza takarta.
Kihúzta magát, s ide-oda fordult. Az amulettek, mágikus ékszerek és okkult karperecek halmai teste különféle részein egyszerre csilingeltek; bármiféle ellenség nem csak vak kellett volna legyen, hogy ne vegye észre, itt egy boszorka közeleg, de süket is.
Odafordult dolgozóasztalához, s megvizsgálta, amit meglehetősen feszélyezetten és soha nem Néne füle hallatára, a Mesterség Eszközeinek nevezett. Ott volt a fehérnyelű kés, amit mágikus hozzávalók előkészítésénél használt. Ott volt a feketenyelű kés, amit maguknak a varázslatos munkálkodásoknak során kell igénybe venni; Magrat olyan sok rúnát vésett a nyelébe, hogy állandóan a kettéhasadás veszélye fenyegette. Tagadhatatlanul hatékonyak voltak, ám...
Magrat sajnálkozva megrázta fejét, odament a konyhaszekrényhez, és kivette a kenyérvágó kést. Valami azt súgta neki, hogy ilyen alkalmakkor valószínűleg egy jó éles kenyérvágó kés a lehető legjobb barát egy lány számára.

 

– Idenézek, odanézek, szertenézek, s mit lát fürkész szemem? – mondta Ogg Ángyi – Valamit, ami H-val kezdődik.
A király kísértete fáradtan körbebámult a tömlöcben.
– Harapófogó – sugalmazta.
– Nem.
– Hüvelykszorító.
– Jópofa név. Mi az?
– Afféle csavaros kínzóeszköz. Figyeljen – mondta a király.
– Nem az – felelte Ángyi.
– Fojtós-húzós körte? – kérdezte a férfi kétségbeesve.
– Az F, és különben se tudom, mi az – válaszolta Ogg Ángyi. A király lekötelezően megmutatta a tálcán, s elmagyarázta használatát.
– Határozottan nem – szólt Ángyi.
– A Büntetés Hőtől Izzó Vascsizmája? – tudakolta a király.
– Egy kissé túl jól ismered ezeket az elnevezéseket – jegyezte meg élesen Ángyi. – Biztos vagy benne, hogy életedben nem használtad ezeket?
– Abszolúte, Ángyi – felelte a kísértet.
– A hazudós kisfiúk pokolra jutnak – figyelmeztette Ángyi.
– Lady Felmet saját maga installálta a legtöbbet, ez az igazság – bizonykodott kétségbeesve a király, aki úgy érezte, hogy helyzete épp elég veszéllyel teli anélkül is, hogy a pokol miatt kelljen aggódjon.
Ángyi szippantott.
– Akkor jó – mondta, kissé megengesztelődve. – A „hétágú korbács”-ra gondoltam.
– De hát az nem is... – kezdte a király, de még időben leállította magát. Felnőttkorában se embertől, se állattól, se a kettő keverékétől nem félt, de Ángyi hangja visszahozta a gyerek- és tanulószoba régi emlékeit, a hosszú szoknyás szigorú hölgyek kiadta merev parancsok alatt élt életét, meg az óvodai ételekét – többnyire szürkék és barnák –, amik akkor megemészthetetlennek tűntek, de most távoli ambróziának látszottak.
– Öt nullra vezetek – jelentette Ángyi boldogan.
– Hamarosan vissza fognak jönni – mondta a király. – Biztos abban, hogy minden rendben lesz?
– Ha nem lennék, mégis pontosan mennyiben tudnál segíteni? – firtatta Ángyi.
A reteszek elhúzásának nesze hallatszott.

 

Nagy tömeg gyűlt össze a kastélyon kívül, mire Néne söprűje bizonytalankodva a talaj irányába ingadozott. Az emberek elhallgattak, amikor a boszorkány odacsörtetett, s elhúzódtak útjából. Az öregasszony egy kosár almát szorongatott hóna alatt.
– A tömlöcben van egy boszorkány! – súgta oda valaki Nénének. – Meg borzasztó kínzások, azt mondják!
– Most aztán túl messzire ment – jelentette ki egy paraszt. – Az a rengeteg gyújtogatás, meg adóztatás, és most ez! Én magukat, boszorkányokat, hibáztatom. Ennek véget kell vetni. Tudom a jogaim!
– S mik lennének azok? – érdeklődött Néne.
– Igázás hétszámba ötödnapokon, húrdolga, incselkedés, maradékok, darmincs, zsálya és peregetés – vágta rá a paraszt. – És makkoltatás, minden második évben, meg jog, hogy tartsak kétharmad kecskét a közös legelőn. Amíg föl nem gyújtották. Pedig rohadt jó kecske volt.
– Egy férfi sokra mehet, ha úgy ismeri a jogait, mint te – közölte Néne. – De most leginkább haza kéne mennie.
Megfordult, és a kapura nézett. Két, szerfelett aggodalmas képet vágó őr volt szolgálatban. Odasétált hozzájuk, s az egyiket tekintetével majd' fölnyársalta.
– Ártalmatlan, öreg almaárus vagyok – mutatkozott be olyan hangon, ami sokkal alkalmasabb lett volna az ellenségeskedések megkezdésére egy közepes horderejű háborúban. – Könyörgöm, hadd menjek be, kedveském – az utolsó szavakban kések lappangtak.
– Senki sem léphet a kastélyba – mondta az egyik őr. – A herceg parancsára.
Néne vállat vont. Legjobb tudomása szerint az almaárus-megnyitás a boszorkánymesterség teljes történetében egyetlen egyszer jött be, de akkor is ez volt a hagyomány.
– Ismerlek, Rágcsád Poldy – mondta. – Emlékszem, hogy én terítettem ki a nagyapád, s én segítettelek téged a világra – odapislantott a tömegre, ami kicsivel arrébb újra összegyűlt, aztán visszafordult az őrhöz, akinek arca a rettegés maszkjába fagyott. Kissé közelebb hajolt hozzá, s megszólalt. – Tőlem kaptad az első alapos elnáspángolást ebben a siralomvölgyben, s az összes istenekre, ha most szembeszegülsz velem, tőlem fogod kapni az utolsót is.
Halk, fémes nesz hallatszott, amikor a lándzsa kihullott a férfi megrémült ujjai közül. Néne odanyúlt, s bátorítóan megveregette a reszkető őr vállát.
– De ne aggódj emiatt – tett hozzá. – Vegyél egy almát.
Tett egy lépést előre, s egy második lándzsa zárta el útját. Érdeklődve fölnézett.
A másik őr nem kostetői volt, hanem városban nevelkedett zsoldos, akit az utóbbi néhány évben megcsappant legénységi állomány földuzzasztására hoztak ide föl. Az arcát sebhelyek hegezték bonyolult mintában. Több heg átrendezte magát valamibe, ami talán gúnyos vigyor óhajtott lenni.
– Szóval ez a boszorkányok mágiája, mi? – mondta az őr. – Átkozott vacak. Lehet, hogy megfélemlíti ezeket a falusi idiótákat, asszonyság, de engem nem ijeszt meg.
– Úgy képzelem, hogy nem olyan könnyű megijeszteni egy ilyen nagydarab, erős legényt, mint te – jegyezte meg Néne, fölnyúlva kalapjához.
– És meg se próbájjék engemet begyullasztani – az őr egyenesen maga elé meredt, enyhén himbálózva lábujjhegyen. – Idős hölgyek, mint maga, kisujjuk köré csavarják a népeket! Ilyet biza nem szabadna eltűrni, ahogy azt mondani szokják.
– Pontosan úgy, ahogy akarod – mondta Néne, eltaszítva a lándzsát.
– Hé, aszontam... – kezdte az őr, s megmarkolta Néne vállát. A boszorkány keze olyan gyorsan mozdult, hogy szinte nem is látszott moccanni, de a zsoldos hirtelen a karjához kapott, és nyögött.
Néne visszadöfte a kalaptűt, és megiramodott.

 

– Azzal fogjuk kezdeni – jelentette be a hercegné rosszindulatúan sandítva –, hogy Megmutatjuk az Eszközöket.
– Már láttam őket – válaszolta Ángyi. – Legalábbis azokat mind, amik H-val, S-sel, I-vel, T-vel és V-vel kezdődnek.
– Akkor lássuk, hogy meddig tudja ezt a könnyed társalgó tónust megőrizni. Gyújtsd meg a parazsas serpenyőt, Felmet – csattant föl a hercegné.
– Gyújtsd meg a parazsas serpenyőt, Bolond – mondta a herceg.
A Bolond lassan mozdult. Ilyesmire nem számított. Emberek kínzása nem szerepelt mentális napirendjén. Idős hölgyek hidegvérű bántalmazásához nem fűlt a foga, és boszorkányok tényleges bántalmazása bármilyen hőfokú vérrel meg aztán végképp nem volt fogára való. Szavak, azt javasolta. Ez az egész valószínűleg az ócsárlás és obstrukció címszava alá tartozik.
– Nem szeretek ilyesmit csinálni – mormolta a bajsza alatt.
– Nagyon helyes – vágta rá Ogg Ángyi, akinek kitűnő hallása volt. – Emlékezni fogok rá, hogy nem szeretted csinálni.
– Miről van szó? – tudakolta élesen a herceg.
– Semmiről – felelte Ángyi. – Sokáig fog tartani? Még nem reggeliztem.
A Bolond meggyújtott egy gyufát. A lehető legkisebb légmozgás támadt mellette, s a láng kialudt. A férfi káromkodott, s újabbal próbálkozott. Ezúttal reszkető keze egész a serpenyőig eljutott, mielőtt ez a gyufa is lobbant, és elsötétedett.
– Siess, fickó! – parancsolta a hercegné, előkészítve egy tálcányi kínzószerszámot.
– Nem úgy néz ki, mint ami meg akar gyulladni... – motyogta a Bolond, amikor egy újabb gyufa vált villózó lángcsíkká, majd kialudt.
A herceg elmarta a dobozt a Bolond remegő ujjai közül, s egy maroknyi gyűrűvel pofon vágta.
– Hát egyetlen parancsomnak se lehet engedelmeskedni? – sikította. – Szándékosan pipogya! Gyönge! Add ide a dobozt!
A Bolond elhátrált. Valaki, akit nem tudott meglátni, olyasmiket suttogott a fülébe, amiket nem tudott kivenni.
– Menj ki – sziszegte a herceg –, és gondoskodj róla, hogy ne zavarjanak meg minket!
A Bolond megbotlott a legalsó lépcsőben, megfordult, egy utolsó esedező pillantást vetett Ángyira, és kiszáguldott az ajtón. Egy kicsit szökdécselt is, a szokás hatalmának engedve.
– A tűz nem elengedhetetlenül szükséges – jelentette ki a hercegné. – Csupán besegít. És most, asszonyság, be fogod-e vallani?
– Mit? – firtatta Ángyi.
– Az köztudomású. Árulást. Rosszindulatú boszorkányságot. A király ellenségeinek bújtatását. A korona ellopását...
A csörömpölésre odanéztek. Egy vérszennyezte tőr esett le a padról, mintha valaki megpróbálta volna fölkapni, csak nem lett volna hozzá elég ereje. Ángyi hallotta, ahogy a király kísértete káromkodik a bajsza alatt.
– ...és hazug pletykák terjesztését – fejezte be a hercegné.
– ...só az étkemben... – motyogta a herceg idegesen, a kezét takaró kötésre meredve. Egyfolytában azt érezte, hogy van egy negyedik személy is a börtönben.
– Ha valóban vallomást tesz – közölte a hercegné –, akkor csupán máglyán fog égni. És, kérem, semmi humoros megjegyzés!
– Miféle hazug pletykák?
A herceg behunyta szemét, de a látomás ott maradt.
– A néhai Verenc király halálos kimenetelű balesetéről – suttogta rekedten. A levegő újra kavarogni kezdett.
Ángyi féloldalra hajtott fejjel ült, mintha egy olyan hangot hallgatna, amit csak ő hall. Kivéve, hogy a herceg biztos volt benne, hogy ő is hall valamit, nem pontosan egy hangot, valami olyat, mint a szél távoli susogása.
– Ó, hát nem is tudom, mi ebben a hazugság – szólt a boszorkány. – Tudom, hogy ledöfted, és te adtad a tőrt neki. A lépcső tetején történt – elhallgatott, félrehajtotta fejét, bólintott, és hozzáfűzte –, pont egy dárdát tartó páncélruha mellett, és te azt mondtad „Ha meg kell legyen, szeretném, hogy hamar meglegyen”, vagy valami ilyesmit, és aztán kiragadtad a király saját tőrét, ugyanazt, ami most ott hever a földön, az övéből, és...
– Hazudsz! Nem volt tanú. Mi nem... nem történt semmi, aminek tanúja lehetne! Hallottam valakit a sötétben, de nem volt ott senki! Nem is lehetett volna ott senki, aki bármit is láthatott volna! – sikoltotta a herceg. Felesége fenyegetően nézett rá.
– Fogd be a szád, Leonál! – utasította. – Azt hiszem, itt, e négy fal között, meglehetünk az ilyesmi nélkül.
– Ki mondta el neki? Te mondtad el neki?
– És csillapodj le. Senki se mondta el neki. Ő boszorkány, az istenek szerelmére, azok rájönnek az ilyen dolgokra. Második látomás, vagy micsoda.
– Látás – javította ki Ángyi.
– Amit már nem sokáig fog birtokolni, jóasszony, hacsak nem árulja el, hogy ki tud erről még, meg nem segédkezik nekünk néhány más ügyben is – szögezte le komoran a hercegné. – És meg fogja tenni, higgyen nekem. Az ilyen dolgokban szakavatott vagyok.
Ángyi körbenézett a tömlöcben, ami kezdett zsúfolttá válni. Verenc király majd' kicsattant a haragvó vitalitástól, olyannyira, hogy csaknem látható lett, és dühösen próbált megmarkolni egy kést. Ám voltak ott mások is bizonytalanul ingadozva a háttérben, összetört alakok, nem kifejezetten kísértetek, de emlékek, amiket a puszta kín és rettegés plántált maguknak a falaknak az anyagába.
– A saját tőröm! A rohadékok! A saját tőrömmel gyilkoltak meg – dühöngött csöndesen Verenc király kísértete, magasba emelve átlátszó karját, a túlvilág nagyjához-egészéhez könyörögve, hogy legyen tanúja e végső megaláztatásnak. – Ó, adj erőt...
– Igen – értett egyet Ángyi. – Érdemes megpróbálni.
– És most bele fogunk kezdeni – mondta a hercegné.

 

– Micsoda? – hörrent az őr.
– AZT MONDTAM – ismételte meg Magrat –, hogy eladni jöttem ezeket a szépséges almákat. Nem figyelsz?
– Nincs valami vásár, vagy igen? – Az őr rendkívül ideges volt, amióta kollégáját el kellett vinni az ispotályba. Nem azért jelentkezett erre az állásra, hogy ilyesmikkel kelljen foglalkoznia.
Derengeni kezdett neki.
– Maga nem boszorkány, ugye? – tudakolta, félszegen babrálva a dárdáját.
– Persze, hogy nem. Úgy nézek én ki?
Az őr szemügyre vette a nő okkult karpereceit, beszegett köpönyegét, reszkető kezét, és az arcát. Az arc különösen nyugtalanító volt. Magrat sok púdert használt, hogy arca sápadt legyen és érdekes. Ez, a nagyvonalúan alkalmazott szempillafestékkel kombinálva, azt a benyomást keltette az őrben, hogy két légyre néz, amik beleragadtak a cukortartóba. Azon kapta magát, hogy ujjai a rontás elleni gesztusba rándulnak, hogy elhárítsák a gonosz szempillafestéket.
– Rendbe' – szólt bizonytalankodva. Elméje a problémát őrölte. A nő boszorka. Csak nemrégiben hallott egy csomó pletykát, hogy a boszorkányok ártalmasak az egészségre. Megparancsolták neki, hogy ne engedje a boszorkákat belépni, de senki sem mondott neki semmit az almaárusokról. Az almaárusok nem jelentenek gondot. A boszorkányok okoznak gondot. A nő azt mondta, hogy ő almaárus, és neki esze ágában sincs, hogy kételkedjék egy boszorkány szavában.
Ettől a logikai levezetéstől fölvidulva, elhúzódott oldalra, és lelkesen intett.
– Szabad az út, almaárus – mondta.
– Köszönöm – hálálkodott kedvesen Magrat. – Szeretnél egy almát?
– Köszönöm, nem. Még azt se ettem meg, amit a másik boszorkány adott – szemét forgatta. – Nem boszorkány. Nem boszorkány, egy almaárus. Almaárus. Ő csak tudja.
– Mennyi ideje ennek?
– Csak pár perce...
Mállotviksz Néne nem volt eltévedve. Nem az a fajta ember volt, aki valaha is eltévedne. Csupáncsak jelenleg, noha pontosan tudta, hogy Ő MAGA hol van, semmi másnak nem tudta a helyzetét. E pillanatban újra megérkezett a konyhába, siettetve a szakács idegösszeroppanását, aki valami zellert próbált nyárson sütni. A tény, hogy többen kíséreltek meg almát vásárolni tőle, mit sem javított hangulatán.
Magrat megtalálta az utat a Nagy Csarnokba, ami a nap ezen szakában üres és elhagyatott volt, eltekintve két őrtől, akik kockáztak. Felmet saját személyi testőrségének címeres zubbonyát viselték, s abbahagyták a játszmát, amint a lány föltűnt a színen.
– Nicsak, nicsak – mondta az egyik, szemtelenül fixírozva őt. – Jöttél, hogy szórakoztass minket, szépségem[13]?
– A tömlöcöt keresem – árulta el neki Magrat, akinek a „szexuális zaklatás” kifejezés pusztán szótagok gyűjteményét jelentette.
– Ki hitte volna! – mondta az egyik őr, odakacsintva a másiknak. – Szerintem ebben tudunk neked segíteni – föltápászkodtak, s közrefogták; a lány tudatában volt a két állnak, amiken tüzet lehetett volna csiholni, no meg az állott sör fojtogató bűzének. Az elméje kijjebb eső részeiről érkező kétségbeesett jelzések kezdtek áttörni acélkemény meggyőződésén, mely szerint rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek.
Több lépcsőfordulón kísérték le a folyosók nyirkos, boltíves útvesztőjébe, miközben Magrat sietve keresgélt valami udvarias módszert arra, hogy megszabaduljon tőlük.
– Figyelmeztetnem kell titeket – jelentette be végül –, hogy nem vagyok, noha tán annak látszom, egyszerű almaárus.
– Na, ne mondd!
– Valójában én boszorkány vagyok.
Ez nem keltette azt a hatást, amit remélt. Az őrök összenéztek.
– Egész jó – vigyorgott az egyik. – Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet megcsókolni egy boszorkányt. Errefelé azt mondják, hogy varanggyá változol tőle.
A másik őr oldalba bökte.
– Akkor szerintem – jegyezte meg annak a vontatott, kiérlelt hangján, aki azt hiszi, hogy amit most mindjárt mondani fog, az elképesztően vicces lesz –, te már évekkel ezelőtt megcsókoltál egyet.
A rövid hahota hirtelen félbeszakadt, amikor Magratot a falhoz penderítették, és közelről szemlélhette meg, lenyűgöző premier plánban, az őr orrlyukait.
– Na ide figyelj, babám – mondta a férfi. – Nem te vagy az első boszorka, akit elkaptunk egy fordulóra itt lenn, ha boszorka vagy egyáltalán, de lehet, hogy mázlid lesz, és élve kisétálhatsz. Ha kedves leszel hozzánk, érted?
Valahonnan a közelből rövid, átható sikoly hallatszott.
– Ez, tudod – magyarázta az őr –, egy olyan boszorkány volt, aki a keservesebbik utat választotta. Mindnyájunknak tehetsz egy szívességet, érted? Szerencséd, hogy összeakadtál velünk, de tényleg.
Keresgélő keze megakadt a vándorlásban.
– Mi ez? – kiáltotta Magrat sápadt arcába. – Egy kés? Egy kés? Szerintem ezt komolyan kell vegyük, nem gondolod, Hron?
– Meg kell kötözd a kezét és be kell tömni a száját – felelte sietve Hron. – Nem tudnak varázsolni, ha nem tudnak beszélni, vagy a kezüket mozgatni...
– Azonnal vegyétek le a kezetek róla!
Mindhárman végigbámultak a folyosón a Bolondra, aki csilingelt dühében.
– Ebben a másodpercben eresszétek el! – kiáltotta. – Vagy jelentelek titeket!
– Ó, jelentesz minket, mi? – válaszolta Hron. – És fog valaki is hallgatni rád, te fülzsírszínű kis hülye?
– Ez itt egy boszorkány, akit elfogtunk – mutatta ki a másik őr. – Szóval mehetsz és csilingelhetsz valahol máshol – visszafordult Magrathoz. – Szeretem, ha egy csajban van spiritusz – mondta, mint utóbb kiderült, a tényeknek meg nem felelően.
A Bolond közelgett a halálosan földühödtek merészségével.
– Mondtam nektek, hogy eresszétek el – ismételte meg.
Hron kardot rántott, és társara kacsintott.
Magrat ütött. Be nem tervezett, ösztönös ütés volt, megállító erejét jelentősen fokozta a gyűrűk és karperecek súlya; karja szélsebesen forgott, és zümmögő hangot adott ki egy ívben, ami fogva tartója állkapcsánál ért véget, s kétszer megpördítette a férfit, mielőtt halk sóhajjal kis halommá rogyott, mellesleg orcáján több okkult jelentőséggel bíró jelkép mintájával.
Hron tátott szájjal bámult rá, aztán Magratra nézett. Körülbelül ugyanabban a pillanatban emelte föl kardját, amikor a Bolond belecsapódott, és a két férfi együtt zuhant le küzdő rakásba. Mint a legtöbb kistermetű ember, a Bolond is a kezdeti eszeveszett lerohanásra számított, hogy majd előnyt biztosít számára, s tanácstalan volt a befejező szakaszt illetőleg, s valószínűleg pórul járt volna, ha Hron hirtelen nem ébred tudatára, hogy egy kenyérvágó kést szorítanak a torkához.
– Ereszd el – mondta Magrat, kilökve haját a szeméből.
Hron megmerevedett.
– Azon töprengsz, vajon tényleg elvágnám-e a nyakad – zihálta Magrat. – Én se tudom biztosan. Gondolj csak arra, mennyi izgalomban lesz együtt részünk, amíg rájövünk.
Lenyúlt a másik kezével, s gallérjánál fogva talpra rángatta a Bolondot.
– Honnan jött az a sikoltás? – kérdezte anélkül, hogy levette volna szemét az őrről.
– Valahonnan innen lentről. Őt ott tarják a kínzókamrában, és nekem ez nem tetszik, túl messzire megy, és nem tudok bejutni, és eljöttem, hogy keressek valakit...
– Nos, megtaláltál engem – közölte Magrat. – Te – szólította meg Hront –, itt maradsz. Vagy el is menekülhetsz tőlem. De nem fogsz minket követni.
Az őr bólintott, s utánuk bámult, amikor elsiettek a folyosón.
– Be van zárva az ajtó – említette meg a Bolond. – Mindenféle zajok hallatszanak, de az ajtó zárva van.
– Nos, ez végül is tömlöc, vagy nem?
– De nem szokás belülről bezárni őket!
És valóban, mozdíthatatlan volt. A másik oldalról csönd érkezett – dolgos, sűrű csönd, ami átkúszott a repedéseken, s kiömlött a folyosóra, az a fajta csönd, ami rosszabb, mint a sikoltozás.
A Bolond egyik lábáról a másikra szökdécselt, miközben Magrat az ajtó durva felületét vizsgálgatta.
– Tényleg boszorkány vagy? – érdeklődött. – Azt mondták, boszorkány vagy, tényleg így van? Nem úgy nézel ki, mint egy boszorkány, nagyon is... olyannak látszol, azaz... – elpirult. – Nem mint egy, tudod, banya, egyáltalán nem, hanem teljességgel gyönyörű... – a hangja csönddé vékonyodott.
A helyzet teljes mértékben az ellenőrzésem alatt áll, mondta Magrat magának. Sose hittem volna, hogy így lesz, de kristálytisztán gondolkozom.
És rájött, kristálytisztán, hogy a kitömés lecsúszott a derekába, a frizurája olyan, mintha egy higiéniát nem ismerő madárcsalád fészkelt volna benne, és a szemfestéke nem is annyira elkenődött, mint inkább elcsüggedt. A ruhája több helyen kiszakadt, a lába csupa karmolás, a karja csupa horzsolás, és, ki tudja, miért, majd' kibújik a bőréből örömében.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha hátrébb állsz, Verenc – mondta. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez működni fog.
Kapkodó lélegzetvétel hallatszott.
– Honnan tudod a nevem?
Magrat fölmérte az ajtót. A tölgy öreg volt, évszázados, de azért érzékelni tudott egy kis nedvességet a felszín alatt, amit az évek olyasmivé pácoltak, ami csaknem olyan szilárd volt, mint a szikla. Rendes körülmények közt az, ami a fejében járt, egy napnyi tervezést és egy zsák egzotikus hozzávalót igényelt volna. Legalábbis mindig is ezt hitte. Most azonban készen állt a kétkedésre. Ha az ember elő tud idézni démonokat egy mosóteknőből, akkor akármire is képes.
Ráébredt, hogy a Bolond beszélt hozzá.
– Ó, úgy gondolom, hallottam valahol – legyintett tétován.
– Nem hinném, mert sose használom – felelte a Bolond. – Úgy értem, nem valami népszerű név a herceg köreiben. Tudod, a mamám akarta. Föltételezem, az anyák szeretik a királyokról elnevezni gyerekeik. A nagypapám azt mondta, hogy nincs jogom ilyen névhez, és azt mondta, hogy nem szabadna járkálnom...
Magrat bólintott. A szakértő szemével nézett körbe a nyirkos alagútban.
Nem volt ígéretes hely. A vén tölgydeszkák a hosszú évek során végig itt lenn voltak a sötétben, távol az évszakok órájától...
Másrészt... Néne azt mondta, hogy valamiképp minden fa egy fa, vagy valami ilyesmit. Magrat úgy gondolta, érti, bár nem tudta egész pontosan, hogy ez mit jelent. És odafönn tavasz van. Az élet kísértete, ami még mindig létezett a fában, biztos tudja ezt. Vagy ha elfelejtette, emlékeztetni kell.
Tenyerét laposan az ajtóra fektette, behunyta szemét, megpróbálta gondolatban megtalálni a kiutat a kövön keresztül, ki a kastélyból, bele a hegyek vékony, fekete talajába, bele a levegőbe, a napfénybe...
A Bolond csak azzal volt tisztában, hogy Magrat teljesen moccanatlanul áll. Aztán a haja elállt a fejétől, gyöngéden, és avarszag érzett.
És aztán, figyelmeztetés nélkül, a pöröly, ami képes átüzni a mályvacukor-puhaságú mérgesgombát hat hüvelyk tömör útburkolaton, vagy az angolnát sokezer mérföld ellenséges óceánon egy meghatározott tavacskába azon a bizonyos felvidéki réten, lecsapott rajta keresztül, bele az ajtóba.
A boszorkány óvatosan ellépett, a tudata kábult, küszködve a kétségbeesett késztetéssel, hogy lábujjait a kőbe temesse, s levelet hajtson. A Bolond elkapta, és a megrázkódtatás majdnem kiütötte őt is.
Magrat nekirogyott a halkan csilingelő testnek, s diadalt érzett. Megtette! És mesterséges segédeszközök nélkül! Bárcsak a többiek is láthatták volna...
– Ne menj közel hozzá – motyogta. – Azt hiszem, egy kissé... sokat adtam neki – a Bolond még mindig magához szorította a lány kenyérpirító-rács testét, s túlságosan erőt vettek rajta az érzések ahhoz, hogy egyetlen szót is ki tudjon ejteni, de azért Magrat kapott választ.
– Szerintem is azt tetted – nyilatkozta Mállotviksz Néne, előlépve az árnyékból. – Nekem magamnak ez sose jutott volna eszembe.
Magrat rápislogott.
– Itt voltál egész idő alatt?
– Csak néhány perce érkeztem – Néne az ajtóra sandított. – Kitűnő technika – ismerte el –, de ez vén fa. Tűzben is égett már, úgy vélném. Sok vasszög meg izé van benne. Nem tudom elképzelni, hogy működjön. Ha rajtam múlt volna, megpróbálkozom a kövekkel, de...
Egy elhaló „pukk” félbeszakította.
Aztán jött még egy, aztán együtt egy egész sorozat belőlük, mint valami habcsókzápor.
Mögötte, nagyon szelíden, az ajtó levelet hajtott.
Néne néhány másodpercig bámulta, aztán belenézett Magrat megrettent tekintetébe.
– Fussunk! – kiáltotta.
Megragadták a Bolondot, s eliramodtak egy alkalmatos gyámpillér menedékébe.
Az ajtó figyelmeztetően nyikorgott. Több deszkája növényi agóniában tekergett, és sziklaszilánkok záporoztak, amikor a szögek kihúzódtak a fából, mint tüskék a sebből, és visszapattantak a kőfalról. A Bolond lebukott, amikor a zár egy része elsüvített a feje fölött, és szétzúzódott a szemközti falon.
A deszkák alsó része tapogatózó fehér gyökereket hajtott, amit végigcsusszantak a nyirkos kövön, és elkezdtek lefelé fúródni. Péterszegek domborultak, szétreccsentek, és ágakat löktek ki, amik az ajtónyílás köveibe ütődtek, és félredöntötték őket. És egész idő alatt halk morgás hallatszott, a fa sejtjeinek hangja, amint megpróbálják magukban tartani a rajtuk átlüktető nyers életerőt.
– Ha én lettem volna – mondta Mállotviksz Néne, miközben a plafon egy része beomlott távolabb a folyosón. – Nem így csináltam volna. Nem mintha tiltakoznék, tudod – folytatta, amikor Magrat szólásra nyitotta száját. – Elfogadható munka. Azt hiszem, egy kissé túlzásba vitted, ez minden.
– Elnézést – szólalt meg a Bolond.
– Nem értek a sziklákhoz – mutatta ki Magrat.
– Nos, a szikla az felnőtt korban fokozatosan megkedvelt élvezeti cikk...
– Elnézést.
A két boszorkány rámeredt, és a férfi hátrálni kezdett.
– Nem úgy volt, hogy valakit meg kéne menteni? – kérdezte.
– Ó – felelte Néne. – Hogyne. Gyere, Magrat. Jobb, ha megnézzük, mit követett el.
– Volt sikoltozás is – jegyezte meg a Bolond, aki nem tehetett róla, úgy érezte, hogy a boszorkányok nem veszik eléggé komolyan a dolgot.
– Meghiszem azt! – felelte Néne, félrelökve a férfit, s átlépve egy tekergőző karógyökér fölött. – Ha engem zárnának tömlöcbe, az biztos, hogy lenne sikoltozás.
A börtönön belül porfelhő kavargott, és az egyetlen fáklya fénykoszorújának köszönhetően Magrat homályosan ki tudott venni két alakot a legtávolabbi sarokban kushadva. A bútorok többségét fölbontották s szanaszét szórták a padlón; nem úgy nézett ki, mintha bármelyiket is arra tervezték volna, hogy a kényelem netovábbja legyen. Ogg Ángyi eléggé nyugodtan üldögélt abban, ami afféle kalodának látszott.
– Nem siettétek el – észrevételezte. – Szabadítsatok ki ebből, jó? Kezdek elzsibbadni.
És ott volt a tőr.
Lágyan pörgött a szoba közepén, villogott, amikor a forgó pengén megcsillant a fény.
– A saját tőrömmel! – mondta a király kísértete olyan hangon, amit csak a boszorkányok hallottak. – Egész idő alatt és én nem is tudtam! A saját tőrömmel! A saját átkozott tőrömmel nyírtak ki az átkozottak!
Újabb lépést tett az uralkodópár felé a tőrrel hadonászva. A herceg ajakát halk gurgulázás hagyta el, boldogan, hogy elmenekülhetett.
– Egész jól csinálja, hát nem? – jelentette ki Ángyi, miközben Magrat kisegítette börtönéből.
– Az nem az öreg király? Nem képesek látni?
– Nem hinném.
Verenc király kissé imbolygott a teher alatt, túl öreg volt az ilyen poltergeist tevékenységhez, ehhez kamasznak kell lenni...
– Csak hadd kapjam rendesen markomba ezt az izét – mondta. – Ó, a francba...
A kés kipottyant a kísértet erőtlen szorításából, s a földön csörömpölt. Mállotviksz Néne élelmesen előrelépett, s rátette lábát.
– A halottaknak nem szabad megölnie az élőket – szögezte le. – Veszedelmes hogyishívják, perecedens lenne. Hogy mást ne mondjak, mi mind számbeli kisebbségbe kerülnénk.
A hercegné merült föl elsőnek a rettegésből. Korábban kések csaptak le a levegőből, meg ajtók robbantak szét, és most ezek a nőszemélyek a saját tömlöcében dacolnak vele! Abban nem lehetett bizonyos, hogy hogyan kéne természetfölötti dolgokra reagálni, de nagyon határozott elképzelései voltak arról, hogy az utóbbival hogy bánjon el.
Szája kinyílt, mint valami kapu egy vörös pokolba.
– Őrség! – kiáltotta, és észrevette, hogy a Bolond az ajtóhoz közel lebzsel. – Bolond! Eredj az őrökért!
– Az őrök nem érnek rá. S már úgyis elmenőben vagyunk – mondta Néne. – Melyikőtök a herceg?
Felmet rózsaszín szemmel bámult rá félig összegörnyedt helyzetéből a sarokban. Szája sarkából vékony csíkban nyál folydogált, és vihogott.
Néne alaposabban megnézte. Azoknak a patakzó szemekben közepén valami más nézett vissza rá.
– Nem áll szándékomban okot adni neked rá – jelentette ki csöndesen. – De jobb lenne számodra, ha elhagynád ezt az országot. Köszönj le a trónról, vagy valami.
– Kinek a javára? – firtatta jegesen a hercegné. – Egy boszorkányéra?
– Nem fogok – közölte a herceg.
– Mit mondtál?
A herceg kihúzta magát, lesöpört egy kevés port ruhájáról, és Néne szeme közé nézett.
– Azt mondtam, nem fogok – válaszolta. – Azt hitte, hogy egy kevéske szimpla varázslat meg fog félemlíteni engem? A hódítás jogán én vagyok a király, s ezt nem tudja megváltoztatni, még maga sem. Ilyen egyszerű az egész, boszorka.
Közelebb húzódott hozzá.
Néne rámeredt. Még soha nem látott ehhez hasonlót. A fickó nyilvánvalóan őrült volt, de őrültsége mélyén rettenetes hideg épelméjűség bújt meg, tiszta csillagközi jégmag a kohó közepén. Korábban gyöngének vélte a pasast az erő vékony máza alatt, de a dolog ennél jóval messzebbre ment. Valahol mélyen a herceg elméjében, valahol a racionalitás eseményhorizontján túl, a tébolyodottság puszta nyomása őrültségét összesajtolta valami olyanná, ami keményebb a gyémántnál.
– Ha varázslással győz le engem, a mágia fog uralkodni – jelentette ki a herceg. – És azt nem teheti. És bármilyen király, aki a maga segítségével kerül uralomra, a hatalmában lesz. Banyaigában, úgy is mondhatnám. Amit ural a mágia, azt el is pusztítja. Magát is elpusztítaná, tudja jól. Ha ha.
Néne ökle elfehéredett, amikor a férfi közeledett hozzá.
– Lesújthat rám – mondta a herceg. – És talán találna is valakit, hogy a helyemre álljon. De neki bizony bolondnak kéne lennie, mert tudatában lenne, hogy a maga szemmelverése ott lóg a feje fölött, és ha nem lelne magánál tetszésre, nos, azon minutumban életével lakolna. Maga tiltakozhatna ellene, ahogy csak tetszik, de ő tudná, hogy a maga engedélyével uralkodik. És akkor egyáltalán nem is lenne király. Hát nincs igazam?
Néne másfele nézett. A másik két boszorkány hátramaradt, készen nyakuk behúzására.
– Azt kérdeztem, nincs igazam?
– De – felelte Néne –, igazad van...
– Igen.
– ...de van valaki, aki legyőzhetne téged – tette hozzá lassan Néne.
– A gyerek? Jöjjön csak nyugodtan, ha fölnőtt. Fiatalember egy karddal, a végzetét beteljesítendő – gúnyolódott a herceg. – Roppant romantikus. De nekem számos évem lesz fölkészülni. Hadd próbálkozzon! – mellette Verenc király ökle áthasított a levegőn, és teljességgel elhibázta célját.
A herceg még közelebb hajolt, míg orra már csak egy hüvelykre volt Néne arcától.
– Eredjenek vissza a katlanhoz, vészbanyák – sugallta halkan.

 

