Korongvilág - 10
Terry Pratchett
MOZGÓ KÉPEK

(Tartalom)

 

Szeretnék köszönetet mondani
mindazon csodálatos embereknek,
akik ezt a könyvet lehetővé tették.
Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm...

 

 

Nézzétek...
Ez az űr. Néha a legvégső határnak nevezik.
(Kivéve, hogy persze nem lehetséges legvégső határ, mert akkor nem lenne semmi, amihez képest határ lehetne, de ami a határokat illeti, határozottan utolsó előtti...)
És a csillagok áramlata előtt nebula függ, hatalmas és fekete, egy vörös óriás föl-fölvillan, akár az istenek tébolya...
Aztán a fölvillanásokról kiderül, hogy egy irdatlan szem csillanásai, amit hunyorgó szemhéj takar el időről-időre, majd megmoccan a sötétség úszólába, és Nagy A'Tuin, a csillagteknőc tovaúszik a semmin át. A hátán négy gigászi elefánt. Azok vállán, vízzel koszorúzva, apró, keringő napocskája alatt csillogva, a fagyos Tengelyét körbevevő hegységek körül fenségesen forogva nyugszik a Korongvilág, világ és világok tükröződése.
Csaknem valótlan.
A valóság nem digitális, vagy ki- vagy bekapcsolt állapot, hanem analóg. Valami lépcsőzetes. Más szóval a valóság tulajdonság, aminek a dolgok pont ugyanúgy vannak birtokában, mint mondjuk a súlynak. Például bizonyos emberek valóságosabbak, minta többiek. Becslések szerint csak körülbelül ötszáz valóságos ember van bármely adott bolygón, és ez az oka, amiért folyton és váratlanul összefutnak egymással.
A Korongvilág annyira valótlan, amennyire ez lehetséges mialatt még épp csak elég valóságos a létezéshez.
És épp csak elég valóságos ahhoz is, hogy nagy bajban legyen.

 

Ankh-Morporktól körülbelül harminc mérföldnyire forgásiránt hullámtörés morajlott a szélfútta, tengeri füvet lengető, homokdűne-takarta földnyelvnél, ahol a Körkörös-tenger összeér a Perem-óceánnal.
Maga a domb már mérföldekről látszott. Nem volt nagyon magas, ám úgy hevert a dűnék közt, mint egy fölfordított bárka vagy roppant peches bálna, és bozót borította. Ha csak tehette itt soha sem esett az eső. Noha körülötte a dűnék a szél szobrászkodásának alkotásai voltak, az alacsony dombtető örökös harsány szélcsöndbe burkolózott.
Semmi sem változott itt évszázadok óta, csak a homok.
Mostanáig.
A partra mosott fából kezdetleges kunyhót építettek a tengerpart elnyúló hajlatán, bár az „építették” szóval leírni sérti a történelem összes kezdetleges kunyhóépítőjének becsületét; ha hagyták volna, hogy a tenger egyszerűen fölhalmozza az uszadékfát, lehet, hogy jobb munkát végez.
És benne egy öregember épp most halt meg.
– Ó! – mondta. Kinyitotta a szemét, és szemügyre vette a kunyhó belsejét. Az utolsó tíz évben nem látta kristálytisztán.
Aztán lelendítette, ha nem is a lábát, legalábbis a lába emlékezetét a tengeri haraszttal tömött szalmazsákról és fölállt. Aztán kiment a gyémántragyogású délelőttbe. Érdeklődéssel látta, hogy – noha halott – még mindig szertartásos talárjának kísérteties hasonmását viseli – ugyan piszkos és kopott, ám még mindig föl lehet ismerni, hogy eredetileg sötétvörös plüss volt, aranysujtásokkal. Vagy a ruháid is meghalnak veled együtt, vagy talán csak a szokás hatalmának engedelmeskedve öltözöl szellemileg.
Szintén a megszokás vezette lépteit a kunyhó melletti uszadékfa-rakáshoz. De amikor megpróbált néhány gallyat fölszedni, a keze átsiklott rajtuk.
Káromkodott.
És ekkor történt, hogy észrevette a víz szélén álldogáló és a tengert bámuló alakot, aki egy kaszára támaszkodott. Az illető fekete köntöse csapkodott a szélben.
Bicegve elindult felé, eszébe jutott, hogy halott, és elkezdett nagyokat lépni. Már évtizedek óta nem tudott rendesen lépkedni, de elképesztő, hogy milyen könnyű ezt az egészet újra fölidézni.
Mielőtt megtette volna az út felét a sötét alakig, az megszólította.
DEKKAN RIBOBE – mondta.
– Én vagyok.
AZ UTOLSÓ KAPUŐR.
– Nos, azt hiszem.
A Halál tétovázott.
VAGY AZ VAGY, VAGY NEM – szögezte le.
Dekkan megvakarta az orrát. Na persze, gondolta, képes kell legyél arra, hogy megérintsd önmagad. Különben darabokra esnél.
– Az előjirás szerint az Őrt a Főpapnőnek kő beiktatnija – magyarázkodott. – És sok ezer évek óta nincsenek Főpapnők. Tuggya, én az egészet csak a vén Tentótól tanútam el, aki itt élt énelőttem. Csak aszonta nekem egy nap, „Dekkan, úgy néz ki, haldokolok, szóval most rajtad múlik, mer' ha nincsen más, aki rendesen emlékszik, az egész újra fog kezdődni, és tudod, hogy azt mit jelent”. Hát, na jó. De ez nem az, amit az ember rendes beiktatásnak nevezhet, szerintem.
Fölnézett a homokdombra.
– Csak ő volt itt meg én – folytatta. – Asztán csak én, emlékezve Holivudra. És most... – Szájához kapta a kezét.
– Hú... ööö – mondta.
IGEN – értett egyet a Halál.
Helytelen lenne azt állítani, hogy pánik suhant át Dekkan Ribobe arcán, mert abban a percben az arca több ölre volt tőle és olyasféle merev vigyort viselt, mintha végül megértette volna a viccet. De a szelleme kétségtelenül aggódott.
– Tuggya, a dolog úgy áll – hadarta –, hogy soha senki nem jön ide, tuggya, kivéve a halászokat a szomszédos öbölből, és azok csak itt haggyák a halat és elrohannak a babona miatt és én meg valahogy nem mehettem el, hogy inast keressek vagy valami, mer' ugye muszáj a tűznek égni meg valakinek meg kell csinálni a kántálást.
IGEN.
– ...Rettentő nagy felelősség, ha te vagy az eggyetlen, aki el tuggya végezni a dolgot...
IGEN – értett egyet a Halál.
– Hát persze, ezzel nem mondok újat magának...
NEM.
– ...Úgy értem, abba' reménykedtem, hogy valaki hajótörést szenved, vagy valami, vagy erre jön kincskeresőbe' és elmagyarázhatom, ahogy a vén Tentó elmagyarázta nekem, megtaníthatom nekik azokat a kántálásokat, elrendezhetem az egészet, mielőtt meghalok...
IGEN?
– Föltételezem, nincs lehetőség arra, hogy én valahogy...
NINCS.
– Gondoltam – felelte Dekkan csüggedten.
Ránézett a nagy robajjal partra verődő hullámokra.
– Volt valaha egy nagyváros ott lent, sok ezer évvel ezelőtt – jelentette ki. – Úgy értem, ott, ahol a tenger van. Amikor viharos az idő, hallani lehet a régi templomharangokat, ahogy konganak a tengerbe'.
TUDOM.
– Régen a szeles éjjeleken ki szoktam ülni oda, és hallgattam. Elképzeltem az összes halott népséget ott lenn, ahogy kongattyák a harangokat.
ÉS MOST MENNÜNK KELL.
– A vén Tentó aszonta, van valami ott a domb alatt, ami kényszeríteni tudja a népeket, hogy fura dolgokat tegyenek. Különös ötleteket ültet a fejükbe – mesélte Dekkan, s vonakodva követte a kimért léptekkel vonuló alakot. – Nekem sose voltak különös ötleteim.
CSAKHOGY TE KÁNTÁLTÁL – válaszolta a Halál. Csettintett az ujjával.
A ló abbahagyta a próbálkozást a gyér dűnefű lelegelésére és odaügetett a Halálhoz. Dekkan meglepődve látta, hogy patanyomok maradnak a homokban. Szikrákra számított, vagy legalábbis megolvadó sziklára.
– Ööö – szólalt meg. – Megmondaná nekem, ööö... hogy most mi fog történni?
A Halál megmondta neki.
– Gondoltam – felelte Dekkan komoran.
Fönt az alacsony dombon a tűz, amely egész éjszaka égett, hamuzápor közepette összeroskadt. Ám néhány zsarátnok még izzott.
Hamarosan ki fognak aludni.
....
...
..
.
Kialudtak.
.
..
...
....
Egy teljes napig nem történt semmi. Aztán, a borongó domb szélén lévő kis horpadásban néhány homokszemcse elmozdult és apró lyuk keletkezett.
Valami előbújt. Valami láthatatlan. Valami jókedvű és önző és csodálatos. Valami olyan megfoghatatlan, mint egy eszme, s valójában pontosan az is volt. Egy vad ötlet.
Vén volt, olyan módon, amely nem mérhető semmiféle emberalkotta kalendáriummal, és tüstént akadtak emlékei és szükségletei. Emlékezett a létezésre más időkben és más világegyetemekben. Emberekre volt szüksége.
Fölemelkedett a csillagok háttere előtt, és kígyózva, akár a füst, alakot váltott.
A láthatáron fények égtek.
Szerette a fényt.
Néhány másodpercig figyelte őket, aztán, akár egy láthatatlan nyílvessző, a város felé nyújtózott és elszáguldott.
Az akciót is szerette...
És eltelt számos hét.

 

Van egy mondás, miszerint minden út Ankh-Morporkba vezet, a Korongvilág legnagyobb városába.
Legalábbis azt mondják, hogy van egy mondás, miszerint minden út Ankh-Morporkba vezet.
Ám ez tévedés. Minden út elvezet Ankh-Morporkból, csak az emberek néha a rossz irányba mennek rajtuk.
A költők már réges-rég föladták a kísérletezést a város leírásával. Mostanság a ravaszabbja megpróbálja inkább mentegetni. Azt mondják, na jó, talán tényleg bűzlik, talán tényleg túlzsúfolt, talán tényleg egy kicsit olyan, mint a Pokol lenne, ha ott kioltanák a tüzeket és egy évig inkontinens tehéncsorda istállójául szolgálna, de azt el kell ismerd, hogy tele van hamisítatlan, reszkető, lendületes élettel. És ez igaz, még akkor is, ha a költők mondják. Ám azok az emberek, akik nem költők, azt kérdik, na és? A matracok is tele szoktak lenni élettel, mégsem ír hozzájuk senki ódákat. A polgárok utálnak ott élni, és, ha távozniuk kell üzleti ügyekben vagy kalandvágyból vagy, amint többnyire történni szokott, amíg valami elévülési határidő le nem jár, alig várják, hogy visszamehessenek, hogy megint élvezettel utálhassanak ott élni. A szekerük hátuljára matricákat ragasztanak, amin ez áll: „Ankh-Morpork – Utáld vagy Hagyd ott!”. Elnevezték A Nagy Vahuninak, a gyümölcsről [1].
Időnként a város uralkodója falat építtet Ankh-Morpork köré, állítólag azért, hogy kívül tartsa az ellenséget. Ám Ankh-Morpork nem fél az ellenségtől. Valójában szívesen látja az ellenséget, föltéve, hogy olyan ellenség, akinek van költőpénze [2]. Már túlélt árvizet, tűzvészt, seregeket, forradalmakat és sárkányokat. Minden bizonnyal néha csak véletlenül, ám túlélte őket. A város vidám és javíthatatlanul haszonleső szellemisége mindennek ellenállt...
Mostanáig.

 

Bumm.
A robbanás eltávolította az ablakokat, az ajtót és a kémény nagy részét.
Ez olyasmi volt, amire számítani lehetett az Alkimisták utcájában. A szomszédok jobban szerették a robbanásokat, amelyek legalább azonosíthatóak és hamar végük van. Sokkal jobbak, mint a szagok, amelyek alattomosan törnek rád.
A robbanások a környékhez tartoztak – már ami kevés megmaradt belőle.
És ez igazán remek volt, még a helyi ínyencek mércéje szerint is. A gomolygó fekete füstnek mélyvörös magva volt, amit nem sűrűn lát az ember. A félig megolvadt téglafal darabkái a szokásosnál jobban megolvadtak. Roppant hatásos volt, vélték a műértők.
Bumm.
Egy-két perccel a robbanás után egy alak támolygott elő a töredezett szélű lyukból, ahol korábban az ajtó állt. Haja nem volt, és ami ruha még maradt rajta, lángolt.
Odavonszolta magát a nem túl nagy tömeghez, mely a pusztulást csodálta, és kormos kezével történetesen egy forró-húspástétom- és kolbász-kifliben-árust ragadott meg, akit Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellernek hívtak és szinte varázslatos képességgel rendelkezett, hogy mindig fölbukkanjon ott, ahol esetleg vásárt köthet.
– Keresekeggy – jelentette ki az alak álmatag, kába hangon szót. – Itt van a nyelvem hegyén.
– Hólyag? – ajánlotta Torok.
Kereskedői érzéke újra működni kezdett. – Egy ilyen élmény után – tette hozzá, odakínálva egy sülttésztatokot, tele oly sok újrahasznosított szerves hulladékkal, hogy nagyon közel járt az értelemre ébredéshez –, arra van szüksége, hogy forró húspástétom kerüljön a gyomrába...
– Nemnemnem. Znem hólyag. Zamit akkor mondasz, amikor fölfedeztél valamit. Kiszaladsz az utcára és azt kiabálod – magyarázta a parázsló alak kapkodva. – Klönleges szó – fűzte hozzá, s homloka ráncokba gyűrődött a korom alatt.
A tömeg, kelletlenül beletörődve, hogy nem lesz több robbanás, köréjük gyűlt. Ez még lehet majdnem olyan jó.
– Aha, úgy van – jelentette ki egy koros férfi, pipáját tömve. – Kirohansz és azt kiáltod „Tűz! Tűz!” – Diadalmasnak látszott.
– Nemaz...
– Vagy „Segitség!”, vagy...
– Nem, a fickónak igaza van – szögezte le egy nő, aki egy kosár halat vitt a fején. – Van arra egy külön szó. Méghozzá külföldi.
– Úgy van, úgy van – mondta a szomszédja. – Egy különleges idegen szó azok számára, akik fölfedeztek valamit. Valami külföldi csirkefogó találta ki a fürdőkádjába'...
– Hát – közölte a pipás férfi, rágyújtva az alkimista izzó kalapjával – én például nem értem, hogy miért kéne az embereknek ebben a városban külföldiül karattyolni, csak mer' megfürödtek. Különben is, csak nézzenek rá! Nem is fürdött. Kéne fürödnie, nem vitás, de nem tette. Minek akar nekiállni külföldiül karattyolni? Nekünk is vannak tökéletesen megfelelő szavaink a kiáltozáshoz.
– Mint például? – tudakolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra.
A pipázó tétovázott. – Hát – szólt –, például... „Fölfedeztem valamit”... vagy... „Hurrá!”...
– Nem, én arra a marhára gondoltam arra Tsort felé, vagy hol. Ült a fürdőkádjában, és támadt az az ötlete valamiről, és üvöltve kirohant az utcára.
– Mit üvöltött?
– Fogalmam sincs. Talán, hogy „Adjatok egy törülközőt!”
– Fogadok, hogy lenne neki miért üvölteni, ha errefelé próbálkozna ilyesmivel – jelentette ki Torok vígan. – És most, hölgyeim és uraim, van itt nálam néhány kolbász kifliben, amitől maguk...
– Heuréka – motyogta a koromszínű alak, és előre-hátra imbolygott.
– Mi van vele? – érdeklődött Torok.
– Semmi, az az a szó. Heuréka. – Aggodalmas vigyor terjedt szét a fekete arcvonásokon. – Azt jelenti, hogy „Megvan!”.
– Mi van meg? – kérdezte Torok.
– Az. Legalábbis megvolt. Az oktocellulóz. Döbbenetes cucc. Itt volt a kezemben. De túl közel tartottam a tűzhöz – emlékezett az alak a csaknem agyrázkódást szenvedettek hüledező hangján. – Naggyon fontos tény. Muszáj följegyeznem. Ne hagyd, hogy fölforrósodjék! Naggyon fontos tény. Muszáj följegyeznem a naggyon fontos tényt.
Visszatámolygott a füstölgő romokba.
Himpeller figyelte, ahogy elment.
– Vajon mi volt ez az egész? – mormolta. Aztán vállat vont és harsogásig fölemelte a hangját. – Húsos piték! Forró kolbászok! Kiflibe'! Olyan frissek, a disznó még észre se vette, hogy eltűntek!

 

A ragyogó, kavargó eszme a dombról mindezt végignézte. Az alkimista még csak azt se tudta, hogy az ötlet ott van. Csak annyit tudott, hogy ma szokatlanul találékony.
Most az eszme kiszúrta a pástétomkereskedő elméjét.
Ismerte ezt a fajta elmét. Imádta az ilyen elméket. Az olyan elme, amely el tud adni lidérces pástétomokat, el tud adni álmokat is.
Ugrott.
Egy távoli dombon a szellő fölkavarta a hideg, szürke hamut.
Lejjebb a dombon, egy vájatban két szikla között, ahol egy törpe borókabokor küzdött a létért, volt egy rés, ahol parányi homokszivárgás kezdődött.

 

Bumm.
Vakolatpor finom rétege lebegett Mustrum Maphlavesnek, a Láthatatlan Egyetem új Arkrektorának íróasztalára pont akkor, amikor megpróbált egy különösképp vesződséges legyet a horgára kötni.
Kipillantott a festett üvegablakon. Füstfelhő emelkedett Morpork külvárosa fölé.
– Kincstárnook!
A Kincstárnok néhány másodpercen belül megérkezett, kifulladva. A hangos zajok mindig fölidegesítették.
– Az alkimisták voltak, Magiszter – lihegte.
– Ezen a héten már harmadszor! Fránya, robbanékony tűzijáték-kalmárok! – morogta az Arkrektor.
– Sajnos, Magiszter – felelte a Kincstárnok.
– Mégis, mit képzelnek ezek, hogy ilyesmit csinálnak?
– Meg nem tudnám mondani, Magiszter – válaszolta a Kincstárnok, újra lélegzethez jutva. – Az alkímia sosem érdekelt. Mindent összevéve túlságosan... túlságosan...
– Veszélyes – szögezte le az Arkrektor. – Rengeteg átkozott vackot összekutyulnak és azt mondják, hé, mi lesz, ha még hozzáadunk egy csepp sárga izét és aztán két hétig mászkálnak szemöldök nélkül.
– Azt akartam mondani, hogy használhatatlan – közölte a Kincstárnok. – Megpróbálják a dolgokat bonyolultan csinálni, amikor rendelkezésünkre áll a tökéletesen egyszerű, hétköznapi mágia.
– Azt hittem, megpróbálják kikészíteni a bölcsek kövét vagy mit – jegyezte meg az Arkrektor. – Véleményem szerint az egész átkozott badarság. Mindegy, már itt sem vagyok.
Amikor az Arkrektor elkezdett kioldalogni a szobából, a Kincstárnok sietve meglengetett egy maroknyi papírt előtte.
– Mielőtt elmegy, Arkrektor – szólalt meg kétségbeesetten –, azon tűnődtem, esetleg nem lenne-e hajlandó aláírni néhány...
– Most nem, jóember – csattant föl az Arkrektor. – Muszáj fölkeresnem egy fickót egy ló miatt, mi?
– Mi?
– Rendben. – Az ajtó azzal bezárult.
A Kincstárnok csak nézte és sóhajtozott.
Az évek során a Láthatatlan Egyetemnek sokféle Arkrektora volt már. Nagyok, kicsik, ravaszak, kissé hibbantak, rendkívül hibbantak – jöttek, ellátták a hivatalt, némely esetben ahhoz sem elég hosszan, hogy a Nagy Csarnokba akasztandó hivatalos festményt be lehessen befejezni, és meghaltak. A varázslatok világában a rangidős varázslóknak ugyanolyan kilátásuk volt a hosszan tartó munkaviszonyra, mint az aknamezőn bekötött szemmel szökdécselőknek.
Ám a Kincstárnok nézete szerint ez nem igazán fontos. A név alkalomadtán megváltozhat, de ami igazán fontos, az, hogy mindig van egy Arkrektor, és az Arkrektor legfőbb feladata, a Kincstárnok fölfogásában, a papírok aláírása, és jobb, a Kincstárnok szempontjából, ha előtte el sem olvassa őket.
Ez a mostani azonban más. Először is, szinte sosincs a szobájában, kivéve, amikor kibújik sáros ruháiból és tisztát ölt. És kiabál az emberekkel. Rendszerint a Kincstárnokkal.
Mégis, akkor, amikor tették, valóban jó ötletnek látszott, hogy olyan Arkrektort válasszanak, aki negyven éve be se tette be a lábát az Egyetemre.
Az utóbbi években olyan heves belharcok zajlottak a varázslóság különféle rendjei között, hogy most az egyszer a rangidős varázslók egyetértettek abban, hogy az Egyetemnek egy időre szüksége van stabilitásra azért, hogy békében és nyugalomban folytathassák ármánykodásaik és intrikáik néhány hónapig. A nyilvántartás átvizsgálása rátalált Barna Maphlavesre, aki, miután meglepően fiatalon, huszonhét évesen Hetedik Szintű mágus lett, otthagyta az Egyetemet, hogy gondját viselje a családi birtoknak az ország szívében.
Maphlaves ideálisnak tűnt.
– Pont a megfelelő fickó – mondták mindnyájan. – Alapos tisztogatás. Új seprű. Falusi varázsló. Visszatérés az izéhez, a varázslóság gyökereihez. Derűs öregfiú pipával és csillogó szemmel. Olyan pasas, aki meg tudja különböztetni az egyik növényt a másiktól, bebolyongja-az-erdő-mélyét-minden-állata-testvére-fajta teremtés. A szabad ég alatt alszik, minden valószínűség szerint. Tudja, merről fúj a szél, ezen sem lepődnénk meg. Nevén nevez minden fát, ráteheted a nyakad. A madarakkal is beszél.
Érte küldtek egy hírnököt. Barna Maphlaves sóhajtott egyet, szitkozódott egy darabig, megkereste a varázspálcáját a konyhakertben, ahol egy madárijesztő támaszaként szolgált, és útnak indult.
– És ha a pacák problémásnak bizonyul – tették hozzá a varázslók gondolatban és titokban –, nem lehet probléma megszabadulni olyasvalakitől, aki fákkal beszélget.
Aztán megérkezett, és kiderült, hogy Barna Maphlaves tényleg beszél a madarakkal. Jobban mondva, kiabál a madarakkal, és amit rendes körülmények között kiabált, az az volt, hogy „Megszárnyaztalak, te szemét!”
A mezők állatai és az ég szárnyasai ismerték Barna Maphlavest. Annyira jó mintafölismerő képességet fejlesztettek ki, hogy körülbelül húsz mérföldes körzetben a Maphlaves birtokok körül elfutottak, elrejtőztek, illetve reménytelen helyzetben vadul támadtak egy csúcsos kalap puszta látványától.
A megérkezése után első tizenkét órában Maphlaves egy falka vadászsárkányt telepített a tálalóba, kilőtte iszonyú íjpuskáját a Művészetek Tornyán fészkelő varjakra, megivott egy tucat palack vörösbort, és hajnali kettőkor ment aludni egy nótát dalolva, amelyben olyan szavak fordultak elő, amiket néhány idősebb és feledékenyebb varázslónak ki kellett keresnie a szótárban.
És aztán ötkor kelt, hogy kacsára vadásszon lent, a folyótorkolat mocsaraiban.
És amikor visszajött, panaszkodott, hogy mérföldekre nincs egy jó pisztrángfogó folyó. (Az Ankh-folyóban nem lehet horgászni, mert már ahhoz is föl-le kell ugrálni a horgon, hogy elsüllyedjen.)
És sört rendelt a reggelijéhez.
És adomákat mesélt.
Másrészt, gondolta a Kincstárnok, legalább nem avatkozik bele az Egyetem tényleges irányításába. Barna Maphlavest a legkevésbé sem érdekelte bármi irányítása, kivéve talán egy kopófalkát pórázon. Ha nem lehetett rá nyilakat lőni, vadászni, vagy horgászni, nem látta sok értelmét.
Sör reggelire! A Kincstárnok megborzongott. A varázslók nem szoktak legjobb formájukban lenni dél előtt, és a reggeli a Nagycsarnokban néma, bágyadt esemény volt, csak köhögés, a szolgák halk csoszogása és szórványos nyögdécselés törte meg a csöndet. A veséért és véreshurkáért és sörért rikkantó ember új jelenségnek számított.
Az egyetlen, aki nem rettegett a szörnyű fickótól, a vén és teljesen süket Motolla Alánk volt, aki már betöltötte a százharmincat és, jóllehet az ősi mágikus művek szakértőjének tartották, megfelelő előzetes értesítést és nekifutást igényelt, hogy megbirkózzon a jelennel. Sikerült megemésztenie a tényt, hogy az új Arkrektor az egyik olyan élősövény-és-pipibolond fickó lesz, egy-két hetébe fog telni, míg fölfogja a dolgok megváltozását, s időközben udvarias és kulturált társalgást folytatott aból a kevésből kiindulva, amire még vissza tudott emlékezni a Természettel illetve bármivel kapcsolatban.
Ilyesféleképpen:
– Gondolom, ez bizonyára, mm, nagy változás magának, mm, hogy valódi ágyban alszik, ahelyett, mm, hogy a szabad ég alatt tenné? – És: – Ezeket az izéket, mm, itt késnek és villának hívják, mm. – És: – Mit gondol, ez a, mm, zöld valami a tojásrántottán, esetleg lehet petrezselyem?
Ám mivel az új Arkrektor evés közben sose figyelt igazán oda semmire, amit bárki mondott neki, és Alánk sose vette észre, hogy nem kap választ, egész jól kijöttek egymással.
Különben is, a Kincstárnoknak más gondja volt.
Először is, az alkimisták. Nem lehet megbízni az alkimistákban. Túlságosan komolyan veszik a dolgokat.
Bumm.
És ez volt az utolsó. Teljes napok múltak el a kis robbanások megszakításai nélkül. A város ismét visszatért a normális kerékvágásba, ami nagy bolondság volt tőle.
A Kincstárnok elmulasztotta figyelembe venni, hogy a robbanások megszűnése nem jelenti azt, hogy az alkimisták abbahagyták, amit csináltak, akármi volt is az. Csak annyit jelent, hogy immár jól csinálják.

 

Éjfélre járt. A parton hullámtörés morajlott és foszforeszkáló ragyogást hozott létre a sötétben. Viszont az ősi domb körül olyan tompán hangzott, mintha több réteg bársonyon keresztül érkezett volna.
A lyuk a homokban mostanra egész nagy lett.
Ha belehallgatóznál, esetleg azt hinnéd, ki tudod venni a tapsolást.

 

Még mindig éjfél volt. Ankh-Morpork füstje és kigőzölgései fölött telihold siklott – hálásan, hogy több ezer mérföld ég választja el tőlük.
Az Alkimisták Céhszékháza új volt. Mindig új szokott lenni. Az elmúlt két évben négyszer dőlt robbanva romba és épült újra, a legutóbbi alkalommal előadó- és bemutatóterem nélkül, abban a reményben, hogy ez esetleg jótékony hatású lépésnek bizonyul.
Ezen az éjszakán számos bebugyolált alak osont be alattomban az épületbe. Néhány perccel később a legfölső emelet egyik ablakában a fények elhalványodtak és kialudtak.
Illetve nem teljesen.
Valami zajlott odafönt. Különös villogás töltötte ki az ablakot, nagyon rövid időre, amit aztán szaggatott éljenzés követett.
És valami zaj is hallatszott. Ezúttal nem robbanás, hanem furcsa, gépies berregés, mint valami elégedett macska egy bádogdob alján.
Így szólt: kittakattakittakatta... katt.
Több percig folytatódott a tetszésnyilvánítás háttérzajában. És aztán egy hang azt mondta:
– Ennyi, emberek.

 

– Ennyi micsoda? – firtatta Ankh-Morpork Patríciusa másnap reggel.
A férfi előtte félelemtől reszketett.
– Nem tudom, méltóságod – válaszolta. – Engem nem szoktak beengedni. Az ajtón kívül kellett várjak, méltóságod.
Idegesen fűzte össze az ujjait. A Patrícius merev pillantása odaszögezte helyére. Igazán kitűnő metsző tekintet volt, és az egyik dolog, amiben kitűnt, az, hogy az embereket a beszéd folytatására késztette akkor is, amikor azt hitték, már rég befejezték.
Csakis a Patrícius tudta, hány kéme van a városban. Ez a konkrét besúgó szolga volt az Alkimisták Céhében. Egyszer az a balszerencse esett meg vele, hogy meg kellett jelenjen a Patrícius előtt szándékos piszmogás vádjával, és akkor saját jószántából úgy határozott, beáll kémkedni [3].
– Ez minden, méltóságod – vinnyogta. – Csak volt az a kattogó zaj meg az a villózó ragyogás az ajtó alatt. És, őőő, azt mondták, hogy rossz itt a nappali fény.
– Rossz? Hogyan?
– Ööö. Nem t'om, uram. Csak rossz, azt mondták. El kell menjenek valahova, ahol jobb, azt mondták. Huh. És azt mondták nekem, menjek és szerezzek nekik ennivalót.
A Patrícius ásított. Volt valami végtelenül untató az alkimisták badarságaiban.
– Nahát – mondta.
– De alig negyedórával előtte vacsoráztak! – bökte ki a szolga.
– Talán az embernek ehetnékje támad attól, akármi legyen is, amit csináltak – felelte a Patrícius.
– Igen, és a konyhát már rég bezárták éjszakára és el kellett menjek venni egy tálcáravaló forró kolbászt kifliben Torok Himpellertől.
– Nahát. – A Patrícius lenézett az íróasztalán heverő aktákra. – Köszönöm. Elmehetsz.
– És tudja mit, méltóságod? Ízlett nekik. Tényleg ízlett nekik!

 

Az, hogy az alkimistáknak egyáltalán van Céhe, meglepő tény. A varázslók is épp oly kevéssé hajlandóak együttműködni egymással, ám természetükből adódóan a rangsor és a versengés megszállottjai. Szükségük van szervezettségre. Mi jó van abban, hogy Hetedik Szintű mágus vagy, ha nincs hat másik szint, amiket lenézhetsz, és a Nyolcadik Szint, ahova törekedhetsz? Szükséged van a többi varázslóra, hogy legyen kit utálj és megvess.
Míg ellenben minden alkimista egyedül alkimista, elsötétített szobákban vagy rejtett pincékben dolgozik, és szüntelen keresi a főnyereményt – a Bölcsek Kövét, az Életelixírt. Az alkimisták általában sovány, kötőhártya-gyulladásos férfiak, olyan szakállal, amely valójában nem is szakáll, inkább a kölcsönös védelemért összebújó egyéni szőrszálak csoportja, és sokan közülük azt a tétova, nem evilági arckifejezést viselik, amit úgy szerezhetsz be, ha túl sok időt töltesz forrásban levő higany közelségében.
Szó sincs arról, hogy az alkimisták utálnák egymást. Gyakran észre sem veszik a többi alkimistát, vagy azt hiszik róluk, rozmárok.
És imigyen kicsiny, lenézett Céhük sosem törekedett más Céhek, mondjuk a Tolvajok vagy a Koldusok vagy az Orgyilkosok befolyásos státusára, ehelyett inkább annak szentelte magát, hogy azoknak az alkimistáknak özvegyét vagy családját segítse, akik például túlságosan is lazán álltak a ciánkálihoz, vagy lepároltak némi érdekes gombát, megitták az eredményt, aztán leléptek a tetőről, hogy eljátszadozzanak a tündérekkel. Na persze, nem volt túl sok özvegy és árva, mert az alkimistáknak nehezére esik a kapcsolattartás másokkal az ilyesmihez elég hosszan, és általában, ha egyáltalán sikerült megházasodniuk, csak azért tették, hogy legyen, aki fogja az olvasztótégelyük.
Mindent összevéve, az egyedüli szakértelem, melyet Ankh-Morpork alkimistái ez idáig a világ elé tártak, az a rátermettség volt az arany átváltoztatására kevesebb arannyá.
Mostanáig...
Most elöntötte őket az olyan emberek ideges izgatottsága, akik váratlanul egy egész vagyont találnak a bankszámlájukon, és nem tudják, vajon föl kellene-e hívni rá mások figyelmét, vagy egyszerűen fogják az egészet és iszkoljanak.
– A varázslóknak nem fog tetszeni – jelentette ki egyikük, egy sovány, tétova, Lully nevű férfi. – Azt fogják mondani, hogy varázslat. Tudjátok, mennyire zabosak lesznek, ha azt hiszik, varázslatot űzöl, pedig nem is vagy varázsló.
– Nincs benne semmi varázslat – szögezte le Tomas Goldfis, a Céh elnöke.
– Ott vannak a krampuszok.
– Az nem mágia. Az csak szokványosan okkult.
– Hát, ott vannak a szalamandrák is.
– Teljesen közönséges természetrajz. Nincs abban semmi rossz.
– Hát, na jó. De ők akkor is mágiának fogják hívni. Tudjátok, hogy milyenek.
Az alkimisták komoran bólogattak.
– Mind reakciósok – jegyezte meg Sendivoge, a Céh titkára. – Pöffeszkedő magikokraták! És a többi Céh is! Mit tudnak ők a haladás útjáról? Mit törődnek vele? Évek óta csinálhatnának valami ilyesmit, de teszik? Ők ugyan nem! Csak gondoljátok el, hogy mennyivel... nos, jobbá tehetjük az emberek életét. A lehetőségek fölmérhetetlenek.
– Ismeretterjesztés – szólt Goldfis.
– Történelemtanítás – tette hozzá Lully.
– És persze, ott van még a szórakoztatás – tóditotta Csapinós, a Céh pénztárosa. Alacsony, izgulékony ember volt. A legtöbb alkimista mindig ideges; ez abból fakad, hogy fogalmuk sincs, ezután mit fog tenni a bugyborékoló anyaggal teli olvasztótégely, amivel épp kísérleteznek.
– Nos, igen. Nyilvánvalóan némi szórakoztatás is – értett egyet Goldfis.
– A nagy, történelmi drámák némelyike! – lelkendezett Csapinós. – Csak képzeljétek magatok elé a látványt! Összeszedtek néhány színészt, ők eljátsszák, csak egyszer, és az emberek szerte a Korongon annyiszor nézhetik meg, ahányszor csak akarják! Jókora bérmegtakarítás, mellesleg – fűzte hozzá.
– De csak ízlésesen! – figyelmeztetett Goldfis. – Miénk a hatalmas felelősség, hogy gondoskodjunk róla, semmi olyan nem kerül bele, ami bármilyen módon... – a hangja vontatottá vált – ...tudjátok... bárdolatlan.
– Le fognak állítani minket – jósolta sötéten Lully. – Ismerem a varázslókat.
– Ezt már alaposan meghánytam-vetettem – jelentette ki Goldfis. – A fény amúgy is túl gyatra itt. Mind egyetértettünk ebben. Derült égre van szükségünk. És arra, hogy jó messze legyünk innen. Azt hiszem, ismerek egy nekünk való helyet.
– Tudjátok, el se tudom hinni, hogy tényleg megcsináljuk – mondta Csapinós. – Egy hónappal ezelőtt még csak egy őrült ötlet volt. És most működik az egész! Mintha varázslat lenne! Csak persze nem mágikus, ha értitek, mire gondolok – tette hozzá sietve.
– Nem pusztán illúzió, hanem valóságos illúzió – jegyezte meg Lully.
– Nem tudom, hogy gondolt-e már rá valaki – tétovázott Csapinós –, de ezzel kereshetnénk egy kis pénzt. Umm?
– De hát az nem fontos – lepődött meg Goldfis.
– Nem. Nem, persze, hogy nem – motyogta Csapinós. Odalesett a többiekre.
– Nem nézzük meg még egyszer? – kérdezte szégyenlősen. – Szívesen forgatom a kurblit. És, és... nos, tudom, hogy nem sokkal járultam hozzá ehhez a tervezethez, de most előhozakodnék ezzel a, ööö, izével.
Előhúzott egy nagyon nagy zacskót a talárja zsebéből és odapottyantotta az asztalra. A zacskó fölborult és néhány fehér, bodros, idomtalan golyószerűség gurult ki belőle.
Az alkimisták megbámulták.
– Ez mi? – érdeklődött Lully.
– Hát – válaszolta Csapinós feszengve –, azt kell csinálni, hogy fogtok valamennyi kukoricát, és beleteszitek, mondjuk, egy Hármas Számú tégelybe egy kis étolajjal, értitek, és aztán lefeditek egy tányérral vagy valamivel, és amikor fölmelegítitek, elkezd robbanni, mármint nem komolyan robbanni, és amikor abbamarad a durrogás, leveszitek a tányért, és a kukorica átalakult ezekké a, ööö, micsodákká. – Értetlen arcok meredtek rá. – Meg lehet enni – motyogta mentegetőzve. – Ha teszünk rá vajat meg sót, olyan az íze, mint a sózott vajé.
Goldfis kinyújtotta vegyszermarta kezét és óvatosan kiválasztott egy bodros darabkát. Elgondolkozva rágogatta a falatot.
– Nem is tudom, miért csináltam – pirult el Csapinós. – Csak valahogy az volt az érzésem, hogy ennek így kell lenni.
Goldfrs folytatta a rágást.
– Olyan az íze, akár a kartonpapíré – jelentene ki valamivel később.
– Sajnálom – mentegetőzött Csapinós, megpróbálva a kupac maradékát visszakotorni a zacskóba. Goldfis könnyedén rátette kezét kollégája karjára.
– Jelzem – mondta, miközben elvett egy újabb puffasztott falatot –, van benne egy bizonyos valami. Igenis helyénvalónak tűnik. Mit mondtál, mi is a neve ennek?
– Valójában nincs neve – felelte Csapinós. – Én csak durrantott gabonának hívom.
Goldfrs vett még egyet. – Fura, hogy az ember nem tudja abbahagyni az evését – jegyezte meg. – Afféle még!-szerű. Durrantott gabona? Rendben. Mindenesetre... uraim, kezdjük forgatni a kurblit még egyszer!
Lully elkezdte visszatekerni a filmet a laterna-non-magicába.
– Azt mondtad, ugye, hogy ismersz egy helyet, ahol ténylegesen kivitelezhetjük a tervet és ahol a varázslók nem fognak háborgatni minket? – firtatta.
Goldfis kezébe ragadott egy maréknyi durrantott gabonát.
– A tengerparton van, jó távol – válaszolta. – Kellemes, napos, és mostanság senki sem megy oda. Nincs ott semmi, csak valami szélfútta öregerdő meg egy templom meg homokdűnék.
– Egy templom? Az istenek szörnyen zabosak lesznek, ha az ember... – kezdte Csapinós.
– Figyelj! – mondta Goldfis. – Az az egész vidék évszázadok óta lakatlan. Nincs ott semmi. Se emberek, se istenek, se semmi. Csak rengeteg napsütés és föld, ami ránk vár. Fiúk, ez a mi nagy esélyünk. Tilos nekünk a varázslás, nem tudunk aranyat csinálni, még a mindennapit se tudjuk előteremteni... szóval csináljunk legalább mozgó képeket! Csináljunk történelmet!
Az alkimisták hátradőltek és bizakodóbbnak tűntek.
– Igen! – mondta Lully.
– Ó! Jó – értett egyet Csapinós.
– A mozgó képek egészségére! – lelkesedett Sendivoge, föltartva egy maréknyi durrantott gabonát. – Hol hallottál erről a helyről?
– Ó, én... – Goldfis elhallgatott. Zavarodottnak tűnt. – Nem tudom – válaszolta végül. – Nem tudok... pontosan visszaemlékezni. Biztos valamikor hallottam róla, aztán elfelejtettem, és most csak úgy eszembe jutott. Tudjátok, hogy szokott történni az ilyesmi.
– Aha – bólogatott Lully. – Mint ahogy velem meg a filmmel. Olyan volt, mintha emlékeznék arra, hogyan kell csinálni. Fura trükkökre képes az ember agya.
– Aha.
– Aha.
– Egy ötlet, aminek eljött az ideje, értitek, ugye?
– Aha.
– Aha.
– Az kell legyen.
Kissé aggodalmas csönd telepedett az asztal tájékára. A némaság arra utalt, hogy mindegyikük elméje megpróbál rátapintani gondolatujjával valami zavaróan rendellenesre.
A légkör csillogni látszott.
– Hogy hívják ezt a helyet? – tudakolta végül Lully.
– Nem tudom, hogy nevezték annak idején – felelte Goldfis hátradőlve és magához húzva a durrantott gabonát. – Manapság Holivud a neve.
– Holivud... – merengett Lully. – Valahogy... ismerősen hangzik.
Ismét csönd támadt, amíg végiggondolták.
Sendivoge törte meg végül.
– Hát jó – jelentette ki jókedvűen. – Holivud, íme, itt jövünk!
– Aha – motyogta Goldfis és megrázta fejét, mintha egy nyugtalanító gondolatot próbálna elűzni. – Igazán fura. Valahogy az az érzésem... hogy egész idő alatt... arrafelé tartottunk.

 

Több ezer mérfölddel Goldfis alatt, Nagy A'Tuin, a világteknőc álmatagon folytatta a lapátolást, át a csillagfényes éjszakán.
A valóság egy görbe.
Nem ez a baj. A baj az, hogy nincs belőle annyi, amennyinek lennie kellene. A Láthatatlan Egyetem Könyvtárában...
– a varázslás és kiadós vacsorák legrangosabb iskolája a Korongvilágon, amelynek könyvgyűjteménye olyan nagy tömegű, hogy eltorzítja a Teret és az Időt –
...nagy halmokban tárolt misztikusabb szövegek szerint a teljes valaha teremtett eredeti valóság legalább kilenctizede a multiverzumon kívül található, s mivel a multiverzum, természetéből adódóan, hiánytalanul magában foglal minden létezőt, ez némi megerőltetést jelent a dolgok számára.
A világegyetemek határain kívül lelhetőek föl a nyersvalóságok, a lehetett-volnák, a lehetségesek, a sosemvoltak, a vad ötletek, mind folyton keletkezőben és megsemmisülőben, kaotikusan, akár az elemek a forrongó szupernóvákban.
És néha-néha, ahol a világok falai egy kissé elvékonyodnak, képesek beszivárogni.
És a valóság kiszivárog.
A hatás olyan, mint azoké a mélytengeri forró vizű gejzíreké, amelyek körül a különös tengerfenéki lények elegendő hőt és élelmet találnak a létezés röpke, parányi oázisának létrehozásához olyan környezetben, ahol egyáltalán semmilyen életnek nem lenne szabad lennie.
Holivud ötlete ártatlanul és jókedvűen szivárgott be a Korongvilágba.
És valóság szivárgott ki.
Amire rátaláltak. Mert vannak Izék odakint, amelyeknek képessége a valóság apró, törékeny halmazainak kiszimatolására a dolgot a cápákkal és a vérszaggal ugyancsak vérszegénynek tünteti föl.
Az Izék elkezdtek odagyűlni.

 

Vihar siklott a homokdűnéken, ám ahol az alacsony dombhoz ért, úgy tűnt, a felhők elkanyarodnak. Csak néhány esőcsöpp hullott a napégette talajra, és a viharos szél lenge szellőnél nem többé csillapult.
Homokot fújt a réges-rég kialudt tűz maradványaira.
Lejjebb a lejtőn, közel egy üreghez, amely elég nagy volt, mondjuk, egy borznak, egy kicsiny sziklakő elmozdult és legurult.

 

Gyorsan eltelt egy hónap. Esze ágában se volt hosszabban elidőzni.

 

A Kincstárnok tisztelettudóan bekopogott az Arkrektor ajtaján, aztán kinyitotta.
Egy íjpuskából kilőtt nyílvessző az ajtóhoz szögezte kalapját.
Az Arkrektor leengedte az íjat és szúrósan rámeredt.
– Átkozottul veszélyes ilyesmit csinálni, nem? – rivallta. – Csúnya balesetet okozhatott volna.
A Kincstárnok nem jutott volna oda, ahol ma tart, vagyis inkább tartott tíz másodperccel ezelőtt, amikor nyugodt és magabiztos személyiség volt, nem pedig ott, ahol most van, azaz egy enyhe szívroham szélén, a váratlan izgalmak gyors kiheverésének rendkívüli képessége nélkül.
Kihúzta kalapját az ősi asztalosmunkára krétázott céltáblából.
– Nem történt baj – jelentette ki. Nincs az a hang, amely ennyire nyugodtan csendülhet iszonyú erőfeszítés nélkül. – A lyukat alig lehet látni. Miért, ööö, lődöz az ajtóra, Magiszter?
– Használja az eszét, ember! Odakint sötét van és a falakat kőből építették. Nem várja tőlem, hogy az átkozott falakra lőjek, ugye?
– Á! – szólt a Kincstárnok. – Az ajtó, tudja, ööö, ötszáz éves – tette hozzá finoman árnyalt szemrehányással.
– Úgy is néz ki – felelte az Arkrektor nyersen. – Átkozott nagy fekete vacak. Amire itt szükség van, ember, az sokkal kevesebb kő meg fa és egy kicsivel több vidámság. Tudja, néhány vadászjelenetet ábrázoló metszet. Meg egy-két dísz.
– Azonnal gondoskodni fogok róla – hazudta zökkenőmentesen a Kincstárnok. Eszébe jutott a köteg papír a hóna alatt. – Közben, Magiszter, esetleg nem lenne ellenére...
– Rendben – mondta az Arkrektor fejébe nyomva csúcsos kalapját. – Derék ember. Na most, van egy beteg sárkány, aminek gondját kell viselnem. A kis ördögfajzat napok óta hozzá se nyúl a kátrányához.
– Az Ön aláírása egyik-másik... – mormolta sietve a Kincstárnok.
– Nem vagyok hajlandó ezzel bíbelődni – jelentette ki az Arkrektor, elhessegetve kollégáját. – Már így is túl sok átkozott papír van itt. És... – átnézett a Kincstárnokon, mintha épp most jutott volna eszébe valami.
– Fura dolgot láttam ma reggel – közölte. – Láttam egy majmot a belső udvaron. Határtalan szemtelenség.
– Ó, igen – válaszolta derűsen a Kincstárnok. – Az a Könyvtáros lehetett.
– Övé az a háziállat, mi?
– Nem, félreértetett, félreértett, Arkrektor – felelte vidoran a Kincstárnok. – Az a Könyvtáros.
Az Arkrektor rámeredt.
A Kincstárnok mosolya kezdett megüvegesedni.
– A Könyvtáros majom?
A Kincstárnoknak némi idejébe telt, míg világosan elmagyarázta az ügyet, s aztán az Arkrektor így szólt: – Szóval akkor azt mondja nekem, hogy ezt a fickót varázslat változtatta majommá?
– Igen, egy baleset a Könyvtárban. Varázsrobbanás. Egyik percben még ember, a következőben orángután. És nem szabad majomnak neveznie, Magiszter. Ő valójában antropoid.
– Ugyanaz az átkozott család, nemde?
– Úgy néz ki, hogy nem. Ő nagyon, ööö, agresszív lesz, ha majomnak nevezik.
– Nem mutogatja a fenekét az embereknek, ugye?
A Kincstárnok behunyta szemét és megborzongott.
– Nem, Magiszter. Amire gondol, az a gibbon.
– Á! – Az Arkrektor fontolóra vette ezt. – Akkor azok közül nem dolgozik itt egy se?
– Nem, Magiszter. Csak a Könyvtáros, Magiszter.
– Ezt nem tűrhetem el. Érti, nem tűrhetem el. Nem tűrhetem, hogy nagydarab, szőrös izék cammogjanak szerte az egyetemen – szögezte le az Arkrektor. – Szabaduljon meg tőle!
– Jóságos ég, még mit nem! Ő a legjobb Könyvtáros, aki valaha az egyetemen dolgozott. És rettentően megéri a pénzét.
– Miért? Mit fizetünk neki?
– Lyukas mogyorót – vágta rá a Kincstárnok. – Ráadásul ő az egyetlen, aki tudja, hogyan működik valójában a Könyvtár.
– Akkor változtassa vissza! Nem férfiembernek való élet majomnak lenni.
– Emberszabású, Arkrektor. És sajnos, úgy tűnik, hogy ő előnyben részesíti a dolgot.
– Honnan tudja? – firtatta gyanakvóan az Arkrektor. – Tud beszélni?
A Kincstárnok tétovázott. Mindig ez a gond a Könyvtárossal. Mindenki annyira megszokta már, hogy nehéz visszaemlékezni arra az időre, amikor a Könyvtárat nem egy elsárgult fogú, három férfival fölérő erejű emberszabású irányította. Ha az abnormális elég sokáig folytatódik, előbb-utóbb az lesz a normális. Csak hát amikor nekifogsz elmagyarázni egy kívülállónak, nagyon furán hangzik. Idegesen köhécselt.
– Mindig azt mondja „úúúk”, Arkrektor – válaszolta.
– És az mit jelent?
– Azt jelenti, „nem”, Arkrektor.
– És akkor hogyan mond igent?
A Kincstárnok már előre rettegett ettől. – „Úúúk”, Arkrektor – felelte.
– Ez ugyanaz az úúúk, mint az előző!
– Ó, dehogy. Nem. Biztosíthatom, nem. Más a hanghordozás... úgy értem, amikor hozzászokik az ember... – a Kincstárnok vállat vont. – Föltételezem, csak nagy gyakorlatunk van mára megértésében, Arkrektor.
– Hát, ő legalább fitten tartja magát – jegyezte meg undokul az Arkrektor. – Nem úgy, mint a többi fickó. Ma reggel bementem a Tanári Zsibongóba, és tele volt horkoló pasasokkal!
– Azok minden bizonnyal a rangidős oktatók voltak, Magiszter – világosította föl a Kincstárnok. – Én magam azt mondanám, hogy a lehető legfittebbek.
– Fittek? A Dékán úgy néz ki, mint aki fölfalt egy ágyat!
– Á, igen, de, Magiszter – szólt a Kincstárnok elnézően mosolyogva –, a „fitt” szó, legalábbis az én értelmezésemben, azt jelenti, hogy „alkalmas egy bizonyos célra”, és én merem állítani, hogy a Dékán teste a lehető legteljesebben alkalmas arra, hogy egész nap üldögéljen és sok, nehéz ételt fogyasszon. – A Kincstárnok megengedett magának egy hajszálvékony mosolyt.
Az Arkrektor olyan régi vágású pillantást vetett rá, hogy az akár egy ammonité is lehetett volna.
– Ez valami vicc? – kérdezte az olyasvalaki gyanakvó hangnemében, aki valójában nem fogná föl a „humorérzék” szó jelentését még akkor sem, ha leültetnéd egy órára és ábrákkal szemléltetve elmagyaráznád neki.
– Csupán véleményt nyilvánítottam, Magiszter – felelte óvatosan a Kincstárnok.
Az Arkrektor a fejét rázta. – Ki nem állhatom a vicceket. Ki nem állhatom az olyan fickókat, akik egyfolytában mókásak próbálnak lenni. Abból ered, hogy túl sok időt töltenek zárt helyiségben. Ha futna néhány húszmérföldes kört, a Dékán más ember lenne.
– Hát, ez igaz – értett egyet a Kincstárnok. – Például halott.
– Egészséges lenne.
– Igen, ám mindazonáltal halott.
Az Arkrektor ingerülten összekuszálta az iratokat az íróasztalán.
– Lazsálás – morogta. – Túl sok lazsálás folyik itt. A hely tisztára lezüllött. Az emberek fogják maguk, egész nap alszanak és egyfolytában majommá változnak. Bezzeg amikor diák voltam, nekünk még csak eszünkbe se jutott majommá változni! – Epésen fölnézett.
– Mit akart? – csattant föl.
– Tessék? – kérdezte ijedten a Kincstárnok.
– Azt akarta, hogy csináljak valamit, nem? Azért jött ide, hogy megkérjen, csináljak valamit. Valószínűleg, mer' én vagyok itt az egyetlen, aki nem mélyen alszik vagy üldögél egy fán, rikácsolva minden reggel – tette hozzá az Arkrektor.
– Ööö. Azt hiszem, azok a gibbonok, Arkrektor.
– Mi? Mi? Ugyan próbáljon már meg értelmesen beszélni, ember!
A Kincstárnok összeszedte magát. Nem látta be, miért kellene így bánni vele.
– Valójában az egyik diák miatt akartam beszélni Önnel, Magiszter – jelentette ki fagyosan.
– Diák? – vakkantotta az Arkrektor.
– Igen, Magiszter. Tudja, ugye? Ők azok a vékonyabb fickók sápadt arccal? Mert mi egyetem vagyunk? A diákok együtt járnak az egésszel, mint a patkányok...
– Azt hittem, vannak arra embereink, hogy foglalkozzanak velük.
– A tanári kar. Igen. Ám néha... nos, szeretném tudni, Arkrektor, vajon hajlandó lenne-e megnézni ezeket a vizsgaeredményeket...

 

Éjfél volt – nem ugyanaz az éjfél, mint korábban, de ahhoz nagyon hasonló. Vén Tom, a néma harang az Egyetem harangtornyában, épp elkongatta tizenkét zengzetes csöndjét.
Esőfelhők préselték ki utolsó néhány csöppjük a város fölött. Ankh-Morpork elterpeszkedett pár nedves csillag alatt, olyan valóságosan, akár egy tégla.
Abrand Stib, varázslótanonc, letette a könyvét és megdörzsölte az arcát.
– Rendben – mondta. – Kérdezz bármit! Rajta! Akármit.
Viktor Tugelbend, varázslótanonc, fölkapta a Necrotelicomnicon, Értelmezés Diákok Számára Gyakorlati Példatárral megviselt példányát és találomra föllapozta. Közben Abrand ágyán hevert. Legalábbis a lapockái azt tették. A teste fölnyújtózott a falon. Ez tökéletesen szokványos testtartás kényelembe helyezkedett diákok esetében.
– Oké – mondta. – Rendben. Oké? Mi, igen, mi a neve annak a külső dimenzionális szörnynek, amelynek jellegzetes rikácsolása a „Hogytemithogytemithogytemit”?
– Druker Kopjle – vágta rá Abrand.
– Aha. Hogyan kínozza halálra áldozatait Tsup Aklatep, a Pokoli Csillagvarangy, akinek Egymillió Porontya Van?
– Ő... meg ne mondd... lefogja őket és addig mutogatja a képeket kicsinyeiről, míg az áldozat agya összerobban.
– Igen. A magam részéről mindig is kíváncsi voltam, hogy az miként történik – jegyezte meg Viktor szórakozottan forgatva a lapokat. – Gondolom, miután ezredszer is elmondtad, hogy, „Igen, a fiúcska a maga szemét örökölte”, már amúgy is hajlasz az öngyilkosságra.
– Te annyi mindet tudsz, Viktor – jelentette ki Abrand elismeréssel. – Meglep, hogy még mindig diák vagy.
– Ööö, igen – válaszolta Viktor. – Ööö. Csak pechem van a vizsgákon, azt hiszem.
– Folytasd! – kérte Abrand. – Kérdezz még egyet!
Viktor újra kinyitotta a könyvet.
Egy pillanatig csönd támadt.
Aztán megszólalt: – Hol van Holivud?
Abrand behunyta szemét és ököllel verte a fejét. – Várjunk csak, várjunk csak... ne mondd meg... – Kinyitotta szemét. – Hogy érted azt, hogy hol van Holivud? – firtatta éles hangon. – Nem emlékszem semmire semmiféle Holivudról.
Viktor mereven bámult le a lapra. Azon nem állt semmi semmiféle Holivudról.
– Megesküdtem volna, hogy hallottam... azt hiszem, elkalandoztak a gondolataim – fejezte be akadozva. – Biztos ettől a rengeteg készüléstől.
– Igen. Tényleg agyára megy az embernek, nem? De megéri, hogy varázslók lehessünk.
– Aha – felelte Viktor. – Alig várom.
Abrand becsukta a könyvet.
– Elállt az eső. Másszunk át a falon! – javasolta. – Megérdemlünk egy pohárral.
Viktor az ujját ingatta. – De csak egy pohárral. Józan kell maradjak – szögezte le. – Holnap lesz a záróvizsga. Tisztán kell tartsam a fejem!
– Huh! – nyögte Abrand.
Természetesen nagyon fontos, hogy józan legyél, amikor vizsgázol. Számos érdemleges pályafutás az utcasöprés, gyümölcsszedés és aluljáróban-gitározás iparágakban alapul ezen egyszerű tény fölfogásának elmulasztásán.
Ám Viktornak különleges oka volt az éberségre.
Még a végén elköveti azt a hibát, hogy átmegy.
Néhai nagybátyja kisebb vagyont hagyott rá, hogy ne legyen varázsló. Amikor a végrendeletet írta, nem fogta föl, hogy ezt teszi, ám pontosan ezt érte el vele. Azt hitte, hogy segít unokaöccsének elvégezni az egyetemet, ám Viktor Tugelbend igen értelmes fiatalember volt, afféle csavaros észjárással, és imigyen okoskodott:
Mik az előnyei és hátrányai a varázslóságnak? Hát, szert teszel bizonyos mennyiségű presztízsre, de gyakran kerülsz kockázatos helyzetbe, és kivétel nélkül mindig annak veszélyében forogsz, hogy egyik mágustársad eltesz láb alól. Nem látott jövőt abban, hogy köztiszteletben álló tetem legyen.
Másrészt...
Mik az előnyei és hátrányai a varázslótanoncságnak? Van egy csomó szabadidőd, bizonyos mértékű szabadságod olyasmikben, mint például rengeteg sör benyakalása és trágár nóták gajdolása, senki sem próbál megölni, eltekintve a dolgok közönséges, mindennapos ankh-morporki módjától, és, hála a hagyatéknak, szerényen, ám kényelmesen élhetsz. Na persze, presztízsből nem jut neked sok, de legalább életben vagy, hogy ezt tudhasd.
Ezért Viktor jelentékeny energiát szentelt először a végrendelet feltételei, majd a Láthatatlan Egyetem bizánci vizsgaszabályzata és végül az utolsó ötven év összes vizsgakérdése tanulmányozásának.
A záróvizsgán 88 pont kellett az elégségeshez.
A bukás könnyű lett volna. Megbukni akármelyik hülye képes.
Viktor nagybátyja nem volt bolond. A hagyaték egyik feltételeként az szerepelt, hogy ha Viktor valaha kevesebb pontot kap 80-nál, a pénzforrás kiszárad, mint híg köpet a forró kályhán.
A nagybácsi bizonyos tekintetben győzött. Kevés diák tanult olyan keményen, mint Viktor. Azt rebesgették, hogy ismeretei a mágiáról a legkülönb varázslókéval vetekedtek. Órákat töltött a Könyvtárban, egy kényelmes karosszékben grimoire-okat olvasva. Szorgosan kutatta a válaszformátumokat és vizsgamódszereket. Addig hallgatta az előadásokat, míg fejből tudta idézni őket. A tanári kar általában úgy vélte, hogy évtizedek óta ő a legértelmesebb és kétségkívül a legszorgalmasabb diák, és Viktor minden záróvizsgán gondosan és hozzáértően 84 pontot ért el.
Hátborzongató volt.

 

Az Arkrektor az utolsó oldalhoz ért.
Végül megszólalt: – Á! Értem. Sajnálja a fiút, ugye?
– Nem hiszem, hogy teljesen fölfogta, mire gondoltam – jelentette ki a Kincstárnok.
– Szerintem eléggé világos – felelte az Arkrektor. – A fiú folyton nagyon közel jár ahhoz, hogy átmenjen. – Kihúzta az egyik papírt. – Egyébként itt az áll, hogy három évvel ezelőtt átment. 91 pontot kapott.
– Igen, Arkrektor. De föllebbezett.
– Föllebbezett? A megfelelt ellen?
– Azt mondta, nem hiszi, hogy a vizsgáztatók észrevették, hogy rosszul adta meg az oktiron allotrópjait a hatos kérdésnél. Azt mondta, élni se tudna a lelkiismeret-furdalástól. Azt mondta, élete végéig kísértené, ha igazságtalanul sikert érne el jobb és méltóbb diákok előtt. Láthatja, hogy a következő két vizsgán csak 82, illetve 83 pontot kapott.
– Mi az oka?
– Azt gondoljuk, hogy biztosra ment, Magiszter.
Az Arkrektor ujjaival dobolt az íróasztalon.
– Nem tűrhetjük – szögezte le. – Nem tűrhetjük, hogy valaki itt cselleng csaknem varázslóként és kinevet minket a, a... mi az amibe nevetnek az emberek?
– Pontosan ezt érzem én is – dorombolta a Kincstárnok.
– Be kellene csapjuk – jelentette ki szigorúan az Arkrektor.
– Ki, Magiszter – helyesbített a Kincstárnok. – A becsapás azt jelentené, hogy rászedjük és félrevezetjük.
– Igen. Jó ötlet. Tegyük azt! – javasolta az Arkrektor.
– Nem, Magiszter – tiltakozott türelmesen a Kincstárnok. – Ő becsap minket, szóval mi kicsapjuk őt.
– Rendben. Kiegyenlítjük a dolgokat – szólt az Arkrektor. A Kincstárnok a szemét forgatta. – Vagy be – tette hozzá. – Szóval azt akarja, hogy adjam ki a fiú útját, he? Csak küldje be reggel, és...
– Nem, Arkrektor. Ezt nem tehetjük meg csak úgy.
– Nem-e? Azt hittem, itt mi dirigálunk!
– Igen, de az ember nem lehet elég óvatos, ha Tugelbend úrfival van dolga. Ő ugyanis a rendtartás szakértője. Szóval arra gondoltam, hogy adhatnánk neki ezt a vizsgakérdést a holnapi záróvizsgán.
Az Arkrektor elvette az odakínált papírlapot Ajka némán mozgott, miközben elolvasta.
– Csak egyetlenegy kérdés?
– Igen. És vagy átmegy, vagy megbukik. Szeretném azt látni, hogyan sikerül neki 84 százalékot elérni ebből.

 

Egy bizonyos értelemben, melyet tanárai, legnagyobb bosszúságukra, nem igazán tudtak meghatározni, Viktor Tugelbend volt a leglustább lény is az egész világtörténelem folyamán.
Nem egyszerűen, közönségesen lusta. A közönséges lustaság pusztán az iparkodás hiánya. Viktor azon már réges-rég túllépett, egyenesen átvágott a mindennapos semmittevésen és messze, a túloldalon bukkant elő. Sokkal nagyobb erőfeszítéssel került munkát, mint amennyit a legtöbb ember a kemény dolgozásba fektet.
Sosem akart varázsló lenni. Sosem akart valami sokat, kivéve talán, hogy hagyják békén és ne ébresszék föl délig. Amikor kicsi volt, az emberek ilyesmiket kérdeztek: „És mi szeretnél lenni, kisfiú?”, amire azt felelte: „Nem tudom. Mit hoztál?”
Az emberek nem hagyják, hogy ilyesmivel sokáig megúszd. Nem elég, hogy az vagy, ami, azon kell iparkodj, hogy valami más legyél.
Viktor próbálkozott. Meglehetősen hosszú ideig megpróbált arra vágyni, hogy kovács legyen, mert az érdekesnek és romantikusnak tűnt. Ám az kemény munkával és nehezen megmunkálható fémdarabokkal jár együtt. Aztán megkísérelte azt kívánni, hogy orgyilkos legyen, ami mozgalmasnak és romantikusnak látszott. De azzal is kemény munka jár, meg az, ha tényleg jobban belegondolsz, hogy hébe-hóba meg kell ölj valakit. Aztán megpróbálta azt kívánni, színész legyen, ami drámainak és romantikusnak nézett ki, ám kiderült, hogy poros harisnyával, kényelmetlen bútorozott szobákkal, és, legnagyobb megdöbbenésére, kemény munkával jár.
Hagyta, hogy a családja egyetemre küldje, mert az kevésbé volt megerőltető, mint nem menni.
Hajlamos volt arra, hogy sokat mosolyogjon, kissé tanácstalanul. Ez azt a benyomást keltette az emberekben, hogy valamicskével intelligensebb náluk. Valójában olyankor azt próbálta kisütni, mit is mondtak épp neki.
És vékony bajuszt viselt, amitől bizonyos megvilágításban kedélyesnek tűnt, ám más megvilágításban úgy nézett ki tőle, mintha nemrég sűrű csokoládéturmixot ivott volna.
Meglehetősen büszke volt a bajszára. Amikor varázsló lesz belőled, elvárják, hogy abbahagyd a borotválkozást és olyan szakállt növessz, mint egy rekettyés. A legrangidősebb varázslók képesnek tűntek arra, hogy bajuszukkal táplálékot szűrjenek ki a levegőből, akár a bálnák.
Most fél kettőre járt. Viktor az egyetem felé bandukolt a Megfoltozott Dobból, a város összes italmérése közül a legeltökéltebben rossz hírű kocsmából. Viktor Tugelbend mindig azt a benyomást keltette, hogy bandukol, még akkor is, amikor futott.
Eléggé józan volt, és ezért kissé meglepődött, amikor a Törött Holdak Terén találta magát. Az Egyetem mögötti szűk sikátor felé tartott, és a falrészhez a könnyen hozzáférhetően elhelyezett elmozdítható téglákkal, ahol sok-sok évszázad óta a varázslótanoncok csöndben megkerülték, pontosabban átmászták a Láthatatlan Egyetem esti kijárást tiltó rendelkezéseit.
A tér nem esett útba.
Megfordult, hogy visszabandukoljon az úton, ahol jött, aztán megtorpant. Valami szokatlan folyt éppen.
Általában szokott itt lenni egy mesemondó, vagy néhány zenész, vagy egy vállalkozó, aki lehetséges vevőket keresett Ankh-Morpork olyan fölösleges épületeire, mint a Művészetek Tornya vagy a Rézhíd.
Most csak valami népség egy nagy vetítővásznat állított föl, ami úgy nézett ki, mintha egy lepedőt feszítettek volna ki két rúd közé.
Odaballagott hozzájuk. – Mit csináltok? – érdeklődött barátságosan.
– Előadás lesz.
– Ó! Színészkedés – bólogatott Viktor különösebb érdeklődés nélkül.
Visszalődörgött a nedves sötétségbe, ám megállt, amikor egy hangot hallott a két épület közötti homályból.
A hang azt mondta, eléggé halkan „Segítség!”.
Egy másik hang így szólt: – Csak add szépen ide, jó?
Viktor közelebb őgyelgett és az árnyékokba sandított.
– Helló? – mondta. – Minden rendben?
Csönd támadt, aztán egy halk hang kijelentette: – Nem tudod, mi válik javadra, igaz, kölyök?
Kése van, gondolta Viktor. Nekem fog rontani egy késsel. Ez azt jelenti, hogy vagy meg fognak késelni, vagy el kell fussak, ami komoly energiapocséklás.
Az olyanok, akik nem veszik figyelembe a rendelkezésükre álló tényeket, azt hihetik esetleg, hogy Viktor Tugelbend kövér és kehes. Valójában vitathatatlanul ő volt a leginkább sportolásra hajlamos diák az Egyetemen. Ha súlyfölösleget kell cipelned, az túl nagy erőfeszítés, ezért gondoskodott róla, hogy föl se szedje, és formában tartotta magát, mert valamirevaló izomzattal sokkal kisebb erőkifejtés kell a dolgok elvégzéséhez, mintha hájpacnikkal próbálod meg elintézni őket.
Így aztán körbelendítette kezét egy visszakezes ütésre. Nem csak eltalálta, hanem röppályára is állította az útonállót.
Aztán megtalálta a leendő áldozatot, aki még mindig a falhoz kucorodott.
– Remélem, nem sérült meg – mondta.
– Meg ne mozdulj!
– Nem állt szándékomban – felelte Viktor.
Az alak előbújt az árnyékokból. Hóna alatt csomagot tartott, és a kezét fura mozdulattal emelte arca elé, mindkét mutató- és hüvelykujját kinyújtotta merőlegesen s aztán összeérintette őket, így a férfi apró menyétszeme úgy tűnt, mintha keretből nézne ki.
Valószínűleg szemmelverést próbál kivédeni, gondolta Viktor. Varázslónak látszik, azzal a rengeteg jelképpel a ruháján.
– Hihetetlen! – mondta a férfi átkancsítva ujjai között. – Csak fordíts el egy kicsit a fejed, légy szíves! Nagyszerű! Az orr vacak, de, gondolom, azon tudunk segíteni.
Előrelépett és megpróbálta átölelni Viktor vállát. – Nagy szerencse számodra – jelentette ki –, hogy találkoztál velem.
– Az lenne? – kérdezte Viktor, aki eddig a fordítottját hitte.
– Pont az a típus vagy, amit kerestem – közölte a férfi.
– Sajnálom – felelte Viktor. – Azt hittem, éppen kirabolják.
– A fickó ezt akarta – válaszolta a férfi, megveregetve a csomagot hóna alatt. Úgy kongott, mint egy gong. – Bár persze semmi haszna sem lett volna belőle.
– Nem ér semmit? – tudakolta Viktor.
– Megfizethetetlen.
– Akkor ez rendben van – jegyezte meg Viktor.
A férfi föladta a próbálkozást Viktor vállának átkarolására, amely meglehetősen széles volt, és beérte egyik lapockájával.
– De rengeteg ember lett volna csalódott – jelentette ki. – Na, most figyelj ide! Jó a kiállásod. Remek profil. Mondd, fiú, szeretnél szerepelni a mozgó képekben?
– Ööö – felelte Viktor. – Nem. Nem hiszem.
A férfi szájtátva nézett rá.
– Ugye, hallottad, mit kérdeztem? – firtatta. – Mozgó képek?
– Igen.
– Mindenki szeretne szerepelni a mozgó képekben!
– Köszönöm, én nem – válaszolta udvariasan Viktor. – Biztos nagyon érdemleges állás, de szerintem a mozgó képek nem hangzanak nagyon érdekesnek.
– Én a mozgó képekről beszélek!
– Igen – felelte Viktor nyájasan. – Hallottam.
A férfi a fejét csóválta. – Hát – jelentette ki –, nagyon boldoggá tettél! Hetek óta most először találkoztam olyannal, aki nem akar mindenáron a mozgó képekbe kerülni. Azt hittem, mindenki be akar jutni a mozgó képekbe. Amint megláttalak, azt gondoltam: a fiú arra számít, hogy munkát kap a mozgó képeknél ma éjjeli tettéért.
– Azért nagyon köszönöm – hárította el Viktor. – De nem hiszem, hogy kedvem lelném benne.
– Hát, valamivel azért tartozom neked. – Az alacsony férfi kotorászott a zsebében és előhúzott egy névjegyet. Viktor elvette. Ez állt rajta:

 

Tomas Goldfis

Érdekes és Tanulságos Kinematográfia

Egy és Két Tekercsesek
Majdnem robbanásmentes Nyersfilm

Holivud 1

 

– Arra az esetre, ha meggondolnád magad – magyarázta. – Holivudban mindenki ismer engem.
Viktor rábámult a névjegyre. – Köszönöm – rebegte. – Ööö. Maga varázsló?
Goldfis csúnyán nézett rá.
– Ezt meg miből gondolod? – csattant föl.
– Mágikus szimbólumokkal díszített ruhát visel...
– Mágikus szimbólumok? Nézd meg jobban, fiú! Ezek kétségtelenül nem egy nevetséges és idejétmúlt hiedelemrendszer naiv jelképei! Ezek olyan fölvilágosult mesterség jelképei, amelynek tiszta, új hajnala épp most... ööö, hajnalodik! Mágikus szimbólumok! – fejezte be megsemmisítően gúnyos hangnemben. – És ez talár, nem ruha! – fűzte hozzá.
Viktor rámeredt a csillagok és növekvő holdak és izék gyűjteményére. A fölvilágosult mesterség, melynek tiszta, új hajnala épp hajnalodik, jelképei szerinte pont úgy néztek ki, mint a nevetséges és idejétmúlt hiedelemrendszer naiv szimbólumai, ám valószínűleg nem ez a megfelelő alkalom hangot adni véleményének.
– Sajnálom – ismételte meg. – Nem tudtam tisztán kivenni őket.
– Alkimista vagyok – közölte Goldfis, csak kevéssé megengesztelődve.
– Ó, ólomból arany meg ilyesmi – kapcsolt Viktor.
– Nem ólomból, fiú. Fényből. Ólommal nem működik. Fényből arany...
– Tényleg? – mondta udvariasan Viktor, miközben Goldfis elkezdte egy háromlábú állvány fölállítását a tér közepén.
Kisebb tömeg gyülekezett. Egy kisebb tömeg nagyon könnyen összegyűlt Ankh-Morporkban. A városban akadt néhány a világegyetem legkiválóbb bámészkodói közül. Azok bármit megnéznek, különösen akkor, ha fölmerül a lehetőség, hogy valaki mulatságos módon megsérülhet.
– Van rá okod, hogy ne maradj itt az előadásra? – vetette oda Goldfis, és elsietett.
Egy alkimista. Hát, mindenki tudja, hogy az alkimisták kissé őrültek, gondolta Viktor. Ez teljesen normális.
Ugyan, ki akarná az idejét mozgó képekkel tölteni? A legtöbbje rendben lévőnek látszik ott, ahol van.
– Kolbászok kiflibe'! Addig vegyék, amíg meleg! – bődült el egy hang a füle mellett. Viktor megfordult.
– Ó, helló, Mr. Himpeller! – üdvözölte.
– 'Estét, fiú! Akarsz bedobni egy finom, forró kolbászt?
Viktor mustrálgatta a fénylő tubusokat a Himpeller nyakáról lógó tálcán. Étvágygerjesztően illatoztak. Mindig étvágygerjesztően szoktak illatozni. És aztán beleharapsz és megint megtudod, hogy Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller egy állat olyan részeit is hasznosítani tudja, amelyek birtoklásáról az állat nem is tudott. Himpeller rég rájött, hogy elég pirított hagymával és mustárral az emberek bármit megesznek.
– Diákoknak kedvezményes árszabás – súgta oda Himpeller bizalmasan. – Tizenöt garas, és azzal ráteszem a kést a saját torkomra. – Stratégiai megfontolásból fölcsapta a fedőt, gőzfelhőt támasztva.
A pirított hagyma csípős illata elvégezte kártékony dolgát.
– Na jó, de csak egyet – bizalmatlankodott Viktor.
Himpeller kipöccintett egy kolbászt a serpenyőből, és ugyanolyan a jártassággal, amilyennel a béka bekapja a kérészt, belependerítette egy kiflibe.
– Nem fogod megbánni – közölte vidáman.
Viktor egy hagymadarabot rágcsált. Az elég biztonságosnak tűnt.
– Mi ez az egész? – bökött hüvelykujjával a csattogó vászon irányába.
– Valamiféle szórakoztatás – felelte Himpeller. – Forró kolbászok! Nagyon finomak! – Újra szokásos összeesküvői sziszegéssé halkította hangját.
– Azt hallottam, ez a menő most a többi városban – tette hozzá. – Valamiféle mozgó képek. Megpróbálták helyrepofozni, mielőtt Ankh-Morporkba jöttek vele.
Figyelték Goldfist és egy pár kartársát, amint a háromlábú állványon lévő dobozzal műszakilag matatnak. A doboz elején egy kerek nyílásban fehér fény jelent meg, és megvilágította a vetítővásznat. A tömeg lagymatagon éljenzett.
– Ó! – szólalt meg Viktor. – Értem már. Ennyi az egész? Ez csak sima, jól ismert árnyjáték. Csak ennyi, nem más. A nagybátyám szokta volt csinálni, hogy elszórakoztasson. Ismeri, nem? Valahogy mozgatod a kezed a fény előtt, és az árnyékok afféle sziluettszerű képet hoznak létre.
– Ó, igen – hezitált Himpeller. – Mint a „Nagy Elefánt”, vagy a „Megkopasztott Sas”. A nagyapám szokott régen ilyesmiket csinálni.
– A nagybátyám főleg „Nyomorék Nyulat” csinált – emlékezett Viktor. – Tudja, nem valami jól ment neki. Igazán nagyon kínossá vált néha. Ott ültünk körben mindnyájan, vadul tippelve olyasmiket, hogy „Megdöbbent Sün”, vagy „Veszett Hermelin”, és ő duzzogva elvonult aludni, mert nem találtuk el, hogy valójában azt mutogatta el, ahogy „Lord Henry Skipps és Hűbéresei legyőzik a Trollokat a Pszeudopoliszi Csatában”. Nem értem, mi olyan különös a vászonra vetített árnyképekben.
– Abból ítélve, amit hallottam, ez nem olyan – mesélte Himpeller. – Eladtam az egyik fickónak korábban egy Óriás Kolbászkülönlegességet, és ő azt mondta, hogy az egész lényege az, hogy nagyon gyorsan peregnek a képek. Nagyon sok képet összeragasztottak és egymás után mutatják őket. Nagyon, nagyon gyorsan, azt mondta.
– Nem túl gyorsan – szögezte le Viktor határozottan. – Az ember nem láthatná, ahogy haladnak, ha túl gyorsak lennének.
– Azt mondta, pont az a titka az egésznek, hogy nem látod a haladásuk – válaszolta Himpeller. – Egyszerre kell látnod az összeset, vagy valami.
– Akkor minden kép homályos lenne – állította Viktor. – Erről nem kérdezte?
– Ööö, nem – motyogta Himpeller. – Ami azt illeti, a fickónak pont akkor el kellett rohannia. Azt mondta, kissé furán érzi magát.
Viktor tűnődve pillantott a még megmaradt kolbászára a kifliben, és, amint ezt tette, tudatára ébredt, hogy őt is bámulják.
Lenézett. Egy kutya üldögélt a lábánál.
Kicsi, karikalábú, drótszőrű, alapjában véve szürke, ám barna, fehér és fekete foltokkal előretolt pontokon, és őt bámulja.
Határozottan az övé volt a legáthatóbb tekintet, amit Viktor valaha is látott. Nem volt fenyegető, vagy hízelgő. Csak nagyon kimért és nagyon alapos, mintha a kutya emlékezetébe vésné a részleteket, hogy később tökéletes személyleírást adhasson a hatóságoknak.
Amikor az állat megbizonyosodott, hogy övé Viktor teljes figyelme, pillantását átvitte a kolbászra.
Nyomorultan érezve magát attól, hogy ilyen kegyetlen egy szegény jószághoz, Viktor lefricskázta a kolbászt. A kutya egyetlen gazdaságos mozdulattal elkapta és lenyelte.
Mostanra egyre több ember sodródott a térre. Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller arrébb bandukolt és serényen üzletelt azokkal a késő éjjeli duhajokkal, akik túl részegek voltak ahhoz, hogy meggátolják az optimizmus diadalát a tapasztalat fölött; egyébként is bárki, aki éjjel egykor vesz ételt, miután addig lumpolt, valószínűleg úgyis zajosan rosszul lesz, szóval akár föl is mutathat valamit tevékenysége eredményeként.
Viktort fokozatosan körbevette a sokaság. A tömegben nem csak emberek akadtak. Fölismerte, tőle néhány lábnyira, Detritus hatalmas, dimbes-dombos alakját, a vén trollt jól ismerte minden diák, mint olyat, aki bárhol munkára talál, ahol jó pénzért nagyon szigorúan ki kell dobni az embereket. A troll észrevette őt, és megpróbált kacsintani. Ez mindkét szeme behunyásával járt, mert Detritus nem értett a bonyolult dolgokhoz. Széles körben úgy vélték, hogy ha Detritust meg lehetne tanítani írni és olvasni annyira, hogy leüljön és kitöltsön egy intelligenciatesztet, akkor valamicskével kevésbé intelligensnek bizonyulna a széknél.
Goldfis fölemelt egy szócsövet.
– Hölgyeim és uraim! – mondta. – Önök abban a kiváltságban részesülnek ma este, hogy szemtanúi lehetnek egy történelmi fordulópontnak a... ebben a század... – leengedte a szócsövet, és Viktor hallotta, hogy kapkodva odasúgja egyik segédének: – Melyik században vagyunk? Tényleg? – és aztán újra fölemelte a szócsövet és folytatta az eredeti vontatottan és pallérozottan optimista hangon. – A Repülőkutya Századában! Nem másnak, mint a Mozgó Képek születésének! Olyan képeknek, amelyek varázslat nélkül mozognak!
Elhallgatott a tapsra várva. Ám hiába. A tömeg csak nézte. Ahhoz, hogy egy ankh-morporki tömegből dörgő tapsvihart válts ki, nem elég, ha a mondataid felkiáltó jellel fejezed be.
Kissé elcsüggedve, Goldfis folytatta: – Azt szokták mondani, amit látok, azt elhiszem! De, hölgyeim és uraim, önök nem fognak hinni a Szemüknek! Aminek hamarosan szemtanúi lesznek, az a Természettudomány Diadala! A Kor Csodája! Világ..., mit több, merem állítani, Univerzumrengető Fölfedezés!...
– Akárhogy is, jobb kell legyen, mint az a szemét kolbász – szólalt meg egy halk hang Viktor térdénél.
– ...Természeti Mechanizmusok Kihasználása Illúziók Teremtésére! Illúziókéra, Hölgyeim és Uraim, anélkül, hogy Mágiához folyamodnánk!...
Viktor hagyta, hogy a pillantása lefelé vándoroljon. Nem volt ott lenn semmi más, csak a kiskutya, amint buzgón vakarta magát. Az állat lassan fölnézett és azt mondta: – Vaú?
– ...Lehetőség Tudás elsajátítására! A Művészetekére! A Történelemére! Köszönöm, Hölgyeim és Uraim! Hölgyeim és Uraim, Önök Még Nem Láttak Semmit!
Újabb reményteli tapsszünetet tartott.
Valaki a tömeg elején megszólalt: – Ez igaz. Nem látunk semmit.
– Aha – értett egyet vele a mellette álló asszony. – Mikor hagyja már végre abba eztet és kezdi el az árnyjátékot?
– Úgy van – csattant föl egy másik nő. – Játssza el a „Nyomorék Nyulat”! A gyerekeim mindig nagyon élvezik aztat.
Viktor egy ideig másfelé nézett, hogy eloszlassa a kutya gyanakvását, aztán megfordult és rámeredt.
Az állat barátságosan figyelte a tömeget, és szemlátomást nem vett róla tudomást.
Viktor kísérleti jelleggel fülébe dugta az ujját. Biztos valami visszhangtrükk volt, vagy ilyesmi. Nem arról volt szó, hogy a kutya „vaúzott”, bár az is gyakorlatilag egyedülállónak számít, a világegyetem kutyáinak többsége soha sem „vaúzik”, bonyolult ugatásban törnek ki, mint „vúúúú!” meg „hmyauffl”. Nem, az volt a gond, hogy valójában egyáltalán nem ugatott. Azt mondta „vaú”.
Viktor megrázta a fejét, és visszanézett, amikor Goldfis lemászott a vászon elől és intett egyik segédének, hogy kezdje forgatni a kurblit a doboz oldalán. Csikorgás hallatszott, ami aztán folyamatos kattogássá változott. Homályos árnyak táncoltak át a vásznon, aztán...
Az egyik utolsó dolog, amire Viktor emlékezett, az volt, hogy egy hang a térde mellett megszólal: – Rosszabb is lehetett vón, cimbora. Mondhattam volna „miaú”-t.

 

Holivud álmodik...

 

És most nyolc órával később van.
Egy szörnyen másnapos Abrand Stib bűntudatosan pislogott az üres padra maga mellett. Nem jellemző Viktorra, hogy ne jelenjen meg egy vizsgán. Mindig azt szokta mondani, élvezi a kihívást.
– Készüljenek föl a lap megfordítására! – szólította föl őket a felügyelő a terem végéből. Hatvan jövendő varázsló hatvan mellkasát szorította össze a sötét, elviselhetetlen feszültség. Abrand idegesen matatott szerencsetollával.
A varázsló a pódiumon megfordította a homokórát. – Elkezdhetik – mondta.
Többen a magabiztosabb diákok közül ujjcsettintéssel fordították meg a lapot. Abrand tüstént megutálta őket.
Odanyúlt a szerencse-tintatartójáért, idegességében teljesen elvétette, s aztán fölborította. Apró, fekete áradat hömpölygött a vizsgakérdéseken.
Pánik és szégyen öntötte el őt is, csaknem ugyanolyan alaposan. A köntöse szegélyével próbálta fölitatni a tintát, s ezzel egyenletesen szétkente az íróasztalon. A szerencsehozó aszaltvarangyát elmosta az ár.
Lángolva a zavartól, fekete tintát csöpögve, esedezve nézett föl a vizsgafelügyelő varázslóra, s aztán kérően vetette tekintetét a mellette lévő üres padra.
A varázsló bólintott. Abrand hálásan átsiklott a padok közti folyosón, várt, míg a szíve abbahagyta a zakatolást, és aztán, nagyon óvatosan, megfordította a lapot az asztalon.
Tíz másodperccel később, és a józan ész ellenére, újra megfordította arra az esetre, hátha valami tévedés történt és a többi kérdés valahogy mégiscsak a másik oldalon található.
Körülötte ötvenkilenc, lankadatlan erőfeszítéssel nyikorgó elme intenzív csöndje honolt.
Abrand ismét megfordította a lapot.
Talán tényleg valamiféle tévedés. Nem... itt az Egyetem pecsétje és az Arkrektor aláírása meg minden. Szóval esetleg ez valamiféle különleges teszt. Talán most figyelik őt, hogy lássák, mit fog tenni...
Alattomban körülnézett. Úgy tűnt, a többi diák keményen dolgozik. Talán mégis valóban tévedés. Igen. Minél többet gondolkozott rajta, annál logikusabbnak tűnt. Az Arkrektor valószínűleg aláírta a lapokat és aztán, amikor az írnokok másolták a kérdéseket, az egyikük csak odáig jutott, hogy leírja a mindennél fontosabb első kérdést, és aztán talán elhívták vagy valami, és senki sem vette észre, és odatették Viktor asztalára, de most ő nincs itt, és Abrand kapta, ami azt jelenti, döntötte el a jámborság hirtelen rohamában, hogy az istenek kétségtelen azt akarták, hogy neki jusson. Elvégre, nem az ő hibája, ha valamiféle hiba ilyen vizsgakérdést juttat neki. Valószínűleg szentségtörés lenne vagy ilyesmi, ha semmibe venné a lehetőséget.
El kell fogadják, amit leírtál. Abrand nem azért lakott egy szobában a világ legkiválóbb vizsgaszabályzat-szakértőjével, hogy ne tanuljon el tőle egyet s mást.
Újra rápillantott a kérdésre: „Mi a neve?”.
Megválaszolta.
Egy idő múlva aláhúzta, többször is, a szerencsevonalzójával.
Egy kicsivel később, hogy igyekezetet mutasson, fölé írta: „A válassz az Első kérdésre:”.
További tíz perc elteltével megkockáztatta „Ami nem más, mint az én nevem” az alatta lévő sorban, és aláhúzta.
Szegény jó Viktor tényleg nagyon szomorú lesz, hogy ezt elmulasztotta, gondolta.
Vajon hol lehet most?

 

Holivudba még nem vezetett út. Aki oda igyekezett, a chirmi országúton kellett elinduljon és a bozótos vidék egy bizonyos jelöletlen pontján el kellett kanyarodjon, hogy nekivágjon a homokdűnék felé. Vadlevendula és rozmaring szegélyezte az árokpartot. A méhek döngicsélésén és egy mezei pacsirta távoli dalán kívül nem hallatszott hang, amitől csak még nyilvánvalóbb lett a csönd.
Viktor Tugelbend letért az útról azon a ponton, ahol a töltést áttörte és letaposta a számtalan szekér, valamint, a látszat szerint, egyre növekvő számú láb átvonulása.
Még mindig jó néhány mérföld állt előtte. Továbbvánszorgott.
Valahol a tudata hátsó részében egy fojtott hang ilyesmiket kérdezett: „Hol vagyok? Miért csinálom ezt?” és egy másik része pontosan tudta, hogy nem muszáj mindezt megtennie. Mint a hipnotizőr áldozata, aki tudja, hogy valójában nem hipnotizálták és akkor száll ki belőle, amikor akarja, csak épp most történetesen nem érzi ennek szükségét, hagyta, hogy irányítsák lépteit.
Nem volt biztos benne, hogy miért. Csak azt tudta, hogy van valami, amiben részt kell vegyen. Valami, ami talán soha többé nem fordul elő ismét.
Valamivel hátrébb, de egyre inkább fölzárkózva, Ráteszema-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller próbált megülni egy lovat. Nem volt természetadta jó lovas és egyszer-egyszer lepottyant; ez volt az egyik ok, amiért még nem érte utol Viktort. A másik az volt, hogy mielőtt elhagyta a várost, időt szakított arra, hogy olcsón eladja kolbász-kifliben üzletét egy törpének, aki hinni se tudott szerencséjének (miután néhány kolbászt csakugyan megkóstol, már nem lesz képes hinni szerencséjében).
Valami szólította Himpellert, méghozzá aranyhangon.
Jóval Torok mögött, lúdtalpát vonszolva a homokban, közelgett Detritus, a troll. Nehéz megbizonyosodni arról, hogy mit gondol annál jobban, mint amennyire meg lehet mondani, hogy mit gondol egy postagalamb. A troll csak azt tudta, hogy az a hely, ahol lennie kellene, nem az, ahol van.
És végül, még messzebb az úton, haladt egy nyolclovas társzekér, amely rönkfarakományt szállított Holivudba. Kocsisa nem gondolkozott semmi különösről, bár kissé zavarba ejtette egy esemény, amely pont akkor történt, amikor távozott Ankh-Morporkból a hajnal előtti sötétségben. Egy hang az útmenti homályból odakiáltotta: „Állj, a városi őrség nevében!” és ő megállt, és amikor semmi egyéb nem történt, körülnézett s nem látott ott senkit.
A társzekér tovadübörgött, fölfedve a képzeletbeli szemlélő előtt Gaspod, a Csodakutya pöttöm alakját, amint megpróbálja kényelembe helyezni magát a fagerendák között a kocsi hátulján. Ő is Holivudba tartott.
És ő sem tudta, miért.
Ám eltökélte, hogy kideríti.

