E. M. Nathanson
A piszkos tizenkettő
(Tartalom)

 

 

Ami itt következik, kitalált történet. Hallottam ugyan rebesgetni, hogy léteztek a regényben szereplőkhöz hasonló katonák, de erre vonatkozólag sem az Egyesült Államok kormányának archívumában, sem az Egyesült Államok katonai történetében nem akadtam írásos anyag nyomára.

E. M. N.

 

Rád bízom magamat! Kevés fukar teremtmény
létezik a világon, ki ennél fukarabb.
Legfőbb értéke: végzi, mit végzete kiszab.
Teendője: dicsőséget szerez.
Magánya a világon végleges.
Őt, a homokszemet milyen partvidék rejti,
milliók közt lapul, sorsát nem sejti senki,
ám felugrik talán, és csodálja a század,
trónjára ül királynak!

Robert Browning
Simor András fordítása

 

 

ELSŐ RÉSZ
A BITÓFÁK

 

1.

(Részletek Enos Gardiner „Bizalmas” jelzéssel ellátott katonai törzslapjából, amelyet a Hadsereg Missouri állambeli St. Louis törzslapraktárában helyeztek letétbe.)

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGE

A DÉLI HADSEREGCSOPORTTÖRZSE

EURÓPAI HADMŰVELETI ÖVEZET
EGYESÜLT KIRÁLYSÁG
HPf. 490

A Hadseregcsoport Hadbíróságának EK73 sz. végzése
Az angliai Swindonban, Camp Chiseldenben 1943. november 30-án megtartott hadbírósági tárgyaláson, amelyet a Déli Hadseregcsoport Törzse EHÖEÁH 74. sz. rendkívüli parancsának 1. §-a alapján folytattak le, vádat emeltek Enos Gardiner, a 4. lövészhadosztály 501. zászlóalja „A” századának 32149763 azonossági számú közkatonája ellen, és az alábbi

ítéletet

hozták.
a) Vád: a Katonai Büntetőtörvénykönyv 92., 96. és 69. cikkelyeinek megszegése. Részletezés:

1. Enos Gardiner, a 4. lho. 501. z. „A” szd. 32149763 azon. sz. közkatonája az angliai Wootton Bassett-i Wiltshire katonai táborban 1943. november 20-án vagy nagyjából e napon szándékosan, szántszándékkal, kitervelve, rosszhiszeműen, törvényellenesen és előre megfontolt szándékkal karabéllyal lelőtte és megölte George Trainort, a 4. lho. 501. z. „A” szd. 15368492 azon. sz. törzsőrmesterét.
2. Enos Gardiner a 4. lho. 501. z. „A” szd. 32149763 azon. sz. közkatonája az angliai Wootton Bassett-i Wiltshire katonai táborban 1943. november 20-án vagy nagyjából e napon szándékosan, szántszándékkal, kitervelve, rosszhiszeműen, törvényellenesen és előre megfontolt szándékkal karabéllyal lelőtte és megölte Beatrice Elizabeth Rosamond Hawley brit állampolgárt.
3. Enos Gardiner a 4. lho. 501. z. „A” szd. 32149763 azon. sz. közkatonája, amikor egyenruhásan, ittas állapotban, rendbontás közben letartóztatták, figyelmen kívül hagyva az emberi élet szentségét és megvetést tanúsítva a hatóságok iránt, ellenállást tanúsított az őt letartóztató közegekkel szemben, karabélyt fogott a Wootton Bassett-i rendőrség tagjaira, valamint a 322. katonai rendőri zászlóalj intézkedő tagjaira.
4/a) Enos Gardiner, a 4. lho. 501. z. „A” szd. 32149763 azon. sz. közkatonája szántszándékkal öncsonkítást követett el, amennyiben karabéllyal fejbe lőtte magát, s ezáltal alkalmatlanná tette magát a katonai szolgálat maradéktalan ellátására.
b) A vádlott valamennyi részletet és a vád egészét illetően úgy nyilatkozik, hogy nem vallja magát bűnösnek.
c) A hadbíróság megállapítása valamennyi részletet és a vád egészét illetően: bűnös.
d) ítélet: kötél általi halál.
e) Miután az ítéletet jóváhagyta a hadbíróságot összehívó hatóság és megerősítette a Déli Hdscs. EHÖEÁH parancsnoka, s eleget tettek a Katonai Büntetőtörvénykönyv 50 1/2. sz. cikkelyének – 1944. febr. 25-én hajtják végre Angliában, a somerseti Marston-Tyne 1. sz. egyesült királyságbeli őrházában. A kivégzést a Marston-Tyne-i 51. Büntető-Kiképző Központjának parancsnoka vezényli.

 

A Déli Hdscs. EHÖEÁH parancsnokának utasítására:

F. S. Bryan, vezérőrnagy, helyettes törzsfőnök L. D. Partch dandártábornok, főszárnysegéd

 

A DÉLI HDSCS. TÖRZSE
51. BÜNTETŐ-KIKÉPZŐ KÖZPONT HPf. 490

1944. febr. 26.

 

Tárgy: Jegyzőkönyvi kivonat Enos Gardiner köztörvényi rab, korábban a 4. lho. 501. z. „A” szd. 32149763 azon. sz. közkatonájának kivégzéséről.
Megküldendő: A Déli Hdscs. parancsnokának, HPf. 400. EHZ
Vonatkozással a Déli Hdscs. Törzse EHÖEÁH iktatási sz. 171. jelzetű, 1944. febr. 20-án kelt, „Halálos ítélet végrehajtása” tárgyú levélre, valamint az EHÖEÁH Törzse 1942. március 2-án kelt 54. sz. hatályos perrendtartási rendelet 9. §-ára miután a kivégzés lezajlott, a következő jelentést terjesztjük fel:
1. A kivégzés helyszíne a somerseti Marston-Tyne városi börtön kivégzőhelyisége volt. A börtön jelenleg az 51. Büntető-Kiképző Központ adminisztratív különítményének illetékességébe tartozó egyesült királyságbeli 1. sz. őrház. A helyiség magas, téglalap alakú, körülbelül negyvenöt (45) láb hosszú és harmincöt (35) láb széles terem. Falai és padlózata kő. A mennyezeten keresztben végigvonul egy körülbelül tizenkétszer (12) tizenkét (12) hüvelyk méretű vastag tölgyfa gerenda, s erről függ alá a hurok. Közvetlenül a hurok alatt nyílik egy süllyesztő, melynek mérete megközelítőleg hatszor (6) öt (5) láb, s amely alatt egy másik helyiség van.
2. A kivégzés időpontja 03.00 óra volt, mely időpontot a parancsnok azért jelölte ki, mert feltehetőleg legkevésbé zavarja a város lakosságát, ébreszti fel az épületben tartózkodó többi rabot vagy zavarja meg a közeli cellák elítéltjeit.
3. Az elhúzódó esős időjárás következtében a kivégzőhelyiség belseje rendkívül dohos és igen hűvös volt. A kivégzés órájában viharos nyugati szél fújt, szakadatlanul zuhogott az eső, ami az épület egyéb részeiből hallható és látható volt, ámde a kivégzőhelyiségből nem volt észlelhető.
4. 1944. febr. 25-én 02.40 órakor Simon R. Tarbell alez. 0-2473629 sz., az 51. BKK. parancsnoka húsz tisztségviselőt, tanút, arra illetékes katonai és polgári szemtanút és megfigyelőt engedett be a kivégzőhelyiségbe. Felolvasta előttük a Déli Hdscs. EHÖEÁH Hadbíróságának EK73 sz. 1944. febr. 20-án kelt végzését, majd ismertette a vonatkozó utasításokat és elővigyázatossági rendszabályokat, amelyek ezen információ birtokában szükségesek.
5. A tanúkat és megfigyelőket ezután elvezették kijelölt helyeikre, nevezetesen a hivatalos tanúk egyetlen sorban ültek öt (5) lépéssel a süllyesztő déli peremétől, míg a katonai megfigyelők és az angol polgári személyek két (2) sorban helyezkedtek el a süllyesztő nyugati peremétől hét (7) lépésre. Az egészségügyi szolgálat tisztjei a süllyesztő északi peremétől négy (4) lépésnyire foglaltak helyet.
6. 02.50 órakor a parancsnokból, a hadbíróság jegyzőjéből és két katonai rendőrből álló katonai kíséret lépett az elítélt cellájába. Egy katonai rendőrt a merevítődeszkával az ajtón kívül hagytak.
7. A katonai kíséret a rabot imádkozva találta Thomas C. Pines fhdgy. tábori lelkésszel, azon. sz. 0-5375923, 4. lho. A parancsnok közölte velük, hogy elérkezett az indulás ideje. A két őr hátrakötözte a rab kezét. A menet 02.52 órakor hagyta el a cellát; az élen Tarbell ezds. haladt, balján Pines fhdgy. halkan imádkozva, őket követte a rab, két oldalán egy-egy őrrel, míg a harmadik őr mögöttük hozta a merevítődeszkát.
8. 02.52 órakor egy szomszédos cella egyik rabjának rendbontása miatt a menet megállt. 02.54 órakor ismét megindulhatott szabályos katonai alakzatban.
9. 02.54 órakor a menet belépett a kivégzőkamrába. A jegyző kiadta a „Vigyázz!” parancsot. A rabot a süllyesztő közepére vezették. Az őrök segédkeztek az ítélet-végrehajtónak a rab lábának összekötözésében és a merevítődeszka felerősítésében a hátára.
10. A parancsnok elfoglalta helyét a rabbal szemben, kissé jobbra. A lelkész is elfoglalta helyét a rabbal szemközt, kissé balra. A parancsnok felolvasta a rabnak a hadbírósági eljárás részleteit és a kivégzését elrendelő végzését, majd a következő szavakkal fordult a rabhoz:
– Gardiner közkatona, van-e valami mondanivalója számomra, mielőtt a kivégzését elrendelő parancsot végrehajtják?
A rab nem válaszolt.
Ezután a tábori lelkész fordult a rabhoz a következő szavakkal:
– Gardiner közkatona, van-e számomra, a lelkésznek, valami mondanivalója?
A rab nem válaszolt.
A lelkész imába fogott. Az ítélet-végrehajtó fekete kámzsát húzott a rab fejére, leengedte a nyakára a hurkot, megkötötte a hóhércsomót a rab bal füle fölött, amint azt az AR 633-15 előírja.
11. Az ítélet-végrehajtó a süllyesztő kioldóját szabályozó fogantyúhoz lépett. A parancsnok bólintott felé és az ítéletvégrehajtó 02.58 órakor meghúzta a fogantyút. A süllyesztő gépezet tökéletesen működött, a rab mindenki szeme láttára alázuhant a süllyesztő kinyílott ajtaján és a terem alatti helyiségben függött. A jegyző kiadta a „Pihenj!” parancsot.
12. A test némán függött, csak az alsó végtagok izomzata rángatózott alig észrevehetően. A tanúk és megfigyelők némán álltak, néhányan lehajtották a fejüket. Egyetlen hivatalos személy vagy megfigyelő részéről sem volt tapasztalható semmiféle látható vagy hallható érzelmi reagálás.
13. 03.03 órakor a parancsnok kiadta a parancsot: „Egészségügyi tisztek, végezzék el a vizsgálatot!” 03.09 órakor Paul L. Gordon szds. (azon. sz. 0-1954372) az egészségügyi szolgálat 51. sz. rangidős egészségügyi tisztje jelentést tett a parancsnoknak: „Parancsnok úr, hivatalosan halottnak nyilvánítom ezt az embert.” Az alakulatnak 03.09 órakor vezényeltek „Oszolj!”-t.
14. Attól fogva, hogy a rab belépett a kivégzőkamrába, a süllyesztő ajtajának megnyitásáig három és háromnegyed (3,75) perc telt el. A rab alázuhanása és a beállott halál megállapítása között tíz és fél (10,5) perc telt el.
15. Valamennyi hivatalos személy maximális szakszerűséggel végezte kötelességét. Az eljárás méltóságteljesen, ünnepélyesen és katonai pontossággal zajlott le.

 

Láttamozva:

LeRoy W. Strom fhdgy. DC.0-1638815
Simon R. Tarbell, 0-2473629
alez. katonai rendőrségi
parancsnok

 

Hadügyminisztérium
Western Union Távíróhivatal
Washington, D. C. 1944. febr. 26.

Mrs. Aileen Gardiner
Box 17, Route 3.
Loveland, Tennessee

Sajnálattal értesítjük, hogy Enos Gardiner 1944. febr. 25-én szolgálata teljesítése során elhunyt.

Az Egyesült Államok Hadserege
Személyügyi Főcsoportfőnökség

 

2.

Marston-Tyne-ban mindig is akasztottak.
Ez mélységesen beivódott a régi börtön beleibe, amelyek egész szász nemzedékek ürülékét nyelték el, most pedig itt tartották elzárva a tengerentúlról az Egyesült Királyságba érkezett hatalmas amerikai hadsereg már semmire fel nem használható üledékét. Az ősi mezővároskában tornyosuló épületet régies vidéki hangulat álcázta.
A börtön sötét méhe a bitóterem volt, amelyet nyirkos kőfalak rejtettek szemérmesen. Mindaz, amit a teremről suttogtak, csak halkan, titokzatosan, titkolózva hangzott el. A terembe csupán különleges alkalmakkor léptek. A szokások és a katonai előírások szabályozta használati utasítás alapján a komor szertartásban résztvevőkön, már arra a gondolatra is, mire használják a termet, az elviselhetetlen végkifejletig egyre fokozódó bonyolult érzelmek lettek úrrá. A papok, akik járatosak voltak az efféle dolgokban, azt állították, hogy ez a magábaszállás helye; már csak azért is így beszéltek róla, hogy csillapítsák a kivégzésre ide hozott emberek remegését.
Az átmenetileg Angliában tartózkodó hadsereg az Atlanti-óceán túlsó partjáról hozott magával még egy vesztőhelyet, mégpedig egy EÁH Személyügyi Fcsf-ség pecséttel ellátott, kiváló vermonti fenyőfából ácsolt, hordozható vérpadot. A hadtápnak valamelyik jóstehetséggel megáldott lángelméje ragaszkodott ahhoz, hogy ezt is csomagolják a hadigépezetekhez és készletekhez, mert nem volt kétsége afelől, hogy majd szükség lesz rá. De azután valahová elraktározták, soha nem használták, fel sem bontották a ládát, mintha csak attól tartottak volna, hogy esetleg megbánthatják a házigazda nemzetet, ha tapintatlanul arra utalnak, hogy Amerikában jobb bitófákat ácsolnak.
Hump Edwards és Albie Salmon a régi bitókról beszélt a jenki századosnak a börtönfalakon túl elterülő sötét, dohos városban, a Hentesbárdhoz címzett fogadó söntésében.
– Régen az ember tudhatta, mikor lesz egy akasztás – mondta Albie. Közelhajolt John Reismanhoz, leheletéből áradt a finom somerseti almaborszaga. Elhomályosuló kék szemének pillantása öreges makacssággal tapadt Reisman arcára. – Akkoriba' hajnalba' csinálták – folytatta Albie az is az alkalmas idő az ilyesmire. Szó se vót semmiféle ilyen alamuszi bujkálásról, ahogyan mongyák, maguk jenkik csinálják.
Az amerikai százados erősen megmarkolta whiskys poharát és megbökte vele Albie kriglijét. – Igya mán ki, öreg – utánozta Albie-t. Veszek még egy mérget. – Rendelt magának még egy whiskyt; megfontoltan, tervszerűen ivott, hogy elfojtsa az éjszakai megbízatása miatt érzett szorongását.
„Megjelenik az 51. Büntető-Kiképző Központban Marston-Tyne-ban 1944. február 24-én, hogy tanúja legyen egy kivégzésnek...” Csak így. Gyerünk, öregem. Semmi az egész. Csináltál már magad is ennél rosszabb dolgokat. Ezért is értékelünk téged olyan nagyra. Eredj, nézzed, hogyan köti fel a hadsereg a sivalkodó kurafiakat sorra egymásután.
A parancs a lichfieldi 10. kiegészítő parancsnokságon érte, ahol megfelelő önkénteseket keresett egy Rosedale fedőnevű, új titkos parancs végrehajtására. Sehogysem értette, milyen összefüggés lehetséges egy bűnöző felakasztása és az ellenséges vonalak mögötti kémkedés között.
Reismannek fogalma sem volt arról, hogy a hadsereg egyáltalán foglalkozik ilyesmivel, s amikor megtudta, meg is döbbent; ez önmagában is gyötrelmes volt, mert az idők során egyre inkább hitt saját szellemi, érzelmi nyers erejében, és inas, hegek borította testének rendíthetetlen szívósságában. Először tiltakozni akart, megkérdezni, tulajdonképpen, miért – hiszen az ő beosztásában a miért néha elnyomta a mit bűzét –, de azután jobbnak látta, ha hallgat. A Stratégiai Hadműveletek Hivatala londoni főhadiszállásának a fejesei gyakran éppolyan homályosan érveltek, mint a hadsereg, s parancsaik is hasonlóan kifürkészhetetlenek voltak.
Most, hogy az ötödik pohár italt is magába döntötte és az alkohol megnyugtatóan áradt szét az ereiben, már kevésbé volt dühös, kevésbé szorongott, mint amikor belépett a kocsmába, s ismét úrrá lett rajta az élettel és halállal szembeni szokásos kimért kíváncsisága. A halál semmi újat nem tartogatott John Reisman számára – s az erőszak sem volt ismeretlen számára. Nem a durva és rosszul alkalmazott, hanem a dörzsölt, ravasz, okos és kellőképpen alkalmazott erőszak. Évek óta ez volt Reisman foglalkozása. Hivatásos erőszak-alkalmazó volt, így azután bosszantotta, hogy ezen az éjszakán megzavarják azzal, hogy meghívott vendégként jelen legyen egy akasztáson. Szüntelenül iszonyúan tudatában volt önmagának, ami állandóan piszkálta, nem hagyta nyugodni, kiváltképpen, ha észrevette, hogy híján van valamilyen tulajdonságnak, például bátorságnak.
Kinyílt a Hentesbárd ajtaja, s Reisman hűvös leheletet érzett a tarkóján, mintha a gondolatban elkövetett rosszindulatú varázslattól származott volna; a hűvös léghuzat egy pillanatra betöltötte a termet, amíg a tűz fel nem melegítette. Egy amerikai katona lépett be, vastag katonai köpenyt és tábori sapkát viselt. Túlzottan kimért, szinte színpadias mozdulatokkal bújt ki a kabátjából, vette le a sapkáját és akasztotta a kandalló közelében levő fogasra. Harmincas évei közepén járó zömök férfi volt. Húsos arca puha tokába ment át. Apró világos szeme fürgén járt fel s alá a teremben, gyorsan fölmért minden szegletet, személyt, miközben halk lépésekkel egy asztalhoz ment és leült. Zubbonyának mind két ujján ott díszlettek a törzsőrmesteri csíkok; nem a rövid, új szabású zubbonyt viselte, hanem az egyenes vonalú régimódit, amely elfedte a derekat, csípőt és az ülepet is. Hajtókáján ott volt a katonai rendőrség jelvénye: a keresztbe rakott két pisztoly.
Kevés katona tartózkodott az ivóban, mert olyan éjszaka volt, amikor a legtöbben szívesebben maradtak a wessexi dombvidék unalmas, de száraz táborainak és repülőtereinek körleteiben. Reisman észrevette, hogy a jelenlevő katonák közül mások is viselik a keresztezett pisztoly jelzést, s úgy vélte, hogy nyilván a börtönben szolgálatot teljesítő egység tagjai lehetnek. Egyikük sem köszönt az őrmesternek, de már tagadó viselkedésükkel – elkapott tekintetek, hátratolt székek, váratlan, halk beszélgetésbe merülés – tudomásul vették jelenlétét, és elárulták, hogy ismerik.
– Aha, ez ő... Morgan – szólalt meg Albie Salmon. – És nézze csak azokat a csíkokat az ujján. Megkapta hát, megmondta, hogy megígérték neki.
A konyha ajtaján kilépett egy lány, akit Reisman eddig nem vett észre, és odament a katona asztalához. Reisman szemmel követte, hogy elvonja figyelmét arról, ami nem hagyta nyugodni: az erőszakról és a halálról. Telt, asszonyos alakja volt a lánynak, amely első pillantásra is erős szexualitást árasztott; ez annál is meglepőbb volt, mert arca nagyon fiatalnak tetszett.
Reismant váratlanul valamiféle meghatározhatatlan sóvárgás fogta el, amint nézte, hogy a lány kacéran valamivel a térde fölé emeli vastag szürke szoknyáját és fél lépést balra, fél lépést jobbra táncol, azután megpördül maga körül, miközben az őrmester mereven nézi a lábát. Reisman nem hallotta, mit beszélnek, de a lány jókedvűen elmosolyodott, már-már nevetett. Reisman észrevette, hogy testszínű selyemharisnyát visel, márpedig ez akkortájt gyors észjárást és komoly anyagi áldozatot igényelt az ajándékozó, de gyakran a megajándékozott részéről is.
Az őrmester szemlátomást zavarban volt, de azért odanyúlt, könnyedén végigsimított a megpördülő lány térdhajlatán, azután gyorsan visszahúzta a kezét. Amikor a lány befejezte a pördülést, megrázta a nyakába hulló, fülét eltakaró hosszú világosbarna haját, hogy jobban látszódjék a fülében az olcsó, csillogó, áruházi fülbevaló: az aranyozott keretbe foglalt nagy hamisgyöngy.
– Gondolom azér' gyütt, hogy megegye szalonnapudingját, megigya a tejét és bámulja a lyányt, mint minden esteszólalt meg Hump Edwards. – Csudálom, hogy képes rá. – Hump megszívta a fogatlan ínye közé szorított nagy, fekete pipáját és rövid, sűrű pöfékeléssel erős dohányszagot és füstöt árasztott a levegőbe.
– Én is amondó vagyok – mondta Albie. – Nemigen látszik meg rajta a munkája. A mienk, az a Poindexter – tudod, én láttam személyesen is –, az úgy nézett ki, mint egy doktor vagy temetkezési vállalkozó. Csontos pasas vót, sötét öltönyben meg köcsögkalapban járt. Úgy volt az vidám, mintha temetési menetet látnál. Öregem, ő aztán annak nézett ki, ami.
– Ki ez a tag? – kérdezte Reisman.
Albie Salmon a bal vállára ejtette a fejét, kiöltötte a nyelvét és kigúvasztotta a szemét. J óbb kezével képzeletbeli kötelet tartott a feje fölött.
– A hóhér – mondta.

 

A tizenkilenc éves, fehér bőrű, vörös hajú, szeplős Enos Gardiner ideges volt ugyan, de még nem lett úrrá rajta a rettegés. Az a tiszt, aki a hadbírósági tárgyaláson a védője volt, megmondta neki, hogy ne aggódjon az ítélet miatt.
– Ide figyeljen, Gardiner, sokakat halálra ítélnek – mondta –, de kevés halálos ítéletet hajtanak végre.
Ekkor látta utoljára a tisztet, azóta már elvezényelték máshová. Egyik nap ügyvéd, másik nap gengszter, harmadik nap indián törzsfőnök – ez volt a hadsereg, ahol mindenhez kellett érteni. Gardiner eltűnődött azon, hogyan végződött volna az ügye odahaza, rendes ügyvéddel. Odahaza csakis niggereket lógattak fel, ha megöltek egy fehér embert, vagy ha ferdén néztek egy fehér csajra.
Maga az ezredes jött el hozzá és közölte vele, hogy az ítéletet jóváhagyták, de Gardinert még ez sem izgatta. Tudta ő jól, mit fognak tenni. Halálra akarják majd ijeszteni egészen az utolsó pillanatig, azután sittre vágják vagy húsz évre.
– Óhajt lelkészt? – udvariaskodott az ezredes. – Vagy van valaki, akit látni akar?
Hát persze, hogy akart lelkészt. Bárkit, csak jöjjön be ebbe a tetves cellába, üljön le és dumáljon hozzá. Lejjebb a nagy csarnokban, az egyik cellában valami őrült digó állandóan azt hajtogatta, hogy ő Ál Capone kis unokaöccse, és hogy Capone majd mindent elrendez és valamennyiüket kihozza innen. Victor Frankónak hívták, a rácsokon keresztül beszéltek egymással, de az őröket idegesítette az ordításuk, és ahányszor csak arra jártak, rájuk szóltak, hogy fogják be a szájukat. Igaz, amúgysem értette a felét se annak, amit Franko karattyolt. Ha nem idegen, jenkinek nézte volna. Enos megmondta az ezredesnek, hogy csak egyetlen lelkészt ismer, és neki édesmindegy ő jön-e, vagy egy másik. Pines hadnagyot, a 4. hadosztály tábori lelkészét ismerte, ő látogatta meg többször is, amikor kórházban feküdt. Valamiféle őrült katolikus vagy ilyesmi lehetett, odahaza meg mindig szidták a katolikusokat, de ez a pasas pontosan úgy beszélt, mint odahaza bármelyik amerikai srác, az meg biztos, hogy nagyon szívhez szólóan prédikált. Ha már meg kell hallgatnia valamilyen vallásos dumát, akkor ez a pasas legyen az, aki leadja.
S most ott volt nála Pines, és Gardiner hallgatta, amint istenről és Krisztusról és a mennyországról beszél neki, de azt is tudta, hogy ő bizony nem hal meg aznap éjjel. Ezen az éjszakán nem viszik ki a cellájából, nem hurkolnak kötelet a nyaka köré, nem kötik fel. Ha meg akarták volna tenni, négy hónappal korábban végzik ki, és akkor agyonlőtték volna. Azt állították, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, de abban nem hitt. Nyilván valamelyik katonai hekus csinálta. Emlékszik, hogy tökrészegre leitta magát, kimaradási engedély nélkül kilógott, amikor Trainor megmondta neki, hogy nem hagyhatja el a tábort, meg azt, hogy ne aggódj kispajtás, majd én magam gondoskodom ma éjjel a barátnődről! Emlékszik, hogy elment megkeresni Bea-Beát, és a lakásadónője azt mondta, hogy az őrmester már ott járt és elvitte a lányt vacsorázni. De Bea-Bea az övé volt. „Te vagy az én kis vörös tűzcsóvám” nyögdécselte, amikor maga alá gyűrte húsát, ezt a nedves, fehér párnát. „Tűzcsóva, tűzcsóva, tűzcsóva, tűzcsóva...!” És fölsikoltott a kéjes gyönyörtől, amellyel ő maga ajándékozta meg. Soha nem volt még dolga ilyen nővel. Soha még nem volt dolga nővel – ez volt az első – és ez a nő az övé. Először Woottonban látta meg, Trainor ott koslatott mögötte, mint egy felgerjedt bika, mindig akkor jelent meg, amikor semmi szükség nem volt rá, megjátszottá magát előtte, megpróbált rá hatni a nyavalyás sávjaival. Egy éjszaka, még Woottonban, kiment a latrinára, hogy kipisálja a rengeteg meleg, vacak angol sört, és amikor visszajött a kocsma hátsó végében levő magányos, sötét boxába, ott találta Trainort nyitott sliccel, az a nagy szerszáma ott volt a lány ölében, aki részeg volt, simogatta, „Óóóóó-óóóó, óóóó” nyögött és megpróbálta ellökni Trainort, és akkor történt, hogy ő kiráncigálta Trainort a boxból, megütötte, a lányt pedig elvitte abból a nyomorult tetűfészekből. De a rákövetkező éjjel Trainor őrségbe osztotta be, ő pedig annyira rettegett attól, hogy mi történhet odakinn a táboron kívül, hogy majd megőrült, azután inni kezdett és rettegésében szökött ki, azután meg nyilván visszajött a puskájáért meg a lőszerért, és elindult megkeresni őket, mert azután már csak arra emlékezett, hogy belépett abba a woottoni hálószobába és meglátta a két összefonódott test undorító fehérségét, azután puskaropogás, Bea-Bea iszonyúan sikoltozik, a halott őrmester pedig még benne van, csak ő nem tudta, hogy már halott, mert újra meg újra meghúzta a ravaszt, amíg Trainor kiforduló bele egészen elborította a lányt, és akkor végül Bea-Bea is elhallgatott. Azután fölnyalábolta, csendesen beszélt neki, hogy többé már nem kell félnie Trainortól, mert most már nem árthat neki, és sírt is fölötte, mert olyan néma maradt és egészen furcsán nézett ki, azután ismét rájött a mindent elborító vörös düh, amikor megjelentek a tábori rendőrök és megpróbálták elhurcolni, és utána már csak a feketeség és a hasogató fájdalom, amikor magához tért. Csak ennyire emlékezett és most elkezdett sírni, mert eszébe jutott Bea-Bea és az a gyönyörűséges, puha, anyás teste...
– Sírjál csak, fiam – mondta a lelkész. – Jó dolog a sírás. A mi Urunk is sírt a saját bűnei és a mások bűnei miatt. Sírjál, s ürítsél ki szívedből minden keserűséget és gyűlöletet, hogy betöltse a mi Urunk, Jézus Krisztus szeretete, és akkor részed lesz a megváltásban.
– Ugye igazánból nem akasztanak fel, hadnagy úr, ugye nem fognak? – kérdezte Gardiner. – Megmondtam nekik, hogy nem akartam megölni a lányt. Nem fognak engem felakasztani. Megmentették az életemet. Biztosan meghúztam a ravaszt, csak nem tudtam, olyan volt, mint amikor Bea-Beával voltam, és az orvosok azt mondták, hogy majdnem meghaltam, de a hadsereg megmentett. Akkor miért ölnének meg most? Megmondtam nekik, hogy sajnálom, igaz, hadnagyúr?
– Szólítsál atyának – válaszolta barátságosan Pines hadnagy. – Vagy ha úgy tetszik, tábori lelkész úrnak, így szokták a hadseregben. Szeretnél imádkozni velem?
– Igen, atyám, szeretnék imádkozni – mondta Gardiner. – Szeretnék imádkozni Bea-Beáért. Szerettem.

 

Gordon orvos százados és Strom orvos hadnagy a börtön egészségügyi barakkjában várakozott. A hasas vaskályhában lobogó tűz kellemesen átmelegítette a szobát, ők ketten azonban pattanásig feszült idegekkel dőltek hátra székükben, lábukat fölrakták Gordon asztalára, s megpróbáltak nyugodtnak és közönyösnek látszani, miközben a házipatika konyakját szürcsölték.
– Kíváncsi vagyok, mit tennének, ha senki sem jönne el? – kérdezte Gordon. Kettejük közül ő volt az idősebb, nyurga termetű, sűrű, őszesfekete hajú, ösztövér férfi; fémkeretes katonai szemüvege mögött szeme egészen eltűnt, ha úgy esett rá az asztali lámpa fénye.
– Mi az, hogy senki sem jönne? – kérdezte Strom.
Mindkettő szónoki kérdés volt. Gordon esetében olyasvalami ábrándozás, amelybe saját szórakoztatására merült az efféle estéken, meglehet csak azért, hogy megőrizze ép elméjét. Részt vett már más kivégzéseken is, feketékén és fehérekén egyaránt, de valahogyan ennek az ostoba, bamba kölyöknek az akasztása sokkal inkább bűntettnek tűnt a számára, mint maga az erőszakos cselekmény, amely megelőzte. Átkozottul jól dolgoztak a dokik odafent Tauntonban, akik megmentették az életét.
Gordon rámeredt a szőke, pirospozsgás fogászra. – Mit jelent az, hogy senki sem? – ismételte meg. – Jó kérdés. A kimondhatatlan... a megfoghatatlan ők. Tarbell, te, én, Morgan őrmester, ha kedved tartja ragozhatod fel egészen a tábornokig. Mi van akkor, ha olyan átkozottul pocsék az idő, hogy az utakat ellepi a víz? Vagy a németek bombáznak minket? Úristen, mennyire kívánom, hogy megtegyék. Csak egy egészen apró kis bombát Gardiner cellájába, és az anyja egészen másmilyen táviratot kapna, s mindenki jobban erezné magát a bőrében.
Gordon hallotta, hogy odakint fékez a törzs kocsija, és tudta, hogy amit tiszta szívből kívánt, nem fog beteljesülni. Az események gépezetének fogaskerekei hetekkel ezelőtt, meglehet évekkel, évszázadokkal ezelőtt megindultak, és most már kérlelhetetlenül tovább forognak a végkifejletig.
Strom lehúzta lábát az íróasztalról, fölállt és kinézett az ablakon. – Ők azok – mondta. – Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy egy kis irodalmi ízt keverjek ezúttal e földhözragadt eseményről szóló beszámolómba. Talán írok valamit az időjárásról is.
– Kedves öregem, akkor talán jobban tennéd, ha jelentésedet a Fogászati Közlönynek küldened be – válaszolta Gordon –, mint a háború valamiféle sajátos melléktermékét. Talán meg is felelne nekik, rövid tanfolyamot tarthatnának a jövőben az orvosi és fogorvosi egyetemeken az akasztásról – vagy a te esetednél maradva, az akasztásokról szóló előírásszerű jelentések készítéséről. A legjobb lenne, ha latinul írnád meg, mint egy receptet.
Strom kinyitotta az ajtót, s azonnal öt ember nyomult be az egészségügyi barakkba, élükön Keller orvos századossal, a tauntoni hadikórház fősebészével.
– 'stét, doktor urak – üdvözölte őket Keller és öles léptekkel a kályhához sietett.
– 'stét, doki – válaszolta Gordon. – Akasztáshoz való éjszakánk van, nemde?
Keller sötét pillantást vetett rá, egy csöppet sem találta humorosnak a megjegyzést. – Nincs ebben semmi vicces, Paul – jegyezte meg, miközben kitekergőzött nedves kabátjából és letette sapkáját. – Nem hittem volna, hogy ebben az esetben elmennek idáig. Mert különben hagytam volna, hadd nyiffanjon ki a műtőasztalon.
– Megszegte volna az esküjét?
– A fenébe az eskümmel – mondta Keller. Felfelé fordított tenyérrel közelebb lépett a kályhához. A kezéről azt tartották orvosi körökben, hogy minden ujjának minden egyes ízületében apró kis agy rejtőzik. Hihetetlenül ügyes kezű sebész volt, a Pearl Harbor elleni támadás másnapján önként jelentkezett a hadseregbe, s éppannyira utálta a katonáskodást, amennyire rajongott a hazájáért. – Életemben már sok mindenre letettem az esküt, s ma éjszaka megszegem a legtöbbet – jelentette ki.
Strom hadnagy bemutatkozott, Gordont is bemutatta a Keller századossal érkezett csoport többi tagjának. A csoport a katonai rendőrség két századosából, egy Camp Chisdelből átvezényelt helyettes felügyelőből, valamint egy lövész főhadnagyból állt, ez utóbbi ugyanannál az alakulatnál szolgált, mint Gardiner és Trainor. Közölték, hogy még mások is jönnek utánuk, s majd a parancsnok irodájában találkoznak.
– Uraim, ne hagyják, hogy a hatása alá kerüljenek – szólalt meg az egyik katonai rendőr. – Egykettőre vége az egésznek, és Gardiner csak azt kapja meg, amit megérdemel. Én ugyan nem pazarolnám rá az együttérzésemet. Maguk nem látták, mit művelt ez az alak odafenn Woottonban. Micsoda véres-szaros zűrt csinált! Azután meg az a kurafi belenyomta a karabélyát az arcomba, amikor el akartam kapni. Megeshetett volna, hogy megöl engem vagy valamelyik emberemet, ahogy megölte Trainort és a lányt. Ha már olyan bőkezűek az együttérzésükkel, gondoljanak inkább órájuk.
– Ne másszon rá a doktorra, százados – jegyezte meg Gordon. – Gardiner, úgy ahogyan ül, áll vagy bármit is tesz, semmi egyéb, mint e tudós orvos és ügyes segítőtársai kreatúrája. Igazság szerint annak a fiúnak már négy hónapja meg kellett volna halnia. Tudom, hogy így van. Egyetlen művész sem örül annak, ha legsikerültebb művét megsemmisítik.
Keller odalépett Gordon íróasztalához és ráült a szélére. Alacsony termetű, jóságos, kerek arcú férfi volt, akinek tiszta barna szemében mélységes együttérzés csillogott.
– Nem az ítélet jogosságát vitatom, százados – fordult a katonai rendőrtiszthez –, és teljesen megértem a maga álláspontját ebben a kérdésben. De az is bizonyos, hogy ez a fiú annyi mindenen ment át, hogy ez már egymagában is elegendő büntetés és megtorlás. Bizonyosan van valamiféle jogalap a büntetés átváltoztatására. Nem úgy gondoltam, hogy megkegyelmeznek neki: eredjen isten hírével... de azért erre sem voltam elkészülve. – Gardiner századának hadnagyához fordult. – Maga ismeri ezt a kölyköt, hadnagy – mondta. – Milyen volt korábban?
– Nem volt rossz srác – mondta a hadnagy. – Kicsit lassú észjárású és ostoba, de mielőtt elkezdett járni azzal a lánnyal, sohasem került bajba. Néhány órás igazolatlan kimaradások, gondolom ez volt a legtöbb.
– Mi a véleménye, megérdemli a kötelet? – kérdezte Keller.
A hadnagy óvatos volt, tudta, hogy mi a dolga, és semmi más nem érdekelte, s esze ágában sem volt, hogy elkötelezze magát valami mellett.
– Nos, hát nem is tudom – mormogta. – Nem tudnám megmondani. Rettenetesen utálom, ha elveszítem valamelyik emberemet, de az ilyesmikhez nemigen értek. Vádat emeltek ellene, és ha a vád helytálló, akkor, azt hiszem, így kell történnie.
– S mi a véleménye Trainorról? – szívóskodott Keller. – Ő miféle ember volt?
– Belevaló – válaszolta a hadnagy. – Vasmarokkal fogta az embereit, kutyául fegyelmezte őket. – Egy pillanatra megállt, már-már elmosolyodott. – Fura, hogyan hergelte mindig Gardinert. Azt hiszem, egyszerűen csak azért szállt rá, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Nem gondoltam volna, hogy ez a kölyök egyszer visszafizet neki.
– Ugye, ismeri a Bibliát, doktor? – kérdezte a katonai rendőrség századosa. – Szemet szemért, fogat fogért. Gardinernek szerencséje van. Két embert intézett el, de őt csak egyszer akasztják.
– Ha már a Bibliáról van szó – szólalt meg Gordon százados, s hangja meglehetős gúnnyal csengett –, úgy vélem, hogy egyikünk sem tudja, voltaképpen mi a fenéről beszélünk. Meglehet, a szerencsétlen kölyköt újra meg újra meg újra akasztják majd egészen az örökkévalóságig. Hacsak a tiszteletes úr, aki már két napja nem mozdul mellőle, nem ad neki valamiféle különleges menetlevelet.
Strom hadnagy tudta, hogy ideje témát változtatni. Jóllehet ő volt a legalacsonyabb rangú tiszt a szobában, a többiek rangfokozata egy cseppet sem feszélyezte. Bárki került elé a fogászati székben, ugyanazzal a nemtörődöm könnyedséggel tömte be vagy húzta ki a fogát.
– Ágyba, uraim, takarodó! – kiáltotta a parányi kis kórteremben álló ágyakra mutatva, amelyekben most egyetlen beteg sem feküdt. – Helyes lenne, ha szundítanának egyet, amíg el nem jön a közös ima ideje. Azoknak pedig, akik úgy érzik, elkapja őket a megfázás, bizonyos vagyok, hogy a százados engedélyezi, hogy elrendeljek egy kis csodaírt abból, amit mi is szopogatunk.
A többiek bementek a kórterembe, hogy kiválasszák priccsüket, de Keller odakint maradt Gordonnal.
– Mondd csak Paul, hogy van? – kérdezte.
– Nem is tudom – válaszolta Gordon. – Tulajdonképpen nem is hiszi el, hogy ma éjszaka felakasztják. Ki tudja, talán még mindig erősen sokkolt állapotban van. Lehet, hogy jobb is így. Most fel kell mennem hozzá, hogy utoljára még egyszer megvizsgáljam. Velem jössz?
– Nem – tiltakozott Keller –, nem bírnám elviselni. Gordon fölállt és a széke mellől felvett egy hordozható mérleget. – Helyezd magad kényelembe, Fred – mondta. – Nemsokára visszajövök.
– Hát, ez meg minek? – mutatott Keller a mérlegre.
Gordon igyekezett a lehető legkisebb feltűnés nélkül felvenni a mérleget, úgy tenni, mintha semmi köze sem lenne megbízatásához, de Keller észrevette, s Gordon most olyan keserűen támadt neki, mintha nem is az általa olyannyira csodált orvossal, hanem a többiekkel vitázna. – Újra ellenőriznem kell a súlyát – mondta. – Morgan őrmester számára, hogy pontosan szabályozhassa a zuhanást. Nem akarják megfojtani vagy kirántani nyakából a fejét. Csak szép gyorsan kitörik a nyakát és egy szempillantás alatt átküldik a másvilágra.

 

„Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ...” E szavak olyan érzékelhetően gyötörték Reismant, mintha nem képzelődésről, hanem kézzelfogható anyagi dologról lenne szó. Már percek óta mereven nézte az őrmestert, maga sem tudta, milyen arckifejezést kellene öltenie, de még azt sem, tulajdonképpen mit is érez. Az őrmester valóban dermesztő légkört árasztott, de Reisman mégis elnyomta magában az egyre erősebben jelentkező viszolygást és dühöt, és arra kényszerítette magát, hogy elvont tudományos érdeklődéssel vizsgálja a kérdést.
Étellel megrakott tálcával a pincérlány haladt most el mellette. Megállította. – Mondja meg a barátjának, fizetnék neki egy pohár italt – mondta.
Közelről nézve izgatóan csinos volt a lány. Makulátlanul tiszta bőre Reismant a legfinomabb porcelánra emlékeztette, A keze is ilyesféle lehetett volna, csakhogy a kemény munka következtében elvesztette puhaságát és sötétebbre is színeződött. Szeme pasztellkék volt, gyönyörű.
– Nincsen barátom, uram – mosolygott a lány. – Kire gondol?
Reisman úgy érezte, hogy a lány szavainak éle van, már-már kihívóan neki szánja mondanivalóját, s valahol a lelke mélyén ettől meg is könnyebbült, bár nem tudta volna megmagyarázni, miért. Tetszett neki a hangja is: dallamos, lágy hangon beszélt, cseppet sem somerseti kiejtéssel.
– Arra az őrmesterre, aki odaát ül – mondta Reisman. – Mondja meg neki, fizetnék neki egy pohár italt, hogy megünnepeljük előléptetését, s hogy erőt meríthessen éjszakai munkájához.
Nem telt bele egy perc sem, s a lány már ismét ott állt Reisman asztalánál.
– Az őrmester azt üzeni, hogy csak tejet iszik, de köszöni az ön kedvességét.
– Hát, akkor hozzon neki tejet.
– Attól tartok, uram, hogy egyiküknek sincsen szerencséje – mondta a lány. – Valamelyik nyavalyás fritz pilóta tegnapelőtt éjszaka telibe találta a tejüzemet, és azóta nincs tejünk.
Reisman lekászálódott a söntés mellőli bárszékéről, elindult az asztal felé és intett a lánynak, hogy kövesse.
– Sajnos nincsen tej, őrmester – szólalt meg akaratlanul hangosabban, mint ahogyan tervezte. – Mit inna? Whiskyt, almabort vagy éppen egy korsó sört?
Carl Morgan az étele fölé hajolt, könnyedén vagdalta villája élével, lassan megfontoltan rágott. Lenyelte, ami a szájában volt, azután fölnézett a tisztre és azt mondta:
– Szabadna kérdeznem, uram, melyik egységnél szolgál?
– Semelyiknél. Csak átutazóban levő turista vagyok, őrmester. Iszik velem vagy nem? – Reisman kereste az őrmester szavaiban a gúnyos felhangot, de be kellett látnia, hogy mindhiába.
– Azért kérdeztem ezt, uram – mondta Morgan –, mert tudom, hogy kifejezetten megtiltották a barátkozást tisztek és legénységi állományúak között. Köszönöm tehát a szívességét, uram, de nem tehetek eleget kívánságának.
– Nem kívánság ez, őrmester... eh, le van szarva, ne is törődjön vele – motyogta Reisman. Előkotort néhány shillinget a zsebéből, átnyújtotta a rémült pincérlánynak, akinek gyökeret vert a lába az asztal mellett. – Hozzon neki még egy pudingot és tartsa meg a visszajárót – mondta, azután visszaindult a söntéspulthoz, ahol a két paraszt érdeklődéssel figyelte, mit művel. – Szüksége lesz erőre ma éjszaka. – Jól tudta, hogy gyerekesen viselkedik, de egy pillanatra aprócska diadalt érzett.
Morgan figyelte a tiszt visszavonulását. – Tartsa meg a pénzt – szólt oda a lánynak. – Nem kell még egy puding.
Tisztában volt a kocsmában tartózkodók hangulatával, de édeskeveset törődött vele. Némelyek irigykedtek rá a sávjaiért. Mások tartottak tőle, s mert tartottak tőle, hát gyűlölték. Mégsem volt már szaros seggű közlegény, akit kedvére ugráltathat bárki, akinek sávja vagy csillaga van. Valaki már ebben az istenverte alaktalan tömegű seregben. Valami különleges – aki mindenki mástól különbözik. Nem volt szüksége ivásra és kurválkodásra, senkire és semmire. Szerette a zsíros, gőzölgő szalonnás pudingot meg a friss, föles tejet, s ez nagyon hiányzott neki aznap este. És szerette azt a kislányt, aki felszolgált a kocsmában – Bess vagy Tess a neve, soha nem tudta pontosan megjegyezni. A lány nem sokat törődött a ranggal. Mindig kedves volt vele, amióta csak jelentkezett az 51-esekhez, hogy kisegítse Poindextert. Attól a taknyos angoltól azután nem volt mit tanulnia, akár első nap átvehette volna az egész verklit, ahelyett, hogy csak álldogáljon és figyeljen. De ez a mai, ez az ő éjszakája. Ma azután megmutatja nekik, mit tud. Kezdetben barátságosabbak voltak hozzá a népek. Azt hitték, ő is egyike az őrszázadban szolgálóknak, aki valami belevaló feladatot kapott, de azután rájöttek, hogy mi az igazság, ezek a tetves képmutatók. De a lány mindig rámosolygott, mindig volt egy kedves szava hozzá. Ezért hozta neki a harisnyát meg a fülbevalót. Egyszerűen csak jólesett, hogy örömet szerezhet neki, nem akart semmit tőle cserébe.
A söntéspultnál Reisman rendelt még egy whiskyt, lassan szopogatta, s a maga csöndes módján titkon elzárkózott a somersetiektől, Morgan őrmestertől, a lánytól. A halott németekre gondolt, akik ott hevertek a mattaronei hóban az Orta-tó fölött. A németek halála mindig különösen jó érzéssel töltötte el, valósággal feldobta, életének egyik legfőbb hajtóereje volt. A hegyi digók közötti küldetése majdnem kudarcba fulladt, olyan fékezhetetlenül szomjazta a nácik vérét. Azt gyanította, ez lehetett egyik oka, hogy a titkos hírszerzés első vonalából átvezényelték a különleges hadműveletek osztályához.
Sok-sok éve harcolt már különböző háborúkban – hirtelenében maga se tudta, hány esztendeje –, s úgy érezte, éppen itt az ideje, hogy ő is kihúzza a lutrit. Még huszadik évét sem töltötte be, amikor már részt vett azokban az őrült latin-amerikai háborúkban. Ott a Rio Grandétól délre, a Karib-tenger környékén szagolt először puskaport; tőle bizony bármelyik félnek igaza lehetett, számára az egész csak remek móka volt. Azután ment Spanyolországba, ahol már-már talált egy ügyet, amelyért érdemes harcolni, de alighogy belevetette magát, már el is bukott a köztársaság. Kína hátborzongató, furcsa, egzotikus, brutális és merőben reménytelen volt. Örült, hogy kilábalhatott belőle, mert voltaképpen nem sokat értett az egészből. Palesztinában azután újra talált valami értelmet a dologban.
Csak részben volt Landsmann, de soha ezt megelőzően nem érezte át ennyire erősen, boldogan ezt a részt, korántsem vallási, hanem valamiféle törzsi alapon. Embereket, akik egészen addig soha mégcsak haragosan el sem kiáltották magukat, megtanított lőni, késelni és fojtogatni. Néhányukat, akikben fölfedezte a lappangó tehetséget, megtanította úgy élvezni a küzdelmet, ahogyan ő élvezte s tudta, eljön majd a nap, amikor pompás harcosok lesznek. Küldetést vállalt küzdő vezetőikért és gyenge, de szívós szervezeteikért, s elment Közép-Európa poklába, hogy felkutassa és megmentse testvéreiket és alkudozzon rabtartóikkal. Jó évek voltak azok, és tudta, hogy eljön a nap, amikor majd visszatér oda.
Az olyan pillanatokban, mint most, itt a kocsmában, Reisman fölidézte magában háborús éveit, hogy megbizonyosodjék, voltaképpen ki is ő, mit is tett eddig, nagyjából úgy, mint egy másmilyen áruban utazó kereskedő, amikor leltárt csinál önmaga számára, hogy emelkedjék saját szemében, ha már becsülni nem tudja magát.
Reisman mögött megjelent a lány; megérintette és a férfi orrát megcsapta édes, friss szaga.
– Nem kell fizetnie nekem, uram – mondta és felé nyújtotta tenyerén a shillingeket. – Az őrmester semmit sem kért, de mindent köszön önnek. – Másik kezével könnyedén Reisman felsőkarjának támaszkodott. Vagy annyira ártatlan volt, hogy nem tudta, mit tesz, vagy annyira leleményes, hogy éppen így akarta.
– Akkor tartsa meg.
– Nem tehetem, uram.
– Akkor hadd fizessek magának egy pohár italt.
– Nem lehet, uram, bár jólesne egy korsó sör, meg el is beszélgetnék önnel. De amíg dolgozom, nem tehetem. A nagybátyám megharagudna. Ez az ő kocsmája.
– Akkor adja oda a nagybátyjának és mondja meg neki, hogy szükségem van ma éjszakára szállásra.
A lány hátrálni kezdett, de Reisman visszahívta. – Hogy hívják? – kérdezte halkan.
– Tessie Simmonsnak, uram – válaszolta a lány. Akaratlanul is elmosolyodott és hangja önelégülten csengett. Tessie tudta, hogy merészen viselkedik, talán túlságosan is, de becsületes volt, senkinek sem ártott, sőt akadt, akin segített. Magának és másoknak is az életnek ezt az édes jóságát kívánta, s ha ő az, aki közvetítheti, akkor hadd osszák meg ketten, akkor kétszeresen jó, akár a kegyelem, amely kétszeresen is áldott, s amelyből már csak oly kevés találtatik e földön. – Megyek és megmondom neki. Öt kiadó hálószobánk van. Nagyon fog örülni, ha itt marad nála.
– Hát maga, Tessie?
– Természetesen én is, uram. Én is örülni fogok, ha itt marad nálam – válaszolta tartózkodóan.
A lány már korábban fölfigyelt a századosra, aki a söntéspultnál Mr. Salmonnal és Mr. Edwardsszal beszélgetett. Olyan sokféle amerikai létezett, hogy soha nem tudott egészen kiigazodni rajtuk. Jóvágásúnak találta a századost, de végtére is valamennyi férfi az volt, aki egyenruhásan megjelent a Hentesbárdban, kivéve azt a fura pasast, akit éppen most léptettek elő őrmesternek és aki azokat az ajándékokat vette neki, de láthatólag soha nem akart semmit tőle – igaz, nem is biztos, hogy engedett volna neki. A kocsmába járók azt állították, hogy ő volt idefent a börtönben a hóhér, de ezt nem hitte el. Tudta, hogy csak ugratják, ahogy gyerekeket ijesztgetnek szellem- és kísértetmesékkel, hogy rájuk ijesszenek és rendesen viselkedjenek. De ő már nem volt gyerek.
Tetszett neki a százados. Sötét bőrű, akár egy spanyol vagy olasz, de azért nem füstös képű. Arca fiatalos, de vonásai és ráncai már kialakult és érett férfira vallottak, szája és a szeme körüli szarkalábak, homlokának ráncai többnek mutatták koránál. Dühös volt az őrmesterre az előbb, bár a lány nem értette, miért, és szeme akkor hideg szürkévé vált. De a söntéspultnál, amikor őrá nézett, meleg barnának hatott a szeme. Meglehet, úgy változtatja szeme színét, mint egy kaméleon, de az is lehet, hogy magától változik szemének a színe, hogy álcázza hangulatát.
Nagybátyját szobájában találta, a rádió gombját csavargatta, de többnyire csak recsegés tört elő a hangszóróból. Londoni volt, de már hosszú évekkel ezelőtt leköltözött egy üdülési prospektus csábítására Somersetbe, s itt annyira megtetszett neki, hogy letelepedett és megvásárolta a Hentesbárdot. Később elözvegyült, és az egyszerű, elégedett, barátságos férfi a világtól elvonulva élte napjait. Nyájas, személytelen alapossággal ellenőrizte a kocsma ügymenetét, de többnyire elvonult a szobájába, vagy amikor kedvezőre fordult az idő, szívesen csavargóit a vidéki utakon. Jóllehet a könyvvitelt fenntartotta magának, a kocsma egyes részlegeit rábízta a szakácsra, a büfésre és a szobaasszonyra. Négy évvel ezelőtt télen fogadta be Tessie-t, amikor az iszonyat rátört Londonra, de most, hogy a lány már felnőtt, ő volt az, aki nagybátyjáról gondoskodott.
Tessie közölte vele, hogy vendégük lesz éjszakára. Az öreg egyetértően bólintott és rámutatott a táblára, ahol a szobakulcsokat tartotta. Tessie leemelt egyet – azt, amelyikről tudta, hogy a legszebb és legbarátságosabb szobáé, ahol pompás kandalló és puha tollpárna, lábmelegítő várja a vendéget az ágyban. Bizsergető, jóleső meleg szaladt végig a gerincén, s egy kicsit bűnösnek érezte magát.
A százados a lépcső alján várta, nekitámaszkodott a korlátnak.
– Négy shilling hat pennyvel tartozik nekem a szobáért – közölte vele Tessie.
– Nem bízik bennem? – kérdezte Reisman, amint megfordult és rámosolygott.
– Dehogynem bízom önben, de itt az a szokás, hogy a vendég előre fizet. Négy shillinget adott nekem, a szoba ára pedig nyolc shilling hat penny.
Átvette a férfitól a pénzt, figyelte, amint aláírja a bejelentőkönyvet, azután megindult mellette felfelé a lépcsőn. A százados fél fejjel magasabb volt nála, bár férfi létére tulajdonképpen nem is volt igazán magas, a haja meg sötét, hullámos. Tessie szeretett volna odanyúlni, hogy megsimogassa.
– Nincsen bőröndje? – kérdezte.
– De van, csak máshol hagytam. Nem tudtam, hogy itt fogok megszállni. Elhozom, amikor visszajövök.
– Elmegy? – Tessie igyekezett eltitkolni csalódását.
– Most még nem – válaszolta Reisman. – Később el kell mennem valahová.
– Az ilyen éjszakán bizonyára az ördöggel megy cimborálni – vélte a lány.
– Úgy van, az ördöggel – vetette oda kurtán a férfi.
A lány csak tréfálni akart, de Reisman hangjában és pillantásában volt valami, amiért megbánta, amit mondott. Hirtelen megint úgy tűnt, hogy a férfinak pattanásig feszülnek az idegei. Olyan volt, mintha mindazokból az olvadt, bizonytalan halmazállapotú dolgokból ötvözték volna össze, amelyekből az erő fakad, s amelyeknek puhaságra volt szükségük, hogy lágyan körülöleljék és védelmezzék őket; mint egy gyújtóbomba közvetlenül robbanás előtt – márpedig Tessie ismerte, milyen borzalmat rejtegetnek ezek. A lány szinte megszédült, amikor benyitott a szobába. Ha a százados túlságosan közel lép hozzá, gondolta, ha megérinti, remegni fog érte.
Reisman figyelte, amint a lány fölveri a párnákat az ágyon, majd a rostély fölé hajolva éleszti a tüzet. Anélkül, hogy bármilyen érzelmet igyekezett volna kicsiholni magából, ismét megcsodálta telt, asszonyos alakját, mozdulatainak érzéki könnyedségét. Arcán valamiféle mohóság tükröződött, szemében lágy, remegő félelem csillogott.
– Szeretnék néhány órát aludni – szólalt meg Reisman. – Fent lesz még itt valaki fél kettő tájban? Akkor akarok felkelni. Fel kell kelnem. Nagyon fontos.
– A szobámban van egy óra – válaszolta gyorsan a lány. – Majd én felkeltem.
– Dehogyis. Adja kölcsön azt az órát – mondta Reisman. – Nem akarom ilyesmivel fárasztani.
– Nem – jelentette ki Tessie. – Egyáltalán nem fáraszt. Előfordulhat, hogy nem hallja meg az ébresztő csengőjét. Én már megszoktam. Megtörténhet, hogy átfordul a másik oldalára és nem megy el a megbeszélésére. Szüksége van valakire, aki gondoskodik róla, hogy felébredjen.
– Hát... rendben van – adta be a derekát Reisman.
Fölállt az ágyról, ahol addig ült és az ajtóhoz lépett. A lány közvetlenül előtte haladt el, arcán a csalódás árnya suhant át. A férfi könnyedén megérintette a vállát, hogy megállítsa. Amikor a lány felé fordult, hogy megnézze, mit akar tőle, Reisman gyors mozdulattal lehajolt és arcon csókolta.
– Maradj meg ilyen aranyosnak – súgta, s maga is meglepődött, milyen könnyen törtek elő belőle e szavak. Azután halkan becsukta a lány mögött az ajtót.
A kis tűzrakás már kezdte átmelegíteni a szobát. Reisman lerúgta a cipőjét, azután felöltözve hasra vágta magát az ágyon. Kimerítette a hosszú utazás, érzékszerveit eltompította a whisky, mégsem tudott még jó ideig elaludni.
Vajon kit akasztanak majd fel reggel?
Danny Deevert? Úgy van, bizonyára ő volt az – Danny Deever, a derék katona.

 

Felkötik Danny Deevert, te fogod
odavinni őt,
alvó bajtársát ölte meg, te nézz rá
halála előtt...

 

Megsirassa-e Danny Deevert? Megsiratja-e majd? Vagy félni fog?
De tulajdonképpen mit is jelent számára most a félelem, és miért töpreng ezen? Annyi bizonyos, nem a személyi biztonságát félti. Ezzel már réges-rég leszámolt. Ha az ember érzelmileg elkötelezte magát a harcnak, akkor nincs helye az egyéni félelemnek. Ezt nevezik ostoba módon bátorságnak. De vajon hol van itt harc, hol a féktelen izgalom, a megrészegült vér zúgása? Állni és figyelni egy ember iszonyú halálát, anélkül, hogy bármit is eláruljon az arca; semmit sem tenni, sem érte, sem ellene; jelen lenni, amikor elvárják, hogy érzelmileg közömbös maradjon – ettől iszonyodott. S azután itt voltak a régi, ó milyen régi emlékek. A hasából feltörő elemi erejű hányinger, beleinek akarata ellenére történő kiürülése. Hát nem, valóban nem minden volt féktelen szórakozás és játék. Még ha le is győzte a vele született, sok nemzedék által belenevelt félelmet a vadságtól és a szörnyű kegyetlenségtől, egyetlen váratlan, vigyázatlan mozdulat a győzelmet kockáztathatja.

 

Victor Franko a priccsén fekve hallotta, amint a smasszerek Gardinerért jönnek. Elhessegette az álmot, hogy ébren élje át ezt a pillanatot – s most hallotta őket, amint végigvonulnak a csarnokon. Villámgyorsan cellája ajtajánál termett. Mások voltak az egyenruháik, mások voltak a módszereik, mások voltak a büntetéseik, még az igazságuk és az igazságtalanságuk is más volt. De Victor Franko szemében ezek is csak smasszerek voltak, akik semmiben sem különböztek azoktól az őröktől és felügyelőktől, akikkel a Sing Singben, Dannemoraban és Leavenworthban megismerkedett.
Az őröket megelőzte a lelkész halk, monoton mormolása, nagy néha pedig Gardiner egy-egy szava. Franko azonban se nem látta, se nem hallotta tisztán őket, s noha eleinte úgy tűnt, Gardiner nem lesz hajlandó vonakodás nélkül velük menni, most már úgy látszott, hogy erős lesz és megy.
Victor Franko azonban azt szerette volna, hogy egyáltalán ne menjen. Mert ha Gardinert nem lógatják fel, akkor bizonyos lehet abban, hogy ő sem fog lógni, s akkor féktelen gondolatait hasznosabb irányba terelheti, mint hogy milliónyi tervet dolgozzon ki, hogyan menekülhetne meg – az utóbbi időben csakis ez zakatolt a fejében.
A bűn juttatta ide, s jól tudta, hogy így vagy úgy, de a bűn lesz az, ami megmenti. Victor Franko már réges-régen, New York Pokol Bugyra nevű zugában egyezséget kötött a bűnnel. Csak gyerek volt, de már tudta... Isten meg fog semmisíteni engem, ahogy megsemmisített másokat vagy hagyta, hadd rohadjanak el, ahogy engedi, hogy anyám elrohadjon, hogy apám elrohadjon, ahogy fivéreim, nővéreim és barátaim és ellenségeim elrohadnak. Ezért én bűnöző leszek, elismerem a bűnt, keresem a bűn kegyét, kifejlesztem magamban a bűnt és a magam hasznára fordítom.
Ez volt a fogadalma, s jóllehet elég esze volt ahhoz, hogy erőt merítsen a bűnből, annyira nem volt értelmes, hogy sikeresen a maga szolgálatába állítsa. Tíz év börtönrabság tanúsította ezt, bár ő maga sohasem ismerte be.
Azon a napon Leavenworthban a bűn segítette, amikor bejöttek hozzá és feltételes kegyelmet ajánlottak fel neki, ha katonának áll. Hát persze, hogy jó fiú lesz. Csak szabaduljon ki onnan, jusson el egy olyan helyre, ahol nőt kaphat, tiszta levegőt lélegezhet, kedve szerint ehet-ihat és szabad lehet! Szabadság – jó tréfa. Miféle szabadságot ajánl a hadsereg, a fészkes fenébe is? Ötezer sittes jött át vele együtt a hajón Angliába. Rendes srácok, akik megígérték, hogy ettől fogva tisztességesen fognak viselkedni, és teljesítik isten és a haza iránti kötelességüket, azért az előjogért, hogy ágyútöltelékként szolgálhatnak. Úristen, milyen lehetett ennek az ötezer katonának az élén állni! A bűn ezrede, amely kijárta a bűn iskoláját és most a bűn vezényli. Járjátok be a tengereket, fosztogassatok, erőszakoskodjatok, magányosan, büntetlenül, legyőzhetetlenül.
De hol voltak már az ötezren? Szétszórták őket az Angliában állomásozó egységek között, s Franko csak a maga kis bűnözésére hagyatkozhatott, így azután ismét elkapták. Alaposan elkapták. Olyan alaposan, hogy beígérték neki, ezúttal valóban felkötik. De még nem jött el az ideje. Fellebbezése ügyében még nem döntöttek. S ha ez sem válik be, vannak még más utak-módok. Ismeri ő a dörgést. Ismeri ő a furfangjaikat. Ismeri a Hadbírósági Kézikönyvüket, a Katonai Büntetőtörvénykönyvüket, és tudja, hogy akadnak azokban kibúvók, amelyekről senki még csak nem is álmodott. S ha még ez sem segít, talál majd más kiutat. Megbetegszik. Megcsonkítja magát. Csak egészségeseket kötnek fel. Olvasta ezt egy másik könyvükben. Ha szükséges, eltördeli valamennyi ujját, egyenként mind. Szétzúzza a karját, megcsonkítja a lábát, betöri a fejét. Odadobja még a húsát, a csontját, az izmát is, de vele soha meg nem teszik azt, amit most Gardinerrel tesznek.
Úristen, milyen gyorsan haladnak! Most lépnek ki a cellából, a seggfej ezredes megy az élen, az alkalomhoz illő komor arccal. Eltűnődött, hol lehet most a hóhér, az a nyálasképű pasas, aki már napok óta ott settenkedik a folyosón, látta ő is, egyik nap még közlegény, másnap már ott virítottak karján a csíkok, kérdezősködött a smasszereknél, úgy leselkedett be a kukucskálón, akár egy dögkeselyű.
A menet most eltávolodott a celláktól.
– Ezredes úr! – ordította. – Ezredes úr, hadd vegyek búcsút tőle. Kérem, hadd vegyek búcsút tőle! – Mindeddig fogalma sem volt, mit is akar tulajdonképpen, de most, hogy elordította magát, magával ragadta a bátorsága.
Tarbell ezredest meglepte a kiáltás, s megállította a menetet.
– Hallgattassák el! – adta ki a parancsot.
– Csak hadd szorítsam meg a kezét, ezredes úr, ez minden – könyörgött Franko. – Atyám, beszélje rá, hogy búcsút vehessek Gardinertől. Ezt egyetlen törvény sem tiltja. Isten látja a lelkemet, a kölyöknek szüksége van egy barátra.
Az ezredes gyors pillantást vetett Gardinerre. Annak értetlen tekintete egy pillanatra mintha megtört volna, de valójában nemigen jutott el a tudatáig, mi történik körülötte. Nem kapott utolsó vacsorát, nem kérdezték, van-e valami kívánsága – uramisten, fejezzük már be ezt az átkozott dolgot, mielőtt elhányom magam! – gondolta Tarbell. Segítségkérően nézett Pines hadnagyra, s a lelkész bólintott.
– Vigyék át egy percre oda – mondta Tarbell.
Franko egyik kezével kinyúlt a kis ablak rácsai között, kereste Gardiner kezét, de azután látta, hogy az elitélt mindkét kezét hátrakötötték. Vadul megmarkolta Gardiner vállát, de most, hogy végre ott volt kéznyújtásnyira, mi a fenét mondhatna neki? Mi a fenét mondhatna neki? Bátorság, kölyök! Erős maradj, kölyök! Ne hagyd, hogy legyűrjenek, kölyök! Baszd meg, kölyök! Miért nem védekezel ellenük? Rúgjál, marjál, sikoltozzál, de ne engedd, hogy megtegyék veled ezt, te ostoba balfasz!
Nem mondott semmit. Csak még jobban megszorította Gardiner vállát, miközben az zavarodottan ráemelte semmit nem értő pillantását. Még erősebben szorította a vállát, már-már csavarni kezdte. Ha elég erősen csavarja, talán el is törheti. Akkor nem akaszthatnák fel Gardinert. Vissza kellene vinniük a cellájába, át kellene szállítaniuk a kórházba, amíg meg nem gyógyul!
– Gyerünk már Franko, nyögje ki végre! – szólalt meg az ezredes. – Ne szórakozzál itt. Hamarosan úgyis rajtad a sor.
– Képmutatók! – ordított fel Franko hirtelen dührohamában. – Nyavalyás, istenverte farizeusok!
– Hallgattassák el! – pattogott Tarbell. – Az isten verje meg, tömjétek be a pofáját!
Franko fanatikus pillantását mereven a lelkészre szegezte.
– Te, te szentfazék kurafi, te vagy mind közül a legrohadtabb! Pofázol istenről, pofázol Krisztusról, pofázol a megváltásról, pofázol arról, mi a jó, mi a rossz, közben meg segítesz keresztre feszíteni egy kölyköt...
A katonai rendőrök megpróbálták elrángatni Gardinert, hogy hozzáférjenek Frankóhoz, aki továbbra is ontotta rájuk a szitkokat. Verni kezdték a kezét, hogy elengedje a másikat. Az egész csetepaté során Gardiner rongycsomóként lógott közöttük; úgy tűnt, semmit sem hall, de még Franko vad szorításától sem érez fájdalmat.
Tarbell agyán egyszerre csak átvillant – Gardiner üveges pillantása, zsibbadtsága, ahogy jámborán engedelmeskedett a parancsoknak, a szinte katatonikus mozdulatok –, hogy az orvos bizonyára beadott neki valamit. Parancs ellenére, a szabályzat ellenére, minden előírást áthágva, Gordon érzéktompító tablettát adott be neki, hogy lecsillapítsa az útra.
Na jól van, a pokolba vele, a pokolba valamennyiükkel, a pokolba a hadsereggel, amiért ilyen rohadt munkát sóztak rá! Tenyere élével rá vágott Franko csuklójára.
Franko érezte, hogy szorítása elernyed. Az egyik katonai rendőr kinyitotta a cella ajtaját, azután csonttörő robajjal benyomta, s Frankónak el kellett engednie Gardinert. A katonai rendőr jókorát behúzott neki, pontosan a járomcsontjára; Franko hátrazuhant a priccsére, ott feküdt zihálva, de többet nem szólt. Hallotta, amint bevágódik cellájának ajtaja, a kulcs megfordul a zárban, majd a menet gyors léptekkel elindul a folyosón – de ő már nem szólt semmit. Több mondanivalója nem volt.
Felvillanyozódott, valósággal istennek érezte magát – megtette azt, amire egyikük sem képes. Megtette, amit maga isten sem tudna megtenni, ha egyáltalán létezik isten – Franko ugyanis eddig úgy élte le életét, mintha nem lenne isten, csak annak antitézise. Életet ajándékozott egy embernek. Két perccel hosszabb életet adott Gardinernek, mint amennyi járt neki.
De most már a kezükben volt. Bevonszolták abba a szobába. Hallotta a távolról ideszűrődő hangokat, azután az imát, majd a facsapda végső, visszavonhatatlan csattanását...
...és megvonaglott. Vonaglott a priccsén, s kiütött rajta a rettegés bűzlő verejtéke, a rettegésé, amelyről nem akart tudni.