Mállotviksz Néne úgy lépdelt Lancre Kastély folyosóin végig, mint egy óriási, mérges denevér, a herceg kacaja visszhangzott a feje körül.
– Adhatsz neki furunkulusokat vagy ilyesmit – javasolta Ángyi. – Az aranyér se rossz. Az engedélyezett. Nem akadályozza meg az uralkodásban, csak annyit jelent, hogy állva kell királykodjon. Azon mindig jót lehet röhögni. Vagy a végbéltályogon.
Mállotviksz Néne nem szólt semmit. Ha a düh hő lenne, a kalapja már tüzet fogott volna.
– Bár persze attól még elviselhetetlenebb lenne – jegyezte meg Ángyi, szedve a lábát, hogy lépést tartson. – Ugyanúgy a fogfájástól – oldalvást Néne rángatózó vonásaira sandított.
– Nem kell nyugtalankodj – mondta. – Nem csináltak semmi különösebbet velem. De azért köszönöm.
– Én nem aggódom miattad, Gytha Ogg – csattant föl Néne. – Csakis azért jöttem, mert Magrat idegeskedett. Én azt mondom, ha egy boszorkány nem tud magára vigyázni, akkor semmi joga magát boszorkánynak nevezni.
– Magrat jól csinálta a famegmunkálást, úgy gondolom.
Még zord haragja szorításában is, Mállotviksz Néne nem sajnált egy biccentést.
– Fejlődik – ismerte el. Mindkét irányban szétnézett a folyosón, aztán közelebb hajolt Ogg Ángyi füléhez.
– Nem adom meg neki azt az örömet, hogy elismerjem – jelentette ki –, de megfogott minket.
– Nos, nem is tudom – felelte Ángyi. – Jászónunk meg egynéhány markáns legény hamar meg tudnák...
– Láttál egyet-kettőt az őrök közül. Nem a régi gárda tagjai. Ezek nehéz fiúk.
– Adhatnánk egy kis segítséget a mieinknek...
– Nem használna. Az embereknek maguknak kell az ilyen dolgokat megoldaniuk.
– Ha te mondod, Eszme – egyezett bele Ángyi jámborul.
– Mondom, bizony. A mágia arra való, hogy uraljuk, nem uralkodásra.
Ángyi bólintott, és aztán, visszaemlékezve egy ígéretre, lenyúlt, és fölszedett egy szikladarabkát az alagút alján lévő zúzalékból.
– Azt hittem, elfelejtette – szólalt meg a király kísértete a fülénél.
Odébb a folyosón a Bolond Magrat után szökdécselt.
– Láthatnálak újra? – tudakolta.
– Nos... nem is tudom – válaszolta Magrat, s szíve önelégült dalra fakadt.
– Mit szólnál a ma estéhez? – kérdezte a Bolond.
– Ó, nem – felelte Magrat. – Nagyon sok dolgom van ma este – eredetileg az állt szándékában, hogy elfészkel egy bögre forró tejjel meg Pityergi Komámasszony jegyzetfüzeteivel a kísérleti asztrológiáról, de ösztönei megsúgták, hogy fáradságos küzdelmek elé kell állítani bármilyen udvarlót, csak hogy jobban törje magát utána.
– Hát akkor holnap este? – a Bolond nem tágított.
– Azt hiszem, meg kéne mossam a hajam.
– Szabaddá tudnám tenni a péntek estét.
– Mi nagyon sokat dolgozunk éjszaka, tudod...
– Akkor hát délután.
Magrat tétovázott. Talán az ösztönei tévednek.
– Nos... – mondta.
– Két óra körül. A tó melletti réten, rendben?
– Nos...
– Akkor ott találkozunk. Rendben? – kérte kétségbeesetten a Bolond.
– Bolond! – a hercegné hangja végigvisszhangzott a folyosón, s a férfi arcán rettegés suhant át.
– Mennem kell – közölte. – A réten, oké? Majd viselek valamit, hogy rám ismerj. Rendben?
– Rendben – visszhangozta Magrat, kitartásának puszta nyomásától hipnotizálva. Megfordult, és a másik két boszorkány után szaladt.
Pokoli fölfordulás volt a kastélyon kívül. A tömeg, ami ott volt Néne érkezésekor, jelentős mértékben gyarapodott, s beáramlott az immár őrizetlen kapun, és az erőd körül csobogott. A polgári engedetlenség új dolog volt Lancréban, de a lakosok máris elsajátították némelyik alapvetőbb megnyilvánulási formáját, ti., a gereblyék és sarlók fenyegető rázogatását a levegőben, egyszerű föl-le mozdulatokkal, grimaszok és „Hörrh!” kiáltások kíséretében, bár egy pár polgár, akik nem teljesen fogták föl az elképzelés lényegét, zászlókat lengetett, és éljenzett. A haladóbb szintet elért diákok már a gyúlékonyabb épületekkel szemeztek a falakon belül. Több forró húspástétom valamint kifliben-kolbász árus bukkant elő a semmiből[14], s most élénk kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le. Igen-igen rövidesen valaki elkezd hajigálni.
A három boszorkány az erőd főkapujához vezető lépcső tetején állt, és fölmérte az arcok tengerét.
– Ott van Jászónunk – mutatta Ángyi boldogan. – És Resőnk és Tidorunk és Bencink és Jencink és Lencink...
– Emlékezni fogok az arcukra – jelentette be Lord Felmet előbukkanva közöttük, s kezét a vállukra tette. – És maguk látják az íjászaim, ott a falakon?
– Látom őket – válaszolta komoran Néne.
– Akkor mosolyogjon és integessen – indítványozta a herceg. – Azért, hogy az emberek tudják, minden rendben van. Elvégre nem államügyekben jártak nálam máma?
Közelebb hajolt Nénéhez.
– Igen, száznál is több dolgot tehetne – mondta. – De a vége mindig ugyanaz lenne – elhúzódott. – Nem vagyok ésszerűség híján, remélem – tette hozzá vidám hangon. – Talán, ha ráveszi a népet, hogy megnyugodjék, esetleg rá lehet majd beszélni engem, hogy uralmam kissé enyhítsem. Na persze, nem ígérek semmit.
Néne nem szólt semmit.
– Mosolyogjon és integessen – parancsolta a herceg.
Néne tétova mozdulattal fölemelte egyik kezét, s produkált egy röpke fogvicsorítást, aminek az égvilágon semmi köze se volt humorhoz. Aztán haragosan ráncolta szemöldökét, és oldalba bökte Ogg Ángyit, aki őrültül integetett, meg ripacskodott.
– Semmi szükség, hogy eltúlozd – sziszegte.
– De ott van Rittánk meg Sarlénunk meg a kölköcskéik – felelte Ángyi. – Héj, halló!
– Fogd már be a szád, te hülye vén ribanc! – csattant föl Néne. – És embereld meg magad!
– Nagyszerű, remek munka – mondta a herceg. Fölemelte kezét, pontosabban csak az egyiket. A másik még mindig fájt. Múlt éjszaka megpróbálkozott a reszelővel, de nem használt.
– Lancre népe! – kiáltotta. – Ne féljetek! Barátotok vagyok. Meg foglak védelmezni benneteket a boszorkányoktól! Beleegyeztek, hogy békén hagyjanak titeket!
Néne rábámult a férfira, miközben az beszélt. Egyike azoknak a mániás depressziós elmebajosoknak, mondta magában. Fönn meg lenn, mint az a hogyishívják. Egyik percben meggyilkol, s a következőben megkérdi, hogy vagy.
Ráébredt, hogy a herceg várakozásteljesen őt nézi.
– Mi?
– Azt mondtam, most fölszólítom a nagyrabecsült Mállotviksz Nénét, hogy szóljon néhány szót, ha ha – válaszolta a férfi.
– Ezt mondtad tényleg?
– Igen!
– Túlságosan messzire merészkedtél, túl minden határon – közölte Néne.
– Ugye, ugye – a herceg vihorászott.
Néne odafordult a várakozó tömeghez, ami elcsöndesedett.
– Menjetek haza – mondta.
Újabb hosszas csönd támadt.
– Ez minden? – firtatta a herceg.
– Igen.
– És mi van az örökérvényű alattvalói hűségnyilatkozattal?
– Mi van vele? Gytha, légy szíves, hagyd abba az integetést az embereknek!
– Bocsánat.
– És most már mennünk kell – szögezte le Néne.
– De mikor olyan jól kijöttünk egymással – tiltakozott a herceg.
– Gyere, Gytha – szólt fagyosan Néne. – És hova tűnt Magrat?
Magrat bűntudatosan nézett föl. Mélyen beszélgetésbe merült a Bolonddal, bár az a fajta beszélgetés volt, melynek során mindkét fél rengeteg időt tölt lába megszemlélésével, és körme piszkálásával. Az igaz szerelem kilencven százaléka heveny, égő fülű feszengés.
– Ideje, hogy induljunk – mondta Néne.
– Péntek délután, ne feledd – sziszegte a Bolond.
– Nos, ha nem jön közbe semmi – felelte Magrat.
Ogg Ángyi vigyorgott.
És imígyen Mállotviksz Néne lesöpört a lépcsőn, és át a sokadalmon, a másik kettő mögötte rohant. A vigyorgó őrök közül többen elkapták pillantását, s azt kívánták, bárcsak ne tették volna, de itt-ott, a figyelő tömegben, hallatszott egy-egy épp csak elfojtott kuncogás. A boszorkány kirontott a kapun, át a felvonó hídon, keresztül a városon. A gyorsan gyalogló Néne meg tudta volna előzni a legtöbb rohanó embert.
Mögöttük a herceg, aki megmászta a legutóbbi mániás csúcsot őrültsége hullámvasútján, s sebesen siklott a kétségbeesés vízcsobbanása felé, nevetett.
– Ha ha.
Néne meg sem állt, míg nem került kívül a városon, az erdő őt mindig szívesen látó eszterhéja alá. Letért az útról, és lezöttyent egy fatörzsre, arcát kezébe temette.
A másik kettő óvatosan közelítette meg. Magrat megveregette a hátát.
– Ne ess kétségbe – mondta. – Nagyon jól kezelted a dolgot, azt gondoltuk.
– Nem kétségbeesem, gondolkozom – közölte Néne. – Menjetek innen.
Ogg Ángyi figyelmeztető stílusban emelte meg szemöldökét Magrat irányába. Megfelelő távolságba elhátráltak, bár, figyelembe véve Néne jelenlegi hangulatát, még a szomszédos univerzum se lett volna eléggé távol, és leültek egy mohalepte sziklára.
– Jól vagy? – kérdezte Magrat. – Nem csináltak semmit, ugye?
– Egy ujjal se nyúltak hozzám – válaszolta Ángyi. Fintorgott. – Nem igazi királyi felségek – tette hozzá. – Ami azt illeti, a jó öreg Zöldrezeda király nem vesztegetett volna időt mindenféle vackok lóbálására, meg az ember fenyegetésére. Zsupsz bele lett volna, tű egyenest a köröm alá rögtön kezdettől fogva, és semmi hezitálás. Nem ez a gonosz kacaj biznisz. Ő bezzeg igazi király volt. Nagyon kegyes.
– Azzal fenyegetett, hogy elégettet.
– Ó, aztat sose nem tűrtem volna el. Látom, lett egy kurizálod – jegyezte meg Ángyi.
– Tessék?
– A fiatal fickó a csengettyűkkel – magyarázta Ángyi. – Meg olyan képpel, mint a spániel, amibe épp belerúgtak.
– Ó, ő – Magrat forrón elpirult sápadt sminkje alatt –, igazán, ő csak egy pasi. Csak jár utánam mindenütt.
– Az zűrös lehet, az bizony – bólogatott bölcsen Ángyi.
– Különben is, olyan alacsony. És mindig mindenhol ugrabugrál – mondta Magrat.
– Megnézted alaposan, ugye? – tudakolta az öreg boszorkány.
– Pardon?
– Nem tetted, nem ám. Gondoltam, hogy nem. Nagyon okos fickó az a Bolond. Lehetne egyik abból a színész népségből.
– Hogy érted?
– Legközelebb úgy nézd meg, mint boszorkány, ne mint nő – javasolta Ángyi, s cinkos oldalbabökésben részesítette Magratot. – Jó kis munka volt az ott, az ajtóval az imént – fűzte hozzá. – Szépen fejlődsz, úgy bizony. Remélem, megemlítetted neki Csövest.
– Azt mondta, első dolga lesz, hogy kieressze, Ángyi.
Mállotviksz Néne irányából horkantás hallatszott.
– Hallottátok a kuncogást a tömegből? – szólt. – Valaki kuncogott!
Ogg Ángyi leült mellé.
– És egyik-másik ujjal mutogatott – mondta. – Tudom.
– Ezt nem fogom eltűrni!
Magrat leült a fatörzs másik végére.
– Vannak más boszorkányok is – jegyezte meg. – Odaát Skundon túl. Sok boszorka él távolabb a Kostetőn. Talán tudnának segíteni.
A másik kettő fájdalmas megdöbbenéssel tekintett rá.
– Nem hinném, hogy olyan messzire kéne menjünk – fanyalgott Néne. – Segítséget kérni.
– Rendkívül rossz szokás – bólintott Ogg Ángyi.
– De megkértétek a démont, hogy segítsen nektek – mutatta ki Magrat.
– Dehogy – felelte Néne.
– Úgy van, nem tettük.
– Megparancsoltuk neki, hogy segédkezzen.
– Úgy biza.
Mállotviksz Néne kinyújtotta lábát, s lenézett a csizmájára. Jó, erős csizma volt, jancsiszegekkel és félhold alakú vasalásokkal; az ember el se hitte volna, hogy cipész készítette, inkább valaki lefektette a talpat és arra ráépített.
– Úgy értem, ott van az a boszorkány odaát Skundon túl – mondta. – Akárki Nővér, hogyhíjják, a fia matróznak állt... tudod, Gytha, az, aki állandóan az orrát szívja, és azonnal fölteszi azokat a bútorvédő goblinokat a székek hátára, amint leülsz...
– Gródli – vetette közbe Ogg Ángyi. – Eltartja a kisujját, amikor teát iszik, és sose mondja ki a h-kat.
– Igen. Hnos. Hén sosem halacsonyodtam le hodáig, hogy szóba halljak vele a bitófás hügy óta, emlékszel. Merem állítani, hogy boldogan jönne hide beleütni a horrát mindenbe, végighúzni a hujját mindenen, és szipákolni, kioktatni minket, hogy csináljuk a dolgokat. Ó, igen. Segítség. Mind szép kis kalamajkába kerülnénk, ha folyton segítgetnénk.
– Igen, és odatúl Skundon a fák beszélnek hozzád, és éjszakánként sétára indulnak – morgott Ángyi. – Mégpedig anélkül, hogy engedélyt kérnének. Nagyon vacak szervezettség.
– Nem olyan igazi, jó szervezettség, amilyen nekünk van itt? – firtatta Magrat.
Néne eltökélten fölállt.
– Hazamegyek – jelentette be.
Ezrével van jó oka annak, amiért nem a mágia uralja a világot. Boszorkányoknak és varázslóknak hívják őket, tűnődött Magrat, miközben követte a másik kettőt vissza az útra.
Valószínűleg valami csodálatos szervezésnek betudhatóan a Természet részéről, hogy megvédje önmagát. Gondoskodott róla, hogy bárki, akinek csak egy csöppnyi mágikus képessége van, olyannyira legyen kész együttműködésre, mint egy fogfájós nősténymedve, s így az összes veszélyes varázserő biztonságosan szétforgácsolódjon véletlenszerű civakodás és rivalizálás formájában. Na persze, akadnak stílusbeli különbségek. A varázslók megorgyilkolják egymást huzatos folyosókon, a boszorkányok meg csak keresztülnéznek egymáson az utcán. És mind olyan önközpontú, akár egy búgócsiga. Még amikor segítenek másokon, gondolta Magrat, titokban akkor is magukért teszik. Istenek bizony, mind csupa nagy gyerek.
Kivéve engem, gondolta önelégülten.
– Néne nagyon feldúlt, nem igaz? – kérdezte Magrat Ogg Ángyitól.
– Nos hát – válaszolta Ángyi. – Van egy probléma, tudod. Minél jobban hozzászoksz a mágiához, annál kevésbé akarod használni. Annál jobban áll az utadba. Úgy gondolom, hogy amikor épp csak elkezdted, megtanultál néhány bűvigét Pityergi Komámasszonytól, nyugodjékbékében, és egyfolytában használtad őket, nem igaz?
– Nos, de. Mindenki azt teszi.
– Közismert tény – értett egyet Ángyi. – De amikor előrébb jutsz a Mesterségben, megtanulod, hogy az a fajta a legnehezebb mágia, amit egyáltalán nem használsz.
Magrat gondosan fontolóra vette ezt az állítást.
– Ez nem valamiféle Zen, ugye? – érdeklődött.
– Nemtom. Sose láttam olyat.
– Amikor a tömlöcökben voltunk, Néne mondott valamit a sziklák kipróbálásáról. Az ugyancsak nehéz diónak hangzott.
– Nos, Komámasszony nem nagyon foglalkozott sziklákkal – mutatta ki Ángyi. – Igazából nem túl nehéz. Csak megböködöd az emlékeik. Tudod, a régi szép időkből. Amikor meg forrók voltak meg folyósak.
Tétovázott, s keze a zsebébe tévedt. Megragadta a kastélykő kockáját, s megnyugodott.
– Egy pillanatig azt hittem, elfelejtettem – jegyezte meg, előhúzva a követ. – Most már előjöhetsz.
Alig volt látható a nappal fényességében, puszta vibrálás a levegőben a fák alatt. Verenc király pislogott. Elszokott a napfénytől.
– Eszme – szólt Ángyi. – Van itt valaki, aki téged akar látni.
Néne lassan megfordult, és a kísértetre kancsított.
– Téged láttalak a tömlöcben, ugye? – kérdezte. – Ki vagy?
– Verenc, Lancre királya – felelte a kísértet, s térdre hullott – Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy Mállotviksz Nénéhez, a boszorkányok doyenne-jéhez, intézhetem szavaim?
Már kimutattuk, hogy a tény, mely szerint Verenc királyok hosszú sorának leszármazottja, még nem jelenti azt, hogy alapvetően ostoba, és ráadásul egy esztendő a hús figyelemelterelései nélkül csodákat tett. Mállotviksz Néne teljesen ellenállónak tartotta magát hiúsága legyezgetésével szemben, ám a király szakértően alkalmazta egy meglehetősen nagy ország légfújtató többlettermelésének egyenértékét. A térdhajtás különösképp jó húzás volt.
Megrándult egy izom Néne szájának sarkában. Mereven biccentett kicsit, mert nem volt egészen biztos abban, mit jelent a „doyenne”.
– Én vagyok ő – ismerte el.
– Most már fölkelhetsz – tette hozzá felségesen.
Verenc király térden maradt, úgy két hüvelykkel a tényleges föld fölött.
– Hé, hát te hogy jutottál ki a kastélyból? – firtatta Néne.
– A nagyrabecsült Ogg Ángyi segített rajtam – válaszolta a király. – Úgy érveltem, hogy ha Lancre köveihez rögzítettek, akkor én is képes leszek odamenni, ahová a kövek mennek. Attól tartok, megengedtem magamnak, hogy egy kis csaláshoz folyamodjak a dolgok elrendezése érdekében. Jelenleg őboszorkánysága kötényét frekventálom.
– És nem te vagy az első – vágta rá automatikusan Néne.
– Eszme!
– És könyörgöm, Mállotviksz Néne, restaurálja fiam a trónra.
– Restauráljam?
– Tudja, hogy értem. Jó egészségnek örvend a gyerek?
Néne bólintott.
– Amikor utoljára Ránéztünk, épp almát evett – felelte.
– Az a végzete, hogy Lancre királya legyen!
– Nos, igen. A végzet trükkös dolog, tudod.
– Nem fog segíteni?
Néne boldogtalannak látszott.
– Az beavatkozás, tudod – mondta. – Az mindig rosszul sül el, ha beavatkozol a politikába! Például, ha egyszer elkezded, nem tudod abbahagyni. Alapvető szabálya a mágiának, ez bizony az. Az ember nem borogathatja föl az alapvető szabályokat csak úgy.
– Nem áll szándékában segíteni?
– Nos... természetesen igen, egy nap, amikor a fiad egy kicsit idősebb lesz.
– Hol van most? – érdeklődött hűvösen a király.
A boszorkányok gondosan nem néztek egymás szemébe.
– Gondoskodtunk róla, hogy biztonságban kijusson az országból, tudod – nyögte kínosan Néne.
– Igen jó család – sietett hozzátenni Ogg Ángyi.
– Miféle népek? – kérdezte a király. – Bízom benne, hogy nem közemberek?
– Abszolúte nem – szögezte le Néne jelentékeny határozottsággal, miközben Kedélyvámos látványa lebegett át képzeletén. – Egyáltalán nem közönségesek. Elkülönülnek a közönségtől. Ööö.
Tekintete Magrathoz folyamodott segítségért.
– Teszpiánusok – jelentette ki Magrat határozottan, s hangja olyan helyeslést sugárzott, hogy a király azon kapta magát, önkéntelenül bólogat.
– Ó! – mondta. – Akkor jó.
– Azok voltak? – suttogta Ogg Ángyi. – Nem úgy néztek ki.
– Ne áruld el tudatlanságod, Gytha Ogg – húzta az orrát Néne. Visszafordult a király kísértetéhez. – Elnézést ezért, felség. Csak Ángyi szokásos hencegése. Még azt se tudja, hol van Teszpia.
– Akárhol van is, remélem, tudják, hogy hogyan képezzenek ki valakit a háború művészetében – mondta Verenc. – Ismerem Felmetet. Tíz év alatt úgy beássa itt magát, mint egy varangy a sziklába.
A király boszorkányról boszorkányra pillantott.
– Miféle királyságba kell majd visszatérjen a fiam? Már most is hallom, mivé válik az ország. Figyelni fogják az esztendők során, hogyan változik hitvánnyá és aljassá? – a király kísértete elhalványodott.
A hangja ott lógott a levegőben, elhalóan, mint a szellő.
– Emlékezzenek, kedves nővérek – szólt. – Az ország és a király egy.
Azzal elenyészett.
A feszengő csöndet Magrat törte meg, orrának kifújásával.
– Egy mi? – tudakolta Ogg Ángyi.
– Muszáj csináljunk valamit – közölte Magrat, érzelmektől elfúló hangon. – Szabály ide vagy oda!
– Roppant bosszantó – jegyezte meg halkan Néne.
– Igen, igen, de mit fogsz csinálni? – érdeklődött a lány.
– Eltűnődöm dolgokon – felelte Néne. – Végiggondolom az egészet.
– Már vagy egy éve gondolkozol rajta – említette meg Magrat.
– Egy micsoda? Egy mivel? – morfondírozott Ogg Ángyi.
– Semmi haszna, ha csak reagálás – mormolta Néne. – Az embernek muszáj...
A csapáson egy szekér közeledett zötykölődve és rázkódva Lancre felől. Néne nem vette figyelembe.
– ...alaposan megfontolnia az ilyen dolgokat.
– Nem tudod, hogy mit tegyél, erről van szó? – faggatta Magrat.
– Hülyeség. Én...
– Jön egy kocsi, Néne.
Néne vállat vont.
– Amit ti fiatalok nem vesztek észre... – kezdte.
A boszorkányok nem törődnek az elemi közlekedésbiztonsággal. Az olyan mértékű járműforgalom, amilyen Lancre útjain létezett, vagy kikerülte őket, vagy, ha ez nem volt lehetséges, kivárta, míg elmentek az útjából. Mállotviksz Néne úgy nőtt föl, hogy ezt teljességgel megmásíthatatlan ténynek tudta; egyetlen oka, amiért nem azzal a fölismeréssel halálozott el, hogy ez még sincs így, az volt, hogy Magrat, jobb reflexekkel, elrántotta az útról, bele az árokba.
Érdekes árok volt. Voltak benne szökdécselő dugóhúzó alakú izék, amik egyenesági leszármazottai voltak azon dolgoknak, amelyek még a teremtés őslevesében főttek. Bárki, aki azt gondolja, hogy az útszéli poshadt víz unalmas, tanulságos félórát tölthetne abban az árokban egy nagy fölbontású mikroszkóppal. Továbbá nőttek benne csalánok is, és most már volt benne Mállotviksz Néne is.
A boszorkány keresztülküzdötte magát a dudván, összefüggéstelenül dadogva éktelen haragjában, s úgy emelkedett ki az árokból, mint Vénusz Anadüomené, csak kissé öregebb és több békalencsével.
– T,t,t – mondta, egy reszkető ujjat szögezve a távolodó szekérre.
– Az ifjú Nezselé volt az, Tintasipkán túlról – jegyezte meg Ogg Ángyi egy közeli bokorból. – A családja mindig zabolátlan volt egy kicsit. Na persze, az anyja Ostoros lány.
– Elgázolt minket! – háborgott Néne.
– Kitérhettél volna az útjából – mondta Magrat.
– Kitérhettem volna az útjából? – süvítette Néne. – Mi boszorkányok vagyunk! Az emberek térnek ki a mi utunkból! – fölcuppogott az útra, ujja még mindig a távoli kocsi felé mutatott. – Hokira, azt fogja kívánni, bár meg se született volna...
– Emlékszem, szép nagy újszülött volt – társalgott a bokor. – Nehéz időszak volt az az anyjának.
– Korábban soha nem történt ilyen velem – zsörtölődött Néne, még mindig vibrálva, mint egy íjhúr. – Majd én megtanítom, milyen az, amikor elgázol minket, mintha, mintha, mintha közönséges emberek volnánk!
– Már tudja – szögezte le Magrat. – Csak segíts kihúzni Ángyit ebből a bokorból, jó?
– Átváltoztatom a...
– Az emberekben nincs többé tisztelet, erről van szó – magyarázta Ángyi, miközben Magrat segített kiszedegetni a tüskéket. – Úgy vélem, az egész annak köszönhető, hogy a király egy.
– Mi boszorkányok vagyunk! – visította Néne, égnek fordítva orcáját, és öklét rázva.
– Igen, igen – értett egyet Magrat. – A világegyetem harmonikus egyensúlya, meg minden. Azt hiszem, Ángyi egy kissé elfáradt.
– És mit csináltam én egész idő alatt? – kérdezte Néne olyan szónoki cikornyával, amitől még Kedélyvámos is levegő után kapkodott volna.
– Nem sokat – felelte Magrat.
– Kinevettek! Kinevettek! A saját utamon! A saját országomban! – sikította Néne. – Na, ebből aztán elég! Nem fogok eltűrni még tíz évet ebből! Nem fogok eltűrni egyetlen további napot sem belőle!
A fák körülötte elkezdtek hajlongani, és az út pora tekergőző formákba pattant, amik megpróbáltak elkígyózni a boszorkány útjából. Mállotviksz Néne kinyújtott egy hosszú kart, annak végén előremeresztett egy hosszú ujjat, s annak görbe körömhegyéből röviden oktarintűz lobbant.
Fél mérfölddel arrébb az úton, a szekér mind a négy kereke egyszerre esett ki.
– Bebörtönözne egy boszorkányt a princecske, mi? – kiáltotta Néne a fáknak.
Ángyi talpra küzdötte magát.
– Jobb lesz, ha lefogjuk – súgta oda Magratnak. Mindketten Nénére vetették maguk, és erőszakkal oldalához szorították a karjait.
– Majd átkozottul jól megmutatom neki, mit tud egy boszorkány! – ordította Néne.
– Hogyne, hogyne, remek lesz, remek – nyugtatta Ángyi. – Csak talán ne most, és ne így, he?
– Vészbanyák, nahát! – kiáltozta Néne. – Majd adok én neki...
– Tartsd erősen egy pillanatig, Magrat – parancsolta Ogg Ángyi, s fölgyűrte az ingujját.
– Néha így megy ez ezekkel a túlságosan szakképzettekkel – jelentette ki, s tenyerével akkora pofont adott, hogy az mindkét boszorkányt leverte lábáról. Egy ilyen végső durral véget érhetett volna maga a világegyetem.
Az ezt követő feszült csönd befejezéseképp Mállotviksz Néne így szólt:
– Köszönöm – némi méltósággal megigazgatta ruháját, és hozzátette. – De komolyan gondoltam. Ma este találkozni fogunk a menhirnél, és megtesszük, amit meg kell tenni. Ühüm.
Visszadugdosta a kalaptűket helyükre, és bizonytalan léptekkel elindult kunyhója irányába.
– Ugyan mi történt a politikába be nem avatkozás szabályával? – firtatta Magrat, a távolodó hátat szemlélve.
Ogg Ángyi némi életet masszírozott ujjaiba.
– Hokira, ennek a nőnek olyan az álla, mint valami üllő – jelentette ki. – Mit is mondtál?
– Azt kérdeztem, mi történt a be nem avatkozás szabályával? – ismételte meg Magrat.
– Á – felelte Ángyi. Megfogta a lány karját. – Arról van szó – magyarázta –, hogy ahogy előrehaladsz a Mesterségben, megtanulod, hogy van egy másik szabály is. Eszme világ életében betartotta.
– És mi lenne az?
– Amikor megszeged a szabályokat, szegd meg őket jó alaposan – mondta Ángyi, s elővillantva ínyét elmosolyodott, ami valahogy sokkal fenyegetőbb volt, mint bármiféle fogsor.

 

A herceg kimosolygott az erdőre.
– Működik – jegyezte meg. – Az emberek zúgolódnak a boszorkányok ellen. Hogy csinálod, Bolond?
– Tréfák, bácsikám. És pletyka. Az emberek amúgy is félig már készek elhinni ezeket. Mindenki tiszteli a boszorkányokat. De az a bökkenő, hogy senki sem kedveli őket különösebben.
Péntek délután, gondolta. Kerítenem kell virágokat. És a legjobb öltönyöm veszem föl, amelyiknek ezüst csengettyűi vannak. Azt a mindenit.
– Ez igen kellemes. Ha így megy tovább, Bolond, nemesi címet fogunk adományozni neked.
Ez volt a 302-es Szám, és a Bolondnak több esze volt annál, mint hogy lecsapatlan hagyjon egy poént.
– Frigyelj, bácsikám – mondta fáradtan, figyelmen kívül hagyva a herceg arcán végigkúszó fájdalmas rándulást. – Ha Nemes (Nem S) lennék, miért, akkor hűbérbirtokom lehetne az alfabétum maradéka; hitemre mondom, ha oly sok Nemes Bolond, mér' ne lehetne egy...
– Igen, igen, rendben – csattant föl Lord Felmet. Valójában máris sokkal jobban érezte magát. A zabkásáját nem sózták el ma este, és a kastély is illő mód üresnek érződött. Nem hallatszott többé semmilyen hang a hallásküszöbén.
Leült a trónra. Most először tényleg kényelmesnek érzett.
A hercegné mellette ült, állát a tenyerébe támasztva, s fürkészően nézte a Bolondot. Ez zavarta a férfit. Azt gondolta, tudja, hol áll a herceggel, csak ki kell tartani, amíg őrültsége visszakanyarodik a vidám fázisba, de a hercegné tényleg megrémítette.
– Úgy tűnik, hogy a szavak szerfelett hatalmasak – mondta az asszony.
– Valóban, úrasszonyom.
– Biztosan hosszasan tanulmányoztad ezt.
A Bolond bólintott. A szavak hatalma tartotta életben a Céh poklán át. A varázslók és a boszorkányok úgy használják a szavakat, mintha azok szerszámok lennének, amikkel el lehet végezni feladatokat, de a Bolond úgy vélte, hogy a szavak különálló dolgok saját maguk jogán.
– A szavak meg tudják változtatni a világot – jelentette ki.
A hercegné szeme összeszűkült.
– Már mondtad ezt korábban. Továbbra sem győztél meg. Az erős emberek változtatják meg a világot – állította. – Erős embereik és a tetteik. A szavak olyanok, mint a marcipán a tortán. Természetesen, te azt hiszed, hogy a szavak fontosak. Gyönge vagy, s nincs másod.
– Ladységed tévedni méltóztatik.
A hercegné kövérkés keze türelmetlenül dobolt a trónszék karfáján.
– Jobb lesz – szögezte le –, ha ezt az állítást kellőképp megokolod.
– Úrnőm, a herceg ki óhajtja vágatni az erdőket, nem így van?
– A fák pletykálnak rólam – suttogta Lord Felmet. – Hallom őket susogni, mikor kilovagolok. Hazugságokat terjesztenek rólam!
A hercegné és a Bolond összenéztek.
– De – folytatta a Bolond – ez a döntés fanatikus ellenzésre lelt.
– Mi?
– Az embereknek nem tetszik.
A hercegné kirobbant.
– Mit számít az? – bömbölte. – Mi uralkodunk! Azt fogják csinálni, amit mondunk nekik vagy könyörtelenül kivégeztetjük őket!
A Bolond békéltető modorban föl-leugrált, és szökdécselt, és kezét lengette.
– De, szerelmem, ki fogunk fogyni az emberekből – mormolta a herceg.
– Semmi szükség, semmi szükség! – mondta kétségbeesve a Bolond. – Egyáltalán nem kell olyat tenni méltóságodnak! Amit tenni kell az az... – elhallgatott, ajkai sebesen mozogtak –, hogy fenségetek belefog egy messzeágazó és nagy horderejű tervbe az agráripar fejlesztésére, ami hosszútávú munkalehetőséget nyújt a fűrészmalmokban, új földek területfejlesztését teszi lehetővé, s egyben csökkenti a banditizmus elterjedtségét.
Ezúttal a herceg zavarba jött.
– Hogy fogom azt csinálni? – kérdezte.
– Az erdők kivágásával.
– De azt mondtad...
– Fogd be a szád, Felmet – vágott közbe a hercegné. Újabb hosszú, mérlegelő pillantásnak vetette alá a Bolondot.
– Pontosan hogyan – szólalt meg végül – jár el az ember, ha le akarja romboltatni azoknak a házát, akiket nem szível?
– Városrendezés – felelte a Bolond.
– A leégettetésükre gondoltam.
– Higiénikus városrendezés – tette hozzá azonnal a Bolond.
– És a föld bevetése sóval.
– Frigyelj, azt gyanítom, hogy az higiénikus városrendezés és környezetfejlesztési program. Nem lenne rossz ötlet néhány fa ültetése se.
– Nem lesz több fa! – kiáltotta Felmet.
– Ó, az rendben van. Nem fognak megmaradni. A fontos dolog az elültetésük.
– De én az adókat is meg akarom emelni – közölte a hercegné.
– Miért, bácsikám...
– És nem vagyok a bácsikád.
– Nénikém? – firtatta a Bolond.
– Nem.
– Miért... esedezem... méltóságodnak finanszíroznia kell az országépítés ambiciózus programját.
– Tessék? – szólt a herceg, aki már megint kezdte elveszíteni a fonalat.
– Úgy érti, hogy a fák kivágása pénzbe kerül – fordított a hercegné. Rámosolygott a Bolondra. Ez volt az első alkalom, amikor nem úgy nézett rá, mintha egy undorító kis csótány lenne. Pillantásában még mindig volt egy jókora adag svábbogárelem, de azt mondta: jó kis csótány, tud kunsztokat.
– Érdekes – mondta az asszony. – De meg tudják változtatni a szavaid a múltat is?
A Bolond fontolóra vette.
– Még könnyebben, úgy vélném – válaszolta. – Mert a múlt az, amire az emberek emlékeznek, és az emlékek szavak. Ki tudja, hogy viselkedett egy király ezer évvel ezelőtt? Csak az emlékezet maradt, meg mondák. És persze színdarabok.
– Á, igen. Egyszer láttam egy drámát – emlékezett Felmet. – Egy csomó nevetséges fickó harisnyában. Sok-sok kiáltozás. Az embereknek tetszett.
– Azt mondod, hogy a történelem nem más, mint amit elmesélnek az embernek? – faggatta a hercegné.
A Bolond körülnézett a trónteremben, s rátalált Jó Zöldbogyó királyra (906-967).
– Tényleg az volt? – kérdezte odamutatva. – Ki tudja ma már? Miben volt jó? De Jó Zöldbogyó lesz, míg világ a világ.
A herceg csillogó szemmel előrehajolt a trónján.
– Én jó uralkodó akarok lenni – jelentette ki. – Azt akarom, hogy az emberek szeressenek. Szeretném, ha az emberek szeretettel emlékeznének rám.
– Tegyük föl – mondta a hercegné –, hogy vannak egyéb vitás ügyek. Történelmi feljegyzések, amelyek... elhomályosodtak.
– Nem én tettem, tudod – vágta rá sietve a herceg. – Megcsúszott és elesett. Az történt. Megcsúszott és elesett. Még csak ott se voltam. Megtámadott engem. Önvédelem volt. Az volt, igen. Megcsúszott, és ráesett a saját tőrére önvédelemből – a hangja motyogássá halkult. – Jelen pillanatban nem tudok visszaemlékezni, hogy történt – dünnyögte. Megdörzsölte tőrforgató kezét, noha a szó kezdett oda nem illővé válni.
– Maradj csöndben, férjuram – csattant föl a hercegné. – Tudom, hogy nem te tetted. Bizonyára emlékszel, hogy nem voltam ott veled. Én voltam az, aki nem nyomta kezedbe a tőrt – a herceg újra megborzongott.
– És most, Bolond – szólt Lady Felmet. – Azt mondtam éppen, úgy hiszem, hogy talán vannak olyan ügyek, amiket helyesen kellene följegyezni.
– Frigyelj, hogy méltóságtok akkor nem volt ott? – tudakolta a Bolond éles eszűen.
Igaz az, hogy a szavaknak nagy hatalma van, és az egyik dolog, amire képesek, az, hogy kicsúsznak az ember száján, mielőtt a beszélőnek esélye lenne arra, hogy megakadályozza őket. Ha a szavak édes kis bankák lennének, akkor a Bolond láthatta volna, ahogy vidáman elugrabugrálnak egyenest a hercegné pillantásának lángszórójába.
– Hol nem? – firtatta az asszony.
– Akárhol – válaszolta kapkodva a Bolond.
– Ostoba fickó! Mindenki van valahol.
– Úgy értem, méltóságod mindenhol volt, csak nem a lépcső tetején – felelte a Bolond.
– Melyik lépcső?
– Bármelyik lépcső – mondta a Bolond, aki már kezdett izzadni. – Határozottan emlékszem, hogy nem láttam méltóságod!
A hercegné egy ideig méregette.
– Mindaddig, amíg emlékszel erre – közölte. Megdörzsölte állát, ami hallható reszelős hanggal járt.
– A valóság pusztán a gyönge szavak, azt mondod. Így hát a szavak a valóság. De hogyan válnak a szavak történelemmé?
– Nagyon jó darab volt az a színjáték, amit láttam – álmodozott Felmet. – Voltak benne harcok, és senki se halt meg igaziból. Meg néhány egész jó beszéd, azt gondoltam.
Újabb smirglinesz hangzott a hercegné felől.
– Bolond?
– Úrnőm?
– Tudnál írni egy darabot? Egy drámát, ami körbejárná a világot, egy színművet, amire sokáig emlékeznek azután, hogy a pletyka már halott?
– Nem, úrnőm. Ahhoz különleges tehetség kell.
– De tudnál találni valakit, akinek van?
– Vannak olyan emberek, úrasszonyom.
– Találj egyet – motyogta a herceg. – Keresd meg a legjobbat. Keresd meg a legjobbat. Az igazságot nem lehet véka alá rejteni. Keress egyet.

 

A vihar szünetet tartott. Nem akart így tenni, de szünetelt. Két hetet töltött a Körkörös-tenger fölött egy híres anticiklon szerepének betanulásával, készen a beugrásra, mindennap odament, ott lebzselt a hidegfront körül, hálásan a legkisebb lehetőségért, hogy alkalmankint tövestül kicsavarjon egy fát, vagy elsodorjon magával egy tanyát bármelyik rendelkezésre álló, általa választott smaragdvárosba. Ám sosem adódott egy igazi kitörési lehetőség az időjárásban.
Azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy még a múlt nagy viharai – az 1789-es Óriás Orkán, például, vagy Hurrikán Zelda és az ő Döbbenetes Békaesője – is át kellett essenek az ilyesmin pályájuk valamelyik szakaszán. Ez csupán az időjárás nagyszerű hagyományának része.
Meg különben is, jót nyújtózkodott egy afféle pantomimban lenn a síkságon, milliókhoz juttatva el az évszaknak megfelelő havazást és megfagyást. Csak bele kell törődjön abba, hogy újra itt van fönn, s nem nagyon van mit tennie a hanga meglengetésén kívül. Ha az időjárás ember lenne, ez a vihar azzal töltené el az idejét, hogy papírcsákót visel egy hamburger pokolban.
Jelen pillanatban három alakot figyelt, akik lassan mozogtak keresztül a fenyéren, eltökélten azonos cél felé haladva, egy kopasz folt irányába, ahol a menhir áll, vagy legalábbis állni szokott, bár most éppen nem volt látható.
A vihar fölismerte a közeledőket, régi barátok és ínyencek, ezért üdvözlésképp előbűvölt egy rövid, az évszakhoz nem illő égzengést. Amit teljesen semmibe vettek.
– Az átkozott kövek eltűntek – mondta Mállotviksz Néne. – Akárhány legyen is belőle.
Sápadt volt az arca. Nyúzottnak is lehetne mondani; bár persze ritka dolog, hogy valaki azt ép bőrrel ússza meg, s ő ott állt szőröstül-bőröstül. Úgy nézett ki, mint aki nem ismer tréfát. Legfeljebb a gonoszt.
– Gyújtsd meg a tüzet, Magrat – tette hozzá gépiesen.
– Merem állítani, hogy mindnyájan jobban fogjuk érezni magunkat egy csésze teától – jelentette ki Ogg Ángyi, mániaként forgatva szájában a szavakat. Kotorászott kendője mélyén. – Meg valamitől benne – egészítette ki mondandóját, előhalászva egy kis almóriumos palackot.
– Az alkohol öl, butít és beszennyezi a lelket – tiltakozott Magrat erényesen.
– Én soha nem iszom – közölte Mállotviksz Néne. – Tiszta fejre lesz szükségünk, Gytha.
– Egy csöppecske a teádba még nem ivás – szögezte le Ángyi. – Orvosság. Jó fagyos szél fúj itt fönn, nővéreim.
– Na jó – egyezett bele Néne. – De csak egy cseppet.
Csöndben ittak. Végül Néne megszólalt:
– Nos, Magrat. Te mindent tudsz erről a gyülekezet ügyről. Akkor akár jól is csinálhatjuk. Mi a következő teendő?
Magrat tétovázott. Nem volt elegendő lelkiereje arra, hogy mezítelen táncolást javasoljon.
– Van egy ének – mondta. – A teliholdat magasztaló.
– Nem is teli – mutatta ki Néne –, hanem hogyishíjják. Fölfúvódott.
– Domború – tette hozzá szolgálatkészen Ángyi.
– Azt hiszem, hogy az ének általánosságban dicsőíti a teliholdat – reszkírozta meg Magrat. – És aztán fokoznunk kell a tudatosságunk. Attól tartok, ahhoz viszont tényleg kell a telihold. A holdak nagyon fontosak.
Néne hosszú, méregető pillantást vetett rá.
– Ez lenne hát a modern boszorkányság, mi? – tudakolta.
– Részben, Néne. Még van sok más is.
Mállotviksz Néne fölsóhajtott.
– Mindenkinek a magáé, aszondom. Itt süllyedjek el, ha hagyom, hogy egy fénylő sziklagömb előírja nekem, hogy mit kell tenni.
– Igen, egye meg a fene az egészet – értett egyet Ángyi. – Inkább átkozzunk meg valakit!

 

A Bolond óvatosan osont az éjjeli folyosókon. Semmiféle kockázatot nem vállalt. Magrat aprólékos beszámolóban részesítette Csöves szokásos viselkedéséről, és a Bolond kölcsönvett egy pár kesztyűt meg egy afféle fémfátylat a kastély öröklődő páncélkészletéből.
Elért a lomtárhoz, óvatosan fölemelte a kallantyút, belökte az ajtót, s aztán a falhoz tapadt.
A folyosó kicsivel sötétebb lett, ahogy az intenzívebb sötétség a szoba belsejéből kiömlött, és összekeveredett a már ott lévő sokkal világosabb sötétséggel.
Ettől eltekintve, semmi. Az ajtón át kizúduló gyilkos, köpködő, fölbőszült szőrlabdák száma egyenlő volt a nullával. A Bolond ellazult, s beszivárgott a szobába.
Csöves a férfi fejére pottyant.
Hosszú volt a nap. A helyiség nem kínálta az élet azon teljességét, amit Csöves elvárt és megkövetelt. Az egyetlen érdekes pont a délelőtt közepe tájt egy egérkolónia fölfedezése volt, amely nemzedékeket töltött a Lancre történelmét ábrázoló fölbecsülhetetlen értékű faliszőnyeg keresztülrágásával, és már egészen Murune királyig (709-745) jutottak, akit elért a rettenetes végzet[15], amikor velük is ez történt. Karmát kifente Lancre egyetlen királyi vámpírjának, Fölnyársaló Grimnir királynőnek (1514-1553, 1553-1557, 1557-1562, 1562-1567 és 1568-1573) mellszobrán. Reggeli szertartásos mosakodását egy ismeretlen monarcha portréján végezte el, ami már kezdett föloldódni. Mostanra unta magát, és dühös is volt.
Végighúzta karmait azon a helyen, ahol a Bolond fülének kellett volna lenni, és fémes, karistoló nesznél nem kapott több ellenértéket.
– Nem leszel jó kisfiú? – mondta a Bolond. – Nyau, nyau, miau.
Ez izgatta Csövest. Az egyetlen másik személy, aki valaha is így beszélt hozzá, Ogg Ángyi volt, s mindenki más „Hrrtűnésinnétkifeleterrohattdög” szavakkal szólította meg. Nagyon óvatosan lehajolt, kíváncsisága fölkeltve az új tapasztalatnak köszönhetően.
A Bolond szemszögéből egy tótágast álló, gonosz tekintetű érdeklődést kifejező macskaarc ereszkedett le lassan látómezejébe.
– Szeretnél talán hazamenni? – érdeklődött reménykedve a Bolond. – Nézd, Mr. Ajtó nyitva van.
Csöves szorosabban markolta. Barátra lelt.
A Bolond vállat vont, nagyon óvatosan, megfordult, és visszasétált a folyosóra. Lement a csarnokba, ki az udvarra, körbe az őrszoba mentén, s ki a főkapun, odabiccentve – nagyon óvatosan – az őröknek.
– Most ment el itt egy pasi, a fején macskával – kommentálta egyikük, egy-két percnyi tűnődés után.
– Láttad, ki volt az?
– Azt hiszem, a Bolond.
Gondolatokba merült csönd támadt. A második őr fogást váltott az alabárdján.
– Rohadt egy meló – mondta. – De, föltételezem, valakinek csak el kell végeznie.

 

– Nem fogunk senkit se nem megátkozni – szögezte le határozottan Néne. – Szinte sose működik, ha az illető nem tud arról, hogy megátkoztad.
– Csak annyit kell csinálnod, hogy küldesz neki egy őt ábrázoló babát benne tűkkel.
– Nem, Gytha.
– Csak annyi az egész, hogy szerezned kell néhányat a lábkörmeiből – tartott ki lelkesen Ángyi.
– Nem.
– Vagy a hajából, vagy valamilyéből. Van nálam tű.
– Nem.
– Az emberek megátkozása erkölcsileg egészségtelen, s rendkívül rosszat tesz a karmádnak – jelentette ki Magrat.
– Nos, márpedig én akkor is meg fogom őt átkozni – kötötte az ebet a karóhoz Ángyi. – Majd úgy a bajszom alatt. Tőle aztán akár csúnyán meg is fázhattam volna abban a tömlöcben.
– Nem fogjuk megátkozni – mondta Néne. – Le fogjuk váltani. Mit csináltál az öreg királlyal?
– Ott hagytam a sziklát a konyhaasztalon – válaszolta Ángyi. – Nem tudtam tovább elviselni.
– Nem értem, miért – jegyezte meg Magrat. – Nagyon kellemes embernek tűnt. Ahhoz képest, hogy kísértet.
– Ó, ő teljesen rendben van. A többiek készítettek ki – felelte Ángyi.
– Többiek?
– „Könyörgöm, vigyen ki egy követ a kastélyból, hogy kísérthessem, jóságos asszonyom”, azt mondta – mesélte Ogg Ángyi. – „Átkozottul unalmas itt, Ogg Úrnő, már elnézést a klaccsi kifejezésért”, azt mondta, így aztán persze, hogy megtettem. Azt hiszem, mind hallották. Héj, mind azt gondolta, nosza, beszállás, ideje egy kis nyaralásnak. Semmi kifogásom a kísértetek ellen. Különösen a királyi kísértetek ellen – tette hozzá lojálisan. – De az én viskóm nem nekik való hely. Úgy értem, van valami nőszemély egy harckocsin, halálra visítozza magát a mosókonyhában. Most mondd meg! És aztán van két kiskölök a kamrában, és mindenütt férfiak a fejük vesztve, meg valaki sikítozik a mosogató alatt, és ott az a kis, szőrös, elveszettnek látszó fickó körbebóklászva, meg minden. Ez nem helyes.
– Mindaddig, amíg nincs itt – vont vállat Néne. – Nem akarok itt egyetlen férfit se.
– Ő kísértet, nem férfi – pontosított Magrat.
– Nincs időnk arra, hogy részletekbe menjünk – utasította el Néne fagyosan.
– De nem helyezheted vissza az öreg királyt a trónra – tiltakozott Magrat. – A kísértetek nem uralkodhatnak. Sose tudnád elérni, hogy rajta maradjon a korona. Keresztülesne rajta.
– A fia fog a helyére lépni – közölte Néne. – Tisztességes trónöröklés.
– Ó, azt hittem, azzal már végeztünk – legyintett elutasítólag Ángyi. – Úgy kábé tizenöt év múlva, esetleg, de...
– Ma éjjel – mondta Néne.
– Egy gyereket a trónra? Öt percig se maradna meg.
– Nem gyereket – felelte halkan Néne. – Felnőtt férfit. Emlékszel Alissz Fekbérre?
Csönd támadt. Aztán Ogg Ángyi hátradőlt.
– A francos pokolba! – suttogta. – Nem fogod megpróbálni azt, ugye?
– Szándékomban áll belevágni.
– A francos pokolba! – mondta újra Ángyi, nagyon csöndesen, s hozzátette. – Nem most jutott eszedbe, igaz?
– Igen.
– Idefigyelj, Eszme. Úgy értem, Fekete Alissz egyike volt a legjobbaknak. Úgy értem, nagyon jó vagy a, nos, kobakológiában, meg gondolkodásban, meg hasonlók. Úgy értem, Fekete Alissz, nos, ő csak fogta magát, és belevágott.
– Azt akarod mondani, hogy én nem tudnám megtenni, mi?
– Elnézést – szólt Magrat.
– Nem. Dehogy. Természetesen nem – felelte Ángyi, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást.
– Akkor jó.
– Csak... nos, ő tényleg, tudod, a boszorkányok bojárnéja volt, ahogy a király mondta.
– Doyenné – korrigálta Néne, aki megnézte a szótárban. – Nem bojárné.
– Elnézést – szólalt meg újra Magrat, ezúttal hangosabban. – Ki volt Fekete Alissz? És – tette hozzá sietve – nem kérek abból a jelentőségteljes összenézésből meg az átbeszélésből a fejem fölött vagy a hátam mögött. Három boszorkány van ebben a gyülekezetben, emlékeztek?
– Még a te időd előtt élt – mesélte Ogg Ángyi. – Igazából még az enyém előtt. Odaát Skund felé tanyázott. Nagyon hatalmas boszorkány volt.
– Ha hiszel a pletykáknak – jegyezte meg Néne.
– Egyszer királyi hintóvá varázsolt egy tököt – regélte Ángyi.
– Kérkedő – mondta Mállotviksz Néne. – Az nem segít senkin, ha úgy érkezel a bálba, hogy főzelékszagú vagy. És az az ügy az üvegcipellővel. Veszélyes, véleményem szerint.
– De a legnagyobb dolog, amit valaha is tett – szőtte a mesét Ángyi, semmibe véve a közbevágást –, az volt, hogy aludni küldött egy egész palotát száz évre, amíg... – tétovázott. – Nem emlékszem. Rózsabokrok voltak valahogy belekeveredve, vagy rokkák voltak azok? Azt hiszem, valami hercegkisasszonynak fogdosnia kellett... nem, volt valami királyfi. Az volt az.
– Fogdosnia kellett egy királyfit? – firtatta Magrat kényelmetlen érzésekkel.
– Nem, annak kellett megcsókolnia a hercegkisasszonyt. Nagyon romantikus, az volt Fekete Alissz. Semmit se szeretett annál jobban, mint amikor a Lány Rátalál a Békára.
– Miért nevezték Fekete Alissznak?
– Körmök – válaszolta Néne.
– Meg fogak – mondta Ogg Ángyi. – Szerette az édességet. Egy igazi mézeskalács-házikóban lakott. A végén két kölyök belökte a saját kemencéjébe. Fölháborító!
– És most el fogjátok küldeni a kastélyt aludni? – érdeklődött Magrat.
– Sose altatta el a palotát – jelentette ki Néne. – Az csak dajkamese – tette hozzá, szúrósan meredve Ángyira. – Csak egy kicsit fölkavarta az időt. Nem olyan nehéz, mint általában hiszik. Mindenki egyfolytában azt teszi. Olyan, mint a gumi, az idő. Ki tudod nyújtani kedvedre.
Magrat azon volt, hogy kimondja, ez nem igaz, az idő az idő, minden másodperc egy másodpercig tart, erre való, ez a dolga...
És aztán eszébe jutottak a hetek, amik elröppentek, és a délutánok, amik a végtelenbe nyúltak. Némelyik perc órákig tartott, némelyik óra olyan gyorsan elszállt, hogy egyáltalán nem is ébredt tudatára annak, hogy már el is múlt...
– De az csak az emberi érzékelés – mondta. – Nem?
– Ó, igen – értett egyet Néne. – Persze, hogy az. Az egész az. Nem mindegy?
– Száz év az erős túlzás lenne, én azt mondom – jegyezte meg Ángyi.
– Szerintem a tizenöt az szép kerek szám – jelentette ki Néne. – Azt azt jelenti, hogy a fiú tizennyolc lesz a hajrában. Csak megcsináljuk a varázslatot, érte megyünk, kinyilváníthatja a végzetét, és minden szép lesz, meg kerek.
Magrat nem fűzött ehhez megjegyzést, mert fölmerült benne, hogy a végzetek elég valóságosnak hangzanak, amikor beszélsz róluk, de sosem igazán bankképesek, amikor az érintettek valóságos emberek. Ogg Ángyi viszont hátradőlt, s újabb bőkezű adag almapálinkát löttyintett a teájába.
– Egész jól sülhet el – mormolta. – Egy kis béke meg nyugalom tizenöt évig. Ha jól emlékszem a bűvigére, miután elmondtad, körbe kell repüld a kastélyt, mielőtt a kakas kukorékol.
– Nem arra gondoltam – jelentette ki Néne. – Az nem lenne helyes. Akkor is Felmet lenne a király egész idő alatt. A királyság ugyanúgy belebetegedne. Nem, amire gondoltam, az az egész királyság elmozdítása.
Sugárzóan rájuk mosolygott.
– Lancre egészének elmozdítása? – kérdezte Ángyi.
– Igen.
– Tizenöt évvel a jövőbe?
– Igen.
Ángyi Néne söprűjére pillantott. Szakszerűen készített darab volt, tartós, eltekintve az alkalmankénti beindítási problémától. De mindennek van határa.
– Sose leszel képes rá – vetette ellen. – Nem az egész királyság körül, ezen a söprűn. Egész oda föl kell menni, Porpengéig, meg le a Drumlin-ingoványig. Egyszerűen nem tudsz elegendő mágiát magaddal vinni.
– Erre is gondoltam – felelte Néne.
Újra rájuk ragyogott. Félelmetes volt.
Elmagyarázta a tervet. Rettenetes volt.
Egy perccel később a fenyér kiürült, mert a boszorkányok elsiettek feladataik elvégzendő. Egy darabig csönd volt, eltekintve a denevérek nyikkanásaitól, meg hébe-hóba a szél susogásától a hangában.
Aztán bugyborékolás hallatszott egy közeli tőzegláp-gödörből. Nagyon lassan, tőzegmoha-bozóttal koronázva, felszínre bukkant a menhir, s a mélységes bizalmatlanság kifejezésével körbekukucskált, szerte a vidéken.