 

A Repülőkutya Századának utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a korongvilági életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akiknek intelligenciája az Emberénél hatalmasabb, de legalábbis sokkal ocsmányabb; hogy az embereket, mialatt saját ügyeikkel voltak elfoglalva, körülbelül oly gondosan vizsgálták és tanulmányozták, mint ahogy egy három napja koplaló férfi fürkészi a Mindaz-Amit-Egv-Tallérért-Behabzsolhatsz étlapot Harga Bordafogadója falán [4]...
Hát, igazából... a legtöbb varázsló elhitte volna, ha valaki elmondta volna nekik.
És a Könyvtáros egész biztos elhitte volna.
És Mrs. Marietta Kozmopilita a Chirm utca 3-ból, Ankh-Morpork, szintén elhitte volna. Ám ő abban is hitt, hogy a világ kerek, hogy egy fokhagymagerezd a fehérneműs fiókjában majd távol tartja a vámpírokat, hogy jót tesz az embernek, ha néha társaságba jár és nevet egy nagyot, hogy mindenkiben van némi kedvesség, csak meg kell keresd, és hogy három, szörnyű, apró törpe minden éjjel meglesi őt vetkőzés közben [5].

 

Holivud!...
...még nem volt semmi különös. Pusztán egy domb a tenger mellett, és a domb másik oldalán, egy csomó homokdűne. Az a fajta gyönyörű táj, amely csakis akkor gyönyörű, ha távozhatsz, amint kurtán megcsodáltad szépségét, és elmehetsz máshová, ahol akadnak forró fürdők és jeges italok. Ha tényleg ott kell maradj, bármennyi időre, az penitencia.
Mindazonáltal létrejött ott egy város... épp hogy. Fakalibák épültek mindenütt, ahol valaki lepakolt egy rakomány gerendát, és ezek hevenyészettek voltak, mintha az építők sajnálták volna elrabolni az időt valami fontosabbtól, amit szívesebben csinálnának. Csupán szögletes palánkdobozok voltak.
Kivéve a homlokzatot.
Ha meg akarod érteni Holivudot, mondta Viktor évekkel később, akkor meg kell értsd építészetét.
Látni fogsz egy kockát a homokon. Lesz neki kinagyolt, csúcsosodó teteje, de az nem fontos, mert sohasem esik Holivudban. Lesznek rések a falakban, ócska rongyokkal betömve. Az ablakok lyukak – az üveg túl törékeny ahhoz, hogy elfuvarozzák a messzi Ankh-Morporkból. Hátulról a hátulnézet pont olyan, mint egy óriási fa-hirdetőtábla, melyet dúcrendszer támaszt alá.
Elölről az elölnézet intarziás, faragott, festett, túldíszített, barokkos építészeti szertelenség. Ankh-Morporkban a józan eszű emberek díszítetlenre építették házukat, hogy ne keltsen figyelmet, és belülre tartogatták a dekorációt. Ám Holivud belsejükkel kifelé viselte házait.
Viktor elkábulva sétált végig azon, ami a fő utcának számított. Kora hajnalban ébredt föl odakint a dűnék között. Miért? Úgy döntött, Holivudba jön, de miért? Nem tudott rá visszaemlékezni. Semmi másra nem tudott visszaemlékezni, csak arra, hogy akkor ez látszott magától értetődő tennivalónak. Számtalan jó oka volt rá.
Bárcsak eszébe jutna legalább egy...
Nem mintha a tudatában lett volna hely emlékek számbavételére. Az elméjét túlságosan elfoglalta az észlelés, hogy nagyon éhes és kínzóan szomjas.
Zsebei átkutatása összesen hét garast gyümölcsözött. Az még egy tányér levesre se elég, nemhogy egy kiadós étkezésre.
Kiadós étkezésre van szüksége. A dolgok sokkal világosabbak lesznek egy kiadós étkezés után.
Áttülekedett a tömegen. A többség ácsnak látszott, de akadtak mások is, akik vegyszeres üvegeket vagy rejtélyes dobozokat cipeltek. És mindenki nagyon gyorsan és eltökélten közlekedett, valami feltett, sajátos szándékkal.
Őt kivéve.
Végigbaktatott a rögtönzött utcán, száját tátotta a házak láttán, s úgy érezte magát, akár az elbitangolt szöcske a hangyabolyban. És úgy tűnt, nincs sehol...
– Miért nem nézel az orrod elé?!
Viktor visszapattant a falról. Mire visszanyerte egyensúlyát, az ütközés másik részvevője már elsuhant a tömegben. Egy pillanatig csak bámult, aztán kétségbeesve a lány után szaladt.
– Hé! – kiáltotta. – Elnézést! Bocsánat? Kisasszony?
A lány megállt és türelmetlenül várt, míg Viktor odaért.
– Mi az? – kérdezte.
Egy lábbal alacsonyabb volt a fiúnál, az alakja kétes, mert nagy részét egy nevetségesen fodros ruha takarta, habár öltözéke nem volt annyira komikus, mint a hatalmas, csupa lokni, szőke paróka. És az arca sminktől fehérlett, kivéve a szemét, amit vastagon fekete keretezett. Olyan lámpaernyő összbenyomását keltette, amely az utóbbi időben nem sok alváshoz jutott.
– Mi az? – ismételte meg a lány. – Gyerünk már! Öt perc múlva kezdődik a forgatás!
– Ööö...
A lány kissé fölengedett. – Ne, ne is mondd! – szólította föl. – Épp most érkeztél. Új neked ez az egész. Nem tudod, mit csinálj. Éhes vagy. Nincs pénzed. Igaz?
– Igen! Honnan tudtad?
– Mindenki így kezdi. És most be akarsz törni a mozgóba, igaz?
– Mozgó?
A lány a szemét forgatta, a fekete gyűrű mélyén.
– Mozgó képek!
– Ó... – igen, gondolta Viktor. Nem tudtam, de ezt akarom. Igen. Ezért jöttem ide. Miért nem jutott eddig ez eszembe?
– Igen – válaszolta. – Igen, ezt akarom tenni. Be akarok, ööö, törni. És azt hogy kell csinálni?
– Az ember mindegyre vár és vár. Amíg az embert föl nem fedezik. – A lány leplezetlen megvetéssel végigmérte a fiút. – Miért nem állsz be ácsnak? Holivudnak mindig szüksége van fölkészült famészárosokra.
És azzal megpördült, faképnél hagyta, s eltűnt a sürgő-forgó emberek tömegében.
– Ööö, köszönöm – kiáltotta utána Viktor. – Köszönöm. – Még jobban fölemelte hangját és hozzátette: – Remélem, a szemed rendbe jön!
Megcsörgette az érméket zsebében.
Hát, az ácsolás szóba se jöhet. Nagyon is úgy hangzik, mintha kemény munka lenne. Egyszer már kipróbálta, és a fa meg ő hamarosan egyezségre jutottak – ő nem nyúl hozzá, a fa meg nem fog széthasadni.
Vonzónak tűnt, hogy mindegyre várjon és várjon, ám ahhoz, hogy megtehesse, pénz kellene.
Az ujjai váratlanul egy kis téglalapra leltek. Előhúzta és megnézte.
Goldfis névjegye.

 

Kisült, hogy Holivud 1 csupán két vityilló egy magas kerítésen belül. Hosszú sor rostokolt a kapunál. Trollokból, törpékből, és emberekből állt. Úgy néztek ki, mintha már régóta ott vesztegelnének, valójában némelyikük olyan természetesen csüggedt módon görnyedezett, miközben még függőleges maradt, hogy akár az eredeti, történelem előtti sorban állók külön kifejlődött leszármazottai is lehettek volna.
A kapuban egy tagbaszakadt, izmos férfi őrködött, aki a némi hatalomhoz jutottak egyetemes, öntelt pillantásával szemlélte a sort.
– Elnézést... – szólította meg Viktor.
– Goldfis úr ma reggel már nem fogad föl újabb embereket – vágta oda a férfi a szája sarkából. – Szóval tűnés!
– De ő azt mondta, hogyha valaha ide...
– Nem azt mondtam, hogy tűnés, haver?
– Igen, de...
Résnyire, kinyílt a kerítésajtó. Egy apró, sápadt arc kikukucskált.
– Szükségünk van egy trollra meg két emberre – közölte. – Egy napra, szokásos bér. – A kapu újra becsukódott.
A férfi kiegyenesedett és sebhelyes kezével tölcsért formált a szája elé.
– Oké, ti szörnyű népség! – üvöltötte. – Hallottátok a pasit! – Szemét a fajállat-tenyésztő gyakorlott pillantásával futtatta végig a soron. – Te, te, meg te – mondta rájuk mutatva.
– Elnézést – szólalt meg Viktor segítőkészen –, azt hiszem, az a férfi ott volt valójában az első...
Eltaszították az útból. A szerencsés hármas becsoszogott. Viktor úgy vélte, látja a pénzérmék csillanását, amint gazdát cserélnek. Aztán a kapus felé fordította dühös, kivörösödött képét.
– Te – bökött rá – húzz a sor végére! És maradj ott!
Viktor rámeredt. Aztán ránézett a kapura. Rápillantott a csüggedt emberek hosszú sorára.
– Ümm, nem – rázta a fejét. – Nem hinném. De azért köszönöm.
– Akkor mars innen!
Viktor barátságos mosolyt vetett rá. Elsétált a kerítés mellett, és követte, ahol a túlsó végén, befordult egy keskeny sikátorba.
Viktor addig keresgélt a sikátorokban szokásos szemétben, míg talált egy darab papírfecnit. Aztán fölgyűrte ingujját.
És csak ezután vizsgálta meg gondosan a kerítést, míg nem talált néhány meglazult palánkot, melyek, némi erőfeszítés árán, beengedték.
Ezzel olyan helyre jutott, amely tömve volt szövetgöngyölegekkel és fűrészáruval. Senki sem járt arra.
Céltudatosan lépkedve, tudatában, hogy soha senkit nem vonnak kérdőre, aki fölgyűrt ingujjal, kezében tüntetően egy darab papírral céltudatosan lépked, nekivágott az Érdekes és Tanulságos Kinematográfia fából és vászonból készült meseországának.
Voltak ott épületek más épületek hátuljára festve. Voltak ott fák, amelyek elölről fák voltak, hátulról meg csak dúcok rengetege. Volt bőségesen tevékeny kapkodás, bár, amennyire Viktor ki tudta venni, valójában senki sem csinált semmit.
Nézte, amint egy férfi hosszú, fekete köpönyegben, fekete kalapban, és olyan bajusszal, mint egy kerti söprű, hozzákötöz egy lányt az egyik fához. Szemlátomást senki sem igyekezett a férfit meggátolni ebben, jóllehet a lány küzdött. Mi több, ketten közönyösen figyelték, és volt ott még egy férfi, aki egy háromlábú állványra tett nagy doboz mögött állt egy kurblit forgatva.
A lány esedezve széttárta karját, és hangtalanul tátogott szájával.
Az egyik néző fölállt, rendezgetett egy halom táblát maga mellett, majd az egyiket föltartotta a doboz elé.
A tábla fekete volt. Rajta, fehérrel, e szavak álltak: „Nee! Nee!”
A táblát fölmutató férfi ellépett a doboz elől. A gonosztevő megpödörte a bajszát. A férfi visszasétált egy másik táblával. Ezúttal ez állt rajta: „Ahá! Asz én büzke szépségem!”
A másik ülő néző fölkapott egy szócsövet.
– Nagyszerű, nagyszerű – mondta. – Oké, öt perc szünet és aztán mindenki jöjjön vissza ide a nagy verekedésjelenethez.
A gonosztevő kiszabadította a lányt. Mindketten elkószáltak. A férfi abbahagyta a kurbli tekerését, rágyújtott egy cigarettára, aztán kinyitotta a doboz fedelét.
– Mindenki vette ezt? – kérdezte.
Nyöszörgéskórus hallatszott.
Viktor odament és megkopogtatta a szócsöves fickó vállát.
– Sürgős üzenet Goldfis úrnak? – mondta.
– Az irodában van, amott – felelte a férfi, arrafelé bökve hüvelykujjával a válla fölött anélkül, hogy körülnézett volna.
– Köszönöm.
Az első barakk, ahova bedugta a fejét, semmi mást nem tartalmazott, csupán apró kalitkák sorait, melyek elnyújtóztak messze, a sötétbe. Kivehetetlen izék rontottak a rácsoknak, és rácsiviteltek. Viktor kapkodva becsapta az ajtót.
A következő ajtó föltárta Goldfist, amint egy üvegkészítmény-darabok és papíráradat borította asztal előtt áll. Nem fordult meg.
– Csak tegye le oda! – vetette oda szórakozottan.
– Én vagyok az, Goldfis úr – szólalt meg Viktor.
Goldfis megfordult, tétován rábámult, mintha Viktor hibája lenne, hogy a neve semmit sem jelent.
– Igen?
– Amiatt az állás miatt jöttem – jelentette ki Viktor. – Emlékszik?
– Miféle állás? Mire kell emlékeznem? – érdeklődött Goldfis. – Hogy a fenébe került maga ide?
– Betörtem a mozgó képekbe – felelte Viktor. – De egy kalapács és néhány szög helyrehozhatja a dolgot.
Pánik virágzott ki Goldfis arcán. Viktor előhúzta a névjegyet és meglengette, reményei szerint megnyugtatóan.
– Ankh-Morporkban? – mondta. – Két éjszakával ezelőtt? Amikor veszélybe került?
Kezdett derengeni a dolog. – Ó, igen – szólt Goldfis alig hallhatóan. – És te voltál, aki némi segítséget nyújtott.
– És maga azt mondta, hogy látogassam meg, ha képeket akarok mozgatni – válaszolta Viktor. – Akkor nem akartam, de most már igen. – Ragyogó mosollyal ajándékozta meg Goldfist.
Közben azt gondolta: Meg fog próbálni kibújni alóla. Már megbánta az ajánlatot. Vissza fog küldeni engem a sorba.
– Hát, persze – jelentette ki Goldfis –, rengeteg nagyon tehetséges ember akar szerepelni a mozgó képekben. Most már bármelyik nap megoldjuk a hangot is. Úgy értem, ács vagy? Van alkímiai tapasztalatod? Idomítottál valaha krampuszokat? Egyáltalán, ügyes a kezed?
– Nem – ismerte be Viktor.
– Tudsz énekelni?
– Kevéssé. A fürdőkádban. De nem túl jól – ismerte el Viktor.
– Tudsz táncolni?
– Nem.
– Kardok? Tudod, hogy kell kardot forgatni?
– Egy kicsit – felelte Viktor. Néha kezébe vett egyet a tornateremben. Valójában sohasem harcolt ellenféllel, mert a varázslók általában irtóznak a testgyakorlástól és az egyetlen egyetemi polgár, aki rajta kívül betette oda a lábát, a Könyvtáros volt, és ő csak a köteleket és gyűrűket használta. Ám Viktor lendületes és egyéni vívótechnikát gyakorolt a tükör előtt, amely még sosem győzte le.
– Értem – jegyezte meg Goldfis komoran. – Nem tudsz énekelni. Nem tudsz táncolni. Egy kicsit tudsz kardot forgatni.
– Viszont kétszer is megmentettem a maga életét – állította Viktor.
– Kétszer? – csattant föl Goldfis.
– Igen – felelte Viktor. Nagy levegőt vett. Ez kockázatosnak bizonyulhat. – Akkor – mondta –, és most.
Hosszú csönd támadt.
Aztán Goldfis megszólalt: – Igazán nem hinném, hogy erre szükség volt.
– Sajnálom, Goldfis úr – kérlelte Viktor. – Én tényleg nem olyan ember vagyok, de maga ezt mondta, és idegyalogoltam egész úton és nincs semmi pénzem és éhes vagyok és megcsinálok bármit, ami kell magának. Akármit. Kérem!
Goldfis kételkedve nézett rá.
– Még a színészkedést is? – kérdezte.
– Tessék?
– Mozogni meg tetetni, mintha csinálna valamiket – magyarázta Goldfis segítőkészen.
– Igen!
– Kész szégyen egy hozzád hasonló értelmes, iskolázott fiú számára – jelentette ki Goldfis. – Mi a foglalkozásod?
– Egyetemre járok, hogy va... – kezdte Viktor. Eszébe jutott Goldfis ellenszenve a varázslók iránt, és helyesbített. -...hivatalnok legyek.
– Vahivatalnok? – firtatta Goldfis.
– Viszont azt nem tudom, hogy jó színész leszek-e – vallotta be Viktor.
Goldfis meglepettnek tűnt. – Ó, teljesen rendben leszel – állította. – Nagyon nehéz rosszul színészkedni a mozgó képekben.
Kotorászott a zsebében és előhúzott egy talléros érmét.
– Tessék – nyújtotta oda. – Menj és szerezz valami ennivalót!
Tetőtől talpig végigmérte Viktort.
– Vársz még valamire? – tudakolta.
– Hát – válaszolta Viktor –, azt reméltem, hogy elmondja nekem, mi folyik itt.
– Hogy érted?
– Két éjszakával ezelőtt megnéztem a maga, a maga mozgóját – kissé büszke volt arra, hogy emlékszik a szakkifejezésre –, még a városban és hirtelen itt akartam lenni és jobban akartam ezt, mint bármi mást. Előtte egész életemben sohasem akartam semmit igazán!
Goldfis megkönnyebbült vigyorgásban tört ki.
– Ó, az! – mondta. – Az csak Holivud varázslata. Nem varázslói mágia – tette hozzá sietve –, ami csupa babona meg halandzsa. Nem. Hanem varázslat az átlagembernek. Az ember agya csak úgy sistereg a rengeteg lehetőségtől. Tudom, mert az enyém is azt tette – fűzte hozzá.
– Igen – értett egyet Viktor kissé bizonytalanul. – De hogyan működik?
Goldfis arca fölragyogott.
– Tudni szeretnéd? – kérdezte. – Tudni szeretnéd, hogyan működnek a dolgok?
– Igen, én...
– Tudod, a legtöbb ember olyan kiábrándító – nyilvánított véleményt Goldfis. – Mutatsz nekik valami tényleg bámulatosat, mint például a képdoboz, és ők csak „ó!-znak”. Meg se kérdik, hogy működik. Mr. Madár!
Az utolsó mondatot már kiáltotta. Egy idő múlva kinyílt egy ajtó a pajta túlsó végén és megjelent egy férfi.
A nyakában egy képdoboz lógott. Vegyes szerszámok csüngtek az övéről. A kezét vegyszerek színezték el, és nem volt szemöldöke, amiről Viktor később megtanulta, biztos jele annak, hogy az illető némi időt töltött az oktocellulóz körül. Valamint a sapkáját megfordítva viselte.
– Ez itt Gaffer [6] Madár – vigyorgott Goldfis. – A főkurblimanunk. Gaffer, ez itt Viktor. Színészkedni fog nekünk.
– Ó – szólalt meg Gaffer, s ugyanúgy nézett Viktorra, ahogy a hentes nézhet a kizsigerelt állatra. – Valóban?
– És szeretné tudni, hogyan működnek a dolgok! – folytatta Goldfis.
Gaffer újabb epés pillantást vetett Viktorra.
– Zsineggel – jelentette ki gyászosan. – Az egészet zsinegek mozgatják. Elképednél attól, hogyan esnének szét a dolgok errefelé – magyarázta –, ha nem lennék itt a gombolyag zsinegemmel.
A nyakában lógó dobozból hirtelen fölbolydulás hallatszott. Rácsapott a tenyerével.
– Ti csirkefogók ezt abba is hagyhatjátok – mondta. Odabiccentett Viktornak.
– Ingerlékenyek lesznek, ha fölborul a rutinjuk – indokolta meg.
– Mi van a dobozban? – faggatta Viktor.
Gaffer Goldfisre kacsintott. – Fogadok, hogy tudni szeretnéd! – jelentette ki.
Viktornak eszébe jutottak a bekalickázott izék, amiket a pajtában látott.
– Hallomás alapján közönséges krampuszok – kockáztatta meg óvatosan.
Gaffer elismerő tekintettel nézett rá, amilyen az ostoba kutyának jár, ami most meglehetősen okos kunsztot mutatott be.
– Aha, úgy van – ismerte el.
– De hogyan akadályozza meg a szökésük? – tudakolta Viktor.
Gaffer gúnyosan vigyorgott. – Döbbenetes cucc a zsineg – mondta.

 

Ráteszem-a-kést-a-saját-Torkomra Himpeller egyike volt azon ritka embereknek, akik képesek egyenes vonalúan gondolkozni.
A legtöbb ember kacskaringókban és cikcakkosan gondolkozik. Például, elindulnak egy ilyen gondolatból, hogy, mondjuk, vajon hogyan válhatnék gazdaggá, és aztán továbbhaladnak egy tétova pályán, amely ilyen gondolatokat hoz magával: vajon mi lesz vacsorára, meg vajon az ismerőseim közül ki kölcsönözne nekem öt tallért?
Míg ellenben Torok egyike azoknak, akik képesek felismerni a gondolatot a folyamat másik végén, ami ebben az esetben Én immár nagyon gazdag vagyok, egyenest húznak a kettő között, s aztán annak mentén gondolják végig az utat, amíg csak oda nem érnek a végére.
Nem mintha összejött volna. Úgy találta, mindig akadt valami apró, ám alapvető szépséghiba a folyamatban. Rendszerint különös vonakodás az emberek részéről, hogy megvásárolják, amit ő el akart adni.
Ám Torok összes megspórolt pénze most egy bőrzacskóban pihent ujjasa alatt. Már eltöltött egy napot Holivudban. A mindhalálig üzletember szemével tekintett Holivud roskatag, olyan, amilyen szervezettségére. Úgy tűnt, nincs számára hely benne, ám ez nem jelentett gondot. A csúcson mindig van hely.
Egy teljes napi kérdezősködés és gondos megfigyelés elvezette az Érdekes és Tanulságos Kinematográfiához. És most az utca túlsó végén ácsorgott, feszülten figyelve.
A sort fürkészte. Szemügyre vette a kapuban álló férfit. Döntésre jutott.
Végigsétált a sor mellett. Eszes ember volt. Tudta, hogy eszes ember. Amire most szüksége van, az az izom. Valahol itt lennie kell...
– 'Napot, Mr. Himpeller!
Az a lapos fej, az a dimbes-dombos kar, az a lebiggyedő alsó ajak, az a károgó hang, amely dió nagyságú IQ-ra vall. Mindennek összege...
– Én vagyok az. Detritus – mondta Detritus. – Ki hitte volna, hogy itt látom magát, mi?
Olyan vigyort vetett Himpellerre, akár egy létfontosságú hídpilléren hirtelen megjelenő repedés.
– Helló, Detritus! A filmnél dolgozol? – kérdezte Himpeller.
– Nem kifejezetten dolgozom – válaszolta Detritus szégyenlősen.
Himpeller némán a trollra pillantott, akinek kicsorbult ökle volt általában az utolsó szó bármely utcai verekedésben.
– Szerintem ez fölháborító! – jelentette ki. Előhúzta pénzes-zacskóját és kiszámolt öt tallért. – Szeretnél nekem dolgozni, Detritus?
Detritus tisztelettudóan megérintette kiszögellő homlokát.
– Igenis, Mr. Himpeller – felelte.
– Akkor erre gyere!
Himpeller visszasétált a sor elejére. A kapuban álló férfi elé lökte karját, hogy útját állja.
– Mit képzelsz, hova mész, haver? – tudakolta.
– Találkozóm van Goldfis úrral – közölte Himpeller.
– És ő vajon tud erről? – firtatta az őr, olyan hangon, ami jelezte, hogy ő, személy szerint akkor se hinné el, ha föl lenne írva nagy betűkkel az égre.
– Még nem – mondta Himpeller.
– Hát, barátocskám, ebben az esetben foghatod magad és...
– Detritus?
– Igen, Mr. Himpeller?
– Üsd meg ezt a fickót!
– Igenis, Mr. Himpeller.
Detritus karja száznyolcvan fokos ívben lendült körbe, a végén eszméletvesztéssel. Az őr fölemelkedett a földről, átvágódott az ajtón és végül húsz lábbal arrébb elpihent az ajtó romjai között. A sorban állók éljeneztek.
Himpeller helyeslően pillantott a trollra. Detritus mindössze egy elrongyolódott ágyékkötőt viselt, mely eltakarta, akármi volt is az, amit a trollok szükségesnek vélnek elfedni.
– Jól van, Detritus!
– Igenis, Mr. Himpeller.
– De majd gondoskodnunk kell arról, hogy öltönyhöz juss – jelentette ki Himpeller. – És most, légy szíves, őrizd a kaput! Ne engedj be senkit!
– Igenis, Mr. Himpeller.
Két perccel később egy kicsiny, szürke kutya ügetett át a troll rövid ó-lába között és átszökkent a kapu maradványai fölött, ám Detritus nem tett semmit, hogy megakadályozza, mert mindenki tudja, hogy a kutyák nem valakik.

 

– Mr. Goldfis? – szólalt meg Himpeller.
Goldfis, épp óvatosan átkelőben a műtermen egy doboz friss nyersfilmmel, habozott a keszeg alak láttán, aki úgy rohant felé, akár egy rég elveszett menyét. Himpeller arckifejezése olyan volt, amit valami hosszú és áramvonalas és fehér visel, miközben átúszik a zátonyon a gyerkőcök lubickoló területének meleg, sekély vizeibe.
– Igen? – szólt Goldfis. – Maga kicsoda? Hogy került...
– A nevem Himpeller – válaszolta Himpeller. – De szeretném, ha Toroknak szólítanál.
Egyik kezével megragadta Goldfis ellen nem álló kezét, aztán másik kezét az alkimista vállára tette, és előrelépett, élénken rázogatva az első kezet. Ez az intenzív barátságosság benyomását keltette, és azt jelentette, hogy ha Goldfis elhátrál, ki fogja ficamítani saját könyökét.
– És nagyon szeretném, hogy tudd – folytatta Himpeller –, hogy mindnyájunknak hihetetlenül imponál, amit ti, fiúk, itt csináltok!
Goldfis csak nézte, amint a kezével bőszen barátság kötődik, és bizonytalanul vigyorgott.
– Tényleg? – kockáztatta meg.
– Ez az egész... – Himpeller csak annyi időre engedte el Goldfis vállát, ami épp elegendő volt, hogy túláradóan rámutasson a lendületes zűrzavarra körülöttük. Fantasztikus! Bámulatos! És annak a te utolsó darabodnak, na, mi is volt annak a címe...?
– Bolondozás a boltban – felelte Goldfis. – Arra gondolsz, amikor a tolvaj ellopja a kolbászokat és a boltos megkergeti?
– Aha – bólintott Himpeller, és állandó mosolya csak egy-két pillanatra üvegesedett meg, mielőtt újra teljesen őszintévé vált. – Aha. Az volt az. Döbbenetes! Valódi lángelme! Csodásan eljátszott metafora!
– Tudod, csaknem húsz tallérunkba került – mesélte Goldfis szégyellős büszkeséggel. – És persze a kolbászok még negyven garasba.
– Elképesztő! – állította Himpeller. – És bizonyára sok százan látták, ugye?
– Ezrek – felelte Goldfis.
Himpeller mostani vigyorára már nincs is hasonlat. Ha még ennél is szélesebb lett volna, leesik a feje búbja.
– Ezrek? – mondta. – Valóban? Olyan sokan? És persze mind fizetnek neked, ó, mennyit is...?
– Ó, pillanatnyilag csak gyűjtést rendezünk – magyarázta Goldfis. – Csak, hogy fedezze a költségeket, amíg a kísérleti stádiumban vagyunk, érted, ugye? – Lenézett. – Vajon – tette hozzá –, esetleg nem engedhetnéd el most már a kezem?
Himpeller követte pillantását. – Dehogynem! – értett egyet és elengedte. Goldfis keze saját szakállára még folytatta egy darabig a föl-le mozgást, puszta izomgörcsből kifolyólag.
Himpeller egy pillanatig hallgatott, olyan férfi arckifejezésével, aki épp bensőséges társalgást folytat valami belső istennel. Aztán megszólalt: – Tudod, Tomas... szólíthatlak Tomasnak?... amikor megnéztem azt a remekművet, azt gondoltam, Himpeller, mindezek mögött van egy alkotóművész...
– ...honnan tudod, hogy a nevem...?
– ...egy alkotóművész, gondoltam, akinek szabadnak kellene lennie, hogy múzsáját kergethesse, ahelyett, hogy az irányítás összes kicsinyes részlete terheli, igazam van?
– Hát... igaz, hogy ez a rengeteg adminisztrálás kissé...
– Pontosan így gondolom én is – vágott közbe Himpeller. – És azt mondtam magamnak, Himpeller, most rögtön oda kell menj és föl kell ajánld a szolgálataid. Tudod. Adminisztrálni. Levenni válláról a terhet. Hadd csinálja, amihez a legjobban ért, nincs igazam? Tom?
– Én, én, én, igen, persze, igaz, hogy az erősségem valójában inkább a...
– Rendben! Rendben! – jelentette ki Himpeller. – Tom, én elfogadom!
Goldfis szeme kifejezéstelenné vált.
– Ööö – mondta.
Himpeller játékosan vállon öklözte az alkimistát. – Csak mutasd meg nekem az irodát – szólította föl –, és aztán azonnal mehetsz és csinálhatod, akármi legyen is az, amit olyan jól csinálsz!
– Ööö. Jó – egyezett bele Goldfis.
Himpeller megragadta az alkimista mindkét karját és ezer wattos becsületességet sugárzott.
– Számomra ez megtisztelő pillanat – jelentette ki rekedt hangon. – El sem tudom mondani neked, milyen sokat jelent ez nekem. Őszintén állíthatom, hogy ez életem legboldogabb napja. Azt akarom, hogy tudd ezt, Tommy. Komolyan!
Az áhítatos csöndet halk, gúnyos kuncogás törte meg.
Himpeller lassan körbenézett. Nem volt mögöttük senki, eltekintve egy kicsiny, szürke korcstól, amely egy halom rönkfa árnyékában ült. Az állat észrevette a kereskedő arckifejezését és oldalra hajtotta fejét.
– Kaff? – mondta.
Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller futólag körülnézett valamiért, amit hozzávághatna, ráébredt, hogy az nem férne össze szerepével, és visszafordult a rabul ejtett Goldfishez.
– Tudod – közölte őszintén –, tényleg nagy szerencse számomra, hogy találkoztam veled.

 

Viktornak az ebéd a vendéglőben a tallérjába meg még két garasába került. Az ebéd egy tál leves volt. Minden sokat kóstál, mondta a levesárus, mert mindent jó messziről kell idehozni.
Holivud körül nem voltak majorságok. Különben is, ki termelne izéket, amikor filmet is csinálhat?
Ebéd után Viktor jelentkezett Gaffernál próbafelvételre.
Az abból állt, hogy egy percig meg sem mozdulhatott, míg a kurbliman a képdoboz teteje fölött fontoskodva rámeredt. Miután eltelt egy perc, Gaffer így szólt: – Rendben. Őstehetség vagy, fiú.
– De nem csináltam semmit – értetlenkedett Viktor. – Csak azt mondta, ne mozduljak.
– Aha. Pontosan erről van szó. Erre van szükségünk. Olyanokra, akik tudják, hogyan kell mozdulatlanul állni – közölte Gaffer. – Semmi olyan sallangos színészkedés, mint a színházban.
– De még nem mondta el, hogy mit csinálnak a krampuszok a dobozban – mondta Viktor.
– Ezt csinálják – felelte Gaffer, és lenyomott két csappantyút. Egy sor apró, rosszindulatú szem bámult ki Viktorra.
– Ez a hat krampusz itten – mutatta, gondosan elkerülve a karmokat – kinéz a doboz elején lévő kis lyukon és képeket fest arról, amit lát. Hatnak kell lenni belőlük, oké? Kettő fest, és négy meg fújja a képet, hogy megszáradjon. Azért, mert hogy már jön is a következő kép, érted? Ez azért van, mert abban a pillanatban, hogy ezt a kurblit, itt, ni, elforgatjuk, az átlátszó membránszalag egy kockányit lecsévélődik a következő képhez. – Elforgatta a kurblit. Az kittakattogott, és a krampuszok halandzsáztak.
– Miért csinálták ezt? – firtatta Viktor.
– Á – mondta Gaffer – azért, mert a kurbli ezt a kis kereket is meghajtja, rajta az ostorokkal. Ez az egyetlen módja, hogy elég gyorsan dolgoztassuk őket. Az átlagkrampusz lusta kis ördög. Különben is, az egész csak visszacsatolás kérdése. Minél gyorsabban forgatod a kurblit, annál gyorsabban csévélődik a film, és annál gyorsabban kell fessenek. Az ember el kell találja a megfelelő sebességet. Nagyon fontos munkakör a kurblimané.
– De ez az egész nem túl, nos, kegyetlen?
Gaffer meglepettnek tűnt. – Ó, nem. Nem igazán. Minden félórában kapok pihenőt. A Kurblimanok Céhének előírása.
Továbbsétált a munkapad mellett oda, ahol egy másik doboz hevert, nyitott hátlappal. Ezúttal egy kalitkányi lomhának látszó gyík pislogott szomorúan Viktorra.
– Ezzel nem vagyunk nagyon elégedettek – oktatta Gaffer. – De ez a legjobb, amit tehetünk. Tudod, a tipikus szalamandra egész nap a sivatagban fekszik, magába szívja a fényt, és amikor megijed, ismét kibocsátja. Önvédelmi fogás, úgy hívják az ilyet. Szóval amikor a film pereg, és ez a zár, itt, ni, előre-hátra kattog, a fényük kijut, át a filmen és ezeken a lencséken, itt, és a vászonra kerül. Alapjában véve roppant egyszerű.
– Hogyan ijeszti meg őket? – érdeklődött Viktor.
– Látod ezt a kurblit?
– Ó!
Viktor elgondolkozva bökdöste a képdobozt.
– Hát, na jó – mondta. – Szóval lesz egy csomó kis kép. És gyorsan forgatja őket. Szóval valami elmosódottságot kellene lássunk, de nem úgy történik.
– Á! – tette ujját szája elé Gaffer bennfentességet sugallva. – Az bizony a Kurblimanok Céhének titka. Beavatott adja tovább beavatottnak – fűzte hozzá, fontoskodva.
Viktor szúrós pillantást vetett rá. – Azt hittem, hogy csak pár hónapja készítenek filmeket – jegyezte meg.
Gafferban volt annyi tisztesség, hogy ravasz képet vágjon. – Hát, oké, pillanatnyilag inkább valahogy körbeadjuk – ismerte el. – De csak adj nekünk néhány évet és máris tovább fogjuk adni ahhoz ne nyúlj!
Viktor bűntudatosan rántotta vissza kezét a padon lévő bádogdoboz-halomtól.
– Azokban van maga a film – közölte Gaffer, óvatosan egyik oldalra bökdösve őket. – Az ember nagyon óvatos kell legyen vele! Nem hagyhatod, hogy túlságosan fölmelegedjen, mert oktocellulózból van, és az erős ütődéseket se szereti.
– Mi történik akkor? – kérdezte Viktor a bádogdobozokra meredve.
– Ki tudja? Senki se élt elég hosszan ahhoz, hogy elmondhassa nekünk. – Gaffer Viktor arcára pillantott és elvigyorodott.
– Ne aggódj emiatt! – mondta. – Te a mozgókép-doboz előtt leszel.
– Kivéve, hogy fogalmam sincs a színjátszásról – dörmögte Viktor.
– Tudod, hogyan csináld, amit mondanak neked? – firtatta Gaffer.
– Mi? Hát. Igen. Azt hiszem.
– Csak annyit kell tudj, fiú. Ez minden, amire szükséged van. Ez meg dagadó izmok.
Kiléptek a perzselő napfényre és Goldfis vityíllója felé indultak.
Amit birtokba vettek.
Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller találkozott épp a filmmel.
– Amit gondoltam – kezdte Himpeller –, az az, hogy, hát, frigyelj csak! Valami ilyesmi.
Föltartott egy kartonlapot.
Azon ez állt, reszketeg kézírással:

 

Eszután az elöadáss után, Miért Nem Keresi föl
Harga Bordafokadóját
A Legjobb vendéglö! Hótt Kwizin!

 

– Mi az, hogy hótt kwizin? – faggatta Viktor.
– Külföldiül van – válaszolta Himpeller. Mogorván nézett Viktorra. Olyasvalakivel, mint Viktor, egy fedél alatt lenni nem volt része a tervnek. Azt remélte, hogy elkapja Goldfist, amikor épp egyedül van. – Ételt jelent – tette hozzá.
Goldfis rábámult a kartonlapra.
– Ez meg mi? – érdeklődött.
– Miért ne – mondta Himpeller, nagyon óvatosan fogalmazva, – tartanád föl ezt a lapot az előadás végén?
– Miért tennénk?
– Mert az olyanok, mint Sham Harga, reng... egész sok pénzt fognak fizetni érte – magyarázta Himpeller.
Mindnyájan rábámultak a kartonlapra.
– Én már ettem Harga Bordafogadójában – közölte Viktor. – Nem állíthatom, hogy az a legjobb. Nem a legjobb. Jó messze van a legjobbtól. – Töprengett egy darabig. – Valójában olyan messze van a legjobbtól, amilyen messze csak lehet.
– Az nem számít – jelentette ki Himpeller csípősen. – Az nem fontos.
– De – kezdte Goldfis –, ha fogjuk magunk és kijelentjük, hogy Harga Bordafogadója a legjobb hely a városban, mit fog gondolni a többi étterem?
Himpeller áthajolt az asztal fölött.
– Azt fogják gondolni – szögezte le –, hogy „Miért nem nekünk jutott ez először eszünkbe”?
Hátradőlt. Goldfis a teljes értetlenség pillantását villantotta rá.
– Légy szíves, menj neki ennek még egyszer! – kérte.
– Ők majd pontosan ugyanazt akarják csinálni! – adta elő Himpeller.
– Tudom már – szólalt meg Viktor. – Azt akarják majd, hogy tartsunk föl lapokat olyasmikkel, hogy „Ténylegesen Nem is Hargáé a Legjobb Hely a Városban, hanem a Miénk Az”.
– Valami ilyesmi, valami ilyesmi – csattant föl Himpeller, és szúrósan rámeredt. – Talán csiszolhatunk a megfogalmazáson, de valami ilyesmi.
– De, de – Goldfis küzdött, hogy előrevigye a társalgást –, Hargának az nem fog tetszeni, nem igaz? Ha fizet nekünk azért, hogy azt mondjuk, az ő étterme a legjobb, és aztán elfogadunk pénzt másoktól, hogy azt mondjuk, az ő helyűk a legjobb, akkor Harga biztos...
– Még több pénzt fog fizetni nekünk – jelentette ki Himpeller –, hogy mondjuk újra, csak nagyobb betűkkel.
Mindnyájan rámeredtek.
– Tényleg azt gondolod, hogy ez így lesz? – kérdezte Goldfis.
– Igen – felelte Himpeller határozottan. – Hallgasd csak meg az utcai árusokat bármelyik reggel! Nem azt kiabálják, „Majdnem friss narancs, csak kissé lottyadt, tűrhető áru”, ugye? Dehogy, azt kiabálják, „Vegyék a mészédes narancsot, naggyon finom!” Józan üzleti érzék.
Megint áthajolt az asztalon.
– Úgy tűnik nekem – közölte –, hogy tudnál mit kezdeni egy kevéssel belőle errefelé.
– Úgy néz ki – értett egyet Goldfis elhalóan.
– És a pénzzel – folytatta Himpeller, hangja a valóság réseibe illesztett feszítővas –, tényleg belevághatnád művészeted tökéletesítésébe.
Goldfis egy kissé földerült. – Az igaz – mondta. – Például valamiképp hanghoz juthatnánk...
Himpeller nem figyelt oda. Odamutatott a falhoz támasztott táblák rakására.
– Azok mik? – firtatta.
– Á! – felelte Goldfis. – Az az én ötletem volt. Azt gondoltuk, hogy, ööö, józan üzleti érzékről tanúskodna – úgy ízlelgette a kifejezést, mintha valami ritka, új édesség lenne – értesíteni az embereket a többi mozgó képről, amiket készítünk.
Himpeller fölvette az egyik táblát és kritikusan kartávolságra tartotta magától.
Ez állt rajta:

 

Jöwö héten befogiuk Mattatni:
Pelias és Melisande
Egy Rómantikus Tragédija Két Tekercsben.
Köszönöm.

 

– Ó – sóhajtotta lehangoltan.
– Ez nem jó? – kérdezte Goldfis, most már teljesen legyőzve. – Úgy értem, mindent elmond, amit az embereknek tudniuk kell, nem igaz?
– Szabad? – kérdezte Himpeller és elvett egy krétadarabot Goldfis íróasztaláról. Egy darabig céltudatosan firkált a tábla hátlapjára, aztán megfordította.
Most így szólt:

 

A Zistenek és Emberek Megmontták, Hogy Nem Lehett, De Ök Nem Halgatag Rájuk!

Pelias és Melisande, Történt a Tiltot Szerelemről!

A Szenvedéj izzó Reggaéje mely Átível Teren és Idén!

Esz meg fog rászni!

Benne 1.000 elefánt!

 

Viktor és Goldfis figyelmesen olvasták, ahogy az ember az étlapot tanulmányozza idegen nyelven. Valóban idegen nyelv volt, és csak még rosszabbá tette, hogy egyben a saját anyanyelvük is.
– Nahát, nahát – kezdte Goldfis. – Szavamra... nem tudom, hogy volt-e benne valami tényleg tiltott. Ööö. Csak nagyon történelmi história. Azt gondoltam, hogy segít a, tudod, gyerekeknek és így tovább. Tanít egy kis történelmet. Ők valójában sosem találkoztak, tudod, ettől lett az egész olyan tragikus. Az egész nagyon, ööö, szomorú. – Rámeredt a táblára. – Bár meg kell mondjam, határozottan rátapintottál valamire ezzel. Ööö. – Valami miatt nyugtalannak tűnt. – Igazából nem emlékszem elefántokra – mondta, mintha a dolog az ő hibája lenne. – Ott voltam egész délután, míg forgattuk, és nem tudok felidézni ezer elefántot egyik jelenetben se. Biztos vagyok benne, hogy észrevettem volna.
Himpeller szemét meresztette. Nem tudta, honnan jönnek, ám most, hogy foglalkozni kezdett vele, néhány nagyon is tiszta ötlete támadt, hogy mi mindennek kell filmekben szerepelnie. Az ezer elefánt jó kezdet.
– Nincsenek elefántok? – érdeklődött.
– Nem hiszem, hogy lennének.
– Hát, vannak legalább táncosnők?
– Hümm, nincsenek.
– Hát akkor vannak benne vad üldözések és ujjuk hegyével kapaszkodó, szirtek szélén lógó emberek?
Goldfis kissé fölvidult. – Azt hiszem, valahol van egy erkély benne – közölte.
– Igen? Lóg róla valaki az ujja hegyével kapaszkodva?
– Nem hiszem – válaszolta Goldfis. – Úgy emlékszem, Melisande kihajol a korlát fölött.
– Jó, de a közönség visszafojtott lélegzettel fogja-e lesni, hogy vajon leesik-e?
– Remélem, hogy Pelias beszédét fogják nézni – felelte Goldfis ingerülten. – Kénytelenek voltunk öt táblára írni. Apró betűkkel.
Himpeller fölsóhajtott.
– Azt hiszem, tudom, mit akarnak az emberek – jelentette ki –, és ők nem akarnak rengeteg apró betűs írást olvasni. Látnivalót akarnak!
– Az apró betűs írás nem elég? – kérdezte gúnyosan Viktor.
– Táncosnőket akarnak! Izgalmat akarnak! Elefántokat akarnak! Azt akarják, hogy a hősök essenek le a tetőről! Álmokat akarnak! A világon nyüzsögnek a kis emberek nagy álmokkal!
– Mi, úgy érti, hogy törpék meg manók és így tovább? – tudakolta Viktor.
– Nem!
– Árulja el nekem, Mr. Himpeller – szólalt meg Goldfis –, pontosan mivel foglalkozik?
– Portékákat árulok – felelte Himpeller.
– Főként kolbászt – tette hozzá önként Viktor.
– És portékákat – egészítette ki éles hangon Himpeller. – Csak akkor árulok kolbászt, amikor a portékaeladás kissé pang.
– És a kolbászok eladásából következtet arra, hogy képes jobb mozgó képeket készíteni? – firtatta Goldfis. – Bárki képes kolbászt eladni! Nem így van, Viktor?
– Hát... – mondta vonakodva Viktor. Himpellert kivéve senki sem tudta volna eladni Himpeller kolbászait.
– Na, hát akkor – mondta Goldfis.
– A lényeg az – folytatta Viktor –, hogy Mr. Himpeller még olyanoknak is el tud adni kolbászt, akik már vettek tőle.
– Úgy van! – erősítette meg Himpeller. Rámosolygott Viktorra.
– És az olyan ember, aki képes kétszer eladni Mr. Himpeller kolbászait, bármit képes eladni – szögezte le Viktor.

 

A másnap reggel ragyogó volt és derült, mint minden nap Holivudban, és ők elkezdték Cohen, a Barbár Érdekes és Különös Kalangyait. Himpeller azt mondta, egész éjjel dolgozott rajta.
Azonban a cím Goldfistől származott. Jóllehet Himpeller biztosította róla, hogy Cohen, a Barbár voltaképpen történeti személy és minden bizonnyal nevelő hatású, Goldfis a végsőkig kitartott A Wérfürdő Völgye! ellen.
Viktornak odanyújtottak valamit, ami bőrerszénynek látszott, ám kiderült, hogy a jelmeze. Két szikla mögött átöltözött.
Adtak neki egy óriási, életlen kardot is.
– Na most – mondta Himpeller, aki egy vászonszéken ült –, amit teszel, az az, hogy küzdesz a trollokkal, odarohansz, kiszabadítod a lányt máglyán, verekszel a többi trollal, aztán elszaladsz a mögé a másik szikla mögé. Én így látom a dolgot. Mit szólsz hozzá, Tommy?
– Hát, én... – kezdte Goldfis.
– Remek! – örvendezett Himpeller. – Oké. Igen, Viktor?
– Trollokat említett. Miféle trollok? – firtatta Viktor.
A két szikla kibontakozott.
– Nehogy, má' agóggyon bármi miatt, miszter – mondta a közelebbi. – Én meg a jó öreg Galenit, az ott, már centire kidolgoztuk az egészet.
– Trollok! – kiáltotta Viktor elhátrálva.
– Aha – válaszolta Galenit. Meglengetett egy szögekkel kivert bunkót.
– De, de... – nyögte Viktor.
– Na? – kérdezte a másik troll.
Amit Viktor mondani szeretett volna ez: de ti trollok vagytok, ádáz, élő sziklák, akik a hegyekben laknak és eltángálják az utazókat hatalmas fütykösökkel, nagyon hasonlókkal ahhoz, amit épp a kezetekben tartotok, és azt hittem, amikor trollokról volt szó, hogy közönséges emberek lesznek beöltözve, ó, nem is tudom, szürkére vagy valamilyenre festett zsákvászonba.
– Ó, rendben – felelte elhalóan. – Ööö.
– És ne hallgass oda azokra a sztorikra, hogy mink embert eszünk – közölte Galenit. – Az rágalom, az bizony. Úgy értem, mink sziklából vagyunk, minek akarnánk embert enni...
– Lenyeni – vágott közbe a másik troll. – Arra gondótál.
– Aha. Minek akarnánk lenyeni embereket? Mindig kiköpjük a darabkákat. És különben is, már abbahagytuk azt az egészet – tette hozzá sietve. – Nem mintha valaha is csinátuk vóna. – Barátságosan oldalba bökte Viktort, csaknem eltörve ezzel egyik bordáját. – Jó itten – vallotta be összeesküvői modorban. – Napi három tallért kapunk meg egy tallérnyi védőkrém hozzájárulást a nappali munkáért.
– Azér', mert különben kővé válnánk szürkületig, ami kész gyötrelem – jegyezte meg a társa.
– Aha, meg föltartja a forgatást és mindenki rajtad gyújcsa meg a gyufáját.
– Plusz a szerződésünkbe' az áll, hogy kapunk öt garas pótlékot a saját bunkónk használatáér' – tódította a másik troll.
– Ha esetleg végre elkezdhetnénk... – szólalt meg Goldfis.
– Miért csak két troll van? – siránkozott Himpeller. – Mi olyan hősies a verekedésben csupán két trollal? Huszat kértem, nem igaz?
– Nekem kettő is nagyon megfelel – rikkantotta oda Viktor.
– Idehallgasson, Mr. Himpeller – mondta Goldfis –, tudom, hogy segíteni próbál, ám az alapvető gazdaságosság...
Goldfis és Himpeller elkezdtek vitatkozni. Gaffer, a kurbliman sóhajtott és visszavitte a mozgókép-dobozt, hogy megetesse és -itassa a panaszkodó krampuszokat.
Viktor rátámaszkodott a kardjára.
– Csomószor csináltatok ilyesmit, igaz? – kérdezte a trolloktól.
– Aha – bólogatott Galenit. – Állandóan. Például, az Egy Király Váltságdíjába' egy trollt alakítottam, aki kirontott és ütötte a népeket. És a A Sötét Erdőbe' egy trollt alakítottam, aki kirontott és ütötte a népeket. És, és a Titkok Hegyébe' egy trollt alakítottam, aki kirontott és föl-le ugrált az embereken. Nem fizetődik ki, ha a külsőd alapján beskatulyáznak egy szerepkörbe.
– És te ugyanazt csinálod? – érdeklődött Viktor a másik trollhoz fordulva.
– Ó, Morréna jellemszínész, az vagy, ugye – válaszolta Galenit. – A legjobb a szakmában.
– Mit játszik?
– Sziklákat.
Viktor csak bámult.
– Mer' hogy kőkemények az arcvonásai – folytatta Galenit. – Nem csak sziklákat. Látnod kéne, ahogy vénséges monolitot alakít. El lennél képedve. Gyerünk, Morry, mutasd meg neki a feliratodat.
– Hogyisne – tiltakozott Morréna szégyenlősen vigyorogva.
– Gondolkozok azon, hogy megváltoztatom a nevem a mozgó képek miatt – mondta a magáét Galenit. – Olyasmire, ami valamivel nívósabb. „Kovára” gondoltam. – Aggodalmas pillantást vetett Viktorra, már amennyire Viktor meg tudta ítélni az arckifejezések igénybe vehető skáláját egy olyan arcon, ami úgy nézett ki, mint amit acéllal megfejelt csizmával rugdostak ki gránitból. – Mit szólsz hozzá'? – kérdezte a troll.
– Ööö. Nagyon tetszetős.
– Szerintem erőteljesebb – jegyezte meg a leendő Kova.
Viktor hallotta magát így szólni: – Vagy Szikla. A Szikla nagyon szép név.
A troll rámeredt, ajka némán mozgott, míg kipróbálta ezt a művésznevet.
– Hű! – rikkantotta. – Ez nem jutott eszembe. Szikla. Ez tetszik. Szerintem több járna nekem napi három tallérnál egy ilyen névvel, mint a Szikla.
– Kezdhetünk végre? – firtatta szigorúan Himpeller. – Talán megengedhetünk magunknak több trollt, ha ez a film sikert arat, de nem fog, ha túllépünk a költségvetési kereten, ami azt jelenti, hogy ebédidőre készen kellene legyünk. Na most, Morry és Galenit...
– Szikla – helyesbítette Szikla.
– Csak nem? Mindegy, ti ketten kirontotok és megtámadjátok Viktort, oké. Rendben... forgass...
A kurbliman forgatta a képdoboz kurbliját. Halk, kattogó nesz hallatszott, valamint a krampuszok részéről erőtlen sikolyok kórusa. Viktor segítőkésznek és ébernek tűnve állt.
– Ez azt jelenti, hogy kezdesz – magyarázta Goldfis türelmesen. – A trollok kirohannak a sziklák mögül és te bátran megvéded magad.
– De nem tudom, hogyan kell trollokkal harcolni! – siránkozott Viktor.
– Tudod mit – mondta a frissen átkeresztelt Szikla –, te hárítasz először, és mi valahogy elintézzük, hogy ne üssünk meg.
Világosság derengett.
– Úgy érted, az egész színlelés? – hökkent meg Viktor.
A trollok összenéztek, alig egy pillanatra, mindazonáltal tekintetük szerét ejtette, hogy kifejezze: döbbenetes, nem, hogy olyan izék, mint ez, látszólag uralják a világot.
– Aha – felelte Szikla. – Az az. Semmise valódi.
– Tilos nekünk megölni tégedet – nyugtatta Morréna.
– Úgy van – helyeselt Szikla. – Mi ugyan nem fogunk megölni tégedet.
– Leállicsák a pénzünk, ha olyasmiket csinálunk – tette hozzá Morréna morcosan.

 

A valóságban keletkezett törésen kívül az Izék gyülekeztek, és valami szemhez hasonlatossal bekukucskáltak a fényre és melegre. Mostanra már egész tömeg gyűlt össze belőlük.
Egyszer már létezett egy átvezető út. Azt mondani, hogy az Izék emlékeztek erre, helytelen lenne, mert semmi olyan bonyolulttal nem rendelkeznek, mint az emlékezet. Épp csak van nekik valami annyira bonyolult, mint, mondjuk, a fej. Ám ösztöneik és érzelmeik vannak.
Bejárat kell nekik.
Megtalálták.

 

Hatodszorra már egész jól ment. A fő gondot a trollok lelkesedése okozta, amivel csépelték egymást, a földet, a levegőt, és elég sűrűn önmagukat. Végül Viktor csak arra koncentrált, hogy megpróbálja eltalálni a mellette elsüvítő bunkókat.
Himpeller elégedettnek tűnt ezzel. Gaffer nem.
– Túl sokat mozogtak – jelentette ki. – Az idő felében nem is voltak képben.
– Ez harc volt – mondta Goldfis.
– Jó, de nem tudom mindenfelé mozgatni a képdobozt – szögezte le a kurbliman. – A krampuszok hanyatt esnének.
– Nem lehetne leszíjazni őket vagy valami? – tudakolta Himpeller.
Gaffer megvakarta az állát. – Gondolom, oda tudnám szögezni a lábuk a padlóhoz – felelte.
– Mindegy, jelen pillanatban megteszi – állította Goldfis. – Most leforgatjuk a jelenetet, amiben megmented a lányt. Hol a lány? Világosan megmondtam neki, hogy legyen itt. Miért nincs itt? Miért nem teszi soha senki, amit mondok neki?
A kurbliman kivette a cigarettacsikket a szájából.
– A csaj az Egy Merés Kalandorban filmezik a domb túloldalán – árulta el önként.
– De hát azt be kellett volna fejezzék tegnap! – nyöszörögte Goldfis.
– Fölrobbant a film – világosította föl a kurbliman.
– Mindjárt fölrobbanok! Hát, gondolom, megcsinálhatjuk a következő verekedést. A lánynak abban nem kell szerepelnie – adta be a derekát Goldfis kelletlenül. – Na jó, mindenki! Megcsináljuk azt a részt, amikor Viktor megküzd a félelmetes balgroggal.
– Mi az a balgrog? – érdeklődött Viktor.
Egy baráti, ám súlyos kéz veregette meg a vállát.
– Az egy hagyományos gonosz szörny, ami alapjában véve Morry, zöldre festve és ráragasztott szárnnyal – tudatta Szikla. – Mos' megyek is és segítek neki a festésbe'.
Azzal eldübörgött.
Láthatólag senkinek se kellett Viktor ebben a pillanatban.
A homokba szúrta a nevetséges kardot, elbóklászott és talált némi árnyékot néhány satnya olajfa alatt. Sziklák is voltak ott. Finoman megkocogtatta őket. Úgy tűnt, egyik se valaki.
A föld hűvös kis mélyedésbe süppedt, ami csaknem kellemes volt a holivudi domb kiégető mércéje szerint.
Még léghuzat is fújt valahonnan. Amikor nekidőlt a köveknek, érezte, hogy hűs szellő érkezik belőlük. Odalent biztos tele van barlanggal, gondolta.
...messze, a Láthatatlan Egyetemen, egy huzatos, sok oszlopos folyosón, egy kis szerkezet, aminek évek óta senki sem szentelt különösebb figyelmet, lármázni kezdett...
Szóval ilyen Holivud. Az ezüst vetítővásznon nem ilyennek tűnt. Úgy látszott, hogy a mozgó képek rengeteg várakozással járnak, és, amennyiben jól hallotta, az időrend összezavarásával. Egyes dolgok megtörténtek azok előtt a dolgok előtt, amelyek után történtek. Minden szörny csak Morry, zöldre festve és ráragasztott szárnnyal. Semmi sem igazán igazi.
Furcsa ugyan, de ez izgalmas.
– Na, most lett elegem ebből – szólalt meg mellette egy hang.
Viktor fölnézett. Megérkezett egy lány a másik ösvényen. Az arca a sápadt smink alatt kipirult a megerőltetéstől, a haja nevetséges loknikban lógott a szemébe, és olyan ruhát viselt, amit, noha nyilvánvalóan rászabták, olyasvalakinek terveztek, aki tíz évvel fiatalabb és rajong a csipkeszegélyért.
Ugyancsak vonzó lány volt, bár ezt nem lehetett azonnal észlelni.
– És tudod, mit mondanak, amikor panaszkodsz? – firtatta a lány. Ezt nyilvánvalóan nem Viktortól kérdezte. Ő csupán rendelkezésre álló hallgatóság volt.
– El sem tudom képzelni – felelte Viktor udvariasan.
– Azt mondják, „Bőven vannak mások, akik odakint várnak az esélyre, hogy bekerülhessenek a mozgó képekbe”. Ezt mondják.
A lány nekitámaszkodott egy göcsörtös fának és szalmakalapjával legyezte magát. – És túl meleg van – panaszolta. – És most egy röhejes egytekercsesben kell játsszak Goldfisnél, akinek halvány fogalma sincs az egészről. És valami kölyökkel, akinek valószínűleg büdös a szája, még ott a széna a hajában, és olyan a homloka, hogy meg lehetne teríteni rajta ebédhez.
– Meg trollok – egészítette ki Viktor nyájasan.
– Te jó ég! Csak nem Morry és Galenit?
– De igen. Csak Galenit most Sziklának hívja magát.
– Azt hittem, Kova lesz a neve.
– A Szikla jobban tetszik neki.
A sziklák mögül Goldfis keserves óbégatása hallatszott arról, hogy hova tűnt mindenki, pont amikor szüksége lenne rájuk. A lány a szemét forgatta.
– Ó, jóságos istenek! Ezért hagyom ki az ebédet?
– Bármikor leeheted a homlokomról – javasolta Viktor és talpra állt.
Megvolt az az elégtétele, hogy érezhette a lány elgondolkozó tekintetét tarkóján, miközben elhozta kardját és néhányszor kísérletképp megsuhogtatta, a szükségesnél jóval nagyobb erővel.
– Te vagy a fiú az utcáról, igaz? – kérdezte a lány.
– Pontosan. És te vagy a lány, aki forgatni szándékozott – mondta Viktor. – Látom, sikerült.
A lány kíváncsian pillantott rá. – Hogy szereztél állást ilyen gyorsan? A legtöbben hetekig várnak a lehetőségre.
– Mindig úgy véltem, van lehetőség, csak meg kell találni – közölte Viktor.
– De hogyan...
Viktor addigra már jókedvű nemtörődömséggel arrébb sétált. A lány követte, arcára zsémbes fintor rögzült.
– Á! – szólt Goldfis gúnyosan, fölpillantva. – No de ilyet! Mindenki ott van, ahol lennie kellene. Jól van. Abból a részből indulunk el, ahol a fiú rátalál a máglyára kötözött lányra. Amit te teszel – utasította Viktort – az, hogy kiszabadítod, aztán magaddal viszed és megküzdesz a balgroggal, és te – mutatott a lányra – követed őt, és olyan megmentettnek látszol, amennyire csak lehet, oké?
– Abban jó vagyok – mondta rezignáltan a lány.
– Nem, nem, nem! – tiltakozott Himpeller, kezébe temetve arcát. – Ne azt már megint!
– Nem ezt akartad? – kérdezte Goldfis. – Verekedéseket és megmeneküléseket?
– Annál többnek kell lenni benne! – állította Himpeller.
– Mint például? – követelőzött Goldfis.
– Ó, nem is tudom. Érzékiség. Csihipuhi, hajcihő. A jó öreg dajdaj.
– Fura zajok? Nem tudunk hangot rögzíteni.
– Mindenki rohangászó emberekről meg verekedésekről meg hanyattesésekről csinál mozgókat – jelentette ki Himpeller. – Lennie kéne valami többnek. Megnéztem az izéket, amiket itt csináltok, és szerintem mindegyik egyforma.
– Hát, szerintem meg minden kolbász egyforma – csattant föl Goldfis.
– Annak is kell lenniük! Pontosan ez az, amit az emberek várnak!
– És én szintén azt adom nekik, amit várnak – hárított Goldfis. – Az emberek szeretnek többet is látni abból, amit elvárnak. Verekedéseket és üldözéseket, ilyesmit...
– Elnézést, Goldfis úr – szólalt meg a kurbliman a krampuszok mérges karattyolását túlkiabálva.
– Igen? – förmedt rá Himpeller.
– Elnézést, Mr. Himpeller, de meg kell őket etessem negyedórán belül.
Himpeller fölnyögött.
Utólag Viktor mindig kissé bizonytalan volt az ezt követő néhány percet illetően. Így megy ez. Az életed megváltoztató pillanatok váratlanul történnek, mint mondjuk az, amelyikben meghalsz.
Annyit tudott, hogy volt még egy stilizált verekedés Morryval meg azzal, ami ijesztő korbács lett volna, ha a troll nem gabalyítja folyton a saját lába köré. És, amikor a félelmetes balgrog vereséget szenvedett és kioldalgott a képből, rettenetes grimaszokkal és megpróbálva fél kézzel magán tartani a szárnyát, Viktor megpördült, elvágta a lányt a máglyához erősítő köteleket, és éles szögben jobbra kellett volna magával vonszolja...
...elkezdődött a suttogás.
Nem szavak, hanem valami, ami a szavak veleje, ami egyenesen áthatolt a fülén, le a gerincoszlopán, s annyit se teketóriázott, hogy legalább pihenőt tartson az agyában.
Viktor a lány szemébe nézett s azon merengett, vajon ő is hallja-e.
Valahol, messze, voltak szavak. Ott volt Goldfis, aki azt mondta: – Gyerünk, folytasd, minek bámulod úgy a lányt? – és a kurbliman mondván: – Tényleg bemakrancosodnak, ha kimarad egy étkezés! – és Himpeller azt sziszegte, mint valami elhajított tőr: – Abba ne hagyd a kurbli forgatását!
Viktor látószögének élei elhomályosodtak, és a homályban voltak alakok, melyek átalakultak és elhalványodtak, mielőtt esélye lett volna megvizsgálni őket. Tehetetlenül, akár egy légy a borostyánáradatban, annyira uralkodva sorsa fölött, mint egy szappanbuborék a hurrikánban, előrehajolt és megcsókolta a lányt.
A füle csengésén túl további szavak hallatszottak.
– Miért csinálja a fiú azt? Mondtam neki, hogy azt csinálja? Senki sem mondta neki, hogy azt csinálja!
– ...és aztán föl kell takariccsak utánuk, és biztosíthatlak, az nem...
– Forgasd azt a kurblit! Forgasd azt a kurblit! – sikította Himpeller.
– Na most, miért néz úgy a fiú?
– Hű!
– Ha abbahagyod a kurbli forgatását, ebben a városban nem kapsz többé munkát!
– Ide hallgasson, miszter, én történetesen a Kurblimanok Céhének tagja vagyok...
– Abba ne hagyd! Abba ne hagyd!
Viktor fölmerült. A suttogás elnémult, s helyébe a hullámtörés távoli moraja lépett. Visszatért a valóságos világ, forró és határozott körvonalú, a nap az égboltra tűzve, akár egy nagy napért odaítélt kitüntetés.
A lány nagy levegőt vett.
– Én, mi a szösz, én rettenetesen sajnálom – dadogta Viktor elhátrálva. – Tényleg nem tudom, mi történt...
Himpeller föl s alá ugrándozott.
– Ez az, ez az! – kiabálta. – Mikorra lesz vetítésre kész?
– Hát, ahogy már mondtam, meg kell etessem a krampuszokat és ki kell takaritsak...
– Rendben, rendben... akkor lesz időm, hogy megrajzoltassak néhány plakátot – mondta Himpeller.
– Már csináltattam néhányat – jegyezte meg Goldfis fagyosan.
– Fogadok, hogy megtetted, fogadok, hogy megtetted – motyogta izgatottan Himpeller. – Fogadok, hogy megtetted. Fogadok, hogy ilyesmik állnak rajtuk „Ön esetleg szeretne meknézni egy Elégé Érdekes Mozgó Képet!”
– Azzal meg mi a baj? – akarta tudni Goldfis. – Ez egy nyavalyás látnivaló, jobb, minta sült kolbász!
– Mondtam neked, hogy amikor kolbászt árulsz, nem lebzselsz és vársz, hogy az emberek akarjanak kolbászt, hanem mész és éhessé teszed őket. És mustárt teszel rájuk. És az az, amit az a fiú, ott, megtett.
Fél kezével Goldfis vállára csapott, a másikkal szélesen gesztikulált.
– Hát nem látod? – tudakolta. Tétovázott. Különös ötletek áramlottak az agyába, gyorsabban, mint ahogy ki tudta volna gondolni őket. Elfogta a szédülés az izgalomtól és a lehetőségektől.
– A Szenvedéj Palosa – mondta. – Így fogjuk hívni. Nem fogjuk elnevezni valami ostoba vén tetűről, aki már valószínűleg nincs is életben. A Szenvedéj Palosa. Aha. Viharos Regéje... a Vágynak és a Nyers, Nyers, Nyers hogyhíjjáknak egy Megkínzott Kontinens Őshevében! Romantika! Igézet! Három Perzselő Tekercsben! Borzongj az Élethalálharc alatt a Ragadozó Szörnyekkel! Sikíts, amikor ezer elefánt...
– Csak egy tekercs – morogta ingerülten Goldfis.
– Forgassatok még hozzá ma délután! – károgta Himpeller forgó szemmel. – Csak még több verekedésre meg szörnyre van szükség!
– És egész biztosan nincsenek elefántok – acsarogta Goldfis.
Szikla fölemelte dimbes-dombos karját.
– Igen? – szólt Goldfis.
– Ha van szürke festék meg valami cucc, amiből füleket lehet csinálni, biztos vagyok benne, hogy én meg Morry el tudnánk...
– Soha senki nem készített háromtekercsest – tűnődött el Gaffer. – Az akár rázós is lehet. Úgy értem, majdnem tíz perc hosszú lenne. – Merengőnek tűnt. – Gondolom, ha nekiállnék nagyobbá tenni az orsókat...
Goldfis tudta, hogy sarokba szorították.
– Na, ide figyeljetek... – kezdte.
Viktor mereven bámult le a lányra. Mindenki más fütyült rájuk...
– Ööö – motyogta. – Nem hiszem, hogy szabályosan bemutatkoztunk egymásnak?
– Nem úgy tűnt, mintha ez akadályozott volna téged – felelte a lány.
– Normális körülmények között nem tennék ilyesmit. Biztos... rosszul voltam. Vagy valami.
– Ó, remek! És ettől most érezzem jobban magam, mi?
– Nem ülünk le az árnyékba? Itt kint nagyon meleg van.
– A szemed tisztára... parázslóvá vált.
– Tényleg?
– Tényleg nagyon furának látszott.
– Tényleg nagyon furán éreztem magam.
– Tudom. Ettől a helytől van. Hat az emberre. Tudod – mondta és letelepedett a homokra –, mindenféle szabályok vannak a krampuszok meg egyebek érdekében, nem szabad kifárasztani őket, milyen ételt kaphatnak, ilyesmik. Viszont senki sem törődik velünk. Még a trollok is jobb bánásmódban részesülnek.
– Gondolom, lehet ahhoz valami köze, hogy egyfolytában hét láb magasak és 1.000 fontot nyomnak – jegyezte meg Viktor.
– A nevem Theda Withel, de a barátaim csak Gingernek hívnak – közölte a lány.
– Az én nevem Viktor Tugelbend. Ööö. De a barátaim csak Viktornak neveznek – válaszolta Viktor.
– Ez az első mozgód, mi?
– Honnan tudod?
– Úgy néztél ki, mint aki élvezi.
– Hát, jobb, mint dolgozni, nem igaz?
– Csak várj, amíg olyan régóta csinálod, mint én – jelentette ki keserűen a lány.
– Az mennyire régóta?
– Csaknem a kezdetektől. Öt hete.
– Hű! Az egész olyan gyorsan történt.
– Ez a legjobb dolog, ami valaha történt – szögezte le Ginger határozottan.
– Föltételezem, igen... szabad nekünk elmennünk enni? – érdeklődött Viktor.
– Nem. Bármelyik percben kiáltani fognak értünk – felelte Ginger.
Viktor bólintott. Alapjában véve egész boldogan boldogult az életben azzal, hogy azt csinálta, amihez kedve volt, határozottan, ám nemtörődömül, és nem látta értelmét, hogy ezzel fölhagyjon, még Holivudban sem.
– Akkor majd kiabálniuk kell – jelentette ki. – Szeretnék enni valamit meg egy jeges italt. Talán csak túl sok napsütésben volt részem.
Ginger bizonytalannak tűnt. – Hát, ott van a kantin, de...
– Remek. Megmutathatod nekem az utat.
– Úgy kirúgják az embert, hogy...
– Micsoda, a harmadik tekercs előtt?
– Azt mondják „Bőven vannak mások, akik égnek a vágytól, hogy betörhessenek a mozgó képekbe”, tudod...
– Nagyszerű. Ez azt jelenti, hogy ott van nekik az egész délután, hogy kiválasszanak közülük kettőt, akik pont úgy néznek ki, mint mi. – Ezzel elment Morry mellett, aki szintén megpróbálta szikla árnyékába húzódni.
– Ha bárki keres minket – vetette oda –, épp ebédelünk.
– Mi, épp most? – kérdezte a troll.
– Igen – válaszolta határozottan Viktor és továbbment.
A háta mögül hallotta, hogy Himpeller és Goldfis heves vitába bonyolódott, hébe-hóba félbeszakítja őket a kurbliman, aki az olyan ember komótos hangján beszél, aki tudja, hogy a mai napért is hat tallért fog kapni, történjék bánni.
– ...hőskölteménynek fogjuk nevezni. Az emberek örökké erről fognak beszélni.
– Igen, azt fogják mondani, hogy ettől mentünk csődbe!
– Figyelj, tudom, hol szerezhetek gyakorlatilag önköltségi áron néhány színes fametszetet...
– ...aztat gondoltam, hogy ha szerzek némi zsineget és a mozgókép-dobozt kerekekre kötözöm, hogy mozgatni lehessen mindenfele...
– Azt fogják mondani az emberek, az a Goldfis, az aztán igazi mozgóképműves, van mersze azt adni nekünk, amit akarunk, ezt fogják mondani. Olyan férfi, aki a visszagurítja a médium hogyhíjjákját...
– ...talán ha készítenék egy afféle rúd és görgő összeállítást, egészen közel vihetnénk a képdobozt a...
– Mi? Azt hiszed, azt mondanák?
– Bízz bennem, Tommy!
– Hát... na jó. Rendben. De nem lesznek elefántok. Ezt teljesen egyértelművé akarom tenni. Csak semmi elefánt.

 

– Bizarrnak tűnik – jelentette ki az Arkrektor. – Úgy néz ki, mint egy konda cserépelefánt. Azt hittem, azt mondtad, valami gépezet?
– Inkább... inkább afféle szerkezet – felelte tétován a Kincstárnok. Megbökte. Több cserépelefánt megingott. – Azt hiszem, Megbütykölő Rikter készítette. Még az én időm előtt.
Nagy, díszes cserépnek nézett ki, s csaknem olyan magas volt, mint amilyen magas egy magas állású személy. Körbe a peremén nyolc cserépelefánt lógott vékony bronzláncon, az egyik előre-hátra himbálózott a Kincstárnok érintésétől.
Az Arkrektor lekukucskált a cserép belsejébe.
– Csupa emeltyű meg fújtató – jegyezte meg utálkozva.
A Kincstárnok odafordult az Egyetem kulcsárnőjéhez.
– Hát, akkor, Mrs. Körömlob – kérdezte –, pontosan mi történt?
Mrs. Körömlob, terjedelmes, rózsaszín, és fűzőbe préselt, lesimította vörösesszőke parókáját és megbökte a pöttöm szobalányt, aki mellette lézengett, akár egy vontatóhajó.
– Mongyad el őméltóságának, Kszandra – utasította.
Kszandra úgy nézett ki, mint aki az egészet szánja-bánja.
– Hát, uram, kérem, uram, tudja, épp poroltam...
– Épp porolhassa – tette hozzá Mrs. Körömlob segítőkészen. Amikor Mrs. Körömlobot elragadta a heveny osztályöntudat, képes volt beszédében ott is suk-sükölni, ahol amúgy lehetetlennek tűnt.
– ...és asztán elkezdett zajt csiná'ni...
– Zajt csaphassa – közölte Mrs. Körömlob. – Szóval Kszandra jött és szólt nekem, méltóságod, az utasításaimnak megfelelően.
– Miféle zajt, Kszandra? – tudakolta a Kincstárnok olyan kedvesen, amennyire telt tőle.
– Kérem, uram, afféle... – a lány hunyorított -...vuamm... vuamm... vuamm... vuamm... vuanunvuammvuamm-VUAMMVUAMM... ttyalp, uram.
– Ttyalp – utánozta a Kincstárnok komolyan.
– Igen, uram.
– Ttyalp – visszhangozta Mrs. Körömlob.
– És ekkor történt, hogy leköpött, uram – mondta Kszandra.
– Megtisztíthassa a légutakat – helyesbített Mrs. Körömlob.
– Úgy tűnik, hogy az egyik elefánt kiköhögött egy apró ólomlabdacsot, Magiszter – magyarázta a Kincstárnok. – Az volt a, ööö, „ttyalp”.
– Az istenekre, csak nem? – fakadt ki az Arkrektor. – Nem tűrhetem, hogy a cserepek fogják maguk és leköpdössék az embereket!
Mrs. Körömlob arca megvonaglott.
– Miért csinálta ezt? – tette hozzá Maphlaves.
– Meg nem tudnám mondani, Magiszter. Azt hittem, esetleg maga tudni fogja. Úgy emlékszem, Rikter docens volt az egyetemen a maga diákévei idején. Mrs. Körömlob nagyon aggódik – tette hozzá olyan hangon, mely egyértelművé tette, hogy amikor Mrs. Körömlob aggódik valami miatt, roppant oktalan Arkrektor lenne az, aki ezt nem veszi figyelembe –, hogy a személyzetet mágikusan akadályozzák munkájában.
Az Arkrektor megkocogtatta a cserepet öklével. – Mi, a vén „Számok” Rikter? Ugyanarról a fickóról beszélünk?
– Nyilván, Arkrektor.
– Teljesen buggyant volt az öreg. Azt hitte, mindent meg lehet mérni. Nem csak hosszúságot meg súlyt meg ilyesmiket, hanem mindent. Azt mondta, ha valami létezik, akkor az ember képes kell legyen megmérni. – Maphlaves szeme elhomályosult az emlékektől. – Mindenféle fura szerkentyűt fabrikált. Úgy vélte, az ember képes megmérni az igazságot és szépséget és az álmokat meg mindent. Szóval akkor ez a vén Rikter egyik játékszere, mi? Kíváncsi vagyok, vajon mit mér?
– Én asztat hiszem – szólt Mrs. Körömlob –, hogy el kellene tenni valahova, ahol nem árthasson, ha önöknek is megfelel.
– Igen, igen, igen, persze – vágta rá sietve a Kincstárnok. Nehéz volt megtartani a személyzetet a Láthatatlan Egyetemen.
– Szabaduljon meg tőle! – javasolta az Arkrektor.
A Kincstárnok elborzadt. – Ó, nem, uram – tiltakozott. – Mi sosem dobunk ki semmit. Ráadásul, valószínűleg igen értékes.
– Hmm – morfondírozott Maphlaves. – Értékes?
– Lehet, hogy jelentős történelmi lelet, Magiszter.
– Hát akkor, tetesse a dolgozószobámba! Mondtam már, hogy derűsebbé kell tenni a helyet. Egy amolyan társalgást provokáló szokatlan darab, nemde? És most mennem kell. Muszáj fölkeresnem egy fickót egy griffmadár idomítása ügyében. Jó napot, hölgyeim...
– Ööö, Arkrektor, csak annyit szeretnék tudni, nem írná-e alá... – kezdte mondani a Kincstárnok, ám csupán a csukódó ajtónak.
Senki sem kérdezte meg Kszandrától, hogy melyik cserépelefánt köpte a labdacsot, és különben is, az irány nem mondott volna nekik semmit.
Még azon a délutánon két hordár beköltöztette a világegyetem egyetlen működő rezográfját [7] az Arkrektor dolgozószobájába.

 

Senki sem talált megoldást arra, hogy miként lehetne hangot adni a mozgó képekhez, azonban volt egy hang, amely különösképp összekötődött Holivuddal. Ez pedig a szögek beverésének hangja volt.
Holivudban megállíthatatlanná vált a láncreakció. Új házak, új utcák, új kerületek keletkeztek egyik napról a másikra. És azok a körzetek, ahol a sebtében kiképzett alkimistainasok még nem teljesen tették magukévá az oktocellulóz-gyártás kényesebb szakaszait, még ennél is gyorsabban semmisültek meg. Nem mintha sokat számított volna. Még szinte el sem oszlott a füst, és valaki máris újra kalapált.
És Holivud maghasadással növekedett. Nem kellett hozzá más, csak egy biztos kezű, nemdohányzó legény, aki el tudja olvasni az alkímiai jeleket, egy kurbliman, egy zsák krampusz és rengeteg napsütés. Ó, meg néhány ember. De belőlük volt bőven. Ha valaki nem tudott krampuszokat tenyészteni vagy vegyszereket elegyíteni vagy a kurblit ütemesen forgatni, még mindig tarthatta a lovak kantárát vagy fölszolgálhatott és kinézhetett szenzációsan, miközben reménykedett. Vagy, ha semmi más nem vált be, beverhetett szögeket. Épület roskatag épület után körítette az ősi dombot, vékonyka deszkáik azon nyomban megvetemedtek és elszíntelenedtek a könyörtelen napsütéstől, de máris sürgős szükség volt még többre.
Mert Holivud hívogatott. Minden nap egyre többen érkeztek. Nem azért jöttek, hogy lovászok vagy vendéglői szolgálók vagy prompt ácsok legyenek. Azért jöttek, hogy filmet készítsenek.
És nem tudták, miért.
Amint azt Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller pontosan tudta a szíve mélyén, ha valahol összegyűlik két vagy több ember, valaki meg fog próbálni eladni nekik gyanús kolbászokat kifliben.
Most, hogy Himpeller tulajdonképpen mással volt elfoglalva, mások bukkantak elő, hogy ellássák ezt a feladatot.
Az egyik ilyen a klaccsi Bonodar Iglic volt, akinek óriási, visszhangzó hodálya nem is annyira étterem volt, mint inkább etetőüzem. Az étkezde egyik végét hatalmas, gőzölgő levesestálak foglalták el. A maradékot asztalok, és az asztalok körül...
Viktor elképedt.
...trollok, emberek és törpék ültek. Meg néhány manó. És talán még egy-két tünde is, a Korongvilág legillékonyabb fajából. És sok minden más is, amikről Viktor remélte, hogy csupán jelmezbe bújt trollok, mert ha nem, akkor itt mindenki hamarosan nagy bajban lesz. És mindnyájan ettek, és az volt a döbbenetes dolog, hogy nem egymást.
– Fogsz egy tányért, beállsz a sorba és aztán fizetsz érte – magyarázta Ginger. – Úgy hívják, önetető.
– Fizetsz, még mielőtt megeszed? Mi történik, ha az étel szörnyű?
Ginger komoran bólintott. – Pont ez az oka.
Viktor vállat vont, és lehajolt az ebédosztó pult mögött álló törpéhez. – Szeretnék...
– Csak becsinált van – közölte a törpe.
– Miféle becsinált?
– Csak egyféle van. Ezér' híjják becsináltnak – acsargott a törpe. – A becsinált az becsinált.
– Azt akartam megtudni, hogy miből készült – világosította föl Viktor.
– Ha képes vagy ezt firtatni, nem vagy elég éhes – jelentette ki Ginger. – Két becsináltat, Fruntkin.
Viktor rámeredt a szürkésbarna izére, amit a tányérjába csurgattak. Rejtélyes konvekciós áramlatok a felszínre sodortak fura, darabos bigyókat, azok egy pillanatig ott imbolyogtak, aztán újra lesüllyedtek, remélhetőleg örökre.
Iglic a Himpeller-féle konyhaművészeti iskolához tartozott.
– Vagy becsiná't, vagy túró, öregem. – A szakács gúnyosan fixírozta – Fél tallér. Olcsó féláron.
Viktor vonakodva nyújtotta oda a pénzt, és Gingert keresve körülnézett.
– Itt vagyok – mondta Ginger, miközben lecsüccsent az egyik hosszú asztalnál. – Szia, Mennydörgőláb! Helló, Breccsa, hogy s mint? Ez itt Viki. Új fiú. Szia, Sniddin, észre se vettelek!
Viktor azon kapta magát, hogy be van ékelve Ginger és egy hegyi troll közé, aki úgy nézett ki, mintha páncélinget viselne, de kiderült, hogy csak holivudi páncéling, azaz setesután kötött fonál, ezüstszínűre festve.
Ginger elkezdett élénken társalogni egy négy hüvelyk magas manóval meg egy félig medvejelmezbe bújt törpével, s ettől Viktor kissé elszigeteltnek érezte magát.
A troll odabiccentett neki, aztán fintort vágott a tányérja felé.
– Van pofájuk eztet horzsakőnek nevezni – morogta. – Még ahhoz se vették a fáracságot, hogy levágják róla a lávát. És még csak a homok ízét se lehet érezni!
Viktor rámeredt a troll tányérjára.
– Nem is tudtam, hogy a trollok követ esznek – csúszott ki a száján.
– Mér' ne?
– Nem abból vagytok ti is?
– Dehogynem. De te meg húsból vagy és mégis, na, te mit eszel?
Viktor lenézett a saját tányérjára. – Jó kérdés – motyogta.
– Viki Goldfissel készít filmet – jegyezte meg Ginger hozzájuk fordulva. – Úgy néz ki, hogy három tekercsest fognak csinálni.
Az általános érdeklődés mormogása hallatszott.
Viktor gondosan kitett a tányérja szélére valami sárga kalimpálót.
– Mondjátok – szólalt meg töprengve –, amikor filmeztek, volt bármelyikteknek is egy... hallottatok afféle... éreztétek, hogy ti... – Tétovázott. Mindenki őt nézte. – Úgy értem, éreztétek valaha is, hogy valami rajtatok keresztül alakítja a szerepet? Nem tudom másként megfogalmazni.
A vele ebédelők ellazultak.
– Az csak Holivud – jelentette ki a troll. – Ilyen hatása van. Attó' a rengeteg, szerteszét tocsogó alkotókészségtő'.
– Bár neked szörnyen pocsék rohamod volt – jegyezte meg Ginger.
– Egyfolytában megesik – állapította meg a törpe megfontoltan. – Holivud már csak ilyen. Múlt héten én meg a fiúk a Törpék Meséin dolgoztunk és hirtelen mind elkezdtünk énekelni. Csak úgy. Mintha az a dal váratlanul a fejünkben termett volna. Ehhez mit szólsz?
– Miféle dal? – kérdezte Ginger.
– Fogalmam sincs. Mi csak Hejhó nótának hívjuk. Ugyanis annyi volt az egész. Hejhóhejhó. Hejhóhejhó.
– Pont úgy hangzik, mint minden törpedal, amit eddig hallottam – dörmögte a troll.

 

Már elmúlt két óra, mire visszamentek a mozgókép készítésének helyszínére. A kurbliman leszedte a képdoboz hátlapját és apró lapáttal kapargatta a doboz padlóját.
Himpeller, arcán egy zsebkendővel, aludt vászonszékében. Ám Goldfis teljesen ébren volt.
– Ti ketten meg hol voltatok? – üvöltötte.
– Éhes voltam – válaszolta Viktor.
– És jobban teszed, ha éhes is maradsz, fiam, mert...
Himpeller megemelte zsebkendője csücskét.
– Kezdjünk neki! – motyogta.
– De nem tűrhetjük, hogy a színművészek mondják meg nekünk...
– Fejezd be a mozgót, és aztán rúgd ki! – javasolta Himpeller.
– Rendben! – Goldfis fenyegetően rázta ujját Viktor és Ginger felé. – Ebben a városban nem kaptok többé munkát!
Valahogy átvergődtek a délutánon. Himpeller rávette őket, hogy egy lovat is beiktassanak, és megátkozta a kurblimant, mert a képdobozt még mindig nem lehetett elmozdítani. A krampuszok panaszkodtak. Így aztán a lovat fejjel előre a kép doboz elé tették, és Viktor föl-le pattogott a nyeregben. Ahogy Himpeller megfogalmazta, ez is megteszi a mozgó képekben.
Utána Goldfis szerfölött kelletlenül fizetett nekik két tallért fejenként és elbocsátotta őket.
– El fogja mondani az összes többi alkimistának – közölte csüggedten Ginger. – Úgy összetartanak, mint valami ragasztó.
– Föltűnt nekem, hogy mi csak napi két tallért kapunk, ám a trollok hármat – mondta Viktor. – Mi az oka?
– Az, hogy nincs olyan sok troll, aki mozgó képeket akar csinálni – felelte Ginger. – És egy jó kurbliman akár napi hat, sőt hét tallért is kaphat. A színészek nem fontosak. – Megfordult és szúrósan a fiúra szögezte tekintetét.
– Egész jól megvoltam – állította. – Semmi különös, de azért oké. Eléggé sok munkát kezdtem kapni. Az emberek azt gondolták, megbízható vagyok. Kezdtem fölépíteni a karrierem...
– Nem lehet karriert építeni Holivudra – vágott közbe Viktor. – Az olyan lenne, mintha ingoványra építenél házat. Semmi sem valódi.
– Én élveztem! És te most elrontottad az egészet! És most alighanem mehetek vissza abba a rettenetes kis faluba, amiről valószínűleg soha nem is hallottál! Vissza a nyavalyás fejőlánysághoz! Nagyon köszönöm! Valahányszor meglátom egy tehén farát, rád fogok gondolni!
Ezzel elviharzott a város irányába, otthagyva Viktort a trollokkal. Egy idő múlva Szikla megköszörülte a torkát.
– Van hol laknod? – kérdezte.
– Nem hinném – válaszolta Viktor elgyöngülten.
– Sosincs elég szállás – jegyezte meg Morry.
– Azt gondoltam, esetleg a parton alszom – tudatta Viktor. – Végül is, épp elég meleg van. Azt hiszem, tényleg rám férne egy alapos pihenés. Jó éjszakát!
Azzal elbandukolt abba az irányba.
A nap lemenőben volt és a tengerről fújó szél némileg lehűtött mindent. A domb egyre sötétülő tömege körül kigyúltak Holivud fényei. Holivud csak a sötétségben lazított. Ha a nyersanyagod a nappali világosság, eszedben sincs elvesztegetni.
Nagyon kellemes volt a tengerparton. Voltaképpen senki se ment oda. Repedezett és sókérges uszadékfa nem használható építkezéshez. Hosszú, fehér sorban halmozódott föl az árapály-vonalon.
Viktor összeszedett annyit, hogy tüzet rakhasson, aztán lehevert és bámulta a hullámverést.
A szomszédos dűne tetejéről, egy száraz fűcsomó mögé rejtőzve, Gaspod, a csodakutya elmélkedve figyelte.