 

Reisman abban a pillanatban kirohant a kivégzőkamrából, amint oszoljt vezényeltek; csak egy pillanatra állt meg a parancsnoki irodában, hogy kiváltsa a bőröndjét. Mihelyt kiért a börtönből, lerántotta a sapkáját, arcát felfelé fordítva hagyta, hadd mossa az eső, szomjasan itta, szívta be a pórusain át, amíg úgy érezte, mintha mélyen beivódna kiszikkadt húsába, hogy semmi más ne legyen benne, csak tisztaság. Milyen jó is élni.
Rátalált a Hentesbárdhoz vezető útra, végigrohant rajta, bőröndje idegesítően verdeste a sípcsontját, elsietett az utcák, sikátorok, sövények, az éjszaka sötét kertjei mellett, tovább a sötét kőfalak tömör lánca mentén, amelyek őrizték az ősöreg község lakóinak az álmát, a jó emberekét itt és mindenütt, akiknek a nevében igazságot tettek ezen az éjszakán.
Éhség hajtotta, éhség, amely korábban, este is jelentkezett, valamiféle szánalmas puhaság iránti vágy, hogy kifacsarja a durva halált testéből-lelkéből. Miért tartott olyan soká, amíg a fiú meghalt? A vége felé már legszívesebben lerohant volna az aknába, ahol a teste függött, hogy sajátkezűleg vessen véget az egésznek.
A fogadó már elsötétedett; lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban zárva volt. Reisman először elindult, azután ismét visszafordult, mint amikor egy férfi érthetetlenül visszautasításban részesül. Közben azon gondolkodott: talán van még egy másik ajtó is, vagy joga van-e fölébreszteni a gazdáékat, hiszen kifizette a szobáját?
Ekkor Tess ajtót nyitott. – Elfelejtettem kulcsot adni magának – mondta halkan. – Egész idő alatt emiatt aggódtam.
Abban a pillanatban, hogy megpillantotta a lányt, Reisman már tudta, milyen szánalmas megkönnyebbülést érez, milyen hálás pusztán azért is, hogy láthatja, milyen iszonyú szüksége van arra, hogy olyasvalaki, mint Tess legyen ott, aki vár rá, hajlékot és menedéket ad neki. Gyors mozdulattal belépett a sötét előtérbe, s amint elnyomakodott a lány mellett, érezte, hogy az szeretné, ha nemcsak azt mondaná neki röviden: „Sajnálom, hogy felkeltettelek”, de nem volt bizonyos abban, valóban a lány hangulatát érzékeli-e, vagy csak délibábot kerget. Meglehet, Tessnek az a dolga, hogy ébren várja, amíg megérkeznek a viharos éjszakából a kivert kutyák.
A sötét, üres söntésben lobogó, meleg tűz égett, amely táncoló árnyakat rajzolt a terem falára, s ezek hol megvilágították, hol sötétbe borították mindkettőjük arcát.
– Úristen, hogy néz ki! – kiáltott fel hirtelen a lány, amint közelebb léptek a tűzhöz.
Patakokban csurgóit ruhájából és lába körül kis tócsákba gyűlt a víz. Sapkája ronggyá ázott az esőben, s amikor levette, kiderült, hogy haja is csuromvíz, kócosan, csimbókokban tapadt a homlokára. A lépcső alján állt, és azon tűnődött, felmenjen-e egyenesen a szobájába, de tulajdonképpen semmi kedve sem volt erre. Ez az éjszaka nem végződhet számára azzal, gondolta, amit már megtett vagy látott. Bizonyos volt abban, hogy még néhány perc, és akadtak volna jó néhányan a börtönnek abban a szobájában, akik elájultak volna a szörnyű feszültségtől. Figyelte az arcukat, látta rajtuk a rosszullétet jelző krétafehérséget és a hideg verejtéket, s tudta, hogy minden szorongása ellenére, ő maga erős.
Tess a gondjaiba vette. – A legjobb lesz, ha lehányja a gönceit, százados – utasította. – Hogy néz ki! Jöjjön csak ide a tűzhöz és melegedjen. Hozok magának valami forrót.
– Köszönöm – mondta Reisman. – Az jólesne. Jó kis tűz ez. – Nem állhatott ott ostoba módon, hogy felidézze magában, milyen nagy szüksége van a lányra. Mondania kell valamit, azonkívül, hogy arra gondol: te vagy az, aki pompásan festesz, olyan pompásan abban a nevetséges, súlyos gyapjúkabátodban, amelyet nyakig felgomboltál, hogy szűziesen elrejtőzzél előlem vagy melegedjél, egyre megy... abban az ostoba flanell hálóingedben, amely a cipőd körül csapkod... kócos hajaddal, amelynek színe a magányos tengerpartok fövényére emlékeztet... csinos, fiatal arcoddal... gyönyörű asszonyos testeddel... milyen jó nézni téged.
Leroskadt a kandalló előtt a földre. Egy párna mellett néhány könyvet talált. Tehát Tess nem aludt. Olvasott. Romantikus vackokat, kandallótűz mellett – két regényt, az egyik amerikai, a másik meg valami világvégi egzotikus szigeten játszódott; egy útibeszámoló-gyűjteményt az Egyesült Államokról; valami vékony verseskötetet – Egy shropshire-i ifjú, A. E. Housmantől.
Tess visszajött a konyhából, két gőzölgő bögrét hozott. Lehajolt hozzá, úgy kínálta oda az egyiket. – Ez majd jót tesz magának.
Reisman a szájához emelte a bögrét, de gyorsan elrántotta, mert a forró folyadék égette az ajkát.
– Mi ez? – kérdezte, miközben fejét a gőzölgő, szeszes ital fölé tartotta.
– Tiszta tűz – válaszolta a lány. – Rumból készült tűz, almabor láng, amelyet fahéjrudakkal lobbantottam fel. Egy amerikai egyszer azt mondta nekem; „Ez megöl vagy meggyógyít.” Furán beszélt, még furábban, mint a többi amerikai.
– Sokat ismersz?
– Ó... – válaszolta Tess nevetve –, sok százat. Néha már úgy gondolom, hogy az egész amerikai hadsereg átvonult itt.
– És hányan részesülnek az éjféli kiszolgálás kegyében? – kérdezte Reisman, de amikor meglátta a sértett kifejezést a lány arcán, megbánta, hogy szólt. Nem úgy értette, ahogyan hangzott.
– Nagyon kevesen – mondta a lány és egyenesen ráemelte a pillantását. Szemében villódzva tükröződtek a parányi lángnyelvek.
– Sajnálom.
– Semmi baj. Tudom, hogy nem rosszindulatból mondta.
Egy ideig hallgattak, nézték a lobogó tüzet, közben aprókat kortyoltak a gőzölgő italból. Ez lenne talán az ő kis némajátékuk? – tűnődött Reisman. Mikor lesz itt az ideje a hellóknak és az istenhozzádoknak, azután ismét a hellónak és istenhozzádnak, és minden találkozáskor közelebb kerülnek egymáshoz, minden újabb találkozás megerősíti, ami az előző alkalmával történt és valami újat hoz a kapcsolatukba?
Fölemelte a verseskönyvet. – Azt hittem, csak holdvilágképű amerikai fiúk olvasnak Housmant.
– Maga is holdvilágképű ábrándozó volt, amikor olvasta?
– Igen... sajnos nagyon is gyakran. De túléltem valamennyit, és ma már nem érzek fájdalmat.
– Nem hiszek magának.
– Mit nem hiszel?
– Hogy már nem érez fájdalmat. Szörnyű lenne, ha nem éreznénk fájdalmat, mert akkor semmi mást sem tudnánk érezni. – Elhallgatott, kortyolt a bögréjéből, azután leállította a magasított tűzhelykőre. – Sem jóságot, sem szerelmet.
Milyen iszonyúan bölcs ahhoz képest, hogy milyen fiatal, gondolta Reisman. – Haragudtál, mert este megcsókoltalak? – kérdezte. Egyszer, tizennégy éves korában már megkérdezte ezt egy lánytól, aki válaszképpen nagyon furcsán tekintett rá. Soha többé nem kérdezte ezt, s úgy érezte, hogy jól tette. De most már harmincéves, Tess pedig nem lehet több tizennyolcnál, s így egy pillanatra ismét tizennégy évesnek érezte magát.
Tess hátrafordult és egyenesen Reisman arcába nézett. – Azt hittem, hogy már megfeledkezett róla – mondta. – Mert részeg volt és semmit sem jelentett.
Reisman magához vonta a lányt, hallotta, amint a lélegzet kiszökik belőle, amikor lágyan a karjába simul, és egyre erősebbnek érezte magát. Újra elkapta az ellenállhatatlan ritmus – igen, boldog volt –, de vajon az életet élvezi-e, vagy a halált ünnepli?
Tess elhúzódott tőle. A férfi már a kabátját kezdte kigombolni. Még a vastag szöveten át is milyen gyönyörűség volt karjában tartani, érezni puha húsának langy melegét. Milyen hihetetlenül csodálatos szerkezet egy nő.
– Ne itt – mondta halkan a lány. – Felmelegedett már?
– Igen.
– Akkor fogja a bögréjét és menjen föl a szobájába... Reismant egyszerre csak reménytelen veszteségérzet fogta el, legszívesebben felkiáltott volna: Nem!, de akkor a lány befejezte a mondatot: – Nemsokára ott leszek magánál.
A szobájában meleg volt. Tess ott is fölélesztette a tüzet. Reisman kihámozta magát nyirkos egyenruhájából, ráakasztotta a kandalló előtt álló székre, azután várakozásteljes, súlyos szívverésének ütemére rázkódni kezdett. De egyedül a puha, vastag dunyha alatt – ebben semmi jó sincsen. Gondolatai ismét messze jártak, és a fantomkép hatalmába kerítette. Tiszta esés volt, de most már soha senki sem fogja megtudni, szenvedett-e a fiú. Miért nem lőtték agyon gyorsan, ahelyett, hogy hagyták egy öröklétig himbálózni?
Tess lépett be a szobába, nesztelenül járt, s már ott is állt fölötte, mielőtt még tudatára ébredt volna a jelenlétének. Reisman felült, odanyújtotta neki a kezét, a lány pedig bezuhant mellé az ágyba és megcsókolta. Szájának olyan íze volt, mint a tűznek, amelyet együtt ittak, de azért még nem engedte el magát teljesen. A férfi ismét elkezdte kigombolni Tess súlyos kabátját. – Csak nem viseled ezt még az ágyban is? – kérdezte tőle.
– Nem – felelte alany mosolyogva. – Hadd vegyem le én!
Amikor visszajött a férfihoz, még mindig elfedte a hálóinge. – Elég világos van, hogy lássál? – kérdezte. A szobát csak a tűz fénye világította meg.
– Szégyelled magad?
– Nem, dehogyis – mondta Tess. – De nem olvasna nekem? – Fölvette a Shropshire-verseket, amelyeket magával hozott, és letette az ágy mellé.
– Ebből nem – mondta Reisman, amikor meglátta a könyvet.
– Miért nem?
– Vannak benne más dolgok is, nemcsak holdvilágképű szeretők és kezes lányok – mondta a férfi. – Túlságosan sok benne a halál és akasztás. – Az aktus barbársága nem annyira abban rejlett, hogy egy fiatal fiú, aki még néhány perce élt, most már halott – úristen, hiszen háború tombol és mindenütt, amerre csak nézünk halnak az emberek! –, hanem abban az abszurd ceremóniában, amely halálát kísérte.
Tess újra hozzásimult, de ezúttal remegett. – Akkor hát, igaz – mondta. – Ma éjszaka felakasztottak egy embert. Az őrmester tette. Maga pedig ott volt.
– Igen, ott voltam – suttogta Reisman. – Így igaz. Sírjál! Sírj érte! Sírjál a fiúért! Sírj az őrmesterért! Sírjál valamennyiünkért!
A lány újra megcsókolta, és Reisman egy pillanatig áhítatosan nézte, hálásan, teljesen feloldódva a csodálatában, s amikor ismét magához szorította, amikor szeretkezett vele és a lány vinnyogott, nevetett, vonaglott és felsikoltott, úgy érezte, mintha valamiféle személyes, ösztönös megemlékezéssel áldozna az elhunytnak.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
LES ENFANTS PERDUS

 

1.

Egy csöndes, méltóságteljes londoni lakóházban, amely a Stratégiai Hadműveletek Hivatala különleges hadműveletek osztályának főhadiszállásául szolgált, Max Armbruster őrnagy az íróasztalánál ült, s papírok, térképek és könyvek rendszerezett zűrzavaros halma fölé görnyedt. Negyvenes évei elején járó, tudós külsejű férfi volt, magasra tornyozott barna haját simán hátrafésülve hordta, tekintélyt parancsoló bajuszát pedig, utánozva a helyi haderők oszlopos tagjainak férfias viseletét, dús szőrtömeggé növesztette, amikor Angliába érkezett; erre egyébként roppant büszke volt.
1944. február 26. szombat reggel volt. Mindazokon az egyetemeken, ahol Armbruster őrnagy a háború előtt politikai tudományokat, államtudományt és történelmet oktatott, szombat reggelenként áhítatos csönd uralkodott a heti taposómalom után. Ámde a néhány éve Genfben civilizált szakértők által megállapított háborús szabályok nem ismertek el semmiféle ötnapos egyetemi hetet. Armbruster professzor még mindig fontos közvetítő láncszemnek számított: információkat szerzett, adatokat szállított, tanította a többieket – csakhogy most a tudománya sok ember életét, sőt a háború egész menetét befolyásolhatta, s testi jelenlétére a munkában, élesen vágó eszére néha a hét minden napján, a nap mind a huszonnégy órájában szükség volt.
Tisztában volt azzal, hogy az ideiglenesen Amnesztia fedőnévre keresztelt tervet, amely fölött éppen töprengett, a legmagasabb parancsnoki szinten hagyták jóvá, de az még Armbruster őrnagynak sem jutott volna eszébe, hogy maga a Szövetséges Expedíciós Erők Főparancsnoksága dolgozta ki, annyira ellentmondott minden hagyománynak: válasszanak ki tizenkét köztörvényes bűnözőt, akiket a hadbíróság halálra vagy hosszú fegyházbüntetésre ítélt gyilkosságért, nemi erőszakért, rablásért vagy más erőszakos bűncselekményért; képezzék ki és készítsék fel őket az ellenséges vonalak mögötti bonyolult és mocskos munkára, amennyire csak rövid, bár meg nem határozott idő alatt ez lehetséges; végül, közvetlenül az invázió előtt tegyék partra őket titkon az európai szárazföldre, hogy a lehető legnagyobb pusztítást végezzék a náci háborús gépezet anyagi javaiban és emberállományában. Ennyiből állt az Amnesztia-akció terve.
Nem volt ez utasítás, abban az értelemben, hogy nem követte az efféle írásbeli parancsok szabvány harcászati előírásait, inkább egy kísérleti terv kísérleti körvonalazása volt – aláírás pedig nem szerepelt rajta. Nem valamely meghatározott személy adta ki a parancsot; a lélektani hadviselési részleg egy fiatal hadnagya egyszerűen letette az íróasztalára. A hadnagyot – úgyszintén példátlan módon – a SZEEF különleges feladatokkal megbízott összekötő tisztnek vezényelte hozzá, méghozzá a titkosszolgálat Grosvenor Square-i előretolt parancsnokságának teljes felhatalmazásával és jóváhagyásával.
Az, hogy a tervet Armbruster őrnagy részlegének kézbesítették végrehajtásra, távolról sem volt szokatlan dolog, hiszen az ő hivatalában az volt a megszokott, ami ellentmondott a hagyományoknak, hihetetlennek és példátlannak minősült. Az őrnagy mégis eltöprengett azon, vajon valaha is megtudja-e a terv eredetét. Meg kell barátkoznia Kinder hadnaggyal, az összekötővel, gondolta, hogy többet tudjon meg a tervről. Ezzel egyrészt próbára tenné a hadnagy titoktartását, másrészt saját képességeit, hogy mennyire tud kibogozni titkokat.

 

John Reisman százados harmadosztályú jegyet váltott a marston-tyne-i pályaudvaron a londoni vonatra. Rendszerint jobban szerette a kényelem látszatát, és egy kevésbé zsúfolt első osztályú fülkébe szállt, de most valósággal kereste a lehetőséget, hogy emberek társaságában utazzék.
Már nem érezte, hogy el lenne szigetelve az emberektől, nem undorodott látásuktól, érintésüktől és szaguktól. Ismét megnyíltak érzékszerveinek pórusai; érzékelő idegvégeinek csápjai újra aktív élményekre áhítoztak. A lány révén megtisztult, ismét ép emberré vált. Elhatározta, hogy Londonban majd vásárol neki valamit és elküldi a vendégfogadóba. Valamivel többet jelent majd a lánynak, mint neki, tehát jó dolgot cselekszik vele. Az ő számára gyengéd figyelmet jelent – s még a gondolat is jólesett –, egy módját annak, hogy azt üzenje neki: ismerlek, nem úgy gondolok rád, hogy kevesebb, sokkalta inkább, hogy több lettél. Az, amit együtt tettünk, többet jelentett számomra, mint gondolnád, bár nem tudok többet csinálni belőle, mert az vagyok, aki. A lány számára viszont az ajándék annak a jele lesz, hogy elismerik és méltányolják önálló egyedként, jelkép lesz, ami által ez az elismerés tetszés szerint újra meg újra felidézhető, örömmel, nem pedig szomorúsággal dédelgethető. Mert jóllehet nem ejtett könnyeket, nem tiltakozott, amikor megmondta neki, hogy még aznap reggel elutazik, s azt sem tudja, valaha visszatér-e, valamiféle sóvárgó sajnálkozás ült ki az arcára.
– C'est la guerre! – dünnyögte, és megrezzent, annyira közhelyszerűen hangzott. Vajon századszor vagy ezredszer mondta ugyanezt egy lánynak?
A nagy nyugati vasútvonal csöppnyi állomásán várakozva, Reisman figyelte, hogyan fut be ellenkező irányból egy másik vonat, s hogyan szállnak le az utasok. Az állomásépületen nem volt a helység nevét feltüntető tábla, aminthogy Nagy-Britannia valamennyi pályaudvaráról eltávolították az efféle jelzéseket. Ez az ellenség megtévesztését szolgálta. Reisman arra gondolt, vajon az utóbbi években hány utas késett el a leszállással és téblábolt reménytelenül egy ismeretlen világban, mert nem hallotta a kalauz kiáltását, s korábban még soha nem utazott mostani rendeltetési helyére. Eljön majd a nap, amikor visszateszik a helységnévtáblákat, és a háború túlélői ismét fölismerhetik majd az otthonokat és gyökereiket.
Azelőtt soha nem zavarta a tisztára öncélú állandó utazás, az izgalomnak és kalandnak az a szakadatlan és véget nem érő hajhászása, amelynek áldozatává vált. Sőt mi több, ez volt az első alkalom, hogy életének felnőtt éveire az „áldozat” szó összefüggésében gondolt. Az utóbbi hetekben azonban, amióta csak sikerült elmenekülnie Olaszországból, parányi, megmagyarázhatatlan repedést érzett állítólagosan áthatolhatatlan lelki vértezetén. Éppen akkor töltötte be harmincadik születésnapját, amikor gyalog átjutott Svájcba és Bernben a futárrepülőgépre várakozott. Talán erről volt szó – megöregedett; a rutinnak, de még az izgalomnak is megvan a maga energiamegcsappantó egyhangúsága, ami fáradtságot, csömört vált ki. Már nem volt nemtörődöm, felelőtlen kölyök. Persze most már ha akarna sem szállhatna ki az egészből. Most már hosszú időre benne volt, életmódját hivatalosan szentesítették, sőt nagy elismeréssel szóltak róla. De mi lesz majd azután – ha egyáltalán lesz azután?
Miközben a névtelen városokon elmélkedett, egyszerre csak világosan eszébe ötlött gyermekkorának egyik szörnyű rémülete, bár az már nem jutott eszébe, vajon nappali ábrándozás vagy éjszakai álom, vagy éppenséggel megtörtént eset volt-e. Bárhogyan volt is, valami ehhez hasonló lehetett: a fiú vonaton utazik valahová, ahol nincs vasútállomás, és csak valahonnan a vasút mentén lehet megközelíteni, s iszonyú rettegés fogja el, mert arra gondol: honnan tudom majd, hol kell leszállnom? – miközben egymásután suhannak el az ablak előtt az állomások, olvadnak össze a tájak meg a fények, és emberek kavarognak körötte, felszállnak, leszállnak, s mindenki pontosan tudja, honnan jön és hová megy. Ma már semmi félelmetest nem érzett, ha ilyesmi járt a fejében – de az emlék üledéke is elegendő volt ahhoz, hogy meglássa jelenlegi helyzetében a hasonlóságot.
A vonat kora délután érkezett Londonba. Amióta Reisman utoljára itt járt, egy bomba telibe találta a Paddington pályaudvar hatalmas, áttetsző üvegkupoláját, s most a merev óriástartóknak semmi más feladatuk nem volt, minthogy keretként szolgáljanak a nyitott égboltnak. Itt-ott még nem takarították el a kis törmelékhalmokat és a parányi üvegszilánkok visszaverték az éles fénypászmákat, amelyek a megroggyant kupolán át áradtak be a peronokra. Reisman fogott egy taxit az alagútban, s megadta a sofőrnek a Baker Street-i ház címét.
A szokásos londoni februárhoz képest az idő meglepően tiszta és meleg volt. Az ég szinte kéknek tűnt, a nap küszködött, hogy sárgán felragyoghasson, és a heteken át uralkodó komor szürkeségről egyszerre csak kiderült, hogy mögötte olyan színek rejtőznek, amelyek felvillantották a hatalmas, hömpölygő tömegek arcának és ruházatának, az utcáknak és az épületeknek a körvonalait. A taxi utat tört a zsúfolt utcákon, Reisman pedig felfelé bámult és képzeletben pajkos játékra ragadtatta magát: azt képzelte, hogy a feszes kábelek végén felfelé törekvő sok száz légvédelmi záróléggömb valójában magát a várost tartja a helyén – tündérország, lebeg odafenn az űrben, piéce de résistance egy kozmikus gyermekzsúron –, amely máskülönben, ha ily módon nem rögzítenék, bizonyára elúszna a messze távolba. Körülötte minden és mindenki láthatóan magába szívta az időjárás megváltozott, új, ragyogó hangulatát, minden és mindenki fürgébbnek, magabiztosabbnak és sokkalta vidámabbnak tetszett.
A Baker Streetre érve Reisman a szükségesnél nagyobb borravalót adott a sofőrnek, holott már régen megfogadta, hogy felhagy ezzel a szokásával. Az amerikaiak barátságos bőkezűségükkel tönkreteszik a taxisofőröket és az angol gazdaságot, gondolta, ő maga pedig pontosan olyan, mint a többi honfitársa. Felmutatta különleges igazolványát a kapuban őrködő katonai rendőrnek, azután belépett az épület pompásan berendezett előcsarnokába.
Valami lordféleség londoni rezidenciája volt ez, tulajdonosa éppen őfelsége ügyében buzgólkodott a távoli Indiában, s erre az időtartamra palotáját bérbe adta a kormánynak. A lord meglehetősen vagyonos és kifinomult Ízléssel rendelkező ember volt, s ez meg is látszott a pompás bútorokon és az ötemeletes, stukkóhomlokzatú ház számtalan szobájának belső kiképzésén. Reisman életének egyik maradéktalanul élvezetes és érzéki öröme volt, ha az Armbruster őrnagy hivatali helyiségéből nyíló hatalmas fekete márvány fürdőszoba kádjában elnyújtózhatott a gőzölgő vízben. Akkor szokott rá erre, amikor első küldetéséből visszatért, s azóta rabjává vált. Legjobban azt szerette volna, ha Max csinos angol titkárnője kefélné le a hátát és dörgölné szárazra, de nem merte megpendíteni a dolgot, félt, hogy elpuskázza ezt a pompás élvezetet.
– Hello, Mox'll – köszönt Reisman, amikor belépett az őrnagy sötét faborítású, puha szőnyeges szobájába. – Kész a fürdő?
Armbruster őrnagy levette vastagkeretes olvasószemüvegét és felállt, hogy kezet rázzon Reismannal.
– A fürdővel várjál a legközelebbi alkalomig, John – mondta. – Patyolat tisztának látszol. – Orrát ráncolva szippantott néhányat. – Nem érzek semmiféle izzadságszagot... Sőt, meglepően vidámnak tűnsz.
Reisman megkísérelte átvenni a könnyed hangot.
– Miért ne lennék az? Semmi nem dobja úgy fel az embert, mint egy jó kis nyilvános akasztás. Úgy tudom, valaha ez népünnepélyszámba ment a jó öreg Albionban. – De hirtelen elfogta a borzadály az emlékektől, s tudta, hogy ez most már soha többé el nem hagyja és hogy igenis törődik vele, jobban törődik vele mint ha azokra az időkre gondol, amikor a halál kifutófiúja volt. – Nem is tudtam, hogy már a szórakoztatóiparba is betársultunk. Miről van szó? – kérdezte.
Armbruster tudta, hogy Reisman feldobottsága csak gyenge álcázás. Hangjában bizonytalanság, sőt talán harag is bujkált, s ha így volt, akkor az, aminek tanúja volt, megtette a kívánt hatást. Ha sikerült megérinteni, netalán elzsibbasztani Reisman legbenső, védtelen lelki rétegeit, akkor Armbruster értékelése majdnem telibe talált. Kinder hadnagy azt mondta, hogy a küldetés kulcsemberének egyaránt brutálisnak és szánalomra képesnek kell lennie. Armbruster őrnagy tisztában volt azzal, hogy Reisman halálosan biztos kezű harci és kémfeladatok végrehajtásában, s mélységesen tisztelte szellemi képességeit. Régóta gyanította azt is, hogy barátja kimért külseje mögött, valahol mélyen a felszín alatt lágyság és szánalom rejtőzik.
– Valami újról, egészen újról van szó – szólalt meg az őrnagy. Leült és intett Reismannak, foglaljon helyet egy bőrfotelban.
– Mi van a Rosedale-akciókkal?
– Fel vagy mentve. Felejtsél el mindent, amit a Rosedale-ről megtudtál. Nem hiszem, hogy már annyira bedolgoztad volna magad, hogy veszélyeztethetnéd az akciót. – Armbruster elhallgatott, kihúzta íróasztalának egyik fiókját és kotorászott benne. – Mielőtt elfelejteném... amíg távol voltál, leveled érkezett.
– Feltehetőleg a sorozási bizottságom érdeklődik, miért nem jelentem meg az idézésre – mondta Reisman. De azért furdalta oldalát a kíváncsiság. Nemigen szokott levelet kapni. Amikor elolvasta a feladó nevét – Aaron Reisman, Chicago, Illinois, USA – inkább meghökkent, semmint meglepődött. Nem is emlékezett, mikor kapott utoljára levelet apjától. Közömbösen becsúsztatta a borítékot köpenye zsebébe; alig várta, hogy elolvashassa, de ehhez egyedül akart lenni.
– A marston-tyne-i ügy valami egészen új – ismételte meg Armbruster őrnagy. – Merőben szokatlan az egész – még a mi számunkra is.
Reismant nyomban elkapta a szakmai érdeklődés, előrehajolt karosszékében, minden idegszálával figyelt. Armbruster beszámolt neki az Amnesztia-akcióról.
– Azt akarom, hogy te vedd kezedbe az irányítást, John – fejezte be beszámolóját. – Válaszd ki azokat a rabokat, akikre szükséged van, s állítsd őket választás elé: ítéletvégrehajtás vagy vonatjegy az akcióban való részvételhez?
– Azt hiszem, nincs sok választásuk – mondta fanyarul Reisman és rágyújtott egy cigarettára. – Különösen azok számára, akiket halálra ítéltek. Valóságos ajándék. Mi a hátulütő? – Kifújta a füstöt a plafon felé és várta a választ. Egyre fokozódó felindultságát üres arckifejezéssel leplezte.
– Magam sem igen tudom, van-e hátulütője a dolognak, vagy sem – mondta Armbruster.
– Mi a jutalmuk, ha sikerül végrehajtaniuk a feladatot és visszajutnak? Szabadlábra helyezik őket?
– Semmilyen jutalmat nem ígértek. Később a fellebbviteli bizottság vagy a főparancsnok, vagy éppenséggel az Elnök e szolgálataik fényében esetleg felülvizsgálhatja ítéleteiket. Ami pedig a jelent illeti, fair az üzlet: ideiglenes amnesztia a szolgálat érdekében, ahogyan Kinder hadnagy fogalmazná... ó, egyébként Kinderrel fogsz dolgozni. Hamarosan találkozol majd vele. Persze te vagy a rangidős, satöbbi, satöbbi, de azért tőle kapsz majd néhány utasítást. Ő a mi közvetlen csatornánk fölfelé. Meg kell mondanom neked, hogy benyomásom szerint olyasvalaki, aki könnyen kiborul az efféle ügyek miatt. Ha azt akarjuk, hogy jól együttműködjetek, szükséged lesz arra, hogy mindkettőtök nyugalmának megőrzésére bevessed rendkívüli diplomáciai tapintatodat.
Armbruster maga elé húzta íróasztalán a pipát és a dohányzacskóját, majd kényelmesen hátradőlt magas támlájú székében. Nagy szakértelemmel gyömködte és nyomkodta a dohányt a pipába, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét Reismanról.
– Nos, mi a véleményed az egészről? – kérdezte.
– Bűzlik – válaszolta utálkozva Reisman. – Miért nem megyünk el valamelyik egységhez és kérünk igazi önkénteseket, ahogy a jedburghi különítmények esetében tettük, ahogy a rosedale-iek számára tettem, ahelyett, hogy efféle alakokhoz folyamodunk?
– Nagyon jól tudod, John, milyen nehézségekbe ütköztünk, hogy találjunk elég embert Jedburgh esetében – mondta az őrnagy –, Rosedale-nél pedig már az utolsó tartalékhoz kellett nyúlnod. Felülről megkaptuk a parancsot, milyen jellegű legénységet kell felhasználnunk, és ezen mit sem változtathatunk.
– Nem szívelem a kiképzési feladatokat, Max – válaszolta Reisman. – Ezt te is jól tudod. Szeretném, ha újra bevetnének valahol. Bárhol.
– Szó sem lehet róla. Sehol nem leszel bevetve egy ideig.
– Miért nem?
– Azt hittem, fölösleges lesz, hogy belemenjünk ennek a részleteibe.
– Megvan erről a magam véleménye, de eddig még senki sem foglalta szavakba.
– Helyes – mondta Armbruster. – A parancsnokságon nagyon aggódtak amiatt, ami a Mottaronéban történt a legutolsó nagy fegyverledobás közben, mielőtt sikerült kijutnod onnan. Parancsod úgy szólt, hogy feltétlenül kerüld el az ellenséggel való összecsapást, csak szedd össze az ejtőernyőn ledobott felszerelést és gondoskodj arról, hogy jó kezekbe jusson. Az viszont, hogy nyílt csatára kényszerítsed a német hadsereget, ami jelentős veszteséget okozott a partizánoknak, semmiképpen sem szerepelt a tervben. A parancsnokság úgy határozott, itt az ideje, hogy pihenj egy kicsit.
– S akkor hogyan lehetséges, hogy hajlandók rámbizni ezt a dolgot?
– Az én ötletem volt.
Reisman gúnyos hálával biccentett az őrnagy felé. – Akkor hát nálad nem fekszem rosszul, igaz?
– Igaz.
– Mélységes hálám, őrnagy – mondta mosolyogva. – Vajon miért gondolod, hogy éppen én vagyok erre a célra a megfelelő ember? Miért nem a katonai rendőrök vagy a büntetőszázad kerete?
– Ez kémfeladat – jelentette ki Armbruster őrnagy. Pipája közben kialudt, mire gyufát gyújtott, pipája fölé tartotta és hatalmas füstfelhő közepette fújta el a lángot. – Te írtad azt a szöveget, amelyből az embereket majd kiképzik, ráadásul neked már van gyakorlatod az efféle akciókban.
Nem bánta Reisman tiltakozó kérdéseit, hiszen azok sokkal inkább önvizsgálati jellegűek, kétségei hangos megfogalmazásai voltak, mint puszta kifogások.
– Egyszerűen nem tudom elképzelni magam a fegyőr szerepében, Max. Fogalmam sincsen, hogyan kell az ilyen emberekkel bánni. Én mindig príma fiúkkal dolgoztam – eszes, gyors felfogású, szívós, veszettül hazafias fiúkkal, tudod amolyan mintacserkészekkel, s mind valóban önkéntesek voltak. S ha már nem babra megy a játék, hogyan is bízhatnánk egy ilyen mocskos bandában?
– Végső fokon ez teljes egészében a te döntéseden múlik majd, John – válaszolta csöndesen Armbruster. Amíg nincsenek felkészítve, nem vetjük be őket. Te vagy az, aki meg tudja oldani a dolgot, máskülönben nem szakítottam volna félbe munkádat Rosedale-ban. Bármit forgassanak is fejükben az ismeretlen hatalmasságok, annyi bizonyos, hogy az akció roppant nagy hatással lesz a partraszállás kimenetelére.
– S mi történik azokkal az elítéltekkel, akiket nem válogatok ki? Pronto kaputt?
– Tudomásom szerint nem lesznek további kivégzések, egyes kivételektől eltekintve, amíg partra nem szálltunk. Minden az egyes esetek körülményeitől függ.
– Rendben van – egyezett bele Reisman különösebb meggyőződés nélkül. Tudta, hogy vissza is utasíthatná a megbízást, akkor sem történne semmi, de eddig még soha életében nem utasított vissza megbízást, s végtére is, ha sikerre viszi ezt az akciót, talán ismét engedélyezik számára a bevetést.

 

Az Armbruster őrnagy szobájába beviharzó tiszten egy Savile Row-i szabótól kikerült kifogástalanul szabott egyenruha feszült, kezében pedig bal csuklójára lánccal erősített aktatáskát tartott. Alacsony, sovány fiatalember volt, kisfiús arcán derűs bizakodás ült, mintha csak ráöntötték volna. Reisman biztosra vette, hogy ugyanígy komor kifejezést is öltene álarcként, ha szükségesnek vélné. Armbruster íróasztala elé lépett és tisztelgett.
– Stuart Kinder hadnagy, parancsára megjelentem – harsogta.
Reismannek az a benyomása támadt, hogy Max egyszerre csak kínosan feszengeni kezd székében.
– Semmi szükség sincsen itt formalitásokra, hadnagyszólalt meg Armbruster őrnagy. – Ismerkedjenek meg John Reismannel. Elmondtam neki mindazt az Amnesztiáról, amit csak tudtam.
– Örvendek a szerencsének, uram – mondta Kinder és mosolyát ezúttal Reismanre árasztotta.
– Engem is fölösleges uraznia – mondta Reisman. – Valamennyien édestestvérek vagyunk ebben a buliban. S ahogy a dolgok alakulnak a mi kis hadseregünkben, hamarosan maga lehet a rangidős, és szeretném, ha ezt nem róná fel nekem.
– Nagyon helyes, százados – válaszolta még mindig mosolyogva Kinder. – Őrnagy... – fordult ismét Armbrusterhez. – A tábornok és a többiek készen állnak és azt szeretnék, ha mi is megjelennénk az eligazításon.
Lementek egy földszinti társalgóba, amelyet tanácskozások céljára használtak. Reisman már gyakran járt itt. Pillantását végighordozta a választékos fényűzéssel berendezett szobán: a falakat elomló anyag, valószínűleg selyemtapéta borította, mindenütt süppedő szőnyegek, pompás kidolgozású lámpák és festmények, az egyik falat pedig márványkandalló foglalta el. Szerette a teremnek a gyermekkorától olyannyira elütő hangulatát. A berendezést mostani funkciójának megfelelően néhány nagy asztallal, számos székkel és térképtárlókkal egészítették ki. Az egyik asztalnál három tiszt ült. Reisman csak ritkán került olyan ember testi közelségébe, akinek vállán egyetlen nagy csillag pompázik, s valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, nyomban ellenszenvet érzett iránta – hát csak rajta, bizonyítsad be, miért vagy tábornok!
– Ismeri Armbruster őrnagyot, uram – szólította meg Kinder hadnagy a tábornokot. Teljesen fesztelenül töltötte be az összekötő tiszt szerepét. – Bemutatom Reisman századost.
Reisman nem tudta, tisztelegjen-e vagy kezet nyújtson. A fészkes fenébe is, soha sem volt tisztában azzal, mikor kell tisztelegni, s mikor nem.
– Worden tábornok, a Legfelsőbb Hadbíróság elnökének hivatalából – adta meg a magyarázatot Kinder, mire az ősz hajú úriember drága külsejű szivart dugott a szájába, majd azt a kezét, amelyben eddig a szivart tartotta, odanyújtotta Reismannek, véget vetve a százados zavarának. – Gould ezredes, a Katonai Rendőrségtől – folytatta Kinder –, Denton ezredest már ismeri, ha jól tudom.
– Természetesen. Jó napot, uram! – mondta Reisman és sorra kezet rázott a három főtiszttel. Denton a Grosvenor Square-i előretolt főhadiszálláson szolgált, s részt vett a katonai titkosszolgálat legfelsőbb szintű stratégiai tanácskozásain.
Nyomban Wordén tábornok ragadta magához a szót.
– E megbízatás szokatlan jellege miatt – mondta, s szavait egyenesen Reismanhez intézte –, úgy véltük, joga van az általunk most megadható lehető legteljesebb magyarázatra. Kérem önt, százados, és önöket többieket is, mellőzzék a katonai formalitásokat – úgy lengette meg fölöttük szivarját, mintha pápai feloldozást osztana –, és habozás nélkül fejtsék ki itt véleményüket. Kedvük szerint szakítsanak félbe vagy cáfoljanak meg.
– Mindenekelőtt azt értsék meg, uraim, sohasem fognánk bele ilyesmibe, ha nem rendelkeznénk ehhez a legfelsőbb hatóságok jóváhagyásával. Ami egyéni véleményemet illeti az Amnesztia-akcióról, nos úgy vélem, ez nem egyéb, mint egyszerű állományi hadtápprobléma. Meglehet, ezek az emberek bajba keveredtek a polgári életben, de más szemszögből szemlélve a kérdést, háborús veszteségként tekinthetők. Az elgondolás jócskán tartalmaz filozófiai gyakorlatiasságot. Okosabb felhasználni, mint eltékozolni őket. Így például – s itt szünetet tartott, hogy mondatának meghökkentőbb második fele elérje a kellő hatást – kevesen tudják, s bizonyos vagyok afelől, hogy ebben uraim, önök is bennfoglaltatnak, tehát kevesen tudják, hogy néhány hónapja a szövetségi börtönökben ötezer rabnak kegyelmeztek meg azzal, hogy jelentkeznek katonai szolgálatra, s ezeket az Empress of Scotland fedélzetén át is szállították az Egyesült Királyságba. Igen kevesen akadtak közöttük, akiknek magaviselete okot adott volna arra, hogy megbánjuk ezt a lépést. Ők most hadseregünk teljes értékű tagjai.
A jelenlevők egymásra pillantottak, hogy megállapítsák, melyikük arcára ül ki az „én persze tudtam” önelégült kifejezése – de senkin nem látszott semmi. Reisman és a többiek, még a sértődöttnek tűnő Stuart Kinder is meglepődtek.
– Jóllehet úgy tűnhet, hogy nagyon messze megyünk el az értelmezésben – folytatta a tábornok –, vannak olyan katonai szabályzatok és utasítások, amelyek alapján vállalkozhatunk olyan akcióra, amilyen az Amnesztia. – A tábornok bal kezével intett Kinder hadnagynak és kétszer pattintott az ujjával. – Kinder, itt van magánál az?
Kinder egy megjelölt oldalon kinyitott egy kézikönyvet.
– Igenis, uram – mondta. – Itt van. Tizenhetedik paragrafus, Szolgálati szabályzat 600-375: „A megfelelő hadbírósági hatáskörrel rendelkező parancsnokoknak kellően mérlegelniük kell az ideiglenes kegyelemnek időben történő gyakorlását, avagy ítéletek végre nem hajtott részének felfüggesztését, illetve elengedését, amikor ez a szolgálat jól felfogott érdekében áll.” – Elővett egy sokszorosított papírlapot és a kézikönyvre helyezte. – S itt van egy kivonat A szolgálat érdekében történő állománymegóvás és kegyelemgyakorlás című parancsból. A következőket mondja: „Másokat, akiket elítéltek bűncselekményekért, de értelmes, erőteljes fizikumú harcosok, különleges harccsoportokba vagy építődandárokba kell szervezni frontszolgálatra vagy közvetlenül a vonalak mögötti szolgálatra. Ezeket az egységeket a francia idegenlégió mintájára kell megszervezni.”
– Köszönöm, hadnagy – mondta Wordén tábornok. – Még elválik, vajon találunk-e ilyen értelmes, erőteljes fizikumú harcosokat azon rabok között, akiket erkölcsileg súlyosan kárhoztatható bűncselekmények miatt ítéltek el. Az én szerepem az Amnesztiában véget ér a követendő eljárás jogi szempontjainak megítélésével. A hadsereg a legmesszebbmenően megtesz mindent, hogy igazságos legyen ezekkel az emberekkel szemben. Mindazoknak, akik töredelmesek, most lehetőségük van jóvátenni bűneiket. Mindazoknak, akikre hosszú börtönévek várnak, lehetőségük van, hogy – legalábbis ideiglenesen – megússzák a büntetést, ahogy ők mondják. Mindazok számára, akiket halálra ítéltek, most jobb alkalom kínálkozik rá, ha már erre kárhoztatja őket a sorsuk.
Mindeddig a tábornok valamennyi jelenlevőhöz beszélt, de most már egyenesen Reismanhez intézte szavait.
– Súlyos felelősség hárul önre, százados – mondta –, és hangsúlyoznom kell önnek, mennyire fontos ez esetben a tapintat és a titoktartás, amihez ön és a szervezete olyannyira hozzászokott tevékenysége során. Gould ezredes, a Katonai Rendőrségtől, aki egyszersmind tapasztalt ügyvéd, segítségére lesz a személyi állomány összeválogatásában. Kinder hadnagy lesz a közvetlen összekötő tisztje a hadsereg azon többi részlegéhez, amelyek érdekeltek lesznek az Amnesztiában, így többek között a SZEEF, valamint saját Lélektani Hadviselési Parancsnokságához és Denton ezredes Hadműveleti Tervezési Parancsnokságához, az ön saját előretolt főhadiszállásán. Kinder hadnagy, folytassa kérem.
Stuart Kinder levette csuklójáról a láncos aktatáskát, kinyitotta a lakatot, majd vaskos dossziéköteget vett elő. Nyomban buzgón szorgoskodni kezdett.
– Kezemben tartom – kezdte és fölpillantott Reismanre – a mintaként szolgáló, azon kategóriába tartozó katonák szolgálati kartotékjait, beleértve a hadbírósági tárgyalások jegyzőkönyvi másolatait, akiket e megbízása teljesítése során jogában áll felhasználni. Ha ezek nem felelnének meg önnek, a Legfelsőbb Hadbíróság elnöki osztálya betekintést enged önnek irataiba, s jogában áll tetszése szerint kiválasztani bármely elítéltcsoportot. Szintén itt vannak nálam a Legfelsőbb Hadbíróság betűrendes név- és tárgymutatói, valamint a hadbírósági tárgyalásokról készült grafikonjai az elkövetett különböző bűnök kategóriái szerinti bontásban, a származás, iskolázottság, faji, vallási hovatartozás, kor, valamint egyéb mérhető jellemzők alapján. A bíróság elé állított vádlottak elleni vádpontok az igazolatlan kimaradástól egészen a gyilkosságig terjednek. Bennünket természetesen inkább a súlyosabb esetek érdekelnek, amint azt mindjárt ki is fejtem.
Valamennyi jelenlevő, beleértve a tábornokot is, feszülten figyelte Kinder szavait, aki teljesen ura volt magának, anyagának és hallgatóságának.
– Kezemben tartom – folytatta a hadnagy – annak a kiképzési tervnek a vázlatát is, amelyre ezeknek az embereknek szükségük lesz, hogy megfelelhessenek a rájuk bízott feladatnak.
– Ezek szerint – szakította félbe Armbruster őrnagy –, ha jól értem, ez nem csoportos akció, hanem egyéni feladatok sorozata lesz?
– Egyelőre ez még csak terv, Max – vetette közbe Denton ezredes. – Jól tudod, milyen rengeteg tényező változhat még egy effajta akcióban a kezdeti tervezés és a végső megvalósítás szakasza között. Pillanatnyilag tanulmányozzuk, voltaképpen milyen akciókat is hajtsunk végre. Egyelőre csupán annyit mondhatunk, hogy bizonyos piszkos munkát kell elvégezni, amely lényeges a partraszállás számára, s hogy ezek lesznek azok a katonák, akik el fogják végezni ezt a munkát. A küldetés természetét nem áruljuk el senkinek, amíg Reisman százados csoportjának kiképzése nem éri el azt a fokot, amikor felkészültsége a kiképzési szakaszból a hadműveleti szakaszba vált át, s ez feltehetőleg közvetlenül azt megelőzően lesz, hogy a csoportot bevetjük – ha ugyan egyáltalán sor kerül erre.
Reisman ebből a megfoghatatlan eligazításból azt a következtetést vonta le, hogy egyelőre még nem határoztak meg semmiféle akciót. Csupán az ötlet született meg.
Kinder hadnagy úgy vette át ismét a szót, mintha soha senki sem szakította volna félbe. – A továbbiakban arról szeretnék szólni, mi a szerepe az én parancsnokságomnak a Lélektani Hadviselés Parancsnokságának az Amnesztiában. – Leemelt egy dossziét a halom tetejéről, alóla kézzel írott jegyzetek tűntek elő. – Kissé szokatlan, hogy az akcióba bevonták a Lélektani Hadviselés Parancsnokságát, ámde egyedülálló lehetőséget kínál nekünk arra, hogy elgondolásainkat és módszereinket egyazon vállalkozás két végpontján ellenőrizzük. Míg a Lélektani Hadviselés Parancsnoksága, amint azt önök jól tudják, arra törekszik, hogy az ellenséget propaganda révén gyengítse, szellemileg támadja, összezavarja és aláássa harckészségét, egyben azzal is foglalkozik – s ez kevésbé ismeretes, kifinomultabb működési területe –, hogy saját haderőinket még az eddiginél is elszántabb harcra késztesse. Ha folyamatosan ellenőrizhetünk egy példátlanul alacsony képességszintű szociológiai csoportot, mint amelyet most kívánunk létrehozni, ez módot nyújt majd nekünk arra, hogy gyakorlati körülmények között dolgozzunk ki néhány elméletet, elvessük azokat az elméleteket, amelyek megvalósíthatatlanoknak bizonyulnak, másokat pedig bevonjunk a hadsereg információs és oktatási programjaiba. Azok a programok, amelyek ennél a csoportnál beválnak, bizonyára még jobban alkalmazhatók olyan egyének esetében, akik ellen soha nem kellett fegyelmi büntetéseket foganatosítani. E projektum másik végpontján, hogy úgy mondjam: a cél felőli végén, ezeknek az embereknek mind testi, mind lelki természetű feladatokat kell megvalósítaniuk az ellenséggel szemben, s e tevékenységek hatékonyságát remélhetőleg szintén értékelhetjük majd.
Kinder hadnagy maga elé húzta aktatáskáját és kezdte visszacsomagolni a papírjait, jelezvén, hogy a maga részéről befejezte az eligazítást.
– Kérdezhetek valamit, uram? – pillantott Reisman a tábornokra.
– Természetesen.
– Armbruster őrnaggyal folytatott korábbi beszélgetésemből és az ön megjegyzéseiből, valamint Kinder hadnagy eligazításából úgy értettem, hogy ezek az emberek nem egyszerűen csak bűnözők, akiket jogom van felhasználni, hanem halálra ítélt gyilkosok és erőszaktevők.
– Denton ezredes – intett a tábornok.
– Így van, százados – vette át a szót az ezredes. Számos tényezőt kell figyelembe vennünk, s ezek mind pompásan összeillenek. A mi szempontunkból, tehát a hadműveleti aspektusból, az akciók jellegét tekintetbe véve, pontosan ilyesféle egyénekre van szükségünk.
Reisman többé-kevésbé már elkötelezte magát Maxnek, de ezeknek a többieknek még nem. Arra gondolt, ha sikerre akarja vinni megbízatását, akkor meg kell tudnia a terv legapróbb részleteit, s tőle telhetőleg kifacsarja belőlük az utolsó csepp információt is, legyen az tudományos, halandzsa, vélemény vagy tény jellegű. Azt akarta, hogy meggyőzzék – de mind ez ideig ez nem történt meg.
– Mindig úgy tudtam, hogy a bűnözőtípusok alapvetően gyávák – mondta Reisman. – Hogyan lehetnénk bármikor is bizonyosak hűségük felől?
– Ez teljesen a kiképzőjüktől függ, százados – válaszolta Denton ezredes. – Ha úgy véli, hogy ez a megbízás nem való magának, javasolni fogom Armbruster őrnagynak, hogy másvalakit terjesszen elő.
– Hagyja csak, ezredes – vetette közbe Wordén tábornok. – Úgy gondolom, a századosnak joga van feltenni ezt a kérdést. – Reismanhez fordult. – Denton ezredes válasza azonban tömören és pontosan körvonalazta a helyzetet. Minden azon az emberen múlik, aki kiképzi ezt a csoportot. Feltehetőleg azt tapasztalja majd, hogy a legjobb jelöltek azok közül kerülnek ki, akiknek a fellebbezését még nem tárgyalták. Meglehet, néhányan azzal próbálkoznak a semmítőszéknél, hogy jogi hiányosságokat akarnak kimutatni perük lefolytatásában – de ezekről most nem beszélünk. Akiket nem ítéltek halálra, azok esetleg inkább választják a szövetségi börtönök viszonylagos biztonságát az Amnesztia-akció bizonytalansága helyett. Saját leleményességére kell hagyatkoznia – feltehetőleg Kinder hadnagy segítségével, aki kiismeri magát ezekben a dolgokban –, hogy megbirkózzék egy-egy olyan ember efféle reakciójával, akiről úgy véli, hasznára lenne a csoportjának.
– Hozzáfűzhetnék még egy lényeges mozzanatot, uram? – kérdezte Kinder hadnagy.
– Tessék!
Kinder odafordult Reismanhez, s ahogy az előre tudta, arca most komor kifejezést öltött. – Olyan embereket kell kiválogatnia – mondta –, akik számára valóságos megváltás, ha eleshetnek egy ilyen akció során. Olyanokat, akiknek reménytelen a helyzetük – s ez az utolsó reménységük. Ezért gondoltuk, hogy a legokosabb, ha személyesen megy el Marston Tyne-ba, jelen van egy akasztásnál, s így első kézből szerez tapasztalatot, milyen is az, és a maga révén az emberei is megtudják majd.
– Mennyi időm van? – kérdezte Reisman. Voltaképpen azt akarta mondani: ez ugyanolyan ócska, rohadt trükk, mint amilyen az egész ügy. De türtőztette magát, kezdett érvényesülni az, amit Max rendkívüli diplomáciai tapintatának nevezett. Amellett zúgolódása ellenére, az egész tervben volt valami, ami ellentmondott a hagyományoknak, s ez jobban vonzotta, mint bármi, amit eddig csinált.
Az ülés végeztével Reisman tisztán látta, hogy legjobb esetben három, legrosszabb esetben két hónap áll rendelkezésére. Ha ugyanis küszöbön áll a partraszállás, ennek májusban vagy júniusban kell bekövetkeznie. Természetesen senki – feltehetőleg még maga a főparancsnok – sem tudott semmi bizonyosat, de benne volt a levegőben, s az egész előkészületnek ez is volt a célja.
E rövid néhány hét alatt kell tehát katonákat faragnia azokból az emberekből, akik elveszítették jogukat az emberi léthez. Harci szellemet kell beléjük plántálnia, azután megtanítania őket, hogyan kell harcolni. S meg kell őket tanítania arra is, hogyan kell egy repülőgépről ejtőernyővel leugrani a rettegés fekete űrébe. A kiképzés lefolytatását, helyét, módszereit nyilván többé-kevésbé rábízzák. Kinder hadnagy Londonban marad és csak akkor jön ki a kiképző terepre, ha szükség van rá, vagy ha végre kíván hajtani vagy ismertetni akar egy esetleg általa kidolgozott motivációs tervet.
Kinder átadta Reismannek az anyagokat tartalmazó aktatáskát. – Természetesen hivatali páncélszekrényemben mindenről másolatom van – jelentette ki, amint átadta neki a kulcsokat.
Mihelyt Armbrusterral ismét magukra maradtak és kettesben felfelé haladtak a lépcsőn az őrnagy hivatali szobája felé, Reisman hangot adott egy gondolatnak, amely egész idő alatt nem hagyta nyugodni: – Mondd csak, elképzelhetetlennek tartod, hogy e ragyogó eszű fiatalember esetleg egymaga főzte ki ezt az egészet?
– Az sem lepne meg – felelte az őrnagy.
– Állandóan azt vártam, mikor dobja be a klasszikus idézetet – folytatta Reisman. – Rossz fiú pedig nem létezik.
Armbruster rámosolygott. – S természetesen rögtön meg is cáfolhattad volna a magad példáján – mondta.
Reisman arra gondolt, tudja-e Max, milyen közel járt az igazsághoz. De sejtelme sem lehetett, hiszen Chicago és az első, ifjúkori zűrzavaros verekedés, amely halállal és a zsaruk megjelenésével végződött, már elmerült a távoli múlt homályába.

 

2.

Egy bizonyos történelmi nevű lord házának egyik szobájában, London súlyos légitámadásokat átélő városában, sok-sok mérföldre és évre attól, amire vágyakozás és öröm nélkül otthonként gondolhatott volna, Reisman apja levelét olvasta és közben a régi szeretet nosztalgiájával mosolygott.

 

1944. február 4.
Drága Jacob fiam,
Meglepetéssel szolgálok, remélem nem ijedsz meg tőle. Úgy van, apád ír neked levelet.
Hogy lehet, hogy nem írsz nekem gyakrabban, úgy mint a többi fiú a környékről, aki katona? Apjuk-anyjuk mutogatja nekem a leveleiket meg a fényképeiket (Mrs. Ellenstein fia, tudod, a háziasszonyomé, akitől bérlem ezt a hálószobát, amíg a fiú haza nem jön a háborúból, repülő messze Kínában, ami azt hiszem, távolabb van Chicagótól, mint ahol te vagy, mégis havonta kétszer levelet ír az anyjának). Mind azt kérdezik tőlem, hogy lehet, hogy a fiam nem ír, én meg azt válaszolom nekik, hogy nagyon sok dolga van a hadseregben és biztosan jól van, mert ha valami baja történt volna, megírták volna nekem.
Még most is megvan a leveled, amit több mint két éve írtál Angliából, néha előveszem és elolvasom. Mikor engednek haza egyszer már szabadságra, mint a többi fiút? Öt éve nem láttalak. Remélem, még mindig ugyanott vagy és ez a levél elér hozzád. Tudom, én sem írok neked gyakran, lehet, hogy ez az első levelem, és talán meg is kellene tagadnod engem. De nekem nagyon nehezemre esik a levélírás (nézd el a helyesírási hibákat és a csúnya írásomat). De én nem azért írok neked, hogy megtagadjalak. Csak azért, hogy nagy néha jusson eszedbe az öreg apád, ahogy te is eszembe jutsz néha. Megkaptam a születésnapi lapodat és azt is, amit a zsidó újévre írtál. Köszönöm. De legközelebb írjál is valamit. Fényképeztesd le magad, hogy megmutathassam Mrs. Ellensteinnek, hogy te jóképű vagy, nem úgy, mint az öreged.
Tudod-e milyen nap van ma? Ma elmentem a zsinagógába, hogy jahrzeitet mondjak anyádért, nyugodjék békében. Tudod is te, mi az a jahrzeit, te ságec, te. (Csák tréfálok.) Imádkozunk a halottakért haláluk évfordulóján, hogy Isten megemlékezzen róluk és jó szívvel legyen irántuk. Nyilván megfeledkeztél róla, de ha tudsz, menjél el egy zsinagógába és kérd meg a rabbit, hogy segítsen neked elmondani az imát.
Emlékezned kell az anyádra, Jacob, és tiszteljed őt. Sem előtte, sem utána nem szerettem nőt, aki hozzá fogható lett volna. Az én szememben zsidó asszony volt. Nem ő tett szemrehányást a papok, a templomok, a neveltetésed miatt – azok a gengszterek voltak azok. Ismerte a bibliai Ruth történetét. Ruth is siksze volt, bocsáss meg, hogy ezt a szót használom. Nem szeretem használni ezt a szót. Az emberek túl gyakran használják káromkodásként, de én nem ilyen értelemben használom anyáddal kapcsolatban. Ruth azt mondta Naominak, zsidó anyósának: „Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállók meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem.” Ki tudja? Talán akkor nem hittem eléggé az én Istenemben. Csak újabban, amióta öregebb lettem és mindenki meghal körülöttem, és olyan nagyon magam vagyok, csak most járok gyakran a zsinagógába.
Két napja temetésre mentem. A Diamondéra. Emlékezel még Diamondra, a csemegésre, ahová néha elvittelek enni? Meghalt. Azért mentem el a temetésére, mert ugyanahhoz a zsinagógához tartozunk. Most már állandóan temetésekre járok. Csak az enyémről fogok elkésni (ha ha).
Nem vagyok már mai gyerek, Jacob, és azt szeretném, ha emlékeznél rám. Jól vagyok. Egészséges vagyok, lapos a hasam, ahogy büszkén szoktad mondani, amikor úgy tettél, mintha tréfából hasba akarnál vágni, ha olykor elmentünk az Oad Park-i tengerpartra, és eltekintve egy alter kokker panaszaitól, fájdalmaitól és kvecsiszeitől, rendben vagyok. De már 61 vagyok és azt szeretném, ha emlékeznél rám, ha történne valami. Olyan sokminden van, amiről soha nem beszéltem neked úgy, ahogyan kellett volna. A fiam vagy és azt akarom, tudjad, hogy szeretlek. Nem tudom, miért nem állapodtál meg soha, miért nem kerestél valami állást, nősültél meg és alapítottál családot. De ki tehetne szemrehányást? Harmincéves elmúltam, amikor elvettem anyádat, és ő néhány évvel idősebb is volt nálam, így azután talán még nálad is van remény, ugye kölyök?
Nem tudom, miért szöksz meg mindig. Talán az én hibám, amiért nem nősültem meg újra, nem adtam neked anyát, aki igazi otthont biztosított volna neked. Még azt sem tudom, miből élsz meg, hogy becsületes munka-e, kivéve, hogy most katona vagy, vagy hogyan van az, hogy újra meg újra megszöksz és olyan helyekre mégy, ahol semmi keresnivalód nincsen, és háborúkban harcolsz. Én csak arra tudok gondolni, hogy olyan vagy, mint Erről Flynn a filmekben, és ha te olyan akarsz lenni mint Erről Flynn, hát az a te dolgod. Most minden rendben van, mert tudom, hogy mit csinálsz. Ez a háború Hitler meg a nácik ellen folyik, akik annyi mindent követtek el a zsidók ellen, hogy ha bevennének katonának, akkor magam is elmennék.
Sokat gondolok arra, milyen szép időket éltünk meg együtt, amikor elmentünk látogatóba a rokonokhoz, vagy a parkba, a tengerpartra, moziba, még a zsinagógába is jó dolog volt eljárni a fiammal, ha néha elmentünk. Talán többet kellett volna járnunk oda. Jó fiú voltál, John, jó fiam voltál, és én szeretlek. Hogy mi okozta, hogy megtörtént az az eset, nem tudom, talán az én hibámból történt, és azután te elszöktél. Az, hogy egy apa ne ismerje a 16 éves fiát és ne tudjon segíteni neki, az szörnyű dolog. Nagyon sajnálom.
Erről jut eszembe, hogy újságot kell elmondanom neked. Emlékszel még Ostermanre, a nyomozóra, aki segített rajtad. Hát képzeld, az altér kokker most katona. Néha találkozom vele a szomszédságban és mindig érdeklődik rólad. Külön meglátogatott és elmondta, hogy tengerentúlra megy, adjam meg a címedet, hogy fölkeressen. Vagy két hete meg is adtam neki, és talán fel is keres, ha Angliába került. Azt már nem tudom, elment-e vagy sem, mert Roosevelt elnök, az Isten tartsa meg, nem közli velem a titkos dolgokat, hogy hová küldi a fiúkat. Bárcsak rólad elmondaná nekem. Boldog lennék.
Ennyi elég is mostanra. Soha életemben nem írtam még ilyen levelet, ilyen hosszút. Remélem, nem fárasztalak az olvasásával. A régi szomszédságot megette a fene, nem olyan már, amilyen volt, a svarcok kezdenek beköltözni, de tudjad, hogy bármikor otthonra vágyódsz, itt nálam otthonra találsz, kölyök.
Írjál és küldjél nekem egy képet.
Sok szeretettel ölel apád, Aaron

 

Reisman hátradőlt a mély bőr karosszékben, szemét lehunyta, s annyira úrrá lett rajta a nosztalgia, hogy a fáradságos gonddal széles betűkkel telerótt kék vonalazású irkalapokat az ölébe ejtette; még nem lakott jól a tartalmuk habzsolásával, de nagyobb boldogság töltötte el, mint amire valaha is gondolni merészelt volna.
Mennyire ismerősnek tűntek a szókapcsolatok és mondatritmusok. Apja Chicagóban született, néhány évet töltött a nagyváros iskoláiban, de minél idősebb lett, annál inkább azt hihette volna az ember, hogy egy lengyel-német falucskában látta meg a napvilágot, amilyenből saját apja vándorolt ki még a múlt század nyolcvanas éveiben. Nem annyira a kiejtés tette, inkább annak a túlzsúfolt, Roosevelt Road környéki városrésznek a szavai, etnikai zöngéi és előítéletei, ahol egész életét eltöltötte.
Reisman életének a fele is itt telt el – ennek ma már nem volt semmi jelentősége, mert erőnek erejével kitépte magát belőle, készséggel magába szívta a világ valamennyi szomszédságának hatásait, és sokkalta inkább újabbkori emlékeinek ezernyi egyéb időszaka, helye és embere volt az, amely olyanná formálta, amilyen, ezek hatása bizonyult erősebbnek. Mégis, apja úgy írt neki, mintha nem fordult volna vele nagyot a világ, mintha életének központja továbbra is a Roosevelt Road lenne, mintha ebben a környezetben élne és ehhez a környezethez tartozna, s onnan ment volna el a háborúba.
Meglehet, így is történt. Meglehet, apja tudja jobban, mi az igazság, és ő még mindig ebben a beszűkült világban él, ehhez a beszűkült világhoz tartozik. Pedig neki ez eszébe sem jutott. Bizonyára akadt egy s más ott, ami befolyással volt sorsának alakulására, mert kirepítette messze távolra. Kitéphette volna az emlékeket, de még mindig megvoltak, jóllehet kissé elhalványodva és homályosan...
...február 4. ...a levél nyugtalanítóan ismerős keltezése, de mindaddig nem emlékezett arra, mi is ez a nap, amíg nem olvasta, mit ír az apja, és most eltűnődött azon, hogy apja valóságos szentté avatja a már oly hosszú évek óta halott feleségét és egy olyan helyen gyászolja, amelyet ő ugyan szentként tisztel, de anyja ismeretei és hite számára idegen...
...Chicagói tél, a mérhetetlen kanadai északi térségek felől betörő jeges szelek a Michigan-tó irányából zúdulnak alá, végigsüvítenek a zsúfolt utcákon... Influenza söpör végig az országon... Édesanyja – a háztartási teendők sötét hajú, csendes léptű elvégzője, néha a vigaszt nyújtó – megfoghatatlan módon betegen fekszik... Mi más volt, mint egy csúf, nyavalyás megfázás, amelyből orvossággal, húslevessel egészségessé ápolta?... Iszonyú csönd és komorság a bérlakásban, amelyben semmi sem volt meg mindabból, ami kellemessé teszi az életet és néha még a legszükségesebb is hiányzott belőle... Egy sötét sarokban apja könnyes szemmel imádkozik... A hálószobából kilépő orvos tehetetlen arckifejezése... Egyszerre csak Donatóék lepik el a lakást... és a pap a megszentelt olajjal és a visszafordíthatatlan végső ítélet latin igéivel, miközben a hétéves kisfiú valami sajátos rémülettel figyeli az utolsó kenet ősi rítusát, s hallja, amint nagyanyja felsikolt: „Povere disgraziata tornata ad Dio!” és zokog, amiért nemcsak életet, hanem halált is hozott e világra...
...Az emlékek nyomán egyszerre csak mérhetetlen űr támad benne, az egyszer volt elvesztésének iszonyú érzete fogja el, keresi a régről emlékezetébe toluló lágyságot, Mary Donato felidézett képét.
Anyja halála sem enyhített jottányit az apja és a Donatók közötti rossz viszonyon. Sohasem bocsátották meg neki, aki idegenként állt szokásaikkal, nyelvükkel és vallásukkal szemben, hogy elvette feleségül, hogy eszköze és társa volt abban, amit édesanyja bűnének tekintettek, és valamiképpen még a haláláért is őt tették felelőssé. A fiú azonban az ő húsuk és vérük volt, akit megkereszteltek „az Apának, a Fiúnak és Szentléleknek a nevében”. Jóllehet megfertőzték olyan külsődleges szennyeződések, amelyeket sem megérteni, sem elfogadni nem tudtak, John eljárt az ő templomukba is, és megkezdte a felkészülést az első áldozásra. Tőlük és édesanyjától tanulta meg a gyermekek gyors felfogóképességével gyermekded olaszát. A Donatók még azzal is fokozták Aaron gyászát, hogy olyan követelményeket támasztottak, amelyek messze meghaladták a feleségének szerelemből tett engedményeket. Attól tartottak, hogy a fiú neveltetésében visszaesés következhet be, most, hogy édesanyja már nem ellenőrizheti neveltetésének és iskolázásának katolikus részét.
Reisman újra elolvasta a levél első szavait. Drága Jacob fiam... S emlékezett.
...- Ez az én fiam, Jacob.
– Kérlek, Apa... Johnnak hívnak.
– John, Jacob – mi a különbség? Miféle név az a John egy derék zsidó fiú számára?
– De én kato... – Nem, hagyjuk ezt, ne okozzunk neki fájdalmat. Halkan: – Így áll a születési bizonyítványomban...John.
– Csoda, hogy ők nem próbáltak elnevezni Jézusnak!
...Makacsság, becsületesség, a-fene-essen-belétek – s mindez a kérlelhetetlen valósággal dacolva. Többek között ezeket a vonásokat is örökölte apjától. A Donatókat mindig csak ők vagy őketként, néha azok a gengszterekként említette, mert Pete bácsi revolverrel járt és állítólag Ál Capone egyik sofőrje volt. De Pete amellett remek fickó volt – Kölyök Johnnynak szólította, vad rabló-pandúr és kalandos történeteket mesélt neki, ő volt a kedvenc rokona, pedig a Donatók ugyanannyira fekete báránynak tekintették Pete-et, mint a lányukat, aki házasságával kirekesztette magát közülük.
Gyermekkorában Reisman mit sem bánta, hogy részekre szabdalták: részben apja zsidó világához, részben anyja hatalmaskodó családjának olasz-katolikus világához tartozott, részben pedig a felszínes amerikanizmus kívülről rákényszerített normáinak engedelmeskedett, amelyeknek valamennyien behódoltak, de ugyanakkor harcoltak is azért, hogy megtartsák a kisfiún belül identitásukat. Megkeresztelt Johnként, körülmetélt Jacobként valaha gyermeki lelkesültséget érzett, ha arra gondolt, mennyire különleges eset ő, amiért annyi mindennek a részese. Mindenképpen el akarta kerülni a világai közötti konfliktust. Őt azután nem változtatják csatatérré!
Reismannek eszébe jutott az a korszak, amikor tizenegytizenkét éves volt. Apjával egy vasárnap Donatóéknál járt; mindig itt gyűlt össze a nagy klán, jöttek-mentek, attól függően, ki-ki melyik misére indult. Egy nőrokon, valamiféle unokanővér vagy megfeledkezett Aaron és fia jelenlétéről, vagy ügyet sem vetve rájuk arról szónokolt, miért van az, hogy a zsidóknál van minden pénz, a zsidók mind gazemberek, ezért az üzleti életben sohasem szabad velük becsületesen kereskedni, ha lehet, még a szemüket is ki kell lopni. A kisfiú felállt és ráordított: – Te mocsok! Az én apám zsidó és én is zsidó vagyok. Hát úgy nézünk mi ki, mint akiknek még a bőrük alatt is pénz van?! – A harag könnyei szöktek a szemébe és remegett a dühtől. Dermedt csönd ereszkedett a szobára, s maga is meglepődött, hogy ő, egy gyerek, abban a pillanatban hatalmában tartotta valamennyi jelenlevőt. Kirohant a házból, még éppen elkapta Pete bácsi mosolyát és kacsintását, amint elviharzott mellette, s ez jó érzéssel töltötte el. Apja utána sietett, kézen fogta és néhány pillanatig némán bandukoltak. – Nem szabad ilyen szavakat használnod, John – szólalt meg végül.
Aaron sem nyújtott neki sok segítséget a családközi viszálykodásban. Sohasem volt hajlandó semmit sem enni bármelyik Donato házban – „Nem, köszönöm, éppen most ettem!” Nem mintha annyira szigorúan vette volna az ősi étkezési előírásokat, de a fenébe is, ha örökké csak gyanakodnak rá idegenként, majd ő megmutatja nekik, mennyire makacs és hajlíthatatlan és más tud ő lenni, hadd bánják meg keservesen viselkedésüket. Majd ha eljön a nap, amikor töltött halat, maceszgombóclevest, kóser hentesnél vásárolt húst tálalnak fel előírásszerűen megtisztogatott és külön húsos, külön tejes tányérokon – majd azon a napon leül velük egy asztalhoz enni. Reisman még jól emlékezett és most is derült rajta, amint matriarcha természetű nagyanyja dühösen rátámadt az apjára: – Mi a fene, te azt hiszed én megmérgezlek tégedet? Nem elég jó ez neked?
Amikor apja végül úgy döntött, hogy legfeljebb egyszer évente látogat el Donatóékhoz, John pedig hadd menjen, ahányszor kedve tartja, utánozta vasárnapi szónoklataik néhány enyhébb fordulatát, amely idegesítette: – Voltál misén? Gyóntál-e? Úrvacsorához járulsz-e majd? Ez az egész kínaiul van nekem. Az ember azt hihetne, hogy Mundelein kardinális vagy a pápa rokonai; abból amit mondanak úgy tűnik, mintha ők lennének a világ legszentségesebb angyalai! Azt akarják, hogy templomba járjak. De miért nem jönnek el velem a zsinagógába? Még anyád, nyugodjék békében, sem jött el velünk. Ellenkezik a vallásával, mondta.
De hát akkor hogyan találtak egymásra? Olyannyira különbözött családi hátterük, olyannyira hasonlóak voltak magányukban. Hányszor hallotta apjától e romantikus történetet, sőt még arra is vissza tudott emlékezni, amikor anyja nevetve helyreigazította, és újabb meg újabb részleteket fűzött saját változatához. Ismét hallotta a történetet a háború előtti utolsó nyáron, amikor Európából visszahajózott az Egyesült Államokba, mert azt hitte, érdemes megnézni a New York-i világkiállítást, és néhány napra elugrott Chicagóba is, ahol mindvégig idegennek érezte magát.
Megérkeztekor apját egy albérleti szobában találta. Alacsonyabb és soványabb volt fiánál, hajdan sűrű, barna haja már őszült és gyérült, vékony, pöttyözött, barna keretes szemüveget hordott – „csak olvasáshoz”, bár újságokon kívül soha nem látott körülötte semmiféle olvasnivalót. A régi lakást már jó ideje föladta. – Minek nekem egyedül olyan nagy lakás? – Pedig egyáltalán nem volt nagy. Csak magányosan érezte magát benne. Nem kellett már neki saját lakás, inkább szobát vett ki, hogy legalább félig-meddig részese lehessen mások életének.
– Miért nem nősülsz újra, apa? – kérdezte mintegy mellékesen Reisman.
– Még hogy megnősüljek! He? Már te is kezded? – motyogta az öreg. – Az egész család úgyis egyre csak azt hajtogatja: „Miért nem nősülsz meg újra, Aaron?” Még a régen meghaltak is, mint Bernie bátyád és Rose nénéd, meg mind a többi bácsikád és nénikéd, sőt még az unokatestvéreim is fiatalabban halnak meg, mint én, tíz év óta kísértenek álmomban és mondogatják: „Hát akkor mikor nősülsz már újra? Van barátnőd, Aaron?” Nincsen senkim, csak a kancsal Jennie, mondom én. Törődjenek a maguk dolgával. Nem akarok újra nősülni. Majd ha megnősül a fiam, akkor én is nősülök.
S újra elmondta az egész történetet, hogyan ment el egy július negyedikén hajókirándulásra Benton Harborba, hogyan látott meg egy nőt, aki a korlátnak dőlt és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. – Zsidónak látszott, sötét volt a bőre, sűrű fekete haját hátul kontyba tűzte. Néha zsidókat és olaszokat összetéveszt az ember, ki tudná megmondani a különbséget, lehet, hogy még maga a magasságos jóisten sem.
A nő megmondta nevét: Marynek hívták, és azért állt közel a síráshoz, mert dühös volt, hogy tengeribeteg lett, mert soha nem csinál semmi izgalmasat, és már olyan régen várt erre a hajókirándulásra. A hajón mindenki csoportosan volt – egyházak, politikai nézetek szerint, mint én a Munkás Körrel, mindenki barátságosan viselkedett egymással, úgy ünnepelték az amerikai ünnepet – férjek és feleségek a gyerekeikkel, fiúk és lányok párosan, egyedülállók, mint Aaron Reisman és Mary Donato, akik abban reménykedtek, hátha találnak valaki magukhoz valót. Mary elárulta neki, hogy egy egyházi csoporttal jött. Aaron a maga számára is váratlan, megmagyarázhatatlan virtuskodó rohamában azt mondta neki, hogy őt Tonynak hívják.
Együtt maradtak a kiránduláson, limonádét vett a lánynak, beszélgettek és Marynek elmúlt a tengeribetegsége. Benton Harborban együtt sétálgattak, jól szórakoztak és hamarosan már kéz a kézben folytatták útjukat. – Akkor már tudtam, hogy meg kellene mondanom neki, nem is hívnak Tonynak, mert olyasmiket kérdezett tőlem, hol lakom, milyen templomba járok, hol dolgozom, mi a családi nevem, össze kellett szednem az eszemet, hogy hihető történetet tálaljak fel neki. De olyan boldognak látszott, és ha megmondtam volna neki, hogy nem is vagyok Tony, talán megharagszik rám, vagy sírna és elrontaná az egész napot, úgy hogy a nap hátralevő részére egy Tony nevű nagyhangú ságec maradtam, és ugyan ki mondaná, hogy mi a különbség?
De amikor aznap este hazafelé tartottak a hajón... – Elég idős vagy már ahhoz, hogy tudjad, milyen is egy holdfényes éjszaka a vízen egy olyan lánnyal, aki tetszik neked. Akkor már tudtam, hogy ez túl sok. Anyád úgy beszélt hozzám, mintha egész életén át ismert volna, elmondta, mi rejtőzik lelke mélyén, és úgy megszerettem, hogy nem tehettem mást: karomba zártam a szegény lányt, magamhoz szorítottam és vigasztaltam.
Megkérdeztem tőle, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen gyönyörű lánynak nincsen férje vagy barátja, ő meg elmondta, hogy egyszer már volt neki valakije, Olaszországban. – És tudod mi volt? Csecsemőkora óta nem is látta azt a fiút, csak olaszul írt neki leveleket. Még odahaza, a tengerentúl született, kislány korában hozták át ide, és tudod, hogyan van ez az óhazában, hogyan állapodnak meg a szülők valamelyik szomszéddal vagy baráttal, hogy gyerekeik majd összeházasodnak, és hogy ez már ígéret. Hát ez történt vele is; évekig várta, hogy ez a pasas átjöjjön ide és elvegye feleségül, csakhogy soha nem jelent meg, az apja és az anyja meg arra kényszerítette, hogy várjon. Úgy félt tőlük, mint egy kislány. Végül meghallotta, hogy az a pasas megnősült odaát, az óhazában, úgyhogy nem is jön már érte, és úgy érezte, mintha meghalt volna a férje, mielőtt még megtudta volna, milyen az, ha valakinek férje van. Azt mondta, hogy apácának megy, csakhogy az anyja sikoltozni kezdett, hogy ő belehal ebbe, az apja pedig kijelentette, hogy megtiltja ezt neki. Azt mondták, otthon kell maradnia, gondoskodnia kell róluk, ezt a sorsot szánta neki isten. Rettenetesen szeretett volna férjhez menni, de addigra már minden férfi, akit csak ismert, megnősült és családot alapított. Ugrattam. Azt mondtam, én szívesen elvenném, ha hajlandó beleegyezni.
Reisman jól emlékezett még arra, mennyire komolyan beszélt apja a következőkben. Az albérleti szobában voltak, Aaron az ágya szélén ült, cigarettázva előrehajolt, úgy emlékezett. Reisman az egyetlen kényelmes karosszékben helyezkedett el, ölében a The New York Tribune friss számával, amely beszámolt a nácik legújabb követeléseiről és mérlegelte egy európai háború lehetőségét. – Ajánlom, Jacob – mondta az apja –, ha azt akarod, hogy valaha is mondjak neked még valamit, ne tréfálkozz e dolgok fölött. Komoly dolgok ezek. Anyád megkérdezte, komolyan gondolom-e, én pedig azt mondtam, hogy igen. Soha nem láttam még olyan szerelmet és reménységet nő szemében, Jacob, soha ilyen könnyeket. Magamban meg azt gondoltam, bizonyára megőrültem, nem is ismerem ezt a lányt, ezt az olasz sikszét, Isten nyugosztalja, és már feleségül is kértem, ő meg igent mondott. Azok a lányok, akiket ismertem és feleségül kértem, nemet mondtak, mert csak az érdekelte őket, milyenek a kilátásaik, mit csinál az ember, mivel foglalkozik, milyen jövő vár rá. Rólam aztán rögtön tudták, hogy semmi jövő nem vár rám, nem is vagyok becsvágyó, azonkívül nem voltam én afféle nagydarab, jóképű pasas, akitől azt remélhették, hogy boldoggá teszi őket. Mary Donato viszont, nyugodjék békében, egyetlen nap alatt megtalálta a boldogságot és beleszeretett egy magamfajta slumpba és hozzám akart jönni feleségül. Csakhogy Tonynak szólított, így azután meg kellett már mondanom neki az igazságot, hogy Aaron Reisman vagyok, és másmilyen családból származom, más a vallásom is, mint az övéinek. Megdöbbent, egy kicsit meg is ijedt, de azt mondta: „Tudod, nem is hittem, hogy olasz vagy.” Akkor azt mondtam neki, gondolom el akarod felejteni, amit mondtál, ő pedig egyenesen a szemem közé nézett és azt mondta: „Nem, komolyan gondoltam. Soha életemben nem éreztem magam olyan jól, mint ma teveled, Aaron. Soha nem mondtam el még senkinek sem azokat a dolgokat, amelyeket neked. Olyan ez, mintha mindig is ismertél volna, mintha már összeházasodtunk volna.” És egyszerre csak komolyan akartam, amit az előbb csak majdnem akartam, amikor ugrattam, mert hogy annyira megszerettem. Először éreztem magam jónak, nagynak, igazi férfinak.
– Tudod, Johnny – azelőtt szinte sohasem szólította Johnnynak, vagy Johnnak, s olyan furcsán hangzott ez az ő szájából –, hogy az ember hogyan beszél kalandokról, meg arról, hogy lelép és hogy ezt meg azt csinálja, mert a világ nemcsak az, ahol születtél és élsz, nemcsak a magadfajtájúakból áll. Talán az, hogy feleségül vettem anyádat, az volt az én nagy kalandom.
Mary Donato haza sem ment aznap éjszaka, mert attól félt, hogy meggondolja magát, vagy nem tudna többet eljönni otthonról, vagy hogy Aaron meggondolja magát. Másnap reggel első párként jelentek meg a városházán, hogy összeházasodjanak. – A családok meg, mindkét részről, ordíthattak, ahogy a torkukon kifért, már házasok és boldogok voltunk, ezen már nem lehetett változtatni. Az én családom, hát az sem volt valami nagy fogás. Akkoriban Bernié fivéremnél dolgoztam a Maxwellen levő boltjában, és szüntelenül csak azt hajtogatta, hogy én hátbadöftem őt és megsértettem anyát és apát. Éppen fizetésemelést kellett volna adnia nekem, de bosszúból nem adta meg, így aztán otthagytam a boltot, te már nem emlékszel erre, túl kicsi voltál még, de ettől fogva a legkülönbözőbb munkákat vállaltam, és sohasem kerestem annyit, hogy megélhettünk volna belőle úgy, ahogy szerettem volna, de azért mindig volt mit ennünk és tető is volt a fejünk fölött. Azok a gengszterek meg egész idő alatt megkeserítették anyád életét, azt mondták, hogy nem is ment férjhez, amíg el nem megy egy paphoz. Engem gyűlöltek, mintha elloptam volna őt tőlük, egy harmincon felüli nőt, aki álló nap otthon ült, vezette a háztartást, gondozta öreg anyját és apját, a fivéreit és a húgait és az egész pereputtyukat. Tudod, hogy nincsenek előítéleteim, nem is vagyok olyan kóserül vallásos, de még az anyád kedvéért sem állnék pap elé templomban, és ettől nem tágítottam.
Furcsa volt akkor, 1939 nyarán hallgatni, hogyan szónokol azokról a gengszterekről, hiszen az öreg Donatóék már rég a mennyországban voltak, még Pete bácsi is eltávozott az élők sorából, agyonlőtték egy másik bandával vívott tűzharcban, de Reisman éppen Pete-et sajnálta, mert szeretett volna találkozni vele, izgalmas történeteket mesélni neki a saját életéből, talán még büszke is lett volna rá az öreg.
Apjából azonban megállíthatatlanul áradt a panasz, s Reisman azon tűnődött, miért van az, hogy egyesek elnézőbbekké válnak öreg korukra, mások viszont megkeserednek.
– Tudom, hogy amikor kisfiú voltál, eljártál vele templomba, és nincs is ebben semmi szörnyű. Azt mondtam, ennyit megtehetnek. Ha akarják, elvihetnek téged templomba, de zsinagógába is jártál, emlékszel még? Micsoda felhajtást csináltak, amikor megtudták, hogy saját lakásomban, saját rokonaim jelenlétében elvégeztettem rajtad a briszt, és anyád, aki szülés után még feküdt a hálószobában, azt mondta, rendben van, mert még az orvos is azt állította, hogy egészséges dolog az. Hát csaptam én akkora jajveszékelést, amikor elvittek megkeresztelni? Csak attól féltem, nehogy belefojtsanak abba a szentelt vízbe. Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog ha valaki kétszeresen áldott, így gondolkodtam én...
Igen, erről volt szó. Kezdetben John Reisman maga is úgy vélte, hogy kétszeresen áldott, mert gyermeki gyönyörűséggel és ámulattal figyelte részekre hasadt világainak szépségeit és rejtelmeit. De idővel megutálta a rituális áhítatot, templomban és zsinagógában egyaránt – nemcsak egy olyan fiú csalódásával, aki sokkal lebilincselőbb dolgokat fedezett fel magának, és idegesíti, ha tisztára suvickolva, csendben, nyugton kell egyhelyben ülnie, de hirtelen ráébredt arra is, hogy az okfejtésekben konfliktusok, ellentmondások rejlenek és nagy rések tátonganak, meg hogy mennyi képmutatás rejlik a dogmákban.
Amikor eljött az ideje, hogy a templomban konfirmálják, a zsinagógában pedig átessen a bar micvah szertartáson, föllázadt, nem volt hajlandó eleget tenni családja kívánságainak, mert egyiknek sem tudta volna tiszta szívvel, őszintén elkötelezni magát. De jobbnak, erősebbnek is érezte magát, amikor önmagával dűlőre jutva túljutott ezen a korszakán, mert – jóllehet lelke mélyén még mindig ott rejtőzött valami gyermeki rettegés a mindenható isten haragjától – vállalta a kockázatot, hogy bűnös mulasztásaiért időnek előtte utolérheti a végzet.
S később, amikor megkövetelték tőle, hogy állást foglaljon – nem az apja, mégcsak nem is a Donato család, hanem azoknak az erőknek a sajátos előítéletei, amelyeket sehogysem értett meg –, amikor fölismerte: nem tűrik, hogy teljes értékű személyiség legyen a maga részekre hasadt világában, hogy így vagy úgy, de egyértelműen felismerhetővé kell válnia, esetleg valami egészen másnak kell látszania mint ami – csak ekkor kezdte elveszíteni hitét istenben, a status quo iránti tiszteletét, és ettől fogva egyszer s mindenkorra megalkotta a maga identitását.
A levél olvasása közben megelevenedett emlékektől eltelve, Reisman megkísérelte maga elé képzelni Aaront, amint éppen rója a sorokat. Nyilván ott ül albérleti szobájának kis festett íróasztalánál, amelyet szűkösen világít meg egy ingatag porcelán vagy jávorfa koloniállámpa. Melegítőnadrág van rajta – jól átfázhat az ember, ha bérkocsival kocog az utcán, még ha fűtőtestet is rak a kocsiba –, meg hosszú alsó, zokni és papucs, köpenyét pedig szorosan összehúzza keskeny mellén; a szobát betölti a gőzfűtés szaga, halkan szól egy kis asztali rádió, miközben a radiátor csövei nagyokat reccsennek, hogy hörögve eleget tehessenek feladatuknak.
Apa! Micsoda nagyszerű öreg is vagy, gondolta. Boldog vagyok, hogy Mary Donato nem ment hozzá valami vén vidéki digóhoz, mert noha sok ilyennel akadtam össze, egyeseket kedveltem, másokat gyűlöltem, akkor nem te lennél az apám, és az nagy kár lett volna. Te, aki lelke mélyén őrzi Júdea és Izrael valamennyi szétszórt törzsének minden örökölt, vele született, tehetetlen szívósságát, s azt mondod: én hiszek! És ezért így is van! Soha nem volt semmiféle baleset. Te jól tudod, hogy nem volt semmiféle baleset. Tudod, mert aláhúzod, mint azokat a gyönyörű jiddis szavakat, és titkon azt mondod nekem, hogy valami különlegesről van szó, valamiről, aminek különleges értéke és jelentése van, ahogyan azok a szavak is különlegesek. Te tudod, hogy nem volt baleset. Megöltem egy embert. Elvakult, jogos dühömben megöltem egy embert emlékként kísértő gyávaságom erejével, mert amikor annak idején először hívtak ki, ahogy élete során minden férfival vagy fiúval megesik, sarkon fordultam és elszaladtam, és akkor megesküdtem, hogy soha többé nem szaladok el. S ezt meg is tartottam.