 

Csöves őszintén élvezte ezt. Először azt gondolta, hogy új barátja Magrat kunyhójába viszi őt, de valami okból a férfi elbóklászott az ösvényről a sötétben, s sétára indult az erdőben. Méghozzá az érdekesebb részek egyikén, legalábbis Csöves mindig is annak tartotta. Csupa halom terület volt, gazdag az eldugott, vízvájta, katlanszerű sziklaüregekben, és apró, de mély posványokban, telistele köddel még szép időben is. Csöves gyakran jött föl ide abban a – gyakorlatilag hiábavaló – reményben, hogy esetleg egy farkas ágyban maradt egy napra.
– Azt hittem, a macskák haza tudnak találni – motyogta a Bolond.
Átkozta magát a bajsza alatt. Könnyű lett volna elvinni ezt a szörnyűséges teremtményt Ogg Ángyi házához, ami csak néhány utcányira volt, csaknem a kastély árnyékában. De akkor az az ötlete támadt, hogy Magratnak szállítja le. Ez jó benyomást fog kelteni, azt gondolta. A boszorkányok élnek-halnak a macskákért. És akkor a lány kötelességének érezné, hogy behívja őt egy csésze teára, vagy valamire.
Újabb vízzel teli gödörbe lépett. Valami fickándozott a víz alatt. A Bolond nyögdécselt, s hátralépett egy pöfeteggombára.
– Figyelj, macska – mondta. – Le kell gyere onnan, jó? És aztán te hazatalálsz, és én követni foglak. A macskák jól látnak a sötétben s ügyesen hazatalálnak – tette hozzá reménykedően.
Fölnyúlt. Csöves baráti figyelmeztetésképpen karjába süllyesztette karmait, s legnagyobb meglepetésére úgy találta, hogy ennek semmi hatása a páncélra.
– Jó kis cica – jelentette ki a Bolond, s letette a macskát a földre. – Menj, találj szépen haza. Bármilyen haza megfelel.
Csöves vigyora fokozatosan eltűnt, míg végül csak a macska maradt. Ez majdnem olyan kísérteties volt, mint a fordítottja.
Nyújtózkodott, és ásított, hogy leplezze zavarát. Jó kis cicának szólíttatni egyik kedvenc cserkelő területének kellős közepén nem fog jót tenni prédaleső hírnevének. Eltűnt az aljnövényzetben.
A Bolond belemeredt a homályba. Derengeni kezdett neki, hogy noha kedveli az erdőket, egy hajszállal távolabbról, mondhatni közvetve és másodfokon, kedveli őket; jó tudni azt, hogy ott vannak, de az elképzelt erdők nem teljesen azonosak a valóságossal, például azzal, amiben eltévedtél. Sokkal több hatalmas tölgyfa van bennük és kevesebb tüskebokor. Valamint az ember hajlamos nappali fényben elképzelni őket, s a fáknak nincs rosszindulatú arca, meg hosszú, karmoló ágai. A fantázia fái az erdő büszke óriásai. Itt a legtöbb fa növénytermő manónak látszott, gombák és repkény puszta redélyének.
A Bolond haloványan tudatában volt, hogy az ember meg tudja állapítani, melyik irányban van a Tengely, abból, hogy a fák melyik oldalán nő a moha. A közeli törzsek gyors szemügyrevétele azt sugallta, hogy, fittyet hányva minden szokásos földrajzra, a Tengely köröskörül van.
Csöves teljesen eltűnt a színről.
A Bolond fölsóhajtott, lehámozta páncél-védőöltözékét, s halkan csilingelt át az éjszakán, valami magaslatot keresve. A magaslat jó ötletnek tűnt. A talaj, amin jelenleg tartózkodott, remegni látszott. Biztos volt benne, hogy nem lenne szabad ezt tennie.

 

Magrat több száz lábnyira lengedezett söprűjén Lancre fordulatiránti határai fölött, letekintve egy ködtengerre, amin keresztül alkalmankint egy-egy fa csúcsa bújt elő, mint valami moszatlepte szikla a dagályból. Egy fölfúvódott hold lebegett fölötte, valószínűleg újra domború is. Még egy tisztes, vékony félhold is jobb lett volna, úgy érezte. Sokkal alkalomhoz illőbb.
Megborzongott s azon tűnődött, hol lehet Mállotviksz Néne ebben a pillanatban.
Az öreg boszorkány söprűjét egész Lancre légterében ismerték és rettegték. Néne előrehaladott életkorban ismerkedett meg a repüléssel, s némi kezdeti gyanakvás után úgy rákapott, mint a húslégy az ősrégi halfejre. Azonban az némi gondot jelentett, hogy Néne minden repülést egyszerűen úgy fogott föl, mint egyenes vonalat A-ból B-be, s képtelen volt belátni azt, hogy a levegő többi használójának is lehetnek bármiféle jogai; egy teljes kontinens légi költözésmintái változtak meg ezen szimpla tény miatt. A helyi madarak közt a fölpörgött evolúció létrehozott egy olyan nemzedéket, amely hátán repült azért, hogy éberen fürkészhesse az eget.
Néne vak hite, mely szerint mindennek ki kell térnie az útjából, kiterjedt más boszorkányokra, rendkívül magas fákra, és, néhanapján, hegyekre is.
Néne ezenkívül rákényszerítette a törpéket, akik a hegység alatt éltek és állandó rettegésben, hogy fölgyorsítsák a söprűt. Számos tojást tojtak meg a levegőben gyanútlan szárnyasok, amik hirtelen megpillantották a rájuk lecsapó Nénét, söprűnyele fölött homlokát ráncolva.
– Jaj, istenkéim – gondolta Magrat. – Remélem, nem történt Nénével valami.
Az éjféli szellő lágyan megpörgette őt a levegőben, mint valami alá nem támasztott szélkakast. Megborzongott, s a holdfény megvilágította hegyekre kancsított, a magas Kostetőre, amelynek fagyos bércei és jégzöld szakadékai nem ismernek se királyt, se térképészt. Csak a peremiránti oldalon állt Lancre nyitva a világ felé, többi határa olyan cakkosnak látszott, mint egy farkas szája, és sokkal áthatolhatatlanabbnak. Innen föntről az egész királyságot lehetett látni...
Szakadó hang hallatszott az égen fölötte, jött egy széllökés, ami újra megpenderítette, s egy Doppler-eltorzította kiáltás, hogy „Hagyd abba az álmodozást, te jány!”
Térdével megszorította a cirkot, s fölfelé nógatta a nyelet.
Több percbe telt, míg utolérte Nénét, aki csaknem teljes hosszában elfeküdt a nyélen, hogy csökkentse a légellenállást. Sötét fakoronák harsogtak messze alant, amikor Magrat mellé került. Néne odafordult hozzá, egyik kezével kalapját markolva.
– Egy szempillantással se időnek előtte! – csattant föl. – Nem hinném, hogy több maradt benne pár perc repülésnél. Gyerünk, mozogj már!
Kinyújtotta egyik kezét. Magrat is. Ingatagon, a söprűk billegtek és rázkódtak egymás légörvényében, összeérintették ujjbegyeik.
Magrat karja bizsergett, ahogy az erő föláramlott rajta[16]. Néne söprűje előrerándult.
– Hagyj egy kicsit nekem – kiáltotta Magrat. – Le kell még szállnom!
– Az nem lesz nehéz – sikította túl Néne a szél süvítését.
– Úgy értem, biztonságosan!
– Boszorkány lennél, vagy nem? Erről jut eszembe, hoztál kakaót? Megfagyok idefönn!
Magrat kétségbeesetten bólintott, s szabad kezével odanyújtott egy szalmakosarat.
– Rendben – mondta Néne. – Jól végzett munka. Viszlát a Lancre-hídnál!
Kibontotta ujjait a fogásból.
Magrat elsodródott az ostorozó szélben, szorosan tapadva a söprűnyélhez, ami, attól tartott, körülbelül annyi felhajtóerővel rendelkezett, mint egy darab tűzifa. Határozottan nem volt arra képes, hogy fönntartson egy felnőtt nőt a gravitáció hívogató ujjai ellenében.
Miközben az erdő teteje felé bukdácsolt lefelé egy hosszú, lapos zuhanórepülésben, azon járt az esze, hogy lehet valami hízelgő abban, ahogy Mállotviksz Néne eltökélten visszautasítja más emberek problémáinak tekintetbe vételét. Ez azt jelenti, hogy az öreg boszorkány figyelemre méltó véleménye szerint, az illetők határozottan képesek ezeket saját maguk megoldani.
Valószínűleg esedékes lenne valamiféle Változtató bűvige.
Magrat összpontosított.
Nos, ez láthatólag működik.
Valójában semmi, amit halandó ember láthatott volna, nem változott meg. Amit Magrat elért, az csak a szellemi folyamatok puszta finomszabályozása volt, egy tanácstalan és kissé megrémült, feltartóztathatatlanul a barátságtalan föld felé sikló nőből egy tisztafejű, derűlátó, és pozitívan gondolkodó nővé, aki tényleg összeszedte magát, teljes mértékben felelősséget vállalt saját életéért, és általánosságban tudta, hogy honnan jön, habár, sajnálatos módon, az, ahová tartott, semmilyen módon nem változott. De sokkal jobban érezte magát tőle.
Megmakacsolta magát, s kényszerítette a söprűt, hogy kiadja erejének utolsó csöppjeit egy rövid föllobbanásban, ami továbbhajtotta őt a fáktól néhány lábnyira cikcakkban suhanva. Amikor a söprű újra ellankadt, s elkezdett barázdát szántani az éjféli levelek közt, Magrat megfeszült, röpke imát intézett az erdő akármely istenéhez, aki esetlegesen épp odahallgat, hogy valami puhán landolhasson, és elengedte.
Háromezer ismert főbb istenség létezik a Korongon, és kutató teológusok minden héten újabbakat fedeznek föl. Eltekintve a sziklak, fák és vizek jelentéktelen isteneitől, csak ketten keresik föl gyakran a Kostetőt – Hoki, félig ember, félig kecske, és teljesen sületlen viccek mestere, akit száműztek a Megnemnyilvánul-lakból, mert fölheccelte Vak Iót, az istenek főnökét, a jó öreg robbanó fagyöngy tréfával, valamint Herne, a Vadászott, riadt és félénk istene minden kis szőrös állatnak, amelynek az a végzete, hogy élete kurta, fogak közt roppanó csikkanással fejeződjék be...
Bármelyikük pályázhatott volna a kis csodára, ami akkor megtörtént, mert – egy hideg sziklákkal, fűrészfogas rönkökkel és tüskebokrokkal teli erdőben – Magrat valami puhán landolt.
Eközben Néne útjának második szakaszán a hegyek felé gyorsult. Elfogyasztotta a sajnálatos mód langyos kakaót, és, helyénvaló környezetvédő megfontolással, akkor ejtette le a palackot, amikor egy tengerszem fölött haladt el.
Kiderült, hogy Magrat elképzelése a tápláló étekről két szelet, levágott héjú zsázsával meghintett tojásos szendvics, és, Néne észrevette, mielőtt elfújta volna a szél, egy-egy kicsiny szál petrezselyem, amit nagy gonddal és műértéssel helyeztek el mindegyik tetején. Néne egy darabig szemlélte a szendvicseket. Aztán megette őket.
Egy szakadék tátongott, még mindig a téli hótól fuldokolva. Mint egy csöpp szikra a sötétben, egy fénypetty a Kostető mérhetetlenségével szemben, Néne megküzdött a hegyek útvesztőjével.
Hátrébb az erdőben Magrat fölült, s szórakozottan kicibált egy gallyat a hajából. Néhány öllel arrébb a söprű keresztülesett a koronákon, leveleket záporozva.
Egy nyögés meg lagymatag csilingelés arra késztette, hogy belebámuljon a homályba. Egy kivehetetlen alak négykézláb keresgélt valamit.
– Rajtad landoltam? – firtatta Magrat.
– Valaki azt tette – válaszolta a Bolond.
Közelebb másztak egymáshoz.
– Te?
– Te!
– Mit csinálsz itt?
– Frigyelj, a földön sétáltam – felelte a Bolond. – Sokan teszik, tudod. Úgy értem, tudom, hogy mások már korábban is csináltak ilyet. Nem eredeti. Valószínűleg a fantázia hiányára vall, de, nos, nekem mindig elég jónak tűnt.
– Megütöttelek?
– Azt hiszem, egy-két csengettyűm sose lesz a régi – a Bolond matatott az avarban s végül rálelt gyűlölt sipkájára. Ami csörömpölt.
– Teljesen beléjük lett esve, hitemre – mondta, de azért föltette. Úgy tűnt, ettől jobban érzi magát, s folytatta. – Eső, igen, jégverés, rendben, még szikladarabok is. Hal és kisebb békák, oké. Nők, nem, legalábbis eddig. Számíthatok erre a jövőben is?
– Átkozottul kemény fejed van – jelentette ki Magrat talpra állva.
– Csak az illemtudás tartóztat meg a kommentártól – közölte a Bolond, majd észbe kapva gyorsan hozzátette. – Esedezem.
Újra egymásra bámultak, elméjük száguldott.
Magrat azt gondolta: Ángyi azt mondta, nézzem meg alaposan. Őt nézem. Pont ugyanolyannak látszik. Egy szomorú, alacsony fickó nevetséges bolondruhában, gyakorlatilag púpos.
Aztán, ugyanúgy, ahogy egy pár véletlenszerű kidudorodás egy felhőben hirtelen gályává vagy bálnává válik a szemlélő szemében, Magrat rádöbbent, hogy a Bolond nem alacsony. Legalább átlagos magasságú, csak kicsivé teszi magát, válla összehúzásával, lába begörbítésével, és félig guggoló járásmódjával, amitől úgy néz ki, mintha ott helyben ugrabugrálna.
Vajon mi mást vett még észre Gytha Ogg? gondolta kíváncsian.
A Bolond megdörzsölte a karját, s féloldalasan rámosolygott.
– Föltételezem, nem tudod, hogy hol vagyunk – mondta.
– A boszorkányok sosem tévednek el – felelte határozottan Magrat. – Bár ideiglenesen elhányódhatnak. Lancre odaát van, abba' az irányba', szerintem. Ha nem haragszol, most keresnem kell egy hegyet.
– Hogy lásd, hol vagy?
– Hogy lássam, mikor, azt hiszem. Ma éjszaka rengeteg varázslat zajlik.
– Tényleg? Akkor azt hiszem, elkísérlek – tette hozzá a Bolond lovagiasan, miután óvatosan belemeredt a fák kísértette homályba, ami szemlátomást közte meg padlókövei között terült el. – Nem szeretném, ha bármi történne veled.
Néne laposan ráfeküdt a söprűre ahogy az előrerontott, át a hegyek emberi láb sosem taposta szakadékjain, elölről oldalra hajolgatva abban a reményben, hogy esetleg ennek lesz valami hatása a kormányzásra, ami különösképp egyre nehezebbnek tűnt. Mögötte elhaladásának légörvénye megkavarta és furábbnál furább formákba csavarta a hulló havat. Az egész télen jégkorszakba burkolózó völgyek fölött egyensúlyozgató hókéreg ágaskodó hullámai megremegtek, s aztán megkezdték a hosszú, hangtalan zuhanást. A boszorkány repülését egy-egy lavina dübörgése tette nyomatékosabbá.
Lenézett a hirtelen halál és fűrészfogas szépség vidékére, s tudta, hogy az visszanéz rá, úgy, ahogy egy szunyókáló férfi figyel egy szúnyogot. Eltűnődött, hogy az ország tudja-e, ő most mit csinál. Eltűnődött, hogy puhábbá tenné-e számára a becsapódást, s lélekben jól leszúrta magát az ilyen puhány puhatolózásért. Nem, az ország nem olyan. Nem alkuszik. Az ország sokat ad, és sokat követel. A kutya mindig az állatorvos kezét harapja meg legalaposabban.
És aztán túljutott, olyan alacsonyan szökkenve át az utolsó orom fölött, hogy az egyik csizmája telement hóval, s nyílegyenesen tartott a síkság felé.
A köd, ami sosincs messze a hegyekben, visszatért, de ezúttal lobogott benne a harci kedv, és sűrű ezüsttengerré alakult előtte. Néne fölnyögött.
Valahol mindennek közepén lebegett Ogg Ángyi, meg-meghúzva egy zsebbe illő lapos üveget, megelőzendő egy esetleges megfázást.
És így esett, hogy Néne, kalapja és vasszürke kontya nyirkosságtól csöpögve, csizmája jégdarabokat hullajtva, meghallott egy távoli és elfojtott hangot, amint lelkesen elmagyarázza a láthatatlan égboltnak, hogy a sünnek eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnia, mint nagyjából az összes többi emlősnek. Akár egy sólyom, amely kiszúr valami kicsinyt és szőröset a fűben, akár egy csillagközi vándor influenzavírus, ami épp most pillantott meg egy arra lebegő szépséges kék planétát, Néne megfordította a söprűnyelet, és lecsapott a hosszú, keskeny, fojtogató felhőkön keresztül.
– Gyere! – visította, mámorosan a sebességtől és életörömtől, s a hang ötszáz lábbal a feje fölöttről egy arrajáró farkasnak teljesen elvette az étvágyát a vacsorától. – Ebben a minutumban, Gytha Ogg!
Ogg Ángyi erősen vonakodva fogta meg a kezét, s a két söprű fölsöpört újra a tiszta, csillagfényes égboltra.
A Korong, mint mindig, azt a benyomást keltette, hogy a Teremtő kifejezetten arra tervezte, hogy fölülről szemléljék. Fehér és ezüst fellegszerpentinek nyújtózkodtak a peremig, a világ forgása ezer mérföldes örvényekbe kavarta őket. A száguldó söprűk mögött a köd mogorva teteje fehér, fodrozódó páraalagútba vonszolódott, így hát az odafigyelő istenek – és biztos, hogy figyeltek – égi barázdának láthatták a rettentő repülést.
Ezer láb magasan és sebesen emelkedve a fagyos légben, a két boszorkány már megint civakodott.
– Állati hülye ötlet volt – zsémbelt Ángyi. – Sose szerettem a magasságot.
– Hoztál valami innivalót?
– Persze. Kérted.
– Nos akkor?
– Megittam, hát hogyne – válaszolta Ángyi. – Itt ücsörögni fönn az én koromban! Jászónunk dührohamot kapna.
Néne a fogát csikorgatta.
– Nos, akkor ide a varázserővel – mondta. – Kezdek kifogyni az emelkedésből. Döbbenetes, hogyan...
Néne hangja sikolyban ért véget amikor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a söprűje élesen keresztülcigánykerekezett a felhőkön, s eltűnt a látképből.

 

A Bolond és Magrat egy fatörzsön ültek egy apró kiszögellésen, ami az erdőre nézett. Lancre városának fényei valójában nem voltak valami messze, de egyikük se hozta szóba a távozást.
A levegő köztük ki nem mondott gondolatoktól és vadabbnál vadabb feltevésektől sistergett.
– Régóta vagy Bolond? – érdeklődött Magrat udvariasan. Elpirult a jótékony sötétben. Ebben a hangulatban kérdése a lehető legudvariatlanabbnak tűnt.
– Egész életemben – felelte keserűen a Bolond. – Már fogzani is egy sor csengettyűn fogzottam.
– Föltételezem ez apáról fiúra száll? – firtatta Magrat.
– Nem sokat láttam az apámból. Elment, amikor még kicsi voltam, hogy Quirm Lordjainak Bolondja legyen – válaszolta a Bolond. – Összeveszett a nagypapival. Időről időre hazamegy, hogy meglátogassa anyut.
– Ez borzasztó.
Szomorú csilingelés hallatszott, amikor a Bolond vállat vont. Bizonytalanul visszaemlékezett apjára, egy alacsony, barátságos férfira, akinek osztagához hasonló szeme volt. Olyan merész tett elkövetése, mint amilyen a szembeszállás az öreggel valószínűleg teljesen kívül esett jellemén. Két garnitúra, dühében rázkódó csengettyű hangja még mindig kísértette emlékezetét, ami anélkül is épp eléggé tele volt ocsmány jelenetekkel.
– De azért – szólt Magrat, magasabb hangon a szokásosnál, ami ráadásul reszketett a bizonytalanságtól –, az biztos nagyon boldog élet. Úgy értem, az emberek megnevettetése.
Amikor nem jött válasz, odafordult, hogy a férfira nézzen. Olyan volt a Bolond arca, akár a szikla. Halkan, mintha a lány nem is lenne ott, beszélni kezdett.
Mesélt az ankh-morporki Bolondok és Tréfacsinálók Céhéről.
A legtöbb látogató első pillantásra az Orgyilkosok Céhe irodaházának nézte, amely valójában igen kellemes, levegős épületegyüttes a szomszédban (az Orgyilkosoknak mindig is bőven volt pénze); néha az ifjú Bolondok, még a nyár derekán is jéghideg szobáikban gépies magolással agyondolgozva maguk, hallottak a fiatal Orgyilkosokat játszani a falon túl és irigyelték őket, annak ellenére, hogy, mi sem természetesebb, a csivitelő hangok száma észrevehetően kevesebb lett a félév vége felé (az Orgyilkosok hisznek a verseny vizsgáztatásban is).
Igazából mindenféle hangok betörtek a magas, zord, ablaktalan falakon, és a szolgák lelkes faggatásából az ifjú Bolondok összeszedtek valamiféle képet a kinti városról. Egy egész nyüzsgő világ volt odakinn, amiben a különböző Céhek és Iskolák inasai és diákjai teljes komiszságukban részt vettek, vagy csínyeket követve el rajta, vagy kiáltozva és rohangálva benne, vagy annak egyes részeit földobva. Volt kacagás, ami semmiféle figyelmet sem szentelt az Öt Hanglejtésnek vagy Tizenkét Hanghordozásnak. És – bár a diákok vitatták ezt az információt éjszakánként a kollégiumban – volt nyilvánvalóan illetéktelen humor, kötetlenül előadva, semminő hivatkozással a Monstrum Vicclajstromra, vagy a Tanácsra, vagy bármire.
Odakint, a piszkos kőművesmunkán túl, az emberek vicceket mondtak anélkül, hogy utaltak volna a Vigasságok Tréfacsináló Mestereire.
Kijózanító gondolat volt. Nos, ténylegesen nem volt kijózanító gondolat, mert az alkoholfogyasztást tiltották a Céhen belül. De ha nem lett volna tilos, akkor biztos az lett volna.
Semmi sem volt józanabb a Céhnél.
A Bolond keserűen számolt be a hatalmas, vörösképű Kópé Testvérről, a Víg Mókák tanulásával töltött estékről, a fagypont alatti tornateremben a Tizennyolc Seggreesés és a habostorta elfogadott röppályájának tanulmányozásával átkínlódott hosszú délelőttökről. És a zsonglőrködésről. Zsonglőrködés! Hecc Testvér, akinek olyan volt a lelke, mint a hideg főtt korbács, tanította a zsonglőrködést. Nem attól esett fröcsögő dührohamba, hogy a Bolond ügyetlenül zsonglőrködött. A Bolondoktól elvárják, hogy ügyetlenül zsonglőrködjenek, különösen, ha olyan magától értetődően mulatságos tárgyakkal zsonglőrködnek, mint például a habostorta, égő fáklya, vagy rendkívül éles húsbárd. Amitől Hecc Testvér ütött-vágott vörösen izzó, fémcsengésű mérgében az a tény volt, hogy a Bolond azért zsonglőrködött ügyetlenül, mert nem volt elég ügyes.
– Nem akartál valami más lenni? – kérdezte Magrat.
– Mi más lehettem volna? – tudakolta a Bolond. – Sose láttam semmi mást, ami lehettem volna.
A Bolond hallgatókat utolsó éves korukban kiengedték, de egy sor megkötés félelmetes terhe alatt. Nyomorultan ugrabugrálva az utcákon, életében először látott varázslókat, akik úgy mozogtak, mint a karneváli, kerekeken vontatott dobogók, méltóságteljesen. Megpillantotta a képzést túlélt orgyilkosokat, piperkőc, kuncogó fiatalembereket fekete selyemben, olyan kifentek voltak, mint a kések öltözékük alatt; észrevette a papokat, akiknek fantasztikus viseletét csak kissé csúfította el a hosszú, áldozári gumikötény, amit a fontosabb szertartásokhoz vettek föl. Minden szakma és hivatás rendelkezik a maga uniformisával, ezt látta, s akkor először döbbent rá, hogy a rajta lévő egyenruhát gondosan és aggályosan semmi egyéb célra nem tervezték, minthogy viselője teljes és komplett idiótának látsszék.
Mindennek ellenére nem tágított. Az egész életét állhatatos kitartással töltötte.
Pontosan azért tartott ki rendületlenül, mert végképp semmihez se volt tehetsége, és mert a nagypapi elevenen megnyúzta volna, ha nem teszi. Addig magolta a hivatalosan jóváhagyott vicceket, míg csöngeni nem kezdett az agya, s még korábban kelt reggelente, hogy gyakorolja a zsonglőrködést, míg végül nyikorgott a könyöke. Odáig fejlesztette a komikus szókincsre vonatkozó tudományát, hogy már csak a legidősebb Mesterek voltak képesek őt megérteni. Áthatolhatatlanul komor eltökéltséggel ugrabugrált és pojácáskodott, és évfolyamelsőként diplomázott, s elnyerte a Becsületbeli Hólyagot. Amikor hazatért, bedobta a budiba.
Magrat hallgatott.
A Bolond így szólt.
– Hogy lett belőled boszorkány?
– Hümm?
– Úgy értem jártál valami iskolába, vagy ilyesmi?
– Ó! Nem. Pityergi Komámasszony csak lesétált a faluba egy nap, fölsorakoztatta az összes lányt, s kiválasztott engem. Nem te választod a Mesterséget, tudod. Ő választ téged.
– Jó, de mikor leszel ténylegesen boszorkány?
– Föltételezem, amikor a többi boszorka úgy bánik veled, mintha az lennél – sóhajtotta Magrat. – Ha valaha is sor kerül erre – tette hozzá. – Azt hittem, megteszik azután a varázslás után ott a folyosón. Végül is, egész jól sikerült.
– Frigyelj, akkor az az átjáró rítusa volt – jegyezte meg a Bolond, képtelenül arra, hogy ezt megállja. Magrat értetlenül nézett rá. A férfi köhécselt.
– A többi boszorkány a két idős hölgy? – tudakolta, visszaesve szokásos borongásába.
– Igen.
– Nagyon erőteljes jellemek, úgy képzelem.
– Nagyon – felelte Magrat, mély átérzéssel.
– Kíváncsi vagyok, találkoztak-e valaha a nagypapival – merengett a Bolond.
Magrat a lábát nézte.
– Igazából nagyon rendesek – mondta. – Csak tudod, nos, amikor boszorkány vagy, nem gondolsz más emberekre. Úgy értem, gondolsz rájuk, csak nem arra, mit éreznek, ha érted, mire gondolok. Legalábbis addig nem, amíg nem kifejezetten erre gondolsz – újra a lábát szemlélgette.
– Te nem ilyen vagy – szögezte le a Bolond.
– Figyelj, szeretném, ha nem dolgoznál a hercegnek – mondta kétségbeesetten Magrat. – Tudod, hogy milyen. Kínozza a népeket, meg fölgyújtatja a házukat, meg minden.
– De a Bolondja vagyok – felelte a Bolond. – Egy Bolond lojális kell legyen a gazdájához. Egész addig, míg meg nem hal. Ez a hagyomány, attól tartok. A hagyomány nagyon fontos.
– De nem is szeretsz Bolond lenni!
– Gyűlölöm. De annak ehhez semmi köze. Ha már Bolond kell legyek, akkor jól fogom csinálni.
– Ez nagy hülyeség – mutatta ki Magrat.
– Bolondság, ha szabadna.
A Bolond egyre közelebb húzódott a fatörzsön.
– Ha megcsókollak – tette hozzá óvakodva –, békává fogok változni?
Magrat megint a lábára meredt, ami csoszogott a ruhája alatt, zavarba jőve ennyi figyelemtől.
A lány érzékelni tudta Ogg Ángyi és Mállotviksz Néne árnyát két oldalán. Néne szelleme szúrósan fixírozta. Egy boszorkány ura minden helyzetnek, mondta.
Úrnője, korrigálta Ogg Ángyi jelenése, s kurtán gesztikulált, rengeteg vigyorgással és alsókar-lengetéssel egybekötve.
– Majd meglátjuk – mondta Magrat fennhangon.
Arra szánta a végzet, hogy ez legyen az előjátékok történetének legislegimponálóbb csókja.
Az idő, ahogy Mállotviksz Néne kimutatta, szubjektív élmény. A Bolond Céhbeli évei örökkévalóságnak tűntek, míg a Magrattal töltött órák a hegytetőn olyan gyorsan szálltak el, akár egy pillanat. És, magasan Lancre fölött, úgy két maroknyi másodperc karamellként húzódott el a sikító rettegés óráivá.
– Jég! – sikoltotta Néne. – Befagyott!
Ogg Ángyi érkezett oldalra, hiába próbálva pályát egyeztetni a bukfencező, rángatózó söprűvel. Oktarintűz sistergett a fagyos cirkon, véletlenszerűen kiiktatva egyes szálakat. Átnyúlt, s elkapott egy maroknyit Néne szoknyájából.
– Mondtam neked, hogy marhaság! – kiáltotta. – Átmentél azon a csomó nedves ködön, s aztán föl a hideg levegőbe, te hülye vén ribanc!
– Azonnal eriszd el a szoknyám, Gytha Ogg!
– Gyere, kapaszkodj az enyimbe. Kigyulladtál ott hátul!
Keresztülsuhantak a felhőréteg alján s egyszólamban sikítottak, amikor a cserjefedte talaj előemelkedett a semmiből, és egyenesen őket célozta meg.
És elhúzott mellettük.
Ángyi fekete látképre nézett le, aminek fenekén homályosan látszott egy fehér vízforgatag. Átrepültek a Lancre-torok szélén.
Kék füst ömlött Néne seprűjűből, de csüngött rajta eltökélten, és fordulásra kényszerítette.
– Mi a fenét csinálsz? – üvöltötte Ángyi.
– Követni fogom a folyót – visította túl Mállotviksz Néne a lángok pattogását. – Csak ne aggódj!
– Szállj át, hallod? Vége az egésznek, nem tudod megcsinálni...
Kisebb robbanás hallatszott Néne mögül, s több maroknyi égő cirokszál vált le, s kavargott el a szurdok visszhangzó mélyébe. A söprűnyél oldalra rángott, és Ángyi megragadta a másik boszorkányt a vállánál, pont akkor, amikor egy tűzfreccsenés elszaggatott egy újabb kötést.
A lángoló söprű kilőtt a lába közül, megpördült a levegőben, s fölszáguldott egyenesen fölfelé, szikra-nyomvonalat húzva s olyan zajt csapva, mint amikor végighúzod nedves ujjad a borospohár karimáján.
Ez Ángyit fejjel lefelé repülve hagyta, kartávolságra tartva magától Mállotviksz Nénét. Egymás arcába meredtek és sikoltottak.
– Nem tudlak fölhúzni!
– Nos, én meg nem tudok fölmászni, nem igaz? Legyen eszed, Gytha!
Ángyi ezt fontolóra vette. Aztán elengedte.
Három házasság s kalandos lánykor olyan combizmokkal látta el Ogg Ángyit, amikkel kókuszdiót törhetett volna, és a g-erők szívták magukhoz, miközben le- és szűk hurokban körbe-kényszerítette a gyorsuló söprűnyelet.
Maga előtt ki tudta venni a kőként zuhanó Mállotviksz Nénét, aki egyik kezével kalapját szorongatta, a másikkal meg megpróbálta megakadályozni a gravitációt, hogy a szoknyája alá kukkanthasson. Ángyi előresarkallta a söprűt, míg már nyikorgott, elkapta a hulló boszorkányt derekánál fogva, visszaküzdötte a lebukó söprűt egyenes irányba, s megroskadt.
Az ezt követő csöndet Mállotviksz Néne törte meg, imígyen szólván:
– Soha többet ne csinálj ilyet, Gytha Ogg.
– Ígérem.
– És most fordulj meg. A Lancre-híd felé tartunk, emlékszel?
Ángyi engedelmesen megfordította a söprűt, végigsöpörve a szakadék falait ezenközben.
– Még mindig sok mérföldet kell megtegyünk – jegyezte meg.
– Szándékomban áll végigcsinálni – felelte Néne. – Bőven maradt még éjszaka.
– Nem lesz elég, azt hiszem.
– Egy boszorkány nem ismeri a „kudarc” szó jelentését, Gytha.
Újra föllőttek a tiszta levegőbe. A láthatár arany fénycsík volt, ahogy a Korong lassú hajnala átsietett a tájon, eldózerolva az éjjel külvárosait.
– Eszme? – szólalt meg Ogg Ángyi egy kicsivel később.
– Mi az?
– A siker hiányát jelenti.
Több másodpercig fagyos csöndben repültek.
– Hogyishívjákul mondtam. Képletesen – közölte Néne.
– Ó! Nos hát. Mondhattad volna.
A fénycsík nagyobb lett, és fényesebb. Most először a kétely egy szikrája behatolt Mállotviksz Néne elméjébe, megzavarodva attól, hogy ilyen ismeretlen környezetben találja magát.
– Kíváncsi vagyok, vajon hány kakas van Lancréban? – kérdezte csöndesen Néne.
– Ez egyike azoknak a hogyishívják kérdéseknek?
– Csak eltűnődtem.
Ogg Ángyi hátradőlt. Harminckettő volt kukorékoló korban, ezt tudta. Tudta, mert végiggondolta múlt éjszaka – ma éjszaka –, s kiadta az utasításokat Jászónnak. Tizenöt felnőtt gyereke volt, s megszámlálhatatlan unokája meg dédunokája, s rendelkezésükre állt az éjjel nagy része, hogy elhelyezkedjenek. Ennek elégnek kell lenni.
– Hallottad azt? – firtatta Néne. – Onnét Girheshát felől?
Ángyi ártatlanul nézett a ködös tájra. A hang rendkívül tisztán terjed ezekben a korai órákban.
– Mit? – érdeklődött.
– Azt az „örrkh”-szerű hangot?
– Nem.
Néne megpördült.
– Onnét – mondta. – Most tényleg hallottam. Valami olyat, hogy „kukurárrgh”.
– Nem mondhatnám, hogy bármit is hallottam, Eszme – felelte Ángyi, fölmosolyogva az égre. – A Lancre-híd itt van előttünk.
– És onnan is! Pont ott lenn! Határozottan kakaskodás volt!
– Szerintem hajnali madárkórus, Eszme. Nézd, már csak fél mérföldet kell megtennünk.
Néne rámeredt kollégájának tarkójára.
– Itt valami nem stimmel – jelentette ki.
– Fogalmam sincs róla, mi lehet az, Eszme.
– A vállad rázkódik!
– Még odébb elvesztettem a kendőm. Egy kicsit fázom. Nézd, már majdnem ott vagyunk.
Néne előre bámult, agya a gyanakvás útvesztője. Márpedig ennek a végére fog járni. Amikor lesz rá ideje.
A Lancrét a külvilághoz kapcsoló legfőbb láncszem nedves rönkjei gyöngéden himbálóztak alattuk. A fél mérföldre lévő baromfitelepről elfojtott rikácsolás kórusa, meg egy tompa puffanás hallatszott.
– És ez? Ez akkor mi volt? – követelte a választ Néne.
– Baromfivész. Vigyázz, ereszkedünk!
– Te kinevetsz engem?
– Csak örülök a sikerednek, Eszme. Ezzel be fogsz kerülni a történelembe, tudod.
Átlebegtek a híd gerendái között. Mállotviksz Néne óvatosan lelépett a csúszós deszkaburkolatra, s megigazgatta a ruháját.
– Igen. Nos hát – mondta.
– Jobb, mint Fekete Alissz, mindenki ezt fogja mondani – folytatta Ogg Ángyi.
– Egyesek akármit is mondanak – jelentette ki Néne. Átbámult a korlát fölött a habzó árra, messze lent, aztán föl, a távoli sziklanyúlványra, amelyen Lancre Kastély állt.
– Gondolod, hogy ezt fogják mondani? – kérdezte.
– Meghiszem azt.
– Hmm.
– De még be kell fejezned a varázsigét, ne feledd.
Mállotviksz Néne bólintott. Odafordult, hogy szembenézzen a hajnallal, fölemelte karját, s befejezte a varázslatot.

 

Csaknem lehetetlen szavakkal ábrázolni tizenöt év és két hónap hirtelen elmúlását.
Sokkal könnyebb képekkel, amikor az ember csak fog egy naptárt sebesen pergő lapokkal, vagy egy órát, aminek mutatói egyre gyorsabban és gyorsabban mozognak, míg végül elmosódnak, vagy fákat, amelyek kirügyeznek s gyümölcsöt hoznak néhány másodperc leforgása alatt...
Ismered, nem? Vagy a nap tüzes csíkká válik az égbolton, s a napok és éjszakák a váltásnál megakadva tovavillannak, mint valami ócska optikai trükk figurái, és az utca másik oldalán a ruhabolt kirakatában látható divatok gyorsabban öltöznek-vetkőznek, mint az ebédidőben melózó sztriptíztáncosnő, akinek még további öt éttermi föllépése van hátra.
Tömérdek módszer van, de nem lesz rájuk szükség, mert valójában nem így történt.
A nap tényleg megugrott oldalvást egy kicsit, s úgy tűnt, hogy a szurdok peremiránti oldalán a fák sokkal magasabbak, és Ángyi nem tudta lerázni azt az érzést, hogy valaki súlyosan rácsüccsent, laposra nyomta, s aztán újra kihajtogatta.
Azért volt ez így, mert a királyság, magyarán szólva, nem haladt át az időn a szó normális, égvillogtató, nagysebességű fotózásra hajazó értelmében. Megkerülte, ami sokkal tisztább ügy, lényegesen könnyebben elérhető, s megspórolja az összes föl-alá rohangászást, aminek során megpróbálsz találni egy olyan ruhaboltot, ami ugyanazt a próbabábut tartja a kirakatban hatvan évig, s ami hagyományosan a legidőrablóbb, legdrágább része az egész ügynek.

 

A csók több mint tizenöt évig tartott.
Még a békák se képesek erre.
A Bolond elhúzódott, szeme üveges, arckifejezése összezavarodott.
– Érezted, ahogy megrendült a világ? – tudakolta.
Magrat átlesett a férfi válla fölött az erdőre.
– Azt hiszem, megtette – felelte.
– Mit tett meg?
Magrat tétovázott.
– Ó. Semmit. Tényleg semmi különöset.
– Nem próbáljuk meg még egyszer? Nem hinném, hogy az előbb elég alaposan tisztáztuk a dolgot.
Magrat bólintott.
Ezúttal csupán tizenöt másodpercig tartott a csók, de hosszabbnak tűnt.

 

Egy földlökés szaladt végig a kastélyon, megrázva a reggelivel megrakott tálcát, amiről Felmet herceg, legnagyobb megkönnyebbülésére, olyan zabkását evett, amit nem sóztak el.
A kísértetek is érezték, akik most úgy betöltötték Ogg Ángyi házikóját, mint rögbicsapat a telefonfülkét.
Kiterjedt a királyság minden tyúkóljára, s számos kéz ernyesztette el szorítását. És harminckét ellilult képű kakas vett mély levegőt s kezdett eszeveszetten kukorékolni, de már túl későn, túl későn...

 

– Még mindig úgy gondolom, hogy valami rosszban sántikálsz – jegyezte meg Mállotviksz Néne.
– Igyál még egy csésze teát – javasolta kedvesen Ángyi.
– De nem fogsz beletenni semmi alkoholt, ugyebár – szögezte le kereken Néne. – Az ital volt az oka múlt éjjel. Én sose toltam volna magam úgy előtérbe. Az szégyenletes.
– Fekete Alissz sose tett semmi hasonlót – mondta bátorítóan Ángyi. – Úgy értem, száz év volt, na jó, rendben, de ő csak egyetlen kastélyt mozdított el. Szerintem akárki képes egy kastélyra.
Néne homlokráncolása redőkbe húzódott a szélén.
– És ő hagyta, hogy benőjék az egészet a gyomok – jegyezte meg pedánsan.
– Úgy bizony.
– Rendkívül jól végzett munka – fűzte hozzá lelkesen Verenc király. – Mi mind azt gondoljuk, hogy remek. Na persze, a földöntúli létsíkon tartózkodás kitűnő helyzetet biztosított nekünk, hogy közelről szemlélhessük.
– Pompás, kegyességed – mondta Ogg Ángyi. Megfordult, s szemügyre vételezte a kísértetek tömegét, akik nem nyerték el a konyhaasztalnál, illetve részben azon keresztül, ülés privilégiumát.
– De ti csőcselék elhúzhattok ám az ólba – mordult. – Ezt a pimaszságot! Kivéve a kölköket, ők maradhatnak – tette hozzá. – Szegény kicsi csöppségek!
– Attól tartok, igen kellemetes kívül kerülni a kastélyon – szólt a király.
Mállotviksz Néne ásított.
– Na most aztán – mondta. – Most meg kell találjuk a fiút. Az a következő lépés.
– Meg fogjuk keresni rögtön ebéd után.
– Ebéd?
– Csirke lesz – tájékoztatta Ángyi. – És fáradt is vagy. Különben is, egy tisztességes keresés sokáig fog tartani.
– Ankh-Morporkban lesz – közölte Néne. – Jól jegyezd meg. Mindenki ott végzi. Ankh-Morporkkal fogjuk kezdeni. Egyáltalán nem kell keresni az embereket, ha a végzet bele van keveredve az ügybe, csak várni kell rájuk Ankh-Morporkban.
Ángyi földerült.
– Kármenünk egy ottani kocsmároshoz ment férjhez – örvendezett. – Még nem is láttam a gyerekük. Ingyen szállásunk lehetne, meg minden.
– Nem kell valóban odamennünk. Pont az a lényeg, hogy a fiúnak kell ide jönnie. Van valami abban a városban – mondta Néne. – Olyan, mint egy víznyelő.

 

– Ötszáz mérföldre van innen! – tiltakozott Magrat. – Egy örökkévalóságig leszel távol!
– Nem tehetek róla – felelte a Bolond. – A herceg különleges utasításokat adott nekem. Bízik bennem.
– Huh! Hogy még több zsoldost fogadj föl, mi?
– Nem. Semmi olyasmi. Nem olyan rossz – a Bolond tétovázott. Ő vezette be Felmetet a szavak világába. Az biztosan jobb, mint az emberek karddal csapkodása? Hát nem nyernek azzal időt? Nem az lenne a legjobb mindenkinek az adott körülmények között?
– De nem kell elmenned! Nem is akarsz elmenni!
– Annak nem sok köze van ehhez. Megígértem, hogy hűséges leszek hozzá...
– Igen, igen, amíg meg nem halsz. De még csak nem is hiszel ebben! Elmesélted nekem, hogy mennyire gyűlölted az egész Céhet, meg mindent!
– Nos, valóban. De akkor is meg kell tennem. Szavamat adtam.
Magrat közel állt a toporzékoláshoz, de nem süllyedt annyira mélyre.
– Pont akkor, amikor kezdtük megismerni egymást! – kiáltotta. – Szánalmas vagy!
A Bolond szeme összeszűkült.
– Akkor lennék szánalmas, ha megszegném a szavam – mondta. – De lehetséges, hogy hihetetlenül balga vagyok. Sajnálom. Különben is, néhány héten belül újra itt leszek.
– Nem érted, hogy azt kérem tőled, hogy ne hallgass rá?
– Mondtam már, hogy sajnálom. Nem láthatnálak azelőtt, hogy elmegyek, esetleg?
– A hajam fogom mosni – válaszolta mereven Magrat.
– Mikor?
– Akármikor!