 

Két órával járt éjfél után.
Az immár a markában tartotta őket, örömittasan áradt ki a dombból, árasztotta káprázatát a világba.
Holivud álmodik...
Álmodik boldog-boldogtalan nevében.
Egy deszkaburkolatos viskó forró, csöndes sötétjében Ginger Withel vörös szőnyegekről és éljenző tömegekről álmodott. Meg egy fémrácsról. Álmában folyton visszatért egy fémrácshoz, aminél a meleg levegő fuvallata föllibbenti a szoknyáját...
Egy némiképp fényűzőbb viskó nem sokkal hűvösebb sötétségében Goldfis, a mozgóképműves éljenző tömegekről álmodott, és hogy valaki átadja neki a díjat a legjobb mozgó képért, amit valaha készítettek. A díj óriási nagy szobor volt.
Odakinn a homokdűnéken Szikla és Morry nyugtalanul szunyókált, mert a trollok természetüknél fogva éjjeli élőlények és az éjszakai alvás eónok-hosszan fönnálló ösztönöket sebzett meg. Ők hegyekről álmodtak.
Odalenn a tengerparton, a csillagos ég alatt, Viktor patadübörgésről, lobogó köpönyegekről, kalózhajókról, kardpárbajokról, csillárokról álmodott...
A szomszédos dűnén Gaspod, a csodakutya alvás közben fél szemét azért nyitva tartotta és farkasokról álmodott.
Ám Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller nem álmodott, mert nem is aludt.
Hosszú volt az út Ankh-Morporkba, és sokkal jobban szeretett lovakat eladni, mint lovagolni, ám végre megérkezett.
A Holivudot oly gondosan elkerülő viharokat Ankh-Morpork egyáltalán nem aggasztotta, és zuhogott az eső. Ez persze nem akadályozta a város éjszakai életét, csupán lucskosabbá tette.
Nincs semmi, amit ne vehetnél meg Ankh-Morporkban, akár az éjszaka közepén is. Himpeller sok mindent be akart szerezni. Azt akarta, hogy fessék meg a plakátokat. Mindenfélét akart. Ezek közül számos olyan ötletekkel járt, melyeket a hosszú lovaglás során kellett kiagyaljon és most nagyon aprólékosan el kellett magyarázza másoknak. És gyorsan kellett elmagyarázza őket.
Az eső tömör függönyé vált, amikorra végül kitántorgott a hajnal szürkés fényébe. A csatornák kiöntöttek. A háztetők hosszában rusnya vízköpők szakavatottan okádtak rá a járókelőkre, bár, mivel most hajnali ötre járt, a tömeg kissé ritkult.
Torok nagyot lélegzett a tömény városi levegőből. Valódi levegő. Jó messzire kellett volna menj ahhoz, hogy az ankh-morporkinál valódibb levegőre bukkanj. Pusztán belélegezve meg lehetett állapítani, hogy mások is ugyanezt teszik már sok-sok ezer éve.
Napok óta először érezte Himpeller, hogy tisztán gondolkozik. Ez volt a furcsa Holivudban. Amikor ott voltál, az egész természetesnek látszott, pont annak, amiről az egész élet szól, de amikor elszabadultál onnan és visszanéztél, olyan volt, mintha ragyogó szappanbuborékra néznél. Olyan volt, mintha amikor Holivudban tartózkodsz, nem egészen ugyanaz az ember lennél.
Hát, Holivud az Holivud, és Ankh az Ankh, és Ankh szilárd, és, Torok véleménye szerint, immúnis Holivud groteszkségével szemben.
Áttocsogott a pocsolyákon, s hallgatta az esőt. Egy idő múlva észrevette, először életében, hogy annak van ritmusa.
Fura. Ott élhetsz egész életedben egy városban, és el kell menj és újra vissza kell térj, mielőtt ráeszmélsz, hogy annak, ahogy az eső lecsöpög az ereszekről, van saját ritmusa. DAM-di-dam-dam, damdi-damdi-DAM-DAM...
Néhány perccel később Kolon főtörzsőrmester és Nobbs káplár az Éjjeli Őrjáratból egy kapualj menedékében barátilag megosztozott egy kézzel csavart cigarettán és azt tették, amihez az Éjjeli Őrjárat legjobban értett, azaz melegen és szárazon maradtak és kerülték a bajt.
Csupán ők voltak tanúi a mániákus alaknak, aki végigtocsogott a csöpögő utcán, átpiruettezett a pocsolyákon, megmarkolt egy lefolyócsövet, hogy átperdüljön a sarkon, és vígan összeverve bokáját eltűnt a látképből.
Kolon főtörzs visszaadta az ázott csikket társának.
– Az a jó öreg Torok Himpeller lett volna? – kérdezte egy idő múlva.
– Aha – válaszolta Nobby.
– Boldognak látszott, nem igaz?
– Ha engem kérdez, hát tutira elment az esze – felelte Nobby. – Így énekelni az esőben!

 

Vuamm... vuamm...
Az Arkrektor, aki eddig sárkánytörzskönyvét frissítette föl és késő esti italát kortyolgatta élvezettel a tűz előtt, fölnézett.
...vuamm... vuamm... vuamm...
– Az istenekre! – motyogta és odabaktatott a nagy cseréphez. Az most egyik oldalról a másikra imbolygott, mintha az épület rázkódna.
Az Arkrektor megbabonázva figyelte.
...vuamm... vuammvuammvuamm VUAMM.
A cserép mozdulatlanná imbolygott és elnémult.
– Fura – jelentette ki az Arkrektor. – Átkozottul fura!
Ttyalp
A szoba túlsó felén a pálinkásüvege összetört.
Barna Maphlaves nagy levegőt vett.
– Kincstárnook!

 

Viktort a pappadácsik ébresztették. A levegő máris meleg volt. Már megint szép lesz az idő.
Kigázolt a sekélyesbe, hogy megmosakodjon és kitisztuljon a feje.
Lássuk csak... még mindig megvan tegnapról a két tallérja, meg egy maréknyi garas. Megengedheti magának, hogy egy darabig maradjon, különösen, ha a tengerparton alszik. És Iglic becsináltja, noha csak alaki szempontból nevezhető ételnek, elég olcsó – bár, ha jobban meggondolja, ha ott eszik, esetleg előfordulhatnak kínos találkozások Gingerrel.
Még egyet lépett és elsüllyedt.
Viktor korábban sosem úszott a tengerben. Fölbukkant a felszínre, félig megfulladva és dühödten taposta a vizet. A part mindössze néhány ölnyire volt tőle.
Ellazult, időt adott magának, hogy lélegzethez jusson, és komótos gyorsúszásban kikallózott a hullámtörésen túl. A víz kristálytiszta volt. Ki tudta venni a feneket élesen lejtve – fölbukkant egy gyors levegővételre – egy homályos kékségbe, amelyben épp csak meg lehetett látni a nyüzsgő halrajokon keresztül a homokon szétszórt halvány, szögletes köveket.
Megpróbálkozott a lemerüléssel, leküzdve magát egész addig, amíg csengeni nem kezdett a füle. A legnagyobb homár, amit valaha látott, meglengette felé csápjait egy sziklás csavarulatról és elhussant a mélységbe.
Viktor ismét föllebegett, zihált és nagy tempókkal nekivágott a part irányába.
Hát, ha nem tudsz sikert aratni a mozgó képekben, itt van érvényesülési lehetősége egy halásznak, az biztos.
Egy strandböngészőnek is megfelelő megélhetése lenne. Elég szélszárította tűzifa halmozódott föl a dűnék szélén ahhoz, hogy évekre ellássa Ankh-Morpork összes tüzét. Holivudban álmában se jutott volna senkinek se eszébe, hogy tüzet gyújtson, a főzéstől vagy a vendégségtől eltekintve.
Ám valaki pont ezt tette korábban. Amikor kigázolt a partra, Viktor ráébredt, hogy távolabb a parton a fát nem ötletszerűen, hanem szemlátomást szándékosan halmozták föl takaros rakásokba. Még messzebb, a köveket hevenyészett tűzrakó hellyé hordták össze.
A tűzrakó helyet elborította a homok. Talán élt itt valaki más a parton, várva a kiugrási lehetőséget a mozgó képekben. Ha jobban megnézzük, a félig eltemetett kövek mögötti faanyagnak van egy amolyan odahurcolt kinézete. Az ember el tudná képzelni a tenger felől nézvést, hogy több fagerendát azért állítottak föl, hogy létrehozzanak egy boltíves kaput.
Talán az a valaki még mindig itt van. Talán van neki valami innivalója.
Valóban, az a valaki még mindig ott volt. De már hónapok óta nem volt szüksége ivásra.

 

Reggel nyolc óra volt. Viharos zörgetés ébresztette föl Bezam Telepest, az Ódiumnak, Ankh-Morpork gombamód szaporodó mozgóképszínei egyikének tulajdonosát.
Rossz éjszakája volt. Ankh-Morpork népe szerette az újdonságot. Az volt a gond, hogy nem szerették az újdonságot sokáig. Az Ódium egy hétig remek üzletet jelentett, a következő héten nullszaldós lett, és most a végét járta. Múlt éjjel a késői előadást mindössze egy süket törpe tekintette meg, és egy orángután, aki hozta magával saját földimogyoróját. Bezam, mivel profitja a földimogyoró és a durrantott gabona eladására épült, nem volt jókedvében.
Kinyitotta az ajtót és vaksin kibámult.
– Kettőig zárva vagyunk – közölte. – A matinéig. Jöjjön vissza akkor! Van hely mindenre.
Ezzel becsapta az ajtót. Az visszavágódott Torok Himpeller csizmájáról és orron vágta Bezamot.
– A Szenvedéj Palosa különbemutatója miatt jöttem – közölte Torok.
– Különbemutató? Miféle különbemutató?
– Az a különbemutató, amiről épp beszélni készülök veled – válaszolta Torok.
– Mink nem mutatunk be semmicse semmiféle különlegesen szenvedélyes pallosról! Mink levetíjjük Az Izgalmas...
– Mr. Himpeller aszongya, maga A Szenvedéj Palosát vetíti le – dörögte egy hang.
Torok az ajtófélfának támaszkodott. Mögötte látszott egy sziklatömb. Úgy nézett ki, mintha valaki legalább harminc éven át acéllabdákat vágott volna hozzá.
Meggyűrődött középen és lehajolt Bezamhoz.
Aki fölismerte Detritust. Mindenki fölismeri Detritust. Ő nem az a troll, akit könnyen elfelejtesz.
– De én még csak nem is hallottam... – kezdte Bezam.
Torok előhúzott egy nagy fémdobozt a kabátja alól és vigyorgott.
– És itt van néhány plakát – tette hozza, elővéve egy vaskos, fehér tekercset.
– Mr. Himpeller megengedte, hogy néhányat én ragasszak a falakra – jelentette ki Detritus büszkén.
Bezam kigöngyölte a plakátot. Szemríkató színekkel alkották meg. Azt ábrázolta, ami esetleg, de csak esetleg, Ginger lehetett, ajkát biggyesztve s olyan blúzt viselve, amely túl kicsi neki, valamint Viktort, midőn áthajítja a lányt fél vállán és közben másik kezével válogatott szörnyekkel harcol. A háttérben tűzhányók törtek ki, sárkányok suhantak az égen, és városok gyulladtak föl.
„A Mozgókép, Mejet Nem Tuttak Betiltani!” – olvasta habozva Bezam. – „Egy Persellö Kaland Egy Új Kontingens Fehéren Izo Hajnalán! Egy Férfi és Egy Nő Öszekerül egy Mekkergűt Világ Örvényébe! Csillogok: **Delores De Syn** a Nő szerepében és **Viktor Maraschino** Cohen, a Barbár szerepében!!! ISZGALMAK! KALAND!! ELEFÁNTOK!!! Hamarossan a Mozikba Magához kzl !!!!”
Újra elolvasta. Aztán így szólt:
– Hogy csillog Delores De Syn? – kérdezte gyanakodva.
– Az csillagok – magyarázta Torok. – Ezért tettünk a nevük mellé csillagokat, érted? – Közelebb hajolt hozzá és hangját átható suttogásig halkította. – Azt beszélik – mondta –, hogy a nő egy klaccsi kalóznak és vad, akaratos rabnőjének lánya, és a fiú a fia... a fia... egy kiközösített varázslónak és egy vakmerő cigány flamencotáncosnőnek.
– Hű! – fakadt ki Bezam, akarata ellenére lenyűgözve. Himpeller megengedett magának némi mentális hátba veregetést. Ő maga is el volt ragadtatva az ötlettől.
– Úgy gondolom, el kellene kezdened a vetítést úgy egy órán belül – jegyezte meg.
– Ilyen kora reggel? – kérdezte Bezam. A mai napra beszerzett mozgó az Egy Izgalmas Tanulmány a Cserépkészítésről volt, ami már erősen nyugtalanította. Ez sokkal jobb ajánlatnak tűnt.
– Igen – felelte Himpeller. – Mert egy csomó ember akarja majd megnézni.
– Hát, arról nem tudok – közölte Bezam. – Az utóbbi időben csaknem üres háznak vetítettem.
– Az emberek majd meg akarják nézni ezt – ígérte Torok. – Higgy nekem! Hát hazudtam én valaha neked?
Bezam megvakarta a fejét. – Hát, múlt hónapban egyik éjjel eladtál nekem egy kolbászt kifliben és azt mondtad...
– Képletesen mondtam – csattant föl Torok.
– Aha – erősítette meg Detritus.
Bezam megroskadt. – Ó! Nos. Hát, nem tudok semmit a képletesről – motyogta.
– Rendben – mondta Torok és úgy vigyorgott, mint egy ragadozó tök. – Csak nyiss ki, aztán hátradőlhetsz és besöpörheted a pénzt.
– Ó! Remek – nyögte elhalóan Bezam.
Torok barátian átölelte a férfi vállát. – És most – hozta elő –, beszéljünk csak a százalékos részesedésről.
– Miféle százalékos résesedésről?
– Vegyél egy szivart! – kínálta Torok.

 

Viktor lassan végigballagott Holivud névtelen fő utcáján. Homok volt minden körme alatt.
Nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekedett.
Valószínűleg a férfi csupán valami vén strandböngésző volt, aki egyik nap elaludt és nem ébredt föl, noha a mocskos vörös és aranyszín zubbony szokatlan strandböngésző viselet. Nehéz lett volna megmondani, mióta halott. A szárazság és a tengeri levegő tartósító szernek bizonyultak; megőrizték olyannak, ahogyan nyilván életében kinézett, ami egyébként olyan volt, mint egy hulla.
A kunyhója kinézete alapján, fura dolgokat böngészhetett a strandon.
Fölmerült Viktorban, hogy valakinek szólni kellene, ám valószínűleg nem akadt olyan Holivudban, akit érdekelt volna a dolog. Valószínűleg egyetlenegy ember volt a világon, akit érdekelt, hogy az öreg él-e, hal-e, és ő volt az első, aki megtudta.
Viktor eltemette a tetemet a homokba az uszadékfa-kunyhó szárazföld felé eső oldalán.
Meglátta Iglic éttermét maga előtt. Elhatározta, hogy megkockáztatja ott a reggelit. Különben is, szüksége volt egy helyre, ahol leülhet és elolvashatja a könyvet.
Nem az a fajta dolog volt, aminek megtalálását valószínűnek tartanád egy strandon, egy uszadékfa-kunyhóban, egy halott férfi kezében szorongatva.
A borítón ezek a szavak álltak: A Film Könve.
Az első oldalon, olyasvalaki takaros, gömbölyű betűs kézírásával, akinek nem ment valami könnyen az írás, további szavak voltak: Ez a ParaMountain Őrzőinek Cronicaya, lemassolva átalam, Deccan által, Merhogy a régi esik Széjel.
Viktor óvatosan forgatta a merev lapokat. Úgy tűnt, hogy csaknem azonos bejegyzésekkel van telezsúfolva. Egyiknél sem állt dátum, de ez nem tűnt nagyon fontosnak, mert az egyik nap többé-kevésbé olyan volt, mint a másik.
Főkeltem. Kimentem vécere. Raktam a tüszre, kihirdetem a Matiné Előadást. Reggeliztem. Röszét szedegettem. Raktam a tűzre. Gyűjtögetem a dombon. Elkántáltam az Esti Elöadásst. Vacsora. Elmontam a Késő Esti Előadás kántálást. Ikmentem vécere. Ágv.
Főkeltem. Kimentem vécere. Raktam a tüszre, kihirdetem a Matiné Előadást. Reggeliztem. Csoroget, a halász a Hidrióta-öbölből ithagyot 2 pompás tengeri sülőt. Rözét szedgetem. Beharangosztam az Estéli Előadást, raktam a tűzre. Hasztartasi tendök. Vacsora. Elkántáltam a Késő Esti előadást. Ágy. Éjfélkó fölketem, kimentem vcre, ellenőriztem a tüzet, de nem láta Szükségét Fának.
Meglátta a pincérnőt a szeme sarkából.
– Főtt tojást szeretnék – mondta.
– Becsinált van. Halbecsinált.
Viktor fölnézett Ginger lángoló szemébe.
– Nem is tudtam, hogy pincérnő vagy – jegyezte meg.
A lányt látszólag teljesen lekötötte a sótartó leporolása. – Tegnapig én se tudtam – válaszolta. – Nagy szerencsém volt, hogy Iglic állandó délelőttös felszolgálólánya lehetőséget kapott az új mozgó képben, amit a Egybesült Alkimisták csinálnak, nem? – Vállat vont. – Ha tényleg szerencsés vagyok, ki tudja? Talán még a délutáni műszakot is rám sózzák.
– Figyelj, én nem akartam...
– Becsinált van. Ha kell, edd, ha nem kell, hagyd ott! Ma reggel már három vendég mindkettőt megtette.
– Kell. Figyelj, nem fogod elhinni, de ezt a könyvet a kezében találtam egy...
– Tilos a vendégekkel enyelegnem. Nem ez a legjobb állás a városban, de nem fogok ettől is elesni miattad – csattant föl Ginger. – Halbecsinált, rendben?
– Ó! Igen. Bocs.
Visszafelé pörgette a lapokat. Deccan előtt ott volt Tento, aki szintén kántált háromszor egy nap és szintén kapott haladományokat és szintén ment vécére, bár nem olyan sűrűn, mint Deccan, vagy nem gondolta, hogy ezt mindig érdemes följegyezni. Előtte egy Meggelin nevezetű valaki volt a kántáló. Egy egész sor ember élt a tengerparton, és amikor még messzebbre mentél vissza, kiderült, hogy csoportosan tették, és azt megelőzően a bejegyzések jóval hivatalosabb érzést keltettek. Nehéz volt megállapítani. Úgy tűnt, azokat a részeket titkosírással írták: sor hátán sor apró, bonyolult képekből...
Egy tányér kezdetleges levest tettek elé.
– Figyelj – szólalt meg –, mikor végzel...
– Soha – felelte Ginger.
– Csak azon tűnődtem, nem tudod-e esetleg, hol...
– Nem.
Viktor rámeredt a becsináltleves homályos felszínére. Iglic azon elv alapján készítette, hogy amit vízben találsz, az hal. Volt a levesben valami lila és annak legalább tíz lába.
De azért megette. Végül is, harminc garasába került.
Aztán – mivel Ginger eltökélten tett-vett a pultnál, világítótorony módra háttal felé, azaz bárhogy próbálta fölhívni magára a lány figyelmét, mindig annak háta nézett felé anélkül, hogy látszólag elmozdult volna – Viktor ment, hogy másik állást keressen.
Még soha életében nem dolgozott semmiért. Tapasztalatai alapján az állás olyan dolog, ami csak másokkal esik meg.

 

Bezam Telepes megigazgatta a tálca szíját neje nyaka körül.
– Rendben – mondta. – Megvan minden?
– A durrantott gabona nyúlós lett – válaszolta asszonya. – És lehetetlenség melegen tartani a kolbászokat.
– Sötét lesz, szívecském. Senki se fogja észrevenni. – Megcsavarintotta a szíjat és hátrébb lépett.
– Na! – mondta. – Na már most, tudod, mit kell tenned. A felénél abbahagyom a film levetítését és fölemelem a táblát, amin az áll „Miért ne Próbálna ki egy Jeges Frisitö Italt meg Némi Durantott Gabonát?” és akkor te bemész ott azon az ajtón és végigsétálsz az ülések közt.
– Ennyi erővel akár a jeges, frissítő kolbászokat is megemlítheted – közölte Mrs. Telepes.
– És azt hiszem, abba kéne hagyd a fáklyahasználatot, amikor odakalauzolod az embereket a helyükre – folytatta Bezam. – Túl gyakran okozol tüzet.
– Ez az egyetlen módja, hogy lássak a sötétben – jelentette ki hitvese.
– Igen, de múlt éjjel kénytelen voltam visszaadni a pénzét annak a törpének. Tudod, milyen érzékenyek a szakállukra. Tudod mit, szívecském, adok neked egy bekalickázott szalamandrát. Hajnal óta fönn vannak a tetőn, mostanra üzemképesnek kell lenniük.
Azok is voltak. Az állatok szunyókálva hevertek ketrecük alján, testük finoman remegett, miközben magukba szívták a fényt. Bezam kiválasztotta a hat legérettebbet, nehézkesen lemászott vissza a vetítőfülkébe, és beborította őket a bemutató-készülékbe. Föltekerte Torok Himpeller filmjét egy orsóra, aztán kikukucskált a sötétbe.
Hát, na jó. Akár meg is nézheti van-e valaki odakint.
Ásítva odacsoszogott a bejárathoz.
Fölnyúlt és elhúzta a reteszt.
Lenyúlt és elhúzta a másik reteszt.
Kitárta az ajtót.
– Rendben, rendben – morogta. – Fáradjanak beljebb...
A vetítőfülkében tért magához, ahol Mrs. Telepes kétségbeesetten legyezte őt kötényével.
– Mi történt? – suttogta, megpróbálva kiverni fejéből az őt eltipró lábak emlékképét.
– Telt ház van! – felelte hitvese. – És még mindig rengetegen állnak sorban odakint! Végig az egész utcán! Azok miatt a gusztustalan plakátok miatt!
Bezam bizonytalanul, ám eltökélten állt talpra.
– Asszony, fogd be a szád, menj le a konyhába és durrants még gabonát! – kiáltotta. – És aztán gyere és segíts újrafesteni a hirdetőtáblát! Ha sorban állnak az öt garasos helyekért, akkor sorban fognak állni tíz garasért is!
Fölgyűrte az ingujját és megmarkolta a kurblit.
Az első sorban ott ült a Könyvtáros, ölében egy zacskó földimogyoróval. Néhány perccel később abbahagyta a rágcsálást és eltátott szájjal ült, és bámulta és bámulta és bámulta a villózó képeket.

 

– Tartsam a lova kantárát, uram? Nagysád?
– Nem!
Délre Viktor megkeresett két garast. Nem arról volt szó, hogy az embereknek ne lettek volna lovaik, amelyek kantárát tartani kellett, hanem arról, hogy nem akarták, hogy Viktor tartsa.
Végül egy görnyedt, alacsony férfi az utca távolabbi részéről mellé oldalgott, négy lovat húzva magával. Viktor már órák óta figyelte őszinte döbbenettel, hogy bárki is kedves mosolyt vet oda az összetöpörödött homunkulusnak, a lova kantáráról már nem is beszélve. De az öreg serényen űzte az ipart, míg Viktor széles válla, jóvágású arcéle, és becsületes, nyílt mosolya kifejezetten hátránynak számított a lómegőrző-üzletben.
– Most kezdted ezt, mi? – kérdezte az aszott férfi.
– Igen – felelte Viktor.
– Á! Tudtam. A nagy kiugrási esélyre vársz a mozgóba, mi? – Bátorítóan vigyorgott.
– Nem. Ami azt illeti, már túl vagyok nagy kiugráson – válaszolta Viktor.
– Akkor miért vagy itt?
Viktor vállat vont. – Kiugrottam.
– Á, csak nem? 'Genisuram, köszönömuram, zistenekálgyákmeguram, rendbe'vanuram – hadarta a férfi, elfogadva egy újabb kantárszárat.
– Gondolom, nincs szüksége segédre? – kérdezte Viktor reménytelen sóvárgással hangjában.

 

Bezam Telepes rámeredt az előtte heverő pénzhalomra. Torok Himpeller keze megmoccant, és máris kisebb pénzhalom állt ott, de még mindig nagyobb, mint amilyet Bezam valaha is látott, mármint ébren.
– És még mindig levetítjük minden negyedórában! – pihegte Bezam. – Föl kellett béreljek egy fiút, hogy forgassa a kurblit! Nem is tudom, mit kellene csináljak ennyi pénzzel?
Torok vállon veregette.
– Vegyél nagyobb épületet! – javasolta.
– Már gondoltam rá – közölte Bezam. – Igen. Valami, aminek díszes oszlopai vannak kinn az elején. És a lányom, Kalliopé igazán szépen orgonál, az remek kíséret lenne. És kell legyen rengeteg aranyfesték meg csigás izék...
Megüvegesedett a tekintete.
Az talált magának egy újabb elmét. Holivud álmodik.
...és legyen inkább palota, mint a mesés Rhoxie Klaccsban, vagy a létező leggazdagabb templom, durrantott gabonát és földimogyorót árusító rabszolgalányokkal, és Bezam Telepes körbesétál mindennek tulajdonosaként vörös bársonyzakóban, rajta aranysujtások...
– Hmm? – suttogta, miközben verejték gyöngyözött homlokán.
– Azt mondtam, mennem kell – válaszolta Torok. – Tudod, az embernek muszáj mozgásban maradnia a mozgóképiparban.
– Mrs. Telepes azt mondja, több filmet kell csinálj azzal a fiatalemberrel – jegyezte meg Bezam. – Az egész város róla beszél. Azt mondta az asszony, hogy számos hölgy elájult, amikor rájuk vetette azt az izzó pillantását. Ő maga is megnézte vagy ötször – tette hozzá, s hangját hirtelen gyanakvás dermesztette. – És az a csaj! Apám!
– Cseppet se aggódj! – jelentette ki Torok fennhéjázóan. – Kézben tartom ők...
Váratlanul kétség suhant át az arcán.
– Viszlát! – vetette oda kurtán-furcsán, és kirohant az épületből.
Bezam ott állt egyedül és körbenézett az Ódium pókhálós belsejére, túlfűtött képzelete benépesítette a sötét sarkokat cserepes pálmákkal, aranyfüsttel és pufók puttókkal. Mogyoróhéjak és durrantott-gabona-zacskók csikorogtak a talpa alatt. Ki kell takaríttatni a következő előadásra, gondolta. Gondolom, az a majom megint első lesz a sorban.
Aztán tekintete A Szenvedéj Palosának plakátjára vándorolt. Tényleg döbbenetes. Ami az elefántokat meg tűzhányókat illeti, nem volt belőlük valami sok, és a szörnyek trollok voltak rájuk ragasztott izékkel, ám az a közelkép... hát... minden férfi fölsóhajtott, aztán meg fölsóhajtott minden nő... Olyan volt, mint a varázslat. Rávigyorgott Viktor és Ginger képmására.
Vajon mit csinálhatnak most ezek ketten? tűnődött. Fogadjunk, hogy valószínűleg kaviárt esznek aranytányérról és térdig süppedve bársonypárnákba semmittesznek.

 

– Olyan tisztelettudóan kell nézz, mintha térdet hajtanál, fiú – magyarázta a lovak őrizője.
– Sajnos, nem nagyon megy nekem ez a lómegőrzés – felelte Viktor.
– Á, ez biza nehéz mesterség, ez a lóőrizés – jelentette ki az öreg. – Meg kő tanulni az elyénvaló ajbókolást és a nyegle-ámnem-túl-pimasz, derűs, öreg lómegőrző évődést. Az emberek nem csak azt akarják, hogy nézz utána a lovuknak, tudod. Valódi lómegőrző hélményt hakarnak.
– Tényleg?
– Szórakoztató szellemi párbajt akarnak és zsúp-szó visszavágást – állította a kisöreg. – Nem csak a kantár tartása a fontos.
Viktornak derengeni kezdett a fölismerés.
– Az egész színjáték – mondta.
A lómegőrző sokatmondóan megkoppintotta szamócaorra oldalát.
– Úgy van – hagyta helyben.

 

Föllobbantak a fáklyák Holivudban. Viktor átverekedte magát a fő utca tömegén. Minden kocsmának, minden vendéglőnek, minden boltnak nyitva állt az ajtaja. Tengernyi ember hullámzott közöttük. Viktor megpróbált föl-le ugrálni, hogy végigvizsgálhassa az arcok sokaságát.
Nem lelte helyét, magányos volt, és éhes. Szüksége lett volna valakire, akivel beszélhet és a lány nem volt sehol.
– Viktor!
A fiú megpördült. Szikla úgy rontott rá, akár egy lavina.
– Viktor! Édes barátom! – Egy alapkő méretű és keménységű ököl játékosan ütlegelte Viktor vállát.
– Ó, szia! – szólalt meg elhalóan. – Ööö. Hogy s mint, Szikla?
– Remekül! Remekül! Holnap forgatjuk A Troll-völgy Súlyos Veszedelmét!
– Örülök a szerencsédnek – mondta Viktor.
– Te vagy az én szerencsehozó emberem! – harsogta Szikla. – Szikla! Micsoda név! Gyere, igyunk egyet!
Viktor elfogadta a meghívást. Valójában nem volt más választása, mert Szikla megmarkolta a karját és jégtörőként törve át a tömegen, félig vezette, félig vonszolta a legközelebbi ajtó felé.
Kék fény világította meg a cégért. A legtöbb morporki tudott olvasni trollul, ami igazán nem mondható nehéz nyelvnek. A hegyes rúnák ezt betűzték ki: A Kék Márvány.
Ez bizony trollkocsma volt.
Az egyedüli megvilágítást a kőtáblapult mögötti kemencék füstös izzása szolgáltatta. Megvilágított három trollt, amint játszanak – nos, valami ütőhangszerszerűn, de Viktor nem igazán tudta kivenni, min, mert a decibelszint olyan magasságokban járt, ahol a hang már megszilárdult energia, és a szemgolyója vibrált tőle. A kemence füstje elrejtette a plafont.
– Mit iszol? – ordította Szikla.
– Nem kell olvadt fémet igyak, ugye? – rebegte Viktor. Teli torokból volt kénytelen rebegni, hogy hallható legyen.
– Nekünk lenni mindenféle embernek való ital! – kiáltotta a trollnő a bár mögül. Nőnek kellett lennie. Semmi kétség nem lehetett efelől. Némileg úgy nézett ki, mint a szobrok, melyeket a barlanglakó ősemberek faragtak a termékenység-istennőkről, de fáként úgy, mint egy előhegység. – Mink nagyon kozmopoliták!
– Akkor egy sört kérek!
– Meg egy kénvirágot jégkockákkal, Rubin! – tette hozzá Szikla.
Viktor megragadta az alkalmat és körülnézett a kocsmában most, hogy már kezdte megszokni a homályt és a dobhártyája könyörületesen elzsibbadt.
Tudatában volt a hosszú asztalok mentén üldögélő tömérdek trollnak, és itt-ott egy-egy törpének, ami megdöbbentette. Normális esetben a törpék és a trollok úgy harcolnak egymással, mint a, nos, mint a törpék és a trollok. Szülőhegységeikben a lankadatlan vendetta állapota honol. Holivud határozottan megváltoztatta a dolgokat.
– Válthatnánk egy-két diszkrét szót? – kiáltotta Viktor Szikla hegyes fülébe.
– Naná! – Szikla letette az italát. Volt benne egy lila papírernyő, ami már szenesedett a hőségtől.
– Láttad valahol Gingert? Tudod? Ginger!
– Iglicnél dolgozik!
– Csak délelőttönként! Most voltam ott! Hova megy, amikor nem dolgozik?
– Ki tudja, hová megy bárki?
Hirtelen elnémult az együttes a füstben. Az egyik troll fölkapott egy kis követ és elkezdte lágyan ütögetni, lassú, tapadós ritmust produkálva, ami úgy csüngött a falakon, akár a füst. És a füstből előemelkedett Rubin, akár egy aranyszállító gálya a ködből, egy nevetséges tollboával a nyaka körül.
Maga volt a kontinentális eltolódás, itt-ott gömbölyűségekkel.
És dalra fakadt.
A trollok tiszteletteljes csöndben álltak. Egy idő múlva Viktor zokogást hallott. Könnyek gördültek le Szikla arcán.
– Miről szól a dal? – suttogta.
Szikla lehajolt.
– Ez ősi folkorisztikus trolldal – felelte. – Borostyánról és Jáspisról szól. Ők... – tétovázott, aztán bizonytalanul intett a kezével. – Barátok voltak. Jó barátok?
– Azt hiszem, tudom, mire gondolsz – bólogatott Viktor.
– És egy nap Borostyán leviszi a trolljának a vacsorát a barlangba és ott találja a fiút... – Szikla tétova, ám tökéletesen kifejező kézmozdulatokat tett – egy másik trollhölggyel. Szóval hazamegy és veszi a furkósbotját és visszamegy és agyonveri a fiút, piff, paff, puff. Mer'hogy Jáspis az ő trollfiúja volt és áspismód bánt vele. Naggyon rómantikus dal.
Viktor csak bámult. Rubin lehullámzott a csöpp kis színpadról és átsuhant a vendégek között, egy apró hegység négykerekű targoncán. Legalább két tonna kell legyen, gondolta Viktor. Ha ráül a térdemre, úgy kell majd fölgöngyöljenek a padlóról, mint valami szőnyeget.
– Most mit mondott annak a trollnak? – kérdezte, amikor erőteljes nevetéshullám hömpölygött végig a termen.
Szikla megvakarta az orrát. – Ez játék a szavakkal – jelentette ki. – Nagyon nehéz lefordítani. De alapjában véve aszonta „Ez itt vajon Magma legendás jogara, aki a Hegység Királya volt, Ezrek Legyőzője, biza, Sőt Tízezreké, az Arany-folyó Uralkodója, a Hidak Ura, a Sötét Helyek Mélyére Hatoló, Számtalan Ellenség Megsemmisítője” – nagy levegőt vett – „a zsebedben, vagy csak örülsz, hogy látsz?”
Viktor homloka ráncba gyűrődött.
– Nem értem – mondta.
– Talán nem jól fordítottam le – mentegetőzött Szikla. Húzott egyet a folyékony kénből. – Hallottam, hogy az Egybesült Alkimisták szereplőt keresnek...
– Szikla, van valami nagyon fura ezen a helyen – vágott közbe kapkodva Viktor. – Nem érzed?
– Miféle fura?
– Minden úgy tűnik, hogy, hát, pezseg. Senki sem cselekszik úgy, ahogy kellene neki. Tudtad azt, hogy valaha volt itt egy nagyváros? Ahol most a tenger van. Egy hatalmas város. És csak úgy eltűnt!
Szikla elgondolkozva dörzsölte az orrát. Úgy nézett ki, mint a neandervölgyi ember első kísérlete a baltával.
– Meg ott van az a mód, ahogy mindenki viselkedik! – folytatta Viktor. – Mintha az lenne a világon a legfontosabb, hogy kik ők és mit akarnak!
– Azon tűnődöm... – kezdte Szikla.
– Igen? – nógatta Viktor.
– Azon tűnődöm, hogy érdemes lenne-e levétetni fél hüvelyknyit az orromból? Az unokatesóm, Breccsa ismeri azt a kőművest, az remekül megcsinálta a fülét. Mit gondósz?
Viktor bambán meredt rá.
– Úgy értem, egyrészt túl nagy, viszont másrészt kifejezetten az a bizonyos sztereotip trollorr, nem igaz? Úgy értem, talán jobban nézek majd ki, de ebbe' a szakmába' esetleg jobb, ha annyira trollnak látszol, amennyire csak lehet. Ahogy Morry, aki a sajátját megszépíttette cementtel, és most olyan a képe, hogy senki se szeretne összefutni vele éjjel. Mit gondósz? Nagyra értékelem a véleményed, mer' ötletes ember vagy.
Ragyogó szilíciummosolyt vetett Viktorra.
Végül Viktor azt felelte: – Óriási orr, Szikla. Ha te ott vagy mögötte, még sokra viheti.
Szikla szélesen vigyorgott, és megint húzott egyet a kénből. Kivette a kicsiny, acél keverőpálcát és leszopogatta róla az ametisztet.
– Tényleg asziszed... – kezdte, aztán észrevette a megürült tér apró területét. Viktor valamikor elment.

 

– Nem tudok semmicse senkirő' – állította a lómegőrző, lopva Detritus fenyegetően tornyosuló külsejére pillantva.
Himpeller a szivarját rágta. Döcögős volt az utazás Ankhból, még az új kocsijában is, és kihagyta az ebédelést.
– Magas fiú, kissé kótyagos, vékonyka bajusz – mondta. – Neked dolgozott, igaz?
A lómegőrző beadta a derekát.
– Különbe' se lesz belőle soha jó lómegőrző – felelte. – Haggya, hogy a munkája foglalkoztassa. Azt hiszem, elment enni valamit.

 

Viktor a sötét sikátorban ült, hátát a falnak vetette, és megpróbált gondolkozni.
Eszébe jutott, hogy amikor kisfiú volt, egyszer túl sokáig kinn maradt a napon. Az érzés utána valami olyasmi volt, mint ez.
Halk, puffanó nesz hallatszott a tömör homok felől, a lába mellől.
Valaki egy kalapot ejtett elé. Rámeredt.
Aztán valaki harmonikázni kezdett. Nem valami jól ment neki. A legtöbb hang hamis volt, és azok, amik nem, repedtfazék-hangon szóltak. Valahol azért volt benne dallam, azonképpen, ahogy a hamburgerdarálóban akad egy kis marhahús is.
Viktor sóhajtott és egy-két garas után kotorászott a zsebében. Bedobta őket a kalapba.
– Igen, igen – mondta. – Nagyon kiváló. Most menj innen!
Tudatára ébredt a furcsa szagnak. Nehéz volt fölismerni, de talán egy nagyon régi és kissé nedves gyermekszoba-szőnyegé lehetett.
Fölnézett.
– Vaú, nyavalyás vaú – közölte Gaspod, a csodakutya.

 

Iglic kantinjában úgy döntöttek, ma este kísérletet tesznek salátákkal. A legközelebbi salátatermelő vidék harminc vánszorgó mérföldre volt.
– E' mi? – akarta tudni egy troll, föltartva valami lottyadtat és barnát.
Fruntkin, a hirtelensülteket készítő szakács megkockáztatott egy föltevést.
– Zeller? – találgatott. Megnézte közelebbről. – Aha, zeller.
– Ez barna.
– Ugyvan. Ugyvan! Zérett zeller barna kell legyen – vágta rá Fruntkin. – A' mutassa, hogy érett – fűzte hozzá.
– Zöldnek kellene lennie.
– Dehogy. Amire gondolsz, az a paracsidom – felelte Fruntkin.
– Aha, és mi ez a nyúlós izé? – kérdezte egy sorban álló férfi.
Fruntkin teljes magasságában kihúzta magát.
– Az, kérem – jelentette be –, a majoréz. Magam csináltam. Könyvből – tette hozzá büszkén.
– Aha, nem is kétlem – válaszolta a férfi, megböködve az izét. – Persze olaj, tojás meg ecet nem került bele, igazam van?
– Specialitás ŕ la major – közölte Fruntkin.
– Rendben, rendben – mondta a férfi. – Csak, ugye, megtámadta a salátám.
Fruntkin dühösen markolta merőkanalát.
– Na, figyeljen... – kezdte.
– Nem érdekes, minden rendben – jelentette ki a leendő vacsorázó. – A meztelen csigák már védőgyűrűt létesítettek körülötte.
Az ajtó felől fölbolydulás hallatszott. Detritus, a troll gázolt át a vacsorázókon, mögötte Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller lépdelt peckesen.
A troll vállával félretaszította a sort és szúrósan meredt Fruntkinra.
– Mr. Himpellemek volna néhány szava – nyilatkozta és átnyúlt a pult fölött, fölemelte a törpét ételpecsétes ingénél fogva, és odalógatta Torok elé.
– Látta valaki Viktor Tugelbendet? – kérdezte Torok. – Vagy azt a Ginger leányzót?
Fruntkin már nyitotta száját, hogy átkozódjon, aztán meggondolta magát.
– A fiú itt volt félórával ezelőtt – cincogta. – Ginger délelőttönként dolgozik itt. Nem t'om, hova megy innen.
– Hova ment Viktor? – tudakolta Torok. Előhúzott egy zacskót a zsebéből. Az csörgött. Fruntkin szeme azonnal odaforgott, mintha az erős mágnes lett volna, a szeme meg golyóscsapágy.
– Nem t'om, Mr. Torok – válaszolta. – Csak egyszerűen kiment, amikor látta, hogy a lány nincs itt.
– Rendben – szólt Torok. – Nos, ha látod őt, mondd meg neki, hogy keresem és csillagot fogok csinálni belőle, rendben?
– Csillagot. Oké – felelte a törpe.
Torok benyúlt a pénzeszacskójába és előhúzott egy tíztallérost.
– És vacsorát akarok rendelni későbbre – tette hozzá.
– Vacsorát. Oké – nyögte Fruntkin.
– Mondjuk, vesepecsenyét és garnélarákot – közölte Torok. – Az évszak napsütötte zöldségeinek legjavával, aztán tejszín-habos epret kérek.
Fruntkin rámeredt.
– Ööö... – kezdte.
Detritus úgy oldalba bökte a törpét, hogy az előre-hátra lengett tőle.
– És én – mondta – eszek majd... ööö... egy jócskán viharvert bazaltot frissen fejtett homokkő-törmelék ásványösszenövéssel. Rendbe'?
– Ööö. Igen – felelte Fruntkin.
– Tedd őt le, Detritus! Nem szeretne összevissza lógni – jelentette ki Torok. – És gyöngéden. – Körbenézett a megdelejezett arcokra.
– Ne felejtsék el – szólította föl őket –, hogy Viktor Tugelbendet keresem és csillagot fogok csinálni belőle! Ha bárki látja, mindenképp mondja meg neki. Ó, és véresen kérem a pecsenyét, Fruntkin.
Visszamasírozott az ajtóhoz.
Miután távozott, a pusmogás dagályként áradt vissza.
– Csillagot csinál belőle? Mire kell neki egy csillag?
– Nem is tudtam, hogy lehet csillagokat csinálni... azt hittem, hogy azok úgy, tudod, oda vannak ragasztva az égre.
– Azt hiszem, úgy értette, hogy a fiúból csinál csillagot. Tudod, belőle ő maga. Csillaggá változtatja.
– Hogyan lehet valakiből csillagot csinálni?
– Nem t'om. Gondolom, teljesen összesajtolod őket egész kicsire és akkor olyan lángoló hidrogéntömeggé válnak?
– Egek!
– Hát igen! Sötét az a troll, vagy mi?

 

Viktor figyelmesen megnézte a kutyát.
Az nem beszélhetett hozzá. Biztos csak képzelődött. De utoljára is ezt mondta, nem igaz?
– Vajon mi lehet a neved? – kérdezte Viktor és megveregette az állat fejét.
– Gaspod – válaszolta Gaspod.
Viktor keze simogatás közben megmeredt.
– Két garas – mondta csüggedten a kutya. – A világ egyetlen nyavalyás harmonikázó kutyájának. Két garas.
A naptól van, gondolta Viktor. Nem viselek sapkát. Egy perc múlva fölébredek, és jönnek a vizes lepedők.
– Hát, nem játszottál valami jól. Még a dallamot se tudtam fölismerni – jegyezte meg és rettenetes vigyorba húzódott a szája.
– Nem az a dolgod, hogy fölismerd a nyavalyás dallamot – közölte Gaspod, nehézkesen lecsüccsenve és buzgón vakarva fülét hátsó lábával. – Én kutya vagyok. Kutya kötelességed lenne rohadtul ámulni azon, hogy egyáltalán képes vagyok valami rohadt vinnyogást előcsalogatni a nyavalyás izéből.
Hogyan fogalmazzam meg? gondolta Viktor. Mondjak csak annyit: elnézést, úgy tűnik, hogy te besz... Nem, valószínűleg nem jó ötlet.
– Ööö – mondta. Hé, egész beszédes vagy kutya létedre... nem.
– Bolhák – jegyezte meg Gaspod, fület és lábat váltva. – Kínoznak a dögök.
– Ne mondd!
– És ez a rengeteg troll. Ki nem állhatom őket. Teljesen rossz a szaguk. Nyavalyás mászkáló kövek. Megpróbálod megharapni őket, és a következő percben kiköpöd a fogad. Ez nem természetes.
Ha már a természetesnél tartunk, kénytelen vagyok szóvá tenni, hogy...
– Nyavalyás sivatag, ez a hely – állította Gaspod.
Te beszélő kutya vagy.
– Gondolom, azon tűnődsz – mondta Gaspod, ismét Viktorra vetve vesébe látó tekintetét –, hogy lehet, hogy beszélek.
– Eszembe se jutott – válaszolta Viktor.
– Nekem se – mesélte Gaspod. – Egész néhány héttel ezelőttig. Egész életembe egyetlen rohadt szót se szóltam. A nagyvárosban dolgoztam egy pasinak. Trükkök meg minden. Labdát egyensúlyoztam az orromon. A hátsó lábamon jártam. Karikákon ugrottam át. Utána körbehordoztam a kalapot a számba'. Tudod. Show biznisz. Aztán az a nő megveregeti a fejemet, aszongya „Hah, milyen édes kicsi kutyuli, úgy néz, mintha minden szót értene” és én azt gondolom „Ha ha, még csak nem is töröm magam többé, hogy törekedjek rá, naccsád” és akkor rádöbbenek, hogy hallom a szavakat és a saját számból jönnek. Szóval megragadtam a kalapot és elmentem vele, átkozottul gyorsan szedtem a tappancsom, amíg ők csak bámultak.
– Miért? – firtatta Viktor.
Gaspod a szemét forgatta. – Mégis, szerinted milyen élet várt volna egy valódi beszélő kutyára? – kérdezte. – Nem lett volna szabad kinyissam azt az ostoba szám.
– De most beszélsz velem – jegyezte meg Viktor.
Gaspod ravasz pillantást vetett rá.
– Aha, de csak próbáld meg elmondani valakinek – mondta. – Különben is, te rendben vagy. Megvan az a bizonyos kinézeted. Egy mérföldről is meg tudnám mondani.
– Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Viktor.
– Nem hiszed, hogy tényleg önmagadé vagy, igaz? – tudakolta a kutya. – Olyan érzésed van, hogy valami más gondolja helyetted a gondolataid, nem?
– Egek!
– Ettől olyan űzött kinézeted lesz – magyarázta Gaspod. Szájával fölkapta a kalapot. – Két garas – motyogta. – Úgy értem, nem arról van szó, mintha bárhogy is el tudnám költeni, de... két garas. – Amennyire egy kutyától telik, vállat vont.
– Hogy érted azt, hogy űzött kinézet? – firtatta Viktor.
– Teljesen megvan az a bizonyos kinézeted. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak, ilyesmi.
– Miféle kinézet?
– Mintha idehívtak volna és nem tudnád, miért. – Gaspod újra megpróbálta megvakarni a fülét. – Láttalak, amikor ma eljátszottad Cohent, a Barbárt – jegyezte meg.
– Ööö... és mi volt róla a véleményed? – érdeklődött Viktor.
– Szerintem addig, amíg az öreg Cohen soha nem hall róla, oké leszel.

 

– Azt kérdeztem, mennyi ideje, hogy itt járt? – kiabálta Himpeller. Az apró színpadon Rubin dúdolt valamit olyan hangon, akár egy hajó sűrű ködben és nagy bajban.
– GníÚaúuannogghrhhúÚú... [8]
– Épp most ment ki! – bömbölte Szikla. – Szeretném meghallgatni ezt a dalt, rendben?
– ÚúuoaúgrhhffrghúÚú... [9]
Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra megbökte Detritust, akinek lába alól teljesen kicsúszott a talaj és aki eltátott szájjal lesett a színpadra.
A vén troll élete ez idáig nagyon egyszerű volt: az emberek fizetnek neked és te megversz más embereket.
Most azonban kezdett bonyolulttá válni. Rubin ugyanis az előbb rákacsintott.
Különös és ismeretlen érzések tomboltak szerte Detritus kopott szívében.
– gníuÚUúuhúfúÚú... [10]
– Gyere már! – csattant föl Torok.
Detritus nehézkesen talpra állt, és egy utolsó vágyódó pillantást vetett a színpadra.
– úÚugúÚmú. Uhhuuu. [11]
Rubin csókot dobott neki. Detritus a frissen csiszolt gránát színére vörösödött.

 

Gaspod mutatta az utat ki a sikátorból és keresztül a csenevész bokrok és homokflóra sötét hátországán a város mögött.
– Határozottan nem stimmel valami ezzel a hellyel – morogta.
– Más – jelentette ki Viktor. – Hogy érted azt, hogy nem stimmel?
Gaspod úgy nézett, mintha le akarná köpni.
– Na most, vegyünk engem – mondta, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. – Egy kutyát. Soha életemben nem álmodtam eltekintve izék hajkurászásától. Meg persze a szextől. Hirtelen elkezdem álmodni ezeket az álmokat. Színesben. Majd' kirémítette belőlem a nyavalyás életet. Sose láttam azelőtt színeket, érted? A kutyák fekete-fehérben látnak, ahogy szerintem te tudod is, lévén sokat olvasó ember. Mondhatom, a vörös csúnya sokkot okoz. Azt hiszed, a vacsorád csupán ez a fehér csont rajta szürke árnyalatokkal, s hirtelen kisül, hogy évek óta ezt a rémes vörös meg bíbor izét eszed.
– Miféle álmok? – tudakolta Viktor.
– Az egész átkozottul kínos – válaszolta Gaspod. – Például, az egyikben van az a híd, amit elmosott a víz és nekem rohannom kell meg figyelmeztetést ugatnom, érted? És van az a másik, amiben ég az a ház és kicibálom azokat a kölyköket. És aztán az, amiben néhány gyerek eltéved azokban a barlangokban és megtalálom őket és odavezetem hozzájuk a mentőosztagot... és én utálom a kölyköket. Úgy tűnik, le sem tehetem a fejem manapság anélkül, hogy ki ne mentsek embereket vagy meg ne mentsek embereket vagy keresztül ne húzzam a rablók számításait vagy valami. Úgy értem, hét éves vagyok, elszarusodott a talpam, rühös vagyok, valami rettenetes, mennyi bolhám van, semmi szükségem arra, hogy hős legyek valahányszor elalszom.
– Hű! Hát nem érdekes az élet – mondta Viktor –, amikor másvalaki szemszögéből látod...
Gaspod az égnek meresztette csipás, sárga szemét.
– Ööö. Hova megyünk? – kérdezte Viktor.
– Meg fogunk látogatni néhány holivudi fajzatot – felelte Gaspod. – Mer' valami hátborzongató zajlik itt.
– Fönn a dombon? Nem is tudtam, hogy laknak emberek a Dombon.
– Nem emberek – válaszolta Gaspod.

 

Egy kis, rőzséből rakott tűz égett a Holivudi Domb oldalában. Viktor gyújtotta, mert... nos, mert az olyan megnyugtató. Mert ez olyasmi, amit az emberek tenni szoktak.
Szükségét látta, hogy emlékeztesse magát, ember és valószínűleg nem őrült.
Nem az zavarta, hogy beszélt egy kutyához. Az emberek gyakran beszélnek kutyákhoz. Ugyanez vonatkozott a macskára. És talán még a nyúlra is. Az egérrel és a kacsával folytatott társalgás volt az, amit esetleg furcsának vélhetni.
– Azt hiszed, hogy mi akartunk beszélni? – csattant föl a nyúl. – Egyik percben csak egy nyúl vagyok a sok közül és elégedett ezzel, a következőben hipp-hopp, gondolkozom. Mondhatom, ez ugyancsak jelentős hátrány, ha nyúlként boldogságra vágysz. Füvet akarsz és szexet, nem pedig olyan gondolatokat, hogy „Mi az értelme ennek az egésznek, ha tényleg a mélyére hatolsz?”
– Aha, de te legalább füvet eszel – mutatott rá Gaspod. – A fű legalább nem pofázik vissza. Az utolsó, amire szükséged van, amikor megéhezel, egy nyavalyás erkölcsi probléma a tányérodon.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak neked vannak gondjaid – közölte a macska, a látszat szerint Viktor gondolataiban olvasva. – Arra kényszehülök, hogy halat egyek. Amint háteszed a mancsod a vacsohádra, segítségéht kiált, és te igen kínos helyzetbe kehültél.
Csönd támadt. Viktorra néztek. Így tett az egér is. Meg a kacsa. A kacsa különösképpen harciasnak látszott. Valószínűleg hallott mára narancsszószról.
– Aha. Vegyünk csak minket – mondta az egér. – Ott vagyok én, kerget engem ez – a fölé tornyosuló macskára mutatott – konyhaszerte. Loholás, loholás, cincogás, pánik. Aztán jön az a sercegő zaj a fejemben, meglátok egy palacsintasütőt... érted? Egy másodperccel azelőtt azt se tudtam, mi az a palacsinta, most meg fogom a nyelét, ő befordul a sarkon, püff. Most ő körbekóvályog és azt kérdi „Mi ütött meg?” Azt felelem, „Én”. Na, ekkor jöttünk rá mindketten. Mind a ketten beszélünk.
– Fogalmakat alkotunk – tette hozzá a macska. Fekete macska volt, fehér mancsokkal, a füle mint a vadászpuska-céltábla, és sebhelyes képe az olyan macskáé, ami már leélt nyolc életet, méghozzá ától cettig.
– Te mondd el neki, kölyök – szólalt meg az egér.
– Mondd el neki, mit tettél azután – biztatta Gaspod.
– Idejöttünk – közölte a macska.
– Ankh-Morporkból? – kérdezte Viktor.
– Aha.
– Az majdnem harminc mérföld!
– Aha, és nekem elhiheted – jelentette ki a macska –, hogy nem könnyű stoppolni, ha macska vagy.
– Érted már? – firtatta Gaspod. – Egyfolytában ez történik. Mindenféle népség özönlik Holivudba. Nem tudják, miért jöttek ide, csak azt, hogy fontos, hogy itt legyenek. És nem úgy viselkednek, ahogy bárhol máshol a világon. Megfigyeltem. Valami fura zajlik itt.
A kacsa hápogott. Valahol akadtak benne szavak, ám annyira eltorzította őket a csőr és a gége összeegyeztethetetlensége, hogy Viktor egy szót sem értett.
Az állatok megértő közönségnek bizonyultak.
– Na, mi van, Hápi? – vetette oda a nyúl.
– A kacsa azt mondja – tolmácsolta Gaspod –, hogy ez olyan vándorizé. Pont ugyanaz az érzés, mint a költözés, aszongya.
– Igen? Nekem nem kellett messziről jönnöm – tudatta velük a nyúl jószántából. – Amúgy is a dűnéken élünk. – Nagyot sóhajtott. – Három boldog éve és négy boldogtalan napja – fűzte hozzá.
Viktornak támadt egy ötlete. – Szóval te tudsz arról az öregről a parton? – tudakolta.
– Ó, róla. Aha. Róla. Mindig följött ide.
– Milyen ember volt? – érdeklődött Viktor.
– Ide figyelj, haver, négy nappal ezelőttig a szókincsem két igéből és egy főnévből állt. Szerinted mit gondoltam, milyen volt? Csak annyit tudok, hogy minket nem háborgatott. Valószínűleg azt hittük, hogy az öreg járkáló szikla, vagy ilyesmi.
Viktor a zsebébe dugott könyvre gondolt. Kántálás és tűzgyújtás. Miféle ember csinál ilyesmiket?
– Nem tudom, mi folyik itt – jelentette ki. – Szeretnék rájönni. Figyeljetek csak, nektek nincs nevetek? Zavarba jövök, ha olyanokkal beszélgetek, akik nem árulják el a nevük.
– Csak nekem van – közölte Gaspod. – Kutya lévén. Tudod, a híres Gaspod után kaptam a nevem.
– Egy kölyök egyszer Cicusnak hívott – jegyezte meg a macska habozva.
– Azt hittem, van nevetek a saját nyelveteken – mondta Viktor. – Tudjátok, olyasmi, hogy „Erős Mancsok” vagy... vagy „Fürge Vadász”. Vagy valami.
Bátorítóan mosolygott.
A többiek hosszú, üveges pillantást vetettek rá.
– Könyveket olvas – magyarázta Gaspod. – Tudod, az a bökkenő – tette hozzá, serényen vakargatva magát –, hogy az állatok általában nem vesződnek nevekkel. Úgy értem, mi tudjuk, kik vagyunk.
– Jelzem, nekem tetszik a „Fürge Vadász” – nyilvánított véleményt az egér.
– Azt hittem, az inkább macskának való név – közölte Viktor és izzadni kezdett. – Az egereknek rövid, barátságos neve szokott lenni, mint a... mint a Cincogi.
– Cincogi? – utánozta az egér fagyosan.
A nyúl vigyorgott.
– És, és, én mindig azt hittem, hogy a nyulakat Mr. Tapsinak hívják. Vagy Nyuszi Gyuszinak – locsogta Viktor.
A nyúl abbahagyta a vigyorgást és rángatózni kezdett a füle.
– Na, ide figyelj, cimbi... – kezdte.
– Tudod – vágott közbe vidoran Gaspod, megkísérelve menteni a menthetőt –, hallottam arról a mondáról, amiben a világ első két embere elnevezi az összes állatot. Elgondolkoztató, nem?
Viktor előhúzta a könyvet, hogy leplezze zavarát. Kántálás és tűzgyújtás. Naponta háromszor.
– Ez az öregember... – kezdte.
– Miért olyan fontos a fickó? – kérdezte a nyúl. – Csak mindig följött a dombra és zajt csapott néhányszor minden áldott nap. Hozzá igazíthattad volna a... a... – tétovázott. – Mindig ugyanakkor történt. Naponta sokszor.
– Háromszor. Három előadás. Mint valamiféle színház? – találgatott Viktor és végigfuttatta ujját a lapon.
– Nem tudunk háromig számolni – fanyalgott a nyúl. – Úgy megy, egy... sok. Sokszor. – Rámeredt Viktorra. – Nyuszi Gyuszi – morogta megsemmisítően.
– És máshová való emberek halat hoztak neki – mesélte Viktor. – Senki más nem él a közelben. Mérföldekről kellett jönniük. Az emberek mérföldeket hajóztak, csak azért, hogy halat hozzanak neki. Ez olyan, mintha nem akarta volna az itteni öbölben fogott halakat enni. Pedig nyüzsögnek benne. Amikor úszni mentem, olyan homárokat láttam, hogy el sem hinnétek.
– És hogy nevezted el őket? – firtatta Nyuszi Gyuszi; nem olyan nyúl volt, ami megfeledkezik egy sértődésről. – Mr. Ollósnak?
– Aha, azt akarom, hogy ezt most rögtön tisztázzuk – cincogta az egér. – Odahaza vezéregér voltam. Nekem nyalt minden egér a házban. Rendes nevet akarok magamnak, haver. Ha bárki Cincogó Csizmának szólít – ekkor fölnézett Viktorra –, akkor magának köszönheti, ha palacsintasütő alakú lesz a feje, világos?
A kacsa hosszasan hápogott.
– Állj! – mondta Gaspod. – Az a lényeg, mondja a kacsa, hogy ez az egész ugyanannak a dolognak a része. Hogy idejönnek emberek meg trollok meg minden. Hirtelen beszélni kezdő állatok. A kacsa azt mondja, szerinte ezt valami itteni dolog okozza.
– Honnan tudja ezt egy kacsa? – firtatta Viktor.
– Figyelj, haver – válaszolta a nyúl. – Ha majd te képes leszel átrepülni végig a tenger fölött és végül rátalálni ugyanarra a nyavalyás kontinensre, akkor majd szapulhatod a kacsákat.
– Ó! – szólalt meg Viktor. – A titokzatos állati ösztönre gondoltál, igen?
Mind rámeredtek.
– Mindegy, le kell állítani – jelentette ki Gaspod. – Ez az egész kontempláció meg beszéd teljesen megfelel az embereknek. Hozzá vagytok szokva. Az a lényeg, érted, ugye, hogy valakinek rá kellene jönnie, mi okozza ezt az egészet...
Az állatok megszakítás nélkül meredtek Viktorra.
– Hát – szólalt meg a fiú tétován –, talán a könyv segíthetne? A korai részek valamiféle ősi nyelven íródtak. Én nem tudom... – elnémult. A varázslókat nem látják szívesen Holivudban. Valószínűleg nem lenne jó ötlet megemlíteni az Egyetemet, vagy a saját csekélyke szerepét ott. – Azaz – folytatta, gondosan megválogatva szavait – azt hiszem, ismerek valakit Ankh-Morporkban, aki esetleg el tudja olvasni. Ő is állat. Egy emberszabású.
– És ő hogy áll a titokzatos állati ösztönök műfajában? – érdeklődött Gaspod.
– Forrón ég benne a lelkesedés irántuk – felelte Viktor.
– Ebben az esetben... – kezdte a nyúl.
– Állj! – mondta Gaspod. – Jön valaki.
Láthatóvá vált egy fölfelé közeledő fáklya a domboldalon. A kacsa esetlenül a levegőbe emelkedett és elröppent. A többiek eltűntek az árnyékokba. Egyedül a kutya nem mozdult.
– Nem akarod elhordani magad? – sziszegte oda Viktor.
Gaspod fölvonta szemöldökét.
– Kaff? – mondta.
A fáklya összevissza cikcakkolt a bozótosban, akár egy szentjánosbogár.
Néha megállt egy pillanatra, aztán elbóklászott valami teljességgel új irányba. Nagyon fényes volt.
– Mi az? – kérdezte Viktor.
Gaspod szimatolt egyet. – Ember – válaszolta. – Nőnemű. Olcsó kölnit használ. – Megint szaglászott. – A Szenvedély Játékszerének nevezik. – Újra szimatolt egyet. – Frissen mosott ruha, keményítés nélkül. Régi cipő. Rengeteg színpadi smink. Járt Iglicnél és... – az orra megrándult – becsináltat evett. Nem a nagy adagot.
– Fölteszem, azt is meg tudod mondani, milyen magas a lány, mi? – gúnyolódott Viktor.
– A szaga alapján öt láb két, két és fél hüvelyk – reszkírozta meg Gaspod.
– Menj már!
– Járj egy mérföldet az én mancsomon és utána nevezz hazugnak!
Viktor homokot rugdalt az apró tűzre és lebandukolt a lejtőn.
A fény abbahagyta a mozgást, amint felé közelített. Futólag megpillantott egy női alakot, aki maga köré tekert egy kendőt és egyik kezével magasan a feje fölé tartotta a fáklyát. Aztán a fény olyan gyorsan kialudt, hogy kékeslila utóképek maradtak utána, amik a szeme előtt táncoltak. Mögöttük egy kis alak feketébb árnyat vetett a szürkületben.
Azt mondta: – Mit keresel az én... mit csinálok én... miért vagy a... hol... – és aztán, mintha végül fölfogta volna a helyzetet, sebességet váltott és a korábbinál sokkal ismerősebb hangon követelt választ. – Te meg mit csinálsz itt?
– Ginger? – ámult Viktor.
– Igen?
Viktor elhallgatott. Mit illik mondania az embernek ilyen körülmények között?
– Ööö... – nyögte. – Nagyon kellemes itt fönn esténként, nem gondolod?
A lány szúrósan Gaspodra szögezte tekintetét.
– Ez az a rémes kutya, amelyik a műterem körül őgyelgett, igaz? – tudakolta. – Ki nem állhatom a kiskutyákat.
– Vaú, vaú – közölte Gaspod. Ginger rámeredt. Viktor csaknem olvasni tudta a lány gondolatait: azt mondta, vaú, vaú. És ez egy kutya, és a kutyák ilyesmi hangokat szoktak adni, nem?
– Magam inkább macskabarát vagyok – jegyezte meg bizonytalanul a lány.
Egy halk hang így szólt: – Valóban? Valóban? Te is a saját köpetedben mosdasz, mi?
– Mi volt az?
Viktor elhátrált, kétségbeesetten integetve. – Ne nézz úgy rám! – mondta. – Nem én mondtam!
– Ó? Akkor gondolom, a kutya volt az, mi? – puhatolózott Ginger.
– Ki, én? – berzenkedett Gaspod.
Ginger megmerevedett. A szeme körbe és lefelé forgott, oda, ahol Gaspod szórakozottan vakarta egyik fülét.
– Kaff? – mondta a kutya.
– A kutya beszélt... – kezdte Ginger, és reszkető ujjal mutatott az állatra.
– Tudom – közölte Viktor. – Ez azt jelenti, hogy kedvel téged. – Elnézett a lányon túl. Egy újabb fényforrás közelgett a domboldalon.
– Magaddal hoztál valakit? – kérdezte.
– Én? – Ginger megfordult.
Mostanra a fényt száraz ágak roppanása kísérte, és Himpeller előlépett a sötétségből, mögötte Detritus, aki úgy követte, akár egy különösképpen félelmetes árnyék.
– A-há! – mondta. – A rajtakapott szerelmesek, he?
Viktor leesett állal bámulta. – Hogy mik? – értetlenkedett.
– A mik? – hörrent föl Ginger.
– Már mindenütt kerestelek titeket kettőtöket – jelentette ki Himpeller. – Valaki mondta, hogy látott titeket följönni ide. Nagyon romantikus. Esetleg kezdhetünk majd ezzel valamit. Jól nézne ki a plakátokon. Rendben. – Himpeller kettejük köré vonta karját. – Na, gyerünk! – szólt.
– Minek? – firtatta Viktor.
– Kora reggel kezdjük a forgatást – felelte Himpeller.
– De Goldfis úr azt mondta, hogy többé nem kapok munkát ebben a városban... – kezdte Viktor.
Himpeller nyitotta a száját, aztán egy pillanatig tétovázott. – Á! Igen. De én adok nektek még egy esélyt – közölte, most az egyszer hadarás nélkül. – Igen. Egy esélyt. Mert ti fiatalok vagytok. Akaratosak. Én is voltam fiatal. Himpeller, gondoltam, még ha azt is jelenti, hogy ráteszed a kést a saját torkodra, adj nekik egy esélyt. Na persze, alacsonyabb bérrel. Napi egy tallér, mit szóltok hozzá?
Viktor meglátta Ginger arcán a hirtelen kivirágzó reményt.
Nyitotta a száját.
– Tizenöt tallér – mondta egy hang. Nem az övé.
Becsukta a száját.
– Mi? – háborodott fől Himpeller.
Viktor nyitotta a száját.
– Tizenöt tallér. Újratárgyalandó egy hét múlva. Vagy tizenöt tallér vagy csipisz.
Viktor forgó szemmel becsukta a száját.
Himpeller ujját rázta a fiú orra alatt, aztán habozni kezdett.
– Ezt már szeretem! – szólalt meg végül. – A szívós alkudozást! Oké. Három tallér.
– Tizenöt.
– Öt az utolsó ajánlatom, fiú. Ezrével vannak odalenn emberek, akik két kézzel kapnának utána, nem igaz?
– Nevezzen meg kettőt, Mr. Himpeller!
Himpeller Detritusra pislantott, aki Rubinnal kapcsolatos révedezésbe merült, aztán Gingert fixírozta.
– Oké – törődött bele. – Tíz. Csak mert szeretlek titeket. De ezzel ráteszem a kést a saját torkomra.
– Áll az alku!
Torok kezet nyújtott. Viktor lenézett a sajátjára, mintha most látná először, aztán kezet ráztak.
– És most menjünk vissza le – mondta Himpeller. – Rengeteg a szerveznivaló.
Elmasírozott a fák közt. Sokkos állapotukban, Viktor és Ginger jámborul követték.
– Megbolondultál? – sziszegte Ginger. – Így kitartani! El is veszthettük volna az esélyünk!
– Én meg sem szólaltam! Azt hittem, te voltál! – méltatlankodott Viktor.
– Te voltál! – szögezte le Ginger.
Összenéztek.
Lenéztek.
– Vaú, vaú – közölte Gaspod, a csodakutya.
Himpeller megfordult.
– Mi ez a zaj? – kérdezte.
– Ó, ez csak... ez csak ez a kutya, amit találtunk – vágta rá sietve Viktor. – A neve Gaspod. Tudja, a híres Gaspod után.
– Trükköket is tud – tódította rosszindulatúan Ginger.
– Idomított kutya? – Himpeller lehajolt és megveregette Gaspod golyófejét.
– Morr, morr.
– Megdöbbenne azoktól a dolgoktól, amikre képes – jelentette ki Viktor.
– Megdöbbenne – visszhangozta Ginger.
– Viszont rusnya egy jószág – csóválta fejét Himpeller. Hosszú, fürkésző pillantást vetett Gaspodra, ami olyan volt, mintha egy százlábút hívott volna ki seggberúgó versenyre. Gaspod képes lett volna farkasszem-nézésben legyőzni egy tükröt.
Úgy tűnt, Himpeller egy ötletet forgat a fejében. – Jelzem... hozzátok magatokkal reggel! Az emberek szeretnek egy jót nevetni – állapította meg Himpeller.
– Ó, ő aztán tényleg nevetséges – jegyezte meg Viktor. – Egyenesen röhejes.
Miközben elsétáltak, Viktor hallotta, hogy egy halk hang a háta mögött ezt mondja: – Ezért még megkapod a magadét. Különben is, tartozol nekem egy tallérral.
– Miért?
– Ügynöki díj – közölte Gaspod, a Csodakutya.

 

Holivud fölött előjöttek a csillagok. Hatalmas, sok millió fokra fonósodott hidrogéngömbök voltak, olyan tüzesek, hogy még csak ki se tudtak égni. Haláluk előtt sokan közülük szerfelett föl fognak dagadni, aztán apró, sértődött törpékké zsugorodnak s csupán érzelgős csillagászok fognak emlékezni rájuk. Közben azonban ragyognak az alkimisták fölfogóképességét meghaladó átalakulások miatt, és tiszta fénnyé alakítják a merőben unalmas elemeket.
Ankh-Morpork fölött csupán zuhogott.
A rangidős varázslók az elefántos váza köré gyülekeztek. Maphlaves szigorú parancsára már visszahelyezték a folyosóra.
– Emlékszem Rikterre – közölte a Dékán. – Keszeg pasas. Afféle egyvágányú elme. De okos.
– He, he. Emlékszem az egérszámlálójára – merengett Motolla Alánk vénséges tolókocsijából. – Egereket szokott számolni.
– Maga a váza roppant... – kezdte a Kincstárnok, aztán azt mondta: – Hogy érti azt, hogy egereket számolt? Bevitte őket a szerkezetbe egy futószalag vagy valami?
– Ó, nem! Csak fölhúztad, tudod, és ott állt szélsebesen forogva, megszámolva az épületben levő összes egeret, mm, és fölbukkantak azok a kis kerekek, rajtuk számokkal.
– Miért?
– Mm? Gondolom, csak meg akarta számolni az egereket.
A Kincstárnok vállat vont. – Ez a cserép – jelentette ki közel dugva hozzá az orrát – valójában egy régi Ming váza.
Reménykedően várt.
– Miért nevezik Mingnek? – kérdezte az Arkrektor, mintegy végszóra.
A Kincstárnok megkoccintotta a cserepet. Az mingett.
– És azok ólomlabdacsokat köpnek az emberre? – firtatta Maphlaves.
– Nem, Magiszter. Csak Rikter beletette a... gépezetet. Akármi legyen is. Akármit csináljon is.
...vuamm...
– Várjunk csak! Megingott – szólt a Dékán.
...vuamm... vuamm...
A varázslók hirtelen támadt pánikkal néztek egymásra.
– Mi történik? Mi történik? – tudakolta Motolla Alánk. – Miért nem mondja meg valaki, mm, nekem, hogy mi történik?
...vuamm... vuamm...
– Fussunk! – javasolta a Dékán.
– Merre? – nyöszörögte a Kincstárnok.
...vuammVUAMM.
– Én öregember vagyok és követelem, hogy valaki mondja meg nekem, mi...
Csönd.
– Hasra! – vezényelte az Arkrektor.
ttyalp
Lehasadt egy kőszilánk a mögötte lévő oszlopról.
Fölemelte a fejét.
– Az istenekre, ez aztán átkozottul szerencsés megm...
ttyalp
A második labdacs leszakította a kalapja csúcsát.
A varázslók több percig feküdtek remegve a padlólapokon. Egy idő múlva a Dékán elfojtott hangon: – Mit gondoltok, ez volt minden?
Az Arkrektor fölemelte a fejét. Amúgy is mindig vörös képe most lángolt.
– Kincstárnook!
– Magiszter?
– Ezt nevezem céllövésnek!

 

Viktor megfordult.
– Uzsztf – mondta.
– Dö-e hat óra, kelj föl és ragyogj, Mr. Himpeller azt mondja – közölte Detritus, s közben fél kezével megragadta az ágyneműt és lerántotta a földre.
– Hat óra? Az még éjszaka! – nyöszörögte Viktor.
– Hosszú lesz a nap, Mr. Himpeller azt mondja – világosította föl a troll. – Mr. Himpeller azt mondja, fél hétre a díszletek közt kell legyél. És ez úgy is lesz!
Viktor fölhúzta a nadrágját.
– Föltételezem, reggelit azért ehetek? – érdeklődött csípősen.
– Mr. Himpeller azt mondja, hogy Mr. Himpeller fog hozatni ételt – tudatta Detritus.
Az ágy alól lihegés hallatszott. Gaspod bukkant elő, ócskaszőnyeg porfelhőben, és elintézte kora reggeli vakarózását.
– Mi... – kezdte, aztán észrevette a trollt. – Kaff, kaff – helyesbített.
– Ó! Egy kiskutya. Szeretem a kiskutyákat – jegyezte meg Detritus.
– Vaú.
– Nyersen – tette hozzá a troll. De nem sikerült a megfelelő mértékű, törvényszerű undokságot a hangjába csempészni. Az agyán folyamatosan ábrándképek hullámoztak át Rubinról, tollboásan és három hold vörös bársonyban.
Gaspod erőteljesen vakargatta a fülét.
– Vaú – suttogta. – Halk, fenyegető hangnemben – fűzte hozzá, miután Detritus távozott.

 

A Domb lejtőjén már hemzsegtek az emberek, amikor Viktor megérkezett. Két sátrat is fölállítottak Valaki egy teve kötőfékjét szorongatta. Több ketrecnyi krampusz zagyvált egy tövisfa árnyékában.
Ennek az egésznek közepén állt Himpeller és Goldfis, vitatkozva. Himpeller szokás szerint átölelte Goldfis vállát.
– Ez aztán a tuti áruló jel – jegyezte meg egy hang, úgy Viktor térde magasságából. – Azt jelenti, hogy valami szegény szerencsétlent hamarosan megkopasztanak.
– Nagy lépés lesz számodra fölfelé, Tom! – mondta éppen Himpeller. – Úgy értem, hány ember nevezheti magát Holivudban a Végrehajtásért Felelős Alelnöknek?
– Igen, de ez az én vállalatom! – jajgatta Goldfis.
– Úgy van! Úgy van! – értett egyet Himpeller. – Pontosan ezt jelenti a Végrehajtásért Felelős Alelnök.
– Valóban?
– Hát hazudtam én valaha neked?
Goldfis ráncokba vonta homlokát. – Hát – felelte –, tegnap azt mondtad...
– Úgy értem, képletesen – vágta rá sietve Himpeller.
– Ó! Hát... Képletesen? Gondolom, nem...
– Na látod! Na most, hol van az a művész? – Himpeller megpördült, azt a benyomást keltve, hogy Goldfis ezzel el van intézve.
Egy férfi sietett oda, hóna alatt mappával.
– Igen, Mr. Himpeller?
Torok előhúzott a zsebéből egy darab papírt.
– Azt akarom, hogy ma estére kész legyenek a plakátok, érted? – figyelmeztette. – Nesze. Ez a mozgó címe.
– A Paszta Árnja – olvasta a művész. Összeráncolta szemöldökét. Tanult ember volt, Holivud szükségletein messze túlmenően. – Ételekről fog szólni? – érdeklődött.
Ám Himpeller nem figyelt oda. Viktor felé közelített.
– Viktor! – kiáltotta. – Bébi!
– Őt aztán elkapta – jegyezte meg halkan Gaspod. – Szerintem még jobban, mint bárki mást.
– Micsoda? És honnan tudod? – sziszegte oda Viktor.
– Részbe' apró jelekből, amiket te, úgy látszik, nem vagy képes fölismerni – válaszolta Gaspod –, és részbe' mer' úgy viselkedik, mint egy komplett idióta.
– Jaj de nagyszerű, hogy látlak! – lelkendezett Himpeller és szeme mániákus tűzben égett. Átölelte Viktor vállát és félig vezette, félig vonszolta a sátrak felé.
– Ez fantasztikus mozi lesz! – lelkesedett tovább.
– Ó, remek – felelte Viktor elhalóan.
– Te azt a haramiafőnököt játszod – közölte Himpeller. – Csak persze rendes fiú, kedves a nőkkel és így tovább, és kirablod azt a falut, és elhurcolod azt a rabszolgalányt, csak amikor a szemébe nézel, érted, beleesel, és aztán jön az a rajtaütés és emberek meg elefántok százai támadnak...
– Tevék – szólt közbe egy vékonypénzű fiatalember Himpeller mögül. – Tevék azok.
– Elefántokat rendeltem!
– És tevéket kaptál.
– Teve, elefánt, mindegy – legyintett Himpeller elutasítóan. – Mi most az egzotikusról beszélünk, oké? És...
– És csak egy van – közölte a fiatalember.
– Egy micsoda?
– Teve. Csak egyetlen tevét tudtunk keríteni – közölte a fiatalember.
– De nekem tucatszámra van tevére váró emberem, a fejükön lepedővel! – üvöltötte Himpeller és vadul lengette kezét a levegőben. – Rengeteg tevére, érted?
– Csak egy tevénk van, mert egyetlenegy teve van Holivudban, és az is csak azért, mert egy fickó azon tevegelt ide egész úton Klaccsból – szögezte el le a fiatalember.
– El kellett volna küldess többért! – csattant föl Himpeller.
– Mr. Goldfis azt mondta, ne tegyem.
Himpeller morgott.
– Talán ha sokat mászkál szerteszét, akkor többnek fog tűnni egy tevénél – jelentette ki a fiatalember derűlátóan.
– Miért ne galoppoztathatnánk el a tevét a képdoboz előtt, aztán a kurbliman leállítaná a krampuszokat, és az állatot visszavezetnénk, ráültetnénk egy másik haramiát, beindítanánk a dobozt újra és megint elgaloppozna előtte a teve? – javasolta Viktor. – Az működne, nem?
Himpeller eltátott szájjal bámult rá.
– Mit mondtam nektek? – közölte nagy általánosságban az égbolttal. – A fiú lángész! Ilyen módon száz tevénk lehet egy áráért, igaz?
– Viszont azt jelenti, hogy a sivatagi banditák oszlopban ügetnek – tamáskodott a fiatalember. – Ez nem amolyan, tudod, tömeges támadás.
– Persze, persze – legyintett Himpeller elutasítóan. – Logikus. Csak fölmutatunk egy táblát, amikor a vezér azt mondja, azt mondja... – Elgondolkozott egy pillanatra. – Azt mondja, „Kövessetek oszlopban, bwanák, hogy megtévesszük a gyűlölt ellent”, oké?
Odabiccentett Viktornak. – Ismered az unokaöcsémet, Sollt? – kérdezte. – Igyekvő gyerek. Csaknem iskolába is ment meg minden. Idehozattam tegnap. Ő a Mozikészítésért Felelős Alelnök.
Soll és Viktor megbiccentették fejük egymás felé.
– Nem hinném, hogy a „bwanák” a megfelelő szó, bácsikám – jegyezte meg Soll.
– Klaccsi, nem? – tudakolta Himpeller.
– Hát, a szó szoros értelmében, de azt hiszem, Klaccs másik részéről, és talán az „effendik” vagy ilyesmi...
– Ha külföldi, én nem bánom – felelte Himpeller olyan hangsúllyal, amely azt sugallta, az ügy le van zárva. Megint megveregette Viktor hátát. – Oké, fiú, bújj jelmezbe! – Kuncogott. – Száz teve! Micsoda elme!
– Elnézést, Mr. Himpeller – szólalt meg a plakátkészítő művész, aki addig feszengve álldogált –, nem értem ezt a részt itt...
Himpeller kitépte a papírt a férfi kezéből.
– Melyik részt? – förmedt rá.
– Ahol Miss De Synt írja le...
– Pedig nyilvánvaló – közölte Himpeller. – Amit akarunk, az az egzotikus, csábító, ám a távolban játszódó románc a piramisokkal teleszórt Klaccsban, világos, szóval magától értetődik, hogy használnunk kell a titokzatos és fürkészhetetlen kontinens jelképét, érted? Hát állandóan nekem kell elmagyaráznom mindent mindenkinek?
– Csak mert azt hittem... – kezdte a művész.
– Csak csináld meg!
A művész lenézett a papírra. – „A lány arca – olvasta – Szfink”.
– Úgy van – bólogatott Himpeller. – Igen!
– Azt gondoltam, talán Szfinx...
– Halljátok a fickót? – kérdezte Himpeller, ismét az éghez beszélve. Szúrósan meredt a művészre. – A lány arcáról van szó, nem igaz? Ő szfink, te szfinksz. És most fogj hozzá! Azt akarom, hogy ezek a plakátok városszerte kinn legyenek holnap hajnalra.
A művész elkínzott tekintettel nézett Viktorra, aki már kezdett erre ráismerni. Himpeller körül mindenki így nézett egy idő után.
– Igenis, Mr. Himpeller – mondta.
– Rendben. – Himpeller Viktorhoz fordult.
– Miért nem öltöztél még át? – kérdezte.
Viktor gyorsan bebukott a sátorba. Egy pöttöm, idős, dupla cipó alakú hölgy [12] rásegítette jelmezét, amelyet szemlátomást ügyetlenül feketére festett lepedőkből készítettek, bár ha figyelembe vesszük az elszállásolás jelenlegi helyzetét Holivudban, valószínűleg csak lekaptak néhány lepedőt találomra egy ágyról. Aztán a néni átnyújtott neki egy görbe kardot.
– Miért hajlott? – kérdezte Viktor.
– Azt hiszem, szándékosan, kedves – felelte a hölgy kissé bizonytalanul.
– Azt hittem, a kardoknak egyenesnek kell lennie – jelentette ki Viktor. Hallotta, amint odakint Himpeller megkérdezi az égtől, miért olyan hülye mindenki.
– Talán kezdetben egyenesek és használat közben meggörbülnek – találgatott az idős hölgy, és megveregette a fiú kezét. – Sok mindennel megesik.
Ragyogó mosolyt vetett Viktorra. – Ha te rendben vagy, kedves, jobb lesz, ha megyek és segítek az ifjú hölgynek arra az esetre, ha netalán kis törpék leselkednének rá.
A nénike kitotyogott a sátorból. A szomszédos sátorból fémes csörgés hallatszott és Ginger panaszra emelt hangja.
Viktor kísérletképpen néhányszor suhintott a karddal.
Gaspod féloldalra billentett fejjel figyelte.
– Minek kéne lenned? – firtatta végül.
– Nyilván a sivatagi haramiabanda vezérének – válaszolta Viktor. – Romantikusnak és magával ragadónak.
– Kit magával ragadónak?
– Szerintem csak általában magával ragadónak. Gaspod, hogy értetted, amikor azt mondtad, Himpellert aztán elkapta?
A kutya egyik mancsát harapdálta.
– Nézd meg a szemét – javasolta. – Még a tiédnél is rosszabb.
– Az enyémnél? Miért, mi történt az enyémmel?
Detritus, a troll bedugta fejét a sátor ajtaján. – Mr. Himpeller azt mondja, hogy most rögtön kellesz neki – közölte.
– A szemem? – kérdezte Viktor. – Valami van a szememmel?
– Vaú.
– Mr. Himpeller azt mondja... – kezdte Detritus.
– Jól van, na, jól van, na! Máris megyek!
Viktor ugyanakkor lépett ki a sátrából, amikor Ginger is a magáéból. Behunyta a szemét.
– Jaj, ezer bocsánat – motyogta. – Visszamegyek és megvárom, míg fölöltözöl...
– Már fölöltöztem.
– Mr. Himpeller azt mondja... – szólalt meg Detritus mögöttük.
– Gyere! – mondta Ginger és megragadta a fiú karját. – Nem várathatunk meg mindenkit.
– De te... a te... – Viktor lenézett, ami nem sokat segített. – Van egy köldök a gyémántodban – kockáztatta meg.
– Abba már beletörődtem – felelte Ginger és kifeszítette vállát, erőfeszítést téve, hogy minden a helyére kerüljön. – Inkább ez a két serpenyőfedő okoz nekem gondot. – Rádöbbent, hogy mi mindent el kell szenvedjenek azok a szerencsétlen lányok a háremekben.
– És nem bánod, hogy ha az emberek meglátnak így? – firtatta Viktor elképedve.
– Miért bánnám? Ez mozgó kép. Nem mintha valóságos lenne. Különben is, megdöbbennél azon, mi mindent kell megcsináljanak a lányok jóval kevesebb, mint napi tíz tallérért.
– Kilencért – helyesbített Gaspod, aki még mindig Viktor sarkában volt.
– Rendben, gyűljenek ide, emberek! – kiabálta Himpeller egy szócsövön át. – A Puszta Fiai oda legyenek szívesek. A rabszolgalányok... hol vannak a rabszolgalányok? Rendben. Kurblimanok...?
– Még sose láttam ilyen sok embert egy mozgóban – suttogta Ginger. – Biztos, hogy többe kerül száz tallérnál!
Viktor szemügyre vette a Puszta Fiait. Úgy látszott, mintha Himpeller beugrott volna Iglichez és fölbérelte volna az ajtóhoz legközelebbi húsz személyt, tekintet nélkül alkalmasságukra, s aztán mindegyik megkapta fejére Himpeller elképzelését a sivatagi haramia fejfedőjéről. Voltak troll származású Fiai a Pusztának – Szikla fölismerte és odaintett neki –, törpe származású Fiai a Pusztának, és, a sor végére csoszogóban, egy pöttöm, szőrös és vadul vakarózó Fia is, olyan fejfedőben, amely leért egész a tappancsáig.
– ...megragadod a lányt, elbűvöl a szépsége és aztán keresztbe hajítod a kápádon. – Himpeller hangja befurakodott Viktor tudatába.
Kétségbeesetten újrajátszotta a félig hallott utasításokat az emlékezetében.
– A mimen? – érdeklődött.
– Az a nyerged része – sziszegte oda Ginger.
– Ó!
– És aztán elügetsz az éjszakába, követ téged az összes Fia a Pusztának lelkesítő sivatagi haramiadalokat énekelve...
– Senki sem fogja hallani őket – vágott közbe Soll segítőkészen. – De ha tátognak a szájukkal, az segít, hogy létrejöjjön a, tudod, millijő.
– De nincs is éjszaka – hökkent meg Ginger. – Fényes nappal van.
Himpeller rábámult.
Hápogott egyet-kettőt.
– Soll! – üvöltötte.
– Nem tudunk filmezni éjszaka, bácsikám – sietett fölvilágosítani az unokaöccs. – A krampuszok nem lennének képesek látni. Nem értem, miért ne mutathatnánk föl egy táblát, ami így szól „Éjjel” a jelenet elején azért...
– Nem olyan a mozgó képek varázsa! – csattant föl Himpeller. – Az csak összezagyválja a dolgokat!
– Elnézést! – szólalt meg Viktor. – Elnézést, de ez bizonyára nem számít, mert a krampuszok minden bizonnyal feketére tudják festeni az égboltot, rajta csillagokkal, nem?
Egy pillanatig csönd támadt. Aztán Himpeller Gafferra pislogott.
– Képesek rá? – kérdezte.
– Dehogy – válaszolta a kurbliman. – Épp eléggé piszok nehéz garantálni, hogy azt festik, amit látnak, ne is törődj azzal, amit nem.
Himpeller megdörzsölte az orrát.
– Esetleg hajlandó lennék egyezkedni – jelentette ki.
A kurbliman vállat vont. – Úgy látom, nem fogta föl, Mr. Himpeller. Minek akarnának pénzt? Csak megeszik. Ha elkezdjük rábeszélni őket, hogy fessenek olyasmit, ami nincs is ott, mindenféle baj...
– Talán csak nagyon fényesen világít a telihold? – sugallta Ginger.
– Jó gondolat – örvendezett Himpeller. – Csinálunk egy táblát, amin Viktor valami olyasmit mond Gingernek: „Milyen fényes ma éjjel a hold, bwana”.
– Valami olyasmit – hagyta jóvá Soll tapintatosan.