 

3.

Simon R. Tarbell ezredes fölpillantott a fogolytranszport jegyzékéből, és halkan maga elé mormolta: – Hála istennek! – Megszűnt kezének akaratlan remegése, s úrrá lett lelke émelyítő háborgásán is. Nem a parancsért mondott hálatelt szívvel köszönetet a maga istenének, hanem azért a figyelmes megjegyzésért, amelyet a Salisburyi törzsnél szolgáló barátja fűzött hozzá, aki – jóllehet soha senki sem említette neki – gyanította, hogy Tarbell milyen iszonyúan szenved főfoglári és legfelsőbb ítéletvégrehajtói beosztásától.
Aznap – szerdán, 1944. március 1-én – a Marston-Tyne-ba érkezett fogolyszállítmányban a legsúlyosabb bűncselekményekért elítélt rabok is voltak, akik a halálos ítéletük ellen benyújtott fellebbezésükről hozandó döntést várták. Az eddigi tapasztalatok szerint ez azt jelentette, hogy néhány héten belül Morgan őrmesternek ismét lesz munkája, Tarbellt pedig véget nem érő lidércnyomások gyötrik majd. Azt már most is tudta, hogy az elmúlt évi szolgálata következtében soha többé nem lesz az, aki volt. De magában ezt jegyezte meg: „Hitelt érdemlő forrásból tudom, hogy a kivégzéseket elhalasztják a partraszállás utánra, függetlenül attól, milyen következtetéseket vonsz le a csatolt jegyzékben szereplő rabok jellemzéséből.”

 

Az észak-írországi Belfast szélfútta repülőterén Samson Posey kiszakította magát fegyveres őrei kezéből és rohanni kezdett. Most bizonyára utánalőnek és azzal vége is az egésznek!
Gyorsan, de esetlenül futott: fejét a vállába húzta, hátizmait megfeszítette, úgy várta a golyók becsapódását, amelyek – remélte – véget vetnek majd az életének. Nem félt a haláltól, de eltökélte, nem engedi, hogy felakasszák. Hogyan szárnyalhatna lelke utolsó sóhajával szabadon a végtelenbe, ha fogságban tartják, ha egy kötél végén lógázik majd, akár egy megfojtott kutya?
De a vad fájdalom, amelyre számított, csak nem következett be.
Eltévesztették volna?
Nagytestű férfi volt, könnyű célpont. Lassított. Nem hallott semmiféle fegyverropogást. A néhány másodpercnyi futás közben – amikor felkészült, sőt sóvárgott arra, hogy ilyen módon haljon meg – Háromláb Billyre, a nagyképességűre gondolt; meg Öreg Charlie-ra, a nagyapjára, Jukkára, az apjára, Annára, az anyjára, Evára, a feleségére, Kicsi Charlie-ra, a fiára, és a Népre – s egyszerre csak szégyen fogta el. Mert az, amit most csinál, az is helytelen. Menekül, hátat fordít, ahogyan a Nép is hátat fordított és menekült, amíg már-már elfogyott a terület, ahová bevethették magukat; kietlen ez a táj, akár a sivár életük.
Megállt egy buja zöld füves tisztáson, beleszagolt a fű édes, nedves illatába – Háromláb Billy szerint csakis ez lehet a fehér ember erejének titka. Milyen csodálatos ez a nedvesség, ez a szín! Ha odahaza ilyen füvük lenne, ahol csonttá aszott marháik és birkáik legelhetnének, ahol ők maguk is jóllakhatnának, akkor talán soha nem kellene elmennie.
Sarkon fordult, ismét óriás volt, nem holmi teknősbéka: fel a fejjel, hátra a vállal, ahogyan mindig követelték a katonák; domború mellkasát kifeszítette a golyóknak, hogy szembenézhessen az ellenséggel, így haljon meg, és akkor tudnák odahaza is, hogy nem gyáván fogadta a halált. Háromláb Billynek oly nagy volt a hatalma, hogy elért egészen idáig és megfordulásra késztette. Mindig így gondolta, de most már egészen biztosan tudta. Jó lenne meghalni itt a sűrű, zöld fűben, beszívva a nedvességét, hogy vére elkeveredjék annak erejével, s mindkettőt az odahaza maradt Népre hagyná.
De nem lőttek. Rávetették magukat – a három őr, aki elhozta a támaszpont fogdájából, meg a többiek is, akik válaszoltak rémült, dühös prérifarkas csaholására. Medveerővel küzdött, de végül legyűrték, láncra verték, azután akár egy vágóhídra szánt birkát, gúzsba kötve belökték a repülőgép dübörgő hasába.
A gép magasba emelkedett, mint egy sas, sivítva okádta a tüzet és dörögve magával ragadta, ő pedig azon ámult, hogy repül... igazán repül. Ilyesmi még sohasem esett meg vele... és egyszerre csak felengedett belső feszültsége, már nem feszült neki kötelékeinek és teljes nyugalom fogta el... arra emlékezett, amikor még Szu-gacsnak hívták...

 

Szu-gacs a sas vijjogására riadt fel. Egyedül legeltette Jukka birkáit az Ute-hegység cserjés szurdokában. Nem várt semmiféle különös látványt vagy hangot, legkevésbé egy sast, mert életének tíz nyara során még sohasem látott itt egyet sem, bár tudott a sasok létezéséről.
A birkák remegve bégettek, a bárányok anyjukhoz bújtak. Jóllehet Szu-gacs korához képest nagy termetűnek és erősnek számított, mégiscsak gyerek volt még, akit megrémített a váratlan esemény. Erősebben markolta a botját, pillantását végigjáratta a szurdok peremén, végigpásztázta a derült eget, a hasadékokat, a sudár zöld fenyőket és borókákat.
Ott! Ott van a sas! A látvány a felfedezés boldogságával töltötte el Szu-gacsot, de ugyanakkor remegett a birkákért. Jukka nem engedhette meg magának, hogy elveszítsen közülük akárcsak egyet is, még egy egészen pici bárányt sem. Szu-gacs a sátrához rohant, fölkapta az ósdi mordályt, amelynek használatára Öreg Charlie tanította meg. Nem akarta ő lelőni a sast. Nem lövi le, ha csak a sas nem akarja elragadni Jukka birkáit. De mennyi mesélnivalója lesz, ha visszatér a táborba. Hogy milyen nagy volt a sas, micsoda szörnyű vijjogást csapott, milyen szelet kavart hatalmas szárnycsapásaival, amint le-lecsapott, újra meg újra a szurdok teteje fölött, mintha csak hívna valakit, ezt kiáltva: „Gyere, repülj fiú! Kövesd a sast az égbe!”
Hirtelen észrevett valami mást is, és felkacagott; nemcsak annak örült, hogy ilyen nagy esemény tanúja lehet, de annak is, hogy fölismerte, mekkorát tévedett. A sas nem hím, hanem nőstény volt. Puskacsöve mellől feltekintve Szu-gacs megpillantott még valamit, ami fölfelé igyekezett a hegyre. Parányi kis fejek jelentek meg, szárnyak csapdostak, mintegy utánozva a nagy madár mozdulatait, vékony hangú kiáltásokat hallott, és akkor már tudta, hogy a sas valójában azt kiáltja: „Gyertek, repüljetek! Kövessetek fel, az égbe!”
A sas hirtelen lecsapott arra a helyre, ahol fészkelt, ahol a kicsinyeit hagyta. S mintha egy jelenés nem is lett volna elegendő ezen a napon, újabb zajt hallottak – igen, hallottak, mert ő és a sas valóban egyek voltak abban a félelmetes pillanatban, amikor egy repülőgép suhant el a szurdok fölött, s dübörgése megelőzte megjelenését. A sas persze nem tudta, mi az. Ott gubbasztott a fészkében, szárnyait védően kiterjesztette kicsinyei fölé. De első ijedtségéből magához térve Szu-gacs tudta, mi az, mert hallott már a fehér ember fa-szövet-vas madarairól, noha még soha nem látott egyet sem.
Szu-gacs heteken át mesélte mindenkinek, hogyan találkozott a sassal és a repülőgéppel, de senkit sem izgatott fel elbeszélésével annyira, mint Háromláb Billy t: senkinek sem volt annyi hozzáfűznivalója a történethez, mint neki, amikor meglátogatta odalent a towaoci kereskedelmi állomáson. Ez még azelőtt történt, hogy Billy olyan nagyon megerősödött és botra támaszkodva újra járni kezdett, így azután még Lábnélküli Billynek hívták. De eszesebb volt bárki másnál a környéken, s már ekkor is rendelkezett némi képességgel, jóllehet alig hat-hét évvel volt idősebb Szu-gacsnál, tehát nem elég idős, hogy tiszteljék, mint a hatalmas varázslókat.
Billy érdeklődését nem annyira a repülőgép keltette fel – látott ő eleget, amikor oly gyakran elment a fehérek kórházába, hogy rendbe hozzák a lábát –, de többet akart tudni a sasról és a kicsinyeiről. Ute nyelven beszéltek. Billy elég jól tudott angolul, de a rezervátumnak ezen a vidékén alig akadt más valaki, aki beszélte volna a fehérek nyelvét. Szu-gacs sem értett angolul. Ismerte a Nép nyelvét, azonkívül néhány angol meg spanyol szót fölszedett a juhászoktól, gulyásoktól és kereskedőktől.
– Te megmutatod nekem, hol tanyázik az a sas, én pedig megtanítalak pókerezni – mondta Billy.
Billy remekül értett a szerencsejátékhoz. A Towaoc környékén élő uték többségéhez hasonlóan, sok időt töltött pókerezéssel és a spanyol monte játékkal. Még Jukka, aki mindent tudott a birkákról és marhákról, vagy Öreg Charlie, aki bárki másnál többet tudott a régmúlt időkről, még ők sem taníthatták volna meg jobban szerencsejátékokra Szu-gacsot, mint Háromláb Billy. Így hát megegyeztek, s amikor néhány nap múlva Billy lován együtt kaptattak fel az Ute-hegységbe, Billy elárulta Szu-gacsnak, hogy valójában az egyik sasfiókát akarja megszerezni és betanítani. Elmesélte, hogy a régi időkben a Nép szelídített sasokat tartott. Kővel lecsiszolták csőrüket és karmaikat, szárnyukat pedig megnyírták. A sasok mindig a tábor körül tartózkodtak, az emberek meg ételmaradékkal és szöcskével etették őket.
– Nagy erő lakozik a sasokban – jelentette ki Billy. – Te még nem tudsz semmit ezekről a dolgokról, de én igen. Tudod, hogy bennem nagy erő rejlik. És ha lesz egy sasom, attól még erősebb leszek. Talán még járni is tudok majd.
Egy ideig némán lovagoltak. A zsályacserjés pusztaságából feljebb kaptattak, ahol már valamivel több volt a zöld. Lassan poroszkáltak, nehogy elfáradjon a lovuk. Szu-gacs fogta a gyeplőt, s mivel elég magas növésű volt, könnyen kitekinthetett az előtte ülő Billy mögül.
– Közeledünk már? – sürgette Billy.
– Nem, még nem. Még messze van.
Akkor Billy elkezdett arról beszélni, amit Szu-gacs a hegyen látott. – Ha benned is meglenne a képesség, akkor értenéd – mondta.
– Hogy érted?
– A sas először odakiált a kicsinyeinek: „Kövessetek!” Azután egy repülőgép száll a magasban, és ugyanezt mondja, csakhogy neked. Az a repülőgép valószínűleg a hadseregé. Könnyű megmondani, mit jelent ez, ha valakinek olyan képessége van, mint nekem.
– Hát, akkor mit jelent?
– Segítesz nekem befogni a sast? Valószínűleg sziklákat kell megmásznod, vagy egy szirtre kell fölkapaszkodnod, hogy eljuss a fészekhez. Megteszed?
– Hát persze! – válaszolta készségesen.
S akkor Billy megfejtette neki a jeleket. A nagy sas a kormány, amely elragadta az ősi törzsi földeket, a Népet pedig nyomorba taszította; a repülőgép a hadseregé, amely ellen apáik és nagyapáik harcoltak; együtt pedig mindez azt jelenti, hogy eljön az idő, amikor Szu-gacsnak be kell állnia a sas katonái közé, együtt kell harcolnia velük, hogy dicsőséget hozzon népére.
Mindez olyannyira meghaladta Szu-gacs felfogóképességét, hogy azt sem tudta, mit mondjon. Végül elszánta magát, hogy tágra nyílt szemmel megkérdezze: – Honnan van a képességed, Billy? Naptáncot jársz? Agavébort iszol?
– Nem, azt még nem. Majd eljön annak is az ideje, de most még nem. Nem szabad elsietni az ilyesmit, mert az ember életébe kerülhet – magyarázta Billy. Rácsapott kék farmernadrágjára, ahol az eltakarta összezúzott lábát, azután tenyérrel a nyereghez kötött mankókra vágott. – Innen van. A fehér ember golyóitól. Akkor lőtték meg, amikor még csecsemő voltam, akkor nyertem a képességemet, csakhogy akkor még nem tudtam. A fehér emberek lőtték belém az ólmukkal. Ha ez benned van és mégis élsz, akkor igazán erős vagy.
Szu-gacs ismerte a történetet. Az egész Nép tudott arról az időről, amikor Billy még csak csecsszopó volt és táborukat, odaát Utahban megtámadta egy fehér különítmény: le akartak tartóztatni egy utét, aki állítólag megölt egy mexikóit. Alig öt téllel korábban történt ez, hogy Szu-gacs megszületett, s ez volt az utolsó alkalom, hogy Nép igazi csatát vívott a fehér emberekkel.
Elérték a cserjés szurdokot, ahol Jukka birkanyáját legeltette Szu-gacs.
– Ott – mondta és felfelé mutatott. – Ott láttam a sast. Billy kihúzta magát, előrehajolt és mohón arra a pontra szegezte a tekintetét. De nem látott egyebet, mint a sziklás szurdokfalat, a derült eget, a hasadékokat és a sudár, zöld fenyőket meg borókákat. A mély völgyet szikár, súlyos csönd ülte meg. Billy hátrafordult a nyeregben, szeme egy szintbe került Szu-gacséval.
– Az igazat mondtam – jelentette ki Szu-gacs.
Felfelé nógatta a kettős terhet cipelő lovat. De hamarosan leugrott a nyeregből és óvatosan vezetgette a csalóka kőomlásokon, amíg egyszerre csak kövek nem záporoztak a patája alól. A ló visszahőkölt.
– Segíts le – mondta Billy –, itt maradok.
A mankóira támaszkodva fürkészte a hegytetőt, arcára kiült a csalódás. Szu-gacs megsajnálta.
– Talán elrepültek – találgatta halkan, de azonnal megbánta, amit mondott, bár úgy látszott, hogy valóban ez történt.
Egy nagy kőhöz pányvázta ki a lovat, fogta a puskáját és elkezdett felfelé kúszni. Valójában nem akart kárt okozni a puskájával a sasban, egyik fiókáját sem akarta ellopni, hogy Billy azt tehesse vele, amit állítása szerint régen a Nép tett velük, de ha ez segítene Billyn, hát akkor isten neki.
Veszélyes kapaszkodó volt, s azt várta, hogy bármelyik percben meghallja a sas vijjogását, amely talán meg is támadja őt – de nem történt semmi. Olyan közel merészkedett ahhoz a helyhez, ahol a fészket gyanította, amennyire csak tudott, de ekkor megállította egy kiugró szirt. Ennél tovább nem jutott. Köveket hajigált és azt kiáltozta: „Sas! Sas!” Azt remélte, hogy fölriasztja a madarakat, ha ott-tartózkodnak, de Szu-gacson kívül semmi sem mozdult a szurdokfalon.
Amikor dolgavégezetlenül visszamászott a lent várakozó Billyhez, s látta, hogy társa milyen szörnyen csalódottan fogadja, már sajnálta, hogy ráállt az alkura.
– Nem kell megtanítanod pókerezni – mondta.
Billy elmosolyodott, és Szu-gacs egészen csodálatos dolognak találta ezt, mert jóformán sohasem látta még mosolyogni.
– Megtanítalak pókerezni – közölte Billy, majd előrenyúlt és megragadta Szu-gacs vállát. – Eljössz-e újra velem sast keresni?
– Hát persze – válaszolta.
De sohasem találtak sast, és Szu-gacs titkon örült is ennek.

 

Így történt, hogy Samson nem ijedt meg ettől a repülőgéptől. Fölidézte benne gyermekkorát. Sas szólt hozzá Háromláb Billy képessége segítségével, hiszen ő olvasott a jelekből, s azt mondta neki, ne essen kétségbe, ez az ő igazi útja – nem hagyták hát cserben. Mert olyan dolgok történtek, amelyek aggasztották, s már-már arra gondolt, hamisak voltak a gyermekkori jelek, vagy tévesen értelmezték őket.
Fájdalmasan érezte, mennyire tudatlan és iskolázatlan. Behívták ugyan katonának, de nem sokat tanítottak meg neki mindabból, amit egy katonának tudni kell. Félreállították, mintha ütődött lett volna, munkára fogták, akár egy navajót, emelt, cipelt, ásott, cölöpöt vert. S amikor már olyan régen és olyan távol volt otthontól, Evától, mélységes magányában és szükségében elment nőt keresni, megkockáztatva, hogy megkapja a szerelmi betegséget – amelyet odahaza elkerült, mert csak Evát vette feleségül –, és azután elvakította a düh, aminek a vége emberölés lett.
Bárcsak ne rántott volna kést az a nőkereskedő! Ahhoz, hogy becsapják, hogy megalázzák, már hozzászokott. De hogy gyáván viselkedjék a kés előtt, az valami egészen más. Puszta kézzel esett neki a férfinak, s észre sem vette, már halott is volt.
A hadbírósági tárgyaláson, amikor az a tiszt, aki mellette emelt szót, kegyelemért folyamodott, a másik tiszt, aki ellene beszélt, elmondta a bíráknak azt a másik esetet... amikor majdnem agyonvert két katonát, mert a pókerban csaltak, így azután rájárt a rúd. Talán szigorúbban bírálták el, mintha nem bántotta volna azokat a katonákat. S a maga szűk látókörű módján meg is értette, hogy lehet is valami igazság abban, hogy szigorúbbak voltak vele, hiszen kevesen akadtak, akik ismerték volna azokat a kártyafogásokat, amelyekre Háromláb Billy tanította. Azokat a kis fogásokat, amelyek szintén csalások voltak és amelyeket nagy élvezettel alkalmazott, de csakis fehérekkel szemben, s amelyeket sohasem fedtek fel.
A katonai bíróság tehát arra ítélte, hogy akasszák fel. Nem is értette, miért nem hajtották végre ott rögtön az ítéletet. De ez csak egyike volt annak a számtalan dolognak, amelyet Samson Posey nem értett abban az ellenségesen idegen világban, amely – s ő ostoba módon hagyta – elkapta és magával ragadta. Most már semmi egyéb nem maradt számára, mint az örökségként kapott ősi keserűség, a vele született gyűlölet, a beleganákkal, a keleti sápadt arcú vascsinálókkal, a szőrös szájúakkal és elálló fülűekkel szemben. S mivel tudta, milyen elszántan mondták ki a katonai bírák, hogy meg kell halnia, abban reménykedett, a repülőgép elviszi majd a tengerre, amely fölött most repültek, és így fog meghalni – ez is jobb, mint az akasztás.
De ez is hiábavaló reménynek bizonyult. A repülőgép földet ért, és ő akaratlanul is nagy megkönnyebbülést érzett, amint a gép lefelé siklott az égből.
A teherkocsin föl-fölriadva szundikált, az otthonára gondolt és azon tűnődött, vajon hová viszik a katonai rendőrök. Érezte, hogy a kocsi lassít, s amint befordult valahová, hatalmas teste az őt a kocsi vázához bilincselő láncoknak feszült. A teherkocsi megállt, Samson bakancsok koppanását hallotta a köveken, prérifarkas hangon kérdéseket és feleleteket ugattak, fa csapódott fára, fa csapódott fémre. Az egyik őr felriadt és ráfogta a puskáját. A másik őr felhajtotta a ponyvatetőt és kikémlelt a szürke nappali nedvességbe, ahol már több katonai rendőr gyülekezett. Zárt helyen lehettek, mert a szél teljesen elállt. Samson minden idegszálával figyelt. Valaha arra vágyódott, bárcsak többet értene ezeknek az embereknek a nyelvén, és igyekezett is minél többet elsajátítani. De most már nem törődött vele. Mindent hallott és meg is értett, jóllehet nem ismerte a szavakat. Beszélt hozzá a surrogó eső; a szél valahol kint zúgott, de nem érte a teherkocsit, mert falakba vagy épületekbe ütközött; orrát betöltötte a nedves ponyva szaga, majd felfordult tőle üres gyomra, idegen volt a ponyva forró szaga a tűző nap alatt, így emlékezett rá mindig, pedig már hány esős, havas, hideg telet élt át.
Ha ez lesz a hely, ez lesz az ideje, akkor majd úgyis tudja, és majd tesz valamit, hogy lelőjék. Nem félt a haláltól, de azt semmiképpen nem akarta, hogy fölakasszák. Hogyan is szárnyalhatna szabadon a lelke utolsó leheletével, ha rabságban tartják, ha megfojtják és úgy himbálózik egy kötél végén, akár egy kutya?
Az őrök most fölálltak, a kocsi mellett, előregörnyedve közelítettek hozzá, mindkét oldalára egy-egy jutott. A ponyvanyílás nyitottan állt, a hátsó palánkot leeresztették, és egyszeriben megpillantotta a kocsi köré gyűlt rengeteg kíváncsiskodó katonát.

 

– Mi a csudát hoztatok, fiúk? – érdeklődött D'Alessio őrmester.
– Különleges szállítmány Belfastból – válaszolta a törzsőrmester, aki puskával a kézben tette meg az utat a vezetőfülkében –, és csak annyit mondhatok, hogy nem ír whisky.
– Hányat hoztál? – kérdezte D'Alessio, miközben átvette a személyzeti kimutatást. – Bowren, sorakoztassa fel azt az istenverte őrszakaszt, de mozogjon a lába! – ordított egy tizedesre.
Clyde Bowren tizedes gyorsan vezényelt: – Vi-i-i-gyázz! Jobbra i-i-i-ga-zodj! Szakasz, pihenj! – Azután így hagyta az osztagot és a kocsihoz sietett, hogy megnézze, mit vacakol az őrmester a teherkocsi hátsó palánkjánál.
– Csak egyet! – hördült fel D'Alessio. – Az anyja úristenit, akkor minek ez a nagy felhajtás!
Bowren megpróbált bekémlelni a kocsi nedves belsejébe. Hallotta, hogy a kocsi őrei közül valamelyik utasítja az őrmestert: – Nyugi, főnök, kászálódjon csak le onnan! Viselkedjen tisztességesen, akkor nem esik bántódása! – Azután lánccsörgést hallott és önkéntelenül – de nem szégyellte, mert D'Alessio is ezt tette – eltátotta a száját és hátralépett.
– Szentséges szűzanyám! – füttyentett az őrmester. – Hát ez meg micsoda?
– Mi a hézag, soha nem láttál még indiánt? – nevetett a törzsőrmester. – Ez a példány nem makog angolul, így aztán igazad is van. Úgy látszik, valami egészen ritka tünemény. Egy egész átkozott repülőt adtak nekünk, hogy átszállítsuk az Ír-tengeren. Nem mondom, örülök, hogy megszabadulok a pokolfajzattól. A repülőtéren megpróbált meglógni.
– Szedjétek ki azokból az átkozott vacakokból – mutatott a láncokra D'Alessio.
A törzsőrmester átadta a kulcsokat és hátralépett. Nem szólt egy szót sem, de mintha arckifejezése ezt mondta volna: „Hát csak rajta, te nagyokos, te fázol majd rá!” Amikor D'Alessio lehajolt a bilincsekhez, várakozásteljes némaság borult a börtönudvarra. Egy pillanatra fölnézett a hatalmasan föléje tornyosuló férfi széles, dióbarna arcába, s ha létre is jött valami egyezség közöttük, ez némán ment végbe.
– Sorakoztassa az őrséget kettős rendbe, tizedes – mondta D'Alessio. – Vigyék a többiekkel együtt a gyengélkedőbe.
Az orvosi barakkban a felülvizsgálat megkezdésére várakozó Kendall B. Sawyer semmire nem vágyott inkább, mint hogy megborotválkozhasson és lezuhanyozhasson. Nyomorultnak és tisztátalannak érezte magát, s amint ott állt a többiek között, úgy rémlett, bele is törődött sorsába. Nem sokra tanította meg a katonaélet, de arra igen, hogy naponta meg kell tisztálkodni; a végén már meg is kedvelte és hiányzott neki, ha valamilyen oknál fogva nem mosakodhatott. Arcát fényes rózsaszínűre súrolta, haja sohasem volt hosszabb egynegyed hüvelyknél, egyenruhája tökéletesen vasalt, gyakorlóruhája mindig makulátlan, nyári zsávolya merevre keményített, cipője úgy ragyogott, hogy a szemléző tisztek gyakran azzal ugratták: tükör helyett is használhatják, kitüntetései rendben a helyükre tűzve, az ujján pedig két gyönyörű csík, pontosan olyan magasságban, hogy ne érje őket kosz munka közben, s elég alacsonyan, hogy ne szegje meg a szabályzatot. Így ment ez három esztendőn át, kivéve, amikor Afrikában, Szicíliában és Olaszországban három hónapig tűzvonalban volt, de harckocsilöveg-kezelőként még ott is több otthoni kényelmet biztosíthatott magának a többieknél, és több lehetősége nyílt, hogy gondozza a külsejét. A csíkok eltűntek, és a múlté volt Kendall B. Sawyer, a mintakatona is; csakis önmagát okolhatta, amiért sok szemrehányást is tett magának. Esőáztatta, gyűrött köpenyében és egyenruhájában, az út porától ellepve, borostásan távolról sem festett már mintakatonának.
– Névsorolvasás, őrmester! – mondta kurtán Gordon százados. Nyolc új rab állt a szobában, akiket egyenként vagy kettesével szállítottak be Marston-Tyne-ba Nagy-Britannia legkülönbözőbb helyeiről; egész délelőtt érkeztek új rabok, akik most arra vártak, mikor talál időt arra, hogy élőknek és egészségeseknek nyilvánítsa őket. Eltűnődött azon, hányról kell majd az elkövetkező hetekben halotti bizonyítványt kiállítania, amint ott függnek a kötél hurkában. Elhatározta, később majd időt szakít arra, hogy elolvassa szolgálati lapjukat és hadbírósági tárgyalásuk jegyzőkönyvét. Ezt mindig roppant izgalmasnak, néha egyenesen tanulságosnak találta. Ezúttal furcsa, vegyes társaság érkezett. Rápillantott az egyikre, egy óriásra, és Queequeg, a Moby Dick vadember szigonyosa ötlött az eszébe.
– Ha meghallják a nevüket, lépjenek ki és kiáltsák: jelen! – rendelkezett D'Alessio őrmester. – Jimenez, Luis.
– Jelen! – Tizenkilenc-húsz, esetleg huszonegy éves, alacsony, vékonydongájú, fekete hajú fiú lépett ki.
– Lever, Roscoe K.
– Jelen! – Ez valamivel idősebb volt, bár nem sokkal. Kissé magasabb és szélesebb vállú is. Barna haja a halántéka fölött kopásnak indult. Vékony ajkát állandóan nyalogatta. Szeme félénken ugrált ide-oda, azután egyszerre megkeményedett a pillantása, mintha azt mondaná: baszd meg!
– Maggot, Archer.
– Jelen! – Halkabban hangzott az eddigieknél, mintha azt mondaná, gazdája talán itt van, talán nincs, de ha itt is van, nem tartozik ezek közé. Vörös tarkójú, vizenyős szemű, szőke, húszas évei derekán járó férfi. Gordon bármibe lefogadta volna, hogy újrakeresztelő szektás.
– Odell, Myron.
– Itt vagyok, uram! – Ez is szőke, kétoldalra fésült haja között a választék nyílegyenes, mintha késsel húzták volna. Vékony, ideges, ijedt ember, acélkeretes katonai szemüvege mögül fürkészőn járatta körbe a szemét. Feltehetőleg húszegynéhány éves, de az a fajta, aki fiatalabbnak látszik koránál, és úgy is viselkedik.
– Megmondtam, hogy jelennel kell jelentkezni! – förmedt rá D'Alessio. – És hagyja a fenébe az uramozást, öregem. Nem lát semmiféle rézcsillagot a vállamon, igaz?
– Sajnálom – motyogta Odell, és elpirult.
– Posey, Samson.
Lassan előrelépett, de nem szólt egy szót sem, egyenesen maga elé meredt. Más dolgok, más emberek jelentek meg lelki szeme előtt. D'Alessio várakozóan fölpillantott. A szobában minden szem az indiánra tapadt – tisztelet, elismerés, félelem, kíváncsiság tükröződött bennük.
– Sawyer, Kendall B.
– Jelen! – Keményen kilépett, de határozott állú, borostás arcára szégyen ült ki, szégyen, amiért ide került és válaszolnia kell; szemét lesütötte, hogy ne kelljen senkire se néznie.
– Smith, Calvin Ezra.
– Jelen! – Természetesen óhatatlanul kellett lenni közöttük egy Smithnek is. A föld sója. Mindenki és senki. Ez a Smith nyúlánk, kerek vállú, hosszú arcú, hegyes állú volt, kék szeme körül napégette ráncok, bőrét durvává edzették az időjárás viszontagságai. Talán valamivel idősebb a többieknél.
– White, Napoleon.
Már egyedül csak ő volt hátra, a színes bőrű katona. Pusztán az, hogy ki kell lépnie és azonosítania magát, megalázónak tűnt fel a számára.
– Jelen! – súgta.
A katonák halkan nevetgéltek, és még Gordon doktor is érezte, hogy akarata ellenére elmosolyodik. Szokatlan név.
– A fenébe is, fiú – morogta Maggot, az egész szoba hangulatát kifejezve –, a faterod tán színvak volt, hogy fehérnek nevezett el.
Napoleon meghallotta a megjegyzést. Mindenki, aki a szobában volt, meghallotta. Napoleon sarkon fordult, megnézte magának, ki sértegeti, s mielőtt bárki megakadályozhatta volna, már rá is vetette magát. A következő pillanatban már ott hempergett Maggottal a padlón.
D'Alessio és két őr csépelni kezdte a vonagló testeket; Maggot kapta a legtöbbet. A feketét hiába próbálták leráncigálni róla – olyan volt, mint amikor az ember puszta kézzel akar szétfeszítem egy acélsatut. D'Alessio végül két, gyilkos erejű nyakszirtütést mért rá, azután az őrök szétráncigálták őket. A fekete szemében izzó gyűlölet lángolt. Maggot ajka vérzett, arcán gyorsan vörösödő horzsolás látszott, de azért ő is folytatni akarta és megpróbálta kiszakítani magát a katonák kezéből.
– Ide figyelj! Te nagypofájú! – szállt rá D'Alessio őrmester Maggotra. – Befogod azt a nagy pofádat, amíg nem kérdeznek! – Akkor sem enyhített a hangján, amikor a feketéhez fordult, pedig szándékában állt. – Te pedig, White, jobban teszed, ha uralkodsz magadon. Gondolom, az a forró fejed juttatott ide is.
Napoleon verejtéktől fénylő arcát közvetlenül D'Alessióé elé tolta, és a gyűlölettől fuldokolva ontotta maradék epéjét az őrmester arcába. – Igazad van, fehér ember! – lihegte diadalmasan. – Megöltem egy embert, egy tajték színűt! A belét ontottam egy niggergyűlölőnek, azért jobban teszed, ha távol tartod ezt a kurafit tőlem, vagy megölöm! Úgyis csak egyszer akaszthattok föl!
D'Alessio érezte a néger szenvedélyének nedves permétét, s noha most már teljes joggal maga is dühbe gurulhatott volna, egyetlen szót sem válaszolt, hanem megfogta a fogoly karját és határozottan visszavezette a többiek közé. Semmit sem tudott ezeknek az embereknek a múltjáról és jövőjéről, pusztán csak az ő gondjaira bízták őket, ő pedig szokásos modorában: részint durva, részint udvarias és a katonaságnál megszokott megvetéssel kívánta kezelni őket. De most, hogy hangosan kimondták a bűnt és a bűnhődést, s teljesen nyilvánvalóvá vált, miért korbácsolták meg újra szavakkal a négert, ugyanazt a szánalmat érezte iránta is, mint a megbilincselt indián iránt. Sorsuk immár megpecsételődött.
Napoleon kitörésére Maggot ismét megpróbálta kiszakítani magát őrei markából, de azok keményen tartották. – Megkaptad a magadét, te kormos képű! – vágta oda neki kihívóan. – Jöhetsz bármikor a folytatásért!
D'Alessio undorral végigmérte, azután – örülve, hogy kimaradt ebből, az orvos századoshoz fordult. – Sajnálom, uram. Fegyelmit akar elrendelni?
– Nem, felesleges lenne, őrmester – válaszolta Gordon százados. – Csak vigyázzon, hogy újra össze ne ugorjának, és tartsa szemmel őket.

 

Amikor robbant a verekedés, Myron Odell megrándult, igyekezett minél távolabb kerülni a zűrzavartól. Szívverése felgyorsult. Rosszullét környékezte a szobában eluralkodó szenvedélytől és durvaságtól. Az egyik őr ráparancsolt, hogy álljon vissza a sorba, ő pedig reménykedve rámosolygott a mellette álló rabokra, Jimenezre, a cingár kis mexikóira, és Sawyerre, arra a tenyeres-talpas pasasra – fontosnak tartotta, hogy emlékezetébe vésse valamennyinek a nevét.
Jimenez vállat vont, s a parancs elhangzása után vigyázzba vágta magát. Sawyer elkapta a mosolyt, azután bizonytalanul elfordult. Odell azon gondolkodott, vajon lesznek-e cellatársai, vagy valamennyiüket külön zárkába csukják-e. Szüksége lenne egy barátra. Kétségbeesetten vágyakozott egy barátra, valakire, akinek elmondhatná a történetét. Amikor megpillantotta a szobában az óriás indiánt, megrémült a látványtól, a verekedéstől pedig valósággal megroggyant a térde.
Újra az őrmester beszélt: – Levetkőznek, de úgy, hogy a seggük is pucér legyen. Általános felülvizsgálat lesz. Akinek valami értéktárgya van, itt az ideje, hogy átadja megőrzésre. Nem tudhatják, ki a barátjuk itt.
D'Alessio remélte, hogy nevetéssel jutalmazzák majd a szellemességét, de ez a banda még ezt is megtagadta tőle.
Amikor Odell a többieknél lassabban lehántotta magáról a ruhát, mint mindig ilyenkor, elfogta a gyönyör és a rettegés. Úgy érezte, mintha egész élete csak mezítelen véknyok, hátak és férfi nemi szervek végeláthatatlan sorából állt volna. Először csak kicsi, ártatlan, játékos de újra meg újra mezítelen fiútestek sora – nem is érzékelte, hogy bármi más is lehet mögötte, mint kórházak, zuhanyozók, hálótermek. Azután serdülő testek, új arányok, izmok és hangszínek és növekedés és sarjadó szőr és csodálkozás és feszengés, majd az iszonyú kíváncsiság, hová fér mindez, és az a sok csoda és titokzatosság, amit a nőkről beszéltek. Végül a teljesen kifejlett testek, a méret és az arányok, a kihívás és a vágy, hálótermek és zuhanyozók, majd az orvosi felülvizsgálatokon és a laktanyákban és a latrinákon a mezítelen testek. S berakták Glasgowban – éppen őt – egy prostituáltakat vizsgáló központba, hogy nyomja beléjük az injekciókat és hallgassa hódításaik történetét. Hát hogyan feltételezhették éppen őróla, hogy képes lenne ölni, élvezettel ölni, hogy meg tudná ölni azt, amit tudni, látni, megérinteni is rettegett...
Végigszenvedte az orvosi felülvizsgálat kínjait, az ujjnyomvételt, a rabruhakiosztást, a fényképezést. Kereste annak a férfinak az arcát, aki majd kedves lesz, a férfiét, aki segít rajta, s meglátta ezt az arcot, az orvosét, amint újra szólt hozzájuk, barátságosan beszélt nekik, akik egy csoportban álltak, akár egy miséző pap. Hát persze! Az orvos együttérző ember, ő majd megérti, majd tudja, hogyan segítsen rajta. Idősebb férfi volt – talán gyermekei is vannak valahol, akiket szeret, akik útmutatást, szeretetet és erőt keresve tekintenek föl rá, s így talán megérti, milyen az, ha valakinek sohasem volt sem apja, sem anyja...
Gordon éppen befejezte szabvány bemutatkozó beszédét: – Azért vagyok itt, emberek, hogy a szolgálatukra legyek. Hogy őrködjem jólétükön és segítsek magukon, ha szükségük van rám... – Ismét keményebb hangot ütött meg, ahogyan azt meg is kívánták tőle. – De van valami, amit nem tűrök el. Ez pedig a lógás. Ha bármelyikük gyengélkedőre jelentkezik, akkor jól teszi, ha valóban megbetegszik!
Amikor befejezte, átadta őket ismét az őrmesternek, és az egész csoport kisorjázott az orvosi barakkból. Bármi volt is az egyéniségük korábban, az már beleolvadt a rájuk húzott zöld rabruhák alaktalan tömegébe, amelyből csak a lábszárakra és hátakra festett hatalmas fehér R betűk virítottak ki. Rab. Egyikük kissé lemaradt és tétova lépést tett az orvos felé. Az a nyápic, tejfelesképű, szemüveges kölyök volt az. Gordon már éppen meg akarta kérdezni: „Mi a baj, katona?”, amikor eszébe jutott, hogy ezek már nem katonák, tehát nem is szólíthatja őket így. Úgy rémlett, a fiú ideges és izgatott; titokzatoskodva előrehajolt, úgy súgta könyörgően:
– Doktor úr, beszélnem kell magával. Nagyon kérem, segítsen rajtam. Ártatlan vagyok. Senki sem hisz nekem. Ártatlan vagyok...
– Hé, maga! – harsant fel D'Alessio hangja az ajtóból. – Máris lóg? Szedje a lábát és takarodjon innen!
A megdöbbent Gordon csak nézte, amint, akár egy rémült tetű, a többiek után kivánszorog az ajtón. Sáskára emlékeztette, mindig is lenyűgözték a sáskák, a bronzsáskák, amelyek veszély esetén tetszés szerint tudnak vérezni és hatalmas vércsöppeket hullajtanak együttérzésből. Bosszankodott, de nem érzett ellenszenvet, amikor nekiült, hogy elolvassa az új rabok szolgálati lapjait.

 

4.

Reisman felmutatta a megbízólevelét a kapuban álló katonai rendőröknek, visszatisztelgett nekik, azután dzsipjével behajtott a fallal övezett marston-tyne-i börtönbe. Az udvaron rab-szakaszok vonultak fel s alá; az alaki kiképzést nem éppen harci tűzre emlékeztető lelkesedéssel végezték. Sokan irigykedve, mások gyanakodva méregették Reismant, amint lassan elhajtott mellettük az irodaépületek melletti parkolóhoz.
Hideg eső szitáit, de senkin sem volt köpeny. Hátukon és lábukon a fehér R betűk testetlenül táncoltak – ez volt a legderűsebb mozzanat ebben a komor légkörben, amelyet az egész hely árasztott. Reismant szinte megütötte elvégzendő munkájának itt-és-most jellege. Még mindig kételkedett benne, hogy megvalósítható-e a terv, de miután már napokon át tanulmányozta Londonban és Salisburyben a jegyzőkönyveket, parancsokat osztogatott és kapcsolatokat épített ki, tizenkét jelöltet szemelt ki arra a célra, amit az ő személyes elátkozott légiójának nevezett.
A franciáknak jó kifejezésük van erre. Mindig mindenre találnak valami találó szót. Ah! le petit enfant! kotkodácsolnak, ha meglátnak egy gagyorászó csecsemőt. De amikor ugyanez az enfant felnő, ha már kifejlődtek heréi és izmai, egyenruhába bújtatják, puskát nyomnak a kezébe, elküldik a világ végére, hogy hajtson végre valami lehetetlen feladatot, s l'enfant perdunek, elveszett gyermeknek nevezik. Pompásan beillett ez a furcsa háború napjaiba, amikor jómaga is segített nekik megvívni a vesztes harcot a Párizs felé törő, mindent eltipró náci hadigépezet ellen. Elveszett gyermekek, elveszett katonák, elveszett ügy – les enfants perdus!
Meglehet, e kifejezés ismét ráillik majd a helyzetükre. A kiszemelt rabok közül négyet már Marston-Tyne-ba szállítottak; az egyik halálos ítélete megerősítésére várt, hárman pedig megkezdték hosszú fegyházbüntetéseik letöltését, amelyet majd Leavenworth-ben vagy valamely más szövetségi fegyintézetben kellene befejezniük odaát az Államokban. A többiek frissen elítéltek, vagy eddig ideiglenes börtönökben senyvedtek az Egyesült Királyság különböző részeiben, várva, hogyan alakul sorsuk. Rövid ideig arra is gondolt, hogy kutatásait kiterjeszti más hadműveleti területekre, még az Atlanti-óceán biztonságos belső frontjára is, de Kinder hadnagy közölte vele a titokzatos odafentről kapott parancsot, mely szerint ez nem tartozik a tervbe.
Az elítéltek megbélyegző jegyzőkönyveitől, addigi életvitelüktől és bűntetteiktől megcsömörlött Reisman a legtöbb kiszemelt rab iránt csak megvetést érzett. De akadt közöttük kettő vagy három, akiknek előéletében meglátta, hogy más emberek voltak, mint amilyenek lettek belőlük, olyan emberek, akiket normálisabb viszonyok között is számításba vehetett volna egy ilyen küldetéshez.
Gondolkodás nélkül kiválasztotta a halálra ítélteket. Már-már az isteni igazságszolgáltatás végrehajtójának érezte magát. Megad majd nekik minden esélyt, s ők vagy élnek vele, vagy visszatérve, hóhérkézre kerülnek. Kinder hadnagy kioktatta, hogy ezeknek az embereknek gonoszságra való bizonyított képességük az, amit szigorú ellenőrzés mellett ki kell aknáznia – úgyszólván palackoznia kell ezt a hajlamukat, hogy bármikor van szüksége erre a hadseregnek, nyomban alkalmazni is lehessen. De azért mindketten egyetértettek abban, hogy van valami képtelenség mindebben – hiszen, ha valakinek hajlama van arra, hogy bizonyos körülmények között a gyilkosság és erőszak legszörnyűbb bűntetteit kövesse el, az még nem jelenti azt, hogy merőben más körülmények között, egy előre beszabályozott gomb megnyomásával ismét megcselekedje ezeket. Kinder azt kívánta, hogy mihelyt megalakul a csoport, Rorschach és Tematikus Tudatos Észlelési tesztsorozatokat hajtsanak végre, mert úgy vélte, hogy ezekben az emberekben eleve megvan a hajlam arra, amit „ilyesféle érzelmi levezetés”-nek nevezett, s ellenőrizni akarta ezt az elméletet.
Reisman már éppen belépett az épületbe, de hirtelen megállt és visszatért a dzsiphez. Kiemelte a gyújtáselosztó forgórészét, becsúsztatta viharkabátja zsebébe, azután elindult a parancsnok irodájába.

 

– Nagy kár, hogy ez a dolog nem érkezett le idejében és nem érte utol már utolsó itteni látogatásakor – ezekkel a szavakkal fogadta Tarbell ezredes, és ujjával a Reisman által átnyújtott parancsot ütögette.
– Arra a vörös hajú kölyökre... Gardinerre gondol?
– Igen. – Tarbell várt, amíg a csönd betöltötte a szobát, csak azután folytatta. – Nem hiszem, hogy felhatalmazása lenne közölni velem, miről van szó... Nem... és ez helyes is. Ne is próbáljon magyarázkodni. Itt az áll, hogy viheti az embereket, nekem pedig az ön által kívánt minden lehető módon segítenem kell a munkájában. Ennyi elég is nekem.
– Köszönöm, ezredes – mondta Reisman. Nagyjából megérezte a másik megkönnyebbülését, és úgy gondolta, tudja is az okát. – Tulajdonképpen még nem az enyéim. Csak megadhatom nekik az esélyt, így szól a parancsom, azután figyelem, élnek-e vele vagy sem. Amolyan vagy-vagy dolog...
– Úgy érti, vagy megteszik, amit mond... vagy végrehajtják a hadbíróság ítéletét?
– Így van.
– Hát, ez mulatságos – tűnődött el Tarbell. Puha mozdulattal kilépett íróasztala mögül, az ablakhoz lépett és kinézett. A gyakorlatozó rabok számolása fölhangzott egészen az emeletig. – Legtöbbjük számára ez feltehetőleg jobb, mint amit megérdemelnek. Nem irigylem magát. Kurva nehéz feladatot kapott, bármi legyen is. A ma beérkezett bandában ketten máris összeverekedtek. Egy színes fiú beverte egy idióta pofáját, aki hergelte.
Ez csakis Napoleon White lehetett, villant át Reisman agyán. Annak alapján, amit tudott róla, cseppet sem lepte meg a dolog. Sőt tulajdonképpen még örült is neki. Jobb, ha a felgyülemlett belső feszültséget már a kezdet kezdetén levezetik, hogy nekifoghassanak a munkának.
– Mi van azzal az indiánnal, akit Belfastból szállítanak át? Megérkezett már?
– A kívánságlistáján szereplő valamennyi fogoly itt van már, százados – válaszolta Tarbell. Hátat fordított az ablaknak és visszament az íróasztalához. – Azt hiszem, a többiek kissé tartanak tőle. Még az én embereim is.
– Milyen?
– A neme-e-e-s vadember? – nyújtotta el a mondatot Tarbell, hogy éreztesse, mennyire nevetségesnek tartja. – Vagy nem hajlandó beszélni angolul, vagy nem tud, de annyi bizonyos, hogy eddig végrehajtotta a parancsokat. Valamennyire tehát mégiscsak kell tudnia angolul, ha eddig eljutott a seregben. – A széles hátú ezredes fáradtan hátravetette magát forgószékében. – Milyen segítségre lesz szüksége, százados?
– Sokfélére, uram – mondta Reisman. – Először is, szükségem lesz vagy egy tucat tapasztalt katonai rendőrre meg egy őrmesterre, hogy kordában tartsák ezt a bandát. Egy-kettő tizedes lehetne, ha éppen fölöslege van tizedesekben, uram. Nekem egyre megy. Csak azt akarom, hogy minden rabra egy őr jusson. A rendelkezésemre kell állniuk, hogy bárhová elküldhessem őket, ahová szükségesnek ítélem. Mihelyt megkapom őket, velem maradnak, amíg be nem fejezzük az egészet.
Tarbell füttyentett. – Maga aztán tudja, mit akar, százados! Rengeteg embert kellene átengednem magának.
– Rajta, alkudozzon – mosolygott Reisman. – De magának sokkal könnyebb embereket szerezni és betanítani, mint nekem. Nekem azonnal olyan emberekre van szükségem, akiknek már gyakorlatuk van a foglyokkal való bánásmódban és alaposan ismerik a feladataikat.
Hosszas alkudozás után Reisman kiegyezett hat őrvezetőben, egy tizedesben és egy őrmesterben. – Ki a legmenőbb őrmestere? – kérdezte.
– D'Alessio őrmester... de itt aztán megálljunk – közölte barátságos hangon Tarbell. – Őt nem kapja meg, százados. Túlságosan is őrá kell hagyatkoznom.
Reisman szívósan alkudozott, de tudta, hol a határ.
– Kit kaphatok meg? – kérdezte.
– Ebben a rangfokozatban egyetlen szabad emberem van most, és jó ideig szabad is lesz. – Legalábbis, úgy gondolom.
– Elfogadom.
– Carl Morgant?
– A hóhért?
– Igen.
– Elfogadom.
Korábban fel sem ötlött ez a gondolat Reismanben, de belátta, hogy van ebben valami sajátos logika. Ha saját erejéből és vezetői képességéből nem futná arra, hogy biztosítsa magának a foglyok tiszteletét és együttműködését, s nem sikerülne őket kordában tartania, akkor beléjük oltja a Morgantól való rettegést, és az ő hátborzongató jelenléte szüntelen serkentőként hat majd.
– Azt szeretném, ha egy mód van rá, hogy mostantól fogva külön-külön zárkában tartsák őket – folytatta Reisman. – Ne érintkezzenek egymással. Miután az egész csoportot alaposan szemügyre vettem, majd egyenként akarok beszélni a fejükkel.
Tarbell elmagyarázta a börtönszabályzat alapelveit. A foglyok általában alaki kiképzésen vesznek részt, majd tornagyakorlatokat végeznek, ezt követően kerülnek a műhelyekbe. – Valamennyien, kivéve a halálraítélteket. Ezeket naponta egyszer kivisszük a levegőre egy kis mozgásra, de ez minden. Semmi egyebet nem követelünk tőlük.
– Nem tehetnének ezúttal kivételt? – kérdezte Reisman. – Vigyék ki mind a tizenkét foglyomat, a halálraítélteket is, és osszák be őket egy szakaszba alaki kiképzésre. Meg akarom figyelni, hogyan reagálnak néhány egyszerű parancsra.
– Baj lesz, ha ezt csinálja – figyelmeztette Tarbell. – Miért nem válogatja ki először az embereit?
– Mostantól fogva másban sem lesz részem, csak bajban, ezredes – válaszolta Reisman. – De valahol csak el kell kezdenem. Azt hiszem, ennél jobb módot nem találok erre. Semmi ígéret. Semmi reménykeltés. Semmi új, ami ügyeskedésre bírhatná őket. Nulláról indulunk, azután meglátjuk, mi történik.

 

Victor Franko gyanakodott, de azért fellelkesült. Valami megváltozott a napi taposómalomban; olyasféle változás volt ez, amelyet nem értett ugyan, de úgy értelmezte, számára kedvező a fordulat, mert pillanatnyilag kiemelte őt a hullajelöltek elszigeteltségéből. Ezt megelőzően is ki-kivitték sétára, de napról napra csak ugyanazt az utat róhatta, akár egy pórázon vezetett kutya, amely mindig megkeresi azt a helyet, ahová előző alkalommal vizeit, mindig csak a börtönudvar egy kis, elkülönített sarkát látta, ahol senkivel sem volt szabad szót váltania. Még a napi kétszeri nyomorúságos ételét is magányos zárkájába hozták, így azután valósággal ujjongott, amikor ismét együtt lehetett másokkal, új arcokat látott. Még azt sem tudta, vajon ínyére lesz-e az, vagy egyetért-e azzal, ami ezután következik; csak várt, azután majd eldönti, mit tesz, s meglátja, mit érez.
Elállt az eső, a levegő hűvös, tiszta illatú volt. Bowren tizedes sorakoztatta a szakaszt, tizenketten álltak pihenjben négy sorban, s Franko úgy látta, szokatlanul népes őrszemélyzet fogja közre őket. Szemét végigjártatta a rabokon és az őrökön, arckifejezésük és testtartásuk alapján mérte fel erejüket és teherbíró képességüket. Akadt a foglyok között néhány, akit távolról már látott, de egyikükkel sem került még egy szakaszba. Erőt látott, vak, legyűrhetetlen erőt abban az óriásban, aki egyenesen maga elé meredve, feszes vigyázzban állt. Látta a hajdani erő roncsait, látta a ravaszság hatalmát, de azért egy se volt annyira ravasz, mint ő. Középszert is látott, azt a testi és szellemi középszerűséget, amit eddig minden börtönében tapasztalt: a megtört és passzív rabokat övezte ez a kétségbeejtő és leverő légkör. És gyengeséget is tapasztalt, a gyávaság áporodott látványát és szagát. Mindezt látta, mert őbenne is lakozott.
Az őrök lövésre kész fegyverrel feszülten figyelték őket. Néhányat Franko fölismert. Bowren tizedesnek, aki gyakran végeztetett vele tornagyakorlatokat, keskeny csípőjén súlyos 45-ös revolver lógott, s Franko szájában összefutott a nyál erre a látványra, annyira irigyelte... mígnem pillantása a fölismerés döbbent rémületével állapodott meg a zömök törzsőrmesteren, aki némán álldogált a szakasz szélén: komornak tűnt és láthatóan feszengett. A rémület azonban a másodperc tört része alatt elszállt, s helyébe gyűlölet lépett. Nem kapsz el, te kurafi, ordított fel gondolatban.
Figyelmét most hirtelen a mellette álló fogolyra összpontosította, bár egyetlen pillantást se vetett rá. Szomszédja arcán ijedt, űzött kifejezés ült, tekintete rémült és kérdő, amint kapcsolatot próbálva teremteni Frankóval, fölmérte.
– Mi a szart akarnak? – dünnyögte Franko, anélkül, hogy elfordította volna a fejét. Tilos volt beszélgetni.
– Fogalmam sincs – súgta boldogan Odell. Micsoda öröm, hogy valaki éppen őt szemelte ki. – Reméltem, hogy te tudod. Én csak ma délelőtt kerültem ide. Azt hiszem, gyakorlatoztatni fognak minket.
– Nyavalyát fognak! Nem csinálnak belőlem semmiféle istenverte ólomkatonát.
– Hogy érted?
Franko maga sem tudta, mit értett ezen, de azt tudta, hogy most már értenie kell ezen valamit. Dörzsölt fiú ő, majd megmutatja nekik, ráadásul ismerte az előírásokat és a szabályzatokat.

 

Az egész gyakorlótér hemzsegett a niggerektől. Balhés Maggot meglátta azt, akivel aznap reggel összeakaszkodott. A sor túlsó végén állt. Az őrök tudatosan távol tartották őket egymástól, de az, hogy az indián mellé állították, majdnem ugyanolyan aljasság, sőt bizonyos tekintetben még komiszabb dolog volt, mert Maggot jól tudta, hogy semmit sem fog tenni vagy mondani, amivel kihívhatná az óriás haragját. Orrát fintorgatta a szomszédjából áradó szag miatt. Most már tudta, mi a válasz arra a kérdésre, amellyel odahaza a fiúk ugratják egymást: „Mi az, ami még a niggernél is inkább bűzlik?”
Maggotot nem is annyira az aggasztotta, mi fog vele történni, hanem az, hogy egy szakaszba vágták niggerekkel meg indiánokkal, holmi mexikóiakkal és más idegenekkel. Zsidók nem voltak közöttük, mert a zsidókban nincs annyi mersz, hogy olyasféle zűrbe keveredjenek, mint ő. Igaz, a halálos ítélet aggasztotta, de az a furfangos zsidó ügyvéd azt mondta neki, jó esélye van arra, hogy kegyelmet kapjon, s különben is, ráér majd akkor aggódni, ha eljön az akasztás órája. De jól tudta: ha az embert sittre vágják, lesz ott nigger is, annyi szent, és tudta azt is, hogy távol otthontól vannak helyek, ahol fehéreket és niggereket összezárnak; mindig félve és undorodva gondolt erre.
Amikor a zárkák kiosztására került sor, fülelt a smasszerek beszélgetésére, s az egyik kiejtésében fölismerte a várva várt mézédes hanglejtést. Félrehívta az őrt.
– Georgiai vagy, komám? – kérdezte.
– Há' persze... savannah-i... hát aztán?
– Rajta légy, hogy ne dugjanak össze semmiféle niggerrel, érted?
– Mi a fenét gondolsz, hol vagy itt, a Savannah-Peachtree-ben? – gúnyolódott az őr. – Mind odamentek, ahová mondjuk nektek!
De azért mégiscsak külön zárkát adtak neki az épület harmadik emeletén.
Reisman ott állt előttük, és úgy érezte magát, mint egy másodosztályú rögbicsapat istenverte edzője, amint éppen taktikai értekezletet tart. Fogadta Bowren tizedes tisztelgését, miközben Carl Morgan törzsőrmester félreállva figyelt; láthatólag nem tudta, mit tegyen, s voltaképpen hová is tartozik. – Oké, emberek, most egy kis menetgyakorlat következik! – Hűvös, kutató tekintetek irányultak rá. – Sorakozzanak nagyság szerint, megtartva a sorbeosztást, balról jobbra, de szedjék a lábukat!
Reisman észrevette, hogy Morgan emlékezik rá a Hentesbárd-beli estéről, s hogy fúrja valami az oldalát, mert képtelen rájönni, mit keresett ott Reisman, meg hogy miért osztották most be hozzá. Az is kétségtelen volt, hogy bármi egyebet mondott is neki az áthelyezéséről Tarbell ezredes, nyilván megemlítette, hogy különleges feladatának teljesítése ideiglenesen szünetel, mert Morgan törzsőrmester olyan sértődött arccal állt, mint egy vásott kölyök, akitől éppen abban a pillanatban vettek el egy békát, amikor ki akarta azt belezni.
Morgant megpillantva, Reismannek most először jutott az eszébe Tess Simmons. Hogyan is feledkezhetett meg a lányról ennyire? Úgy tűnt, mintha soha életében nem találkozott volna vele. Majd később egyszer, bizonygatta magának, meglátogatja.
A sorok megbolydultak, amint az emberek új helyüket keresték, de végül ismét kiigazodtak. Az első sorban, parancsának megfelelően, az ő emberei álltak, élen a hatalmas termetű Samson Poseyval. Most, hogy először látta őket együtt, furcsa érzés lett úrrá rajta, tudva, milyen sors vár rájuk, azoknak pedig fogalmuk sincsen semmiről. Külsőleg mit sem különböztek a mögöttük sorakozóktól vagy a gyakorlótéren látott többi fogolytól, mégis már-már dacosan meredt az előtte álló tizenkét emberre.
Reisman mély hangon, tagoltán beszélt, s elégedetten hallgatta a saját hangját, amint végigzúgott a gyakorlótéren: – Amikor parancsot adok, kezdjenek beszámolni, balról jobbra, elölről hátra! – Élvezte a parancsolás mámorát. – Ha valamiért szólni akarok valamelyikükhöz, az illetőt a számán szólítom. Ha maguk akarnak szólni hozzám, a megszólítás: százados vagy uram! Ennyit erről. Beszámolás, indulj!
Alig akadt néhány közöttük, aki valóban hangosan beszámolt volna, és most is észlelhető volt a habozás, mint mindig, ha többen megbontják a sort, de hát Reisman tudta, hogy egyetlen kiképzetlen szakasz sem tud jól beszámolni, ha még sohasem gyakorolta ezt. Amikor befejezték, Reisman odafordult Morganhoz.
– Vegye át a szakaszt, őrmester, és gyakoroltassa velük! Morgan odalépett elé és tisztelgett. – Beszélhetnék négyszemközt önnel, uram?
– Természetesen.
Néhány lépésre eltávolodtak a szakasztól. Reisman undorodva hátrahőkölt, amikor Morgan titokzatoskodva közel hajolt hozzá, oly közel, hogy hallotta a szuszogását.
– Mi a baj, őrmester?
Morgan kínos zavarban megsúgta neki, s Reisman legszívesebben hangosan felnevetett volna, de azután észbekapott, mert rádöbbent, hogy most még egy további problémával kell megbirkóznia.
– A legokosabb, ha jól megfigyel mindent és gyorsan megtanulja, hogyan kell – vetette oda neki hűvösen. – Mert mától fogva ez is a kötelessége lesz.
Reisman visszament a szakaszhoz, az őrmester pedig leverten kullogott a nyomában. Morgan ugyanis még soha életében nem gyakorlatoztatott egy szakaszt.
– Bowren tizedes! – kiáltotta Reisman.
Bowren kivágódott elé és feszesen tisztelgett. – Igen, uram?
– Ért az alaki kiképzéshez?
– Nagyon is, uram.
– Akkor vegye át a parancsnokságot és kezdje meg a kiképzést.
Már az első „Jobbra át, előre indulj!” parancs elhangzása után zavar támadt a szakaszban. A hátsó sorok rendben megindultak, de az első sorban egyvalaki meg sem moccant, és ezzel feltartóztatta az egész sort.
– Szakasz, állj! – vezényelt Bowren, azután kérdően tekintett Reismanre.
– Sorakoztassa újra őket, azután kezdje elölről, tizedes.
Ismét csak az történt, mint az első alkalommal, de ezúttal lökdösődés is támadt. Bowren odasietett és szétválasztotta az embereket.
– Ez a szarházi nem mozdul – mondta Sawyer. Reisman az inas, olajbarna arcú fogolyhoz fordult, aki mozdulatlanul állt és csak meresztette a szemét a többiekre.
– Valami baj van, Hetes? – kérdezte Reisman.
– Hát persze, hogy van – vetette oda pimaszul Franko.
– Hát persze, hogy van – micsoda?
– Hát persze, hogy van.
– Hát persze, hogy van, uram! – csattant fel Reisman.
– Nekem nem kell uraznom sem magát, sem senki mást, százados. És menetelnem sem kell, ha nem akarok, így rendeli a szabályzat, és ezt maga is tudja.
– S miért nem kell menetelnie, Hetes?
A szakasz többi tagja körbeállta őket, idegesen meredt rájuk; elképesztette őket a szóváltás. Morgan őrmester ajkán önelégült mosoly suhant át. Bowren tizedes legszívesebben ököllel vágott volna Franko sárga fogaiba. Régóta tudta hogy ez a pasas bajkeverő, de most úgy tűnt, hogy a százados szántszándékkal keresi a bajt.
– Elítélteknek nem kell részt venniük alaki kiképzésben – mondta Franko.
Válaszát meghallották az első sorban állók is, és elgondolkodtak a hallottakon. Reisman szinte látta, hogyan indul meg a belső küzdelem minden egyes emberben, s ki nem mondottan is próbára tette a csoportot. Egy jelentéktelen ügyben megnyílt a tiltakozás szelepe, s ha a többiek elhiszik, hogy még mindig vannak jogaik, lelkesen felsorakoznak majd védelmükre.
– Mit követett el? Elgázolta az ezredes kutyáját? – gúnyolódott Reisman.
Franko legszívesebben az arcába vágta volna, világgá ordította volna a gyilkosságot. Olyan belső düh fogta el, hogy az ujjai remegni kezdtek, annyira szerette volna a százados nyakába mélyeszteni őket. De ha kikiáltaná, hogy gyilkolt – vallomásszámba menne, s ez maga után vonná az ítélet végrehajtását, márpedig ezt a szívességet nem teszi meg nekik.
– Így van, százados – mondta.
– Megtagadja a menetgyakorlatot? – kérdezte Reisman.
– Meg.
– Hogy hívják?
– Hetes.
– Franko a neve, uram – vetette közbe Bowren tizedes.
– Jöjjön csak ide, Franko. Beszélni akarok magával – mondta békülékeny hangon Reisman.
Franko megrándította a vállát, azután kilépett a sorból és lassan ballagni kezdett a Reisman által mutatott irányba. Reisman mosolyogva lépkedett mellette, egyik karjával átölelte Franko vállát. Magasságban, súlyban egyenlők voltak. Reisman közel hajolt Franko füléhez.
– Ide figyelj, te rohadt digó. Ha nem menetelsz, kitaposom a beled – súgta neki tárgyilagos hangon. Azután levette róla a karját, sarkonfordult és visszament a szakaszhoz.
Tudta, hogy Franko követni fogja. Érezte maga mögött a rohanó test szelét. Villámgyorsan féltérdre ereszkedett, behúzta a fejét és fölnyúlt. Franko fölbukott a kemény, rögös földön, feje egyvonalba került Reisman térdével, levegő után kapkodott. Reisman odanyúlt, mintha talpra akarná segíteni, azután gyilkos erővel lecsapott oldalt az állára. Franko eszméletlenül terült el. Bowren tizedes fölé hajolt. A többi őr szorosabbra vonta a gyűrűt a szakasz körül.
– Mit látott, tizedes? – kérdezte Reisman.
– Láttam, hogy ez a fogoly megtámadta, uram, és ön kénytelen volt védekezni – felelte Bowren.
– Köszönöm, tizedes – mondta Reisman és odakiáltott Morgannek: – Cipelje vissza ezt az embert a zárkájába, őrmester. Vigyen magával egy őrt is.
De tévedett, ha azt képzelte, hogy a többiek zokszó nélkül tudomásul veszik a történteket. A felsorakoztatott foglyok morogtak.
– Ha valakinek lenne még mondanivalója, csak ki vele – mondta Reisman. – Meghallgatom.
– Ha igaz az, amit mondott, akkor én se menetelek – szólalt meg habozva Maggot. – Mi a fenének is? Aszongyák, úgyis fölkötnek.
– Rendben van, maga dacos déli – vetette oda neki Reisman. – Lépjen ki a sorból.
Maggot óvatosan lépett egyet előre. – Velem ne csináljon semmi olyasmit – mondta, arrafelé intett, ahol éppen elszállították Franko ernyedt testét. – Ezért hadbíróság elé kerülhet, úgy ám. Azzal fejezi be velünk, hogy komoly lekvárba kerül.
Reisman látta, hogy kezd kialakulni a kárhozottak szövetsége. Bizonyos értelemben ez jó volt, más értelemben azonban ő maga ostoba színben tűnt fel. – Aki még börtönprókátornak érzi magát, és úgy gondolja, hogy nem köteles alaki kiképzésben részt venni, lépjen ki a sorból – parancsolta kihívó hangon.
Odell nemigen tudta, mit is tegyen, de úgy gondolta, ha igaz, hogy az elítéltek nem kötelesek menetgyakorlatot végezni, akkor minek tenné meg? Franko beszélt vele, rendes pasas, lehet, hogy neki is tiltakoznia kellene. Sawyer menetelni akart, élesre vasalt tiszti egyenruhát akart és menetelni, menetelni, menetelni, így hát várt. Napoleon White kilépett. Nem tiltakozásképpen, de minél kevesebbet kell eltűrnie bármelyikük részéről, annál inkább kedvére való a dolog. Jimenez kilépett. Úgyis el kell mennie az akasztófa alá, az elég is lesz a menetelésből. Odellt újfajta izgalom fogta el és kilépett. Végül Sawyer is kilépett. Samson Posey látta, hogy a szomszédja előre lép, hát ő is kilépett.
Hatan álltak tehát most a sor előtt, az első sor többi tagja pedig nem mozdult. Reisman ismerte az előéletüket, de nem ismerte az életrajzokhoz tartozó embereket, mégis bizonyos volt abban, hogy az első sor tagjainak útja örökre szétvált.
– Bowren tizedes! – kiáltotta. – Jelöljön ki egy őrt, aki visszakíséri ezeket az embereket a cellájukba, azután harminc percig gyakorlatoztassa a szakaszt, utána leléphetnek.