 

Hwel megcsípte az orrnyergét, s fáradtan lekancsalított a viaszpettyezte papírra.
A darab egyáltalán nem ment jól.
Már megoldotta a lehulló kandelábert, talált helyet a gazembernek, aki álarcot visel, hogy leplezze torzságát, s újraírta az egyik mulatságos részt, tekintetbe veendő a tényt, hogy a hős egy kézitáskában született. Már megint a bohócok okoztak gondot neki. Valahányszor rájuk gondolt, megváltoztak. Egyébként is jobb szerette őket kettesével, az a hagyomány, de most úgy látszott, van egy harmadik is, és itt pukkadjon meg, ha képes akár egyetlen humoros sort is kitalálni a számára.
Pennája kaparva mozgott a legutolsó papírlapon, megpróbálva megragadni a hangokat, amik átáramlottak álmain és olyan mulatságosnak tűntek olyankor.
A nyelve hegyét kidugta szája sarkán. Izzadt.
Ez azz Én Kis Stúdijóm, írta, Hej, egy Kis Stúdiummal Sokra Mehecc. És Ászt szeretném, ha máris indulnál. Ha nem mehecc Kotsiba, akkor mennyél Szocsiba. Ha neked túl mesze Szochi, bocsi, s csocsi. Hé, van egy Korzód? Vagy poharad?...
Hwel elborzadva meredt a papírra. A lapon az egész röhejesen értelmetlennek tűnt. És mégis, és mégis, a tudata csupa tolongás előadótermében...
Pennáját a tintába mártotta, s továbbűzte a visszhangokat.
Második Bohótz: Rendicsek, Főnök.
Harmadick Bohóc: (ügyködik a rúdra tüszött hójaggal) Töff! Töff!
Hwel föladta. Igen, mulatságos volt, tudta, hogy mulatságos, hallotta a kacagásorkánt álmaiban. De nem volt rendben. Még nem. Talán soha. Olyan volt, mint az a másik ötlet a két bohóccal, az egyik kövér, a másik sovány. Mostasztán ténleg fájintos slamaztikkába kewertél, Sztenli... addig nevetett, míg megfájdult a rekeszizma, s a társulat többi tagja döbbenten nézett rá. De az álmaiban olyan komikus volt...
Letette a tollat, s megdörzsölte a szemét. Közel járhat már az éjfélhez, s élethossznyi megszokás súgta neki, hogy spóroljon a gyertyával, bár, ami a tényeket illeti, immár annyi gyertyát engedhettek meg maguknak, amennyit csak meg tudtak enni, akármit állítson is Kedélyvámos.
Az időt jelző gongokat megütötték szerte a városban, s az éjjeli őrök kikiáltották, hogy valóban itt az éjfél, valamint, minden ellenkező értelmű bizonyíték dacára, hogy minden rendben. Sokan közülük egész a mondat végéig is eljutottak, mielőtt rablótámadásnak estek volna áldozatul.
Hwel kilökte az ablaktáblákat, s kinézett Ankh-Morporkra.
Csábító lenne azt állítani, hogy az ikerváros legjobb formáját hozta ebben az évszakban, ám nem lenne teljesen pontos. A legjellemzőbb formáját hozta.
Az Ankh-folyó, a fél kontinens kloakája, már ugyancsak széles és hordalékkal terhelt, mire eléri a város peremét. Mire maga mögött hagyja a várost, már nem annyira folyik, mint inkább váladékozik. Az évszázadok sárleülepedésének betudhatóan a folyó ágya valójában magasabban helyezkedik el, mint egyes alacsonyan fekvő területek, és most, hogy az elolvadt hó földuzzasztotta az árt, a morporki oldalon az olcsó lakbérű kerületek jelentős részét elöntötte a víz, már amennyiben használni lehet ezt a szót olyan folyadék esetében, amit hálóval lehet kifogni. Valami ilyesmi minden évben megtörtént, és szörnyű rombolást vihetett volna véghez a szennyvízelvezető csatornahálózatban, ezért jobb is, hogy a városnak nincs ilyen. A lakók mindössze a kezük ügyében tartanak egy rúddal hajtható lapos fenekű ladikot a hátsó udvaron, és periodikusan ráépítenek egy újabb emeletet a házra.
A környéket roppant egészségesnek tartják. Rendkívül kevés bacilus képes mindezt túlélni.
Hwel egy afféle ködtengerre nézett ki, amiben az épületek összebújtak, mint egy homokvárépítő verseny dagály idején. Lobbanások és kivilágított ablakok szemgyönyörködtető mintát rajzoltak a színjátszó felületre, de egy bizonyos ragyogó fény, jóval közelebb hozzá, különösképp lekötötte érdeklődését.
A folyó menti, kissé magasabban fekvő földdarabon, amelyet Kedélyvámos csődbe döntő összegért vásárolt meg, új épület emelkedett. Még éjjelente is növekedett, mint valami gomba – Hwel ki tudta venni az állványzaton égő fáklyatartókat, merthogy a fölfogadott mesterek – és néhányan maguk a színészek közül – nem hagyták, hogy az égbolt puszta színe félbeszakíthassa munkálkodásuk.
Új épületek ritkán épülnek Morporkban, de ez ráadásul új típusú épület volt.
A Corong.
Kedélyvámost először elrettentette az ötlet, de az ifjú Tamasján nem hagyta békén. És mindenki tudta, hogy ha egyszer a fiú ráérzett a hangulatára, képes lenne meggyőzni a vizet, hogy fölfelé folyjon.
– De mi mindig vándoroltunk, fiam – mondta Kedélyvámos annak kétségbeesett hangján, aki tudja, hogy a végén úgyis alul fog maradni a vitában. – Nem telepedhetek le csak úgy, az én koromban!
– Egyáltalán nem tesznek neked jót – szögezte le határozottan Tamasján. – Azok a hűvös éjszakák meg fagyos reggelek. Te se leszel fiatalabb. Egy helyben kéne maradjunk, s hagyni, hogy az emberek jöjjenek hozzánk. És jönni is fognak. Tudod, milyen nagy mostanában a közönségünk. Hwel darabjai híresek.
– Nem az én darabjaim – felelte vala Hwel. – A színészek.
– El se tudom elképzelni magam a tűz mellett ücsörögve egy levegőtlen szobában, meg az igazi ágyban pehelypaplannal alvást, meg az összes ilyen badarságot – vágta rá Kedélyvámos, de észrevette a felesége arckifejezését, s föladta.
És aztán ott volt maga a színház. Rávenni a vizet, hogy fölfelé folyjon, kiskutyafüle ahhoz képest, amit a készpénz kicsalogatása Kedélyvámosból igényel, bár, tény, ami tény, mostanság igen jól ment a soruk. Azóta, hogy Tamasján elég nagy lett a keményített nyakfodor viseléséhez, meg hogy egy-két szót szóljon anélkül, hogy a hangja oktávokat ugorjon.
Annak idején Hwel és Kedélyvámos együtt nézték a faszerkezet első gerendáinak fölhúzását.
– Természetellenes – panaszkodott Kedélyvámos, botjára támaszkodva. – Foglyul ejteni a teátrum szellemét, kalickába zárni! Ez meg fogja ölni.
– Ó, én nem is tudom – jegyezte meg Hwel szégyenlősen. Tamasján korábban jól kidolgozta terveit, egy egész estét Hwelnek szentelt, mielőtt egyáltalán szóba hozta volna a témát apjának, s most a törpe agya tűzben égett a háttérfüggönyök és színpadkép váltások és oldalkulisszák és zsinórpadlás adta lehetőségektől, meg a nagyszerű gépezetektől, amelyek isteneket ereszthetnek le a mennyekből, és süllyesztőktől, amelyek démonokat emelhetnek föl a poklokból. Hwel semmivel se volt képesebb tiltakozni az új színház ellen, mint amennyire egy majom tudna zokon venni egy banánültetvényt.
– Az átkozott izének még csak neve sincs – morgott Kedélyvámos. – Aranyomnak kéne nevezzem, azért amibe kerül nekem! Hogy honnan lesz rá pénz, ez az, amit tudni szeretnék!
Valójában több névvel is kísérleteztek, de egyik se felelt meg Tamasjánnak.
– Olyan neve kell legyen, ami mindent felölel – jelentette ki. – Mert minden benne lesz. Az egész világ a színpadon, érted?
És Hwel azt válaszolta, tökéletesen tisztában azzal, hogy amit mond, teljesen helyénvaló.
– A Korong.
És most a Corong már majdnem kész volt, s még mindig nem írta meg az új darabot.
Becsukta az ablakot, visszaténfergett az íróasztalához, fölvette a pennát, s magához húzott egy újabb papírlapot. Támadt egy ötlete. Színház az egész világ, az istenekre...
Tüstént írni kezdett.
Színház az Egés Korong, írta, És Színész bene mynden férfi és nö. Elkövette azt a hibát, hogy megállt, s újabb ihlet esőzött rá, gondolatmenetét teljesen más vágányra terelve.
Lenézett arra, amit megírt, s hozzátette: Kivéve azokat, Akik patogatot kukoritzát árulnak.
Kis idő múlva ezt kihúzta s megpróbálkozott újra: Mikként az Teátrum Szinpagya ojan a Wilág, amellyen minden Személ Zinészként feszyt.
Kissé jobbnak tűnt.
Gondolkozott egy keveset, s lelkiismeretesen folytatta: Néha fellépnec. Néha lelépnec.
Úgy látszott, elveszíti a fonalat. Idő, idő, ami most kéne neki, az a végtelen...
Elfojtott kiáltás s puffanás hallatszott a szomszédos szobából. Hwel elejtette a tollat, s óvatosan kinyitotta az ajtót.
A fiú sápadt arccal ült föl az ágyban. Elernyedt, amikor meglátta Hwelt belépni.
– Hwel?
– Mi történt, fiú? Lidércnyomás?
– Az istenekre, szörnyű volt! Megint őket láttam! Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy...
Hwel, aki szórakozottan szedegette föl a ruhadarabokat, amikkel Tamasján korábban telehintette a szobát, megtorpant tevékenységében. Rajongott az álmokért. Olyankor jönnek az ötletek.
– Hogy mit? – érdeklődött.
– Olyan volt... úgy értem, valahogy belül voltam valamin, olyasmin, mint egy tál, és ott volt az a három rettenetes arc rám bámulva.
– És?
– Igen, és aztán azt mondták „Üdvöz légy...” és aztán elkezdtek vitatkozni a nevemen, és aztán azt mondták „Akárki, ki végezetül király leszel”. És aztán egyikük azt mondta „Kinek végezetéül?” és egyik a másik kettőből azt mondta „Csak végezetül, lányom, ez az, amit ilyenkor szokás mondani, igazán megpróbálhatnád megerőltetni magad”, és akkor mind közelebbről bámultak rám, és az egyik azt mondta „Egy kissé girhesnek látszik, szerintem attól a rengeteg külföldi kajától”, s akkor a legfiatalabb azt mondta „Ángyi, már mondtam neked, hogy nem létezik Teszpia nevű hely”, s aztán civakodtak kicsit, és az egyik öreg azt mondta „Nem hall minket, ugye? Mintha hánykolódna álmában” és akkor a másik azt mondta „Tudod, hogy sose tudtam hangot behozni ezen a vackon, Eszme”, és aztán veszekedtek még egy kicsit, és elködösült az egész, és aztán... fölébredtem – fejezte be akadozva. – Rémes volt, mert minden alkalommal, amikor közelebb hajoltak a tálhoz, az valahogy mindent fölnagyított, szóval csak szemeket meg orrlyukakat lehetett látni.
Hwel fölhúzta magát a keskeny ágy szélére.
– Érdekes jószágok az álmok – jegyezte meg.
– Nem sok érdekes volt ebben.
– Nem, de úgy értem, múlt éjjel álmodtam egy kis, karikalábú fickóról, ahogy elsétál az úton – mondta Hwel. – Volt rajta egy kis, fekete kalap, s úgy lépkedett, mintha a csizmája tele lett volna vízzel.
Tamasján udvariasan bólintott.
– Igen? – szólt. – És...?
– Nos, ennyi volt az egész. És semmi. Volt egy kis sétapálcája, amit forgatott, és, tudod, hihetetlenül...
A törpe hangja elhalkult. Tamasján arca az ismerős kifejezést viselte, az udvarias és kissé leereszkedő zavarét, amit Hwel már megtanult fölismerni és rettegni.
– Akárhogy is, nagyon komikus volt – mondta, félig-meddig önmagának. De tudta, hogy sosem lesz képes meggyőzni a társulat többi részét. Ha nem volt benne valahol egy habostorta, azt mondták, akkor nem is mulatságos.
Tamasján kilendítette lábát a paplan alól, s a térdnadrágjáért nyúlt.
– Nem fogok újra elaludni – jelentette ki. – Mennyi az idő?
– Éjfél elmúlt – felelte Hwel. – És tudod, hogy mit mondott apád a késői lefekvésről.
– Nem azt teszem – magyarázta Tamasján csizmát húzva. – Korán kelek. A korán kelés nagyon egészséges. És most elmegyek meginni egy nagyon egészséges felest. Te is jöhetsz – tette hozzá –, hogy rajtam tartsd a szemed.
Hwel kételkedő pillantást vetett rá.
– Azt is tudod, hogy apád mit mondott az ivásról – közölte.
– Valóban. Azt mondta, hogy egyfolytában vedelt, amikor fiatal volt. Azt mondta, hogy nem volt abban semmi szokatlan, ha egész éjjel sört öntött a gallérja alá, s hajnali ötkor ment haza, útközben bezúzva az ablakokat. Azt mondta, egy kissé korhely volt, nem úgy, mint ezek a mai nyúlszívű alakok, akik nem bírják a szíverősítőt – Tamasján megigazgatta zekéjét a tükör előtt, s hozzáfűzte. – Tudod, Hwel, szerintem a felelősségteljes magatartás olyasmi, amire akkor teszel szert, amikor megöregszel. Mint a visszér.
Hwel sóhajtott. Tamasján emlékezőtehetsége a rosszkor tett megjegyzésekre egyszerűen mesés volt.
– Rendben – mondta. – De csak egy pohárral. Valami tisztességes helyen.
– Ígérem – Tamasján megigazgatta a kalapját. Amin meredezett egy toll. – Jut eszembe – folytatta –, pontosan hogyan kell gallér alá önteni?
– Azt hiszem, csak az a lényeg, hogy a nagyobb része mellé menjen – válaszolta Hwel.

 

Ahogy az Ankh-folyó vize jóval sűrűbb, és határozottan több egyéniséggel bír, mint a közönséges folyóvíz, úgy a Megfoltozott Dob ájere is sokkalta zsúfoltabb a normális levegőnél. Olyan, mint a száraz köd.
Tamasján és Hwel nézték, ahogy kiömlik az utcára. Az ajtó kivágódott, és egy ember érkezett háttal, valójában hozzá sem érve a földhöz, míg az utca túloldalán bele nem csapódott a falba.
Egy óriási troll, akit a tulajdonosok némi rend megőrzése végett alkalmaztak, kijött két további elernyedt testet húzva, amiket aztán elhelyezett a macskaköveken, egyszer-kétszer belerúgva a lágyabb részekbe.
– Szerintem itt korhelykednek, nem gondolod? – mondta Tamasján.
– Úgy tűnik – felelte Hwel. Megborzongott. Utálta a kocsmákat. Az emberek örökké a fejére teszik az italuk.
Gyorsan besurrantak, mialatt a troll az egyik eszméletlen részeget lábánál fogva föltartotta, s az illető fejét ütemesen a kockakövekbe verve, elrejtett értékek után kutatott.
A Dobban iszogatást az ingoványba fejesugráshoz szokták hasonlítani, azzal az apró különbséggel, hogy az aligátorok először nem a zsebed tartalmát csenik el. Kétszáz szem figyelte a párt, ahogy áttülekedtek a tömegen a bárhoz, száz száj tartott szünetet az ivásban, káromkodásban vagy esedezésben, és kilencvenkilenc homlok ráncolódott össze a töprengés erőfeszítésétől, hogy eldöntsék, az újonnan jöttek vajon az A kategóriába esnek, akiktől jobb megijedni, vagy B-be, akiket jó megijeszteni.
Tamasján úgy sétált keresztül a sokadalmon, mintha ő lenne itt az úr, és, az ifjúság elhamarkodottságával, megkocogtatta a bárpultot. A meggondolatlanság nem az életbenmaradás jellemző vonása a Megfoltozott Dobban.
– Két pinttel a legjobbik söréből, kocsmáros – rendelte, olyan gondosan megválasztott hangnemben, hogy a csapos azon kapta magát, engedelmesen tölti az első korsót, még mielőtt elhaltak volna a visszhangok.
Hwel fölnézett. Jobbján egy szerfölött nagy darab férfi állt, több hatalmas bika külsejét viselve, valamint lényegesen több láncot, mint amennyi egy hadihajó kikötéséhez szükséges. Egy arc, ami úgy nézett ki, akár egy szőrös építkezési terület, meredt le rá.
– Ördög és pokol! – mondta. – Ez egy rohadt kerti dísz.
Hwel ereiben megfagyott a vér. Lévén kozmopoliták, Morpork népe fesztelen, gyakorlatias modorban viszonyul a nem emberi fajokhoz, úm. fejbe vágja őket egy téglával, s bedobja őket a folyóba. Ez nem vonatkozik a trollokra, mert rendkívül nehéz faji előítélettel viseltetni olyan lényekkel szemben, akik hét láb magasak és képesek átharapni a falakat – legalábbis sokáig. De a három láb magas népséget abszolúte arra tervezték, hogy diszkriminálni lehessen őket.
Az óriás megbökdöste Hwel feje búbját.
– Hol van a horgászbotod, kerti dísz? – firtatta.
A csaplár odalökte a korsókat a sörtócsás pulton.
– Tessék – mondta, gúnyosan vigyorogva. – Egy pint. Meg egy fél.
Tamasján szólásra nyitotta száját, de Hwel élesen megbökte a térdét. Tűrjük el, tűrjük el, osonjunk innét, amilyen hamar csak lehet, az az egyetlen lehetőség...
– Meg aztán hol van a kis hegyes sipkád? – faggatózott a szakállas ipse.
A terem elcsöndesedett. Úgy látszott, eljött a kabaré ideje.
– Azt kérdeztem, hol van a hegyes sipkád, kuka?
A csapos megmarkolta a szögekkel kivert fütyköst, ami a bárpult alatt lakozott, biztos, ami biztos, és így szólt:
– Ööö...
– A kerti díszhez beszéltem itten.
A férfi megfogta itala maradékát, és gondosan a hallgató törpe fejére öntötte.
– Nem fogok többet itten inni – motyogta, amikor még ez sem ért el hatást. – Épp elég rossz, hogy beengednek makikat inni, de a pigmeusok...
Most a kocsmában a csönd egy egész új intenzitást nyert, amiben egy lassan hátralökött zsámoly hangja olyannak hangzott, mint a végítélet harsonacsikorgása. Minden szem a terem másik vége felé fordult, ahol a Megfoltozott Dob egyetlen olyan italozója ült, aki a C kategóriába tartozott.
Amit Tamasján a pultra görnyedt öreg zsáknak vélt, kinyújtotta karjait és... további karokat is, csakhogy azok lábak voltak. Egy szomorkás, gumiszerű arc fordult a beszélő felé, kifejezése olyan mélabús, akár az evolúció homálya. Mulatságos szája föl-húzódott a sarkaknál. A fogai abszolúte nem voltak komikusak.
– Ööö – szólalt meg ismét a kocsmáros, hangja még saját magát is megrémítette ebben a rettentő, emberszabású csendben. – Nem hinném, hogy ezt komolyan gondolta, igaz? Amit a makikról mondott, he? Nem igazán, ugye?
– Mi a fene az? – sziszegte Tamasján.
– Azt hiszem, egy orangután – válaszolta Hwel. – Egy emberszabású majom.
– A maki az maki – szögezte le a szakállas ürge, minek hallatán többen a Dob gyorsabb fölfogású vendégei közül araszolni kezdtek az ajtó irányába. – Úgy értem, és akkor mi van? De ezek a rohadt kerti díszek...
Hwel ökle teljes erővel ütött – ágyékmagasban.
A törpék félelmetes harcosok hírében állnak. Bármelyik három láb magas fickókból álló faj, amely előszeretettel használ csatabárdot s úgy megy az ütközetbe, mintha az bajnoki favágó verseny lenne, hamarosan a szóbeszéd tárgya lesz. De az évek, melyek során pöröly helyett pennát forgatott, valamivel mérsékelték Hwel ökölcsapásának megállító erejét, és a törpe ott végezte volna, amikor a nagy darab fickó fölüvöltött s kardot rántott, ha egy pár finom, bőrszerű kéz nem rántotta volna ki azonnal a kezéből, és, csupán kevéske erőkifejtéssel, kettébe nem hajtja[17].
Amikor az óriás fölhörrent és megfordult, egy kar, akár két összegumizott s vörös szőrrel borított söprűnyél, bonyolult mozdulattal kinyúlt, s olyan keményen vágta állkapcson, hogy több hüvelyknyire emelkedett a levegőben, s egy asztalon ért földet.
Akkorra, amikorra az asztal belesiklott egy másikba, s fölborított két padot, elegendő ösztönzés gyűlt össze az éjszaka rég esedékes verekedéséhez, különösen mert a nagy darab fickónak akadt néhány cimborája. Mivel senkinek sem szottyant kedve megtámadni az emberszabásút, aki álmodozva leemelt egy palackot a polcról, és letörte az alját a pulton, általános elvi alapokon mindenki azt ütötte, aki történetesen a közelében tartózkodott. Ez teljességgel az etikettnek megfelelő viselkedés kocsmai verekedések esetében.
Hwel odasétált az asztal alatt, s maga után húzta Tamasjánt, aki mindezt nagy érdeklődéssel szemlélte.
– Szóval ilyen a dáridó. Mindig kíváncsi voltam rá.
– Azt hiszem, talán jó ötlet lenne, ha most távoznánk – javasolta eltökélten a törpe. – Mielőtt még, tudod, valami baj lesz.
Puffanás hallatszott, amikor valaki fölöttük landolt az asztalon, s a törő üveg csilingelése.
– Szerinted ez igazi dáridó, vagy csupán duhajkodás? – firtatta Tamasján vigyorogva.
– Egy percen belül elkezdődik a vérengzés, fiam!
Tamasján biccentett, s visszakúszott, ki a csetepatéba. Hwel hallotta, ahogy valamivel odacsap a bárpultra, és csöndet kér.
Hwel pánikba esve kulcsolta karját a feje köré.
– Nem úgy értettem...
Valójában a csöndre intés elégségesen ritka eseményszámba megy egy kocsmai verekedés kellős közepén ahhoz, hogy Tamasján tényleg csöndet kapjon. Amit aztán megtöltött.
Hwel összerezzent, amikor a fiú hangja fölcsendült, tele önbizalommal és abszolút első osztályú kivetítéssel.
– Fivéreim! Mert hadd nevezzek minden férfit fivéremnek, aki ezen éjszaka...
A törpe nyakát nyújtogatta, hogy láthassa Tamasjánt egy széken állva, egyik keze az előírásos szónoki modorban a magasba emelve. Körülötte az emberek élőképként megmeredtek egymás baja alapos ellátásának aktusa közben, fejüket a fiú felé fordították.
Odalenn, asztallap magasságban Hwel ajka tökéletes szinkronban mozdult a szavakkal, ahogy Tamasján folytatta az ismerős monológot. Megkockáztatott egy újabb kikukucskálást.
A küzdő felek fölegyenesedtek, összeszedték maguk, megigazgatták tunikájuk redőit, s bocsánatkérően pislantottak egymásra. Igazából többen közülük vigyázzba vágták maguk.
Még maga Hwel is érezte, hogy megpezsdül a vére, és ő írta a beszédet. Fél éjszakát gürcölt vele, évekkel ezelőtt, amikor Kedélyvámos kijelentette, hogy kellene még öt perc Az Ankh Királyá-nak Harmadik Felvonásába.
– Irkálj nekünk valamit, amiben van egy kis tűz – rendelte meg. – Egy kis lendület meg fortyongás, tudod. Valami, amitől fölforr a vér, és némi gerincet ültet a félkrajcáros székeken ülő felebarátainkba. És csak olyan hosszú, hogy ki tudjuk cserélni a díszleteket.
Akkoriban kissé szégyellte azt a darabot. A híres Morporki Csata, erősen gyanította, abból állt, hogy kábé kétezer férfi eltévedt a mocsárban egy hideg, esős napon, és rozsdás kardjaikkal az örök feledésbe kaszabolták egymást. Ugyan mit mondhatott volna Ankh utolsó királya egy csapat toprongyos fickónak, akik tudták, hogy az ellenség túlerőben van, egy sima átkaroló hadművelettel túlszárnyalta őket, túljárt az eszükön és túlélhetetlen? Valami marót, valami lelkesítőt, valami olyat, amilyen egy korty pálinka a haldoklónak; semmi logikusát semmi magyarázkodást, csak szavakat amelyek közvetlenül behatolnak a kimerült férfi agyába és újra talpra állítják a golyóinál fogva.
És most láthatta, hogyan hat.
Hinni kezdte, hogy a falak szétfoszlottak, hogy hideg köd permetezik az ingoványon, amelynek fojtogató csöndjét csak a dögevő madarak türelmetlen rikoltásai tönk meg...
És ez a hang.
És igenis ő írta ezeket a szavakat, mind az övé, nincs az a félőrült király, aki valaha is így beszélt volna. És csak azért írta mindezt hogy betömjön egy lyukat hogy a keretre feszített zsákvászonra festett kastélyt be lehessen suvasztani valami függöny mögé, s ez a hang fogta a szavai szénporát s gyémántokkal töltötte be a teret.
Én alkottam ezt a szöveget gondolta Hwel. De nem tartozik hozzám. Hozzá tartozik.
Nézd ezeket az alakokat. Egynek se volt soha egyetlen hazafias gondolata sem, de ha Tamasján megkérné őket, ez a csapat részeg ma éjjel megrohanná a Patrícius palotáját. És valószínűleg győznének.
Csak abban reménykedem, hogy a szája sose kerül rossz kezekbe...
Amikor az utolsó szótagok elhaltak, fehéren izzó visszhangjuk tüzes bélyeget nyomva minden egyes agyba a teremben, Hwel megrázta magát, előmászott rejtekhelyéről, és rácsapott Tamasján térdére.
– Gyerünk innen most azonnal, te bolond – sziszegte. – Még mielőtt elmúlik a hatás.
Eltökélten megmarkolta a fiú karját, átadott két tiszteletjegyet a meghökkent kocsmárosnak, s fölsietett a lépcsőn. Meg sem állt, míg egy utcával odébb nem értek.
– Azt hittem, egész jól csináltam – jegyezte meg Tamasján.
– Túlságosan is jól, szerintem.
A fiú megdörgölte a kezét.
– Rendben. Hová megyünk ezután?
– Ezután?
– Fiatal még az éjszaka!
– Dehogy, az éjszaka halott. A mai nap az, ami még fiatal – vágta rá sietve a törpe.
– Nos, én még nem megyek haza. Nincs valami barátságosabb hely? Valójában még nem is ittunk semmit.
Hwel sóhajtott egyet.
– Egy trollvendéglő – folytatta Tamasján. – Hallottam róluk. Van néhány odalenn a Gyehennában[18]. Szeretnék látni egy trollvendéglőt.
– Azok csakis trolloknak vannak fönntartva, fiú. Folyékony lávát lehet inni, szól a rock, és sajtos-chutneys ízesítésű kavicsot lehet harapni.
– És a törpebárok?
– Utálnád – jelentette ki Hwel hevesen. – Különben is, kifogynál a belmagasságból.
– Földhözragadt lebujok, mi?
– Közelítsd meg így... szerinted milyen sokáig tudnál énekelni az aranyról?
– Sárga és zörög és mindenfélét lehet vásárolni érte – felelte kísérleti jelleggel Tamasján, miközben átvágtak a tömegen a Törött Holdak Terén. – Négy másodpercig, azt hiszem.
– Úgy van. Öt órányi belőle némi ismétléssel jár – Hwel morózusan belerúgott egy kavicsba. Amikor utoljára a városban időztek, meglátogatott néhány törpebárt, és nem nyerték el a tetszését. Ki tudja, mi okból, kivándorolt társai, akik otthon egy kevés vasércbányászásnál és apró teremtmények vadászatánál semmi kifogásolhatóbbat nem követnek el, kényszert éreznek arra, ha már egyszer eljutottak a nagyvárosba, hogy páncélozott alsóneműt öltsenek, övükre aggatott csatabárddal járjanak-keljenek, és magukat olyasmiknek nevezzék, mint például Timkin Korgóhas. És senki se tud túltenni egy törpén, amikor a gallér alá öntésre kerül a sor. Néha a szájukat is teljesen elvétik.
– Különben is – tette hozzá. – Kidobnának túlzott kreativitásért. A tényleges szöveg az „Arany, arany, arany, arany, arany, arany”.
– Van refrén is?
– Arany, arany, arany, arany, arany – felelte Hwel.
– Kihagytál egy „arany”-at.
– Azt hiszem azért, mert nem vagyok elég rátermett a törpeségre.
– Alultermett kerti dísz – mondta Tamasján.
A beszívott levegő kis szisszenése hallatszott.
– Bocsánat – sietett mentegetőzni Tamasján. – Csak apa...
– Apádat nagyon régóta ismerem – válaszolta Hwel. – Jóban-rosszban, bár a rosszból átkozottul több jutott. Még mielőtt megszület... – tétovázott. – Nehéz idők jártak akkoriban – motyogta. – Szóval csak annyit mondok... nos, bizonyos dolgokat kiérdemel az ember.
– Igen. Sajnálom.
– Tudod, csak... – Hwel megtorpant egy sötét sikátor szájánál. – Nem hallottál valamit?
Behunyorogtak a sikátorba, ezzel ismét elárulva magukról, hogy újonnan jöttek a városban. A morporkiak nem kukkantanak be sötét sikátorokba, amikor fura zajokat hallanak. Ha négy küzdő alakot látnak, nem az az első, ösztönös reakciójuk, hogy bárkinek is segítségére siessenek, vagy legalábbis olyannak nem rohannak segélyére, aki láthatólag vesztésre áll valaki más csizmájának a boldogabbik végén. Azt sem kiáltják, hogy „Hé!” Mindenek fölött pedig nem lepődnek meg, amikor a támadók, ahelyett, hogy bűntudatosan elszaladnának, meglengetnek előttük egy kis kartonlapot.
– Mi ez? – tudakolta Tamasján.
– Egy bohóc! – válaszolta Hwel. – Rátámadtak egy bohócra!
– „Tolvajlási Engedély”? – hökkent meg Tamasján, a fény felé tartva a kártyát.
– Úgy van – mondta a három támadó vezére. – De arra ne számítsanak, hogy magukat is elintézzük, mert már útban vagyunk hazafelé.
– Bezony – erősítette meg egyik asszisztense. – Az izé, na, a kvóta.
– De meg is rugdosták!
– Á, nem nagyon. Nem annyira, hogy tényleges rugdosásnak lehessen nevezni.
– Inkább gyöngéd lábbal böködés, olyasmi – jegyezte meg a harmadik tolvaj.
– Legyünk méltányosak. Az átkozott fickó jó alaposan megöklözte Ront, nem igaz?
– Aha. Egyeseknek fogalma sincs a jó modorról.
– Nahát, ti szívtelen... – kezdte Hwel, de Tamasján intő kezét a fejére tette.
A fiú megfordította a kártyát. A hátoldalon ez állt:

 

J. H. „Rongylábú” Fuscher és Unokaöccsei
Rendelésre Dolgozó Tolvajok

„A Régi Cég”
(Alptva AM 1789)

Mindenféle Tolvalylás Professzionális Kywittelezése
Diszkrécióval
Házak teljes kiürítése. 24-órás szolgáltatás.
Edjetlen megbiszás se túl kicsi.

CSALÁDOKNAK ÁRENGEDMÉNY!

 

– Úgy tűnik, rendben van – mondta vonakodva.
Hwel szünetet tartott az elkábult áldozat talpra állításának tevékenységében.
– Rendben van? – üvöltötte. – Kirabolni valakit?
– Természetesen adni fogunk neki elismervényt – közölte Fuscher. – Tényleg mázli, hogy mi találtunk rá elsőnek. Ebben az üzletágban egyes újonnan jöttéknek sejtelme sincs a tisztességről[19].
– Cápák – értett egyet az egyik unokaöccs.
– Mennyit loptak el? – firtatta Tamasján.
Fuscher kinyitotta a bohóc pénztárcáját, ami az övébe volt bedugva. Aztán elsápadt.
– Ó, basszuskulcs! – fakadt ki. Az Unokaöccsök köré gyűltek.
– Nem fogjuk simán megúszni, valahogy az az érzésem.
– Idén már másodszor, bácsikám.
Fuscher rámeredt az áldozatra.
– Hát honnan tudhattam volna? Nem tudhattam, vagy igen? Úgy értem, nézz rá, te mennyire számítanál a zsebében? Két rézbatkára, nem? Úgy értem, ha nem hazafelé tartottunk volna, nem is intéztük volna el. Az ember megpróbál szívességet tenni, és tessék, ez lesz belőle.
– Mér', mennyije van? – kérdezte Tamasján.
– Legalább száz ezüsttallérja van neki – nyögte Fuscher a tárcát lengetve. – Úgy értem, ez nem az én szintem. Nem ebbe az osztályba tartozom. Nem tudok mit kezdeni ennyi pénzzel. Az Ügyvédek Céhébe vagy valami hasonlóba kell tartozzon az ember, hogy ilyen sokat lophasson. Jócskán túl van a kvótámon, az tuti.
– Akkor adja neki vissza – tanácsolta Tamasján.
– De már kiállítottam neki egy elismervényt!
– Tudja, mindegyiken van szám – magyarázta a fiatalabbik unokaöccs. – A Céh ellenőrzi, afféle...
Hwel megragadta Tamasján kezét.
– Bocsássanak meg egy pillanatra – vetette oda a dühöngő tolvajnak, s elráncigálta a fiút a sikátor másik oldalára.
– Oké – mondta. – Ki őrült meg? Ők? Én? Te?
Tamasján elmagyarázta.
– Törvényes?
– Egy bizonyos mértékig. Lenyűgöző, nem? Egy fickó valami kocsmában mesélt nekem erről, ilyesmi.
– De túl sokat lopott?
– Úgy tűnik. Azt hiszem, a Céh nagyon szigorúan veszi az ilyesmit.
A köztük csüngő áldozat fölnyögött, valamint halkan csilingelt.
– Gondoskodj róla – utasította Tamasján. – Én meg eligazítom a dolgokat.
Visszament a tolvajokhoz, akik roppant aggodalmasnak látszottak.
– Ügyfelem úgy érzi – kezdte –, hogy a helyzet megoldható, amennyiben maguk visszaadják a pénzét.
– Jó-ó – felelte Fuscher, úgy közelítve meg az elképzelést, mintha az a világűr teremtésére vonatkozó vadonatúj elmélet lenne. – De a számlát, tudja, ki kell töltsük, időpont meg helyszín, aláírva meg minden...
– Ügyfelem úgy véli, hogy esetleg elrabolhatnának tőle, mondjuk azt, öt rezet – folytatta zökkenőmentesen Tamasján.
– Én átkozott legyek, ha... – kiáltotta a Bolond, aki kezdett magához térni.
– Ami magában foglal két rezet a fennálló díjszabásnak megfelelően, plusz három rezet költségekre, úgymint munkaidő, kiszállási díj...
– A bikacsök használati értékének csökkenése a kopásból kifolyólag – vetette közbe Fuscher.
– Pontosan.
– Roppant méltányos. Roppant méltányos – Fuscher Tamasján feje fölött a Bolondra nézett, aki mostanra teljesen magához tért, és nagyon dühös volt. – Roppant méltányos – mondta hangosan. – Államférfihoz illő. Nagyon lekötelez, igazán – lepillantott Tamasjánra. – Tehetünk esetleg valamit önért is, uram? – tette hozzá. – Csak egy szavába kerül. Kedvezményes ajánlatunk ebben az évszakban az STS[20]. Gyakorlatilag fájdalommentes, alig érezne valamit.
– Szinte föl se sértené a bőrét – tódította az idősebbik unokaöccs. -Plusz maga választhatja meg a végtagot.
– Úgy hiszem, e téren kiváló szolgáltatásban van részem – felelte Tamasján nyájasan.
– Ó! Nos. Akkor rendben. Semmi gond.
– Ami pusztán – folytatta Tamasján, amikor a tolvajok már elindulóban voltak – a jogi tanácsadás költségeinek kérdését hagyja hátra.

 

Az éjszaka csutkájának puha szürkesége lebegett Ankh-Morporkon keresztül. Tamasján és Hwel egy asztal két oldalán ültek és számoltak szállásukon.
– Három ezüsttallér és tizennyolc réz a nyereségünk, úgy számítom – közölte Tamasján.
– Döbbenetes volt – mondta a Bolond. – Úgy értem, az, hogy önként fölajánlották, hazamennek és még több pénzt is szereznek azután, hogy elmondta nekik azt a beszédet az emberi jogokról.
Még egy kis gyógyírt kent a fejére.
– És a legfiatalabb zokogni kezdett – fűzte hozzá. – Döbbenetes.
– Elmúlik – legyintett Hwel.
– Maga ugye törpe?
Hwel nem érezte úgy, hogy ezt letagadhatná.
– Merem állapítani, hogy maga meg Bolond – mondta.
– Úgy van. A csengettyűk miatt, igaz? – kérdezte fáradtan a Bolond, bordáit masszírozva.
– Igen, a csengettyűk miatt is – Tamasján elfintorodott, s megrúgta Hwelt az asztal alatt.
– Nos, nagyon hálás vagyok – jelentette ki a Bolond. Fölállt, és összerándult az arca. – Tényleg nagyon szeretném kimutatni a hálám – tette hozzá. – Van valahol erre egy nyitvatartó kocsma?
Tamasján csatlakozott hozzá az ablaknál, s végigmutatott az utca hosszán.
– Látja azokat a kocsmacégéreket?
– Igen. Hű! Százával vannak.
– Úgy van. Látja azt ott a végén a kék-fehér jellel?
– Igen. Azt hiszem.
– Nos, legjobb tudomásom szerint az az egyetlen errefelé, ami valaha is bezár.
– Akkor könyörgöm, hadd hívjam meg magukat egy italra. Ez a legkevesebb, amit tehetek – mondta idegesen a Bolond. – És biztos vagyok benne, hogy a csöppség szeretne valamit a gallérja alá dönteni.
Hwel megmarkolta az asztal szélét, s üvöltésre nyitotta száját.
És megállt.
Rámeredt a két alakra. Szája nyitva maradt.
Csattanással csukódott újra.
– Valami baj van? – tudakolta Tamasján.
Hwel másfelé nézett. Hosszú volt az éjszaka.
– A csalóka fény – motyogta. – És igenis rám férne egy ital – fűzte hozzá. – Egy állati jó hörpintés.
Tényleg, gondolta, minek kapálózzam ellene?
– Még az éneklésbe is beletörődöm – jelentette be.

 

– Mija kövkző szó?
– Zarany. Asszem.
– Á!
Hwel ingadozva pillogott a korsójába. Azt el lehet mondani a részegség javára, hogy megállítja az ihletözönt.
– És te kihagytad az „arany”-at – mondta.
– Hol? – firtatta Tamasján, aki a Bolond sipkáját viselte.
Hwel fontolóra vette.
– Úgy gondolom – válaszolta erősen összpontosítva –, hogy az „arany” meg az „arany” között volt. Súgy gondolom – újra a korsójába bámult. Üres volt, elborzasztó látvány. – Úgy gondolom – próbálkozott újra, végül föladta, s másképp fogalmazott – Úgy gondolom, hogy rám férne még egy ital.
– Most én állom a rundot, Szundi – jelentette be a Bolond. – Hahaha. Meg a tökmagot, tökmagok.. Hahaha – megpróbált fölállni, és beverte a fejét.
A kocsma homályában tucatnyi bárdot markoltak szorosabban. Hwelnek az a része, ami józan volt és megrettenve látta, hogy a maradéka részeg, arra intette, hogy a homályon át integessen a rájuk meredő komor tekinteteknek.
– Tljessen renbevan – nyilatkozta a bár nagyjának és egészének. – Nem gondolta komolyan, ő naggyon mulasságos hogyíjják, idióta. Bolond. Naggyon mulasságos Bolond, a messzizéből.
– Lancréból – korrigálta a Bolond, s nehézkesen lezökkent a bárpultra.
– Úgyvan. Nagyon messze a hogyíjjáktól, úgy hangzik, mint valami szártöbetegség. Nem tuggya, hogy kell viselkedni. Nem ismer sok törpét.
– Hahaha – mondta a Bolond, megmarkolva saját fejét. – Ahonnét jövök, szűkében vagyunk az alacsony sorban élőknek.
Valaki megütögette Hwel vállát. Megfordult, s belenézett egy csontos, szőrös arcba egy vassisak alatt. A kérdéses törpe jelentőségteljes modorban föl-le dobálgatott egy hajítóbárdot.
– Meg kéne mondd a barátodnak, hogy egy kicsit kevésbé legyen mulatságos – javasolta. – Különben a démonokat fogja szórakoztatni a Pokolban!
Hwel rákancsított az alkohol gőzén keresztül.
– Te ki vagy? – kérdezte.
– Kapzsicsupor Mennydörgésroham – válaszolta a törpe, megdöngetve páncélos felsőtestét. – És én azt mondom...
Hwel közelebb hajolt.
– Hé, én ismerlek téged – mondta. – Van neked egy szépítőszer üzemed odalenn a Manóböjt Utcán. Múlt héten vettem tőled egy csomó arcfestéket...
A pánik kifejezése suhant át Mennydörgésroham arcán. – Hallgassel, hallgassel – suttogta.
– Úgy van, Elf Parfüm és Rúzs Csarnokok Kft. volt ráírva – folytatta boldogan Hwel.
– Naggyon jó cucc – szögezte le Tamasján, aki közben megpróbálta megakadályozni önmagát a lecsúszásban a keskeny padról. – Különösen a 19-es számú Hullazölded, apám esküszik, hogy az a legjobb. Első osztályú.
A törpe feszengve mérlegelte a bárdját.
– Nos, ööö – nyögte. – Ó. De. Igen. Nos, köszönöm. Csakis a legkiválóbb alapanyagok, jól jegyezzétek meg.
– Ezzel aprítod őket, mi? – jegyezte meg Hwel ártatlanul, a bárdra bökve. – Vagy ma este nem vagy munkában?
Mennydörgésroham tekintete elkomorodott, akár vihar előtt az időjárás.
– Hé, csak nem a színháztól vagytok?
– De biza – felelte Tamasján. – Vándorszínészek – kijavította magát. – Mostanában helybenjáró színészek. Haha. Most meg lecsúszó színészek.
A törpe leejtette a bárdját, s leült a padra, arca hirtelen ellágyult a lelkesedéstől.
– Ott voltam múlt héten – mesélte. – Átkozott jó volt, az bizony. Volt az a lány meg az a fickó, de a lányt hozzáadták ahhoz az öreghez, meg volt az a másik fickó, és azt mondták, a fiú meghalt, és a lány epekedett, és megmérgezte magát, de aztán kiderült, hogy ez a fickó valójában az a fickó, csak nem mondhatta el a lánynak, mert... – Mennydörgésroham megakadt, s kifújta az orrát. – Mindenki meghalt a végén – mondta. – Nagyon tragikus. Nyíltan megmondom, egész úton hazafelé zokogtam. Olyan sápadt volt a lány!
– 19-es meg egy réteg púder – világosította föl vidáman Tamasján. – Plusz egy kis szemfesték.
– He?
– Meg két zsebkendő az atlétában – tette hozzá.
– Mit beszél ez itt? – kérdezte a törpe, jobb szó híján, nagy általánosságban a jelenlevőktől.
Hwel belemosolygott a korsójába.
– Adj nekik egy kicsit Gretalina monológjából, fiú – sugallta.
– Jó.
Tamasján fölállt, beverte a fejét, leült, aztán, kompromisszumos megoldásképp, letérdelt a padlóra. Kezét összekulcsolta azon, ami, ha nem avatkozik be néhány kromoszóma vaktában, a keble lett volna.
– „Hazudsz, ki Nyárnak nevezed...” – kezdte.
Az egybesereglett törpék több percig csöndben hallgatták. Egyikük elejtette a bárdját, s a többiek zajosan csöndre intették.
– „...s olvadó hó. Istenek veled” – fejezte be Tamasján. – Kiissza az üvegcsét, összeesik a csipkés oromzat mögött, le a létrán, le a ruhával s be a Kettes Számú Komikus Őr mentéjébe, vár, belép balról. „Hé, mi van, jó...”
– Ennyi elég lesz – mondta halkan Hwel.
A törpék közül többen belezokogtak a sisakjukba. Orrfújás kórusa harsant.
Mennydörgésroham megtörölgette szemét páncélzsebkendőjével.
– Ez volt a legszomorúbb dolog, amit valaha is hallottam – jelentette ki.
Rámeredt Tamasjánra.
– Várjunk csak – bökte ki, amikor ráeszmélt a valóságra. – Ő férfi. Én piszkosul szerelembe estem azzal a lánnyal ott a színpadon – megböködte Hwelt. – Ő nem afféle elf, ugye?
– Abszolúte ember – felelte Hwel. – Ismerem az apját.
Megint erősen rámeredt a Bolondra, aki eltátott szájjal figyelte őket, s aztán visszanézett Tamasjánra.
Á, dehogy, gondolta. Véletlen.
– Ez színjátszás – közölte. – Egy jó színész akármi lehet, érted?
Érezte, hogy a Bolond szeme belefúródik rövid tarkójába.
– Igen, de nőnek öltözni, az kissé... – kezdte Mennydörgésroham kétségek közt.
Tamasján kibújt a cipőjéből, s letérdelt rá, ily módon hozva egy vonalba arcát a törpéével. Néhány másodpercig latolgatva nézegette, aztán átrendezte az arcvonásait.
És hirtelen két Mennydörgésroham volt ott. Igaz, az egyikük térdelt, s nyilvánvalóan előzőleg megborotválkozott.
– Hé, mi van, hé, mi van – mondta Tamasján a törpe hangján.
Ez a többi törpe szemében, akiknek komplikációmentes a humorérzéke, hahotára fakasztó viccnek számított. Amikor odagyülekeztek a páros köré, Hwel könnyed érintést érzett a vállán.
– Ti ketten a színháznál vagytok? – firtatta a Bolond, csaknem kijózanodva.
– Úgy van.
– Akkor ötszáz mérföldet tettem meg azért, hogy megtaláljalak titeket.