 

Dél lett. A Holivudi Domb csillogott a napsütésben, akár egy pezsgő ízű, borszínű gumicukor, amit félig elszopogattak. A kurblimanok tekerték a kurblijaik, a statiszták lelkesen rohamoztak előre-hátra, Himpeller hevesen kikelt mindenki ellen, és filmtörténetet írt a felvétel, melyen egyetlen tevén ügetett három törpe, négy ember, két troll és egy kutya és mindegyik rémülten sikította, hogy álljon már meg.
Viktort is bemutatták a tevének. Az állat pislogott hosszú szempilláival és úgy tűnt, szappant kérődzik. Épp térdelt és úgy nézett ki, mintha nehéz reggel állna mögötte és nem állna szándékában eltűrni semmiféle szemétkedést senkitől. Eddig már három embert megrúgott.
– Hogy hívják? – kérdezte Viktor bizalmatlanul.
– Úgy hívjuk, Rosszindulatú Szukafattya – válaszolta a frissiben kinevezett Tevékért Felelős Alelnök.
– Ez nem úgy hangzik, mint egy rendes név.
– Ennek a tevének nagyon is megfelelő név – felelte a tevegondozó átérzéssel.
– Nincs abba' semmi rossz, ha szuka fattya vagy – szólalt meg egy hang Viktor háta mögött. – Én magam is szuka fattya vagyok. Az apám is szuka fattya volt, te koszos hálóinget hordó mocsok!
A teveápoló idegesen rávigyorgott Viktorra és megfordult. Nem volt mögötte senki. Lenézett.
– Vaú – mondta Gaspod, és megcsóválta azt, ami csaknem farok volt.
– Hallottad, amint valaki épp mondott valamit? – firtatta a tevegondozó óvatosan.
– Nem – tagadta le Viktor. Közelebb hajolt a teve egyik füléhez és belesúgta arra az esetre, ha az állat különleges holivudi teve lenne: – Figyelj csak, én jóbarát vagyok, rendben?
Rosszindulatú Szukafattya meglebbentett egy szőnyegvastag fület. [13]
– Hogyan kell megülni? – kérdezte Viktor.
– Amikor előre akarsz menni, szidod és rásózol egy bottal, és amikor azt akarod, hogy megálljon, szidod és jó alaposan rásózol egy bottal.
– Mi történik, ha azt akarod, hogy forduljon meg?
– Á, hát ahhoz már az Útmutató Haladóknak kell neked. Legjobban teszed, ha leszállsz róla és megfordítod kézi erővel.
– Ha fölkészültetek, kezdünk! – üvöltötte Himpeller szócsövén keresztül. – Na most, ügess a sátorhoz, szökkenj le a tevéről, küzdj meg az óriási eunuchokkal, ronts be a sátorba, vonszold ki a lányt, pattanj föl a tevére és meg! Fölfogtad? Gondolod, hogy meg tudod csinálni?
– Miféle óriási eunuchok? – érdeklődött Viktor, miközben a teve kibontotta magát fölfelé.
Az egyik óriási eunuch szégyenlősen fölemelte kezét.
– Az én vagyok. Morry – közölte.
– Ó! Szia, Morry!
– Szia, Viki!
– Meg én is, Szikla – jelentkezett a második óriási eunuch.
– Szia, Szikla!
– Szia, Viki!
– Mindenki a helyére! – adta ki az utasítást Himpeller. – Nos... na, mi van, Szikla?
– Ööö, csak azon tűnődtem, Mr. Himpeller... hogy mi az én motivációm ehhez a jelenethez?
– Motivációd?
– Igen. Ööö. Tudja, tudnom kell – állította Szikla.
– Ahhoz mit szólsz: kirúglak, ha nem csinálod rendesen?
Szikla vigyorgott. – Igenis, Mr. Himpeller – mondta.
– Oké – szólt Himpeller. – Mindenki készen áll... forgassatok!

 

Rosszindulatú Szukafattya ügyetlenül megfordult, lába furcsa teveszögekben csépelt, aztán dübörögve bonyolult ügetésbe fogott.
A kurbli forgott...
A levegő csillámlott.
És Viktor magához tért. Olyan volt, mint lassan kiemelkedni egy rózsaszín felhőből, vagy egy fenséges álomból, ami, akárhogy próbálkozol, kiürül az elmédből, amint becsoszog a nappali világosság, és rettenetes veszteségérzet marad utána; semmi, ösztönösen tudod, hogy semmi, amit a nap hátralévő részében tapasztalni fogsz, sem lesz félig sem olyan jó, mint ez az álom.
A fiú pislogott egyet. A képek elenyésztek. Ráébredt, hogy izmai sajognak, mintha az imént tényleg megerőltette volna magát.
– Mi történt? – motyogta.
Lenézett.
– Fú! – mondta. Egy hiányosan öltözött popsi töltötte be a látképet, amit az előbb még a teve nyaka foglalt el. Ez kifejezett javulás volt.
– Miért – érdeklődött Ginger fagyosan – fekszem egy tevén?
– Fogalmam sincs. Nem akartad?
A lány lecsusszant a homokra és megpróbálta rendbe hozni a jelmezét.
Ezen a ponton mindketten tudatára ébredtek a közönség jelenlétének.
Ott volt Himpeller. Ott volt Himpeller unokaöccse. Ott volt a kurbliman. Ott voltak a statiszták. Ott voltak a válogatott alelnökök és mások [14], akiket szemlátomást a mozgókép-alkotás puszta megléte hozott létre. Ott volt Gaspod, a csodakutya.
És mindegyikük eltátott szájjal bámult, a kutyától eltekintve, amelyik vihogott.
A kurbliman keze még mindig forgatta a kurblit. Lenézett rá, mintha annak léte újdonság lenne, és abbahagyta.
Úgy tűnt, Himpeller ocsúdik az istenek-tudják-milyen révületből, amiben volt.
– Hu-hú! – mondta. – A mindenit!
– Varázslat – lehelte Soll. – Valóságos varázslat.
Himpeller megbökte a kurblimant.
– Vetted az egészet? – kérdezte.
– Mit vett? – firtatta Ginger és Viktor egyszerre.
Aztán Viktor észrevette a homokban ülő Morryt. A karjából jókora szilánk hiányzott; Szikla valamit épp belevakolt. A troll Viktor figyelmes lett Viktor arckifejezésére és bágyadtan rávigyorgott.
– Asszed, te vagy Cohen, a Barbár, mi? – jegyezte meg.
– Aha – értett egyet Szikla. – Semmi szükség nem volt arra, hogy olyasmiknek nevezd, amiknek nevezted. És ha máskor is bombasztikus kardozást fogsz csinálni, napi plusz egy tallér Levagdosott-Darabkák-Utáni pótlékot fogunk kérni.
Viktor kardpengéjén több csorba látszott. Ha agyonütik, se tudta volna elképzelni, hogy kerültek oda.
– Figyelj – szólalt meg kétségbeesetten. – Nem értem. Nem neveztem senkit semminek. Egyáltalán elkezdtük már a filmezést?
– Az egyik percben ülök egy sátorban, a következőben tevét lélegzem – zsémbelt Ginger. – Megtudhatnám végre, mi folyik itt?
De láthatólag senki se figyelt rájuk.
– Miért nem vagyunk képesek módját lelni a hangfelvételnek? – kesergett Himpeller. – Ez átkozottul jó dialógus volt. Egy szót sem értettem belőle, de fölismerem a jó dialógust, ha hallom.
– Papagájok – jelentette ki kereken a kurbliman. – A közönséges Howondaföldi Zöld. Elképesztő madár. Olyan a memóriája, akár egy elefánté. Szerezzen be két tucatot különböző méretekben és lesz egy teljes vokális...
Ettől beindult a részletekbe menő szakmai vita.
Viktor hagyta, hogy lecsússzon a teve hátáról és lebukott az állat nyaka alá, hogy eljusson Gingerhez.
– Figyelj! – szólt sürgetőleg. – Pont ugyanúgy történt, mint legutoljára. Csak erősebben. Mint valamiféle álomban. A kurbliman elkezdte a filmezést és az egész olyan lett, mint egy álom.
– Jó, de valójában mit csináltunk? – kérdezte a lány.
– Amit te csináltál – válaszolta Szikla – az, hogy odavágtattál a tevével a sátorhoz, leugrottál, ránk rontottál, akár egy szélmalom...
– ...sziklákra szökkentél és kacagtál... – egészítette ki Morry.
– Aha, és azt mondtad Morrynak „Most jaj neked, te Becstelen Fekete Őr!” – folytatta Szikla. – És aztán alaposan ráütöttél a karjára, lyukat vágtál a sátorba...
– Mindamellett kiváló kardmunka – jegyezte meg Morry elismerően. – Egy kissé hivalkodó, de irtó kiváló.
– De én nem is tudom, hogyan kell... – kezdte Viktor.
– ...és a lány ott feküdt teljesen epedázva – mesélte Szikla. – És te magaddal ragadtad, és ő azt mondta...
– Epedázva? – firtatta Ginger elhalóan.
– Epedezve – világosította föl Viktor. – Azt hiszem, azt akarta mondani, epekedve.
– ...és ő azt mondta, „Nicsak, ez a Tolvaj... a Tolvaj...” – Szikla tétovázott. – Azt hiszem, azt mondtad, Dabagdból.
– Baddagból – helyesbített Morry karját dörzsölve.
– Aha, és aztán a lány aszonta „Nagy veszélyben vagy, mert atyám megesküdött, hogy megöl” és te aszontad „Ám most, ó legszebbik rózsaszál, elárulhatom, hogy valójában a Paszta Árnja vagyok...”
– Mit jelent az, hogy epedezve? – kérdezte gyanakvóan Ginger.
– És te aszontad „Szökj meg velem a kasbába” vagy valami ilyesmit, és aztán adtál a lánynak egy olyan, olyan, izét, amit az emberek csinálnak a szájukkal...
– Füttyjel? – próbálkozott Viktor hiú reménnyel.
– Dehogy, az a másik dolog. Úgy hangzik, mint amikor kijön a dugó a palackból – magyarázta Szikla.
– Csók – tájékoztatta Ginger fagyosan.
– Aha. Nem mintha szakértő lennék ebben – közölte Szikla –, de úgy tűnt, jó sokáig tart. Határozottan roppant, tudjátok, csókszerű volt.
– Magam azt gondoltam, hamarosan jön a vödör víz – jegyezte meg egy halk kutyahang Viktor mögött. A fiú hátrarágott, de nem talált.
– És aztán te megint fönn voltál a tevén, és fölcibáltad Gingert és Mr. Himpeller kiáltott „Állj, állj, mi a fene folyik, miért nem mondja meg valaki, mi a fene folyik itt” – fejezte be Szikla. – És akkor te azt kérdezted „Mi történt?”.
– Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen kardforgatást – jelentette ki Morry.
– Ó! – sóhajtott Viktor. – Hát. Köszönöm.
– Az a rengeteg kiáltozás, „Ha!” meg „Jaj neked, ebadta!”. Nagyon profi – ismerte el Morry.
– Értem – mondta Viktor. Oldalra nyúlt és megragadta Ginger karját.
– Beszélnünk kell – sziszegte. – Valami csöndes helyen. A sátor mögött.
– Ha azt hiszed, hogy bárhová is elmegyek veled egyedül... – kezdte a lány.
– Figyelj, ez most nem megfelelő idő, hogy elkezdj úgy viselkedni, mint...
Nehéz kéz ereszkedett Viktor vállára. Megfordult és meglátta Detritus alakját, amint eltakarja előle a világot.
– Mr. Himpeller nem szeretné, hogy bárki is elszökjön – szögezte le. – Mindenkinek maradnia kell, amíg Mr. Himpeller mást nem mond.
– Tudod, te valóságos istenekverése vagy – adta tudtul Viktor. Detritus széles, drágakővel teli vigyort vetett rá [15].
– Mr. Himpeller azt mondja, lehetek Alelnök – jelentette büszkén.
– Miért felelős alelnök? – tudakolta Viktor.
– Az alelnökökért – válaszolta Detritus.
Gaspod, a Csodakutya kis, morgó hangot hallatott a torka mélyéről. A teve, amely bambán bámulta az eget, kissé eloldalgott, hirtelen kirúgott, és eltalálta a troll véknyát. Detritus fölsikított. Gaspod az elégedett ártatlanság kifejezését adta elő a világnak.
– Gyere! – kérte Viktor komoran. – Addig, amíg megpróbál keríteni valamit, amivel megütheti a tevét.
Leültek a sátor mögötti árnyékba.
– Csak szeretném, ha tudnád – jelentette ki Ginger hűvösen –, hogy még soha életemben nem próbáltam epedezőnek látszani.
– Pedig érdemes lenne megpróbálnod – vetette oda Viktor szórakozottan.
– Mi?
– Sajnálom. Figyelj, valami arra késztetett minket, hogy eljátsszuk azt a szerepet. Azt se tudom, hogy kell a karddal bánni. Mindig csak összevissza lengettem. Hogy érezted magad közben?
– Tudod, mit érzel, amikor hallasz valakit mondani valamit és rájössz, hogy egész idő alatt álmodoztál?
– Olyan volt, mintha a saját életed elenyészne és valami más töltené be a helyét.
Ezt némán fontolóra vették.
– Gondolod, hogy van valami köze Holivudhoz? – kérdezte a lány.
Viktor bólintott. Aztán oldalra vetette magát és Gaspodon landolt, ami fürkészően szemlélte őket.
– Csahh! – mondta Gaspod.
– Na, ide figyelj! – sziszegte Viktor a fülébe. – Elég ezekből a célozgatásokból! Mi az, amit észrevettél rajtunk? Különben lesz neked Detritus! Mustárral.
A kutya vergődött a markában.
– Vagy szájkosár viselésére kényszeríthetünk – toldotta hozzá Ginger.
– Én nem vagyok veszélyes! – siránkozott Gaspod, a homokot kaparva mancsával.
– Szerintem egy beszélő kutya nagyon is veszélyesen hangzik – jelentette ki Viktor.
– Szörnyen – értett egyet Ginger. – Sose tudhatja az ember, mit fog mondani.
– Ugye? Ugye? – kesergett Gaspod. – Tudtam, hogy csak baj lesz belőle, ha megmutatom, hogy tudok beszélni. Ilyesminek nem lenne szabad megesnie egy kutyával!
– De meg fog! – közölte Viktor.
– Ó, rendben van. Rendben. Nem mintha sokra mennétek vele! – motyogta Gaspod.
Viktorban fölengedett a feszültség. A kutya fölült és lerázta magáról a homokot.
– Egyébként se fogjátok megérteni – morogta. – Egy másik kutya megértené, de ti nem. Tudjátok, ez faji tapasztalatra megy vissza. Mint a csókolózás. Ti tudjátok, hogy az milyen, de én nem. Nem olyasmi, amit egy kutya megtapasztal. – Észrevette a figyelmeztetést Viktor tekintetében és továbbnyomult. – A módról van szó, ahogy kinéztek, mintha idetartoznátok. – Egy pillanatig csak nézte őket. – Látjátok? Látjátok? – mondta. – Megmontam, hogy nem fogjátok megérteni. Ez... ez territórium dolga, értitek? Magatokon viselitek minden jelét annak, hogy pont ott vagytok, ahol lennetek kell. Itt csaknem mindenki más idegen, de ti nem. Ööö. Mint ahogy biztos észrevettétek, hogy néhány kutya megugat titeket, ha ismeretlenek vagytok egy helyen? Nem csak a szag miatt, hanem bámulatosan tudjuk érzékelni a helyváltoztatást. Mint ahogy némelyik ember rosszul érzi magát, amikor meglátnak egy képet ferdén fölakasztva? Ez pont olyan, csak rosszabb. Valami olyasmi, hogy az egyetlen hely, ahol most lehetsz, az itt. – Megint rájuk nézett, aztán buzgón megvakarta a fülét.
– A pokolba! – fakadt ki. – Az a gond, hogy kutyául tudom elmagyarázni, de ti csak emberül halljátok.
– Szerintem ez kissé misztikusan hangzik – jegyezte meg Ginger.
– Mondtál valamit a szememről – szólalt meg Viktor.
– Hát, igen. Megnézted már a saját szemed? – Gaspod odabiccentett Gingernek. – És te is, kisasszony.
– Ne legyél hülye! – intette le Viktor. – Hogyan nézhetnénk meg a saját szemünk?
Gaspod vállat vont. – Megnézhetnétek egymásét – javasolta.
Mire ők ketten automatikusan szembefordultak egymással.
Hosszan elnyújtott pillanat következett. Gaspod arra használta, hogy zajosan levizeljen egy sátorcöveket.
Végül Viktor törte meg a csöndet: – Hú!
Ginger megkérdezte: – Az enyém is?
– Igen. Nem fáj?
– Neked is tudnod kellene.
– Na, látjátok – szólt Gaspod. – És nézzétek meg Himpellert, amikor legközelebb látjátok! Úgy értem, tényleg nézzétek meg.
Viktor megdörzsölte a szemét, amely kezdett könnyezni. – Olyan, mintha Holivud idehívott volna minket, valamit csinálna velünk és, és...
– ...megbélyegzett volna minket – tette hozzá Ginger keserűen. – Ezt tette velünk.
– Ez, ööö, ez valójában egész mutatós – jegyezte meg Viktor lovagiasan. – Afféle szikrázást csempész bele.
Árnyék vetült a homokra.
– Á, hát itt vagytok! – örvendezett Himpeller. Ahogy fölálltak, átkarolta a válluk és afféle ölelésben részesítette őket. – Ti fiatalok mindig leléptek, hogy egyedül lehessetek együtt – pajzánkodott. – Pompás dolog. Pompás dolog. Roppant romantikus. De el kell készítsünk egy mozgót, és rengeteg emberem áll rátok várva, szóval ha lehet, csináljuk meg!
– Látjátok már, mire gondoltam? – motyogta Gaspod, nagyon halkan.
Ha tudtad, mit keress, el sem téveszthetted.
Himpeller szemének kellős közepén aprócska aranycsillag ragyogott.

 

Klaccs hatalmas, sötét kontinensének hátországában fojtó volt a levegő és a közelgő monszun ígéretétől terhes.
Kecskebékák brekegtek a lassú, barna folyó melletti kákában [16]. Krokodilok szenderegtek a iszapos lapályokon. A Természet visszafojtotta a lélegzetét.
Turbékolás tört ki Azhural N'choate, tenyészállat-kereskedő galambdúcában. Abbahagyta a szunyókálást a verandán, és odament, hogy megnézze, mi okozta a felfordulást.
Az óriási karámokban a vityilló mögött néhány megviselt, eladásra szánt, leértékelt duloduvad ásítozott és kérődzött a hőségben, s riadtan néztek föl, amikor N'choate egyetlen szökkenéssel átugrotta a verandalépcsőt, és feléjük nyargalt.
Megkerülte a zebrakarámot, és rárepült segédére, M'Bura, aki épp békésen kiganajozta a struccok istállóját.
– Hány... – elhallgatott és elkezdett zihálni.
M'Bu, aki tizenkét éves volt, ledobta lapátját és alaposan hátba verte főnökét.
– Hány... – próbálkozott újra N'choate.
– Már megint túlzásba vitte, főnök? – kérdezte M'Bu aggodalommal hangjában.
– Hány elefántunk van?
– Épp most néztem meg őket – felelte M'Bu. – Három.
– Biztos vagy benne?
– Naná, főnök – válaszolta M'Bu zökkenőmentesen. – Könnyű biztosnak lenni, ha elefántokról van szó.
Azhural lekuporodott a vörös porba és kapkodva elkezdett számokat firkálni egy gallyal.
– Az öreg Muluccainak okvetlen kell legyen vagy fél tucat – motyogta. – És Tazikelnek általában vagy úgy húsz körül, aztán a torkolatnál élőknek szokott lenni...
– Valaki elefántokat akar, főnök?
– ...kábé tizenötös készlete, legalábbis így mondta, plusz van még egy rakomány a favágó tábornál, valószínűleg alacsony áron, mondjuk azt, két tucat...
– Valaki rengeteg elefántot akar, főnök?
– ...beszélik, hogy van egy csorda arra T'etse felé, ami nem okozhat gondot, aztán ott vannak azok a völgyek arra...
M'Bu a kerítésre támaszkodott és várt.
– Talán kétszáz, plusz-mínusz tíz – fejezte be Azhural, elhajítva a gallyat. – Távolról sem elég.
– Nem lehet plusz-mínusz tíz elefántja az embernek, főnök – szögezte le M'Bu. Tudta, hogy az elefántszámlálás precíziós munka. Egy férfi lehet bizonytalan abban, hány felesége van, de az elefántok számában sosem. Vagy van egy elefántod, vagy nincs.
– A klaccsi ügynökünknél megrendeltek – Azhural nagyot nyelt – ezer elefántot. Ezret! Haladék nélkül! Utánvéttel!
Azhural hagyta, hogy a papír leessen a földre. – Egy Ankh-Morpork nevezetű helyre – mondta leverten. Sóhajtott. – Klassz lett volna.
M'Bu megvakarta a fejét és rámeredt a F'twangi-hegy fölött gyülekező kalapácsfej-felhőkre. Hamarosan harsogni fog a száraz szavanna az esőzés mennydörgésétől.
Aztán lenyúlt és fölkapta a gallyat.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Azhural.
– Térképet rajzolok, főnök – válaszolta M'Bu.
Azhural a fejét rázta. – Nem érdemes, fiam. Háromezer mérföld Ankhig, úgy számolom. Hagytam, hogy elragadjon a lelkesedés. Túl sok a mérföld, nem elég az elefánt.
– Átkelhetnénk a síkságon, főnök – jelentette ki M'Bu. – Töméntelen elefánt van a síkságon. Küldjön előre egy hírnököt! Bőven összeszedhetnénk további elefántokat útközben, semmi gond. Nagyjából az egész síkságot nyavalyás elefántok borítják.
– Nem, körbe kellene menjünk a tengerparton – rázta fejét a kereskedő, hosszú, görbe vonalat rajzolva a homokba. – Méghozzá azért, mert dzsungel van pont itt – odakoppintott a napégette földre – és itt – megint odabökött, kisebb agyrázkódást okozva egy előbukkanó sáskának, amely optimistán, ám tévesen az esőzés kezdetének vélte az első koppintást. – A dzsungelban nincsenek utak.
M'Bu fogta a gallyat és egyenest húzott a dzsungelon keresztül.
– Ahol ezer elefánt akar átmenni, ott nincs szükségük utakra.
Azhural ezt fontolóra vette. Aztán fogta a gallyat és cikcakkos vonalat rajzolt a dzsungel mellé.
– De itt van a Nap-hegység – ellenkezett. – Nagyon magas. Számtalan mély szakadékkal. És hidak nélkül.
M'Bu fogta a gallyat, a dzsungelra mutatott, és vigyorgott.
– Tudom, hol van egy csomó épp kidöntött, elsőrendű faáru, főnök – felelte.
– Tényleg? Oké, fiam, de még akkor is el kell juttassuk a hegyekbe.
– Mit tesz a véletlen, épp ezer bikaerős elefánt fog arra menni, főnök.
M'Bu megint elvigyorodta magát. A törzse rég rákapott a fogak tűhegyessé élesítésére [17]. Visszaadta a gallyat.
Azhural lassan eltátotta a száját.
– Naszrim hét holdjára! – suttogta. – Tudod, tényleg meg tudjuk csinálni. Azon az úton csak, ó, ezerháromszáz-ezernégy-száz mérföld. Még az is lehet, hogy kevesebb. Aha. Tényleg megcsinálhatjuk!
– Igen, főnök.
– Tudod, mindig szerettem volna valami nagyot kezdeni az életemmel. Valami valóságosat – mesélte Azhural. – Úgy értem, itt egy strucc, ott egy zsiráf... ez nem olyasmi, ami miatt emlékezni fognak rád... – Elbámult a bíborszürke láthatár felé. – Meg tudjuk csinálni, igaz? – kérdezte.
– Naná, főnök.
– Egyenesen át a hegyeken!
– Naná, főnök.
Ha nagyon megerőltetted a szemed, épp csak ki lehetett venni, hogy a bíborszürkét fehér koronázza.
– Azok ugyancsak magas hegyek – jegyezte meg Azhural, és a hangjában kétség bujkált.
– Emelkedő föl, ereszkedő le – vetette oda M'Bu aforisztikusan.
– Az igaz – ismerte el Azhural. – Mondhatni, hogy átlagban véve, az út végig lapos.
Újra a hegyeket fürkészte.
– Ezer elefánt – motyogta. – Tudtad azt, fiam, hogy amikor Leonidák király sírját építették Ephebében, száz elefántot használtak a kövek fuvarozására? És kétszáz elefántot, ezt regéli a történelem, használtak a Rhoxie-palota megépítésekor Klaccs városában.
A távolban mennydörgött.
– Ezer elefánt – ismételte meg Azhural. – Ezer elefánt. Kíváncsi vagyok, vajon mire kellenek?

 

A nap további részét Viktor transzban töltötte.
Még több vágta és verekedés jött, és még több időátrendezés. Az utóbbit Viktor még mindig nehezen tudta fölfogni. A filmet nyilvánvalóan szét lehetett szabdalni és később újra összeragasztani, hogy így a dolgok a helyes sorrendben történjenek. És bizonyos dolgoknak egyáltalán meg sem kellett történnie. Látta, amikor a művész megrajzolt egy táblát, melyen ez állt: „A Kiráji Palotába, Egy Órával Késöb”.
Az Időből eltűnt egy óra, csak úgy. Persze, tudta, hogy valójában nem távolították el műtéti úton az életéből. Az a fajta dolog volt, ami lépten-nyomon megesik a könyvekben. És a színpadon is. Látott egyszer egy vándorszínész-társulatot, és az előadás varázsütésre átugrott Egy Tsorti Csatamezőről Ugyanazon Éjszaka, Az Ephebei Erődbe nem többel, mint a darócfüggöny rövid ideig tartó leeresztésével és egy csomó tompa ütődéssel meg káromkodással, miközben megváltozott a szín.
De ez más volt. Tíz perccel egy jelenet eljátszása után eljátszottál egy másikat, ami az előző napon zajlott, valahol másutt, mert Himpeller kibérelte a sátrakat mindkét jelenethez és nem akart a szükségesnél többet fizetni értük. Csak meg kell próbálnod elfelejteni mindent, a Jelent kivéve, és ez nem megy könnyen, ha közben minden pillanatban arra az elenyésző érzésre számítasz..
Ami nem jött. Pont még egy lagymatag verekedésjelenet után Himpeller bejelentette, hogy kész az egész.
– Nem csináljuk meg a végét? – kérdezte Ginger.
– Már reggel megcsináltátok – felelte Soll.
– Ó!
Csivitelő nesz hallatszott, amikor a dobozukból kiengedett krampuszok leültek apró lábukat lógázva a fedél szélére, és körbeadtak kézről-kézre egy parányi cigarettát. A statiszták sorban álltak a fizetésükért. A teve belerúgott a Tevékért Felelős Alelnökbe. A kurbliman kicsévélte a hatalmas filmtekercseket dobozukból és távozott, hogy elvégezze a misztikus vágást és ragasztást, amivel a kurblimanok foglalkoznak a sötétség óráiban. Mrs. Kozmopilita, a Ruhatárért Felelős Alelnök, összegyűjtötte a jelmezeket és eltipegett, talán, hogy visszategye őket az ágyakra.
A néhány holdnyi satnya bozótos megszűnt a Nagy Nef hullámzó dűnéinek lenni, és ismét visszatért szokványos létéhez, mint satnya bozótos. Viktor úgy érezte, hogy tulajdonképpen ugyanez történik vele is.
Egyesével-kettesével a mozgóképvarázs készítői elszállingóztak, nevetgélve és tréfálkozva és megállapodva, hogy majd később találkoznak Iglicnél.
Ginger és Viktor egyedül maradtak az űr egyre táguló körében.
– Pont így éreztem magam, amikor először elment a cirkusz – jelentette ki Ginger.
– Mr. Himpeller azt mondta, holnap csinálunk egy újabbat – jegyezte meg Viktor. – Biztos vagyok benne, hogy menet közben találja ki az egészet. Mindegy, mindkettőnknek van tíz tallérja. Leszámítva, amivel Gaspodnak tartozunk – tette hozzá lelkiismeretesen. Bután vigyorgott a lányra. – Föl a fejjel! – vidította. – Azt csinálod, amit mindig is szerettél volna.
– Ne legyél olyan hülye! Két hónappal ezelőtt még csak nem is tudtam a mozgó képek létezéséről. Nem is léteztek.
Céltalanul elbóklásztak a város irányába.
– Mi szerettél volna lenni? – kockáztatta meg a fiú.
Ginger vállat vont. – Nem tudom. Csak azt tudtam, hogy nem akarok fejőnő lenni.
Otthon is léteztek fejőnők. Viktor megpróbált emlékezni bármire, akármire velük kapcsolatban. – Nekem mindig úgy tűnt, hogy a fejőnőség érdekes munka – jelentette ki kissé tétován. – Tudod, boglárkák. Meg friss levegő.
– Hideg, és nyirkos és amint befejezted, a nyavalyás tehén fölrúgja a sajtárt. Ne beszélj nekem a fejőnőségről! Vagy a pásztorleánykodásról! Vagy a libapásztorlányságról! Tényleg utáltam a tanyánkat.
– Ó!
– És elvárták tőlem, hogy menjek feleségül az unokatestvéremhez tizenöt évesen.
– Azt szabad?
– Ó, igen. Ott, ahonnan származom, mindenki az unokatestvérével házasodik össze.
– Miért? – firtatta Viktor.
– Gondolom, ez megóv attól, hogy aggódnod kelljen, mit kezdesz a szombat estéiddel.
– Ó!
– Te nem akartál lenni valami? – kérdezte Ginger, egy egész mondatnyi megvetést sűrítve két vacak kis betűbe.
– Nem igazán – válaszolta Viktor. – Minden érdekesnek látszik, míg nem csinálod. Akkor rájössz, hogy az is csak munka. Fogadok, hogy az olyanok, mint Cohen, a Barbár, azt gondolják fölébredéskor „Jaj, ne, nehogy már megint egy nap, amikor a világ drágaköves trónjait tiprom szandálos lábammal!”
– Ezt teszi? – tudakolta Ginger, akarata ellenére érdeklődve.
– A történetek szerint igen.
– Miért?
– Fogalmam sincs. Gondolom, ez is csak egy állás.
Ginger fölvett egy maréknyi homokot. Apró, fehér kagylók voltak benne, amelyek a kezében maradtak, amikor a homok kicsorgott ujjai közül.
– Emlékszem, amikor cirkusz jött a falunkba – mesélte. – Tízéves voltam. Volt köztük az a lány flitteres trikóban. Táncolt egy kötélen. Még bukfencezni is tudott rajta. Mindenki éljenzett és tapsolt. Nekem nem engedték, hogy fára másszak, de őt megéljenezték. Akkor határoztam el.
– Á – mondta Viktor, megpróbálva lépést tartani ennek lélektanával. – Elhatároztad, hogy valaki akarsz lenni?
– Ne butáskodj! Akkor határoztam el, hogy jóval több leszek, mint puszta valaki.
Az alkony felé hajította a kagylókat és nevetett. – Hogy én leszek a leghíresebb a világon, mindenki belém fog szeretni, és örökké élni fogok.
– Az mindig jó, ha tudod mit akarsz – felelte diplomatikusan Viktor.
– Tudod, mi a legnagyobb tragédia az egész világon? – kérdezte Ginger, aki a legkevésbé sem figyelt a fiúra. – Az a rengeteg ember, aki sosem jön rá, mi is az, amit valójában csinálni szeretne vagy mi az, amihez tényleg ért. Az a rengeteg fiú, aki kovács lesz, mert az apja is kovács volt. Az összes ember, aki tényleg fantasztikus fuvolás lehetne, de megöregszik és meghal anélkül, hogy valaha hangszert látna, szóval inkább csapnivaló szántóvető lesz. Az összes tehetséges ember, aki még csak nem is tud a tehetségéről. Talán még csak nem is olyan korban születnek, amikor egyáltalán rájöhetnének.
Nagy levegőt vett. – Az összes ember, aki sohasem tudja meg, mi az, ami tényleg lehetne. Az összes elvesztegetett lehetőség. Hát, Holivud az én lehetőségem, érted? Ez az én esélyem, hogy boldoguljak!
Viktor bólintott. – Igen – értett egyet. – Goldfis úgy nevezte, varázslat a átlagember számára. Egy férfi elforgat egy kurblit, és megváltozik az életed.
– És nem csak az enyém – folytatta Ginger. – Ez mindnyájunknak lehetőség. Mindazoknak, akik nem varázslók és királyok és hősök. Holivud olyan, mint egy hatalmas, forrongó gulyás, csak ezúttal más alkotórészek lebegnek a felszínre. Váratlanul itt vannak ezek az új dolgok, amiket megtehet az ember. Tudod, hogy a színházak nem engedik, hogy nők is szerepelhessenek? De Holivud engedi. És Holivudban van olyan munka trolloknak, ami nem csak azzal jár, hogy másokat megverjenek. És mit csináltak a kurblimanok, mielőtt lett volna forgatandó kurbli?
Tétován Ankh-Morpork távoli ragyogása felé intett kezével.
– Most próbálnak arra módot találni, hogy hangot adjanak a mozgóképhez – állította – és valahol ott vannak emberek, akikről ki fog derülni, hogy döbbenetesen jók a..., a..., a... hangzók készítésében. Még nem is sejtik – de ott vannak valahol. Képes vagyok érezni őket. Ott vannak valahol.
A szeme aranyszínben izzott. Lehet, hogy csak a naplemente, gondolta Viktor, bár...
– Holivud miatt emberek százai ébrednek rá, hogy mi az, amik tényleg szeretnének lenni – szögezte le Ginger. – És ezrek meg ezrek kapnak esélyt arra, hogy úgy egy órára megfeledkezzenek magukról. Ez az egész nyavalyás világ kap egy alapos fölrázást!
– Ez az – szólalt meg Viktor. – Ez az, ami aggaszt. Olyan, mintha bele lennénk szőve valami tervbe. Azt hiszed, mi használjuk Holivudot, ám valójában Holivud használ minket. Mindnyájunkat.
– Hogyan? Minek?
– Nem tudom, de...
– Csak vedd a varázslókat! – folytatta Ginger fölháborodástól reszketve. – Ugyan mi haszna volt bárkinek is a mágiájukból?
– Azt hiszem, az tartja össze a világot... – kezdte Viktor.
– Egész jók a varázslángokban meg ilyenekben, de képesek létrehozni egy vekni kenyeret? – Ginger nem volt abban a hangulatban, hogy bárkire odafigyeljen.
– Nem nagyon tartósan – válaszolta Viktor tehetetlenül.
– Az meg mit jelent?
– Valami valóságos, mint például egy vekni kenyér, rengeteg... hát... gondolom, energiának hívnád azt, amit tartalmaz – közölte Viktor. – Jó nagy mennyiségű erő kell ahhoz, hogy akkora energiamennyiséget hozzon létre. Átkozottul jó varázsló kell legyél ahhoz, hogy egy másodperc tört részénél hosszabb időre teremts kenyeret. De tudod, valójában nem erről szól a varázslás – tette hozzá sietve –, mert ez a világ...
– Kit érdekel? – legyintett Ginger. – Holivud tényleg tesz valamit az átlagemberért. Ezüstvásznas varázslatot.
– Mi történt veled? Múlt éjjel...
– Az akkor volt – felelte türelmetlenül Ginger. – Nem érted? Eljuthatunk valahova. Valakivé válhatunk. Holivudnak köszönhetően. Számunkra a világ...
– Homár – vágott közbe Viktor.
A lány ingerülten legyintett. – Amelyik rákfélét csak akarod – mondta. – Igazából gyöngykagylóra gondoltam.
– Tényleg? Nekem a homárok jutottak eszembe.

 

– Kincstárnook!
Az én koromban igazán nem kellene így rohangásznom, gondolta a Kincstárnok, amint a folyosón trappolt válaszolva az Arkrektor bömbölésére. Különben is, miért érdekli annyira az átkozott vacak? Nyavalyás cserép!
– Jövök már, Magiszter – fuvolázta.
Az Arkrektor íróasztalát ősrégi iratok borították el.
Amikor egy varázsló meghal, minden írását elraktározzák a Könyvtár egyik félreeső nyúlványában. Polc hátán polc, tele némán málladozó irattal, a titokzatos bogarak és rothadás törzshelye, nyúlik el a kifürkészhetetlen messzeségbe. Mindenki folyton azt mondta mindenkinek, hogy tömérdek anyag van ott a kutatóknak, bárcsak tudna valaki időt szakítani rá.
A Kincstárnok mérges volt. Sehol se találta a Könyvtárost. Mostanában úgy tűnt, az emberszabású sosincs a helyén. Kénytelen volt saját maga keresgélni az irományok közt.
– Azt hiszem, ez az utolsó, Arkrektor – jelentette be, odaborítva egy poros papírlavinát az íróasztalra. Maphlaves hessegette a molyfelhőt.
– Papír, papír, papír – motyogta. – Hány nyavalyás papírcetli van a holmijában, he?
– Ööö... 23.813, Arkrektor – felelte a Kincstárnok. – Nyilvántartást készített róla.
– Ezt nézd meg! – szólt az Arkrektor. – „Csillagnumerátor”... „Tisziszámláló Egyházi Területeken történő Használatra”... „Posvány-mérőóra”... Posvány-mérőóra! A fickó őrült volt!
– Nagyon rendszerető elméje volt – közölte a Kincstárnok.
– Az ugyanaz.
– Ez, ööö, tényleg fontos, Arkrektor? – reszkírozta meg a Kincstárnok.
– A nyavalyás labdacsokat lőtt rám – válaszolta Maphlaves. – Kétszer is!
– Biztos vagyok benne, hogy nem, ööö, szándékosan...
– Tudni akarom, hogyan készült, ember! Csak gondolj a lehetőségekre a sportlövészetben!
A Kincstárnok megpróbált a lehetőségekre gondolni.
– Biztos vagyok benne, hogy Rikternek nem állt szándékában bármiféle támadóeszközt készíteni – kockáztatta meg kétségbeesetten.
– Ki nem fütyül arra, hogy mi állt az ő szándékában? Hol van most az izé?
– Homokzsákokat tetettem köré a szolgákkal.
– Jó ötlet. Ez...
...vuamm... vuamm...
Tompa püffenés hallatszott a folyosóról. A két varázsló jelentőségteljesen összenézett.
...vuamm... vuammVUAMM.
A Kincstárnok visszafojtotta lélegzetét.
ttyalp
ttyalp
ttyalp
Az Arkrektor a kandallópárkányon álló homokórára pillantott. – Most már minden öt percben teszi – állapította meg.
– És már három lövedékig fokozódott – bólintott a Kincstárnok. – Rendelnem kell néhány további homokzsákot.
Átlapozott egy halom papírt. Megakadt a szeme egy szón.
Valóság.
Lepillantott a lapon végigfolyó kézírásra. Annak nagyon apró, ákombákom, megfontolt kinézete volt. Valaki azt mondta neki, azért, mert Rikter „Számok” análisan visszamaradt személy volt. A Kincstárnok nem tudta, hogy ez mit jelent, és remélte, hogy soha nem is fogja megtudni.
A másik szó ez volt: Mérés. A tekintete fölfelé emelkedett és fölfogta az aláhúzott címet: Néhány Megjegyzés a Valóság Objektív Méréséről.
A lapon szerepelt egy ábra. A Kincstárnok megbámulta.
– Találtál valamit? – kérdezte az Arkrektor föl sem nézve.
A Kincstárnok földugta köntöse ujjába a papírlapot.
– Semmi fontosat – válaszolta.

 

Odalenn, a parton hullámtörés morajlott (...és a felszín alatt a homárok hátrafelé faroltak a mély, elárasztott utcákon...)
Viktor újabb uszadékfa-darabot hajított a tűzre. Az kéken égett a sótól.
– Nem értem Gingert – jelentette ki. – Tegnap még teljesen normális volt, ma meg az egész a fejébe szállt.
– Szukák! – rokonszenvezett Gaspod.
– Ó, olyan messzire nem mennék – felelte Viktor. – Csak apatikus.
– Patikusok! – mondta Gaspod.
– Ezt teszi az intelligencia a nemi életeddel – állította Nemerészelj-Mr. Tapsinak-nevezni. – A nyulaknak sosincs ilyenfajta problémája. Jöttem, Tömtem, Megköszöntem.
– Megpróbálhatnál felajánlani neki egy egehet – javasolta a macska. – A jelenlévők pehsze kivételek – tette hozzá bűntudatosan, megkísérelve elkerülni Határozottan-Nem-Cincogi pillantását.
– Az intelligenssé válás az én társasági életemnek sem tett jót – kesergett Mr. Tapsi. – Egy héttel ezelőtt, semmi gond. Most hirtelen társalogni szeretnék és a többiek mást se csinálnak, mint az orrukat ráncolják rád. Tisztára hülyén érzed magad.
Fojtott hápogás hallatszott.
– A kacsa azt kérdi, kezdtél már valamit a könyvvel? – tolmácsolt Gaspod.
– Vetettem rá egy pillantást, amikor ebédszünetet tartottunk – válaszolta Viktor.
Újabb, ingerült hápogás következett.
– A kacsa azt mondja, jó, de csináltál vele valamit? – közvetített Gaspod.
– Nézzétek, nem tudok csak úgy elmenni a messzi Ankh-Morporkba – csattant föl Viktor. – Órákba telne! Úgy áll a helyzet, hogy egész nap filmezünk!
– Kérj egy szabadnapot! – tanácsolta Mr. Tapsi.
– Senki sem kér szabadnapot Holivudban! – tiltakozott Viktor – Egyszer már kirúgtak, kösz szépen.
– És aztán Himpeller újra fölvett több pénzért – szögezte le Gaspod. – Fura, nem? – Megvakarta a fülét. – Mondd azt neki, hogy a szerződésedben az áll, jár neked szabadnap.
– Nincs is szerződésem. Ezt te is tudod. Aki dolgozik, az kap fizetést. Ilyen egyszerű.
– Aha – mondta Gaspod. – Igen. Csak nem? Szóbeli szerződés. Ilyen egyszerű. Nekem tetszik.

 

Az éjszaka vége felé Detritus, a troll feszélyezetten ólálkodott A Kék Márvány hátsó bejárata körüli árnyékokban. Egész nap különös érzelmek rohanták meg a testét. Valahányszor behunyta a szemét, mindig egy kis hegyhez hasonló alakot látott.
Kénytelen volt szembenézni a dologgal.
Detritus szerelembe esett.
Igen, számos évet töltött Ankh-Morporkban, ahol jó pénzért embereket vert. Igen, az társtalan, brutális élet volt. És magányos is. Már beletörődött, hogy öregkorában a keserű agglegénység lesz osztályrésze és most váratlanul Holivud olyan esélyt adott neki, amiről nem is álmodott.
Annak idején szigorú neveltetést kapott és halványan derengett neki a lecke, amit apja adott, mikor még ifjú troll volt. Ha látsz egy kedvedre való lányt, nem rohanod le csak úgy. Vannak tisztes módjai a dolgok elintézésének.
Előzőleg lement a partra és keresett egy követ. De nem akármilyen ócska követ. Gondosan keresgélt és rátalált egy nagy, tengerkoptatta kőre, benne rózsaszín és fehér kvarcerekkel. A lányok szeretik az ilyesmit.
És most szégyenlősen arra várt, hogy imádottja befejezze a munkát.
Megpróbált arra gondolni, mit fog mondani. Soha senki nem világosította föl, mit kell ilyenkor mondani. Nem mintha olyan értelmes troll lenne, mint Szikla vagy Morry, akik tudják, hogy kell bánni a szavakkal. Alapjában véve sose volt valami nagy szüksége arra, amit szókincsnek nevezhetnénk. Elkeseredetten rugdalta a homokot. Mekkora esélye van egy hozzá hasonlóan intelligens lánynál?
Súlyos lábak dobbantak és kinyílt az ajtó. Vágyakozásának tárgya kilépett az éjszakába, és nagy levegőt vett, ami pontosan olyan hatással volt Detritusra, mint a nyakba dugott jégkocka.
Pánikba esett pillantást vetett a kövére. Most, hogy látja a lány méretét, egyáltalán nem tűnik elég nagynak. De talán az számít, amit kezdesz vele.
Nos, most vagy soha. Azt mondják, sosem felejted el az első alkalmat...
Teljes erővel lendítette a karját és pontosan szemközt találta a kővel a lányt.
És ekkor kezdett az egész balul kiütni.
A hagyomány azt mondja, hogy a lány – amikor képes megint koncentrálni és ha a kő elfogadható színvonalú – azonnal aláveti magát bárminek, amit a trollfiú javasol, azaz egy gyertyafényes embernek kettesben, bár persze ilyesmit mostanság már nem szokás tenni, legalábbis akkor semmiképp sem, ha esetleg rajtakaphatnak.
A lánynak nem lenne szabad összehúzni a szemét és úgy fültövön vágni a fiút, hogy annak csörögni kezdjenek a szemgolyói.
– Te ostoba troll! – kiáltotta a lány, miközben Detritus körbe-körbe tántorgott. – Miért te csinált ezt? Azt hiszed, én naiv lányka, aki most jönni a hegyről? Miért te nem csinál, ahogy kell?
– De, de – kezdte Detritus megrettenve a lány dühétől – én nem tud apai engedélyt kérni, hogy megüthet, nem tud, ő hol lakik...
Rubin rátartian kihúzta magát.
– Az az egész régimódi izé nagyon kulturálatlan már – fintorgott. – Nem modern eljárás. Én nem érdeklődni olyan troll iránt – tette hozzá –, aki nem korszerű. A kővel fejbevágás lehet nagyon szentimentális – folytatta, s a bizonyosság elszivárgott hangjából, ahogy fölmérte az előtte álló mondatot –, de egy lány számára a gyémánt a legjobb barát. – Tétovázott. Ez nem hangzott helyénvalóan, még az ő fülében sem.
És Detritust kétségtelenül összezavarta.
– Mi? Azt akarod, hogy kiverjem a saját fogam? – kérdezte.
– Hát, na jó, nem a gyémánt – törődött bele Rubin. – De már vannak megfelelő modern módszerek. Ostromolni kell a lányokat.
Detritus földerült. – Á, de hiszen én... – kezdte.
– A szelet kell csapni, nem a lányt – mondta Rubin fáradtan. – Neked azt kell, kell, kell... – Elhallgatott.
Egyáltalán nem volt benne biztos, mit kell tenni. Ám Rubin már eltöltött néhány hetet Holivudban, és ha Holivud elért valamit, az a dolgok megváltoztatása, Holivudban fejest ugrott a hatalmas, fajközi, női szabadkőművességbe, amiről korábban nem is sejtette, hogy létezik, és gyorsan tanult. Hosszasan elbeszélgetett a rokonszenvező emberlányokkal. És törpékkel. Még a törpéknek is tisztességesebb udvarlási rítusai vannak, az istenek szerelmére! [18] És amiket az emberek kiagyaltak, egyszerűen döbbenetes.
Míg ellenben egy trollnő semmi másnak nem néz elébe, mint egy gyors főbekólintásnak s aztán hátralévő életében megfékezheti és megfőzheti amit a hím hazavonszol a barlangba.
Hát, lesznek változások! Amikor Rubín legközelebb hazamegy, a trollhegységek meg fogják kapni a legnagyobb fölrázást az utolsó kontinentális ütközés óta. De addig is, nekilát a változtatásnak a saját életében.
Bizonytalanul intett lapátkezével.
– Te kell, kell énekelni a lány ablakánál – közölte. – És, és te adni kell neki uugraahot.
– Uugrahot?
– Aha. Szép uugraahot [19].
Detritus megvakarta a fejét.
– Mér'? – tudakolta.
Egy pillanatig úgy tűnt, Rubin pánikba esik. Ha az élete múlik rajta, se tudta volna elképzelni, hogy miért olyan fontos ehetetlen növényzet átnyújtása, de esze ágában sem volt ezt elismerni.
– Sejtettem, hogy még ezt se tudod – jelentette ki csípősen. A szarkazmus nem hatott Detritusra. Ahogy a dolgok többsége sem.
– Rendben – közölte. – Én nem olyan kulturálatlan, mint gondolod – tette hozzá. – Adok én a korszerűségnek! Majd meglátod!

 

A levegőt kalapálás töltötte be. Épületek terjeszkedtek hátra a névtelen fő utcától a dűnék irányába. Senki sem birtokolt földet Holivudban; ha üres volt a telek, ráépítettél és kész.
Himpellernek mostanra két irodája lett. Volt egy, ahol ő üvöltözött az emberekkel, és egy másik, nagyobbik, pont mellette, ahol az emberek egymással üvöltöztek. Soll üvöltözött a kurblimanokkal. A kurblimanok üvöltöttek az alkimistákkal. Krampuszok mászkáltak minden lapos felületen és belefulladtak a kávéscsészékbe és üvöltöztek egymással. Két, kísérleti zöld papagáj üvöltözött saját magával. Fura jelmezeket viselő emberek tévedtek be és üvöltöztek. Goldfis üvöltött, mert nem egészen tudott rájönni, miért van most az íróasztala a külső irodában, jóllehet övé a stúdió.
Gaspod ebkedvűen ült a belső iroda ajtaja mellett. Az utolsó öt percben beszerzett egy bátortalan rúgást, egy sületlen kekszet, és egy simogatást a fejére. Úgy vélte, előnybe került a játszmában, kutyaszempontból.
Megpróbált egyszerre odafigyelni az összes beszélgetésre. Szerfölött tanulságos volt. Először is, néhány bejövő és üvöltöző ember pénzeszacskókat cipelt...
– Hogy mit?
Az ordítás a belső irodából hallatszott. Gaspod fülét hegyezte.
– Én, ööö, szeretnék egy szabadnapot, Mr. Himpeller – közölte Viktor.
– Szabadnapot? Nem akarsz dolgozni?
– Csak egy napig, Mr. Himpeller.
– De nem gondolod, hogy fogom magam és fizetek olyanoknak, akik szabadnapot vesznek ki, ugye? Nem úszom a pénzben, tudod. Még csak szó sincs arról, hogy nyereségesek lennénk. Íjat szoríthatsz a halántékomhoz, miért is ne.
Gaspod a zacskókra nézett, ott Soll előtt, aki bőszen adta össze a pénzhalmokat. Az állat cinikusan fölvonta szemöldökét.
Csönd támadt. Jaj, ne, gondolta Gaspod. Az ifjú idióta elfelejtette a szövegét.
– Nem kérek fizetséget, Mr. Himpeller.
Gaspod megnyugodott.
– Nem kérsz fizetséget?
– Nem, Mr. Himpeller.
– De gondolom, vissza akarod kapni az állásod, amikor visszajössz? – gúnyolódott Himpeller.
Gaspod izmai megfeszültek. Viktor előzőleg jó sok korrepetálást igényelt.
– Hát, remélem, Mr. Himpeller. De azt gondoltam, esetleg megnézem, mit tud ajánlani az Egybesült Alkimisták.
Pontosan olyan hang hallatszott, mint amikor egy szék háta a falhoz ütődik. Gaspod gonoszul vigyorgott.
Újabb pénzeszacskót ejtettek Soll elé.
– Az Egybesült Alkimisták!
– Tényleg úgy tűnik, mintha jól haladnának a hangzókkal, Mr. Himpeller – mondta jámborul Viktor.
– De ők kontárok! És csalók!
Gaspod homlokát ráncolta. Nem tudta fölkészíteni Viktort ezen a szakaszon túl.
– Hát, az nagy megkönnyebbülés, Mr. Himpeller.
– Már miért?
– Hát, az szörnyű lenne, ha csalók lennének és profik.
Gaspod bólintott. Remek húzás. Remek húzás.
Az íróasztalt sietve megkerülő léptek hangja hallatszott. Amikor Himpeller újra megszólalt, kutat lehetett volna fúrni a hangjába és hordónként tíz tallérért árulni.
– Viktor! Viki! Hát nem olyan voltam hozzád, mint egy nagybácsi?
Ami azt illeti, de igen, gondolta Gaspod. A legtöbb itteni emberhez olyan, mint egy nagybácsi. S az az oka, hogy mindegyik az unokaöccse.
Abbahagyta a fülelést, részben, mert Viktor meg fogja kapni a szabadnapját és minden valószínűség szerint még fizetést is, de főleg mert egy másik kutyát vezettek be a szobába.
Az hatalmas volt és fényes szőrű. Úgy csillogott a szőre, akár a méz.
Gaspod fölismerte, hogy a másik fajtiszta kostetői vadászkutya. Olyan volt, amikor leült mellé, mintha egy csodásan áramvonalas versenyjacht csusszant volna egy szénszállító uszály melletti horgonyzóhelyre.
Hallotta, hogy Soll így szól: – Szóval ez a bácsikám legújabb ötlete, mi? Hogy hívják?
– Laddie – válaszolta az idomár.
– Mennyibe került?
– Hatvan tallér.
– Egy kutyáért? Rossz üzletágban dolgozunk!
– Mindenféle trükköt tud, azt állította a tenyésztő. Tükörfényes elme, azt mondta. Pont az, amit Mr. Himpeller keres.
– Hát, kösd oda! És ha az a másik korcs marakodást kezdeményez, rúgd ki!
Gaspod hosszas, alapos fürkészésnek vetette alá Sollt. Aztán, amikor a figyelem elterelődött róluk, közelebb oldalgott az újonnanjötthöz, tetőtől talpig szemügyre vette, és halkan odaszólt neki a szája sarkából.
– Mér' vagy itt? – kérdezte.
A kutya a jóvágású értetlenség pillantásával ajándékozta meg.
– Úgy értem, tartozol valakihez vagy mi? – faggatta Gaspod.
A kutya halkan szűkölt.
Gaspod megpróbálkozott a kutyaeszperantóval, ami vonyítások és szimatolások egyvelege.
– Helló? – kockáztatta meg. – Van ott valaki?
A kutya farka bizonytalanul billent.
– Az itteni kaja fenemód borzalmas – közölte Gaspod.
A kutya fölemelte előkelő pedigréjű orrát.
– Ez a hely mi? – kérdezte.
– Ez Holivud – válaszolta Gaspod csevegő tónusban. – Gaspod vagyok. Tudod, a híres Gaspod után neveztek el. Ha bármit tudni szeretnél, csak...
– Ez a sok kétlábú itt. Dur... Ez a hely mi?
Gaspod csak ámult.
Ebben a pillanatban kinyílt Himpeller ajtaja. Viktor bukkant elő, köhögve, egy szivar végén.
– Pompás, pompás – mondta Himpeller, aki kikísérte. – Tudtam, hogy el tudjuk rendezni. Ne hagyd kárba, veszni, fiú, ne hagyd kárba veszni! Egy tallért kóstál doboza. Ó, látom, elhoztad a kiskutyád.
– Vaú – mondta ingerülten Gaspod.
A másik kutya röviden, élesen vakkantott és minden szál szórévet engedelmes éberséget sugározva fölült.
– Á! – szólt Himpeller. – És látom, megjött a mi csodakutyánk is.
Gaspod farkat helyettesítő szükségmegoldása egyszer-kétszer megrándult.
Aztán derengeni kezdett a való.
Rámeredt a nagyobb kutyára, szólásra nyitotta száját, még időben leállította magát, és sikerrel alakította át egy „Kaff?”-á.
– Az egyik éjjel támadt ez az ötletem, amikor megláttam a kutyád – mesélte Himpeller. – Arra gondoltam, az emberek szeretik az állatokat. Magam a kutyákat kedvelem. Jó elképzelés a kutya. Életet ment, az Ember legjobb barátja, ilyesmik.
Viktor Gaspod mérges arckifejezésére pillantott.
– Gaspod igazán fényes elme – jelentette ki.
– Ó, számítottam rá, hogy ezt hiszed – felelte Himpeller. – De csak rá kell nézni kettejükre. Egyrészt itt ez az értelmes, éber, szép állat, másrészt itt ez a csökevényes porgombolyag. Úgy értem, nem versenyhelyzet, nincs igazam?
A csodakutya élénken csaholt.
– Ez a hely mi? Laddie jó fiú!
Gaspod a szemét forgatta.
– Érted, mire gondolok? – kérdezte Himpeller. – Adjunk neki egy találó nevet, némi idomítást, és máris megszületik egy csillag. – Megint hátba verte Viktort. – Örülök, hogy láttalak, örülök, hogy láttalak, gyere bármikor, csak ne túl gyakran, ebédeljünk együtt valamikor, és most hordd el magad, Soll!
– Jövök, bácsikám.
Viktor hirtelen egyedül maradt, eltekintve a kutyáktól és az emberekkel teli szobától. Kivette szájából a szivart, ráköpött az izzó végére, és óvatosan eldugta egy cserepes növény mögé.
– Máris megellettek egy csillagot – szólt egy vékony, megsemmisítő hang lentről.
– Mit ő mond? Ez a hely mi?
– Hiába nézel így rám! – intette le Viktor. – Semmi közöm hozzá.
– Lennél szíves ránézni? Úgy értem, mi most itt az Agyalágyultak Városáról beszélünk vagy mi? – csúfolódott Gaspod.
– Laddie jó fiú!
– Gyere! – kérte Viktor. – Öt perc múlva a forgatáson kell lennem.
Gaspod nyomon követte, alig hallhatóan dünnyögve.
Viktor elkapott egy-egy „ócska szőnyeg”-et meg „az Ember legjobb barátjá”-t meg „átkozott csoda nyavalyás kutyá”-t. Végül nem állhatta tovább.
– Egyszerűen féltékeny vagy – állapította meg.
– Mi, egy hirtelen nőtt kölyökkutyára, akinek egy számjegyű az IQ-ja? – gúnyolódott Gaspod.
– És van csillogó szőre, szimata, és valószínűleg olyan hosszú a pedigréje, mint a te... az én karom – helyesbített Viktor.
– Pedigré? Pedigré? Mi az a pedigré? Csak tenyésztés. Tudod, nekem is volt apám. És két nagyapám. És négy dédapám. És ráadásul közülük nem is egy ugyanaz a kutya! Szóval ne gyere nekem semmiféle pedigrével – morgott Gaspod.
Megtorpant, hogy egyik lábát fölemelje az új „A Repülőkutya Százada Mozgó Képek Otthona” tábla egyik oszlopával szemben.
Volt még valami, ami zavarba hozta Tomas Goldfist. Mire megérkezett reggel, a kézzel festett plakát, amin az állt, Érdekes és Tanulságos Filmek, eltűnt és helyére ez az óriási hirdetőtábla került. Kezébe hajtva fejét ült hátul az irodában, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez az ő ötlete volt.
– Én vagyok az, akit Holivud idehívott – morogta Gaspod önsajnáló hangon. – Idejöttem jó messziről, és akkor azt a nagy szőrös izét választják. A tetejébe valószínűleg napi egy tányér húsért is képes lesz dolgozni.
– Hát, nézd, lehet, hogy nem azért szólított ide Holivud, hogy csodakutya legyél – jegyezte meg Viktor. – Esetleg valami mást tartogat a számodra.
Ez nevetséges, gondolta. Miért beszélünk így erről? Egy helynek nincs tudata. Nem képes magához szólítani az embert... hát, hacsak nem veszed figyelembe az olyasmiket is, mint a honvágy. De nem lehet honvágyad olyan hely után, ahol korábban sosem jártál, ez magától értetődik. Az utolsó alkalom, amikor itt emberek fordultak meg, minden bizonnyal sok ezer éve volt.
Gaspod megszaglászta a falat.
– Mindent elmondtál Himpellernek, amit tanítottam neked? – kérdezte.
– Igen. Nagyon ideges lett, amikor megemlítettem, hogy átmegyek az Egybesült Alkimistákhoz.
Gaspod vihogott.
– És megmondtad neki, amit a szóbeli szerződésről mondtam, hogy nem ér annyit, mint a papír, amire írták?
– Igen. Azt mondta, nem érti, mire gondolok. De adott nekem egy szivart. És azt mondta, fizeti Gingernek meg nekem, hogy hamarosan elmenjünk Ankh-Morporkba. Azt mondta, egy igazán fantasztikus mozit tervez.
– Mi lenne az? – firtatta gyanakvóan Gaspod.
– Nem mondta.
– Figyelj, fiú – jelentette ki Gaspod –, Himpeller nagy vagyonra tesz szert. Megszámoltam. Ötezer-kétszázhetvenhárom tallér és ötvenkét garas volt Soll íróasztalán. És azt te kerested meg. Na jó, te meg Ginger.
– Hű!
– Na már most, van néhány új szó, amiket szeretném, ha megtanulnál – folytatta Gaspod. – Gondolod, hogy képes leszel rá?
– Remélem.
– A bruttó bevétel szá-za-lé-kos ré-sze-se-dé-se – szótagolta Gaspod. – Ez az. Gondolod, hogy képes leszel emlékezni rá?
– A bruttó bevétel száza-lékos része-se-dése – ismételte meg Viktor.
– Derék gyerek!
– Mit jelent?
– Ezzel ne foglalkozz! – javasolta Gaspod. – Csak annyit kell mondj, hogy ezt akarod, rendben? Amikor lesz rá megfelelő alkalom.
– És mikor lesz megfelelő alkalom rá? – tudakolta Viktor.
Gaspod gonoszul vigyorgott. – Ó, szerintem az lesz a nyerő, amikor Himpellernek tele lesz a szája étellel.

 

Holivud sürgött-forgott, akár egy hangyahalom. A tengerparti oldalon a Fenyőfa Stúdiók épp A Harmadik Manót készítették. A Mikrolit Mozi, amit csaknem teljes egészében törpék üzemeltettek, keményen dolgozott az 1457-es Aranásókon, amit majd az Aranláz fog követni. A Fölfújt Hólyag Filmstúdió javában forgatta a Bukott Lábakat. És Iglic étterme zsúfolásig megtelt.
– Nem tudom, mi lesz a címe, de csinálunk egyet egy varázsló fölkereséséről. Valamit arról, hogy kövesd a sárga céklával kirakott kutat – magyarázta sorban állás közben egy félig oroszlánjelmezbe bújt férfi társának.
– Azt hittem, nincsenek varázslók Holivudban.
– Ó, ez az alak oké. Nem valami jó a varázslásban.
– És ebben mi az újság?
Hang! Ez volt a gond. Szerte Holivudban alkimisták gürcöltek a vityillókban, rikácsoltak a papagájokkal, könyörögtek a naneemadaraknak, bonyolult palackokat állítottak össze, hogy csapdába ejtsék a hangot és ártalmatlanul verődjék vissza, amíg csak el nem jön az ideje, hogy kieresszék. Az oktocellulóz robbanások szórványos bummja hozzáadódott időnként a kimerült zokogáséhoz vagy az elkínzott sikolyokhoz, amikor egy fölbőszült papagáj tévesen diónak nézett egy könnyelmű hüvelykujjat.
A papagájok nem hozták meg a remélt sikert. Igaz, hogy képesek voltak emlékezni arra, amit hallottak, és jól-rosszul el is ismételték, de nem lehetett kikapcsolni őket, és szokásukká vált, hogy más hangokat rögtönözzenek, amiket vagy hallottak, vagy, Himpeller gyanúja szerint, a sunyi kurblimanok betanítottak nekik. Imígyen a romantikus párbeszéd röpke foszlányait ilyen kiáltások szakították meg: „Uaaamk! Lássamabugyid!” és Himpeller bejelentette, hogy nem áll szándékában ilyen jellegű filmet készíteni, legalábbis mostanában.
Hang! Elterjedt, hogy akárki tesz szert hangra elsőként, uralni fogja Holivudot.
Most özönlenek az emberek a mozgókra, ám az emberek állhatatlanok. A szín az más. A szín csupán elég gyorsan festő krampuszok kitenyésztésének kérdése. A hang jelentene újdonságot.
Időközben szükségmegoldások születtek. A törpék stúdiója őrizkedett az általános gyakorlattól, mely szerint a párbeszédek táblákon jelentek meg a jelenetek között, és föltalálta a feliratokat, ami pompásan működött, föltéve, hogy a színészek emlékeztek arra, nem szabad túlságosan előrelépni és föllökni a betűket.
Ám ha nincs hang, akkor a vásznat teljes terjedelmében meg kell tölteni szemgyönyörködtető látvánnyal. A kalapálás hangja mindig is Holivud alapzaja volt, de most megkettőződött...
Fölépültek a világ városai Holivudban.
Az Egybesült Alkimisták kezdte a Tsorti Nagy Piramis fából és zsákvászonból készült, egy a tízhez kicsinyített hasonmásával. Hamarosan a hátsó parcellák egész utcákat sarjasztottak Ankh-Morporkból, palotákat Pszeudopoliszból, kastélyokat Tengelyföldről. Néhány esetben az utcákat a paloták hátsó felére festették, így a hercegeket és a parasztokat csupán a festett zsákvászon egyetlen rétege választotta el.
Viktor a délelőtt hátralévő részét egy egytekercsessel töltötte. Ginger alig szólt hozzá egy szót, még a kötelező csók után sem, amikor megmentette attól, akármi volt is az, amit Morry ma alakított. Bármilyen varázslatot szokott rájuk bocsátani Holivud, ma nem tette. A fiú örült, hogy megszabadult tőle.
Utána átbandukolt a hátsó parcellán, hogy megnézze, ahogy kipróbálják Laddie, a Csodakutya képességeit.
Nem kételkedett senki, miközben a kecses alak nyílvesszőként száguldott át az akadályok fölött és megragadott egy idomárt jól kipárnázott karján, hogy ezt a kutyát a Természet majdhogynem a mozgó képekbe szánta. Még az ugatása is fotogén volt.
– És azt tudod, hogy mit mond? – firtatta egy zsémbes hang Viktor mellett. Gaspod volt az, a kiköpött ó-lábú nyomorúság.
– Nem. Mit? – tudakolta Viktor.
– Én Laddie. Én jófiú. Laddie jófiú – válaszolta Gaspod. – Ettől okádni kell, nem igaz?
– Igen, de át tudnál ugrani egy hat láb magas akadályt? – érdeklődött Viktor.
– Az aztán intelligens, mi? – dühöngött Gaspod. – Én mindig körbemegyek... most meg mit csinálnak?
– Azt hiszem, ebédet adnak neki.
– Ezt ebédnek nevezik?
Viktor figyelte, amint Gaspod odabaktat és belekukucskál a kutyatálba. Laddie oldalvást rásandított. Gaspod halkan ugatott. Laddie nyüszített. Gaspod megint ugatott.
Hosszas csaholásváltás következett.
Aztán Gaspod visszasétált és letelepedett Viktor mellé.
– Most figyelj! – javasolta.
Laddie szájába vette az etetőedényt és fölfordította.
– Undorító kotyvalék – mondta Gaspod. – Csupa ázalék és belsőség. Még egy kutyának se adnám, pedig én is az vagyok.
– Rávetted, hogy borítsa ki az ebédjét? – borzadt el Viktor.
– Nagyon engedelmes kölyök, úgy vélem – jelentette ki Gaspod önelégülten.
– Micsoda aljasság volt tőled!
– Ugyan, dehogy. Tanácsot is adtam neki.
Laddie ellentmondást nem tűrően odaugatott a köré sereglő embereknek. Viktor hallotta a motyogásuk.
– Kutya nem esz ebédjét – érkezett Detritus hangja –, kutya lesz éhes.
– Ne legyél hülye! Mr. Himpeller azt mondja, ő többet ér, mint mi!
– Talán nem ehhez van szokva. Úgy értem, egy hozzá hasonlóan flancos meg minden kutya. Végül is, egy kicsit moslékszerű, nem?
– Ez kutyaeledel! Elvileg ilyet esznek a kutyák!
– Na jó, de csoda-kutyaeledel? Mivel táplálkoznak a csoda-kutyák?
– Mr. Himpeller majd téged etet föl vele, ha bármi baj lesz.
– Jól van, na, jól van, na. Detritus, menj el Iglic éttermébe! Nézd meg, mije van! Jelzem, nem kell, amit a közönséges vendégeknek ad.
– Ez AZ, amit a közönséges vendégeknek ad.
– Pont így értettem.
Öt perccel később Detritus visszacaplatott kilenc font nyers rostélyossal. Aztán a kutyatálba borította. Az idomárok Laddie-t lesték.
Laddie fél szemmel Gaspodra sandított, amely csaknem észrevehetetlenül biccentett.
A nagyobbik kutya a rostélyos egyik végére helyezte mellső lábát, a másik végét szájába vette, és letépett egy darabot. Aztán odakutyagolt az udvaron át és tisztelettudóan Gaspod elé pottyantotta, ami hosszú, mérlegelő pillantással nézte.
– Hát, nemtom – szólalt meg végül. – Szerinted ez van tíz százalék, Viktor?
– Te alkudtál az ebédjére?
Gaspod hangja fojtott volt a hústól. – Szerintem tíz százalék nagyon is méltányos. Nagyon méltányos az adott körülmények közt.
– Tudod, te tényleg szukafattya vagy – jelentette ki Viktor.
– És büszke rá – felelte Gaspod alig kivehetően. Mohón bekapta a rostélyos utolját. – Most mit fogunk csinálni?
– Nekem elvileg korán kell lefeküdnöm. Nagyon korán indulunk holnap Ankh-ba – válaszolta habozva Viktor.
– Még mindig nem haladtál a könyvvel?
– Nem.
– Hát akkor, hadd nézzem meg!
– Tudsz olvasni?
– Nemtom. Még nem próbáltam.
Viktor körbenézett. Senki sem figyelt rájuk. Sose figyelt rájuk senki. Amint leállt a kurblik forgatása, senki sem törődött a színészekkel; olyan volt, mintha ideiglenesen láthatatlanná válnának.
Leült egy rönkhalomra, találomra kinyitotta a könyvet az elején és odatartotta Gaspod kritikus tekintete elé.
Végül így szólt a kutya: – Van rajta egy csomó jel.
Viktor fölsóhajtott. – Az az írás – magyarázta.
Gaspod kancsított. – Mi, ez az összes apró kép?
– A korai írás ilyen volt. Az emberek kis képeket rajzoltak, melyek fogalmakat fejeztek ki.
– Szóval... ha sok van az egyik képből, az azt jelenti, hogy fontos fogalom?
– Mi? Nos, igen. Föltételezem.
– Mint például a halott pasi.
Viktor elképedt.
– A halott pasi a tengerparton?
– Nem. A halott pasi a lapokon. Látod? Mindenütt ott a halott pasi.
Viktor különös pillantást vetett az állatra, aztán megfordította a könyvet és szemügyre vette.
– Hol? Nem látok semmiféle halott pasit.
Gaspod fölhorkant.
– Nézd, tele vele az egész oldal – mondta. – Pont úgy néz ki a pasi, mint azok a sírkövek a régi templomokban meg hasonlókban. Tudod? Ahol csinálnak egy olyan síron fekvő szobrot a hulláról, keresztbe tett karral és a kardját szorongatva. Halálian nemes.
– Megáll az eszem! Igazad van! Tényleg eléggé... hullának látszik...
– Valószínű az egész írás arról szól, hogy micsoda remek fickó volt, míg élt – jelentette ki Gaspod mindentudóan. – Tudod, az az „Ezrek lekaszabolója” duma. Valószínű, hagyott a papokra egy csomó pénzt, hogy imádkozzanak meg gyújtsanak gyertyát meg áldozzanak kecskét meg minden. Régen jó sokszor csináltak ilyet. Tudod, vannak ezek a fickók, akik kurvapecérkednek meg részegeskednek meg helytelenkednek tekintet nélkül egész életükben, és aztán amikor a Nagy Kaszás elkezdi fenni a kaszáját, hirtelen tisztára istenfélővé válnak és fizetnek egy csomó papnak, hogy kapjon a lelkük egy kis macskamosdatást meg rendbetételt és általánosságban mondogassák azt az isteneknek, hogy milyen rendes fickók is ezek.
– Gaspod? – szólalt meg higgadtan Viktor.
– Mi van?
– Te idomított kutya voltál. Hogy lehet, hogy ilyesmiket tudsz?
– Nem csak szép pofikám van.
– Még csak nincs is szép pofikád, Gaspod.
A pöttöm kutya vállat vont. – Mindig nyitva tartottam a szemem meg a fülem – jelentette ki. – Elképednél attól, mi mindent hall meg lát az ember, ha kutya. Na persze, akkoriban egyáltalán nem tudtam mit jelentenek. De most igen.
Viktor újra a lapokra meredt. Határozottan volt ott egy alak, amely, ha félig behunytad a szemed, nagyon is úgy nézett ki, mint egy kezét a kardján nyugtató lovag.
– Lehet, hogy nem férfit jelent – hozta elő. – A képírás nem feltétlen úgy működik. Tudod, az egész a szöveg-összefüggésre megy vissza. – Törte a fejét, hogy eszébe jusson néhány könyv a látottak közül. – Például az agátai nyelven, ha együtt leírják a „nő” és a „rabszolga” jeleket, akkor az tulajdonképp „feleséget” jelent.
Közelebbről bámult a lapra. A halott fickó – vagy alvó fickó, vagy álló fickó, aki kardján pihenteti a kezét, az alak annyira stilizált volt, hogy nem lehetett biztosra menni – úgy tűnt, mindig egy másik gyakori kép mellett bukkan föl. Viktor végigfuttatta ujját a piktogramokon.
– Nézd csak – mondta –, lehet, hogy a férfialak csak egy szó része. Látod? Mindig ennek a másik képnek a jobb oldalán szerepel, ami egy kicsit úgy néz ki... egy kicsit mint egy kapu vagy valami. Szóval azt jelentheti... – tétovázott. – „Kapu/férfi” – kockáztatta meg.
Kissé elfordította könyvet.
– Lehet valami régi király – jegyezte meg Gaspod. – Jelenthet valami olyat, hogy A Kardos Férfi Börtönben Van, vagy valami hasonlót. Vagy esetleg azt jelenti Vigyázz. Van egy Kardos Férfi az Ajtó mögött. Valójában akármit is jelenthet.
Viktor újra a lapokra bandzsított. – Fura – merengett. Nem látszik halottnak. Csak... nem eleven. Arra vár, hogy föléledjen? Egy várakozó férfi karddal?
Viktor a kis férfialakot fürkészte. Alig voltak jellegzetes arcvonásai, de mégis valahogy ismerősnek tűnt.
– Tudod – jelentette ki –, pont úgy néz ki, mint Oszlár bácsikám...

 

Kittakattakitta. Katt.
A film teljesen lepergett. Tapsvihar kélt, lábak dobogtak és pukkant az üres durrantott gabonás zacskók zárótüze.
Az Ódium legislegelső sorában a Könyvtáros fölmeredt az immár üres vászonra. Ezen a délutánon negyedszer nézte meg a Paszta Árnját, mert van valami egy háromszáz fontos orángutánban, ami nem bátorítja föl az embereket arra, hogy kiparancsolják a nézőtérről az előadások között. Mogyoróhéjak hordaléka és összegyűrt papírzacskók hevertek a lábánál.
A Könyvtáros imádta a mozgókat. Megérintettek valamit a lelkében. Mi több, el is kezdett írni egy történetet, amiről úgy vélte, igazán kitűnő mozgó kép lenne belőle [20]. Akinek csak megmutatta, mind kijelentette, hogy állati jó, gyakran még mielőtt elolvasták volna.
De valami ebben a mozgóban aggasztotta. Már négyszer végigülte és még mindig nyugtalankodott.
Kiszabadította magát az általa elfoglalt három ülésből és fölnégykézlábalt az ülőhelyek közti folyosón, be a kis szobába, ahol Bezam épp visszatekerte a filmet.
Bezam fölnézett, amikor kinyílt az ajtó.
– Takarodj... – kezdte, aztán fogcsikorgatva elvigyorodta magát és így szólt: – Helló, uram! Jó kis mozgó, mi? Most már bármelyik pillanatban újra vetíteni kezdjük... mi a fenét csinál? Ezt nem teheti!
A Könyvtáros kitépte a vetítőből a hatalmas tekercs filmet és, föltartva a fénybe, áthúzta kérges ujjai között. Bezam megpróbálta visszakaparintani és egy tenyér akkorát lökött a mellkasán, hogy határozottan letottyant a padlóra, ahol nagy filmkígyók halmozódtak föl rajta.
Rémülten nézte, ahogy az óriási emberszabású dörmögött, két kézzel megragadott egy darab filmet és két harapással megvágta. Aztán a Könyvtáros fölsegítette és leporolta, megsimogatta a fejét, tehetetlen karjába lökte a kitekert mozgó jókora halmát, és sietve kiporoszkált a szobából, egyik mancsában ott csüngött néhány filmkocka.
Bezam gyámoltalanul bámult utána.
– Ki van tiltva! – kiáltotta, amikor úgy ítélte, az orángután már biztonságosan hallótávolságon kívül jár.
Aztán lenézett a két elvágott filmvégre.
Nem volt szokatlan a filmszakadás. Bezam nemritkán töltött néhány kapkodó percet lázasan vágva és ragasztva, miközben a közönség vidáman dobogott a lábával és jókedvűen mogyoróval, késekkel és kétfejű szekercékkel dobálta meg a vásznat.
Hagyta, hogy a filmkígyók leessenek körülötte és nyúlt az ollóért meg a ragasztóért. Legalább – jött rá, miután a két véget a lámpához emelte – a Könyvtáros nem egy különösen érdekes részt vitt el. Hát ez fura. Bezam szerint kitelt volna az orángutántól, hogy azt a részt vigye el, amikor a lány határozottan túl sokat mutogat a melléből, vagy az egyik verekedésjelenetet. De az emberszabású nem akart mást, csak azt, ami a Fiakat mutatja, amint levágtatnak hegyi erődjükből, libasorban, egyforma tevéken.
– Fogalmam sincs, mire kell az neki – motyogta és levette a ragasztós bödön fedelét. – Csak egy csomó szikla van rajta.

 

Viktor és Gaspod a homokdűnék között állt, közel a tengerparthoz.
– És itt van az uszadékfa-kunyhó – mutatta Viktor –, és amikor jobban megnézed, láthatod, hogy vezet valamiféle út egyenesen a Domb felé. De nincs semmi a dombon, csak ősöreg fák.
Gaspod hátranézett a Holivudi-öbölre.
– Fura, hogy olyan kerek – jegyezte meg.
– Szerintem is – közölte Viktor.
– Egyszer hallottam, hogy volt egy város, ami olyan bűnös volt, hogy az istenek megolvasztott üvegtócsává változtatták – vetette föl Gaspod, különösebb apropó nélkül. – És az egyetlen ember, aki látta ezt megtörténni, sóbálvánnyá változott nappalonta, és sajtszóróvá éjjelente.
– Hű! Mit követtek el az emberek?
– Nemtom. Valószínű, nem sokat. Nem kell sok ahhoz, hogy fölbosszantsd az isteneket.
– Én jófiú! Laddie jófiú!
A kutya száguldva érkezett a dűnéken át, aranyszínű és narancssárga szőrüstökösként. Farolva megállt Gaspod előtt, aztán izgatottan ugrándozni kezdett és csaholt.
– Megszökött és most azt akarja, hogy játsszak vele – magyarázta Gaspod elkeseredetten. – Nevetséges, nem? Laddie, dögölj meg!
Laddie engedelmesen a hátára gördült, négy lába égnek állt.
– Látod? Megért minden szót, amit csak mondok – morogta Gaspod.
– Szeret téged – állapította meg Viktor.
– Huh! – horkant föl Gaspod. – Hogy viszik valaha is bármire a kutyák, ha ugrándozva imádják az embereket, csak mer' azok adtak nekik enni? Vajon mit akar, mit csináljak ezzel?
Laddie egy botot pottyantott Gaspod elé és várakozóan nézett rá.
– Azt akarja, hogy hajítsd el – világosította föl Viktor.
– Minek?
– Hogy visszahozhassa.
– Amit nem értek, az – közölte Gaspod, miközben Viktor fölvette a botot és messzire dobta, Laddie pedig tovanyargalt alatta –, hogyan származhatunk a farkasoktól. Úgy értem, a tipikus farkas értelmes csirkefogó, tudod, mire gondolok? Minden izében tele furfanggal meg hasonlókkal. Arra akarok kilyukadni, hogy most az úttalan tundrán árnyargaló szürke mancsokról van szó.
Gaspod reménytelenül vágyakozva pillantott a távoli hegyekre. – És hirtelen, alig egy maroknyi nemzedékkel később megkapjuk Mórickát, a Mopszlit itt, ni, a szimatával, fényes szemével, csillogó szőrével és egy ájult hering eszével.
– És téged – egészítette ki Viktor. Laddie homokfelhőt verve visszaviharzott és leejtette elé a nyálas botot. Viktor fölvette és újra elhajította. Laddie eliramlott, betegre csaholva magát izgalmában.
– Hát, igen – ismerte el Gaspod, parádésan baktatva karikalábán. – Csak én tudok magamra vigyázni. Odakinn a világban kutyatörvény uralkodik. Azt hiszed, Gyagya, az Öleb képes lenne öt percig életben maradni Ankh-Morporkban? Amint beteszi a mancsát egyik-másik utcába, máris három pár szőrmekesztyű meg egy 27-es számú Ropogós Sült a legközelebbi klaccsi egész éjjel nyitvatartó fogd-és-viddben.
Viktor újra eldobta a botot.
– Mondd csak – kérte –, ki volt a híres Gaspod, akiről elneveztek?
– Nem hallottál róla?
– Nem.
– Halál híres volt.
– Kutya volt?
– Aha. Sok-sok évvel ezelőtt. Volt az a vén ipse Ankh-ban, aki elpatkolt, és az egyik olyan valláshoz tartozott, amelyik eltemet, miután meghaltál, és meg is tették, és volt neki az a vén kutyája...
– ...Gaspod nevezetű...?
– Aha, és ez a vén kutya volt az egyetlen társa és miután eltemették az öreget, lefeküdt a sírjára és vonyított és vonyított két teljes héten át. Mindenkire rámorgott, aki közel ment. És aztán meghalt.
Viktor megtorpant a bot ismételt elhajítása közben.
– Ez nagyon szomorú – nyilatkozta Azzal dobott. Laddie a bot alatt repesztett és eltűnt a csenevész fák állománya közt a domboldalon.
– Aha. Mindenki azt mondja, tökéletesen szemlélteti a kutya ártatlan és múlhatatlan szeretetét gazdája iránt – köpte a szavakat Gaspod, mintha mindegyik hamu lenne.
– Te akkor nem hiszel ebben?
– Nem igazán. Én azt hiszem, bármelyik nyavalyás kutya moccanatlan fog feküdni és vonyítani, ha ráfekteted a sírkövet a farkára – jelentette ki Gaspod.
Vad ugatás hallatszott.
– Ne izgulj! Valószínűleg talált egy fenyegető sziklát vagy ilyesmi – hangoztatta Gaspod.
Laddie azonban Gingerre bukkant.

 

A Könyvtáros céltudatosan négykézlábalt a Láthatatlan Egyetem könyvtárának útvesztőjében és leereszkedett a lépcsőn a maximális biztonsági őrizetben tartott polcokhoz.
A Könyvtárban szinte minden könyv, lévén mágikusak, számottevően veszélyesebb a közönséges könyveknél; többségüket a könyvesszekrényekhez láncolták, hogy ne tudjanak vagdalkozni.
Ám az alsó szinteken...
...ott tartják a kötnivaló könyveket, a könyveket, melyek viselkedése vagy puszta tartalma egy egész polcot, egy egész termet követel magának. Kannibál könyveket, olyan könyveket, amelyeket ha gyöngébb felebarátaikkal egy polcon felejtenek, másnap reggel jelentős mértékben meghízva és a füstölgő hamvak közt sokkal önelégültebben fognak újralátni. Olyan könyveket, amelyek puszta tartalomjegyzéke képes a védtelen agyat szürke túróvá sajtolni. Olyan könyveket, amelyek nem csupán varázslatokról szólnak, hanem varázskönyvek.
Rengeteg zavaros vélemény létezik a mágiáról. Az emberek folyton misztikus harmóniákról meg kozmikus egyensúlyokról meg egyszarvúakról zagyválnak, holott ezek mindegyike olyan a valóságos mágiához képest, mint egy kesztyűbáb a Royal Shakespeare Companyhoz képest.
A valódi mágia nem más, mint a kéz a szalagfűrészen, a puskaporos hordóba vetett szikra, a dimenziógörbület, mely közvetlen egy csillag szívével köt össze téged, a lángoló kard, amely egész a markolatig izzik. Jobb fáklyákkal zsonglőrködni egy kátránygödörben, mint beleártani magad a valódi mágiába. Inkább feküdj ezer elefánt elé!
Legalábbis ezt mondják a varázslók, s ezért van, hogy olyan horribilis honoráriumot számítanak föl a kontaktusért az átkozott vacakkal.
Ám itt lent, a sötét alagutakban, nem lehetett elrejtőzni amulettek, csillagokkal telehímzett köntösök és csúcsos kalapok mögé. Itt lent, vagy megvolt benned, vagy nem. És ha nem volt meg benned, megkaptad a magadét.
Hangok hallatszottak a vastagon berácsozott ajtók mögül, amikor a Könyvtáros arra csoszogott. Egyszer-kétszer valami súlyos vetődött neki az ajtónak úgy, hogy recsegtek-ropogtak a zsanérok.
Zörejek hangzottak föl.
Az orángután megállt egy boltíves ajtónyílás előtt, melyet nem fából, hanem kőből készült ajtó zárt le, oly módon kiegyensúlyozva, hogy kívülről könnyedén ki lehessen nyitni, ám belülről hatalmas nyomásnak is ellen tudjon állni.
Egy pillanatig habozott, aztán benyúlt egy kicsiny falmélyedésbe, kivett egy vas- és füstszínű üvegmaszkot, amit aztán föltett, és egy pár vaskos, acélláncszemekkel megerősített bőrkesztyűt. Volt ott egy olajjal átitatott rongyokból készült fáklya is, melyet meggyújtott az alagút egyik pislákoló parázstartójánál.
A fülke mélyén volt egy rézkulcs.
Vette a kulcsot, aztán vett egy mély lélegzetet.
Minden Nagyhatalmú Könyvnek megvan a maga egyéni vérmérséklete. Az Oktávó kíméletlen és ellentmondást nem tűrő. A Bombajó Anekdotagyűjtemény kedvét leli a halálos kimenetelű durva tréfákban. A Tantrikus Szex Gyönyörét jeges víz alatt kell tartani. A Könyvtáros mindegyiket ismerte, és tudta, hogyan kell elbánni velük.
Ez azonban más. Általában az emberek csak másolatokat láttak tized- vagy tizenkettedkézből, melyek annyira hasonlítanak az eredetihez, mint egy robbanást ábrázoló festmény magához a robbanáshoz. Ez az a könyv, amely magába szívta tartalmának hamisítatlan, grafitszürke gonoszságát.
A címét a boltív fölé faragták, nehogy az emberek és az emberszabásúak megfeledkezzenek róla.
NECROTELICOMNICON.
Az orángután bedugta a kulcsot a zárba és fohászt mormolt az istenekhez.
– Úúúk! – mondta ájtatosan. – Úúúk.
Az ajtó kivágódott.
A benti sötétben egy lánc halkan megcsörrent.