 

Három órára a foglyok végeztek aznapi második és egyben utolsó étkezésükkel; átkozódtak magukban a napról napra egyhangúan ismétlődő kelbimbó miatt. Reisman fölment a harmadik emeleti keskeny futóhídra és kezdett körbejárni a börtönpallón. Morgan őrmestert ismét elküldte, tanulja meg az alaki kiképzést D'Alessio szolgálatvezető őrmestertől. Bowren tizedes és egy katonai rendőr elkísérték Reismant az egyes zárkákhoz. Azt a parancsot kapták, hogy maradjanak le tíz lépéssel és ne halljanak semmit, amíg a százados ki nem jön a cellából vagy nem kiált értük.
Victor Franko fölemelkedett a priccséről, amikor meglátta, ki lépett be a cellájába. Ugrásra készen ült.
– Hello, Franko! – üdvözölte Reisman. Körülnézett, hová ülhetne le, de a cellában a priccs volt az egyetlen ülőalkalmatosság, így azután megállt a cella közepén és ráérősen körbejáratta a szemét. – Valami nagyon fontosról akarok beszélni magával.
– Majd én az ezredessel megbeszélem, amit akarok – jelentette ki Franko vadul meresztve a szemét. Semmi nem kerülte a figyelmét. Tudta ő, mit fog tenni. Kivárja, mi történik. Ha a perújrafelvétel kútba esik, majd kíméletlen bánásmódról ordít és megkísérel hadbírósági tárgyalást kierőszakolni: egyetlen tiszt sem üthet meg büntetlenül egy közlegényt. Ezt még Patton tábornok sem engedhetné meg magának. Ike Eisenhower beleverné a szarba az orrát és rákényszerítené, hogy kérjen bocsánatot. Márpedig ha vádat emelnek a százados ellen, szükségük lesz rá tanúként. A halottak viszont nem beszélnek. Mindehhez idő kell idő, s közben ő tovább él és megpróbál újra kifundálni valamit.
– Egyelőre felejtsük el a ma délelőttöt – mondta Reisman, – Mit szólna ahhoz, ha kikerülne innen?
– Most aztán elég a hergelésből, értette?
– Al azt mondta nekem, hogy maga kemény fickó.
– Miféle Al? – Franko álla leesett a csodálkozástól.
– Capone... a maga unokafivére, Al. Hát nem azt mesélte az őröknek, hogy maga Al Capone unokafivére?
– Ugyan! Egy nagy szart! Mit tudnak ezek a parasztok!
– Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám magának, Ál megfaggyúzta, hogy kikerüljön innen?
– Azt mondanám, hogy maga egy szar pali, és tudnám is, hogy így van.
Reisman megértette, ha valaki büszkén arrogáns. Tudta, hogyan kell az ilyenekkel bánni, de Franko arcátlansága egy menyétére emlékeztette. Jól ismerte a Frankó-féléket. Egy időben, nagyon régen, még Chicagóban, félt tőlük, mert mesterien tudták rettegésben tartani a többieket. De akkor még jóval fiatalabb volt, s mihelyt megtanulta, hogy ők is véreznek, ordítanak fájdalmukban, rettegnek és meghalnak, egyenlő lett velük, vagy talán még erősebb is lett náluk. S ezzel a fickóval is élvezi majd a játékot, a kihívást, amely, jól tudta, elmaradhatatlan, ahogyan aznap délelőtt is élvezte testi-lelki fölényét. Legszívesebben megragadta és egyik faltól a másikig pofozta volna, hogy végül összetörve, vinnyogva hagyja a földön, de hát ez gyermekes dolog lenne, s nem is menne vele sokra.
– Katonának szart sem ér maga, Franko! – kezdte halkan. – Láttam a törzslapját, s ma reggel is ezt bizonyította. A legokosabb az lett volna, ha otthagyják Leavenworthben. Miért ment bele az egyezségbe? Hiszen nem is gondolta komolyan, amikor kijelentette, beáll a seregbe.
– Ide figyeljen, tulajdonképpen mi a fenét akar tőlem? – kérdezte óvatosan Franko. – Maga amolyan ügyvédféle? – Hirtelen megenyhült a hangja. – Csak nincsen magánál a semmítőszék jelentése, százados? Kell, hogy futni hagyjanak engem.
– Nem, nem vagyok ügyvéd, és semmiféle jelentés sincsen nálam, Franko – válaszolta kapásból Reisman. Hogy az istenbe kell az ilyesmit megmondani, tűnődött. Hogyan kell megmondani egy embernek, akár az ilyen nyomorultnak, hogy az életre szóló új szerződést kínálja neki? Talán úgy, hogy bumm, belevágja a pofájába, vagy pedig maga is ízlelgeti egy ideig, s kivárja a legdrámaibb pillanatot? – Mit szólna ahhoz – szólalt meg végül –, ha a hadsereg még egy lehetőséget adna magának, hogy helyrehozza, amit tett?
– Az isten szerelmére, bökje már ki, százados! – kiáltott fel Franko. Ha csak egy egészen halvány kis reménysugár, akkor is köpjed már el, te kurva százados. De figyeljed, ó uramisten, figyeljed, mert csavarteszű ám! Azután mondd azt, amit várnak tőled, és mondd úgy, ahogyan azt elvárják tőled. – Ó igen, uram istenemre, igen, uram! – Halk, már-már hitetlenkedő sikolyként szakadt ki belőle.
– Csakhogy ezúttal nem kerül valamiféle szabályos egységbe. Úgy megy el innen, hogy a világ számára halott, és olyan keményen dolgozik, ahogyan még soha eddig életében. Menetelés, kézitusa, fegyverek, robbantás, ejtőernyős ugrás, azután elmegy, ahová a hadsereg küldi, és talán gyorsabban megölik, mint ahogyan a kötél végezne magával, s az is lehet, hogy még keservesebb lesz a halála. Ha pedig minden jól végződik, semmit nem kap... semmit, csak egy talánt. S akkor még mindig ott van a kötél!
– Akkor is azt válaszolnám: igen, uram!
– Igen, uram! – visszhangozta Reisman. – Igen, azt hiszem valóban azt mondaná... – Legalábbis egyelőre, amíg meglátnád, merről fúj a szél. De gondolni csak úgy gondolnád, mint annak idején Leavenworth-ben. – Ennek az egész dolognak semmi köze sincsen a maga fellebbezéséhez, Franko. Ha belemegy, a fellebbezését ideiglenesen felfüggesztik.
– Igen, igen, igen, uram! Hát mi a fenét vár tőlem, mit mondhatnék... nemet? Megteszem, uram. Csak adjon egy lehetőséget!
– Rendben van, Franko – mondta Reisman csöndesen. – Ezzel végeztünk is a hivatalos résszel. – Kabátzsebéből egy csomag cigarettát húzott elő és odakínálta Frankónak. – Gyújtson rá.
– Szabályba ütközik.
– Ne törődjék vele. Azt hiszem, szüksége lesz rá. Mostantól fogva nagyon sok szabályt fogunk megsérteni, de maga csak azokat törheti meg, amelyekre én adok parancsot. Ne keveredjen bele semmibe, ne másszon bele semmi zűrbe, akkor jól megleszünk egymással. – Reisman maga is észrevette, hogy alig néhány perc alatt már úgy papolt, mint valamiféle üres agyú krapek, akit maga is megvetett, de hát milyen más útja maradt? Ez is a feladat egyik hátulütője volt, és mostantól fogva csak rosszabbá válhat a helyzet.
Franko szájjal kihúzott a pakliból egy cigarettát és rágyújtott a Reisman által odakínált öngyújtóval. – Köszönet, uram – mondta. Uramisten, mégiscsak megúszom! Újra átverem őket! De ismerlek téged is, te rohadék! Akarsz valamit tőlem! A hadsereg akar valamit tőlem! Nem jöttök ti Victor Frankóhoz, ha nincsen szükségetek Victor Frankóra, és bármit is mondjak, bárhogy is mondjam, magának, tisztelt százados, magának szüksége van énrám, így aztán mostantól fogva kvittek vagyunk.
Reisman kilépett a zárkából. A szavakon túl, a kommunikáció valamilyen tudattalan szintjén mindketten megértették a másikat, s mindketten ismét fölmérték ellenfelüket, akivel majd meg kell küzdeniük.

 

5.

– Befészkelte magát valami a valagába, de akkora, hogy elér egészen az agyáig, és ettől nem tud normálisan gondolkodni, hadnagy – morogta Reisman. Tisztában volt azzal, hogy ez a módszer merőben elhibázott a fekete Napoleon White esetében, de egyszerűen nem bírt magával. Ez a pasas úgy körülbástyázta magát, hogy nem lehet hozzáférkőzni.
Napoleon a priccsén hevert, feje alatt összekulcsolta a kezét és sötéten meredt a mennyezetre.
– Mondok én magának valamit, százados – kezdte, de tekintetét nem vette le a plafonról. – Azt mondom magának, amit Flavius Honorius, a nyugat-római birodalom utolsó császára mondott az őslakosoknak, amikor eltakarodott arról a vidékről: Gondoskodjatok saját védelmetekről! – Felkönyökölve haragos pillantást lövellt Reismanra. – S többé ne gúnyoljon ezzel a hadnagyozással. Nem vagyok hadnagy. Rab vagyok. – Ezzel ismét hanyatt vágta magát és tovább bámulta a mennyezetet.
– Nem értem magát, White – rázta a fejét Reisman. Valamennyi kiszemelt fogoly közül ez volt egyike azoknak a keveseknek, akiken valóban segíteni akart, egyike azon keveseknek, akikkel, úgy gondolta, együtt tudna dolgozni, mint férfi a férfival, katona a katonával. – Mi a fenének lépett be a hadseregbe? Miért jelentkezett önként tiszti iskolára? Mit törődött mindezzel, ha egyszer olyan fontos sem volt magának az egész, mint körme alatt a piszok?
– Egyszer... – tűnődött halkan Napoleon. Azután felült és lábát letette a hideg kőpadlóra. – Ugyanazért léptem be a hadseregbe, mint maga, és megmondhatom magának, hogy már maga ez a lépés is rengeteget kivesz egy színes bőrű emberből. Háború folyt, és azt mondták nekem, hogy az ő oldalukon a helyem.
– De hát most sem áll a másik oldalon, igaz?
– Senkinek az oldalán sem állok. Ez nem az én háborúm. Ha egy feketékből álló hadsereg vonulna Washington ellen, akkor az ő oldalukon állnék. A tiszti iskolára pedig azért jelentkeztem önként, mert négy év egyetemmel a hátam mögött úgy gondoltam, tudok valamit, ők meg azt mondták nekem, hogy tiszt leszek meg úriember. Nézzen csak meg, százados – folytatta és égnek emelte a karját. – Nigger vagyok. És nigger leszek még azután is, hogy a kötelet a nyakamra teszik, vagy éppenséggel akkor is, ha mégsem teszik. S tudja, mit? Most végre büszke vagyok erre. Nem ér nekem annyit az életem, hogy eladjam azt a keveset, ami még hátra van belőle. Ha újra lehetőségem nyílna arra, hogy megöljek olyasvalakit, mint akit elintéztem, hát újra megtenném. – Napoleon megvetően végigmérte Reismant. – Magát is meg tudnám ölni, százados.
– Nem tudna megölni – mosolygott Reisman. – Merthogy én vagyok a jobbik, White. Olyasmiket tudok a verekedésről és ölesről, amiről magának fogalma sincs. Nem kínálom fel magának az életet, mert ezt nem ígérhetem meg. De megtanítom mindezekre a dolgokra, és alkalmat nyújtok arra, hogy kiélhesse vérszomját. Maga most nem egyéb, mint valaki, aki sajnálja önmagát.
Napoleon ismét hanyatt dőlt, a mennyezetre meredt és nem válaszolt semmit. Elszállt belőle a düh, belefáradt a vitába.
– Később még visszajövök, hadnagy – fejezte be a beszélgetést Reisman. – Az lesz az utolsó választási lehetőségé. Ha akarja, elfogadja az ajánlatomat, ha nem, hát nem. De ha elutasítja, átkozott bolond. – A százados ezzel kilépett a körpallóra, odaintette magához Bowrent és a két katonai rendőrt, s elindultak a következő zárka felé. Ha White nemet mondana, még több időt kellene elfecsérelnie arra, hogy pótlást keressen, márpedig ezt nem engedhette meg magának. Jóllehet fennállt a faji összetűzések eshetősége, a csoport, mihelyt fölszámolták ezt a konfliktust, erősebb lenne White-tal. S White-nak esze van, született vezető, becsületes meggyőződéséből fakadó szenvedéllyel élt, s ezt a hitet ismét fel lehetne támasztani. Reismannek szüksége volt egy ilyen emberre, hogy ellensúlyozza a Franko és mások által okozott fertőzést. S ha egyszer megtanulnak tisztelni és követni egy négert mint a csoporton belüli vezetőjüket – nem azért, mert fekete, hanem, ha bebizonyosodik, hogy ő a legkiválóbb közöttük –, úgy ez annak lenne a jele, hogy valóban leküzdötték kicsinyes romlottságukat, és versengve tennének túl egymáson.
Eltelt egy idő, míg Napoleon gondolatban visszatért a realitások világába. Mostanában ez mindig hosszú időt vett igénybe, mert annyira felülemelkedett mindenen, oly messzire eltávolodott a maga megvilágosodott, védett világába, oly szívósan küzdött elefántcsonttornyú magányáért és olyan kíméletlen volt az ébredése a zuhanás után. A századossal folytatott beszélgetés azonban segített rajta. A százados elhozta neki a művelt beszéd, a próbálkozásra buzdítás ösztönző erejét. Napoleonnak egykor nem kellett gondolkodnia azon, ki ő és mi a helye a világon. Olyan jól ment a sora, hogy úgy vélte, jussa van hozzá.
Lehetséges, hogy a Hálaadó Ünnep, ez a páratlanul csodálatos nap volt életének csúcspontja? Vagy csak azért volt az a nap oly varázsos, mert most, nyomorúsága mélypontján így emlékezett vissza rá? Nem, az a nap valóban varázslatos volt...

 

Jóval melegebb volt, mint amit novemberben várt volna az ember. A ragyogó délelőtti napfény ígérettel töltötte el a stadiont, a kék égen egyetlen felhő sem látszott, New York folyói felől friss, könnyű szellő suhant át a rögbipályán, magával hozva az őszi táj hamisítatlan nosztalgiaillatait. Ott állt együtt a többi lila-fehér, vörös-sárga mezes élvonalbeli játékossal, vidáman, büszkén néztek farkasszemet, ugyanakkor lelkesítő szorongás is úrrá lett rajtuk. A pázsit fölött a frissen vágott fű mámorító szaga lengett. Bár itt-ott kopár, barna foltok mutatkoztak, és a levegőt betöltötte az égetett falevelek szaga, amely Napoleonban felkeltette a washingtoni és a középiskolai évek régebbi emlékeit, amikor a játékosok és a nézők barna arcok egyetlen összefüggő tengerévé mosódtak össze. Milyen pompás érzés volt, ha őt, az Egyes Számú játékost ünnepelték.
Ezen a pályán azonban ő volt az egyetlen néger. Ez örömmel, de egyben rémülettel töltötte el. Az óriási stadionban – akárcsak a még ennél is hatalmasabb, bonyolultabb életben, amelyet maga választott és amelyen győzedelmeskedett – a családtagok és barátok barna arca elveszett a tomboló fehér árban. Ám a legnagyobb csoda az volt, hogy ebben a fehér tengerben milyen sokan éljenezték Napoleont, s akik kifütyülték, azok sem voltak ellenségek, pusztán csak a vörös-sárga mezesek szurkolói.
– Na-po-le-on! Na-po-le-on! Na-po-le-on!
Ó, hogy buzdították azon a napon! S ő hogyan játszott akkor!
Idő! Spoletti kínjában rángatózva ott feküdt az oldalvonalon. A pályáról és a kispadról valamennyien odarohantak hozzá. Napoleont rosszullét környékezte, amikor látta, hogyan ömlik a vér cseretársának a szeméből. A nyílt pályán Napoleon gyors, ravasz és utolérhetetlen volt. A nehezebb testalkatú Spoletti könnyebben hatolt át az ellenfél csontból és izomból eléje tornyosuló falán; erre volt ekkor szüksége a csapatnak, és az edző éppen ezért küldte be a pályára és cserélte le vele Napoleont a balfedezet posztján. Az óra már-már a mérkőzés végét jelezte. A lila-fehérek egygólos hátrányban voltak.
– Ó istenem, nézzétek! – sóhajtott fel valaki, s lehajolt, hogy megkísérelje elállítani a vérzést.
– Hagyjátok a fenébe! – ordított az edző és Spoletti fölé tornyosult. Látta, hogy játékosai elgyöngülnek a vér, a fájdalomtól kapálózó karok, lábak látványától, az elgyötört hörgésektől. – Az isten verjen meg titeket, srácok! Kotródjátok innen, vissza a pályára! Napoleon...
Napoleon odasietett az edzőhöz, aki előrehajolva súgott a fülébe: – Az anyád istenit, Nappy, eredj be és csinálj valamit!
Spolettit levitték a pályáról. Egy ember összeszorítva tartotta a felhasadt szemhéjat, a játék pedig folytatódott.
Amikor kezdés előtt összebújtak, Napoleon szólt a többieknek: – Az edző azt mondja: a tizenhetest!
A csapatkapitány kérdően pillantott rá. – Hát, ez nem a legalkalmasabb idő mindenféle trükkre – mondta. – Most szét kell robbantanunk a védelmi vonalukat!
– Nem. Azt mondja: a tizenhetest.
– Sztár akarsz lenni, mi?
– Miért ne?
– Oké, Nappy, akkor hát legyen a tizenhetes! – A kapitány nagyot csapott a fenekére, amint felfejlődtek a játékhoz. – Nyomás!
A tizenhetes úgynevezett körhinta figura volt különböző változatokkal. A csapat egész évben gyakorolta, csiszolgatta, de eddig csak egyszer-kétszer alkalmazták kulcsfontosságú helyzetekben, a változatokat pedig még egyszer sem próbálták ki. Ilyen taktika volt ez. Ha túl gyakran vetik be, akkor már vége is, mert mindenki tudná, mi következik.
A kapitány a negyedvonalnál elcsípte a labdát. Megperdült és odadobta Napoleonnak, amint az éppen a jobbfedezet helyén tört előre. Napoleon teljes erővel, hosszú léptekkel futott, mintha a jobbszélen akarna végigrohanni a pályán, azután a hóna alól átpasszolta a labdát a jobbszélsőnek, amikor az feltűnt mögötte és az ellenkező irányba futott. Napoleon nem lassított, labda nélkül túlfutott a gólvonalon, azt hitte sikerült maga után csalnia a vörössárgákat, s ezzel megnyitotta az utat a túlsó szélen futó társa előtt. De a vörös-sárgákat szurkolóik biztatták: „Tartsátok azt a vonalat!”, s gyorsan – sajnos, túlságosan is gyorsan – felzárkóztak és a labdával rohanó jobbszélsőt hét yarddal a középvonal mögött elkenték.
Az összetartásnál komorak, elkeseredettek voltak, de a kudarc tüzelte őket. – Még mit mondott az edző, Nappy? – kérdezte a kapitány.
– Azt mondta, tartsatok ki a tizenhetes mellett.
– Cikizel?
– Nem. Ezt mondta. Próbáljuk ki a passzoló változatot.
– Újra a tizenhetes – mondta a kapitány. – Hát, akkor legyen a passzoló változat, de most sikerülnie kell. Kell! Értitek?
Amint felálltak a kezdéshez, Napoleon az órára sandított. Még harminchárom másodperc. A stadion tombolt. A felállás szoros volt, mintha áttörést akarnának megkísérelni, vagy teljes erővel a szárnyakat próbálnák megkerülni. A vörös-sárgák is felzárkóztak. Emberfogásra tértek át.
Visszajött a labda. Napoleon futás közben vette át a kapitánytól és egyből továbbította a felfutó jobbszélsőnek, csakhogy ezúttal nem színlelt egy hosszú végsprintet, hanem élesen bevágott vörös-sárga középcsatár és őrzője közé, s inaszakadtából rohant a gólvonal felé.
Egyszerre csak mindent elsöprő ordítás harsant a lelátókról – némelyek boldogan, mások ijedten kiáltottak. Napoleon tisztára játszotta magát, a labda szállt a levegőben, túljutott rajta, könnyed ívet írt le, ami szinte vonzotta magához, Napoleon elszakadt a védőktől, akik hirtelen nem kapcsoltak. Nekirugaszkodott, magasra ugrott, melléhez szorította a gyönyörű bőrt, azután levágta magát a földre, s összekuporodva várta a rá zúduló testek rohamát.
Micsoda ordítás! Micsoda diadalmámor töltötte be a stadiont! Mindenki az ő hátát ütögette, ölelgették, csókolták, és a bíróknak zsarukat kellett segítségül hívniuk a pálya megtisztítására, hogy elvégezhessék a büntetőrúgást. S ez is sikerült! A győzelem tudatától hajtva, ez is sikerült nekik. Azután újra mind feléje rohantak, a vállukra emelték, körbetáncoltak vele a zöld gyepen, a boldog fehér arcok ott hullámoztak a jóvágású, verejtéktől csillogó, könnyben ázó barna arc alatt. A kapufák meginogtak, megroppantak és végül kidőltek, hatalmas kavargás ölelte körül, s ezen keresztül hallotta, hogy ütemesen kiáltják: – Na-po-le-on! Na-po-le-on! Na-po-le-on!

 

Úristen, milyen jó, milyen jó is volt az... marston-tyne-i zárkájának kemény emlék-priccsén hánykódva, visszaemlékezve a dicsőségre, Napoleon sírva fakadt...
A mérkőzés után nem akarták elengedni. Mindenki haza akarta vinni hálaadásnapi vacsorára.
– Nem, dehogyis, a családom feljött Washingtonból – hárította el a meghívásokat. – Talán majd máskor, egyszer.
A családja azonnal visszaindult vonaton, s ő kikísérte őket a pályaudvarra. Azt remélték, velük tart a hosszú hétvégére, de azután megértették, amikor elmagyarázta nekik, hogy New Yorkban akar maradni, mert tanulnia kell. Csupa jeles és jó jegyet kapott addig, és nem szeretné lerontani ezt az eredményt. Bár családja küszködve centet centre kuporgatva támogatta, valójában az ösztöndíja segítette át az egyetemi éveken, s ezért az osztályzatok éppoly fontosak voltak a számára, mint a rögbi.
Végre szabad volt.
A gyéren megvilágított Tropicanában Zelda várta. Az egyik boxban ült, cigarettázott és egy csésze kávé állt előtte. Furcsa módon a Tropicana lett a rendszeres találkozóhelyük: chilli vagy zöldséges csirke hideg sörrel ebédre; tanítás után egy kávé, mielőtt elindult volna Bronxba az edzésre; sör és tánc wurlitzerzenére este, ha Zelda megvárta a belvárosban, amíg visszatért. Bár sohasem beszéltek róla, szavak nélkül is tudták, hogy ez az ő helyük, ide beleillenek, idebent minden egyforma színű. Fehér és néger diákok különféle csoportjaival jártak ide, s ha egyedül voltak, a barátságos csaposok és pincérek befogadták őket, s úgy tekintették őket, mint akik várják a többieket, üljenek le hozzájuk. Ez néha megesett, de többnyire csöndben üldögéltek kettesben.
Az egymástól távol elhelyezett, néhány homályos fényforrás, amely nemcsak megvilágította, de még sokkal inkább elrejtette a talmi tropikus kulisszát, megvillant a lány szemüvegén, amikor fölpillantott. Miért nem választottak valami ragyogó, kivilágított helyet, ahol bárki láthatja őket? Egyszerűen nem ezt tették, különösebb oka nem volt. A Tropicana egyetemi tanya volt. Különben is, mi a különbség? Hiszen Napoleon odakint az utcán nyíltan járt a lánnyal. Útkeresztezéseknél Zelda belékarolt, s néha gyorsan meg is szorították egymás kezét.
– Nem. Ülj csak ide mellém – mondta Zelda, amikor Napoleon igyekezett átcsúszni a szemközti padra. Megragadta a csuklóját, és birtokosi élvezettel, határozott mozdulatokkal végigsimított zakóujja alatt a karján, érezni akarta erejét, hatalmát. – Ó, Nappy, Nappy, irtó klassz voltál! Olyan büszke voltam, hogy ismerlek...
Napoleon meglepetten vette észre, hogy érzéki zsibbadás fut végig a hátgerincén és végül megül az ágyékában. Máskor is ültek kézenfogva, még arcon is csókolták egymást, de eddig sohasem rejtett annyi érzékiséget egy ilyen ártatlan mozdulat, mint amikor Zelda most a karján nyugtatta a kezét.
– Nem is a mérkőzés miatt – folytatta a lány. – Tudod, hogy az a véleményem: ostobaság, időpocsékolás, hanem azért, mert mindenkit magad alá gyűrtél. Te voltál a legjobb, a császár. Micsoda diadal a tieid számára!
Napoleon utálta, ha Zelda ilyen hangnemben beszélt az övéiről, mintha csak ő, mármint Napoleon, valamiféle próféta lenne, de azt is tudta, hogy Zelda csak jót akart. Fiatal volt, gondolatait az élet igazságtalanságai kötötték le, míg ő túlontúl is csak személyi sikereivel és a győzelmeivel törődött, és nem maradt sok ideje a nagy kérdéseken töprengeni.
– Meddig maradhatsz? – kérdezte. – Haza vár a családod vacsorára? – Tudta, ha a lány meghívja vacsorára, elmegy hozzá. Szívesen megismerkedne családjával, mert jóllehet népszerű volt az egyetemen, társadalmi élete diákokra és diáktevékenységekre korlátozódott. Érdekes élmény lenne, ha szülőkkel és barátokkal találkozhatna, ha idősebb, nem egyetemista csoportokkal is érintkezhetne.
– Nem várnak – felelte Zelda. – Elmentek hétvégére Lakewoodba. Hát, nem nagyszerű? Az egész kégli egyedül csak az enyém.
Napoleont egyszerre csak szorongás fogta el.
– Szeretnél feljönni? – kérdezte a lány. Azután, hogy ártalmatlanabb színt adjon kérdésének, hozzátette: – Persze, csak akkor, ha nincsen valami más programod. Nem ücsöröghetünk itt naphosszat – mondta már-már kuncogva. – Nem is tudunk mihez kezdeni. Végtére is Hálaadás Napja van.
Napoleon tudta, hogy el kell jönnie a napnak, amikor túllépnek a könnyed bizalmaskodás küszöbén. De milyen ártatlanul és természetesen adta elő a lány, amit mondani akart.
– Nem. Nem hiszem, hogy helyes lenne, ha felmennék hozzád – felelte lassan ejtve a szavakat. – Egészen egyedül lennél velem. Rossz színben tüntethetne fel téged. Az emberek fecsegnének. Tudom, hogy milyenek, ha magamfajtát meglátnának egy tisztes fehér környezetben.
Ismeretségük során első ízben pendítette meg, hogy ő fekete, a lány meg fehér. De most elkerülhetetlenné vált. Elkerülhetetlen, mert rettegett egy incidenstől, de elkerülhetetlen a lány védelme szempontjából is. Édesapja üzletember. Jól keres és nyilván valami sznob épületben laknak. A Central Park Westben van a ház, feltehetően kapus is áll odalent, meg egy liftesember, aki kérdéseket tesz fel és pletykái.
– Hogy mondhatsz ilyesmit, Napoleon? – háborodott fel Zelda. – Az én lakásom. Felvihetek bárkit, akit csak akarok.
Napoleon azonban tudta, hogy nem megy fel, nem mehet fel hozzá. A szorongás elrontana mindent, ami történhetne közöttük. De azt is tudta, hogy semmiképpen sem viheti fel magához. Olcsó szobát bérelt egy családnál a Harlemben. Ha Zelda eljönne oda hozzá, csúnya pletykák indulnának meg. S ha egy útonálló banda elkapná sötétedés után vele együtt, neki jól ellátnák a baját, és mind végigmennének a lányon. Megtörtént ez már másokkal is. A Harlemben ugyanolyan romlott, de szigorú erkölcsök uralkodtak, mint az ország bármely más részén.
De jóllehet Napoleon nem volt mohó, ziháló vadász, azért teljesen ártatlan sem volt aznap.
– Mi lenne, ha felmennénk Rex lakására? – javasolta. – Nincs otthon. Nálam van a kulcs. Azt mondta, használhatom a lakását, ahányszor csak kedvem tartja. – Az ilyesmi bevett szokás volt a Village-ben.
– Oké – felelte a lány. – Akkor induljunk is.
A University Place szinte teljesen kihalt volt. Elérték a Washington Square-t és rézsút átvágtak a barna, lombtalan parkon, majd elindultak a meleg víz nélküli, fél-luxus bérházak zsúfolt útvesztője felé, amely nyugati és déli irányban húzódott. Rex Mace itt rendezkedett be egy melegvíz-szolgáltatás nélküli lakásban, amely nem maradt el a Park Avenue bármely lakásától, ha az ember túltette magát a mocskos utca látványán és az előcsarnokokat betöltő áporodott szemétszagon. A házban többnyire barátságos, előítéletmentes bohémek, biszexuális elemek, diákok és értelmiségiek laktak, így azután semmi probléma sem adódott abból, hogy Rex – egy jómódú karib-tengeri család fia, aki meglepő módon oxfordi kiejtéssel beszélt – feltehetően egész New York legfeketébb négere volt.
Ha volt ember, akit Napoleon irigyelt és tisztelt, az Rexford Mace volt. Még arra is rászokott, hogy utánozza barátjának szabatos oxfordi kiejtését, mintegy saját önművelő tervének folytatásaként, melynek során már réges-rég levetkőzte elnyújtott, délies hanghordozását.
– Hol az istenben szerezted a nevedet, Napoleon White? – ugratta Rex, amikor már közelebbről ismerték egymást. – Kétségtelenül mesterkélt, vagy koravén, vagy egyenesen modoros, voltaképpen csak nézőpont kérdése. Apádnak bizonyára nagyratörő tervei lehettek veled születésedkor.
Napoleon szívből nevetett. Nem esett nehezére, mint máskor, ha magáról és származásáról kellett beszélnie.
– Azt hiszem valami francia származéka férfi kedvelhette a lányokat vagy száz éve, odahaza az ültetvényen – mondta. Megkísérelte komolyra fordítani a szót, de nehezen ment, mert Rexford nevetése ragályos volt. – A családom Louisianából, New Orleans szomszédságából származik. Úgy látszik, az a francia lehetett a dédnagyapám.
– Nos, most már tudjuk, honnan van a White, de miért kellett annyira hazafiasaknak, vagy Amerika-elleneseknek lenniük a keresztnév kérdésében? – tréfálkozott tovább Rexford. – Amint láthatod, én azután tetőtől talpig fekete vagyok, de micsoda különbség!
– Amolyan családi hagyomány – magyarázkodott ügyefogyottan Napoleon. – Gondolom, akkortájt minden franciát Napoleonnak kereszteltek. Azóta minden nemzedékben volt nálunk egy Napoleon.
Úgy tűnhetett fel, gondolkodása, cselekedetei és életmódja alapján, hogy Rexford soha, egyetlen pillanatra sem jutott el a felismerésig, hogy néger. Bőrének színe látszólag semmiben sem korlátozta életében. Legfeljebb néhány kisebb bosszúság érte időnként, de ezeken humorral, gúnnyal és felsőbbséggel túltette magát. Tudta, mit akar elérni az életben, s azt is, hogy megvan a módja és modora, hogy mindezt megszerezze és élvezze. Kiváló képességeket árult el az orvosegyetemi előkészítő tanfolyamon, s mégcsak annyi fáradságot sem vett, hogy valamelyik otthoni egyetemre kérje fölvételét – ezt méltóságán alulinak tekintette; már elintézett dolog volt, hogy a skóciai Edinburghben fogja a tanulmányait folytatni. Eleinte legszívesebben Heidelbergbe vagy valamelyik más német egyetemre iratkozott volna be, de azután, ha valaki fölvetette a kérdést, egy kézlegyintéssel napirendre tért e fölött, mert ismerte Hitler fajgyűlölő politikáját. – Nyilván már nem is lehetnek jók az egyetemeik – jegyezte meg.
Rexford nagy szívtipró volt. A lányok nélkülözhetetlen és fontos szerepet játszottak életében. Akadt közöttük fehér is, színes is, mert a bőr színét csak érzéki dekorációnak tekintette, akár a mell alakját, a tompor méretét vagy a lábak tiszta, karcsú vonalát. – Voltaképpen legjobban a keleti nőket kedvelem – jelentette ki egy ízben a díványon fekve, miközben fekete müzsettszipkából közönyösen eregette Sobranie cigarettája füstjét. – Csodálatosan engedelmesek egyetlen gondolatuk, hogy az ember kedvében járjanak. Isteniek az ágyban. – A fehér lányokat illetően, bevallotta, hogy velük szemben vámpírnak érzi magát. Akár megkívánja őket, akár nem, szüksége van rájuk, hogy valami lelke mélyén rejtőzőt megerősítsenek és tápláljanak.
Napoleon nem érezte ezt a szükségletet, de azért szerette volna kipróbálni, milyen is az.

 

– Remek ízlése van Rexfordnak – állapította meg Zelda.
– S megvan hozzá a pénze is – toldotta meg Napoleon. Zelda kijött hozzá a parányi konyhába, ahol a martinikat keverte. Fodros fekete hálóköntöst tartott a karján, fel mutatta Napoleonnak, hadd csodálja meg ő is.
– Eddig még sohasem szaglászhattam itt körül úgy isten igazában kedvem szerint – folytatta Zelda pajkosan. – Ezt egy szekrényben találtam a hálószobában.
– Zelda, ezt nem szabad. Nem tisztességes dolog.
A jégkockák megcsörrentek a koktélkeverő oldalán, amint Napoleon kavargatta az italt, s ettől vidám, ünnepi hangulat lett úrrá rajtuk. Valójában nem is bánta, hogy Zelda körülszaglászott a lakásban. Rexford sem törődött volna vele.
– Mit gondolsz, csak nem visel ilyesmit? – kuncogott Zelda. – Talán egy őrült, titkos pillanatban, és csakis önmagának vallja be.
– Nem, Ártatlanság kisasszony – mosolygott rá a fiú, de közben elgyengült –, ez az éjszakai hálóvendégek számára van. Rexford roppant figyelmes és tapintatos.
– Úgy szeretném fölpróbálni. Ha én ilyesmit vásárolnék, az anyám megölne.
Napoleon közönyösen pillantott föl a martini keverésből. – Hát csak rajta – mondta, de hangja elfogódottan csengett. – Nyilván úgy festesz majd benne, mint Hedy Lamarr.
– Én Josephine Bakert szeretem – jelentette ki Zelda. – Párizs... bárcsak Párizsban lennénk most. Ott minden egészen más.
– Vive la différence! – kiáltotta Napoleon, azzal összeérintette a poharakat és az egyiket átnyújtotta a lánynak.
– Tényleg akarod, hogy fölvegyem? – kérdezte Zelda és mélyen a szemébe nézett.
Keresték és megtalálták egymás pillantását, hosszan néztek egymásra, mintha el akarnának hatolni a másik lelke legmélyéig, hogy megbizonyosodjanak szándékai felől. Nagyon kedvelte a lányt, de bármi legyen is egy nő iránti önzetlen szerelem, nemigen hitte, hogy most ezt érzi. Kihívást jelentett számára, hízelgett az énjének. De furcsa módon, még csak azt sem tudta volna megmondani, csinos-e. Az ő szemében ugyanolyan volt, mint a többi fehér lány. Vajon csinosak-e, vagy egyszerűen csak egy más fajta asszonyai?
– Igen, akarom – mondta halkan Napoleon.
– Oké – felelte vidáman Zelda. – Föl is veszem. Egy perc múlva itt vagyok.
Megfordult és kiindult a konyhából, magával víve martinijét. Napoleon arra gondolt, talán azért vitte magával, hogy bátorságot merítsen.
– Zel? – kiáltott utána.
A lány már néhány lépést tett a nappaliban, amikor megállt, harisnyás lába besüppedt a vastag, bolyhos szőnyegbe. Az egész lakás zsúfolva volt izgalmas, új, modern dolgokkal – puhák és szilárdak, ugyanakkor tiszta vonalúak és színesek voltak, s Zeldának tetszett itt minden, annyira jótékonyan elütött családja hatalmas lakásának merev, ódivatú és meglehetősen hivatalosan sötét tónusú eleganciájától.
– Egy vallomással tartozom neked – szólalt meg Napoleon. – Gyere csak ide. – Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. – Pulyka, piros áfonya, töltelék meg minden firlefranc. Titokban reméltem, hogy itt kötünk majd ki. Kettesben fogyaszthatjuk el a saját hálaadás ünnepi vacsoránkat. Tudsz főzni?
– Még hogy tudok-e! – Boldogan arcon csókolta a fiút és kiszaladt a hálószobába.
Napoleon egy heverőn kuporgott, idegesen itta martinijét, amikor meghallotta Zelda hangját: – Nos, hogy tetszik?
Elismerően füttyentett, amikor fölpillantva meglátta a lányt a hálószoba ajtajában. Ha kételyeid vannak, ragaszkodj a közös nevezőhöz, kövesd a tömegeket, tedd azt, amit elvárnak tőled, cselekedj úgy, mint a filmeken. Csakhogy a filmeken nincsen szó olyasmikről, mint amik itt történnek.
Zelda pózt vett fel – magas sarok, hálóköntös. – Szexis, mi? Úgy festek, mint egy kalandornő? – Napoleon tudta, Zelda most azért vadóckodik, hogy leplezze saját idegességét. Azon töprengett, vajon tett-e ilyesmit más férfival is, szeretkezett-e már, tudja-e hogy mit tesz, szűz-e még?
Zelda levette a szemüvegét. Sűrű fekete haját kibontotta és kifésülte, s az most a vállára hullt. A hálóköntös eltakarta, de eléggé áttetsző volt ahhoz, hogy a nappali szoba lámpáinak elhelyezése és a hálószoba ajtaján átszűrődő fény következtében – tisztán kivehette az ajtóban álló lány dús, telt mellét. Napoleon már régebben is észrevette, mennyire nőies, de eddig még sohasem keltett ez vágyat benne, nem érzett semmi olyasmit, mint azok az egyetemista srácok, akik örökké csak a cicik méretéről beszélnek, és nézzed csak ezt a segget, és öregem milyen érzés lehet, ha ezek a lábak körém fonódnának. Zelda még nem vetette le a bugyiját vagy harisnyatartóját. A hálóköntösön át Napoleon látta a körvonalait.
– Semmit sem látok – szólalt meg Zelda hunyorogva. – Nem mondanál már valamit? Mit üldögélsz ott tátott szájjal?
– Remekül nézel ki – mondta Napoleon. – Irtó izgalmasan... nagyon szexisen... nagyon...
– Ennyi elég – szakította félbe a lány és feléje indult. – Várjál csak, elhozom az italomat. – Visszament poharáért a hálószobába, rövidesen újra megjelent a nappaliban és lehuppant a fiúval szemben egy fotelbe. Keresztbe vetette a lábát, az egyikkel fel-alá hintázott néhányszor, közben a bokáját és a papucscipőjét vizsgálta. Kortyolt a martinijéből. – Hűha, ez aztán a finom. Úristen milyen kényelmes itt. Mintha örök életünkben ezt csináltuk volna.
Napoleon agyán hányingert keltő, vad, röpke gondolat suhant át. Miért nem ült le mellé Zelda a díványra? Amikor kijött a hálószobából, ő ráveregetett maga mellett az ülésre, jelezve, hogy ezt neki szánja. Talán csak cukkolás az egész? Úgy gondolja, hogy eddig és ne tovább? Ha így gondolja, hát rendben van – annyira azért nincs szüksége rá. Hallott már ilyesféle lányokról – fehér lányokról, akik ezt tették fiúkkal, azután sikoltozni kezdtek: Megerőszakolnak!, mihelyt a srác megpróbálkozott bármivel. Úristen, nem, ez nem lehet, Zelda nem tehet ilyet. Ő nem ilyen. Bárcsak felöltözne már, fohászkodott magában. Szépen, komótosan megvacsorázhatnának, meghallgatnák Rexford calypso lemezeit, azután hazamennének – mindenki a saját lakására. Ez lenne egy jó nap.
– Ne kezdjünk vacsorázni? – kérdezte Napoleon és fölállt. – Én majd segítek neked. Csak mondjad meg, mit tegyek.
– Ti, férfiak örökké csak a hasatokra gondoltok – kacsintott rá Zelda. Felé nyújtotta üres poharát. – Mit szólnál még egy italhoz?
Még kétszer töltöttek maguknak, miközben barátokról, az egyetemről, rögbiről és családjaikról beszélgettek. Valóságos edzőmérkőzés volt: hol úgy vélték, hogy eltávolodnak egymástól, hol meg nagyon is közelinek érezték a másikat, keresték azt a meghittséget, amit mások társaságában éreztek egymás iránt, amikor nem állt előttük ez a nagyobb dolog, amivel meg kell küzdeniük. Zelda megpróbált olyan erősnek bizonyulni, mint a nézetei. Napoleon nem tudta, mitévő legyen.
Sok nőt ismert. Jóvágású volt, futottak utána a nők. A francia ős génjei következtében meglehetősen világos volt a bőre, és némiképp módosultak negroid vonásai is. Amióta kiserkent a szőr az arcán, vékony kis bajuszt növesztett, s ettől úgy érezte, megnyerő és kifinomult lett a külseje. Másodállások és nyári munkák keresetéből néhány elegáns öltönyt vásárolt, s így sikerült mindig kifogástalan külsővel, jól öltözötten megjelennie. Odahaza, dacára a szigorú családi fegyelemnek és a sok templomba járásnak, hamar megismerkedett a nemi élettel. Az egyetem körül mindig lógott néhány férfi után koslató mulatt lány, aki bukott rá, de jóllehet néha lefeküdt a hecc kedvéért egyikkel-másikkal, nem kötelezte el magát egyiknek sem. Rengeteg lány volt a Harlemben is a lakása környékén, akik nem voltak tartózkodók és szívesen elszórakoztak – így azután nemi ösztönei sohasem maradtak kielégítetlenül. Fehér lánnyal azonban sohasem volt dolga.
– Nappy, édesem, azt hiszem berúgtam – mondta Zelda, amikor végül felemelkedett és felé kúszott. – Jaj nekem, túl sokat ittam. – Behuppant a fiú ölébe, aki megdöbbenve érezte, hogy a lány vékony hálóköntössel fedett puha, húsos teste hozzásimul. Fejét a fiú vállára hajtotta, akit elbódított erős parfümje. – Ó, Nappy – súgta –, csókolj meg. Nem tetszem neked?
Napoleon megcsókolta a nyakát, az arcát, azután rátalált duzzadt, nedves ajkára. Zelda villámgyorsan behatolt nyelvével a szájába, s közben nyögdécselve belemélyesztette körmét a vállába. Őrült dolog volt, de talán éppen a játék volt az, ami beadott neki.
– Ó de jó volt, de jó volt ez – mondta. – Mintha csak komolyan gondoltad volna.
– Komolyan gondolom, Zel – mondta Napoleon és haját simogatva próbálta csillapítani a felhevült lányt. Szerette volna megérinteni fehér testét a hálóköntös anyaga alatt, de nem merte. – Hűha, neked aztán megvan a súlyod – sóhajtott és felültette a lányt.
– Túl kövér vagyok – mondta Zelda, könnyedén szájon csókolta és rámosolygott. – Csak nem a te számodra, Nappy. Te erős vagy. Te sztár vagy. Magam is láttam ma. – Újra végigsimított kezével a fiú karján, gyömöszölte a húsát, próbálgatta, mennyire erősek az izmai. – Lefogadom, hogy elbírsz a karodban. Gyerünk, Nappy, vegyél a karodba és vigyél.
Napoleon fölemelte a lányt, s az odaadóan simult hozzá.
– Vigyél be oda – mondta a hálószobára mutatva. – Úgy szédülök. Ha nem fekszem le azonnal, elájulok.
Napoleon bevitte a hálószobába. A lány súlyosan hevert a karjában. Napoleon nem szerette, ha egy lány berúg, bár nem volt biztos abban, vajon Zelda valóban részeg-e vagy sem. Meglehet, csak megjátssza magát. Úgy tűnt, mintha minden előre kimódolt terv szerint folyna, s az eseményeket még ha akarná sem tudná megállítani.
– Okosabb lenne, ha nekifognánk a vacsoránknak – javasolta Napoleon. – Attól majd rendbe jössz. A pulyka elkészítése hosszú ideig tart, igaz?
– Várj egy percig, Nappy – súgta a fülébe Zelda. – Kérlek, hagyjál pihenni egy percet,... nagyon kérlek. – A fiú gyöngéden az ágyra helyezte és sikerült megakadályoznia, hogy a hálóköntös felcsússzon. – Menjél, vedd ki azt a madarat a hűtőből... jaj de vicces... madarat a dobozból... fel kell engednie, tudod... Csak menj... Egy perc múlva én is jövök.
Napoleon kiment a konyhába és egy ideig matatott a vacsora előkészítésével. Különben is, mi a fenének fecsérli az idejét egy fehér lányra? Talán mert veszélyes játék, mert izgalmas? Lehet, hogy csak úgy képzeli, valójában pedig semmiség az egész. Talán túlontúl is könnyű dolga van Zeldával. Soha nem közeledett hozzá másképpen, mint baráti alapon. Napoleon kávét tett fel, megvárta a konyhában, míg elkészül, azután kitöltötte két csészébe és a gőzölgő kávét bevitte a szobába.
– Zel – kiáltotta –, hoztam kávét, az majd rendbe hoz. Gyere márki!
Hallotta, hogy a lány zokog odabent, erre letette a tálcát és lassú léptekkel bement hozzá. – Mi baj, kicsikém? – kérdezte. De abban a pillanatban, ahogy meglátta, minden más elszállt belőle, szívdobogtató vágy lett úrrá rajta.
Zelda hasmánt feküdt a nagy dupla-ágyon. A kölcsönvett hálóköntöst félredobta. Csak valamiféle rózsaszín harisnyatartó volt rajta, amelyből kis csat-bigyók álltak ki és combja oldalára simultak. Napoleon pillantása végigsiklott a lány sima, lágy, meztelen hátán, magasan ívelő fedett tomporán, szétnyíló fehér combjain, ívelt lábszárain, s megállapodott ott, ahol melle az ágytakarónak feszült. Az ablakok sötét rolettái le voltak engedve, kirekesztették a külvilágot, mit sem számított, vajon nappal vagy éjszaka van-e.
– Nappy, Nappy, mit teszel velem? – zokogta elfordított arccal Zelda. – Hát nem látod, mit teszel? – Hirtelen felkönyökölt, könnyáztatta arcát felé fordította és úgy kérlelte. – Annyira... kívánom... érezni a testedet... az erődet... rajtam... Hát nem kívánsz?
– Jól van, Zelda – súgta Napoleon és fölé hajolt. – Most már minden jól van. Itt vagyok. – Érezte, hogy szívverése úgy felgyorsul, hogy attól tartott, szétfeszíti a testét. Megérintette a lány véknyát, és körkörös mozdulattal cirógatni kezdte. Zelda hosszan felsóhajtott, mintha kiszökött volna belőle minden levegő, az ágyra roskadt és hátát nekifeszítette a fiú kezének. Napoleon ujjával kitapintotta a harisnyatartó felső peremét, kezével alája nyomult, nyitott tenyere rásimult Zelda lágy, telten domborodó testére, azután mindkét kezével a harisnyatartó alá nyúlt, csókolgatni kezdte a csípőjét, lehántotta a combjáról a harisnyatartót, lehúzta a térdén, bokáján át és ledobta az ágy mellé. Most már nem gondolt bőrszínnel, nem érzett fenntartást, csak azt, hogy itt fekszik előtte egy lány, aki – nem tudja, miértlángra lobbantotta benne a vágyat és kívánja őt.
Zelda mohón meresztette rá a szemét a félhomályban, amikor vetkőzni kezdett. Napoleon félrefordult, feszélyezte a meztelensége. Amikor teljesen levetkőzött, odahúzódott a lány mellé, féllábbal feltérdelt az ágyra, az óvszert a kezében szorongatta. Zelda tágra meredt szeme éhes, feszült, áhítatosan mohó pillantással tapadt rá, és amikor meglátta, mit okozott a fiúnak, odanyúlt és megragadta a hímvesszőjét.
– Ó, istenem, hát ilyen ez... – suttogta. – Gyere hozzám, Nappym... ó, gyere hozzám...
A fiú egy pillanatra habozott még, felderengett benne, azután bizonyossággá vált, hogy bármilyen hihetetlen, ő az első férfi ennek a lánynak az életében.
– Nappy, csinálj valamit... nagyon kérlek – kiáltotta Zelda. – Én semmit sem tudok... te csináld... ó, istenem!
Napoleonnak fájdalom nyilaik az ágyékába, amint most visszaemlékezett rá. Öklével nyomta a szemét, és érezte, hogy az emlékkel együtt visszatér az egyszeri, de soha többé meg nem ismételhetőnek a fájdalma. Zelda is része volt annak a varázslatos napnak, azoknak a csodálatos éveknek. De ha azt gondolta volna, ahogy Rexford bizonyára hitte azokban a napokban, hogy szeretkezése Zeldával valamiféle új és megingathatatlan státust ad neki a saját tudatában, akkor súlyosan tévedett. Aznap semmiféle vad éhségét nem csillapította. Egyszerűen azért, mert nem volt vadul éhes. Boldogan téblábolt valamiféle bódult kábulatban, aminek az égvilágon semmi köze nem volt a valós világhoz. Az éhség később tört rá, és nem a nőkkel volt kapcsolatos.
Szegény Zelda! Micsoda buborékot pukkasztottak el aznap kölcsönösen egymás számára. De más napokon is, amikor a lány könyörgött neki, kísérelje meg újra, ő pedig annyira szerette volna boldoggá tenni, megpróbálni, vajon segíthet-e neki elérni az érzékiség csúcsait, amelyek felé oly kétségbeesetten igyekezett, de hiába. Lassanként eljutottak odáig, hogy már nem is találkoztak, még a Tropicanában sem, s noha ő még mindig kedvelte Zeldát, és jó véleménnyel volt róla, nem bánta, hogy így történt, mert kapcsolatuk fizikailag is, szellemileg is kimerítette és megterhelte. Számára mindenkor jelen volt a veszély, Zelda viszont nem érzett kielégülést.
Napoleon csak jóval később értette meg maradéktalanul Zeldát. Elvégezte már az egyetemet, hónapokon át hiába járta le a lábát, hogy félig-meddig elfogadható állást találjon, majd közvetlenül Pearl Harbor után önként katonának jelentkezett – a háború végre utat mutatott neki. Egyik szabadsága alkalmával felutazott New Yorkba és váratlanul beállított Rexfordhoz...

 

Rexford lakásán ott találta Zeldát, s mindketten meghökkentek, mintha in flagrante delicto kapta volna őket, aminthogy feltehetően úgy is volt.
– Nappy, mennyire örülök, hogy látlak! – mondta kínosan feszengve Zelda. – Mesélj magadról. Milyen... hm... pompásan nézel ki. – Mezítláb volt, fölágaskodott és arcon csókolta.
Napoleont idegesítette, hogy ott találta Zeldát, de büszkesége nem engedte, hogy ebből bármit is észrevegyenek rajta.
– Nos – vetette oda nekik mintegy mellékesen –, éppen befejeztem a szigorlataimat és fölvettek a tisztjelölti iskolára.
– Milyen az a... úgy értem... tudod, hogy délen képeznek ki és a többi? – kérdezte Zelda, nyilván, hogy kissé megingassa magabiztosságát.
– Ó, minden a legnagyobb rendben van – felelte. Jól tudta, mire célzott a lány. A fajilag különválasztott kiképzés, az a katonai tapasztalatként és tisztelettudásként álcázott sok szar, amit le kellett nyelni néhány fehér tiszthelyettestől és tiszttől, a lélekfacsaró munkák, amelyeket a városokban a színes bőrű tisztjelöltekre sóztak, dacára az egyenruhának – vagy meglehet, éppen ezért.
Zelda néhány perc múlva elment. – Köszönöm a könyvet – szólt oda ártatlan hangon Rexfordnak. – Hívj fel Nappy, ha időd engedi – búcsúzott Napoleontól. Ostobán hangzott, mert akkor sem hívta fel soha a lányt odahaza, amikor még együtt jártak.
– Ugye, nem haragszol? – kérdezte félénken Rexford, amikor visszatért az előszobából. – Mármint Zelda miatt?
– Egy fenét – mondta Napoleon, – már rég vége közöttünk mindennek.
Ittak és beszélgettek. A háború keresztülhúzta Rexford számítását, hogy Edinburghban folytassa tanulmányait, így azután ottmaradt az orvosegyetemen.
– Talán mire megszerzem a képesítést, hogy kihalásszam a golyókat és összetoldozzam a szétroncsolt testeket, a civilizált fajok már abbahagyják a lövöldözést és azt, hogy felrobbantsák egymást – mondta Rex. – Persze csak, ha szerencsém van, vagyis ha sem Őfelsége kormánya, sem a washingtoni Nagy Fehér Atya nem dönt úgy, hogy alkalmasabb vagyok ágyútölteléknek, mint orvosnak.
Beszélgetésük visszakanyarodott Zeldához; mindketten tudták, hogy ezt a kérdést nem kerülhetik meg.
– Ha jobbnak tartod, hogy ne beszéljek róla, nem szólok egy szót sem – mondta Rexford.
– Dehogyis, ne zavartasd magad, csak beszélj róla – válaszolta Napoleon. – Érdekel, mi történt. Az is lehet, hogy bizonyos fokig felelősnek érzem magam miatta. Magam sem tudom.
Zelda meglehetősen hírhedtté vált Village-szerte. Azt tartották róla, hogy könnyen kapható. Szüntelenül újabb meg újabb férfi oldalán jelent meg. – Nem tudom, mit keres állandóan ez a lány, de annyi szent, hogy megőrjíti vele az embert. Még én is kudarcot vallottam vele – vallotta be Rexford –, pedig nekem aztán igazán nagy hírem van! Nagy néha felugrik hozzám, azt akarja, hogy megvigasztaljam, és szeretné megtudni, nem találtam-e ki valami újat a számára. Irtó kínos! Sajnálom, hogy lejtőre került.
Napoleon számára egycsapásra megvilágosodott Zeldával való kapcsolata. Most már megértette a lányt. Zelda szemében ő csak egy potenciálisan pazar szexuális chef de cuisine volt, valamiféle istenverte csődör, aki kielégíti, mert ő készen állott erre, kívánta és szüksége volt kielégülésre, és akire számíthatott, hogy elsőként elindítja az útján. Napoleon nem érzett sem gyűlöletet, sem keserűséget – voltaképpen sohasem érzett ilyesmit Zelda iránt. Csak szomorkás megrendüléssel és... igen, még némi humorral is gondolt rá, bár ez a humor meglehetősen szívszaggató volt, mert voltaképpen sajnálta a lányt...
Ezek voltak a boldog emlékek... a Hálaadás Napja, azok az évek, azok az emberek, az a lány... de most már kifolytak belőle, csak édes üledéket hagytak maguk után, és ezáltal közelebb jutott az éhséghez, a bosszúhoz és a gyűlölethez...

 

6.

Reisman gyűlölte azt, amit ezekben az órákban tennie kellett: celláról cellára járni a nyirkos, vén, félhomályos börtönben, egyre újabb fordulatokat eszeivé ki szövegében, megcsillantva a remény gyér sugarát. Arra gondolt, bárcsak másvalaki játszotta volna el azokat a jeleneteket, amelyekre most ő kényszerült, s aminek eredménye mindössze az lett, hogy rendelkezésére állt tizenkét munkára vállalkozó katona.
Aznap délelőtt a gyakorlótéren, amikor még fogalma sem volt az egyes foglyok egyéniségéről, játékot eszelt ki magának. Megpróbálta elképzelni, milyen bűntényeket követett el egy-egy rab. Ismerte már a dossziéikat. Tudta, mit követtek el, megtudott valamit szociológiai, pszichológiai, katonai és egészségügyi múltjukból, de nem ismerte magukat az embereket. Posey természetesen kimagasodott közülük, azt is tudta, hogy Napoleon White néger, hamarosan megismerkedett Frankóval is, de ami a többieket illeti, kizárólag ösztönére hallgatva sorolhatta őket elkövetett tetteikhez.
Bowren tizedes, amint odaértek egy-egy zárka elé, közölte vele minden egyes fogoly nevét. Mindeddig csak alaktalan bűntény és alaktalan ember létezett, most viszont már odasorolhatta az embereket a bűntényekhez. Zárkáikban azonban a pihent arcú, nyugodtan heverő rabokon semmiféle szenvedély nem látszott, ami elárulta volna, hogy gyilkosok, erőszaktevők, tolvajok. Reisman szinte meghökkentőnek találta ezt, mintha csak azt várta volna, hogy sunyi szemállásukkal, durva vonásaikkal vagy testhelyzetükkel elárulják magukat, akár az ókori leprások, akik nyakukba aggatott csengettyűkkel közeledtek, így figyelmeztetvén e világ ártatlanjait: „Tisztátalan vagyok! Tisztátalan!” A foglyok azonban nem tették ezt, amiként ő sem viselte nyíltan bűnösségét azok halálában, akiket megölt. Az ő esetében is – akárcsak ezeknek az embereknek az esetében – nem feltételezgetésről volt szó, hogy talán megöltem valakit puskalövéssel kétszáz méterről, vagy talán öltem a bombával, amelyet személytelenül oldottam ki odafent a magasban, hiszen szemtanúja volt annak, hogyan válik keze nyomán halottá az, ami még egy pillanattal előbb élt, és noha minderre emlékezett, az emlék soha nem kísértette. Akkor hát őket miért is kísértené? Miért ülne ki tettük az arcukra? Miért kísértené őket a múlt, ha nem kísérti őt sem!

 

Reisman szemszögéből ítélve, Luis Jimenez volt az, aki a legkedvezőbben fogadta ajánlatát – egyszerűen, minden komplikációtól mentesen.
– Természetesen, százados. Miért ne? – jelentette ki. – Nincs nekem semmi vesztenivalóm.
Jimenez jóképű fiú volt, szépen formált fehér fogai vakítóan villogtak elő sima bőrű, olajbarna arcából. Úgy tetszett, szüntelenül mosolyog, bár valójában sohasem tette. Reismanhez érzelemmentes, szűkszavú elkötelezettség fűzte, s bár semmiféle érdeklődést nem mutatott sorsa iránt, távolról sem viselkedett passzívan.
Jimenez megölt egy hadnagyot, aki letolta, amiért tiltakozott, hogy soronkívül őrségre osztotta be. Ez a kaliforniai gyümölcsszedő szeretetre méltó fiú volt, aki csak a saját dolgával törődött, és soha senkivel nem gyűlt meg a baja, amíg azon a bizonyos éjszakán M1-eset egy ember szívére nem irányította és a legnagyobb lelki nyugalommal meg nem ölte. Miért? Quién sabe? Talán, mert előírás szerint csőre töltött fegyver volt a kezében. Talán, mert az az ostoba hadnagy nem szállt le róla, ahogyan Jimenez később vallotta.
Mégis éppen Jimenez cselekvésének ezen ismeretlen mozgató rugója volt az, ami veszélyessé tette. Az el nem kötelezettek szunnyadó, töprengő, látszólag passzív tömegéhez tartozott. És Reisman tudta, hogy soha, egyetlen pillanatra sem feledkezhet meg erről.

 

Kendall B. Sawyer volt a csoport egyetlen tagja, akinek már volt fronttapasztalata, s Reismannek leginkább ez keltette fel a figyelmét. Intelligenciahányadosa nem volt valami fényes, de nyilván jó katona lehetett valamikor. Az 5. harckocsielhárító-ezredben szolgált, amikor az egységet kivonták az olaszországi frontról és áthelyezték Angliába, hogy e harcedzett alakulattal erősítsék az új inváziós haderőt. Sawyer és Claude Bonner harckocsivezető egy napon kimaradást kapott Plymouth-ban. De a még a front idegfeszítő légkörében élő eltompult agyak számára az átváltás túlságosan hirtelen ment végbe, még szüntelenül hallották a harckocsimotorok dübörgését, az ágyúk dörgését, a becsapódó 88-asok fütyülését, csontjukban érezték harckocsijaik, e fogat koccantó halálos pléhládákban átélt halálfélelmet, még facsarta az orrukat a kordit, az iszonyat, a hullák maró bűze. Nem állították át lelkileg őket, semmiféle pszichológiai és szociológiai átképzésben nem részesültek a fosztogató életmód után, amikor ha megkívántak valamit, raboltak amit és amikor csak tudtak, és senki nem kifogásolta, ha német vagy olasz tulajdon volt, amire rátették a kezüket, ha éppen nem voltak a közelben katonai zsernyákok. Úgy rohanták meg Plymouth-t, ahogyan megszokták az olasz csizma városaiban, mert senki sem említette nekik, hogy az angolok a szövetségeseik. Így mondta el később Sawyer, és senki sem tudott rá jobb magyarázatot. Elverték a pénzüket és ott kószáltak a városközpontban a nagy óratorony körül, a földig rombolt utcákon.
– Szedjük el egy bunkó angol pénzét! – ajánlotta Bonner, és Sawyer alkoholmámorban beleegyezően, bambán megvonta a vállát. Odaintettek egy taxit, és azzal a feltett szándékkal beszálltak, hogy kirabolják a sofőrt.
Sawyer így vallott erről a hadbírósági tárgyaláson: „Megállítottam a taxit, és vagy húsz métert előre mentem vizelni. Mire visszatértem, a pilóta már halott volt és Bonner azt mondta: – Nyomás innen! – Nem abban egyeztünk meg, hogy megöli a krapekot. Eszembe se jutott, hogy ez is megtörténhet. Bonner nyilván hátulról kapta el a nyakát és túl erősen szorította meg.”
De mire Sawyer hadbíróság elé került, Bonner is halott volt már. A gyilkosság után nem tértek vissza egységükhöz, majd amikor érezték, hogy szorul körülöttük a katonai nyomozók hurokja, elváltak egymástól. Bonner szerzett valahonnan egy revolvert. Amikor sarokba szorították, fegyveresen próbált kitörni, s eközben agyonlőtték. Az időközben már letartóztatott Sawyer elátkozta társát, hogy meghalt és egyedül hagyta a pácban.
– Dolgozom magának, százados – fogadkozott Reismannek. – Isten engem úgy segéljen, dolgozom magának. Maga nem is tudja, ez mit jelent számomra. Nem volt priuszom. Azt sem bánom, ha megdöglöm... de nem így! Adjon nekem csak egyetlen esélyt, és bármit megteszek, amit kíván.
Sawyer torkaszakadtából ordított, s Reisman feszengve félrenézett. A zárkában együtt eltöltött percek alatt Sawyer egyszer sem nézett a szeme közé, de a százados úgy gondolta, hogy az egész csoportból egyedül ő az, akinek nyugodtan hátat fordíthat.

 

Archer Maggot nem volt hajlandó egyértelmű igent vagy nemet kimondani. Tudni akart minden miértet és mineket, hogy mit fognak csinálni, meg hogy kik lesznek a többiek a csapatban.
– Nem hiszem én, százados, hogy rámbizonyíthassák azt a vádat. Az a lány, aki aszonta, hogy megerőszakoltam, hazudott. Az istenit, életemben nem kellett senkit megerőszakolnom – mondta. Kuncogása színlelt virtuskodásnak hatott, és Reismannek felfordult tőle a gyomra. – Csak eriggyen, kérdezze meg őket Russell körzetiben Balhés Maggotról, majd meglássa. Hát, akkor meg minek vigyem vásárra a bőrömet, mi a fenének tárcsák magával?
Reisman szó nélkül sarkon fordult, kinyitotta a zárka ajtaját és kifelé indult. De Maggot ijedten leugrott a priccséről.
– Várjon csak, uram – kiáltott fel. – Minek hergeli magát. Nem mondtam én nemet.
– De igent sem mondott, Maggot. Most vagy kimondja, vagy befogja a száját. Nem vesztegethetem magára az időmet.
A huszonhét éves Maggot vérbeli hazárdjátékos volt. Valaha „erős fiúként” működött egy alvilági bűnszövetkezetben, amelynek hatásköre a georgiai Fort Benningtől, az alabamai Phoenix Cityn át egészen az állam fővárosáig, Atlantáig terjedt. Sápját azoktól a pasasoktól húzta, akik szórakozást, könnyű pénzkereseti lehetőséget, csempészett whiskyt és szexet kerestek, de Maggot azt képzelte magáról, hogy nagystílű hazardőr és időnként megjátszottá a Phoenix Cityn átutazó költekező világfit, jóllehet ha veszített, gyorsan kimutatta a foga fehérét. Ezúttal azonban túlontúl magasnak bizonyult a tét. Valamilyen úton-módon mindenképpen vissza akart kerülni a Chattahoochee folyó partjára, hogy törlesszen barátainak és szomszédainak, akik miatt a hadseregben találta magát, pontosan olyan kutyafejű balekké válva, mint azok, akikből kipréselte az utolsó vasat is a háború kezdeti, jövedelmező éveiben.
Reismanre pillantott és elmosolyodott. – Hát, akkor azt hiszem, tán okosabb, ha engem is bevesz, uram!

 

Reisman sohasem volt biztos afelől, vajon Samson Posey megértett-e mindent, amit elmondott neki. Az indián egy trágyaszínű pokrócon kuporgott zárkája kőpadlóján, félig lehunyt szemmel, mintha aludna. Reisman először megállt előtte, utána leguggolt, végül már leült, hogy megpróbálja tekintete erejével, gondosan megválogatott szavaival kicsikarni a megértés és elfogadás akárcsak egyetlen jelét is.
Posey végre-valahára megszólalt és hitetlenkedve kérdezte: – Nem fogok lógni?
– Nem, nem fog lógni – mondta Reisman halkan, s merőn belenézett a súlyos, dióbarna arcba, és abban a pillanatban boldogság lett úrrá rajta, hogy reményt hozhatott. – De meg kell értenie, hogy semmit sem ígérhetek azutánra, hogy küldetése befejeződik. Ez már kívül esik a hatáskörömön. Bizonyos fokig minden magán múlik. – Reisman ismét azon töprengett, vajon az indián valóban megértette-e szavait. Akadozva beszélt angolul, annyira futotta, hogy megértessék magukat egymással, de vajon valóban érti-e, amit mond?
Posey arcára földöntúli megkönnyebbülés ült ki, s ettől ellágyultak a vonásai. – Harcolni fogok... talán meg is halok, ahogy mondja... de nem fogok lógni – jelentette ki. Fölállt és egy pillanat tört részéig Reismanbe belenyilallt a rémület, amint Posey föléje tornyosult. De az indián a kezét nyújtotta. – Köszönöm – mondta. – Követni fogom magát.
Reisman elfogadta az indián jobbját, s jóllehet nem akarta, sőt elszántan elutasította az öntelt gondolatot, akarva-akaratlan érezte, milyen nagy tettet vitt véghez.