 

Most, miként Hwel írta volna színpadi utasításaiban, Ugyanaz Nap Később volt. A kopácsolás hangja, ahogy a Corong színház állványzatbölcsőjéből előemelkedett, átdörömbölt Hwel fején, ki a másik oldalra.
Vissza tudott emlékezni az ivásra, ebben biztos volt. És a törpék még számos rundot fizettek nekik, amikor Tamasján folytatta utánzásait. Aztán mind átmentek egy másik kocsmába, amit Mennydörgésroham jól ismert, aztán elmentek egy klaccsi fogd-és-viddbe, s onnantól az egész elmosódott...
Nem csinálta jól a gallér alá öntést. Az italból túl sok került ténylegesen a szájába.
A szája ízéből ítélve, az éjszaka valami nem szobatiszta teremtménye szintén telibe talált.
– Meg tudod tenni? – kérdezte Kedélyvámos.
Hwel megnyalta az ajkát, hogy megszabaduljon az íztől.
– Szerintem igen – nyilatkozta Tamasján. – Érdekesnek hangzott, ahogy elmesélte. Elvetemült király uralkodik gonosz boszorkányok segítségével. Viharok. Kísérteties erdők. A Tényleges Trónörökös Élet-Halál Küzdelemben. Villan a Tőr. Sikolyok, küszködések. Elvetemült király meghal. A Jó győzedelmeskedik. Harangzengés.
– A rózsaszirom záport el lehet intézni – tódította Kedélyvámos. – Ismerek egy pasast, aki gyakorlatilag önköltségi áron tudja beszerezni őket.
Mindketten Hwelre néztek, aki zsámolyán dobolt ujjaival. Mind a hárman úgy találták, hogy figyelmüket a zacskó pénz köti le, amit a Bolond adott Hwelnek. Már önmagában elegendő pénzt jelentett a Corong befejezéséhez. S szó esett arról, hogy még több fogja követni. Mecenatúra, az kell nekünk.
– Akkor hát meg fogod tenni, igaz? – tudakolta Kedélyvámos.
– Van benne egy bizonyos valami – ismerte el Hwel. – De... nem is tudom...
– Nem próbállak befolyásolni – jelentette ki Kedélyvámos. Mindhárom szempár visszafordult a pénzeszacskóhoz.
– Egy kissé gyanúsnak tűnik – értett egyet Tamasján. – Úgy értem, a Bolond eléggé rendes fickó. De ahogy elmesélte... nagyon fura. A szája mondta a szavakat, és a szeme valami mást mondott. És az volt a benyomásom, hogy sokkal jobban szeretné, ha a szemének hinnénk.
– Másrészt – vágott közbe Kedélyvámos sietősen. – Ugyan, mi kárt tehetne? A fizetség a fontos.
Hwel fölemelte fejét.
– Mi? – firtatta bambán.
– Azt mondtam, a fizetség a lényeg – mondta Kedélyvámos. Megint csönd támadt, eltekintve Hwel ujjbegyeinek dobolásától. A zacskónyi ezüst növekedni látszott. Valójában úgy tűnt, hogy betölti a szobát.
– A lényeg... – kezdte Kedély vámos szükségtelenül hangosan.
– Ahogy én látom... – kezdte Hwel.
Mindketten elhallgattak.
– Csak utánad. Bocsánat.
– Nem volt fontos. Csak folytasd.
– Azt akartam mondani, hogy mindenképp megengedhetjük magunknak a Corong fölépítését – közölte Hwel.
– Csak a vázat meg a színpadot – mutatta ki Kedélyvámos. – De nem a többit. Se a süllyesztő gépezetét, se a mennyből isteneket eregető masinát. Se a nagy forgószínpadot, se a szélgépet.
– Régen pompásan elboldogultunk mindezek nélkül – vetette ellen Hwel. – Emlékszel a régi szép időkre? Csak néhány deszkánk volt, meg egy kevés festett zsákvásznunk. De volt bennünk rengeteg lelkesedés. Ha szél kellett nekünk, magunknak kellett csinálnunk – egy darabig dobolt az ujjaival. – Na persze – tette hozzá csöndesen –, telnie kéne egy hullámoztató gépre. Egy kicsire. Van ez az ötletem a hajótörést szenvedő hajóról, egy szigetnél, ahol van ez a...
– Sajnálom – Kedélyvámos fejét rázta.
– De óriási közönségünk volt jónéhányszor! – fakadt ki Tamasján.
– Hogyne, fiam. Hogyne. De félkrajcárokkal fizetnek. A mesterek meg ezüstöt akarnak. Ha gazdag emberek... gazdagok – javította ki magát sietve – szerettünk volna lenni, akkor ácsnak kellett volna szülessünk – Kedélyvámos szorongva fészkelődött. – Máris többel tartozom Krizofrásznak, a Trollnak, mint amennyivel kellene.
A másik kettő rámeredt.
– Ő az, aki letépdesi az emberek végtagjait! – fakadt ki Tamasján.
– Mennyivel tartozol neki? – érdeklődött Hwel.
– A dolog rendben van – sietett válaszolni Kedélyvámos. – Nem vagyok hátralékban a kamatok fizetésével. Nagyjából.
– Jó, de mennyit akar?
– Egy kart meg egy lábat.
A törpe meg a fiú elborzadva bámultak rá.
– Hogy lehettél ennyire...
– Ti kettőtökért tettem! Tamasján jobb színpadot érdemel, nem akarja tönkretenni az egészségét ekhós szekéren alvással, meg hogy nincs otthona, és neked, kedves szerzőm, szükséged van az összes megfelelő dologra, amikkel rendelkezned kellene, mint például süllyesztők, meg... hullámoztató gépek, és így tovább. Ti beszéltetek rá, és azt gondoltam, igazuk van. Nem élet az, kinn az úton, napi két előadást lezavarni egy csapat földművesnek, s aztán körbejárni a kalappal, miféle jövő az ilyen? Azt gondoltam, hogy kell szerezzünk valahol egy helyet, kényelmes székekkel a nemességnek, olyan embereknek, akik nem hajigálnak paradicsomot a színpadra. Azt mondtam magamnak, fütyülök a kiadásokra. Csak azt akartam, hogy ti...
– Jól van, na, jól van, na! – kiáltotta Hwel. – Meg fogom írni!
– Én meg el fogom játszani – jelentette ki Tamasján.
– Jól jegyezzétek meg, hogy nem befolyásollak – mondta Kedélyvámos. – Saját választásotok.
Hwel összeráncolt homlokkal fixírozta az asztalt. El kellett ismerje, hogy vannak benne tetszetős elemek. A három boszorkány kiváló. Kettő nem lenne elég, négy túl sok. Beleárthatják maguk az emberiség sorsába, meg minden. Rengeteg füst meg zöldes fény. Az ember sokra mehet három boszorkánnyal. Meglepő, hogy korábban senki se gondolt erre.
– Szóval akkor megmondhatjuk ennek a Bolondnak, hogy megtesszük, igaz? – kérdezte Kedélyvámos, kezével a zacskó ezüstön.
És persze az ember el se ronthat egy jó vihart. És ott van a kísértetrutin, amit Kedélyvámos kivágott a Tőlem Csinálj, Amit Akarszból, mondván, hogy nem engedhetik meg maguknak a muszlint. És esetleg beletehetné a Halált is. Az ifjú Dáfíd piszkos jó Halált tudna alakítani, fehér arcfestékkel és telitalpú cipőben...
– Mit is mondott, milyen messziről jött? – firtatta.
– A Kostetőről – felelte a pénzeszsák. – Valami apró királyságból, amiről a kutya se hallott. Úgy hangzik, mint valami mellkaskór.
– Hónapokba telne odamenni.
– Én mindenképp menni szeretnék – jelentette be Tamasján. – Ott születtem.
Kedélyvámos a plafonra bámult. Hwel a padlóra. Bármi jobb volt, ebben a pillanatban, mint egymás arcára nézni.
– Ezt mondtátok – folytatta a fiú. – Amikor egy hegyi túrán jártatok, azt mondtátok.
– Igen, de nem emlékszem, hol – válaszolta Kedélyvámos. – Az összes kis hegyi város mind ugyanolyannak tűnt nekem. Több időt töltöttünk az ekhós szekerek folyókon áttaszigálásával meg meredekeken fölvonszolásával, mint amennyit valaha is a színpadon.
– Elvihetnék néhányat a fiatalabb legények közül és csinálhatnánk belőle egy igazi nyarat – javasolta Tamasján. – Előadhatnánk a régi kedvenceket. És még akkor is visszaérnénk Lélekhagyó Keddre. Te itt maradhatnál és felügyelhetnél a színházra, és mi visszajöhetnénk a Grandiózus Megnyitóra – rávigyorgott az apjára. – Jót tenne nekik – mondta furfangosan. – Mindig azt mondtad, hogy a fiatal legények némelyike nem tudja, milyen is az igazi színjátszó élet.
– Hwelnek még meg kell írnia a darabot – mutatta ki Kedélyvámos.
Hwel hallgatott. A nagy semmit bámulta. Egy idő múlva fél keze kotorászott a zekéjében, s előhúzott egy papírlapot, majd eltűnt az öve irányába, s előhalászott egy kicsiny, bedugaszolt tintásüveget meg egy csomó pennát.
Figyelték, ahogy a törpe anélkül, hogy egyszer is rájuk nézett volna, kisimította a papírt, kinyitotta a tintásüveget, belemártott egy tollhegyet, úgy tartotta lebegő pózban, mint amilyen a zsákmányára leső sólyomé, s aztán elkezdett írni.
Kedélyvámos odabiccentett Tamasjánnak.
Olyan halkan lépdelve, ahogy csak tudtak, kimentek a szobából.

 

A délután közepe felé fölvittek egy tálca ételt meg egy halom papírlapot.
A tálca még mindig ott állt uzsonnaidőben is. A papír eltűnt.
Néhány órával később a társulat egy arrajáró tagja jelentette, hogy hallott egy „Így nem működik! Pont fordítva van!” kiáltást, meg annak a zaját, amikor valamit keresztülhajítanak a szobán.
Vacsora körül Kedélyvámos hallotta, hogy a törpe további gyertyákra és friss pennákra vonatkozó kérelmet kiabál.
Tamasján megpróbált korán elaludni, de az álmot meggyilkolta a szomszédos szobából áthallatszó alkotó tevékenység nesze. Motyogások hallatszottak erkélyekről, és hogy vajon a világnak tényleg szüksége van-e hullámoztató gépekre. A többi méla csend volt, kivéve a tollak állhatatos kaparászását.
Végül álmodott Tamasján.
– Na már most. Most van mindenünk?
– Igen, Néne.
– Gyújtsd meg a tüzet, Magrat.
– Igen, Néne.
– Nagyszerű. Lássuk csak...
– Leírtam mindent, Néne.
– Nagyon szépen köszönöm, tudok olvasni, leányom. Na már most, mi is ez. „A mérgezett zsigereket, A katlanba, nosza, betedd,...” Mit akar ez jelenteni?
– Jászónunk disznót vágott tegnap, Eszme.
– Ez tökéletesen jó pacalnak tűnik nekem, Gytha. Megítélésem szerint legalább két kiadós étkezés kijönne belőle.
– Kérlek, Néne.
– Csak annyit mondhatok, bőven vannak Klaccsban éhező emberek, akik nem fintorgatnák az orruk ettől... Rendben van, rendben. „Maszlag, tuja, nadragulya, Lencse, búza, bagoly 'hu'-ja, Macskahere, az üst tele, Múmiavér kell még bele?” Mi történt a varanggyal?
– Kérlek, Néne. Lelassítod az egészet. Tudod, hogy Komámasszony ellenzett minden szükségtelen kegyetlenséget. A növényi fehérje tökéletesen elfogadható pótlék.
– Fölteszem, ez azt jelenti, hogy se gőte, se nádi kígyó?
– Úgy van, Néne.
– Vagy tigriskálmos?
– Íme.
– Mi a pokol ez, már elnézést a klaccsi kifejezésért?
– Tigriskálmos. Resőnk vette egy Külrészekből jött kalmártól.
– Biztos vagy benne?
– Resőnk külön megkérdezte, Eszme.
– Szerintem pont ugyanúgy néz ki, mint bármilyen kálmos. Ó, mindegy. „Szikra pattan, olthatatlan, Ég a munka, forr a katl...” MIÉRT nem forr a katlan, Magrat?
Tamasján borzongva ébredt föl. A szoba sötét volt. Kint néhány csillag fénye keresztülhatolt a város ködfelhőjén, s néha-néha betörők és útonállók füttyszava hallatszott, ahogy a szigorúan hivatalos ügyeik intézték.
A szomszéd szobában csönd honolt, de az ajtó alatt átszivárgott némi gyertyafény.
Visszabújt az ágyba.
A földuzzadt folyón túl a Bolond szintén fölébredt. A Bolondok Céhében szállt meg, kénytelenségből, mert a herceg nem adott neki pénzt semmi másra, s az elalvás különben is nehezen ment. A fagyos falak túl sok emléket idéztek föl. Ráadásul ha erősen fülelt, hallhatta az elfojtott zokogást és egyszer-egyszer nyöszörgést a diákok hálóterméből, amikor azok a szerencsétlenek rettegve elmélkedtek az előttük álló életről.
Belepüfölt a sziklakemény párnába, s görcsös álomba süllyedt. Talán álmodni.
– Ragacs meg ártás, igen. De azt nem írja, mennyire ragadjon és ártson.
– Pityergi Komámasszony javallata szerint egy keveset ki kell próbálni egy csésze hideg vízben, ahogy a tejkaramellát.
– Milyen kínos, hogy nem hoztunk magunkkal csészét, Magrat.
– Azt hiszem, folytatnunk kéne, Eszme. Mindjárt véget ér az éjszaka.
– Csak aztán ne engem hibáztassatok, ha nem fog tisztességesen működni a dolog ennyi az egész. Lássuk csak... „Majom szőre...” Kinél van majomszőr? Ó, köszönöm, Gytha, szerintem ez ugyan inkább macskaszőrnek látszik, de mindegy. „Majom szőre, mákony bőre”, hát ha ez igazi mákony, megeszem a kalapom, „répálé és csizma csőre”, aha, értem, föltételezem, egy kevéske humor...
– Légy szíves, siess!
– Jól van, na, jól van, na „Főjön, forrjon, hadd rotyogjon, Aztán hagyjuk, párolódjon.”
– Tudod mit, Eszme, nincs is olyan rossz íze.
– Nem szabad meginnod te hülye doyenné!
Tamasján nyársat nyelve fölült az ágyában. Megint ők voltak azok, ugyanazok az arcok, az idő és tér torzította pörlekedő hangok.
Még azután is, hogy kinézett az ablakon, ahol a friss napfény átözönlött a városon, hallani vélte a hangokat, a távolban morgolódva, mint egy múló vihar, elcsöndesedőben...
– Én a magam részéről nem hiszem el neki a csizma csőrét...
– Még mindig túl híg. Mit gondolsz, nem kéne beletegyünk egy kevés kukoricalisztet?
– Nem számít. A fiú vagy úton van, vagy nincs...
Fölkelt, s belemerítette arcát a mosdótálba.
Hwel szobájából hullámokban hömpölygött a csönd. Tamasján magára húzta ruháit, s kilökte az ajtót.
Úgy nézett ki, mintha havazott volna ott benn, nagy, nehéz pelyhekben, ami a szoba különféle sarkaiba hullottak. Hwel alacsony asztalánál ült, a szoba közepén, fejét egy halom papírra hajtva horkolt.
Tamasján lábujjhegyen átment a szobán, s találomra fölemelt egy gombóccá gyűrt lapot. Kisimította s elolvasta:

KIRÁLY: Na már most, csak ide leteszem a koronát erre a bokorra, és ti majd beszámoltok, hogy megpróbálta-e valaki megkaparintani, jó?
FILISZTEREK: Igen!
KIRÁLY: Na már most, ha meg tudnám találni a pacim...
(Az Első orgyilkos fölbukkan egy szikla mögött)
KÖZÖNSÉG: Mögötted!
(Az Első orgyilkos eltűnik)
KIRÁLY: Meg akarjátok viccelni a jó öreg Királykát, ti rosszcsont...

Volt ott egy csomó kihúzás meg egy nagy paca. Tamasján félredobta, s találomra kiválasztott egy másik gombócot.

KIRÁLY: Ez itt egy kacsa kés tőr, amit magam mögött mellett elől előtt látok, csőrével markolatával kezemre mutatva?
ELSŐ GYILKOS: Hitemre, nem az. Ó, bizony nem az!
MÁSODIK GYILKOS: Igazat szóla, felség. Ó, bizony az!

A papír gyűrődéseiből ítélve, ezt különösen nagy erővel vágták a falhoz. Hwel egyszer elmagyarázta Tamasjánnak az ihletekre vonatkozó elméletét, s a látvány alapján múlt éjjel csak úgy hózáporoztak.
Az alkotó folyamatba ily módon elnyert betekintéstől lenyűgözve Tamasján mégis kipróbált egy harmadik elvetett kísérletet:

KIRÁLYNŐ: Hitemre, nesz hallik kívül! Netántán férjuram az, hazatérőben! Gyorsan, be a gardróbba, s ne várjék tekegyelmed parancsszóra az távozáshoz!
GYILKOS: Frigyelj, de a szobalányodnál van a mamuszom!
SZOBALÁNY (kinyitja az ajtót): Az Érsek, felség.
PAP (az ágy alatt): Irgalmas Istenek! Nocsak-nocsak!
(Küllönfelle küszködések)

Tamasján bizonytalankodva eltöprengett, mik lehetnek valójában a küllönfelle küszködések, amiket Hwel mindig bebiggyesztett valahova a színpadi utasítások közé. Hwel nem volt hajlandó elárulni. Talán veszedelmes mélységekre utaltak, esetleg a légnyomás hiányára.
Az asztal felé oldalgott, nagyon óvatosan kihúzta a papírnyalábot az alvó törpe feje alól, s helyére gyöngéden egy párnát csúsztatott.
A legfölső íven ezt olvasta:

Verenc Felmet Kisistenek Előestéje Kések Tőrök Királyok Éjszakája, írta Hwel Kedélyvámos Társulatából Vígjáték Tragédia Nyolc Öt Hat Három Kilenc Felvonásban.
Szereplők:
Felmet, Egy Jó Király
Verenc, Egy Rossz Király
Mállavix, Eggy Gonosz Boszorka
Og, Eggy Hasonlóan Gonosz
Bozorka Magerat, Eggy Sziréna...

Tamasján szeme végigszaladt a lapon.

Helyszín: Egy Nappali Szoba Halyó a Tengeren Ucca Pszeudopoliszban Kopár Fenyér. Jő Három Boszorkány...

A fiú olvasott egy darabig, aztán hátralapozott az utolsó oldalra.

Úrinép, minket táncolni, dalolni hagyjanak, és a királynak jó egészséget kívánjanak (Mindenki távozik, lalalát énekelve, stb. Rózsaszirom záporozik. Harangok zengenek. Istenek ereszkednek alá az egekből, démonok emelkednek elő a poklokból, sok hűhó a forgószínpaddal, stb.) Vége.

 

Hwel horkolt.
Álmaiban istenek emelkedtek és hanyatlottak, csalafinta furfanggal hajók mozogtak zsákvászon óceánokon, képek ugrottak, összefolytak s villózó képsorrá váltak, emberek röpültek géppel, gép nélkül, óriási illúzióhajók csatáztak egymással képzeletbeli egeken, szétváltak a tengerek, nőket fűrészeltek ketté, ezernyi különleges effektus szakértő vihogott és zagyvált. Mindezen átrohant, kétségbeesetten széttárt karral, tudván tudva, hogy ebből egy se létezik valójában, s nem is fog soha, s semmi mása nincs néhány négyzetöl deszkán, valamicske zsákvásznon, és némi festéken kívül, amivel az agyát megszálló, csalogató képeket tőrbe ejthetné.
Csak álmainkban vagyunk szabadok. Az idő többi részében szükségünk van a munkabérre.

 

– Jó darab – ismerte el Kedélyvámos –, eltekintve a kísértettől.
– A kísértet marad – közölte Hwel dacosan.
– De a nézők mindig gúnykacagnak és mindenfélét hajigálnak. Különben is, tudod jól, milyen nehéz kiporolni azt a rengeteg krétaport a jelmezekből.
– A kísértet marad. Drámai szükségszerűség.
– Azt állítottad, hogy drámai szükségszerűség volt a legutóbbi darabban.
– És az is volt.
– Meg a Tőlem Csinálj, Amit Akarsz-ban, meg az Egy Ankh-i Varázsló-ban, meg az összes többiben.
– Szeretem a kísérteteket.
Oldalra húzódva álltak, s szemlélték ahogy a törpe kézművesek összeszerelték a hullámoztató gépet. Féltucat hosszú tengelyből állt, amelyeket bonyolult kék és zöld és fehér árnyalatokra festett zsákvászon csigavonalak fedtek, a színpad teljes szélességében elnyúlva. Fogaskerekek és végtelen szíjak összeállítása vezetett a kulisszák mögötti taposómalomhoz. Amikor a spirálok mind egyszerre forogtak, a gyenge gyomrú emberek el kellett forduljanak.
– Tengeri ütközetek – lehelte Hwel. – Hajótörések. Tritonok. Kalózok!
– Nyikorgó csapágyak, fiacskám – nyögte Kedélyvámos, súlyát áthelyezve botjára. – Karbantartási költségek. Túlóra.
– Tényleg rettentően... komplikáltnak látszik – értett egyet Hwel. – Ki tervezte?
– Egy őrült fickó a Dörzsölt Feltalálók Útjáról – válaszolta Kedélyvámos. – Leonardo da Chirm. Valójában festőművész. Az ilyesmit csak hobbiból csinálja. Történetesen fülembe jutott, hogy hónapok óta dolgozik ezen. Csak gyorsan lecsaptam rá, amikor kisült, hogy nem tud vele repülni.
Figyelték a műhullámok forgását.
– Mindenképp menni akarsz? – kérdezte végül Kedélyvámos.
– Igen. Tamasján még mindig vadóc egy cseppet. Szüksége van egy érettebb főre a közelben.
– Hiányozni fogsz nekem, fiacskám. Nyíltan megmondom. Úgy tekintelek, mintha fiam lennél. Pontosan hány éves is vagy? Sose mondtad.
– Százkettő.
Kedélyvámos komoran biccentett. Ő maga hatvan volt, s a csúza folyton alájátszott.
– Hát akkor úgy tekintelek, mintha apám lennél – mondta.
– A végén még kiegyenlítődik – jegyezte meg Hwel bátortalanul. – Fele olyan magas, kétszer olyan idős. Azt mondhatni, hogy összátlagban mi körülbelül ugyanolyan időhosszig élünk, mint az emberek.
A pénzember fölsóhajtott.
– Nos, tény az, hogy nem is tudom, mit fogok kezdeni, ha Tamasján meg te nem lesztek itt.
– Csak a nyár végéig leszünk el, és a fiúk közül sokan itt maradnak. Igazából főképp csak a növendékek jönnek. Te magad mondtad, hogy hasznos tapasztalat lesz.
Kedélyvámos boldogtalannak tűnt, és a féligkész színház fagyos levegőjében a szokásosnál jóval kisebbnek, mint a léggömb két héttel a buli után. Zaklatottan böködött némi faforgácsot a botjával.
– Megöregedtünk, Hwel mester. Legalábbis – javította ki magát –, én megöregedtem s te öregebb lettél. Mindig meghallgattuk az éjféli gongot.
– Aha. Nem akarod, hogy elmenjen a fiú, mi?
– Eleinte teljes mértékben pártoltam. Tudod te is. Aztán eszembe jutott, ez a végzet ujja. Pont amikor minden megy, mint a karikacsapás, mindig belenyúl a végzet átkozott ujja. Úgy értem, onnan való a fiú. Valahonnan odafönnről, a hegyekből. Most visszaszólítja a sors. Soha többé nem fogom látni.
– Csak a nyár végéig...
Kedélyvámos föltartotta a kezét.
– Ne szakíts félbe. Pont elkaptam a megfelelő drámai hangvételt.
– Bocsánat.
Csitt-csatt, fricskázta a bot a forgácsokat, fölpöccintve őket a levegőbe.
– Úgy értem, tudod, hogy nem vér a véremből, hús a húsomból.
– De mégis a te fiad – jelentette ki Hwel. – Ez az egész öröklődés biznisz messze nem olyan meghatározó, mint amilyennek földicsérik.
– Szép tőled, hogy ezt mondod.
– Komolyan beszélek. Nézz csak rám. Nem lenne szabad színdarabokat írjak. A törpéknek még az se dolga, hogy olvasni tudjanak. Én a helyedben nem aggódnék túlságosan a végzet miatt. Nekem az volt a végzetem, hogy bányász legyek. Az esetek felében Végzet eltolja a dolgokat.
– De azt mondtad, hogy hasonlít arra a Bolond személyre. Bár ami azt illeti, magam nem vettem észre.
– Megfelelő fényviszonyok kellenek hozzá.
– Lehet benne valami végzet, munkálkodóban.
Hwel vállat vont. Tudta, hogy Végzet fura. Nem lehet megbízni benne. Gyakran még látni se lehet. És amikor azt hiszed, most aztán sarokba szorítottad, kiderül, hogy valami más – véletlen, esetleg, vagy gondviselés. Bezárod az ajtód, hogy kizárd, s végig ott áll a hátad mögött. Aztán, pont amikor azt hiszed, hogy elkaptad és szaván fogod, üres a markod, s ő elsétál.
Hwel sokszor használta a végzetet. Eszközként a darabjaiban még egy kísértetnél is jobb volt. Egy csipetnyi végzetnél semmi sem alkalmasabb a jó öreg cselekmény továbbgördítéséhez. De nagy hiba azt gondolni, hogy rátapinthatsz az alakulására. És ha azt hiszed, hogy irányítható...

 

Mállotviksz Néne ingerülten kancsított Ogg Ángyi kristálygömbjébe. Nem volt különösebben jó, lévén, hogy valójában hálóbólya volt zöldes üvegből, amit Ángyi egyik fia hozott haza tengerparti külrészekből. Mindent eltorzított, beleértve, Néne úgy gyanította, az igazságot is.
– Határozottan úgy néz ki, hogy útban van – jegyezte meg végül. – Szekéren.
– Egy tüzes, fehér paripa nagyobb sikert aratott volna – morogta Ogg Ángyi. – Tudjátok. Fölcsótározva, meg minden.
– Van neki varázskardja? – nyújtogatta nyakát Magrat, hogy jobban lásson.
Mállotviksz Néne hátradőlt.
– Szégyellhetitek magatok, mind a ketten – mondta. – Megáll az eszem... varázslovak, tüzes kardok. Úgy bámészkodtok, akár két fejőlány.
– Egy varázskard igenis fontos – jelentette ki Magrat. – Kell legyen olyanja az embernek. Készíthetnénk neki egyet – tette hozzá sóváran. – Istennyila vasból. Van arra egy bűvigém. Fogsz egy kevés meteorvasat – bizonytalankodott egy kicsit. – Aztán kardot csinálsz belőle.
– Köszönöm, nem kérek az ilyen ósdi dolgokból – hárította el Néne. – Napokig várhatsz az átkozott izékre, míg végre becsapódnak, s akkor hajszál híján leszakítják a karod!
– Meg egy szamóca alakú anyajegy – említette Ogg Ángyi, oda se fütyülve a közbeszólásra.
A másik kettő várakozásteljesen pillantott rá.
– Egy szamóca alakú anyajegy – ismételte meg. – Egyike azoknak a dolgoknak, amik elengedhetetlenül szükségesek, ha királyfi vagy, és jössz igényt tartani a királyságodra. Erről ismer rád mindenki. Na persze, fogalmam sincs, honnan tudják, hogy szamóca kell legyen.
– Ki nem állhatom a szamócát – jegyezte meg tétován Néne, megint a kristályt vizsgálgatva.
Repedt, zöld, néhai homároktól szagló mélyén, egy parányi Tamasján megpuszilta szüleit, egyesekkel kezet rázott, megölelte a társulat többi tagját, s fölmászott az első ekhós szekérre.
Valahogy működnie kellett, mondta magának Néne. Másként nem jönne ide, nem igaz? Az összes többi bizonyára hű társainak megbízható csapata. Elvégre, puszta józan ész, ötszáz mérföldet kell jönnie veszélyes vidékeken, akármi is megeshet.
Merem állítani, hogy a páncél meg a kardok a szekérponyva alatt vannak.
Észlelt magában egy csöpp kételyt, s nekilátott, hogy tüstént elfojtsa. Magától értetődik, hogy semmi egyéb oka nem lehet idejönni. Tökéletesen jól végeztük el a varázslatot. Kivéve a hozzávalókat. Meg a vers zömét. És valószínűleg nem az alkalmatos időben. És Gytha hazavitte a nagy részét a macskának, ami semmiképp se lehet helyes.
De a fiú úton van. Amin nem lehet változtatni, abba bele kell törődni.
– Az lesz a legjobb, ha letakarod, amikor végeztél, Eszme – javasolta Ángyi. – Mindig aggaszt, hogy valaki majd jól megnéz magának, amikor épp fürdők.
– A fiú úton van – szólalt meg Néne annyi elégedettséggel a hangjában, hogy azzal gabonát lehetett volna őrölni. Rádobta a fekete bársonyzsákot a gömbre.
– Hosszú az út – mutatott rá Ángyi. – Sok minden téríthet egy férfit tévútra a ruha és a bugyi közt. Lehetnek arra banditák.
– Majd mi vigyázunk rá – biztosította Néne.
– Az nem helyes. Ha király akar lenni, akkor neki magának kellene megharcolnia a saját harcait – szögezte le Magrat.
– Nem akarjuk, hogy vesztegesse az erejét – válaszolta kimérten Ángyi. – Azt akarjuk, hogy friss legyen és üde, amikor ideér.
– És aztán, remélem, hagyni fogjuk, hogy a maga módján vívja meg a csatáit – figyelmeztetett Magrat.
Néne hivatalos modorban összecsapta kezét.
– Úgy van – jelentette ki. – Föltéve, hogy láthatólag győzésre áll.
Ogg Ángyi házában zajlott a találkozó. Magrat ürügyet talált rá, hogy Néne napkelte körüli távozása után még maradhasson, állítólagosan segíteni Ángyinak a rendrakásban.
– Mi történt a be nem avatkozással? – tudakolta.
– Hogy érted?
– Tudod jól, Ángyi.
– Ez nem igazi beavatkozás – válaszolta Ángyi feszélyezetten. – Csak a dolgok előmozdítása.
– Ezt magad se gondolhatod komolyan!
Ángyi leült, s feszengve babrált egy párnát.
– Nos, tudod, ez az egész be nem avatkozási politika szép és jó, amikor a dolgok normális mederben folynak – mondta. – Könnyű nem beavatkozni, amikor nem muszáj. Meg aztán gondolnom kell a családomra. Jászónunk már kétszer verekedésbe keveredett amiatt, amit az emberek beszélnek. Sománkat kidobták a hadseregből. Ahogy én látom a dolgot, amikor trónra segítjük az új királyt, tartozni fog nekünk egy-két szívességgel. Az úgy méltányos.
– De még múlt héten is azt mondtad... – Magrat szava elakadt, döbbenten ettől a pragmatikus megnyilatkozástól.
– Egy hét hosszú idő a mágiában – jelentette ki Ángyi. – Hogy mást ne mondjak, tizenöt év. Különben is, Eszme eltökélte magát, s semmi kedvem leállítani.
– Szóval azt mondod – firtatta Magrat fagyosan –, hogy ez a „be nem avatkozás” dolog olyan, mintha megesküdnél, sose fogsz úszni. Semmilyen körülmények közt nem szeged meg, kivéve, ha történetesen vízben találod magad?
– Jobb, mint megfulladni – felelte Ángyi.
Fölnyúlt, s levett a kandallópárkányról egy kisebb kátránygödörre emlékeztető agyagpipát. Meggyújtotta egy fidibusszal a kialvó tűzről, mialatt Csöves figyelmesen szemlélte őt a párnájáról.
Magrat szórakozottan leemelte a csuklyát a kristálygömbről, és belebámult.
– Azt hiszem – jegyezte meg –, hogy sosem fogom fölfogni, mi is a boszorkánymesterség. Amikor már kezdem azt hinni, értem, megváltozik.
– Mi is csak emberek volnánk – fujt Ángyi kékes füstfelhőt a kémény felé. – Mindenki az.
– Kölcsönvehetem a kristályt? – kérdezte váratlanul Magrat.
– Csak tessék – felelte Ángyi. Magrat hátára vigyorgott. – Összevesztél az udvarlóddal?
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Hetek óta nem láttam erre.
– Ó, a herceg elküldte őt, hogy... – Magrat elhallgatott, aztán folytatta. – Elküldte őt valamiért. Nem mintha izgatna, akar így, akár úgy.
– Értem én. Feltétlen vidd el a gömböt.
Magrat örült, hogy végre hazaért. Ugyan senki sem jár a fenyéren éjszaka, de az utóbbi két hónapban a dolgok határozottan rosszabbra fordultak. A boszorkányokat illető általános gyanakvás tetejébe, derengeni kezdett annak a néhány lancrei embernek, akiknek bármiféle kapcsolata volt a külvilággal, hogy a) vagy több dolog történt, mint amennyiről korábban valaha összesen hallottak, vagy b) az idő kizökkent. Ezt nem volt könnyű bizonyítani[21], de az a pár kalmár, aki a tél múltával átkelt a hegyi ösvényeken, jóval idősebbnek látszott annál, amilyennek lennie kellett volna. A Kostetőn mindig lehet számítani többé-kevésbé tisztázatlan történésekre a magas mágikus potenciál miatt, ám első ízben fordult elő több év eltűnése egyetlen éjszaka leforgása alatt.
Bezárta az ajtót, becsukta a zsalukat, s gondosan a konyhaasztalra helyezte a zöld üveggömböt.
Összpontosított...

 

A Bolond szunyókált az egyenletes, óránkénti kétmérföldes sebességgel Ankh-on fölfelé haladó folyami bárka kátrányos ponyvája alatt. Ez nem valami izgalmas közlekedésmód, de végül eljuttat úticélodhoz.
Úgy tűnt, meglehetős biztonságban van, de álmában összevissza hánykolódott.
Magrat eltűnődött, milyen lehet, ha egész életedben azt csinálod, amit nem is akarsz. Mintha halott lennél, gondolta, csak rosszabb, annak okán, mert életben vagy, hogy szenvedhess.
Gyöngének tartotta a Bolondot, aki rossz befolyás alatt áll, s égető szüksége lenne némi gerincre. S vágyott arra, hogy visszaérjen, azért, hogy végre alig várhassa, hogy soha többé ne lássa.

 

Hosszú, forró nyár volt.
Nem kapkodták el a dolgokat. Jó sok föld terült el Ankh-Morpork és a Kostető között. Ráadásul, Hwel el kellett ismerje, jó mulatság volt. A mulatság nem olyan szó, amivel a törpék általában meghitt viszonyban lennének.
A Tőlem Csinálj, Amit Akarsz-t jól fogadták. Mindig nagy sikere volt. A növendékek fölülmúlták önmaguk. Elfelejtettek egyes sorokat s vicceket gyártottak; Sto Latban a Gretalina és Mellius teljes harmadik fölvonását A Varázslóháborúk második felvonásának háttérfüggönye előtt adták elő, de láthatólag senki se vette észre, hogy a történelem legmegrázóbb szerelmi jelenetét az egész kontinensen átsöprő hullám díszletével játsszák el. Lehet, hogy azért, mert Tamasján alakította Gretalinát. A hatás olyannyira elképesztően lenyűgöző volt, hogy Hwel rávette, a következő előadóteremben, már amennyiben az aznapra kibérelt pajtára alkalmazni lehet ezt a szót, cseréljen szerepet, s a hatásban még mindig több nyűg volt, mint amennyit egy ménesgazda életében lát, pedig akkor Gretalinát az ifjú Kökéndi játszotta, aki kissé bamba volt, hajlamos a dadogásra, s csak remélni lehetett, hogy pattanásai egyszer majd elmúlnak.
Másnap, valami nevesincs faluban a végtelen káposztatenger közepén, Hwel megengedte Tamasjánnak, hogy eljátssza Vén Maszklint a Tőlem Csinálj, Amit Akarsz-ból, egy olyan szerepet, amiben Kedélyvámos mindig nagyot alakított. Az ember nem hagyhatja, hogy olyan valaki játssza el, aki még nincs negyven éves, hacsak nem akarja egy Vén Maszklint festett ráncokkal meg párnával a zekéje alatt.
Hwel nem tartotta magát öregnek. Az apja kétszáz évesen még mindig napi három tonna ércet bányászott ki.
Most öregnek érezte magát. Nézte, ahogy Tamasján lesántikál a színpadról, s egy tünékeny pillanatig tudta, milyen kövér, borissza öregembernek lenni, avítt harcokban hadakozni, amelyekkel már senki nem törődik többé, rettegve a lezuhanástól az ókorba makacsul megkapaszkodni a kései középkor meredélyén, de csak fél kézzel, mert a másik fityiszt mutat a Halálnak. Minderről természetesen tudomása volt, amikor megírta ezt a részt. De nem tudta.
Úgy tűnt, hogy ugyanez a mágia nem hatja át az új darabot. Kipróbálták néhányszor, csak hogy lássák, hogy megy. A közönség figyelmesen nézte, s hazament. Még csak azzal sem fáradt, hogy bármit is hozzájuk vágjon. Nem arról volt szó, hogy rossznak ítélték. Egyszerűen semmibe vették.
De hát benne volt az összes hozzávaló, nem? A hagyomány telis-teli olyan néppel, akik jó okkal látták el gonosz uralkodók baját. A boszorkányok mindig kasszasikert hoznak. A Halál megjelenése különösen nagyszerű volt, néhány igazán remek verssorral. Keverd össze mindet... s úgy látszik, megsemmisítik egymást, a színpadot két óráig betöltő puszta unalommá válnak.
Késő éjjel, amikor a szereposztás már aludt, Hwel fönn ült az egyik szekéren, s lázasan újraírta. Átrendezte a jeleneteket, kihagyott és betoldott egész sorokat, beillesztett egy bohócot, hozzátett még egy viadalt, s beszabályozta a különleges effektusokat. Nem úgy tűnt, hogy bármiféle hatása lenne. A darab olyan volt, akár valami csodás, bonyodalmas festmény, közelről a benyomások szemgyönyörködtető látványa, messziről csupán elmosódott paca.
Amikor az ihlet szaporán havazott, még a stílust is megkísérelte megváltoztatni. Reggelre kelve a korán kelők hozzászoktak a szekerek körüli füvet szerfelett literátus gombaként ékesítő elvetett próbálkozások látványához.
Tamasján megőrizte a legfurcsábbat:

1. BOZORKA: Késik.

(Csönd)

2. BOZORKA: Azt mondta, el fog jönni.

(Csönd)

3. BOZORKA: Azt mondta, el fog jönni, mégse jött. Ez az utolsó gőtém. Neki tartogattam. És nem jön.

(Csönd)

– Azt hiszem – jegyezte meg Tamasján később –, hogy egy csöppet lassítanod kéne. Elvégezted a megrendelt munkát. Senki se mondta, hogy sziporkáznia kell.
– Pedig, tudod, tudna. Ha valahogy rendbe tudnám hozni!
– Tényleg tökéletesen biztos vagy a kísértetben? – faggatta Tamasján. A mód, ahogy rögtönzést tetetett, világossá tette, hogy ő nem az.
– Semmi baj nincs a kísértettel – csattant föl Hwel. – A kísértetes jelenet a legjobb, amit valaha is írtam.
– Csak arra voltam kíváncsi, hogy ez-e a megfelelő darab hozzá, ennyi az egész.
– A kísértet marad. És most gyerünk, fiam.

 

Két nappal később, amikor a Kostető kék és fehér fala már kezdte eluralni a Tengely felőli láthatárt, a társulatot megtámadták. Nem volt valami nagy dráma; miután áttaszigálták az ekhós szekereket egy gázlón, lepihentek egy liget árnyékában, s fák hirtelen rablókat teremtek.
Hwel végignézett egy féltucatnyi szedett-vedett, rozsdás penge vonalán. Tulajdonosaik kissé bizonytalannak tűntek afelől, hogy mi a következő teendő.
– Van valahol egy elismervényünk... – kezdte a törpe.
Tamasján megbökte.
– Ezek nem látszanak Céhbeli tolvajoknak – sziszegte. – Szerintem határozottan szabadúszónak néznek ki.
Szép is lenne azt mondani, hogy a haramiák kapitánya fekete szakállas, hetvenkedő, brutális férfi volt, feje körül vörös sállal, fél fülében aranykarikával, s olyan állal, amivel edényt lehetne súrolni. Igazából ez gyakorlatilag kötelező. S valóban, így is volt. Hwel azt gondolta, hogy a faláb már enyhe túlzás, de a fickó nyilvánvalóan rendesen fölkészült a szerepre.
– Hát akkor – mondta a haramiák kapitánya. – Vajon mit fogtunk, és van-e nekik pénzük?
– Színészek vagyunk – válaszolta Tamasján.
– Ami meg kéne válaszolja mindkét kérdést – jegyezte meg Hwel.
– Csak semmi visszavágás! – vakkantotta a bandita. – Voltam már városban, voltam bizony. Fölismerem a talpraesett visszavágást, és – félig követői felé fordult, megemelintve egyik szemöldökét, hogy jelezze, a következő megjegyzés roppant szellemes lesz –, ha nem vigyáztok, magam is tehetek néhány metsző megjegyzést.
Halotti csönd volt mögötte; amíg nem intett türelmetlenül a kardjával.
– Rendben van – folytatta a bizonytalan kacarászás kórusával a háttérben. – Beérjük az összes aprópénzzel, értéktárggyal, élelemmel, és ruhával, amitek van.
– Mondhatok valamit? – érdeklődött Tamasján.
A társulat elhátrált tőle. Hwel lemosolygott a lábára.
– Irgalomért fogsz könyörögni, mi? – kérdezte a rabló.
– Úgy van.
Hwel a zsebe mélyére dugta kezét, fölnézett az égre, bajsza alatt fütyörészett, s mindent elkövetett, hogy szélesen el ne vigyorodjék. Tudatában volt, hogy a többi színész is várakozástelin tekint Tamasjánra.
El fogja szavalni nekik a kegyelemért esedező beszédet A Troll Történeté-ből, gondolta...
– Az érv, amit szeretnék fölhozni, az, hogy – mondta Tamasján, s tartása némileg megváltozott, hangja elmélyült, jobb keze színpadiasan előrelendült. – „A férfi értéke nem vitézi tetteken múlik, Avagy fosztogatásnak tüzes éhén...”
Pont olyan lesz, mint amikor az az ipse megpróbált kirabolni minket Sto Latban, gondolta Hwel. Ha azzal végződik, hogy odaadják nekünk a kardjaik, mi a francot fogunk velük kezdeni? És olyan kínos, amikor könnyekre fakadnak.
Ez volt az a pillanat, amikor a világ körülötte zöldes árnyalatot öltött, s azt gondolta, ki tud venni, pont a hallás leghatárán, más hangokat is.
– Férfiak kardokkal, Néne!
– „...ragyogó kardokkal hasítják szét a világcsodát...” – szavalta Tamasján, s a hangok a képzelet legszélén azt mondták. – Az én királyom nem fog senkinek se könyörögni. Add ide azt a tejesköcsögöt, Magrat.
– „...a részvét szíve, a csók...”
– Azt a nagynénémtől kaptam ajándékba!
– „...eme ékszerek ékszere, eme koronák koronája.”
Csönd támadt. Egyik-másik haramia kezébe temetett arccal halkan zokogott.
A főnök megszólalt.
– Ennyi volt?
Életében először, Tamasján nem tudott se köpni, se nyelni.
– Hát igen – felelte. – Ööö. Szeretné, ha elismételném?
– Nem volt rossz beszéd – ismerte el a bandita. – De nem értem, mi köze hozzám. Én gyakorlatias ember vagyok. Adjátok ide az értéktárgyaitok!
Kardja fölemelkedett, míg egy szintbe nem került Tamasján torkával.
– És ti többiek ne álljatok itt, mint valami idióta – tette hozzá. – Gyerünk már! Vagy annyi a fiúnak.
Kökéndi, a növendék, óvatosan jelentkezett.
– Mi az? – vakkantotta a haramia.
– B-biztos b-benne, uram, hogy figyelmesen hallgatta?
– Nem mondom még egyszer! Vagy hallani fogom a pénz csörgését, vagy ti fogtok bugyborékolást hallani!
Amit aztán mindnyájan ténylegesen hallottak, az süvítő zaj volt, magasan fönn a levegőben, s aztán a reccsenést, amikor a tejesköcsög, csupa zúzmara a felsőbb légrétegek jegétől, lezuhant az égből a kapitány sisakjának csúcsára.
A megmaradt útonállók egyeden pillantást vetettek az eredményre, és elmenekültek.
A színészek lebámultak a hanyatt fekvő banditára. Hwel csizmájával megpiszkált egy megfagyott tejkockát.
– Nicsak, nicsak – mondta elhaló hangon.
– Egyáltalán nem vett figyelembe! – suttogta Tamasján.
– Született kritikus – hümmögött a törpe. Kék-fehér köcsög volt. Fura, mennyire szembeötlenek egyes apró részletek ilyen alkalmakkor. Korábban többször összetörhetett, mert látta, hogy a darabkákat gondosan összeragasztották. Valaki tényleg nagyon szerethette ezt a tejeskancsót.
– Amivel itten dolgunk van – jelentette ki, összekaparva némi logikafoszlányt –, az valami bizarr forgószél. Nyilvánvalóan.
– De tejesköcsögök nem potyognak az égből! – tiltakozott Tamasján, szemléltetve ezzel az elképesztő emberi tehetséget a nyilvánvaló tagadására.
– Erről nem tudok. Hallottam már halakról, békákról, és sziklákról – felelte Hwel. – Semmi sem zárja ki a cserépedényeket – elkezdett magához térni. – Csak egyike azoknak a rendkívüli jelenségeknek. A világnak ezen a részén állandóan előfordulnak, nincs bennük semmi rendellenes. Nyilvánvalóan.
Visszaszálltak a szekerekre, s szokatlan csöndben utaztak tovább. Az ifjú Kökéndi összeszedegette a köcsög minden darabját, amit csak meg tudott találni, gondosan elhelyezte őket a kellékes ládában, s a nap hátralevő részében az eget leste, egy cukortartót remélve.

 

Az ekhós szekerek fölkínlódták maguk a Kostető poros meredekjein, puszta porszemcsék a kristály homályos üvegében.
– Szerintetek jól vannak? – kérdezte Magrat.
– Összevissza vándorolnak szerteszét – felelte Néne. – Lehet, hogy értenek a színészkedéshez, de az utazásról még van mit tanulniuk.
– Olyan szép köcsög volt – siránkozott Magrat. – Manapság már nem is lehet olyat szerezni. Úgy értem, ha megmondtad volna, mi jár a fejedben, ott volt az a vasaló a polcon.
– Az élet több tejesköcsögöknél.
– A karimája körül százszorszép minta is volt.
Néne füle botját se mozgatta.
– Azt hiszem – közölte –, hogy ideje vetnünk egy pillantást erre az új királyra. Közelről – vihogott egyet.
– Néne, te vihogtál – jegyezte meg sötéten Magrat.
– Nem is! Az csak – Néne megfelelő szót keresgélt – kuncogás volt.
– Fogadok, hogy hajdanában Fekete Alissz vihogni szokott.
– Jobban teszed, ha őrizkedsz attól, hogy úgy végezd, mint ő – vetette oda Ángyi a tűz mellől. – A végén egy kissé fura lett, tudod. Mérgezett almák meg ilyesmik.
– Csak mert kissé... kissé ridegen kuncogtam – húzta föl az orrát Néne. Úgy érezte, hogy indokolatlanul védekezik. – Különben is, nincs semmi rossz a vihogásban. Mértékkel.