 

– Még lélegzik – szólalt meg Viktor. Laddie bőszen ugatva ugrált körülöttük.
– Talán meg kéne lazítsd a ruháját vagy valami – javasolta Gaspod. – Csak egy ötlet volt – tett hozzá. – Nem kell így rám meredned! Én kutya vagyok, szóval tudom is én!
– Úgy tűnik, nincs baja, de... nézd meg a kezét! – mondta Viktor. – Mi a fenét próbálhatott csinálni?
– Megpróbálta kinyitni azt az ajtót – felelte Gaspod.
– Miféle ajtót?
– Azt az ajtót ott.
A domb egy része elcsuszamlott. Hatalmas faldarabok álltak ki a homokból. Ősöreg oszlopok csonkjai meredtek elő, akár a fluorral kezelt fogak.
Két oszlopcsonk közt látszott egy boltíves ajtónyílás, háromszor olyan magas, mint Viktor. Halványszürke ajtószárnyak zárták le, vagy kőből, vagy fából, amely az évek során kőkeménnyé vált. Az egyik kissé nyitva volt, ám az előtte lévő homoktorlasz megakadályozta, hogy jobban kinyíljon. Őrjöngve kikapart barázdák vájtak mélyen a homokba. Nyilván Ginger korábban megpróbálta puszta kézzel kiásni.
– Hülyeség ilyet csinálni ebben a hőségben – jegyezte meg szórakozottan Viktor. Az ajtóról a tengerre pillantott, aztán le, Gaspodra.
Laddie fáradságosan megmászta a homokot és izgatottan ugatta az ajtószárnyak közti rést.
– Ezt meg miért teszi? – kérdezte Viktor, hirtelen kísértetiesen érezve magát. – Az összes szőre égnek áll. Nem gondolod, hogy amolyan titokzatos és állati balsejtelemmel megérezte a gonoszt, ugye?
– Szerintem ő egy nagy farok – jelentette ki Gaspod. – Laddie, kussolj már!
Vakkantás hallatszott. Laddie elhátrált az ajtótól, egyensúlyát vesztette a futó homokban, és legurult a lejtőn. Talpra ugrott és megint ugatni kezdett, ezúttal nem a szokásos hülyekutya ugatással, hanem az igazi fára-kergetett-macska fajtával.
Viktor előrehajolt és megérintette az ajtót.
Nagyon hidegnek érzett Holivud szüntelen bősége ellenére és a rázkódás halvány gyanúját keltette.
A fiú végigfuttatta ujjait a felszínén. Érezhető volt némi érdesség, mintha lett volna rajta valami faragás, melyet az évek kivehetetlenné koptattak.
– Egy ilyen ajtó – szólalt meg mögötte Gaspod –, egy ilyen ajtó, ha kíváncsi vagy a véleményemre, egy ilyen ajtó – nagy levegőt vett – előrejelez.
– Hmm? Mi? Mit jelez előre?
– Nem kell előrejelezzen semmit – válaszolta Gaspod. – Csak a puszta előrejelezés már épp elég rossz, nekem aztán elhiheted.
– Nyilván fontos volt. Amolyan templomszerűnek látszik – merengett Viktor. – Miért akarhatta Ginger kinyitni?
– Lejtőre kerülnek szikladarabok és megjelenik egy titokzatos ajtó – csóválta fejét Gaspod. – Ez tömérdek előrejelezés. Menjünk valahova messzire és gondoljuk meg alaposan, jó?
Ginger fölnyögött. Viktor leguggolt.
– Mit mondott?
– Nemtom – válaszolta Gaspod.
– Azt hiszem, úgy hangzott, hogy „Magam akarok maratni”?
– Flúgos. Szerintem ez napszúrás – állította Gaspod tájékozottan.
– Igazad lehet. A homloka kétségkívül nagyon forrónak érződik. – Viktor fölemelte a lányt, kissé megroggyanva a súly alatt.
– Gyerünk! – sikerült kinyögnie. – Menjünk le a városba! Hamarosan be fog sötétedni. – Körbenézett a satnya fákra. Az ajtó egy afféle mélyedésben hevert, amely föltehetően elég harmatot kapott ahhoz, hogy a növényzet egy kicsivel kevésbé legyen aszalódott, mint másutt.
– Tudod, ez a hely ismerősnek tűnik – említette meg. – Itt forgattuk az első mozgónkat. Itt találkoztam először Gingerrel.
– Igazán romantikus – vetette oda Gaspod messziről, miközben elsietett és Laddie boldogan szökdécselt körülötte. – Ha valami szörnyű kibújik azon az ajtón, nyugodtan gondolj rá úgy, hogy a Mi Szörnyünk.
– Hé! Várj!
– Akkor szedd a lábad!
– Mit gondolsz, miért akar maradtni?
– Nekem ez magas...
Miután elmentek, a csönd visszaáramlott a mélyedésbe.
Egy kicsivel később lement a nap. Hosszú fénysugara az ajtóra vetült, mély domborművé változtatva a puszta karcolásokat. A képzelet segítségével, a karcolások épp csak kialakíthatják egy férfi képmását.
Egy karddal.
A neszek leghalkabbika hallatszott, ahogy, szemcse szemcse után, a homok elcsordogált az ajtótól. Éjfélre az ajtó legalább egytizenhatod hüvelyknyire nyílt ki.
Holivud álmodik.
Arról álmodik, hogy fölébred.

 

Rubin elfojtotta a tüzet a dézsák alatt, föltette a padokat az asztalokra és készült bezárni A Kék Márványt. Ám pont mielőtt elfújta volna az utolsó lámpát, habozni kezdett a tükör előtt.
Ma éjjel is odakint fogja várni a fiú. Ugyanúgy, mint minden éjjel. Este már itt volt és magában nevetgélt. Valamit tervez.
Rubin tanácsot kért néhány, mozgókban szereplő lánytól és tollboáján felül mostanra befektetett egy széles karimájú kalapba, rajta valamiféle uugraah, ha jól emlékszik, cseresznynek nevezik az ilyet. Biztosították róla, hogy a hatás rendkívüli.
Az a gond, ezt el kellett ismerje, hogy a fiú, hát, nagyon szexi troll. A trollnők évmilliók óta természetszerűleg vonzódnak az olyan trollokhoz, akiknek testalkata akár egy monolit, a tetején almával. Rubin áruló ösztönei üzeneteket tüzeltek végig gerince mentén, csalárdul bizonygatva, hogy azokban a hosszú agyarakban és ó-lábakban ott van minden, amire egy troll-lány csak vágyhat a párjában.
Na persze, az olyan trollok, mint Szikla vagy Morry sokkal modernebbek és képesek olyasmikre, mint mondjuk a késsel-villával evés, de van valami, nos, bátorító Detritusban. Talán a mód, ahogy az ökle olyan dinamikusan érinti a talajt. És, eltekintve minden mástól, Rubin biztos volt benne, hogy okosabb a fiúnál. Volt benne valamiféle nehéz fejű megállíthatatlanság, amit a lány roppant lenyűgözőnek talált. Ez már megint a működő ösztönök műve – az intelligencia sosem volt különösebben értékes trolljellemvonás a létért való küzdelemben.
És Rubin azt is el kellett ismerje, hogy, bármit is kísérel meg a tollboák és luxuskalapok vonatkozásában, 140 körül jár és 400 fonttal nyom többet a divatban levő súlynál.
Bárcsak fejlettebbek lennének a fiú gondolatai!
Vagy legalább lenne egy gondolata!
Esetleg ezzel a sminkkel, amiről annyit beszélnek a lányok, érdemes lenne megpróbálkozni.
Sóhajtott, elfújta a lámpát, kinyitotta az ajtót és kilépett egy gyökérlabirintusba.
Egy gigászi fa nyúlt végig a sikátor teljes hosszában. Detritus minden bizonnyal sok-sok mérföldről hurcolta ide. A néhány még megmaradt ág ablakokon döfött át vagy szánalmasan lengett a levegőben.
Ennek az egésznek közepén volt Detritus, büszkén gubbasztva a törzsön, arcán görögdinnye-vigyor, két karja szélesre tárva.
– Trallala! – kornyikálta.
Rubin hatalmasat sóhajtott. Nem olyan egyszerű a romantika, ha troll vagy.

 

A Könyvtáros erőszakkal kinyitotta a lapot és leláncolta. A könyv megpróbálta megharapni.
A tartalma tette olyanná, amilyen volt. Gonosz és alattomos.
Tiltott tudás rejlett benne.
Nos, nem igazán tiltott. Senki sem ment olyan messzire, hogy betiltsa. Minden mástól eltekintve, ahhoz, hogy betiltsd, tudnod kellene, hogy micsoda, ami persze tilos. De határozottan olyanfajta tudásanyagot tartalmazott, melyről, amint megszerezted, azt kívántad, bárcsak ne tudnád. [21]
Úgy tartja a monda, hogy bármely halandó, aki többet olvas el egy-két sornál az eredeti példányból, elmebajosként fog meghalni.
Ez kétségkívül igaz.
A monda azt is mondja, hogy a könyv olyan illusztrációkat tartalmaz, amelyektől a legerősebb ember agya is kihabzik a fülén.
Ez valószínűleg szintén igaz.
A monda továbbá azt állítja, hogy pusztán a Necrotelicomnicon kinyitása előidézi, hogy az ember húsa lesiklik a kezéről, föl a karjára.
Valójában senki sem tudja, hogy ez igaz-e, de elég borzalmasan hangzik ahhoz, hogy az legyen, és senki sem szándékozott kipróbálni a dolgot.
Ami azt illeti, a mondának sok mondandója volt a Necrotelicomniconról, ám egyáltalán semmi az orángutánokról, akik kis cafatokra tudnák tépdesni és megrágni, de a mondának kisebb gondja is nagyobb ennél. Enyhe migrén és némi ekcéma volt a legrosszabb, ami megesett a Könyvtárossal, miután ránézett a könyvre, ám ez nem ok a fölösleges kockázatvállalásra. Megigazgatta a maszk füstszínű üvegét és végigfuttatott egy fekete bőrbe bújtatott ujjat a tárgymutatón; a szavak ágaskodnak, amikor elsiklott mellettük az ujj, és megpróbáltak beleharapni.
Néha-néha föltartotta a pislákoló fáklya fényébe a filmszalagot.
A szél és a homok elkoptatták, ám kétségkívül faragások látszottak a sziklán. És a Könyvtáros már látott ilyen mintákat korábban.
Megtalálta a keresett hivatkozást, és, rövid küzdelem után, melynek során meg kellett fenyegesse a Necrotelicomnicont a fáklyával, rákényszeríttette a könyvet, hogy odalapozzon.
Közelebb hajolt.
Jó öreg Achmed, a Csak Vannak Ezek a Fejfájásaim...
– ...és azon a dombon, azt beszélik, találtak egy A Világon Kívülre Nyíló Ajtót, és a város népe nézte Ami Látható volt túlnan, nem tudván minő Rettenet les a világegyetemek között...
A Könyvtáros lila körmét jobbról balra húzta a képeken keresztül, és a következő bekezdésre tért.
– ...mivel a Mások megtalálták Holivud Kapuját és rátörtek a Világra, és egy éjjelen Mindenféle Örültség megese, és Káosz uralkoda, és a Város a Tengerbe süllyede, és mind eggyé vala a halakkal és homárokkal kivéve ama néhányat, kik elmenekülének...
Elbiggyesztette ajkát, és lejjebbnézett az oldalon.
– ...egy Aranyszín Harcos, ki visszaűzé a Szörnyeket és megmenté a Világot és mondá, Ahol a Kapu Vagyon, Ott Vagyok Én Is; Én Vagyok, Ki Holivudból Születe, hogy ügyelje a Vad Ötletet. És ők azt mondták, Mit kell tegyünk, hogy Örökre Elpusztítsuk a Kaput és ő mondá nékiek, Ezt ti Nem Tudjátok Megtenni, mert ez Nem Tárgy, ám Én Őrizni fogom a Kaput néktek. És ők, hiszen nem most Jöttek a hathúszassal, és jobban féltek az Orvosságtól, mint a Bajtól, azt mondták néki, Mire fogsz Igényt Tartani Tőlünk, amiért Őrizni fogod a Kaput. És ő megnőtt, míg el nem érte egy fa magasságát és azt mondta, Csak arra, Emlékezzetek, hogy Én Nem Alszom. Naponta háromszor meg fogtok emlékezni Holivudról. Különben a Világ Városai Meg fognak Remegni és Elpusztulnak és Látni fogjátok mind közül a Legnagyobbat Lángokban. És azzal az Aranyszín Férfi fölemelte aranyszín kardját és besétált a Dombba, és megállt a Kapunál, mindörökre. És az Emberek így szóltak egymáshoz, Fura, tisztára úgy néz ki, mint Oszbert bácsikám...
A Könyvtáros lapozott.
– ...Ám akadtak köztük, emberek és állatok egyaránt, kiket megérinte Holivud varázsa. Nemzedékeken vonul végig, akár egy ősi átok, míg csak a papok meg nem szűnnek Emlékezni és az Aranyszín Férfiú el nem aluszik. Akkor jól Vigyázzon a világ...
A Könyvtáros hagyta, hogy a könyv csattanva becsukódjon.
Ebben a történetben nincs semmi szokatlan. Már olvasta korábban – legalábbis a legnagyobb részét – ennél sokkal kevésbé veszélyes. könyvekben. Rá lehet akadni változatokra a Sto-síkság minden városában. Volt valaha egy város az őstörténet homályában – ha lehet, még nagyobb, mint Ankh-Morpork. És a lakói elkövettek valamit, valamiféle elmondhatatlan bűnt, nem csak az Emberiség vagy az Istenek, hanem magának a világegyetemnek mivolta ellen, amely olyan borzalmas volt, hogy a város egyetlen viharos éjszaka leforgása alatt a tengerbe süllyedt. Csak néhányan élték túl, hogy a Korong kevésbé fejlett vidékein élő barbár népekhez elvihessék a civilizáció minden művészetét és mesterségét, úgymint az uzsorát és a makramét.
Soha senki nem vette ezt igazán komolyan. Csak egyike volt a szokott „Ha nem hagyod abba, meg fogsz vakulni” mítoszoknak, melyeket a civilizációk utódaikra szoktak hagyni. Végül is, magát Ankh-Morporkot általában olyan gonosz városnak tartották, amilyet csak remélhetsz találni a partraszállási engedélyek egy éve alatt, és láthatólag elkerült bármiféle természetfölötti bosszút, noha persze lehetséges, hogy már megtörtént és nem vette észre senki.
A monda mindig a távolba és a régmúltba helyezte a névtelen várost.
Senki sem tudta, hol volt, vagy hogy egyáltalán létezett-e.
A Könyvtáros újra a jelekre meredt.
Nagyon ismerősek voltak. Tele voltak velük az ősöreg romok Holivudszerte.

 

Azhural egy alacsony dombon állt és nézte, ahogy az elefántok tengere mozgott odalent. Itt-ott egy élelmiszerszállító szekér bukdácsolt a poros, szürke testek közt, akár egy kormányát vesztett hajó. A szavanna egy mérföldjét fűtől lecsupaszított, vizenyős, sáros dagonyává köpülték – bár, a szag alapján, ez lesz a Korong legzöldellőbb foltja, ha majd megjött az esőzés.
Megnyomkodta a szemét köntöse sarkával.
Háromszázhatvanhárom! Ki hitte volna?
A levegőt betöltötte háromszázhatvanhárom elefánt ingerült trombitálása. És mivel a vadászó és csapdát állító csapatok már előrementek, jóval több lesz belőlük. Legalábbis M'Bu szerint. És neki nem áll szándékában ezt vitatni.
Ez aztán fura. Évekig úgy gondolt M'Bura, mint afféle mozgó mosolyra. Ügyes legény a kefével meg a lapáttal, de nem az, akit a lehetetlent is valóra váltónak lehetne nevezni.
És aztán hirtelen valaki valahol ezer elefántot akar, és a legény magasba emeli a fejét és felcsillan a szeme és láthatja, akinek szeme van, hogy a vigyor mögött ott egy szakavatott kilopachydermatikus készen arra, hogy megfeleljen a keresletnek. Furcsa. Ismerhetsz valakit egész életedben anélkül, hogy rájönnél, az istenek azért tették erre a világra, hogy itt ezer elefántot mozgasson meg.
Azhuralnak nem voltak fiai. Már rég elhatározta, hogy mindenét segédére hagyja. Mindene jelen pillanatban háromszáz-hatvanhárom elefántra rúgott, és, hahaha, egy mamut hiteltúllépésre, de a jó szándék a lényeg.
M'Bu odaügetett az ösvényen hozzá, kapcsos felírótábláját szilárdan a hóna alá szorította.
– Minden kész, főnök – mondta. – Csak ki kell adja a parancsot.
Azhural kihúzta magát. Körbenézett a hullámzó síkságra, a távoli majomkenyérfákra, a bíbor hegyekre. Ó, igen. A hegyek. Rossz előérzete volt a hegyekkel kapcsolatban. Megemlítette M'Bunak, aki így válaszolt: – Majd akkor kelünk át a hídon, amikor odaértünk, főnök – és amikor Azhural rámutatott, hogy nincsenek hidak, egyenesen a szemébe nézett és leszögezte: – Először megépítjük, aztán átkelünk rajtuk.
Messze túl a hegyeken van a Körkörös-tenger és Ankh-Morpork és az a Holivud hely. Távoli vidékek furcsa csengésű nevekkel.
Szél fújt keresztül a szavannán, halk suttogást hordozva, még itt is.
Azhural fölemelte a botját.
– Ezerötszáz mérföldre van Ankh-Morpork – jelentette ki. – Van háromszázhatvanhárom elefántunk, ötven szekér takarmányunk, a monszun bármikor elkezdődhet, és viselünk... viselünk... afféle izéket, mint az üveg, csak sötét színű... sötét színű üveg izéket a szemünkön... – A hangja elfúlt. Homloka összeráncolódott, mintha épp a saját szavait hallgatná és nem értené.
A légkör csillogni látszott.
Látta, hogy M'Bu őt bámulja.
Azhural vállat vont. – Induljunk! – mondta.
M'Bu tölcsért formált kezéből. Az egész éjjelt azzal töltötte, hogy kidolgozta a felvonulási rendet.
– Kék Részleg N'gru bácsikám vezetésével... előre! – kiáltotta. – Sárga Részleg Gugul nénikém vezetésével... előre! Zöld Részleg! Kck! másod-unokatestvér vezetésével... előre...
Egy órával később az alacsony domb előtt a szavanna elhagyatott volt eltekintve a milliárdnyi légytől és egy ganajtúró bogártól, ami el sem tudta hinni szerencséjét.
Valami loccsant a vörös porban, kis krátert keltve.
És újra. És újra.
Villám hasította ketté egy közeli majomkenyérfa törzsét.
Megkezdődött az esőzés.

 

Viktor háta kezdett sajogni. Fiatal nők biztonságba cipelése jó ötlet papíron, de az első száz öl után előbukkannak a súlyos bökkenők.
– Van valami elképzelésed arról, hol lakik? – kérdezte. – És az itt van a közelben?
– Fogalmam sincs – válaszolta Gaspod.
– Egyszer mondott valamit arról, hogy egy ruhabolt fölött lakik – emlékezett Viktor.
– Az akkor a sikátorban lesz Iglic étterme mellett – felelte Gaspod.
Viktor a lehető leghalkabban osont föl a hátsó lépcsőn. Homályosan tudatában volt, hogy az emberlakta helyeket gyakran ellepik a Közönséges avagy Gyanakvó Házinénik, és úgy érezte, már így is épp elég baja van.
Gaspod és Laddie mutatták az utat a sikátorokon át és föl egy roskatag külső lépcsőn. Talán kiszimatolták, melyik Ginger szobája. Viktornak esze ágában sem állt vitatkozni a rejtélyes állati érzékekkel.
Ginger lábát használva eszközként, belökte az ajtót.
Kis, alacsony mennyezetű szoba volt, az albérletekben multiverzumszerte megtalálható jellegtelen berendezéssel. Legalábbis így indult kezdetben.
Most azonban főleg Gingerrel volt berendezve.

 

Eltett minden egyes plakátot. Még a korai mozgókét is, amelyeken csak nagyon apró betűvel szerepelt Egy Lányként. Mindegyiket fölrajzszögelte a falakra. Ginger arca – és a sajátja – meredt Viktorra minden szögletből.
A nyomorúságos szoba egyik végén állt egy hatalmas tükör, előtte két, félig leégett gyertya.
Viktor gondosan elhelyezte a lányt a keskeny ágyon, és aztán körbenézett, nagyon óvatosan. A hatodik, hetedik és nyolcadik érzéke sikított. Mágikus helyen tartózkodik.
– Olyan, mint valami templom – jegyezte meg. – Egy templom... önmagához.
– A frászt hozza rám – jelentette ki Gaspod.
Viktor csak bámult. Az lehet, hogy mindig sikeresen elkerülte a csúcsos kalap és varázspálca elnyerését, ám szert tett a varázslói ösztönökre. Hirtelen látomása támadt a tenger alatti városról, a vízbe fulladt kapukon át alattomban tekergőző polipokkal és az utcákat leső homárokkal.
Sors nem állhatja, amikor az emberek nagyobb teret töltenek be a kelleténél. Ezt mindenki tudja.
Én leszek a leghíresebb ember az egész világon, gondolta Viktor. Ezt mondta. Megcsóválta a fejét.
– Nem – mondta fennhangon –, csak szereti a plakátokat. Ez csak közönséges hiúság.
Ez nem hangzott hihetően, még a saját fülében sem. A szoba halkan zümmögött a... mitől? Még soha nem érzett ehhez hasonlót. Egyértelműen valamiféle erő. Valami, ami tantaluszi kínokat okozva súrolta az érzékeit. Nem igazán varázslat. Vagy legalábbis nem az a fajta, amit megszokott. De olyasmi, ami hasonlónak tűnik, noha nem ugyanaz, mintha összehasonlítanánk a cukrot a sóval; egyforma alak, egyforma szín, ám...
A becsvágy nem mágikus. Átütő erejű, de nem mágikus... ugye?
A varázslás nem nehéz. Ez volt a nagy titok, s a varázslóság egész barokkos építményét azért hozták létre, hogy ezt palástolja. Egy kis intelligenciával és elegendő kitartással bárki képes varázsolni, és pontosan ezért álcázták a dolgot a varázslók rituálékkal és az egész csúcsos kalap biznisszel.
Az igazi bravúr az, hogy varázsolj és ezt szárazon megúszd.
Mert ez olyan, mintha az emberi faj búzamező lenne, s a varázslat segíti használóit, hogy azzal az icipicivel nagyobbra nőjenek, ezért aztán kimagaslanak. Ez magára vonja az istenek figyelmét és – Viktor habozott – más Izékét is, akik kívül vannak ezen a világon. Az olyanok, akik mágiát használnak anélkül, hogy tudnák, mit is tesznek, általában gyászos véget érnek.
Néha az egész szoba minden egyes pontján.
Újra maga elé képzelte Gingert akkor, a tengerparton. Én akarok a leghíresebb ember lenni az egész világon. Ha jobban meggondolja, ez esetleg valami új dolog. A kitűzött cél nem arany, vagy hatalom, vagy föld, vagy bármi egyéb, ami az emberi világ megszokott része. Csak az, hogy önmagad lehess, a lehető legnagyobb. Nem valamire törekvés, hanem valamivé.
Megcsóválta a fejét. Csak valami szobában van, valami olcsó épületben, valami olyan városban, ami annyira valóságos, mint, mint, mint egy mozgó vastagsága. Nem az a hely, ahol szabad ilyesmiket gondolni.
Az a fontos, hogy emlékezzék, Holivud egyáltalán nem valóságos hely.
Ismét a plakátokra meredt. Csak egyetlen esélyt kapsz, ezt mondta a lány. Élsz talán hetven évet is, és ha mázlid van, kapsz egy esélyt. Gondolj a született síelőkre, akik sivatagban jöttek világra! Gondolj az összes zseniális patkolókovácsra, akik sok száz évvel a ló föltalálása előtt születtek! Az összes készségre, melyet sosem használtak! Az összes elszalasztott lehetőségre!
Mekkora mázlim van, gondolta lehangoltan, hogy történetesen pont most vagyok életben.
Ginger megfordult álmában. Most már legalább a légzése szabályosabb lett.
– Na, gyerünk! – mondta Gaspod. – Nem helyes, hogy egyedül vagy egy hölgy bulavárába'.
– Nem vagyok egyedül – tiltakozott Viktor. – Ő is itt van velem.
– Pontosan ez a gond – szögezte le Gaspod.
– Vaú – tette hozzá lojálisan Laddie.
– Tudod – jelentette Viktor követve a kutyákat le a lépcsőn –, kezdem úgy érezni, hogy valami itt nem stimmel. Történik valami, és fogalmam sincs, micsoda. Miért próbált Ginger bejutni a dombba?
– Valószínű cinkosa a félelmetes, korongontúli Hatalmaknak – válaszolta Gaspod.
– A város meg a domb meg az ócska könyv meg minden – tűnődött Viktor, tudomást sem véve a válaszról. – Az egésznek lenne értelme, ha tudnám, mi a kapcsolat köztük.
Kilépett a kora estébe, Holivud fényeibe és zsivajába.
– Holnap fölmegyünk oda nappal és egyszer s mindenkorra tisztázzuk a dolgot – döntötte el.
– Nem, nem fogunk – közölte Gaspod. – Mégpedig azér', mert holnap Ankh-Morporkba megyünk, emlékszel?
– Mi? – lepődött meg Viktor. – Ginger meg én megyünk. Nem tudtam, hogy te is jössz.
– Laddie is megy – felelte Gaspod. – Én...
– Laddie jófiú!
– Az, az. Hallottam, amikor az idomárok említették. Szóval muszáj vele tartsak, hogy kvázi gondoskodjam, nem kerül semmiféle bajba.
Viktor ásított. – Hát, én megyek, lefekszem. Holnap valószínűleg korán kezdünk.
Gaspod ártatlanul végigmérte a sikátort. Valahol ajtó nyílt és részeg röhögés hallatszott.
– Azt gondolom, esetleg sétálok kicsit, mielőtt lefekszem – jegyezte meg. – Megmutatom Laddie-nek...
– Laddie jófiú!
– ...a látnivalókat meg ilyesmiket.
Viktor kételkedni látszott.
– Ne tartsd fönn túl későig! – tanácsolta. – Egyesek esetleg aggódni fognak érte.
– Jó, jó – mondta Gaspod. – Jóccakát!
Csak ült és nézte, ahogy Viktor elballag.
– Huh – lehelte alig hallhatóan. – Hát azt várhatom, hogy értem aggódjon valaki! – Rámeredt Laddie-re, amely engedelmes vigyázzba szökkent.
– És most, ifjú kutya-felebarátom – jelentette ki. – Ideje, hogy oktatást kapj. Első Lecke, Potya Italok Kunyerálása Kocsmákban. – Nagy mázlid van – tette hozzá –, hogy összefutottál velem.

 

Két kutyaforma imbolygott bizonytalanul az éjféli utcán.
– Sz'gény kicsi báránkák vagyunk – vonyította Gaspod –, mik etévedtek...
– Vaú! Vaú! Vaú!
– Kiccsi, etévett barikák vagyunk, mikmán... mikmán... – Gaspod lerogyott, megvakarta egyik fülét, vagy legalábbis ott vakart, ahol tétova emlékei szerint a füle lehetett. A lába határozatlanul imbolygott a levegőben. Laddie együttérző pillantást vetett rá.
Döbbenetesen sikeres estéjük volt. Gaspod mindig úgy szerezte potya italát, hogy egyszerűen ült és addig bámulta mereven az embereket, míg azok feszengeni kezdtek és töltöttek neki némi sört egy tányérba abban a reményben, hogy megissza és elmegy. Lassú és unalmas volt, ám olyan módszer, amely mindig remekül bevált. Míg ellenben Laddie...
Laddie kunsztokat adott elő. Laddie tudott inni üvegből. Laddie el tudta ugatni a fölmutatott ujjak számát; persze, Gaspod is képes volt erre, csak sose merült föl benne, hogy ilyen tettet esetleg díjazni fognak.
Laddie képes volt rárepülni fiatal nőkre, akiket reménykedő széptevők vittek el szórakozni este, és ölükbe fektette fejét és olyan megindítóan nézett rájuk, hogy az udvarló vett neki egy tányér sört meg egy zacskó aranyhal alakú kekszet csak azért, hogy imponáljon leendő szerelmesének. Gaspod erre sosem volt képes, mert túl alacsony volt az ölekhez, meg különben is, ha megpróbálta, nem ért el mást, csak undorodó sikolyokat.
Kezdetben zavart nemtetszéssel ült az asztal alatt, aztán részegségtől megzavarodott helytelenítéssel, mert Laddie maga volt a megtestesült nagylelkűség, ha a tányér sörök megosztására került sor.
Most, miután mindkettejüket kidobták, Gaspod elhatározta, hogy ideje egy leckének az igazi kutyaságról.
– Nem akarod elzamegni. Meglazáni. Megalázni magad emberek előtt – mondta. – Az mindenki cserbenhagyása. Sosem fogjuk lerázni az emberiségtől függés rabláncait, ha egyes kutyák, mint például te, egész idő alatt örvendeznek, ha embert látnak. Biztosíthatlak, hogy én személy szerint undorítónak találtam, amikor előadtad a Hátadon-fekszel-és-döglöttnek-tetteted-magad számot.
– Vaú.
– Te csupán az emberi kapitalisták láncos kutyája vagy – vádolta hevesen Gaspod.
Laddie eltakarta az orrát mancsával.
Gaspod megpróbált fölállni, elbotlott a saját lábában, és nehézkesen lezöttyent. Egy idő múlva két, hatalmas könnycsepp gördült le a szőrén.
– Persze – jelentette ki –, nekem sose volt esélyem, tudod. – Sikerült újra négy lábra vergődnie. – Úgy értem, csak vegyük ahogy indultam az életben! Bedobba efolyóba ezsákba. Egy igazi zsákban. Édes kicsi kutyuli kinyitja a szemét, ámulattal néz a világra, ahogy mondani szokás, és ott van ebbe a zsákba. – Csöpögtek a könnyek az orráról. – Két hétig hittem azt, hogy a tégla a mamám.
– Vaú – mondta Laddie értetlen részvéttel.
– Csak az a szerencsém, hogy az Ankh-ba dobtak – folytatta Gaspod. – Bármelyik másik folyó esetén megfulladtam volna és a kutyamennyországba˘ lennék. Hallottam, hogy ez a nagy, fekete, szellemkutya odajön hozzád, mikor meghalsz és aszongya, az időd feljött. Eljut. Eljött.
Gaspod a semmibe nézett. – Persze, az Ankhba nem lehet elsüllyedni – jegyezte meg elgondolkozva. – Nagyon kemény egy folyó, az Ankh.
– Vaú.
– Ilyesminek nem lenne szabad megesnie egy kutyával – szögezte le Gaspod. – Képletesen szólva.
– Vaú.
Gaspod vizenyős szemmel fürkészte Laddie csillogó, éber és megmásíthatatlanul hülye képét.
– Egy átkozott szót se értesz abból, amit mondok neked, igaz? – motyogta.
– Vaú! – felelte könyörögve Laddie.
– Piszok mázlista – sóhajtotta Gaspod.
A sikátor túlsó végéről fölbolydulás hallatszott. Hallott egy hangot, amint így szól: – Ott van! Ide, Laddie! Ide, fiam! – A szavakból megkönnyebbülés áradt.
– Az Ember az – morogta Gaspod. – Nem kell odamenned.
– Laddie jófiú! Laddie jófiú! – ugatta Laddie, s engedelmesen, jóllehet kissé tántorogva előreügetett.
– Már mindenütt kerestünk! – mormolta az egyik idomár, fölemelve egy botot.
– Meg ne üsd! – szólt rá a másik idomár. – Mindent tönkretennél vele! – Bekukucskált a sikátorba és összetalálkozott Gaspodnak szemből érkező tekintetével.
– A bolhazsák az, amelyik mindig erre lebzsel – jelentette ki. – Libabőrös leszek tőle.
– Vágj hozzá valamit! – javasolta a másik fickó.
Az idomár lenyúlt és fölkapott egy követ. Mire újra fölegyenesedett, a sikátor üresen állt. Akár részeg, akár józan, Gaspod reflexei tökéletesek voltak bizonyos körülmények közt.
– Látod? – mondta az idomár az árnyékokat fixírozva. – Olyan, mintha valamiféle gondolatolvasó lenne.
– Csak egy korcs – jegyezte meg a társa. – Ne izgasd magad miatta! Gyere, tegyük rá a pórázt erre és vigyük vissza, mielőtt Mr. Himpeller rájön!
Laddie engedelmesen követte őket vissza A Repülőkutya Századához, és hagyta, hogy odaláncolják a kutyaóljához. Lehet, hogy ez az ötlet nem tetszett neki, de nehéz lett volna megbizonyosodni a kötelességek, lekötelezettségek és tétova érzelmi árnyak hálózatában, melyek együttese adta azt, amit jobb szó híján kénytelenek vagyunk az elméjének nevezni.
Kísérleti jelleggel megrántotta a láncot egyszer-kétszer, aztán lehevert s várta a fejleményeket.
Egy idő múlva egy halk, rekedt hang a kerítés másik oldalán így szólt: – Küldhetnék neked egy csontot, benne reszelővel, csak sajnos megennéd.
Laddie fölkapta a fejét.
– Laddie jófiú! Gaspod jófiú!
– Sss! Sss! Legalább azt meg kellene engedjék, hogy beszélj az ügyvédeddel – mondta Gaspod. – Ellenkezik az emberi jogokkal, hogy így megláncoljanak valakit.
– Vaú.
– Egyébként megfizettem nekik. Hazáig követtem azt a rémes alakot és lepisiltem a bejárati ajtaját.
– Vaú!
Gaspod sóhajtott és elkacsázott. Néha a szíve mélyén elmerengett vajon nem lenne-e tulajdonképpen mégis jó valakihez tartozni. Nem csupán az illető tulajdonának lenni vagy megláncoltatni általa, hanem tényleg hozzátartozni, hogy örülj, amikor látod és a szádban hurcold a papucsát és elemészd magad, ha meghal és így tovább.
Laddie igazán odavolt az ilyesmiért, ha ezt „odalevésnek” lehet nevezni; sokkal inkább olyasmi, ami beleépült a csontjaiba. Gaspod komoran tűnődött, vajon ez-e az igazi kutyaság és torka mélyéből morgott. Nem az, ha neki bármi beleszólása is van a dologba. Mert az igazi kutyaság nem papucsokról és sétákról és emberek iránti odaadásról szól, Gaspod ebben biztos volt. A kutyaság arról szól, hogy kemény és független és galád vagy.
Bizony.
Gaspod hallott arról, hogy minden kutyaféle kereszteződhet, egész vissza az eredeti farkasokig, és ez azt kell jelentse, hogy – mélyen lenn belül – minden kutya farkas. Csinálhatsz farkasból kutyát, de nem csinálhatsz kutyából farkast. Amikor elszarusodott mancsa gyötörte és a bolhák ficánkoltak és teljes önhittséggel tele cselekedtek, ez a gondolat vigasztalta.
Gaspod eltöprengett, hogy miként fogsz neki az üzekedésnek egy farkassal, és mi történik veled, amikor abbahagyod.
Nos, ez nem számít. Az számít, hogy az igazi kutyák nem örülnek meg a gyönyörűségtől, csak mert egy ember mondott nekik valamit.
Bizony.
Rámordult egy szemétrakásra és uszította, hogy próbáljon csak egyet nem érteni.
A rakás egy része megmoccant és egy macskaféle arc, szájában egy megboldogult hallal, kukucskált ki rá. Már azon volt, hogy lelkesedés nélkül megugatja a hagyomány kedvéért, amikor az kiköpte a halat és beszélni kezdett hozzá.
– Helló, Gaspod!
Gaspod megnyugodott. – Ó! Szia, Macska! Remélem, nem bántottalak meg. Nem tudtam, hogy te vagy az.
– Utálom a halat – közölte Macska –, de ők legalább nem pofáznak vissza.
Megmoccant a szemét egy másik része, és Cincogi, az egér emelkedett elő.
– Mit csináltok itt ti ketten? – kérdezte Gaspod. – Azt hittem, azt mondtátok, hogy biztonságosabb a Dombon.
– Máh nem – válaszolta Macska. – Kezd túlságosan kíséhtetiessé válni.
Gaspod homlokát ráncolta. – Te macska vagy – jelentette ki helytelenítőleg. – Neked a kísérteties gondolatát teljes mellszélességgel támogatnod kéne.
– Úgy van, de ez nem tehjed ki ahha, hogy ahany szikhák sehceghessenek a szőhméden és folyamatosan házkódjon a föld. Meg fuha hangokha, amikhől azt gondolod, hogy minden bizonnyal a saját fejedben történnek – közölte Macska. – Kezd ominózussá válni ott fönt.
– Így hát mind lejöttünk – magyarázta Cincogi. – Mr. Tapsi és a kacsa a dűnéken rejtőztek el...
Egy újabb macska ugrott le a kerítésről mellettük. Nagy volt, gyömbérszínű, a holivudi intelligencia áldása híján. Csak bámult egy macska jelenlétében nyugodtnak tűnő egér láttán.
Cincogi megbökte Macska mancsát. – Szabadulj meg tőle! – javasolta.
Macska rámeredt az újonnan jöttre. – Húzz a búsba! – szólította föl. – Gyehünk, mahs innen! Az istenekhe, ez olyan megalázó.
– Nem csak neked – értett egyet Gaspod, miközben az új macska fejét csóválva elszaladt. – Ha némelyik kutya ebből a városból meglát, amint egy macskával csevegek, nagyot fog zuhanni csavargói hitelességem.
– Úgy véljük – szólt Macska, egyszer-egyszer ideges pillantást vetve Cincogira –, hogy talán be kéne adjuk a dehekunk és ki kéne dehítsük, vajon, vajon, vajon...
– Azt akarja mondani, hogy esetleg lenne számunkra hely a mozgó képekben – fejezte be Cincogi. – Mit szólsz hozzá?
– Játék párosban? – futatta Gaspod. Mindketten bólintottak.
– Semmi esélyetek! – jelentette ki. – Ugyan, ki fizetne azért sok pénzt, hogy láthassa, amint macskák és egerek kergetik egymást? Még a kutyák is csak akkor érdeklik őket, ha cinkosául szegődnek az emberek alantas vágyainak, szóval biztosan nem akarnak majd egeret űző macskát nézni. Nekem elhihetitek. Jól ismerem a mozgó képeket.
– Akkor itt az ideje, hogy az embereid végre tisztázzák az egészet, hogy hazamehessünk – csattant föl az egér. – A fiú nem csinál semmit!
– Hasznavehetetlen fickó – állította Macska.
– Szerelembe esett – szögezte le Gaspod. – Az nagyon rázós.
– Aha, én aztán tudom, milyen – nyilvánított véleményt Macska együttérzően. – Az embehek ócska csizmákat meg izéket vágnak hozzád.
– Ócska csizmákat? – kérdezte az egér.
– Velem mindig ez történik, valahányszoh szehelmes vagyok – közölte Macska, hangjában reménytelen sóvárgással.
– Az embereknél ez más – mondta tétován Gaspod. – Nem vágnak hozzád olyan sok csizmát meg vödör vizet. Náluk a dolog inkább, ööö, virágok meg veszekedés meg izé.
Az állatok mogorván egymásra néztek.
– Figyeltem őket – jelentette ki Cincogi. – A lány azt gondolja, a fiú idióta.
– Az velejár – tette hozzá Gaspod. – Az emberek romantikának nevezik.
Macska vállat vont. – Inkább jöjjön mindig az a csizma! Ha hozzád vágnak egy csizmát, högtön tudod, hogyan is állsz.

 

Holivud csillogó szelleme kiáramlott a világba, többé nem csörgedezve, hanem áradatban. Pezsgett az emberek, sőt még az állatok ereiben is. Amikor a kurblimanok tekerték a kurblijaik, jelen volt. Amikor az ácsok beverték a szögeik, Holivudért kalapáltak. Holivud ott volt Iglic becsináltjában, a homokban, a levegőben. És nőttön-nőtt.
És hamarosan virágba borul...
Ráteszem-a-Kést-a-Saját-Torkomra Himpeller, vagy, ahogy jobb szerette, ha szólítják, R. K. S. T., fölült az ágyában és belebámult a sötétségbe.
A fejében lángolt egy város.
Kapkodva kotorászott az ágya mellett a gyufáért, sikerült meggyújtania a gyertyát, és végül rálelt egy tollra.
Viszont nem volt papír. Kifejezetten megmondta mindenkinek, hogy legyen valamennyi papír az ágya mellett arra az esetre, ha valami ötletre ébredne föl. Olyankor támadnak a legjobb ötleteid, amikor alszol.
Legalább toll meg tinta akad...
Képek havaztak a szeme előtt. Most kapd el őket, vagy örökre el kell ereszd mind...
Fölmarta a tollat és elkezdett firkálni az ágyneműre.
Egy Férfi és Egy Nő Zerelemtől Lángolva egy Polgárháború Hasogata Városban!
A toll kapart és sercegett véges-végig a durva vásznon.
Igen! Igen! Ez az!
Majd ő megmutatja nekik, a hülye gipszpiramisaikkal és garasos-filléres palotáikkal! Ez lesz az, amire majd föl kell nézzenek! Amikor majd megírják Holivud történetét, ez lesz az, amire rámutatnak és azt mondják: Ez volt az a Mozgó Kép, amely Betetőzött minden Mozgó Képet!
Trollok! Csaták! Romantika! Férfiak vékony bajusszal! Szerencselovagok! És egy nő küzdelme, hogy megtartsa a – Himpeller habozott – valamit, amit szeret, majd később kigondoljuk, egy Mekkergűt világban!
A toll rángott és tépett és továbbszáguldott.
Testvér testvér ellen! Nők abroncsszoknyás ruhában pofon ütnek férfiakat! Egy nagy hatalmú dinasztiát megaláznak!
Egy hatalmas város lángolva! Nem zerelemtől, jegyezte föl mellesleg a margóra, hanem tűztől.
Talán még...
Az ajkába harapott.
Igen. Erre várt! Igen!
Ezer elefánt!
(Később Soll Himpeller azt mondta: – Figyelj, bácsikám, az ankh-morporki polgárháború – nagyszerű ötlet. Nincs vele semmi gond. Híres történelmi esemény, semmi probléma. Csak hát egyetlen történész se említi, hogy látott bármiféle elefántot.
– Jókora háború volt – védekezett Himpeller. – Az ember biztos elszalaszt olyankor dolgokat.
– De nem ezer elefántot, azt hiszem.
– Ki irányítja ezt a filmstúdiót?
– Csak annyi, hogy...
– Figyelj! – mondta Himpeller. – Lehet, hogy nekik nem volt ezer elefántjuk, de nekünk lesz ezer elefántunk, mert ezer elefánt valószerűbb, oké?)
A lepedőt fokozatosan megtöltötte Himpeller izgatott macskakaparása. Eljutott az aljáig s folytatta az ágy farészén. Az istenekre, ez ám az igazi! Itt aztán nincsenek kis babracsaták! Szükségük lesz nagyjából az összes holivudi kurblimanra!
Hátradőlt, lihegve a fölvillanyozott kimerültségtől.
Maga előtt látta az egészet. Jóformán kész is.
Már csak cím kell neki. Valami, ami jól cseng. Valami olyan, amire emlékezni fognak az emberek. Valami – megvakarta állát a tollal –, ami azt sugallja, hogy az átlagos emberek ügyei csip-csup dolgok a történelem nagy viharaiban. Viharok, az az. Remek képi megoldás egy vihar. Kapsz mennydörgést. Villámlást. Esőt. Szelet.
Szél. Az lesz az!
Fölmászott a lepedő tetejéhez és nagy gonddal leírta:
ELVITTE A SZÉL.

 

Viktor, megpróbálva elaludni, csak forgolódott keskeny ágyában. Képek meneteltek át félig szunnyadó tudatán. Harciszekér-versenyek és kalózhajók és miskulanciák, melyeket nem ismert föl, és az egész közepén ez az izé, egy toronyra fölmászóban. Valami óriási és borzalmas, kihívóan vigyorogva a világra. És valaki sikoltozik...
Csuromvizesre izzadva fölébredt.
Néhány perccel később kilendítette lábát az ágyból és odament az ablakhoz.
A városka lámpásai fölött a Holivudi Domb kotlott a hajnal első, fakó fényében. Már megint szép lesz az idő.

 

Holivudi álmok áramlottak az utcákon át, nagy, láthatatlan aranyhullámokban.
És Valami velük érkezett.
Valami, ami egyáltalán soha, de soha nem álmodott. Valami, ami soha nem aludt el.
Ginger kikászálódott az ágyból és szintén a domb felé nézett, bár az kétséges, hogy látta-e. Úgy mozogva, akár egy világtalan az ismerős szobában, odalépkedett az ajtóhoz, le a lépcsőn, és ki, az éjszaka végébe.
Egy pöttöm kutya, egy macska és egy egér figyelte az árnyékokból, ahogy némán végigment a sikátoron és nekivágott a domb felé.
– Láttátok a szemét? – kérdezte Gaspod.
– Izzott – válaszolta a Macska. – Boá!
– A Dombhoz tart – jelentette ki Gaspod. – Nem tetszik ez nekem.
– Hát aztán? – firtatta Cincogi. – Mindig valahol a Domb körül tekereg. Minden éjjel fölmegy oda és ott lődörög tragikus kinézettel.
– Mi?
– Minden éjjel. Azt hittük, hogy ez az a romantika cucc.
– De hát láthatod abból, ahogy mozog, hogy valami nincs rendben – mondta kétségbeesetten Gaspod. – Ez nem járás, hanem botorkálás. Mintha egy belső hang vonszolná, hogy úgy mondjam.
– Szerintem nem úgy néz ki – közölte Cincogi. – A két lábon járás egyébként is botorkálás megítélésem szerint.
– Csak rá kell nézned az arcára, hogy lásd, valami nem stimmel!
– Persze, hogy nem stimmel valami. A lány ember – jelentette ki Cincogi.
Gaspod fontolóra vette a választási lehetőségeket. Nem volt sok belőlük. A legkézenfekvőbb az, hogy megkeresi Viktort és ráveszi, hogy jöjjön vissza ide. Ezt kapásból elvetette. Túlságosan is úgy hangzott, mint valami ostoba, áradozó dolog, olyasmi, amit Laddie tenne. Azt sugallta, hogy a legjobb, ami egy kutya eszébe jut, ha rejtéllyel kerül szembe, az, ha keres egy embert, aki majd megoldja.
Előretrappolt és határozottan megragadta szájával az alvajáró hálóingének földet seprő szegélyét. A lány ment tovább és ezzel ledöntötte a lábáról. A Macska nevetett, túlontúl gúnyosan Gaspod ízlése szerint.
– Ideje fölébredni, kisasszony – morogta és elengedte a hálóinget. Ginger lépdelt tovább.
– Látod? – kérdezte a Macska. – Adj nekik egy szembenálló hüvelykujjat és menten azt hiszik, különlegesek!
– Követni fogom – jelentette be Gaspod. – Egy lány bajba kerülhet, ha egyedül mászkál éjszaka.
– Ilyenek ezek a kutyák – vetette oda Macska Cincoginak. – Mindig csúsznak-másznak az embehek előtt. Én mondom neked, ezután következik a fölbizsuzott nyaköhv és a nevével ellátott tálka.
– Ha azt akarod, hogy elveszíts egy harapásnyi szőrt, jó helyen jársz, cicus – acsarogta Gaspod, újra vicsorgatva rohadó fogát.
– Nem szándékozom eltűhni az ilyesmit – felelte Macska, dölyfösen égnek meresztve orrát. – Gyehe, Cincogi! Siessünk egy szeméthakáshoz, ahol nincs ilyen sok mocsok.
Gaspod fenyegetően nézett távozó hátukra.
– Hülye muff! – kiáltotta utánuk.
Aztán, jóllehet utálta magát érte, Ginger után loholt. Ha farkas lennék, ahogy tulajdonképpen az is vagyok, gondolta, most miden bizonnyal pofatépés következne meg hasonlók. Bármelyik egyedül bóklászó lány halálos veszedelemben forogna. Megtámadhatnám, megtámadhatnám, amikor csak akarom, csak úgy döntök, hogy még nem. Amit tuti nem csinálok, az, hogy nem fogom rajta tartani a szemem. Tudom, hogy Viktor megkért, tartsam rajta a szemem, de azt ugyan várhatjátok, hogy azt tegyem, amit az emberek mondanak nekem. Szeretném én látni azt az embert, aki képes nekem parancsolni. Kitépem a torkát, ilyen egyszerű. Hah!
És ha valami történik a lánnyal, Viktor napokig révedezni fog és valószínűleg elfelejt megetetni. Nem mintha a hozzám hasonló kutyáknak szüksége lenne arra, hogy emberek etessék őket, a szabadban rénszarvasokat ejthetnék el, csak fölugranék a hátukra és elharapnám a nyakerük, de állati kényelmes tányéron kapni az egészet.
A lány ugyancsak sebesen haladt. Gaspodnak kilógott a nyelve, ahogy iparkodott fölzárkózni. A feje is fájt.
Megkockáztatott néhány oldalra kancsítást, hogy lássa, figyelik-e más kutyák. Ha figyelnének, gondolta, majd úgy csinálok, mintha kergetném. Különben is, ezt csinálom, nem? Dehogynem. Csak az a gond, hogy még a legjobb formámban sem volt bennem soha sok a szufla, és egyre nehezebb lépést tartani. Igazán lehetne benne annyi tisztesség, hogy lelassítson kicsit.
Ginger elkezdte megmászni a meredeket a domb alján.
Gaspod fontolóra vette a hangos ugatást, és aztán, ha később ez fölkeltené bárki figyelmét, még mindig mondhatja, hogy csak rá akart ijeszteni. A baj csak az, hogy épp csak elég szusz maradt benne egy fenyegető lihegéshez.
Ginger fölért egy emelkedő tetejére és lement a fák közti kis teknőbe.
Gaspod utána botorkált, fölegyenesedett, nyitotta száját, hogy figyelmeztetést szűköljön, és csaknem lenyelte a nyelvét.
Az ajtó már több hüvelyknyire kinyílt. Még több homok gördült le a halmon Gaspod szeme láttára.
És hangokat is hallott. Úgy tűnt, mintha nem szavakat mondanának, hanem a szavak csontvázát, az álcázatlan jelentést. Kolduló szúnyogként zümmögtek golyófeje körül, kéregetve és hízelegve és...
...ő volt a leghíresebb kutya a világon. A csomók kigubancolódtak szőréből, a vedlett foltok fényes, göndörödő tincseket hajtottak bundája a hirtelen ruganyossá lett testén nőtt és félrehúzódott a fogáról. Tányérok jelentek meg előtte, nem a rendes körülmények között elvárható, sokszínű és titokzatos eredetű szervekkel megrakva, hanem sötétvörös rostélyossal. Ivóvíz, nem is, sör volt a nevével ellátott tálkában. Az ínycsiklandó illatok a levegőben azt sugallták, hogy számos nősténykutya boldogan megismerkedne vele, miután evett és ivott. Emberek ezrei tartották csodálatosnak. Volt nyakörve, rajta a neve, és...
Nem, ez nem lehet helyes. Egy nyakörv semmiképp. Ha nem húzod meg a határt a nyakörveknél, következik a sípoló játék.
A látomás zavarodottan összeomlott, és most...
...a falka átszökellt a sötét, hóborította fák között, fölsorakozva mögötte, a vörös szájak tátva, a hosszú lábak csak úgy nyelték az utat. A szánon menekülő embereknek esélye se volt; az egyik kizuhant, amikor az egyik szántalpat megdobta egy ág, és sikoltozva feküdt az úton, amikor Gaspod és a farkasok nekiestek...
Nem, ez nem helyes, gondolta boldogtalanul. Nem eszel ténylegesen embert. Az istenek a megmondhatói, állatira idegesítőek, de nem lehet őket ténylegesen megenni.
Az ösztönök összezavarodása rövidzárlattal fenyegette tudathasadásos kutyatudatát.
A hangok megundorodva fölhagytak támadásukkal és figyelmük Gingerre fordították, aki módszeresen próbált elmozdítani még több homokot.
Egyik bolhája hirtelen belecsípett Gaspodba. Valószínűleg arról álmodott, hogy ő a legnagyobb bolha a világon. A kutya lába gépiesen fölemelkedett, hogy megvakarja és a bűvölet megszűnt.
Pislogott egyet.
– A kénköves pokolba! – nyüszítette.
Szóval ez történik az emberekkel! Vajon mit álmodtatnak a lánnyal?
Égnek állt a szőr Gaspod hátán.
Itt aztán nincs szükség semmiféle rejtélyes állati megérzésre. Elegendőek a tökéletesen közkeletű, mindennapos ösztönök, hogy megrémítsék. Az ajtó másik oldalán van valami borzasztó.
És a lány megpróbálja kiengedni.
Föl kell ébressze.
A beleharapás nem túl jó ötlet. Mostanság már nem olyan jó a foga. Erősen kétellte, hogy az ugatás hasznosabb lenne. Ezzel csak egyetlen választási lehetőség maradt.
A homok baljósan mozgott a mancsa alatt; talán az arról álmodott, hogy szikla. A teknő körüli satnya fák mamutfenyő-ábrándokba merültek. Még a levegő is, amely Gaspod golyófeje körül fodrozódott, lomhán moccant, bár azt csak találgatni lehet, vajon miről álmodik a levegő.
Gaspod odabaktatott Gingerhez és a lány lábához nyomta orrát.

 

A világegyetem a fölébredés számtalan rettenetes módját foglalja magában, mint például a bejárati ajtót betörő csőcselék lármáját, a tűzoltóautók szirénázását, vagy a rádöbbenést, hogy ma hétfő van, ami péntek este még olyan jólesően messze volt. Az igazat megvallva, egy kutya nedves orra nem a legrosszabb mind közül, viszont megvan a maga sajátos borzalma, melyet az irtózatos műértői és a kutyatulajdonosok bárhol ismernek és rettegnek. Olyan, mintha csupa szeretetből egy kis darab fölengedőben lévő májat nyomnának hozzád.

 

Ginger pislogott. Az izzás kihunyt a szemében. Lenézett, elborzadt arckifejezése elképedéssé változott és aztán, amikor látta, hogy Gaspod kacsint föl rá, visszaváltozott evilágibb elborzadássá.
– Elló! – szólalt meg behízelgően Gaspod.
A lány elhátrált s védekezőleg fölemelte kezét. Homok pergett le az ujjai közül. A szeme megrökönyödve villant oda, aztán vissza Gaspodra.
– Az istenekre, ez szörnyű – mondta. – Mi folyik itt? Miért vagyok itt? – Szájához kapta kezét. – Jaj, ne! – suttogta. – Ne már megint!
Egy pillanatig rámeredt a kutyára, ellenséges tekintetet vetett az ajtóra, aztán megfordult, fölrántotta a hálóinge szegélyét, és visszarohant a városba a reggeli ködben.
Gaspod utánaigyekezett, tudatában a levegőben lévő dühnek, kétségbeesetten próbálva oly sok távolságot illeszteni maga meg az ajtó közé, amennyit csak lehet.
Valami rémes van ott benn, gondolta. Valószínű csupacsáp izék, amik letépik a fejed. Úgy értem, amikor találsz egy titokzatos ajtót a vén dombokon, magától értetődik, hogy ami onnét kijön, nem fog örülni, hogy láthat. Gonosz lények, amelyekről az Embernek nem lenne szabad tudnia, és van itt egy kutya, amely szintén nem akar tudni róluk. Miért nem tudott a lány a...
Tovább zsémbelt a városka irányába.
Mögötte az ajtó egy hüvelyk piciny törtrészével tovább nyílt.

 

Holivud már rég fölébredt Viktor előtt és a kalapálás A Repülőkutya Százada felől visszhangot vert az égen. Rönkfával megrakott szekerek sorakoztak, hogy behajthassanak a kapun. Viktort félretaszította és ide-oda lökdöste a vakolók és ácsok serény áradata. Belül, a munkások egész serege rohangászott Goldfis és R. K. S. T. Himpeller vitatkozó alakja körül.
Viktor pont akkor ért oda, amikor Goldfis döbbent hangon így szólt: – Az egész várost?
– Kihagyhatod a szélén lévő részeket – felelte Himpeller. – De az egész közepét akarom. A palotát, az Egyetemet, a Céheket – mindent, amitől igazi város lesz, érted? Megfelelőnek kell lennie!
Vöröslött az arca. Mögötte meredezett Detritus, a troll, a feje fölött türelmesen tartva egyik masszív kezével, akár egy pincér a tálcát, valamit, ami ágynak tűnt. Himpeller fél kézzel szorongatta az ágyneműt. Aztán Viktor rádöbbent, hogy az egész ágyat, nem csupán a lepedőket, írás borítja.
– De a költsége... – tiltakozott Goldfis.
– Valahogy majd előkerítjük rá a pénzt – válaszolta nyugodtan Himpeller.
Goldfis akkor sem látszhatott volna megbotránkozottabbnak, ha Himpeller szoknyát öltött volna. Megpróbált erőre kapni.
– Hát, ha ennyire eltökélt vagy, Torok...
– Az vagyok!
– ...ha jobban meggondolom, azt hiszem, talán amortizálhatjuk a költséget számos mozgó alatt, talán még bérbe is adhatjuk utána...
– Miről beszélsz? – csattant föl Himpeller. – Az Elvitte a Szélhez építjük föl!
– Igen, igen, persze – nyugtatta Goldfis. – És aztán utána, képesek leszünk...
– Utána? Nem lesz semmiféle utána! Nem olvastad a forgatókönyvet? Detritus, mutasd meg neki a forgatókönyvet!
Detritus előzékenyen közéjük pottyantotta az ágyat.
– Ez az ágyad, Torok.
– Forgatókönyv, ágy, mi a különbség? Nézd... itt... pont a faragás fölött...
Csönd támadt, mialatt Goldfis olvasott. Egész hosszú csönd. Goldfis nem szokott hozzá olyan olvasmányhoz, ami nem oszlopokban jelentkezik, végösszeggel a végén.
Végül megszólalt: – Föl... akarod... gyújtani az egészet?
– Úgy hiteles. Nem lehet vitatkozni a történelemmel – jelentette ki Himpeller önelégülten. – A város leégett a polgárháborúban, ezt mindenki tudja.
Goldfis kihúzta magát. – Lehet, hogy a város leégett – közölte mereven –, de nem nekem kellett fedezetet találnom rá! Ez esztelen pazarlás!
– Valahogy majd kifizetem – felelte nyugodtan Himpeller.
– Egyszóval – lehet-etlen!
– Ez két szó – mondta Himpeller.
– Kizárt dolog, hogy én képes legyek valami ilyesmin dolgozni – folytatta Goldfis, figyelmen kívül hagyva a közbevágást. – Megpróbáltam megérteni az álláspontod, igaz? De te hatalmadba kerítetted a mozgó képeket és megpróbálod átváltoztatni őket izékké, álmokká. Én sose akartam azt, hogy ilyenek legyenek! Engem hagyj ki ebből!
– Ó-ké. – Himpeller fölnézett a trollra.
– Mr. Goldfis most távozik – szögezte le. Detritus bólintott, aztán lassan, de határozottan fölemelte Goldfist a gallérjánál fogva.
Goldfis elsápadt. – Nem dobhatsz ki csak úgy! – tiltakozott.
– Akarsz fogadni?
– Nem lesz egyetlen alkimista sem Holivudban, aki hajlandó lesz dolgozni neked! Magunkkal visszük a kurblimanokat! Véged lesz!
– Hallgass! Ez után a mozgó után egész Holivud hozzám fog jönni munkáért! Detritus, dobd ki ezt a nyavalyást!
– Igenis, Mr. Himpeller – dörmögte a troll és megmarkolta Goldfis gallérját.
– Még hallani fogsz erről, te... te intrikáló, fondorlatos megalomániás!
Himpeller kivette szájából a szivarját.
– Neked ezentúl Miszter Megalomániás – mondta.
Visszatette a szivart, és jelentőségteljesen biccentett a trollnak, aki gyöngéden, ám határozottan megmarkolta Goldfis egyik lábát is.
– Nyúlj hozzám csak egy ujjal, és ebben a városban nem kapsz többé munkát! – üvöltötte Goldfis.
– Nekem egyébként már van állásom, Mr. Goldfis – nyilatkozta flegmán Detritus, miközben a kapu felé vitte Goldfist. – Én vagyok Az Olyanok Kidobásáért Felelős Alelnök, akiknek a Pofáját Mr. Himpeller Látni Se Bírja!
– Akkor hamarosan föl kell vegyél egy segédet! – acsargott Goldfis.
– Van egy karrierhajhász unokaöcsém – válaszolta a troll. – Kellemes napot kívánok!
– Rendben – dörzsölgette kezét szaporán Himpeller. – Soll!
Soll előbukkant egy összetekert tervekkel teli kecskelábú asztal mögül és kivette a ceruzát a szájából.
– Igen, bácsikám?
– Mennyi időbe telik?
– Úgy négy napba, bácsikám.
– Az túl sok. Bérelj föl még több embert! Azt akarom, hogy holnapra kész legyen, érted?
– De bácsikám...
– Vagy ki vagy rúgva – tette hozzá Himpeller. Soll rémültnek tűnt.
– Én az unokaöcséd vagyok, bácsikám – protestált. – Unokaöccsöket nem lehet kirúgni!
Himpeller körülnézett, s úgy látszott, most veszi csak észre Viktort.
– Á, Viktor! Te értesz a szavakhoz – jelentette ki. – Kirúghatok egy unokaöccsöt?
– Ööö. Nem hiszem. Azt hiszem, meg kell tagadja őket vagy ilyesmi – felelte Viktor akadozva. – De...
– Jól van! Jól van! – köszönte Himpeller. – Derék ember. Tudtam, hogy van valami efféle szó. Megtagadni. Hallottad, Soll?
– Igen, bácsikám – csüggedt el Soll. – Akkor megyek és megnézem, tudok-e találni még ácsokat, jó?
– Jó. – Soll ijedt elképedéssel pillantott Viktorra, miközben elsietett. Himpeller elkezdett szónokolni egy csapat kurblimannak. Úgy lövelltek a pasiból az utasítások, mint víz a szökőkútból.
– Szerintem akkor ma reggel nem megy senki Ankh-Morporkba – szólalt meg egy hang Viktor térdénél.
– Ő ma határozottan roppant, ööö, ambiciózus – jegyezte meg Viktor. – Egyáltalán nem is hasonlít önmagához.
Gaspod megvakarta a fülét. – Van, valami, amit el kell mondjak neked. Na most, mi is volt az? Ó, igen. Emlékszem. A kis barátnőd a démoni hatalmak ügynöke. Aznap éjjel, amikor láttuk őt a dombon, valószínű útban volt, hogy a gonosszal trafikáljon. Na, ehhez mit szólsz, he?
És vigyorgott. Ugyancsak büszke volt a módra, amivel a témára terelte a szót.
– Ez remek – mondta Viktor szórakozottan. Nyilvánvaló, hogy Himpeller még a szokásosnál is furcsábban viselkedik. Még a Holivudban megszokottnál is furcsábban, bizony...
– Aha – mondta Gaspod, kissé ingerülten ettől a fogadtatástól. – Éjjelente a Túlsó Oldal vérfagyasztóan okkult Hírszerzőivel paktálóban, az sem lepne meg.
– Nagyszerű – vetette oda Viktor. Rendes körülmények közt nem égetsz el semmit Holivudban. Hanem megkíméled és festesz a másik oldalára is. Akarata ellenére érdeklődni kezdett.
– ...sok ezres szereposztással – mondta éppen Himpeller. – Nem érdekel, honnan szerzitek őket, ha kell, fölbérelünk mindenkit Holivudban, rendben? És akarok...
– Megítélésem szerint segédkezik nekik gonosz próbálkozásaikban az egész világ elfoglalására – mormolta Gaspod.
– Azt teszi? – kérdezte Viktor. Himpeller most két alkimistatanonchoz beszélt. Mi volt az? Egy húsztekercses? De hát soha, senki még csak álmában se ment öt fölé!
– Aha, mondhatni gőzerővel azon van, hogy fölébressze őket ősi szendergésükből, hogy aztán abaddon pusztíthassanak – folytatta Gaspod. – Valószínű, macskák is segítenek neki, jól jegyezd...
– Figyelj, légy szíves, fogd be a szád egy percre, jó? – csattant föl Viktor. – Próbálom meghallani, amit megbeszélnek.
– Jaj, ne haragudj! Csak a világot próbáltam megmenteni – morogta Gaspod. – De ha a kísértetes lények az Idők Hajnala Előttről elkezdenek integetni neked az ágyad alól, csak ne gyere hozzám panaszkodni!
– Miről gagyarászol folyton? – érdeklődött Viktor.
– Ó, semmiről. Semmiről.
Himpeller fölnézett, fölfigyelt Viktor nyaknyújtogatására és odaintett.
– Te, fiam! Gyere ide! Van számodra egy szerepem?
– Van? – kérdezett vissza Viktor, miután áttülekedett a tömegen.
– Pont ezt mondtam!
– Dehogy, megkérdezte, vajon... – fogott bele Viktor, aztán föladta.
– És ha szabad kérdeznem, hol van Miss Ginger? – érdeklődött Himpeller. – Már megint késik?
– ...valószínű elaludt... – morogta egy sértődött és teljesen semmibe vett hang odalentről, a lábak tengeréből – ...valószínű jócskán kivesz belőled, ha az okkulttal kavarsz...
– Soll, küldj el valakit, hogy hozza ide a lányt...
– Máris, bácsikám.
– ...mi mást várhatsz, az olyan, huh, emberek, akik szeretik a macskákat, mindenre képesek, nem lehet megbízni bennük...
– És keríts valakit, hogy átírja az ágyat!
– Máris, bácsikám.
– ...de persze hallgatnak rád? Ők ugyan nem! Fogadok, hogy ha fényes szőrzetem lenne és csaholva rohangásznék körbe-körbe, rögtön hallgatnának rám...
Himpeller szólásra nyitotta száját, aztán összeráncolta homlokát és fölemelte kezét.
– Honnan jön ez a motyogás? – tudakolta.
– ...valószínű' megmentettem nekik a világot, igazság szerint kapnom kéne egy az orromnak állított szobrot, de nem, ó, nem, magának nem jár Mr. Gaspod, mer' nem a megfelelő fajta személy, szóval...
A nyüszítés abbamaradt. A tömeg félrecsoszogott, előtárva egy pöttöm, karikalábú, szürke kutyát, amelyik szenvtelenül nézett föl Himpellerre.
– Vaú? – kérdezte nagy ártatlanul.

 

Az események mindig gyorsan történtek Holivudban, ám a munka az Elvitte a Szélen üstökösként haladt előre. A többi Repülőkutya mozgót leállították. Ez esett meg szinte az összessel a városban, mert Himpeller színészeket és kurblimanokat szerződtetett kétszer annyiért, mint amennyit bárki más hajlandó volt fizetni.
És egy afféle Ankh-Morpork jelent meg a dűnék közt. Olcsóbb lett volna, siránkozott Soll, ha megreszkírozzák a varázslók dühét, loppal magában Ankh-Morporkban filmeznek, s aztán odacsúsztatnak egy maréknyi tallért valakinek, hogy vessen égő gyufát az egészre.
Himpeller nem értett egyet.
– Minden mástól eltekintve – nyilatkozta –, nem nézne ki megfelelően.
– De az a valóságos Ankh-Morpork, bácsikám – vetette ellen Soll. – Muszáj neki pont megfelelően kinéznie. Hogy tudna nem megfelelően kinézni?
– Tudod, Ankh-Morpork egyáltalán nem látszik valami valódinak – állította elgondolkozva Himpeller.
– Naná, hogy rohadtul valódi! – csattant föl Soll, akinél a rokonság köteléke pattanásig feszült. – Tényleg ott van! Tényleg önmaga! Ennél valódibbá nem is tehetnéd! Olyan valódi, amilyen csak lehet!
Himpeller kivette a szivart a szájából.
– Nem, nem az – szögezte le. – Meg fogod látni.
Ginger ebédidőben előkerült, olyan sápadtan, hogy még Himpeller sem kiabált vele. A lány egyfolytában Gaspodot bámulta, amely megpróbált kitérni az útjából.
Himpellert amúgy is más kötötte le. Az irodájában volt és A Cselekményt magyarázta.
Az alapjában véve eléggé egyszerű volt, Fiú Találkozik a Lánnyal, Lány Találkozik egy Másik Fiúval, Fiú Elveszíti a Lányt ismerős témájával foglalkozott kivéve, hogy jelen esetben polgárháború zajlott az egész kellős közepén...
Az Ankh-Morporki Polgárháború (432. Grunár 3., du. 8:32 – 432. Grunár 4., de. 10:45) kezdete mindig heves vita tárgyát képezte a történészek körében. Két fő elmélet létezik: 1) A köznép, miután egy különösképp ostoba és visszataszító király nagyon megadóztatta, elhatározta, hogy ami sok, az sok, és hogy itt az ideje megszabadulni a monarchia divatjamúlt intézményétől és fölváltani, mint utóbb kiderült, zsarnoki nagyurak sorával, akik ugyan szintén fölöttébb adóztattak, de legalább volt bennük annyi tisztesség, hogy ne csináljanak úgy, mintha istenekadta joguk lenne ehhez, amitől mindenki egy kicsit jobban érezte magát VAGY 2) Egy kocsmában az egyik játékos egy Csonka Miszter Tökfej játszma során megvádolt egy másikat, hogy a szokásosnál több ászt rejteget a tenyerében, és kést rántottak, aztán valaki hozzávágott valakihez egy padot, aztán valaki más leszúrt valakit, és nyilak kezdtek szálldosni, és valaki a csilláron lengett, és egy könnyelműen elhajított bárd eltalált valakit az utcán, és aztán kihívták az Őrséget, és valaki fölgyújtotta a helyiséget, és valaki eltalált jó sok másvalakit egy asztallal, és aztán mindenki kijött a béketűrésből, és fogták maguk, és elkezdtek harcolni.
Akárhogy is, az egész polgárháborút okozott, ami olyasmi, amire minden fejlett civilizációnak túl kell esni előbb-utóbb... [22]
– Ahogy én látom – mondta Himpeller –, itt van ez az előkelő szármasású lány, aki teljesen egyedül lakik ebben a nagy házban, értitek, és az udvarlója elmegy a lázadók oldalán harcolni, és ő találkozik ezzel a másik fickóval, és van köztük ez a delejesség...
– És ettől a levegőbe repülnek? – firtatta Viktor.
– Úgy érti, hogy egymásba szeretnek – világosította föl fagyosan Ginger.
– Valami afféle – bólintott Himpeller. – Összetalálkozik a tekintetük a zsúfolt szobán keresztül. És a lány egyes-egyedül van a világon, kivéve a szolgáit és, lássuk csak, talán a kedvenc kutyáját...
– Az lesz Laddie? – tudakolta Ginger.
– Úgy van. És persze meg fog tenni mindent, ami tőle telik, hogy megőrizze a családi bányát, szóval valahogy mindkettejükkel flörtölget, a fickókkal, nem a kutyával, és aztán egyiküket megölik a háborúban és a másik faképnél hagyja, de ez rendben van, mert a lány acélkemény a szíve mélyén. – Hátradőlt. – Mit szóltok hozzá? – kérdezte.
A szobában körös-körül üldögélők feszengve néztek egymásra.
Fészkelődő csönd támadt.
– Remekül hangzik, bácsikám – jelentette ki Soll, aki mára már nem akart több problémát.
– Technikai szempontból nagy kihívás – tódította Gaffer.
A csapat maradéka megkönnyebbülten, kórusban értett egyet.
– Nem is tudom – szólalt meg Viktor vontatottan.
Mindenki más szeme felé fordult ugyanúgy, ahogy az oroszlángödör nézői figyelik, amint belökik az első elítélt bűnözőt a vasrácson át. Ő azonban folytatta: – Úgy értem, ez minden? Ez nem hangzik elég, nos, bonyolultnak egy ilyen hosszú mozgóhoz. Emberek valahogy szerelembe esnek, míg a háttérben zajlik a polgárháború... nem látom, hogy lehetne ebből elég látványosságot előállítani.
Újabb aggodalmas csönd alakult ki. Két ember Viktor mellől odébb húzódott. Himpeller mereven bámult rá.
Viktor ki tudott venni – a széke alól érkezőben – egy csaknem hallhatatlan, halk hangot.
– ...na persze, mindig van szerep Laddie számára... mije van neki, ami nekem nincs, csak azt szeretném tudni...
Himpeller még mindig Viktort fixírozta.
Aztán megtörte a csöndet: – Igazad van. Igazad van. Viktornak igaza van. Miért nem szúrta ki senki más?
– Pont ezt gondoltam én is, bácsikám – vágta rá sietve Soll. – Egy kicsit ki kell kerekítsük.
Himpeller tétován lengette szivarját. – Menet közben kitalálhatunk még dolgokat, semmi gond. Például... például... mit szólsz egy harciszekér-versenyhez? Az emberek mindig élveznek egy harciszekér-versenyt. Az izgalmas. Ki fog-e zuhanni, kiesnek-e a kerekek? Aha. Egy harciszekér-verseny.
– Én, ööö, olvasgattam egy keveset a Polgárháborúról – jegyezte meg óvatosan Soll –, és nem hiszem, hogy említést tesznek...
– Arról, hogy nem tartottak harciszekér-versenyeket, igazam van? – firtatta Himpeller mézesmázos hangnemben, amely azonban tartalmazta a fenyegetés késpengéjét is. Soll megroskadt.
– Minthogy így fogalmaztad meg, bácsikám – felelte –, igazad van.
– És... – Himpeller tűnődve elmeredt a távolba -...megpróbálkozhatnánk... egy óriási nagy cápával? – Még maga Himpeller is némileg meglepettnek tűnt saját ötletétől.
Soll reménykedve pislantott Viktorra.
– Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy cápák nem harcoltak a Polgárháborúban – jelentette ki Viktor.
– Ez tuti?
– Meggyőződésem, hogy a részvevők észrevették volna – állította Viktor.
– Eltiporták volna őket az elefántok – motyogta Soll.
– Aha – szomorkodott Himpeller. – Csak egy ötlet volt. Tényleg, nem is tudom, miért mondtam.
Egy darabig elbámult a semmibe, aztán élénken megrázta fejét.
Egy cápa, gondolta Viktor. A saját gondolataid összes piciny aranyhala boldogan úszkál, és akkor megmozdul a víz, és ennek a gondolatnak óriáscápája megérkezik kívülről. Mintha valaki elvégezné a gondolkozást helyettünk.

 

– Azt se tudod, hogyan illik viselkedni – hányta Viktor Gaspod szemére, amikor egyedül maradtak. – Egész idő alatt hallottalak morogni a szék alatt.
– Lehet, hogy nem tudom, hogyan illik viselkedni, de legalább nem epedezem olyan lány után, aki beengedi az Éj rettenetes Szörnyeit a világba – felelte Gaspod.
– Remélem is! – mondta Viktor, aztán: – Hogy érted ezt?
– Aha! Most bezzeg ide figyel! A barátnőd...
– Nem a barátnőm!
– A csak áhított barátnőd – helyesbített Gaspod – minden éjjel elmászkál és megpróbálja kinyitni az ajtót a Dombon. Miután elmentél, tegnap éjjel is újra próbálkozott. Láttam. Megakadályoztam őt – tette hozzá dacosan. – Nem mintha számítanék elismerésre, na persze. Van valami rettenetes odabenn, és a lány ki akarja engedni. Nem csoda, hogy mindig elkésik és fáradt reggelente, hiszen az egész éjszakát áskálással tölti.
– Honnan tudod, hogy rettenetes? – faggatta Viktor elhaló hangon.
– Fogalmazzunk így – válaszolta Gaspod. – Ha valamit betettek egy barlangba egy domb alá óriási nagy ajtók mögé, az nem azért történt, mert azt akarják, hogy minden éjjel előjöjjön elmosni az edényeket, igaz? Mer' – fűzte hozzá könyörületesen – azt nem állítom, hogy Ginger tud arról, amit csinál. Valószínű azok hatalmat nyertek az ő gyönge és gyarló, macskaszerető női elméje fölött és gonosz akaratukhoz hajlították.
– Néha jó sok marhaságot összehordasz – jelentette ki Viktor, de még önmagának sem hangzott elég meggyőzően.
– Akkor kérdezd meg őt – javasolta a kutya magabiztosan.
– Meg is fogom!
– Rendben!
Habár pontosan hogy is? gondolta Viktor, miközben kiballagtak a napfénybe. Elnézést, kisasszony, a kutyám azt állítja, hogy maga... nem. Hé, Ginger, hallottam, hogy eljárkálsz és... nem. Te, Gini, hogy lehet az, hogy a kutyám látott... nem.
Talán csak egyszerűen el kellene kezdjen társalogni és várni, amíg a csevegés magától az Űröntúli Szörnyekre terelődik.
De ennek várnia kell az éppen most zajló veszekedés miatt.
Ami az Elvitte a Szél harmadik jelentősebb szerepéről folyt. Természetesen Viktor lesz a magával ragadó, ám veszedelmes hős, Ginger volt az egyetlen lehetséges választás a női főszerepre, csakhogy a második férfi szerep – a sótlan, de kötelességtudó fickóé – gondot okozott.
Viktor eddig még sohasem látott senkit dühében toporzékolni. Mindig azt gondolta, hogy ilyesmit csak a könyvekben csinálnak. Ám Ginger most megtette.
– Mert hülyének fogok látszani, azért! – kiabálta.
Soll, aki mostanra úgy érezte magát, mint egy villámhárító viharos időben, kétségbeesetten intett kezével.
– De hát ő ideális erre a szerepre! – szögezte le. – Szilárd jellemet kíván...
– Szilárd? Naná, hogy ő szilárd! Hiszen kőből van! – visította Ginger. – Lehet, hogy van láncszem-öltönye meg álbajsza, de akkor is troll!
Szikla, monolitként tornyosulva kettőjük fölé, hangosan megköszörülte a torkát.
– Elnézést – szólalt meg –, remélem, nem fogunk elementalistákká válni ebben?
Immár Gingerre került a sor, hogy kezével intsen. – Kedvelem a trollokat – jelentette ki. – Mármint trollként. De nem gondolhatod komolyan, hogy romantikus jelenetet adok elő egy, egy, egy sziklaképűvel.
– Na, ide figyelj – mondta Szikla és hangja megfeszült, mint a krikettjátékos karja passzolásnál –, azt akarod mondani, hogy az oké a trolloknak, ha úgy mutatják őket, amint fütykössel verik az embereket, de nem oké azt mutatni, hogy a trolloknak is vannak nemesebb érzéseik, pont mint a szotyakos embereknek?
– Egyáltalán nem ezt akarta mondani – vágta rá Soll kétségbeesetten. – Ginger nem...
– Ha megvágtok, nem vérzek-e? – kérdezte Szikla.
– Nem, nem vérzel – válaszolta Soll. – De...
– Na, igen, de szeretnék. Ha lenne vérem, véreznék én mindenütt.
– És van más is – közölte egy törpe megböködve Soll térdét. – Azt mondja a forgatókönyv, hogy a csaj birtokol egy boldog, kacagó, daloló törpékkel teli bányát, igaz?
– Ó, igen – tette félre Soll a trollok problémáját. – Mi van vele?
– Egy kissé sablonos, nemde? – kérdezte a törpe. – Úgy értem, egy kicsit olyan, hogy törpék = bányászok. Nem látom be, miért kell minket a külsőnk alapján állandóan így beskatulyázni.
– De a legtöbb törpe tényleg bányász – felelte elkeseredetten Soll.
– Hát, oké, de nem lelkesednek érte – szögezte le egy másik törpe. – És nem énekelnek egyfolytában.
– Úgy van! – értett egyet a harmadik törpe. – A biztonság miatt, érted? Magadra omlaszthatod az egész főtét, ha énekelgetsz.
– És sehol nincsenek bányák Ankh-Morpork közelében – tódította esetleg az első törpe, bár Soll szemében teljesen egyformának látszott mind. – Ezt mindenki tudja. A város agyagra épült. Nevetség tárgya leszünk, ha a mieink meglátnak minket ékkövet bányászni bárhol Ankh-Morpork közelében.
– Nem mondanám, hogy sziklaképem van – morajlotta Szikla, akinek néha egy kis időbe telt, míg megemésztette a dolgokat. – Darabos, esetleg. De nem sziklás.
– Tény az – szólt az egyik törpe –, hogy nem értjük, miért az emberek kapják az összes jó szerepet, mi meg az összes parányi epizódszerepet.
Soll vidám kis kacajt hallatott, olyasvalakiét, aki sarokba szorult és azt reméli, hogy egy vicc némileg földeríti a hangulatot.
– Á! – mondta. – Az azért van, mert ti...
– Igen? – harsantak föl a törpék egyszólamban.
– Khm – köszörülte torkát Soll és kapkodva elindult a témaváltás felé. – Tudjátok, a lényeg az, mármint az én fölfogásomban, hogy Ginger abszolúte bármire kapható, csak hogy megtartsa az udvarházat és a bányát és...
– Remélem, most már kezhettyük – szólt közbe Gaffer. – Csak mer' egy óra múlva ki kell ganajozzam a krampuszokat.
– Ó, már értem – fortyant föl Szikla. – Én tisztára akármi vagyok, mi?
– Nem tarthatod meg a bányát – jegyezte meg az egyik törpe. – A bánya tart téged. Kiviszed belőle a kincset. Nem beviszed. Ez alapvető dolog az egész bányaiparban.
– Hát, talán ez a bánya már kimerült – vágta rá gyorsan Soll. – Különben is, a lány...
– Hát, ebben az esetben pláne nem tartod meg – kezdte egy másik törpe ömlengő modorban, ami világosan jelezte, hogy szándékában áll jó hosszú magyarázatba fogni. – Otthagyod, kidúcolod és alágyámfázod, ahol kell, és másik tárnát ásol amerre a fő telér húzódik...
– Számításba véve a vetődés meredekségét és a flexurális tektonikát – egészítette ki egy másik törpe.
– Természetesen számításba veszed a vetődés meredekségét és a flexurális tektonikát, s aztán...
– Meg a földkéreg-elmozdulást.
– Úgy van, s aztán...
– Kivéve persze, ha csak réselsz és föltöltöd.
– Egyetértek, de...
– Nem értem – kezdett rá Szikla –, hogy nevezheti valaki az arcom...
– KUSS! – sikította Soll. – Mindenki fogja be a száját! HALLGASSATOK EL! A következő személy, aki nem fogja be a száját, ebben a városban nem kap többé munkát! Megértettétek? Világos, amit mondtam? Rendben. – Köhintett, és normálisabb hangon folytatta: – Jól van. Na már most, azt akarom, hogy fölfogjátok végre, ez egy Lélegzetelállító, Szenzációs, Romantikus film egy nő küzdelméről, hogy megmentse... – utánanézett kapcsos felírótábláján és vitézül folytatta -...mindazt, amit szeret egy Mekkergűt Világ háttere előtt, és nem szeretnék több bosszúságot senkitől.
Egy törpe puhatolózva fölemelte a kezét.
– Elnézést?
– Igen? – vetette oda Soll.
– Miért van az, hogy Mr. Himpeller összes filmje egy megkergült világ háttere előtt játszódik? – érdeklődött a törpe.
Soll szeme összeszűkült. – Mert Mr. Himpeller – mordult föl – rendkívül jó megfigyelő.

 

Himpellernek igaza volt. Az új város a régi párlata volt. A keskeny sikátorok keskenyebbek lettek, a magas épületek magasabbak. A vízköpők félelmetesebbek voltak, a tetők csúcsosabbak. A toronymagas Művészetek Tornya a Láthatatlan Egyetemen itt még magasabban és még ingatagabban toronylott, noha ugyanakkor csak egynegyede volt a hiteles méretnek; a Láthatatlan Egyetem barokkosabb és támpilléresebb volt; a Patrícius Palotája oszloposabb. Ácsok rajzottak az építményen, melytől, amikor elkészül, Ankh-Morpork úgy fog kinézni, mint önmaga elég gyönge másolata lenne, eltekintve attól, hogy az eredeti város épületeit, mindent összevéve, nem tölgygerendákra feszített vászonra festették és nem kellett gondosan beszórni kosszal. Ankh-Morpork épületei kénytelenek voltak maguk bepiszkolódni.
Sokkal inkább Ankh-Morporknak látszott, mint Ankh-Morpork valaha is.