 

Roscoe K. Lever az ajkát nyalogatta és elfordította tekintetét. Semmiképpen sem akart szembenézni Reismannel. Noha Lever igyekezett megőrizni a nyugalmát, s még valamiféle hamisan csengő, öntelt, fölényeskedő élt is vitt a hangjába, Reisman látta, milyen küzdelmet vív önmagával.
Levernek nehezebb volt döntenie, mint jó néhány társának. A bűn, amit elkövetett, nem volt olyan súlyos, hogy kötél várt volna rá. Reisman mégis megvetésre méltóbbnak ítélte az embert is, a bűnt is, mint az eddig látottakat.
– A seregben még senki nem tett nekem szívességet. És most sem fog, annyi szent. Azután, hogy rám húzták a vizes lepedőt, biztos nem – mondta Lever.
– Bűnös volt, nem? Ha igen, mit morog?
Lever nem válaszolt. Bűnös volt... mert ostobán hagyta, hogy elkapják, mert hibát követett el, és azt most nem akarta hibával tetézni. Szája annyira kiszáradt, hogy úgy érezte, nyelve hatalmasra duzzadt agyaggombóc. Arra gondolt, bárcsak ihatna egy üveg jéghideg sört. Mostanában mindig valami hideg innivalóra vágyott. A százados némán várt a válaszára, s Lever úgy érezte, ugyanolyan csapdába esett, mint akkor, ott Birminghamben...
A 37. hadtápzászlóaljban szolgált őrvezetői rangban, s egy gépkocsivezető-szakaszba osztották be. Kinézett magának egy kis ékszerboltot, könnyű zsákmánynak ítélte. Nem ez volt az első fegyveres rablása – a többiekről nem tudtakés azt remélte, nem is ez lesz az utolsó. De a katonaságnál soha nem lopott senkitől. Csakis civilekre specializálta magát; aki nem viselt egyenruhát, az mind csak azért keresett sokat, mert őt behúzták, így hát joga van a pénzük egy részéhez. Módszere hézagmentesen működött. Fegyveres rablás. Válassz ki egy kis helyet, egy benzinkutat vagy egy kis üzletet – sok kicsi sokra megy, amellett biztonságosabb is; menj gyalog vagy lopott kocsin; öltözzél civilbe, használj álarcot vagy álöltözetet; rejtsél el egy egyenruhát az előre megtervezett menekülési útvonalon; az egyenruha közvetlen közelében várjon egy menetlevéllel rendelkező katonai gépkocsi. Igaz, hogy a lehetőségek száma korlátozott, az időzítés döntő fontosságú, de éppen a megszorítások garantálják a sikert. A módszer mindig bevált az Egyesült Államokban...
– Nos, bűnös volt, vagy sem? – nógatta Reisman.
– Nem annyira, hogy harminc évet sózzanak rám.
– Szerencséje volt – vágott vissza maró gúnnyal Reisman. – Az angolok fellógatták volna. Ideát nem használhat fegyvert rablásnál úgy, hogy meg is ússza a dolgot. Jobban tette volna, ha tanulmányozza a helyi szokásokat, mielőtt bármibe is belefog...
Számtalanszor elment az üzlet előtt, helyszíni szemlét tartott, s mindig csak egy öreg férfit vagy egy lányt látott a pult mögött. Sohasem voltak bent együtt, és csak nagy ritkán tartózkodott bent vevő. Olyan időpontot választott, amikor a férfi volt ott, mert arra számított, hogy az öreg pasassal könnyebben boldogul. Bekormozott arccal lépett be az üzletbe, közönséges munkásruhát öltött meg sapkát, az orra elé pedig kendőt kötött. A hatalmas Luger halálra rémítette az öregembert – mindig így történt, és ez furcsa módon legalább annyira földobta Levert, mint magának a pénznek a megszerzése. A boltos remegve állt a pult mögött, szeme kiguvadt, keze odatapadt a pulthoz, pontosan úgy, ahogyan Lever ráparancsolt. Azt remélte, hogy cockney kiejtéssel beszél. – Kis bolt ez, kevés a pénzem... – hápogott az öreg. Lever erre megfélemlítéshez folyamodott. A pisztoly agyával rácsapott a férfi kezére, azután az arcába vágott vele, lesodorva szemüvegét. A férfi egy álltó helyében összeroskadt, megpróbált kiáltani, de csak vinnyogásra telt erejéből...
– Szólaljon már meg, Lever! – Velem tart ebben, vagy sem? – kérdezte Reisman.
A százados kérdése megzavarta gondolatmenetét. Lever emlékezetében most odaért, ahol becsúszott a hiba. Gyorsan válaszolt, még nem döntött, csak azt akarta, hogy a százados még kénytelen legyen találgatni, amíg ő végiggondolja. – Ha magával tartok, jó esélyem van arra, hogy megöljenek, igaz? – kérdezte.
– Meglehet – felelte türelmetlenül Reisman. – Persze, ha inkább harminc évig börtönben akar rohadni, az a maga dolga!
– Ezt csak bízza rám – gúnyolódott Lever. – Senkit sem varrnak be harminc évre. A kegyelmi tanács majd felez, azután, ha vége a háborúnak és csökken a nyomás, majd újra feleznek. Én szép biztonságosan fogok csücsülni, a hősök meg mind halottak lesznek már...
Szép biztonságosan fog csücsülni, mert Birmingham előtt minden simán ment. Volt annyi magához való esze, hogy ha eltávozást kapott, nem élt nagyobb lábon, mint ami egy őrvezetőnek kijárt, de mindig volt pénze egy italra, kiadós vendéglői ebédre, hogy fölcsípjen egy kis nőt, vagy fizessen egy prostituáltnak. Nem úgy élt, mint a többi katona, a zöldfülűek, akiknek sohasem volt pénzük – ezek nem voltak haverok, egyáltalán nem voltak haverjai, és éppen ezért ment minden olyan simán. Zsákmányának legnagyobb része ott várt rá különféle civil neveken bankbetétkönyvekben vagy bankok értékmegőrzőinek bérelt fiókjaiban. Amikor áthajóztak Angliába, semmi okát nem látta, miért kellene felfüggesztenie sikeres bűnöző pályafutását. Ami őt illeti, az, ami a világban történik – és amit oly lelkesen ünnepelnek, feltéve, hogy az ő szabályaik szerint történik – semmi egyéb, mint bűnözés. Kedvére való gondolatnak találta, hogy a hadsereg, a hazája, az egész világ a történelem legnagyobb szabású istenverte bűntettébe bonyolódott, és azon volt, hogy megkapja ebből a sápját...
– Ezek szerint a válasza: nem? – szívóskodott Reisman.
– Ezt nem mondtam! – csattant fel Lever. Időre volt szüksége, hogy gondolkodhasson, húzza-halassza a választ... de az időhúzás nem vált a javára Birminghamben sem. Éppen itt csúszott hiba a számításába... halogatta a dolgot...
Villámgyorsan odalépett a hatalmas, öreg vas-széfhez. Zárva találta. Visszaugrott a félig eszméletlenül heverő boltoshoz, de hiába próbálta rávenni, hogy nyissa ki a páncélszekrényt. Túlságosan sok időt vesztegetett el. Most már mennie kellett. Kirántotta a kevéske pénzt a kézikasszából és éppen marokszámra söpörte be az ékszereket egy zsákba, amikor belépett a lány. Sikoltozni akart, de rémületében elállt a lélegzete. Mielőtt ismét megkísérelhetett volna sikoltani, Lever már odaugrott hozzá, kezét a szájára szorította és a pult mögé vonszolta, oda, ahol a véres öregember feküdt. Mihelyt a lány megpillantotta a boltost, újra mozogni kezdett a szája, némán, mint egy horogra akadt halé. Lever tudta, hogy legfőbb ideje eltűnni, de nem tudta szemét levenni a lányról... volt valami rémült könyörgés az arcában, amikor meglátta az eszméletlen öregembert, akit bizonyára halottnak vélt... valami abszolút tehetetlenség... az illata... nem állt szándékában... még soha életében nem... le akarta tépni a ruháját, mert olyan vágy lett úrrá rajta mint még sohasem, hajtotta valami, hogy magáévá tegye a lányt akkor, abban a pillanatban, abban a felülmúlhatatlan szituációban, amelyet ő teremtett meg! S akkor történt, hogy a lány sikítani kezdett... és sikoltott... és sikoltott. Ó pedig sarkonfordult és menekült, rohant... bele az utcai járókelők, a szomszédos üzlettulajdonosok, a rendőrök, a katonai rendőrök karjába. Azután a hadbírósági tárgyalás. A vád: fegyveres rablás, gyilkossági kísérlet, kísérlet nemi erőszakra... Az ítélet: valamennyi vádpontban bűnös...
– Tudhattam volna, hogy nem elég belevaló az ilyesmihez – szólt megvetően Reisman. – Arra volt mersze, hogy stukkerrel leüssön egy öregembert, halálra rémítsen egy lányt, de arra már nincs, hogy katonaként harcoljon, pedig erre esküdött fel. A börtönben állítólag megsárgulnak az emberek, Lever... a bőrük megsárgul, ha sokáig fegyházban rostokolnak. Magán semmi változást nem fognak észrevenni... maga egy vacak, gyáva kis senki!
Reisman eredetileg elhatározta, hogy nem jön dühbe. Helytelen dolog, ha érzelmileg is belelovalja magát olyasmibe, amit hűvös fejjel, profi módra kell megoldani. A kérdést úgy kell föltenni: vagy-vagy, semmi sértegetés, de ezúttal elidétlenkedte a dolgot.
Lever hallotta, hogy metsző gúnnyal a gyáva szót vágják a fejéhez. S a százados valamennyi váratlan és kiprovokálatlan sértegetései közül csak ez a gyáva jutott el a tudatáig. Gyermekmese – te vagy az, nem én –, de ő nem gyáva. A betörő gyáva, a besurranó tolvaj gyáva – de Roscoe Lever aztán nem az. Ő előre kitervelte a munkáját. A szemtől szembe akciót kedvelte, a veszély mámorítóbb elemét, amely még édesebbé teszi a siker gyümölcsét. A sors kihívása, vagy nevezzék, ahogy akarják. Hát persze, hogy használt fegyvert, és kedve szerint választotta meg áldozatait és az időpontokat, de az esély mindig ellene szólt, hogy erőszakkal elvehesse azt, ami a másé, és ő ilyenkor csak javított a mérlegen.
– Mi a csudának veti el a sulykot? – fakadt ki Lever. – Hiszen csak gondolkodtam! – Elhallgatott, kissé habozott, mielőtt végleg elkötelezné magát, de tudta, tovább nem húzhatja az időt. – Megteszem, az isten verje meg – morogta. – Csak azért, hogy megmutassam magának, megteszem, meg én!
Reisman érezte, hogy feszültsége kezd felengedni. A kihívás már olyasmi volt, amit megértett.
– Akkor máris kezdheti! – parancsolt rá Leverre. – Hogyan szólít meg egy tisztet?
Lever feszes vigyázzállást színlelt.
– Uram! – mondta. – Önként jelentkezem az alakulatába, uram!
De mind az uram, mind az önként gúnyolódás volt, s Reisman el is értette a hangsúlyt.

 

Amikor kilépett Myron Odell zárkájából, Reisman úgy érezte, bizsereg a bőre, mintha tetvek lepték volna el a ruháját. Amikor Odell nagy sokára megértette, mit is ajánl fel neki, a földre roskadt, átölelte Reisman térdét és hálásan esdekelve zokogott. De az első szavai mélyen beivódtak Reismanbe: „Ártatlan vagyok!” – mert a többiek közül egy sem állította ezt, jóllehet hadbírósági tárgyalási jegyzőkönyvük szerint mindnyájan „nem bűnös”-nek vallották magukat.
A jegyzőkönyvek tanúsága szerint Odell különös fickó volt. Az egyetlen lányt, akivel – a tanúvallomások szerint – valaha is bizalmas viszonyba került, egy együgyű, féleszű leányt, holtan találták. Megerőszakolták és megcsonkították azon a glasgow-i T/5 profilaktikus ambulancián, amelynek vezetője Odell volt.
Nem Reisman dolga volt megállapítani, vajon bűnös-e vagy ártatlan, s nem is volt hajlandó törni ezen a fejét. De hogyan formálja vissza ezt a roncsot emberré? Hát még katonává? Személytelen, írásbeli jellemzések alapján választotta ki, akár a többit, de most azon tűnődött, vajon egyáltalán figyelembe vette volna-e Odellt, ha azelőtt személyesen is megismeri? Feltehetőleg... igen, márcsak azért is, hogy megmentse a szerencsétlen nyomorultat sorsától. Azzal, hogy élet és halál urává tették, biztosították, hogy ha valamely halálra ítélt embert választ ki egy másik hasonló sorsra szánt helyett, szüntelen lelkiismeret-furdalás mardosná. Odell nem kevésbé volt érdemes a kiválasztásra, mint a többiek közül némelyik, meglehet még érdemesebb is náluk – valóban egyike a les enfants perdus-knek.

 

Ami a többieket illeti, ők ugyanolyan nehezen szánták rá magukat a döntésre, mint Roscoe K. Lever. A Katonai Büntetőtörvénykönyv 96. paragrafusa alapján ítélték el őket erőszakos cselekményekért, de nem várt rájuk a hóhér, mint a nemi erőszakért és gyilkosságért elítélt hét halálraítéltre.
Calvin Ezra Smith, Vernon Pinkley, Joseph Wladislaw, Glenn Gilpin – Reisman őket is fölismerte, amint most, hogy valamennyiükkel megismerkedett, rádöbbent arra, hogy régtől fogva ismeri a csoport valamennyi tagját. Néhányan csak azáltal váltak különleges esetekké, mert erőszakos bűncselekményt követtek el; egyik sem azért, ami volt vagy amivé lehetett volna, vagy azért, hogy ki volt az apjuk vagy ki adott életet nekik.
Találkozott velük már országúti motelokban, vidéki kávéházakban és városi kocsmákban szerte az országban. Találkozott velük a metodista övezetben, ahol megtagadták a hadkötelezettséget, s ahol titkosnak és becstelennek minősült a szeszcsempészet, ahol az emberek saját, megrendelésre készített kotyvalékaikat itták és a gyülekezet helyiségeiben mindig feszült volt a légkör. Találkozott velük keskeny, erdős, új-angliai hegyi utakon, ahol a nagyvárosok ellen beléjük oltott dühvel nőttek fel és semmi istenverte dolgot sem lehetett csinálni vasárnaponként, csak ócska tragacsokon járni a parányi településeket, felcsípni lányokat és ijesztgetni a turistákat. Találkozott velük Chicagóban, lakása szomszédságában, ahol, ha az ember átment az úttesten, már idegen földön járt, ahol más volt a wurlitzerzene és mások voltak a hétköznapi közhelyek, és csak az isten óvta azt, aki rossz helyre tévedt, ha az ottlakók éppen harapós kedvükben voltak. Találkozott velük a végeláthatatlan délnyugati prériken és síkságokon, amely táplált és üzemanyaggal látott el egy nálánál jóval gyorsabban fejlődő birodalmat, ahol felkínálták magányukat és csalódott elkeseredettségüket, s mivel senki sem volt hajlandó osztozni ebben velük, dühödtebben távoztak, mint ahogy érkeztek.
Smith, Pinkley, Wladislaw, Gilpin – valamennyien onnan jöttek, s ottmaradtak volna életük végéig, ha nem szólt volna közbe a háború. Valamennyien igennel válaszoltak Reismannak, mert rühelltek a pácot, amibe kerültek, ő meg kiutat, meglehet ő sem könnyű kiutat kínált nekik, sőt talán megnyitotta számukra a dicsőséghez vezető olyannyira magasztalt utat is.
Smith, a Bibliát markolva: – Itt ültem, uram, fohászkodtam az Úrhoz, mutassa meg nekem az utat, és Ő most meg is mutatta.
Pinkley: – Kapunk eltávozást is? Tudja... hogy bemehessünk a városba, vagy valami hasonló.
Wladislaw, amikor megtudta, hol született Reisman: – Mit nem beszél, még hogy Chicago! Mondja csak, ismeri... – Mintha nem élne ott több, mint egymillió ember.
Gilpin: – A hadseregben egyik egység olyan, mint a másik! A fenébe is! – Még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy most nem a hadseregben, hanem börtönben van.
Akadt még hozzájuk hasonló elég, akiket Reisman kiválaszthatott volna, s ha valaki megkérdezi, voltaképpen miért éppen ezeket emelte ki, nem tudott volna mit válaszolni. Ösztönös megérzés, aktáikban egyetlen szó, vagy mondat, valami régi szakmájuk, valami, ami arra utalt, hogy ők a legjobbak vagy éppenséggel a legrosszabbak. Ők voltak azok, akik hatalmas kérdőjelként meredeztek Amerika arcán, akik mindig kerestek valamit, de sohasem találták meg, akik mindig készen álltak a vitára vagy harcra, akik habozás nélkül beszálltak egy buliba, hogy valami pénzhez jussanak. Férfiak, akik bambán maguk elé meredve ültek a kocsmákban, ittak hajnalban, ittak késő éjszaka, vitatkoztak vagy kérkedtek vagy verekedésekbe keveredtek. Nem részegesek, csak olyanok, akik szemmel láthatóan, mindig ott voltak ezeken a helyeken, pedig nyilván volt munkájuk vagy valami pénzük, amiből fizették az italukat meg fedezték a semmittevés óráit.
Ők azok, akik felvágták a fát, felhúzták a kútból a vizet, kisemberek kis helységekben, akiknek testi nyílásaiba a modern isten-sátán, a szörny-zsarnok tömegkommunikáció belesulykolta a vagyon, a hírnév és a szenzáció számukra örökre elérhetetlen osztókét. Megvetették tehát a munkájukat, s váratlan vad kitöréseikkel tiltakoztak sorsuk ellen.
Meglehet, volt barátnőjük vagy feleségük is – derék asszonyok, akik szűköltek miattuk vagy ringyók, akik kifacsarták őket. Meglehet, voltak gyermekeik, akiket megsimogattak vagy megbüntettek, attól függően, mit diktált nekik a hajlamuk. Valójában azonban csak ez volt az életük: üldögéltek, vártak valami izgalomra, serkentésre, lelkesedésre, valakire, aki erősebb náluk, s utat mutat nekik a legközelebbi zűrhöz.

 

Amikor Reisman befejezte a körútját, már tudta, miért ragaszkodott Kinder hadnagy ahhoz, hogy személyesen kínálja föl minden fogolynak a választási lehetőséget. Sajátos, érzelmi kapcsolat jött létre Reisman és minden egyes fogoly között megnyilatkozása pillanatában. Odell, Sawyer, Posey – bár nagyon is eltérőek voltak alkalmasságukat és férfiasságukat illetően – ezek ébresztették rá leginkább arra, milyen lélektani előnyökhöz juthat, ha személyesen végzi el ezt a munkát. S feltehetőleg így volt ez a többiek esetében is, jóllehet ennek semmiféle jelét sem adták, s ha megkérdezik őket, tagadták volna. Ragaszkodásuk ettől fogva személy szerint neki szól majd, ahogy gyűlöletüknek is ő lesz a tárgya. White, akihez még vissza kell térnie válaszért, továbbra is talány maradt.
Reismannek eszébe jutottak Kinder hadnagy szavai: – Bizonyos értelemben olyanok lesznek, mint az újszülöttek. Maga egy személyben lesz anyjuk és apjuk. Az életet hozza meg nekik, s táplálni fogja őket a felismerés első pillanataiban.
Ijesztő gondolat volt. Eltekintve attól a kockázattól, hogy maga is érzelmileg fog kötődni hozzájuk, vajon miféle széttéphetetlenül erős kötelet fonhat ennyire könnyen szakadó pászmákból?

 

7.

Carl Morgan főtörzsőrmester egyedül gubbasztott a Hentesbárd egyik asztalánál, tömte magába az ételt és pohárszámra itta a hideg, fölös tejet. Most már a többiek is tudták, mi esett meg vele. Elterjedt a híre, hogy egy időre megszűnnek a kivégzések, és nem akadt senki, aki ne fogadta volna megkönnyebbüléssel a hírt – titkon vagy nyilvánosan kifejezést adva örömének. Morgan fölöslegessé vált. Többé nem volt helye az 51. Büntető-Kiképző Központ szervezeti hierarchiájában.
Mindenki látta késő délután a gyakorlótéren, amint tehetetlenül vezényelt a kisérletinyúl-szakasznak, amely ennek nyomán teljes zűrzavarban botorkált fel s alá. A foglyok, akiket eleinte ingerelt a szokásoson felüli alaki kiképzés, mihelyt fölismerték az őrmester tehetetlenségét, kuncogó megvetéssel vetették magukat a menetgyakorlatokba, alamuszian kijátszottak parancsait és tettetett tudatlansággal tetézték hibáit. A marston-tyne-i katonák és foglyok eddig rettegtek tőle, de most már csak nevettek rajta. Ő pedig komoran töprengett azon, hogy mindennek Reisman az oka, s ezért minden gyűlölete a százados ellen irányult.
Tess kihozott neki egy újabb pohár tejet, s amikor elindult az asztalától, az őrmester elkapta a csuklóját. De most már a lány sem volt olyan barátságos, mint annak előtte. Végtére is, mind egyformák.
Tess megpróbálta kiszakítani magát az őrmester markából. – Mi kell? – kérdezte.
– Mi van? Már nem szeretsz? – kérdezte Morgan. A lányon nem volt harisnya, az ajándék függő sem volt fülében. Azóta nem tette fel a fülbevalót, amióta Morgan első ízben találkozott a Hentesbárdban Reismannel – a kivégzés éjszakáján.
Noha Tess természetétől idegen volt a harag, most elvörösödött és végső erőfeszítéssel kitépte karját az őrmester szorításából. Morgan eddig még soha egy ujjal sem ért hozzá, Tess pedig nem látott benne semmit, miért ne lenne kedves hozzá, még kacérkodott is vele, hogy egy kicsit fölvidítsa, de most úgy érezte, bemocskolódott ott, ahol a férfi hozzáért.
– Az, hogy kit szeretek és kit nem, az a magánügyem – vetette oda neki gőgösen.
– Az a nagyokos barátod visszajött – mondta gúnyosan Morgan. – De gondolom, már úgyis tudod. – A lány hirtelen támadt kíváncsisággal, meglepetten pillantott rá. – Vagy lehet, hogy nem tudod? – tette hozzá a férfi csipkelődve.
– Ismerem a fajtádat, de ismerem az övét is. Van ám még kocsma a faluban, és vannak még más lányok is.
Tess még inkább elpirult. Nem, semmit sem tudhatott róluk. Csak találgat. Csak, ha a százados eldicsekedett vele – de ezt lehetetlennek tartotta.
– Miféle barátom? – kérdezte, igyekezvén palástolni kíváncsiságát.
– Hát, a százados, aki itt járt a múlt héten. Az, akinek olyan nagy a szája és az orra. Akkor jól kiosztottam, és újra megteszem, ha megpróbál bajt keverni nekem, ezt meg is mondhatod neki, ha találkozol vele.
Morgan hirtelen elharapta a szavát, mert rádöbbent, hogy ostobaságokat fecseg. Mit tudhat ez a lány a századosról? Egyáltalán mit tudhat ez a lány bármiről is? Ha szembeszegül Reismannel, ha megmondja neki a magáét, a századosnak jogában áll hadbíróság elé állítani és megtörni őt. Ha alatta kell szolgálnia, vajon meddig tudja elviselni, mennyi ideig hagyják meg neki az őrmesteri csíkokat? Azon töprengett, zsidó-e a százados, vagy más ilyesféle, de eddig még sohasem látott ilyen beosztásban zsidót.
Tess válasz nélkül állt tovább az őrmester asztalától. Boldogság, és egyben szorongás töltötte el. Hát, visszajött a százados gondolta, s szerelmük éjszakájának emléke végigbizsergett rajta.

 

Zárkájának gyászos homályában az önmagát gyötrő Napoleon jóformán észre sem vette, hogy a nappal már éjszakába fordult. A százados távozása óta agyában egymást kergették az emlékek, s most, hogy gondolatban elérkezett addig a pontig, ahol egyszer s mindenkorra zátonyra futott az aranyálom, ahol megtörtént vele az a kimondhatatlan dolog, nem mert tovább gondolkodni. De mégis rákényszerítette magát, mert a szép emlékek elgyöngítették, ismét az életre és a százados által nyújtott reményre gondolt, s arra, hogy a többihez valahonnan elő kell teremtenie elegendő erőt...

 

Milyen büszkén viselte arany stráfjait. Az arizonai Fort Huachucában a legjobb színes bőrű alakulat kiképző tisztje volt, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a világon nincsen párjuk; égtek a vágytól, hogy elinduljanak, hadd mutassák meg, mire képesek.
Keletre szállították őket, Louisianába, az óriási hadgyakorlati területre, ahol az alakulófélben levő seregek tettetett harcban edzették izmaikat. A síkságon, az ingoványban és az utakon harckocsik, tehergépkocsik és összevont alakulatok száguldoztak és fordultak és mélyesztették egymásba fogukat. Durrogtatták puskáikat és dörgették ágyúikat és felidézték mindazokat a ravasz iskolás fogásokat, amelyekről annak idején álmodoztak, hogy majd felhasználják azokat, ha behívják őket katonának a háborúban. De most eljött az ideje, hogy túladjanak az ostobaságokon, mert később már túl nagy veszteségeket okoznának.
Ment, mint a karikacsapás. Jó volt együtt dolgozni a fehér fiúkkal, büszke lehetett önmagára, hogy ugyanazon zászló alatt szolgálnak és megállja helyét a kiképzésben. Napoleon katonásan fogadta és határozottan, katonásan viszonozta a tisztelgést. És sok fehér fiú tisztelgett neki, és ő viszonozta a tisztelgést. Világosan és hangosan kimondom: veletek vagyok és ti velem vagytok, és jóllehet most még csak a tiszti csíknak tisztelegtek, mert ez az előírás, talán eljön még a nap, ha szerencsés leszek, amikor már az embernek is tisztelegni fogtok.
Azután egy este, Davisville-ben, az embernek tisztelegtek.
A hadgyakorlat már véget ért. A katonák pihentek, szórakoztak, elárasztották a várost. Napoleon a négernegyed peremén kódorgott, képtelen volt rávenni magát, hogy be is lépjen oda. Ebben a kerületben nem voltak utcák, nem volt közvilágítás és a mindent elborító bűz alapján ítélve, feltehetőleg csatornázás sem létezett itt. A szennyből sötét, rongyos alakok bukkantak elő és kíváncsian, irigyen bámultak. A viskókból, sikátorokból, beépítetlen telkekről a düh, a gyász, a fájdalom hangjai törtek elő és széttépték a nyári éjszaka csöndjét. Közvetlen közelről hamisan csengő nevetés harsant fel. Bármerre nézett is Napoleon, hogy feloldja a kiképzés fáradtságát, eleget tegyen a változtatás, lazítás, talán ösztönzés vagy éppenséggel izgalom vágyának – itt nem találta meg. Átvágott a fehér lebujnegyed utcáihoz, bár tudta, hogy ott sincs helye, ott is nemkívánatos elem, de ki akarta próbálni ezt a dolgot – már akkor is megremegtette a veszély érzete, amikor elszánta magát erre a lépésre –, azt akarta, hogy puszta jelenléte is tiltakozásként szolgáljon.
Azt mondogatta magának, hogy hűvösen kíváncsi és szenvtelen, és amint végigment a lármás, egyenruhákkal zsúfolt, neonfényben fürdő utcákon, megelégedett azzal a tudattal, hogy itt sem akad semmi neki való. Kissé leereszkedő kívülállóként a nők, az ital és az élénkség mögött fölismerte a mocskot, a bűnt, a kapzsiságot, és világosan látta: sem fehérnek, sem feketének voltaképpen nincsen ott keresnivalója.
Katonák lökdösték a tolongásban, az a néhány, aki tisztelgett neki, csak ímmel-ámmal tette és zavartan, mert most a mindennapi összefüggésből kiragadva látták és nem voltak egészen bizonyosak, mi a megfelelő viselkedés. Éppen akkor haladt el egy kávéház bejárata előtt, amikor az ajtó kivágódott és egy csoport rohant ki az utcára. Egy nő botorkált neki, ő pedig kinyújtotta a karját, hogy felfogja estében. A nő megfordult, túlérett arcán merev mosoly, s dadogni kezdett: – Bocs, kiskatona... én... – Majd felháborodva: – Ó... uramisten ne hagyj el... nézzétek csak!
– Veszed le a mocskos kezedet arról a nőről! – ordított rá egy katona.
Öten voltak – két nő, két legénységi állományú katona és egy kövér civil. Aki rákiáltott, nyúlszájú, belapított orrú, harckocsizó váll-lapos tizedes volt.
– Mit keresel itt, te nigger? – kérdezte a civil. Napoleon látta, hogy részegek és fel vannak hergelve, s tudta, ha egy férfi kúrni vagy pénzt keresni indul, nem kedveli, ha megakasztják útjában. A civilre ügyet sem vetett, az egyenruhásokhoz fordult: – Sajnálom, katona – mondta természetes hangon, bár maga sem tudta, miért kér bocsánatot, és szégyenkezett is miatta.
Továbbindult.
A tizedes elállta az útját. – Bocsánatot kérsz attó' a lánytó', hallod! – parancsolt rá.
A másik katona rámeredt és megcsóválta a fejét. – Úristen! – mondta. – Hiszen ez egy nigger hadnagy!
– Helyes, fiú! Mondd azt, hogy bocs, és el van boronálva. Azután pedig takarodj – szólt közbe vidáman a civil. – Úgy látszik, ingyen akartál tapenolni.
– Rosszul látta, uram – mondta Napoleon, és érezte, hogy elönti a düh. – A maga barátnője majdnem elesett, én csak segítettem neki. – Visszafordult a két katonához. Ezek nem viszik el szárazon, határozta el. – Maguk ketten okosabban tennék, ha nem felejtenék el, hogyan kell viselkednie egy katonának – mondta rekedten. – Ha megszólítanak egy tisztet, hozzáteszik: uram, és ha elmennek mellette, tisztelegnek neki. Nos, próbáljuk meg még egyszer! – Semmi elégtételt, semmi diadalt nem érzett, csak émelyítő undort, meg félelmet, amelyet erőnek erejével küzdött le magában. Most már harcra készen állt, de nem ilyen harcra, könyörgöm, nem ilyen harcra!
– Hát ez a legpimaszabb nigger, akit én... – bökte ki elképedve a nő.
Körülöttük a forró, mocskos járdán lelassult, azután elakadt a forgalom, amikor más katonák és az arra haladó civilek fölfigyeltek arra, mi történik. Napoleon látta, milyen ellenséges a tömeg, s lelkében a düh a rettegéssel hadakozott – sokkal inkább a fölösleges, ostoba incidenstől, mint a személyi biztonságáért való rettegés volt ez. A járda mellett csikorogva fékezett a katonai rendőrség kocsija. A hátsó ülésről kiugrott egy őrmester, csuklóján gumibotot lóbázott; két katonai rendőr követte.
– Mi történik itt? – fordult az őrmester a tizedeshez.
– Ez a nigger megtámadta a nőmet – jelentette ki a tizedes; mintegy védelmezőként magához rántotta a nőt. A nő nyitott szájjal bólogatott és buzgón mosolygott.
A katonai rendőr őrmester most Napoleonhoz fordult, s csak ekkor pillantotta meg arany vállstráfjait. Tisztelgett. Napoleon viszonozta a tisztelgést.
– Úristen! – kiáltott fel a civil, aki figyelte a jelenetet.
– Láthatnám a papírjait, hadnagy? – kérdezte az őrmester. Átvette Napoleon kimaradási engedélyét és személyazonossági igazolványát, azután a kocsihoz lépett. – Úgy gondolom, uram, helyesebb, ha ön intézi ezt az ügyet – mondta.
Egy katonai rendőr főhadnagy nyitotta ki a kocsi ajtaját; dühös volt, hogy személyesen kell közbelépnie. Amikor meglátta, hogy a néger tiszt, nyomban tisztában volt azzal, hogy gyorsan és feltűnés nélkül kell véget vetnie a csődületnek.
– Beszéljük meg a dolgot itt bent, hadnagy – mondta, és a kocsi első ülésére mutatott.
Napoleon tiltakozás nélkül beszállt, tudta, hogy a tiszt igyekszik tapintatosan eljárni.
– Hééé, meglógatják azt a rohadékot! – ordította valaki a tömegből.
– Gyerünk, gyerünk, oszoljunk, emberek, mozgás! – vezényelt az őrmester. – Maguk ketten itt maradnak – fordult a két katonához.
A kövér civil tiltakozott. – Maga, fiam, nem rendőr ezen a környéken!
– Mondja meg a haverjainak, tizedes, hogy hordják el magukat, vagy csúnya bajba jut – mondta az őrmester.
– Menjetek vissza abba a kávéházba – szólt nekik begyulladva a tizedes. – Oszt tartsátok ott a lányokat, halljátok. Mingyárt ott leszünk.
A tömeg szétoszlott, a feszültség felengedett. Akik most haladtak el a járőrkocsi mellett, csak azt gondolták, már megint itt szimatolnak a katonai zsaruk. Tele volt velük a város.
Napoleon beszámolt a történtekről, de megalázottnak és nyomorultnak érezte magát, amiért részleteznie kellett, mit, mikor és miért tett, mint amikor egy kisfiút torkoskodáson kapnak. Azután néma dühvel hallgatta, hogy a két katona meg akarja hazudtolni. Ha teljesen józanok, talán még hitelt is adtak volna szavuknak.
– Hajlandó elfogadni a bocsánatkérésüket, hadnagy? – kérdezte a katonai rendőrtiszt. – Úgy gondolom, félreértésről volt szó.
A két katona ott állt a kocsi ajtaja előtt, katonai rendőrök kordona választotta el őket a járókelőktől. Civil társuk és a két nő a kávéház ajtajában várta, mi történik majd. Az arra haladó katonák alaposan szemügyre vették a nőket, azok meg tartózkodó mosollyal viszonozták a pillantásokat.
– Igen, elfogadom a bocsánatkérést – mondta Napoleon beletörődve.
– Rendben van, akkor maguk ketten csipkedjék magukat! – rendelkezett a tiszt.
A tizedes és a társa egymásra néztek, azután Napoleonra és a katonai rendőrökre, várták, ki szólal meg elsőként, közben idegesen pillantgattak a kávéház ajtajára.
A tizedes kézfejével megtörölte a száját. – Hát igen, sajnáljuk – mormogta.
– Sajnálják, és? – leckéztette a tiszt.
– Sajnáljuk, uram – mondta a tizedes, de közben elnézett Napoleon mellett, pillantásával a főhadnagyot kereste.
– Oké, rendben van, mehetnek – mondta a tiszt.
A két katona tisztelgett. – Igenis, uram – kiáltották és gyors léptekkel elindultak a kávéház felé.
– Nem teszünk erről jelentést, hadnagy – jegyezte meg a katonai rendőrtiszt. – Remélem, maga is így jár el és elfelejti az egészet.
– Igen. Köszönöm a segítségét – válaszolta Napoleon. – Már kezdett elfajulni a dolog.
Napoleon ki akart szállni a kocsiból, de a tiszt a karjára tette a kezét és megállította. – Elvihetjük valameddig? – kérdezte jelentőségteljesen.
– Nem, köszönöm – mondta Napoleon. – Azt hiszem, egyenesen visszamegyek. – Kiszállt, tisztelgett a katonai rendőrtisztnek és elindult abba az irányba, ahonnan jött.
Eleinte sietett. De amikor látta, hogy senki sem ügyel rá, lelassította lépteit, megpróbált lazítani és szemügyre venni azokat a dolgokat, amelyek mellett elhaladt és a szembe jövő embereket. Különösen arra ügyelt, hogy ne ütközzön senkinek és őneki se jöjjön neki senki. Tapintóérzéke felfokozottan működött, elnyomta a látását és hallását is, úgy érezte, ha hozzáér valaki, egy fehér ember, az kiégetné a bőrét.
Elmaradtak a lebujnegyed fényei, elhalkult mögötte a zaj is, tömegnek nyoma sem volt már. Napoleon egyedül haladt egy csöndes lakónegyed utcáján. Ekkor lassan utolérte egy öreg kocsi. De ő csak akkor vette észre, amikor valaki rákiáltott: – Elvihetem, hadnagy?
A kocsi felé lépett, hogy megnézze a jótét lélek arcát és azt mondja neki: nem, köszönöm, de abban a pillanatban meglátta a kormány mögött azt a kövér civilt, aki a két katonával volt. A kocsi hátsó ajtaja kivágódott, azok ketten kiugrottak rejtekhelyükről és diadalittas dühtől eltorzult arccal rávetették magukat. A nyúlszájú, belapított orrú magas tizedes hatalmas ívben meglendítette a karját és Napoleonnak csak a másodperc tört része maradt, hogy behúzza a nyakát, így az abroncsvas teljes erővel a vállára csapott le. Napoleon érezte, hogy megreccsen a csontja, fájdalmában fel akart jajdulni, de hangja elfulladt, lélegzete is elakadt, mert hátulról egy kar átkarolta és fojtogatni kezdte.
Az ütés erejétől a vas pengve hullott a földre. A tizedes ököllel Napoleon szájába vágott. – Te rohadt tohonya nigger! – köpött ki. A szavak, akár az okádék, ott dübörögtek, értek és rohadtak a katona belében, és csakis kiokádásukkal könnyebbülhetett meg. – Miattad vesztettük el a lányokat! – Átkozódva ütötték-verték, a földre rántották, tapostak rajta.
Napoleon elgyengülve, a meglepetésszerű támadás iszonyú dühétől elkábulva, kézzel-lábbal rúgkapált, de azok ketten lefogták és bevonszolták a kocsiba.
A másik katona, miközben öklével Napoleont csépelte, idióta módon újra meg újra csak ezt ordította: – Hadnagy, hadnagy, hadnagy, hadnagy...
– Elkaptátok? – szuszogta a vezető. Rátaposott a gázra, a kocsi megugrott. – Szeggyétek el a késit, szeggyétek el a késit, ezekné' a niggerekné' mindig van kés! – intette őket.
Napoleon teljes erővel küzdött, hogy feltápászkodjon a robogó kocsi aljáról, lerázza magáról támadóit és segítségért kiáltson. Egy súlyos bakancs rúgása nyomán megreccsent a koponyája, egy másik rúgás az ágyékát érte, elvesztette az eszméletét, utolsóként még a gúnyos „...hadnagy, hadnagy, hadnagy...” csengett tompán a fülében.
A városka néhány fekete lakosa talált rá hajnalban. Nyöszörögve, félig eszméletlenül hevert Davisville feketék lakta kerületében egy szennycsatornában, emberi ürüléktől és nyáltól ellepve. Meztelen volt, inkább holt, mint eleven, egész testét elborították az alvadt véres sebek és horzsolások. Körötte elszórva megtalálták egyenruhája cafatait, a hadnagyi stráfokat letépték a gallérjáról. Iszonyú fájdalmat érzett az ágyékában.
A kórházban az orvos megmondta neki, mitől van a fájdalom. Szántszándékkal borotvával vagy éles késpengével végighasították a herezacskóját. Fel fog épülni, nyugtatta meg az orvos, ha támadói még rosszabbat akartak, akkor kudarcot vallottak – de Napoleon agyában ott zakatolt a megvetés e kimondhatatlan, végső aktusa, és a bosszút irányító agytekervényeibe beivódott egy kép.
A katonai rendőröknek csak annyit mondott, hogy a sötét éjszakából egyszerre előrobogott egy kocsi és elütötte, amikor az úttesten haladt. Ennél többre nem emlékezik, állította. Az iszonyú fájdalmakkal járó, keserves felépülés heteiben helyrejöttek a csontjai és a szövetei, de lelke nem gyógyult meg – most már kizárólag csak egyetlen cél szolgálatába állította. Sem a dagadt civilt, sem azt a katonát nem akarta elkapni, akinek még az arcára sem emlékezett. Bosszúja kizárólag a nyúlszájú, belapított orrú, hórihorgas tizedesre irányult, s agyába kitörölhetetlenül bevésődött egy harckocsi-hadosztály száma...

 

Amikor Napoleon most lelki szeme előtt felidézte ezt az arcot, sikítani akart, de vajon ki hallaná meg? Dühödten a másik oldalára fordult a priccsen... gyors, kétségbeesett mozdulattal, mintha így elmenekülhetne az emlék elől, amely csak teste egyik oldalán fekve gyötri, a másikon már nem. Melléből rekedt zokogás tört fel, az angol tél dohos hidege megremegtette meztelen testét a pokróc alatt. Hát nem űzte ki magából azt az arcot? Nem törölte ki örökre vérrel-vassal? De még mindig maga előtt látja... kísérti... gúnyolja, ahogy akkor is gúnyolta. Ez a baj ezzel a hitvány rögeszmével... gyógyíthatatlan... soha, semmi nem gyógyíthatja ki belőle...
Nem árulta el senkinek – sem a rendőröknek, sem barátainak, sem fölötteseinek –, mi történt vele akkor éjszaka Davisville-ben. Folytatta a szolgálatot. Ez az ő magánügye, igazságot is ő szolgáltat majd. Az a kevés büszkeség és becsület, ami megmaradt számára, nem viselné el a nyilvánosság reflektorfényét és a feltárulkozást, ami egy hivatalos nyomozás és a nyilvános bírósági tárgyalás mindenkori velejárója. Munkáját kifogástalanul látta el, de hiányzott belőle a mindent átjáró melegség és öröm, amit korábban érzett, s amit sikerült közvetítenie másoknak. Úgy érezte, háta mögött egy árny settenkedik, s időnként hirtelen visszapillantott, hogy elkapja. Éjszaka felijedt, verejtékben úszott és remegett az álmai miatt. Néha váratlanul éles fájdalom hasított bele ott, ahol megtaposták és késsel megsebesítették.
Népe gyötrelmeinek valóságos tárházává vált. Igen, most már a saját népének tekintette a feketéket: e néphez tartozott, e népből származott. Végigböngészte az újságokat és folyóiratokat, kivágta belőlük a négerek szenvedéseiről és üldöztetéséről szóló történeteket. Esze, szeme, füle megnyílt a négerekkel szembeni visszaélésekkel foglalkozó történetek számára. Hallgatta, és csak most hallotta meg, katonái iskolázatlan zsargonját, amint siránkozva ismételgették a négerüldözés történeteit, s ilyenkor komoran bólogatva emlékezett.
Visszaemlékezett a Harlemra, az egyik fekete Führer képtelenül nevetséges és dagályos szólamaira a Lenox Avenue sarkán.
– Heil Hitler! Szeretem Hitlert... igenis szeretem Hitlert azért, amit csinál. Amit csinál, az jó. A fehér ember hadd gyilkolja fehér ember testvérét. Legalább kevesebb fehér marad, akivel később lékeli számolni, amikor a fekete ember megjelenhet a színen és igazságot szerezhet magának.
Fekete nacionalisták! Akkor hihetetlennek hatott... nevetségesnek... meghökkentőnek... mert ő egyetemi hallgató volt, tanult ember, választékosan beszélő, jól öltözött, aki felfelé haladt egy barátságos, nyitott világban. Az, hogy néger, pusztán csak véletlen kérdése. Igaz, voltak persze korlátozások emiatt – ezt ő is jól tudta, tapasztalta a saját bőrén is, de hát mindenki kénytelen eltűrni megszorításokat: zsidók és katolikusok és írek és olaszok és lengyelek és németek, Amerikában születettek és külföldről bevándoroltak, feketék és fehérek. Amerika a korlátlan korlátozások hazája... Hallgatta hát az utcasarki hordószónoklatokat...
– A zsidók mind kommunisták, a kommunizmus meg éppúgy ki akarja zsákmányolni a négereket, mint a fehér ember. A kisujjamat sem mozdítanám, hogy megmentsek egy zsidót...
Nem! Nem így van! akarta hangosan odakiáltani. A legjobb barátaim között is vannak zsidók. De nem kiáltott. Kínos lett volna elköteleznie magát... félt az őrt álló kemény öklűektől, akik figyeltek mindenkit. A szónok pedig már befejezte gyűlölködő kitörését és összefüggés nélkül áttért a következőre.
Egyszer elment egy baseball-teremben tartott gyűlésre, s azon tűnődött, milyen arányokat ölthet a felforgató tevékenység, amikor már nem a nyílt utcán vannak, s behúzódnak kis viskóik magányába. Úgy érezte, hogy a szónok egyenesen őrá néz, amikor kitört: – Minél feketébb a néger, annál szebb a néger. Minél feketébb a néger, annál nagyobb dicsősége ő a fajtájának. A mulattok fattyúk. Mindig a fehér ember mellé állnak. Ellenségei a fekete négernek. A feketék birodalmát akarjuk Afrikában. Kizárólag a fekete emberekre épülő nemzeti létet kívánunk. Az én számomra fajtám megváltása vallás. Amit Hitler az árják nemességéről mondott, vonatkozik a néger nemességére is...
Napoleonban parányira húzta össze magát a francia ős, láthatatlanná akart válni. Kisomfordált a gyűlésről, tisztátalannak, kívülállónak érezte magát...

 

De lehet, hogy mégiscsak igazuk volt azoknak a nevetséges tanulatlan fekete Führereknek. Elég, ha megnézzük, mi történt ővele! S ő még részt vett az ő játékaikban, amely az ő szabályaik szerint folyt!...

 

A Davisville-t követő hónapokban egyetlen rögeszme irányította életét. Tanulmányozta a csapatmozdulatokra vonatkozó utalásokat, hivatalos jelentéseket, minden percben tudta, pontosan hol található kiszemelt zsákmányának hadosztálya; érezte, hogy fellángol benne az izgalom, amikor úgy gondolta, talán keresztezhetik egymás útját, hogy üszkösödik a keserű seb, ha csalódnia kellett e várakozásában. Néha már arra gondolt, hogy búcsút mond mindennek, lelécel a katonaságtól, a tizedes nyomába veti magát és egyszer s mindenkorra véget vet a dolognak, mert attól tartott, hogy a tizedest áthelyezik, esetleg meghal, elesik a fronton, így vagy úgy örökre nyoma vész, s ő, Napoleon ott marad fél emberként, akiből soha nem lesz már egész ember. Mégis várt. Jóllehet maga is rettegett attól, hogy a kín gyönyöre kedvéért teszi, nem pedig a célért – mégis várt. Mert tudta, hogy kell lennie egy jobb módnak, egy megfelelő időpontnak, amely előbb-utóbb bekövetkezik, csak erősen kell akarnia, hogy valóra váljon, éhségét csillapíthatatlan hatalmával kell kívánnia és kivárnia.
Ősz vége felé új beosztást kínáltak fel neki. Menjen át Angliába, ahol az inváziós előkészületek keretében kis színes bőrű egységeket részlegesen nagyobb alakulatokká vonnak össze. De még ebben az esetben sem dönthetett teljesen egyedül. Hol van a tizedes? Vajon ő mit fog csinálni? Hová tart a hadosztálya? Tudakozódott, s csak akkor döntött, amikor már meggyőződött arról, amit tudni akart. Élete visszavonhatatlanul összefonódott a másikéval, és ha kell, haláluk is összefonódik.
A vonat északkeletre vitte, New Jerseybe és New Yorkba – itt hajózzák majd be őket. A vonatablakból kibámult a földekre és gyűlölte őket téli fehérségük miatt. A fehér szín miatt idegenebbnek érezte magát, mint ahogy születésénél fogva indokolt lett volna. Miért nem hull fekete hó? Miért kell ennek is fehérnek lennie, mint minden egyébnek ezen a világon, amibe beleszületett? Ha csak egyetlen napig fekete hó hullana, akkor megbékélne a világgal és lemondana a vérbosszúról. Gyűlölte a fehér szín csúfságát, a téli hideg hófehérségét, amely oly hamar bemocskolódik. A fekete sohasem mocskolódik be, egyszerűen megmarad feketének, és úgy érezte, ésszerű lenne, ha ezzel valami vele született tekintély és megbecsülés járna. De az is lehet, hogy a téli fehért öltött táj iránt érzett gyűlölete csupán egyszerű lélektani reagálás a szokatlan és feszélyező hőmérsékletre, ami már sok nemzedékkel korábban kialakult a meztelen fekete emberekben odaát a távoli dzsungelekben, ahonnan őseik származtak.
Hazalátogathatott volna Washingtonba, de nem érzett kedvet rá. Felhívhatta volna New Yorkban Rexfordot, a többi barátját is az egyetemről, vagy a tanárait – de nem tette. Tisztátalan... kívülálló... nem akart találkozni senkivel...
Az Ile de France kifutott az Atlanti-óceán északi vizeire, s Napoleon végigjárta a hajó fedélzeteit és folyosóit, amelyeket telezsúfoltak emberrel és hadigépezettel. Ha olyan helyekre ért, ahol semmi keresnivalója sem volt, addig ravaszkodott, vitatkozott, blöffölt, amíg beengedték. Egyszerre csak megpillantotta a harckocsi-hadosztály váll-lapjait és elindult a katonák között, arcukat fürkészve. Már fényes nappal volt, amikor megpillantotta a nyúlszájú, bevert orrú, hórihorgas tizedest. Sok tanúja volt a jelenetnek.
– Kopó! – súgta valaki. A pókerező tizedes fölnézett, de amikor látta, hogy nincs kitől tartania, újra elmélyedt a lapjában.
Napoleon lenyúlt, megragadta hajánál fogva, hátrarántotta a fejét, hogy megbizonyosodjék – hogy lássa azt a szájat, azt az orrot, azt a dühös arcot, mely ott élt emlékezetében. A többiek dermedten ülve maradtak, kezükben a kártyával, a padlón ott feküdt a pénz, egyszerűen nem értették, mi történik.
– Emlékszel rám? – kérdezte Napoleon. Villámgyorsan cselekedett, a többieknek idejük sem volt, hogy magukhoz térjenek. Jobbjával visszakézből, azután ököllel belevágott a tizedes arcába.
Az vergődött, megpróbált talpra állni, belemart a kézbe, amely fájdalmasan húzta, szorította a haját. – Mi a fenét gondolsz, mit csinálsz, te nigger! – üvöltötte.
– Davisville... tavaly nyáron... – mondta Napoleon. Keze meg sem rezdült, hangja hihetetlenül nyugodt volt. A zsebébe nyúlt, s a tizedes szeme kiguvadt a rémülettől, amikor meghallotta a kattanást és meglátta a felvillanó pengét – most már emlékezett! – Itt van a kés, amit kerestél! – Napoleon hangja felujjongott. – Megvettem neked, tudtam, hogy nagyon kell neked! – Lecsapott a késsel a tizedes torkára, azután visszahúzta, s amikor a többiek felriadtak döbbent bénultságukból és megpróbálták elkapni a karját, teljes erővel belevágta a tizedes mellébe...

 

...hallotta saját ordítását és a tizedes hörgését – még most is, marston-tyne-i cellája lidérces éjszakájában, érezte a megkéselt ember kilövellő vérének ragacsos melegét, amint bemocskolja a kezét, egyenruháját, egész életét.

 

Amikor Reisman belépett a cellába, összetörtén találta Napoleont: legyűrték az emlékei. Verejtékben úszva, elgyengülve feküdt takarója alatt. Reisman úgy találta, hogy Napoleon vonásai megenyhültek, a haragos bizonytalanság már nem rajzolt komor árkokat az arcára; igaz, hogy mindössze egy gyenge fényű körte világított a plafonról, s ez a félhomály kedvezett az effajta reményteljes képzelgéseknek.
– Hát, visszatért a lelkiismeretem – szólalt meg Napoleon, amint fölismerte a belépő tisztet. – Már éppen kezdtem összekeverni magát a lidérces álmaimmal.
– Nem, én hús-vér vagyok – állapította meg Reisman. Túlságosan fáradt volt a vitához. – Leülhetek?
Napoleon elhúzta a lábát a priccs fal felőli szélére, s Reisman leült. Már korábban elküldte Bowren tizedest és a másik őrt, azután, mielőtt visszatért volna a zárkába, ismét elolvasta Napoleon White törzslapját: valami fogódzót keresett, valamit amivel hathatna Napoleonra, hogy azt a választ adja, amelyre Reisman várt. Ha egyáltalán létezett valami, ami ennek az embernek az előéletét jellemezte, úgy az életerő volt az.
– Miért nem harcolt elszántabban a hadbírósági tárgyaláson? – kérdezte Reisman.
Napoleon meghökkent és felült. – Maga is ott volt?
– Nem. De el kellett olvasnom a jegyzőkönyveket.
– Elmondtam nekik, hogyan történt. Ez volt minden. Három rossz pontom volt már amúgy is, amikor láncra verve lehoztak a hajóról. Bűnös voltam, amíg rám nem bizonyítanak még súlyosabb bűnöket. Egy tucat ember látta, amikor megöltem hidegvérrel – állították.
– Valóban hidegvérrel történt?
– Biztosíthatom, hogy vérem hőmérséklete akkor távolról sem volt hideg. Már olyan régen vágyódtam arra, hogy bosszút álljak ezen az emberen... belehaltam volna, ha nem teszem meg. Addigra már amúgy sem értem fabatkát sem katonaként... Tisztként meg pláne nem.
– De a gyorsírásos jegyzőkönyv szerint a válaszai annyira fásultak voltak, mintha mit sem törődne az egésszel. Miért nem harcolt?
– Elmondtam, hogy mi történt. Ez volt minden. Ha ez nem tette meg a magáét, nincs a világon semmi, ami hatással lehetett volna rájuk.
– Igen, olvastam a vallomását a greenocki nyomozó hatóságok előtt, amikor őrizetbe vették. Az ügyvédjének át kellett volna hozatnia azt a davisville-i civilt meg a másik katonát a tárgyalásra.
– Megpróbálta. A civil írásos tanúvallomást küldött, azt állította, hogy semmire sem emlékezik.
– És mi van a másik katonával, aki maga szerint megtámadta?
– Nem találták. Bárki lehetett, bárhol élhet most. Nem tudtam a nevét, az alakulatát, semmit. Még ha megtalálták volna is, letagadta volna a támadást.
A tisztnek, aki Napoleont védte, volt annyi esze, hogy benyújtotta védence kórházi leleteit és a kezelőorvos nyilatkozatát sérüléseinek súlyosságáról. A hadbíróság azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez merőben más ügy, és nem indokolja az önvédelmet. Az egyidejűleg beadott kérelmet, miszerint Napoleon ártatlan, mert átmenetileg beszámíthatatlan volt, szintén elutasították, mert az ügyész bebizonyította, hogy Napoleon az ellene elkövetett támadás sebeiből felépülve, kifogástalanul látta el katonai feladatait, s hogy előre megfontolt szándékkal ölte meg a tizedest az Ile de France fedélzetén.
– Tehát föladta a harcot – jegyezte meg szemrehányóan Reisman. – S most már nem akar semmit sem kezdeni az életével.
– Csak azt, hogy engedélyezzék, hadd gyűlöljek – mondta Napoleon. – Hogy gyűlölhessem magukat, mert kaukázusiak. Micsoda istenverte őrült szó ez annak leírására, hogy maguk micsodák. Miféle köze van egy oroszországi tartománynak az ember bőrszínéhez? A gyűlölet elviselhetőbbé fogja tenni a halálomat. Ha még egyszer szabadon cselekedhetnék, hát csakis önmagamért és a velem egy bőrszínűekért tennék valamit... a fehér uralkodó faj ellen.
– Egy nagy szart! És mi van a sárgákkal meg a vörös bőrűekkel? – kérdezte Reisman. – A cellasor másik végén egy indián ül, ugyanolyan magányos és nyomorult, mint maga. Talán azt is gyűlölni fogja? Mert annyi bizonyos, hogy a gyűlölködés nem ismer határokat. Vajon mi gátolná meg, hogy a feketék, sárgák és vörös bőrűek ne essenek egymásnak a fehérvilág zsákmányának elosztása miatt, ha egyáltalán valaha is sor kerülne erre?
Reisman már talpon volt, idegesen járt fel s alá a keskeny cellában. Sohasem tudott nyugton ülni, amikor majd szétfeszítették a gondolatok, érvek. Napoleon élesen figyelte, félredobta a takarót és mohón követte szemmel-füllel Reismant.
– Azonkívül, hogyan érti azt, hogy csak önmagáért tenne valamit? – vitatkozott tovább Reisman. – Hát mi a fenét képzel, tett-e valaha is mást? Mindenki ezt teszi. Én is. E tekintetben maga senkitől sem különbözik. Nem hiszek a maga félelmetes és nemes szívű gyűlöletében. Azt hiszem maga sem hisz benne. Csak azt tudom elképzelni, hogy iszonyú megrázkódtatás érte és mind a mai napig képtelen volt túltenni magát rajta. Magam sem tudom. Lehet, hogy túl nagy ütést kapott a fejére. Ezt a szart, amit be akar adni nekem, megszokott és hasznos frázisnak tekinti már, ez minden. Gyűlölni akar? Harcolni akar? Ölni akar? Hát rendben van! Felajánlok magának egy ilyen lehetőséget. Felajánlom, hogy harcoljon a németek ellen! Gyilkolja a nácikat! Ők a fehér uralkodó faj legelvetemültebb söpredéke.
Napoleon azon vette észre magát, hogy magával ragadja a százados dühödt monológja. Őrült ügy. A százados vette át a védelem szerepét és előírja neki, miért kell élnie, de azt is, hogyan fog élni; Napoleon pedig egy önmaga ellen fellépő vaskalapos, komor bíró és ügyész, egybegyúrva. Már feladta annak idején – ez igaz; alig néhány hete történt, de máris úgy tűnt fel, hogy valamikor a régmúltban volt a tárgyalása.
– Ugye, van családja? – sürgette tovább Reisman.
Napoleon bólintott. Rendes család, keményen dolgozó, tisztelettudó, megbecsült emberek. Megkísérelte az elmúlt hetekben, hogy ne gondoljon rájuk. Önző? Meglehet. Még csak nem is írt nekik, csak hajóra szállása előtt küldött egy szűkszavú értesítést, amelyben utalt arra, hogy tengerentúlra megy és egy ideig nem hallanak majd felőle. Mindig rendesek voltak vele, és ennek az ügynek semmi köze sincsen hozzájuk. De elképzelhető, hogy ne érintse majd őket? Ne ejtsen mély sebeket rajtuk? Kapnak egy értesítést, hogy meghalt, s akkor majd érdeklődnek a részletek iránt. Vajon megmondják nekik az igazat? Mi ennek a módja? Ha megtudják – de a teljes igazságot sohasem fogják megtudni – elkerülhetetlenül szégyent, gyalázatot éreznek majd egy olyan időben, amikor a fiúkat megbecsülik, amiért ölnek, de az övéket ugyanezért megvetéssel sújtják és elítélik; amikor mások fiai dicső halált halnak, az övékét becstelenül kivégzik.
– Hát maga azt hiszi, hogy én nem akarok kikerülni innen? – fakadt ki szenvedélyesen Napoleon. – De nem úgy, ahogy maga javasolja. Nem a hadsereg révén. Ki akarok szabadulni innen öregem, hogy kimehessek... nyílegyenesen kimehessek ebből a képmutató életből. A fenébe is, még Hitlerhez is elmennék... vagy talán Afrikába, levetném a ruhámat, hogy eltűnjek bárhol abban az istenverte világban, ahonnan az őseim jöttek.
Ebben a pillanatban Reisman diszharmonikus hangokat hallott. Odalent, a gyakorlótéren a börtönzenekar hangolt, s ekkor eszébe jutott, hogy Bowren tizedes közölte vele, ma van a hetenként megtartott szórakozóest. Micsoda istenverte ostoba és ingerlő dolog. Mi köze van ennek a háborúhoz? Mi köze van a zenének és szórakozásnak és az emberiességnek és józanságnak és szeretetreméltóságnak tett mindezen félengedményeknek egy nyomorult gazemberekkel zsúfolásig töltött börtönhöz? Mi köze van mindennek ahhoz a hét emberhez, akire kötél vár, meg az öt társukhoz az ő halálraítéltek-légiójában? Igenis, ezredes, semmit sem szeretnék inkább földi pályafutásom utolsó éjszakáján, mint hogy Mr. Rudy Staritus és Csillagfény zenekara játsszon nekem; meg azután nem halaszthatná el ezt az undorító dolgot néhány hétre, mert az elkövetkező hetekben a Highlights és a Hilarity is játszik majd, és Hank Ladd lesz a szólista, a Phil Baker rádióshow sztárja, és még az is lehet, hogy elhozza magával valamelyik telt csípőjű, nagymellű, szőke, vérbeli amerikai csaját is ide, és minden vágyam, hogy elénekelje a Mindenkinek a magáét című dalt, éppen, amikor átmegyek azon a nagy, széles lyukon.
Napoleon is hallotta a zenét. A nyitány táncdalegyveleg volt... Glen Miller... Tommy Dorsey... Jimmy Dorsey... Harry James... Megsajdult a szíve, amikor régi szép időkre gondolt – az iskolai táncestékre és a főiskolai bálokra, a Village kocsmáira meg Cab Callowayre a 125. utcai füstös mulatóban –, szép időkre, jó emberekre, jó dolgokra. Gyengült az ellenállása, és akarta is, hogy gyengüljön, mert ugyan ki ne akarna élni, vagy akárcsak más halált halni, mint ott lóbálózni egy kötél végén? De ehelyett ezt mondta: – Mutasson nekem egy kiutat, minden feltétel nélkül, és elfogadom, de hogy még megalázottabb életet éljek, mint eddig, az nem nekem való. A halál végtére is tiszta és végleges lenne, és egy pillanatnyi fájdalom után az ember már nem érez semmit, sőt még azt is hallottam, hogy a kötelet valami agyafúrt kis szörnyeteg kezeli, aki úgy rendezi el a dolgot, hogy mindennek vége van, mielőtt az embernek ideje lenne észbe kapni.
Reismannek elege volt a vitából. Erősebben elkötelezte magát, mint ahogy akarta, vagy ahogy joga volt megtenni. Éppen ezt nem akarta, ezt a haragos, érzelmi elkötelezettséget. De ekkor még egy végső szó jutott az eszébe, a bölcsesség egy morzsája, amit olvasott valahol, s most mohón rávetette magát.
– Maga okos ember, White – mondta fáradtan. – Művelt. Ma délután ezt az idézetet vágta a fejemhez: Mindenki maga gondoskodjon a maga védelméről! Hát, jól van! De mondok én magának egy ennél is jobbat: Meg kell követelni minden embertől, hogy osztozzék saját korának szenvedélyében és cselekvéseiben, máskülönben elmarasztalják és azt mondják: nem is élt. Ezt Oliver Wendell Holmes, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bírája mondotta, és ha úgy véli, hogy ez magára nem vonatkozik, akkor hagyom, hadd főjön önsajnálatának a levében. Mi a válasz: igen vagy nem?
Igen vagy nem? Lehetséges, hogy ilyen egyszerű az egész? Napoleon ezekben a másodpercekben kemény harcot vívott önmagával, hogy választ találjon erre a kérdésre. Vajon abból, ami kizárólag és csakis önmaga, s amit féltékenyen őrzött, mennyi függ ezektől a szavaktól? Melyik a gyáva, melyik a hős útja? Nem, dehogyis a hősé, csak a helyes út, még akkor is, ha gyávának tetszik.
Szóra nyitotta a száját, de még ekkor sem tudta, mit fog mondani. Teste kimerültén összecsuklott, csak a szeme mozgott, villogott fehéren.
– Igen – mondta.
Reisman arcvonásai nem árulták el boldogságát. Fölállt és kezet nyújtott. Napoleon tenyere nedves volt, szorítása erőtlen.
– Reggel kezdünk – mondta Reisman. Sarkon fordult, kiment a zárkából. Úgy érezte, mintha valami iszonyú verekedésben vett volna részt.

 

8.

Késő este, amikor a titkosszolgálat emberei eltávoztak a parancsnok irodájából, Reisman tájékoztatta Tarbell ezredest, hogy mit végzett. Éppen a másnapi terveit körvonalazta, amikor megszólalt a telefon.
Tarbell fölvette a hallgatót, egy pillanatig hallgatta a hangot a vonal túlsó végéről, azután Reismanhez fordult: – Az ügyeletes tiszt az, a főkaputól. Egy lány várja, beszélni akar magával.
– Megyek – mondta Reisman és fölállt. – Megértette, amit mondtam? Hogy milyen egyenruhákra és tábori felszerelésre van szükségünk holnap?
Tarbell úgy pillantott Reismanre, mintha élesen vissza akarna vágni neki, de azután eszébe jutott rangkülönbségük, mélyet lélegzett, meggondolta magát.
– Elég jól el vagyunk látva – szólalt meg. – Már jó ideje küldjük vissza az embereket frontszolgálatra. – Szünetet tartott, tapintatosan mérlegelte a szavait, majd barátságosan folytatta. – Tudja, százados, tulajdonképpen elő kellene léptetni magát ehhez a megbízáshoz. Ha én úgy ugráltattam volna az ezredeseket annak idején, amikor százados voltam mint maga, akkor most már vagy két csillagos tábornok lennék, vagy közlegény.
– Nem állt szándékomban megsérteni, uram – válaszolta gyorsan Reisman. – Hamarosan úgyis békén hagyom magát.
A parancsnok fölemelkedett íróasztala mögötti székéből és az ajtóig kísérte Reismant. – Ó, nem sértődtem meg, fiam – mondta, – de jó néhány hadnagy azt tette volna... nem is szólva őrnagyokról, ezredesekről vagy tábornokokról. Számítása szerint mikor viszi ki terepre a csoportját?
– Legkésőbb vasárnap... még ha sátorponyva alatt kell is aludnunk odakint a lápon.
– Hát, akkor jó éjszakát – mondta Tarbell. Kezet nyújtott, Reisman elfogadta és megrázta. – Sok szerencsét, százados.
Tessie Simmons a főkapu melletti kis őrszobában várakozott. Kikémlelt az ablakon, orrát az üvegnek nyomta. Reisman majdnem feldöntötte, amikor benyitott, mert a lány az ablakból meglátta és az ajtóhoz rohant, hogy kinyissa neki. Tessie nem is titkolta túláradó örömét, arca ragyogott, egészen belepirult. Reisman nem tudta, vajon a csípős éjszakai hidegtől, a szoba melegétől vagy attól, hogy most, második találkozásukkor zavarban volt, mert föltámadtak benne első együttlétük gyengéd emlékei.
Az őr szobán tartózkodó katonák először Reismanre, azután a lányra, azután ismét a századosra néztek, figyelték, mi hangzik majd el, hogy megállapíthassák, milyen kapcsolat van közöttük.
– Hello – üdvözölte Reisman, majd amikor észrevette a radarantennákként figyelő katonákat, karon fogta a lányt és kivezette. Behúzta maguk mögött az ajtót, Tess lábujjhegyre állt, könnyedén szájon csókolta, ajka és arca melegen simult a férfi arcához, áttörve ezzel Reisman ösztönös tartózkodását és félelmét a kínos jelenetektől.
Reisman szorosan magához húzta a lányt, s olyan mohó várakozással csókolóztak, ahogyan csak a fiatal szeretők tudnak.
– Hiányoztál – mondta Tess, amikor szétváltak. Reisman szerette volna valami hasonlóval viszonozni valamivel, ami tovább élesztgeti a lány gyöngéd tüzet, de végül csak ennyit bökött ki: – Hát, te mit csinálsz itt?
– Hallottam, hogy visszajöttél és attól féltem, hogy nem látogatsz meg – mondta Tess.
Egymás derekát átkarolva elindultak.
– Elmentem volna hozzád, de eddig szolgálatban voltam. Ki mondta neked, hogy itt vagyok?
Tessnek eszébe jutott Morgan, de azután úgy határozott, hogy nem említi a nevét. – Hát, csak a kocsmában beszélték a katonák – mondta.
Túlságosan sokat fecsegnek Marston-Tyne környékén, gondolta ingerülten Reisman. Az ilyen szóbeszéd többnyire ártalmatlan, de megeshet, hogy komoly következményekkel jár, és ki tudja, milyen fülekbe jutnak el a hírek, vagy milyen gyakorlott és agyafúrt az, aki a töredék adatokat összeilleszti. Meg kell ezt említenie Tarbellnak, rá kell vennie, hogy valamennyiük érdekében hallgattassa el a katonáit.
– Haragszol? – kérdezte Tess.
– Nem, dehogyis – válaszolta a férfi. – Örülök, hogy itt vagy. Benézhetünk valahová egy harapásra, azután hazaviszlek.
Az országúton beértek a faluba, egyre inkább eltávolodtak a börtöntől. Egymást szorosan átkarolva lépegettek. Az utat szegélyező tiszafák ágai között fütyült a hideg szél, távolabb, a tisztásokon világos holdfény oszlatta szét a sötétséget, megvilágítva az égen végigszáguldó téli fellegeket.
– Ott maradsz éjszakára? – súgta Tess. – Elkészítettem a szobádat.
– Szóval az már az én szobám lett, igaz? – fordult felé Reisman. Az, amit a lány mondott neki, ahogyan üdvözölte, valami furcsa érzést támasztott benne: mintha hazaérkezett volna.
– Igen – mondta Tess. – Meg az enyém is. Amióta elmentél, én aludtam benne. – Fölnyúlt, maga felé fordította a férfi arcát és gyorsan szájon csókolta. – John? Hogyan szólítsalak: Johnnak vagy Johnnynak? Hogyan szólítanak az emberek, ha nem mondják: százados. Milyen ostoba dolog, hogy még ezt sem tudom.
– Melyik tetszik jobban?
– A John. Azt hiszem, kissé túlságosan is félelmetes vagy ahhoz, hogy Johnny légy.
– Nem gondolnám – felelte Reisman.
Tess ismét gyorsan megcsókolta. – John – mondta –, köszönöm a köntöst. Tegnap érkezett meg és azóta szinte le sem vetettem. Most is rajtam lenne, de nem volna illedelmes, ahogyan Mrs. Culver mondaná. Ő a szakácsnőnk a fogadóban.
– Jó a méret? Nemigen szoktam nőknek vásárolni.
– Én sem szoktam ajándékot kapni Londonból. Méghozzá a Selfridge Áruházból! Imádom! – mondta Tess. – Látnod kell rajtam!
– De hát az nem illedelmes – utánozta Reisman.
– De az lenne – válaszolta magától értetődően a lány. – Szeretlek.
Reisman ismét magához vonta, egész testét átjárta szerelmi játékuk izgalma. Megcsókolta a lány tarkóját. – És ha újra nélküle akarlak látni? – súgta.
– De jó lenne – mondta Tess. – Erkölcstelennek tartasz?
– Persze – felelte gyorsan a férfi, de gunyoros fintora annyira komolyra sikerült, hogy mindketten elnevették magukat. Már a Hentesbárd felé vezető ösvényen mentek, s Reisman azon törte a fejét, nem kellene-e először visszamennie a börtönbe, felraknia a holmiját egy dzsipre, de azután úgy döntött, hogy vigye a fene az egészet.
– Mrs. Culver is ezt állítja – folytatta Tess –, de én nem is tudom pontosan, mit jelent ez a szó. – Hirtelen abbahagyta szökdelő, kart lengető járását, megállt, azután egy fa mögé húzta a férfit és a fülébe súgta: – Valami újra, gyönyörűre tanítottál meg, tudod-e?
Reisman hátán gyönyörteljes bizsergés futott végig: – Én tanítottalak meg rá?
– Igen... – Ha tudná, mennyire sóvárgott utána... öt napja... négy éjszaka... tépelődve, vajon visszatér-e hozzá... – Tudom, hogy erkölcstelen vagyok, de előtted nem volt senki... – Érzékien megcsókolta, azután vissza akart ugrani, de a férfi nem eresztette el a kezét, mire visszaperdült a karjába és nekidőltek a meghitt védelmet nyújtó fatörzsnek.
– Akkor... mivel én tanítottalak meg, felelősséggel is tartozom érted... – mondta Reisman. S tovább indultak hazafelé, miután megvolt az illő szerelmi előjáték, gondolta Reisman, akár az igazi serdülőknél és bolondos fiatal szerelmeseknél. A csordultig szerelemmel teli Tess kiűzte a komor gondolatokat a szívéből.