 

– Szerintem – nyilvánított véleményt Tamasján –, eltévedtünk.
Hwel fölnézett a perzselődő bíborszínű tenyérre, ami egész a Kostető égnek meredő csúcsaiig fölhúzódott. Még a nyár derekán is hózászlók lengedeztek a legmagasabb ormokról. A leírható szépség tájképe terült el körülöttük.
Méhek szorgoskodtak a csapás melletti kakukkfűben, vagy legalábbis arra törekedtek, hogy szorgosnak látszódjanak és hallatszanak. Felhővetette árnyékok villantak át a havasi réteken. Az a fajta nagy, üres csönd uralkodott, amit csak olyan környezet hoz létre, amiben nem csak hogy nincsenek emberek, de szükség sincs rájuk.
Vagy útjelző táblákra.
– Már tíz mérfölddel ezelőtt eltévedtünk – közölte Hwel. – Kellene legyen egy új szó arra, amit most csinálunk.
– Azt mondtad, hogy a hegyeket átlyuggatják a törpetárnák – folytatta Tamasján. – Azt mondtad, hogy egy törpe mindig képes megállapítani, hol is van a hegyekben.
– A föld alatt, azt mondtam. Csak kőzetrétegek és sziklaképződmények kérdése. De nem a felszínen. Az egész táj belelóg a képbe.
– Áshatunk neked egy gödröt – ajánlotta Tamasján.
Ám ragyogó idő volt, s elég kellemes ahhoz, hogy – miközben az út keresztülkanyargott az erdő előretolt bástyái, a bürök- és cirbolyacsoportok, között – hagyják az öszvéreket saját tempójukban bandukolni. Az ösvény, Hwel úgy érezte, csak elvezet valahova.
Ez a földrajzi vélelem már sok ember halálát okozta. Az utak nem szükségszerűen vezetnek valahova, csak valahol el kell kezdődjenek.
– Eltévedtünk, igaz? – kérdezte Tamasján valamivel később.
– Ugyan, dehogy.
– Hát akkor hol vagyunk?
– A hegyekben. Teljesen világos bármilyen térképen.
– Meg kéne álljunk, hogy megkérdezzünk valakit.
Tamasján körbepillantott a hullámos tájon. Valahol egy magányos póling bömbölt, vagy esetleg egy borz – Hwel egy csöppet homályosan emlékezett vidéki dolgokra, legalábbis azokra, amik a mészkőrétegnél magasabban helyezkednek el. A napnál világosabb, hogy nincs más emberi lény sokmérföldes körzetben.
– Kire gondoltál? – tudakolta.
– Arra a fura kalapos öregasszonyra – mutatott oda Tamasján. – Már figyelem egy ideje. Állandóan lebukik egy bokor mögé, amikor azt hiszi, hogy megláttam.
Hwel megfordult, és lenézett egy szederbokorra, ami ide-oda ingott.
– Halló, mamus!
A bokor egy fölháborodott fejet sarjadzott.
– Kinek a mamusa? – firtatta.
Hwel habozott.
– Csak amolyan beszédfordulat, asszonyság... kisasszony...
– Úrnő – csattant föl Mállotviksz Néne. – Szegény, öreg rőzsegyűjtő nénike vagyok – tette hozzá kihívóan. Megköszörülte a torkát. – Nagy ég! – folytatta. – Jaj, de megijesztett, ifiúr. Szegény öreg szívem.
A szekerek felől csönd válaszolt. Aztán Tamasján megszólalt:
– Tessék?!
– Mi? – értetlenkedett vissza Néne.
– Szegény öreg szíve mi' csinál?
– Mi van a szegény öreg szívemmel? – érdeklődött Néne, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy vénasszonyt alakítson, s igen behatárolt repertoárral rendelkezett e téren. Ám az ifjú, boldogulásuk kereső, szerencsét próbáló királyfiakat hagyományosan megsegítik titokzatos, rőzsegyűjtögető öregasszonyok, s neki esze ágában se volt ellenszegülni a hagyománynak.
– Csak az, hogy megemlítette – felelte Hwel.
– Nos, mindegy, nem érdekes. Nagy ég. Úgy vélem, kendtek Lancrét keresik – zsémbelt Néne, sebtében, hogy mihamarabb a lényegre térjenek.
– Hát igen – válaszolta Tamasján. – Egész álló nap.
– Túljöttetek rajta – jelentette ki Néne. – Menjetek vissza úgy két mérföldet, és forduljatok rá a jobboldali ösvényre, a fenyőállományon túl.
Kökéndi megráncigálta Tamasján ingét.
– Amikor t-találkozol egy t-titokzatos idős h-hölggyel az úton – mondta. – Föl kell ajánlanod, hogy m-megosztod vele az ennivalód. Vagy át k-kell segítsd a folyón.
– Valóban?
– R-rettenetes b-balszerencse, ha nem.
Tamasján udvariasan Nénére mosolygott.
– Megosztaná velünk az ebédünk, mamu... anyju... naccsád?
Néne habozott.
– Mi lesz az?
– Füstölt hús.
A boszorkány megrázta a fejét.
– Köszönöm, nem – hárította el nyájasan. – Fölfúvódom tőle.
Sarkon fordult, s elindult a bokrok közt.
– Átsegíthetjük a folyón, ha óhajtja – kiáltotta utána Tamasján.
– Milyen folyón? – firtatta Hwel. – Itt állunk a fenyéren, mérföldekre nincs egyetlen folyó se.
– A m-magad oldalára k-kell állítsd őket – motyogta Kökéndi. – Akkor s-segítenek rajtad.
– Talán meg kellett volna kérjük, hogy várjon itt, amíg mi megyünk és keresünk egyet – fanyalgott Hwel.
Megtalálták az elágazást. Az erdőbe vezetett, amit olyan sok nyomdokvonal keresztezett, mint egy rendező pályaudvart, olyan erdőbe, ahol a tarkód közli veled, hogy a fák utánad fordultak, és téged bámulnak miközben caplatsz, s az ég nagyon magasnak látszik, és még annál is távolibbnak. A meleg idő dacára nyirkos, áthatolhatatlan sötétség lebegett a fatörzsek közt, amelyek olyannyira az ösvény köré tömörültek, mintha szándékukban állt volna teljesen kiirtani.
Hamarosan újra eltévedtek, s úgy döntöttek, hogy olyan helyen eltévedni, ahol azt se tudod, hol vagy, sokkal rosszabb, mint eltévedni a szabad ég alatt.
– Adhatott volna sokkal részletesebb útbaigazítást – morogta Hwel.
– Mint például forduljon a következő banyához – fűzte hozzá Tamasján. – Odanézz!
Kihúzta magát a bakon.
– Hello, jóassz... vénassz... – reszkírozta meg.
Magrat hátralökte a kendőjét.
– Csupán egyszerű rőzsegyűjtögető – acsarogta. Föltartott egy ágat bizonyítéknak. Több órányi várakozás, ami alatt csakis fákhoz szólhat az emberlánya, mit sem javított kedélyállapotán.
Kökéndi megbökte Tamasjánt, aki bólintott, s arcára behízelgő mosolyt rögzített.
– Megosztaná velünk az ebédünk, mam... jóassz... kisasszony? – kérdezte. – Attól tartok, csak füstölt húsunk van.
– A hús rendkívül rosszat tesz az emésztőrendszernek – világosította föl Magrat. – Ha látnátok a saját vastagbeletek belsejét, teljesen elborzadnátok.
– Azt meghiszem – motyogta Hwel.
– Tudtátok azt, hogy egy felnőtt férfi állandóan akár öt fontig terjedő súlyú megemésztetlen véres húst hordoz a beleiben? – közölte Magrat, akinek táplálkozástanra vonatkozó ismeretterjesztő előadásai köztudomásúan azt okozták, hogy teljes családok rejtőztek el a pincében, míg végre el nem ment. – Míg ellenben a fenyőmandula és napraforgómag...
– Nincs véletlenül egy folyó a közelben, amin esetleg átsegíthetnénk? – tudakolta kétségbeesetten Tamasján.
– Ne bolondozz! – intette Magrat. – Csak egyszerű rőzsegyűjtő nénike vagyok, nagy ég, ágakat szedegetek, s netántán útba igazítok eltévedt vándorokat a Lancréba vezető úton.
– Á – sóhajtott Hwel –, gondoltam, hogy ide lyukadunk ki.
– Ott elöl az elágazásnál forduljatok balra, s utána jobbra a nagy sziklánál, amin van egy repedés, el sem lehet téveszteni – magyarázta Magrat.
– Remek – morrant Hwel. – Hát akkor nem is tartjuk föl tovább, biztos rengeteg fát kell még összeszedjen, és így tovább.
Füttyentett az öszvéreknek, hogy ballagjanak tovább, s magában zsörtölődött.
Amikor egy órával később az ösvény elfogyott háznagyságú sziklák között, Hwel gondosan lerakta a gyeplőt, s keresztbe tette a karját. Tamasján rámeredt.
– Most mit csinálsz?
– Várok – válaszolta komoran a törpe.
– Hamarosan be fog sötétedni.
– Nem leszünk itt sokáig – felelte Hwel.
Végül Ogg Ángyi föladta, s előbújt a sziklája mögül.
– Csak füstölt hús van, megértette? – förmedt rá Hwel. – Eszi, nem eszi, nem kap mást, oké? Na már most... merre van Lancre?
– Egyenesen tovább, balra a vízmosásnál, aztán rátértek a hídhoz vezető ösvényre, el se lehet téveszteni – vágta rá Ángyi.
Hwel megmarkolta a gyeplőt.
– Elfeledkezett a nagy égről.
– A francba. Bocsánat. Nagy ég!
– És maga is szerény rőzseszedegető öregasszony, arra számítok – folytatta Hwel.
– Jól kiszúrtad, fiam – felelte vígan Ángyi. – Pedig ami azt illeti, csak mostanában kezdtem bele.
Tamasján oldalba bökte a törpét.
– Megfeledkeztél a folyóról – emlékeztette. Hwel csúnyán nézett rá.
– Ó, igen – mormogta. – És itt várhat, amíg elmegyünk, és keresünk egy folyót.
– Amin aztán átsegítjük – tette hozzá segítőkészen Tamasján.
Ogg Ángyi ragyogó mosollyal ajándékozta meg őket.
– Van rajta egy teljesen megfelelő híd – jelentette ki. – De nem utasítanám el, ha elvinnétek egy darabon. Húzódj arrébb.
Hwel legnagyobb bosszúságára Ogg Ángyi fölkapta a szoknyája alját, s fölküzdötte magát a bakra, ahol betelepedett Tamasján és a törpe közé, addig fészkelődve, mint valami osztrigabontó kés, míg övé nem lett az ülés fele.
– Szó volt valami füstölt húsról – mondta. – Mustár nincs hozzá, mi?
– Nincs – felelte barátságtalanul Hwel.
– Ki nem állhatom a füstölt húst fűszerek nélkül – társalkodott Ángyi. – De azért add csak ide – Kökéndi szótlanul odanyújtotta a kosarat a trupp vacsorájával. Ángyi fölemelte a fedelét, s kritikusan fölmérte a tartalmat.
– Ez a sajt már nem egészen kifogástalan – jelentette ki. – Minél hamarabb meg kell enni. Mi van a bőrkulacsban?
– Sör – bökte ki Tamasján, egy másodperc töredékével az előtt, hogy Hwel nagy lélekjelenléttel azt mondta:
– Víz.
– Állati gyönge vacak – állapította meg Ángyi végül. Kotorászott köténye zsebében a dohányzacskója után.
– Van valakinek tüze? – érdeklődött.
Két színész is odakínált egy levél gyufát. Ángyi bólintott, s eltette a dohányzacskót.
– Pompás – mondta. – Na akkor, van valakinek dohánya?

 

Fél órával később az ekhós szekerek már átzötyögtek a Lancre-hídon, a kijjebb fekvő tanyaházak közt, és a királyság nagyját képező erdőn.
– Ez lenne az? – firtatta Tamasján.
– Hát, nem az egész – válaszolta Ángyi, aki azért ennél több lelkesedésre számított. – Sokkal több van belőle az amotti hegyek mögött. De ez a lapos része.
– Maga ezt laposnak nevezi?
– Laposkás – törődött bele Ángyi. – De a levegő kristálytiszta. Az ott fönn a palota, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a környező tájra.
– Úgy érti, az erdőre.
– Meglátod, meg fogod szeretni – biztatta Ángyi.
– Egy kissé kicsi.
Ángyi ezen eltűnődött. Csaknem egész életét Lancre határain belül élte le. Mindig is pont jó méretűnek vélte.
– Csecse – jelentette ki. – Mindenhol kézre esik.
– Hol van itt mindenhol?
Ángyi föladta.
– Közel mindenhez.
Hwel nem szólt semmit. A levegő tényleg tiszta volt, úgy gördült le a Kostető megmászhatatlan lejtőiről, mint valami arcüregmosás, s a magasan fekvő erdők gyantaillatával terhes. Áthaladtak a kapuján annak, amit itt fönn valószínűleg városnak neveznek, a világpolgár, amivé mostanra lett, úgy döntött, hogy odalenn a síkságon ezt semmivel se tartanák többre beépítetlen területnél.
– Van ott egy kocsma – jegyezte meg Tamasján kétségek közt.
Hwel követte pillantását.
– Igen – erősítette meg végül. – Igen, valószínűleg az.
– Hol fogjuk eljátszani a darabot?
– Nem tudom. Azt hiszem, az a legokosabb, ha fölküldünk a kastélyba, és tudatjuk, hogy itt vagyunk – Hwel megvakarta az állát. – A Bolond azt mondta, hogy a király vagy akárki látni akarja a szövegkönyvet.
Tamasján körbenézett Lancre városában. Elég békésnek látszott. Nem olyan helynek tűnt, ahonnan napszálltakor kikergetik a színészeket. Ahhoz kellett volna lakosság.
– Ez a királyság fővárosa – mutatott rá Ogg Ángyi. – Bizonyára föltűnt, milyen szabályosan megtervezettek az utcák.
– Utcák? – lepődött meg Tamasján.
– Utca – helyesbített Ángyi. – Valamint igen jó állapotban lévő házak, alig kőhajításnyira a folyótól...
– Hajítás?
– Ejtés – ismerte el Ángyi. – Rendben tartott szemétdombok, látod, és kiterjedt...
– Naccsád, mi szórakoztatni jöttünk a várost, nem megvásárolni – közölte Hwel.
Ogg Ángyi oldalvást Tamasjánra sandított.
– Csak azt akartam, hogy lássátok, milyen vonzó város – mondta.
– Naccsád lokálpatriotizmusa becsületére válik naccsádnak – jegyezte meg Hwel. – És most, legyen szíves, szálljon le a szekérről. Biztos vagyok benne, hogy naccsádnak még rőzsét kell gyűjtögetnie. Nagy ég.
– Igen hálás vagyok a kóstolóért – mászott le Ángyi.
– Étkezésekért – helyesbített Hwel.
Tamasján megbökte.
– Udvariasabbnak kell lenned – szólt rá. – Sose tudhatod – odafordult Ángyihoz. – Köszönjük szépen, jóassz... ó, már elment.

 

– Azért jöttek, hogy teátrumozzanak – jelentette ki Ángyi.
Ángyi legnagyobb bosszúságára Mállotviksz Néne folytatta a bab pucolását a napfényben.
– Mi az? Nem mondasz semmit? Rájöttem dolgokra – közölte. – Összeszedtem némi információt. Nem üldögéltem levesnek való...
– Főzelék.
– Szerintem ez fontos – húzta föl az orrát Ángyi.
– Miféle teátrumot?
– Nem mondták. Valamit a hercegnek, azt hiszem.
– Mire kell neki egy teátrum?
– Azt se árulták el.
– Valószínűleg csak cselfogás, hogy bejusson a kastélyba – mondta Néne sokattudón. – Nagyon ravasz ötlet. Láttál valami érdekeset a szekereken?
– Csak dobozokat, meg batyukat, meg hasonlókat.
– Tele lesznek páncéllal meg fegyverekkel, erre mérget vehetsz.
Ogg Ángyi kételkedni látszott.
– Szerintem nem valami nagyon hasonlítanak katonákra. Mind rettenetesen fiatal és pattanásos.
– Cseles. Arra számítok, hogy a darab közepén a király kinyilvánítja nyilvánvaló elhivatottságát, pont ott mindenki orra előtt. Okos terv.
– Van még valami – Ángyi fölvett egy babhüvelyt, s rágcsálni kezdte. – Nem úgy néz ki, hogy különösebben kedvelné az országot.
– Naná, hogy kedveli. A vérében van.
– A szebbik úton hoztam őket. Cseppet se imponált neki.
Néne habozott.
– Valószínűleg gyanakodott rád – következtetett. – Valószínűleg túlságosan elérzékenyült ahhoz, hogy megszólaljon.
Letette a tál zöldbabot, s elgondolkozva méregette a fákat.
– Dolgozik még valaki a családodból odafönn a kastélyban? – kérdezte.
– Fruzsink és Borkánk kisegítenek a konyhában, amióta a szakács becsavarodott.
– Remek. Beszélek Magrattal. Azt hiszem, ezt a teátrumot látnunk kell.

 

– Tökéletes – jelentette ki a herceg.
– Köszönöm – felelte Hwel.
– Teljes pontossággal eltalálta, amit arról a szörnyűséges balesetről írt – bókolt a herceg. – Mintha csak ott lett volna. Ha. Ha.
– De nem volt ott, ugyebár? – firtatta Lady Felmet előrehajolva, s szúrósan meredve a törpére.
– Csak használtam a képzeletem – tiltakozott sietve Hwel. A hercegné komoran fixfírozta, azt sejtetve, a képzelete roppant szerencsésnek tarthatja magát, hogy nem rángatják ki az udvarra, hogy magyarázatát adja viselkedésének négy fölbőszült lónak meg kötelékeknek.
– Teljesen pontos – szögezte le a herceg, fél kézzel lapozgatva. – Ez teljesen, teljesen, teljesen úgy van, ahogy megtörtént.
– Meg fog történni – csattant föl a hercegné.
A herceg ismét lapozott egyet.
– És te is benne vagy, kincsem – ámult. – Döbbenetes. Szóról szóra úgy van, ahogy majd emlékezni fogok az egészre. Látom, szerepelteti benne a Halált is.
– Mindig népszerű – árulta el Hwel. – Az emberek számítanak rá.
– Milyen hamar tudnák előadni?
– Színpadra vinni – helyesbített Hwel, s hozzáfűzte. – Már elpróbáltuk. Amilyen hamar csak akarják – és akkor eltűzhetünk innen, mondta magának, el a szemedtől, ami olyan, mint a nyers tojás, meg ettől a női hegytől veres ruhában, és ettől a kastélytól, ami úgy viselkedik, mintha mágnesként vonzaná a szelet. Ez nem úgy fog bekerülni az irodalomtörténetbe, mint a legjobb színművem, ennyit biztosan tudok.
– Mit is mondtunk, mennyit fogunk fizetni érte? – tudakolta a hercegné.
– Azt hiszem, további száz ezüstről volt szó – válaszolta Hwel.
– Minden garast megér – nyilatkozta a herceg.
Hwel sietve távozott, még mielőtt a hercegné alkudozni kezdhetett volna. Bár, úgy érezte, boldogan fizetne azért, hogy kijusson ebből az országból. Csecse, gondolta. Az istenekre, hogyan képes bárki is szeretni egy ilyen helyet?

 

A Bolond a tavas réten várakozott. Vágyódva bámulta az eget, s azon tűnődött, hol a fenébe' lehet Magrat. A lány azt mondta, ez az ő helyük; a tény, hogy néhány tucat tehénnel kellett megossza jelen pillanatban, láthatólag nem változtatott semmit.
Magrat zöld ruhában és ocsmány hangulatban érkezett.
– Mi ez az egész valami darabról? – firtatta.
A Bolond leroskadt egy fűzfarönkre.
– Nem örülsz, hogy látsz? – kérdezte.
– Nos, de, igen. Természetesen. Viszont ez a darab...
– Őméltósága szeretne valamit, ami meggyőzi az embereket, hogy ő Lancre törvényes királya. Legfőképp saját magát, szerintem.
– Ezért mentél a nagyvárosba?
– Igen.
– Undorító!
A Bolond békésen üldögélt.
– Jobban tetszene neked a hercegné módszere? – kíváncsiskodott. – Ő azt hiszi, hogy mindenkit ki kéne irtsanak. Nagy szakértője az ilyesminek. És akkor kitörne a harc meg minden. Mindenképp sokan halnának meg. Így esetleg könnyebb lesz.
– Ó, hol a merszed, ember?
– Tessék?
– Nem akarsz hősiesen meghalni az igaz ügyért?
– Sokkal szívesebben élnék érte csöndesen. Nektek, boszorkáknak, könnyű, azt csinálhattok, amit akartok, de az én lehetőségeim körülhatároltak – közölte a Bolond.
Magrat leült mellé. Tudj meg mindent erről a darabról, parancsolta Néne korábban. Eridj és beszélj azzal a csilingelő barátoddal. Amire azt felelte, Ő nagyon hűséges. Lehet, hogy semmit se fog elárulni nekem. Mire föl Néne azt mondta, Most nincs idő félmegoldásokra. Ha kell, csábítsd el.
– Hát akkor mikor lesz az előadás? – kérdezte a lány közelebb húzódva.
– Frigyelj, biztos vagyok benne, hogy nem szabad elmondanom neked – felelte a Bolond. – Azt mondta nekem a herceg, azt mondta, hogy meg ne mondd a boszorkányoknak, hogy holnap este lesz.
– Akkor én a helyedben nem mondanám el – értett egyet Magrat.
– Nyolc órakor.
– Értem.
– De, hitemre, előtte találkozni fognak egy pohár sherryre fél nyolckor.
– Úgy vélem, azt se mondhatod el nekem, hogy kiket hívtak meg – folytatta Magrat.
– Úgy van. Lancre előkelőinek többségét. Ugye, megérted, hogy ezt nem mondhatom el neked.
– Hogyne – válaszolta Magrat.
– De azt hiszem, jogod van megtudni, hogy mi az, amit nem mondanak el neked.
– Helyes álláspont. Megvan még az a kiskapu hátul, ami a konyhákhoz visz?
– Az, amit őrizetlenül szoktak hagyni?
– Igen.
– Ó, mostanság szinte soha nem áll ott őr.
– Mit gondolsz, fogja esetleg valaki őrizni holnap este nyolc körül?
– Nos, talán én ott leszek.
– Remek.
A Bolond ellökte egy tolakodóan kíváncsi tehén nedves orrát.
– A herceg számítani fog rátok – tette hozzá.
– Azt mondtad, hogy azt mondta, hogy nem tudhatjuk meg.
– Megtiltotta, hogy elmondjam nektek. De azt is mondta, hogy „Úgyis el fognak jönni. Remélem, hogy megteszik.” Tényleg egész fura. Úgy tűnt, nagyon jó kedvében van, amikor ezt mondta. Hümm. Találkozhatnánk az előadás után?
– Ez minden, amit mondott?
– Ó, volt valami arról, hogy megmutatja a boszorkányoknak a jövőjük. Nem értettem. Tudod, tényleg nagyon szeretnék találkozni veled a színház után. Hoztam...
– Azt hiszem, esetleg hajat fogok mosni – rebegte tétován Magrat. – Elnézést, most már tényleg mennem kell.
– Igen, de hoztam neked ezt az ajánd... – rebegte tétován a Bolond, a lány távozó alakját bámulva.
Megroggyant, amikor a nő eltűnt a fák közt, s lepislogott a szorosan ideges ujjai köré tekert nyakláncra. El kellett ismerje, rettentően ízléstelen, de az a fajta ékszer, amit Magrat szeret, csupa ezüst meg koponya. És túl sokba került neki.
Egy tehén, amelyet megtévesztettek bolondsipkájának szarvai, a fülébe dugta a nyelvét.
Mégiscsak igaz, gondolta a Bolond. A boszorkányok néha igenis csúnya dolgokat követnek el az ember ellen.

 

Eljött a másnap este, s a boszorkányok kerülőúton közelítették meg a kastélyt, jelentős mértékű vonakodással.
– Ha a herceg azt akarja, hogy ott legyünk, akkor én nem akarok odamenni – jelentette ki Néne. – Biztos van valami terve. Kobakológiát használ ellenünk.
– Valami készül – értett egyet Magrat. – Múlt éjszaka a falunkban három kunyhót gyújtatott föl az embereivel. Mindig azt teszi, amikor jókedvében van. Az az új őrmester is igen hirtelen ember a gyufával.
– Borkánk azt mondta, látta a színészeket gyakorolni ma reggel – említette meg Ogg Ángyi, akinél volt egy zacskó dió meg egy bőrflaska, amiből dús, markáns illat áradt. – Azt mondta, az egész csupa kiáltozás meg leszúrás meg töprengés, vajon ki tette, és hosszú részek, amikor az emberek magukban motyognak jó hangosan.
– Színészek – horkant Néne megsemmisítően. – Mintha a világ nem lenne tele épp elég történelemmel újabbak koholása nélkül.
– És ráadásul olyan hangosan kiabálnak – tódította Ángyi. – Az ember a saját szavát se hallja – mélyen a köténye zsebében, volt nála egy kísértett kastélybéli sziklakő. A király ingyen fog belógni.
Néne bólintott. Bár, gondolta, érdemes lesz megnézni. Halvány fogalma se volt róla, Tamasján mit forgat a fejében, de beépített drámaérzéke biztosította arról, hogy a fiú óhatatlanul valami fontosat fog cselekedni. Eltöprengett, vajon le fog-e szökkenni a színpadról, hogy agyonszúrja a herceget, s rádöbbent, őrülten reméli, hogy igen.
– Üdv neked, hogyhíjják – mormolta a bajsza alatt –, végezetül király leszel.
– Mozogjunk már – szólt Ángyi. – Mire odaérünk, megisszák a sherryt.
A Bolond csüggedten várakozott a kis rácsajtón belül. Arca földerült, amikor meglátta Magratot, aztán az udvarias meglepődés kifejezésébe fagyott, amikor észrevette a másik kettőt.
– Ugye, nem lesz semmi baj? – kérdezte. – Nem szeretném, ha valami baj lenne. Kérem.
– Biztos vagyok benne, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolta fenségesen Néne, elsuhanva mellette.
– Szasz, csengettyűfej – bökte Ángyi könyökét a férfi bordái közé. – Remélem, hagytad ezt a leányzót lefeküdni késő éjszaka!
– De Ángyi! – fakadt ki Magrat döbbenten. A Bolond arca ijedt, behízelgőnek szánt vicsort öltött magára, amit a fiatalemberek mindenütt produkálnak, amikor okvetetlenkedő, éltes nőszemélyekkel találják maguk szembe, akik megjegyzéseket tesznek intim magánéletükre.
Az idősebb boszorkányok elsöpörtek mellettük. A Bolond megragadta Magrat kezét.
– Tudom, honnan van a legjobb kilátás – mondta.
A lány tétovázott.
– Teljesen rendben van – sürgette a Bolond. – Teljes biztonságban leszel tőlem.
– Igen. Mi sem természetesebb – mondta Magrat, arra törekedve, hogy elnézve a férfi mellett, meglássa, hova tűntek a többiek.
– A szabadban viszik színpadra a darabot, a nagy belső udvaron. Nagyszerű rálátásunk lesz az egyik kaputoronyból, s nem lesz ott senki más. Vittem oda bort meg mindent magunknak.
Amikor a lány még mindig habozott, hozzátette:
– És van ott egy víztároló meg egy kandalló, amit az őrök néha használnak. Amennyiben meg akarod mosni a hajad.

 

A kastély tele volt emberekkel, akik azzal az udvarias, birkaszerű ügyefogyottsággal álldogáltak szanaszét és szerte, amit az emberek olyankor szoktak magukra ölteni, ha amúgy mindennap látják egymást, s most szokatlan társas körülmények között teszik, mint mondjuk egy munkahelyi összejövetel. A boszorkányok teljességgel észrevétlen vonultak át közöttük, s találtak maguknak helyet a padsorokban a belső udvaron, egy sebtiben fölállított színpad előtt.
Ogg Ángyi meglengette a diószacskót Néne előtt.
– Kérsz? – kérdezte.
Lancre egyik városatyja elcsoszogott mellette, s udvariasan a balján lévő székre mutatott.
– Ül itt valaki? – tudakolta.
– Igen – válaszolta Ángyi.
A városatya zaklatottan a többi padra pillantott, amik szaporán megteltek, majd le a nyilvánvalóan üres helyre maga előtt. Eltökélt arckifejezéssel húzta föl köntöse alját.
– Azt hiszem, hogy mivel a darab hamarosan kezdetét veszi, a barátai kénytelenek lesznek máshol helyet keresni, amikor megérkeznek – jelentette ki, és leült.
Másodperceken belül elsápadt. Foga vacogni kezdett. A gyomrához kapott, s nyögdécselt[22].
– Nem megmondtam – méltatlankodott Ángyi, miközben a férfi eltántorgott. – Mi értelme kérdezni, ha oda se figyelsz a válaszra? – az üres székhez hajolt – Diót?
– Köszönöm, nem – felelte Verenc király, szellemkezével hárítóan intve. – Tudja, csak egyenesen átszalad rajtam.
– Esengünk, úrinép, figyelmezzenek regénkre...
– Mi ez? – sziszegte Néne. – Ki az a harisnyás fickó?
– Ő a Prológus – mondta Ángyi. – Az elején van rá szükség, hogy mindenki tudhassa, miről szól a darab.
– Egy szót se értek belőle – motyogta Néne. – Különben is, mi az az úrinép?
– Egyfajta nyű – világosította föl Ángyi.
– Ez aztán szép, mondhatom! „Szevasztok, nyüvek, isten hozott titeket a teátrumban”. Ettől kerülnek az emberek megfelelő hangulatba, mi?
Psszt-kórus hallatszott.
– Állati kemények ezek a diók – jegyezte meg Ángyi, kezébe köpve egyet. – Ehhez kénytelen leszek levenni a cipőm.
Néne tőle szokatlan, zavarodott hallgatásba süppedt, s megpróbált odafigyelni a prológusra. A színház aggasztotta. Megvolt a maga mágiája, olyan varázserő, aminek semmi köze sem volt a boszorkánykodáshoz, olyan varázserő, ami nem állt az irányítása alatt. Megváltoztatta a világot, s azt állította, hogy a dolgok másképpen vannak, mint valójában. És még ennél is rosszabb volt. Az a fajta mágia, ami nem tartozik a mágiával foglalkozók hatáskörébe. Közönséges emberek rendelkeznek vele, akiknek fogalma sincs a szabályokról. Megmásították a világot, csak azért, mert úgy jobban hangzik.
A herceg és a hercegné trónján ült, közvetlen a színpad előtt. Amikor Néne rájuk meredt, a herceg félig hátrafordult, s a boszorkány megpillantotta a férfi mosolyát.
Olyannak akarom a világot, amilyen tényleg, gondolta Néne. Olyannak akarom a múltat, amilyen tényleg volt. Régen a múlt sokkal jobb szokott lenni annál, amilyen most.
És a zenekar rákezdett.
Hwel kilesett egy oszlop mögül, s jelt adott Kökéndinek meg Porontynak, akik kidöcögtek a fáklyafénybe.
Vénember (egy Tekintély): Mi történendett emez országgal!
Vénasszony (egy Banya): Rettenet...
A törpe figyelte őket néhány másodpercig a színfalak mögül, ajka hangtalan mozgott. Aztán visszasietett hátra, az őrszobába, ahol a szereposztás többi tagja még mindig a jelmezbe bújás utolsó, kapkodó fázisánál tartott. Hwel az ügyelők hagyományos, dühös kiáltására fakadt.
– Gyerünk! – parancsolta – A király katonái, futólépés! És a Boszorkányok... hol vannak az átkozott boszorkányok?
Három kezdő növendék jelentkezett.
– Elvesztettem a bibircsókom!
– A katlan telistele undormánnyal!
– Van valami élőlény ebben a parókában!
– Csillapodjatok, csillapodjatok – rikácsolta Hwel. – Minden tökéletesen rendben lesz a premierre!
– Most van a premier, Hwel!
Hwel fölmart egy maroknyi gittet a sminkesasztalról, s odacsapott egy narancs nagyságú bibircsókot. A sérelmezett szalmaparókát tulajdonosa fejére sulykolta, állatállománnyal meg mindennel együtt, a katlant futólag megszemlélte, s kijelentette, hogy pont jóféle undormánnyal van teli, semmi baj az ilyen undormánnyal.
A színpadon az egyik őr elejtette a pajzsát, lehajolt, hogy fölvegye, s elejtette a lándzsáját. Hwel szemét forgatta, s csöndes imát fohászkodott bármely istenhez, aki esetleg épp odafigyel.
Máris minden balul sikerült. Igaz, a korábbi próbákon is akadtak apróbb gyermekbetegségek, de Hwel látott már egy-két hajmeresztő rémséget a maga idejében, s ez itt kezdett a lehető legrosszabb formába lendülni. A társulat beijedtebb volt, mint egy fazék homár. Füle sarkából meghallotta, hogy a színpadon botladozik a párbeszéd, s visszaloholt a kulisszákhoz.
– ...megbosszulni atyádurad halálának borzalmát... – sziszegte, s visszanyargalt a reszkető boszorkákhoz. Fölnyögött. Küllönfelle küszködések. Ezek az alakok kéne terrorizáljanak egy egész királyságot. Körülbelül egy perce van a végszavuk előtt.
– Hát akkor – mondta, megtörpéllve magát. – Na már most, kik is vagytok? Ti vagytok a gonosz boszorkányok, igaz?
– Igen, Hwel – felelték jámboran.
– Mondjátok el nekem, kik vagytok – parancsolta.
– Gonosz boszorkányok vagyunk, Hwel.
– Hangosabban!
– Gonosz Boszorkányok Vagyunk!
Hwel elmasírozott a reszkető sor előtt, aztán hirtelen sarkon perdült.
– És mit fogtok csinálni?
A 2. Bozorka megvakarta viszkető parókáját.
– Megátkozzuk az embereket? – kockáztatta meg. – Azt mondja a forgatókönyv...
– Nem HALLAK!
– Megátkozzuk az embereket! – kiáltották kórusban, vigyázzba pattanva, s egyenesen előre meredve, hogy elkerüljék a törpe tekintetét.
Hwel visszadübörgött a sor előtt.
– Kik vagytok?
– Szipirtyók vagyunk, Hwel!
– Milyen szipirtyók?
– Sötét és förtelmes szipirtyók! – ordították, kezdve beleélni maguk a szerepbe.
– Miféle sötét és förtelmes szipirtyók?
– Gonosz sötét és förtelmes szipirtyók!
– Rosszat forraltok?
– Igen!
– Rejtélyesek vagytok?
– Igen!
Hwel teljes, szóra sem érdemes magasságában kihúzta magát.
– Kikvagytok? – süvítette.
– Rosszat forraló, gonosz, rejtélyes, sötét és förtelmes szipirtyók!
– Úgy van! – Reszkető ujjal a színpadra mutatott, lehalkította hangját, s abban a pillanatban egy drámai ihletrészecske sivított át a légkörön, s csapódott alkotóközpontjába, arra késztetve, hogy imígyen szóljon: – És most azt akarom, hogy kimenjetek oda, és pokollá tegyétek az életük. Nem az én kedvemért. Nem az istenverte kapitány kedvéért – szája egyik sarkából a másikba lökte a képzeletbeli szivart, hátralökte a nem létező fémsisakot, s fölreccsent. – Hanem Walkowski káplár és az ő kis kutyulija kedvéért.
A növendékek hitetlenkedve bámultak rá.
Végszóra valaki megkongatott egy bádoglemezt, megtörve ezzel a varázst.
Hwel a szemét forgatta. A hegyekben nőtt föl, ahol az égiháborúk villámló combokkal bércről bércre vonulnak peckesen. Emlékezett olyan viharokra, amelyek átformálták a hegység alakját, s teljes vadonokat lapítottak ki. Valahogy, egy bádoglemez nem volt ugyanaz, akármilyen lelkesedéssel kongatják.
Csak egyszer, gondolta, csak egyetlen egyszer. Hadd sikerüljön, csak egyetlen egyszer.
Kinyitotta szemét, s rámeredt a boszorkákra.
– Mi végre totojáztok itt? – kiabálta. – Takarodjatok ki oda, és átkozzátok meg őket!
Nézte, ahogy kiszáguldanak a színpadra, aztán Tamasján gyöngéden megveregette a fejét.
– Hwel, nincs korona.
– Hmm? – szólt a törpe, akinek elméje mennydörgő-és-villámló gépek konstruálásának módozataival birkózott.
– Nincs korona, Hwel. Muszáj, hogy koronát viseljek.
– Természetesen van korona. Egy nagy azzal a piros üveggel, roppant imponáló, használtuk azon a helyen, aminek az a nagy főtere van...
– Azt hiszem, ott felejtettük.
Újabb bádoghangú mennydörgés hallatszott, ám, ennek ellenére, Hwelnek az a része, amely a darabban élt, meghallott egy el-elakadó hangot a színpadról. Odairamlott a színfalakhoz.
– ...számos csecsszopót fojték már meg... – sziszegte, s visszainalt.
– Nos hát akkor, keríts egy másikat – mondta bizonytalanul. – A kellékes ládából. Te vagy a Gonosz Király, muszáj legyen koronád. Siess már, fiam, néhány perc múlva színpadra lépsz. Rögtönözz.
Tamasján visszatévelygett a ládához. Koronák közt nőtt föl, nagy arany koronák közt, amelyek fából és gipszből készültek, a legkiválóbb minőségű üveggel telehintve. Mi több, a Szakmai Hozzáértés kalapkarimáján fogzott. De a legtöbbet a Corongban hagyták. Színpadi tőröket és koponyákat és vázákat húzott elő, az évek hordalékát s akkor, pont a láda fenekén, ujjai rázárultak valami vékonyra és korona alakúra, amit soha senki nem akart föltenni, mert olyan kevéssé hasonlított egy igazi koronára.
Jól hangzana, ha azt mondhatnánk, hogy életre kelt a fiú kezében. Talán úgy is történt.

 

Néne olyan mozdulatlan ült, akár egy szobor, s csaknem olyan fagyosan. A ráeszmélés borzalma fokozatosan elárasztotta.
– Ezek mink vagyunk – mondta. – A hülye katlan körül. Ez minket akar jelenteni, Gytha.
Ogg Ángyi habozott egy dióval félúton ínye felé. A szavakat hallgatta.
– Soha sem okoztam senkinek hajótörést! – méltatlankodott. – Most mondták, hogy ők hajótörést okoztak! És én soha!
Fönn a toronyba Magrat könyökével a Bolond bordái közé döfött.
– Zöldes arcpír – mondta, a 3. Bozorkára meredve. – Én nem így nézek ki. Nem, ugye?
– Egyáltalán nem – felelte a Bolond.
– És az a haj!
A Bolond kilesett a pártázat résein, mint valami túl mohó vízköpő.
– Szalmának tűnik – jegyezte meg. – És nem is nagyon tiszta.
Tétovázott, ujjaival piszkálgatva a mohabontotta követ. Mielőtt elindult volna a nagyvárosból, kért Hweltől néhány alkalmatos szót, amiket egy fiatal hölgyhöz lehet intézni, s egész úton hazafelé magolta őket. Most vagy soha.
– Szeretném tudni, szabadna-e téged egy nyári naphoz hasonlítani. Mert... nos, június tizenkettedike például egész szép volt, és... Ó. Hova tűntél?

 

Verenc király széke szélét markolta, ujjai átcsusszantak rajta. Tamasján parádézott föl a színpadra.
– Ez ő, igaz? Ez a fiam?
A föltöretlen dió kipottyant Ogg Ángyi ujjai közül, s elgurult. Bólintott.
Verenc felé fordította elkínzott, átlátszó arcát.
– De mit csinál? Miket mond?
Ángyi fejét rázta. A király eltátott szájjal hallgatta, amikor Tamasján, rákmódra átbicegve a színpadon, belevágott legfontosabb monológjába.
– Azt hiszem, ő téged akar megjeleníteni – vélte Ángyi hűvösen.
– De hát én sose jártam úgy! Miért van púp a hátán? Mi történt a lábával? – Odahallgatott egy keveset, aztán elszörnyedt hangon hozzátette. – És én egész biztosan nem cselekedtem semmi ilyet! Vagy olyat. Miért mondja azt, hogy azt tettem?
A tekintet, amit Ángyira vetett, tele volt esedezéssel. A boszorkány vállat vont.
A király fölnyúlt, leemelte fantomkoronáját, és megvizsgálta.
– És az én koronám viseli! Nézze, ez az! És azt mondja, hogy én elkövettem mindazt a... – egy pillanat szünetet tartott, hogy hallja a legutóbbi párverset, s hozzáfűzte. – Rendben. Lehet, hogy azt tényleg megtettem. Tehát fölgyújtattam néhány viskót. De hát mindenki úgy csinál! Különben is, jót tesz az építőiparnak.
Visszatette a kísérteties koronát a fejére.
– Miért mondja mindezen dolgokat rólam? – esengett.
– Ez művészet – felelte Ángyi. – Ez hogyishívják, tükröt tart az életnek.
Néne lassan megfordult, hogy a közönségre nézzen. Az előadást bámulták, elragadtatott arccal. A szavak átcsaptak fölöttük az izgatott légkörben. Ez a való. Valóságosabb, mint a valóság. Ez a történelem. Lehet, hogy nem igaz, de annak ehhez semmi köze.
Néne sose szentelt sok figyelmet a szavaknak. Azok olyan súlytalanok. Most azt kívánta, bárcsak több időt fordított volna rájuk. A szavak valóban anyagtalanok. Olyan lágyak, mint a víz, de olyan erőteljesek is, mint a víz, s most átáramlottak a közönségen, alámosva az igazságszeretet gátjait, elsodorva a múltat.
Azok ottan mink vagyunk, gondolta. Mindenki tudja, hogy kik vagyunk valójában, de azokra a dolgokra fog mindenki emlékezni – három locsi-fecsi vén csoroszlya csúcsos kalapban. Mindaz, amit valaha is tettünk, mindaz, akik valaha is voltunk, többé nem fog létezni.
Ránézett a király kísértetére. Nos, nem volt rosszabb a többinél. Ó, lehet, hogy leégettetett néhanap egy-egy kunyhót, egy amolyan oda se figyelő módon, de csak amikor tényleg dühös volt valami miatt, és bármikor abba tudta volna hagyni, ha akarja. Ahol megsebezte a világot, olyan sebeket ejtett rajta, amelyek begyógyulnak.
Akárki írta ezt a Teátrumot, tisztában volt a mágia alkalmazásával. Még én is elhiszem, ami történik, pedig én tudom, hogy nincs benne egy csöpp igazság sem.
Ez a Művészet, amint Tükröt tart az Életnek. Ez az oka, amiért minden pont fordítva van.
Vesztettünk. Nincs semmi, amit tehetnénk ez ellen anélkül, hogy pontosan azzá váljunk, amik nem vagyunk.
Ogg Ángyi erőteljesen megbökte a bordái közt.
– Hallottad ezt? – kérdezte. – Az egyikük azt mondta, hogy kisdedeket tettünk a katlanba! Nem fogok itt ülni, és eltűrni, hogy azt mondják, kisdedeket tettünk a katlanba!
Néne megragadta a kendőjét, amikor a másik megpróbált fölállni.
– Ne tégy semmit! – sziszegte. – Attól csak rosszabbak lesznek a dolgok.
– „Árokban szülészkede a vasorú bába”, azt mondták. Az a fiatal Mili Csipkebogyó lesz, aki nem mert szólni az anyukájának, s kiment rőzsét szedni. Egész éjjel fönn voltam vele – morgolódott Ángyi. – Gyönyörű kislánya lett, az bizony. Az egész rágalom! Mi az a vasorú? – tette hozzá.
– Szavak – mormolta Néne, félig-meddig önmagának. – Ez marad csak a végén. Szavak.
– És most jön egy fickó egy harsonával. Mit fog csinálni? Ó. Vége az Első Felvonásnak – mondta Ángyi.
A szavakat nem fogják elfelejteni, gondolta Néne. Van bennük erő. Átkozottul jó szavak ahhoz képest, hogy csak szavak.
Újabb mennydörgés-zörgés hallatszott, ami azzal a csörömpöléssel ért véget, amit például okozhat egy, a kézből kiesett és falnak csapódó bádoglemez.
A színpadon kívüli világban a hőség úgy nehezedett rá a levegőre, mint valami dunyha, kipréselve magát az életet belőle. Néne látta, hogy egy lakáj a herceg füléhez hajol. Nem, nem fogja megszakítani a darabot. Persze, hogy nem. Azt akarja, hogy szabályosan zajoljék le minden.
A herceg minden bizonnyal megérezte tarkóján a boszorkány tekintetének hevét. Megfordult, rászegezte szemét, s fura kis mosolyt vetett rá. Aztán megbökte feleségét. Mindketten fölnevettek.
Mállotviksz Néne gyakran volt mérges. Ezt egyik erősségének tekintette. Az igaz düh a világ nagy alkotóerőinek egyike. De az ember meg kell tanulja uralni. Ami azt jelenti, hogy nem hagyhatod elszivárogni. Azt jelenti, hogy gondosan gátak közé szorítod, engeded, hogy kialakuljon a nyomás, hagyod, hogy a tudat egész völgyeit elöntse, s akkor, amikor már az egész építmény összeomlani látszik, megnyitsz egy kicsiny csővezetéket az alján, s hagyod, hogy a harag vaskemény gőze áramot adjon a bosszú turbináinak.
Érezte maga alatt az ország földjét, még több lábnyi alapozáson, kockakövön, egy réteg bőrön és két réteg zoknin keresztül is. Érezte, hogy várakozik.
Hallotta, hogy a király így szól:
– A saját húsom és vérem? Miért tette ezt velem? Kérdőre fogom vonni!
Gyöngéden megfogta Ogg Ángyi kezét.
– Gyere, Gytha – mondta.

 

Lord Felmet hátradőlt a trónusán, s őrülten vigyorgott a világra, ami jelen pillanatban szépnek látszott. A dolgok jobban alakultak, mint legmerészebb reményeiben. Képes volt kivenni, ahogy a múlt elolvad mögötte, akár a jég tavaszi olvadáskor.
A pillanat hatása alatt visszarendelte a lakájt.
– Keresd meg az őrség kapitányát – utasította –, és mondd meg neki, hogy keresse meg és tartóztassa le a boszorkányokat.
A hercegné fölhorkant.
– Emlékszel, mi történt legutóbb, te féleszű?
– Kettőt szabadon hagytunk – válaszolta a herceg. – Ezúttal... mind a hármat. A közhangulat árapálya minket támogat. Az olyasmi befolyásolja a boszorkányokat, erre mérget vehetsz.
A hercegné reccsenve jelezte öklével, mit tart a közvéleményről.
– El kell ismerd, kincsem, hogy a kísérlet láthatólag sikeres.
– Úgy néz ki.
– Rendben van. Ne álldogálj itt, fickó. Mielőtt véget ér a darab, mondd meg neki. Azoknak a boszorkányoknak lakat alatt a helye.

 

A Halál megigazgatta papírmasé koponyáját a tükör előtt, megfelelő formába ráncigálta csuklyáját, hátralépett s megszemlélte az összbenyomást. Ez lesz az első nem néma szerepe. Jól akarta csinálni.
– „Rettegjetek mostan, Rövidéltű Halandók” – mondta. – „Mert én a Halál vagyok, Ki Ellen Nem... nem... nem.” Hwel, ki ellen nem?
– Ó, az istenek szerelmére, Dáfid. „Ki ellen nem véd se zár, se kapuretesz”, komolyan nem értem, hogy lehet gondod ezz... ne oda föl, ti marhák! – Hwel elcsörtetett a kulisszák mögötti zűrzavaron keresztül két okvetetlenkedő díszletmunkást üldözve.
– Jó – mondta a Halál, konkrétan senkinek. Visszapenderült a tükör elé.
– „Ki Ellen Nem... Ta-Dam Ta-Dam... se Ta-Dam Ta-Dam retesz” – motyogta tétován, s meglengette a kaszáját. A vége leesett.
– Gondolod, hogy elég félelmetes vagyok? – kérdezte, miközben megpróbálta újra fölerősíteni a véget.
Tamasján, aki a púpján üldögélt s szerette volna meginni a teáját, bátorítóan biccentett.
– Azzal semmi gond, haver – jelentette ki. – Ahhoz képest, ha te teszel látogatást, még maga a Halál se kelt félelmet. De megpróbálkozhatnál egy kicsivel több kongassál.
– Hogy érted?
Tamasján letette csészéjét. Úgy tűnt, árnyak futnak át az arcán, a szeme besüppedt, ajka felhúzódott fogairól, bőre megfeszült s elsápadt.
– ÉRTED JÖTTEM, TE RETTENETES RIPACS – intonálta, minden egyes szótag úgy zuhant helyére, akár a koporsófedél. Az arcvonásai visszaugrottak szokásos alakjukba.
– Így – felelte.
Dáfid, aki ezalatt teljesen a falhoz tapadt, kissé ellazult, s idegesen vihogott.
– Az istenekre, nem tudom, hogy csinálod – mondta. – Becsületszavamra, sose leszek olyan jó, mint te.
– Nincs benne semmi különös. És most szaladj, Hwel már így is kötözni való.
Dáfid hálás pillantást vetett rá, s elrohant, hogy segítsen a díszletek átrendezésében.
Tamasján szorongva kortyolt bele a teájába, a színfalak mögötti zajok sebesen pörögtek körülötte, mint megannyi bizonytalanság. Aggódott.
Hwel előzőleg azt állította, hogy a darab körül minden rendben van, kivéve magát a darabot. És Tamasján folyamatosan úgy érezte, hogy maga a dráma próbálja magát más formába kényszeríteni. A tudata egyfolytában más szavakat hallott, épp csak túl halkan ahhoz, hogy kivehesse őket. Majdnem olyan volt, mint kihallgatni egy beszélgetést. Jobban meg kellett emelje a hangját, hogy elfojtsa a zümmögést a fejében.
Ez így nincs rendben. Ha egyszer megírták a darabot, nos, akkor az meg van írva. Nem lenne szabad megelevenednie s elkezdeni kitekergetni magát.
Nem csoda, hogy mindenki állandóan rászorul a súgóra. A darab vonaglott a kezükben, megpróbálva megváltoztatni magát.
Jóságos istenek, boldog lesz, ha végre kikerül ebből a kísérteties kastélyból, el ettől a tébolyult hercegtől. Körbepislantott, úgy döntött, hogy még beletelik némi időbe, míg szólítják a következő felvonás szereplőit, s céltalan elténfergett frissebb levegőt keresve.
Egy ajtó engedett érintésének s kilépett a lőréses oromzatra. Belökte maga mögött az ajtót, elvágva ezzel a színpad neszeit, bársonyos némasággal helyettesítve őket. Felhőrácsok mögé börtönözve fakó naplementét látott, de a levegő olyan rezzenetlen volt, akár a tükörsima tenger, s olyan forró, mint egy kohó. A lenti erdőben valami éji madár visongott.
Elsétált az oromzat másik végébe, s lebámult a merőleges torok mélyére. Messze alant, a Lancre örökös párafelhőben forrongott.
Megfordult, s belesétált egy olyan jéghideg fuvallatba, hogy elállt a lélegzete.
Szokatlan szellők kaptak a ruhájába. Volt valami fura motyogás a fülénél, mintha valaki megpróbálna beszélni hozzá, de nem tudná eltalálni a helyes sebességet. Egy pillanatig mereven állt, hogy lélegzethez jusson, aztán elmenekült az ajtó felé.