 

Gingert az öltözősátrakhoz kísérték még mielőtt Viktornak lehetősége lett volna beszélni vele, aztán elkezdődött a forgatás, és akkor már túl késő volt.
A Repülőkutya Százada (és most már az is ott állt a táblán valamicskével kisebb betűkkel: Több Csillag, Mint az Égen [23]) hitt abban, hogy egy mozgó kevesebb, mint tizedannyi idő alatt el kell készüljön, mint amennyi ideig tart megnézni. Azonban az Elvitte a Szél más lesz. Voltak benne csaták. Voltak éjszakai jelenetek, a krampuszok bőszen festették a fáklyák fényénél. A törpék jókedvűen dolgoztak egy addig soha és azóta sem látott bányában, ahol csirke nagyságú, hamis aranyrögöket dugtak a gipszfalakba. Mivel Soll megkövetelte, hogy látszódjék ajkuk mozgása, a „Hejhóhejhó” nóta kissé merész változatát dalolták, ami addigra meglehetős sikert aratott Holivud törpelakossága körében.
Épp csak el lehetett képzelni, hogy Soll tudja, miként passzol össze ez az egész. Viktor nem tudta. Már megtanulta, hogy az a legjobb, ha meg sem próbálja követni a mozgók cselekményét, melyekben szerepel, és különben is, Soll nem csak a végéről az elejére filmezett, hanem a széléről középre is. Tisztára összezavarta az embert, éppúgy, mint a való élet.
Amikor végre lehetősége nyílt, hogy beszéljen Gingerrel, két kurbliman és mindenki más a stábból, akinek épp nem volt mit tennie, őket figyelte.
– Oké, emberek – mondta Soll. – Ez az a jelenet közel a végéhez, ahol Viktor találkozik Gingerrel mindazok után, amiken együtt keresztülmentek, és a táblán van, amit mondani fog... – Rámeredt a nagy fekete négyszögre, amit átnyújtottak neki. – Igen, azt fogja mondani „Őszintén szólva, drágám, mindent megadnék... Harga... príma... disznó... bordájáért... a... sajátos... curry... szósszal...”
Soll hangja lelassult, majd elállt. Amikor újra levegőt vett, olyan volt, mint amikor felszínre bukkan egy bálna.
– Ki írta EZT?
Az egyik rajzoló óvatosan fölemelte a kezét.
– Mr. Himpeller utasitott rá – mondta sietve.
Soll átlapozta a lapok nagy halmát, melyek a párbeszédet képviselték a mozgó nagy részében. Összeszorította a száját. Odabiccentett az egyik kapcsos felírótáblás fickónak és így szólt: – Lenne szíves beszaladni az irodába és megkérni a bácsikám, hogy fáradjon ide, ha van egy perce?
Soll kihúzott egy lapot a halomból és fölolvasta: – Piszkosul hiányzik nekem az öreg bánya, de az igazi hazai ízekért mindig... Harga... Borda... Fogadójába... megyek... el... Már értem.
Találomra másikat választott. – Á! Látom, itt egy sebesült királypárti katona utolsó szavai ezek „Mit nem adnék most egy 1 T-os Ehetsz-Pukkadásig különlegességért... Harga... Borda... Fogadójában... Anyám!”
– Szerintem nagyon megható – szólalt meg mögötte Himpeller. – Meg fogod látni, szem nem marad szárazon a moziban.
– Bácsikám... – kezdte Soll.
Himpeller fölemelte mindkét kezét. – Azt mondtam, előkerítem valahonnan a pénzt – jelentette ki. – És Sham Harga még étellel is kisegít minket a rostonsütés-jelenethez.
– Azt ígérted, nem fogsz beleavatkozni a forgatókönyvbe!
– Ez nem beleavatkozás – nyilatkozta Himpeller egykedvűen. – Nem látom be, hogy lehetne ezt beleavatkozásnak tartani. Csak itt-ott csiszolgattam rajta. Szerintem a szöveg így jelentősen javult. Ráadásul Hargánál a Mindaz-Amit-Behabzsolhatsz egy tallérért bámulatos érték manapság.
– De a mozgó évszázadokkal korábban játszódik! – üvöltötte Soll.
– Há-át – mondta Himpeller –, föltételezem, mondhatná valaki, hogy „Vajon még mindig ilyen jó lesz az étel Harga Bordafogadójában évszázadok múlva is...”
– Ez nem mozgó kép. Ez durva kalmárszellem!
– Remélem is – vágta rá Himpeller. – Nagy bajban vagyunk, ha nem.
– Na, figyelj... – kezdte Soll fenyegetően.
Ginger odafordult Viktorhoz.
– Nem mehetnénk el valahova beszélgetni? – kérdezte hal-kan. – A kutyád nélkül – tette hozzá szokásos hangján. – Okvetlen a kutyád nélkül.
– Beszélni akarsz velem? – értetlenkedett Viktor.
– Nem volt rá túl sok lehetőség eddig, nem?
– De. Minden bizonnyal. Gaspod, itt maradsz! Jó kutya legyél! – Viktor csöndes elégtételt nyert a tiszta undor röpke kifejezéséből, amely átsuhant Gaspod pofáján.
Mögöttük az örökös holivudi vitatkozás elérte az utazósebességet azzal, hogy Soll és R. K. S. T. szemtől szembe álltak és civakodtak a jókat derülő és érdeklődő stáb körében.
– Nekem ezt nem kell lenyelnem, tudod! Le is mondhatok!
– Dehogy, nem teheted! Az unokaöcsém vagy! Nem mondhatsz le az unokaöccsségről...!
Ginger és Viktor leültek a vászon- és faudvarház lépcsőjére. Teljes egyedüllétet élveztek. Senki sem fogja venni a fáradságot, hogy őket figyelje, amikor néhány ölnyire indulatos veszekedés folyik.
– Ööö – szólalt meg Ginger. Az ujjai maguktól vonaglottak. Viktor kénytelen volt észrevenni, hogy a körmök csúnyán lekoptak.
– Ööö – ismételte meg a lány. Az arca, sápadtan a smink alatt, maga volt a kínszenvedés tükre. Nem is gyönyörű, Viktor érezte átillanni agyán a gondolatot, de igazán bajosan tudnád ezt elhinni.
– Én, ööö, nem is tudom, hogy mondjam – mondta a lány – , de, ööö, nem vette észre valaki, hogy járkálok álmomban?
– A Dombra? – kérdezte Viktor.
Ginger feje olyan gyorsan rándult felé, ahogy egy kígyóé lecsap.
– Te tudod? Honnan tudod? Kémkedtél utánam? – csattant föl. Ez megint a régi Ginger volt, csupa tűz és méreg és paranoiás agresszivitás.
– Laddie rád talált... amikor aludtál tegnap délután – válaszolta Viktor és hátrahajolt.
– Napközben?
– Igen.
A lány szájához kapta a kezét. – Rosszabb, mint hittem – susogta. – Egyre rosszabbodik! Emlékszel, amikor találkoztál velem fönn a Dombon? Pont mielőtt Himpeller ránk talált és azt hitte, hogy mi... csókolóztunk... – elpirult. – Hát, még azt sem tudtam, hogy kerültem oda!
– És tegnap éjjel visszamentél – közölte Viktor.
– A kutya mesélte neked, igaz? – tudakolta a lány lehangoltan.
– Igen. Sajnálom.
– Most már minden éjjel megesik – nyögte Ginger. – Tudom, mert még ha vissza is megyek az ágyamba, a padló csupa homok és minden körmöm törött! Minden éjszaka odamegyek és nem tudom, miért!
– Megpróbálod kinyitni az ajtót – világosította föl Viktor. – Van ott az a nagy, ősrégi ajtó, most, hogy a domb egy része elcsúszott és...
– Igen, azt már láttam, de miért?
– Hát, van pár ötletem – válaszolta óvatosan Viktor.
– Mondd el!
– Hümm. Hát, hallottál már arról, amit genius loci-nak neveznek?
– Nem. – A lány összeráncolta homlokát. – Az valami lángész?
– Az afféle szelleme egy helynek. Roppant erős is lehet. Erőssé lehet tenni imádással vagy szeretettel vagy gyűlölettel, ha az elég sokáig tart. És kíváncsi lennék, hogy egy hely szelleme képes-e odahívni embereket. És állatokat is. Úgy értem, Holivud másféle hely, nem igaz? Az emberek másképp viselkednek itt. Mindenhol máshol a legfontosabbak az istenek vagy a pénz vagy a jószág. Itt az a legfontosabb, hogy fontos legyél.
Ezzel övé lett a lány teljes figyelme. – Igen? – bátorította, és: – Eddig nem hangzik túl rosszul.
– Most fogok a rossz részére rátérni.
– Ó!
Viktor nyelt egyet. Az agya úgy buzgott, mint az erőleves. Tantaluszi kínokat okozva, félig elfeledett tények bukkantak a felszínre és újra elsüllyedtek. Száraz, régi tanárok magas, vén termekben valaha elmondtak neki unalmas, ősöreg dolgokat, melyek hirtelen olyan sürgetővé váltak, akár egy kés, és kétségbeesetten kotorászott utánuk.
– Én nem... – károgta. Megköszörülte a torkát. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy helyes – sikerült kinyögnie. – Hát, szerintem valahonnan máshonnan jött. És idevetődhetett. Hallottál az olyan eszmékről, melyeknek eljött az ideje?
– Igen.
– Hát, azok a szelíd ötletek. Vannak mások is. Ötletek, olyannyira tele életerővel, hogy nem várják ki az idejük. Vad ötletek. Megszökött ötletek. És az a gond, hogy amikor valami ilyesmire teszel szert, lyukat kapsz a...
Ránézett a lány udvarias és üres arckifejezésére. Hasonlatok bugyogtak a felszínre, akár az elázott pirított kenyérkocka. Képzeld el, hogy a valaha létezett összes világ egy bizonyos értelemben össze van préselve, mint egy szendvics... egy pakli kártya... egy könyv... egy összehajtogatott papírlap... ha adott körülmények közt a dolgok inkább keresztülmennek rajtuk, s nem el mellettük... de ha kaput nyitsz a világok között, rettenetes veszélyek leselkednek rád, mint például...
Mint például...
Mint például...
Mint például mi?
Úgy emelkedett elő emlékezetéből, mint a váratlanul fölfedezett gyanús csápdarab, pont, amikor már azt hitted, biztonságos megenni a paellát.
– Előfordulhat, hogy valami más is megpróbál átjönni ugyanazon az úton – kockáztatta meg. – A, huh, seholsincsben a valahol között vannak olyan lények, melyeket alapjában véve inkább nem írnék le neked.
– Már megtetted – felelte Ginger feszült hangon.
– És, huh, azok általában nagyon lelkesen be akarnak jutni a valóságos világokba és talán valahogy kapcsolatot teremtenek veled, mikor alszol, és... – Föladta. Nem tudta tovább elviselni a lány arckifejezését.
– Lehet, hogy teljesen tévedek – tette hozzá gyorsan.
– Meg kell akadályozz, hogy kinyissam az ajtót – suttogta Ginger. – Lehet, hogy Közülük való vagyok.
– Ó, nem hinném – válaszolta Viktor leereszkedően. – Azoknak általában több karja van a kelleténél, azt hiszem.
– Megpróbáltam rajzszögeket szórni a padlóra, hogy attól fölébredjek – mesélte Ginger.
– Rémesen hangzik. Lett foganatja?
– Nem. Reggelre mind visszakerült a zacskójába. Biztos később fölszedtem őket.
Viktor fintort vágott. – Ez akár jó jel is lehet – jegyezte meg.
– Miért?
– Ha valakit kellemetlen izék idéznek meg, szerintem azok nem bíbelődnek azzal, hogy min sétálsz keresztül.
– Örgh.
– Nincs semmi ötleted, hogy miért történik ez az egész, ugye? – kérdezte Viktor.
– Nincs! De mindig ugyanazt álmodom. – A lány szeme összeszűkült. – Hé, hogy lehet, hogy te ilyen sok mindent tudsz?
– Én... egy varázsló mondta nekem régen – felelte Viktor.
– Te magad nem vagy varázsló?
– Egyáltalán nem! Holivudban nincsenek varázslók. És az az álom?
– Ó, az túl furcsa ahhoz, hogy jelentsen valamit. Különben is, már akkor is álmodtam, amikor még kicsi voltam. Ezzel a heggyel indul, csak valójában nem rendes hegy, mert...
Detritus, a troll tornyosult fölibük.
– A fiatal Mr. Himpeller azt mondja, ideje újrakezdeni a forgatást – morajlotta.
– Eljössz ma éjjel a szobámba? – sziszegte Ginger. – Légy szíves? Te föl tudsz ébreszteni, ha megint nekiállok alvajárni.
– Hát, ööö, igen, de a házinénid esetleg nem fog örülni... – kezdte Viktor.
– Ó, Mrs. Kozmopilita nagyon liberálisan gondolkozik – felelte Ginger.
– Valóban?
– Csak azt fogja gondolni, hogy szeretkezünk – jelentette ki Ginger.
– Á – mondta Viktor élettelenül. – Hát, akkor rendben.
– A fiatal Mr. Himpeller nem szereti, ha megvárakoztatják – jegyezte meg Detritus.
– Ó, fogd már be a szád! – fakadt ki Ginger. Fölállt és lesöpörte a port a ruhájáról. Detritus csak pislogott. Az emberek általában nem mondták neki, hogy fogja be a száját. Néhány aggodalmas törésvonal jelent meg a homlokán. Megfordult és megpróbálkozott egy újabb fenyegető közelgéssel, ezúttal Viktort célozva meg.
– A fiatal Mr. Himpeller nem szereti...
– Ó, menj már innen! – csattant föl Viktor és elbaktatott a lány után.
Detritus egyedül maradt és hunyorított a gondolkodás erőfeszítésétől.
Persze, az emberek hébe-hóba mondtak ilyesmiket, hogy „Menj innen” meg „Fogd be a szád”, de mindig a színlelt bátorság rémült reszketésével hangjukban, szóval természetesen mindig visszavágott, hogy „Haha” és ütött. De soha senki nem beszélt még úgy hozzá, mintha a létezése lenne a világon az utolsó, ami esetleg aggódásra bírhatná őket. Ettől aztán megroggyant masszív válla. Talán ez az állandó Rubin körüli csellengés rosszat tesz neki.
Soll a művészt felügyelte, aki betűket rajzolt a táblákra. Fölnézett, amikor Viktor és Ginger közelegtek.
– Rendben – mondta. – Mindenki a helyére! Közvetlenül a báltermi jelenettel folytatjuk. – Nagyon elégedettnek látszott önmagával.
– Minden szó rendben van? – érdeklődött Viktor.
– Semmi gond – jelentette büszkén Soll. Fölpillantott a napra. – Egy csomó időt elvesztettünk – tette hozzá –, szóval most már ne vesztegessünk többet.
– Ki hitte volna, hogy képes vagy rávenni R. K. S. T.-t, hogy így meghátráljon – jegyezte meg Viktor.
– Egyáltalán nem voltak érvei. Visszament az irodájába, gondolom, duzzogni – válaszolta dölyfösen Soll. – Oké, emberek, kezdjünk mindnyájan...
A betűvető művész megcibálta Soll ingujját.
– Csak azon tűnődöm, Mr. Soll, hogy mit szeretne velem a nagy jelenetbe tetetni most, hogy Viktor nem említi a bordákat...
– Ne idegesítsen most, ember!
– De ha legalább ötletet adna...
Soll határozottan leakasztotta a férfi kezét ingujjáról. – Őszintén szólva – közölte –, fütyülök rá! – és elvonult a díszlet felé.
A művész magára maradt. Megfogta az ecsetét. Ajka némán mozgott, ahogy a szavakat formálta.
Aztán megszólalt: – Hmm. Remek gondolat.

 

Banán N'Vektif, Klaccs hatalmas, sárga szavannáinak legügyesebb vadásza, visszafojtotta lélegzetét, miközben a legutolsó darabot a helyére csipeszezte. Eső dobolt kunyhója tetején.
Nahát. Ez az.
Soha még ilyet nem készített, de tudta, hogy jól csinálja.
A maga idejében zebrától thargáig mindent csapdába ejtett, és ugyan mit tud fölmutatni eredményül? Ám tegnap, amikor elvitt egy halom irhát N'kufnak, hallotta, amint egy kereskedő kijelenti, hogy ha valaki valaha készít egy jobb egérfogót, akkor a világ utat fog taposni az illető ajtajához.
Egész éjjel ébren feküdt és ezen gondolkozott. Aztán, a hajnal első világánál, néhány vázlatot firkált a kunyhó falára egy bottal és nekilátott a munkának. Amíg a városban járt, megragadta az alkalmat és megtekintett néhány egérfogót, és azok tényleg távol álltak a tökéletestől. Azokat nem vadászok szerkesztették meg.
Most fölvette a gallyat és finoman a szerkezetbe dugta.
Csatt.
Tökéletes.
Most aztán nincs más dolga, minthogy elvigye N'kufhoz és kiderüljön, vajon a kereskedő...
Az eső igazán nagyon hangos. Valójában inkább úgy hangzik, mint...
Amikor Banán föleszmélt, kunyhója romjai közt feküdt, és azok a kitaposott sár félmérföldszéles rendjében helyezkedtek el.
Bambán bámult arra, ami megmaradt otthonából. Ránézett a láthatártól láthatárig húzódó barna nyomra. Ránézett az egyik végén épp csak kivehető, sötét, sáros tömegre.
Aztán lenézett. A jobb egérfogó mostanra igen tetszetős, két dimenziós minta lett, szétlapulva egy óriási lábnyom kellős közepén.
Megszólalt: – Nem is tudtam, hogy ennyire jó!

 

A történelemkönyvek szerint az ankh-morporki polgárháborút befejező, döntő csatát két maréknyi, holtfáradt ember vívta egy mocsárban, egy ködös kora reggel, és, bár az egyik oldal igényt tartott a győztesnek járó dicsőségre, voltaképpen az Emberek-Hollók 0:1000 eredménnyel ért véget, mint általában a legtöbb csata.
Az egyik dolog, amiben mindkét Himpeller egyetértett, az volt, hogy ha az ő gondjaikra lett volna bízva a dolog, senki sem úszhatta volna meg egy ilyen nyamvadt háborúval. Gyalázat, hogy megengedték a népnek, hogy előadja a város történetének jelentős fordulópontját anélkül, hogy emberek ezreit és tevéket és lövészárkokat és földsáncokat és ostromgépeket és kőhajító katapultokat és lovakat és zászlókat is fölhasznált volna.
– És ráadásul egy nyavalyás ködben – tette hozzá Gaffer. – Nem törődtek a fényerőszintekkel.
Fölmérte a csata tervezett mezejét, fél kezével megvédve szemét a napsütéstől. Tizenegy kurbliman fog dolgozni rajta, minden elképzelhető szögből. Fölemelték a hüvelykujjuk, egyik a másik után.
Gaffer megkoppintotta a képdobozt maga előtt.
– Készen álltok, csöppségek? – kérdezte.
Nyöszörgéskórus hallatszott.
– Rendes kölkök! – jegyezte meg. – Ha ezt jól csináljátok, kaptok egy extra gyíkot uzsonnára!
Egyik kezével megragadta a kurblit, a másikkal egy szócsövet.
– Ha magának megfelel, kezdhetjük, Mr. Himpeller – kiáltotta oda.
R. K. S. T. biccentett és már emelte volna a kezét, amikor Soll karja előrelendült és megmarkolta. Az unokaöccs feszülten meredt a lovasok fölsorakozott soraira.
– Csak egy pillanat – mondta egykedvűen, aztán tölcsért formált kezéből és kiáltásig emelte a hangját. – Hé, te ott! Tizenötödik lovag hosszában! Igen, te! Kérlek, légy szíves és göngyöld ki a zászlódat! Köszönöm. Lennél olyan szíves jelentkezni Mrs. Kozmopilitánál egy újért? Köszönöm.
Soll fölvont szemöldökkel nagybátyjához fordult.
– Ez... ez heraldikai ábra – jelentette ki Himpeller sietve.
– Keresztbe tett bordák salátaalapon? – firtatta Soll.
– Szerfölött odavoltak az evésért, azok a régi lovagok...
– És nekem tetszett a jelmondat – közölte Soll. – „Minden Dalia Ujját Nalia Harga Bordafogadójában”. Ha lenne már hang, kíváncsi vagyok, mi lett volna a csatakiáltása?
– Hús vagy a saját húsomból, vér a saját véremből – csóválta fejét Himpeller. – Hogy teheted ezt velem?
– Mert hús vagyok a saját húsodból és vér a saját véredből! – felelte Soll.
Himpeller fölvidult. Csakugyan, ha így tekintesz a dologra, már nem is tűnik olyan rossznak.

 

Ez Holivud. Ahhoz, hogy hamar elteljék az idő, csak le kell filmezd a gyorsan forgó óramutatókat...
A Láthatatlan Egyetemen a rezográf már percenként hét ttyalpot regisztrál.

 

És a délután vége felé fölgyújtották Ankh-Morporkot.
A valódi várost számos alkalommal fölgyújtották hosszú történelme során – bosszúból, vagy gondatlanságból, vagy rosszindulatból, vagy csupán a biztosításért. A legtöbb nagy kőépület, melyek valójában várossá tették Ankh-Morporkot, teljes ellentétben egy csomó, mind egy helyen lévő vityillóval, ezeket sértetlenül átvészelte és sokan [24] úgy vélték, hogy egy kiadós tűzvész, úgy nagyjából százévente, nélkülözhetetlen a város higiéniájához, mivel elősegíti a patkányok, csótányok, bolhák, és persze az olyan emberek számának kordában tartását, akik nem elég gazdagok ahhoz, hogy kőházban lakjanak.
A híres Tűzvész a polgárháború idején csupán azért nevezetes, mert mindkét oldal egyidejűleg okozta azért, hogy meggátolja a város ellenséges kézre kerülését.
Egyébként, a történelemkönyvek szerint, nem volt különösebben hatásos. Az Ankh vízállása szokatlanul magas volt azon a nyáron, és a város javarésze túl nedves ahhoz, hogy meggyulladjon.
Ezúttal azonban sokkal jobban sikerült.
Lángok tódultak az ég felé. Mivel ez Holivudban történt, minden égett, mert az egyetlen különbség a kőépületek és a faépületek között az volt, amit a vászonra festettek. Égett a két dimenziós Láthatatlan Egyetem. Égett a Patrícius hátnélküli Palotája. Még a Művészetek Tornyának mérethű modellje is lángokat lövellt, akár egy csillagszóró.
Himpeller nyugtalanul figyelte.
Egy idő múlva megszólalt mögötte Soll: – Vársz valamire, bácsikám?
– Hmm? Ó, dehogy! Remélem, Gaffer a toronyra összpontosít, ez minden – felelte Himpeller. – Nagyon fontos és jelképes építmény.
– Valóban az – értett egyet Soll. – Roppant fontos. Valójában annyira fontos, hogy fölküldtem pár fiút ebédidőben csak azért, hogy megbizonyosodjam, minden oké.
– Azt tetted? – kérdezte Himpeller bűntudatosan.
– Igen. És tudod, mit találtak? Azt, hogy valaki a külsejére odaszögezett valamiféle petárdákat. Tömérdek petárdát, kanócokkal. Még jó, hogy a fiúk megtalálták, mert ha azok elsültek volna, tönkretették volna a felvételt és sose tudtuk volna még egyszer megcsinálni. És tudod, azt mondták, úgy látszott, mintha a tűzijáték szavakat írt volna az égre – fűzte hozzá Soll.
– Milyen szavakat?
– Eszembe se jutott, hogy megkérdezzem – felelte Soll. – Eszembe se jutott.
Zsebre vágta a kezét és fütyörészni kezdett a bajsza alatt. Egy idő múlva oldalvást bácsikájára sandított.
– „A legsültebb bordák a városban” – mormolta. – Ez több a soknál!
Himpeller dacosnak tűnt. – Megnevettette volna a nézőket, egyébként – közölte.
– Nézd, bácsikám, ez így nem mehet tovább – jelentette ki Soll. – Ne legyen semmi több ebből a kalmárkodó ostobáskodásból, rendben?
– Ó, rendben van.
– Biztos?
Himpeller bólintott. – Mondtam, hogy rendben, nem?
– Ennél egy kicsit többet szeretnék, bácsikám.
– Ünnepélyesen megígérem, hogy többet nem avatkozom ebbe a mozgóba – mondta komolyan Himpeller. – A nagybátyád vagyok. A családba tartozom. Ez már elég jó neked?
– Hát... na, jó.
Amikor a tűz kialudt, összegereblyézték a parázs egy részét a roston sütéshez a forgatás végét ünneplő bulin, a szabad ég alatt.

 

Az éjszaka bársonylepedője a papagájketrec köré csavarta magát, ami maga Holivud, és az ilyen meleg éjjeleken sok embernek akadnak magánjellegű elintéznivalói:
Egy fiatal pár, akik kéz a kézben sétálgattak a dűnéken, csaknem az eszméletvesztésig megrettent, amikor egy hatalmas troll ugrott eléjük egy szikla mögül, karját lengette és azt üvöltötte „Ááárgh!”
– Megijesztettelek, ugye? – kérdezte reménykedve Detritus.
Ők sápadt arccal bólintottak.
– Hát, ez nagy megkönnyebbülés – mondta a troll. Megveregette a fejüket, amitől a lábuk kissé mélyebbre süllyedt a homokban. – Nagyon köszönöm! Nagyon le vagyok kötelezve. Szép jó éjszakát! – tette hozzá gyászosan.
Figyelte, amint azok kéz a kézben elsétálnak, s aztán sírva fakadt.
A kurblimanok viskójában R. K. S. T. Himpeller elgondolkozva figyelte álltában, amint Gaffer összeragasztotta a nap felvételeit. A kurblimannak ez nagyon jólesett; Mr. Himpeller mostanáig sosem mutatta a legcsekélyebb érdeklődést sem a filmmel való bánásmód konkrét módszerei iránt. Ez talán megmagyarázza, miért volt a szokásosnál kissé szószátyárabb a Céh titkaival, melyeket oldalvást adott tovább egyik nemzedék ugyanannak a nemzedéknek.
– Miért ugyanolyan minden kis kép? – tudakolta Himpeller, miközben a kurbliman föltekerte a filmet orsójára. – Nekem úgy tűnik, ez pénzpocsékolás.
– Valójában nem egyformák – válaszolta Gaffer. – Mindegyik egy kicsit más, látja? És így az emberi szem rengeteg, kicsi, kissé eltérő képet lát nagyon gyorsan, és azt hiszi a szem, hogy mozgásban lát valamit.
Himpeller kivette a szivart a szájából. – Úgy érted, hogy az egész csak trükk? – kérdezte elképedve.
– Igen, pontosan úgy. – A kurbliman kajánul nevetgélt és a ragasztós bödönért nyúlt.
Himpeller lenyűgözve figyelte.
– Azt hittem, hogy az egész valami különleges fajta mágia – jegyezte meg, árnyalatnyi kiábrándulással. – És most azt mondod nekem, ez csak egy nagy Melyik-a-Dáma játszma?
– Afféle. Tudja, a nézők valójában nem látnak egy képet sem külön. Egy csomót látnak egyszerre, ugye, érti, mire célzok?
– Hé, itt most eltévedtem a megértésnél.
– Minden kép hozzáad az összhatáshoz. Az emberek nem látják külön az egyes képeket, csak a hatást, amit sok, nagyon gyorsan elpergő kép hoz létre.
– Tényleg? Ez nagyon érdekes – gondolkozott el Himpeller. – Igazán nagyon, nagyon érdekes. – Leverte a hamut szivarjáról a krampuszokra. Egyikük elkapta és megette.
– Szóval akkor mi történne – firtatta habozva –, ha, mondjuk, csak egyetlenegy kép az egész mozgóban más lenne?
– Fura, hogy ezt kérdezi – válaszolta Gaffer. – A minap megesett, amikor a Túl a Trollok Völgyén-t ragasztottuk össze. Az egyik inas beleragasztott egyetlenegy képet Az Aranláz-ból, és mi mind egész délelőtt aranyra gondolva jártunk-keltünk és nem tudtuk, miért. Olyan volt, mintha egyenesen a fejünkbe került volna anélkül, hogy meglátta volna a szemünk. Persze, amikor észrevettük, megleckéztettem a kölköt a nadrágszíjammal, de sose jöttünk volna rá, ha történetesen nem nézem meg a mozgót lassítva.
Újra kézbe vette a ragasztós ecsetet, merőlegesen elvágott két filmcsíkot, és összecsirizelte őket. Egy idő múlva ráébredt; hogy nagyon nagy lett a csönd a háta mögött.
– Jól van, Mr. Himpeller? – érdeklődött.
– Hmm? Ó! – Himpeller mélyen gondolataiba merült. – Csak egyetlenegy képnek ilyen nagy hatása lett?
– Ó, igen. Jól van, Mr. Himpeller?
– Soha jobban, haver – felelte Himpeller. – Soha jobban.
Kezét dörzsölgette. – Csevegjünk egy kicsit, te meg én, férfi a férfival – tette hozzá. – Mert, tudod... – barátságosan Gaffer vállára tette a kezét -...van egy olyan érzésem, hogy talán ez a nap hoz neked szerencsét.
És egy másik sikátorban Gaspod ült, magában motyogva.
– Huh! Maradj, azt mondja. Parancsokat ad nekem. Csak azér', hogy a barátnőjének ne kelljen elviselni egy rusnya, büdös kutyát a szobájába'. Szóval itten vagyok, az ember legjobb barátja, üldögélve az esőbe'. Mármint ha esne. Lehet, hogy nem esik, de ha esne, mostanra már teljesen eláztam volna. Megérdemelné, hogy fogjam magam, fölálljak és elmenjek. Meg is tehetném. Amikor csak akarom. Nem kell nekem itt ülnöm. Remélem, senki sem hiszi, hogy azér' ülök itt, mer' azt mondták nekem, üljek itt. Szeretném én látni azt az embert, aki nekem parancsokat adhat. Azér' ülök itt, mer' akarok. Úgy biza..
Aztán nyüszített kicsit és elcsoszogott az árnyékokba, ahol kisebb volt az esélye, hogy meglátják.
Odafönt a szobában Viktor a fal felé fordulva állt. Ez megalázó. Épp elég pocsék volt belebotlani a vigyorgó Mrs. Kozmopilitába a lépcsőn, aki széles mosollyal és egy bonyolult, a könyököt erősen igénybe vevő gesztussal ajándékozta meg, mely utóbbit, ebben bizonyos volt, aranyos, idős nénikéknek nem lenne szabad ismernie.
Csörömpölés és néha suhogás hangzott föl mögötte, amint Ginger lefekvéshez készülődött.
– Tényleg nagyon aranyos néni. Tegnap mesélte, hogy négy férje volt – szólalt meg Ginger.
– Mit tett a csontokkal? – firtatta Viktor.
– Halvány fogalmam sincs, mire célzol – felelte fintorogva Ginger. – Rendben, most már megfordulhatsz. Ágyban vagyok.
Viktorban fölengedett a feszültség és megfordult. Ginger egész a nyakáig húzta a takarót és úgy tartotta ott, mintha ostromlott helyőrség lenne, a takaró meg a barikádokon állomásozó legénység.
– Meg kell ígérned – mondta –, hogy történjék bármi, meg sem fogsz próbálni visszaélni a helyzettel.
Viktor sóhajtott. – Ígérem.
– Csak mert gondolnom kell a karrieremre, tudod.
– Igen, értem.
Viktor leült a lámpa mellé és kivette a könyvet a zsebéből.
– Nem arról van szó, hogy hálátlan lennék vagy bármi ilyesmi – folytatta Ginger.
Viktor végigfutott a sárguló lapokon, a helyet keresve, ahol tart. Emberek százai töltötték életük a Holivudi Domb mellett, a látszat szerint csupán azért, hogy égve tartsák a tüzet és naponta háromszor kántáljanak Miért? Ki a Kapuban álló Őr?
– Mit olvasol? – kérdezte kicsivel később Ginger.
– Rábukkantam egy régi könyvre – válaszolta kurtán Viktor. – Holivudról szól.
– Ó!
– Én a helyedben megpróbálnék aludni – tanácsolta a fiú, úgy csavarodva, hogy ki tudja venni a macskakaparást a lámpa fényénél.
Hallotta, hogy a lány ásít.
– Végig elmeséltem az álmom? – kérdezte Ginger.
– Nem hiszem – felelte Viktor reményei szerint udvariasan elbátortalanító hangnemben.
– Mindig ezzel a heggyel kezdődik...
– Nézd, tényleg nem kellene beszélned...
– ...és csillagok vannak körülötte, tudod, az égen, de az egyik leszáll és nem is csillag, hanem egy nő, aki fáklyát tart a feje fölé...
Viktor lassan visszalapozott a könyv elejére.
– Igen? – biztatta óvatosan.
– És ő folyton megpróbál mondani valamit nekem, valamit, amit nem tudok kivenni, arról, hogy valamit föl kell ébreszteni, és aztán lesz egy csomó fény meg ez a bömbölés, mintha oroszlán vagy tigris vagy ilyesmi lenne, érted? És aztán fölébredek.
Viktor ujja szórakozottan nyomon követte a hegy körvonalát a csillagok alatt.
– Valószínűleg csak egy álom – jelentette ki. – Valószínűleg nem jelent semmit.
Persze, a Holivudi Dombnak nincs csúcsa. De talán volt valaha, azokban az időkben, amikor város állt ott, ahol most az öböl van. Te jó ég! Valami kétségkívül tényleg gyűlöli ezt a helyet.
– Véletlenül nem emlékszel valami másra is az álomból? – kérdezte színlelt nemtörődömséggel.
Nem kapott választ. Odaosont az ágyhoz.
A lány aludt.
Visszament a székhez, amely bosszantóan kényelmetlennek ígérkezett fél órán belül, és eloltotta a lámpát.
Valami a Dombban. Az a veszedelem forrása.
A sokkal fenyegetőbb veszély az volt, hogy ő is el fog aludni.
Ült a sötétben és aggódott. Egyébként is, hogyan ébresztesz föl egy alvajárót? Tétován rémlett neki, hogy a szóbeszéd szerint nagyon veszélyes ilyet tenni. Történetek szóltak emberekről, akik azt álmodták, kivégzik őket, és aztán, amikor valaki megérintette a válluk, hogy fölébressze őket, a fejük lehullott. Hogy honnan tudta bárki is, hogy mit álmodott előtte a halott, nem derült ki. Talán utóbb visszajött a kísértet és megállt panaszkodni az ágy lábánál.
A szék vészesen csikorgott, amikor helyzetet változtatott. Talán, ha kinyújtja fél lábát így, akkor pihentetheti az ágy végén, szóval még ha el is aludna, a lány nem lesz képes elmenni mellette anélkül, hogy föl ne ébressze.
Tényleg rém fura. Hetek óta azzal tölti a napot, hogy a karjába ragadja Gingert, bátran megvédelmezi attól, akármi legyen is az, aminek aznap Morry öltözött, megcsókolja, és általában ellovagol az alkonyatba, hogy boldogan, sőt az is lehet, hogy eksztázisban éljen, míg meg nem hal. Valószínűleg nincs olyan azok között, akik valaha is megnézték egyik mozgóját, aki esetleg elhinné, hogy ülve tölti az éjszakát Ginger szobájában egy szálkákból készített széken. Még ő maga is nehezen hitte el, pedig ő most itt van. A mozgókban ilyesmi nem fordulhat elő. A mozgókban csupa Lángoló Szerelem fordul elő Egy Mekkergűt Világban. Ha ez mozgó lenne, egészen biztos, hogy nem ücsörögne egy kemény széken a sötétben. Ő akkor... hát, nem ücsörögne egy kemény széken a sötétben, az tuti.

 

A Kincstárnok bezárta dolgozószobája ajtaját maga mögött. Az ember rákényszerül erre. Az Arkrektor úgy gondolta, hogy a kopogtatás az ajtón olyasmi, ami csak másokkal történhet.
De a kiállhatatlan alak legalább elvesztette az érdeklődést a rezográf vagy akármi is legyen, ahogy Rikter elnevezte iránt. A Kincstárnoknak rémes napja volt: próbálta intézni az egyetemi ügyeket, miközben tudta, hogy a bizonyíték a szobájában rejtőzik.
Kihúzta a szőnyeg alól, fölcsavarta a lámpát és elkezdett olvasni.
Ő lett volna az első, aki elismeri, hogy semmit sem ért a műszaki dolgokhoz. Sietve át is ugrotta a forgócsapokról, oktironingákról és a fújtatókba sűrített levegőről szóló részeket.
Ismét rárepült arra a bekezdésre, mely így szólt: – „Ha azonban a zavarok a valóság szövedékében az epicentrumból szétterjedő hullámokat hoznak létre, akkor az inga megbillen, a levegőt a megfelelő fújtatókba préseli, és az epicentrumhoz legközelebbi díszelefánttal kilövelltet egy kicsiny ólomlabdacsot, bele egy csészébe. És imígyen a zavar iránya...”
...vuamm... vuamm...
Még itt fönt is hallotta. Csak még több homokzsákot halmoztak köré. Immár senki sem merte megmozdítani. A Kincstárnok megpróbált olvasmányára összpontosítani.
– ...megbecsülhető a kilövellt labdacsok...
...vuamm... vuammVUAMMVUAMM.
A Kincstárnok azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét.
– ...számából és erejéből, mely becslésem szerint komoly zavar esetén...
ttyalp
– ...akár a két labdacsot is meghaladhatja...
ttyalp
– ...melyeket több hüvelyknyire szór...
ttyalp
– ...hozzávetőlegesen...
ttyalp
– ...egy...
ttyalp
– ...hónap...
ttyalp
– ...leforgása...
ttyalp
– ...alatt...
ttyalp

 

Gaspod fölébredt, és sietve rángatta magát reményei szerint ébernek látszó pozitúrába.
Valaki kiabált, jóllehet udvariasan, mintha segítséget szeretett volna kapni, de csak akkor, ha ez nem túl sok gondot.
Fölügetett a lépcsőn. Az ajtó kissé nyitva állt. Még kijjebb lökte a fejével.
Viktor a hátán feküdt egy székhez kötözve. Gaspod leült és fürkészően nézte a fiút, hátha csinál valami érdekeset.
– Jól vagyunk, nemde? – érdeklődött egy kis idő elteltével.
– Ne csak üldögélj, te hülye! Bogozd ki ezeket a csomókat! – dühöngött Viktor.
– Lehet, hogy hülye vagyok, de én nem vagyok megkötözve – felelte flegmán Gaspod. – Föléd kerekedett a csaj, mi?
– Bizonyára elbóbiskoltam egy pillanatra – védekezett Viktor.
– Elég hosszan ahhoz, hogy fölkeljen, csíkokra hasogasson egy lepedőt és a székhez kötözzön – helyesbített Gaspod.
– Igen, rendben, igazad van. Nem tudnád átrágni a köteléket vagy valami?
– Ezekkel a fogakkal? Viszont hozhatnék segítséget – válaszolta Gaspod és vigyorgott.
– Ööö, nem vagyok biztos benne, hogy az túl jó...
– Ne aggódj! Hamar visszajövök! – ígérte Gaspod és kibaktatott.
– Esetleg kissé nehéz lesz elmagyarázni... – szólt utána Viktor, de a kutya már leért a lépcsőn és a félreeső parcellák és sikátorok labirintusában ballagott A Repülőkutya Századának hátsó részéhez.
Odacsoszogott a magas kerítéshez. Egy lánc halkan megcsörrent.
– Laddie? – suttogta rekedt hangon.
Örömteli ugatás hallatszott.
– Laddie jófiú!
– Na igen – mondta Gaspod. – Na igen. – Sóhajtott. Vajon ő is ilyen volt valamikor? Ha igen, hála égnek nem volt tudatában ennek.
– Én jófiú!
– Persze, persze. Laddie, nyughass! – motyogta Gaspod, és átpréselte köszvényes testét a kerítés alatt. Laddie megnyalta a képét, amint előbukkant.
– Túl öreg vagyok az effélékhez – motyogta Gaspod, és bekukucskált az ólba.
– Fojtólánc! – hördült föl. – Egy átkozott fojtólánc. Hagyd abba a húzkodását, te tökkelütött marha! Vissza! Vissza! Oké.
Gaspod egyik mancsát a nyakörv hurkába dugta és megszabadította Laddie-t tőle.
– Na! – mondta. – Ha mindnyájan tudnánk, hogy kell ezt csinálni, mi uralnánk a világot. És most hagyd abba a bolondozást! Szükségünk van rád!
Laddie nyelvlógató vigyázzba szökkent. Ha a kutyák tudnának szalutálni, megtette volna.
Gaspod ismét áttekergőzött a kerítés alatt és várt. A másik oldalról hallotta Laddie lépteit, de úgy tűnt, a nagyobb kutya távolodik a kerítéstől.
– Ne! – szisszent föl Gaspod. – Engem kövess!
Futó mancsok, majd suhogó nesz hallatszott, és Laddie átugrotta a magas kerítést és négymancsos landolást hajtott végre előtte.
Gaspod lehámozta a nyelvét a hátsó garatáról.
– Jó fiú – motyogta. – Jó fiú.

 

Viktor fejét dörzsölve fölült.
– Jócskán beütöttem a fejem, amikor a szék hátraesett – jegyezte meg.
Laddie várakozó arckifejezéssel ült, szájában a lepedő maradványaival.
– Mire vár? – érdeklődött Viktor.
– Azt kell mondd neki, hogy jó fiú – sóhajtotta Gaspod.
– Nem vár valami húsdarabot vagy cukrot vagy ilyesmit?
Gaspod a fejét rázta. – Csak mondd neki, hogy micsoda jó fiú. Az jobb, mint a kemény valuta, a kutyák számára.
– Ó? Hát, jó. Jó fiú vagy, Laddie!
Laddie izgatottan föl-le ugrált. Gaspod a bajsza alatt káromkodott.
– Elszorul a szívem ettől – jelentette ki. – Szánalmas, nem?
– Jó fiú, keresd meg Gingert! – kérte Viktor.
– Figyelj, azt én is meg tudom tenni – mondta kétségbeesetten Gaspod, mikor Laddie elkezdte szaglászni a padlót. – Mindnyájan tudjunk, hová igyekezett. Nem kell odamenned és...
Laddie kirobogott az ajtón, ám kecsesen. Megtorpant a lépcső alján és türelmetlen, kövess-engem ugatást hallatott.
– Szánalmas – szögezte le Gaspod gyászosan.

 

Mindig úgy tűnt, hogy a csillagok fényesebben ragyognak Holivud fölött. Persze, a levegő tisztább volt, mint Ankh-ban, és szinte semmi sem füstölt, de akkor is... a csillagok valahogy nagyobbak is voltak és közelibbek, mintha az ég egy hatalmas lencse lenne.
Laddie átszáguldott a dűnéken, hébe-hóba megállva, hogy Viktor fölzárkózhasson. Gaspod valamivel hátrébb követte őket, ide-oda hemperegve és zihálva.
A nyomok a mélyedésbe vezettek, amely azonban üres volt.
Az ajtó nagyjából egy lábnyira volt kinyitva. Körülötte elkapart homok jelezte, hogy – bármi legyen is, ami esetleg kijött avagy nem jött ki – Ginger bement.
Viktor megbámulta.
Laddie az ajtó mellett ült és reménykedően nézett Viktorra.
– Várakozik – jegyezte meg Gaspod.
– Mire? – firtatta Viktor aggódva.
Gaspod fölnyögött. – Na, mit gondolsz? – kérdezett vissza.
– Ó! Igen. Jó fiú vagy, Laddie.
Laddie csahintott és megpróbált bukfencezni.
– Most mit fogunk csinálni? – tudakolta Viktor. – Gondolom, bemegyünk, igaz?
– Lehetséges – válaszolta Gaspod.
– Ööö. Vagy esetleg megvárhatjuk, amíg Ginger kijön. Tény az, hogy sohasem szerettem túlságosan a sötétet – közölte Viktor. – Úgy értem, az éjszakával semmi baj, de a koromsötét...
– Fogadok, hogy Cohen, a Barbár nem fél a sötéttől – hozta föl Gaspod.
– Nos, persze...
– És a Puszta Fekete Árnya, az sem fél a sötéttől.
– Oké, de...
– És Howondaföld Jones, a Balgrogvadász, gyakorlatilag egy tucat sötétséget elfogyaszt reggelire – tódította Gaspod.
– Igen, de én nem vagyok ők! – siránkozott Viktor.
– Próbáld ezt mondani mindazoknak, akik kiadták a garasaik, hogy nézhessenek téged, amint ők vagy – felelte Gaspod. Megvakart egy álmatlanságban szenvedő bolhát. – A nemjóját, kész röhej lenne, ha lenne itt most egy kurbliman, nem? – firtatta vidáman. – Micsoda egy vígjátékfilm lenne belőle! Mr. Hős Nem Megy Be a Sötétbe, ezt a címet adhatnánk neki. Jobb lenne, mint a Bukott Lábak. Mulatságosabb lenne, mint az Egy Éj az Arénában. Szerintem az emberek sorban állnának, hogy...
– Rendben, rendben – vágott közbe Viktor. – Bemegyek pár lépésnyire, esetleg. – Kétségbeesve körbenézett a mélyedés körüli kiszáradt fákra. – És először csinálok egy fáklyát – tette hozzá.

 

Pókokra számított, és nedvességre, és esetleg kígyókra, ha nem rosszabbra...
Ehelyett csak száraz, nagyjából négyszögletes folyosót talált, amely kissé lefelé lejtett. A levegőnek némileg sós illata volt, azt sugallva, hogy az alagút valahol kapcsolatban áll a tengerrel.
Viktor tett néhány lépést, aztán megállt.
– Várjunk csak! – szólalt meg. – Ha a fáklya kialszik, rettentően eltévedhetünk.
– Dehogy, az lehetetlen – válaszolta Gaspod. – Szimat, érted?
– Tyű, ez aztán okos.
Viktor egy kicsit továbbment. A falakat a könyvben szereplő négyszögletes képírásjelek nagyobb változatai borították.
– Tudod – jelentette ki, megállva, hogy végigfutassa ujját az egyiken –, ezek valójában nem olyanok, mint az írott nyelv. Inkább mintha...
– Mozgás és hagyd abba a kifogások keresését! – szólította föl Gaspod hátulról.
Viktor lába belerúgott valamire, ami elgurult a sötétbe.
– Mi volt ez? – nyögte.
Gaspod beleszaglászott a sötétbe, majd visszatért.
– Ne aggódj! – mondta.
– Ó?
– Csak egy koponya.
– Kié?
– Nem mondta – felelte Gaspod.
– Kuss!
Valami roppant Viktor szandálja alatt.
– És ez... – kezdte Gaspod.
– Nem akarom tudni!
– Ami azt illeti, kagyló volt – világosította föl Gaspod.
Viktor belemeredt a sötétség mozgó négyszögébe ott előttük. A hevenyészett fáklya lobbant egyet a huzatban, és, ha megerőltette a fülét, ki tudott venni egy ütemes hangot, vagy egy vadállat bömbölt a távolban, vagy a tenger morajlott valami földalatti alagútban. A második lehetőséget választotta.
– Valami már jó ideje hívogatta Gingert – mondta. – Álmában. Valami, ami azt akarja, szabadítsák ki. Attól tartok, hogy Gingernek baja esik.
– Nem éri meg a fáradságot – nyilvánított véleményt Gaspod. – A hetyegés olyan lányokkal, akik rabjai az Űrbéli Lényeknek sose jön össze, nekem elhiheted. Sose tudhatod, mire ébredsz legközelebb.
– Gaspod!
– Igazam van, meglátod.
A fáklya kialudt.
Viktor elkeseredetten lengette és ráfújt utolsó kísérletképp, hogy újra lángra lobbantsa. Néhány szikra villant, majd kihunyt. Egyszerűen nem maradt elég fáklya.
Visszahömpölygött a sötétség. Viktor még sohasem találkozott ilyen sötétséggel. Nem számít, milyen sokáig nézel bele, a szemed nem fog hozzászokni. Nincs semmi, amihez hozzá lehetne szokni. Ez maga a sötétség és a sötétség öreganyja, tökéletes sötétség, földalatti sötétség, olyan sűrű sötétség, hogy csaknem tapintható, mint a hideg bársony.
– Piszkosul sötét van – jegyezte meg magától Gaspod.
Kivert az, amit hideg verejtéknek szokás nevezni, gondolta Viktor. Szóval ilyen érzés. Mindig kíváncsi voltam rá.
Oldalra óvakodott, míg el nem érte a falat.
– Jobb lesz, ha visszamegyünk – mondta reményei szerint gyakorlatias hangon. – Akármi is lehet előttünk. Szakadékok vagy akármi. Szerezhetünk több fáklyát és több embert és visszajövünk.
Messziről, a folyosó mélyéről tompa hang hallatszott.
Vummf.
Olyan vakító fény követte, hogy kivetítette Viktor szemgolyójának képét a koponyája hátsó falára. Néhány másodperccel később elhalványult, de még mindig csaknem fájóan fényes maradt. Laddie szűkölt.
– Na, tessék – szólt Gaspod rekedten. – Most már kaptál egy kis fényt, szóval minden rendben.
– Igen, de mi hozza létre?
– És nekem tudnom kéne, mi?
Viktor előrearaszolt, árnyéka mögötte táncolt.
Körülbelül száz öl megtétele után a folyosó egy valaha talán természetes, ám átalakított barlangba nyílt. A fény az egyik végéből érkezett, egy boltív felől fönn a magasban, s elég erős volt ahhoz, hogy minden részletet megvilágítson.
A barlang még az Egyetem Nagycsarnokánál is nagyobb volt, és valaha még lenyűgözőbb lehetett. A fény barokk aranydíszítésen csillant meg, és a tetőt recéző sztalaktitokon. Egy regimentnek is elég széles lépcső emelkedett elő egy tágas, árnyékos lyukból a padlóban, a szabályos loccsanások és zúgás és sóillat arról árulkodtak, hogy a tengert bejáratot talált valahol ott lenn. A levegő nyirkos volt.
– Valamiféle templom? – motyogta Viktor.
Gaspod megszaglászta a bejárat egyik oldalán lógó sötétvörös függönyt. Érintésére az nyálkás mocsokká esett össze.
– Boá! – mondta. – Az egész hely penészes! – Valami soklábú sietve elnyargalt a padlón és beugrott a lépcsőházba.
Viktor óvatosan kinyúlt és megbökdösött egy vastag, vörös kötelet az arannyal bevont oszlopok közt. Az szétmállott.
A repedezett lépcső a távoli, kivilágított boltívhez vitt. Miközben megmászták, átvergődtek a porladozó hínár- és uszadékfa-halmokon, melyeket valami múltbéli dagály hagyott ott.
A boltív egy újabb óriási, amfiteátrumszerű barlangba vezetett. Széksorok nyúltak le egy...
...egy falig?
Az higanyként csillámlott. Ha meg tudnál tölteni egy ház méretű, négyszögletes medencét higannyal és aztán oldalra billenteni anélkül, hogy egy csöpp is kiömlene, akkor az valahogy így fog kinézni.
Csak nem ennyire rosszindulatúan.
Ugyan lapos volt és üres, Viktor hirtelen mégis úgy érezte, hogy mintha nagyító alatt őt nézné.
Laddie nyüszített.
Aztán Viktor rájött, hogy mitől érzi magát rosszul.
Nem fal volt. Egy fal illeszkedik valamihez. Ez az izé nem volt hozzáillesztve semmihez. Csak lógott a levegőben, hullámozva és fodrozódva, akár egy kép a tükörben, ám tükör nélkül.
A fény valahonnan a túlsó oldaláról érkezett. Viktor most láthatta, egy fényes tűhegy a terem túlsó végének árnyai között mozogva.
Nekivágott lefelé a lejtős folyosónak a kőülések sorai között, a kutyák lesunyt füllel és behúzott farokkal szedték a lábuk mellette. Átgázoltak valamin, ami valaha talán szőnyeg lehetett, de a nedvességtől elszakadt és szétmállott a lábuk alatt.
Miután néhány ölnyit megtettek, Gaspod megszólalt: – Nem tudom, észrevetted-e, de némelyik...
– Tudom – közölte komoran Viktor.
– ...ülésen még mindig...
– Tudom.
– ...ülnek.
– Tudom.
– Ez a rengeteg ember – ezek az izék, amik emberek voltak – ül a sorokban. Olyan, mintha mozgót néznének.
Már majdnem odaért. Az kilengett fölötte, egy négyszög hosszal és szélességgel, de vastagság híján.
Pont előtte, csaknem az ezüstszínű vászon alatt, egy kisebb lépcső levezetett egy kör alakú, félig szeméttel teli árokba. Azzal, hogy lemászott oda, benézhetett a vetítővászon mögé, oda, ahol a fényforrás volt.
Az nem volt más, mint Ginger. Ő állt ott, egyik kezét a feje fölé emelve. Benne a fáklya úgy égett, akár a foszfor.
A lány fölbámult a kőlapon fekvő alakra. Az egy óriás volt. Vagy legalábbis valami óriáshoz hasonló. Esetleg lehetett csupán egy páncélöltözet, a tetején karddal, félig eltemetve a porba és homokba.
– Ez az izé a könyvből! – sziszegte. – Az istenekre, mégis mit hisz ez a lány, mit csinál?
– Nem hiszem, hogy bármit is hisz – válaszolta Gaspod.
Ginger félig megfordult és így Viktor meglátta az arcát. A lány mosolygott.
A kőtömb mögött Viktor ki tudott venni valamiféle hatalmas, rozsdamarta korongot. Az legalább rendes láncokon lógott a plafonról, és nem dacolt a gravitációval olyan meghökkentő módon.
– Na jó – jelentette ki –, én most azonnal véget vetek ennek az egésznek. Ginger!
A hangja visszazengett hozzá a távoli falakról. Hallotta, amint visszaverődve távolodik a barlangokban és folyosókon – er, er, er. Valahol jó messze mögötte lezuhanó szikla puffant.
– Csendesebben! – figyelmeztette Gaspod. – Ránk rogyasztod az egész barlangrendszert!
– Ginger! – sziszegte oda Viktor. – Én vagyok az!
A lány megfordult és ránézett, esetleg átnézett rajta, vagy talán a veséjébe látott.
– Viktor – mondta kedvesen. – Menj innen! Messzire. Most azonnal menj innen vagy nagyon nagy ártalom következik be!
– Nagyon nagy ártalom következik be – motyogta Gaspod. – Ez előrejelezős beszéd, az bizony.
– Nem tudod, mit teszel – közölte Viktor. – Megkértél rá, hogy állítsalak meg! Gyere vissza! Gyere vissza velem most rögtön!
Megpróbált fölmászni...
...és valami lesüllyedt a lába alatt. Távoli bugyborékolás hangzott, majd fémes tutulás, aztán egy vízi zenés hang hullámzott föl köré és vert visszhangot a barlangban. Sietve elmozdította a lábát, de csak a kiszögellés másik részére, mely ugyanúgy lesüllyedt, mint az első, csak másik zenei hangot keltve.
Most érkezett valami kaparászó hang is. Viktor eddig egy kis, elsüllyedt árokban állt. Most legnagyobb rémületére észrevette, hogy az lassan emelkedik, trombitáló hangok és ősöreg gépezet berregése meg zihálása kíséretében. Hirtelen mozdulattal kinyújtotta a kezét és eltalált egy rozsdás emeltyűt, amely másik akkordot zengett, aztán reccsenve letörött. Laddie vonyított. Viktor látta, hogy Ginger leejti a fáklyát és fülére csapja a kezét.
Egy faltömb csusszant ki lassan a kőművesmunkából és szétzúzódott az üléseken. Sziklatöredékek kopogtak és egy robajló ellenpont a trombitáláshoz azt sugallta, hogy a lárma újrarendezi az egész barlang alakját.
Aztán elhalt, hosszas, elfojtott bugyborékolással és végső pihegéssel. Zökkenések és reccsenések sora jelezte, hogy bármilyen történelem előtti gépezetet hozott is működésbe Viktor, az mindent kiadott magából, mielőtt összeroskadt.
Visszatért a csönd.
Viktor kióvakodott a zenekari árokból, amely most már több lábnyira lebegett a levegőben, és odarohant Gingerhez. A lány térdre rogyott és zokogott.
– Gyere! – kérte a fiú. – Meneküljünk innen!
– Hol vagyok? Mi történik?
– Meg nem tudnám magyarázni!
A fáklya a padlón sercegett. Már nem sugárzó tűz volt, csupán egy darabka csaknem eloltott uszadékfa. Viktor megragadta és körbelengette, míg csak föl nem lobbant egy tompasárga láng.
– Gaspod? – rivallta.
– Igen?
– Ti kutyák ketten mutassátok az utat!
– Ó, nagyon szépen köszönöm.
Ginger belekapaszkodott a fiúba, miközben fölbotorkáltak a folyosón. A kezdődő rettegés ellenére Viktornak el kellett ismernie, hogy ez roppant kellemes érzés. Körbenézett az ülések szórványos birtoklóira és megborzongott.
– Úgy néz ki, mintha egy mozgó nézése közben haltak volna meg – jelentette ki.
– Aha. Vígjáték lehetett – válaszolta az előtte baktató Gaspod.
– Ezt meg miért mondod?
– Mindegyik vigyorog.
– Gaspod!
– Hát, muszáj a dolgok derűsebbik oldalát nézni, nem? – gúnyolódott a kutya. – Nem kötelező nyomorultul érezni magad, csak mer' valami elveszett földalatti barlangba' vagy egy őrült macskabaráttal és olyan fáklyával, amelyik bármelyik pillanatban ki fog aludni...
– Meg ne állj! Meg ne állj!
Félig leestek, félig lerohantak a lépcsőn, kellemetlenül megcsúsztak a hínáron az alján, és a kis boltív felé tartottak, amely a friss levegő és fényes napvilág csodálatos kilátásához vezetett. A fáklya kezdte perzselni Viktor kezét. Eldobta. Az alagútban legalább nem lesz gond; ha az egyik fal mentén maradnak és nem csinálnak semmi hülyeséget, akkor akár akarják, akár nem, eljutnak az ajtóhoz. És mostanra már hajnalnak kell lennie, ami azt jelenti, hogy már nem tarthat soká, míg megpillantják a fényt.
Viktor fölegyenesedett. Ez valójában ugyancsak hősies. Ugyan nem voltak szörnyek, akikkel meg kellett küzdeni, de valószínűleg még a szörnyek is elrohadtak évszázadokkal ezelőtt. Persze, vérfagyasztó élmény volt, de igazából csak, nos, régészet. Most, hogy az egész mögötte van, nem is tűnik olyan rettenetesnek...
Az előttük rohanó Laddie élesen fölugatott.
– Mit mond? – érdeklődött Viktor.
– Azt mondja – felelte Gaspod –, hogy az alagút el van torlaszolva.
– Ó, ne!
– Valószínűleg a te orgona-szólóhangversenyed okozta.
– Tényleg el van torlaszolva?
Tényleg el volt torlaszolva. Viktor fölmászott a kőhalomra. Több hatalmas kőtábla zuhant le a tetőről, sziklatörmelék tonnáit rántva magukkal. A fiú meghúzgált-meglökdösött egy-két darabot, de ezzel csak további omlást idézett elő.
– Talán van másik kiút? – szólalt meg. – Talán ti kutyák mehetnétek és...
– Felejtsd el, haver – hárított Gaspod. – Különben is, biztos, hogy az egyetlen másik út azon a lépcsőn át vezet. És az a tengerhez visz, igaz? Nem kell mást tenned, csak leúsznod oda és reménykedni, hogy a tüdőd állja a sarat.
Laddie ugatott.
– Nem te – szólt rá Gaspod. – Nem hozzád beszéltem. Soha ne jelentkezz semmire önként!
Viktor folytatta a vájkálást a sziklák közt.
– Nem is tudom – jelentette ki egy idő múlva –, de nekem úgy tűnik, hogy itt ki tudok venni némi fényt. Mit szólsz hozzá?
Hallotta, hogy Gaspod nagynehezen fölküzdi magát a kövekre.
– Lehetséges, lehetséges – ismerte el a kutya kelletlenül. – Úgy néz ki, két kőtömb beékelődött és maradt egy kis hely.
– Elég nagy valaki aprónak, hogy átkússzon? – firtatta bátorítóan Viktor.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – morogta Gaspod.
Viktor hallotta a mancsok kaparását a laza sziklaomladékon. Végül egy fojtott hang azt mondta: – Egy kissé tágabb... itt át kell szuszakold magad, olyan szűk... a mindenit...
Csönd támadt.
– Gaspod? – szólalt meg aggódva Viktor.
– Rendben van. Átjutottam. És látom az ajtót.
– Remek!
Viktor érezte, hogy mozog a levegő, és horzsoló neszt hallott. Óvatosan kinyúlt és a keze egy bőszen küszködő szőrös testbe ütközött.
– Laddie megpróbál utánad menni!
– Túl nagy. Be fog szorulni!
Kutyanyögés hallatszott, aztán őrült rugdalózás következett, mely sóderzáport zúdított Viktorra, és a diadal halk vakkantása.
– Na persze, ő egy kissé girhesebb nálam – jegyezte meg Gaspod egy kicsivel később.
– És most ti ketten fussatok és hozzatok segítséget! – kérte Viktor. – Ööö. Mi majd itt várunk.
Hallotta, hogy a kutyák eltűnnek a messzeségben. Laddie távoli ugatása azt sugallta, hogy elérték a kinti levegőt.
Viktor hátradőlt.
– És most csak annyi a dolgunk, hogy várjunk – szögezte le.
– A dombban vagyunk, ugye? – kérdezte Ginger hangja a sötétből.
– Igen.
– Hogy kerültünk ide?
– Én téged követtelek.
– Megkértelek, hogy állíts meg.
– Igen, de aztán megkötöztél.
– Én ugyan nem!
– Megkötöztél – ismételte meg Viktor. – És aztán idejöttél és kinyitottad az ajtót és csináltál valamiféle fáklyát és bementél annak a, annak a helynek a mélyére. Rágondolni sem merek, hogy mit tettél volna, ha nem ébresztelek föl.
Csönd támadt.
– Én tényleg megtettem mindezt? – kérdezte tétován Ginger.
– Tényleg megtetted.
– De semmire sem emlékszem belőle!
– Hiszek neked. De attól még megtetted.
– Mi... mi volt az a hely egyébként?
Viktor mocorgott a sötétben, megpróbálva kényelembe helyezni magát.
– Nem tudom – vallotta be. – Először azt hittem, hogy templom. És úgy nézett ki, mintha mozgó képek nézésére használták volna.
– De sokszázévesnek látszott!
– Inkább sok ezer, úgy vélem.
– De, figyelj csak, az nem lehet – mondta Ginger annak vékonyka hangján, aki megpróbál racionális lenni, miközben a téboly fejszével töri be az ajtót. – Az alkimistákban csak pár hónappal ezelőtt ötlött föl a gondolat.
– Igen. Ez olyasmi, amin el kell gondolkozni.
Kinyúlt és megérintette a lányt, akinek teste olyan merev volt, mintha nyársat nyelt volna és megrándult az érintéstől.
– Itt eléggé biztonságban vagyunk – tette hozzá. – Gaspod hamarosan visszajön a segítséggel. Ne aggódj emiatt!
Megpróbált nem gondolni a lépcsőhöz csapódó tengerre, és az éjféli padlón szerteszét futkosó soklábú izékre. Megpróbálta kiverni a fejéből az eleven, mozgó vetítővászon előtti ülések fölött némán sikló polipok gondolatát. Megpróbálta elfelejteni a művészetpártolókat, akik a sötétben ücsörögtek, míg elszálltak fölöttük az évszázadok. Talán arra vártak, hogy befusson az asszony a durrantott gabonával és forró kolbászokkal.
Az egész élet olyan, mintha mozgót néznénk, gondolta. Csak mintha mindig tíz perccel azután érkeznél, hogy a nagyfilm elkezdődött, és senki sem meséli el a cselekményt, szóval magadnak kell rájönnöd mindenre a nyomravezető jelek alapján.
És soha, de soha nem kapsz esélyt arra, hogy a helyeden maradj a következő előadásra is.

 

Gyertyafény libbent az egyetemi folyosón.
A Kincstárnok nem hitte azt magáról, hogy bátor ember. A legtöbb, amivel szívest-örömest megbirkózott, egy számoszlop volt, és a jártasság a számolásban följebb vitte őt a Láthatatlan Egyetem hierarchiájában, mint a varázslás valaha is. De ezt nem hagyhatta figyelmen kívül.
...vuanun... vuamm... vuammvuammvuammVUAMMVUAMM
Lekuporodott egy oszlop mögé és tizenegy labdacsot számlált. Kis sugarakban kilövellő homok puffant ki a zsákokból. Most már kétperces időközökben.
Odaszaladt a homokzsákok halmához, és megráncigálta.
A valóság nem mindenütt ugyanaz. Hát, persze, ezt minden varázsló tudja. A valóság sehol sem nagyon vastag a Korongvilágon. Néhány helyen pedig ugyancsak vékony. Ettől működik a mágia. Amiről Rikter azt gondolta, meg tudja mérni, az a változás a valóságban, olyan helyek, ahol a valóságos villámgyorsan átalakul valótlanná.
És minden varázsló tudja, mi történhet, ha a dolgok elég valótlanná válnak ahhoz, hogy lyuk keletkezzen.
De, gondolta, miközben belecsimpaszkodott a zsákokba, ehhez tömérdek varázslatra van szükség. Elkerülhetetlen, hogy észrevegyünk akkora mágiamennyiséget. Az úgy szembeötlene, mint... nos, mint a rengeteg mágia.
Eddig legalább ötven másodpercet elhasználtam.
Alaposan megnézte a vázát a bunkerében.
Ó!
Előzőleg abban reménykedett, hogy esetleg téved.
Mindegyik labdacs ugyanabba az irányba repült ki. Fél tucat homokzsák tele volt lőtt lyukakkal. És Számok Rikter azt gondolta, hogy havonta két labdacs a valótlanság veszedelmes méretű fölhalmozódását jelenti...
A Kincstárnok képzeletben egyenest vont a vázától, át a megrongált homokzsákokon, a folyosó túlsó végéig.
...vuamm... vuamm...
Hátrahőkölt, aztán rájött, hogy nincs miért aggódni. Mindegyik labdacsot a vele átellenes díszelefántfej lőtte ki. Megnyugodott.
...vuamm... vuamm...
A váza hevesen rázkódott, mialatt a titokzatos gépezet körbelendült benne. A Kincstárnok közelebb dugta hozzá a fejét. Igen, határozottan sziszeg valami, mint amikor összepréselik a levegőt...
Tizenegy labdacs vágódott nagy sebességgel a homokzsákokba.
A váza hátrarúgott az ellenhatás híres elvének megfelelően. Ahelyett, hogy egy homokzsákot talált volna el, eltalálta a Kincstárnokot.
Ming-ng-ng.
A varázsló pislogott egyet. Egy lépést tett hátra. Hanyatt esett.
Mivel Holivud rendellenességei a valóságban erőtlen, ám opportunista csápokat nyújtottak ki még olyan messzire is, mint Ankh-Morpork, egy kicsiny kékrigópár röpködött a feje körül egy pillanatig és csip-csip-csipogott, mielőtt elenyészett.

 

Gaspod a homokon hevert és zihált. Laddie körülötte táncolt és sürgetőleg ugatott.
– Örülhetünk, hogy szerencsésen kikerültünk belőle – sikerült kinyögnie, majd fölállt és megrázta magát.
Laddie ugatott és hihetetlenül fotogénnak látszott.
– Jól van, na, jól van, na – sóhajtotta Gaspod. – Mit szólnál, ha mennénk és keresnénk valami reggelit, és esetleg behoznánk némi alvást és aztán...
Laddie ismét ugatott.
Gaspod nagyot sóhajtott.
– Jó, rendben van – mondta. – Nem bánom, legyen, ahogy akarod. De, tudod, nem fogják neked megköszönni.
Laddie elsüvített a homokon át. Gaspod ráérősebb, nyugodt lépésben követte, és nagyon meglepődött, amikor a másik visszakanyarodott, gyöngéden fölkapta a tarkójánál fogva, és újra nekivágott.
– Csak azér' teszed ezt velem, mer' kicsi vagyok – panaszkodott Gaspod, miközben jobbról-balra himbálózott, és: – Nem, ne arra! Az emberek semmire se jók ilyen korai órán. Trollok kellenek nekünk. Azok még mindig ébren lesznek és kitűnően értenek a földalatti dolgokhoz. A következőnél fordulj jobbra! A Kék Márvány kell nekünk és... ó, a francba!
Hirtelen ráébredt, hogy kénytelen lesz beszélni.
És nyilvánosan.
Eltölthetsz egy örökkévalóságot előrelátóan leplezve beszélőképességed az emberek előtt, és aztán, nesze neked, ott vagy a helyszínen és meg kell szólalj. Különben az ifjú Viktor és a Cicus odalenn fognak porladni örökre. Ez a kölyök Laddie le fogja pottyantani valaki elé és várakozóan fog nézni és neki kell majd magyarázkodnia. És utána az egész életét afféle csodabogárként fogja tölteni.
Laddie végigügetett az utcán, be a telis-tele zsúfolt Márvány füstös kapuján. Átfurakodott a fatörzsnyi lábak útvesztőjén a pulthoz, metszően ugatott, és a padlóra ejtette Gaspodot.
Várakozóan nézett.
A beszélgetés zsongása megszűnt.
– Ez a Laddie – jelentette ki egy troll. – Mit ő akar?
Gaspod tántorogva a legközelebbi trollhoz lépdelt és udvariasan megcibálta a rozsdás páncéling lelógó csíkját.
– Elnézést – mondta.
– Ő piszkos intelligens kutya – jegyezte meg egy másik troll, szórakozottan félrerúgva Gaspodot. – Láttam őt mozgóban tegnap. Döglöttnek tudja magát tettetni és ötig tud számolni. [25]
– Az akkor kettővel több, mint amire te képes vagy. – Ez kacagásorkánt váltott ki.
– Ne, fogd be a szád! Szerintem – nyilvánított véleményt az első troll –, megpróbál valamit elmondani nekünk.
– ...elnézést...
– Csak rá kell nézni arra, ahogy ugrál körbe-körbe és ugat.
– Úgy van. Láttam őt abba' a mozgóba', ő megmutat embereknek, hol találni elveszett gyerekeket a barlangba'.
– ...elnézést...
Összeráncolódott egy trollhomlok – Úgy érted, azér', hogy megegyék őket?
– Ne, azér', hogy kihozzák őket.
– Mi, olyan szabadtéri pecsenyesütésféle dolog?
– ...elnézést...
Újabb láb találta el Gaspod golyófejének oldalát.
– Lehet, ő talált még többet. Nézd, hogyan szaladgál oda az ajtóhoz meg vissza. Ő okos kutya.
– Elmehetnénk keresni – javasolta az első troll.
– Jó ötlet. Egy egész örökkévalóságnak tűnik, amióta uzsonnáztam.
– Figyelj, tilos embert enni Holivudban. Veszett hírünk lesz tőle! Ráadásul a Szilícium Rágalomellenes Liga úgy zúdul rád, mint egy tonna négyszögletes építési izé.
– Igen, de lehet valami jutalom vagy ilyesmi.
– ...ELNÉZÉST...
– Jól van! Ráadásul a trollimázs nagy javulása vizavi a nagyközönséggel, ha megtaláljuk az elveszett gyerekeket.
– És még ha nem is találjuk meg őket, a kutyát megehetjük, igaz?
A kocsma kiürült, csak a szokásos füstfelleget hagyva maga mögött, olvadt trollitalok katlanait, Rubint, amint oda se figyelve lekaparja a bögrékről a megdermedt lávát, és egy kicsiny, fáradt, molyrágta kutyát.
A kicsiny, fáradt, molyrágta kutya erősen a különbségre gondolt aközött, ha csodakutyának látszik és akként viselkedik az eb, vagy ha csupán az.
Aztán azt mondta: – A rohadt életbe!

 

Viktor emlékezett rá, mennyire félt a tigrisektől, amikor gyerek volt. Hiába mutatták ki neki, hogy a legközelebbi tigris háromezer mérföldre van tőle. Rákérdezett „Van a lakóhelyük és a miénk között tenger?” és az emberek azt felelték „Nos, ami azt illeti, nincs, ám...”, mire azt válaszolta „Akkor az egész csak távolság kérdése”.
A sötétség pontosan ugyanilyen. Minden borzalmas, sötét helyet magának a sötétségnek alaptermészete kapcsol össze. A sötétség ott van mindig, mindenhol, csak arra vár, hogy kialudjanak a fények. Pont ugyanúgy, mint a Tömlöc Létsíkok. Csak arra várnak, hogy meghasadjon a valóság.
Szorosan belekapaszkodott Gingerbe.
– Erre már nincs szükség – mondta a lány. – Most már uralkodom magamon.
– Ó, akkor jó – felelte Viktor elhalóan.
– A gond csak az, hogy te is engem nyomorgatsz.
A fiú megnyugodott.
– Fázol? – kérdezte.
– Egy kicsit. Nagyon nyirkos itt lenn. A te fogad hallom vacogni?
– Ki másét? Ne – tette hozzá sietve –, inkább ne is gondold ezt végig!
– Tudod – szólalt meg egy idő múlva Ginger – nem emlékszem semmire a megkötözésedből. Még csak nem is tudok különösebben jól csomót kötni.
– Ezek oltári jók voltak – válaszolta Viktor.
– Csak az álomra emlékszem. Volt az a hang, ami azt mondta, hogy föl kell ébresszem a... az alvó férfit?
Viktornak eszébe jutott a páncélba öltözött alak a kőtömbön.
– Jó alaposan megnézted? – érdeklődött. – Mire hasonlított?
– A ma éjszakáról nem tudok – jelentette ki óvatosan Ginger. – De az álmaimban mindig egy kicsit úgy néz ki, mint Oszvald bácsikám.
Viktor a nála magasabb kardra gondolt. Az ember egy ahhoz hasonlóval nem tud hárítani egy kardcsapást, az bármit átvágna. Valamiért nehéz volt elképzelni bármit, ami úgy néz ki, mint egy Oszvald, és ilyen kardja van.
– Miért emlékeztet téged Oszvald bácsikádra? – tudakolta.
– Mert Oszvald bácsikám is olyan moccanatlan feküdt. Jelzem, csak egyetlenegyszer láttam őt. És az a temetésén történt.
Viktor nyitotta a száját – és távoli, elmosódott hangok hallatszottak. Néhány kő megmozdult. Egy hang, most már kicsit közelebb azt fuvolázta: – Szervusztok, gyerekek! Erre gyertek, kisgyerekek!
– Ez Szikla – ujjongott Ginger.
– Akárhol megismerném ezt a hangot – értett egyet Viktor. – Hé! Szikla! Én vagyok az! Viktor!
Aggodalmas csönd támadt. Aztán Szikla hangja fölbömbölt: – Ez Viktor barátom!
– Az azt jelenti, nem ehetjük meg?
– Senki sem fogja megenni Viktor barátom! Kiássuk őt nagy sietve!
Rágcsálás zaja hallott. Aztán egy másik troll hangja panaszkodott: – Ezt mészkőnek merik nevezni? Szerintem ízetlen.
Még több kaparászás hallatszott. Egy harmadik hang imigyen szólt: – Nem értem, miért nem ehetjük meg. Ki tudná meg?
– Te civilizálatlan troll – pirongatta Szikla. – Mit nem képzelsz? Te embert eszel, mindenki rajtad röhög, aszongyák „Ó nagyon fogyatékos troll, nem tuggya hogyan kell viselkedni művelt társaságban” és többet nem fizetnek neked napi három tallért és visszaküldenek a hegyekbe.
Viktor kiadott magából egy hangot, amiről azt remélte, könnyed kuncogás.
– Tényleg murisak, nem? – kérdezte.
– Nevetségesek – felelte Ginger.
– Na persze, az az egész hőzöngés az emberevésről csak handabanda. Szinte soha sem teszik. Nem kell emiatt aggódnod.
– Nem is teszem. Amiatt aggódom, hogy valahányszor elalszom, állandóan elkószálok és nem tudom, miért. Annak alapján, amit elmondtál, úgy hangzik, mintha föl akartam volna ébreszteni azt az alvó lényt. Ez szörnyű tudat. Valami ott rejtőzködik a tudatom belsejében.
Valami csattant, amikor még több sziklát félrehúztak.
– Ez benne a fura – jelentette ki Viktor. – Amikor az embert, ööö, megszállják, a, ööö, megszálló izé általában nem törődik sokat vele vagy bárki mással. Úgy értem, a megszálló nem csak megkötözött volna. Jól kupán vágott volna valamivel.
A lány kezéért nyúlt a sötétben.
– Az az izé a kőtömbön – szólalt meg.
– Mi van vele?
– Már láttam korábban. Benne van a könyvben, amit találtam. Képek tucatjai vannak róla, és biztos azt gondolták a régiek, hogy fontos a kapu mögött tartani őt. Azt hiszem, ezt közlik a piktorgrammok. Kapu... férfi. A férfi a kapu mögött. A fogoly. Tudod, biztos vagyok benne, hogy az ok, amiért az összes papnak vagy akárminek oda kellett menni és kántálni minden nap, az...
A feje mellől elrántottak egy sziklatömböt és beáramlott a halvány nappali világosság. Azt szorosan a sarkában Laddie követte, amely egyidőben próbálta megnyalni Viktor arcát és közben ugatni.
– Igen, igen! Jól csináltad, Laddie – próbálta meg elhárítani Viktor. – Jó kutya. Jó fiú vagy, Laddie!
– Laddie jófiú! Laddie jófiú!
Az ugatástól több kis sziklaszilánk zuhant le a mennyezetről.
– Aha! – mondta Szikla. Több másik troll feje is megjelent mögötte, amikor Viktor és Ginger kinéztek a lyukból.
– Ők nem kicsi gyerekek – motyogta az, amelyik panaszkodott az emberevési tilalom miatt. – Rágósnak látszanak.
– Mondom neked korábban – fordult felé Szikla fenyegetően. – Nem lesz emberevés. Az rengeteg bajokat okoz.
– Miért ne csak egy lábat? Akkor majd mindenki...
Szikla fél kézzel fölkapott egy féltonnás tömböt, elgondolkozva méregette, aztán olyan erősen megütötte vele a másik trollt, hogy a tömb eltörött.
– Mondom neked korábban – közölte a fekvő alakkal –, az olyan trollok, mint te, veszett hírünk költik. Hogyan foglalhatjuk el jogos helyünk az értelmes fajok testvériségében, ha a hozzád hasonló tökéletlen trollok egyfolytába' szégyent hoznak miránk?
Benyúlt a lyukon és kihúzta Viktort teljes életnagyságban.
– Kösz, Szikla! Ööö. Ginger is ott van benn.
Szikla ravaszul oldalba bökte, amitől a fiú két bordája megrepedt.
– Látom én – mondta. – És nagyon csinos selyemnegzsélig-zsét visel. Találsz egy jó helyet, hogy megengedj magadnak egy kis „Zavarjuk be a macit a málnásba!”-t és a Korong megmozdul számodra, mi? – A többi troll vigyorgott.
– Huh, igen, föltételezem... – kezdte Viktor.
– Ez egyáltalán nem igaz! – csattant föl Ginger, miközben kisegítették a lyukból. – Mi nem...
– De igen! – vágott közbe Viktor, bőszen jeleket adva kézzel és szemöldökkel. – Teljesen igaz! Tökéletesen igazad van, Szikla!
– Aha – jegyezte meg az egyik troll Szikla mögött. – Láttam őket a mozgókon. A fiú állandóan csókojja a lányt meg magával ragaggya.
– Na, ide figyeljetek... – kezdte Ginger.
– És most gyorsan ki kell innen menjünk – szögezte le Szikla. – Ez az egész mennyezet nagyon tökéletlennek tűnik szerintem. Akármikor lezuhanhat.
Viktor fölpillantott. Több sziklatömb vészjóslóan megdőlt.
– Igazad van – ismerte el. Megragadta a tiltakozó Ginger karját és végiglökdöste a lányt a folyosón. A trollok fölszedték elhullott honfitársuk, aki nem tudta, hogyan kell viselkedni művelt társaságban, és utánuk baktattak.
– Ez undorító volt, hogy azt a benyomást keltetted bennük, hogy... – sziszegte Ginger.
– Fogd be a szád! – förmedt rá Viktor. – Mit akartál, mit mondjak nekik, hmm? Úgy értem, szerinted miféle magyarázat lenne célszerű? Mégis mit szeretnél, miről tudjanak az emberek?
A lány tétovázott.
– Hát, rendben – törődött bele. – De igazán kitalálhattál volna valami mást. Mondhattad volna, hogy felfedezőútra indultunk, vagy, ööö, kövületeket kerestünk... – elhallgatott.
– Aha, az éjszaka közepén, és te selyemnegzséligzsében – mondta Viktor. – Egyébként meg mi a szösz a negzséligzsé?
– Neglizsét akart mondani – válaszolta Ginger.
– Gyere, menjünk vissza a városba! Utána talán még lesz időm, hogy aludjak vagy két órát.
– Hogy érted, hogy utána?
– Venni fogunk ezeknek a fickóknak egy-egy jó nagy pohár italt...
Halk moraj hallatszott a domb felől. Porfelhő hömpölygött ki az ajtónyíláson és borította be a trollokat. A maradék plafon is beomlott.
– És ennyi – szólalt meg Viktor. – Vége. Meg tudod ezt értetni az alvajáró részeddel? Többé semmi értelme megpróbálni bejutni, nincs út. Be van temetve. Vége. Hála isteneknek!

 

Minden városban akad egy ilyen kocsma. Homályos benne a világítás és az ivók, noha beszélnek, nem egymáshoz intézik szavaik, és nem is figyelnek oda. Csak kibeszélik, ami fáj ott belül. Ez a magára maradtak kocsmája, a pecheseké, és mindazon embereké, akiket ideiglenesen leintettek az élet lóverseny-pályájáról, és gödörbe kerültek.
Itt mindig élénk a forgalom.
Ezen a hajnalon a gyászoló közönség a pult mentén sorakozva üldögélt, mindegyik a maga mélabúfelhőjében, mindegyik biztos abban, hogy ő a legszerencsétlenebb az egész világon.
– Én hoztam létre – jelentette ki Goldfis mogorván. – Azt hittem, nevelő hatású lesz. Kibővítheti az emberek látókörét. Nem arra szántam, hogy egy, egy, egy látványosság legyen. Ezer elefánttal! – tette hozzá undokul.
– Aha – szólalt meg Detritus. – A csaj nem tuggya, mit akar. Megcsinálom, amit akar, aztán aszongya, az nem jó, te nemesebb érzések híján lévő troll vagy, nem érted, mit akar egy lány. Aszongya, a lány ragacsos ehető izéket akar szalaggal átkötött dobozban, készítek egy szalaggal átkötött dobozt, ő kinyittya, sikít, aszongya nem nyúzott ló, amire gondolt. A csaj nem tuggya, mit akar.
– Aha – közölte egy hang Goldfis bárszéke alól. – Megérdemelnék, hogy lelépjek és csatlakozzak a farkasokho'.
– Úgy értem, vegyük ezt az Elvitte a Szél vackot – folytatta Goldfis. – Még csak nem is valóságos. Nem olyan, ahogy tényleg történtek a dolgok Csak hazugságok. Akárki tud hazugságokat mondani.
– Aha – kapcsolódott be Detritus. – Példul aszongya, egy lány zenét akar az ablak alatt, zenélek az ablak alatt, az utcába' mindenki fölébred és kikiabál a házból, Te rémes troll, miért ütögetsz össze köveket késő éjjel? És ő meg még csak föl se ébredt.
– Aha – mondta Goldfis.
– Aha – mondta Detritus.
– Aha – mondta a hang a bárszék alatt.
A kocsmát üzemben tartó férfi természeténél fogva jókedélyű volt. Nem nehéz jókedvűnek lenni, tényleg nem, ha a vendégeid villámhárítóként működnek a történetesen arrafelé megforduló minden nyomorúság számára. Már rég rájött, hogy nem jó ötlet olyasmiket mondani, hogy „Ne is törődj vele, nézd a dolog szebbik oldalát”, mert olyan sosincs, vagy „Föl a fejjel, talán nem is úgy lesz”, mert gyakran már úgy volt. Mindössze annyit vártak el tőle, hogy folyamatosan érkezzék az ital.
Azonban ma reggel kissé zavarta valami. Úgy tűnt, hogy van egy plusz személy a kocsmában, még ha el is tekint attól az akárkitől, aki a padlóról emel szót. Folyton az az érzése támadt, hogy eggyel több italt szolgál föl, még ki is fizetik neki, sőt szóba elegyedik a rejtélyes vevővel. De nem látta az illetőt. Nem volt rá képes. Valójában egyáltalán nem volt biztos abban, mit lát, vagy kivel beszélget.
Odaballagott a kocsma túlsó végébe.
Egy pohár siklott felé.
UGYANAZT MÉG EGYSZER – szólt egy hang az árnyékból.
– Ööö – felelte a kocsmáros. – Hogyne. Persze. Mi is volt az?
BÁRMI.
A kocsmáros rumot töltött a pohárba. Azt elhúzták.
A kocsmáros valami mondanivalót keresett. Valamely okból rettegést érzett.
– Nem túl gyakran lehet itt látni magát – sikerült kinyögnie.
A HANGULAT KEDVÉÉRT JÖVÖK IDE. UGYANAZT MÉG EGYSZER.
– Holivudban dolgozik, mi? – kérdezte a kocsmáros, gyorsan teletöltve a poharat. Az újra eltűnt.
EGY IDEJE NEM. UGYANAZT MÉG EGYSZER.
A kocsmáros tétovázott. A szíve mélyén jó lélek volt.
– Nem gondolja, hogy már elég lesz? – firtatta.
PONTOSAN TUDOM, HOGY MIKOR ELÉG.
– Na persze, mindenki ezt mondja.
MINDENKIRŐL TUDOM, HOGY MIKOR ELÉG.
Volt valami nagyon furcsa ebben a hangban. A kocsmáros egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a fülével hallja. – Ó! Nos, ööö – nyögte. – Ugyanazt még egyszer?
NEM. HOLNAP MUNKÁS NAPOM LESZ. MEGTARTHATOD A VISSZAJÁRÓT.
Egy maréknyi apró gurult át a pulton. Jéghidegnek érződtek és többségüket csúnyán megrágta az idő vasfoga.
– Ó, ööö... – kezdte a kocsmáros.
Az ajtó nyílt és csukódott, közben hideg légáramlatot engedett be, noha az éjszaka meleg volt.
A kocsmáros szórakozottan letörölte a pultot, gondosan kikerülve az érméket.
– Az ember néha fura alakokkal találkozik, ha kocsmája van – motyogta.
Egy hang így szólt közvetlen a füle mellett: MAJDNEM ELFELEJTETTEM. KÉREK EGY CSOMAG GYÖMBÉRES KEKSZET.

 

Hó csillant a Kostető-hegység peremiránti fullajtárjain, ezen a hatalmas, az egész világot átívelő hegyláncon, amely, ahol a Körkörös-tenger köré kanyarodik, természetes válaszfalat hoz létre Klaccs és az óriási, lapos Sto-síkság között.
Ez az otthona a zsivány gleccsereknek és prédát kereső lavináknak és magas, néma hómezőknek.
És a jetiknek. A jetik a trollok magaslati fajtája, és sejtelmük sincs róla, hogy az emberevés kiment a divatból. Nézetük szerint: ha mozog, edd meg! Ha nem mozog, várd ki, míg megmoccan. És aztán edd meg.
Egész nap a lármát hallgatták. Oromtól oromig pattogtak a visszhangok a fagyott hegylánc mentén, amíg, mostanra, folyamatos, tompa morajjá lettek.
– Az unokatestvérem – jegyezte meg egyikük, szórakozottan piszkálva egy odvas fogat a karmával – azt mondta, hogy azok hatalmas, szürke állatok. Elefántok.
– Nagyobbak, mint mink? – kérdezte a másik jeti.
– Csaknem olyan nagyobbak, mint mink – válaszolta az első jeti. – Csomó van belőlük, azt mondta. Több, mint amennyit meg tudott számolni.
A második jeti beleszimatolt a szélbe és láthatólag fontolóra vette ezt.
– Hát, ami azt illeti – jelentette ki komoran. – Az unokatesód nem tud egynél tovább számolni.
– Azt mondta, rengeteg nagy volt belőlük. Nagy, kövér, szürke elefántok, mind mászik föl, mind kötéllel egymáshoz erősítve. Nagyok és lassúak. Mind rengeteg uugrahot hordoz.
– Á!
Az első jeti a végtelen, meredek hómezőre mutatott.
– Jó mély ma – szögezte le. – Ebben semmi se fog gyorsan mozogni, igaz? Lefekszünk a hóba, nem fognak észrevenni, csak amikor már egész a nyakunkon lesznek, pánikba ejtjük őket, és jön a Nagy Zabálás. – Meglengette hatalmas mancsát a levegőben. – Nagyon nehezek, azt mondta az unokatesóm. Nem fognak gyorsan mozogni, arra mérget vehetsz.
A másik jeti vállat vont.
– Hát csináljuk! – mondta a távoli, rémült trombitálás hangzavarát túlkiabálva.
Lefeküdtek a hóba, fehér irhájuk gyanúra okot nem adó halommá változtatta őket. Olyan módszer volt ez, amely újra meg újra működött, és jeti jetinek adta tovább sok-sok ezer éve, noha már nem sokáig fogják továbbörökíteni.
Vártak.
Távoli bömbölés hallatszott, ahogy a csorda közelgett.
Végül megszólalt az első troll, nagyon vontatottan, mert már régóta törte ezen a fejét: – Mit kapsz akkor, érted, mit kapsz akkor ha átkelsz... egy hegyen egy elefánttal?
Sosem érkezett válasz a kérdésre.
A jetiknek igaza volt.
Amikor ötszáz, otromba, kételefántos szán tíz lábbal arrébb, óránkénti hatvan mérföldes sebességgel átszelte a hegygerincet, miközben rájuk szíjazott utasaik pánikba esve trombitáltak, tényleg nem vették észre a jetiket, amíg egész a nyakukon nem voltak.