 

Egymás mellett feküdtek a széles ágyban, a dunyhát lerúgták a padlóra, és a táncoló tűzfény kellemes melegében Tess ujja hegyével felfedező útra indult Reisman testén. Egyszerre elérkezett a jobb combján egy helyig, ahol, akár egy csatorna, egy sebhely ütött át a fekete szőrzeten: valamivel a térd fölött kezdődött, s ívben felfutott egészen a tomporig.
– Megsebesültél – mondta gyöngéden Tess, és ajkával végigsimított a sebhelyen.
– Igen – felelte a férfi –, néha meg is feledkezem róla. Régen történt. Ezt a sebhelyet nem nagyon kedvelem. Azt a látszatot kelti, mintha menekültem volna. Bárcsak pontosabban céloztak volna, akkor kissé előbbre ér a golyó.
– Úristen, dehogyis – borzongott meg a lány. – Ne beszélj ilyeneket. – Fölnevetett, rámutatott az ujjával és azt mondta: – Akkor itt ért volna, és az szörnyű lenne.
Reisman megemelte a fejét és megnézte, hová mutat a lány ujja. – Hát igen, azt hiszem, ez rosszabb lett volna – jegyezte meg. – Bár azt is mondhatnánk, hogy egyszer ott is megsebesítettek, szándékosan. A hit sebe. Az Ábrahám és az ő istene közötti frigy jele.
– Azt jelenti ez, hogy zsidó vagy? – kérdezte Tess.
– Nem azt jelenti – mondta Reisman. – A legjobb családokban is megcsinálják manapság. De félzsidó vagyok. Apám megpróbált vallásosan nevelni, de valahogy nem ment a dolog. Anyám nemes lelkű, jó keresztény volt, de ez sem ment nálam. – Kezével felborzolta Tess haját. – De hát te, aki mindeddig nem ismertél férfit, honnan tudsz ilyesmikről? Vagy mesét adtál be nekem, én meg hittem neked?
– Dehogyis – hökkent meg a lány. – Úgy volt, ahogy mondtam, de nem vagyok már gyerek, hallottam egyet s mást. – Könnyedén végigfutott ujjával a férfi combján, egészen odáig, ahol a lába összeért. – Hogyan történt? – kérdezte és ismét megérintette a hosszú sebhelyet.
– Egy srapnel... Spanyolországban – emlékezett vissza szinte félálomban Reisman.
– Beszélnél róla? – kérdezte habozva Tess. – Nem haragszol? Úgy értem, előfordul, hogy valakivel valami szörnyű történik, és nem szeret beszélni róla. Nem sokat csináltam még az életben, de vannak dolgok, amikre nem is akarok emlékezni... hát még beszélni...
– Elmondom, ha te is elmondod nekem – mondta Reisman. Úgy beszélt hozzá, mintha Tess még mindig kislány lenne.
– Rendben van – felelte Tess.
Reisman most már teljesen magához tért. – A Nemzetközi Brigádokban harcoltam a polgárháború idején – kezdte, s azután föltolultak benne az emlékek. Franco szünet nélkül nyomult Madrid felé, közöttünk meg néhányan meguntuk, hogy állandóan visszavonulunk. Kíváncsiak voltak, milyen lenne, ha a változatosság kedvéért előrenyomulnának. Ostoba dolog volt. Semmiféle támogatást nem kaptak, érdemleges tüzérségük nem volt, maroknyi tankjuk nem állhatott ellent a nagy erővel felvonuló németeknek és olaszoknak. De hát amúgyis ostoba háború volt. Minden a feje tetejére állt. Az ember sohasem tudta, voltaképpen ki mit intéz, vagy mit várnak az embertől, vagy éppenséggel hogyan oldja meg azt, amit megparancsoltak neki. Volt úgy, hogy mindenki parancsnok volt, máskor meg nem akadt egy fia parancsnok sem, és szüntelenül mindenki politizált. Ez néha több kárt okozott, mint az ellenség... – Nyílt mezőn át rohantam a társaimmal néhány fasiszta harckocsi felé... – Soha életében nem felejti el azt a látványt, amint a lövegek közvetlen célzással lefelé ereszkedtek és rájuk meredtek, mintha csak ők is tankok lettek volna – igaz, egy bátor férfi egy palack benzinnel és egy szál gyufával ugyanolyan kárt tud tenni egy harckocsiban, mint egy ágyú... – Emlékszem, hogy rohantam, hogy köröskörül lövedékek robbantak, és azután már csak azt tudtam, hogy a városban egy elsősegélyhelyen vagyok. Egy barátom szedett föl, fölrakott egy teherkocsira és visszahozott a kötözőhelyre.
– Nem féltél? – kérdezte Tess.
– Nem, legalábbis roham közben nem. Csak később, amikor megláttam, milyen roncsolást végeztek a lábamban, akkor féltem, hogy majd odajön valaki a kórházban, és egyszerűen lenyisszantja. Akkoriban még minden átkozottul kezdetleges volt. De az igazság az, hogy jobban fájt, csúnyábban nézett ki, mint amilyen valójában volt. Csont nem törött. Csak jó sok húst mart ki a lövedék a bőröm alól és nagyon sok vért veszítettem. Néhány hét alatt eléggé összehegedt, azután elhordtam magam onnan... mármint Spanyolországból.
Tess vacogva bújt hozzá. – Jaj, de szörnyű ez! – súgta.
– Nem is olyan szörnyű – válaszolta a férfi. – Történt velem ennél rosszabb is. Ha érdekel, hát kaptam én más kis emlékeket is. – Érezte, hogy elragadja a hév, megjátssza az öreg harcost – te vén hencegő szidta magát –, de nem bánta. Csak hébe-hóba beszélt ezekről a dolgokról, és ritkán nyílt alkalma sebei mutogatására olyan körülmények között, amelyek ilyen kézzelfogható jutalmat biztosítanak a kóbor lovagnak.
Megmutatta Tessnek a hüvelykujját, amely nem hajlott rendesen, mióta eltört és átvágták az int; a gránátszilánkok tépte jobb felsőkarját, amely olyan volt, mintha borssal szórták volna meg; az alagutat válla felső részében, ahol elöl behatolt, hátul simán távozott a golyó; s még más helyeket is, ahol testi létében támadtak rá és örömét lelte a sebekben (persze a fájdalomban nem). Megmutatta háborúinak dicső sebeit és azokat az emlékezetes sebhelyeket, melyeket csúnya verekedésekben szerzett bárokban, kikötőkben, a világ nagyvárosainak sikátoraiban, ahol néha bajt keresve kódorgott, máskor csak ártalmatlanul lődörgött, de mindig készen állt a harcra és olyan vadul, dühödten vágott vissza, hogy az meglepte ellenfeleit, de önmagát is; olyan tapasztalatokat szerzett, amelyekkel minden helyzetből kivágta magát.
– Hát ez? – érintette meg Tess a köldökét.
– Ez a legrosszabb... születésem sebe.
– Hát nem örülsz, hogy élsz?
Reisman egy pillanatig eltűnődött. – Attól tartok, hogy nem. De semmi mást nem tudok.
– De hát valójában miért vagy bizonytalan? – kérdezte a lány.
– Semmi szándék... semmi cél... semmi eszmény – vallotta meg Reisman.
– Nem igaz! – kiáltott fel méltatlankodva a lány. – Hát persze, hogy van célod. Nem az a célod, hogy megnyerjed a háborút? És visszamenj, haza Amerikába, és otthonod legyen, meg családod és... – Elakadt. Amíg ki nem mondta, nem ismerte föl, voltaképpen mit is beszél. – Nézd meg magad... kezdettől részt vettél a háborúban... már a kezdet előtt is. Nagy eszményeid vannak! Harcoltál a németek ellen Franciaországban, már azelőtt, hogy a hazád belépett volna a háborúba! És Spanyolország! Egy céltalan, eszmény nélküli ember nem tesz ilyesmit.
– De megteszi – mondta Reisman. Magához húzta a lányt, gyöngéden megcsókolta az arcát, Tess pedig hozzábújt és ő valóban érezte most, ebben a pillanatban, amikor nem zavarta semmiféle vágy vagy szenvedély... érintést érintésért; bőrének selymes puhaságát; a belőle áradó meleget, amely körülölelte őt; rugalmas, meztelen húsa centiről centire tökéletesen simult az ő izmos testéhez. S ekkor, éppen ebben a pillanatban megrohanta a hajdani, rég elfojtott bűntudata – a telített és kielégült érzékek bűntudata –, az utóbbi években amint ez gyakran megesett vele a gyönyör ilyen maradéktalanul zamatos, ösztönös pillanataiban. Milyen joggal ehet vagy ihat vagy játszhat vagy lélegezhet be valaki tiszta, szorongásmentes levegőt, vagy szeretkezhet a gyönyörteljes kimerültség pillanatáig, ahogy ő tette most, míg mások éheznek, szomjaznak, fagyoskodnak, kínban fetrengenek, golyót kapnak a hasukba, vagy páriáknak való priccsen hánykolódnak egy nyirkos angol börtönben és remegve gondolnak a hurokra?
Micsoda képtelenül együttérző fanatizmus ez!
Néha, amikor ez az érzés megrohanta, ahogy most is történt, arra gondolt, nem kellett volna-e papnak mennie, hogy megmentse embertársai lelkét, és elrendezze viselkedésüket. De hát amúgy se lett volna belőle soha a szokványos katolikus pap – inkább amolyan tüzet okádó, poklot-és-kárhozatot dörgő prédikátornak kellett volna lennie, hogy kedve szerint ordítozhasson a világra, szabad folyást engedhessen szenvedélyének és együttérzésének. Természettől fogva nem volt annyira jólelkű, hogy rabbi lehessen – mert jól tudta, minden rabbitól elvárják, hogy jólelkű, tanult és odaadó legyen.
– Nem voltam én idealista Spanyolországban sem – szólalt meg. – Kalandor voltam. Már hosszú évekkel azelőtt megszöktem és tengerre szálltam. Részt vettem több kis háborúban, amelynek hírét sem hallottad, és akkor jött ez a háború, s úgy éreztem, nem maradhatok ki belőle.
– De a jó oldalon harcoltál, igaz?
– Gondolom, igen – válaszolta a férfi. Halkan elnevette magát, mert eszébe jutott valami. – Tudod, egyszer odalent Mexikóban... akkor voltam először külföldön... tulajdonképpen a rossz oldalra álltam.
– Mi a csudát kerestél ott? – kérdezte Tess. – Az amerikaiak vívtak ott valami háborút?
– Nem, akkor nem... az már régen, 1846-ban volt... meg aztán ott volt az a nagy zűrzavar, amikor Pancho Villa végigportyázta az országot... de ez más volt. Kölyök voltam, alig egy éve álltam be egy hajóra. Mezőgazdaságiszerszám-rakományt szállított a hajónk New Orleansból Veracruzba. Csakhogy azután kiderült, hogy nem is mezőgazdasági szerszámok voltak, és egy Tabasco nevű, isten háta mögötti helyen gépfegyvereket, puskákat, néhány aknavetőt és rengeteg lőszert rakodtunk ki... olyan volt ez, tudod, mint amikor csípős mártást öntünk chilire...
– Chile? – tekintett rá kérdően Tess. – Ez Dél-Amerikában van, ugye?
– Ezt a chilit eszi az ember – felelte Reisman. – Azt hiszem, ti itt Angliában a hírét sem hallottátok. Babból áll, meg darált húsból és paradicsommártásból meg csípős fűszerekből...
– Félelmetesen hangzik!
– Volt ott egy kis mitugrász Mussolini, valami Cannibal vagy Cannabal vagy ehhez hasonló nevű. Tudod, hogyan van ez Mexikóban: valamelyik tábornok elfoglal egy szövetségi államot vagy egy várost és úgy kormányozza, mintha a tulajdona lenne; mintha ott minden és mindenki az ő tulajdona lenne. Hát, öregem, ennek a pasasnak a neve pontosan kifejezte a tevékenységét. Meg kell hagyni, volt benne valami. Képtelenül gonosz volt és azt akarta, hogy erről mindenki tudomást szerezzen. Semmi demagóg handabandázást nem művelt, mint Hitler vagy Mussolini, nem szavalt a nép jólétéről. Bármi történt odalent, annak Cannabal javát kellett szolgálnia. Magánhadsereget is tartott, vörösingeseknek nevezték őket, ezért vásárolta meg borsos áron ezeket a fegyvereket, csempésztette be őket az országba. Több amerikai és angol, meg egy-két német is dolgozott neki. Valamennyi külföldi tiszti rangot, operettegyenruhát és jókora fizetést kapott. Miközben kirakodtuk az árut, megtudtam, hogy még több emberre van szüksége, így azután elhatároztam, hogy beállók hozzá, azután majd meglátom, mi történik. Megegyeztek a kapitánnyal és elbocsátottak a hajóról...
Reisman úgy mesélte mindezt, mint egy semmiséget, s nem érzékeltette, mit jelentett neki ez a kaland: egy kölyköt hajtott a szenvedélye, hogy kipróbálja, mennyi félelem és bátorság lakozik benne. Jóllehet valójában egyáltalán nem érdekelték a tabascói események, és sem teste, sem lelke nem kívánta, hogy belebonyolódjék az ottani ügyekbe, mihelyt odaért és fölkínálták neki a lehetőséget, összekuporodott és meglapult volna önmagába, lelki, testi és érzelmi kínokat állt volna ki, ha elhajózott volna onnan. Számára ez hatalmas lépést jelentett az úton, amelyre már rálépett és amelyet kipróbált, egy olyan kalandot, amely önmagából táplálkozik és a vége beláthatatlan.
– Úgy érted, csak aláírtál egy szerződést... hogy egy ilyen emberért harcolj? – kérdezte Tess.
Hangja visszhangot vert Reisman mellén, ahol a lány feje nyugodott, s némi vád is kiérezhető volt belőle. Reisman azt szerette volna, ha elbeszélése könnyed csínyként hangoznék – aminthogy eleinte az is volt –, bőséges étkezésekkel, sok itallal, rengeteg mesztic és indián szolgálólánnyal – de most már bánta, hogy ilyen hangot ütött meg.
– Ami azt illeti, nem harcoltam én senkiért, semmiféle ügyért – felelte ügyefogyottan. – Egyszerűen csak állást vállaltam.
– Azután mi történt? – kérdezte a lány. – Mit csináltál?
– Hát csak ott csellengtem pár hónapig. Katonákat képeztem ki, és megtanítottam őket az új fegyverek kezelésére. – S megismerte önmagát, átejtette őket, menet közben szedte össze a szükséges ismereteket, és elragadtatással jött rá arra, hogy tehetsége van az efféle dolgokhoz. Eleinte azt sem tudta, politikailag mi folyik ott. Beletelt egy időbe, amíg rádöbbent arra, hogy Cannabal az elnyomott és kiábrándult lakosságtól retteg, ehhez kell neki a hadsereg. A valós helyzet fölismerése egyszer s mindenkorra véget vetett romantikus ábrándjainak holmi kalózokról és szerencselovagokról, akik meghódítottak egy parányi kis távoli államot vagy primitív szigeti törzset, s dicsőséget meg sok aranyat szereztek.
– Kitört végül a háború?
– Hát, nem igazi háború. Csak harcok voltak... – Nem akarta neki elmondani, valójában mi is történt... hogy a hadsereg, amelyet végül ellenük küldtek, nem is volt igazán szervezett haderő, hanem a politikai hatalomból kirekesztettek, szegényparasztok és diákok szedett-vedett csapata, akiknek csak lelkesedésük volt, fegyverük alig... hogy amikor nézte őket, hogyan nyomulnak megerősített állásai felé, miként lett úrrá rajta fokozatosan a rettegés, hogy megölik ezen a valószínűtlenül nevetséges helyen, ahol egy lélek sem ismeri, a kutya sem törődik vele, hogy megsebesül vagy nyomorékká lesz, hogy sarkon fordul és futásnak ered vagy elbújik valahol, s közben még súlyosabban megrokkan, mert ettől fogva ezzel a tudattal kell élnie... hogyan akart eléjük menni, vitatkozni velük, megmondani nekik: forduljanak vissza, s hogyan érezte meg a minden másnál erősebb rettegést, mert szinte érezte a szagot és látta a tapintható gyűlöletet, amely a feléje nyomuló tömegből áradt.
– Megöltek embereket? – suttogta szomorúan a lány.
Már-már elkezdte mondani, hogy nem is tudom... gondolom, igen. De vajon miféle váratlan kényszernél fogva érezte úgy, hogy meg kell óvnia a lányt a valóságtól, amely igen vagy nem, fekete vagy fehér, jó vagy rossz, s mindezeknek a végtelen variációi? – Igen – mondta végül. – Mindkét oldalon elesett néhány ember.
Tess remegve kapaszkodott belé. – Miért kell háborúnak lennie? – suttogta.
– Attól félek, a háború olyan régi, mint maga a világ, és mindig lesz háború, amíg fennáll a világ. Ez se nem új, se nem mély értelmű mondás. – De nem vallhatta be neki bűnrészességét ebben a rendszerben, s nem mondhatta el azt sem neki, hogyan vált bizonyossággá benne az – abban a pillanatban, amikor megindult a tüzelés, robbanások rengették meg a földet és ő tudta, hogy a halál öt célozza meg, és látta a közelben becsapódó lövedékeket, hallotta a füttyülésüket és bevágódásukat, orrában érezte a lőporfüst égett szagát, ízlelte a korditot, hallotta, hogy emberek gyűlölködve, rettegve és fájdalmasan ordítanak, némán hitetlenkedve összecsuklanak és elvágódnak, miközben vérsugarak törnek elő belőlük –, hogy ellenség bárki, aki ellene tör... s hogy próbára tegye önmagában azt a bizonyos dolgot, mindig szörnyűséges szenvedést kell okoznia másoknak.
– Olyan érzéketlennek hangzik, amit mondasz... mintha semmit sem törődnél az élettel, az emberekkel – mondta Tess. – De én nem hiszem, hogy valóban ilyen vagy, mert ha ilyen lennél, nem tudnálak szeretni. Gyűlölöm az erőszakot.
– Én is gyűlölöm – mondta Reisman. – Akár állatokkal, akár emberekkel szemben alkalmazzák.
– Hogyan érted ezt?
– Bikaviadalok, kakasviadalok, lóversenyek, vadászat és természetesen vágóhidak.
– Gúnyolódsz velem – sóhajtott Tess.
– Nem, dehogyis – mondta Reisman. – Tudod például, hogy Indiában élnek a dzsainok, akik menet közben maguk előtt söprik az utat, nehogy fájdalmat okozhassanak azoknak az iciri-piciri teremtményeknek, amelyeket szabad szemmel nem láthatnak? Ez az élet szentségének abszolút tiszteletben tartása. De az emberek csak nevetnek rajtuk. Én is nevetek rajtuk, de azért tisztelem és irigylem őket.
Tess fészkelődött a férfi karjában, majd felült. – Nézd csak! Milyen gyönyörű! – kiáltotta. A hold a nagy erkélyablak elé ért, ragyogó, hideg fénye becsorgott a szobába és birokra kelt a kandallóláng sárgás visszfényével. Tess belebújt új köntösébe és a holdsütötte ablakba állt.
Reisman lenyűgözve figyelte, amint mintegy hódolva és rajongva kitárja a karját és szavalni kezd:

 

Üdvözlégy, újhold, üdv neked!
Mutasd meg hold, szerelmemet,
mutasd meg, engem ki szeret,
milyen ruhát hord, merre jár,
nappal és éjjel mit csinál.

 

– Elragadó – szólalt meg Reisman.
Tess sarkon fordult és visszafutott hozzá, könnyedén felugrott az ágyra, kinyitotta köntösét, mellét forrón a férfi testéhez szorította, azután a köpeny szárnyait védelmezően kettőjükre borította.
– Valóban szeretsz? – kérdezte suttogva.
– Igen.
– Akkor áruld el nekem, ki vagy te, s miket művelsz a hosszú hónapok és évek során.
– Nem. Most rajtad a mesélés sora.
– Mit meséljek?
– Azokat a szörnyűséges dolgokat, amelyek megestek veled – nevetett Reisman, mert ekkor még azt hitte, semmiféle szörnyűség nem történt a lánnyal. – Emlékezzél csak, megegyeztünk... „Elmondom neked, ha te elmondod nekem.” Én, ahogy ígértem, elmondtam neked Spanyolországot, sőt még többet is.
– Kell? – könyörgött Tess. Hangja olyannak tűnt, akár egy kislányé... nyöszörgés, mintha rajtakapták volna valamin és most bocsánatot kérne.
– Igen... – vágta rá gondolkodás nélkül a férfi, de rögtön utána megbánta, mert a lány mély lélegzetet vett és beszélni kezdett.
– London bombázásakor történt... anyu is, apu is ott halt meg...
– Ha nem akarod, ne mondd el – vágott közbe Reisman, de már elkésett.
– Azt hiszem, el akarom mondani – suttogta Tess. Csak nagyon ritkán beszélt eddig erről – egyszer a nagybátyjának mondta el röviddel azután, hogy megtörtént és ideutazott, hogy nála lakjon, azután évekkel később egy ízben Mrs. Culvernak, amikor a szakácsnő benyitott a szobába és ott találta zokogva, egyedül, mert hirtelen, érthetetlenül rátört a magányosság, s akkor az idős nő megvigasztalta.

 

S Tess elmondta Reismannek a náci bombázók 1940 augusztusában végrehajtott nagy villámtámadását. Ők az East Enden, London e forgalmas, sűrűn lakott negyedében éltek. Alig ért idáig, Reisman máris tudta, mi fog következni, mert maga is látta, milyen hihetetlen és értelmetlen rombolást, pusztítást végzett ott a bombázás. Mintha a fasiszták személyes indítékú vérbosszút álltak volna az ott élő szegény munkáslakosságon. Az első Blitz idején még nem épült fel elég óvóhely, ráadásul sok ezren még nem szoktak hozzá, hogy éjszakánként lemeneküljenek az óvóhelyekre, inkább megkockáztatták, hogy otthon maradjanak, vagy bíztak abban, hogy mivel ők nem katonai célpontok, őket és otthonaikat majd megkímélik a bombák. Tess szívfájdító részletességgel mondta el az iszonyat éjszakáját...
A légiriadót jelző szirénák valahol távol vijjogtak fel, a főváros South End negyedében, onnan közeledtek a bombázógépek... mély-magas-mély-magas, dallamos sikolyuk egyre fokozta a pánikhangulatot, és a gépek előhírnökeként végigszáguldott Londonon... hamarosan Stepney és Wapping szirénái is riadót fújtak. Továbbadták az egész városnak, de hamarosan elnémultak, mert hangjukat elnyomta a távoli bombasivítás és bombarobbanás, meg a légvédelmi ütegek tisztán kivehető ugatása... azután fölgyorsult a bombázás és a tüzelés üteme, egyre inkább közelített, egyre fokozódott a dörgés, egyre torokszorítóbb lett a rettegés, és az éjszakát átlyuggatta a srapnelek szélhasogató sivítása és dörrenése – magasan a tüzes mennybolton robbantak és repeszeik visszazáporoztak a városra és a tüzérekre, akik fellőtték őket... s jöttek a bombázók... hullám hullámot követett mindent felőrlően, zúgásuk betöltötte Tess fülét, míg úgy érezte, mindjárt szétreped a dobhártyája, s lelki szeme előtt iszonyú víziók tűntek fel Berlinből irányított pilótákról, akiket ezen az éjszakán egyes-egyedül azért küldtek, hogy végezzenek vele, csakis ővele, Tessie Simmonsszal... Kiugrott az ágyából, minden ízében reszketett és remegett, mert a ház megingott az egyre súlyosbodó lökések erejétől... Anyját hívta, elindult feléje, mert mindenek közül a legrémisztőbb az volt, hogy egyedül maradt, s hallotta apja hangját, amint válaszol neki a szomszéd szobából... és azután a legborzalmasabb hang, amit életében hallott, valami a földhöz csapta, az egész szoba leomlott körülötte... Órák múltán a mentőmunkások találtak rá három emelet magasságban, eltemetve immár fölismerhetetlen szobája romjai és törmeléke alatt, iszonyodva kuporgott és hol a szüleit hívta sikoltozva, hol bárkit, aki megmenthetné, görcsösen zokogott, azután elnémult attól a felfoghatatlan csapástól, amely érte...
A lövedékek kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan logikájánál fogva, egy bomba telibe találta bérházuk belső udvarát. Tess kisebb horzsolásokkal úszta meg, de emlékezetében mély sebet ütött a robbanás: szülei meghaltak, a légnyomás három emelet mélységbe az udvarra vetette őket és sok tonnányi törmeléket zúdított rájuk.
– Olyan jóságos emberek voltak – mondta Tess. – Az apám jó ember volt... szorgalmas, becsületes... anyám drága asszony, szerette a férjét, szeretett engem, pedig olyan keveset nyújtott neki az élet... – Az iszonyú veszteség emlékére zokogás rázta meg Tess testét.
Reisman simogatta, vigasztalta.
– Rettenetesen sajnálom – mondta. – Tapintatlan voltam.
– El akartam mondani neked – mondta a lány, azután váratlanul megkérdezte: – Hiszel istenben?
– Nem.
– Én sem – mondta Tess komolyan. – Mert ha lenne isten, nem hagyta volna hogy megtörténjen, ami megtörtént. A szüleim hivők voltak. Isten nem engedné, hogy háborúk legyenek... meg szenvedés... és annyi gonoszság. De hiszek abban, hogy hinni kell istenben – tette hozzá. – Hiszek a jóságban és a szépségben – és a gonoszban.
– Akkor én tebenned hiszek... nagyon – mondta Reisman és megcsókolta.
– Most pedig mondd el nekem – húzódott hátra az ágyban Tess, és indián módra felkuporodott, mintha hosszú, komoly beszélgetésre készülne –, tulajdonképpen mit is csinálsz te?
Reisman egy pillanatra szótlanul feküdt, el akarta mondani neki, meg akarta osztani önmagát vele, de tudta, hogy ez lehetetlen. – Nem mondhatom el – felelte. – Talán csak annyit mondhatok, hogy valami köze van a jóhoz... és a rosszhoz... és a kettő viszonylagos jogosságához és felhasználásához. – S ekkor hirtelen rádöbbent, hogy Tess segítségével rátalált valamire, legalábbis, ami a háborút illeti.

 

9.

Victor Franko hallotta, hogy közelednek a folyosón a smasszerek – pontosan öt óra volt. Úgy tetszett, seregnyien vannak, olyan volt mint amikor Gardinerért jöttek; csakhogy már nem félt. Most már bevallhatta, hogy akkor rettegett, de most nem.
Bowren tizedes meglepődött, hogy ébren találta. Ott állt az ajtóban, amikor a tizedes kinyitotta a zárkát.
– Szedje össze a tisztálkodási holmiját és indulás a többiekkel – adta ki a parancsot.
Franko beállt a sorba a többi fogoly mögé, és elindult nyomukban a homályosan megvilágított folyosón. Fölismerte őket. Ugyanazok voltak, akikkel előző nap együtt volt a gyakorlótéren; a nigger, az indián, a menyétképű, aki úgy festett, mintha valakinek a hímringyója lenne, a szentfazekak meg a parasztok. És akkor már tudta, nem ő volt az egyetlen, akivel elbeszélgetett a besúgó százados; ezek a többiek is nyakig benne voltak a slamasztikában, bármi legyen is az. Itt volt Morgan is, óvatosan lépkedett a sor legvégén, s amikor őt meglátta – jóllehet a pillanat tört részéig –, ismét úrrá lett rajta a félsz, de ez csupán egy pillanatig tartott, mert tudta, bármit keressen is itt a hóhér, a nyakkendő-bulit lefújták.
A fürdőben Bowren mindenkinek egy-egy borotvapengét nyomott a markába. A mosdókból forrón párolgóit a víz, amikor kinyitották a csapokat.
Kendall B. Sawyer saját bűzét szippantgatta, bár távolról sem érezte olyan büdösnek magát, mint mielőtt felderengett a megváltás új reménye. A tusolófülkéket méregette. – Itt az ideje a gyors lezuhanyozásnak, tizedes? – kérdezte.
– Hát persze, öregem, csak rajta – mondta Bowren. Ráordított a többiekre: – A százados parancsa! Mindenki lezuhanyozik meleg vízben, megborotválkozik és átöltözik A osztályú egyenruhába. Azt akarja, hogy úgy fessenek és illatozzanak, akár a bazsarózsák.
Franko a száját öblögette, azután kiköpte a vizet egy mosdóba. – És honnan kapnánk A osztályúakat, tábornokom? – morogta.
– Egy perc múlva itt lesznek a tarisznyáik, nagyokos – válaszolta Bowren. A többieket még nem ismerte eléggé, azt sem tudta, milyen szempontok szerint válogatták össze őket, de annyit tudott, hogy ettől a perctől fogva az ő gondjaira vannak bízva – és Frankót nagyon is jól ismerte. Valamennyi közül ezen kell leginkább rajta tartania a szemét.
Franko a tükörben látta, hogy Morgan mint valami istenverte svábbogár ődöng mögöttük, mindent megfigyel, egy szót sem szól, még csak nem is néz az emberekre. Meg sem látta őket. Úgy nézett át az emberen, mintha röntgen szeme lenne. Mintha csak csontváz lenne az ember. Egy semmi. Franko összecsípte szappanhabos arcbőrét és jobboldali barkójától indulva végighúzta rajta a borotváját. A szappanhab lejött, sötét szakálla megmaradt. Újra próbálkozott, de hasztalanul.
– Ez a kurva penge szart sem ér – panaszkodott Bowrennek.
– Mi az, hogy szart sem ér? – kérdezte gyanakodva a tizedes. – Új penge, bontatlan csomagból vettem ki.
– Próbálja ki maga, ha nem hisz nekem. Azt akarja, hogy megborotválkozzak? Hát akkor adjon nekem egy másik pengét. – Nem Bowrenre dühöngött. Nem is a pengére. Hanem Morganre. De mindezzel csak azt érte el, hogy magára vonta a figyelmet. Morgan abbahagyta szüntelen fel-alá járkálását és mereven nézte Frankót, míg Bowren vonakodva, de átnyújtott neki egy új pengét. Franko átvette és visszafordult a mosdóhoz.
– Hoppá! – kiáltott fel Bowren. – Ide a másikkal! Franko odaadta. Szívesen megtartotta volna. Semmiség az egész, mégis erősebbnek érezte volna magát vele.

 

Samson Posey mélyen lehajolt a tükörhöz, úgy vizsgálta dióbarna arcát, vajon kiserkent-e valahol a szőr. Egyetlen borostát sem talált, így azután letette a becsomagolt pengét a mosdók fölött futó hosszú tálcára. Ez is egyik előnye volt annak, ha valaki indián – a szőrös szájú és arcú, elálló fülű fehér embereknek naponta kellett borotválkozniuk.
Roscoe K. Lever meglátta, amikor Samson letette a pengét. Szeme sarkából figyelte az indiánt, amint lehajol a mosdóba, csésze alakúra formált kezébe jeges vizet mer, s újra meg újra elégedett medve dörmögéssel locsolja az arcára. Lever gyorsan körülpillantott, válla fölött hátra is nézett, majd fölkapta a pengét és tisztálkodótasakjába süllyesztette.
Franko befejezte a borotválkozást és egy foglalt zuhanyozófülke előtt várakozott. Valaki oldalról megragadta a karját és átlódította egy másik fülke elé.
– Ide figyelj, komám – mondta Archer Maggot. – Eriggy ebbe. Én majd megvárom, amíg tiszta lesz!
Franko kitépte karját a másik szorításából. – Veszed le azt a rohadt mancsodat rólam, Balhés! – kiáltott rá és kiköpött. Azután meglátta a másik zuhanyozóból kilépő sötét bőrű alakot és mindent megértett. De mire Bowren odaért hozzájuk a zuhanyozó túlsó végéből, már el is rendezte magában a dolgot.
– Mi a fenét zűrözik most, Franko? – rivallt rá Bowren.
– Csak nem tetszett, amit a színesbőrűről mondott, ez minden. – Franko gyorsan fölpillantott. Napoleon feszülten figyelve állt mellettük, törülközőjét könnyedén lengette kezében, s úgy festett, mintha ugrásra készülődne. – Ahonnan én jövök, nem álljuk az efféle mocsok dumát.
Maggot pirospozsgás, szőke szakállas arcára zavar és gyűlölet ült ki. Napoleon közelebb hajolt, hallgatta, mit mondanak, figyelt – még nem volt bizonyos a dolgában.
Bowren Maggothoz fordult. – Elég legyen ebből a déli dumából, hallja-e! – Undorodva csóválta a fejét. – Még az istenverte budiba sem mehet be úgy, hogy bajt ne keverjen! Gyerünk, mozgás!
Franko arrább lépett. Barátságosan biccentett és intett Napoleonnak és belépett a zuhanyozófülkébe. A nigger most már őt támogatja majd. Ahány börtönben ült eddig, mindig voltak vezetők és vezetettek, s ezúttal ő lesz fölényben. Ezúttal ő lesz a fejes. Majd elmondja nekik, amit Morganről tud. Hogyan végzett Gardinerral, s mit tervezett velük. A többieknek sejtelmük sincs erről. Most már egészen bizonyos volt ebben. Nem tartózkodtak még elég régen a börtönben.
Napoleon is továbbállt. A feszültség fölengedett benne. Máskor talán nevetett volna Franko különös haverkodásán, de most gyanakodott. Ez a pofa nem látszott valami nemes lelkű, nagyvonalú fazonnak, amikor a gyakorlótéren tengelyt akasztott Reisman századossal.
Maggot habozott a zuhanyozófülke előtt. Máris állt valaki mögötte; karon ragadta és előretuszkolta. Hófehér kar volt, amely úgy csúszott ki az ujjai közül, mint a kocsonya.
– Figyelj, öregem, eriggy be ide, én majd várok – mondta.
– Köszönöm – mondta csodálkozva Myron Odell. Nem tette le a maga köré tekert törülközőt, amíg be nem lépett a fülkébe, de ott nem akadt semmi, amire fölakaszthatta volna, ezért kihajolt és a földre dobta.

 

Amikor behozták a vászonzsákokat, a foglyok hosszasan szemlélték holmijukat, gyönyörködve tapogatták és rakosgatták a dolgaikat – nemigen akadt közöttük, aki azt remélte volna, hogy bármit valaha is viszontlát belőlük. Bowren fölolvasta az engedélyezett ruhaneműk és felszerelési tárgyak listáját. Ami hiányzott, azt fölhozatták a raktárból. Minden személyi holmijukat, amely túlélte az ellenőrzéseket, a lopásokat és a különféle szabályozásokat, ott kellett hagyniuk.
Calvin Ezra Smith habozott, amint betekerte a vaskos fekete könyvet egy pulóverébe és begyömöszölte a vászonzsákba. Bánatosan állt a tizedes elé. – Feltétlenül magammal kell ezt vinnem, Mr. Bowren – mondta. – Maga nem is tudja, mit köszönhetek ennek az utóbbi hetekben.
– Hadd lássam! – mondta Bowren. Akár egy rugós kés is rejtőzhetett a Bibliában. A lapok zizzentek, pattogtak, amint gyorsan átpörgette őket. A könyvből egy papírszelet hullott ki, s mindketten egyszerre hajoltak le érte. Bowrennek sikerült felkapnia.
– Most nem tudom, hol tartok, Mr. Bowren – panaszolta Smith.
– A nyavalyába, hogy hol tart! – kiáltott Bowren. – Fogadok, hogy nem is tud olvasni. És ne szólítgasson engem miszternek. Tizedes a megszólításom.
– Nos, uram, én is tudok olvasni – méltatlankodott Smith. – Amellett nagyon jó az emlékezetem.
A szoba elcsöndesedett, mindenki figyelte és hallgatta őket.
– Mondok én magának valamit, Smith – szólalt meg Bowren. – Említsen csak egyetlen dolgot is, amire ebből a könyvből emlékezik, akkor viheti magával.
Smith vigyázzba vágta magát, karja lazán lógott az oldala mellett, állat fölszegte, pillantását mereven a fürdő mennyezetére szegezte, mintha egyenesen átlátna rajta, fel a végtelen magasságba.
– Az Úr közel van mindazokhoz, akik Hozzá fordulnak, akik...
Bowren legszívesebben nevetett volna, de meglepetésére nem tudott, s önkéntelenül pihenj állásba helyezkedett, bármennyire is nevetséges volt az istentiszteletnek e különös helye.
– ...tiszta szívből fordulnak Hozzá. Teljesíti kívánságát azoknak, akik félik Öt; meghallja kiáltásukat és megmenti őket.
Bowren tizedes némán átnyújtotta a Bibliát. Smith a pulóverébe bugyolálta és begyömöszölte a vászonzsákjába.
Amikor valamennyien végeztek, a foglyokat fölsorakoztatták a fürdőben; mindenkin A osztályú egyenruha feszült, köpenyüket átvetették a karjukon, tarisznyáik a lábuk előtt hevertek. Bowren ellépett előttük és összeszedte a borotvapengéket. De amikor Samson elé ért, az indián csak rémülten pislogott rá.
– A pengéjét, főnök – mondta Bowren. – Vissza kell adnia a pengét. Senki sem tarthatja meg.
Samson a fejét rázta.
– Megborotválkozott, igaz? – kérdezte a végsőkig felingerelt Bowren.
– Nem – felelte Samson.
Joseph Wladislaw visszaemlékezett a chicagói Függetlenség moziban eltöltött forró hangulatú, féktelen délutánokra, s egy pillanatig megfeledkezett arról, ki ő és hol van.
– Hé, tizedes, hát még sohasem látott egy indián köcsögöt? – robbant ki belőle. – Hisz az indiánoknak nincs szakálluk.
Többen elröhögték magukat.
Morgan törzsőrmester, aki eddig némán figyelte és hallgatta, mi történik, s közben egyre izgatottabb lett, egyszerre csak előlépett és határozottan átvette a parancsnokságot. Samsonra szegezte az ujját.
– Hová tette a pengét? – kérdezte.
Samson a polcra mutatott, azután odalépett és zavartan körülnézett. Bowren nem mozdult mellőle, igyekezett segíteni neki, azután a többiekhez fordulva megkérdezte: – Ki csapta meg a pengét?
Néma csönd.
Morgan megremegett az izgalomtól.
– Borítsa ki a zsákját és vetkőzzön le, főnök – parancsolt Samsonra. Azután a többiekhez fordult: – Vagy megkapom a pengét, vagy senki nem lép ki ebből a szaros házból – mondta visszafojtott hangon.
Samson a fürdő közepén állt anyaszült meztelenül, miközben az őrök átkutatták a ruháját, a tisztasági táskáját és a vászonzsákja tartalmát. Mindent aprólékosan végigvizsgáltak.
– Rendben, most hajoljon előre, húzza szét a fenekét – mondta Morgan. Rekedt hangja alig hallható suttogássá halkult.
Samson harag és lelkiismeret-furdalás nélkül úgy tett, ahogy parancsolták. A százados megígérte neki, hogy nem akasztják fel, semmi más nem számított, bárhogyan is megalázzák vagy akár bolondot csinálnak belőle. Mihelyt az őrök végeztek, szó nélkül felöltözött.
Morgan ellépett a felsorakoztatott foglyok előtt, pillantásával végigtapogatta arcukat, hátha leolvashat róluk valamit.
– Bárki emelte el a pengét, követelem, hogy azonnal adja elő... további kérdések nem lesznek.
Néma csönd. Senki sem moccant, senki sem szólt egy szót sem.
Lever tudta, hogy helyzete reménytelen, nem tarthatja meg a pengét. Abban a pillanatban, amikor rászálltak az indiánra és nem tágítottak, tudta, hogy újabb hibát követett el. Ha módszeresen kutatnak, megtalálják nála a pengét. Túl kell adnia rajta.
Franko mereven maga elé nézett, úgy állt. Megérezte, amikor Morgan megállt előtte – az őrmester gigászi méretekre nőtt a látómezejében, mégsem látta, mert nem volt hajlandó rászegezni a szemét.
– Maga – szólt Morgan.
Maga! Mintha valami névtelen szemét lennék, gondolta Franko. Úristen, hát még a nevemet sem ismeri? S még ugyanazzal a belső remegéssel: Nem! De jó, hogy nem ismeri a nevemet!
– Magán a sor – szólította meg halkan Morgan. – Tegye le a cókmókját és vetkőzzön le.
Ha Bowren parancsolja ezt, Franko tiltakozhatott volna, mi a fenének pont én? Nem én vettem el a maga istenverte pengéjét! Én odaadtam magának a magamét! De mert a hóhér parancsolta, levetkőzött és meztelenül, borzongva állt, amíg átkutatták és átnézték a vászontarisznyáját.
Bowren tizedes azon tűnődött, vajon meddig élvezi még Morgan a hatalmát anélkül, hogy eredményre jutna. Jobb módja is volt az ilyesminek, de hivatalosan Morgan hatáskörébe tartozott, s jóllehet ez a fuser eddig rábízta az osztagot, Bowren okosabb volt annál, semhogy a foglyok jelenlétében tiltakozzék.
Végeztek Frankóval, s Morgan egyszerre csak fáradtnak, legyőzöttnek látszott.
– Vegye át az osztagot, tizedes – motyogta. – Találja meg azt az átkozott pengét, vagy nincs kaja... – Többet nem is mondott, sarkon fordult és halkan betéve maga mögött az ajtót, kiment a fürdőből, mintha a maga részéről meg lenne elégedve azzal, amit elért.
Bowren némán állt előttük, törte a fejét, mitévő legyen. Ha valóban együtt kell élniük, együtt kell kiképezni őket, ahogyan a százados mondta, akkor az ilyesféle szarakodásnak itt és most véget kell vetni.
– Ide figyeljenek, maguk mind tudják, milyen haladékot kaptak – mondta. – Az ilyesféle stiklik elbasszák az egészet, és maguk visszakerülnek oda, ahonnan jöttek. Öt percre egyedül hagyjuk magukat. De az a penge előkerüljön!

 

Abban a pillanatban, hogy a smasszerek mögött bezárult az ajtó, Franko kiugrott a foglyok sorából és feléjük fordulva rájuk vicsorgott: – Melyik rohadék volt az? Elő vele! – követelte. – Láttátok, mit csináltak velem. Tudjátok, hogy nincs nálam.
Maggot arcán mocskos vigyor terjedt széf. Leszámolnivalója volt ezzel a niggerimádóval, de ráér vele, még nincs itt az ideje. – Ki a frász bízta rád a parancsnokságot, haver? – gúnyolódott. – Tőled nem fogadok el parancsot!
– Nálad van a penge, Balhés?
– Egy szart... nálam aztán nincs semmi penge – felelte Maggot és csoszogva elindult feléje.
Sawyer villámgyorsan kilépett a sorból és kettejük közé állt. Erőteljes alakja és váratlanul kihívóan előremeredő álla megtette a magáét. Megint érezte a kötelességteljesítés vad izgalmát. – Semmi értelme, hogy felhergeljétek magatokat – mondta halkan. – Okosabb, ha körülnézünk. Talán megtaláljuk.
Erre a kibúvóra várt Lever. Másodpercek alatt kiürítette egészségügyi táskáját és vászontarisznyáját, közben sikerült eltüntetnie a pengét.
– Itt a cumóm – fordult a többiekhez. – Gyertek, megnézhetitek.
A többiek követték a példáját, és Samson meg Franko, a bizonyítottan ártatlanok végignéztek mindent, átkutattak mindenkit. Még csak a csoport felével végeztek, amikor Samson hirtelen felfigyelt egy zajra – alig hallható pattanásra, mint amikor egy kis tárgy esik le a földre.
– Ott van! – kiáltott fel diadalmasan. A becsomagolt penge a mosdók mellett feküdt a földön. Samson abban bizonyos volt, hogy az előbb még nem látta ott. Arról fogalma sem lehetett, hogyan került oda. De örült annak, hogy megtalálták.
Balhés Maggot a pengéhez ugrott. Éppen lehajolt, hogy fölemelje, amikor Napoleon lába keményen a pengére lépett, alig kerülve el az ujjait. Maggot dühösen pillantott fel.
– Éhesnek lenni, Archie úr? – kérdezte Napoleon. Maggot hirtelen zavarba került, egyrészt, mert Napoleon keresztnevén szólította, másrészt meglepte Napoleon újszerű kiejtése. De azért igent bólintott.
– Én is éhes lenni, Archie úr – gúnyolódott Napoleon –, és a reggelimet minden további zűr nélkül akarom. Asszondom, mind haggyuk ott ahun van és haggyuk, hogy az urak megtalálják, amikor visszagyünnek.

 

Stuart Kinder egyedül várakozott a parancsnok irodájában, amikor Reisman a börtönbe érkezett. Kinder vállán kettős ezüstcsík virított.
– Ugye megmondtam! – jegyezte meg mosolyogva Reisman. – Gratulálok, százados, az előléptetéséhez.
– Köszönöm, százados – válaszolta Kinder. – Már jó ideje vártam erre. – Szünetet tartott, éppen csak annyit, hogy alkalmat adjon Reismannek az alkalomhoz illő további csevegésre. Mivel a másik hallgatott, folytatta. – Kíváncsian várom, hogy meghalljam, mit végzett eddig. Hat nulla-nulla óta itt vagyok.
– Nem szeret aludni? – érdeklődött Reisman.
– Nem tudtam. Tegnap éjszaka egy késői vonattal érkeztem... de mondhatnám úgyis, hogy ma jöttem egy hajnali vonattal – mondta Kinder, s erőltetetten nevetett. – Nézőpont kérdése. Láttam odakint a dzsipünket, de nem tudtam, maga hol jár. A parancsnok azt mondta, nem hiszi, hogy az éjszakát a körletében töltötte volna.
Reisman figyelmét nem kerülte el a Kinder megjegyzésében rejlő enyhe dorgálás, de ez cseppet sem dühítette, inkább szórakoztatta.
– Sikerült vendégszeretőbb szállást találnom – mondta és cinkosan rákacsintott. De azonnal megbánta, hogy ezt mondta, mert hirtelen úgy érezte, hogy igazságtalan volt Tess-szel szemben. – Miről van szó? Mi szél hozta erre? – kérdezte gyorsan.
– Szeretnék itt helyben elvégezni egy kísérletet. Remélem lehetséges lesz számomra, hogy találkozzam a kiválasztottjaival. – Egy pillanatig habozott, kereste a legtapintatosabb szavakat. – Erről jut eszembe, John... az az incidens tegnap a gyakorlótéren... ugye, nem borított fel semmit?
Reismant egy pillanatra meghökkentette a kérdés, de észbe kapott, mert eszébe jutott, miről is van szó. – Nem, dehogy – válaszolta élesen. Köpenye zsebéből egy csomag cigarettát húzott elő, s egyet a szája sarkába tett. Ez már a második kis letolás volt, amelyet zsebre kellett vágnia Kindertől, s azon törte a fejét, mi a fenét szeretne a másik megállapítani. Nem vitás, Kinder semmiképpen sem az elöljárója, s Reisman legszívesebben csak felmagasztalt kifutófiúként gondolt rá, akit szükség esetén igénybe vehet. – Ami azt illeti, egyenesen lendített a dolgon – állapította meg. – Ki szólt magának róla? – Rágyújtott és ingerülten hangosan csattintotta be az öngyújtóját.
– Az a Morgan nevű fickó... az őrmester – felelte Kinder. Fölemelt egy papírlapot Tarbell ezredes íróasztaláról, amely mögött kényelmesen elhelyezkedett. – A parancsnok átadta nekem az áthelyezési jegyzékét, ezzel is időt nyerhetünk. Hívattam Morgant. Most éppen elment enni, de már nagyon jól elbeszélgettünk. Elmondott egy másik csúnya incidenst is, ma reggel történt... valami borotvapengéről volt szó. Nem tudom, hogyan végződött, de attól tartok, nagyon nehéz társaságot szedett össze.
– Úristen! – robbant ki Reismanből. – A fenébe is, mit képzelt, egy liliomos cserkészcsapat sorakozik majd fel?
Kinder kissé visszakozott. – Ez természetesen nem akart rosszallás lenni – bizonygatta mosolyogva. – De azért van még egy lényeges kérdés... ha megengedi. Úgy gondolja, bölcs dolog volt Morgan őrmestert kiválasztani főtörzsnek? Gondolom, tudja, hogy ő volt a hóhér?
Még három dobásod van, gondolta dühösen Reisman. – Értsünk szót, Stu – mondta. – Ha jól emlékszem, az akcióhoz szükséges emberek kiválogatását teljes egészében énrám bízták, igaz?
– Hát persze – felelte Kinder elhaló hangon. – Eszem ágában sem volt...
Reisman erre hangot váltott. – Nos, tehát... miben lehetünk a segítségére? – kérdezte barátságosan.
– Szóval... szeretném tudni, mennyire jutott... milyen elgondolásai vannak... meg más ilyesmit. – Azután puhatolózva hozzátette: – Talán azt is meg tudjuk állapítani, hová illeszthetem be az én terveimet.
Reisman néhány szóval tájékoztatta, s legjobb tudása szerint értékelte az egyes foglyokban rejlő lehetőségeket. – Lehet, hogy ennél nem is találhatna megfelelőbb időpontot arra, hogy megkezdje a vizsgálatait az akcióban – vonta le a következtetést. Remélte, nem viselkedett leereszkedően, mert ez nem állt szándékában. – Még ma elutazom, hogy kiválasszam a kiképzési terepet.
– Pompás! Hiszen éppen ezért vagyok itt. Hogy segítsek – vágta rá mohón Kinder. – Tökéletesen egyetértek magával, hogy el kell vinni innen az embereket. Milyen helyre gondolt?
– Először megnézem Devont – válaszolta Reisman. – Ott nem messze a tengerparttól ejtőernyős kiképzőtábor van, szeretnék ahhoz közel lenni. A parancsnok egy Breed nevű dúvad, annak idején odalent Olaszországban nagyon összeugrottunk. Akkor még őrnagyként elviselhetetlenül nagyképű marha volt, képzelem, most milyen, amióta ezredessé léptették elő. De azt hallottam, hogy kiképző csapata kitűnő, s végül is ez az, ami számít. A közelben akad még néhány támaszpont is, amelyek segítséget nyújthatnak és szükség esetén gyorsan szállíthatják a felszerelést. Ami pedig azt a helyet illeti, ahol elrejthetjük nehézfiúinkat, a mi szolgálatunkban eddig még mindig sikerült egy jó kis csöndes helyet találni az efféle munkához. Sok földbirtokos hosszabb időre rendelkezésre bocsátotta birtokát és házát. Majd csak találok köztük megfelelőt.
– S mi lesz az emberekkel, amíg távol van? – érdeklődött Kinder.
– Intézkedem, hogy az itt megszervezhető lehető legkeményebb kiképzést kapják az alapvető ismeretekben, persze a fegyverkezeléstől eltekintve. Azt akarom, hogy hajnaltól alkonyatig meneteljenek, alakizzanak és tornásszanak – körvonalazta programját Reisman. – Mihelyt ma megtartottam lelkesítő szózatomat, megkaphatja őket, ha szüksége van rájuk. Én néhány perc múlva találkozom velük. Amíg távol leszek, kívánságait Morgannel vagy Bowrennel közölje. Egyébként Bowren a legmegbízhatóbb tiszthelyettesem. Morgant csak ijesztésül hoztam. Parancsnokként szart sem ér. Bowren csak tizedes ugyan, de azt tervezem, hogy amint elérkezettnek látom az időt, teszek majd az érdekében.
– Nos... úgy látszik, jól kézben tartja a dolgokat – ismerte el Kinder. – Van még valami, amiben segíthetek?
– Hát, persze – vigyorodott el Reisman. – Árulja el nekem, kinek a fejében született meg ennek az egész zavaros ügynek a gondolata?
Voltaképpen nem is várt feleletet erre, s elcsodálkozott, milyen készségesen válaszol Kinder.
– Magam sem tudok semmi bizonyosat, de azt gyanítom, hogy tervünkkel kapcsolatban, legalábbis, ami a személyi részt illeti, az angol hadsereg Különleges Kiképzési Egységeinek a sikere adta meg a döntő lökést – közölte Kinder. – Parancsom van, hogy időnként tanácskozzak az abban a programban részt vevő brit katonai pszichológusokkal.
– Mondja csak, százados, ezzel foglalkozott civilként is? – kérdezte Reisman.
– Igen – bólintott Kinder. – Klinikai pszichológiával, és valamit belekontárkodtam a szociológiába is.
– Mik ezek a Különleges Kiképzési Egységek? Csak nem a rohamcsapatok?
– Ó, dehogyis. Sajnálom... Azt hittem, tudja miről van szó – felelte Kinder. – Olyan katonákból állítják össze őket, akiket a kiképzés alatt álló egységekből vagy frontszolgálatból emeltek ki, mert vagy képtelenek voltak beleilleszkedni a katonai fegyelembe, vagy valamilyen bűncselekményt követtek el. Ezek az egységek nem fogolytáborok, elnevezésük pontosan fedi a jellegüket – olyan alakulatok, ahol kísérlet történik, hogy a katonákat különleges vagy egyéni foglalkozás révén újra talpraállítsák. Közel hetvenöt százalékos sikerrel küldték vissza e katonákat egységeikhez. – Kinder időt engedett Reismannek, hogy megeméssze a hallottakat, majd gunyoros pillantással, mintha eljárna a szája folytatta. – Az a benyomásom, mintha nemrégiben egy amerikai főfejes együtt ebédelt volna egy angollal, s miután értesült a KKE-ről, a mi emberünk feltehetően elhatározta, hogy nem maradhatunk le, sőt még az angoloknál is jobban kell csinálnunk a dolgot.
Reisman arra gondolt, hogy ennél élesebb bírálatot nemigen hall Kindertől a tábornoki kart illetően. Amit az angolokról mondott, érdekes volt, s elhatározta, hogy talán maga is alaposabban utánanéz a dolognak.
– Az egyik módszer, amelyet magam is szeretnék kipróbálni, jól bevált az angoloknál – folytatta Kinder. – Tudja, nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy KKE-katonáik ismét személyiségeknek érezzék magukat. Nemcsak fizikai szinten igyekeznek befolyásolni őket, hanem erkölcsi és szellemi téren is. – Hangja átforrósodott, szinte parancsszerűen hangzott, amit mondott. – Nem szabad úgy érezniük, hogy kisiklott egzisztenciák, így például elsősorban azt javasolnám, hogy dobjuk el ezeket a feliratos szörnyű darócokat, amelyeket a foglyokra kényszerítenek itt. A osztályú egyenruhákba bújtatnám őket, s pótolnám a hiányzó ruházatot és felszerelést. Tudja... éreztetni kell velük, hogy az ember valóban szívén viseli sorsukat. Ez amolyan lélektani fogás... mint amikor egy nő új ruhát meg kalapot vásárol, vagy fodrászhoz megy...
– Kinder százados – vágott közbe mosolyogva Reisman. – Azt hiszem, valóban jól fogunk együttműködni. Messzemenően egyetértek önnel. Mehetünk?

 

10.

Ruganyosan léptek be abba a szobába, ahová a foglyokat összeterelték. Reisman „Jó reggelt, uraim!” kiáltással üdvözölte őket, ami láthatóan mindenkit meglepett.
Egyesek válaszoltak neki: – Jó reggelt, uram – mondták. Egy-kettő eléggé hangosan, a többiek csak mormoltak valamit. Wladislaw felkiáltott: – He-eey, Chicago! – mindenki mást megelőzve így akarta belopni magát parancsnoka szívébe, de Reisman jeges pillantását látva, torkán akadt a szó.
Reisman kiparancsolta az őröket a szobából. Azok elképedve távoztak. Morgan őrmester dühösnek látszott, mintha kételkedett volna abban, hogy bárkinek is jogában állna őt kizárni. Stuart Kinder, aki jobb ítélőképességűnek bizonyult, mint ahogyan Reisman gondolta volna, szintén az ajtó felé indult.
– Odakint várok, amíg szüksége lesz rám – mondta.
Reisman néhány pillanatig, amíg összeszedte gondolatait, némán méregette őket. A foglyok faszékeken ültek a börtön földszintjének egyik társalgójában – a tizenkét kiválasztott, az amerikai alvilág keresztmetszete. Alig valamivel a fejük fölött lógázott egy kötél végén néhány napja Enos Gardiner. Most először hagyták magukra őket. Csak ő és ők.
– Néhány nap múlva elmegyünk innen – kezdte kimérten Reisman. – Nagyon sok mindent kell a legközelebbi néhány héten megtanulniuk, de két dolgot sohase feledjenek. Ha ezekben a dolgokban visszaélnek a bizalmammal, végük.
Halkan beszélt, azt akarta, hogy feszülten figyeljenek rá. A nyomaték kedvéért a továbbiakban fokozatosan felerősítette a hangját.
– Először: teljes és maradéktalan szolgálati titoktartás. Soha senkinek nem mondhatják el, mivel foglalkoznak, mit hallanak. Vonatkozik ez az őrszemélyzetre is. Semmit sem közölhetnek velük. Hallgassanak rájuk. Hajtsák végre a parancsaikat. Válaszoljanak nekik, ha a fegyelmet vagy a napi beosztást illető kérdésekről van szó, de semmit, amiről én azt mondom, hogy titkos, nem mondhatnak el nekik. S ugyanez vonatkozik minden tisztre vagy tiszthelyettesre, akivel érintkezésbe kerülnek, függetlenül a rangjától. Vonatkozik ez még magára a parancsnokra is. Nem árulhatnak el egymásnak sem olyan dolgokat, amelyeket négyszemközt közöltek magukkal. Aki megszegi ezt a szabályt, annak befellegzett. Senki sem kap második esélyt. Valamennyien tudják, kik maguk, mit követtek el és mi az ítéletük. Én is tudok magukról mindent. A titkosság megsértését az ítélet azonnali végrehajtásával toroljuk meg. Fellebbezés nincs.
– Másodszor: ne kíséreljenek meg szökést. Még csak gondolatban sem foglalkozhatnak szökési tervekkel. Enélkül is lesz elég, amin törhetik a fejüket. Akit szökési kísérleten kapunk, annak büntetése ítéletének azonnali végrehajtása lesz. Fellebbezés nincs.
Reisman tudta, hogy figyelnek. Nemcsak hallják, amit mond, de feszülten figyelnek, hangjának minden hullámzását követik a remény és kétségbeesés végpontjai közötti skálán.
– Ami azt illeti, hogy maguk kicsodák és mit követtek el, tetszésük szerint jogukban áll egymás előtt titokban tartani, vagy egymásnak elárulni. Én tudom, maguk tudják – ennyi elegendő. Ami pedig a munkánk jellegét, küldetésünk természetét illeti, arról többet fognak megtudni, mint amit megérdemelnének. Most csupán ennyit kívánok erről mondani: fontos. Fenemód fontos! Nemcsak a maguk, de hazájuk számára is. Végezzék el jól a feladatukat, és jóvátették mindazt, amiről lelkiismeretük azt mondja, hogy vezekelni kell érte.
Reisman saját szavait hallva, valóban odafigyelve, maga is megdöbbent azon, amit mondott. Nem gondolta át, miről fog beszélni. Egyszerűen csak áradt belőle a szó. S amikor meghallotta, mit beszél, megérezte, hogy pontosan ez az, amire szükség van.
– Heteken át együtt leszünk. Őszintén remélem, hogy megkedvelik egymást és jól együtt fognak dolgozni – fejezte be halkan.
Fogalma sem volt, vajon eljutott-e tudatukig, amit mondott. Elképzelte, hogy többségük trágárságokat mormol maga elé. De talán akad közöttük egy vagy kettő... talán még több is...
Egyetlen hang sem hallatszott, amikor Reisman az ajtóhoz lépett és behívta Kindert és az őrszemélyzetet. A katonai rendőrök felsorakoztak a fal mentén. Kinder hatalmas irattáskáját a szoba előterében álló asztalnak támasztotta, kulccsal kinyitotta az aktatáskát, majd maga elé helyezte az asztalra.
– Figyeljenek rám, emberek: Kinder százados az elkövetkező hetekben időnként együtt dolgozik majd magukkal – mutatta be Reisman. – Kérdéseket tesz fel maguknak életükről, amelyekre válaszolniuk kell. Természetesen arra, amiről azt mondom, hogy titkos, nem beszélnek. Néhány tesztet végeztet el magukkal, ami segítségünkre lesz abban, hogy segítsünk magukon.
Magára hagyta Kindert, a szoba végébe ment, s leült. Úgy döntött, hogy legalábbis egy ideig bent marad, megfigyeli munka közben Kindert, nem szól közbe, de kritikusan figyel, hátha maga is tanulhat valamit tőle.

 

Stuart Kinder érezte, hogy a foglyok mind őt nézik, töprengenek, értékelnek, az őrök pedig felmérik, ahogyan a sorkatonák mindig is felbecsülik azokat, akiket büntetés terhe alatt vagy életük árán tisztelniük és követniük kell. Tetszett neki, ahogyan Reisman bemutatta, nem gondolta volna, hogy ennyire érti, mi az, amit tennie kell. Emellett azonban ideges is volt. Csak abban reménykedett, hogy nem látszik meg rajta.
Mennyire más volt ez most itt, a kritikus ponton, túl az elmélet birodalmán, szemtől szemben emberekkel, akik olyasmiket követtek el, mint ezek; akik a tapasztalat olyan világába léptek be, amely – hála legyen annak a magasságos úristennek – örökre idegen lesz a számára, jóllehet igyekezett megérteni és megismerni őket, s olvasás közben másodkézből átélte mindazokat a borzalmakat és izgalmakat, amelyeket ők megéltek; emberek, akik olyan iszonyú bűncselekményeket követtek el, hogy nem is tudta, hogyan fog szólni hozzájuk, hogyan fog rájuk tekinteni anélkül, hogy elárulná, milyen félelemmel vegyes bámulatot érez irántuk. Az új rangjelzés nemigen segített ezen.
Csodálta Reismant azért, ahogyan bánni tudott ezekkel az emberekkel, amiért hangja parancsolóan csengett, olyannyira, hogy valamennyien figyeltek rá.
Keresett egy arcot, akárcsak egyetlen rokonszenves arcot. Igen, ott, az a vékony, sápadt, szemüveges fiú. Beszélni kezdett... játéknak kell lennie... kellemesnek kell lennie... egy szót sem lélektanról... egy szót sem tesztekről... egy szót sem bármiről, ami ellenséges érzületet válthatna ki, vagy kételyt ébreszthetne vele szemben...
– Arra kérném valamennyiüket, hogy legyenek segítségemre egy kis kísérlet elvégzésében – kezdte Kinder. – Talán még el is szórakoznak rajta...
Reisman hallgatta, s úgy érezte magát, mintha egy gyermekcsoport közepette ülne. Kinder hangjában mosoly rezgeti, amikor arra kérte őket, hogy végezzék el ezt-azt, míg végül mindegyiknek talált feladatot és a szoba a kollektív tantermi tevékenység mulatságos méhkasává változott. Három asztalt félkörívben összetoltak, mögéjük egyenlő távközben tizenkét széket állítottak. Egy katona tesztfüzeteket és ceruzákat tett mindegyik székre, s mások odacipeltek még egy asztalt a Kinder által megmutatott helyre, s egy széket állítottak a tetejére, ehhez támasztották azt a nagy lefedett kártyahalmot, amelyet a százados a táskájából bányászott elő.
– Addig ne nyissák ki a füzeteket, amíg nem mondom – adta ki az utasítást Kinder.
Mindenki csöndben, engedelmesen ült a helyén.
Napoleon azon töprengett, miféle ostobaságra készül ez a pasas. Az első pillanatban, amikor mindenki össze-vissza szaladgált és rendezkedett a szobában, fölháborodva arra gondolt, valami egyszerű motorikus készségeket mérő tesztbe húzzák be, amilyet szellemileg fogyatékos gyermekekkel vagy emberszabású majmokkal végeznek. Kinderben típusra ismert: íme, a szociális gondozó, gondolta. Sok ilyennel találkozott a főiskolán, de másutt is; tapasztalata szerint öneltartó és önigazoló funkciójuk leginkább abból állt, hogy összegyűjtötték az ő fajtájabeli embereket, azok problémáit, hogy hivatásosan kísérletezzenek rajtuk, döfködjék, tépjék, gyúrják őket.
De most, hogy előtte feküdt a füzet, a százados mellett meg ott tornyosodtak a lapok, Napoleon kapiskálni kezdte, mi folyik itt, jóllehet még sohasem látta pontosan ezt a fajta kísérletet.
– Biztos vagyok abban – folytatta Kinder –, hogy életük során már valamennyien ejtettek tintapacát egy papírlapon. Talán levélírás vagy leckecsinálás közben. Sőt még az is lehet, hogy játékból, szándékosan tették... Tudom, mert magam is megtettem. Szétmázoltam a tintát úgy, hogy összehajtogattam a papírt, azután a tréfa kedvéért képeket, formákat, alakokat kerestem a pacákban. Többé-kevésbé ezt fogjuk most csinálni. Mindenkinek külön-külön megmutatok egy kártyasorozatot, a lapok tintapacák másolatai. Többnyire a fekete, a fehér és a szürke különféle árnyalatai. De akadnak közöttük, amelyekben más színek is vannak. Összesen tíz lap van. Nos, azt is észre fogják venni... amikor én szólok... hogy ezeket a lapokat hasonlóképpen tartalmazzák a maguk előtt fekvő füzetek is, s hogy a pacával szemben üres oldal található. Feladatuk csupán az, hogy följegyezzék az üres oldalra mindazt, amit ezekben a tintapacákban látnak... képeket, formákat, alakokat, bármit, amire a foltok emlékeztetik magukat, amire esetleg hasonlítanak, amik lehetnének. Valamennyien sorra vesszük egyenként a lapokat, nem kell sietni. Annyi időt tölthetnek egy-egy lappal, amennyit csak akarnak. Mit sem számit, ha egyvalaki már végzett valamelyik lappal, mások meg nem. Szeretném, ha be is karikáznák a tintapacának azokat a részeit, amelyekről írnak, beszámoznák ezeket a karikákat és ugyanazt a számot írnák amellé, amit erről az üres oldalra írnak. Van valakinek kérdése?
Rengeteg kérdés volt. Kindernek újra meg újra el kellett ismételnie a használati utasítást.
Napoleon elámult, milyen ostobák ezek az emberek, akikkel egy csoportba került. Amikor a százados végül, mintha csak utólag jutott volna eszébe, megkérdezte, részt vett-e már valaki korábban egy ilyesféle kis játékban, Napoleon már-már fölnyújtotta a kezét – határozott, egyértelmű, szakszerű kifejezésekkel el akarta magyarázni, hogy igen, már korábban is végeztek vele Rorschach-tesztet az egyetemen, ismeri jól az elméletet is, a gyakorlatot is, s ezért eredménye nagyjából érvénytelen lesz, meg hogy nem furcsa-e, hogy a csöndet és egyéni elszigeteltséget igénylő szent és sérthetetlen eljárást itt egy csoportszituációval durván megsértik –, de azután azt gondolta, a fenébe vele, s nem nyújtotta fel a kezét.
Eszébe jutott az a történet arról a nagyokosról, aki tönkretette egy professzor kutatómunkáját, mert rávette osztálytársait, hogy az egyénileg végzett tesztek során valamennyien ugyanúgy reagáljanak egy képre, amely női medencét ábrázolt. De ez túlságosan egyszerű lett volna. Megnézte az 1. számú lapot. Úgy festett, mint egy legyező alakú, kirojtosodott, denevér fülű hatalmas fekete elefánt, amely háttal ül a szemlélőnek, ahogy egy figyelő macska ülne két visszahőkölő szamárral szemben, harcra – vagy éppenséggel menüettre készen. De nem ezt írta le. A legobszcénabb, legmocskosabb dolgokat vetette papírra, amik csak eszébe jutottak – de ekkor hirtelen abbahagyta az írást, mert észrevette, hogy valójában jól szórakozik, ismét elkapta a gépszíj, működik, és maga sem tudta, örül-e vagy dühös vagy szomorú vagy tulajdonképpen mi is van vele...
Victor Franko aggodalmasan figyelte, amint eltávolították a borítólapot és előtűnt az első tintapaca. Ez a spicli azt állította, hogy kísérletről van szó, de az egész inkább tesztnek tűnt a számára, tesztnek, ahol az embernek törnie kell a fejét, jó vagy rossz jegyeket kap-e, tesztnek, amelyben egyesek felül maradnak, mások lecsúsznak, nyertesek és vesztesek vannak, s ezért összeszedte minden ravaszságát, hogy jól szerepeljen, bár fogalma sem volt arról, hogyan is oldhatná meg jól a feladatot.
Myron Odell elsápadt az első tintapaca láttán. Gonosz, mocskos folt volt, csöppet sem tetszett neki, de valamit írnia kellett róla. Tetszett neki Kinder százados. Szeretett volna együttműködni vele. Szeretett volna bevágódni nála. Szerette volna valamilyen módon bebizonyítani neki, hogy ártatlan!
Roscoe Lever látta, hogy társai közül néhányan nekifognak az írásnak, s azon törte a fejét, mi a fenét írhatnak. Ő semmit sem látott a pacában. Biztosan valami átejtés. Bassza meg őket. Majd ő megmutatja nekik. Ezt fogja leírni. Hogy semmi.
Archer Maggot is azon tűnődött, mi a fenét írhatnak a többiek, de leginkább az dühítette fel, hogy az a nigger szorgalmasan firkáit a füzetébe, mintha tudná, mit csinál. Azután villámcsapásszerűen fölismerte, mit lát a tintapacában. Csöndesen kuncogott, visszaemlékezett a fekete és fehér nőkre, és azon gondolkodott, vajon az a mitugrász százados ott előttük megfejtheti-e valaha is, valójában mire gondol ő, s újra érezte a kínzó vágyat, amelyet már oly sok hónapja nem elégíthetett ki – olyan volt, mintha tökön rúgták volna. De úgy vélte, nem írhat le semmit egy nő fekete ágyékáról vagy egy fekete nő ágyékáról. Ezért valami mást látott a pacában. Átkozott egy dolog volt, nevethetnékje támadt, így azután leírta: hatalmas fekete nigger macska.
Victor Franko ezt írta: kísértet az ablak mögött.
Myron Odell ezt írta: mocskos folt.
Luis Jimenez ezt írta: női testrész.
Calvin Ezra Smith ezt írta: pillangó.
Ken Sawyer, Vernon Pinkley és Glenn Gilpin ezt írta: denevér.
Joseph Wladislaw ezt írta: röntgenkép.
A szoba végében ülve, Reisman szemügyre vette a távol felmutatott lapon a tintapacát, megrázta a fejét és másfelé nézett. Nemigen volt kíváncsi saját reagálására, ezért meggyőzte magát, hogy túlságosan messze ül ahhoz, hogy bármit is kivehetne. Figyelte a foglyokat és megérezte, hogy lebilincseli őket a feladat. Ez már önmagában is jó, kielégítő eredmény volt. Samson Poseyt kereste, megtalálta széles hátát, masszív fejét, s arra gondolt, bárcsak láthatná az arcát.
Samson nem kérdezett semmit, engedelmesen figyelt. Megértette, mit kívánnak tőle. Sok mindent látott ezekben a tintapacákban – olyasmiket, amiktől nevethetnékje támadt, mert nyomban értékelte e sajátos játék humorát; azokat a dolgokat, amelyek látomásként jelennek meg egy agavébor-kábulatos álomban; dolgokat, amelyek fölidézték benne régmúlt idők és emberek emlékét. De hogyan írja le azt, amit lát? Egyes szavakat ismert, másokat nem. Kétségbeesetten próbált emlékezni... fölidézni azokat a régi szép időket és...
Egy pokrócon ült a hatalmas árnyékadó fa alatt, a towaoci kereskedelmi állomás közelében. Nyolcan pókereztek, köröttük meg sűrű karéjban férfiak és nők nézték őket; ha egy-egy játékos elvesztette utolsó vasát is és elkotródott, mindig új ült a helyébe. Lábatlan Billy nem volt közöttük: ismét a fehérek kórházában volt, hogy rendbe hozzák a lábát. Samson naphosszat játszott, szokás szerint szerencsével. Egész nap hallotta a kalapácsolás és döngölés zaját abból az irányból, ahol a medvetánc karámját építették.
A levegő várakozásteljes izgalommal telt meg. Özönlöttek a férfiak, asszonyok, gyermekek – lóháton, szekéren, áruszállító könnyű teherautókon. Jöttek uték Igancióból, az indián rezervátum keleti végéből; uték Utah államból, az Allen-kanyonból; navajók az új-mexikói Shiprockból; gyikarilla apacsok délnyugatra fekvő saját rezervátumukból.
Az ősi szokások szerint, intette az embereket Samson nagyapja, már késő volt a medvetánchoz. Közel két hónap telt el, amióta Öreg Charlie meghallotta a tavasz első mennydörgését és kijelentette: – Medve fölkel. Gyönge, élelem kell neki, nem lát jól. Valakinek most azonnal meg kell szervezni a medvetáncot. Segítenünk kell medvén, segítenünk kell magunkon.
Jóllehet a Nép szívósan ragaszkodott az ősi szokásokhoz, mostanság csak akkor szerveztek táncot, ha el tudtak szabadulni sovány csordáiktól és nyájaiktól vagy gazdaságaikból, ha farmerek lettek, akár a fehér emberek. Towaoc környékén május vége látszott alkalmas időpontnak.
Samson segített a családjának leterelni a birkákat a Navajo Springs-i itatókhoz, azután föllovagolt Towaocba, hogy le ne késsé a szerencsejátékokat. Úgy határoztak, családja majd később követi, ha találtak valakit, aki őrzi a nyájat.
Mielőtt elindult volna. Öreg Charlie elismerően méregette a fiú szálfa termetét és azt mondta: – Jó név ez, ahogy most hívunk, igaz-e? Erős ember. Harcos.
– Fehér ember neve, de jó név és én szeretem – válaszolta a fiú tisztelettudóan.
– Végig kell táncolnod az egész medvetáncot, hogy megmutasd, erős vagy – mondta a nagyapja. – Meg kellene házasodnod. A medvetánc a házasság ideje. Jó időszak az.
Jó időszak volt házasodni, s Samson erősen érezte is a vérében. A towaoci árnyékadó fa alatt egyes-egyedül a pókerre figyelt, tulajdonképpen semmi más nem számított, de valahol gondolatai mélyén a táncra áhítozott. Az ő számára ez lesz az idő.
Tizennyolc éves volt, külsejét tekintve nagyon is férfi, mégis fiú még. Két esztendőn át iszonyú küzdelmet vívott önmagával, amikor nyári éjszakákon hallotta a széptevőfurulyák dallamait, s tudta, más fiatal férfiak ott legyeskednek a táborok körül – de azt is tudta, hogy sokan esnek szerelmi betegségbe, s hogyan roncsol ez szét férfit és nőt egyaránt. Márpedig, ha az Emberteremtő kegyéből ilyen hatalmasra és erősre cseperedett, nem enged Szunavavi, a farkas kísértésének, nem hagyja rávenni magát olyan gyönyörre, amely romboló. Jukka, az apja is óva intette. Lábatlan Billy is óva intette. Ő hitt nekik. Erős és egészséges akart maradni, ezért szemét és gondolatait elfordította a nőkről és a női dolgokról. De most már roppant erős volt benne a vágy. Tizennyolc éves volt, és ahogy Öreg Charlie mondta, „a medvetánc a házasság ideje”.

 

A medvetánc vezetője hatalmas termetű fehér csődör hátán lovagolt. Szépen felöltözött a szerepére: mokasszint, gyöngyös, hosszú szárú kesztyűt, mellvértet, bőr lovaglónadrágot viselt, fekete sombrerójába sastollakat tűzött, hosszú fekete hajfonatai viperabőrrel átkötve verdestek a mellét. A játékosok abbahagyták a pókért és hallgatták felhívását:
– Ezt a táncot jó tánccá kell tennünk, akár a régi időkben. Mindenkinek táncolnia kell. Szórakozni fogtok és elhárítjátok a betegséget meg a rossz dolgokat a Néptől.
Azután elmondta a medvetánc történetét: hogy a kezdet-kezdetén miként barátkozott össze egy ute vadász egy nőstény medvével, aki eljött a táborába és megtanította a Népet táncolni, ráspolyon zenélni és a helyes dalokat énekelni.
Hányszor hallotta már Samson ezt az elbeszélést és különféle változatait gyermekként, kamaszként, most meg férfiként. De minden újabb alkalommal lebilincselte és izgalomba hozta. Ilyenkor érzékelte a maga és népe történelmét, sorsát. Emlékeztette a szülőföldje és az ottani élőlények sorsközösségére, bár az uték leigázott és nyomorgó nép voltak.
– A medvetánc a jó idők tánca – jelentette ki a medvetánc vezetője. – Boldogok vagyunk, hogy túléltük a hosszú telet. Most mindenki menjen medve barlangjához. Nem szabad innotok! Rossz dolog, ha valaki ott részeg!
Samson maga nem ivott, de más uték bizony ittak. Whiskyt nem vásárolhattak a kereskedelmi állomáson, ezt tiltotta a rendelet, de kimentek érte a rezervátumból és visszahozták az italt magukkal. Boldoggá tette őket. Segített felejteni. Újabban már agavébor is volt. De ez más dolog, ez az indián vallás része.
A medvetánc vezetője továbblovagolt, hogy másutt is elmondja felhívását, összegyűjtse a lemaradókat és siettesse őket, eredjenek a medvebarlangnak elnevezett karámhoz. Samson zsebre vágta kártyacsomagját és nyereségét – az érméket és papírpénzt, ami valaha pokróc, szarvasbőr, ló, szarvasmarha, birka, nyugdíj- vagy munkanélkülisegély-csekk volt, amíg át nem váltották pénzzé és fel nem tették a legfőbb towaoci szórakozásra és próbálkozásra. Lóra szállt és a karámhoz lovagolt. Magasan a feje fölött, egy árbocon gyönyörűen megfestett fekete-fehér zászló lobogott: közepén égnek emelt karral egy medve állt és ezek a szavak: Ute-hegységi medvetánc – 1938.