 

– De mi nem vagyunk boszorkányok!
– Akkor miért néztek ki annak? Kötözzétek meg a kezük, fiúk.
– Igen, bocsánat, de mi nem vagyunk boszorkányok!
Az őrség kapitánya arcról arcra nézett. Szeme beitta a csúcsos kalapokat, a kócos, nedves szalmakazal szagú hajat, a betegesen zöldes arcszínt, és a bibircsókok tömkelegét. A herceg testőrkapitányának lenni nem az a fajta állás, ami hosszútávú karrierlehetőséget kínál azoknak, akik kezdeményező képességről tesznek tanúságot. Három boszorkányra volt kereslet, s ezek láthatólag megfelelnek a kívánalmaknak.
A kapitány nem járt színházba. Akkoriban, amikor még a serdülőkor kínjait állta ki, halálra rémítette egy bábszínházi előadás paprikajancsija, s azóta minden erejével azon volt, hogy elkerüljön bármiféle szervezett szórakoztatást, s mindenhonnan távol maradt, ahol elképzelhetően krokodilokra lehetett számítani. Az előző órácskát az őrszobában töltötte csöndes iszogatással.
– Nem azt mondtam, hogy kötözzétek meg a kezük? – csattant föl.
– Peckeljük föl a szájuk is, kap'tány?
– De ha csak meghallgatnának, mi a színházzal vagyunk...
– Igen – válaszolta a kapitány összeborzadva. – Hallgattassátok el őket.
– Kérem...
A kapitány lehajolt, s belenézett három pár ijedt szembe. Teljes testében remegett.
– Ez – mondta – az utolsó alkalom, hogy megeszitek bárkinek is a kolbászát.
Tudatában volt hogy most már a katonák is furcsálkodó pillantásokat vetnek rá. Köhintett, és megemberelte magát.
– Hát akkor rendben van, színi boszorkáim – közölte. – Eljátszottatok a darabot s most itt az ideje a vastapsnak – odabiccentett az embereinek.
– Verjétek őket vasra – mondta.

 

A másik három boszorkány a színpad mögötti homályban ült, kifejezéstelenül meredve a sötétbe. Mállotviksz Néne fölszedte a szövegkönyv egyik másolatát, amibe időről időre belekukucskált, mintha ötleteket keresne.
– Küllönfelle küszködések meg elkalandozások – olvasta tétován.
– Az rengeteg szörnyűséges eseményt jelent – magyarázta Magrat. – Mindig beleteszik ezeket egy színdarabba.
– Küszködések meg mik? – kérdezte Ogg Ángyi, aki addig nem figyelt.
– Elkalandozások – felelte türelmesen Magrat.
– Ó – Ogg Ángyi egy kissé földerült. – A tengerpartra lenne jó – jegyezte meg.
– Légy szíves, hallgass el, Gytha – mondta Mállotviksz Néne. – Nem neked valók. Azokat csak a küllönfellének szánják, ahogy írja. Valószínűleg azért, hogy fölépülhessen azokból a küszködésekből.
– Nem engedhetjük, hogy ez megessen – vágott közbe sietve és hangosan Magrat. – Ha ennek híre megy, a boszorkányok mindig vén banyák lesznek zöld arcpírral.
– Meg beavatkoznak a királyok belügyeibe – tódította Ángyi. – Amit mi közismerten sosem teszünk.
– Nem a beavatkozás, mint olyan, ellen van kifogásom – jelentette ki Mállotviksz Néne, állát kezébe támasztva. – Hanem a gonosz beavatkozás ellen.
– Meg az állatokkal való kegyetlenkedés ellen – mormolta Magrat. – Az az egész izé a kutyaszemről meg varangyfülről. Senki se használ olyasmit.
Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi gondosan nem néztek egymás szemébe.
– Vasorrú bába! – fakadt ki keserűen Ogg Ángyi.
– A boszorkányok nem is olyanok – folytatta Magrat. – Összhangban élünk a Természet nagy körforgásával, nem ártunk senkinek, és csúnya dolog tőlük, hogy azt mondják, de igen. Forró ólmot kéne öntsünk a csontjaikba.
A másik kettő egy bizonyos mennyiségű meglepődött csodálattal pillantott rá. A lány elpirult, noha nem zöldesen, s a térdét nézegette.
– Pityergi Komámasszony leírta a receptet – vallotta be. – Egész könnyű. Annyit kell csak csinálnod, hogy szerzel egy kevés ólmot, és...
– Nem hinném, hogy az helyénvaló lenne – jegyezte meg Néne némi belső vívódás után. – Esetleg rossz benyomást keltene egyesekben.
– De nem sokáig – mondta Ángyi sóváran.
– Nem, nem követhetünk el ilyesmit – közölte Néne, ezúttal kissé határozottabban. – Soha nem hallanánk a végét.
– Mért nem változtatjuk meg pusztán a szavakat? – javasolta Magrat. – Amikor visszajönnek a színpadra, csak rájuk hatunk, hogy elfelejtsék, amit mondaniuk kéne, s adunk nekik új szöveget.
– S föltételezem, te szakértője van a színházi szavaknak? – jegyezte meg Néne maró gúnnyal. – Azoknak odaillőnek kell lennie, különben az emberek gyanakodnának.
– Nincs abban semmi pláne – legyintett Ogg Ángyi elutasítólag. – Tanulmányoztam a dolgot. Az ember csak tadamtadam-tadamozik.
Néne fontolóra vette.
– Azt hiszem, ennél azért több van a dologban – mondta. – Azoknak a párbeszédeknek egyike-másika tényleg jó volt. Szinte semmit se értettem belőle.
– Nincs benne semmi fortély – unszolta Ogg Ángyi. – Különben is, már így is állandóan elfelejtik a szövegük. Úgy fog menni, mint a karikacsapás.
– Szájukba adjuk a szavakat? – kérdezte Magrat.
Ogg Ángyi bólintott.
– Nem tudom, menni fognak-e az új szavak – közölte. – De arra rá tudjuk őket venni, hogy elfelejtsék ezeket.
Mindketten Mállotviksz Nénére néztek, aki vállat vont.
– Esetleg érdemes megpróbálni – egyezett bele.
– A még meg sem született boszorkányok nemzedékei fogják megköszönni nekünk – jelentette ki Magrat lángolón.
– Ó, remek – mondta Néne.
– Na végre! Mit játszadoztok ti hárman? Már mindenhol kerestünk titeket!
A boszorkányok megfordulva megpillantottak egy mérges törpét, aki megpróbált föléjük tornyosulni.
– Minket? – kérdezte Magrat. – De mi nem vagyunk benne...
– De igen, benne vagytok, emlékezzetek, múlt héten toldottuk bele. Második Felvonás, Színpadi Előtér, a katlan körül. Nem kell mondanotok semmit. A működőben lévő okkult erőket szimbolizáljátok. Csak legyetek olyan gonoszak, ahogy csak telik tőletek. Gyerünk, legyetek jó fiúk. Eddig egész jól csináltátok.
Hwel Magrat fenekére csapott.
– Jó arcszíned van, Bilf – tette hozzá bátorítóan. – De az ég szerelmére, tömd ki magad jobban, még mindig nincs elég jó alakod. Remek bibircsókok, Vincell. Meg kell mondjam – lépett hátra –, olyan ocsmány egy boszorkánybanda vagytok, amilyennek a látványára az ember csak vágyhat. Derék dolog. Milyen kár, hogy ócskák a parókák. És most eridjetek. A függöny egy percen belül fölmegy. Kéz- és lábtörést!
Újabb csattanósat csapott Magrat alfelére, kissé megsajdítva ezzel kezét, s elsietett, hogy valaki mással üvöltözzön.
A boszorkányok egyike sem mert megszólalni. Magrat és Ogg Ángyi azon kapták maguk, hogy ösztönösen Néne felé fordulnak.
Aki horkantott egyet. Fölnézett. Körbenézett. Ránézett a fénylően kivilágított színpadra a háta mögött. Olyat csattantva csapta össze tenyerét, hogy az végigvisszhangzott a kastélyon, s aztán dörzsölni kezdte.
– Hasznos – jelentette ki komoran. – Akkor kezdjük a műsort!
Ángyi sértődötten Hwel után kancsított.
– Törd ki te a lábad – motyogta.

 

Hwel a kulisszák mögött állt, s megadta a jelet a függöny fölhúzására. Meg a mennydörgésre.
Ami nem dörgött.
– Vihar! – sziszegte olyan hangon, amit meghallott legalább a közönség fele. – Gyerünk, kezdd el!
Egy hang a legközelebbi oszlop mögül imígyen jajgatott:
– Odamentem és megtekertem a mennydörgést, Hwel! De csak kipi-kopog!
Hwel némán állt egy pillanatig, magában számolva. A társulat figyelte őt, döbbenettől – ám sajnos villámtól nem – sújtva.
Végül öklét az ég felé rázva így szólt:
– Egy vihart akartam! Csak egy vihart. Még csak nem is nagyot. Bármilyet. És most meg akarom értetni abszolút VILÁGOSAN! ELEGEM van. Vihart akarok MOST AZONNAL!
A válaszként érkező nyilalló villám a kastély tarka árnyait vakító fehérré és égő feketévé árnyalta. Ezt, végszóra, égzengés követte.
Dörgött és dörgött, megrezegtetve a kastély minden egyes kövét. Por esőzött. Egy távoli fiatorony balettozó lassúsággal letört, s pörögve-forogva puhán a szurdok éhes mélyébe hullt.
Amikor véget ért, olyan csendet hagyott maga után, ami harangzúgásként zengett.
Hwel fölnézett az égre. Óriási fekete fellegek suhantak a kastély fölött, eltakarva a csillagokat.
A vihar visszatért.
Egy örökkévalóságot töltött el mestersége tanulásával. Évekig lappangott messzi völgyekben. Órákon át gyakorolt egy gleccser előtt. Tanulmányozta a múlt nagy viharait. Tökéletesre csiszolta művészetét. És most, ma éjjel, az erre váró fogékony közönséget fergeteges rohammal fogja magával ragadni, igen, viharos sikert fog aratni.
Hwel elmosolyodott. Lehet hogy az istenek mégiscsak meghallgatták. Azt kívánta, bárcsak imádkozott volna egy igazán jó szélgépért is.
Őrjöngve hadonászott Tamasjánnak.
– Folytasd!
A fiú bólintott s belevágott legfőbb szövegébe:
– „S most hogy uralmunk teljes...”
Mögötte a színpadon a boszorkányok a katlan fölé hajoltak.
– Csak bádog, ez itten – sziszegte Ángyi. – És teli van undormánnyal.
– És a tűz csak vörös papírmasé – suttogta Magrat – Lentről olyan valódinak látszott, és csak vörös papír! Nézd, át lehet bökni rajta...
– Ne is törődj vele – mondta Néne. – Csak látszódj szorgosnak, s várj, amíg nem szólok.
Amikor a Gonosz Király és a Jóságos Herceg elkezdték a szóváltást ami majd az izgalmas Párbajjelenethez vezet feszengve vették tudomásul a hátuk mögött zajló tevékenységet s a közönség időnként fölharsanó kacagását. Egy teljességgel oda nem illő nevetésroham után Tamasján megkockáztatott egy oldalpillantást.
Az egyik boszorka darabokra szedte a tüzüket. Egy másik megpróbálta megtisztítani a katlant. A harmadik karba tett kézzel ült, és mereven őt nézte.
– „Maga a föld is fölrí a zsarnokság ellen...” – mondta Kökéndi, aztán észrevette Tamasján arckifejezését, s követte tekintetét. Elnémult.
– „És engem hí, hogy bosszút álljak” – súgta segítőkészen Tamasján.
– D-de... – suttogta Kökéndi, megpróbálva lopva odamutatni a tőrével.
– Nincs az a kincs, amiért én ilyen katlannal mutatkoznék – szögezte le Ogg Ángyi elég hangosan suttogva ahhoz, hogy az udvar végében is hallani lehessen. – Két napi súrolás egy ipari mosogatógéppel meg egy vödör homokkal, minimum.
– „És engem hí, hogy bosszút álljak” – sziszegte Tamasján. A szeme sarkából látta Hwelt a kulisszák mögött, tajtékzó dührohamba merevedve.
– Hogy érik el azt, hogy pislákoljon? – kérdezte Magrat.
– Maradjatok csöndben, ti ketten – szólt rájuk Néne. – Fölzaklatjátok a népeket – megemelte kalapját Kökéndi előtt. – Csak rajta, fiatalember. Ne is törődjön velünk.
– Mi? – rezzent össze Kökéndi.
– Aha, és téged hí, hogy bosszút állj, nem igaz? – firtatta kétségbeesetten Tamasján. – Meg maga a menny is bosszúért kiált, arra számítok.
Végszóra, a vihar produkált egy újabb mennykőcsapást, ami levitte egy másik torony tetejét...
A herceg meglapult a székén, arca a rettegés teljes körképe. Kinyújtott valamit, ami valaha egy ujj volt.
– Ott vannak – lehelte. – Ők azok. Mit keresnek az én színjátékomban? Ki mondta, hogy szerepelhetnek a darabomban?
A hercegné, aki kevésbé hajlott szónoki kérdések föltevésére, intett a legközelebbi őrnek.
A színpadon Tamasján megizzadt a szövegkönyv súlya alatt. Kökéndi összefüggéstelenül zagyvált. Most Fodorgyanta, aki a Jóságos Hercegnét alakította egy lenparókában, szintén elvesztette a fonalat.
– Aha, kegyelmed gonosz királynak hí engem, ámbátor ugyan suttogá, hogy kívülem élő lélek meg ne hallhassa – krákogta Tamasján. – És kegyelmed ideparancsolá az testőrséget, tán valami titkos jellel, mit sem tartozandva ajak avagy nyelv leleményének.
Egy testőr érkezett rákmódra oldalazva, még mindig botladozva Hwel taszításától. Rábámult Mállotviksz Nénére.
– Hwel kérdi, mi a fene folyik itt? – sziszegte.
– Mi volt az? – kérdezte Tamasján. – Jól hallottam, azt mondtad „Jövék, úrnőm”?
– Azt mondja, tüntessük el ezeket a nőszemélyeket!
Tamasján a színpad elejére lépdelt.
– Kegyelmed összebeszél tücsköt-bogarat, jóember. Lásd, hogyan térek ki kegyelmed teknöclándzsája elől. Kegyelmed lándzsája, jóember. Ott van kegyelmed átkozott kezében, az istenek szerelmére!
A testőr kétségbeesetten, mereven vigyorgott.
Tamasján tétovázott. Körülötte három másik színész megrögzötten a boszorkányokat bámulta. Fenyegetően elé tornyosulva, akár az adóbevallás elkerülhetetlensége, várt rá egy kardpárbaj, melynek során, kezdett neki úgy tűnni, kénytelen lesz hárítani önnön vad támadásait s végül agyonszúrni magát.
Odafordult a három boszorkányhoz. Kinyitotta a száját.
Életében először cserben hagyta félelmetes emlékezőtehetsége. Nem jutott eszébe semmi szóra érdemes.
Mállotviksz Néne fölállt. Előrelépdelt a színpad szélére. A közönség visszafojtotta lélegzetét. A boszorkány fölemelte kezét.
– El innen, szellem szellemei, minden fortély! Megparancsolom Igazság, hogy... – megakadt – tadamtadam, ítélj!
Tamasján érezte, hogy elborítja a varázslat hűse. A többiek szintén életre lökődtek.
Kiürült tudatuk mélyéről új szavak száguldottak elő, vértől és bosszúvágytól vörös szavak, a kastély kövei közt visszhangzó szavak, szilíciumban tárolt szavak, magukat meghallotta tenni akaró szavak, a színészek száját olyan szorosan markoló szavak, hogy bármiféle kísérlet ki nem mondásukra törött állkapcsot okozott volna.
– Mi az, még most is félsz tőle? – kérdezte Fodorgyanta. – Amikor olyan kába az ivástól? Vedd a tőrét, férjuram – csupán egy pengeszélesség választ el a királyságtól.
– Nem merem – válaszolta Kökéndi, megpróbálva döbbenten ránézni saját ajkára.
– Ugyan, ki fog tudni róla? – Fodorgyanta a közönség irányába intett kezével. Soha többé nem fog ilyen nagyot alakítani. – Látod, ott csak a vak sötét honol. Ragadd meg most a tőrt, ragadd meg holnap a királyságot. Vágj bele, ember!
Kökéndi keze remegett.
– Megvan, asszony – felelte. – Tőr az, amit magam előtt látok?
– Persze, hogy egy átkozott tőr az. Gyerünk, most tedd meg. A gyöngék nem érdemelnek irgalmat. Azt fogjuk mondani, hogy lezuhant a lépcsőn.
– De az emberek gyanakodni fognak!
– Nincsenek-e tömlöcök? Nincsenek-e hüvelykszorítók? A birtoklás a törvény kilenctizede, férjuram, ha egy kés az, amit birtokolsz.
Kökéndi elhúzta a karját.
– Nem tudom megtenni! Ő mindig maga volt a megtestesült kedvesség velem!
– És számára te lehetsz maga a megtestesült Halál...

 

Dáfid hallotta a hangokat a távolból. Megigazgatta a maszkját, ellenőrizte a tükörben külsejének halálosságát, s a színpad mögötti homályban belekukkantott a szövegkönyvbe.
– „Rettegjetek mostan, Rövidéltű Halandók” – mondta. – „Mert én a Halál vagyok, Aki Ellen... Aki Ellen...”
KI.
– Ó, köszi – hálálkodott oda se figyelve a fiú. – „Ki Ellen Nem Védhet...”
VÉD.
– „Ki Ellen Nem Véd Se Zár, Se Kapuretesz, ím... ím... ím...”
ÍM JÖVÉK BEHAJTANI JÁRANDÓSÁGOM EZEN KIRÁLYOK ÉJSZAKÁJÁN.
Dáfid megroggyant.
– Annyival jobban csinálod nálam – nyögte. – Megvan hozzá a hangod, és vissza tudsz emlékezni a szövegre – megfordult – Csak három sor, és Hwel ki... fog... en... gem... belezni.
Megmeredt. A szeme kitágult, a rettegés csészealjává vált, amikor a Halál csettintett ujjával a fiú merev arca előtt.
FELEJTSD EL, parancsolta, sarkon fordult, s halkan ellépdelt a kulisszák irányába.
Szem híján koponyája tekintette végig a jelmezek sorát, a sminkelő asztal viaszos hulladékait. Üresen tátongó orrlyuka beszippantotta a molyirtó labdacsok, alapozók és izzadság összekeveredett szagát.
Van itt valami, gondolta, ami szinte az istenek hatáskörébe tartozik. Az emberek létrehoztak egy világot a világon belül, ami visszatükrözi az eredetit, nagyon hasonlatosan ahhoz, ahogy egy vízcsepp tükrözi vissza a tájat. És mégis... mégis...
Ezen az apró világon belül erőfeszítéseket tesznek arra, hogy benne legyen az összes dolog, amiről azt gondolná az ember, hogy szeretnének megszabadulni tőlük – gyűlölet, félelem, zsarnokság, és így tovább. Ez fölkeltette a Halál kíváncsiságát. Azt gondolják, hogy szeretnének kiszabadulni önmagukból, s minden művészet, amit megálmodtak ezek a humán szerzetek, egyre beljebb viszi őket. Ez lebilincselte a Halált.
Teljesen konkrét és világos céllal érkezett ide. Van itt egy igénylendő lélek. Nincs idő csip-csupságokra. Ám ugyan mi az idő, tulajdonképpen?
Lába önkéntelen táncot kopogott a köveken. A Halál dzsiggelt, egyedül, a szürke árnyékok közt.
– S A RÁKÖVETKEZŐ ÉJJEL CSILLAGOT AKASZTANAK AZ ÖLTÖZŐDBE –
Összeszedte magát, megigazgatta a kaszáját, s csöndben várt a végszavára.
Még soha sem szalasztott el egyet sem.
Kimegy az emberek közé, és tarolni fog.

 

– És számára te lehetsz maga a megtestesült Halál. Most!
A Halál színre lépett, csontlába kopogott a deszkákon.
RETTEGJETEK MOSTAN, RÖVIDÉLTŰ HALANDÓK, mondta, MERT ÉN A HALÁL VAGYOK, KI ELLEN... NEM... NEM... KI ELLEN...
Tétovázott. Létezése örökkévalóságának során legislegelőször, tétovázott.
Mert noha a Korongvilág Halála hozzászokott ahhoz, hogy emberek millióival foglalkozzék, mégis minden egyes halál bizalmas dolog volt, és személyre szóló.
A Halált ritkán pillantották meg, eltekintve az okkult pártállású népségtől, meg maguktól az ügyfelektől. Azért nem látta meg senki más, mert az emberi agy szerkesztőollója elég okos a még épp elviselhetőnél borzalmasabb látványok kivágásához, csak az volt a gond, hogy itt és most több száz ember ténylegesen arra számított, hogy ezen a ponton látni fogják a Halált, s ezért valóban látták is.
A Halál lassan megfordult, s visszabámult a figyelő szemek százaira.
Tamasján még az igazság markolásában is fölismerte a szorult helyzetbe került színésztársat, s küzdött az ajka fölötti uralomért.
– ...nem véd se zár... – suttogta, fintorba zárult fogakon keresztül.
A Halál a lámpaláz mániákus vicsorával vigyorgott rá.
MI? suttogott vissza olyan hangon, mint amikor megütik az üllőt egy nagyon kicsi ólomkalapáccsal.
– „...nem véd se zár, se ajtóretesz...” – mondta bátorítóan Tamasján.
...NEM VÉD SE ZÁR, SE AJTÓ... HUH..., ismételte utána kétségbeesetten a Halál a fiú ajkát lesve.
– „...retesz!...”
...RETESZ.
– Nem, nem tudom megtenni! – siránkozott Kökéndi. – Meg fognak látni! Ott lenn a csarnokban leskelődik valaki!
– Nincs ott senki!
– Érzem, hogy néz!
– Cidriző idióta! Nekem kell megtennem érted? Látod, a lába már a lépcső legfelső fokán!
Kökéndi arcát eltorzította a félelem és bizonytalanság. Visszahúzta a kezét.
– Nem!
A sikoly a közönség felől hallatszott. A herceg félig fölemelkedett székéről, megkínzott ujjait a szájához kapta. Előretántorgott a megdöbbent emberek között.
– Nem! Nem én tettem! Nem így történt! Nem mondhatod azt, hogy így történt! Nem voltál ott! – rámeredt a fölfelé fordított arcokra maga körül, és megroskadt.
– És én se – vihogta. – Akkor épp aludtam, tudjátok. Nagyon jól emlékszem rá. Vér volt az ágytakarón, vér volt a padlón, nem tudtam lemosni a vért, de mindez nem képezi a vizsgálat tárgyát. Nem engedhetem nemzetbiztonsági okokból. Csak álom volt, s amikor fölébredek holnap, ő életben lesz. És holnap az egész meg sem történtté válik, mert nem is történt meg. És holnap elmondhatod, hogy nem tudtam. És holnap elmondhatod, hogy nem emlékezem rá. Micsoda zajt csapott, amikor lezuhant! Eleget ahhoz, hogy fölébressze a holtakat... de ki hitte volna, hogy még annyi vér van benne? – ekkorra már fölmászott a színpadra, s boldogan vigyorgott rá az egybesereglett társulatra.
– Remélem, hogy ez mindent megold – közölte. – Ha. Ha.
Azt ezt követő csöndben Tamasján nyitotta száját, hogy valami ide illőnek, valami nyugtatónak adjon hangot, s rádöbbent, hogy nincs semmi, amit mondhatna.
Ám egy másik személy belebújt, birtokába vette száját, s imígyen szóla:
– A saját istenekverte tőrömmel, te piszok! Tudtam, hogy te voltál! Láttalak a lépcső tetején az ujjad szopni! Most megölnélek, ha nem gondolnék arra, hogy akkor egy egész örökkévalóságot kell a nyafogásod hallgatásával töltsek! Én, Verenc, néhai királya...
– Miféle tanúvallomás ez? – kérdezte a hercegné. A színpad előtt állt, fél tucat katonával az oldalán.
– Ezek csak rágalmak – fűzte hozzá. – És ezenfelül felségárulás. Őrült ripacsok hantája.
– Lancre francos királya voltam! – üvöltötte Tamasján.
– Mely esetben te lennél az állítólagos áldozat – mutatott rá nyugodtan a hercegné. – És képtelen a vád nevében szót emelni. Ez szembehelyezkedik minden precedenssel.
Tamasján teste odafordult a Halálhoz.
– Maga ott volt! Mindent látott!
AZT GYANÍTOM, NEM SZÁMÍTOK ELFOGADHATÓ SZEMTANÚNAK.
– Ezért hát nincs bizonyíték, s ahol nincs bizonyíték, ott nincs bűncselekmény sem – szögezte le a hercegné. Intett a katonáknak, hogy lépjenek előre.
– Ennyit a kísérletedről – vetette oda férjének. – Azt hiszem, az én módszerem jobb.
Körbenézett a színpadon, s rátalált a boszorkányokra.
– Fogjátok el őket! – parancsolta.
– Nem – mondta a Bolond előlépve a színfalak mögül.
– Mit mondtál?
– Mindent láttam – jelentette ki a Bolond sallangtalanul. – Ott voltam a Nagy Csarnokban azon az éjszakán. Lordságod ölte meg a királyt.
– Én nem is! – sikította a herceg. – Nem is voltál ott! Nem láttalak ott! Megparancsolom, hogy ne legyél ott!
– Korábban nem merészelted ezt állítani – jegyezte meg Lady Felmet.
– Valóban, úrasszonyom. De most ki kell mondanom.
A herceg bizonytalankodva rászegezte szemét.
– Hűséget esküdtél mindhalálig, Bolondom – sziszegte.
– Igen, nagyjóuram. Sajnálom.
– Halott vagy.
A herceg kikapta Kökéndi ellenállásra képtelen kezéből a tőrt, előrevetődött, s markolatig a Bolond szívébe döfte. Magrat fölsikoltott.
A Bolond tétován előre-hátra ingadozott.
– Hála az isteneknek, végre vége – mondta, amikor Magrat keresztültört a színészeken, s odaszorította ahhoz, amit jótékonyan kebelének nevezhetünk. Átvillant a Bolondon, hogy sose nézett ilyen közelről egy kebelre, legalábbis csecsszopó kora óta nem, s különös kegyetlenség az élettől, hogy nem részesítette ebben az élményben egész addig, míg meg nem halt.
Gyöngéden arrébb mozdította Magrat egyik karját, lerántotta a gyűlöletes, szarvakkal ékített sipkát a fejéről, s olyan messzire hajította, amennyire csak tudta. Többé nem kell Bolond legyen, vagy, döbbent rá, eskükkel vagy bármivel bajlódjon. Ettől, a keblekről nem is beszélve, a halál kifejezett haladásnak tűnt.
– Nem én tettem – jelentette ki a herceg.
Semmi fájdalom, gondolta a Bolond. Ez aztán fura. Másrészt viszont az ember nyilvánvalóan nem érezhet fájdalmat, ha egyszer halott. Kész pazarlás lenne.
– Mind láttátok, hogy nem én tettem – szólt a herceg.
A Halál meglepett pillantást vetett a Bolondra. Aztán benyúlt köntöse mélyére, s előhúzott egy életidő-mérőt. Csengettyűk voltak rajta. Gyöngén megrázta, amitől csilingelni kezdett.
– Nem adtam parancsot bármi ilyesmi elkövetésére – magyarázta nyugodtan a herceg. A hangja nagyon messziről szólt, onnan, akárhol legyen is az, ahol most az értelme épp tartózkodott. A társulat szótlanul meredt rá. Nem lehetséges ilyen állapotú embert gyűlölni, csak kínos zavarba lehet esni a közelségétől. Még a Bolond is zavarba jött, pedig ő halott volt.
A Halál megkocogtatta a homokórát, aztán belekukucskált, hogy lássa, elromlott-e.
– Mind hazudtok – említette meg a herceg csöndes hangon. – Csúnya dolog ám hazudozni.
A legközelebb álló színészek közül többet leszúrt álmodozó, szelíd modorban, s aztán föltartotta a pengét.
– Látjátok? – firtatta. – Nincs vér! Nem én voltam – fölnézett a hercegnére, aki úgy tornyosult fölé, mint szökőár a kis halászfalu fölé.
– Ő volt az – vádolta. – Ő tette.
Elvi megfontolásokból egyszer-kétszer beledöfött, aztán leszúrta magát, s hagyta, hogy a tőr kihulljék kezéből.
Néhány másodperc elmélkedés után azt mondta olyan hangon, ami sokkal közelebb esett a józan értelem világához:
– Most már nem kaphatsz el.
Odafordult a Halálhoz.
– Lesz üstökös? – tudakolta. – Kell legyen egy üstökös, amikor egy herceg meghal. Megyek és megnézem, jó?
Távozott. A közönség megtapsolta.
– El kell ismerni, hogy igazi fenség volt – jegyezte meg végül Ogg Ángyi. – Ez is mutatja, hogy a királyi vér jóval különbül válik hóbortossá, mint a hozzád vagy hozzám hasonlók.
A Halál odatartotta a homokórát a füléhez, arca meghökkentséget sugárzott.
Mállotviksz Néne fölvette a ledobott tőrt, s ujjával tesztelte a pengét: egész könnyedén csúszott bele a markolatba, halk nyiszogó nesszel.
Néne odanyújtotta Ángyinak.
– Itt a varázskardod – mondta.
Magrat is megtekintette, s aztán a Bolondra pillantott.
– Halott vagy, vagy nem? – érdeklődött.
– Halott kell legyek – válaszolta kissé elfojtott hangon a Bolond. – Szerintem a paradicsomban vagyok.
– Nem, figyelj, komolyan kérdeztem.
– Nem tudom. De szeretnék levegőt venni.
– Akkor biztos életben vagy.
– Mindenki életben van – közölte Néne. – Ez a tőr csak trükk. Valószínűleg a színészekre senki se merne rábízni valódit.
– Elvégre még egy katlant se képesek tisztán tartani – tódította Ángyi.
– Hogy mindenki életben maradt-e vagy sem, engem nem érdekel – szögezte le a hercegné. – Uralkodóként az én élvezetes feladatom lesz ennek eldöntése. A férjem nyilvánvalóan eszét vesztette – odafordult a katonákhoz. – És én elrendelem...
– Most! – sziszegte Verenc király Néne fülébe. – Most!
Mállotviksz Néne kihúzta magát.
– Hallgass el, némber! – harsogta. – Lancre igaz királya áll előtted!
Megveregette Tamasján vállát.
– Mi, ő?
– Ki, én?
– Nevetséges – nyilatkozta a hercegné. – Csak valamiféle komédiás.
– Őfensége igazat mond, kisasszony – mondta Tamasján a pánik szélén. – Az apám színházat, nem királyságot igazgat.
– A fiú az igaz király. Be tudjuk bizonyítani – jelentette ki Néne.
– Ó, dehogy – legyintett a hercegné. – Nem hagyjuk. Nem lesz semmiféle rejtélyesen hazatért trónörökös ebben a királyságban. Őrök – ragadjátok meg a fiút!
Mállotviksz Néne föltartotta kezét. A katonák egyik lábukról a másikra álltak, habozva.
– Ő boszorkány, igaz? – kérdezte egyikük puhatolódzva.
– Hogyne! – válaszolta a hercegné.
Az őrök idegesen feszengtek.
– Láttuk, hogy gőtévé varázsoltak embereket – mondta az egyik.
– És aztán hajótörést okoztak nekik.
– Aha, meg küszködtették a küllönfellét.
– Aha.
– Ezt először meg kéne beszélni. A boszorkányokért pótlékot kéne kapjunk.
– Figyeljetek, ő azt tehet velünk, amit csak akar. Még az is lehet, hogy vasorrú bába.
– Ne legyetek ostobák – csattant föl a hercegné. – A boszorkányok semmi olyat nem tesznek. Azok csak koholmányok az emberek ijesztgetésére.
Az őr a fejét rázta.
– Nekem épp elég meggyőzőnek tűnt.
– Persze, hogy annak tűnt, annak is szánták... – kezdte a hercegné. Fölsóhajtott, s kikapta a lándzsát az egyik őr kezéből.
– Majd én megmutatom nektek a boszorkányok hatalmát – fenyegetőzött, s a fegyvert Néne feje felé hajította.
Néne keze kígyómarás-gyorsasággal csapott keresztbe, s elkapta a lándzsát pont a hegye mögött.
– Szóval – mondta –, a végén erre kerül sor, mi?
– Én nem félek tőletek, vészbanyák – közölte a hercegné.
Néne néhány másodpercig mélyen a szemébe nézett Meglepődve mordult föl.
– Igazad van – ismerte el. – Tényleg nem félsz, nem ám...
– Azt hiszitek, hogy nem tanulmányoztalak titeket? A boszorkányságotok csupa ügyes fogás meg illúzió, a gyönge elmék elkápráztatására. Számomra nem tartogat semmi félelmetest. Felőlem nyugodtan tehetsz, amit akarsz. Akár a legrosszabbat is!
Néne egy darabig szemlélte.
– A legrosszabbat? – szólalt meg végül. Magrat és Ogg Ángyi sietve elhúzódtak az útjából.
A hercegné fölnevetett.
– Neked van eszed – adta tudtára. – Ennyit elismerek. És gyors is vagy. Gyerünk, szipirtyó. Vesd be a varangyaid és démonjaid, én majd...
Elakadt a szava, szája tátogott anélkül, hogy akár egyetlen szó előbújt volna rajta. Az ajkai a rettegés vicsorába húzódtak szét szeme túlnézett Nénén, túl a világon, valami másra. Egyik ökölbe szorított kezét a szájához kapta, s kis, nyüszítő hangot adott ki. Megmerevedett, akár egy nyúl, amely épp megpillantott egy hermelint, s kétségtelenül tudja, hogy ez az utolsó hermelin, amit valaha is látni fog.
– Mit tettél vele? – kérdezte Magrat, az első, aki meg mert szólalni.
– Kobakológia – válaszolta Néne, s önelégülten elmosolyodott. – Ahhoz nincs szükség semmilyen Fekete Alissz-féle mágiára.
– Jó, de mit tettét?
– Senki se válik olyanná, mint ő, anélkül, hogy ne húzna föl falakat a fejében – felelte. – Én csak ledöntöttem azokat. Minden sikoly előtt. Minden esdeklés előtt. Minden bűntudatroham előtt. Minden lelkiismeret-nyilallás előtt. Mind egyszerre. Van ennek egy apró trükkje.
Leereszkedő mosolyban részesítette Magratot.
– Egy nap majd megmutatom neked, ha akarod.
Magrat eltöprengett ezen.
– Ez szörnyű – jelentette ki.
– Ugyan már! – Néne félelmetesen mosolygott. – Mindenki ismerni szeretné önmaga igaz természetét. És ő most megismeri.
– Néha az ember kedvesen kell bánjon valakivel, hogy az eredmény elég brutális legyen – helyeselt Ogg Ángyi.
– Szerintem valószínűleg ez a legrosszabb, ami csak megtörténhet valakivel – tiltakozott Magrat, miközben a hercegné előre-hátra himbálta magát.
– Az ég áldjon, leányzó, használd a képzelőerőd! – fakadt ki Néne. – Sokkal szörnyűségesebb dolgok is vannak. Tűk a köröm alá, például. Ez meg az, tüzes fogókkal.
– Vörösen izzó kések föl a végbélbe – folytatta Ogg Ángyi. – Markolattal föl, hogy megvágd az ujjad, amikor megpróbálod kihúzni...
– Ez csak a tőlem telhető legrosszabb – magyarázta pedánsan Mállotviksz Néne. – És ráadásul teljesen rendben van, meg helyénvaló. Egy boszorkány így kéne eljárjon, tudod. Nincs szükség semmi drámai hókuszpókuszra. A legtöbb varázslat a fejekben zajlik Ez a kobakológia lényege. Na már most, ha te...
Gázszivárgáshoz hasonló hang szökött ki a hercegné száján. A feje hirtelen hátrarándult. Kinyitotta a szemét, pislogott, s Nénére fókuszált. Vonásait színtiszta gyűlölet öntötte el.
– Őrség! – kiáltotta. – Megparancsoltam nektek, hogy fogjátok el őket!
Nénének leesett az álla.
– Mi? – nyögte ki. – De... de hát én megmutattam neked igaz valódat...
– És ettől most oda kéne legyen a lelki nyugalmam? – amikor a katonák félénken megragadták Néne két karját, a hercegné odatolta arcát közel Nénééhez, iszonyatos szemöldöke a diadalmas gyűlölet V-je. – A földön kéne csússzak, arról van szó? Hát, vénasszony, láttam teljes pontossággal, hogy mi vagyok, érted, és büszke vagyok rá! Újra megtenném az egészet, csak szilajabbul és hosszabban! Élveztem minden másodpercét, és azért tettem, amit tettem, mert úgy akartam!
Megdübörögtette óriási kiterjedésű mellkasát.
– Ti szájtáti mamlaszok! – harsogta. – Ti olyan gyöngék vagytok. Tényleg azt hiszitek, hogy az emberek alapjában véve tisztességesek lelkük mélyén, mi?
A színpadon tartózkodó tömeg elhátrált diadalmámorának puszta erejétől.
– Nos, én megnéztem a lelkem mélyét – közölte a hercegné. – Tudom, mi vezérli az embereket. A félelem. Csupasz, pokolmély félelem. Nincs köztetek egy se, aki ne rettegne tőlem, el tudnám érni, hogy a bugyogótokat összepisiljétek a rémülettől, és most fogom magam, és...
S ezen a ponton Ogg Ángyi fejbe vágta a katlannal.
– Be nem állt a szája, nem igaz? – jegyezte meg könnyed, csevegő tónusban, miközben a hercegné összeesett. – Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, szerintem a hölgy egy kissé bogaras.
Hosszú, feszengő csönd támadt.
Mállotviksz Néne köhintett. Aztán azt őt markoló katonákat ragyogó, baráti mosollyal ajándékozta meg, s rámutatott a buckára, ami a hercegné volt.
– Vigyétek el, s tegyétek valahol egy zárkába – utasította őket. A férfiak vigyázzba vágták maguk, megragadták a hercegné két karját, s jelentékeny nehézségek árán talpra ráncigálták.
– Gyöngéden, ha kérhetném – szólt Néne.
Tenyerét dörzsölgetve fordult Tamasjánhoz, aki eltátott szájjal bámult rá.
– Mérget vehetsz rá – sziszegte a boszorkány. – Itt és most, édes fiam, nincs választásod. Te vagy Lancre királya.
– De nem is tudom, hogyan kell királykodni!
– Mindnyájan láttunk téged! Pont jól csináltál mindent, beleértve az üvöltözést is.
– Az csak színjáték volt!
– Hát akkor játssz színt. A királynak levés az... az... – Néne habozott, aztán odacsettintett Magratnak. – Hogyan hívják azokat az izéket, amikből mindig száz van mindenben?
Magrat elképedtnek látszott.
– A százalékokra gondolsz? – firtatta.
– Azokra – hagyta rá Néne. – A királynak levés legtöbb százaléka színészkedés, nézetem szerint. Neked abban kifejezetten jónak kéne lenned.
Tamasján segítségre vágyva a kulisszák felé pillantott, oda, ahol Hwelnek lennie kellett volna. A törpe tényleg ott is volt, de nem szentelt nekik figyelmet. Ott volt előtte kiterítve a szövegkönyv, s dühödten újraírta.

 

DE BIZTOSÍTHATLAK, HOGY NEM VAGY HALOTT. NEKEM ELHIHETED.
A herceg vihogott. Valahol talált egy lepedőt, maga köré tekerte, s most a kastély elhagyatottabb folyosóin sompolygott. Néha halkan „húúúúú”-zott.
Ez aggasztotta a Halált. Ahhoz hozzá volt szokva, hogy egyesek azt állítják, nem halottak, mert a halál mindig meglepetésszerűen érkezik, s sokaknak okozott gondot, hogy túltegyék magukat rajta. De olyan ember, aki minden egyes lélegzetével azt állítja, halott, új és nyugtalanító tapasztalatot jelentett.
– Rá fogok ugrani az erre járókra – közölte álmodozva a herceg. – Egész álló éjjel zörgetni fogom a csontjaim, föl fogok csücsülni a tetőre, s előrejelzem, hogy meg fog halni valaki a házban...
AZ A BANSHEE.
– Megtehetem, ha akarom – jelentette ki a herceg korábbi eltökéltségének halvány jelét adva. – És át fogok libegni a falakon, meg kocogtatni fogom az asztalokat, és ektoplazmát csöpögtetek mindenkire, akit nem kedvelek. Ha. Ha.
NEM FOG ÖSSZEJÖNNI. ELEVENEKNEK TILOS A KÍSÉRTÉS. SAJNÁLOM.
A herceg sikertelen kísérletet tett a falon átlebegésre, föladta, s kinyitotta az málladozó oromzatra kivezető ajtót. A vihar egy kissé elhalt, s vékony holdsarló lapult a felhők mögött, mint valami jegyüzér az idők végtelenségéig.
A Halál keresztülmasírozott a falon a férfi mögött.
– Na jó – mondta a herceg. – Ha nem vagyok halott, akkor miért vagy itt?
Fölszökkent a falra, s meglengette lepedőjét.
VÁRAKOZOM.
– Várakozz mindörökre, csontpofa! – kiáltotta a herceg diadalmasan. – A homály világában fogok lebzselni, keresni fogok láncokat, hogy csörgethessem őket, és majd...
Hátralépett, elvesztette egyensúlyát, teljes súlyával rázuhant a falra, és csúszni kezdett. Egy pillanatig jobb kezének csonkja hiábavalóan kaparászta a köveket, aztán eltűnt.
A Halál nyilvánvalóan egyszerre mindenhol ott van, s bizonyos értelemben semmivel sem tartalmaz több igazságot ha azt állítjuk, hogy a csipkés oromzaton állt, szórakozottan nem létező részecskéket piszkálgatva a ragyogó fémről kaszapengéjének élén, mint ha azt, hogy derékig merült a habzó, sziklafogú vizekben a Lancre-torok mélyén, meszes tekintete lefelé söpört, s hirtelen megtorpant azon a ponton, ahol az ár néhány csalóka hüvelykkel szögletes kavicsok ágya fölött száguldott.
Egy kis idő múlva a herceg fölült, átlátszóan a foszforeszkáló hullámokban.
– A folyosóikon fogok kísérteni – jelentette ki –, s csöndes éjszakákon besuttogok az ajtók alatt – a hangja folyamatosan halkult, csaknem eltűnt a folyó szüntelen harsogásában. – A lehető legijesztőbben fogom csikorgatni a fonott hintaszékeket, majd meglátod!
A Halál rávigyorgott.
MOST MÁR NEM CSAK JÁRTATOD A SZÁD.
Esni kezdett.