 

Viktor csupán két órányi alváshoz jutott, mégis szokatlanul fölfrissülve és derűlátóan ébredt.
Az egésznek vége. A dolgok mostantól sokkal jobbak lesznek. Ginger egész kedves volt hozzá múlt éjjel – azaz pár órával ezelőtt – és akármi volt is a dombban szerencsésen és igazán el van temetve.
Néha előfordul az ilyesmi, gondolta, miközben vizet öntött a repedezett mosdótálba és sietve megmosakodott. Valami gonosz vén királyt vagy varázslót eltemetnek és a szellemük továbbólálkodik, megkísérelve helyrehozni a dolgokat vagy ilyesmi. Közismert jelenség. De most legalább egy millió tonnányi szikla torlaszolja el az alagutat, és nem hiszem, hogy bárki képes lenne átólálkodni azon.
A kellemetlenül eleven vetítővászon egy pillanatra fölbukkant emlékezetében, de most még az sem tűnt olyan szörnyűnek. Odabent sötét volt, rengeteg mozgó árnyék volt, ő maga egyébként is annyira feszült volt, mint valami rugó, nem csoda, hogy a szeme megtréfálta. Voltak csontvázak is, de most már azoknak sem állt hatalmában megrémíteni. Viktor hallott a törzsfőkről, ott fönn a hideg fennsíkokon, akiket lovon ülő lovasok egész seregével temettek el, hogy a lelkük tovább éljen a túlvilágon. Talán valaha itt is valami olyasmi történhetett. Igen, az egész sokkal kevésbé tűnt borzalmasnak a nappal hideg fényében.
És pontosan ez az. Hideg fény.
A szoba tele volt azzal a fajta fénnyel, amit akkor látsz, amikor fölébredsz egy téli reggelen, és tudod a világosságból, hogy éjszaka havazott. Világosság árnyékok nélkül.
Odament az ablakhoz és kinézett a sápadtezüst derengésre.
Holivud eltűnt.
Az éjszakai látomások szökőkútként újra föltörtek emlékezetében, miként a sötétség is visszatér, amikor kialszik a fény.
Várjunk csak, várjunk csak, gondolta pánikkal küzdve. Ez csak köd. Elkerülhetetlen, hogy néha köd keletkezzen ilyen közel a tengerhez. És azért csillog így, mert a nap fönn van. Nincs semmi okkult a ködben. Az csupán a levegőben lebegő apró vízcsöppek összessége. Mindössze ennyi az egész.
Fölráncigálta a ruháit és föltépte a folyosóra vezető ajtót és csaknem orra esett Gaspodban, amely teljes hosszában az ajtó előtt feküdt, mint a világ legmosdatlanabb huzatgátlója.
A kiskutya bizonytalanul mellső lábra emelkedett, sárga szemét Viktorra szögezte és így szólt: – Szeretném, ha tudnád, igen, hogy nem amiatt a hűséges-kutya-védelmezi-a-gazdit marhaság miatt fekszek az ajtód előtt, oké, csak amikor visszaértem ide...
– Fogd be a szád, Gaspod!
Viktor kinyitotta a külső ajtót. Belibegett a köd. Úgy tűnt, felderítő jellege van, úgy jött be, mintha pont erre a lehetőségre várt volna.
– A köd csak köd – szólalt meg fennhangon a fiú. – Gyere! Ma elmegyünk Ankh-Morporkba, emlékszel?
– A fejem – közölte Gaspod –, a fejem olyannak érződik, mint egy macska kosarának feneke.
– Alhatsz a kocsiban. Mi több, én is alhatok a kocsiban.
Néhány lépést tett az ezüstös ragyogásban és csaknem azonnal eltévedt. Épületek magaslottak homályosan a tömény, nyirkos levegőben.
– Gaspod? – szólalt meg habozva. A köd az csak köd, ismételte meg. De zsúfoltnak érződik. Olyan érzés, mint ha hirtelen fölszállna, rengeteg embert pillantanék meg, akik engem lesnek. Kívülről. És ez nevetséges, mert én magam kívül vagyok, szóval nincs semmi a kívülön kívül. Ráadásul ez itt vibrál.
– Gondolom, te akarod mutatni az utat – gúnyolódott egy hang a térdénél.
– Nagyon csöndes, nem igaz? – jegyezte meg Viktor, megpróbálva hidegvérűnek hallatszani. – Gondolom, a köd mindent elnyel.
– Persze, lehet, hogy kísértetes lények jöttek elő a tengerbő' és legyilkótak minden halandó lelket rajtunk kívül – csevegett Gaspod.
– Kuss!
Valami előmeredt a ragyogásból. Ahogy közelebb került, kisebb lett, és a csápok és tapogatók, melyekkel Viktor képzelete fölruházta, Soll Himpeller többé-kevésbé közönséges karjaivá és lábaivá váltak.
– Viktor? – firtatta bizonytalanul.
– Soll?
Soll láthatóan megkönnyebbült. – Semmit se látok ebben a vacakban – jelentette ki. – Azt hittük, elvesztél. Gyere, már majdnem dél van. Többé-kevésbé készen állunk az indulásra.
– Én kész vagyok.
– Remek. – Ködcseppek csapódtak ki Soll haján és öltözékén. – Ööö – mondta. – Pontosan hol is vagyunk?
Viktor megfordult. Az előbb még mögötte volt a szállása.
– A köd mindent megváltoztat, nemde? – említette meg Soll boldogtalanul. – Ööö, gondolod, hogy a kiskutyád képes megtalálni az utat a stúdióba? Nagyon okosnak látszik.
– Morr, morr – közölte Gaspod, hátsó lábára ült, és úgy pitizett, amiről Viktor legalább fölismerte, hogy színtiszta szarkazmus.
– Nahát! – ámult Soll. – Olyan, mintha értené, nem?
Gaspod metszően ugatott. Egy-két másodperccel később izgatott válaszugatás sortüze hallatszott.
– Természetesen Laddie lesz az – szögezte le Soll. – Micsoda okos kutya!
Gaspod önelégültnek tűnt.
– Jelzem, ez Laddie dióhéjban – folytatta Soll, miközben elindultak az ugatás felé. – Szerintem tudna tanítani egy-két trükköt a kutyádnak, eh?
Viktor nem mert lenézni.
Néhány téves kanyar után A Repülőkutya Századának boltíve kísértetként siklott el a fejük fölött. Itt többen voltak; úgy tűnt, a helyet megtöltik az elveszett vándorok, akik nem tudták, hová máshová mehetnének.
Egy kocsi várakozott Himpeller irodája előtt és maga Himpeller ott állt mellette, és topogott lábával.
– Gyerünk, gyerünk! – förmedt rájuk. – Gaffert előreküldtem a filmmel. Beszállni, mindketten!
– Lehet ilyen ködben utazni? – kérdezte Viktor.
– Mi térhetne rossz útra? – kérdezett vissza Himpeller. – Csak egy út visz Ankh-Morporkba. Különben is, valószínűleg kikerülünk ebből a vacakból, amint elhagyjuk a tengerpartot. Nem értem, miért olyan ideges mindenki. A köd az köd.
– Ezt mondom én is – felelte Viktor és bemászott a kocsiba.
– Nagy szerencse, hogy befejeztük az Elvitte a Szél-t tegnap – mondta Himpeller. – Ez az egész valószínűleg valami idényjellegű. Egyáltalán nincs miért aggódni.
– Ezt már mondtad – válaszolta Soll. – Legalább ötször elmondtad már ugyanezt ma reggel.
Ginger az egyik ülésen gubbasztott, amely alatt Laddie hevert. Viktor odacsusszant közvetlen a lány mellé.
– Tudtál valamennyit aludni? – súgta oda.
– Azt hiszem, csak egy vagy két órát – felelte Ginger. – Semmi sem történt. Semmi álmodás vagy ilyesmi.
Viktorban fölengedett a feszültség.
– Akkor hát tényleg vége – jelentette ki. – Nem voltam benne biztos.
– És a köd? – kérdezte a lány.
– Tessék? – tudakolta Viktor bűntudatosan.
– Mi okozza a ködöt?
– Hát – kezdte Viktor –, amennyire tudom, amikor a hideg levegő meleg talaj fölött halad el, víz csapódik ki a...
– Tudod, hogy mire gondolok! Egyáltalán nem olyan, mint a rendes köd! Ez... olyan furán sodródik – fejezte be akadozva. – És csaknem hallasz hangokat – fűzte hozzá.
– Olyan nincs, hogy csaknem hallasz hangokat – válaszolta Viktor abban a reményben, hogy józan esze hinni fog neki. – Vagy hallod őket, vagy nem. Nézd, csak mind a ketten fáradtak vagyunk. Ennyi az egész... Nagyon keményen dolgoztunk és, ööö, nem jutottunk sok alváshoz, szóval teljesen érthető, ha azt hisszük, hogy csaknem hallunk és látunk dolgokat.
– Ó, szóval te csaknem látsz dolgokat, mi? – diadalmaskodott Ginger. – És ne merészeld ezt a nyugodt és ésszerű hangot használni velem! – tette hozzá. – Utálom, amikor az emberek fogják maguk és nyugodtak és ésszerűek velem.
– Remélem, hogy ti szerelmesek nem zördültök össze?
Viktor és Ginger megmerevedtek. Himpeller kapaszkodott föl az átellenes ülésre és bátorítóan rájuk kacsintott. Soll követte. A hajtó nagy csattanással csapta be a kocsi ajtaját.
– Megállunk enni félúton – közölte Himpeller, amikor már előrezötykölődtek. Tétovázott, aztán gyanakvóan körbeszaglászott.
– Mi ez a bűz? – kérdezte.
– Félek, hogy a kutyám az ülése alatt – felelte Viktor.
– Beteg? – tudakolta Himpeller.
– Sajnos, mindig ilyen a szaga.
– Nem gondolod, hogy jó ötlet lenne megfüröszteni?
A hallásküszöbön így motyogott egy hang: – Gondolod, hogy jó ötlet lenne, ha most rögtön leharapnám a lábad?
Ezalatt egész Holivudban vastagodott a köd...

 

Az Elvitte a Szél plakátjai már több napja közkézen forogtak Ankh-Morporkban, és a lázas érdeklődés tetőfokára hágott.
Ezúttal még az Egyetemre is eljutottak. A Könyvtáros fölrajzszögezett egyet a büdös, könyvvel bélelt fészekre, melyet otthonának nevezett [26], és többféle másik cirkulált titokban maguk a varázslók között.
A művész mesterművet alkotott. Viktor karjában, a lángoló város háttere előtt, Gingert úgy rajzolta meg, hogy a lány nem csak szinte mindent megmutatott abból, amije volt, hanem elég sokat tárt abból is a világ elé, amije, az igazat megvallva, nem volt.
A varázslókra gyakorolt hatás elért mindent, amiben Himpeller csak reménykedhetett. A Tanári Zsibongóban a plakát kézről remegő kézre járt, mintha fölrobbanhatna.
– Olyan lány, akiben megvan Az – jelentette ki a Korlátlan Stúdiumok Tanszékvezetője. Egyike volt a legkövérebb varázslóknak, és olyan dagadó, hogy úgy tűnt, meg akar felelni rangjának. Úgy nézett ki, mintha a lószőr ki kellene préselődjön a kikopott foltokból. Az emberek ellenállhatatlan késztetést éreztek, hogy az oldalában kotorásszanak aprópénz után.
– Mi az az „Az”, Tanszékvezető? – firtatta egy másik varázsló.
– Ó, tudod. Az. Szexepil. A jó öreg tyű-hű-ihajla.
Udvariasan és várakozóan nézték, ahogy a csattanóra várók szoktak.
– Jó ég, muszáj a szájatokba rágnom? – fakadt ki.
– A nemi vonzóerőre gondol – magyarázta lelkesen a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. – A szemérmetlen, puha keblek és hatalmas, lüktető combok csábítása, és a vágy tiltott gyümölcse, amely...
Két varázsló előrelátóan elhúzta székét a közeléből.
– Á, szex – legyintett a Pentagramok Dékánja, sóhaj közben szakítva félbe a Jelenkori Varázsrúnák Előadóját. – Túl sok van belőle manapság, véleményem szerint.
– Nos, nem is tudom – felelte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója, és sóvárgónak látszott.
A lárma fölébresztette Motolla Alánkot, aki a tűz mellett szunyókált tolószékében. A Tanári Zsibongóban mindig harsogó tűz égett, akár nyár volt, akár tél.
– Mija? – kérdezte.
A Dékán az öreg füléhez hajolt.
– Azt mondtam – állította hangosan –, hogy mi még csak a jelentését sem ismertük a „szex” szónak, amikor fiatalok voltunk.
– Igaz. Nagyon is igaz – válaszolta Alánk. Tűnődve bámult a lángokba. – És, mm, sikerült kideríteni valaha, nem emlékszel?
Egy pillanatig csönd támadt.
– Mondhat, amit akar, ez a lány jó alakú fiatal nő – közölte dacosan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
– Több fiatal nő – helyesbített a Dékán.
Motolla Alánk bizonytalanul szögezte szemét a plakátra.
– Ki ez a fiatal fickó? – tudakolta.
– Miféle fiatal fickó? – érdeklődött több varázsló is.
– Aki a kép közepén van – válaszolta Alánk. – Ő tartja a lányt a karjában.
Megint megnézték. – Ó, ő – legyintett elutasítóan a Tanszékvezető.
– Úgy tűnik, mintha már láttam volna – közölte Alánk.
– Édes Alánkom, remélem, nem szöktél ki megnézni a mozgó képeket – mondta a Dékán rávigyorogva a többiekre. – Tudod, hogy lealacsonyítja a varázslót, ha pártfogolja a közönséges szórakoztatást. Az Arkrektor nagyon mérges lenne ránk.
– Mija? – kérdezte Alánk, tölcsért formálva kezéből a fülénél.
– Tényleg egy kicsit ismerősnek tűnik, most, hogy mondod – jelentette ki a Dékán a plakátra meredve.
A Jelenkori Varázsrúnák Előadója félrehajtotta a fejét.
– Ez az ifjú Viktor, nemde? – mondta.
– He? – kérdezte Alánk.
– Tudod, igazad lehet – válaszolta a Korlátlan Stúdiumok Tanszékvezetője. – Neki is ugyanolyan fajta gizgazos bajsza van.
– Ki ez? – firtatta Alánk.
– De ő hallgató volt. Lehetett volna varázsló – csodálkozott a Dékán. – Miért akarna egy fiú elmenni és fiatal nőket dédelgetni?
– Ez valóban egy Viktor, de nem a mi Viktorunk. Az állt itt, hogy ő „Viktor Maraschino” – jegyezte meg a Tanszékvezető.
– Ó, az csak a mozgóbeli neve – világosította föl őket a Jelenkori Varázsrúnák Előadója fölényesen. – Mindnek van ilyen fura neve. Delores del Syn meg Blanche Eped meg Szikla Szirtes és így tovább... – Rádöbbent, hogy a többiek vádlóan merednek rá. – Legalábbis így mondták nekem – tette hozzá hebegve. – A portás volt az. Szinte minden este elmegy mozgót nézni.
– Miről zagyválsz? – kérdezte Alánk, meglengetve sétabotját a levegőben.
– A szakács is megy minden áldott este – tódította a Tanszékvezető. – Valamint a konyhaszemélyzet nagy része. Csak próbáljatok szerezni egy vacak sonkás szendvicset kilenc után!
– Nagyjából mindenki megy – jelentette ki az Előadó. – Minket kivéve.
Az egyik varázsló a többiek közül fürkészően meredt a plakát aljára.
– Itt az áll – mondta –, hogy „A Szenvedéj Reggaéje és Széles Lépcsők Ankh-Morpork Vizontagsagos Histriájában!”
– Á! Akkor hát történelmi mű, ugye? – mutatott rá az Előadó.
– És azt mondja „Hősies Szerelmi Történet, mej Ámulatba Ejtete az Istenneket és Emberreket!!”
– Ó? Szóval vallásos is.
– És azt írja „Eszer Elefánttal!!!”
– Á! Vadvilág. Az mindig nagyon tanulságos, a vadvilág – állította a Tanszékvezető, tűnődve fürkészve a Dékánt. A többi varázsló is ezt tette.
– Nekem úgy tűnik – közölte lassan az Előadó –, hogy senki sem ellenezheti, ha rangidős varázslók megtekintenek egy történelmi, vallásos és, ööö, vadvilágos jelentőségű művet.
– Az egyetemi szabályok roppant határozottak – hangoztatta a Dékán, jóllehet nem túl lelkesen.
– De kétségtelenül csupán a diákokra vonatkoznak – nyilatkozta az Előadó. – Teljesen meg tudom érteni, hogy a diákoknak nem engedhető meg, hogy ilyesmit megnézzenek. Valószínűleg fütyülnének és mindenfélével megdobálnák a vásznat. De azt nem indítványozhatja senki komolyan, igaz, hogy rangidős varázslóknak, mint amilyenek mi vagyunk, nem szabad megvizsgálni ezt a népszerű jelenséget?
Alánk hadonászó sétabotja erősen eltalálta a Dékán lábát hátulról.
– Követelem, hogy mondjátok meg, miről beszél mindenki! – csattant föl az öreg.
– Nem látjuk be, hogy rangidős varázslóknak miért ne lenne szabad mozgó képeket nézni! – bömbölte a Tanszékvezető.
– Nagyszerű is! – rivallta Alánk. – Mindenki szeret csinos nőket látni.
– Senki sem mondott semmit semmiféle csinos nőről. Minket sokkal jobban érdekel a népszerű jelenségek vizsgálata – tiltakozott a Tanszékvezető.
– Nevezd, ahogy akarod, mm! – vihogott Motolla Alánk.
– Ha az emberek varázslókat látnak kisétálni a kapun és bemenni egy közönséges mozgóképszínbe, minden tisztelettudásuk meg fog szűnni a hivatás iránt – emelt óvást a Dékán. – És még csak nem is tisztességes varázslás. Az egész csak trükk.
– Tudják – jegyezte meg tűnődve az egyik alacsonyabb rangú varázsló. – Mindig azon töröm a fejem, hogy pontosan mik is ezek a nyomorult mozgók. Valamiféle bábszínház lenne? Vagy színpadon játszanak ezek a színészek? Vagy árnyjáték?
– Látjátok? – ült diadalt a Tanszékvezető. – Mi elvileg roppant bölcsek vagyunk és még csak nem is tudjuk.
Mindnyájan a Dékánra meresztették szemük.
Aki reményvesztetten megkérdezte: – Jó, jó, de ki szeretne egy csomó fiatal nőt látni, amint egy szál trikóban táncikálnak?

 

Abrand Stib, az Egyetem történetének legmázlistább posztgraduális varázslója, boldogan ballagott a fal titkos nyílása felé. Amúgy nem túl zsúfolt elméjét kellemesen elárasztotta a sör gondolata meg esetleg egy látogatásé a mozgóba meg talán egy klaccsi extra csípős curryé, hogy teljes legyen az este, és aztán...
Ez volta második legrémesebb pillanat az életében.
Mind ott voltak. A teljes rangidős tanári kar. Még a Dékán is. Még a vén Alánk is a tolószékében. Mind ott álltak az árnyékokban, és nagyon szigorúan meredtek rá. Paranoia robbantotta sötét tűzijátékát elméje szemétládájában. Mind pont őrá várnak.
Megmeredt.
A Dékán megszólalt.
– Ó! Ó! Ó! Ööö. Á! Khm. Khm – kezdte, és aztán úgy tűnt, hogy fölzárkózott a nyelve. – Ó! Ez meg mi? Ez meg mi? Azonnal lépjen elő, fiatalember!
Abrand habozott. Aztán futott, ahogy a lába bírta.
Egy idő múlva így szólt a Jelenkori Varázsrúnák Előadója: – Ez az ifjú Stib volt, nemde? Elment már?
– Azt hiszem.
– Biztos szólni fog valakinek.
– Dehogy, nem fog – válaszolta a Dékán.
– Gondolja, hogy látta ahol kiszedtük a téglákat?
– Nem, a lyuk előtt álltam – felelte a Tanszékvezető.
– Akkor gyerünk! Hol tartottunk?
– Nézzétek, én tényleg azt hiszem, hogy ez nagyon nagy ostobaság – jelentette ki a Dékán.
– Csak fogd be szád, öregem, és fogd ezt a téglát!
– Rendben van, de ezt feleld meg: mit javasolsz, hogyan juttassuk át a tolószéket?
Ránéztek Alánk tolószékére.
Vannak tolószékek, melyek pehelysúlyúak és úgy készültek, hogy tulajdonosuk korlátlanul és függetlenül tölthesse be szerepét a modern társadalomban. Az Alánk által lakott izéhez képest ezek olyanok, mint a gazellák a vízilóval összehasonlítva. Alánk tökéletesen tudatában volt a modern társadalomban betöltött szerepének, és az ő megítélése szerint az nem volt más, minthogy mindenhova ellökdöshesse és általában cinkosául szegődjön.
A tolószék széles volt, hosszú, és egy kis első kerék meg egy hosszú, öntöttvas fogantyú révén kormányozható. Ami azt illeti, az öntöttvas főszerepet játszott a gyártásában. A barokk kovácsmunka darabkái díszítették vázát, amelyet, úgy tűnt, összehegesztett vascsövekből készítettek. A hátsó kerekekre igazából nem rögzítettek kaszapengéket, de azt a benyomást keltették, hogy azok kérésre azonnal rászerelhető tartozékok. Különféle félelmetes karok is akadtak rajta, melyeknek csupán Alánk ismerte rendeltetését. Hatalmas, vízhatlan ernyő is volt rajta, melyet alig néhány óra alatt föl lehetett húzni, hogy megvédelmezze a bennülőt esőtől, vihartól, és alighanem meteorbecsapódástól és összedűlő épületektől is. Léha segítség gyanánt az első fogantyút fölcicomázták kürtök, dudák és sípok választékával, melyekkel Alánk közhíré szokta tenni haladását az Egyetem folyosóin és belső udvarain. Ugyanis tény az, hogy noha a tolószék megmozdításához egy erős férfi totális erőfeszítése szükségeltetett, ha egyszer ténylegesen mozgásba lendült, afféle nehézkes megállíthatatlanságra tett szert; lehet, hogy szereltek rá fékeket, ám Motolla Alánk sosem vette a fáradságot, hogy ezeket megtalálja. A tanári kar és a hallgatók egyaránt tudták, hogy a túlélés egyetlen esélye, ha közelről hallották a dudát vagy a sípszót, az, ha odalapulnak a legközelebbi falhoz, miközben a rettegett jármű elzötyög mellettük.
– Sose fogjuk átemelni – szögezte le a Dékán. – Legalább egy tonnát nyom. Különben is, otthon kellett volna hagyjuk Alánkot. Már túl öreg az ilyesmihez.
– Amikor fiatal voltam, átmásztam ezen a falon, mm, minden éjjel – jelentette be Alánk sértődötten. Kuncogott. – Mondhatom, jó néhányszor pácba kerültünk akkoriban. Ha kapnék egy garast, mm, minden egyes alkalomért, amikor az Őrség hazáig kergetett – ősöreg ajka megmoccant a hirtelen számolásrohamban –, akkor öt és fél garasom lenne.
– Talán ha... – kezdte a Tanszékvezető, aztán így szólt: – Hogy érted azt, hogy öt és fél garas?
– Emlékszem, egyszer félúton föladták – mesélte boldogan Alánk. – Ó, azok voltak a remek idők! Emlékszem, hogy én meg az öreg „Számok” Rikter meg „Tudgy” Spold fölmásztunk a Kisistenek Templomára, tudjátok, az istentisztelet közepén, és Tudgynál ott volt az a kismalac egy zsákban, és...
– Látja, mit tett? – panaszkodott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. – Most majd nem lehet leállítani!
– Megpróbálhatnánk fölemelni varázslattal – javasolta a Tanszékvezető. – Durszok Erőlködést Nem Igénylő Emelője célt fog érni.
– ...és akkor a főpap megfordult, és, heh, amilyen képet vágott! És akkor az öreg Számok azt mondta, gyerünk...
– Aligha nevezhető nagyon tiszteletreméltó mágiahasználatnak – fanyalgott a Dékán.
– Határozottan tiszteletreméltóbb, mintha magunk cibáljuk át a nyavalyást a falon, nem gondolja? – firtatta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója és fölgyűrte az ingujját. – Gyerünk, fiúk!
– ...és a következő az volt, hogy Mitesszer dörömbölt az Orgyilkosok Céhének kapuján, és akkor a vén Vakarek, aki akkoriban kapuőr volt ott, hihihi, valóságos rém volt az öreg, mindegy, kijött, mm, és akkor az őrök befordultak a sarkon...
– Mindenki kész? Rajta!
– ...amiről eszembe jut az idő, amikor én meg Asztalos „Uborka” szereztünk némi ragasztót és mentünk, hogy...
– Emelje meg a maga végét, Dékán!
A varázslók nyögtek az erőfeszítéstől.
– ...és, mm, úgy látom magam előtt, mintha tegnap lett volna, az arckifejezését, amikor...
– Most eresszétek le!
A vasabroncsos kerekek halkan megcsörrentek a sikátor macskakövén.
Alánk nyájasan bólogatott. – Nagyszerű idők. Nagyszerű idők – motyogta, azzal elaludt.
A varázslók lassan és bizonytalanul átmásztak a falon, a terjedelmes ülepek megcsillantak a holdfényben, és enyhén zihálva megálltak a túloldalon.
– Mondja csak, Dékán – szólalt meg az Előadó a falhoz dőlve, hogy megszűnjön lába remegése – magasabbra... építtettük... a falat az utóbbi ötven évben?
– Én... nem... hiszem.
– Különös. Annak idején úgy másztam föl rá, mint egy gazella. Nem is olyan sok éve. Tényleg, egyáltalán nem is régen.
A varázslók megtörölték homlokuk és zavartan néztek egymásra.
– Annak idején a legtöbb éjjel kiugrottam egy pintre vagy háromra – emlékezett a Tanszékvezető.
– Én akkoriban tanultam estelenként – szögezte le kimérten a Dékán.
A Tanszékvezető összehúzta a szemét.
– Igen, mindig azt tetted – felelte. – Emlékszem.
Kezdett derengeni a varázslókban, hogy kívül vannak az Egyetem területén, éjjel és engedély nélkül, most először évtizedek óta. Bizonyos elfojtott izgatottság sercegett férfiútól férfiúig. Bármely testbeszéd-értelmezésben járatos megfigyelő készen állt volna fogadni, hogy a mozgó után valamelyik majd javasolja, hogy akár el is mehetnének valahova meginni néhány pohárral, és aztán valaki más szeretne enni valamit, aztán persze mindig van ok néhány további italra, aztán már hajnali öt lesz és a városi őrök tisztelettudóan bekopogtatnak az Egyetem kapuján és megkérik az Arkrektort, hogy legyen olyan szíves és fáradjon le a dutyiba azonosítandó némely állítólagos varázslót, akik trágár nótát bömbölnek hatszólamú összhangban, és esetleg legyen szíves, hozzon magával pénzt is, hogy kifizesse az okozott károkat. Mert minden idős emberben ott rejlik egy fiatal azon tűnődve, mi történt.
A Tanszékvezető fölnyúlt és megmarkolta magas, széles és lelógó varázsolós kalapjának karimáját.
– Rendben, fiúk – rendelte el. – Le a kalapokkal!
Kalaptalanították maguk, jóllehet vonakodva. A varázslók igencsak ragaszkodnak csúcsos süvegükhöz. Az ad nekik identitásérzetet. Ám, ahogy a Tanszékvezető korábban rámutatott, ha az emberek tudják, hogy varázsló vagy, mert csúcsos kalapot viselsz, akkor ha leveszed a csúcsos kalapot, azt fogják hinni, hogy csak valami gazdag kalmár vagy, vagy ilyesmi.
A Dékán megborzongott. – Olyan érzés, mintha levettem volna minden ruhám – jelentette ki.
– Eldughatjuk őket Alánk pokróca alá – javasolta a Tanszékvezető. – Senki se fogja tudni, hogy mi vagyunk azok.
– Igen – tamáskodott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója –, de mi fogjuk tudni?
– Azt fogják hinni, hogy mi, nos, tisztes polgárok vagyunk.
– Pontosan úgy is érzem magam – állította a Dékán. – Egy tisztes polgárnak.
– Vagy kalmárok – tette hozzá a Tanszékvezető. Hátrasimította ősz haját. – Ne felejtsétek el – folytatta –, hogy ha bárki bármit kérdez, mi nem vagyunk varázslók. Csak becsületes kereskedők, akik egy kellemes estét szeretnének, rendben?
– Hogy néz ki egy becsületes kereskedő? – tudakolta egy varázsló.
– Honnan tudjam? – felelte a Tanszékvezető. – Szóval senki sem varázsolhat – figyelmeztetett. – Nem kell elmondjam nektek, mi fog történni, ha az Arkrektor meghallja, hogy közönséges szórakozóhelyen látták a tanári karát.
– Én jobban aggódom amiatt, hogy a diákok rajtakapnak – iszonyodott a Dékán.
– Álszakáll – közölte diadalmasan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. – Álszakállat kellene viseljünk.
A Tanszékvezető a szemét forgatta.
– Mindnyájunknak van szakálla – mutatott rá. – Miféle álcázás lenne az álszakáll?
– Á! Ez a zseniális része – szögezte le az Előadó. – Senki sem gyanítaná, hogy bárkinek, aki álszakállt visel, van valódi szakálla az alatt, nem igaz?
A Tanszékvezető nyitotta száját, hogy ezt cáfolja, aztán elbizonytalanodott.
– Hát... – mondta.
– De honnan szerzünk álszakállakat ilyen késő éjszaka? – firtatta egy varázsló kétkedve.
Az Előadó arca sugárzott, miközben a zsebébe nyúlt. – Nem szükséges – felelte. – Ez a valóban zseniális része. Tudják, hoztam magammal némi drótot, és mást se kell tegyenek, minthogy letörnek két darabkát, odacsavarintják a pofaszakállukba, aztán a fülüknél hurkot csinálnak eléggé ügyetlenül, így ni – megmutatta –, és tessék!
A Tanszékvezető csak bámult.
– Kísérteties – bökte ki végül. – Tényleg igaz! Úgy nézel ki, mint aki egy pocsékul készített álszakállat visel.
– Döbbenetes, nem? – mondta boldogan az Előadó, és továbbadta a drótot. – Tudják, ez a kobakológia.
Néhány perc szorgos tekergetés következett és hébe-hóba nyöszörgés, amikor egy varázsló kilyukasztotta magát a dróttal, ám végül elkészültek. Szégyenlősen egymásra meredtek.
– Ha lenne egy párnahuzatunk párna nélkül és bedugnánk a Tanszékvezető köntöse alá úgy, hogy csak a teteje látsszon ki, pont úgy nézne ki, mint egy sovány ember, aki rettenetesen kövérré teszi magát egy óriási párnával – ajánlotta egyikük lelkesen. Elkapta a Tanszékvezető pillantását és elnémult.
Két varázsló megragadta Alánk félelmetes tolószékének fogantyúit és elindították dübörgését a nedves macskakövön.
– Mija? Mit csinál mindenki? – érdeklődött Alánk váratlanul fölébredve.
– Tisztes polgárt fogunk alakítani – válaszolta a Dékán.
– Az jó játék – derült föl Alánk.

 

– Hall engem, öregem?
A Kincstárnok kinyitotta szemét.
Az Egyetemi szanitárium nem volt túl nagy és csak ritkán használták. A varázslók többnyire vagy kicsattanóan egészségesek vagy halottak. Az egyetlen gyógymód, amire rendszerint szükségük van, az a savlekötő gyógyszer és egy elsötétített szoba ebédig.
– Hoztam egy kis olvasnivalót – jelentette ki a hang bátortalanul.
A Kincstárnoknak sikerült élesbe hoznia a Kalandok Íjpuskával és Horgászbottal gerincét.
– Alaposan megütötte magát, Kincstárnok. Végigaludta a napot.
A Kincstárnok ködösen rámeredt a rózsaszín és narancssárga homályra, amely fokozatosan az Arkrektor rózsaszín és narancssárga arcává tisztult.
Lássuk csak, gondolta, pontosan hogyan kerültem...
Villámgyorsan fölült, megragadta az Arkrektor köntösét és belevisította a hatalmas, rózsaszínű és narancssárga arcba: – Valami szörnyűség fog történni!

 

A varázslók végigsétáltak az alkonyati utcákon. Eddig tökéletesen működött az álcázás. Az emberek még meg is lökték őket. Szánt szándékkal soha senki nem taszigált egy varázslót. Ez teljesen új élmény volt.
Hatalmas embertömeg állt az Ódium bejárata előtt, a sor végighúzódott az utcán. A Dékán erre fütyült és egyenesen az ajtóhoz vezette csapatát, mire valaki azt mondta: – Áj!
Fölnézett a vörösképű trollra, aki rosszul álló, katonainak látszó öltözéket viselt, mely ugyan üstdob méretű vállrojtokra kiterjedt, nadrágra viszont nem.
– Igen? – szólt.
– Tudja, van egy sor – világosította föl a troll.
A Dékán udvariasan bólintott. Ankh-Morporkban a sor, csaknem a dolog természetéből adódóan, olyasmi, aminek elején egy varázsló található. – Látom én – mondta. – És igen helyénvaló dolog. És ha most lenne olyan kedves és félreállna, ugyanis szeretnénk elfoglalni a helyünk.
A troll belebökött a Dékán gyomrába.
– Mégis mit hiszel, ki vagy te? – firtatta. – Varázsló vagy hasonló? – Ez nevetést váltott ki a legközelebbi sorban állókból.
A Dékán közelebb hajolt.
– Ami azt illeti, mi valóban varázslók vagyunk – sziszegte.
A troll rávigyorgott.
– Ne gyere nekem ezzel a naiv trilobitával! – gúnyolta. – Látom, hogy álszakállad van!
– Na, ide figyeljen... – kezdte a Dékán, de a hangja összefüggéstelen nyüszítéssé vált, amikor a troll fölkapta a köntöse gallérjánál fogva és kiráncigálta az úttestre.
– Szépen beállsz a sorba, mint mindenki más – szögezte le. A sorból gúnykacaj kórusa hangzott föl.
A Dékán fölmordult és fölemelte jobb kezét szétterpesztett ujjakkal...
A Tanszékvezető megmarkolta a karját.
– Ó, igen – sziszegte. – Ez majd nagyon jót tesz, mi? Gyere!
– Hová?
– A sor végére!
– De mi varázslók vagyunk! A varázslók sosem állnak sorban semmiért!
– Mi becsületes kereskedők vagyunk, emlékszel? – emlékeztette a Tanszékvezető. Rápillantott a legközelebbi mozgólátogatókra, akik már furcsállóan méregették őket. – Becsületes kereskedők vagyunk – ismételte meg hangosan. Megbökte a Dékánt. – Rajta! – sziszegte.
– Rajta mit?
– Rajta, mondj valami kereskedőset!
– És az milyen lenne? – kérdezte elképedve a Dékán.
– Mondj valamit! Mindenki minket néz!
– Ó! – A Dékán pánikba esve összeráncolta arcát, aztán derengeni kezdett a megmenekülés. – Finom a zalma! – mondta. – Addig vegyék, amíg meleg! Finom az... Ez megfelel?
– Föltételezem, igen. És most menjünk a végére...
Az utca túlsó végén volt valami kavarodás. Előreözönlöttek az emberek. A sor fölbomlott és rohamozott. A becsületes kereskedőket hirtelen körbevette a kétségbeesetten lökdösődő sokadalom.
– Hé, van ám egy sor, tudják – jegyezte meg félénken a Jelenkori Varázsrúnák Becsületes Kereskedője, amikor félrelökték.
A Dékán megragadta egy fiú vállát, aki bőszen próbálta félretaszigálni.
– Mi folyik itt, fiatalember? – tudakolta.
– Mindjárt megjönnek! – kiáltotta a fiú.
– Kik jönnek?
– A csillagok!
A varázslók egy emberként fölfelé pillantottak.
– Dehogy, nem jönnek – szögezte le a Dékán, de a fiú kirántotta magát a markából és eltűnt a tolongásban.
– Különös primitív babona – állította a Dékán, és a varázslók, Alánk kivételével, aki panaszkodott és botjával hadonászott, a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak.

 

A Kincstárnok összefutott az Arkrektorral az egyik folyosón.
– Nincs senki a Tanári Zsibongóban! – rikácsolta a Kincstárnok.
– Üres a Könyvtár! – bömbölte az Arkrektor.
– Hallottam már ilyesmiről – siránkozott a Kincstárnok. – Természetes ez vagy az. Mindegyiken kitört a spontaneitás!
– Nyugodjon meg, ember! Csak mert...
– Még a szolgák közül se találok senkit! Tudja, mi történik, amikor a valóság beszakad! Már most is valószínűleg óriási csápok...
A távolból vuamm... vuamm zaj hallatszott, és a falról visszapattanó labdacsok lármája.
– Mindig ugyanaz az irány – motyogta a Kincstárnok.
– És az miféle irány?
– Az az irány, ahonnan Ők érkeznek! Azt hiszem, meg fogok őrülni!
– Ugyan, ugyan – mondta az Arkrektor, és megveregette a Kincstárnok vállát. – Nem gondolhatja komolyan az ilyesmit. Ez őrült beszéd.

 

Ginger páni félelembe esve bámult ki a kocsi ablakán.
– Ki ez a tömérdek ember? – kérdezte.
– Csodálók – válaszolta Himpeller.
– De én nem vagyok csoda!
– A bácsikám úgy értette, hogy olyan emberek, akik szeretnek látni téged a mozgókban – magyarázta el Soll. – Ööö. Nagyon szeretnek téged.
– Nők is vannak ott kint – jegyezte meg Viktor. Óvatosan intett egyet. A tömegben egy nő elájult.
– Híres vagy – állapította meg. – Azt mondtad, mindig híres akartál lenni.
Ginger megint kinézett a sokaságra. – De azt sosem gondoltam, hogy ilyen lesz. Mind ami nevünket kiabálják!
– Nem sajnáltuk a fáradságot, hogy tájékoztassuk az embereket az Elvitte a Szél-ről – nyilatkozta Soll.
– Úgy van – erősítette meg Himpeller. – Megmondtuk, hogy ez Holivud egész történetében a legnagyszerűbb mozgó.
– De hát csak két hónapja csinálunk mozgókat – mutatott rá Ginger.
– Na és? Attól még történelem! – hárított Himpeller.
Viktor látta a kifejezést Ginger arcán. Pontosan milyen hosszú is Holivud valóságos története? Talán akad valami ősrégi kőnaptár lenn a tenger fenekén a homárok között. Talán nincs módszer, amivel ki lehetne számolni. Hogyan számolod ki egy eszme életkorát?
– Egy csomó városi méltóság is ott lesz – jelentette be Himpeller. – A Patrícius, meg a nemesek, meg a Céhek vezetői meg néhány a főpapok közül. Természetesen a varázslók nem, a fölfuvalkodott vén marhák. De az biztos, hogy feledhetetlen este lesz.
– Mindegyiknek be kell majd minket mutatni? – érdeklődött Viktor.
– Nem. Őket fogjuk bemutatni nektek – helyesbített Himpeller. – Ez lesz a legnagyobb eksztázis életükben.
Viktor újra a tömegre meredt.
– Csak képzelődöm – kérdezte –, vagy kezd ködbe borulni?

 

Alánk botjával megütötte a Tanszékvezető lábát hátulról.
– Mi folyik itt? – érdeklődött. – Miért éljenez mindenki?
– Épp most szállt ki a hintójából a Patrícius – válaszolta a Tanszékvezető.
– Nem értem, mi olyan bámulatos abban – közölte Alánk. – Én már sok százszor szálltam ki kocsikból. Nincs benne semmi ördöngösség.
– Tényleg különös némileg – ismerte el a Tanszékvezető. – És megéljenezték a Orgyilkosok Céhének fejét meg Vak Ió Főpapját is. És most valaki kigöngyöl egy vörös szőnyeget.
– Mi, itt az utcán? Ankh-Morporkban?
– Igen.
– Hát, nem szeretném kifizetni az illető tisztítószámláját – szögezte le Alánk.
A Jelenkori Varázsrúnák Előadója oldalba bökte a Tanszékvezetőt, vagy legalábbis oda bökött, ahol bordáit ötven éven át fogyasztott ugyancsak kiadós vacsorák rétegei borították.
– Csönd legyen! – sziszegte. – Jönnek!
– Kik?
– A látszat szerint valaki fontos.
A Tanszékvezető pánikba esve ráncolta arcát az álszakáll alatt. – Nem gondoljátok, hogy meghívták az Arkrektort is, ugye, nem?
A varázslók, akár függőleges teknősök, megpróbálták összehúzni maguk a köntösük alatt.
Valójában azonban ez sokkal lenyűgözőbb kocsi volt, mint bármelyik roskatag darab az Egyetem kocsiszínjében. A tömeg nekilökődött a trollok és városi őrök sorfalának és reménykedően meredt a kocsi ajtajára; maga a levegő is zsongott a várakozástól.
Mr. Bezam – úgy dagadt mellkasa a fontoskodástól, hogy látszólag a föld fölött lebegett – odalibegett a kocsiajtóhoz és kinyitotta.
A sokadalom visszafojtotta kollektív lélegzetét, eltekintve egy kicsiny részétől, amely botjával ütötte az őt körbevevő embereket és azt motyogta: – Mi történik? Mi folyik itt? Miért nem mondja meg senki nekem, mi történik? Követelem, hogy valaki mondja meg nekem, mm, hogy mi történik!

 

Az ajtó csukva maradt. Ginger úgy markolta a kilincset, mintha mentőkötél lenne.
– Ezrek vannak odakint! – mondta Ginger. – Nem mehetek ki oda!
– De mindegyik megnézi a mozgóid – érvelt Soll. – Ők a közönséged.
– Nem!
Soll a magasba emelte kezét. – Nem tudnád őt meggyőzni? – szólt oda Viktornak.
– Még abban se vagyok biztos, hogy magamat meg tudom győzni – felelte Viktor.
– De hát napokat töltöttél ezek előtt az emberek előtt – győzködte Himpeller.
– Nem, dehogy – válaszolta Ginger. – Csak maga volt ott, meg a kurblimanok meg a trollok meg mindenki. Az más. Különben is, az valójában nem én voltam – tette hozzá. – Az Delores del Syn volt.
Viktor tűnődve beleharapott az ajkába.
– Hát, talán akkor Delores del Synt kellene kiküldened oda – javasolta.
– Azt meg hogyan tehetném? – kérdezte a lány.
– Hát... miért ne tettetnéd, hogy ez egy mozgó...?
A Himpellerek, nagybácsi és unokaöccs, összenéztek. Aztán Soll a kezével kört formált az arca köré, amilyen a képdoboz lencséje, és Himpeller, egy ösztökélő oldalba bökés után, egyik kezét unokaöccse fejére tette és elforgatta a láthatatlan kurblit a fülében.
– Felvétel! – adta ki a rendezői utasítást.

 

A kocsiajtó kivágódott.
A tömeg levegő után kapkodott, akár egy lélegzetet vevő hegy. Viktor kiszállt, fölnyúlt és megfogta Ginger kezét...
A sokaság eszeveszetten éljenzett.
A Jelenkori Varázsrúnák Előadója megharapta az ujját színtiszta izgalmában. A Tanszékvezető fura, rekedt hangot adott ki a torka mélyéről.
– És tudod, te még kérdezted, mi olyat találhat egy fiú, ami jobb a varázslónak levésnél! – mondta.
– Egy igazi varázslót csakis egyetlen dolog érdekel – motyogta a Dékán. – Ezt te is tudod.
– Ó, hogyne tudnám!
– A mágiára céloztam.
A Tanszékvezető a közelgő alakokra meredt.
– Tudod, ez tényleg az ifjú Viktor. Meg mernék rá esküdni – jelentette ki.
– Undorító – vágta rá a Dékán. – Hihetetlen, hogy azt választotta, fiatal nők körül lebzselhessen, amikor lehetett volna varázsló!
– Aha. Micsoda bolond – felelte a Jelenkori Varázsruhák Előadója, akinek nehézséget okozott a lélegzés.
Afféle közsóhaj hallatszott.
– Azonban el kell ismerd, hogy a lányban van valami szívdöglesztő – jegyezte meg a Tanszékvezető.
– Én öregember vagyok és ha valaki nem hagy látni most mindjárt – szólalt meg egy recsegő hang a hátuk mögött –, akkor valaki hamarosan érzékelni fogja a, mm, botom boldogabbik végét, értve?
Ketten a varázslók közül oldalra húzódtak és előreengedték a tolószéket. Ha már mozgásban volt, egyenesen a szőnyeg széléig siklott, lehorzsolva minden útjába kerülő térdet vagy bokát.
Alánknak leesett az álla.
Ginger megszorította Viktor kezét.
– Amott van egy csoport kövér öregember álszakállban, akik neked integetnek – közölte összeszorított és vigyorgó foggal.
– Igen, azt hiszem, varázslók – vigyorgott vissza Viktor.
– Az egyikük föl-le ugrál a tolószékében és olyasmiket kiabál, hogy „Tyű-hű!” meg „Hujhuj!” meg „Bravó, nagyszerű!”.
– Ó a legöregebb varázsló a világon – világosította föl Viktor. Odaintett egy gömbölyded hölgynek a tömegben, aki elalélt.
– Megáll az eszem! Milyen volt az öreg ötven évvel ezelőtt?
– Hát, először is, nyolcvan éves [27]. Ne dobj neki csókot!
A tömeg helyeslően harsogott.
– Édes pofának látszik.
– Csak folytasd a mosolygást és integetést!
– Ó, istenek, nézd azt a rengeteg népet, akik arra várnak, hogy bemutatkozhassanak nekünk!
– Látom őket – válaszolta Viktor.
– De ők fontosak!
– Nos, mi is. Azt hiszem.
– Miért?
– Mert mi mi vagyunk. Úgy, ahogy akkor mondtad, lenn a tengerparton. Mi vagyunk mi, pont olyan nagyságok, amilyenek csak lehetünk. Ez pontosan az, amit akartál. Mi vagyunk...
Elhallgatott.
A troll az Ódium ajtajánál tétován szalutált neki. A csattanás, amikor a keze odacsapódott a fülére, egész hallható volt a tömeg lármázása ellenére...

 

Gaspod nagy sebességgel kacsázott végig egy keskeny közön, s Laddie engedelmesen ügetett a sarkában. Senki sem fordított rájuk semmi figyelmet, amikor leugrottak, illetve Gaspod esetében -pottyantak, a kocsiról.
– Az egész estét eltölteni valami levegőtlen színben nem felel meg az én elképzelésemnek az átmulatott éjszakáról – morogta Gaspod. – Ez nagyváros. Ez nem Holivud. Ne maradj el tőlem, kölyök, és nem lesz semmi bajod! Első megálló, Harga Bordafogadójának hátsó ajtaja. Ott már ismernek. Oké?
– Laddie jófiú!
– Aha – mondta Gaspod.

 

– Nézd milyen ruhát hordanak! – fakadt ki Viktor.
– Vörös bársonyzakót aranysujtásokkal – súgta oda Ginger a szája sarkából. – És akkor mi van? Bár egy nadrág nem lett volna rossz ötlet.
– Ó, istenek! – suttogta Viktor.
Beléptek az Ódium fényesen megvilágított előcsarnokába.
Bezam megtett minden tőle telhetőt. Trollok és törpék egész éjjel dolgoztak rajta, hogy elkészüljön.
Voltak ott vörös plüssfüggönyök és oszlopok és tükrök.
Pufók puttók és különféle gyümölcsök, mind aranyra festve, borították el szemlátomást a felület minden darabkáját.
Olyan volt, mintha beléptek volna egy doboz méregdrága csokoládéba.
Vagy egy rémálomba. Viktor félig-meddig arra számított, hogy meghallja a tenger morajlását és látni fogja, ahogy a függönyök fekete nyálkává mállanak szét.
– Ó, istenek – ismételte meg.
– Mi bajod van? – kérdezte Ginger, változatlanul vigyorogva a fölsorakozott városi méltóságokra, akik várták, hogy bemutatkozhassanak nekik.
– Várd ki a végét! – nyögte ki rekedt hangon Viktor. – Ez Holivud! Holivudot elhozták Ankh-Morporkba!
– Igen, de...
– Hát nem emlékszel semmire? Az éjszakára a Dombon? Mielőtt fölébredtél?
– Nem. Mondtam neked!
– Csak várd ki a végét! – mondta újra Viktor. Odapillantott az egyik falhoz támasztott díszes plakáttartóra.
Azon ez állt: – Naponta három előadás!
És a homokdűnékre gondolt, meg az ősi mítoszokra, meg a homárokra.

 

A térképkészítés sosem volt precíz művészet a Korongvilágon. Az emberek általában csupa jó szándékkal vágtak bele, aztán annyira elragadtatták maguk a vízsugarat kilövellő bálnáktól, szörnyetegektől, hullámoktól és a kartográfiai berendezés egyéb pepecs darabjaitól, hogy gyakran teljesen elfelejtették az unalmas hegyeket és folyókat berajzolni.
Az Arkrektor rátett egy dugig tele hamutartót a fölpöndörödéssel fenyegető sarokra. Végighúzta ujját a trehány felületen.
– Azt mondja „Itt Leledz Sárkányok” – olvasta föl. – És ráadásul pont a város belsejében. Hát ez fura.
– Az csak Lady Juhossy Beteg Sárkányok Napsugár Menedéke – vetette oda szórakozottan a Kincstárnok.
– És itt az áll „Terry Incognita” – mondta az Arkrektor. – Vajon miért?
A Kincstárnok nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. – Hát, valószínűleg érdekesebb, mint odarajzolni egy csomó káposztatermelő majort.
– És itt megint az van, hogy „Itt Leledz Sárkányok”.
– Azt hiszem, hogy az tényleg csak hazugság.
Az Arkrektor kérges hüvelykujja folytatta az utat abba az irányba, melyet kikalkuláltak. Félresöpört két légypiszkot.
– Egyáltalán semmi sincs itt – állapította meg, közelebbről is megnézve. – Csak a tenger. És... – hunyorgott -...Holivud. Jelent az valamit?
– Nem oda ment el az összes alkimista? – kérdezte a Kincstárnok.
– Ó, azok!
– Föltételezem – szólalt meg vontatottan a Kincstárnok –, ők nem csinálnának ott valamiféle mágiát?
– Alkimisták? Mágiát?
– Sajnálom. Tudom, nevetséges gondolat. A kapus mondta nekem, hogy ők valamiféle, ó, árnyjátékot vagy hasonlót csinálnak. Vagy bábokat. Vagy valami ilyesmit. Képeket. Vagy valamit. Nem igazán figyeltem oda. Úgy értem... alkimisták. Ugyan! Úgy értem, az orgyilkosok... igen. Tolvajok... igen. Még a kalmárok is... a kalmárok néha tényleg fondorlatosak tudnak lenni. De az alkimisták – mutasson nekem náluk kevésbé evilági, ügyefogyottabb, jóhiszeműbb...
A hangja elakadt, amikor a füle fölzárkózott a szájához.
– Nem mernék, ugye? – kérdezte.
– Nem mernék?
A Kincstárnok tompa kacajt hallatott. – Ne-e-em. Nem mernék! Tudják, hogy úgy esnénk nekik, mint egy tonna tégla, ha megpróbálkoznának mágiával errefelé... – A hangja ismét elfúlt.
– Biztos vagyok benne, hogy nem mernék – mondta.
– Úgy értem, még olyan messze sem – mondta.
– Nem mernék – mondta.
– Nem, varázslatot nem. Bizonyára nem, ugye? – mondta.
– Sosem bíztam azokban a mocskoskezű rohadékokban! – mondta. – Tudja, ők nem olyanok, mint mi. Fogalmuk sincs a kellő méltóságról!

 

A jegypénztár körül áramló tömeg percről percre egyre fölháborodottabb és dühösebb lett.
– Hát, már mindegyik zsebedben megnézted? – kérdezte a Tanszékvezető.
– Igen! – motyogta a Dékán.
– Azért nézd meg még egyszer!
Ami a varázslókat illeti, a fizetés azért, hogy bejuthassanak valahova, olyasmi, ami csak másokkal történhet. A csúcsos kalap rendszerint bőven elég.
Miközben a Dékán erőlködött, a Tanszékvezető bőszen vigyorgott a jegyeket áruló fiatal nőre. – De biztosíthatom, drága hölgyem – mondta reményvesztetten –, hogy mi varázslók vagyunk.
– Jól látom az álszakállatok – felelte a lány és az orrát fintorgatta. – Mindenféle alakok bejönnek ide. Honnan tudjam, hogy ti nem három kisfiú vagytok, a papátok kabátjában?
– De asszonyom!
– Két tallérom és tizenöt garasom van – jelentette ki a Dékán, kicsipegetve az érméket egy maréknyi szösz és titoktatosan okkult tárgy közül.
– Az akkor két zsöllyeülés – közölte a lány kelletlenül letekerve két jegyet. A Tanszékvezető fölmarkolta őket.
– Akkor én beviszem Motollát – tudatta sietősen, odafordulva a többiekhez. – Attól tartok, hogy ti többiek jobb lesz, ha hátrafordultok és visszatértek becsületes kereskedésetekhez. – És sokatmondóan mozgatta föl-le szemöldökét.
– Nem értem, miért kellene nekünk... – kezdte a Dékán.
– Máskülönben hátralékba kerülünk – folytatta a Tanszékvezető, vadul grimaszolva. – Ha nem mentek vissza, hátra.
– Hé, az az én pénzem volt, és... – mérgelődött a Dékán, de a Jelenkori Varázsrúnák Előadója megragadta a karját.
– Csak tartson velünk! – kérte, és lassan, tudatosan a Tanszékvezetőre kacsintott. – Ideje, hogy meghátráljunk.
– Nem értem, miért... – locsogta a Dékán, miközben elvonszolták a többiek.

 

Szürke fellegek gomolyogtak az Arkrektor varázstükrében. Sok varázslónak van varázstükre, de nem sokan bajlódtak valaha is a használatukkal. Ugyanis köntörfalaznak és megbízhatatlanok. Még arra sem túl jók, hogy megborotválkozz bennük.
Maphlaves meglepően értett a varázstükör-használathoz.
– Becserkelés – kínálta rövidke magyarázatképpen. – Az istenekre, el nem tudnám viselni azt a rengeteg kúszást a nedves harasztban órákig. Szolgálja ki magát egy itallal, ember! És töltsön nekem is!
A felhők vibráltak.
– Úgy látszik, mást nem lehet látni – mondta. – Hát ez fura. Csak folyamatosan hömpölygő köd.
Az Arkrektor köhintett. A Kincstárnok kezdett ráébredni, hogy minden várakozás ellenére, az Arkrektornak van esze, és nem kevés.
– Látott már valaha egy ilyen árnyékot mozgató bábjáték-kép-izét? – érdeklődött Maphlaves.
– A szolgák járnak oda – válaszolta a Kincstárnok. Ez, Maphlaves úgy döntött, „nem”-et jelent.
– Azt hiszem, vetnünk kellene rá egy pillantást – jelentette ki.
– Igenis, Arkrektor – felelte a Kincstárnok jámborul.

 

A mozgó képeket bemutató épületekre vonatkozó, multiverzumszerte alkalmazható, megszeghetetlen szabály az, hogy a megépítés förtelmes volta hátul fordítottan arányos a megépítés pazarságával elöl. Elöl: oszlopok, boltívek, aranyozás, fények. Hátul: bizarr csatornák, rejtélyes csővezeték-süllyedések, tűzfalak, bűzös sikátorok.
Na meg a vécék ablaka.
– Egyáltalán semmi kényszerítő okunk arra, hogy ezt tegyük – siránkozott a Dékán, miközben a varázslók a sötétben erőlködtek.
– Fogja be a száját és toljon erősebben! – motyogta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója az ablak túloldaláról.
– Átváltoztathattunk volna valamit pénzzé – jegyezte meg a Dékán. – Csak egy gyors illúzió. Mi abban a rossz?
– Azt úgy hívják, a valuta fölhígítása – világosította föl a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. – Az olyasmiért a skorpiógödörbe vethetik az embert. Hova tettem a lábam? Hova tettem a lábam?
– Te rendben vagy – közölte az egyik varázsló. – Na, Dékán! Most jön maga!
– Ó, egek! – nyöszörögte a Dékán, miközben átcibálták a keskeny ablakon az azon túli leírhatatlan homályba. – Ebből semmi jó nem fog kisülni.
– Csak vigyázzon, hova teszi a lábát. Most látja, mit csinált? Nem megmondtam, hogy vigyázzon, hova teszi a lábát? Na, mindegy, jöjjön!
A varázslók alattomban átsettenkedtek, illetve a Dékán esetében átcuppogtak, a kulisszák mögötti területen, be az elsötétített, nyüzsgő nézőtérre, ahol Motolla Alánk szabadon tartott néhány ülést azon egyszerű módszerrel, hogy botját rázta bárki felé, aki a közelükbe merészkedett. Besurrantak, meg-megbotolva egymás lábában, és leültek.
Rábámultak a homályos, szürke négyszögre a terem túlsó végén.
Egy idő múlva megszólalt a Tanszékvezető: – Jómagam nem értem, mit esznek rajta az emberek.
– Csinálta már valaki a „Nyomorék Nyulat”? – kérdezte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
– Még el sem kezdődött – sziszegte a Dékán.
– Éhes vagyok – panaszolta Alánk. – Én öregember vagyok, mm, és éhezem.
– Tudjátok, mit csinált? – méltatlankodott a Tanszékvezető. – Tudjátok, mit csinált a vén bolond? Amikor egy ifjú hölgy a fáklyájával megmutatta, hol a helyünk, belecsípett a lány... a farába!
Alánk vihogott. – Bravó, nagyszerű! Tudja a mamád, hogy nem vagy otthon? – vihorászta.
– Ez az egész túl sok neki – panaszolta a Tanszékvezető. – Nem lett volna szabad magunkkal hozzuk.
– Tisztában vagytok azzal, hogy lemaradunk a vacsoráról? – kérdezte a Dékán.
A varázslók ettől elnémultak. Egy teltkarcsú nő, aki Alánk tolószéke mellett oldalazott el, hirtelen megrezzent és gyanakvóan nézett körül, és nem látott mást egy kedves öregúron kívül, aki nyilvánvalóan mélyen aludt.
– És liba van keddenként – kesergett a Dékán.
Alánk kinyitotta fél szemét és dudált a tolószéken levő dudával.
– Tratatatakopp! Hogy áll a nagymamád kenőpénz dolgában? – motyogta diadalmasan.
– Látjátok, hogy értem? – kérdezte a Tanszékvezető. – Azt sem tudja, melyik évszázadban vagyunk.
Alánk felé fordította mélyen ülő, monoklis szemét.
– Vén az vagyok, mm, és talán ostoba is – közölte –, ám nem fogok éhen maradni. – Körbekotorászott a tolószék elmondhatatlan mélyén és előhúzott egy zsírfoltos, fekete zacskót. Az csörgött. – Láttam egy fiatal nőt ott elöl különleges mozgó-képek-ételt árulóban – jelentette be.
– Úgy érted, egész idő alatt volt nálad pénz? – fakadt ki a Dékán. – És nem mondtad meg nekünk?
– Nem kérdezted – válaszolta Alánk.
A varázslók éhesen meredtek a zacskóra.
– Lesz nekik vajas durrantott gabonájuk és kolbászuk kifliben és csokoládémiskulanciák rajtuk bigyókkal meg izék – mondta Alánk. Fogatlan és ravasz pillantást vetett a többiekre. – Ti is kaphattok belőle, ha akartok – tette hozzá nagylelkűen.

 

A Dékán kipipálta szerzeményeit. – Na már most – mondta –, az összesen hat Patrícius-méretű dézsa durrantott gabona extra vajjal, nyolc kolbász kifliben, egy behemót szénsavas ital, és egy zacskó csokoládéval bevolt mazsola. – Átnyújtotta a pénzt.
– Rendben – szólalt meg a Tanszékvezető összeszedve a cuccot. – Ööö. Gondolod, hogy a többieknek is kellene vegyünk valamit?

 

A képvetítő szobában Bezam káromkodott, miközben befűzte az Elvitte a Szél hatalmas tekercsét a képvetítő dobozba.
Néhány lábbal arrébb, az erkélypáholy kötéllel elkerített részén, Ankh-Morpork Patríciusa, Lord Vetinari, szintén kényelmetlenül érezte magát.
El kellett ismerje, hogy elég rokonszenves fiatal pár. Csak abban nem volt biztos, miért ül mellettük, és miért olyan fontosak.
Már rég megszokta a fontos embereket, vagy legalábbis az olyanokat, akik fontosnak hitték maguk. A varázslók a varázslás emelkedett tetteivel tettek szert fontosságra. A tolvajok a merész rablások által váltak fontossá, miként, noha kissé eltérő módon, a kereskedők is. A harcosok a csaták megnyerésével és az életben maradással értek el fontosságot. Az orgyilkosok leleményes elhantolások révén lettek fontosak.
Számos út vezet a közmegbecsültséghez, de azokat az ember átláthatja, és megértheti. Azoknak valamennyire van értelme.
Míg ellenben ez a két egyén csupán érdekesen mozog ez előtt az újmódi mozgókép gépezet előtt. Velük összehasonlítva a legútszélibb színész a városi színházban a theszpiszizmus sokoldalúan szakavatott mestere, de senkiben se merülne föl, hogy fölsorakozzon az utcákon és a nevét kiabálja.
A Patrícius eddig még nem tekintett meg mozgót. Amennyire ki tudta deríteni, Viktor Maraschino egy afféle parázsló pillantásról híres, amelytől a középkorú hölgyek, akiknek igazán lehetne több esze, elalélnak az ülések közti folyosón, és Miss del Syn erőssége az, hogy alakítja a bágyadtat, pofon üti a férfiakat, és fantasztikusan néz ki selyempárnákon heverve.
Míg ő, Ankh-Morpork Patríciusa, uralkodik a városon, megvédi a várost, szereti a várost, gyűlöli a várost, és az egész életét a város szolgálatában töltötte...
És miközben a köznép kezdett besorakozni a zsöllyékbe, borotvaéles hallása elcsípte két ember beszélgetését:
– Ki az ott fönn?
– Az Viktor Maraschino és Delores del Syn! Hát te semmit se tudsz?
– Arra a magas fickóra gondoltam, talpig feketében.
– Ó, fogalmam sincs, ő ki. Gondolom, csak valami nagykutya.
Igen, ez lenyűgöző. Az ember híressé válhat csak mert, nos, híres. Fölmerült benne, hogy ez szerfölött veszélyes jelenség, és alkalmasint esetleg meg kell majd ölessen valakit egy szép nap, bár persze kelletlenül [28]. Időközben azonban volt abban valami járulékos dicsőség, hogy az igazán híresek társaságában lehet, és, legnagyobb csodálkozására, kifejezetten élvezte.
Ráadásul még Miss del Syn mellett ült, és a közönség többi részének irigysége annyira érzékelhető, hogy ízlelni lehet, ami több, mint amit a zacskónyi bodros, fehér, kikeményített izével tehet, melyet előzőleg ennivaló gyanánt adtak neki.
A másik oldalán a rémes Himpeller fickó a mozgó képek mechanizmusát magyarázta, abban a végképp téves hitben, hogy a Patrícius meghallgatja akár egyetlen szavát is.
Hirtelen tapsvihar tört ki.
A Patrícius odahajolt Himpellerhez.
– Miért tompítják el az összes fényt? – érdeklődött.
– Á, uram – válaszolta Himpeller –, azért, hogy így jobban láthassa a képeket.
– Valóban? Azt hinné az ember, hogy attól nehezebb látni a képeket – jegyezte meg a Patrícius.
– A mozgó képek esetében nem úgy van, uram – felelte Himpeller.
– Milyen hihetetlenül lebilincselő.
A Patrícius a másik oldalra hajolt, Gingerhez és Viktorhoz. Enyhe meglepetéssel észlelte, hogy mindketten rendkívül feszültnek látszanak. Ezt már akkor észrevette, amikor besétáltak az Ódiumba. A fiú úgy nézett a nevetséges díszítésre, mintha valami szörnyűség lenne, és amikor a lány belépett a tulajdonképpeni földszintre, a Patrícius hallotta, hogy levegő után kapkod.
Mindketten úgy néztek ki, mint akik sokkot kaptak.
– Gondolom, ez az egész tökéletesen mindennapos a maguk számára – jelentette ki a Patrícius.
– Nem – felelte Viktor. – Nem igazán. Korábban nem jártunk igazi mozgóképszínben.
– Csak egyszer.
– Igen. Csak egyszer.
– De, hah, maguk mozgó képeket készítenek – jegyezte meg kedvesen a Patrícius.
– Igen, de mi sosem nézzük meg őket. Csak részeket látunk belőlük, amikor a kurblimanok összeragasztják az egészet. Az egyetlen mozgót, amit valaha is láttam, egy vén lepedőre vetítették a szabadban – válaszolta Viktor.
– Szóval ez az egész újdonság a maguk számára? – tudakolta a Patrícius.
– Nem egészen – tiltakozott Viktor hamuszürke arccal.
– Lenyűgöző – állította a Patrícius, és visszatért az oda sem hallgatáshoz Himpeller magyarázatára. Nem azzal jutott el oda, ahol most tart, hogy törődött azzal, miként működnek a dolgok. Az keltette föl a kíváncsiságát, hogy miként működnek az emberek.
A sorban kissé távolabb Soll odahajolt a bácsikájához és az ölébe pottyantott egy kis filmtekercset.
– Ez hozzád tartozik – közölte negédesen.
– Mi ez? – érdeklődött Himpeller.
– Hát, gondoltam, vetek egy gyors pillantást a mozgóra, mielőtt vetíteni kezdik...
– Csak nem? – kérdezte Himpeller.
– És mit találtam a lángoló város jelenet közepén öt percen át? Semmi mást, mint egy tányér kicsontozott bordát Harga Különleges Mogyorószószában. Persze, tudom, hogy miért. Csak azt akarom tudni, miért ez.
Himpeller bűntudatosan vigyorgott. – Ahogy én értelmezem – mondta –, ha egyetlen, kicsiny, gyors kép ráveszi az embereket, hogy mindenfélét vásárolni akarjanak, csak képzeld el, hogy mit érhet el öt perc!
Soll rámeredt.
– Ezzel most tényleg megbántottál – közölte Himpeller. – Nem bíztál bennem. A saját bácsikádban. Azok után, hogy ünnepélyesen ígéretet tettem, hogy többé nem próbálkozom meg semmivel, te nem bíztál bennem? Ez fájdalmat okoz nekem, Soll. Igazán meg vagyok sértve. Mégis, mi történt az becsületességgel errefelé?
– Szerintem valószínűleg eladtad valakinek, bácsikám.
– Igazán meg vagyok sértve – hangsúlyozta Himpeller.
– De hát nem tartottad be az ígéreted, bácsikám.
– Annak ehhez semmi köze. Az csak üzlet. Mi most a családról beszélünk. Meg kell tanulnod bízni a családban, Soll. Különösen bennem.
Soll vállat vont. – Oké. Oké.
– Rendben?
– Igen, bácsikám. – Soll vigyorgott. – Ezt ünnepélyesen megígérem neked.
– Ez az, fiam!
A sor másik végén Viktor és Ginger baljós rettegéssel meredtek az üres vászonra.
– Tudod, hogy most mi fog történni, igaz? – kérdezte Ginger.
– Igen. Valaki neki fog kezdeni zenélni abból a lyukból a padlóban.
– Az a barlang tényleg mozgóképszín volt?
– Olyasmi, azt hiszem – válaszolta óvatosan Viktor.
– Á, itt a vászon csak vászon. Nem pedig... hát, csak egy vászon. Csak egy jobbfajta lepedő. Nem pedig...
Hangok érkeztek robbanásszerűen a terem elejéről. Csörömpöléssel és a kétségbeesve szökő levegő sziszegésével Bezam lánya, Kalliopé lassan előemelkedett a padlóból, rátámadva egy apró orgona billentyűire több órahossznyi gyakorlás hevével és a színfalak mögött a fújtatókat működtető két, erős troll egyesített erőfeszítésével. Megtermett fiatal nő volt és, akármi volt is a zenedarab, amit játszott, az határozottan vesztésre állt.
Odalent a földszinten a Dékán továbbadott egy zacskót a Tanszékvezetőnek.
– Vegyél egy csokival bevont mazsolát! – kínálta.
– Úgy néz ki, mint a patkánypiszok – mondta a Tanszékvezető.
A Dékán megnézte alaposabban a sötétben.
– Szóval akkor az – szólt végül. – Alig egy perce a zacskó leesett a padlóra, és gondoltam, hogy túlságosan sok van a földön!
– Ssss! – szólalt meg egy nő a mögöttük lévő sorból. Motolla Alánk cingár feje mágnesként fordult oda.
– Gugyi-bugyi! – vihorászott. – Még két garast és fölmegy a szamár is!
A fények tovább halványodtak. A vászon villózott. Számok jelentek meg és pislákoltak röviden, visszafelé haladva.
Kalliopé teljes odaadással fürkészte a kottát maga előtt, fölgyűrte az ingujját, hátralökte haját a szeméből, és lendületes támadással belekezdett abba, ami épp csak fölismerhetően a régi ankh-morporki városi himnusz [29] volt.
A fények kialudtak.

 

Az ég villogott. Ez egyáltalán nem is volt rendes köd. Ezüstös, palaszürke fényt bocsátott ki, amely belülről villogott, akár az Aurora Coriolis és a szárazvillám kereszteződése.
Holivud felé az égbolt fénytől ragyogott. Még Sham Harga Bordafogadója mögött, a sikátorban is látszott, ahol két kutya épp a Mindaz-Amit-Ingyen-Kikotorhatsz-A-Szemétdombból Különlegességet élvezte.
Laddie fölnézett és morgott.
– Nem hibáztatlak – jegyezte meg Gaspod. – Megmondtam, hogy előrejelez. Nem megmondtam, hogy előrejelezés van folyamatban?
Szikrák pattogtak a bundájáról.
– Na, gyerünk! – szólt. – Jobb, ha figyelmeztetjük az embereket. Te abban jó vagy.

 

Kittakattakitta...
Ez volt az egyetlen hang az Ódiumban. Kalliopé már abbahagyta a zenélést és a vászonra meredt.
Tátva maradtak a szájak, és csak akkor csukódtak be, amikor elrágcsáltak egy-egy maréknyi durrantott gabonát.
Viktor halványan tudatában volt, hogy küzd ellene. Megpróbált másfelé nézni. Még most is, egy kis hang a saját fejében mondogatta neki, hogy a dolgok nincsenek rendben, de fütyült rá. A dolgok nyilvánvalóan rendben vannak. Osztozott a sóhajtozásban, amikor a hősnő megpróbálta megvédeni az öreg családi bányát egy Mekkergűt Világban... Borzongott a háborús harcok láttán. A báltermi jelenetet romantikus borongással nézte végig. Ő...
...hirtelen ráébredt valami hideg jelenlétére a lábán. Olyan volt, mintha félig olvadt jégkocka áztatná át a nadrágszárát. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de ez lehetetlennek bizonyult.
Lenézett.
– Elnézést – mondta Gaspod.
Viktor szeme élesre állítódott. Aztán azon kapta magát, hogy tekintetét visszarángatják a vászonra, ahol saját maga óriási mása épp Ginger óriási mását csókolja.
Újabb kellemetlen hidegséget érzett. A tudata felszínre emelkedett.
– Megharaphatom a lábad, ha akarod – ajánlotta Gaspod.
– Én, ööö, én... – kezdte Viktor.
– Jó erősen megharaphatom – fűzte hozzá Gaspod. – Csak egy szavadba kerül.
– Nem, ööö...
– Valami előrejelez, pont, ahogy megjósoltam. Előrejelez, előrejelez, előrejelez. Laddie addig próbált ugatni, míg be nem rekedt, és senki se figyel oda. Szóval gondoltam, megpróbálkozom a jó öreg hideg orr módszerrel. Sohasem vall kudarcot.
Viktor körülnézett. A közönség többi része a vászonra meredt, mintha készek lennének székükön maradni mind... mind...
...mind örökre.
Amikor fölemelte karját a karfáról, szikrák pattantak az ujjain, és olajos érzetet keltett a levegő, amit még a varázslótanoncok is hamar megtanulnak összefüggésbe hozni a varázslatos lehetőségek roppant fölhalmozódásával. És köd borította a színt. Ez nevetséges, de akkor is így van, sápadtezüst dagályként fedi be a padlót.
Viktor megrázta Ginger vállát. Meglengette a kezét a lány szeme előtt. A fülébe ordított.
Aztán megpróbálkozott a Patríciussal és Himpellerrel. Engedtek a nyomásnak, de utána újra puhán visszalendültek a helyükre.
– A film csinál valamit velük – jelentette ki. – A filmnek kell okoznia. De nem értem, hogyan. Teljesen közönséges film. Mi nem használunk mágiát Holivudban. Legalábbis... nem rendes varázslatot...
Átküzdötte magát a mozdíthatatlan térdeken, míg az ülések közti folyosóhoz nem ért, és fölrohant a ködnyúlványokon keresztül. Dörömbölt a képvetítő szoba ajtaján. Amikor erre nem kapott választ, berúgta.
Bezam teljes odaadással bámulta a vásznat a falba vágott kis, négyszögletesen lyukon keresztül. A képvetítő boldogan kattogott magától. Senki sem forgatta a kurblit. Legalábbis, javította ki magát Viktor, senki olyan, akit láthatna.
A távolból morajlás hallatszott, és megrázkódott a föld.
Viktor rámeredt a vászonra. Fölismerte ezt a részt. Ez pont az Ankh-Morpork Fölgyújtása jelenet előtt játszódik.
Az agya száguldott. Mi is az, amit az istenekről mondanak? Hogy ők nem léteznének, ha az emberek nem hinnének bennük? És ez mindenre ugyanúgy vonatkozik. A valóság az, ami az emberek fejében zajlik. És itt előtte emberek százai tényleg hisznek abban, amit látnak...
Viktor a szemétben kaparászott Bezam munkapadján valami olló vagy kés után, de nem talált. A gép berregett tovább, valóságot tekerve jövőből múlttá.
Hallotta, hogy a háttérben Gaspod így szól: – Gondolom, megmentettem a helyzetet, igaz?
Az agy rendszerint visszhangzik különféle jelentéktelen, figyelmet követelő gondolatok kiáltásaitól. Ahhoz, hogy elhallgassanak, valódi vészhelyzet szükségeltetik. Ami most épp fennáll. Egy világos gondolat, amely már régóta próbálta hallhatóvá tenni magát, fölharsant a csöndben.
Tegyük föl, hogy van valahol egy hely, ahol a valóság kissé vékonyabb a szokásosnál? És tegyük föl, csinálsz ott valamit, amitől a valóság még jobban elvékonyodik. Könyvek nem érnék el ezt. Még a közönséges színház sem érné el, mert a szíved mélyén tudod, hogy csak emberek, fura jelmezben a színpadon. De Holivud a szemből közvetlenül az agyba hatol. A szíved mélyén azt hiszed, hogy valóságos. A mozgók elérnék.
Szóval ez az, ami a Holivudi Domb alatt rejlik. Az ősi város lakosai szórakozásnak használtak egy lyukat a valóságban. És aztán az Izék rájuk találtak.
És most az emberek újra megteszik. Olyan ez, mintha égő fáklyákkal bűvészkednél egy tűzijátékgyárban. És az Izék már régóta várakoztak erre...
De miért történik még mindig? Hiszen megállította Gingert.
A film tovább kattogott. Úgy tűnt, köd keletkezik a képvetítő doboz körül s elhomályosítja annak körvonalát.
A forgó kurbli után kapott. Az egy pillanatig ellenállt, aztán eltörött. Viktor gyöngéden kilökte Bezamot a székből, fölragadta, és rácsapott a képvetítő dobozra. A szék szilánkokká robbant szét. A fiú kinyitotta a ketrecet hátul és kivette a szalamandrákat, ám a film továbbra is ott táncolt a távoli vásznon.
Az épület ismét megrázkódott.
Csak egyetlen lehetőséget kapsz, gondolta Viktor, és aztán meghalsz.
Lehúzta az ingét és bebugyolálta vele a kezét. Aztán kinyúlt a villózó csíkért, magáért a filmért, és megmarkolta.
Az elszakadt. A doboz hátrarándult. A film folytatta a lecsévélődést csillogó tekercsekben, melyek röviden a fiúra vetették maguk, aztán lecsusszantak a padlóra.
Kittakatt... a... katt.
Az orsók pörgése elakadt.
Viktor óvatosan megmozdította a filmhalmot a lábával. Félig-meddig arra számított, hogy az rátámad, akár egy kígyó.
– Na, megmentettük a helyzetet? – noszogatta Gaspod. – Értékelném, ha megtudhatnám.
Viktor a vászonra pillantott.
– Nem – felelte.
Még mindig voltak képek a vásznon. Nem voltak nagyon élesek, de azért ki tudta venni önmaga és Ginger bizonytalan alakját, amint belecsimpaszkodnak a létezésbe. És maga a vászon mozgott. Itt-ott kidudorodott, mint hullámok a renyhe higanytóban. Kellemetlenül ismerősnek tűnt.
– Megtaláltak minket – állapította meg.
– Kik? – firtatta Gaspod.
– Emlékszel azokra a kísérteties lényekre, amikről annyit beszéltél?
Gaspod ráncokba vonta homlokát. – Az idők hajnala előttről?
– Ahonnan ők jönnek, ott nincs idő – válaszolta Viktor. A közönség mocorogni kezdett.
– Mindenkit ki kell juttassunk innen – jelentette ki. – De pánikkeltés nélkül...
Sikolyok kórusa hallatszott. A közönség fölébredt.
A filmvászon-Ginger kifelé mászott. A normális méret háromszorosában és láthatóan villózva. Valamint kissé át is látszott, ám volt súlya, mert a padló meghajolt és szilánkokra hasadt a lába alatt.
A közönség átmászott önmagán, hogy menekülhessen. Viktor leküzdötte magát az ülések közti folyosón, pont amikor Alánk tolószéke elhúzott hátrafelé az emberek özönében, gazdája kétségbeesetten hadonászott és kiabált: – Hé! Hé! Pont most kezdett jó lenni!
A Tanszékvezető sürgetően megragadta Viktor karját.
– Ennek így kell történnie? – kérdezte.
– Nem!
– Ez akkor nem valamiféle különleges kinematográfrai effektus? – firtatta reménykedve a Tanszékvezető.
– Nem, hacsak fejlődtek tényleg sokat nem az utolsó húsz órában – felelte Viktor. – Azt hiszem, ez a Tömlöc Létsíkok.
A Tanszékvezető fürkészően nézett rá.
– Te az ifjú Viktor vagy, igaz? – tudakolta.
– Igen. Elnézést! – mondta Viktor. Ellökdösődött az elképedt varázsló mellett és átmászott a székeken oda, ahol Ginger még mindig ült, saját képmására meredve. A szörnyGinger körülnézett és nagyon lassan pislogott, akár egy gyík.
– Ez én vagyok?
– Nem – vágta rá Viktor. – Azaz, igen. Talán. Nem igazán. Némileg. Gyere!
– De pont úgy néz ki, mint én! – kiáltotta Ginger, és hangját hisztéria színezte.
– Az azért van, mert kénytelenek Holivudot fölhasználni! Az... az határozza meg, hogyan jelenhetnek meg, azt hiszem – világosította föl kapkodva Viktor. Kicibálta a lányt az ülésből, a levegőbe, a lába ködfoszlányokat és szétszóródott durrantott gabonát vert föl. A lány utánabotorkált, de visszanézett a válla fölött.
– Egy másik is megpróbál kimászni a vászonból – jegyezte meg.
– Gyere már!
– Ez te vagy!
– Én vagyok én! Az... valami más! Csak az én alakom kell használja!
– Általában milyen alakot használ?
– Nem akarod tudni!
– De igen! Mégis mit hiszel, miért kérdeztem! – visította a lány, miközben a törött székeken át botladoztak.
– Pocsékabbul néz ki, mint ahogy el tudod képzelni!
– Igenis el tudok képzelni rettenetesen pocsék dolgokat!
– Ezért mondtam, hogy pocsékabb!
– Ó!
Az óriási, fantomGinger megelőzte őket, úgy villózva, mint a villanófény, és utat tört magának a falon keresztül. Kintről sikoltások hallatszottak.
– Úgy néz ki, mintha növekedne – suttogta Ginger.
– Menj ki! – utasította Viktor. – Vedd rá a varázslókat, hogy állítsák meg!
– Te mit fogsz csinálni?
Viktor teljes magasságában kihúzta magát. – Vannak dolgok – közölte –, amelyeket egy férfi önmaga kell elintézzen.
A lány ingerült értetlenséggel nézett rá.
– Mi? Mi? Vécére vagy ilyesmire akarsz menni?
– Csak menj már ki!
Az ajtó felé lökte a lányt, aztán megfordult és meglátta a két, várakozóan őt néző kutyát.
– És ti ketten is! – parancsolta.
Laddie ugatott.
– Mondjuk azt, a kutyának a gazdi mellett kell maradnia – közölte Gaspod szégyenkezve.
Viktor kétségbeesve körülnézett, fölkapott egy széktöredéket, kinyitotta az ajtót, olyan messzire hajította a fát, amennyire csak tudta és így kiáltott: – Hozd ide!
Mindkét kutya ösztönösen utánaszökkent. Ám elmenőben Gaspodnak még elég önuralma volt ahhoz, hogy így nyilatkozzon: – Te szemét!
Viktor kinyitotta a képvetítő szoba ajtaját és több maréknyi Elvitte a Szél-lel jött ki onnan.
Az óriás Viktornak gondot okozott, hogy elhagyja a vásznat. A fej és az egyik kar már kiszabadult, és három dimenzióssá vált. A kar bizonytalanul hadonászott Viktor felé, amikor a fiú következetesen oktocellulóz tekercseket szórt rá. Utána Viktor visszarohant a fülkébe és kicibálta a mozgókat, melyeket Bezam, fittyet hányva a józan észnek, a munkapad alatt tárolt.
A beleket összepréselő rettegés módszeres nyugalmával fölnyalábolta, a vászonhoz cipelte és ott fölhalmozta a filmek dobozait. Az Izének sikerült a másik kart kitépni a kétdimenziósság bilincséből és megkísérelte elérni őket, ám akármi irányította is, gondjai akadtak az új alak fölötti uralommal. Valószínűleg nincs hozzászokva ahhoz, hogy csak két karja van, mondta magának Viktor.
Odahajította az utolsó dobozt a rakásra.
– A mi világunkban alkalmazkodnod kell az itteni játék-szabályokhoz – közölte. – És fogadok, hogy épp úgy elégsz, mint bármi más, mi?
Az Izé küszködött, hogy kiszabadítson egy lábat.
Viktor megveregette a zsebeit. Visszafutott a fülkébe, és eszeveszetten keresgélt.
Gyufa. Nincs itt egyetlen gyufaszál sem!
Kilökte az előcsarnok ajtaját és kirontott az utcára, ahol a tömeg rémült bűvöletben nyüzsgött és figyelte az ötven láb magas Gingert, amint kiszabadítja magát az épület romjai közül.
Viktor kattogást hallott maga mellett. Gaffer, a kurbliman elszántan filmre vette a jelenetet.
A Tanszékvezető Himpellerrel ordított.
– Naná, hogy nem használhatunk varázslatot ellene! Ezeknek szükségük van a mágiára! A varázslatoktól csak megerősödnek!
– De valamit muszáj tenni! – sikította Himpeller.
– Tisztelt uram, nem mi kezdtünk olyasmiket megpiszkálni, amiket jobb... – a Tanszékvezető habozott az acsargás közepén -...megpiszkálatlanul hagyni – fejezte be akadozva.
– Gyufát! – kiáltotta Viktor. – Gyufát! Siessenek!
Mindnyájan rámeredtek.
Aztán a Tanszékvezető bólintott. – Közönséges tűz – mondta. – Igazad van. Az megteszi. Remek gondolat, fiú. – A zsebében kotorászott és előhúzott egy köteg gyufát, amit láncdohányos varázslók mindig maguknál tartanak.
– Nem gyújthatod föl az Ódiumot! – csattant föl Himpeller. – Egy csomó film van bent!
Viktor letépte a plakátot a falról, hevenyészett fáklyává csavarta és meggyújtotta egyik végét.
– Pontosan az az, amit meg fogok gyújtani – szögezte le.
– Elnézést...
– Ostoba! Ostoba! – üvöltötte Himpeller. – Az a cucc tényleg gyorsan ég!
– Elnézést...
– És akkor mi van? Nem állt szándékomban hosszasan benn lebzselni – válaszolta Viktor.
– Úgy értem, tényleg gyorsan!
– Elnézést – ismételte meg Gaspod türelmesen. Mind lenéztek rá.
– Én meg Laddie meg tudnánk csinálni – mondta. – Négy láb jobb, mint kettő és így tovább, ismerik, nem? Amikor a helyzet megmentésére kerül a sor.
Viktor Himpellerre pillantott és fölvonta szemöldökét.
– Gondolom, esetleg képesek rá – ismerte el Himpeller. Viktor bólintott. Laddie kecsesen fölugrott, kikapta a fáklyát a fiú kezéből és visszaszaladt az épületbe, Gaspod mögötte totyogott.
– Csak hallucináltam, vagy az a kiskutya tényleg tud beszélni? – firtatta Himpeller.
– Azt állítja, nem tud – felelte Viktor.
Himpeller habozott. Az izgalmak egy kissé megzavarták. – Hát – szólalt meg –, gondolom, ő csak tudja.

 

A kutyák a vászon felé nyargaltak. A Viktor-Izé már majdnem kiszabadult és félig elterült a filmdobozokon.
– Meggyújthatom én a tüzet? – kérdezte Gaspod. – Ez tényleg az én feladatom.
Laddie engedelmesen ugatott és kiejtette szájából a lángoló papírt. Gaspod fölkapta és óvatosan megközelítette az Izét.
– A helyzet megmentése – motyogta és rápottyantotta a fáklyát egy filmtekercsre. Az azonnal meggyulladt és kellemetlen, fehér tűzzel égett, mint a lassú magnézium.
– Oké – jelentette ki. – És, most pokoli gyorsan húzzunk innen...
Az Izé fölsikoltott. Ami hasonlatossága Viktorhoz még megmaradt, most megszűnt és valami olyasmi, mint egy vulkánkitörés egy akváriumban, tekergett a lángok közt. Kivágódott egy csáp és megragadta Gaspod lábát.
A kutya odafordult és megpróbált beleharapni.
Laddie visszapattogott a katasztrófasújtotta terem egész hosszában, és rávetette magát a csapkodó csápra. Az visszaütött, ledöntötte Laddie-t a lábáról és végigszánkáztatta Gaspodot a padlón.
A kiskutya fölült, néhány ingatag lépést tett, és elesett.
– A nyavalyás lábamnak annyi – morogta. Laddie bánatos pillantást vetett rá. Lángok pattogtak a filmdobozok körül.
– Gyerünk, tágulj innét, te hülye korcs! – utasította Gaspod. – Az egész a levegőbe fog repülni perceken belül. Ne! Ne vegyél föl! Tegyél le! Nincs időd...

 

Az Ódium falai látszólagos lassúsággal terjeszkedtek, minden deszka és kő megtartotta helyzetét az összes többihez viszonyítva, ám külön-külön indultak útnak.
Aztán az Idő utolérte az eseményeket.
Viktor hasra vágta magát.
Bumm.
Egy narancssárga tűzgömb emelte meg a tetőt és hömpölygött föl a ködös égre. Törmelékek zúdultak a többi ház falaira. Egy vörösen izzó filmdoboz kaszált el a fekvő varázslók feje fölött, fenyegető vujvujvuj hangot adva, és nekirobbant egy távoli falnak.
Magas, vékony siránkozás hallatszott, ami hirtelen ért véget.
A Ginger-Izé imbolygott a hőségben. A forró légáramlás hullámozva fölemelte szoknyáját a dereka köré, és az Izé állt, vibrálva és bizonytalanul, miközben a romok esőztek körülötte.
Aztán esetlenül megfordult és előretámolygott.
Viktor Gingerre nézett, aki a kőtörmelék-halom – a néhai Ódium – fölött vékonyodó füstfellegeket bámulta.
– Ez nem stimmel – motyogta a lány. – Ez nem így működik. Ez nem így szokott történni. Pont amikor azt hiszed, már túl késő, a hősök kivágtatnak a füstből. – Gyászos tekintetét a fiú felé fordította. – Nem igaz? – kért megerősítést.
– Csak a mozgókban – válaszolta Viktor. – És ez a valóság.
– Mi a különbség?
A Tanszékvezető megmarkolta Viktor vállát és megpördítette a fiút.
– A Könyvtár felé tart! – kiáltotta. – Meg kell állítanod! Ha odaér, a mágia leküzdhetetlenné teszi! Sosem fogjuk legyőzni! Képes lesz idehozni a többit is!
– Maguk varázslók – mondta Ginger. – Miért nem állítják meg maguk?
Viktor a fejét rázta. – Az Izék imádják a mágiánkat – jelentette ki. – Ha varázsolsz, bárhol a közelükben, attól csak erősebbek lesznek. De nem tudom, mit tehetnék...
A hangja elakadt. A tömeg várakozóan nézett rá. Nem úgy néztek rá, mintha ő lenne az egyetlen reményük. Úgy néztek rá, mintha ő lenne a bizonyosságuk.
Hallotta, hogy egy kisgyermek megkérdi: – Most mi lesz, mami?
A kövér nő, aki ölében tartotta, nagyon határozottan így felelt: – Egyszerű. A fiú nekiront és az utolsó pillanatban megállítja. Mindig úgy történik. Már láttam őt így cselekedni.
– Még sohasem cselekedtem így! – tiltakozott Viktor.
– Láttam, amikor megtette – válaszolta önelégülten a nő. – A Paszta Fiaiban. Amikor az ifjú hölgy, ez ni – röviden meghajolt Ginger felé – ült azon a lovon, ami ledobta őt majdnem a szakadékba, és maga odavágtatott és visszarántotta az utolsó pillanatban. Nagyon hatásos volt szerintem.
– Az nem A Paszta Fiaiban volt – közölte egy idősebb férfi tudálékosan, miközben megtömte pipáját. – Hanem A Trollok Völgyében.
– A Fiakban – helyesbített egy sovány nő mögüle. – Én csak tudom, húszszor néztem meg.
– Igen, az tényleg nagyon jó volt, ugye – jegyezte meg az első asszony. – Valahányszor látom azt a jelenetet, amikor a lány elhagyja őt és ő odafordul hozzá és azzal a pillantással nézi, elsírom magam...
– Elnézést, de az nem A Paszta Fiaiban volt – mondta a férfi lassan és eltökélten ejtve ki a szavakat. – Maga a híres köztéri jelenetre gondol a Persellö Szenvedéjekben.
A kövér asszonyság megfogta Ginger ellen nem álló kezét és megveregette.
– Rendes pasit fogott ki magának – jelentette ki. – Mindig, minden egyes alkalommal megmenti magácskát. Ha engem hurcolnának el az őrült trollok, az én uram egy szót se szólna, csak megkérdezné, hová szeretném, ha elküldené a cuccaim.
– Az én férjem ki nem mozdulna a karosszékéből, még ha sárkányok falnának föl se – közölte a sovány nő. Gyöngéden megbökte Gingert. – De több ruhát kellene viseljen, kisasszony. Amikor legközelebb elhurcolják, hogy majd meg lehessen menteni, ragaszkodjon ahhoz, hogy magával vihessen egy meleg kabátot. Nem tudok úgy ránézni magára a vásznon, hogy ne gondoljam magamban, ez a lány kihívja maga ellen a kiadós megfázást, ha így jár-kel.
– Hol van a fickó kardja? – érdeklődött a gyermek belerúgva anyja sípcsontjába.
– Gondolom, máris megy érte – felelte az anya és bátorító mosolyt vetett Viktorra.
– Ööö. Igen – mondta Viktor. – Gyere, Ginger! – Megfogta a lány kezét.
– Adjatok utat a fiúnak! – kiáltotta a pipázó parancsolóan.
Megtisztult körülöttük a tér. Ginger és Viktor látták, hogy ezer reménykedő arc lesi őket.
– Ezek azt hiszik, hogy mi valódiak vagyunk – nyögte Ginger. – Senki sem tesz semmit, mert azt hiszik, te vagy a hős, az istenek szerelmére! És mi nem tehetünk semmit! Ez az Izé nagyobb, mint mi ketten együtt!
Viktor mereven bámult le a macskakövekre. Valószínűleg emlékszem egy-két varázsigére, gondolta, ám a közönséges varázslatnak semmi haszna a Tömlöc Létsíkokkal szemben. És abban is tuti biztos vagyok, hogy a valódi hősök nem lebzselnek az éljenző tömegek közepén. Ők elvégzik a munkát. A valódi hősök, mint szegény, öreg Gaspod. Senki sem veszi őket észre, csak utólag. Ez a valóság.
Lassan fölemelte a fejét.
Vajon tényleg ez a valóság?
A levegő sistergett. Van másféle mágia is. És most vadul csattog a világban, miként az elszakadt film. Bárcsak megragadhatná...
A valóság nem kell valóságos legyen. Talán, ha megfelelőek a körülmények, csak annak kell lennie, amit az emberek hisznek...
– Állj hátrébb! – suttogta.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Ginger.
– Megpróbálkozom némi Holivud-féle varázslattal.
– Holivudban nincs semmi varázslat!
– Én... azt hiszem, van. Csak másfajta. Mindnyájan érezzük. Van mágia, csak meg kell találni!
Néhányszor mélyet lélegzett, és hagyta, hogy a tudata lassan kihámozza az igazságot.
Ez a titok. Megcsinálod anélkül, hogy gondolkoznál. Csak hagyod, hogy kívülről jöjjenek az utasítások. Ez is csak egy feladat. Csak érzed a képdoboz lencséjét magadon, és máris másik világba pottyansz, egy olyan világba, amely csupán izgő-mozgó ezüstszínű négyszög.
Ez a titka. A mozgó.
A közönséges mágia csupán mozgatja a dolgokat. Nem képes létrehozni egy valóságos dolgot, amely egy másodpercnél tovább létezne, mert ahhoz rengeteg erő kell.
Ám Holivud könnyedén létrehoz dolgokat újra és újra, tucatszor egy másodperc alatt. Nem kell, hogy sokáig tartsanak. Csak az kell, hogy elég sokáig tartsanak.
Ám Holivud varázslatát csak Holivud szabályainak engedelmeskedve teremtheted meg...
Kinyújtotta sziklaszilárd kezét a sötét égbolt felé.
Világítás!
Szőnyegvillámlás világította meg az egész várost.
Képdoboz!
Gaffer bőszen forgatta a kurblit.
Felvétel!
Senki sem látta, honnan jött a ló. Csak ott termett, átszökkenve a tömeg feje fölött. Fehér volt, rengeteg imponáló ezüstverettel a zablán, gyeplőn és kantáron. Viktor nyeregbe pattant, amikor az állat elvágtázott mellette, aztán hatást keltően fölágaskodtatta, hogy lábával kapáljon a levegőben. Kirántotta a kardot, ami egy másodperccel korábban még nem volt ott.
A kard és a ló csaknem észrevehetetlenül villogott.
Viktor mosolygott. A fény megcsillant a fogán. Csing. Csillanás igen, ám hang nincs; még nem találták föl a hangosfilmet.
Higgy benne! Ez a módja. Sose hagyd abba a hivést! Ámítsd el a szemet és elámítottad az agyat.
Aztán elporzott a nézők éljenző sorai között az Egyetem és a nagyjelenet felé.
A kurbliman lazított. Ginger megütögette a vállát.
– Ha abbahagyod a kurbli forgatását – közölte kedvesen –, kitöröm az átkozott nyakad!
– De Viktor már majdnem kívül van a felvételen...
Ginger Motolla Alánk ősöreg tolószéke felé lökte a kurblimant és olyan mosollyal ajándékozta meg a vén varázslót, amitől kis zsírfelhők gőzölögtek ki a fülén.
– Elnézést – szólalt meg a lány fullasztó hangon, melynek hatására minden mágus minden lábujja összegömbölyödött a hegyesorrú cipőkben –, de nem kérhetnénk kölcsön magát egy percre?
– Hé-héj! Lassan a testtel!