 

A nyárfaráspolyok ütemes összedörzsölése egészen halkan kezdődött. A zenészek tehéncsontjaikat, botjaikat és üdítőitalos-üvegeiket fel-alá húzogatták, így keltve visszhangot a földbe vájt üregben elhelyezett bádoglemez hangverőben. Samson a többi férfival együtt a karám északi oldalán gubbasztott egy farönkön, s hallgatta a kezdőénekeket. Jó énekek voltak, akadt közöttük új is, régi is. És azután eljött a tánc ideje.
A nők fele egyszerre fölállt a karám déli oldalán és megindult a férfiak felé. Samson először merészen, alaposan szemügyre vette őket – az időseket, a középkorúakat és a fiatalokat, de kiváltképpen a fiatalokat, s leginkább Eva Pavisookot. De amint közelebb értek hozzá, szemét félénken lesütötte.
– Te! – hallotta egy leány kiáltását. – Te nagy srác, odaát.
Az Ute-hegységi táborból érkezett egyik lány volt az. De akkorra már Eva is ott termett, és hirtelen a másik lány kitárt karja alá bukott. Kézen fogta Samsont és kihívó tekintettel mérte végig a másik lányt. Az más férfit választott magának. Samson és Eva egymással szemben, a férfiak, illetve a nők külön sorában helyezkedett el a karám közepén.
A ráspolyok fojtott, szakadatlan háttérritmusa most átment harsogásba. Az énekesek hangja izgatottan fölcsapott. Megkezdődött a tánc. Két lépés előre, két lépés hátra, a nők kihívóan, a férfiak habozva, a sorok előre-hátra hullámoztak újra, meg újra, meg újra.
Egy ideig így táncoltak, sem Samson, sem Eva nem szólt egyetlen szót sem, mozdulataikra összpontosították figyelmüket és csak nagy néha pillantottak lopva egymásra. Samsonon farmernadrág, végig kigombolt laza pamutvászon zeke volt, amelyből kivillant élénk piros, díszes cowboyinge; lábán kifogástalan cowboycsizma, fején fekete cowboykalap, amelyet ellentétben az öregekkel, mélyen a szemébe húzva viselt. Egész nap ebben az öltözékben pókerezett már a fa alatt – külön a medvetánc-hét alkalmára vásárolta. Eván egyenes vonalú, laza, sárga nyomott pamutruha volt, olyan szabású, mint hajdan a szarvasbőr ruhák, derekán széles bőröv fogta össze. Lábát egyszerű, sötét színű pamutharisnya fedte, de ehhez színesen beszegett fehér mokasszint viselt. A késő délutáni szél elleni védekezésképpen zöld gyapjúsálat kanyarított a vállára. Csuklóján ezüst navajo karperec csilingelt vidáman.
A sorok egyre inkább megnyúltak, amint újabb meg újabb párok álltak be a táncba. Samson és Eva kiváltak a sorból. Samson jobb kezével átfogta a lány derekát, amit engedélyezett a szokás, ha egy-egy pár egyedül kezdett táncolni. De Samson túlságosan magas növése miatt kényelmetlennek érezte, hogy ilyen mélyre lenyúljon.
– Az idén sokkal magasabb vagy, Szu-gacs – mosolygott rá Eva.
– Te is, Eva Pavisook – válaszolta zavartan. – Csakhogy én már nem vagyok Szu-gacs. A nevem: Samson.
– Mint a Bibliában?
– Igen.
– Mit tudsz te a Bibliáról? – kérdezte kihívóan a lány.
Semmit sem tudott. De Eva Pavisook ismerte a Szentírást, mert az apja helyettes törzsi megbízott volt, favázas épületben laktak és eljártak néha a presbiteriánus misszióra, bár saját bevallásuk szerint inkább hittek az indián szokásokban.
– Tudom, ki volt Samson – válaszolta rátartian a fiú. Valójában nagyon keveset tudott róla, csak amit a fekete öltönyös mormon hittérítőtől hallott, aki télen ellátogatott a táborukba és hosszas szónoklatpárbajba bonyolódott Jukkával és Öreg Charlie-val. A hittérítő jól beszélt a Nép nyelvén.
Szu-gacsra tekintve így szólt: – Ez a fiú Samsonra, a zsidó harcosra emlékeztet engem. Jó lenne, ha így neveznétek őt. – Öreg Charlie erre megkérdezte, kik azok a zsidók, vajon egy másik indián törzs-e? A hittérítő elmondta, hogy olyan ősi és hatalmas sivatagi nép voltak, mint az uték. Egy távoli országban éltek, legyőzték és szétszórták őket az egész világon. – Ez a könyv – mondta, és ujjával megkopogtatta a vallás fekete könyvét, amelyet a kezében tartott – a zsidókról, Izrael elveszett törzseiről szól. – Majd elképesztve hallgatóságát hozzátette: – Ti magatok is ennek a népnek, Samsonnak és törzsének a leszármazottai vagytok.
A tánc fölgyorsult – négy lépés előre, négy lépés hátra –, az énekesek a medvéről és Utéről, a férfiról és a nőről, a Nép történetéről, a múltról és jelenről daloltak. Samson karja gyöngéden Eva mellének szorult, kezével könnyedén megszorította a vállát. Tudta, hol érinti a lányt, de az láthatóan nem bánta. Gyors pillantást vetett az arcára, s Eva bátran szembenézett vele. Ha megnősül, határozta el Samson, csakis olyasvalakit vesz el, mint Eva Pavisook. Azt maga sem tudta, elfogadná-e őt Eva, vagy sem. A medvetánc egy dolog, a házasság már más... de hát mégiscsak Eva kereste meg őt, választotta ki párjául, s amikor a tánc során engedélyezték a lekérést és más lányok is fölkérték, Samson észrevette, hogy Eva haragos pillantásokat lövell rájuk.
A medvetánc hete alatt Samson mindennap pókerezett vagy spanyol montet játszott. Azután minden délután Eva Pavisookkal táncolt egészen napnyugtáig. S minden éjszaka udvarolt neki.
A favázas házban – Towaocban alig néhány ilyen állt – hosszasan megvitatta Eva apjával az időszerű kérdéseket, a szörnyű vízhiányt, beszéltek a kutakról, a washingtoni kormány által oly régen megígért öntözésről; a téli esővíztöbblet ugyanis szemmel láthatóan egyre csökkent, gyorsan fölszívódott a szurdokban és vízmosásokban, csak élvezhetetlen szikes pocsolyákat hagyott maga után, odafent a hegyekben pedig a folyamok alig csörgedező erekké zsugorodtak. Samson dicsérte a lány anyjának főztjét, amelyet ezekre az alkalmakra készített. Élelmet és a kereskedelmi állomáson vásárolt ajándékokat hozott, mert a szerencsejátékon sokkal többet nyert, mint amennyi Eva apjának a fizetése volt, amelyet helyettes indián megbízottként kapott. Evával odakint, a felföldi sivatagban sétált és beszélgetett a csillagfényes hűvös éjszakában, de mindenkor a szülői ház látó- és hallótávolságában. Kézenfogva andalogtak.
– Tetszik az új neved – mondta a lány. – Illik hozzád.
– Most mindkettőnknek fehér nevünk van.
– Igen. Tetszik neked az enyém?
– Jó név.
Félénken megcsókolták egymást és összeölelkeztek. Eva karcsú volt, akár egy nyárfa, de azért ott, ahol kellett, teste kigömbölyödött. S noha fejtetője is csak a fiú mellkasának közepéig ért fel, ute lány létére jól megtermettnek számított, sőt elképzelhetőnek tűnt, hogy még nőni is fog, hiszen alig tizenhat éves volt.
– Sok lányt ismertél már? – kérdezte merészen Eva. Most itt lett volna az ideje a hazudozásnak, kérkedhetett volna azzal, hogy a rezervátum elszórt településeiben mennyi hódítása volt. De Samson nem érzett erre kedvet.
– Nem. Én így szerettem volna – mondta és ismét lehajolt a lány ajkához.
– Úgy örülök – suttogta Eva mosolyogva. – Örülök, hogy apám és anyám szigorúan neveltek. Én is így akartam.
Jóval később egyedül, fájó ágyékkal tért vissza a sátrába, amelyet a medvetánc karám közelében, a többi táborhely mellett vert fel.
Amikor a hét vége felé megérkezett a családja Towaocba, Samson megkérte Jukkát, az apját, mutassa meg neki, hogyan kell fűzfaágból széptevőfurulyát faragni. Jukka ravaszkásan mosolygott. Öreg Charlie föltápászkodott a sátor döngölt földjére állított, pokróc borította rugós matracról, amelyen a nap nagy részét töltötte, s amelyhez, mintegy idős kora trónusához állandó és tulajdonosi jogot formálhatott. Fogatlan szájával szélesen vigyorogva kijelentette: – A medvetánc a házasság ideje. – Samsonnak sehogysem tetszett az idősebb férfiak ezt követő társalgásának trágár hangneme.
Aznap este, amikor Evától elköszönt favázas házuk ajtajában, nem tért vissza a sátrába. Eváék házának látótávolságában ődöngött. Megvárta, amíg a lány egész családja aludni tért és odabent eloltották a petróleumlámpákat. Ekkor nesztelenül, akár egy vadászatra induló hős, odakúszott Eva szobájának ablakához. Ajkához emelte a csőrfuvolát és az előtörő lágy hangok titkos és sürgető szavakká formálódtak, amelyeket csakis a Nép fiai, egyedül a szerelmesek ismertek.
Hosszú-rövid váltakozó hangon, trillák és staccatók meg-megszakadó futamaival a csőrfuvola ezt énekelte: „Eeeva... Eee-va... Eee-va Pa-vi-sook!... Gye-ee-ee-re ki... Gye-ee-ee-re ki!... Sze-reet-lek!... Sze-reet-lek!”
Eva fölhúzta az ablakot, de nem lépett ki rajta. Amikor pedig Samson megkísérelt bemászni hozzá, nem engedte.
– Apám és anyám – súgta.
– Hallották. Nem szólnak, ezzel beleegyezésüket adták.
– De te engem akarsz feleségül, nem apámat és anyámat, igaz?
Samson zavarba jött. – Nagyon is – válaszolta félénken.
– Van három dollárod?
– Hát persze. Még több is.
– Akkor bemegyünk Cortezba és összeesküszünk a fehérek módján – közölte Eva.
– Én ute vagyok, nem fehér ember – tiltakozott a fiú mérgesen –, az utéknél pedig így szokás.
– Akkor nem leszek a feleséged – mondta halkan Eva és becsukta az ablakot.
Samson aznap éjszaka ismét egyedül feküdt sátrában, s úgy érezte, elviselhetetlenül dübörög a vér az ereiben. Ennél még az is jobb lenne, ha enged Szunavavi, a farkas kísértésének. De másnap délután, mintha mi sem történt volna, megint megkereste Eva, újra őt választotta táncosának, s noha ő haragudott rá, képtelen volt nemet mondani neki. A férfinak nem szabad visszautasítania egy lányt – medve utána menne a hegyekbe. Azután meg ott voltak a medvetánc cédrusgallyas rendezői, akik általános derültség közepette gyöngéden meglegyintgették azokat, akik elutasítottak egy lányt.
Amikor aznap véget ért a tánc, Samson már nem haragudott Evára. Hogyan is neheztelhetne valakire, aki annyira... annyira... Csak vágyat és szerelmet érzett iránta. Késő éjszaka ismét megjelent a házánál széptevőfurulyájával, Eva pedig kinyitotta neki az ablakot.
– Elmegyek veled Cortezbe – ajánlotta föl vonakodva, ha már éppen így akarod. Csak nem árthat meg nekem.
Eva kihajolt az ablakon, hosszan, édesen megcsókolta, ő pedig iszonyúan gyöngének és tehetetlennek érezte magát.
– Akkor mégsem csak játék, Samson – mondta boldogan a lány –, ahogy én sem játszom veled. Akkor hát igazán szeretsz.
Samson hosszú lábával megpróbált átlépni az ablakpárkányon, hogy behatoljon a szobába, de Eva gyöngéden visszatartotta.
– Beszélgessünk – mondta.
– Miről?
– Nem helyes, hogy minden idődet szerencsejátékkal töltőd. Az kellene, hogy sok marhád vagy birkád vagy farmod legyen, egy napon pedig még az apáménál is jobb házat építünk majd.
Samson elhúzódott tőle, dühös volt és nem értette a dolgot.
– Én már csak szeretem a szerencsejátékot – felelte. – Így szokás ez régóta az utéknél.
Eva gyöngéden megérintette a fiú arcát. – Ne légy haragos – kérlelte. – Én csakis téged akarlak férjül. Te erős vagy és jóképű, az egész rezervátumban nincsen hozzád fogható. Kezdetben majd ott élek a sátradban, követlek mindenüvé, ahová csak mondod. De jobb életet kell biztosítanunk magunknak... a családjainknak... a gyerekeinknek.
– Nincsen semmi rossz abban, ha az ember szerencsejátékot játszik – ragaszkodott véleményéhez Samson. – Többet keresek, mint a farmerek vagy a gulyások. Hozok a családomnak élelmet és ruhát, többet, mint amennyit az apám a birkáiból tud venni.
– Akkor csak csináld úgy, ahogy akarod – mondta Eva szomorúan, s becsukta az ablakot.
Másnap délután Samson korán ott hagyta a pókerozókat, visszament a sátrába és felvette legdíszesebb szarvasbőr öltözékét. Bárcsak hosszú lenne a haja, gondolta, olyan, mint az öregeké, akkor vörös szalaggal fonhatná be mellére lelógó hajfürtjeit, de haját rövidre vágatta, ahogyan azt a fiatal fehér férfiaknál látta Cortezban.
Mire odaért a medvetánc helyére, a karára már zsúfolt volt – a tömeg izgatottan nyüzsgött, mindenki legdíszesebb ruhájában volt; akinek nem volt szarvasbőr öltönye, az is legdíszesebb ruháját vette fel. A férfiak is, a nők is sastollat tűztek a hajukba.
Megkezdődött a tánc, de ezúttal Eva Pavisook nem őt választotta. Más fiatalemberekkel táncolt – olyanokkal, akikről Samson tudta, hogy csak rosszul járhat velük. Jöttek más nők, fölkérték Samsont, ő táncolt is velük, de nem érzett olyan boldogságot, mint amikor Eva volt a párja. Megvárta azokat a táncokat, amelyeknél férfiaknak is szabad volt lekérni, akkor megveregette Eva táncosának a vállát és haragos tekintettel küldte arrébb.
– Miért nem választottál engem? – kérdezte sötét pillantással.
– Neked kell döntened – válaszolta a lány rátartian.
– Hagynom kellene, hadd táncoljál ezekkel a rongy emberekkel – jegyezte meg Samson gúnyosan. – Bajba sodornának, akkor elégedett lennél.
– Nem. Még mindig téged akarlak férjemül – felelte halkan a lány. – Ha úgy akarod, most már csak veled fogok táncolni.
Aznap naplementekor nem hagyták abba a táncot. A ráspolyok dörmögése betöltötte a karámot, túlcsapott azon, kiáradt a magas hegyek felé, ahol medve is meghallhatta. Az énekesek egyre hangosabban kántáltak. A karámban tüzeket gyújtottak. A táncosok testüket rezegtetve lépdeltek, fölkészültek a próbatételre, amikor is az erősek, a bátrak áttáncolják az egész éjszakát.
Négy lépés előre, négy lépés hátra, újra meg újra, végkimerülésig.
Samson észrevette, hogy a többi férfi között ülő apja és nagyapja büszkén nézi őt. Látta a nők között kuporgó anyja elismerő pillantását. Eva szeme közé nézett – a lány erősnek, elszántnak tűnt. Szavak nélkül is megértette, hogy Eva addig fog táncolni, amíg ő, s úgy határozott, hogy egyikük sem dőlhet ki a sorból.
Teltek-múltak az órák, közeledett a napfelkelte, és Samson úgy érezte, a lány arca még csodálatosabb és sugárzóbb lett, karcsú, rugalmas, szarvasbőrbe öltözött teste még kívánatosabb, amint táncuk ősi ritmusa magával ragadja. Aznap éjszaka valami nagyon erős, nagyon igaz történt közöttük.
Más táncosok kimerülten összerogytak. A medvetánc vezetője odalépett hozzájuk, körbejárta őket, megdörgölte őket ráspolyával, hogy kiűzze belőlük a gonoszt, megakadályozza, hogy betegség támadja meg őket. Samson és Eva áttáncolták az éjszakát, s amikor napfelkeltekor lelassult, majd teljesen abbamaradt a ráspolyozás és éneklés, társaik a hajukba fehér agyagot dörzsöltek be, elismerve bátorságukat és erejüket.
Délután ünnepséget tartottak, s noha bőségesen ettek és boldogok voltak, Eva korán hazament lepihenni favázas házába, és Samson is hamarosan visszavonult sátrába. Késő éjszaka, amikor a táborhelyek elcsöndesedtek és csak az éji neszek hallatszottak, Samson fölkelt, félredobta takaróit és ellovagolt Eva Pavisook favázas házához.
A csőrfuvola ismét azt dalolta, hogy „Eee-va... Eeeva... Eee-va Pa-vi-sook... Gye-ee-ee-re ki!... Gye-ee-eere ki!... Sze-reet-lek!”
S akkor halkan, akár egy őzsuta, hálóinge fölé takarót dobva, Eva kijött hozzá a favázas ház ajtaján. Kézen fogta.
– Férfi vagy, Samson – mondta. – Tégy úgy, ahogy egy férfinak tennie kell. Ha el akarsz menni Cortezba, egyszer majd bemehetünk oda. Nem számit. Ha úgy érzed, szerencsejátékot kell játszanod, akkor csak játsszál – s még az is lehet, hogy lesznek birkáink és marháink és házunk.
Együtt ellovagoltak a medvetánc karám közelében felvert sátrához, s ott Samson iszonyú erejét és kínzó vágyát meghazudtoló váratlan gyöngédséggel levette a takarót Eva válláról, lefejtette róla a hálóinget és feleségévé tette. Reggel pedig szégyenlősen és boldogan együtt léptek ki a ragyogó verőfénybe. Eva egy tábori tűzhelyen elkészítette Samson reggelijét és ebből a Nép valamennyi ott levő tagja megtudta, hogy Eva Pavisook és Samson Posey összeházasodtak...

 

– Posey! – hallotta a kiáltást... és Samsont, aki kétségbeesetten próbált megkapaszkodni Eva álomképébe, kirángatták ábrándozásából. – Posey! – Az a tiszt szólt rá, aki azokat a furcsa képeket mutogatta.
– Valami nehézsége van? – kérdezte.
– Igen – vallotta meg szomorúan Samson. – Nem tudok írni.

 

11.

A devonshire-i sziklán a nagy semmi tárult Reisman elé, mintha a világ peremére ért volna. Ez a perem felfelé ívelt, azután kilendült a ködgörgető tenger fölé, s leereszkedett az alanti keskeny part menti sávig. Reisman átvágta magát a sűrű rekettyésen, amely a tavaszt várva belemélyesztette gyökereit a köves talajba, szívósan ellenállt a behatolónak, ágaival utánakapott, s akár egy mezőnyi félig élő, félig holt esdeklő, csak az erélyes rúgásoknak engedett. Régi szokása volt ez Reismannek: úgy érezte, nem tehet mást, be kell cserkésznie a területet, ismernie kell az összes be- és kijáratot mielőtt belép egy helyre vagy egy városba, vagy éppenséggel nekifog egy probléma megoldásának.
A La Manche-csatornán túl ott lapultak a németek az európai erődjükben, oly közel, hogy szinte szabad szemmel láthatta őket, ha fölszállt a köd. Reisman kényelmetlenül, kínosan érezte magát pusztán a gondolattól is, hogy ennyire közel vannak egymáshoz.
A szél kutyaugatást sodort felé. Amint lenézett a szikla alatti partszakaszra, hatalmas kutyát pillantott meg. Fel-alá rohangált a fövényen, közben meg néha belevetette magát a tajtékos vízbe, de nyomban vissza is éviekéit. Egy nőt is látott – parányi, magányos, a távolba vesző alakot, nagy kabátban és a szélben lobogó sálba burkolózott, hosszasan nézett ki a víztükörre, azután elindult, ismét megállt, ismét kinézett a vízre, ügyet sem vetett a kutyára, pedig az újra meg újra odarohant hozzá, sőt fel is ugrált rá, s mintegy incselkedve meg-megiramodott, majd visszatért hozzá.
Reisman szemmel követte őket, amíg bele nem vesztek a sziklába, nyilván rátértek a tengerpartról felfelé vezető egyik ösvényre. Azután ő is hátat fordított a tengernek és átvágva a rekettyésen, visszatért az útra, ahol a dzsipjét hagyta.
Stokes Manor csak egy ugrásnyira volt kocsin. A faluban útba igazították, s ő akkor állt meg, hogy felderítse a környéket, amikor megpillantotta a sűrű liget lombjai fölött meredező kéményeket.
Reisman odaért a magas vaskapuhoz. Kiderült, hogy lánccal, lakattal van lezárva. Hiába rángatta a lakatot, hiába kiáltozott és nyomta a dzsip kürtjét. Úgy látszott, teremtett lélek sem tartózkodik az egész környéken. Benyúlt a dzsipbe, előhúzta a 45-ösét, néhány lépés távolságból gondosan célzott, azután megremegtetve a táj kora reggeli szürke csöndjét, szétlőtte a láncot és a zárat.
A házhoz érve újra csak nem kapott választ hosszas csöngetésére, dörömbölésére és kiáltozására. Ezúttal azonban habozott, használja-e ismét a pisztolyát. Egy lánc meg egy lakat szétlövése egy dolog, de egészen más a bejárati ajtó zármechanizmusának és vastag fatábláinak a szétrombolása – ezt már alaposan meg kell gondolni. Régi, sötét fényű, gyönyörű ajtó volt: a tölgyfa lapokat szögfejekkel verték ki. Vagy két-háromszáz esztendeje illeszthették a helyére. Reisman sok ehhez hasonló házban járt, amióta megérkezett Nagy-Britanniába, így azután már nem érzett megpillantásukkor olyan tiszteletteljes elfogódottságot, mint a legelső alkalomkor. De mégiscsak olyan hely volt ez, amilyenről kisfiú korában álmodozott, palotának vagy kastélynak nevezte és finom dámákkal meg urakkal, hercegekkel és hercegnőkkel, királynőkkel és királyokkal népesítette be, akár a filmeken.
Helyi kőből épült, hatalmas ház volt, gótikus ívekkel, osztásos, ólmozott ablakokkal. Körbejárta a házat a murvás kocsibehajtón. Az épület háta mögött gaz lepte pázsitos térségek, nyíratlan élősövények, fák és virágágyások húzódtak. Láthatóan évek óta nem gondozta őket senki. Az egész helyet tragédia légköre lengte be, mintha lakója hirtelen meghalt volna, és aki rajta kívül még ismerte a házat, az is elutazott volna, hogy elfelejtse örökre. Vagy negyven lépéssel a ház hátsó oldalától emelkedett a meredeken a tengerbe hulló szikla fel. Onnan, ahol Reisman a kocsibehajtón állt, tisztán hallhatta a köveket ostromló hullámverés csobbanásait.
De nem maga az épület keltette fel leginkább Reisman figyelmét, hanem a birtok magánterületéhez tartozó sok hektárnyi dombos vidék és sűrű erdőség. Esze ágában sem volt, hogy foglyait egy régi angol kastély kényelmes szobáiba kvártélyozza be.
Egy tölgyes, égerfás, diófás liget tágas tisztásán talált végre megfelelő helyet, ahová – úgy vélte – cölöpkerítést húzhatna. A fák eltakarnák a főépületből, a birtok többi részéből vagy akár a távoli útról kíváncsiskodók pillantásai elől. Teljes titok övezné, mi folyik ezen a helyen és kik ütöttek tábort itt.
Elhatározta, hogy még egyszer megpróbálkozik a főépülettel, mielőtt visszatérne Stokesmouth-ba. Majd megmondja a jegyzőnek, hogy dacára aznap reggeli közlésének, szemmel láthatóan senki sem tartózkodik a Stokes Manorban.
De amikor ezúttal megnyomta a csengőt, kutyaugatást hallott az épületből, s végül kinyílt a tölgyfa ajtó. Fiatal nő jelent meg az ajtónyílásban, de úgy tartotta a kilincset, hogy akár gyorsan újra be is csaphassa az ajtót. Derekával egymagasságban egy vicsorgó dobermann pofája jelent meg; a kutya mindenképpen ki akart furakodni a nő és az ajtófélfa közötti résen. Reisman megragadta 45-öse markolatát, amelyet még a kapunál a kabátzsebébe süllyesztett.
– Mit kíván? – kérdezte bizalmatlanul a nő.
Reisman fölismerte azt a nőt, akit távolról látott a tengerparton. Még nem volt ideje levetni a kabátját vagy a sálját. A százados látott már elég ilyen kabátot életében – a háború előtt fiatal nácikon Németországban, azután meg halott német tiszteken.
– Miss Strathallan? – kérdezte. – Azt hittem, senki sincsen idehaza. Az előbb nem hallott engem?
– Igen, én vagyok Lady Margot – felelte a nő. – Nem, nem hallottam magát. Éppen most érkeztem haza. Kicsoda maga és mit akar? Hogy került be?
Viselkedése – emberi nyelvre lefordítva – pontosan megfelelt a vicsorgó kutyáénak. Az eb fogát csattogtatva lódult a férfi felé, csak az tartotta vissza, hogy gazdája megrántotta a nyakörvét és lábbal félrenyomta a nyitott ajtóból.
– Milyen sorrendben kíván választ a kérdéseire, Miss Strathallan? – kérdezte Reisman.
– Lenne szíves Lady Margóinak szólítani – utasította rendre a nő. – Azonkívül semmi oka, hogy gorombáskodjék... – Gyors pillantást vetett rá, meglátta a vállán a csíkokat, mire hozzátette: – ...százados.
– Akkor a nevemmel kezdem, úgy gondolom, így ildomos Nevem John Reisman. Az ön apja engedélyt adott szervezetemnek, hogy kiképezzek itt egy osztagot...
– Nem az apám él itt, hanem én – szakította félbe a nő.
– Tisztában voltam ezzel, Miss Strathallan...
– Már megmondtam, hogy engem Lady Margóinak kell szólítani!
Reisman alaposabban szemügyre vette. Sápadt, púderes arcú, vörösesbarna hajú, karcsú lány. Annyi biztos, hogy ha van is benne erő, az nem gyökerezik nagyon mélyen. Az a fajta volt, aki valakinek, valaminek, bárkinek nagy erővel ellenállna, soha meg nem hajolna, de végül eltörne.
– Akkor hát, Lady Margot – mondta –, az engedélyt Sir Howard Stokes Strathallan tábornok adta meg. Minden illetékes hely jóváhagyta, s nyomatékosan fölhívták a figyelmünket arra, hogy ön itt lakik. A házát semmilyen formában nem fogjuk igénybe venni, csak a terep egy elkerített részét kérjük.
– Hogy került be ide?
– A főkapun át.
– Az le volt láncolva és lakatolva.
– Szétment a kezemben – felelte Reisman. – Háborús termék... egyszerűen már nem tudnak olyan holmikat gyártani, mint azelőtt. – Szeme vissza-visszatért a lány kabátjára. – Pompás kabátot hord – jegyezte meg. – Kissé nagy, de csinos. Remek viselet, ha az ember lápokban és más effajta helyeken csavarog. Sajátkezűleg organizálta?
– Ehhez magának semmi köze sincsen, százados – vágott vissza a lány. – Otromba kísérletére, hogy humoros legyen, csakis ez a jelző illik: otromba. Csöppet sem szórakoztat, és hálás lennék, ha most távozna.
– Talán elölről kezdhetnénk mindent, Lady Margot? – kérdezte Reisman. – Beszéljünk komolyan... az ön édesapja rendelkezésünkre bocsátotta a Stokes-uradalmat, hogy kiképezzünk itt egy kis létszámú egységet. Ami azt illeti, amerikaiakat... nyilván ön is hallott arról, hogy az önök oldalán beléptünk a háborúba?
– Szóval ez hatalmazza fel magát arra, hogy gorombáskodjék velem?
A lány nyilván lazított a szorításán a kutya nyakörvén, mert a dobermann csaholva előrelendült és a lány csak ereje megfeszítésével tudta visszatartani.
– Hálás lennék, ha megszabadulna a barátjától – mondta Reisman. – Talán könnyebben szót érthetnénk e figyelemelterelő mozzanat kikapcsolásával. Ha goromba voltam, elnézést kérek, írja annak a számlájára, hogy fáradt és tudatlan vagyok.
– Közölje velem pontosan, mit kíván a Stokes-uradalomtól... és éntőlem.
– Öntől semmi egyebet, csak a jóindulatát – válaszolta Reisman –, továbbá... s engedje meg, hogy ezt nyomatékosan hangsúlyozzam... feltétlen titoktartást. Feltétlenül titokban kell tartani jelenlétünket. Senki sem tudhat róla.
Ezután vázolta nagyjából hány katonát kíván odahozni; hogy a földeken át járművekkel fognak közlekedni; hogy az erdei tisztáson bizonyos építkezések folynak majd, saját villanyvezetéket húznak, konyháról, étkezőről és tisztálkodási helyiségről pedig maguk gondoskodnak.
– Mindennemű kárt, amelyet tulajdonában okozunk, kijavítunk, vagy ha ez nem lehetséges, kártérítést fizetünk – biztosította a lányt. – De van még valami... embereimnek szigorú parancsba adom, hogy nem léphetnek be az ön házába. Arra is meg kell kérnem, hogy ön se közelítsen ahhoz a területhez, ahol letáborozunk. Elég messze esik a főépülettől, ezért úgy gondolom, nem okoz nehézséget önnek, hogy elkerülje, ha sétára lenne kedve.
– Vészjóslóan hangzik – jegyezte meg a lány.
– Tulajdonképpen nem is – vetette oda könnyedén Reisman. – Egyszerűen csak szükséges. Szeretném, ha a lehető legkevesebb kényelmetlenséget okoznánk önnek. Semmilyen formában nem háborgatnánk önt, sőt bizonyos vagyok, az is elintézhető lenne, hogy soronkívüli fejadagokat kapjunk, amelyeket megosztanánk önnel és alkalmazottaival... olyasmiket, amikhez az utóbbi időben itt nemigen juthattak hozzá. Ez lenne a legkevesebb, amivel viszonozhatnánk előzékenységét, hogy beletörődik jelenlétünkbe.
– Ne játssza meg az ostobát, százados – szólt rá dühösen a lány. – Ön is tökéletesen tisztában van azzal, hogy semmiféle alkalmazottain! sincsenek. Mindenki bevonult katonának vagy elment a gyárakba vagy valami más istenverte ostoba helyre – hál' istennek megszabadultam tőlük! Nem vagyok én gyerek, hogy cukorka, cigaretta vagy kávé ígérgetésével meg tudjon nyerni magának. Ez a magukfélék egyik leghitványabb tulajdonsága.
Reisman visszaindult a dzsiphez, s csak úgy maga elé mormogta: – Úristen, lady, most aztán bekapta a horgot! – Azután hangosabban, hogy a lány biztosan meghallja, még hozzátette: – Vasárnap verünk tábort.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A PISZKOS TIZENKETTŐ

 

1.

A gépkocsioszlop 1944. március 5-én, vasárnap kora reggel hagyta el a marston-tyne-i katonai börtönt.
Victor Franko egy szögesdróttal, deszkával és egy hatalmas ládával megrakott Studebakert vezetett. Mellette Bowren tizedes ült, ölében géppisztollyal, csípőjén 45-ös pisztollyal. A teherkocsi hátulsó részén hasonlóképpen felfegyverzett őr helyezkedett el.
Frankóé volt a konvoj éljárműve, s Bowren állandóan ordítozott vele, hogy lassabban, nem kell rohanni. Az, hogy pedált érzett a lába alatt, kormányt markolhatott, kielégíthette vágyát, hogy mozogjon, repüljön, kiszabaduljon és el, el innen – mindez olyan boldogsággal töltötte el, amelyről azt hitte, csak egy nő vagy a teljes szabadság hozhatná meg neki. Amikor a vidéki utakon gyalogló vagy bicikliző nők mellett hajtott el, dudált, ordítozott és füttyengetett nekik, amíg Bowren rá nem szólt, hogy ha ez még egyszer megtörténik, át fogja adni a kormányt egy másik fogolynak.
Franko nagyjából tisztában volt azzal, ki és mi van minden egyes kocsin. Valamennyi rab és őr részt vett a rakodásban, ő pedig gondosan elraktározta a fejében mindazt, amit látott, hátha még szüksége lesz rá. A mögötte haladó kocsit Sawyer vezette; mindössze egyetlen őr ült mellette a fülkében, a kocsi rakománya pedig szögesdrót, cölöp, deszka, továbbá kantinfelszerelés, valamint néhány üzemanyaghordó és élelmiszer volt. A chicagói polyák – Joe Slaw vagy Ski – vezette a harmadik teherkocsit, a fülkében mellette Morgan ült, egy katonai rendőr pedig a rakodótérben kuporgott, ahová építőszerszámokat, kiképzőfelszerelést, fegyvereket és lőszert halmoztak fel.
Pinkley – micsoda név! – az a vermonti vagy New Hamsphire-i vagy más efféle helyről szalasztott kétbalkezes tanyasi bunkó volt a negyedik kocsi pilótája, amely a csapat többi tagját, az őröket és a zsákjaikat hozta. A hátvédet – nyilván ott töltötte egész idejét – a besúgó százados alkotta a viztartály-pótkocsit vontató dzsipjében, amelyet a nigger vezetett. Franko úgy gondolta, a parancsnok azért hozta magával a niggert, hogy az legyen a tisztiszolgája, és bárhová kerülnek, ő végezze el a szar munkát.

 

Bowren tizedes is örült, hogy útnak indultak. Megszabadult a börtönszolgálattól, amelyért sohasem törte magát, mert utálta. A géppisztolyt látszólag hanyagul tartotta az ölében, de azért kibiztosította és a csövét szempillantás alatt Franko hasába fúrhatta volna, ha a szükség úgy hozná. Jó ötlet volt a parancsnoktól, hogy a puskákat és karabélyokat a nagyobb tűzerejű géppisztolyokra cseréltette ki. Az új parancsnok különben is oké. Fura és brutális szerzet, de érti a dolgát, tudja, hogyan kell nekifogni – jóllehet Bowren még ha engedélyezve lett volna, akkor sem tudta volna a nagyesküt letenni arra, hogy voltaképpen mi is ez a dolog. Az indulás előtti nap eligazításra összehívták az őrszemélyzetet: Bowrent és a hat katonai rendőrt. Azután ott volt a százados meg a fuser Morgan, és a százados részletesen elmagyarázott mindent, kivéve azt, hogy mi a célja az egész hókuszpókusznak.
– Valamennyiüknek két feladata van – közölte velük. – Először is gondoskodnak arról, hogy egyetlen fogoly se lóghasson meg, és hogy pontosan úgy hajtsák végre a parancsokat, ahogyan én megkívánom. A második feladatuk az, hogy segítenek nekem a kiképzésükben. Ki fogjuk dolgozni a szolgálati beosztást, mégpedig úgy, hogy maguk közül néhányan mindig őrségben lesznek, mások pedig velem dolgoznak. A kiképzés néhány szakaszán maguk is keresztülmennek, mintha újoncok lennének, de később meredekebb dolgok jönnek. Például az ejtőernyős ugrás gyakorlása. Ebben, ha úgy tetszik, részt vehetnek, de ez egyikük számára sem kötelező.
Körülállták az asztalt, amelyre Reisman kiteregette a kiképzési terep térképét; ezen fel voltak tüntetve a környező vidékek és városok is. Megmutatta nekik a vázlatrajzait, milyen szögesdrót kerítést, őrtornyokat akar építtetni, és megbeszélte velük az egyszerű fakaszárnya tervét is. Ami pedig az ellátmányigénylést illeti, a parancsnoknak minden jel szerint abszolút elsőbbsége volt a hadseregen belül. Mindent megkapott, amit csak igényelt. Egy-két holmi kivételével, amelyet akkor hozatnak el, amikor szükség lesz rá, önálló, önellátó, tehergépkocsis alakulat voltak, még kis tábori áramfejlesztőt és tábori konyhát is vittek magukkal, sőt vízforraló berendezést is, amelyet majd a laktanyába szerelnek be a hevenyészve összetákolt mosdó, zuhanyozó és mosoda ellátására.
A százados utolsó közlendői így hangzottak: – Senkinek sem mondhatják el, mi a dolguk. Befogják a szájukat. Nem kérdezhetik a foglyokat semmiről, amit tőlem hallanak és amiről azt mondom nekik, hogy az őrségnek semmi köze hozzá. Ha meghallanak vagy meglátnak bármit, ami elárulhatja, hogy mivel is foglalkozunk ott, hozzám fordulnak és velem közlik észrevételüket – senki másnak egy szót sem. Ha valamelyik fogoly elköp valamit maguknak vagy bárki másnak, azonnal jelentik nekem.

 

Miután az út elején megtárgyalták az útirányt, Reisman és Napoleon némán ült a konvoj végén haladó nyitott dzsipben. Reisman azt remélte, ha kiemeli Napoleont s maga mellé veszi az úton, rábízván a dzsip vezetésének felelősségteljes feladatát, ez majd javít a hangulatán és érezteti hatását a viselkedésén. De úgy látta, számítása nem vált be. Napoleon hanyagul vezetett, hol túlságosan beletaposott a gázba, hol meg teljesen megfeledkezett róla, hasonlóképpen a fékről is, s úgy faroltatta kanyarokban és sarkokon a dzsipet meg a víztartály-pótkocsit, akár valami őrült egystráfos kölyök, ha egy feltupírozott kocsi kormányához engedik.
Egy különösen kellemetlen farolás után Reisman ráförmedt: – Egy darabban akar elszállítani minket oda, ahová igyekszünk, vagy véget akar vetni a cirkusznak, mielőtt még elkezdenénk a próbákat? Ha végezni akar magával, öregem, engem hagyjon ki a játékból. Nekem még dolgom van.
– Begyulladt? – kérdezte kihívóan Napoleon, túlordítva a szelet.
– Ha mennem kell, akkor majd magam választom meg, hogyan teszem – mondta Reisman. – Most pedig szíveskedjen úgy vezetni, ahogy nagyon is jól tud.
– Igenis, uram! – felelte Napoleon.
– Különben is, mi a fenének eszi magát? – követelt magyarázatot Reisman. – Persze a szokásoson kívül.
– Miért rakott engem ide maga mellé? – kérdezte dühösen Napoleon. – Attól fél, hogy megfertőzöm ott elől azt a fehér söpredéket?
– Hát innen fúj a szél! – kiáltott fel Reisman. Egyszeriben világossá vált minden. Azzal, amit tett, éppen az ellenkezőjét érte el, mint amit akart. – Az isten verje meg, White, azt hittem, hogy a múlt héten eléggé világosan fejeztem ki magam! Épp hogy csak nem borultam térdre és nem nyaltam ki a seggét. Nem garantálhatom magának, hogy szeretni fogják, hogy befogadják, de énnálam mindenkinek egyenlőek az esélyei. Nem fogom babusgatni magát! Zsebre kell vágnia a pofonokat, ugyanúgy, mint nekünk többieknek. Vállalta, hogy elvégez egy feladatot, én pedig most a szaván fogom.
Napoleon komoran, némán hajtott tovább, de ettől fogva zökkenőmentesebben vezetett, pontosan betartotta a követési távolságot a dzsip és az előtte haladó tehergépkocsi között. Útjuk borult égbolt, torlódó esőfelhők alatt vezetett devonshire-i szántóföldek között, amelyeket már fölszántottak és bevetettek, bár még jó két hét volt hátra tavaszig.
– Nos, mi a véleménye, hadnagy? Fegyverszünetet kötünk? – szívóskodott Reisman. – Abbahagyja a hadakozást a világ ellen és... ellenem?
– Még nem, százados – felelte Napoleon és egy pillanatra oldalt fordította a fejét.
– Bosszút állt. Most ideiglenesen felfüggesztették a halálos ítéletét. Még mi a nyavalyát akar? – már másképp látom a dolgokat. Elmondok magának egy kis történetet, hogy megértse, mire gondolok.
– Halljam, de közben figyelje az utat.
– Két dologra is tudok figyelni egyszerre. – Napoleonnak kiáltania kellett, hogy a motorzúgás és a szél fütyülése ne nyomja el a szavait, de azért ugyanazon a haragos, elkeseredett hangon beszélt továbbra is, amelyet Reisman most már normálisnak fogadott el. – Volt ott egy ember, aki rendszeresen meglátogatott a hadbírósági tárgyalás után. Dewey Robinson hadnagy, egy fekete tábori lelkész. Ő is ott volt az Ile de France-on, hallotta, hogy mit tettem, és elhatározta, hogy örök kárhozatra ítélt lelkemet visszatéríti az Úr útjára. Művelt ember volt, éles eszű, jó beszédkészségű, nem afféle alsó-egyházi pokol-és-kárhozat prédikátor. A módszere az volt, hogy az ésszerűséget és a logikát bőven megöntözte az általa megfelelőnek ítélt tankönyvi filozófiával. Erősen hitt Jézus Krisztusban, nem valamiféle misztikus vagy mágikus módon, nem abban a sok süket dumában hitt a borról és kenyérről és testről és vérről – a fenébe is, egyetértettünk abban, hogy ez sem ér többet, mint a vajákos emberek halandzsája, amelyben ma is oly nagyok afrikai unoka fivéreink! De ugyanúgy hitt Jézusban, ahogy Gandhiban – ő volt a modern hőse. Tartsd oda a másik orcád! Erőszakmentesség! Azt bizonygatta, hogy ezen az úton jut majd el valahová az amerikai néger. Azt mondta nekem, helytelen volt, amit tettem, függetlenül attól, mennyire ingereltek. Istenemre mondom, már-már kezdtem hinni magam is. Azt mondta, nem akarja, hogy fölakasszanak. Arra kért, hogy a jövőben legyek töredelmes, lábujjhegyen járjak, mint azok az isten háta mögötti ültetvényes niggerek, s akkor ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy a hadbíróság perújrafelvétel! bizottságának a figyelmét felhívja ügyem motivációs tényezőire. És akkor talán enyhítenek az ítéletemen.
– Ez még megtörténhetett volna – vetette közbe Reisman. – A fenébe is, úgysem akarnak azok senkit sem fellógatni. Ez az egyik alapgondolata a mi vállalkozásunknak is. Az akasztás nem fest valami jól a jegyzőkönyvekben vagy az újságokban. Inkább felhasználják az embereket, ahogyan tudják.
– Átverés készül itt, százados – mondta Napoleon és pillantását az útról Reismanre fordította. – Azt hiszem, ezeknek csak ágyútöltelékekre van szükségük, s ha már meg kell ölni ezt a pár nyomorultat, tegyék meg a fritzek – így okosabb.
– Minden katonának szembe kell néznie ezzel az eshetőséggel, White – mondta Reisman. Napoleonhoz hajolt és hangosan beszélt, hogy annak, amit mond, a jelentése és meggyőző ereje ne vesszen el a szél süvöltésében és a motor dübörgésében. – S ha velem marad, olyan katonát faragok magából, hogy maga sem hiszi el. Ez a maga gyűlöletizéje nagyon kényelmes dolog volt olyasvalaki számára, akinek ütött az utolsó órája, de mit tett volna akkor, ha a hadbírósági tárgyaláson rászabadították volna a világra?
Napoleon egy pillanatig gondolataiba mélyedve, némán ült, mintha megrázta volna valamiféle új, elképesztő gondolat. – Hadd fejezzem be a történetemet – szólalt meg végül.
– Folytassa.
– Bizonyára hallott a színes bőrű egységek számára tiltott zónákról odalent a közép-angliai grófságokban? Egyes városok a mieink, mások az övéké.
– Nem hallottam. Nem voltam itt, meg kellett vívnom egy háborút – mondta Reisman. – Semmit sem tudok erről.
– Hát, lehet, hogy amúgy sem tudna róla semmit. Én sem tudtam, amíg Robinson el nem mondta. Ez ugyanis nem hivatalos dolog. Hadosztályszinten és alsóbb szinteken folyt. A fekete katonák túlságosan összebarátkoztak az itteniekkel. Meghívták őket vasárnapi vacsorákra meg elvitték táncolni a lányokat. A hadseregbeli fehér faszik meg persze átkozódtak. Ha valamelyik egységet áthelyeztek és a katonák megpróbáltak visszamenni látogatóba a városba, amely időközben fehér üdülővárossá lett nyilvánítva, kitört a balhé. Szabályos csatákat vívtak stukkerrel és késsel. Bizonyára értesültek erről a Szövetséges Expedíciós Erők Főhadiszállásán is, mert jött a parancs: nincs többé városfelosztás, és mielőtt valaki eltávozásra megy, át kell kutatni, nincs-e fegyver nála.
– Attól tartok, Robinson nemigen segített magán, ha ilyesmikkel traktálta – jegyezte meg Reisman. – Mit akart ezzel bizonyítani?
– Akkor már neki volt segítségre szüksége – felelte Napoleon. – Fura, hogy éppen hozzám fordult. Hozzám, akinek nyakában volt már a hurok. Tudja, a mieinket teljesen kiforgatták, mert hírhedt késelők vagyunk, de akadtak, akik uszították a fehér fiúkat. Bandákba verődve vadásztak a feketékre, akiket olyan helyeken találtak, ahol véleményük szerint semmi keresnivalójuk nem volt. Robinson egyre csak azt hajtogatta, tartsák oda a másik orcájukat is, de utolsó látogatásakor láttam, hogy maga sem igen hisz már saját filozófiájában. Szüntelenül ki akarta csikarni belőlem, mi késztetett az erőszakos bűncselekményre, amely ide, börtönbe juttatott. Egy szép napon azután azt mondta az embereinek, eriggyetek, védjetek meg magatokat. Felejtsétek el az előírásokat. Ha kell, csempésszetek ki fegyvereket, de ígérjétek meg, hogy csakis önvédelemből használtok fegyvert. Valaki följelentette. Hadbíróság elé állították. Gondolja csak el, azok a kurafiak egy ilyen embert hadbíróság elé állítottak. Lázadásra való bujtogatás, ezzel vádolták. Húsz év kényszermunkát kapott, amelyet a hadseregcsoport főparancsnoka tizenötre enyhített, így aztán nem járok lábujjhegyen, százados. Keményen lépek.
Reisman átnyúlt Napoleon előtt és elfordította a slusszkulcsot. – Fékezni! – parancsolta.
A dzsip lassított, azután megállt az út szélén. Napoleon dacosan meredt maga elé, kezét nem vette le a kormánykerékről.
– Nézzen rám, White – parancsolta Reisman. Napoleon oldalt fordult. Reisman sötét, haragos szemébe fúrta a pillantását.
– Figyelmeztetem, öregem, nehogy eszébe jusson rám taposni! – mondta. – Ha megpróbálja, ugyanúgy leállítom, mint ezt a motort. Értjük egymást?
– Igen.
– Igen – micsoda?
– Igen, uram.
– Most pedig indítson. Még rengeteg elvégeznivalónk van takarodó előtt.

 

Szitált az eső, amikor a gépkocsioszlop kora délelőtt megérkezett a Stokes-birtok kapuja elé. Bowren tizedes futólépésben igyekezett hátra Reisman dzsipjéhez. A többi őr már fölsorakozott a teherkocsioszlop két oldalán.
– Hát, rendben befutottunk, uram – jelentette Bowren, s kezében egy térképet lobogtatott. – De úgy látszik, nem szívesen látnak itt minket.
– Hogyan érti ezt?
– A kapu lánccal, lakattal le van zárva, és egy teremtett lélek sincs a közelben.
– Rohadt kurva! – morogta Reisman.
– Mit mondott, uram?
– Semmit. Sorakoztassa a többiekkel – mondta, s Napoleonra mutatott.
Amikor elhaladt Morgan őrmester előtt, odaszólt neki: – Sorakoztassa a foglyokat és az őröket két félkörben a kapu körül. Kívül álljanak az őrök. Mindenki vegye fel a köpenyét.
Reismannel az élen a magas vaskapuhoz léptek. A százados látta, hogy új láncot és függőlakatot szereltek fel. Felkattintotta pisztolytáskáját és előhúzta a 45-ösét.
– Most kezdődik a kiképzésük, uraim – jelentette ki. – Meglehet, már oktattak maguknak valami ehhez hasonlót másutt a hadseregben, talán mindent tudnak is róla, de most elölről kezdjük az egészet. Ez egy automata pisztoly, 45-ös űrméretű, típusszáma M1911A1. Hordtávolsága körülbelül ezerhatszáz yard, de ha valaha is sor kerülne arra, hogy ilyen távolságra kelljen lőniük vele, ne is fáradjanak. Hatásos hordtávolsága körülbelül hetvenöt yard. Közelebbről lőve, iszonyú erővel csapódik be a lövedék, okosabb, ha sohasem szolgálnak céltáblaként. A többi fegyveren kívül az őrség minden osztagánál mindenkor lesz egy csőre töltött 45-ös. A másodperc tört része alatt kibiztosítható és lövésre kész.
Hátrább küldte a félkörbe állított katonákat és vagy hétlépésnyire megállította őket. Azután letörülte az esőcseppeket az arcáról, szárazra dörgölte a szemét, gondosan célzott és két lövést adott le a lakatra, amely apró darabokra hullott szét. Néhány katona kitárta a vaskapu szárnyait.
– Hozom a dzsipet és majd innen bemérem a távolságot, Bowren – mondta Reisman. – Mondja meg a vezetőknek, hogy négykerék-hajtásra kapcsoljanak és maradjanak első fokozatban. Egy darabon terepen fogunk haladni.
Reisman még ott állt az utolsó teherkocsi mellett, várta, hogy valamennyi embere fölkapaszkodjon, amikor egyszerre csak Bowren kiáltását hallotta: – Százados, nézzen csak oda. Nézze mi rohan felénk!
A kastély felől a felhajtó úton Lady Margot nedvesen fénylő, sötét bundás kutyája száguldott feléjük akár egy gyorsvonat. Olyan dühödtnek tűnt, mintha az egész oszlopot szét akarná tépni.
– Most megkapja a magáét – morogta Reisman és ismét előhúzta tokjából a pisztolyt. – Mindenki hátra!
A kutya nyilván meghallotta a kiáltását vagy megérezte a szagát, mert hirtelen éles szögben elkanyarodott és egyenest Reisman felé rohant. A dobermann tíz lépésre lehetett, csattogó foggal, hatalmas ugrásokkal közeledett, s Reisman már fölemelte 45-ösét, célzott – amikor hátulról valaki leütötte a karját és rákiáltott: – Ne! Ne ölje meg! – és előreugorva rávetette magát a kutyára.
Samson Posey ott hempergett a fogát csikorgató, felbőszült kutyával a nedves földön; azután fölállt, a rúgkapáló állatot a melléhez szorította, akár egy kis kutyakölyköt, s egyik öklét a kutya remegő állkapcsára szorította.
Reismannek sajgott a karja, ahol Samson megütötte. Azok a foglyok és őrök, akik tanúi voltak a jelenetnek, feszülten figyelték, mi következik. Az indián egykedvű nyugalommal várakozott – várta, hogy testileg vagy szóban megfenyítik –, de arcára valamiféle büszkeség is kiült, s ez szavak nélkül is megértette Reismannel: „Nézzed csak, mit tettem érted... megóvtalak a bajtól... és egy szégyenletes tett elkövetésétől!”
– Bowren, rakja be Poseyt meg a kutyát a dzsipbe, és vigye fel őket a kastélyba – mondta Reisman. – Csöngessen, amíg csak ki nem nyitják az ajtót. A kutya oda tartozik. Amikor visszafelé jön a kocsifelhajtón, még látni fogja teherkocsijainkat, amint átvágnak a földeken. Könnyen megtalál minket. Vagy fél mérföldre leszünk abban az irányban, egy kis ligetben – s kezével mutatta, hogy merre.
Könnyebben jutottak el a táborhelyre, mint ahogy gondolta. Továbbra is szemerkélt az eső, a földek nedvesek voltak ugyan, de nem sárosak. Igaz, át kellett kígyózniuk a fák között, le kellett dönteniük jó néhány facsemetét, át kellett törniük a bozótoson, de Reismannek sikerült bevinnie valamennyi teherkocsit az erdei tisztásra, s a kocsik fardeszkáit már le is engedték a kirakodáshoz. Magához intette Morgant és néhány lépésnyire eltávolodtak a többiektől.
– A tábort egyetlen nap alatt fel kell állítani, őrmester – mondta Reisman. – Dél körül kajaszünet, azután nincs több pihenő, amíg nem végeztünk. Rendeljen fel valamennyi foglyot a zsákjaikkal a 4. számú teherkocsira; ott öltözzenek át kezeslábasba és esőköpenybe. Utánuk egyenként öltözzenek át a katonai rendőrök, amíg mindenki, beleértve magát és engem is, át nem öltözött és készen nem áll munkára. Világos?
– Nincsen gyakorlóruhám, uram.
– Arra számított, soha többé nem lesz rá szüksége?
– Igen, uram. Ne vegye sértésnek, de amikor odabent a börtönben önként jelentkeztem arra a különleges munkára, azt mondták, most már csakis ez lesz a dolgom, semmi más. Így azután megszabadultam minden fölösleges holmitól, amit magammal cipeltem.
– Így hát össze fogja mocskolni magát, Morgan. Ez kis létszámú alakulat, mindenkinek meg kell fognia a munka végit. A maga zubbonyujján hat csík van, meg kell dolgoznia azért, hogy megtarthassa őket.
– Igenis, uram – motyogta Morgan.
– Most nézzen az emberek után.
– Igenis, uram – motyogta ismét Morgan és elfordult. Az emberek éppen átöltöztek, amikor Bowren tizedes és Samson Posey megérkezett a dzsipen az erdőbe. Reisman már aggódott értük. Nem mintha azt hitte volna, hogy az indián megpróbál majd okoskodni (bizonyos volt abban, hogy nem fog), hanem mert eszébe jutott, hogy talán helyesebb lett volna, ha személyesen megy föl a kastélyba, hiszen ez csakis és egyedül az ő dolga, márpedig most elbliccelte ezt a kötelességét.
– Hogy ment? – kérdezte.
– A feladatot végrehajtottuk, uram – jelentette Bowren sugárzó arccal. Körülnézett a tisztáson, majd kijelentette: – Hát, nem valami fényes, de gondolom, be kell érnünk vele egy időre, uram. Nagy kár, hogy nem sikerült kialkudnia számunkra néhány szobát a kastélyban.
– Senki még a közelébe sem megy annak a háznak, érti, tizedes! – förmedt rá Reisman. Hangja jóval ingerültebbnek tűnt, mint ahogy szerette volna. – Sem maga, sem én, sem senki ebből az alakulatból. Zárt terület, szigorúan tilos a belépés.
– Világos, uram. Csak hangosan ábrándoztam.
– Elég kényelmesen lesznek itt, amint felhúztuk a cölöpkerítést és a szállást. – Egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta. – Mit mondott? – kérdezte végül.
– Semmit, uram. Csak átvette a kutyát, azután bezárta az ajtót. Fura egy teremtés az a nő.
– Tudom, már találkoztam vele.

 

Reisman két hatos munkacsapatba osztotta be az embereket. Az egyik csoport a kerítést építette, a másik a szállást meg az őrtornyokat állította fel. Kiszemelte Glenn Gilpint, mert emlékezett civil életrajzára: a legkülönbözőbb munkákat végezte délnyugaton, dolgozott építkezéseken, olajmezőkön, állattenyésztő telepen, sodródott ide-oda, amíg a háború kitörésekor végül besodródott az utászokhoz. A huszonnyolc éves nyúlánk, súlyos csontú, sanyarú ábrázatú, fekete borostás férfi, úgy tűnt, sohasem volt frissen borotvált.
– Magának tudnia kell, hogyan csinálják az ilyesmit – szólította meg Reisman. Lábával egy szögesdrót köteget rugdalt, amelyet az előbb raktak le egy teherkocsiról a tisztásra.
– Hát igen, tudok valamit, hogyan kell kerítést húzni a marhakarám köré – mondta Gilpin –, de nincs ínyemre, hogy most magam köré húzzak egyet.
Reisman ügyet sem vetett e megjegyzésre. – Bowren tizedes parancsnoksága alatt fog dolgozni – adta ki az utasítást. – Amihez ő nem ért, azt maga megmutatja neki meg a többieknek, és gondoskodik arról is, hogy mindent rendben elvégezzenek. Hoztunk cölöpöket, drótot, szerszámokat. Maga irányítja a munkát.
Gilpinen kívül Poseyt, Maggotot, Jimenezt, Sawyert és Pinkleyt jelölte ki Reisman a kerítéshúzásra. Három katonai rendőr őrködött mellettük. Morgan őrmester megkapta Frankót, Smith-t, White-ot, Odellt, Levert és Wladislawt, hogy irtsa ki az erdőt és tisztítsa meg a terepet ott, ahol majd a laktanyát építik fel. Rájuk lövésre kész géppisztollyal az őrség másik három tagja vigyázott.
Reisman éppen egy teherkocsi vezetőfülkéjében ülve tanulmányozta az építkezés tervrajzait, amikor meghallotta, hogy Morgan vitatkozik valakivel. Kidugta fejét a szemerkélő esőbe, és kiordított: – Mi történt, őrmester?
Morgan egy rabot kísért a teherkocsihoz, erősen fogta a karját. Calvin Ezra Smith volt az.
– Azt mondja, uram, hogy nem dolgozik, mert vasárnap van – jelentette Morgan.
– Így igaz – erősítette meg ünnepélyesen Smith. Hosszú lófejét felfelé fordította, hogy felnézhessen a kocsiban ülő Reismanre. Az eső lecsurgott az arcán, kis patakként végigfolyt hegyes állán és közvetlen kapcsolatot teremtett közte és az anyaföld között. – Az írás azt mondja: A hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja.
Reisman kirántotta a kocsi ajtaját és leugrott a fogoly elé. – A Biblia még egy sor más dolgot is mond, Smith. Maga megkísérelt megölni egy tisztet, igaz? Ezért van most itt. Azt hiszem, a maga vallási megújhodása csak ürügy a lógásra.
– Nem, uram, szó sincs róla! – tiltakozott Smith. – Akkor elveszítettem istent, de most ismét megtaláltam, s ezentúl az ő igéje szerint élek majd.
– Maga ezentúl az én igém szerint fog élni – csattant fel Reisman. – Meg a Marston-Tyne-ban tett ígérete szerint. – Tudta, ha csak egyetlen engedményt tesz, ha szemet huny akár egyetlen kibaszás fölött és nem fojt el csírájában minden ilyen kísérletet, akkor sorban egymás után előáll majd a többi fogoly is. Hirtelen azonban jobb ötlete támadt, hogyan oldhatná meg ezt a kérdést.
Leállíttatta a munkát és maga köré gyűjtötte a rabokat a tisztásra. Kétoldalt Smith és Morgan állt mellette.
– Maguk valamennyien nekiláttak a munkának, rengeteg a tennivalónk, s még a mai nap be kell fejeznünk – kezdte Reisman. – Mr. Smith, aki itt áll mellettem, kijelenti, nem kíván dolgozni, mert vasárnap van. Nos, én nem akarom kétségbe vonni istenhitét, meglehet maguk között akad még más is, aki vallásos. Mondom, nem tudom, így hát magukra bízom a dolgot. Éntőlem Smith félreállhat vagy fel-alá sétálhat, zsoltárokat olvashat fel nekünk a Bibliából, és ha ez arra ösztönzi magukat, hogy helyette is dolgozzanak, rendben van a dolog. De ha úgy döntenek, hogy dolgozzon, akkor bizony dolgozni fog!
– Dógoztatni kell! – ordította Lever. – Hát, mi a fenét képzel, kicsoda ő?
– Dolgozzon! – kiáltották mások is.
– Mi lenne, ha várnánk, amíg eláll az eső, százados? – kérdezte Archer Maggot. – Odahaza még a napszámosokat se dógoztassuk a fődeken az esőbe, hát még egy fejér embert.
Reisman észrevette, hogy Napoleon White megmerevedik, s egy pillanatig arra gondolt, hogy mindjárt ráveti magát Maggotra. Ehelyett azonban White szorosan Maggot elé lépett és jó hangosan, hogy mindenki hallja, megkérdezte: – Hallottál valaha a rómaiakról, te nagypofájú?
– Eeegen, hallottam a rómaikró, fijú – felelte Maggot. – Ésakkómivan?
– Hallottál valaha Tacitusról, a római történetíróról, te nagypofájú?
– Lehet, hogy hallottam, lehet, hogy nem. Mi közöd hozzá, fijú? – Maggot megpróbálta pimaszsággal kivágni magát szorult helyzetéből, de arca elképedést és felháborodást tükrözött.
– Tacitus, a történész – folytatta Napoleon –, az időszámításunk utáni századik év körül arról írt, hogy Britannia éghajlata visszataszító a gyakori eső és köd miatt, de soha sincsen hideg! Elég, ha ennyit jól bevésel az agyadba, nagypofájú, akkor semmi bajod nem lesz.
Reismanből kirobbant a nevetés, s mivel ő nevetett, vele nevettek a többiek, még azok is, akiknek fogalmuk sem volt, mi ebben a vicc, vagy hogy kinek a kontójára megy a tréfa. Még Maggot is nevetett, bár kissé kényszeredetten. Napoleon mosolyogva elfordult Maggottól. Reisman ekkor látta először mosolyogni.
– Nagy többséggel leszavazták, Smith – szólalt meg végül Reisman. – Dolgozik, vagy nem eszik, amikor kajaszünetet tartunk.
Smith, aki kissé rászedettnek érezte magát, elcsoszogott a többiekkel. Amikor Napoleon elhaladt Reisman előtt, a kapitány a karjára téve a kezét, megállította.
– Ha továbbra is úgy kezeli azt a nyomorult négergyűlölőt, mint az előbb – mondta neki gyöngéden –, jobbat tesz saját magának, de talán még neki is, mintha pöröllyel verné fejbe.
– Lehet, hogy így van, százados. Lehet – válaszolta fáradtan Napoleon –, de tudja, azt hiszem, hogy az az ostoba állat még csak azt sem tudja, miről beszéltem.
– Pontosan így értettem én is – biztosította Reisman.

 

Délre elállt az eső. A nyomasztó szürke felhőtakaró, amely állandósága és ismerős volta miatt néha már változtathatatlannak és ezért örökkévalónak tűnt, egyszerre csak vékonyodni, itt-ott szakadozni kezdett, s néha már elővillant az ég kékje is. Egyes foglyok láthatóan élvezték a munkát. Mihelyt Glenn Gilpin megmutatta Samson Poseynek a dúcásó használatát, az indián hallatlanul ügyesen forgatta a szerszámot. Hosszú karja szakadatlanul fölemelkedett és lesújtott, széles mellkasa és háta zihálva hajolt az ütés lendületével. Csökönyösen megtagadta, hogy átadja szerszámát másvalakinek, s akárcsak egy percet is pihenjen.
A földön vagy a laktanya alapzatán ülve ették a száraz tartalék élelmiszeradagjukat és itták a kávéjukat, amelyet kávéporból és a petróleumtűzhelyen forralt vízből készítettek. Mihelyt végeztek, ismét nekiláttak a munkának.
Morgan őrmester mind a hat embere, ezenkívül jómaga és Reisman is alaposan megizzadt, amíg sikerült leemelniük azt a hatalmas ládát, amelyet Franko fuvarozott ide Marston-Tyne-ból teherkocsija rakterén.
– Mi a fene van ebben? – siránkozott Franko, amikor a láda lehuppant a földre.
Morgan kalapácsot és vésőt nyomott a kezébe. – Nyissa ki! – parancsolta.
– Óvatosan – utasította Reisman. – Szükségünk van a fára is.
Franko kifeszített egy szegélylécet, aláfeszítette a szeghúzó kalapácsot és fölfelé nyomta a deszkát. A többiek körbeállva figyelték és várták, hogy bármi kerüljön elő, megfogják és vigyék. A szögek csikorogva húzódtak ki a fából, a várakozók közül többen összerezzentek a hang hallatán. Reisman látta, hogy Morgan arcára visszataszítóan mohó, várakozó kifejezés ül ki – így nézett akkor is, amikor a Hentesbárdban nyáladzva hajolt az étele fölé. Franko egyre újabb deszkákat feszített le.
– Maga! – parancsolt rá Morgan Myron Odellre. – Fogjon egy másik kalapácsot, húzza ki a szögeket a deszkákból és egyenesítse ki őket.
– Igenis, őrmester! – pattogott Odell. Hirtelen odakapott, de amint az első deszka felé nyúlt, tenyerét fölhasította egy szög. Összerándult és óvatosan lenyalta a vért a kezéről.
Végül valamennyi fedéldeszkát lefeszítették a ládáról, s előtűnt egy viaszkos, sötét színű, vízálló papiros. Ezen egy a raktározásban elkoszolódott, négyrét hajtogatott súlyos, fehér papiros feküdt. Franko kíváncsian fölkapta, egyszer, kétszer, háromszor széthajtogatta, amíg meg nem állapította, hogy építési tervrajzot tart a kezében.
S ekkor a rémülettől elsápadt és felkiáltott: – Ti rohadtak! Ti rohadt, átverős kurafiak! Nézzétek ezt! – fordult szembe ordítva a tisztáson álló többiekkel. – Nézzétek ezt! – Odalökte a tervet a hozzá legközelebb álló fogolynak, Joe Wladislawnak, majdnem ledöntötte a lábáról, azután belemarkolt a sötét vízhatlan papirosba és dühödten darabokra szaggatta.
A szigetelőpapír alatt fa volt: hosszú, széles, vastag, fehér vermonti fenyődeszkák, meg egy manilai kenderkötél szépen kikeményítve, kihúzva, takarosan összehajtogatva a láda teljes hosszában – szemlátomást kimagaslóan fontos helyet foglalt el a cövekek, keresztgerendák, lépcsőkorlátfák és lépcsőfellépők között.
– Hát csak nézzétek, komáim – ordította kiguvadó szemmel Franko. – Itt van az egész! Vérpad! Egy kibaszott akasztófa! – Szeme előtt megjelent Morgan arca, amely ijesztően különvált vaskos, széles törzsétől.
A tisztásra hirtelen halálos csönd borult. A kerítésépítő osztag is abbahagyta a munkát és megindult a láda felé. Az őrök meg sem kísérelték megállítani őket. Puskáikat a foglyokra szegezve követték őket, valami rémisztő gyönyörűség lett rajtuk is úrrá.
Archer Maggot kitépte az áruló papirost Joe Wladislaw kezéből, akin szintén jeges rémület vett erőt, noha őt nem ítélték kötél általi halálra. Maggot ellenállás nélkül tűrte, hogy Roscoe Lever elvegye tőle a tervrajzot. Lever ránézett, azután vállat vont, mert bűntettei súlya nem érte el a halálbüntetést. Önelégülten vigyorogva adta tovább a bitó tervrajzát Kendall Sawyernak, aki még bizonytalanságban volt sorsát illetően.
Franko lassan előrelépett, akárha révületben mozogna. Pillantása most már Reismanre szegeződött. Lehajolt és fölvette a földről az előbb elejtett kalapácsot. Megindult a százados felé.
– Te hazug, átejtős spicli! – kiáltotta és kiköpött.
Morgan állt legközelebb Frankóhoz. Megállíthatta, rávethette volna magát, bármit tehetett volna, de meg sem moccant. Csak mohón figyelt.
– Megússzuk, ugye? – vicsorgott Franko és meglóbálta a kalapácsot. – Megállapodtunk, mi?
Reisman látta, hogy néhány őr célzásra emeli puskáját. – Ne lőjenek! – kiáltotta és fenyegetően elindult Franko felé.
Napoleon White lapos ugrással, bal vállal előrevetette magát – A sípcsontot célozd meg, mondta az edző, azután már minden megy, mint a karikacsapás... add meg neki, mindent belel – és pontosan térd alatt találta el Frankót, aki nagy ívben elterült a földön. Reisman csizmájával keményen rálépett a kalapácsot tartó kéz csuklójára, s villámgyorsan Bowren is kivált a bámulok köréből, mindkét térddel Franko hátára ugrott és annak szabad kezét dzsúdófogással hátracsavarta.
Napoleon oldalt gurult, azután fölpattant, zihálva körülnézett, készen arra, hogy bárkivel szembeszálljon, aki rávetné magát.
– Köszönöm, hadnagy – mondta Reisman, anélkül hogy ránézne. – Az adósa vagyok.
– Hát akkor fizessen százados, de most rögtön! – felelte Napoleon, feldúltan lökve ki a szavakat. – Nem tettem én magának semmiféle szívességet. Csak azt akarom, hogy válaszoljon! – Ezzel odaugrott a hatalmas faládához és előrántotta belőle a förtelmes kötelet. – Mi a fene ez itt? Mi a frászt forgat a fejében?
Egyetlen hang sem hallatszott. Mindenki megmerevedett a helyén. A foglyokat megbénította a rémület, az őrök kíváncsian lesték, mi lesz, s remélték, hogy nem lesz zűr, de valamennyien érezték, hogy a szögesdróttal elkerített karósáncon belül, amely valamennyiüket összezárta, pattanásig fokozódik a feszültség.
– Amit a kezében tart, az egy kötél – szólalt meg halkan Reisman. – Semmi egyéb... egy kötél. Ami abban a ládában van, az deszka... semmi egyéb, csak deszka. – Odalépett Napoleonhoz és elvette tőle a kötelet. – Angliában vagyunk, már régóta háború folyik. Szűkösek a készletek. – Reisman szürke szemének pillantása arcról arcra vándorolt. – Deszkákra van szükségünk, hogy fölépíthessük táborunkat. – A feszült, szorongó, rémült arckifejezések kezdtek fölengedni. – Morgan! – kiáltotta, s közben azon töprengett, vajon a többiek tudják-e, ahogy Franko tudja, hogy a hóhér ott van közöttük... ahogy Reisman akarta, hogy tudják, bár sohasem mondta meg nyíltan nekik... mert Morgan fékentartó rossz volt, s talán a leghatásosabb, ha hagyja, hogy a hír körbejárjon, egyik ember súgja meg a másiknak, őr a fogolynak... sohase erősítsék meg vagy ismerjék el, csak a szóbeszédre bízzák és az események természetes menetére.
Morgan törzsőrmester lassan előlépett. Arcáról már lefoszlott a titkos izgalom érzéki, idióta vigyora.
– Uram! – jelentkezett.
A bitó tervrajza ott feküdt Kendall Sawyer lába előtt; vonalai, nyilai, méretadatai és irányjelzései csúfondárosan tárták valamennyiük elé a terv undorító tökélyét.
– Szedje fel azt és égesse el! – parancsolta Reisman. Akik tudják, hogy Morgan a hóhér, bizonyára megértik... akik nem tudják, végül majd csak értesülnek róla és jól az eszükbe vésik a jelenetet.
Morgan fölemelte a hatalmas fehér papírívet. – Nincs nálam gyufa, uram – mondta.
Reisman előhúzta gyakorlóruhája zsebéből az öngyújtóját. Morgan vonakodva néhányszor megrántotta a tűzkőkereket, de végül lángra lobbant a kanóc, majd visszaugrott, amint a bitó-tervrajz kilobbant az ujjai közül és tüzes máglyaként elhamvadt.
Reisman visszafordult Frankóhoz. Tudta, hogy minden fogoly feszülten lesi, milyen büntetést szab ki, s ha ez nem következik be azon nyomban, valamennyien tudni fogják, hogy a fegyelmi szabályokat büntetlenül át lehet hágni.
– Hadd álljon fel, tizedes – parancsolta Reisman. Bowren fölrántotta Frankót, de egyik karját továbbra is vasmarokkal szorította. Franko gyakorlóruhájának felső része szétnyílott, sötét haja kuszán, csapzottan, izzadtan lógott; az istennek sem tekintett volna fel.
– Latrinát fog ásni, Franko – mondta Reisman. – Ha még egyszer megpróbálkozik egy ilyen stiklivel, belefojtom a pöcegödörbe! Állítsa neki árkot ásni, tizedes. Egyetlen ferde pillantás és golyót röpít a fejébe.
Reisman lehajolt, fölemelte Franko kalapácsát és átnyújtotta Morgan őrmesternek.
– A többiek vissza, munkára! – vezényelte.
A foglyok lassan elcsoszogtak. Morgan és a katonai rendőrök noszogatták őket, hogy ismét lássanak neki a munkának. Reisman fogta a hóhérkötelet, odavitte az egyik teherkocsihoz és nagy erővel bevágta a raktérbe. Úgy érezte, a puszta érintésével is bemocskolta a kezét.

 

2.