 

A kostetői esőnek olyan különösképpen áthatoló jellege van, amitől a közönséges eső csaknem száraznak tűnik. Úgy ömlött a kastély tetejére, mintha dézsából öntötték volna, s valamiképp úgy látszott, egyenesen keresztülfolyik a cserepeken, s megtölti a nagy csarnokot meleg, kellemetlen nyirkossággal[23].
A csarnokba bezsúfolódott Lancre népességének fele. Odakint a felhőszakadás özönlése még a folyó távoli morajlását is elfojtotta. A színpad elázott. A színek elfolytak s összekeveredtek a festett háttérfüggönyön, s az egyik függöny leszakadt karnisáról, bánatosan verdesett egy tócsában.
Bent Mállotviksz Néne befejezte beszédét.
– Megfeledkeztél a koronáról – súgta Ogg Ángyi.
– Á – mondta Néne. – Igen, a korona. Ott van a fiú fején, láthatjátok. Elrejtettük a koronák között, amikor a színészek elmentek, abból az okból, hogy ott senki sem fogja keresni. Láthatjátok, milyen tökéletesen illik rá.
Néne kivételes meggyőző erejének kijáró tiszteletből mindenki igenis úgy látta, hogy tökéletesen passzol Tamasjánra. Valójában az egyetlen, aki nem tette, maga Tamasján volt, aki tudta, hogy csupán fülei akadályozzák meg a koronát abban, hogy nyakék legyen belőle.
– Képzeljétek el az érzést, amikor először föltette – folytatta a boszorkány. – Szerintem biztos bizsergő, ominózus érzés volt.
– Igazából, eléggé... – kezdte Tamasján, de senki se figyelt rá. Megvonta a vállát, s odahajolt Hwelhez, aki még mindig szorgosan körmölt.
– Az ominózus kényelmetlent jelent? – kérdezte suttogva.
A törpe ránézett, de nyilvánvaló volt, hogy nem Tamasján áll tekintete fókuszában.
– Mi?
– Azt kérdeztem, hogy kényelmetlent jelent-e az ominózus?
– He? Ó. Nem. Nem, nem hinném.
– Akkor mit jelent?
– Fogalmam sincs. Téglalap alakút, azt hiszem – Hwel pillantása visszatért macskakaparására, mintha mágnes vonzaná. – Vissza tudsz emlékezni mit mondott a herceg a rengeteg holnap után? Nem értettem azt a részt utána...
– És semmi szükség nem volt arra, hogy mindenkinek elmondd, hogy engem örökbe fogadtak – morgott Tamasján.
– Úgy történt pedig, tudod – jegyezte meg tétován a törpe. – Jobb a becsületesség ilyen dolgokban. Na és akkor, tényleg beledöfött a feleségébe, vagy csak megvádolta?
– Nem akarok király lenni! – súgta oda rekedten Tamasján. – Mindenki azt mondja, hogy apura ütöttem!
– Érdekes dolog ez a felmenőkre ütés – tűnődött révedezve a törpe. – Úgy értem, ha én az apámra ütöttem volna, most száz lábbal a föld alatt törném a követ, jóllehet... – elhalt a hangja. A tolla hegyét bámulta, mintha az valami hihetetlen vonzerőt gyakorolna rá.
– Jóllehet micsoda?
– He?
– Ide se figyelsz!
– Tudtam, hogy téves, amikor írtam, tudtam, hogy pont fordítva van... Mi? Ó, igen. Légy király. Jó állás. Legalábbis úgy tűnik, hogy sokan tülekednek érte. Örülök a szerencsédnek. S ha egyszer király vagy, azt tehetsz, amit csak akarsz.
Tamasján ránézett Lancre kiválóságainak arcára körben az asztal körül. Rámenős, számító kifejezés honolt rajtuk, olyasmi, mint a vágóállat-kiállítás közönségéé. Őt mérlegelték. Jeges verejték ütött ki rajta a gondolatra, hogy ha egyszer király lesz, azt tehet, amit csak akar. Föltéve persze, hogy nem akar mást tenni, más lenni, csak király.
– Fölépíttetheted a saját színházad – folytatta Hwel, s szeme egy pillanatra fölcsillant. – Olyan sok süllyesztővel, amennyit csak akarsz, és pompázatos jelmezekkel. Új darabban léphetsz színre minden áldott este. Úgy értem, ahhoz képest még a Corong is csak pajtának tűnne.
– Ugyan, ki jönne el megnézni? – roskadt bele Tamasján a székébe.
– Mindenki.
– Mi, minden este?
– Megparancsolhatod nekik – mutatott rá Hwel anélkül, hogy föltekintett volna.
Tudtam, hogy ezt fogja mondani, gondolta Tamasján. Nem gondolhatja komolyan, tette hozzá jólelkűen. Ott van neki a színműve. Nem ebben a világban él, legalábbis ebben a pillanatban nem.
Levette a koronát, s újra meg újra megforgatta kezében. Nem volt benne valami sok fém, de nehéznek érződött. Eltűnődött, mennyire válik súlyossá, ha egyfolytában viselnie kell az embernek.
Az asztalon állt egy üres szék, amely, biztosították efelől, tényleges apját tartalmazta. Szép is lenne, ha arról számolhatnánk be, hogy többet érzett jeges benyomásnál és fülzúgásnál, amikor bemutatták neki.
– Föltételezem, segíthetnék apámnak, hogy kifizesse a Corongot – jegyezte meg.
– Igen, az jó lenne – válaszolta Hwel.
Pörgette kezében a koronát, s gyászosan figyelte a feje fölött ide-oda áramló társalgást.
– Tizenöt év? – kérdezte Lancre polgármestere.
– Kénytelenek voltunk – felelte Mállotviksz Néne.
– Gondoltam is, hogy a pék kissé korai volt múlt héten.
– Nem, nem – mondta türelmetlenül a boszorkány. – Nem úgy működik. Senki sem vesztett semmit.
– Az én számításaim szerint – jelentette ki a férfi, aki egyszerre töltötte be Lancre kikiáltójának, főjegyzőjének, anyakönyvvezetőjének és sírásójának szerepét –, mindnyájan elveszítettünk tizenöt évet.
– Dehogy, mind annyit nyertünk – szögezte le a polgármester. – Magától értetődik. Az idő olyan, mint az ide-oda tekergőző út, de mi átvágtunk a földeken.
– Egyáltalán nem – tiltakozott a hivatalnok, orra elé csúsztatva egy ív papirost. – Nézz ide...
Tamasján hagyta, hogy a vita hullámai újra átcsapjanak a feje fölött.
Mindenki azt akarja, hogy király legyek. Senki sem szentelt egyetlen gondolatot sem annak, hogy én mit akarok. A nézeteim nem számítanak.
Igen, ez az. Senki sem akarja, hogy én legyek a király, pontosan én. Csak történetesen kézre esem.
Az arany nem rozsdásodik, legalábbis természettanilag nem, de Tamasján úgy érezte, hogy a kezében lévő keskeny fémkarika fényének kellemetlen mélysége van. Túlságosan sok zavaros főn ült már. Ha az ember odatartja a füléhez, hallani lehet a sikolyokat.
Ráébredt, hogy valaki más is nézi, az illető tekintete úgy suhant végig az arcán, mint a hegesztőpisztoly a porhanyós jégen. Fölnézett.
A harmadik boszorka volt az, a fiatal... a legfiatalabb köztük, az elmélyült arckifejezéssel meg a sövényfrizurával. Úgy ült ott a jó öreg Bolond mellett, mintha többségi érdekeltsége lenne benne.
Nem is az arcom vizsgálja, hanem a vonásaim. A lány szemgolyói nyomon követték Tamasján ábrázatát nyakszirttől orrig, mint a körző két szára. A fiú bátor kis mosolyt vetett rá, amit a boszorkány nem vett figyelembe. Pont, mint mindenki, gondolta.
Csak a Bolond figyelt rá, s viszonozta a mosolyt egy bocsánatkérő vigyorral, meg apró, cinkostársi ujjbillegetéssel, ami azt mondta: Ugyan mit keres itt két, hozzánk hasonlóan értelmes ember? A nőszemély már megint őt nézegette, ide-oda forgatva fejét, s hunyorogva szemével. Fölváltva méregette a Bolondot meg Tamasjánt. Aztán a legöregebb boszorkányhoz fordult, az egyetlenhez a forró, nedves teremben, aki szert tett egy korsó sörre, s a fülébe susogott.
Azok ketten lendületes, suttogó párbeszédbe fogtak. Ez a beszédmód, gondolta Tamasján, különösképp jellemző a nőkre. Rendes körülmények között az ajtóküszöbön zajlik, s az összes részvevő karba tett kézzel áll, és, ha valaki olyan udvariatlan, hogy elmegy mellettük, hirtelen elhallgatnak, s csöndben lesik az illetőt, amíg biztosan hallótávolságon kívülre nem kerül.
Ráébredt, hogy Mállotviksz Néne abbahagyta a beszédet, s az egész csarnok várakozásteljesen őt bámulja.
– Igen?
– Talán jó ötlet lenne megtartani a koronázást már holnap – jelentette ki Néne. – Nem tesz jót a királyságnak, ha nincs uralkodója. Nem szereti.
Fölállt, hátralökte székét, odament, s megfogta Tamasján kezét. A fiú tiltakozás nélkül követte át a termen, s föl a lépcsőn a trónhoz, ahol a boszorkány a vállára tette kezét, s puhán lenyomta őt a megviselt, vörös plüsspárnákra.
Szék- és padlábak csikorogtak a padlón. A fiú pánikba esve nézett körül.
– Most mi fog történni? – kérdezte.
– Ne izgulj – felelte Néne határozottan. – Mindenki jönni akar, hogy hűséget esküdjön neked. Te csak biccents kegyesen, s kérdezz meg mindenkit, mi a munkája, és hogy szereti-e. Ó, és jobb lenne, ha visszaadnád nekik a koronát.
Tamasján sietve lekapta fejéről.
– Miért? – tudakolta.
– Ők akarják odaajándékozni neked.
– De már az enyém! – tiltakozott kétségbeesve Tamasján.
Néne türelmes sóhajt hallatott.
– Csak a hogyishíják, reális értelemben – válaszolta. – Így sokkal szertartásosabb.
– Úgy érti, irreális?
– Igen – mondta Néne. – De jóval fontosabb.
Tamasján megmarkolta a trón karfáját.
– Menjen Hwelért, és hozza ide!
– Nem, a következőképpen kell cselekedj. Van rá perecedens, tudod, először találkoznod...
– Azt mondtam, menjen és hozza ide a törpét. Nem hallotta, nőszemély? – ezúttal Tamasján pont eltalálta a megfelelő hangszínt és -nemet, de Néne csodálatosan ragadta vissza magához a kezdeményezést.
– Nem hiszem, hogy teljesen fölfogtad, kihez beszélsz, fiatalember – jelentette ki.
Tamasján félig fölemelkedett ültében. Jó sok királyt alakított már, s többségük nem az a fajta király volt, aki kegyesen kezet fogva megérdeklődi alattvalóitól, vajon élvezik-e a munkájuk. Sokkal inkább olyan jellegű királyokat játszott, akik egy jéghideg reggelen rohamot vezényelnek hajnali ötkor, s mégis képesek meggyőzni követőik, hogy ez jobb, mint ágyban maradni. Fölidézte mindet, s Mállotviksz Nénét a királyi fennhéjázás, dölyf és gőg kitörésében részesítette.
– Azt hittük, hogy egyik alattvalónkhoz intéztük szavunk! – dörögte. – S most tegye, amit parancsoltunk!
Néne arca több másodpercig meg sem rezzent, amíg eldöntötte, most mitévő legyen. Aztán magában elmosolyodott, s könnyedén így felelt:
– Ahogy kívánja – s elment és kimozdította Hwelt, aki még mindig körmölt, vackából.
A törpe mereven fejet hajtott.
– Csak semmi főhajtás! – csattant föl Tamasján. – Most mit tegyek?
– Nem tudom. Akarod, hogy írjak neked egy jelölést elfogadó programbeszédet?
– Mondtam neked, hogy nem akarok király lenni!
– Az bizony bajossá tesz egy jelölést elfogadó programbeszédet – értett egyet a törpe. – Jól meggondoltad? Királynak lenni ragyogó szerep.
– De az egyetlen, amit eljátszhat az ember!
– Hmm. Nos, akkor csak mondj nekik nemet.
– Csak úgy? Lesz foganatja?
– Mindenesetre érdemes megpróbálni.
Lancre előkelőségeinek csoportja közelgett a párnára helyezett koronával. Arcukon a székrekedéses tisztelettudás kifejezése honolt, csak egy árnyalatnyi önelégültséggel. Úgy vonultak a koronával, mintha az Ajándék lenne a Jó Kisfiúnak.
Lancre polgármestere a kezével eltakarva száját köhécselt.
– Egy rendes koronázás megszervezése eltart egy ideig – kezdte –, ám szeretnénk...
– Nem – mondta Tamasján.
A polgármester tétovázott.
– Tessék?
– Nem fogadom el.
A polgármester ismét habozott. Ajka mozgott, tekintete enyhén üvegessé vált. Úgy érezte, hogy valahol elvesztette a fonalat, s elhatározta, a legjobb, ha újrakezdi.
– Egy rendes koronázás megszervezése... – kockáztatta meg.
– Nem érdekes – közölte Tamasján. – Nem leszek király.
A polgármester potykamód tátogott.
– Hwel? – esengett Tamasján kétségbeesetten. – Te jól forgatod a szavakat.
– Az itt a gond – mutatott rá a törpe –, hogy a „nem” láthatólag nem tartozik a választási lehetőségek közé, amikor koronát kínálnak föl neked. Azt hiszem, esetleg az ürge meg tudna birkózni egy „talánnal”.
Tamasján fölállt, s megragadta a koronát. Úgy tartotta a feje fölé, mintha csörgődob lenne.
– Hallgassatok ide mindnyájan – szólította meg az egybegyűlteket. – Köszönöm az ajánlatot, nagy megtiszteltetés. De nem fogadhatom el. Már több koronát viseltem, mint amennyit meg tudnátok számolni, s az egyetlen királyságnak, amiről tudom, hogyan kell uralni, függönyök vannak az elején. Sajnálom.
Ezt a beszédet halotti csönd fogadta. Szemlátomást ezek nem a kellő szavak voltak.
– A másik probléma az – jegyezte meg Hwel csevegő tónusban –, hogy valójában nincs választásod. Te vagy a király. Ez olyan állás, amiért születésed óta sorban állsz.
– Nem értek hozzá!
– Az nem számít. A király nem olyasvalami, amihez értened kell, hanem egyszerűen az vagy, és kész.
– Nem hagyhatsz itt! Nincs itt semmi, csak rengeteg!
Tamasján megint érezte a fullasztó hűvöset, s a csöndes zümmögést a fülében. Egy pillanatig azt gondolta, hogy lát maga előtt – halványan, ködösen – egy magas, szomorú férfit, aki esdekelve nyújtja felé kezét.
– Sajnálom – suttogta. – Őszintén sajnálom.
A halványuló alakon keresztül megpillantotta a boszorkányokat, akik elmélyülten figyelték őt.
Mellette megszólalt Hwel:
– Csak akkor lenne esélyed, ha akadna másik örökös. Nem emlékszel, hogy lenne fivéred vagy nővéred, igaz?
– Nem emlékszem senkire! Hwel, én...
Újabb bősz vitába kezdtek a boszorkányok. S aztán Magrat megindult, úgy vonult át a termen, mint valami szökőár, mint vértolulás az agyban, lerázva Mállotviksz Néne visszatartó kezét, úgy rontva a trón felé, akár egy dugattyú, maga után rángatva a Bolondot.

 

– Hé?
– Ööö. Hallóóó!
– Ööö, hé, elnézést, hall minket valaki?
A kastély odafönn tele volt hangzavarral és általános örömujjongással, s senki sem hallotta az udvarias és kétségbeesett hangokat, amelyek visszhangoztak a tömlöcfolyosókon, minden egyes tovatűnő órával egyre udvariasabban és kétségbeesettebben.
– Hümm, hé? Elnézést? Vincell ezt a szörnyű izét kapja a patkányoktól, ha nem haragszanak. Hallóó!
Hagyjuk, hogy lelki szemeink kamerája lassan pásztázzon végig a sötét, ősöreg folyosókon, megtekintse a csöpögő penészt, a rozsdálló láncokat, a nedvességet, az árnyékokat...
– Hall valaki minket? Figyeljenek, ez tényleg túlzás. Ez valami nevetséges tévedés, figyeljenek, a parókák gond nélkül levehetőek...
Hagyjuk, hogy a siránkozó hangok elhalkuljanak a pókhálós sarkokban és rágcsálók kísértette alagutakban, míg végül rekedt suttogás lesz belőlük a hallás küszöbén.
– Hé? Hé, elnézést, nem segítenének!
Egy szép napon valaki csak le fog jönni ide újra.

 

Valamivel később Magrat megkérdezte Hweltől, hogy hisz-e a hosszas jegyváltásban. A törpe szünetet tartott az ekhós szekér megrakásának feladatában[24].
– Maximum egy hétre előre – felelte végül. – Na persze, a matiné az más.

 

Eltelt egy hónap. A koraősz nedves földszaga terjengett a bársonysötét fenyéren, ahol a bágyadt csillagfény visszhangjaként tűz pislákolt.
A menhir szokásos helyén tartózkodott, bár menekülésre készen, amennyiben számvizsgáló bukkanna föl a láthatáron.
A boszorkányok megfontolt csöndben üldögéltek. Ezt a mostanit nem fogják minden idők száz legizgalmasabb boszorkányszombatja közé sorolni. Ha Muszorgszkij most látta volna őket, az éj a kopár hegyen véget ért volna uzsonnaidőre.
Aztán Mállotviksz Néne megszólalt.
– Szerintem remek volt a lakoma.
– Majdnem kidobtam a taccsot – jelentette büszkén Ogg Ángyi. – És Fruzsink kisegített a konyhán és hazahozott kevéske maradékot.
– Hallottam hírét – jegyezte meg fagyosan Néne. – Egy fél disznó meg három üveg habzóbor tűnt el, azt beszélik.
– Szép dolog, hogy egyesek gondolnak az idősekre – folytatta Ogg Ángyi teljesen szégyentelenül. – Szereztem egy koronázási bögrét is – előhúzta. – Azt mondja, hogy „Viva Verenc II. Rex”. Ki hitte volna, hogy Rexnek hívják? De figyeljetek csak, azt nem mondhatnám, hogy nagyon hasonlít rá. Nem rémlik nekem, hogy kilóg a füléből egy fül.
Újabb, rettentően udvarias csönd támadt. Aztán Néne így szólt:
– Egy kissé meglepett minket, hogy te nem voltál ott, Magrat.
– Azt hittük, hogy az asztal tetején fogsz táncolni, vagy ilyesmi – tódította Ángyi. – Azt hittük, föl fogsz költözni a kastélyba.
Magrat mereven a lábára szögezte tekintetét.
– Nem hívtak meg – felelte szelíden.
– Nos, én semmit se tudok meghívásokról – közölte Néne. – Minket se hívtak meg. A boszorkányokat nem kell meghívni, az emberek tudják, hogy ha kedvünk van, úgyis elmegyünk. És mindig hamar találnak nekünk helyet – tette hozzá elégedetten.
– Tudod, ő nagyon elfoglalt volt – motyogta Magrat a lábának. – Mindenfélék elrendezésével, tudod. Ő nagyon okos, tudod. Alapjában.
– Nagyon józan legény – jelentette ki Ángyi.
– Különben is, telihold van – említette meg sietve Magrat. – Teliholdkor az emberlánya boszorkánygyülekezeti összejövetelre kell menjen, nem számít, milyen más, halasztást nem tűrő elfoglaltságai akadnak esetleg.
– Neked halasz...? – kezdte Ogg Ángyi, de Néne erősen oldalba bökte.
– Roppant jó dolog, hogy olyan sok figyelmet szentel annak, hogy a királyság ismét rendesen működjön – jegyezte meg Néne nyugtatólag. – Helyes hozzáállást mutat. Merem állítani, hogy előbb-utóbb mindenre sort kerít. Nagyon igénybe vevő munka királynak lenni.
– Igen – susogta Magrat alig hallható hangon.
Az ezt követő csönd csaknem szilárd volt. Ángyi törte meg, olyan tiszta és törékeny hangon, mint a jég.
– Nos, én hoztam magammal egy üveg pezsgőt – jelentette ki. – Arra az esetre, ha ő... arra az esetre, ha kedvünk szottyan inni egyet – kapott új erőre, s odalengette a palackot a másik kettő felé.
– Én nem kérek – tiltakozott Magrat rosszkedvűen.
– Márpedig inni fogsz, te jány – parancsolt rá Mállotviksz Néne. – Hideg az éjszaka. Jót fog tenni a mellyednek.
Rábandzsított Magratra, amikor a hold kibújt a felhők mögül.
– No tessék – mondta. – A hajad egy kissé piszkosnak tűnik. Úgy néz ki, mintha nem mostál volna hajat egy hónapja.
Magrat sírva fakadt.

 

Ugyanaz a hold sütött az amúgy jelentéktelen Rham Nitz városára, Lancrétól úgy kilencven mérföldnyire.
Tamasján lejött a színpadról az Egy Troll Ankh-ban befejező felvonását követő tapsviharban. Százak mennek haza ma éjjel azon töprengve, hogy a trollok tényleg olyan szörnyűek-e, mint ez idáig hitték, bár, persze, ez a legkisebb mértékben sem fogja meggátolni őket abban, hogy továbbra is kedvükre utálják őket.
Hwel megveregette a fiú hátát, amikor az leült a sminkelő asztalhoz, s elkezdte levakarni a vastag, szürke iszapot, ami szándékai szerint sétafikáló sziklának tüntette őt föl.
– Derék dolog – mondta a törpe. – A szerelmi jelenet pont jó volt. És amikor megfordultál, s ráüvöltöttél a varázslóra, nem hinném, hogy maradt szék szárazon.
– Tudom.
Hwel dörzsölgette a kezét.
– Ma este megengedhetjük magunknak a vendégfogadót – jelentette ki. – Szóval ha csak...
– A szekereken fogunk aludni – szögezte le Tamasján határozottan, miközben magára kancsított a tükörcserépben.
– De hát tudod jól, mennyi pénzt adott a Bo... a király nekünk! Tollas ágyban alhatnánk egész úton hazáig!
– Szalmazsákok és bőséges haszon vár ránk – közölte Tamasján. – És az fogja kifizetni a te isteneid a mennyekből meg démonjaid a poklokból, meg a szelet meg a hullámokat meg több süllyesztőt, mint amennyit meg tudnál számolni, édes kerti díszem.
Hwel keze megpihent a fiú vállán egy pillanatig. Aztán azt felelte:
– Igazad van, főnök.
– Naná, hogy igazam van. Hogy halad a darab?
– Hmm? Miféle darab? – tudakolta ártatlanul Hwel.
Tamasján gondosan eltávolított egy gipsz homlokcsontot.
– Tudod – válaszolta. – Az a bizonyos. A Lancre Királya.
– Ó. Halad, halad. Haladgat, tudod. Előbb-utóbb sikerülni fog eltalálni a kellő hangot – Hwel szélsebesen változtatott témát. – Tudod, lassan, de biztosan elmehetnénk a folyóig, s onnan hajóval haza. Az jó lenne, nem igaz?
– Másrészt lassan, de biztosan elmehetnénk hazáig a szárazföldön is, útközben némi készpénzre téve szert. Az még jobb lenne, nem igaz? – vigyorgott Tamasján. – Ma este százhárom garast kerestünk, megszámoltam a fejeket az ítéletalkotó monológ alatt. Az a költségek levonása után majdnem egy egész ezüst.
– Apád fia vagy, kétségtelen – jelentette ki Hwel.
Tamasján hátradőlt, s magát nézte a tükörben.
– Igen – értett egyet. – Úgy gondoltam, jobban járok, ha az leszek.

 

Magrat nem kedvelte a macskákat s ki nem állhatta az egérfogó gondolatát se. Mindig úgy érezte, hogy lehetséges kellene legyen valami olyan megállapodásra jutni az élőlényekkel, mint például az egerek, aminek alapján a rendelkezésre álló ételmennyiséget szét lehetne porciózni az összes érintett érdekeit figyelembe véve. Ez rendkívül emberbaráti szemlélet volt, azaz nem olyan nézet, amelyet az egerek is osztottak, s ezért a boszorkány holdvilágos konyhája nyüzsgött.
Amikor kopogtattak az ajtón, úgy tűnt, hogy az egész padló elrohan a falak felé.
Néhány másodperc múlva újra zörgettek.
Megint csönd támadt. Aztán a kopogtatás megreccsentette az ajtót zsanérjain, s egy hang ezt kiáltotta:
– A király nevében nyissák ki!
Egy másik hang, megbántódva, azt mondta:
– Nem kell ennyire kiabálni. Miért kiabál ennyire? Nem parancsoltam meg, hogy ennyire kiabáljon. Megrémíthet akárkit, ha ennyire kiabál.
– Bocsánat, Sire! A munkakörrel jár, Sire!
– Csak kopogtasson be újra. Egy kissé halkabban, ha kérhetném.
Nem kizárt, hogy a zörgetés valamicskével enyhébb volt. Magrat köténye leesett az ajtó másik oldalán a kampójáról.
– Biztos benne, hogy nem tehetem én magam?
– Nem szokás, Sire, hogy királyok kopogjanak egyszerű kunyhók ajtaján. Jobb, ha rám bízza. NYISSÁK KI A KIRÁLY...
– Őrmester!
– Bocsánat, Sire. Megfeledkeztem magamról.
– Próbálja meg a kilincset.
Az a nesz hallatszott, amikor valaki szerfölött húzódozik valami megtételétől.
– Nem tetszik ez nekem, Sire – közölte a láthatatlan őrmester. – Veszélyes lehet. Ha kíváncsi a véleményemre, szerintem gyújtsuk föl a zsúptetőt.
– Gyújtsuk föl?
– Igenuram. Mindig azt tesszük, ha nem nyitnak ajtót. Úgy kihozza őket, mint a pinty.
– Nem hinném, hogy az helyes lenne, őrmester. Azt hiszem, inkább megpróbálkozom a kilinccsel, ha nincs ellene kifogása.
– Megszakad a szívem, hogy Felséged ilyesmire adja a fejét, Sire.
– Nos, sajnálom.
– Felséged legalább annyit megengedhetne, hogy előbb kipolírozhassam.
– Nem!
– Hát jó, de nem gyújthatnám föl legalább az árnyékszéket...?
– Kizárt dolog!
– Az a tyúkól ott hátul úgy néz ki, mint ami könnyebben kapna lángra egy...
– Őrmester!
– Sire!
– Menjen vissza a kastélyba!
– Mi, és itthagyjam Felséged egyedül, Sire?
– Ez szerfelett kényes ügy, őrmester. Biztos vagyok benne, hogy maga kitűnő tulajdonságokkal rendelkező férfiú, de vannak olyan idők, amikor egy király feltétlen egyedül kell legyen. Egy ifjú hölgyet érint a dolog, remélem, érti.
– Á. Értem a célzást, Sire.
– Köszönöm. Legyen szíves, segítsen le a lóról.
– Sajnálom, hogy annyit akadékoskodtam, Sire. Tapintatlanság volt tőlem.
– Ne is beszéljünk róla.
– Ha Felségednek szüksége van segítségre, hogy lángra lobbantsa a leá...
– Kérem, menjen vissza a kastélyba, őrmester.
– Igen, Sire. Ha tényleg úgy óhajtja, Sire. Köszönöm, Sire.
– Őrmester?
– Igenis?
– Most, hogy kilépek, szükségem lesz valakire, hogy visszavigye a sipkám és csöngettyűim a Bolondok Céhébe Ankh-Morporkba. Úgy látom, maga az ideális férfi erre a feladatra.
– Köszönöm, Sire. Nagyon lekötelez.
– A... ah, égő vágya miatt, hogy hasznos legyen.
– Tényleg, Sire?
– Gondoskodjon róla, hogy az egyik vendégszobában szállásolják el éjszakára.
– Igen, Sire. Köszönöm, Sire.
Az elvágtató ló patadobogása hallatszott. Néhány másodperccel később kattant a kilincs, és a Bolond beóvakodott.
Jelentős mérvű merészség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki belépjen egy boszorkány sötét konyhájába, bár valószínűleg nem több, mint amennyi egy bíborszín ing viseléséhez kell, bársony ujjakkal meg cakkozott szegéllyel. Ámbátor megvoltak ennek is az előnyei. Nem voltak rajta csengettyűk.
Hozott magával egy palack pezsgőt meg egy virágcsokrot, de az út során mindkettő megtört. Az asztalra helyezte őket, s leült a hamvadó tűz mellett.
Megdörzsölte szemét. Hosszú volt a nap. Úgy érezte, nem jó király, de egész addigi életét azzal töltötte, hogy keményen dolgozott azon, hogy azzá legyen, amire egyáltalán nem volt rátermett, és nem tágított. Amennyire meg tudta ítélni a helyzetet, egyik elődje se vette a fáradságot, hogy legalább megpróbálkozzék. Annyi a teendő, annyi minden vár javításra, annyi mindent meg kéne szervezni...
S mindennek a tetejébe ott a gond a hercegnével. Ki tudja miért, indíttatva érezte magát, hogy átköltöztesse őt egy levegős torony tisztességes cellájába. Mégiscsak özvegyasszony a szerencsétlen. Úgy érezte, kedvesnek kell lennie az özvegyekhez. De a kedvesség nem sokat ért el a hercegnénél, meg se értette, azt hitte, puszta gyöngeség. Rettentően tartott attól, hogy esetleg majd le kell csapassa a fejét.
Nem, királynak lenni nem tréfadolog. Ettől a gondolattól kicsit fölvidult. Legalább ennyi jót el lehet mondani erről.
És, egy idő múlva, elaludt.

 

A hercegné nem aludt. Jelenleg épp félúton tartott lefelé a kastély falán, egy lepedőkből összecsomózott kötélen, miután az előző napokat azzal töltötte, hogy fokozatosan kivájta a habarcsot az ablakrács körül, bár, az igazat megvallva, az ember át tudta volna vágni magát az adagos Lancre-kastélyfalon egy darab sajttal. A bolond! Adatott neki evőeszközt és ágyneműt bőséggel! Hát így reagálnak ezek az emberek. Hagyják, hogy a félelem gondolkodjék helyettük. Rettegnek tőle, még akkor is, amikor azt hitték róla, a hatalmukban tartják (és a gyöngék sohasem tartják az erőseket a hatalmukban, sohasem igazán a hatalmukban). Ha ő vetette volna saját magát tömlöcbe, határozott elégedettséggel érte volna el magánál, hogy azt is megbánja, hogy valaha megszületett. De ezek csak pokrócokat adtak neki, s aggódtak miatta.
Nos, vissza fog térni. Nagy a világ, és ő tudja, melyik emelőkart kell meghúzni, hogy aztán az emberek azt tegyék, amit ő akar. És ezúttal nem fogja megnehezíteni a saját dolgát egy férjjel. Gyönge! Ő volt köztük a legrosszabb, nem volt benne elég bátorság, hogy olyan gonosz legyen, mint amilyennek ismerte magát, ott belül.
Nehézkesen lezöttyent a mohára, megállt, hogy elállt lélegzetét visszanyerje, s aztán, kezében döfésre kész késsel, elsiklott a kastélyfal mellett, be az erdőbe.
Le fog menni végig a messzi határig, s ott átúszik a folyón, vagy talán épít magának egy tutajt. Reggelre kelve már túl messze fog járni ahhoz, hogy esetleg megtalálják, s erősen kétellte, hogy a nyomába erednének.
Gyöngék!
Meglepő sebességgel haladt az erdőben. Végtére is, vannak itt ösvények, elég szélesek a szekereknek, és igazán jól tud tájékozódni. Ráadásul, semmi mást nem kell tegyen, mint hogy lefelé tartson. Ha megtalálja a szurdokot, akkor csak követnie kell a folyásirányt.
És aztán úgy tűnt, hogy túl sok a fa. Még mindig ott volt az ösvény, s többé-kevésbé a jó irányba haladt, de a fák mindkét oldalán sokkal sűrűbben nőttek, mint gondolná az ember, és, amikor megpróbált visszafordulni, egyáltalán nem volt mögötte út. Rákapott arra, hogy váratlan megforduljon, félig-meddig arra számítva, hogy mozogni látja majd a fákat, de azok mindig egykedvűen egy helyben álltak, szilárdan a mohába gyökerezve.
Nem érzett légmozgást, de a fák koronái susogtak.
– Rendben – mondta a hercegné a bajsza alatt. – Rendben. Amúgy is elmegyek. El akarok menni. De visszatérek.
Ezen a ponton az ösvény egy tisztásra nyílt, ami nem volt ott az előző napon, s nem lesz ott a rákövetkezőn, egy tisztásra, ahol a holdfény megcsillant az egybesereglett agancsokon és agyarokon és parázsló szemek zárt sorain.
A gyöngék összefogása lehet, hogy eléggé megvetendő, de derengeni kezdett a hercegnének, hogy az erősek szövetsége égetőbb gondot jelenthet.
Néhány másodpercig teljes volt a csönd, csak halk zihálás törte meg, aztán a hercegné elvigyorodta magát, magasba emelte a kést, s megrohanta az egész bagázst.
A tömegbe verődött élőlények első sorai szétnyíltak, hogy a hercegné elhaladhasson, aztán összezárultak. Még a nyulak is.
A királyság föllélegzett, amikor utolsót lélegzett.

 

A fenyéren, a hegycsúcsok árnyékában a természet nagyszerű éji kórusa elhallgatott. A tücskök abbahagyták a ciripelést, a baglyok némaságba huhogták maguk, és a farkasoknak más intéznivalói voltak éppen.
Egy dal visszhangzott és zengett szirttől szirtig, visszaverődött fönn a magasban megbújó völgyekben, miniatűr lavinákat okozva. Átszűrődött a gleccserek alatti titkos alagutakon, elveszítve értelmét, ahogy a jégfalak között ide-odacsengett.
Hogy megtudjuk, valójában mit is énekelnek, vissza kell térjünk egész oda le, a hamvadó tűzhöz a menhir mellett, ahol a vissza- és viszontverődő zengések, az egymásnak ellentmondó visszhanghullámok egy apró, idős asszonyra összpontosultak, aki egy üres palackot lóbált.
– ...egy csigával, ha csúszásig lelassulsz, de a sün...
– A palack alján jobb az íze, nem igaz – jegyezte meg Magrat, megpróbálva elnyomni a refrént.
– Úgy van – értett egyet Néne, kiürítve csészéjét.
– Van még?
– A hangokból ítélve Gytha végzett vele.
Az illatos hangán ültek, s a holdat bámulták.
– Nos, van nekünk királyunk – jelentette ki Néne. – És ezzel vége az egésznek.
– Neked meg Ángyinak lehet köszönni, de tényleg – csuklott Magrat.
– Mért?
– Senki se hitt volna nekem, ha ti nem álltok ki mellettem.
– Csak mert megkérdeztek minket – felelte Néne.
– Igen, de mindenki tudja, hogy a boszorkányok nem hazudnak, ez a lényeg. Úgy értem, mindenki láthatta, hogy annyira hasonlítanak egymásra, de az lehetett volna véletlen. Tudod – pirult el Magrat –, kikerestem a droit de seigneur-t. Pityergi Komámasszonynak volt egy szótára.
Ogg Ángyi fölhagyott a dalolászással.
– Igen – szólt Mállotviksz Néne. – Nos.
Magrat ráébredt, hogy feszengő lett a hangulat.
– Az igazat mondtátok, ugye? – kérdezte. – Tényleg testvérek, ugye?
– Ó, igen – válaszolta Ogg Ángyi. – Határozottan. Én gondoskodtam az anyjáról, amikor a te... amikor az új király született. És a királynéról, amikor az ifjú Tamasján jött a világra, és ő megmondta nekem, ki a gyerek apja.
– Gytha!
– Bocsánat.
A bor ugyan Magrat fejébe szállt, de az agyában azért még kattogtak a kerekek.
– Várjunk csak egy percet – nyögte.
– Emlékszem a Bolond apjára – mesélte Ogg Ángyi, lassan és kimérten beszélve. – Roppant jóképű fiatalember, az volt bizony. Nem jött ki a papájával, de néha eljött látogatóba. Hogy találkozzon régi barátokkal.
– Könnyen barátkozott – tette hozzá Néne.
– Különösen hölgyekkel – értett egyet Ángyi. – Nagyon kisportolt, az volt, nem? Úgy rémlik, azt hallottam, úgy mászta meg a falakat, hogy ihaj.
– Nagyon népszerű volt az udvarnál – folytatta Néne. – Ennyit én is tudok.
– Ó, igen. Legalábbis ami a királynét illeti.
– A király olyan sokat eljárt vadászni – szőtte a szót Néne.
– A droit-izéje miatt – szögezte le Ángyi. – Mindig fenn volt azzal, úgy biza. Szinte sose ment haza éjjelre.
– Várjunk csak egy percet – ismételte el Magrat.
A másik kettő ránézett.
– Igen? – szólt Néne.
– Ti azt mondtátok mindenkinek, hogy testvérek és Verenc az idősebb!
– Úgy van.
– És hagytátok, hogy mindenki azt higgye...
Mállotviksz Néne összébb húzta maga körül a kendőjét.
– Kötelesek vagyunk igazat mondani – jegyezte meg. – De semmi szükség arra, hogy nyíltak legyünk.
– Nem, nem, te azt mondod, hogy Lancre királya valójában nem...
– Amit mondok az az – közölte szigorúan Néne –, hogy van egy királyunk, aki nem rosszabb a legtöbbnél, és jobb, mint sokan, akinek helyén van az esze...
– Még ha fonákján is – vágott közbe Ángyi.
– ...és az öreg király kísértete boldog nyugovóra tért, túl vagyunk egy élvezetes koronázáson, és némelyikünk még bögrét is szerzett, pedig minket nem illet meg, lévén, hogy azokat a gyermekeknek szánták, és, egészében véve, a dolgok sokkalta megnyugtatóbbak, mint amilyenek esetleg lehettek volna. Ez az, amit mondok. Sose törődj azzal, aminek lennie kéne, vagy lehetett volna, vagy illene. Az a fontos, ami van.
– De ő valójában nem is király!
– Lehet, hogy az – mondta Ángyi.
– De most mondtad...
– Ki tudja? A néhai királyné nem tudott jól számolni. Különben is, ő nem tudja, hogy nem királyi vérből származik.
– És te nem fogod elmondani neki, ugye? – kérdezte Mállotviksz Néne.
Magrat fölbámult a holdra, ami előtt épp átsuhant egy-két felhő.
– Nem – felelte.
– Akkor jó – jelentette ki Néne. – Egyébként meg közelítsd meg így. A királyi dinasztiának el kell kezdődnie valahol. Akár vele is kezdődhet. Úgy tűnik, hogy ő komolyan akarja venni, ami jóval több annál, ahogy a legtöbbjük vette. Meg fog felelni.
Magrat tudta, hogy veszített. Az ember mindig veszít Mállotviksz Nénével szemben, csak az volt nyitott kérdés, pontosan hogyan.
– De nagyon csodálkozom rajtatok, tényleg egész megdöbbentettetek – mondta. – Boszorkányok vagytok. Az azt jelenti, hogy törődnötök kéne olyan dolgokkal, mint az igazság meg hagyomány meg végzet, nem igaz?
– Na, pont ez az, amit félreértettél – válaszolta Néne. – Tudod, a végzet fontos, de az emberek tévednek, amikor azt hiszik, hogy az irányítja az életük. Épp fordítva.
– Egye fene a végzetet – értett egyet Ángyi.
Néne szúrósan rámeredt.
– Elvégre nem hihetted azt, hogy boszorkánynak lenni könnyű lesz, ugye nem?
– Már kezdek rájönni – felelte Magrat. Elnézett a fenyér fölött oda, ahol a hajnal keskeny pereme fölizzott a láthatáron.
– Azt hiszem, jobb, ha megyek – közölte. – Már korán van.
– És én is – osztotta véleményét Ángyi. – Fruzsink nyugtalankodik, ha nem vagyok otthon, amikor jön, hogy elkészítse a reggelim.
Néne aggályosan eltaposta a tűz maradványait.
– Új találkánk vészjele Zápor lesz? vagy ég tüze? – firtatta. – Hmm?
A boszorkányok zavarba jőve néztek egymásra.
– Jövő hónapban egy cseppet elfoglalt leszek – válaszolta Ángyi. – Születésnapok meg minden. Ööö. És a tennivalók is fölhalmozódtak ettől a kalamajkától. Tudjátok. Meg aztán arra a rengeteg kísértetre is gondolnom kell.
– Azt hittem, visszaküldted őket a kastélyba – lepődött meg Néne.
– Nos, nem akartak visszamenni – legyintett Ángyi bizonytalanul. – Hogy őszinte legyek, egész hozzászoktam, hogy ott vannak körülöttem. Társulati estek, tudjátok. És most már szinte egyáltalán nem sikítoznak.
– Hát ez remek – közölte Néne. – És te, Magrat?
– Mindig olyan soknak tűnnek a teendők ebben az évszakban, te nem találod úgy? – érdeklődött Magrat.
– Valóban – felelte kedvesen Néne. – Nincs abban semmi jó, ha az emberlánya egyfolytában időpontokhoz van kötve, igaz? Mi lenne, ha nyitva hagynánk a kérdést, mit szóltok hozzá?
Mindketten bólintottak. És, miközben az új nap átkacskaringózott a tájon, ki-ki elmerülve gondolataiban, mindegyik boszorkány egymagában, hazamentek[25].

 

Vége

 

Jegyzetek:

1. William Shakespeare Macbethjének nyitó mondata Szabó Lőrinc fordításában. A regényben számos (elferdített) Shakespeare idézet – Arany János, Németh László, Szabó Lőrinc, Vas István, Vörösmarty Mihály fordításában –, illetve utalás található.

2. A gallér alá öntés olyan, mint az ivás, csak több megy mellé.

3. Akármi legyen is az. Sose talált még olyanra, aki kész lett volna ezt elmagyarázni neki. De ez határozottan olyasmi volt, amivel egy feudális lordnak rendelkeznie kell, és, egész biztos volt benne, rendszeres gyakorlatra van szüksége. Úgy képzelte, valami nagytestű, szőrös kutya. Eltökélt szándéka volt, hogy szerez egyet, és átkozott jól meggyakorlatoztatja.

4. Amiket varázslók írtak, akik cölibátusban élnek, s ugyancsak érdekes elképzeléseik támadnak hajnali négy tájban.

5. Nem tett semmit, de néha, amikor találkozott vele a faluban, rámosolygott egy amolyan bizonytalan, tépelődő módon. Három ha után ez a kétségek közt hányódás túl soknak bizonyult a tolvaj számára, és véget vetett bűnös életének; az újat a kontinens túloldalán kezdted, ahol jó útra tért, ám haza sohasem.

6. Sajnálatos módon egyik sem tűr nyomdafestéket.

7. A vermelin egy kis, fekete-fehér szőrös állat, szőrméjéről nevezetes. A lemming sokkal óvatosabb rokona; kizárólag apró kavicsokról veti le magát.

8. Használtak. A boszorkányok orvosságai általában használnak, függetlenül a szolgáltatás konkrét formájától.

9. Vért kívánó sértés törpéül, de itt kedveskedésként használatos. „Pázsitdísz”-t jelent.

10. Ahogy mondani szokás.

11. Valakinek meg kell csinálnia Az mind nagyon szép, hogy gőte szeme kell bele, de Közönségesre, Pettyesre vagy Nagy Tarajosra gondoltál? Különben is, melyik szeme? Vagy esetleg ugyanúgy megteszi a tápióka? Ha helyettesítjük a tojásfehérjét, akkor a varázsige fog-e a) működni b) félresikerülni vagy c) kiolvasztja a katlan alját? Pityergi Komámasszony ilyesmikre vonatkozó kíváncsisága óriási volt és kielégíthetetlen*.

* Csaknem kielégíthetetlen. Valószínűleg kielégült utolsó repülőútján, amikor azt tesztelte, hogy egy söprű túléli-e, ha egyesével kihúzzák belőle a cirokszálakat repülés közben. Egy kis fekete varjú szerint, amit a repülési adatok följegyzésére képzett ki, a válasz szinte teljes bizonyossággal nem.

12. A boszorkányok sosem pukedliznek.

13. Senki sem tudja, hogy a férfiak miért mondanak ilyesmiket. Most már bármelyik pillanatban valószínűleg azt is közölni fogja, hogy szereti az olyan csajokat, akikben van spiritusz.

14. Mindig ezt teszik, mindenütt. Senki sem látja őket megérkezni. Az a logikus magyarázata ennek, hogy a koncesszióval együttjár a bódé, a papírcsákó, és egy kicsiny, gázmeghajtású időgép.

15. Egy vörösen izzó piszkavas, egy árnyékszék, tíz font eleven angolna, a befagyott folyó három mérföld hosszú szakasza, egy hordó bor, két tulipánhagyma, számos mérgezett fülönfüggő, egy osztriga, és egy nagydarab, fakalapácsos férfi bevonásával. Murune király nem könnyen kötött barátságot.

16. Valószínűleg ez volt az első kísérlet egy söprű föltöltésére hajtóanyaggal repülés közben.

17. Ezen a ponton esetleg szükséges némi magyarázat Néhány évvel korábban a Láthatatlan Egyetem – a Korong legelső varázslóképző intézménye – varázskönyvtárának Könyvtárosát orangutánná változtatta egy mágikus baleset ezen a balesetekre hajlamos akadémián, aki azóta hevesen ellenállt minden jószándékú visszaváltoztatasi erőfeszítésnek. Először is, a hosszabb karok és kapaszkodó lábujjak sokkal könnyebbé teszik a közlekedést a magasabb polcok körül, és az emberszabású majomság azt jelenti, hogy egyáltalán nem kell foglalkozz ezzel az egész angst dologgal. Valamint meglehetős örömmel vette azt is tudomásul, hogy ez az új test, bár megtévesztő módon úgy néz ki, mintha vízzel megtöltött gumizsák lenne, háromszor annyi erőt és kétszer akkora hozzáférési teret ad neki, mint a régi.

18. A Gyehenna Ankh-Morpork egyik ősöreg városrésze, amelyet lényegesen kellemetlenebbnek és hírhedtebbnek tartanak az összes többinél. Ez mindig megdöbbenti a turistákat.

19. Ankh-Morpork irigylésreméltó, jogosítvánnyal rendelkező bűnszövetkezet-rendszere sokat köszönhet a jelenlegi Patríciusnak, Lord Vetinarinak. Ő úgy okoskodott, hogy az egyetlen módja a rend fenntartásának egy egymilliós városban a különféle gengszterbandák és rablótársulatok elismerése, számukra professzionális status megadása, vezetőik meginvitálása kiadós vacsorákra, egy elfogadható szintű utcai bűnözés eltűrése, s aztán a céhvezéreket felelőssé tenni mindezek betartatásáért, új polgári kiváltságaik, valamint irhájuk nagy része elveszítésének terhe mellett. A dolog működött. Kiderült, hogy a bűnözők kitűnő rendőrséget képeznek; például a jogosulatlan rablók hamarosan rá kellett döbbenjenek, hogy egy dutyiban töltött éjszaka helyett, most egy örökkévalóságra számíthatnak a folyó fenekén.
Mindazonáltal ott volt a bűnözési statisztika arányos közteherviselésének gondja, s ezért létrejött az éves költségvetések, tanúsítványok és engedmények bonyolult rendszere azt elérendő, hogy a) a tagság méltányos szinten meg tudjon élni, és b) egyetlen polgárt se raboljanak ki vagy támadjanak meg az előírtnál többször. Valójában számos előrelátó polgár elrendezte, hogy a még elfogadható minimális mennyiségű tolvajlás, testi sértés, stb., áldozata lehessen a költségvetési év legelején, gyakran saját otthona elvonultságában és kényelmében, s ennek köszönhetően az év további részében meglehetős biztonságban járhasson az utcákon. Az egész szerfelett békésen és hatékonyan kattogott, ismételten bizonyítva, hogy Ankh Patríciusához képest Machiavelli arra se lenne képes, hogy egy kürtcsiga-standot eligazgasson.

20. Súlyos testi sértés.

21. Amiatt, ahogy a különféle államok, királyságok és városok az időt számlálják. Végtére is, amikor egy száz négyzetmérföldes területen belül ugyanaz az év változatosan Az Apró Denevér meg a Előbbre Hozott Majom, a Vadászó Felhő, a Hízott Tehenek, valamint a Három Pompás Mén Éve, és még legalább kilenc száma is van* onnantól számítva, amióta válogatott királyok, próféták és különleges események vagy trónra léptek, vagy megszülettek vagy megtörténtek, s minden évben eltérő számú hónap található, s néhányukban nincsenek hetek, és egyikük nem hajlandó elfogadni a napot, mint időmértékegységet, az egyetlen dolog, amiben biztos lehet az ember, az, hogy a jó szex sose tart elég sokáig**.

* A Muntab Teokrácia naptára visszaszámlál, nem előre. Senki sem tudja, miért, de lehet, hogy nem túl jó ötlet arrafelé lézengeni és kideríteni.

** Kivéve persze a Nagy Nef Zabingó törzsében.

22. A jó megfigyelők tudni fogják, hogy azért volt ez így, mert a király már ott ült, s nem azért, mert a férfi hideg vérrel használta a „hamarosan kezdetét veszi” kifejezést. Noha azért százszorosan megérdemelte volna.

23. Mint Bognorban.

24. Pontosabban a rakodás felügyelésében. A tényleges részvétel e testi munkában kissé nehéz lett volna, mert az előző napon elcsúszott valamin, és eltörte a lábát.

25. Van egy olyan irányzat, amely azt állítja, hogy a boszorkányok és a varázslók soha nem térhetnek haza. De ők, ennek ellenére, hazamentek.