 

... vuamm... vuamm...
Abrand Stib természetesen tudott a vázáról. Mindegyik hallgató elzarándokolt oda, hogy vessen rá egy pillantást.
Ám nem szentelt neki különösebb figyelmet, miközben a folyosón osont, újabb kísérletet téve egy estényi szabadság megszerzésére.
...vuammvuammVUAMMVUAMMVUAMMMMMvuamm.
Nem kell mást tegyen, csak átvág a kerengőkön és...
TTYALP.
Mind a nyolc cserépelefánt egyszerre lőtt ki labdacsot. A rezográf fölrobbant, s olyasmivé változtatta a tetőt, amilyen a borsszóró.
Egy-két perccel később Abrand nagyon óvatosan föltápászkodott. A kalapja pusztán lyukak gyűjteménye volt, amelyet csak szálak tartottak össze. Az egyik füléből is kiszakadt egy darabka.
– Csak egy italt szerettem volna – motyogta bambán. – Mi abban a rossz?

 

A Könyvtáros a Könyvtár kupoláján lapult és az utcákon rohangászó tömeget figyelte, miközben az óriási szörnyalak közelebb támolygott.
Kissé meglepődve vette észre, hogy azt valamiféle átlátszó ló követi, amelynek patái nem csapnak zajt a macskaköveken.
És azt egy háromkerekű tolószék követte, amely mindössze két keréken vette a kanyarokat, s mögötte szikrák lövelltek. Varázslókkal volt megrakva, s mindegyik torkaszakadtából kiabált. Néha-néha egyikük elvesztette a kapaszkodót és a tolószék mögött kellett fusson, míg össze nem szedett elégséges sebességet ahhoz, hogy újra fölugorhasson rá.
Hárman közülük nem jártak sikerrel. Azaz egyiküknek sikerült annyira, hogy megkapaszkodjon a hátul húzódó bőrfedélben, és a másik kettő volt annyira sikeres, hogy megmarkolhassa az előtte lévő köntösét, így hát most, minden alkalommal, amikor a tolószék bekanyarodott, egy három, ajajajajozó varázslóból álló farok csapkodott hátul, vadul keresztbe az úton.
Valamint volt még ott egy csomó polgári személy, de ha lehet, ők még hangosabban kiáltoztak, mint a varázslók.
A Könyvtáros rengeteg fura dolgot látott a maga idejében, de kétség sem fért hozzá, hogy ez volt az 57. legfurább [30].
Itt fönt nagyon tisztán hallotta a hangokat.
– ...muszáj forgásban tartsd! Csak akkor sikerülhet Viktornak, ha forgatod! Ez Holivud varázslata! Viktor a valóságos világban teszi működőképessé! – Ezt mondta egy lányhang.
– Rendben, de a krampuszok nagyon csökönyösek lesznek, ha... – Ez rendkívüli nyomásnak alávetett férfihang volt.
– Pokolba a krampuszokkal!
– Hogyan csinálhatott a fiú lovat? – Ez meg a Dékán. A Könyvtáros fölismerte a sopánkodását. – Az magas fokú varázslás!
– Ez nem valódi ló, hanem mozgóképló! – Újra a lány. – Te! Te lassítasz!
– Nem is! Nem is! Látod, forgatom a kurblit, forgatom a kurblit!
– Nem lovagolhat olyan lovon, ami nem valóságos!
– Maga mágus és mégis ezt hiszi?
– Valójában varázsló vagyok.
– Hát, akármi. Ez nem a magukféle mágia.
A Könyvtáros bólintott és abbahagyta az odafigyelést. Akadt más dolga bőven.
Az Izé már csaknem odaért a Művészetek Tornyához és hamarosan megfordul, hogy a Könyvtár felé tartson. Az Izék mindig rárepülnek a legközelebbi varázserő-forrásra. Szükségük van rá.
A Könyvtáros előzőleg talált egy hosszú vasdárdát az Egyetem egyik porladozó raktárában. Gondosan tartotta egyik lábával, míg leoldozta a kötelet, melyet korábban a szélkakashoz kötözött. Az fölért végig a Torony tetejéig; ráment az egész éjszakája ennek elrendezésére.
Megtekintette a várost odalent, aztán ököllel verte a mellkasát és fölüvöltött:
– ÁáááÁÁÁáááÁÁÁ... hngh, hngh.
Lehet, hogy az ököllel ütlegelés nem volt teljesen elengedhetetlen, gondolta, miközben várta, hogy megszűnjenek a zúgó hangok és a kis, villogó fények.
Egyik kezével megmarkolta a dárdát, a másikkal a kötelet és ugrott.
A legszemléletesebb módszer a Könyvtáros lengésének leírására a Láthatatlan Egyetem épületei fölött, ha egyszerűen rögzítjük a repülés közben kiadott hangokat.
Először: – AááÁÁÁáááÁÁÁááá. – Ez nem szorul magyarázatra, és az ív korai szakaszára vonatkozik, amikor úgy látszott, mintha minden jól menne.
Aztán: – Áááárghhhh. – Ezt a hangot adta ki, amikor több méterrel elhibázta az imbolygó Izét és ráébredt, hogy, amennyiben egy nagyon magas és szerfölött szilárd kőtorony tetejére kötötted a kötelet és most arrafelé lendülsz, ha útközben nem sikerül eltalálnod valamit, az olyan hiba, melyet nagyon meg fogsz bánni hátralévő, megcsonkított életeden át.
A kötél befejezte a lengést. Pontosan olyan nesz hallatszott, mint amikor a vajjal megtöltött gumizsák belecsapódik egy kőtömbbe, és ezt, egy-két pillanattal később, egy nagyon halk „úúúk” követte.
A dárda elcsörömpölt a sötétségbe. A Könyvtáros tengeri csillagként kezét-lábát szétvetve a falhoz tapadt, kéz- és lábujjait belegyömöszölve minden rendelkezésre álló repedésbe.
Esetleg képes lehetett volna lemászni egyedül, ám ez a választási lehetőség nem adatott meg neki, mert az Izé kinyújtotta egyik vibráló kezét és leszedte a falról olyan hang kíséretében, mint amikor a lefolyócsövet tisztító pumpa megszüntet egy különösen zűrös dugulást.
Az Izé föltartotta az orángutánt az elé, ami jelen pillanatban az arca volt.

 

A tömegek a Láthatatlan Egyetem előtti térre özönlöttek, a Himpellerekkel előtérben.
– Nézz rájuk! – sóhajtotta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. – Ezrével vannak itt, és senki sem árul nekik semmit!
A tolószék újabb szikrazápor közepette csúszva megállt.
Viktor már várt rá, a fantomló vibrált alatta. Nem egyetlen ló, hanem lovak sora gyors egymásutánban. Nem mozogva, csak kockáról kockára változva.
Megint villám villant.
– Most mit csinál a fiú? – kérdezte a Tanszékvezető.
– Megpróbálja távol tartani az Izét a Könyvtártól – válaszolta a Dékán, átkémlelve az esőn, mely kopogni kezdett a macskakövön. – Ahhoz, hogy életben maradjanak a valóságban, az Izéknek mágiára van szüksége, hogy egybetartsák maguk. Tudod, nekik nincs természetes morfogenetikus erőterük, és...
– Csináljanak már valamit! Robbantsák föl varázslattal! – kiáltotta Ginger. – Ó, az a szegény majom!
– Nem használhatunk varázslatot! Az olyan, mintha olajat öntenénk a tűzre! – csattant föl a Dékán. – Különben is... fogalmam sincs, hogyan robbant föl az ember egy ötven láb magas nőt. Ez nem olyasmi, amire valaha is fölkértek, hogy tegyem meg!
– Ez nem nő! Ez... ez egy filmbeli teremtmény, maga idióta! Azt hiszi, tényleg olyan nagy vagyok? – kiabálta Ginger. – Ez Holivudot használja! Ez egy holivudi szörnyeteg! Filmországból!

 

– Kormányozzon, azistenekverjékmeg! Kormányozzon!
– Nem tudom, hogy kell!
– Csak vesse latba a teljes súlyát!
A Kincstárnok idegesen markolta a söprűnyelet. Könnyű magának mondani, gondolta. Hozzá van szokva.
Épp kiléptek a Nagycsarnokból, amikor egy óriási nő támolygott át a kapun, fél kezében egy makogó emberszabásúval. Most a Kincstárnok megpróbálta irányítani az Egyetem múzeumának vénséges söprűjét, miközben mögötte egy őrült az íjpuskája megtöltésével próbálkozik.
Föl a légtérbe, mondta volt az Arkrektor: abszolúte elengedhetetlen, hogy levegőbe emelkedjenek.
– Nem tudja mozdulatlanul tartani? – kérdezte az Arkrektor.
– Nem két személynek készült, Arkrektor!
– Ember, átkozott lehetetlenség rendesen célozni, amikor maga így köröz vele az égen!
Holivud ragályos szelleme, mely úgy csapdosott át a városon, mint egy acél hajókábel, aminek egyik vége hirtelen elszabadul, ismét áthasított az Arkrektor elméjén.
– Mi nem hagyjuk cserben az embereink – motyogta.
– Orángutánjaink, Arkrektor – helyesbített gépiesen a Kincstárnok.

 

Az Izé Viktor felé imbolygott. Esetlenül mozgott, a valóság őt ráncigáló erőivel küszködve. Vibrált, miközben megkísérelte megtartani az alakot, mellyel a világra mászott, így Ginger képmásai váltakoztak valami olyanról nyert futó képekkel, amely vonaglott és tekergett.
Mágiára volt szüksége.
Viktort és a kardot mustrálta, és ha képes volt valami olyan bonyolultra, mint például a tudás, akkor tudhatta magáról, hogy sebezhető.
Megfordult és Ginger meg a varázslók irányába rontott.
Akik lángokban törtek ki.

 

A Dékán különösképpen tetszetős kék színben égett.
– Ne aggódjon, ifjú hölgy! – szólalt meg a Tanszékvezető a tüze mélyéről. – Ez csak illúzió. Nem valóságos.
– Nekem mondja? – fakadt ki Ginger. – Rajta, folytassák!
A varázslók előreléptek.
Ginger lépéseket hallott maga mögül. A Himpellerek voltak azok.
– Miért fél a lángoktól? – érdeklődött Soll, amikor az Izé elhátrált az előrenyomuló varázslók elől. – Ez csak illúzió. Éreznie kellene, hogy nem keletkezik hő.
Ginger a fejét rázta. Úgy nézett ki, mint aki a hisztéria tarajos hullámán szörfözik, talán mert nem mindennap fordul elő, hogy láthatod önmagad óriás képmását, amint eltiporja a várost.
– A holivudi varázslathoz szokott – magyarázta. – Azaz nem szegheti meg Holivud szabályait. Nem képes érezni, nem képes hallani. Csak lát. Amit lát, az a való. És amitől a film fél, az a tűz.
Mostanra az óriás Gingert nekiszorították a toronynak.
– Nos, csapdába esett – jelentette ki Himpeller. – Most elkapták.
Az Izé a közelgő lángokra pislogott.
Megfordult. Szabad kezével fölnyúlt. Elkezdett fölmászni a toronyra.

 

Viktor lecsusszant a lóról és abbahagyta a koncentrálást. A ló elenyészett.
Páni félelme ellenére azért talált okot egy kis kárörömre. Bárcsak varázslók is részt vettek volna a mozgókban, most pontosan tudnák, mit kell tenni.
A kritikus fúziós frekvencia a lényeg. Még a valóságnak is van olyanja. Ha csak egy másodperc töredék részére vagy képes létrehozni valamit, még nem jelenti azt, hogy nem értél célt. Azt jelenti, hogy folytatnod kell.
Rákmódra osont a torony alja mentén, fölbámulva a mászó Izére, és megbotlott valami fémesben. Kiderült, hogy a Könyvtáros leejtett dárdája az. Egy kicsivel arrébb, a kötél vége belelógott egy pocsolyába.
Egy pillanatig rájuk meredt, aztán a dárdát használta arra, hogy levágjon néhány lábnyi kötelet, amiből hevenyészett vállszíjat készített a fegyvernek.
Megragadta a kötelet, kísérletképpen megrántotta és aztán...
A húzásra kellemetlen mód nem érkezett ellenállás. Hátravetette magát, pont mielőtt sok száz lábnyi átázott kötél nedvesen csattant a kövezeten.
Kétségbeesve körülnézett egy másik tetőre vezető utat keresve.

 

A Himpellerek tátott szájjal nézték az Izé mászását. Nem mozgott nagyon gyorsan, és hébe-hóba be kellett ékelje a makogó Könyvtárost egy kapóra jött támpillérbe, míg rá nem lelt a következő kapaszkodóra, ám azért haladt fölfelé.
– Ó, igen. Igen. Igen – susogta Soll. – Micsoda kép! Színtiszta mozi!
– Egy óriási nő fölhurcol egy sikoltozó majmot egy magas épületre – sóhajtotta Himpeller. – És még csak bért se kell fizessünk!
– Aha – mondta Soll.
– Aha... – mondta Himpeller. A bizonytalanság csöpp rezzenése színezte hangját.
Soll sóvárogni látszott.
– Aha – ismételte meg. – Ööö.
– Tudom, hogy mire gondolsz – közölte vonakodva Himpeller.
– Ez... úgy értem, tényleg remek, csak... hát, nem tehetek róla, de úgy érzem...
– Aha. Valami nem stimmel – mondta ki kereken Himpeller.
– Nem rossz – tiltakozott Soll reményvesztve. – Nem pontosan rossz. Mint olyan, nem rossz. Csak hiányzik... – elhallgatott, mert nem talált szavakat.
Sóhajtott. És Himpeller is sóhajtott.
A fejük fölött mennydörgés zengett.
És a borult égből érkezett egy söprű, rajta két sikító varázslóval.

 

Viktor belökte az ajtót a Művészetek Tornyának alján.
Odabent sötét volt, és hallotta, ahogy lecsöpög a víz a távoli tetőről.
Azt beszélték a toronyról, hogy ez a legrégibb épület a világon. Határozottan úgy is érződött. Most már nem használták semmire, és a belső padlók réges-rég elrohadtak, szóval nem maradt más benne, csak a lépcső.
Csigalépcső, amely magába a falba erősített hatalmas deszkákból állt. Némelyikük hiányzott. Még nappali világosságban is veszélyes lett volna megmászni.
A sötétben... semmi esélye.
Kivágódott mögötte az ajtó és Ginger lépett be, maga mögött húzva a kurblimant.
– Nos? – firtatta. – Siess már! Meg kell mentened azt a szegény majmot!
– Emberszabásút – javította ki Viktor szórakozottan.
– Akármit.
– Túl sötét van – motyogta Viktor.
– Sosincs túl sötét a mozgókban – jelentette ki kereken Ginger. – Csak gondold meg!
Megbökte a kurblimant, aki sebesen rávágta: – Igaza van. Sosincs sötét a mozgókban. Magától értetődik. Kell legyen elég világosság, aminél láthatod a sötétet.
Viktor fölpillantott a homályba, aztán vissza Gingerre.
– Figyelj! – szólt sürgetőleg. – Ha én... ha valami balul sül el, szólj a varázslóknak a... tudodmiről. A nézőtérről. Az Izék ott is meg fognak próbálni áttörni.
– Én nem megyek vissza oda!
Dörgött az ég.
– Eredj már! – kiáltotta Ginger halálsápadtan. – Világítás! Képdoboz! Felvétel! És minden ilyesmi!
Viktor összeszorította a fogát és nekiiramodott. Elég fény volt ahhoz, hogy alakot adjon a sötétségnek, és lépcsőfokról lépcsőfokra szökkent, miközben Holivud varázslatos litániáját mormolta az agyában.
– Elég fény kell legyen ahhoz – zihálta –, hogy lásd a sötétet.
Tovább botorkált.
– És Holivudban sosem fogy el az erőm – tette hozzá remélve, hogy a lába hinni fog neki.
Ez gondoskodott a következő fordulóról.
– És Holivudban ott kell legyek a kellő pillanatban – kiáltotta. Egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak és levegő után kapkodott.
– Mindig még épp jókor – motyogta.
Elkezdett újra fölfelé szaladni.
A pallók álomként maradtak el a lába alatt, mint a képdobozon keresztülkattogó filmkockák.
És meg fog érkezni a kellő pillanatban. Emberek ezrei tudják, hogy megteszi.
Ha a hősök nem érkeznek meg a kellő pillanatban, mi értelme van bárminek? És...
Nem volt deszka süllyedő lába alatt.
A másik lába már emelkedett, hogy elhagyja a lépcsőfokot.
Minden uncia energiáját egy ínszalag-megpendítő lökésbe összpontosította, érezte, hogy a lábujjai elérik a következő, fönti lépcsőfok szélét, előredobta magát, s aztán ugrott megint, mert a másik választása a szilánkos bokatörés volt.
Ez marhaság.
Futott előre, erejét megfeszítve kereste tekintetével a további hiányzó pallókat.
– Mindig még épp jókor – motyogta.
Szóval talán megállhatna és kipihenhetné magát? Még akkor is a kellő pillanatban érkezhetne. Ezt jelenti, nemde, a kellő pillanat...
Nem. Tisztességesen kell eljárjon.
Újabb hiányzó deszka volt előtte.
Kifejezéstelenül bámulta helyére.
Ebből egy egész toronynyi vár rá.
Röviden összpontosított és ráugrott a semmire. A semmi pallóvá vált azon időtartam töredékére, amire szüksége volt, hogy elugorhasson a következőre.
Elvigyorodott a sötétben, és egy fényszikra csillant meg a fogán.
Semmi, amit Holivud hozott létre, nem volt valóságos sokáig.
De képes vagy valóságossá tenni elég sokáig.
Nagy hurrá Holivudnak.

 

Az Izé most lassabban vibrált, kevesebb időt töltött azzal, hogy Ginger óriási másának látsszon, és többet azzal, hogy úgy nézzen ki, mint egy állatkitömő bűzelzárójának tartalma. Fölhúzta csöpögő tömegét a torony tetejére és ott elhevert. Levegő fütyült át légcsövein. A csápjai alatt szétporladt a kő, amikor a mágia elszivárgott és helyére az Idő éhes bosszúszomja került.
Az Izé össze volt zavarodva. Hol vannak a többiek? Itt van egyedül és körülvéve egy idegen helyen...
...és most már dühös is. Kinyújtóztatott egy szemet és rábámult a küszködő orángutánra, abban, ami korábban kéz volt. Mennydörgés rengette meg a tornyot. Eső zuhogott a kövekre.
Az Izé kinyújtott egy állábat és a Könyvtáros dereka köré tekerte...
...és észlelte, hogy egy újabb alak, nevetségesen apró, robban ki a lépcsőházból.

 

Viktor lecsatolta a dárdát a hátáról. Ilyenkor mit csinál az ember? Ha emberekkel kell elbánni, több választási lehetőség is akad. Mondhatod azt, hogy „Hé, tedd le azt az emberszabásút és gyere elő föltartott csápokkal!”. Mondhatod...
Egy karomban végződő tapogató, olyan vastag, mint a karja, vágódott le a kövekre, megrepesztve őket.
A fiú hátraugrott és fonákkal előrelendítette a dárdát, amivel mély, sárga sebet vágott az Izé irhájába. Az vonyított és kellemetlen gyorsasággal csoszogott körbe, hogy még több csáppal hadonásszon felé.
Alak, gondolta Viktor. Ezeknek nincs valódi alakja ezen a világon. Túl sok időt kell önmaga egybetartásával töltsön. Minél inkább rám kell koncentráljon, annál kevésbé tud arra figyelni, hogy ne essen darabokra.
Az Izé különböző részeiről össze nem illő szemek választéka bújt elő.
Amikor Viktorra fókuszáltak, vörös, vérben forgó erektől ráncolódtak össze.
Oké, gondolta a fiú. Enyém az összes figyelme. És most?
Beledöfött egy harapós karomba, és felugrás közben állig fölhúzta a térdét, amikor egy szerencsére nem azonosítható álláb megpróbálta lenyisszantani a lábát alóla.
Újabb tapogató kúszott elő.
Egy nyílvessző suhant át rajta ugyanazzal a hatással, amit az acélgolyó ér el, ha átlövik egy sodóval megtöltött zoknin. Az Izé visított.
A söprű nyílegyenesen átszáguldott a torony teteje fölött, s közben az Arkrektor lázasan újratöltött.
Viktor hallott egy távoli „Ha vérzik, akkor meg is tudjuk ölni!”-t, melyet „Hogy érti azt, hogy mi?” követett.
Viktor előrenyomult, odasuhintva mindenre, ami sebezhetőnek látszott. A lény alakot váltott, megpróbálva megvastagítani irháját vagy páncélt növeszteni, valahányszor a dárda felé suhant, de nem volt elég gyors.
Igazuk van. Meg lehet ölni, gondolta Viktor. Lehet, hogy rámegy az egész nap, de nem legyőzhetetlen...
És akkor Ginger állt előtte, arckifejezése csupa fájdalom és megbotránkozás.
Viktor tétovázott.
Egy nyílvessző csapódott abba, ami esetleg az Izé törzse lehetett.
– Talihó! Forduljunk ismét körbe, Kincstárnok!
A képmás szertefoszlott. Az Izé rikácsolt, elhajította a Könyvtárost, mint valami babát, és összes csápját teljesen kinyújtva Viktorra vetette magát. Az egyik leütötte a fiút lábáról, három másik kicibálta kezéből a dárdát és aztán az Izé fölágaskodott, mint egy pióca, fölemelve a vasdárdát, hogy leüsse kínzóit az égről.
Viktor föltámaszkodott könyökére és koncentrált.
Csak legyen elég sokáig valóságos.
A villámcsapás kék és fehér fénybe vonta az Izé körvonalát.
A mennydörgés után a lény részegen tántorgott, az elektromosság kis indái tündököltek egész testén és sivító hangot adtak. Néhány végtag füstölgött.
Megpróbálta összetartani magát a testében körös-körül tomboló erők ellenében. Vadul végigvágódott a kövön, kis, fura, nyávogó hangokat hallatott, és aztán, egyetlen ép szemével fenyegetően Viktorra bámulva, kilépett a semmibe.
Viktor négykézlábra lökte föl magát és odakúszott a tető szélére.
Az Izé még a lefelé úton sem adta meg magát. Vadul próbálkozott tollak és irhák és hártyák evolúciójával, megkísérelve találni valamit, aminek segítségével túlélheti a zuhanást...
Lelassult az Idő. A levegőben bíbor fátyol képződött. A Halál meglengette a kaszáját.
A TE HELYED A HOLTAK KÖZÖTT VAN – jelentette ki.
...és aztán olyan hang hallatszott, mint amikor a mosott ruha hozzácsapódik egy falhoz, és kiderült, hogy az ilyen zuhanást kizárólag egy tetem képes túlélni.

 

A tömeg közelebb húzódott az ömlő esőben.
Most, hogy az irányítás teljesen megszűnt, az Izé alkotómolekuláivá olvadt szét, amelyek belemosódtak a csatornába, le a folyóba, aztán ki a tenger hideg mélyére.
– Likvidálódik – jegyezte meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
– Azt tenné? – csodálkozott a Tanszékvezető. – Azt hittem, az valamiféle fizetőképesség.
Megbökte a maradványt a lábával.
– Óvatosan – intette a Dékán. – Még nem feltétlen halott, ami örökkön fekszik.
A Tanszékvezető megvizsgálta a tetemet.
– Nekem úgy tűnik, ez piszkosul halott – közölte. – Várjunk csak... valami mozog...
Az egyik széttárt csáp oldalra huppant.
– Ráesett valakire? – érdeklődött a Dékán.
Rá bizony. Kihúzták alóla Abrand Stib rángatózó testét, és addig-addig tapogatták és lapogatták jóindulatúlag, míg kinyitotta a szemét.
– Mi történt? – tudakolta.
– Rád esett egy ötven láb magas szörnyeteg – válaszolta könnyedén a Dékán. – Ööö, jól vagy?
– Csak inni szerettem volna egyet – motyogta Abrand. – Rögtön utána jöttem volna vissza, istenek bizony.
– Miről beszélsz, fiú?
Abrand oda se fütyült rá. Föltápászkodott, kissé imbolyogva, és eltántorgott a Nagycsarnok irányába, és soha, de soha többé nem hagyta el az Egyetem területét.
– Fura fickó – jegyezte meg a Tanszékvezető. Visszanéztek az Izére, ami már csaknem teljesen szétolvadt.
– A szépség ölte meg a szörnyet – mondta a Dékán, aki szerette az ilyen mondásokat.
– Ugyan, dehogy! – tiltakozott a Tanszékvezető. – Az ölte meg, hogy úgy belecsobbant a földbe.

 

A Könyvtáros fölült, és megdörzsölte a fejét.
Egy könyvet löktek a szeme elé.
– Olvasd! – kérte Viktor.
– Úúúk.
– Kérlek!
Az emberszabású kinyitotta egy piktogramokkal teli oldalon. Egy pillanatig csak pislogott rájuk. Aztán az ujja a lap jobb alsó sarkába vándorolt, és elkezdte jobbról balra követni a jeleket.
Jobbról balra.
Szóval így kell olvasni őket, gondolta Viktor.
Ami azt jelenti, hogy egész idő alatt tévedett.

 

Gaffer, a kurbliman végigpásztázta képdobozával a varázslók sorát, s aztán leúsztatta a gyorsan szétolvadó szörnyre.
A kurbli abbahagyta a forgást. Gaffer fölemelte a fejét, és ragyogó mosolyt vetett mindenkire.
– Ha lennének szívesek szorosabban csoportosulni, uraim? – szólalt meg. A varázslók engedelmesen még közelebb csoszogtak. – A fény nem túl jó.
Soll leírta: „Varázslók megtekintik a Tettemet, 3. beállitás” egy darab papírra.
– Kár, hogy nem vetted a zuhanást – jelentette ki, hangja élének hisztéria adott merített szélt. – Talán megcsináltathatjuk kaszkadőrökkel vagy ilyesmi?
Ginger térdét ölelve a torony árnyékában ült, és megpróbálta abbahagyni a reszketést. Az alakok között, amelyekkel az Izé próbálkozott pont a vég előtt, szerepelt az övé is.
Függőlegesbe húzta magát, majd, megkapaszkodva a durva kőművesmunkában, hogy visszanyerje egyensúlyát, tétován ellépdelt. Nem tudta biztosan, mit tartogat a jövő, de ha van bármi beleszólása a dologba, akkor kávé okvetlenül lesz benne.
Amikor elment a torony ajtaja mellett, lábdobogás hallatszott és Viktor támolygott elő, mögötte a peckesen masírozó Könyvtárossal.
A fiú szóra nyitotta száját, aztán elkezdett levegő után kapkodni. Az orángután félrelökte és erősen megmarkolta Ginger karját. Meleg, puha fogás volt, ám azért utalt arra, hogy, ha valaha szükségét látná, a Könyvtáros könnyedén tudna bármely kart kocsonyás csővé változtatni, benne szilánkokkal.
– Úúúk!
– Nézze, ennek vége – mondta Ginger. – A szörnyeteg halott. Így érnek véget a dolgok, oké? És most megyek és kerítek egy italt.
– Úúúk!
– Úúúk magának is.
Viktor fölemelte fejét.
– Még... nincs vége – közölte.
– Számomra vége. Épp most láttam magam átváltozni egy... egy csupacsáp IZÉVÉ. Tudod, egy ilyen Izének van egy kis hatása egy lányra.
– Az nem fontos! – bökte ki Viktor. – Félreértettük az egészet! Nézd, most majd folyton megpróbálnak betörni! Vissza kell menned Holivudba! Ott is át fognak törni!
– Úúúk – értett egyet a Könyvtáros, bíbor körmével megbökve a könyvet.
– Hát, nélkülem is megtehetik – felelte Ginger.
– Dehogy, nem tehetik! Úgy értem, mindenképp megteszik! De te megállíthatod őket! Ó, ne nézz így rám! – Oldalba taszította a Könyvtárost. – Rajta, mondd el neki! – szólította föl.
– Úúúk – válaszolta türelmesen a Könyvtáros. – Úúúk.
– Nem értem, mit mond! – siránkozott Ginger.
Viktor összeráncolta a homlokát. – Nem érted?
– Nekem ez az egész csak majommakogás!
Viktor szeme oldalra fordult. – Ööö...
A Könyvtáros egy pillanatig úgy állt, mint egy kis történelem előtti szobor. Aztán nagyon gyöngéden megfogta Ginger kezét és megveregette.
– Úúúk! – közölte elnézően.
– Sajnálom – mondta Ginger.
– Figyelj! – rimánkodott Viktor. – Rosszul értelmeztem! Te nem segíteni próbáltál az Izéknek, hanem megpróbáltad megállítani Őket! Pont fordítva olvastam! Az nem egy férfi a kapu mögött, hanem egy férfi a kapu előtt! És egy férfi a kapu előtt – vett egy nagy levegőt – az őr!
– Igen, de nem tudunk gyorsan eljutni Holivudba! Mérföldekre van!
Viktor megrántotta a vállát. – Menj és hozd ide a kurblimant! – javasolta.

 

A talaj Ankh-Morpork körül termékeny és jórészt átengedték a káposztaföldeknek, melyek nagyban hozzájárulnak a város jellegzetes szagának kialakulásához.
A hajnal előtti szürke fény végiggördült a kékeszöld térségen és két gazda körül, akik korán akarták elkezdeni a spenót-betakarítást.
Fölnéztek, nem a zaj miatt, hanem a csönd sebesen haladó pontjára, oda, ahol valami nesznek kellett volna lennie.
Egy férfi meg egy nő volt ott, valamint valami olyan, mint egy ötös méretű férfi tizenkettes méretű bundában, mind egy harci szekéren, ami villózott mozgás közben. A szekér a Holivudba vezető úton gördült és hamarosan eltűnt a szemük elől.
Egy-két perccel később követte egy tolószék. A tengelye vörösen izzott. Tele volt egymással üvöltöző emberekkel. Egyikük egy kurblit forgatott egy dobozon.
Annyira túlterhelt volt, hogy a varázslók néha lepottyantak és futhattak utána, kiáltozva, míg lehetőségük nyílt, hogy megint fölugorhassanak rá és kezdhessék újra az üvöltözést.
Akárki kísérelte meg kormányzását, nem járt sikerrel, és a tolószék keresztül-kasul kanyargott az úton, s végül teljesen levágódott róla, egyenesen bele egy csűr oldalába.
Az egyik földműves oldalba bökte a másikat.
– Eztet már láttam a mozgókba' – jelentette ki. – Mindig ugyanaz történik. Belevágódnak egy csűrbe, és mindég rikoltozó csirkékkel borítva gyünnek elő a másik oldalán.
A társa tűnődve támaszkodott a kapájára.
– Azt a látványt érdemes lenne megnézni – mondta.
– Biza.
– Csak mer' odabe' nincs más, fiam, csak húsz tonna káposzta.
Némi recsegés-ropogás után a tolószék kirobbant a csűrből a csirkék záporában és vadul az út felé igyekezett.
A gazdák egymásra néztek.
– Ó, a büdös francba! – fakadt ki egyikük.

 

Holivud a láthatáron vöröslött. A földlökések mostanra erősebbek lettek.
A vibráló harci szekér előbukkant egy faültetvényből és megállt a városba levezető lejtő tetején.
Köd koszorúzta Holivudot. Az abból elődöfő fénydárdák becikcakkozták az eget.
– Elkéstünk? – kérdezte Ginger reménykedve.
– Majdnem túl késő – válaszolta Viktor.
– Úúúk – állította a Könyvtáros. A körme előre-hátra száguldott, miközben az ősi képírást olvasta – jobbról balra, jobbról balra.
– Tudtam, hogy valami nincs rendjén – jelentette ki előzőleg Viktor. – Az alvó szobor... az őr. A régi papok énekeket énekeltek és szertartásokat végeztek, hogy ébren tartsák. Amennyire telt tőlük, emlékeztek Holivudra.
– De én semmit sem tudok az őrről!
– De igen, tudsz. Valahogy ott mélyen, odabenn.
– Úúúk – közölte a Könyvtáros, megkoppintva egy lapot. – Úúúk!
– Azt mondja, alighanem az eredeti Főpapnők leszármazottja vagy. Azt gondolja, hogy Holivudban mindenki leszármazottja a... tudod... úgy értem, amikor az Izék először áttörtek, az egész város elpusztult és a túlélők elmenekültek mindenfelé, érted, de mindenki a maga módján emlékezett még olyasmikre is, amik az őseikkel történetek meg, úgy értem, ez olyasmi, hogy van ez a nagy emlékezettó és mindnyájan kapcsolatban állunk vele, és amikor az egész elkezdődött újra, mindnyájunkat ideszólított a helyszínre, és te megpróbáltad helyrehozni a dolgot, csak annyira gyönge volt már, hogy nem tudott elérni téged, csakis álmodban...
Ügyefogyottan elhallgatott.
– „Úúúk”? – firtatta gyanakvóan Ginger. – Te ezt az egészet egy „úúúk”-ból szeded?
– Hát, nem csak egyből – ismerte be Viktor.
– Még sosem hallottam ilyen nagy csomó... – kezdte Ginger, aztán elnémult. A legpuhább bőrnél is puhább kéz fogta meg a kezét. Megfordulva belenézett az arcba, amelyhez képest egy leeresztett futball-labda gyönyörű.
– Úúúk – nyilatkozta a Könyvtáros.
Ginger tekintete egy pillanatig összeakadt az övével.
Aztán a lány megszólalt: – De én sohasem éreztem magam a legkevésbé sem főpapnőnek...
– Az az álom, amiről meséltél – vágott közbe Viktor. – Az nagyon is főpapnőszerűen hangzott szerintem. Nagyon... nagyon...
– Úúúk.
– Papi. Aha – tolmácsolt Viktor.
– Az csak egy álom – vetette oda Ginger idegesen. – Hébe-hóba ezt álmodtam, amióta csak az eszem tudom.
– Úúúk úúúk.
– Mit mondott? – kérdezte Ginger.
– Azt mondja, valószínűleg sokkal régebbre megy vissza, mint gondolod.
Előttük Holivud úgy csillogott, mint a fagy, mint egy megszilárdult csillagfényből készült város.
– Viktor? – szólalt meg Ginger.
– Igen?
– Hol vannak a holivudiak?
Viktor lenézett, végig az úton. Ahol embereknek kellett volna lennie, menekülőknek, kétségbeesetten elinalóban... nem volt semmi.
Csak csönd és a fény.
– Hol vannak? – ismételte meg a kérdést a lány.
A fiú Ginger arckifejezésére pillantott.
– De az alagút beomlott! – mondta, és nagyon hangosan mondta abban a reményben, hogy attól igaz lesz. – Teljesen elzáródott a világtól!
– Viszont a trolloknak nem telne sok idejébe megtisztítani az utat – felelte Ginger.
Viktornak eszébe jutott a... a Cthinema. És az első vetítés, amely sok ezer éve zajlik. És az összes ismerőse, amint ott ülnek, a következő ezer évben. Miközben a fejük fölött a csillagok megváltoznak.
– Persze, esetleg lehetnek... nos... valahol máshol – hazudta.
– De nincsenek – válaszolta Ginger. – Ezt mindketten tudjuk.
Viktor reményvesztve meredt a fények városára.
– Miért mi? – tudakolta. – Miért velünk kell ennek történnie?
– Mindennek meg kell esnie valakivel – állította Ginger.
Viktor megrántotta a vállát. – És csak egyetlen lehetőséget kapsz – mondta. – Igaz?
– Épp amikor szükségét érzed, hogy megmentsd a világot, lesz egy világ, amit megmenthetsz – hangoztatta Ginger.
– Aha – szólt Viktor. – Micsoda mázlink van.

 

A két földműves bekukucskált a csűr ajtaján. Káposztarakások várakoztak egykedvűen a homályban.
– Monttam neked, hogy káposzta – jelentette ki egyikük. – Tuttam, hogy nem csirke. Fölismerek egy káposztát, ha látom, és aztat hiszem el, amit látok.
Fölöttük a magasból hangok érkeztek, közeledőben:
– Az istenek szerelmére, ember, hát nem képes kormányozni?
– Akkor nem, ha maga teljes súlyát latba veti, Arkrektor!
– Hol a pokolban vagyunk? Nem látok semmit ebben a ködben!
– Én csak akkor fogok látni, ha beirányozhatom... ne hajoljon úgy ki! Ne hajoljon úgy ki! Mondtam, hogy ne hajoljon...!
A gazdák oldalra vetődtek, amikor a söprű átdugóhúzózott a nyitott ajtón és eltűnt a káposztahalmokban. Távoli, becőtermésű szortyogás hallatszott.
Végül egy fojtott hang megszólalt – Kihajolt!
– Hülyeség. Szép kis slamasztikába juttatott. Ez mi?
– Káposzta, Arkrektor.
– Valami zöldségféle?
– Igen.
– Ki nem állhatom a zöldségeket. Hígítja a vért.
Csönd támadt. Aztán a földművesek hallották, hogy a másik hang azt mondja: – Hát, nagyon sajnálom, maga vérszomjas, basáskodó hájtömeg!
Megint csönd támadt.
Aztán: – Kirúghatom magát, Kincstárnok?
– Nem, Arkrektor. Élethosszig szól a kinevezésem.
– Ebben az esetben húzzon ki innen és menjünk, igyunk egyet!
A földművesek elosontak.
– A jó büdös francba! – jegyezte meg az, amelyik hitt a káposztákban. – Ezek varázslók. Jobb nem belekeveredni a francos varázslók ügyeibe.
– Aha – értett egyet a másik gazda. – Ööö... mit jelent a franc? Pontosan?

 

Ez a csönd ideje volt.
Semmi sem moccant Holivudban, csak a fény. Az lassan villózott. Holivudi fény, gondolta Viktor.
Szörnyű előérzet érződött a levegőben. Ha egy filmdíszlet lehet egy álom, amely arra vár, hogy valóságossá tegyék, akkor a város ennél egy lépéssel följebb van a skálán – egy valóságos hely, várva valami újra, valamire, amit a megszokott nyelv nem írhat le.
–               – kezdte a fiú, és elhallgatott.
–                  ? – mondta Ginger.
–       ?
–       !
Egy pillanatig egymásra meredtek. Aztán Viktor megragadta a lány kezét és a legközelebbi épülethez húzta, ami történetesen a kantin volt.
A benti színhely leírhatatlan és egész addig az is maradt, amíg Viktor rá nem lelt a táblára, erre szokták fölkrétázni, amit tréfálkozva „menünek” hívtak.
A fiú kézbe vette a krétát.
– BESZÉLEK, DE NEM HALOM MAGAM – írta, és ünnepélyesen átnyújtotta a krétát a lánynak.
– ÉNSE. MÉR?
Viktor tűnődve dobálgatta a krétát, aztán leírta: – ASZEM MER SOSE TALÁLTUK FÖL A HANGOSFILMET. HA NEM LETEK VOLNA KRAMPUSZOK, AMIK ZÍNESBEN TUNAK FESTENI, TALÁN CSAK FEKETE-FEHÉR LENE MINDEN.
Körbenéztek a helyszínen. Érintetlen vagy félig megevett ételek voltak szinte minden asztalon. Ez nem számított különösebben szokatlannak Iglicnél, ám rendszerint keserűen panaszkodó emberekkel járt együtt.
Ginger kényeskedve belemártotta egy ujját a legközelebbi tányérba.
– Még meleg – artikulálta.
– Gyerünk! – mondta Viktor némán, az ajtóra mutatva.
A lány megpróbált valami bonyolultat mondani, a fiú kifejezéstelen arcától összeráncolta homlokát és leírta: – VÁRNUNK KELLENNE A VARÁZSLÓKRA.
Viktor egy pillanatig megmeredve állt. Aztán ajka olyan kifejezést formált, amiről Ginger sosem ismerte volna be, hogy ismeri, és kirohant az épületből.
A túlterhelt tolószék már az utcán száguldott, tengelyeiből csak úgy áradt a fiast. Föl-le ugrált előtte és a karját lengette.
Hosszú, néma beszélgetés zajlott le. Jó sokat krétáztak a legközelebbi falra. Végül Ginger nem bírta tovább türtőztetni türelmetlenségét és odasietett.
– TÁVOL KELL TARCSAK MAGUK ETTŐL. HA ÁTÖRNEK, MAGUKBÓL EBÉD LEZ.
– VALAMINT BELŐLED IS. – Ez takarosabb kézírás volt, a Dékáné.
Viktor azt írta: – KIVÉVE, HOTY ÉN ASZEM TUDOM, MI TÖRTÉNIK. KLÖNBEN IS, MAGUKRA SZÜKSÉG LESZ, HA BALUL ÜTNEK KI A DOLGOK.
Odabiccentett a Dékánnak, és visszafutott Gingerhez és a Könyvtároshoz. Aggódó pillantást vetett az orangutánra. Formai szempontból a Könyvtáros varázsló – legalábbis, amikor még ember volt, varázsló volt, szóval föltehetőleg most is az. Másrészt viszont emberszabású is, és olyasvalaki, aki kapóra jöhet vészhelyzetben. Úgy döntött, megkockáztatja.
– Na, gyerünk! – tátogta.
Könnyű volt meglelni az utat a Dombra. Ahol korábban ösvény vezetett, most széles csapás volt, szívettépően teleszórva a sietős elhaladás szemetével. Egy szandállal. Egy eldobott képdobozzal. Egy földön kúszó tollboával.
A dombba nyíló ajtót letépték zsanérjairól. Tompa izzás látszott az alagútból. Viktor vállat vont és bemasírozott.
A törmeléket nem tisztították teljesen el, csak félrelökték és lelapították, hogy a sokaság átjuthasson. A mennyezet nem szakadt be. Ez nem a törmeléknek volt köszönhető. Hanem Detritusnak.
Ő tartotta fönn a helyén.
Majdnem fönn. Mostanra már fél térdre ereszkedett.
Viktor és a Könyvtáros sziklákat halmoztak a troll köré, míg aztán Detritus levehette válláról a terhet. Nyögött, vagy legalábbis úgy nézett ki, mint aki nyög, és előrebukott. Ginger fölsegítette.
– Mi történt? – tátogta neki.
– ?? – Detritus elképedtnek tűnt hangja hiányától és megpróbált rákancsítani a szájára.
Viktor sóhajtott. Látomása támadt a holivudi népségről, amint vakon csörtetnek a folyosón, a trollok meg elkaparják az eltömődést. Mivel Detritus volt a legkeménykötésűbb, természetesen főszerepet kellett játsszon. És mivel az egyetlen funkció, amire agyát normális körülmények között használta, az, hogy megakadályozza a feje búbjának beesését, természetesen őt hagyták ott, hogy tartsa meg az egész domb súlyát. Viktor elképzelte, ahogy a troll odakiált, meghallatlanul, amikor a többiek elrohannak mellette.
Eltűnődött, vajon írjon-e neki egy fölvidító üzenetet, ám Detritus esetében ez csaknem bizonyosan időpocsékolás. Különben is, a trollnak nem állt szándékában itt ácsorogni. Elügetett a folyosón arcán komor kifejezéssel, bőszen összpontosítva valami sajátos magánküldetésre. Földet érő ökle két barázdát hagyott a porban.
Az átjáró a barlangba nyílt, amely, Viktor most rádöbbent, afféle előcsarnoka volt magának a nézőtérnek. Talán sok ezer évvel ezelőtt a kérelmezők kitódultak ide, hogy vegyenek... mit? Szentelt kolbászt, esetleg, és megáldott durrantott gabonát.
Most fantomfény öntötte el a termet. Még mindig tele volt nedves és ősi penésszel, bárhova is nézett Viktor. Ám ahova nem nézett, látómezejének szélén, folyton az az érzése támadt, hogy a hely olyan díszes, akár egy palota, vörös plüssfüggönyökkel és barokk aranyékítményekkel. Folyton éles szögben mozdította a fejét, megpróbálva elkapni a kísérteties, csillogó képet.
Tekintete összetalálkozott a Könyvtáros aggodalmas arckifejezésével és fölkrétázta a barlangfalra:
– KEVEREDŐ VALÓSÁGOK?
A Könyvtáros bólintott.
Viktor arca megvonaglott, és a holivudi gerillák – legalábbis két gerilla meg egy orángután – kis csapatát fölvezette a kopott lépcsőn a nézőtérre.
Viktor később rádöbbent, hogy Detritus mentette meg mindnyájukat.
Egyetlen pillantást vetettek a kavargó képekre az obszcén vásznon és...
Álom. Valóság. Higgyetek!
Várjatok...
...és Detritus megpróbált keresztülgyalogolni rajtuk. A képek, melyeket úgy terveztek meg, hogy bármely értelmes lény tudatát csapdába ejtsék és elbűvöljék, visszapattantak sziklakoponyája hátsó részéről és azonnal újra előjöttek. Detritus egyáltalán semennyi figyelmet se fordított rájuk. Máshol járt az esze [31].
Csaknem halálra tiportatni egy oda sem figyelő troll által csaknem az ideális kúra az olyan személyek esetében, akik összezavarják, mi a való és mi nem. A valóság olyasmi, ami nehéz léptekkel fölsétál a gerinceden.
Viktor visszahúzta magát a talpára, magához rántotta a többieket, rámutatott a vibráló, dagadozó négyszögre a csarnok túlsó végén és azt tátogta „Ne nézzétek!”.
Mindketten bólintottak.
Ginger szorosan a karjába kapaszkodott, amikor végigaraszoltak az ülések közti folyosón.
Egész Holivud itt volt. Ismerős arcokat láttak a sorok mentén, moccanatlan a didergető fényben, minden arckifejezés állandósult a helyén.
Viktor érezte, hogy a lány körmei a bőrébe vájnak. Itt volt Szikla, és Morry, és Fruntkin a kantinból, és Mrs. Kozmopilita, a ruhatárosnő. Itt volt Goldfis, és egy sor más alkimista. Itt voltak az ácsok, a kurblimanok, az összes sosemvolt csillag, az összes ember, aki tartotta a lovak kantárát vagy letakarította az asztalokat vagy sorban állt és várt és várt a nagy lehetőségre...
Homárok, gondolta Viktor. Volt valaha egy nagyváros, és számtalan ember meghalt, és most a homárok otthona.
A Könyvtáros odamutatott.
Detritus megtalálta Rubint a legelső sorban, és most megpróbálta kicibálni az ülésből. Akármerre mozdította a nőt, annak szeme visszafordult a táncoló képekre. Amikor odaállt elé, Rubin egy pillanatig pislogott, összeráncolta homlokát, aztán félrelökte Detritust. Utána az arckifejezése visszasiklott a kifejezéstelenségbe és visszatelepedett a székére.
Viktor a troll vállára tette kezét és olyan mozdulatot tett, ami reményei szerint vigasztaló és hívogató lesz. Detritus arca maga volta boldogtalanság falfestménye.
A páncélöltözék még mindig ott hevert a vászon mögötti kőtömbön, a rozsdás korong előtt.
Reménytelenül bámulták.
Viktor puhatolózva végighúzta ujját a porban. Fényes, sárga fémcsík maradt utána. A fiú Gingerre nézett.
– És most? – tátogta.
A lány vállat vont. Azt jelentette – honnan tudjam? Korábban mindig aludtam.
Fölöttük a vászon most már nagyon dagadozott. Vajon mennyi idő múlva törnek át az Izék?
Viktor megpróbálta fölrázni a... nos, nevezzük férfinak Egy nagyon magas férfinak. Egy darabban öntött aranypáncélban. Ennyi erővel megpróbálhatna fölrázni egy hegységet is.
Átnyúlt és megkísérelte kiszabadítani a kardot, noha az hosszabb volt nála, és, még ha meg is tudná emelni, annyira lenne könnyen mozgatható, mint egy bárka.
A kardot szorosan markolták.
A Könyvtáros a vászon fényénél próbálta olvasni a könyvet, lázasan lapozgatva benne.
Viktor fölkrétázta a kőtömb oldalára: – EGYÁLTALÁN SEMIT SE TUCC KIGONDOLNI?
Ginger átvette a krétát: – NEM! TE FÖLÉBRESZTETÉL! NEM TUDOM, HOGY KELL MEGTENNI! AKÁRMI IS AZ!!!
A negyedik fölkiáltójelet csak azért nem tudta befejezni, mert megcsúszott a kréta. Távoli „ding” hallatszott, amikor egy része eltalált valamit.
Viktor kivette a lány kezéből a megmaradt részét.
– TALÁN VETNED KELENE EGY PILANTÁST A KÖNYVBE – javasolta.
A Könyvtáros bólintott, és megpróbálta Ginger kezébe tuszkolni a könyvet. Egy pillanatra a lány leintette és csak állt, az árnyékokba meredve.
Aztán elvette a könyvet.
Az emberszabásúról a trollra, majd a fiúra nézett.
Aztán hátralendítette a karját és elhajította a könyvet.
Ezúttal nem „ding” hangot adott ki. Ez határozott, mély és nagyon visszhangzó „booong” volt. Valami képes volt lármázni olyan helyen, ahol nem létezik hang.
Viktor megpördülve megkerülte a kőtömböt.
A nagy korong gong volt. Megkopogtatta. Rozsdadarabkák potyogtak róla, de a fém megremegett a könnyed ütéstől és a fiú érintésére újabb bádoghangú moraj kélt. A gong alatt, most, hogy tekintete ösztönösen kereste, hat láb hosszú fémrúd hevert, egyik végén kipárnázott golyóval.
Viktor megmarkolta és elrántotta állványáról. Vagy legalábbis megpróbálta. A rúd szilárdan odarozsdállt a helyére.
A Könyvtáros elhelyezkedett a másik végén, elkapta Viktor pillantását, és ezúttal közösen húzták meg. Rozsdaszemcsék vájtak Viktor kezébe.
Mozdíthatatlan volt. A gongütőt és állványát az idő és a sós levegő egyetlen fémes egésszé változtatta.
Aztán úgy tűnt, az idő lelassul, és a vibráló fényben kimerevített események sorozatává válik, mint amikor a mozgó képek átcsúsznak a képdobozon.
Katt.
Detritus lenyúlt Viktor feje fölött, megragadta a kalapácsot a közepénél, és fölemelte, kitépve az elrozsdásodott állványzatot magából a sziklából.
Katt.
Hasra vetették maguk, amikor a troll két kézzel megmarkolta, megfeszítette az izmait, és lendületet vett a gong felé.
Katt.
Katt.
Katt.
Katt.
Állóképek sorozatában elkapva, Detritus látszólag azonnal... katt... különböző, ám egymással összefüggő helyzetekbe mozdult, miközben megfordult egy kérges lábon, a kalapács feje... katt... fényes ívet húzott a sötétségben.
Katt.
A becsapódás olyan messzire hátralökte a gongot, hogy a láncok elszakadtak, és a korong maga az árok falához vágódott.
Gyorsan és hatalmas mennyiségben tért vissza a hang, mintha valahol eltorlaszolták és aztán hirtelen kieresztették volna, hogy vidáman löttyenjen vissza a világba és megfullasszon minden dobhártyát.
Booong.
Katt.

 

Az óriási alak a kőtömbön lassan fölült, lassú patakokban zuhogott róla a por. Alatta tiszta arany volt, az évek nem fakították meg.
Lassan, ám tudatosan mozgott, mintha óramű hajtaná. Egyik keze a hatalmas kardot markolta. A másik megragadta a kőtömb szélét, hogy az alak egyensúlya megmaradjon, miközben lelendítette a földre hosszú, elvékonyodó lábát.
Egyenesen állt, tíz láb magasan, kezét a kardmarkolaton nyugtatta és megpihent. Ez nem nagyon különbözött testtartásától a kőtömbön, de ezúttal az éberség benyomását keltette, hihetetlen, pillanatnyilag tétlen, üresben járó energiák érzetét. A legkisebb figyelmet sem fordította az őt fölébresztő négyesre.
A vászon abbahagyta vad lüktetését. Valami megérezte az aranyszín férfi jelenlétét és most rá összpontosította figyelmét. Ami azt jelentette, hogy ideiglenesen el kellett mozdítsa máshonnan.
A közönség mozgolódott. Kezdtek fölébredni.
Viktor megragadta a Könyvtárost és Detritust.
– Ti ketten – utasította őket – juttassatok ki mindenkit innen! Juttassátok ki őket villámgyorsan!
– Úúúk!
Holivud népének nem kellett sok biztatás. Az, hogy most, hogy tisztán látták a képeket a vásznon, a hipnózis párnája nélkül, elégséges ösztönzést adott bárkinek, aki Detritusnál eszesebb, hogy hirtelen jó messzire kívánkozzék innen. Viktor látta, hogy átverekszik maguk az üléseken, küszködnek, hogy elmenekülhessenek a nézőtérről.
Ginger elindult, hogy kövesse őket. Viktor megállította.
– Még nem – mondta halkan. – Mi nem.
– Hogy érted? – kérdezte a lány.
A fiú a fejét rázta. – Nekünk kell utoljára kimennünk – jelentette ki. – Ez az egész Holivud része. Használhatod a varázsát, de az is használ téged. Ráadásul, nem akarod látni, hogyan ér véget az egész?
– Élénken reméltem, hogy jó messziről nézhetem meg, hogyan ér véget az egész.
– Oké, akkor nézd másfelől... jó néhány percbe beletelik, míg kijutnak. Akár el is kerülhetjük a tülekedést, nem?
Hallották a kiáltásokat az előcsarnokból, amikor a korábbi közönség bezsúfolódott az alagútba.
Viktor fölsétált a hirtelen megürült ülések közti folyosón a hátsó sorhoz és leült egy szabaddá vált székre.
– Remélem, a jó öreg Detritusnak elég esze van, hogy ne maradjon hátra a mennyezetet tartani megint – jegyezte meg.
Ginger sóhajtott és letelepedett mellé.
Viktor föltette a lábát az előtte lévő ülésre és a zsebében kotorászott.
– Szeretnél – kérdezte – egy kis durrantott gabonát?
Az aranyszín férfi épp csak látható volt a vászon alatt. Lehajtott fejjel.
– Tudod, tényleg úgy néz ki, mint Oszvald bácsikám – állította Ginger.
A vászon olyan hirtelenséggel sötétült el, hogy a betörő feketeség csaknem zajt csapott.
Ez minden bizonnyal már sokszor megtörtént, gondolta Viktor. Világegyetemek tucatjaiban. Megérkezik a vad ötlet, és valahogy az aranyszín férfi, az Oszvald vagy akárki, is fölbukkan. Hogy felügyelje. Vagy valami. Talán akárhová megy Holivud, Oszlár követi.
Megjelent egy bíbor fénypetty és nagyon gyorsan növekedett. Viktor érezte, hogy belezuhan egy alagútba.
Az aranyszín alak fölemelte fejét.
A fény kanyargott és találomra vonásokat öltött. A vászon többé nem volt ott. Helyette ott volt valami, amint belép a világba. Nem kép látszott a terem túlsó végén, hanem valami, ami őrjöngve próbált létezni.
Az aranyszín férfi kirántotta kardját.
Viktor megrázta Ginger vállát.
– Azt hiszem, ez az a pont, amikor mi távozunk – közölte.
A kard kapcsolatot létesített. Arany fény árasztotta el a barlangot.
Viktor és Ginger már lefelé rohantak az előcsarnok lépcsőjén, amikor az első lökéshullám lesújtott. Rámeredtek az alagút üres szájára.
– Szó sem lehet róla! – közölte Ginger. – Nem fogok ott még egyszer kelepcébe kerülni.
Az elárasztott lépcső előttük húzódott. Nyilvánvalóan kapcsolatban kell álljon a tengerrel, és az tényleg csak néhány ölnyire van, ám a víz koromsötét volt, és Gaspod szavaival, előrejelezős.
– Tudsz úszni? – érdeklődött Viktor. A barlang egyik málladozó oszlopa nagy robajjal leomlott mögöttük. Magáról a nézőtérről rettenetes jajveszékelés érkezett.
– Nem túl jól – válaszolta Ginger.
– Én sem – közölte a fiú. Mögöttük a háborgás egyre rosszabb lett.
– Viszont – mondta Viktor megfogva a lány kezét – tekinthetjük úgy is, hogy ez remek alkalom arra, hogy tényleg gyorsan fejlődjünk.
Azzal ugrottak.

 

Viktor ötven ölnyire a parttól bukkant felszínre, a tüdeje majd' szétpukkant. Ginger néhány lábbal arrébb robbant ki a tengerből. Taposták a vizet és szemlélődtek.
A föld remegett.
Holivud nyers fából és rövid szögekből épült városa szétrázódott. A házak lassan összecsúsztatták maguk, mintha kártyapaklik lennének. Itt-ott kis robbanások jelezték, hogy oktocellulóz raktárok is részt vesznek az eseményekben. Zsákvászonvárosok és gipszhegyek roskadtak romba.
És az egész közepén, kitérve a lezuhanó gerendák elől, ám semmi másnak nem engedve, hogy útjukba álljon, Holivud lakosai futva mentették életük. Kurblimanok, színészek, alkimisták, krampuszok, trollok, törpék – úgy szaladtak, mint a hangyák, melyeknek bolya fölgyulladt, lehajtott fejjel, pumpáló lábbal, tekintet bőszen a láthatárra szögezve.
A domb egy egész oldala beomlott.
Egy pillanatig Viktor úgy vélte, látja Oszbert óriási, aranyszín alakját – olyan anyagtalan, mint porszemcsék a fénysugárban –, amint Holivud fölé emelkedik és egyetlen, mindent fölölelő suhintással lecsap a kardjával.
Aztán eltűnt.

 

Viktor partra segítette Gingert.
Eljutottak a fő utcára, amely most néma volt, eltekintve a szórványos recsegéstől és puffanástól, amikor újabb deszka zuhant le a félig összedőlt épületekről.
Óvatosan lépkedtek a leomlott díszletek és összetört képdobozok között.
Mögöttük csattanás hallatszott, amikor A Repülőkutya Százada cégér lecsúszott rögzítő cölöpjeiről és a homokba huppant.
Elmentek Iglic kantinja mellett, melynek összeomlása növelte az átlagos ételminőséget az egész világon kis, mégis jelentős mértékben.
Átgázoltak a lecsévélődött, szélben csapkodó mozgókon.
Átmásztak a romba dőlt álmokon.
Annak peremén, ami valaha Holivud volt, Viktor megfordult és utoljára visszanézett.
– Hát, végül is igazuk lett – mondta. – Ebben a városban nem kapsz többé munkát.
Zokogás hallatszott. Legnagyobb meglepetésére, Ginger sírva fakadt.
Átölelte.
– Na, gyerünk! – szólt. – Hazakísérlek.

 

Holivud saját mágiája, immáron erejét vesztőben és gyökértelenül, átsistergett a tájon, lehetőséget keresve, hogy leföldelhesse magát:
Katt...
Kora este volt. A lenyugvó nap vöröslő fénye elárasztotta Harga Bordafogadójának ablakait, ami csaknem elhagyatott volt ebben a napszakban.
Detritus és Rubin kényelmetlenül feszengtek az emberméretű székeken.
A közelben egyetlen más személy tartózkodott, maga Sham Harga, aki egy ronggyal egyenletesebben kente szét a koszt az üres asztalokon és bizonytalanul fütyörészett.
– Khm – reszkírozta meg Detritus.
– Igen? – szólalt meg reménykedően Rubin.
– Khm. Semmise – közölte Detritus. Nem érezte magát otthonosan itt, de Rubin ragaszkodott a helyhez. Folyton azt érezte, a lány azt akarja, mondjon már valamit, de semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy megüthetné egy téglával.
Harga abbahagyta a fütyülést.
Detritus érezte, hogy a feje odacsavarodik A szája kinyílt.
– Játszd újra, Sham – mondta Holivud.
Harsogó akkord hallatszott. A Bordafogadó hátsó fala félremozdult abba a dimenzióba, bárhol is legyen, ahová az ilyesmik mennek, és egy bizonytalan, ám félreismerhetetlenül zenekar vette birtokba a helyet, melyet rendes körülmények között Harga konyhája és mögötte a büdös sikátor foglalt el.
Rubin ruhája flitterek vízesésévé vált. A többi asztal szélsebesen elvágtatott.
Detritus megigazgatott egy meglepetésszerű szmokingot, és megköszörülte a torkát.
– Esetleg akadályok lehetnek előttünk... – kezdte.
Megfogta Rubin kezét. Egy aranyvégű sétapálca eltalálta a bal fülét. Egy fekete selyemkalap termett ott nagy sebességgel és lepattant a könyökéről. Oda se fütyült rájuk.
– De míg van holdfény és muzsika...
A falak visszatértek. Az asztalok újra megjelentek. A flitterek föllobbantak és elhunytak.
– Ümm – szólalt meg váratlanul Detritus.
A lány fürkészően nézte őt.
– Khm. Sajnálom – mondta. – Nemtom, mi jött rám, az előbb.
Harga odasétált az asztalhoz.
– Mi volt ez az egész... – kezdte. Anélkül, hogy merev tekintete elmozdult volna, Rubin kilökött egy fatörzsnyi kart, megpördítette, és áttaszította Hargát a falon.
– Csókolj meg, te hülye bolond! – szólította föl.
Detritus összeráncolta szemöldökét. – Hogy mi? – kérdezte.
Rubin sóhajtott. Hát, ennyit az emberek módszereiről.
Fölkapott egy széket, és fejbe vágta vele a fiút, akinek ettől mosoly terült szét az arcán, és előrezuhant.
Rubin könnyedén fölemelte és átvetette a vállán. Ha tanult valamit Holivudban, akkor azt, hogy semmi értelme arra várni, hogy majd a Mesebeli Királyfi főbe kólint egy téglával. Magadnak kell megteremteni a saját tégláid.

 

Katt...
Egy törpebányában, Ankh-Morpork márgájától sok-sok mérföldre, egy nagyon mérges művezető csöndet kérve nagyot csapott a lapátjával és imígyen szóla:
– Ezt teljesen egyértelművé akarom tenni, értve? Ha még egyszer, és komolyan mondom, még egyszer, értve? Csak még egyszer Hejhóhejhót hallok tőletek, nyavalyás kerti díszektől, akkor jön a kétfejű bárd, oké? Mi törpék vagyunk, az istenekverjékmeg. Szóval viselkedjetek ennek megfelelően. És ez rád is vonatkozik, Dudor!

 

Katt...
Hadd-legyen-egy-jó-napom, Csak-Nevezz-Tapsinak fölugrándozott a dűne tetejére és lekukucskált. Aztán újra visszacsúszott.
– Minden tiszta – jelentette. – Sehol egy ember. Csak romok.
– Egy hely csak nekünk – mondta a Macska boldogan. – Egy hely, ahol az összes állat, tekintet nélkül alakha vagy fajtáha, együtt élhet tökéletes...
A kacsa hápogott.
– A kacsa azt mondja – tolmácsolt Nevezz-Tapsinak-és-véged –, hogy érdemes megpróbálni. Ha már muszáj értelmesnek lennünk, akár jól is csinálhatnánk. Gyerünk!
Aztán megborzongott. Valami olyasmi érződött, mint a statikus elektromosság halvány utóíze. Egy pillanatra a kis terület a homokdűnéken remegett, mint a meleg által létrehozott pára.
A kacsa ismét hápogott.
Nem-Tapsi orrát ráncolta. Hirtelen nehéz lett az összpontosítás.
– A kacsa azt mondja – tétovázott –, a kacsa azt mondja... mondja... a kacsa... mondja... mondja... háp?
A Macska az Egérre nézett.
– Miaú? – kérdezte.
Az egér vállat vont. – Cin – észrevételezte.
A nyúl bizonytalanul ráncolta az orrát.
A kacsa a macskára sandított. A macska a nyulat bámulta. Az egér rámeredt a kacsára.
A kacsa rakétaként röppent föl. A nyúl gyorsan eltűnő homokfelhővé vált. Az egér elszáguldott a dűnéken át. És, sokkal boldogabban, mint valaha is az utóbbi hetekben, a macska utánavetette magát.

 

Katt...
Ginger és Viktor egy sarokasztalnál ültek a Megfoltozott Dobban. Végül Ginger megszólalt: – Jó kutyák voltak.
– Igen – felelte Viktor révetegen.
– Morry és Szikla egy örökkévalóságig ástak a törmelékben. Azt mondták, odalenn mindenféle pincék meg izék vannak. Sajnálom.
– Igen.
– Talán szobrot kellene állítsunk nekik, vagy valami.
– Ebben nem vagyok annyira biztos – felelte Viktor. – Úgy értem, ha figyelembe vesszük, mit tesznek a kutyák a szobrokkal. Talán a kutyák halála is része Holivudnak. Nem tudom.
Ginger ujjával követte egy péterszeg körvonalát az asztallapon.
– Most vége az egésznek – jelentette ki. – Te is tudod ezt, igaz? Nincs többé Holivud. Nincs tovább.
– Igen.
– A Patrícius és a varázslók nem fogják senkinek sem engedni, hogy mozgókat készítsen. A Patrícius nagyon határozott volt ebben.
– Nem hiszem, hogy bárki is akarna mozgót készíteni – válaszolta Viktor. – Most ki fog emlékezni Holivudra?
– Hogy érted?
– Azok a régi papok afféle kifonatlan vallást építettek köré. Teljesen elfelejtették, hogy valójában mi volt. De ez nem számit. Nem hiszem, hogy tényleg szükség van a kántálásra meg a tűzre. Csak emlékezni kell Holivudra. Kellene nekünk valaki, aki tényleg jól emlékszik Holivudra.
– Aha – értett egyet vigyorogva Ginger. – Ezer elefánt kellene neked.
– Aha. – Viktor nevetett. – Szegény öreg Himpeller – mondta. – Ő sem szerezte meg őket, soha...
Ginger egy krumplidarabkát mozgatott körbe-körbe a tányérján. Valami foglalkoztatta, és nem az étel.
– De azért klassz volt, nem igaz? – tört ki belőle. – Valami tényleg döbbenetesben volt részünk, ugye?
– Igen.
– Az emberek valóban azt gondolták, hogy jó volt, igaz?
– Ó, igen – felelte Viktor mogorván.
– Úgy értem, hát nem valami tényleg klasszat vittünk bele a világba?
– Ne hülyéskedj!
– Nem arra gondoltam. Istennőnek lenni a filmvásznon egyáltalán nem olyan, amilyennek földicsérik – szögezte le Ginger.
– Jó.
Ginger sóhajtott. – Nincs többé holivudi varázslat – keseregte.
– Azt hiszem, maradhatott egy kevés – jegyezte meg Viktor.
– Hol?
– Csak ide-oda sodródva. Gondolom, módot keresgél arra, hogy fölhasználódjon.
Ginger a poharára meredt. – Most mit fogsz csinálni? – kérdezte.
– Nem tudom. És te?
– Talán visszamegyek a tanyára.
– Miért?
– Holivud volt az én nagy esélyem, érted? Nincs valami sok munkalehetőség nőknek Ankh-Morporkban. Legalábbis – tette hozzá – olyan nincs, amire hajlandó lennék. Kaptam három házassági ajánlatot. Nagyon fontos emberektől.
– Valóban? Miért?
A lány a homlokát ráncolta. – Hé, annyira azért nem vagyok csúnya...
– Nem úgy értettem – vágta rá sietve Viktor.
– Ó, gondolom, ha befolyásos kalmár vagy, akkor nem rossz, ha híres feleséged van. Olyan, mint amikor ékszereket birtokolsz. – Lenézett. – Mrs. Kozmopilita azt kérdezte, nem kaphatná-e meg az egyiket azok közül, akik nem kellenek nekem. Mondtam neki, hogy övé lehet mind a három.
– Én magam is mindig így vagyok a választással – jelentette ki fölvidulva Viktor.
– Valóban? Hát, ha ennyi az összes választási lehetőség, akkor nem választok. Mi lehetsz még azután, hogy önmagad voltál, a lehető legnagyobb?
– Semmi – válaszolta Viktor.
– Senki sem tudja, milyen érzés.
– Minket kivéve.
– Igen.
– Igen.
Ginger vigyorgott. Ez volt az első alkalom, hogy Viktor láthatta a lány arcát megfosztva ingerültségtől, dühtől, aggodalomtól vagy holivudi sminktől.
– Föl a fejjel! – vidította a lány. – Holnap is lesz nap.

 

Katt...
Távoli morajlás ébresztette föl Kolon főtörzsőrmestert, Ankh-Morpork városi őrségéből, békés szunyókálásából a főkapu fölötti őrszobában.
Porfelhő húzódott láthatártól láthatárig. Egy darabig tűnődve nézegette. A felhő egyre növekedett és végül egy sötétbőrű fiatalembert okádott ki magából, elefántháton.
Az illető odaügetett a kapuhoz és a városfalnál dübörögve megállt. A porfelhő, Kolon kénytelen volt észrevenni, még mindig ott lógott a láthatáron és még mindig nőtt.
A fiatalember tölcsért formált kezéből a szája körül és fölkiáltott: – Meg tudná mondani nekem, merre visz az út Holivudba?
– Annak alapján, amit hallottam, már nincs többé Holivud – felelte Kolon.
Úgy tűnt, a fiatalember ezt fontolóra veszi. Lenézett a kezében tartott papírdarabra. Aztán megszólalt: – Nem tudja, hol találom Mr. R. K. S. T. Himpellert?
Kolon főtörzs elismételte a kezdőbetűket a bajsza alatt.
– Torokra gondol? – érdeklődött. – Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellerre?
– Itthon van?
Kolon főtörzs hátrapillantott a városra maga mögött. – Megyek és megnézem – válaszolta. – Mit mondjak, ki keresi?
– Leszállitanánk neki valamit. KF [32].
– Kaffer? – kockáztatta meg Kolon a mélyülő felhőre pillantva. – Maguk bivalyokat terelnek?
– Nem bivalyokat.
Hatalmas, szürke homlokok váltak láthatóvá a porban. Valamint érezhető lett a roppant jellegzetes szag, amit akkor kapsz, ha ezer elefánt napok óta káposztaföldeken legel.
– Csak várjon egy percet! – szólalt meg Kolon. – Megyek és idehozom.
Kolon visszahúzta a fejét az őrszobába és megbökte az alvó Nobbs káplárt, jelen pillanatban a várost szünet nélkül őrző, éles szemű fegyveres erők másik felét.
– Mija?
– Láttad ma reggel a jó öreg Torokot, Nobby?
– Aha, az Aranyélet utcán. Vettem tőle egy Óriás Kolbász-különlegességet.
– Visszatért a kolbászárusításhoz?
– Muszáj volt. Elvesztette minden pénzét. Mi történt?
– Csak vess egy pillantást kívülre, légy oly jó – javasolta Kolon változatlan hangon.
Nobby megtette.
– Úgy néz ki... maga szerint van ez ezer elefánt, főtörzs?
– Aha. Úgy ezer körül, azt mondanám.
– Gondoltam, hogy nagyjából ezernek látszik.
– A pasi odalenn azt állítja, Torok rendelte meg őket – közölte Kolon főtörzsőrmester.
– Ne mondja! Hát akkor impozáns méretekben fog belevágni ebbe az Óriás Kolbászizébe?
Összenéztek. Nobby gonoszul elvigyorodott.
– Megáll az ész! – mondta. – Főtörzs, engedje, hogy én menjek és mondjam el neki! Legyen szíves!

 

Katt...
Tomas Goldfis, alkimista és bukott mozgóproducer, megkavarta a tégely tartalmát és vágyódva fölsóhajtott.
Egy csomó arany maradt Holivudban szabadon bárki számára, akinek van bátorsága odamenni és kiásni. Azoknak, akiknek nincs, és Goldfis habozás nélkül elsőnek sorolta volna magát ezek közé, itt a jó öreg kipróbált-és-bevált, vagy fogalmazzunk másként, kipróbált-és-ismételten-kudarcot-vallott módszere a gazdagság előállításának. Szóval újra itthon van, s ott folytatja, ahol abbahagyta.
– Kisült belőle valami? – kérdezte Csapinós, aki beugrott, hogy együttérzéséről biztosítsa.
– Hát, ezüstös lett – felelte kétségek közt Goldfis. – És valahogy fémes is. És nehezebb az ólomnál. Ráadásul egy tonna ércet kell fölhasználni hozzá. Az a fura, hogy azt hittem, ezúttal rábukkantam valamire. Tényleg azt gondoltam, hogy ezúttal útban vagyunk egy új, tiszta jövő felé...
– Hogyan fogod elnevezni? – érdeklődött Csapinós.
– Ó, nem is tudom. Valószínűleg el sem érdemes nevezni – válaszolta Goldfis.
– Ankhmorporkium? Goldfisium? Nemólomium? – találgatott Csapinós.
– Inkább semmihasznium – morogta Goldfis. – Föl is adom és visszatérek valami értelmeshez.
Csapinós bekukucskált a kemencébe.
– Ebből nem lesz nagy bumm, ugye? – firtatta.
Goldfis megsemmisítő tekintetet vetett rá.
– Ebből? – kérdezte. – Honnan a búsból vetted ezt az ötletet?

 

Katt...
Koromsötét volta törmelék alatt.
Már régóta koromsötét volt.
Gaspod érzékelte a kőtonnákat e fölött az apró kis zug fölött. Ehhez nincs is szükség különleges kutyaérzékekre.
Odavonszolta magát, ahol korábban egy oszlop zuhant le a pincébe.
Laddie némi nehézség árán fölemelte a fejét, megnyalta Gaspod képét, és sikerült halk ugatást kiadnia.
– Laddie jó fiú... Gaspod jófiú...
– Laddie jó fiú! – suttogta Gaspod.
Laddie farka egyet-kettőt csapott a kövekre. Aztán egy darabig nyüszített, s a hangok közt egyre hosszabbak lettek a szünetek.
Aztán halk nesz hallatszott. Mint csont a kövön.
Gaspod füle megrándult. Fölnézett a közelgő alakra, jól kivehető még a teljes sötétségben is, mert örökkön-örökké sötétebb lesz, mint amire a puszta feketeség önmagában valaha is képes lehet.
Kihúzta magát, hátán égnek meredt a szőr, és morgott.
– Még egy lépés és leharapom és eltemetem a lábad – közölte.
Egy csontvázkéz kinyúlt és megvakargatta az állat fültövét.
Tompa ugatás hallatszott a sötétből.
– Laddie jófiú!
Gaspod, noha arcán csorogtak a könnyek, bocsánatkérő vigyorral nézett a Halálra.
– Szánalmas, nem? – kérdezte rekedten.
NEM TUDHATOM. SOSEM KEDVELTEM TÚLZOTTAN A KUTYÁKAT – felelte a Halál.
– Ó? Ami azt illeti, én se kedvelem a halál gondolatát – riposztozott Gaspod. – Mi most haldoklunk, igaz?
IGEN.
– Valójában meg sem lep. Életem nagy kalandja, a haldoklás – mondta Gaspod. – Csak hát azt hittem – tette hozzá reménykedve –, hogy van egy külön Halál a kutyáknak? Talán egy nagy, fekete kutya?
NINCS – tudatta a Halál.
– Ez furcsa – jelentette ki Gaspod. – Hallottam, hogy minden állatfajtának megvan a maga kísérteties, sötét szelleme, ami eljön érte a végén. Nem akarom megbántani – fűzte hozzá sietve. – Azt hittem, van ez a nagy kutya, amely odakocog hozzád és aszongya „Ok, Gaspod, elvégezted a dolgod és így tovább, tedd hát le a nehéz terhet, izé-mizé, és kövess a bélszínnel-pacallal folyó országba!”.
NEM. NINCS MÁS, CSAK ÉN – szögezte le a Halál. – A LEGVÉGSŐ HATÁR.
– Hogy lehet, hogy látom magát, ha még nem is vagyok hótt?
HALLUCINÁLSZ.
Gaspod óvatosnak tűnt. – Tényleg? Nahát!
– Laddie jófiú! – Az ugatás ezúttal hangosabb volt.
A Halál benyúlt köntöse titokzatos mélyére és előhúzott egy kis homokórát. A felső kihasasodásban szinte nem maradt homok. Gaspod életének utolsó másodpercei a jövőből múlttá sziszegtek.
És aztán nem volt ott egyáltalán semmi.
A Halál fölállt.
KÖVESS, GASPOD.
Alig hallható nesz hallatszott. Úgy hangzott, mint egy kacsintás auditív megfelelője.
Arany szikrák töltötték meg a homokórát.
A homok visszafelé csorgott.
A Halál vigyorgott.
És aztán, ott, ahol addig állt, ragyogó fényháromszög keletkezett.
– Laddie jófiú!
– Ott van! Monttam, hogy ugatást hallok! – közölte Szikla hangja. – Jó fiú! Ide, kutyus!
– Nahát, hogy én milyen boldog vagyok, hogy látlak... – kezdte Gaspod. A nyílás körül csoportosuló trollok egyáltalán nem figyeltek rá. Szikla félretaszította az oszlopot és gyöngéden fölemelte Laddie-t.
– Semmi olyan, amit az idő meg ne gyógyítana – jelentette ki.
– Most már megehetjük? – kérdezte egy troll fölötte.
– Te fogyatékos vagy mi? Ez hősies kutya!
– ...elnézést...
– Laddie jófiú!
Szikla föladta a kutyát és kimászott a lyukból.
– ...elnézést... – károgta utána Gaspod.
A távolból éljenzést hallott.
Egy idő múlva, mivel úgy tűnt, nincs igazán választási lehetősége, fájdalmasan kikúszott a ferde oszlopon és sikerült kivonszolnia magát a törmelék tetejére.
Nem volt ott senki.
Ivott egyet egy pocsolyából.
Fölállt, próbára téve a sérült lábat.
Menni fog.
És végül elkáromkodta magát.
– Vaú, vaú, vaú!
Elhallgatott. Ez így nincs rendben.
Újra próbálkozott.
– Vaú!
Körülnézett...
...és a színek kiszivárogtak a világból, visszatérítve azt az áldott fekete-fehér állapothoz.
Fölmerült Gaspodban, hogy Harga körülbelül most fogja kiszórni a hulladékot, és aztán kell legyen valahol egy istálló is. És mi egyébre van szüksége egy kiskutyának?
Valahol a messzi hegyekben farkasok vonyítottak. Valahol a meleg otthonokban a kutyák fejét, amelyeknek van nyakörve meg saját tálja, rajta a nevével, megsimogatták.
Valahol a kettő között, és furamód jókedvűen érezve magát ettől, Gaspod, a csodakutya elbicegett a pazarul egyszínű alkonyatba.

 

Ankh-Morporktól körülbelül harminc mérföldre forgásiránt hullámtörés morajlott a szélfútta, tengeri füvet lengető, homokdűne-takarta földnyelvnél, ahol a Körkörös-tenger összeér a Perem-óceánnal.
Halászcsérek merültek alacsonyra a hullámok fölött. A tengeri mákok elszáradt feje zörgött az állandó szélben, amely megtisztította az eget a felhőktől és különös mintákba forgatta a homokot.
Maga a domb már mérföldekről látszott. Nem volt nagyon magas, ám úgy hevert a dűnék közt, mint egy fölfordított bárka vagy roppant peches bálna, és bozót borította. Ha csak tehette, itt soha sem esett az eső.
Ám a szél fújt, és homokbuckákat halmozott Holivud városának kiszáradt, napszítta faanyagára.
Elsüvítette próbajátékát az elhagyatott parcellákon.
Átcigánykerekeztette a papírfecniket a világ málladozó gipszcsodáin.
Addig rázta a deszkákat, míg a homokba nem estek és el nem tűntek szem elől.
Kittakattakitta.
A szél körbesóhajtotta a képvetítő doboz csontvázát, amely részegen támaszkodott elhagyatott állványára.
Elkapta a földre lógó filmdarabot és levetítette az utolsó mozielőadást, kígyóvonalba csavarintva a porladozó, csillogó tekercset a homokon. A képvetítő üvegszemében apró alakok táncoltak rángatózva, csak egy pillanatra megelevenedve...
Kittakatta.
A film kiszabadult és elhussant a dűnék fölött.
Kitta... katt...
A kurbli egy percig előre-hátra lengett, aztán megszűnt a mozgás.
Katt.
Holivud álmodik.

 

VÉGE

 

 

Jegyzetek:

1. Ez az a gyümölcs, amely csak a pogány Howondaföld bizonyos vidékein nő. Húsz láb hosszú, fülzsír színű rücskök borítják, és olyan a szaga, mint egy romlott hangyát evett hangyászé.

2. Valójában a Kalmárok Céhének híres kiadványa, az „Isztenek hoszták Ankh-Moreporkban, az Ezer Meklepetés Városában”, mostanra egy egész fejezetet tartalmaz, melynek címe Szóval Maga Baribár Megszálló? és vannak benne tudnivalók az éjszakai életről, folklorisztikus alkudozásról a bazárban, és a Kirúgás a Hámból címsor alatt ott az éttermek listája, ahol biztosan lehet kancatejet és jakpudingot kapni. És bizony számos szarvsisakos vandál kocogott vissza fagyos jurtájába azon tépelődve, vajon miért lett sokkal szegényebb és nyilvánvaló tulajdonosa egy gyatrán szőtt szőnyegnek, egy liter ihatatlan bornak és egy kitömött lila szamárnak, amely szalmakalapot visel.

3. A másik választási lehetősége az volt, hogy saját jószántából úgy határoz, vessék a skorpiógödörbe.

4. A körülményekhez alakított idézet H. G. Wells Világok harca c. művéből származik, Mikes Lajos fordítása alapján.

5. Ebben mellesleg igaza volt, ám csak véletlenül.

6. A „gaffer” amellett, hogy öregembert jelent, a filmiparban a fővilágosító elnevezése.

7. Szó szerint: „Objektív-valóságleíró”, vagyis a valóság szövedékében létrejövő zavarokat érzékelő és mérő készülék.

8. FELIRAT: „Mán megin keszdek zerelembe eszni (szó szerint: megtapasztalom a kellemes érzést, amikor fejbe vág egy sziklával Szemcséskőzet, a troll szerelemisten)”. Megjegyzés: Szemcséskőzet nem összekeverendő Gigalittal, a trollistennel, aki bölcsességgel ajándékozza meg a trollokat azáltal, hogy fejbe vágja őket egy sziklával, vagy Szilikáttal, a trollistennel, aki jószerencsét hoz a trollokra azzal, hogy fejbe vágja őket egy sziklával, illetve a népi hőssel, Monolittal, aki elsőként ragadta el az istenektől a sziklák titkát.

9. FELIRAT: „Miér van asz, hoty moszt kék zín vatyok?”

10. FELIRAT: „Mi asz a lépés, amit tennem kéne ebben az időben?”

11. FELIRAT: -...Nem tehetek róla! Zia, natyfiú!

12. Mrs. Marietta Kozmopilita, korábban ankh-morporki varrónő, míg álmai Holivudba nem szólították, ahol rájött, hogy szakértelmét a kötőtűvel igen sokra értékelik. Valaha banális zoknik stoppolója, most látszatpáncélingek kötögetője trolloknak, ráadásul képes egy-kettőre fölhajtani egy hárembugyogót.

13. A tevék sokkalta intelligensebbek annál, semhogy beismerjék, intelligensek.

14. Némelyik kapcsos fölírótáblát szorongatott.

15. A trollok foga gyémántból van.

16. Ám a befejezett produkcióból kivágták őket.

17. Nem valami különösebben vallásos okból. Csupán szerfölött tetszett nekik a vigyorgásuk keltette hatás.

18. Minden törpe szakállas, és számos réteg ruhát visel. Udvarlási rítusaik főleg arra összpontosítanak, hogy tapintatos és elővigyázatos módon megállapítsák, a másik törpe melyik nembe tartozik.

19. A trolloknak 5.400 szavuk van a kövekre és 1 a növényekre. Az uugraah a mohától az óriás szikvójafenyőig az égvilágon mindent magában foglal. A trollok úgy fogják föl, ha nem ehető, nincs értelme nevet adni neki.

20. Egy fiatal emberszabásúról szólt, akit sorsára hagynak a nagyvárosban, és amikor fölnő, beszél az emberek nyelvén.

21. A Necrotelicomnicont egy klaccsi nekromanta írta, akit a világ Őrült Achmedként ismert, noha ő jobb' szerette, ha Achmed, a Csak Vannak Ezek a Fejfájásaimnak szólítják. Beszélik, hogy a könyv egy nappal azután íródott, hogy Achmed túl sokat ivott a különös, sűrű, klaccsi kávéból, ami nem csupán kijózanít, hanem átvisz téged a józanságon, egész ki a túloldalra, így megpillantod a valóságos világegyetemet a gyöngéd önámítás felhőin túl, melyeket az értelmes élet általában létrehoz maga körül, hogy megakadályozza önnön megőrülését. Keveset tudunk életéről ezt megelőzően, mert a Röviden a Szerzőről című oldal öngyulladás áldozata lett nem sokkal halála után. Azonban a Szerző Egyéb Munkái című rész mutatja, hogy előzőleg kiadott műve az Achmed, a Csak Vannak Ezek a Fejfájásaim Vidám Macskatörténetei, ami talán sok mindent megmagyaráz.

22. Minden mástól eltekintve jobb okot szolgáltat a testvérharcra, mint a szokásos ürügy, nevezetesen, amit a felesége mondott a mi Maminkról Vera néni temetésén.

23. 49.873 „Számok” Rikter lendkerekes Égi Számlálója szerint.

24. Legalábbis azok, akik kőházban laktak.

25. Trollmércével ez Oscar Wilde legjobb formájában.

26. Valójában „úúúk”-nak nevezte. Ám alkalmasint, ha lefordítjuk, „otthon”-t jelent.

27. A többi varázsló becsvágyó figyelmét sikerrel elkerülő mágusok általában nagyon hosszú ideig élnek. És még annál is hosszabbnak tűnik.

28. Mármint részéről kelletlenül. Az illető ódzkodása magától értetődik.

29. Nagy Tételben Uralkodunk Rajtatok.

30. A Könyvtáros rendszerető elme.

31. A trolloknál a kifejezés ez: „Máshol jár a mesze”.

32. Készpénzzel fizetendő (szállításkor).