Az erdei tisztás a serényen dolgozó: ásó, fűrészelő, kalapáló, átkozódó, utasítgató férfiak zajától és kiáltásaitól visszhangzóit. A ragyogó napfényben elvegyült a munkában verejtékező és megfeszülő testek kipárolgása a felmelegedő nedves föld, a feszülő rügyekkel borított bokrok, fák és a virágok illatával. Délkelet felől, az erdőn és a kastélyon túlról a szél tengerszagot sodort a tisztásra.
Késő délután elkészültek a cölöpkerítéssel. A nyolc láb magas kettős kerítés szabálytalan oldalú dobozban szabálytalan oldalú dobozt formázott – alakját a tisztás kerülete, valamint a rendelkezésre álló szögesdrót és kerítéscölöp mennyisége határozta meg. A külső kerítés a legközelebb eső fáktól számított harminc lábra követte a tisztás kerületének körvonalát. A belső kerítés ettől húszlábnyira húzódott. A laktanyát a két kerítés közötti folyosóban az egyik oldalon építették fel: betöltötte a folyosó szélességét, de nem volt olyan hosszú, mint a folyosó. A táborból való kilépéskor, illetve az oda való belépéskor a foglyoknak is, az őröknek is öt ellenőrző pontból álló záróvonalon kellett áthaladniuk, amelyet éjjel-nappal szigorúan őriztek: szögesdrót kapu, fakapu, laktanya, fakapu, szögesdrót kapu. A kerítés egyik oldalán a lehető legszigorúbb elzártság, másik oldalán kétes szabadság.
A laktanyán belül egy belső létra vezetett a tetőre. Ha a rabok a táborban tartózkodtak, mindig odafenn posztolt egy őr. Leginkább ennél a létránál és a két őrtoronynál (keskeny, korláttal övezett emelvények, amelyek felnyúltak a cölöpkerítés fölé, s amelyekre kívülről ugyancsak létrán lehetett feljutni) volt legszembetűnőbb a hordozható bitófa faanyaga. Az őrtornyokat a külső kerítésen túl, stratégiai pontokon építették fel. Szabad kilövést biztosítottak az egész tábor területére, valamint a kerítések közötti folyosóra. Amikor csak rabok tartózkodtak a kerítéssel övezett területen, a tornyokon mindig volt őrszolgálat.
Két, keskeny lövészárokra emlékeztető latrinát mélyítettek, mindkettőt Victor Franko ásta; elcsigázott testét gyűlölet rázta, agyát úgy rothasztották a bosszúra áhítozó gondolatok, mint hamarosan a latrinákat a tartalmuk. A foglyok latrinája a karósáncon belül volt, szemben a laktanyával, de a lehető legtávolabb attól; még távolabb vitték azáltal, hogy mesterségesen egy kis kitüremlő zsákutcát létesítettek és nagy ívben húzták meg körülötte a kettős kerítést. A két őrtoronyból akadálytalanul be lehetett látni a latrinába. A másik latrinát az erdőben ásták vagy ötvenméternyire a laktanyától, ezt kizárólag az őrosztag használhatta.
Amikor minden egyebet is elvégeztek megelégedésére, Reisman néhány rabot vezényelt a cölöpkerítéssel körülzárt táborba. A teherkocsikról magukkal hozták vászonzsákjaikat és teljes tábori felszerelésüket.
Amint Victor Franko azon mocskosan, verejtékesen, lúgtól és dühtől bűzösen átvánszorgott a kaszárnyán, villámgyorsan végigjáratta pillantását az épületen, s képet alkotott magának az egyik kaputól a másikig húzódó húszlábnyi fapadlózatról: priccsek – de távolról sem elegendő valamennyiük számára; fadobogóra állított mosdók, fölöttük az épületen kívül fölállított kazánhoz csatlakoztatott vízcsapok; az egyik sarokban ugyancsak faállványra állított tábori konyha; a barakk-kaszárnya belsejétől elkülönített parányi szoba, amelynek félig nyitott ajtaján át egy priccset, széket és asztalt pillantott meg – feltehetőleg az lesz Reisman szobája.
A táboron belül egy sorban álltak pihenjben, lábuk elé rakva zsákjaikat és tábori felszerelésüket. Három katonai rendőr őrködött a laktanyatetőn és a tornyokban. Morgan őrmester, Bowren tizedes és az őrszemélyzet többi tagja a kaszárnya bejárata előtt várakozott. Valamennyiükre ráfért volna egy fürdő, vacsora és hosszú alvás. Morgan A osztályú gyakorló egyenruhája gyűrötten és sárosan tapadt a testére.
– Jó munkát végeztek – jelentette ki Reisman. – Most sátrakat verünk, megmosakszunk, utána jó forró vacsorát kapnak.
– Mi a fenét akar a sátrakkal... – motyogta maga elé Archer Maggot –, nincsenek is sátraink! – Megjegyzése hangosabbra sikerült, mint ahogyan akarta, s Reisman meghallotta.
– Mi nyugtalanítja, Maggot testvér? – kérdezte.
– Csak az, hogy azt hittem, abba' a tyúkólba' lakunk majd, amit fölállíttatott velünk – válaszolta Maggot. – Én nem látok itt semmi sátrakat. De még ha lennének is, nem vóna ám rendes dolog, hogy csak úgy semmiér' csináltatta velünk ezt a munkát.
– Ott alszanak sátorponyva alatt, ahol most állnak – világosította fel valamennyiüket most első ízben Reisman. A többség meglepődött, de akadtak csalódott, sőt dühös arcok is. – A laktanya az őröknek készült meg különleges alkalmak számára. Most fronton vagyunk és a lehető leghívebben szimulált harctéri körülmények között élünk majd. Ha már elfeledték volna, mert úgy dédelgették magukat abban a szép, kényelmes angol börtönben, szerelvényükben ott van mindegyiküknek egy fél sátor. Ketten rakjanak össze egyet és máris meglesz a kétszemélyes sátruk. Minden este sátrat verünk, reggel meg fölszedjük. Bárhová megyünk, bármit csinálunk, mindig teljes menetfelszerelést viszünk, beleértve a sátrakat is. Ma este némi haladékot adok, de holnaputántól fogva mind egy szálig az előírt időben sátrat vernek.
Ezután kijelölte a sátortársakat. Úgy tett, mintha oda sem figyelve hadarná le az összepárosítottak nevét, valójában azonban egész nap sokat törte ezen a fejét, s munka közben igyekezett jobban kiismerni embereit. Maggotot Jimenezzel társította, Frankót Poseyvel, Odellt Smith-szel, Sawyert Levertél, White-ot Wladislaw-val, Gilpint Pinkleyvel, s jóllehet valamennyien morogtak, nekifogtak a sátorverésnek és a sekély vízlevezető árkok ásásának. Reisman tudta, ha külön tudja választani a bajkeverőket – igyekezett egy-egy rossz elemet valamelyik jobbikkal társítani, s reménykedett, hogy nem lesz baj belőle –, talán meg is könnyítheti a munkáját.
Kölcsönkért egy fél sátrat Bowren tizedestől, hozzágombolta a sajátjáéhoz és közvetlenül a laktanya bejárata előtt verte fel a sátrát. Eltökélte, hogy ettől a perctől fogva, amennyire csak lehetséges, azt teszi, amit az emberei. Ott alszik, ahol ők alszanak, azt eszi, amit ők esznek, s gondoskodik róla, hogy ezt tudomásul is vegyék. Morgan, Bowren és a katonai rendőrök külön lesznek – de ő a foglyokkal marad.

 

Reisman a laktanya többi részétől elkülönített parányi szobában dolgozott, ott írta meg a másnapi kiképzési tervet. A táborban a foglyok már aludtak kétszemélyes sátraikban. Arra gondolt, hogy hamarosan ő is elindul sátrába, remélve, hogy zavartalan lesz az éjszaka. Hallotta, amint a lapostetőn Morgan döngő léptekkel jár fel s alá – ő kezdte meg a négyórás őrségek sorát. 02.00 órakor Bowrennek kell majd fölváltania. Rákövetkező éjszaka Bowren nem megy őrségbe, Morganen lesz másodiknak a sor, az őrszolgálatot Reisman kezdi meg. Hasonló váltást dolgozott ki a tornyokban őrséget adó katonai rendőrök számára: váltakozva teljesítenek szolgálatot és minden harmadik éjszaka szabadok.
A félig betámasztott ajtón kopogtak, és Reisman fölkapta a fejét. Bowren tizedes állt az ajtóban, egy pillanatig habozott, mielőtt megszólalt volna. Kezében trombitát tartott, az aranyszínű, fényesre suvickolt fém csillogott-villogott a lámpafényben.
– Miről van szó, tizedes? – kérdezte Reisman.
– Sajnálom, hogy megzavartam, uram – mondta Bowren. – Talán emlékezik, említettem, hogy tudok bánni ezzel a micsodával.
– Persze, hogy emlékezem, tizedes.
– Arra gondoltam, uram, nem fújhatnék-e takarodót? Tudja, hogy van ez... akkor úgy éreznék, valóban ismét katonák... talán jó is lenne... a hangulat szempontjából. Tudom, hogy érzelgősen hangzik, de mindig megborzongok, ha meghallom a kürtjelet. Persze az ébresztő, az más – tette hozzá mosolyogva.
– Remek ötlet, tizedes – mondta Reisman. – Nagyon tetszik nekem. – Kis szünetet tartott, elgondolkodott, azután így folytatta: – Ha kedve van... és nagyon kérem, ne érezze úgy, hogy kénytelen vele... de szeretném, ha holnaptól kezdve a többi kürtjelet is eljátszana: az ébresztőt, a zászlófelvonásét... Hoztam is magammal egy zászlót, éppen csak azért, hogy emlékeztessem őket, melyik oldalon állnak, amikor eljön az ideje... Fölállithatnánk a tetőn egy zászlórudat... Étkezésekkor... végig, a felkészülés a takaródóra jelen át egészen a takarodóig. Remek ötlet, Bowren. Nagyon köszönöm.

 

A takarodó utolsó hangjait is tovasodorta az enyhe éjszakai szél.
– Smith? – suttogta Myron Odell. Már majdnem elaludt, amikor fölriadt a kürtszóra. Most nyugtalanul fészkelődött a takarójában. – Smith, ébren vagy? – súgta ismét.
– Ez aztán igazán szép volt – mondta halkan Calvin Ezra Smith. – Valahogyan vallásos hangulata van ennek a dallamnak. Isten közel van. Tudtad, hogy ezekkel a szavakkal végződik? Bizony mondom, ez az igazság.
– Régmúlt időkre emlékeztet – jegyezte meg Odell.
Az isten verje meg, mindjárt kiborul és zokogni kezd, gondolta Smith.
– Mikor volt az? – kérdezte végül.
– Cserkésztáborban... ott hallottam először. Voltál te valaha is cserkész, Smith? Volt nekünk egy csapatunk az árvaházban, ahol felnőttem – hadarta tovább, anélkül hogy megvárta volna a választ. – Azután az egyik évben elvittek minket egy igazi cserkésztáborba az erdőkbe, tavak mellé. Gyönyörű volt. Csak egyszer voltam. Azután a nyár után nem lehettem tovább cserkész. Megbüntettek... de azért még jól emlékezem.
– Mit csináltál? – érdeklődött Smith. – Úgy értem, amiért megbüntettek.
– Nem mondhatom el.
– Nekem azután édesmindegy – súgta Smith. – Nem csinálhattál te semmit, ami rosszabb, mint amit én követtem el. Mindenki megbékélhet az Úrral, így írja az írás. Hová valósi vagy, Myron?
– Clevelandbe, Ohióba való vagyok... ott volt az árvaház, így azután úgy gondolom, odavalósi vagyok.
– Én meg tennessee-i vagyok, Myron. Tudod, hol van az?
– Hát persze, hogy tudom, hol van, Smith. Soha nem jártam ott, de azért tudom, hol van. Jártam én iskolába.
– Ide figyelj, szólíts most már Calnek. Ha valami nyugtalanít, hát csak ki vele, mondd el nekem, és én majd gondolkodom, találok-e rá választ az írásban. Abban minden benne van. Minden benne van, amit csak tudni akarsz.
– Ártatlan vagyok. Cal... ártatlan vagyok – nyüszítette Odell. – Újra meg újra elmondtam nekik, de senki se hisz nekem. A pokolba is, ez pityereg, döbbent rá feszengve Smith.
– Hát persze – mondta. – Jézus is az volt... ártatlan, mint a ma született bárány. Én tudom, hogy te vallásos ember vagy, Myron. Amint megláttalak, tudtam. Hiszel istenben meg Jézusban, igaz?
– Katolikusként nevelkedtem. Katolikus otthonban.
– A fenébe is! – kiáltott fel Smith. – Ezt nem hittem volna! De mondok én neked valamit, Myron, és nem hiszem, hogy megbántalak vele. Hát, ide figyelj... Az Úr az én pásztorom; nem látok szükséget. Zöld mezőn vet ágyat nekem: csöndes vizekhez vezérli lépteimet...

 

– Ezek a kurvák még alunni se haggyák az embert – suttogta Archer Maggot. S mivel Luis Jimenez nem válaszolt, folytatta. – Az isten verje meg őket, hát nem valami tyúkszaros zenével szórakoztatnak minket. Milyen kedves tőlük! – Társa továbbra is némaságba burkolózott. – Mi ütött beléd, hogy ma este konyhai ügyeletre jelentkeztél, Looey? – kérdezte kihívóan Maggot.
– Nem konyhai ügyeletre – felelte álmosan Jimenez.
– Szakácsnak.
– Szarok rá, ugyanaz! Csak nem nyalod a százados seggit, Looey?
– Vigyázz a szádra, öregem! Szeretek főzni, ez minden.
– Szakács vagy civilben?
– Hát igen, néha főzök – mondta Luis. – Salinasban mosogató segédszakács voltam egy vendéglőben. Jöttek a rossz idők, kirúgtak, hát visszamentem a földekre. Az apám, az anyám, valamennyi fivérem és nővérem ezt csinálja. Katonaszakács akartam lenni, csak nem engedtek.
– Figyelj, Looey... te messzikói vagy?
– Dehogyis, nem messzikói... mexikói... De én már az Államokban születtem, a kaliforniai határ innenső oldalán. Amerikai állampolgár vagyok.
– Hát, én is csak ezt mondtam, Looey... messzikói vagy. Jobb ez, mint ha valaki nigger vagy digó vagy zsidó vagy indián, annyi szent. Fasza gyerek vagy te, Looey. Mit csináltál, hogy hadbíróság elé kerültél?
– Megöltem egy kibaszott hadnagyot!
– Az istenit!
– Hát te mit csináltál, te gringo?
– Én semmit. Ők asszonták, csináltam... én meg asszondom, nem csináltam.
– Ilyen az élet, amigo... Most pedig befogod a pofádat és alszol... Fáradt vagyok.
– Hát persze... hát persze, Looey! Fasza gyerek vagy!

 

– Mi a fenének szólított hadnagynak téged a százados? – kérdezte Joe Wladislaw. – Szórakozásból?
– Semmi közöd hozzá – mordult rá Napoleon. A kürtszó megint egyszer a múltra emlékeztette... Fort Huanchucára és az ezredére. Az istenit, milyen agyafúrtak!
Wladislaw gondosan megválogatta a szavait. Ritkán fordult elő életében, hogy rákényszerült volna annyira törni a fejét, vajon helyes-e, amit mond és hogyan fejezze ki magát. – Nézzed, öregem – mondta halkan –, ne értsél félre. Nem akarok én gúnyolódni rajtad, szó sincs róla. Csak megkérdeztem, ez minden... barátságból. Semmi közöm hozzá, semmi, ez minden... de azért csak mondd el nekem. Nem tudom, ki vagy... te sem tudod, ki vagyok én... de itt vagyunk együtt ebben a sátorban, hát gondolom, beszélek hozzád, oké? Mint otthon, amikor beugrom egy kocsmába egy pofa sörre, nem mintha sört akarnék inni... úristen, hát ülhetek én otthon is, ihatok annyi sört, amennyit csak akarok... csak azért, mert eldumálunk, bolondozunk, rágódunk a dolgokon... tudod, ott van az a sok srác a környékről... hát, elszórakoztunk.
Napoleon felkönyökölt és belemeredt a sátor sötétjébe. – Chicagói vagy, Joe, mi? – kérdezte.
– Hát persze! Honnan tudod? – válaszolt boldogan Wladislaw.
– Mert fülem van, Joe, meg szemem, meg eszem – felelte Napoleon –, és megszoktam, hogy használjam is. És ha már jó sok sört magatokba döntöttetek a haverjaiddal, Joe, hányszor fordult elő, hogy lementetek a South Side-re, hogy alaposan helybenhagyjatok egypár niggert, mi?
– Soha! – kiáltott fel méltatlankodva Joe Wladislaw. – Mi a fenének csináltam volna ilyet? Dolgoztam én együtt egypár színes fickóval a teherkocsikon, nem volt velük semmi bajom. Hát, persze mondtam én is ezt-azt néha, ha megdühödtem... meg előfordult, hogy össze is verekedtünk... de olyat sohase csináltam, amit mondtál. Mi a fenének csináltam volna?
– Heccből, Joe... puszta heccből.
– Eriggy a fenébe, öregem – mordult fel Wladislaw, és megfordult a sötétben. – Csak annyit kérdeztem, igazán hadnagy vagy-e? Miért? Talán pimaszkodás ez? Talán lekezeltelek ezzel?
– Megkérdeztél, miért szólított a százados hadnagynak... nem azt kérdezted, hadnagy voltam-e vagy sem. – Napoleon elmosolyodott a sötétben. Tisztán, lassan, tagoltán beszélt, mintha egy gyerekhez szólna; nem érzett semmiféle neheztelést... s közben eltűnődött, vajon miért nem? – Ez nem ugyanaz, igaz-e, Joe?
Wladislaw visszafordult. – Mi? Gondolom, van különbség. Hát akkor hadnagy voltál, vagy se?
– Hadnagy voltam.
– Ez már valami – jelentette ki bizonytalan csodálattal Wladislaw. – Ez már tényleg valami. Akarod, hogy én is hadnagynak szólítsalak? Akarod, hogy megmondjam a többi krapeknak is?
– Szólítsál Nappynek – felelte Napoleon, és az emlékezéstől jóleső melegség töltötte el. – Így szólítottak az iskolában.

 

Samson Posey szíve más dallamra vert, arra a lágy, halk altatódalra, amelyet Eva Pavisook dúdolt édes hangján Apuikwai, apuikwai búgta a csecsemőnek, „Aludj szépen, aludj szépen. Ha megnősz, elmégy vadászni... nyulakra vadászni...”
– Te házasember vagy? – kérdezte halkan.
Victor Franko a lehető legmesszebbre húzódott társától a sátorponyva alatt; várta, hogy lidérc nélküli, nyugodt álomba merüljön.
– Te házasember vagy?
– Egy frászt! – motyogta elutasítóan Franko. – Már csak az hiányzik nekem, egy öreglány koloncnak a nyakamba, mint az öregem meg az anyám, örökké veszekedtek és hét kölyök abban a bűzös lyukban. Van énnekem elég bajom.
– Nekem van Eva feleségem, Kis Charlie fiacskám, Öreg Charlie nagyapám, Anna anyám, Jukka apám.
– Akkor meg mi a fenének nem vagy otthon? Miért nem gondoskodsz róluk? Mit keresel a seregben? Eh! Szerezzél valami családfenntartási fölmentést vagy más ilyesmit.
– Én önként jöttem a hadseregbe. Menni Cortezba, soroztatni magam katonának. Jó a családomnak. Jó a népemnek. Kormány küld pénzt, gondoskodik róluk.
– Besoroztattad magad? Ember, te megőrültél!
– Megőrültem? – Samson dühösen megmozdult. – Nem, ne beszélj így velem. Te vagy őrült.
Franko mihelyt kimondta, már meg is bánta; inkább csak érezte, mint látta, hogy az indián fenyegetően emelkedik fel pokrócában.
– Oké, oké, csak semmi izgalom! Bocs, ezer bocs! Sajnálom. Hát, akkor én is őrült vagyok!

 

A mindent elborító éjszaka ideje volt, amikor a nappali események emlékké foszlanak, s csak sötétség és az éjszaka képei torlódnak fel, amelyeken valahogy át kell jutni. Sawyer és Lever, Gilpin és Pinkley sátrában a fegyverszünet némasága honolt. Hallgatták egymás lélegzetét, s töprengtek, vajon min töri a fejét a másik. De mindegyik megtartotta magának a gondolatait.
Reisman kilépett a faépületből, áthaladt a tisztáson, csöndben osont át a fák és a bozót vonalán. Csak egy utolsó ellenőrzés, mentegetőzött saját magának. Csak egy utolsó ellenőrzés, azután lefekszik... gyötrődve gondolt Tess Simmonsra... vágyódott rá, vagy valaki hasonlóra... kiért az erdőn túlra, túl azon, ahová el akart érni, oda, ahol a felhőtlen éjszakai ég elé kirajzolódott az elsötétített kastélyépület fekete körvonala, azután visszafordult, áthaladt az erdőn, a laktanya-barakkon és belépett a foglyok elkerített táborhelyére.

 

A tizedes pontosan hatkor ébresztette Reismant.
– Fújjak nekik ébresztőt, uram? – kérdezte Bowren és a bejárati sátorlapon át fölmutatta a trombitáját.
– Hát persze, de azért ne ragyogjon úgy az ábrázata – válaszolta vigyorogva Reisman. – Adjon nekem két percet, hogy kikászálódjam innen, azután éntőlem akár fújhatja is. – Teljesen ébren volt, beszéd közben öltözködött, s már pontosan emlékezett aznapi terveire. – Kicsit körülnézek odakint, de hét-harmincra már vissza kellene érnem. Mielőtt elindulok, átadom a napi munkatervet és a szolgálati beosztást Morgan őrmesternek.
– Igenis, uram – mondta Bowren és azzal visszahúzta fejét a kis kétszemélyes sátorból.
– Tizedes!
Bowren visszadugta a fejét. – Igen, uram? Reisman már a bakancsát fűzte és kereste a megfelelő szavakat mondanivalójához. – Szeretném megmondani magának, milyen nagyra becsülöm a munkáját... nagyon értékelem... többet vállal, mint ami a két csíkjánál fogva a kötelessége lenne.
– Köszönöm, uram. Szívesen teszem.
– Meglehet, mától fogva még ennél is többet kell tennie. Haladéktalanul megkezdjük a katonaéletet, s Morgan őrmesternek menet közben kell megtanulnia mindent, amire szüksége lehet. Nagyon korlátozott tapasztalatai vannak ezen a téren, ezért ahol csak szükségesnek mutatkozik, magának kell diplomatikusan beugrania és helyettesítenie őt. Érti, mire gondolok?
– Természetesen, uram. Értem – mondta Bowren.
A tizedes ismét visszahúzta fejét a sátornyílásból és Reisman kikúszott utána a ragacsos, szürke hajnalba. A kaszárnyában gyorsan megmosdott egy mosdónál, elbliccelte a borotválkozást, a reggelizést is későbbre halasztotta, s még mielőtt felharsantak volna az ébresztő első hangjai, már gyorsan haladt az erdőben a nyílt terep felé, ahol a dombok lankásan ereszkedtek a tengerig.

 

Franko szorosabbra húzta maga köré pokrócát, térdét fölhúzta egészen a gyomráig, állat leszegte a mellére, ökölbe szorított kezét is ott tartotta. Még néhány pillanatig azzal a gondolattal játszadozott, hogy nem tudja, hol van. Ekkor azonban egy súlyos tenyér nehezedett a hátára – bár gyöngédebben, mint ahogy várta volna – és megtaszította. Éjszaka az indián hánykolódott és nyöszörgőit álmában, s Franko arra riadt fel, hogy mellét nyomja társa súlyos karja, de annyira rettegett tőle, hogy nem merte lerázni magáról, így azután rosszul aludt.
– Most fölkelsz – mondta Posey. – Őrmester jön, talán baj lesz belőle neked. Tegnap elég volt már neked bajból.
Franko kikászálódott a pokrócából és öltözni kezdett. Az az istenverte indián annyi helyet foglal el, a feje egyenesen a sátortetőt verdesi, hogy Franko szinte mozdulni sem tudott anélkül, hogy beleütközzék. Jószerint még a harisnyáját sem húzta fel, amikor felharsant Bowren tizedes kiáltása:
– Névsorolvasás! Kettős rendben sorakozó! Pattanás kifelé, mozgás, de azonnal! – Vagy öt perc telt el az ébresztő kürtjel óta.
Franko kitántorgott a sátorból. Átnedvesedett, fölkunkorodó orrú bakancsát már nem tudta befűzni, idétlenül mozgott. Bowren vigyázzt, azután igazodjot vezényelt, majd névsort olvasott.
– Jelen! – kiáltotta Franko. Mi a frásznak van szükség erre a hülyeségre? Talán azt hiszik, bárki is lelécelt az éjszaka! Látta, hogy az őrtornyokban a két katonai rendőr rájuk szegezi géppisztolyát, s azt is tudta, hogy egy harmadik őr, a barakk tetejéről is rajtuk tartja szemét. A fenébe is, jól biztosították ezt a kócerájt! Tegnap egy ideig élvezték a szabadság mámorító érzését, amikor úton voltak, és akkor szökésre gondolt, szökésre, szökésre! De most talán még annál is rosszabb volt, mint Marston-Tyne-ban. A földön kellett aludnia az indián mellett, azután meg az összetűzés azzal az átkozott századossal, árokásás, s közben szüntelenül ott motoszkált benne az a hátsó gondolat, hogy végtére is ott van a kötél, bármennyit halandzsázzanak is. Az a százados! Az az istenverte százados! Azon töprengett, hol a fenébe lehet most.
Franko figyelte Morgant: ott terpeszkedik előttük, mint valami dagadt seggű tábornok és hallgatja Bowren reggeli jelentését. Mi baja van annak a kurafinak, nem tud egyedül is számolni tizenkettőig? Meg aztán miért nincs rajta is gyakorlóruha, mint a többi őrön?
A hóhér ellépett a felsorakozott egység előtt, szemlét tartott felettük, pillantását végighordozta rajtuk a tábori sapkától egészen a rövidszárú csizmákig. Nyomában Bowren haladt a névsorral.
– Befűzetlen bakancs – jelentette ki Morgan és Franko szeme közé nézett. – Jegyezze elő az első mocskos munkára, ami adódik.
Franko megborzongott. Nemcsak a hajnali hűvösség, de a tehetetlen düh is rázta.
Morgan és egy katonai rendőr négyesével levezette őket a keskeny lövészárokhoz, miközben a többiek sátrat bontottak és betemették a vízlevezető árkokat.
Archer Maggot guggolva felnézett az éppen a sliccét gomboló Frankóra.
– Nahát, csak nem maga az ezredes vette át a parancsnokságot e pompás latrina fölött! – gúnyolódott. – Mi baj, ezredes, rád jött a száras?
– Pofa be, Balhés! – csattant fel Franko. – Irtó vicces vagy. – Hiába próbálkozott, képtelen volt elvégezni a dolgát úgy, hogy Morgan ott áll és figyeli őket, pedig már alig várta, hogy belei és hólyagja megkönnyebbüljenek.
– A százados asszonta, meg kell ennünk, nem egészséges, ha csak úgy itt hagyjuk feküdni – gúnyolódott tovább Maggot. – Ezt én sajna nem t'om megcsinálni. Remek munkát végeztél itt, fiam. Csuda kedélyes egy hely. Mindnyájan büszkék vagyunk rád, igaz-e fiúk? – A foglyok és az őrök nevettek. Morgan őrmester gúnyos vigyorral figyelte őket. – Ami engemet illet, tied ez a munka állandóra – kötekedett Maggot.
Franko megindult feléje.
– Maga! – harsant Morgan hangja.
Franko lépés közben állt meg.
Morgan ujja remegve szegeződött Archer Maggotra, közben mosolygott.
– Magának jó nagy és mocskos szája van – folytatta halkan. – Itt marad. Ha mindenki elvégezte a dolgát, lúggal leönti és egyhüvelyknyi földet lapátol rá. Pontosan egyhüvelyknyit – sem többet, sem kevesebbet. Lemászik a gödörbe, megméri egész hosszában, hogy pontosan egy hüvelyknyi legyen.
Franko legszívesebben hangosan fölnevetett volna, csak nem mert.

 

Bowren bontotta le a százados sátrát – mintegy akaratlanul is kezeskedve, hogy Reisman valóban nem alszik még odabenn, hanem teljes csöndben ellopakodott –, és bemutatta, hogyan kell a félsátornyi ponyvákat összegöngyölni és a menetfelszerelést összerakni hirtelen elrendelt erőltetett menet esetén. Kimaradtak a tisztálkodási eszközök, a csajkák és evőeszközök – csak hadd várják tulajdonosaikat mosdásra, borotválkozásra és reggelire. A váltás ruhát és mindazt a felszerelést, ami fölösleges volt az aznapi menetgyakorlathoz meg a kiképzéshez, a vászonzsákokba csomagolták s megőrzésre leadták a laktanyában.
A kapuban egy katonai rendőr jelent meg, ötgallonos vizeskannát cipelt.
– Gyerünk csak oda – rendelkezett Bowren és intett, hogy a foglyok induljanak a túloldalra. – Hozzák a sisakjaikat is.
– Hát ez meg minek? – kérdezte gyanakodva Roscoe Lever.
– Mosdás, borotválkozás, fogmosás... ha kedve tartja, akár meg is fürödhet – magyarázta Bowren. – Vagy ha meleget akar enni, vizet forralhat. A sisak a hadsereg egyik leghasznosabb felszerelési tárgya.
– Hogyhogy? Nem használhatjuk odabent a forró vizet meg a mosdókat, hiszen tegnap este megengedte nekünk a százados? – követelőzött a barakkra mutogatva Lever.
– Még nem vagyunk hullák.
– Kell a víz, Lever? – Bowren megdöntötte a kannát.
– Vagy talán szárazon kíván megborotválkozni? Levernek csipkednie kellett magát, hogy odatartsa a sisakját a csobbanó hidegvíz-sugár alá, amely máskülönben őt érte volna. A többi fogoly sisakkal a kézben Bowren körül tolongott, de úgy tűnt, nemigen tetszik nekik a dolog, s a tizedes érezte, hogy baj lesz. Ő csak a parancsot teljesítette: a parancsnok kiadta Morgannek, ő meg tovább a tizedesnek, így kívánta aznap reggel a százados. Nem akarta tovább kényeztetni őket, s valószínűleg így is volt rendjén.
A latrina felől Archer Maggot közelgett, mögötte elégedetten lépkedett Morgan őrmester.
– Nekem forró víz kéne, méghozzá jó sok, hogy lemossam ezt a bűzt itt magamró' tiz'des – panaszkodott Maggot.
– Ugyanazt kapja, Balhés, amit a többiek – mondta Bowren. – Hozza csak a sisakját.
– Hát akkor tudhassa, mind mit tehetnek, édes öregem, érti! – fakadt ki dühösen Maggot. – Úgy maradok, ahogy vagyok, aztán meglássuk, elég büdös leszek-e, hogy mégiscsak enged mosakodni!
Morgan őrmester hátulról gyorsan Maggot elé került, mutatóujját rászegezve kezdett neki valamit magyarázni, de nem fejezhette be a mondókáját. Maggot jó nagyot rávágott Morgan kezére.
– Vigye azt a rohadt ujját a pofám elől, hallja-e, őrmester! – ordította.
A karósáncon belül egy pillanatig mindenki megdermedt, inkább a meglepetéstől, mint a megdöbbenéstől. Bowren is kivárt, kíváncsi volt, mit tesz Morgan. Ha bárki másról van szó, Bowren azonnal a segítségére siet, ráveti magát Maggotra, de Morgan őrmesternek nem volt joga megtenni bizonyos dolgokat. Szemlátomást élvezte, hogy gyötörheti a foglyokat, néha egyenesen ostoba módon, gyönyörködött abban, hogy egyesek szemében ő a mumus, rettegnek tőle, nem is szólva arról, milyen fölfuvalkodottan éreztette annak a hat istenverte csíknak a jelentőségét.
Morgan őrmester meghökkent arckifejezéssel hátralépett, dörzsölgette fájó kezét. Azután mindkét kezét a hónaljába dugta, talán, hogy még véletlenül se mutogathasson újra, de az is lehet, hogy úgy vélte, ez a póz nyugodt, magabiztos külsőt kölcsönöz neki.
– A nap hátralevő részét a latrináknál tölti – mondta Maggotnak váratlanul nyugodt hangon. – Itt, a belsőnél, azután odakint, a külsőnél. Majd ha később visszajövünk, ez lesz a dolga, ha enni akar. – Az őrmester rángatózó arccal indult a laktanya felé.
– Fogja a sisakját, Maggot – parancsolta Bowren.
– Kezdjen mosakodni és borotválkozni.
– Én már, csak úgy maradok, ahogy vagyok, aztán majd meglássuk – feleselt Maggot.
– Akkor álljon a cucca mellé vigyázzállásban – adta ki a parancsot Bowren. Érezte, hogy körülötte megsűrűsödik a levegő. Erre a napra sikerült meggyújtani a harag és a félelem és a sértődés kanócát. Lehet, hogy sikerül elnyomnia, de az is lehet, hogy csak ront a helyzeten, de valamit tennie kellett, s közben felkészülni a robbanásra, készenlétbe helyezni az őrséget.
Victor Franko nézte, amint a tizedes körbejárva a foglyok markába számolja le a borotvapengéket; ő is elvett egyet. Leguggolt a sisakja mellé, térdén egyensúlyozott egy kis borotválkozótükröt – ezeket is az őrök osztogatták, s olyan éberen figyelték, mit tesznek a foglyok velük, mintha legalábbis kézigránátok lettek volna. Gyorsan fölpillantott az egymagában álló Maggotra és iszonyúan gyűlölte, s talán éppen ezért, mert Maggot olyasmit tett, amit ő nem mert megtenni: szembeszállt a hóhérral! De vajon megtette volna-e, ha tudja, kicsoda?
Franko visszahőkölt, amikor a tükörben meglátta véraláfutásos szemét. Megpróbált borotvakrémet keverni a jéghideg vízzel a sisakjában, de ragacsossá vált, mint a fogpaszta. Szeme rátévedt Napoleonra, a niggerre. Őt is gyűlölte. Megpróbált összebarátkozni ezzel a pofával, megpróbált segíteni rajta, de most gyűlölte, amiért tegnap beavatkozott, gyűlölte, amiért nem kell latrinát ásnia. Összerándult, amikor bőréhez ért a penge. Tompa! Az isten verje meg, megint életlen! Gyűlölte őket meg a smasszereket meg a besúgókat! Még a feje is belesajdult, annyira próbált visszaemlékezni arra, milyen is, ha újra férfi az ember, azután odavágta a sárba a borotvát és elkáromkodta magát:
– A pokolba vele!
– Mi baja, Franko? – figyelt fel Bowren.
– Nem borotválkozok... soha többé, ez minden... nem borotválkozok!
– Megborotválkozik, Franko! – parancsolt rá Bowren. Franko orra elé tolta a képét, ízlelgette a növekvő feszültséget, dühös volt, amiért lazul a fegyelem, s közben maga is olajat öntött az erőszak tüzére, pedig azon volt, hogy elfojtsa. – Akár tetszik, akár nem, megborotválkozik! – Látta, hogy a többiek figyelik őt, figyelik Frankót, kiváncsian arra, mennyit lehet elvinni szárazon.
– Hát nem! – ordította megmámorosodva. – Egyikünk se fog megborotválkozni! – Ez ebben a pillanatban jutott az eszébe. Ránézett a többiekre, a mozdulatlanságba dermedt beszappanozott arcokra, a nedves arcokra, a félig lekapart arcokra, a levegőben megálló borotvákra. Még az őrök is. Villámgyorsan cselekedett: sebesen, akár egy őrült rohant egyik fogolytól a másikig. – Megálljatok! Az isten bassza meg, valamennyien! – kiáltotta. – Nem kényszeríthetnek arra, hogy megborotválkozzunk vagy megmosakodjunk... mármint minket, ha összetartunk. Ezért nem fognak fölakasztani minket!
Kikapta a kezükből és a földhöz csapta a borotvákat, részben tudta, mit csinál, részben meg nem. Félig hitte, hogy a többiek követik majd példáját, félig meg tartott attól, hogy nem, sisakot rúgott fel, kikerülte Bowren tizedest és a hirtelen életre kelő őröket... a foglyok pedig először meghökkentek kitörésén, nem helyeselték, de azután világosság gyúlt agyukban... Napoleon White megértette és igenelte ezt az egyszerű lázadást... Lever, Gilpin, Wladislaw, Jimenez, Smith, Pinkley, Odell – mindnek tetszett az ötlet, hittek abban, hogy megúszhatják, egyszerre csak úgy vélték, hogy ehhez joguk van, talán az utolsó joguk, amit meghagytak nekik, s majd hamarosan kiderül, vajon élhetnek-e vele... Posey, aki nem törődött az egésszel, még csak azt sem értette teljesen, mi folyik itt, de azután megérezte, hogy azt akarják, ő is csatlakozzon hozzájuk, tegye, amit tesznek és kövesse őket... Sawyer, aki azt akarta tenni, amit parancsolnak neki, aki fütyült a hideg vízre és a sisakokra és a kicsorbult borotvapengékre, mert ismerte a harcot, amilyet a többiek még legállatibb rettegésükben sem tudtak magukban felidézni, s mégis velük tartott, mert nem akart a csoport ellen fordulni... a borotvákkal tisztasági csomagokat, szappanrudakat, borotvahabbal összekent törülközőket vágtak a sárba... Archer Maggot pedig kacagva figyelte az őröket, amint összeterelték őket, mert most majd a többieknek is része lesz abban, amit ő kapott!

 

Reisman valamivel 07.30 előtt lépett be a külső kapun a körletbe. Térképén ceruzával berajzolta egy menetgyakorlat útvonalát, megjelölve mindazokat a helyeket, ahol megállnak terepgyakorlatokra, előadásokra vagy tornászásra. Egy teremtett lelket sem talált a laktanyában, s először a szokatlan csöndet érzékelte, amely rátelepedett az egész bekerített táborra, ahol várakozása szerint serény tevékenységnek kellett volna folynia. Gyors léptekkel áthaladt a kaszárnya földszintjén és kilépett a belső táborra nyíló ajtón. Valamennyien ott voltak – a foglyok feszes vigyázzban, körülöttük Morgan, Bowren és az őrség lövésre kész fegyverrel, mintha olyasmi történt volna, ami miatt a szokásosnál is idegesebbek.
– Bowren tizedes! – kiáltotta.
Bowren meglepetten fölkapta a fejét és futólépésben indult hozzá. Reisman sarkon fordult, visszament a laktanyába, s éppen meleg vizet folyatott egy mosdóba, hogy megborotválkozzék, amikor belépett a tizedes, majd gondosan bereteszelte maga mögött az ajtót. Gondterheltnek látszott.
– Örülök, hogy itt van, uram – mondta. – Attól tartok, baj van. Nem hajlandók sem borotválkozni, sem mosakodni.
– Valamennyien?
– Hát, Franko és Maggot kezdte. De a többiek is azonnal fölkapták, még azok is, akikről az ember azt hinné, hogy több a magukhoz való eszük. Nem tehettünk mást, mint hogy megfékezzük őket, amíg vissza nem ér.
– Mióta állnak így?
– Csaknem egy órája.
– Jó sok időt elvesztegettek.
– Sajnálom, uram.
– Nem így értettem – mondta Reisman. Beszéd közben levetkőzött, csak az atlétatrikóját hagyta magán, s kezdte borotvakrémezni az arcát. – Nem a maga hibája. Az emberei kaptak már enni?
– Senki, uram. Egyszerűen nem volt rá lehetőség. Reisman gyors, hosszú húzásokkal borotválta le fekete borostáit. Elfordult a tükörtől, hogy Bowrenre nézhessen.
– Ne rágja magát, Clyde – mondta. – Jól kézben tartja a helyzetet. Tegyen fel nekünk egy kávét. Megtörülközöm, aztán átveszem magától a kávéfőzést.
Néhány perc múlva Reisman kiment a néma táborba. Bólintott Morgan őrmesternek, aki meglehetősen idegesnek látszott – nyilván tépelődött, nem forog-e veszélyben a hat csíkja –, de egyetlen szó sem hangzott el. Reisman ellépett a felsorakozott rabok előtt, s mindegyiküknek merőn a szeme közé nézett. A foglyok elkerülték a tekintetét. Szemléjével végezve továbbment, de néhány lépés után visszafordult, és szembenézett velük.
– Ha büdösek akarnak lenni, hát legyen! – harsogta basszus hangon. – Ha viszketni akarnak, hát legyen! – Erőlködnie kellett, hogy hangjában, haragot vigyen, mert valójában nem is volt dühös. Igaz, azzal, amit tettek, nyíltan megsértették a fegyelmet, de ez volt az első jele annak, hogy már csoportot alkotnak, amely közös munkára formálható, az első utalás arra, hogy valamiféle esprit de corps alakult ki az elítélt gyilkosok e szedett-vedett bandájában. Még mindig nem tudta, vajon ez az esprit és a gyilkosok igaziak vagy hamisítványok-e, de abban bizonyos volt, hogy hamarosan választ kap kételyeire. – A fronton valóban büdösek lennének és viszketnének! – jelentette ki. – Csak kérdezzék meg Sawyert, ha kíváncsiak, milyen is az. Ő aztán tudja. Ő már volt a fronton, onnan került vissza! – Ken Sawyer kínosan érintve lesütötte a szemét. – De mostantól fogva nincs meleg étel. A ma reggeli cirkusz után erről szó sem lehet! Kizárólag harctéri élelmiszer-tartalékadagokat kapnak... – Persze soha esze ágában sem volt, hogy mást adasson nekik, legföljebb, ha kiváló teljesítményt nyújtanának és jutalmazni kívánná őket. – Ha bárki le akar lépni, mondja meg most, ki vele. Tudják, mi vár magukra Marston-Tyneban!
Victor Franko tudta, mi vár rájuk. Jóllehet ő vezette a lázadást és örült is ennek, most megremegett a félelemtől. Szemével az üres őrtornyokat leste... nem tudta levenni tekintetét a cölöpökről és keresztgerendákról, a lépcsőkorlátokról és lépcsőfellépőkről... s belehasított a tudat, voltaképpen ki is Morgan törzsőrmester, s annak az emléke, hogy azon a bizonyos éjszakán mit művelt.

 

3.

Bowren tizedes kürtjele betöltötte a tisztást. Reisman szeme a lobogóra tapadt, amint egy katonai rendőr fölhúzta a kaszárnyatető fölé. A színek fölvillantak a tengerkipárolgástól nedves reggeli levegőben, a zászló csattogva kibomlott és ott lengett a cölöpkerítéssel körülvett tábor fölött. S ekkor egyszerre váratlan büszkeség fogta el Reismant.
Bármilyen nevetségesen hangozzék is, ez az ő alakulata, az ő posztja. Szemét lekapta a zászlóról és az embereire pillantott. Dülöngéltek, fésületlenek voltak, csupán tessék-lássék tisztelegtek, akadtak közöttük, akik nyíltan kimutatták megvetésüket iránta és az őrök, még jó, ha nem a zászló iránt.
– Az isten verje meg, álljanak vigyázzba! – förmedt rájuk.
Néhányan kihúzták magukat, voltak, akik még az állukat is fölszegték, a többiek csak egyik lábukról s másikra helyezték át súlyukat. A kürtszó elhalkult, a zászlót a rúdhoz erősítették.
– Pihenj! – vezényelt Reisman.
A foglyok még egy fokkal inkább magukba roskadtak, de más különbség nem látszott tartásukon. Pontosan annak látszottak, amik voltak: foglyoknak. Ő viszont többet várt tőlük előző napi jó munkájuk alapján. Azt remélte, mohón lesik majd az alkalmat, hogy nekifoghassanak, tanulhassanak, törekedhessenek és javulást mutathassanak fel. Valamennyien átestek már az alapkiképzésen, sőt ennél többön is, Bowren pedig kemény ismétlőtanfolyamon hajszolta át őket Marston-Tyne-ban.
– Vigyázz! – ordított rájuk Reisman, s a foglyok a dörgő hangtól meghökkenve, vigyázzba vágták magukat.
Mennyire emlékeztették őt önmagára! Egészen halványan bűntársuknak érezte magát, s egyszerre csak döbbenetes egyértelműséggel mellbe vágta az a fölismerés, hogy ami ezt a lobogót illeti, éppen mivel amerikai zászló, talán ő ugyanannyira bűnös, mint ezek itt előtte, hiszen sohasem tekintett túl azon, amit iskoláskorában bemagolt, s ezt előjogként használta fel külföldi kóborlásai során; magától értetődőnek tekintette a születéstől fogva neki kijáró jogokat, de sohasem egészítette ki ismereteit, s szinte az elfogadhatóság és törvényesség határain túl fejlesztette önmagában azt az egyedülálló amerikai perspektívát, amely hazátlan hazafiakban és elégedetlenekben teremtette meg saját védekező virtuskodását, s még némi öngúnynak is teret biztosított. Micsoda porhintés hát – vagy éppenséggel mennyire testre szabott –, hogy éppen ő lett a börtönőrük... s mindezt vagy az elöljáró szervek valamiféle ismeretlen és finoman összehangolt agya vagy a sors véletlen, szeszélyes koordinációja eszelte ki! A karórájára pillantott. Néhány perc és nyolc óra.
– Harminc perc múlva indulás – jelentette be hűvös hangon. – Mielőtt elindulnánk, megtanulják mindazt, amit már elöljáróban el kellett volna sajátítaniuk. Így például azt, hogyan kell kihúzniuk magukat! Ha szembeszegülnek velem, egyenként megtöröm magukat és visszaküldöm valamennyiüket oda, ahonnan jöttek! Ha gyorsan tanulnak, akkor esznek. Máskülönben korgó hassal vonulnak ki!
Morgant az őrség felével beküldte a barakkba, hogy főzzék meg maguknak a reggelijüket. Azután tíz percen át szakadatlanul vezényelt a foglyoknak: – Vigyázz! Jobbra igazodj! Balra igazodj! Vigyázz! Tisztelegj! Vigyázz! Szakasz, pihenj! – közben pedig Bowren tizedes és három katonai rendőr fel-alá járkált a foglyok sora előtt, megbökdösték hasukat, mellkasukat, állukat, lábukat, karjukat, feneküket, hátukat. – Behúzni! – vagy – Ki vele! – vezényeltek nekik, míg csak a százados elégedett nem lett a szakasz teljesítményével.
Reisman egyenként elküldte a három katonai rendőrt az őrtornyokba meg a barakktetőre, de csak akkor indított el egy-egy őrt, amikor az előző már elfoglalta a helyét. A rabok alakzata meg sem moccant. Még lélegzetet is csak némán vettek, senki sem mozdult. Egyre kevésbé hatottak raboknak, egyre inkább katonáknak. Reisman hátat fordított nekik és elindult a kapu felé. Maga után intette Bowren tizedest.
– Hozassa elő a fejadagjukat – rendelkezett –, és adjon jelt kajára!
Reisman közelről figyelte a rabokat. Egyikük sem moccant. Valamennyien rendületlenül, mereven előreszegezett pillantással álltak. Még akkor sem bomlott fel az alakulat, amikor Bowren kürtjele étkezést jelzett, mintha nem lennének bizonyosak afelől, mit is jelent a kürtjel, vagy hogy egyáltalán nekik szól-e.
– Mozgás, jöjjenek az adagjukért! – kiáltott rájuk Bowren.
Ismét magukba roskadtak. Bizonytalanul kiléptek a sorból és újra raboknak tűntek. A kapunál szétosztották az egész napi hideg fejadagot, a foglyok visszacsoszogtak vele szerelvényükhöz, mogorván elterültek a földön és fáradtan bontogatták a reggeliadagokat. Reisman is ott ült a közelükben, velük együtt rágcsálta szárított, darált gyümölcsből, szárított disznófasírtból és tojásból álló reggeliadagját meg a kutyaeledelre emlékeztető kétszersültet; igyekezett olyan látszatot kelteni, mintha roppant élvezne minden falatot. A foglyok lapos pillantásokat vetettek felé – sötét, gyanakvó, ingerült pillantásokat. Reisman körbejáratta szemét a tábor külső kerületén. Látta, hogy az őrök éberen figyelnek tornyaikból és a barakktetőről, Bowren pedig ott áll a kapuban.
Egyszerre csak Morgan őrmester jelent meg a táborban és fölváltotta Bowren tizedest: most az ment reggelizni. Egy katonai rendőr forróvizes üstöt cipelt oda hozzájuk, ebből készítettek kávét a raboknak. A közelükben leállította az üstöt a földre, majd egyetlen szó nélkül, a kapun át eltűnt a laktanyában. Reisman figyelte, amint hamarosan feltűnt a tető csapóajtajában és fölváltotta az ott őrködő katonát. Nyomon követte szemével azt a két katonai rendőrt is, aki a külső kerítés mentén elindult az őrtornyokban álló társaik felváltására.
– Gyorsabban! – kiáltott rájuk.
A katonák erre futólépésben ügettek a tornyokhoz, gyorsan fölkúsztak a létrán, a felváltott őrök pedig lekászálódtak és futólépésben indultak a kaszárnyába reggelizni.
Reisman azt várta, hogy valamelyik fogoly majd csak megemeli a gőzölgő üstöt, önt magának, ha a többinek nem is – de senki sem mozdult. Tudta, hogy szükségük van a kávéra, már csak azért is, hogy leöblítsék a reggelire kapott élvezhetetlen masszát. Fölállt és megragadta az üstöt.
– Ki akar kávét? – kérdezte.
A foglyok meglepetten, zavartan, hökkenten meredtek rá. Egyesek a kávéporos zacskókkal babráltak, amelybe bele volt keverve a porított tej és a cukor is.
– Én kérek – bökte ki végül Kendall Sawyer.
– Én is – csatlakozott hozzá gyorsan Myron Odell.
A többiek is megmoccantak, néhányan hallhatóan, derűsen szóltak valamit, mások csak halkan motyogtak. Reisman felé nyújtották csészéiket. Reisman elindult közöttük, forró vizet öntött a csészékbe. Amikor valamennyivel végzett, ő is leguggolt közéjük, úgy szürcsölte a kávéját.
– Ide figyeljenek – kezdte halkan. – És higgyék el, amit most mondok... – Ismét bizalmatlan pillantásokkal méregették. Akadtak, akik még mindig dühösek voltak rá a fegyelmező gyakorlatok miatt, mások már unták, hiszen számtalanszor hallották ezt a dumát. – Ha ez az egész csak annyit jelent maguknak, hogy megszabadultak attól, ami Marston-Tyne-ban várt magukra, akkor most van az ideje annak, hogy lelépjenek, felakasztassák magukat vagy vállalják, hogy bevarrják magukat egy büntetőtáborba húsz évre vagy életfogytiglanra vagy annyi időre, amennyire az ítéletük szól. De itt így nem boldogulnak, annyi szent. – Most már nagyobb érdeklődéssel tekintettek rá. – Egyet megmondhatok maguknak: ebben az alakulatban olyan lehetőségük nyílik, amiért sok katona odaadná a fél tökét is. Most persze fogalmuk sincsen, mire gondolok, mert nem tudják, mi vár magukra. De megtudják, mihelyt kezdenek katonáknak és nem raboknak látszani. Ebben a hadseregben a béka segge alól feljuthatnak egészen magasra, senki sem előzheti meg magukat. Persze, nem úgy képzelem, hogy valamennyien tábornokok lesznek. – Ha Reisman arra várt, hogy nevetéssel nyugtázzák ezt a közlést, csalódnia kellett. – Van elég tábornokunk. Nekünk katonákra van szükségünk.
– Akkor minek hozták azt az alakot is magukkal? – kérdezte Victor Franko ideges-ingerülten. Morgan felé intett a fejével. – Hisz az nem is katona. Tudja maga jól, hogy mi.
A többiek folytatták a rágást, a kávészürcsölést, hol Frankóra, hol Reismanre néztek, érezve, hogy van valami, amit tudniuk kellene, valami, amire Franko céloz.
– Így van, százados – vetette közbe fojtott hangon Archer Maggot. – Általába' nem értek egyet az ilyen krapekokkal.
– Gúnyos fintorral meredt Frankóra, azután újra Reismanre nézett. – De ez a Morgan a legrohadtabb tiszthelyettes, akivel életembe' összeakadtam. Tuggyák, mit csinált az a pasas velem ma reggel? Egészen kiborultam, én...
– Nem így értettem, Balhés – robbant ki durván Frankóból. – Te még semmit se tudsz. Gyerünk, százados, mondja csak el nekik, kit hozott el ide a szórakoztatásunkra! – Aggodalmasan dörzsölgette borostás arcát és nyakát.
Reisman ismét végigjáratta tekintetét a kerítésen. Az őrök éberen figyelték őket, jóllehet nemigen érthették, miről folyik odalent a vita.
– Hogyan érti ezt Franko, százados? Amit az őrmesterről mondott? – kérdezte Joe Wladislaw, s jó nagyot harapott szárított reggelirúdjából.
– Morgan őrmester volt a hóhér a marston-tyne-i börtönben – felelte nyugodtan Reisman.
Joe Wladislaw torkán akadt a falat. Senki nem szólt egy szót sem. Senki sem moccant. Senki nem mert Morganre nézni. A hangulat pillanatról pillanatra változott. Az emberek előbb egymáshoz, azután Reismanhez bújtak, végül elhúzódtak egymástól. Egyszerre csak gúnyos kacagás törte meg a csöndet; az adott helyzetben egyenesen trágárnak hatott.
– Csak nem arra a dagadt, fura emberkére gondol? – csúfolódott Napoleon White. – Ugyan már, biztosan ugrat bennünket.
– Nem ugrat! – vágta oda vadul Franko.
Archer Maggot halkan elröhögte magát. – Nem csoda, hogy annyira begyulladtál tőle, komám! – fordult Frankóhoz.
De zavart, kínos, erőltetett nevetés volt ez, noha néhányan átvették, hogy csillapítsák saját szorongásukat – még olyanok is, akiket az ítéletük nem kárhoztatott arra, hogy hivatalból találkozzanak a hóhérral. Az egyetlen kivétel Roscoe Lever volt. Ő szívből kacagott, erőt merített a többiek félelméből, és abból, hogy őt a törvény kivonta a hóhér hatásköréből.
Myron Odell is megpróbált nevetni, de nyomban elnémult, mert rosszullét környékezte. Kendall Sawyer és Luis Jimenez egyáltalán nem nevetett.
Samson Posey sem. Megértette, amit beszéltek, s volt benne annyi bátorság, hogy fölemelje a fejét és egyenesen Morganre nézzen. Mostantól fogva óvakodni fog ettől az alaktól, mert ha valamit, hát az árulást – amennyiben erről volt szó – nagyon is jól ismerte. Most, hogy itt van közöttük a gonosz, tudja, hogy kicsoda, ellene fog dolgozni: keményen fog dolgozni, tiszta gondolatokat fog gondolni, imádkozik az emberek Teremtőjéhez, s megidézi Háromláb Billy képességét, hogy segítse ebben.
– Tudtam, hogy valami bűnös van ebben az emberben – suttogta Calvin Ezra Smith. Gyors pillantást vetett Morgan őrmesterre, de rögtön el is kapta róla a tekintetét.
Reisman feszülten várta, nem robban-e ki újabb dühödt, féktelen jelenet, de már könnyebben lélegzett, bár maga sem volt bizonyos afelől, megkönnyebbült-e vagy csalódott emberei reakciója miatt.
– Nevessetek csak, ti ostobák! – szólalt meg mogorván Franko; rettegése nyitott sebként tárult valamennyiük elé.
– Mit tudjátok ti? Én ott voltam! Én láttam őt!
– Én is ott voltam! – mondta Reisman. A kivégzés emléke ismét újjáéledt emlékezetében, bevésődött arcvonásaiba, amint végigjáratta pillantását az emberein, s végül visszatért Frankóra. – Maga nem látott eleget! Nem szívderítő dolog. Nem is könnyű. Azon kellene rágódnia, hogyan viselkedik itt.
Fölhajtotta a bögre kávét és fölállt. Most már valamennyiükön úrrá lett a félelem. Azokon is, akik az előbb még nevettek. Franko pedig, aki azon volt, hogy szóvivőjük és vezérük legyen, minden esélyét elveszítette erre saját szavai és leplezetlen rettegése miatt.
Amikor befejezték az evést, Reisman elkiáltotta magát:
– Előre a vizeldébe! – s ezzel egy csoport élén elindult a keskeny árok felé.
Franko most már akár a seggét is kinyalta volna a századosnak. Nagyon rossz állapotban volt, a száraz fejadag hashajtóként hatott rá, s ezúttal szedte a lábát, mert Morgan ott állt a laktanyabarakk előtt.

 

A kapu előtt egy vonalban sorakoztak, és Bowren meg Reisman végighaladt a sor előtt, ellenőrizve mindenkinek a felszerelését.
– Segítsenek egymásnak – mondta Reisman. – Ellenőrizzék egymás szerelését. Ha szem előtt tartják ezt, amíg az én alakulatomban vannak, boldogulni fognak. A lehető legalaposabban gondoskodjanak magukról, s ha készen vannak, törődjenek a szomszédjukkal. – Franko mögé lépett, néhány centivel megemelte a hátizsákját és vele együtt a kiegészítő szerelvényt. – Húzza meg a szíjakat, Franko – tanácsolta –, máskülönben fél mérföld után már a porba lóg a segge.
A barakkon és a külső kapun át vonultak ki a sánctáborból, majd az erdő szélén kettős rendbe sorakoztak. A sátorpárok álltak egymás mellett. Reisman megállította az oszlopot.
– Még egy figyelmeztetés, mielőtt kivonulunk – fordult hozzájuk. – Ha bárki azt hinné, hogy most, mert kint vagyunk a táborból, szökést kísérelhet meg, golyót kap fáradozása jutalmául. Innen nem lehet megszökni. Innen nem tudnak meglógni. S ha sikerülne is, hová mennének? – Hátramutatott a sánctábor felé. – Forduljanak csak meg és nézzék meg jól. Az a maguk otthona. Saját kezükkel építették fel, olyan jó munkát végeztek, hogy az utászok sem tudnának különbet. Kérdezzék meg Glen Gilpint. Ő megmondhatja maguknak, mert náluk szolgált egy ideig. – Gilpin haragosan nézett Reismanre, amiért kipécézte. – Együtt maradunk a menetelés alatt – folytatta Reisman. – Ez még nem frontjárőr, egyelőre senki sem lövöldözget odakintről magukra. Most pedig bizonyítsák be nekem, hogy több vér van a pucájukban, mint egy cserkészcsapatnak... ha valóban olyan belevalók, ahogyan képzelik!
– Egy nagy szart – morogta halkan maga elé Victor Franko.
Az erdőn át kiértek a földekre, a Stokes-uradalom halomvidékére, egyre távolodtak az uradalmi kastélytól, a tengerbe nyúló szirtfaltól; nagyjából párhuzamosan haladtak a parttal, de a La Manche-t eltakarta előlük egy emelkedő. Reisman haladt az élen, kétoldalt a katonai rendőrök biztosították a menetet, Bowren pedig fel-le járt a hosszúra húzódó oszlop mellett. Az utolsó pár Franko és Posey volt, a hátvéd Morgan törzsőrmester.
Reisman elhatározta, hogy ezen a napon alaposan próbára teszi szívósságukat. Meg akarta törni őket. Eltökélte, hogy minden rendelkezésére álló eszközt: fortélyt és megszégyenítést, erőszakot és nyíltan kimutatott megvetést felhasznál célja elérésére – abból, amik voltak, azzá fogja formálni őket, amiknek lenniük kell. Ha a szükség úgy kívánja, megtöri, majd újjáformálja, ismét megtöri, ismét újjáformálja őket, akárcsak aznap reggel vagy az azt megelőző napon. S ha minden jelentéktelen fegyelmi vétség lázadáshoz vezet, akkor naponta újraértékeli őket, de önmagát is, s naponta leküzdi a gyűlöletüket, rettegésüket, tudatlanságukat, ingerült dühkitöréseiket és lógási hajlamukat. Meg kellett nekik mutatnia, milyen ócska kondícióban vannak, mi mindenre képes ő maga, amire ők képtelenek, be kellett nekik mutatnia mindazt, amit el kell sajátítaniuk, hogy csökkentsék az egyenlőtlen esélyeket, amikor majd ejtőernyőn ledobják őket a náci háborús gépezet kellős közepébe – jóllehet minderről őnekik még sejtelmük sem volt.
A foglyokat túlterhelték a hátukra és tomporukra szíjazott tábori felszereléssel, s a teher lehúzta derékszíjukat. Hátizsákjaikra összehajtogatható nyelű ásókat kötöztek. Reisman ugyanezt cipelte, ráadásul még vagy nyolckilónyi fegyvert és lőszert – vállára M3-as géppisztolyt akasztott, csípőjét 45-ös pisztolya verdeste. Az őrök könnyű felszereléssel meneteltek: fegyvert, napi élelmet és vízadagot vittek, de súlyos szerelvény nem akadályozta őket a gyors mozgásban. Bowren és néhány katonai rendőr kötélkötegeket és fejszéket is hozott szükség esetére.
Reismannek sem idő, sem személyzet nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy akadályokat építsen és olyan mesterséges problémákat dolgozzon ki, amilyeneket a felderítő és hírszerző iskolák növendékeinek naponta le kellett küzdeniük. Ezekben az iskolákban készítették föl a katonákat az ellenséges vonalak mögötti akciókra, s értékelték teljesítményüket, így azután fölhasznált minden természeti akadályt, ami csak adódott az uradalomban. Ha domb szegte útjukat, a legmeredekebb lejtőn vezette föl őket. Ha szurdokon vagy patakon kellett átkelniük, arra kényszerítette őket, hogy használják fel a farönköket, ágakat és köteleket, alkossanak emberi láncokat. Nem tűrte, hogy sekély pontokon keljenek át, s óhatatlanul a bonyolult, veszedelmes és kimerítőbb megoldásokat választotta. Már ő is kezdte érezni a nehéz szerelvény izomtépő súlyát, gyakorlóruhája szövetén át nyomták és horzsolták a szíjak, de tudta, hogy mindez a foglyokat még inkább igénybe veszi, kivéve talán Samson Poseyt, aki láthatólag egy szikrát sem fáradt el, s úgy tűnt, hogy álló nap könnyűszerrel bírja magát, sőt talán még egy-két társát is cipelni tudná.
Valahányszor pihenőt engedélyezett, a rabok kimerültén leroskadtak, Reisman azonban nem engedte, hogy zihálva üldögéljenek vagy elterüljenek a földön. Alakzatban kellett ülniük, szerelvényüket szabályosan maguk mellé állítaniuk, ráadásul a pihenőkön még oktatta is őket: először az alapvető, egyszerű ismereteket adta elő (katonás udvariasság, fegyelem, egészségügy, tisztaság) tízperces adagokban, óránként egyszer, ezt öt perc tornagyakorlat követte, amikor atlétatrikóra kellett vetkőzniük a hűvös, szürke reggelben. Torna után villámgyorsan fel kellett öltözniük, hogy védjék izzadt testüket a hűvös széltől, majd fölpakoltak és indultak is tovább. A foglyok siránkoztak egymásnak, orruk alatt átkokat szórtak az őrökre és Reismanre, de azért megtettek minden tőlük telhetőt.
Egy ilyen kiselőadás során, miközben élesen figyelte az embereket és megpróbálta megállapítani, vajon valóban odafigyelnek-e és megértik-e, amit mond, Reisman rádöbbent, hogy megfeledkezett valamiről. Hirtelen elharapta a szót és bejelentette: – Mostantól fogva valamennyien jegyzetfüzetet és ceruzát hoznak magukkal. Az előadásokat jegyzetelik, és összefoglalják, mit tanultak a menetgyakorlatokon. Esténként vacsora után ellenőrző tesztet csinálunk, hogy megállapítsuk, alaposan elsajátították-e az ismereteket. Nemcsak a testükre, az eszükre is szükségük lesz.
Poseynél fölmerült a nyelv problémája, bár akadt még néhány, aki nem sokkal jobban állt e téren nála, de ha nehezen is ment az írás, rajzolhattak képeket vagy firkálhattak vagy találhattak más megoldást, így fejezve ki azt, amit gondoltak. Elhatározta, hogy az eszesebbeket, például White-ot és Gilpint majd ráveszi, segítsenek a többieknek. Ha pedig erőre és kitartásra lesz szükség, akkor majd az erősebbeket: Poseyt és Sawyert, talán Maggotot és White-ot is rábírja, hogy segítsenek, s ilyen módon alakítja ki az önbizalom, a rátermettség és kölcsönös függőség légkörét – voltaképpen csakis ebből áll egy jól funkcionáló egység. Katonaként kell gondolkodniuk. Gondolkodniuk kell azon, amit tesznek és tanulnak. Azon, hogy mi vár rájuk – akarniuk kell mindent jól megoldani, s ily módon túlléphetnek múltjukon és kicsinyes, önző, nyomorúságos életükön.
Reisman az uradalom legtávolabbi határáig vezette őket, oda-vissza meneteltek a sziklás tengerparttal párhuzamosan a szárazföld belsejében, hogy a lehető legnagyobb területet, a legnehezebb akadályokat használják fel. Szinte már az elviselhetőség határán is túlmenő követelményeket támasztott embereivel szemben, s végül egy csapáson levezette őket a tengerpartra, ahol megszakították a menetgyakorlatot és megebédeltek.
Az emberek orrukon-szájukon mohón szívták be a friss tengeri szellőt. Leroskadtak a puha fövénybe és lerázták a szerelvényeket fölhorzsolt, lüktető vállukról. Fejük fölött a szélben rikoltozó tengeri sirályok vitorláztak.
Samson Posey irigykedve követte szemével röptüket és megilletődve nézte a La Manche partot ostromló hullámtörését. Amióta elhagyta Towaocot, sok vizet látott már, kicsit meg nagyot, de mindig ezt a már-már a hitetlenség határát súroló megilletődöttséget érezte; eljutott messze a mesésnek tűnő óceánon túlról arra a helyre, ahol a fehér emberek bölcsője ringott, de sohasem tette meg azt, amire oly nagyon vágyott: belegázolni a vízbe, megmártózni benne, érezni, amint a hullámok átsöpörnek fölötte és megtisztítják, saját testén érezni és magába szívni a víz hatalmát. De erre sohasem nyílt alkalma. Odalépett a századoshoz.
– Odamehetek? – kérdezte a tengerre mutatva. – Mosakodni... inni.
– Hát, inni nem lehet abból, Posey – felelte Reisman és kipréselt magából egy mosolyt. – Csupa só... de ha kedve tartja, megmosakodhat. Tud úszni?
– Úszni? Nem.
Franko, aki fültanúja volt ennek a beszélgetésnek, rekedten felhördült, pedig még mindig zihált a megerőltetéstől. – Senki sem mosakszik, főnök! Egyikünk sem! Emlékszel még a ma reggeli dologra? – Dühödt pillantást lövellt a többiekre, támogatást várt tőlük, s figyelemre sem méltatta Reismant és az őröket, de még Morgant sem – csak hajtogatta érveit az egyszerű, ártalmatlan, folyamatos lázadás érdekében: mi valamennyien. – Megegyeztünk, hogy nem mosakszunk, nem borotválkozunk, főnök! Kapiskálod?
Samson elképedve meredt rá, de látta, hogy többen bólogatva helyeselnek és azt mormolják: „Eeegen!” meg hogy „Így van, főnök!”, s kinyitogatják kis élelemcsomagjukat, kortyolgatnak kulacsukból és kíváncsian lesik őt, sokkal kíváncsibban, mint ahogy el tudta volna képzelni, hogy érdekelheti őket, vajon mit fog tenni. Megértette, mit kívánnak tőle, jóllehet azt várta, hogy a százados feldühödik vagy parancsot ad ki az ellenszegülők megbüntetésére.
De Reisman csak élesen figyelt és fülelt. Azután közömbösen vállat vont, mintha ez a kis szervezett lázadás cseppet sem érdekelné.
– Csak tartson velük, Posey, ha úgy akarja – mondta. Már korábban elhatározta, hogy ebben a kérdésben enged nekik.
Samson két malomkő közt őrlődött. Egyrészt nem akarta megbántani rabtársait, szövetségük tagja akart lenni, másrészt rettenetesen vonzotta a tenger.
– Csak inni! – bökte ki gyorsan, azzal sarkon fordult és lerohant a fövényre.
– Hé te, nem tudod, hogy só van abban a vízben? – kiáltotta utána Wladislaw.
Samson egészen a tenger tajtékos széléig futott és felriasztott egy raj gubbasztó, hetyke sirályt. Megállt és figyelte, hogyan húzódik vissza a hullám, majd hogyan hömpölyög előre a következő, egészen bakancsa talpáig. Merített egy maroknyi vizet, az ajkához vitte és a szájába öntötte, azután bűntudatosan meglocsolta az arcát és a csuklóját, és fuldokolva kiköpte a vizet.
Futva tért vissza a csoporthoz, undorodva dörgölte a száját, arca döbbent csalódást tükrözött.
– Só! – jelentette ki.
A foglyok megették száraz fejadagjukat, fémes ízű vizet ittak a kulacsaikból és örültek annak, hogy a közjáték meghosszabbította pihenőjüket. Akadtak, akik gyorsan befalták adagjukat, azután hanyatt vágták magukat, szundítottak egyet, arcukat az erőtlen nap felé fordították, amely éppen hogy csak áttört a felhőtakarón és búcsúzóul még egy kis langymeleggel ajándékozta meg őket. Mások lassan falatoztak, hátukat a szerelvényüknek vetették, úgy figyelték a tenger andalító ritmusát. Samson kekszdarabkákat vetett a sirályoknak, s csak úgy itta boldog rikácsolásukat és mozdulataikat.
Fél óra pihenés után Reisman kiadta a parancsot: – Sorakozó! Alakzat ugyanaz, mint reggel.
Ezúttal a tengerparton vezette őket nyílegyenesen; s jóllehet itt sem dombok, sem más terepakadályok nem voltak, a menetgyakorlat ugyanolyan fárasztó, vagy éppenséggel még megerőltetőbb volt a puha homokban, amely lehúzta fáradt, feltört lábukat; minden lépés dupla erőfeszítést igényelt, ráadásul még gyorsult a menetütem is: öt perc futólépés, öt perc menet.
Egyesek már csak botorkáltak. Sőt voltak, akik kidőltek a sorból. Elsőnek a gyámoltalannak és tanácstalannak tűnő Odell, azután Franko. Őt Posey megragadta egyik karjánál fogva, úgy vonszolta magával, de társa káromkodott: – Hagyjál, te gorilla! – és kitépte magát szorításából. Kidőlt Maggot és Lever is, olyan arckifejezéssel, mintha azt mondanák: „Bassza meg!”, Pinkley és Wladislaw leroskadt a homokba. Egy pillanat pihenést loptak, de a fáradt katonai rendőrök hamarosan fölpiszkálták őket, s ezután lassabban, de tovább vonszolták magukat, s ezt a hátvédet alkotó Morgan őrmester nem is bánta, mert ő is közel állt a kidőléshez. Nagyon rég volt már része ilyesmiben.
Reisman álljt vezényel. Pokolian elfáradt, de mégis folytatta volna a menetelést, ha egész csoportja kitartott volna. White, Sawyer, Jimenez, Smith és Gilpin lerogyott a homokba szerelvénye mellé; zihálva kapkodták a levegőt még arra sem volt erejük, hogy kibújjanak a hevederekből. Kitartottak a századossal, s Reisman meg volt elégedve. Samson verejtékben úszó arccal állt előttük. Végül ő is elfáradt, de távolról sem merült ki; várta a parancsot, hogy mit tegyen.
– Leülhet, Posey – mondta Reisman.
Alig másfél mérföldet tettek meg a tengerparton, s még ugyanennyi volt a távolság a sziklafalnak a táborhoz legközelebb eső részéig. A délelőtti cikcakkban megtett menetelés összesen kilenc mérföld volt. Reisman megvárta, amíg Bowren és a katonai rendőrök odaértek a lemaradókkal, s végül a nyitott szájjal ziháló Morgan is befutott.
– Fáradtak? – gúnyolódott Reisman, s tekintetét végigjáratta a csoporton. Pillantása Napoleon White-on állapodott meg.
Napoleon elfogadta a kihívást. – Bármit meg tudok tenni, amit maga! – vágott vissza, mellkasa hullámzott a visszafojtott indulattól. – Talán még többet is!
– Hát, akkor átveszi a parancsnokságot. A menetoszlop élére áll, nagyokos! – replikázott Reisman. – Maga szabja meg az ütemet. Maga parancsol. Mi követjük. Tudnia kell, mi a teendője. Nem először csinálja.
Archer Maggot föltápászkodott. Arca, kimerültsége ellenére is, dühtől rángatózott.
– Hát, ide figyeljen, százados, az az átkozott őrmester már bevágott a szarkülönitménybe egy egész napra és fogalmam sincs, mi a fenét tudhatnának velem csinálni azonkívül, hogy kiéheztetnek vagy föllógatnak. Leszarom ezt az egész menetelési és kiképzési halandzsát, mert ahogy ez a nigger mondta, én is meg'tom csinálni mindazt, amit maga, még jobban is, de az isten verjen meg, ha megteszem, amit ez parancsol nekem!
Napoleon kezdte lehántani magáról a szerelvény hevederét és föl akart ugrani. De azután jól megnézte magának a kétségbeesetten ziháló Maggotot és visszaereszkedett a homokba.
– Nem éred meg a fáradságot, te rongyos gatyájú! – vetette oda neki gúnyosan.
Reisman gyorsan kettőjük közé lépett.
– Mióta katona, Maggot? – kérdezte.
– Vagy egy éve.
– Részt vett valaha éjszakai támadásban... rajtaütésen?
– A fenébe is, dehogy!
– Akkor mondok én magának valamit, Balhés – kezdte halkan Reisman, mintha bizalmas értesülést közölne vele. A körülöttük kezüket-lábukat szétvetve, kimerültén heverők is felfigyeltek. – Tudja, az úgy van, hogy éjszakai támadáskor valamennyien bekormozzuk az arcunkat, mert ez kedvező számunkra, és az egyike azoknak az alkalmaknak, amikor White előnyben lehet magával szemben, édes öregem. Vannak még más előnyei is, de azokat majd a saját bőrén kell kitapasztalnia. Akarja maga vezetni ezt a menetgyakorlatot?
Maggot tátott szájjal, megrökönyödve ingatta előre-hátra a fejét.
– A fenébe is, százados, dehogy akarom én vezetni a menetgyakorlatot.
– Akkor meg pofa be, figyeljen jól, talán még tanulhat is valamit – fejezte be metsző hangon a vitát Reisman.
Ezúttal tíz perc néma pihenőt engedélyezett nekik. Végül fölállt és White-hoz fordult: – Hát rendben van, White – mondta. – Oké! Átadom őket magának. Mutassa meg, mire képes.
Napoleon lassan tápászkodott föl, közben mereven nézte Reismant.
– Ugye, komolyan gondolja?
– Komolyan bizony, pajtás. Most már vagy megbirkózik vele, vagy befogja a száját.
– Hát rendben van, maga öntelt alak! – vágott vissza kihívóan Napoleon. – Mindenki – föl! Menetalakzat ugyanaz... Százados Wladislaw mellé... Bowren három lépésre mögöttem, jobbra... Morgan, állítsa talpra a lemaradókat és noszogassa őket...
Hangja erősen, magabiztosan, profi módon csengett. Az őrök és a foglyok a parancs szerint sorakoztak. Maggot őrjöngött, a többiek derültek, kíváncsian nézelődtek vagy közömbösek maradtak. Reisman beállt a sorba Joe Wladislaw mellé; jelenléte a foglyok között csillapítóan hatott rájuk.
Még mielőtt megrághatták volna a dolgot, Napoleon már vezényelt is: – Menet iiin-dulj! – s elindult az oszlop élén a part felé, ahonnan visszahúzódott a dagály. Sarkonfordult, hogy szemmel tarthassa őket, hátrafelé menetelt, botlás nélkül tartotta az ütemet, legszívesebben odasziszegte volna nekik, hogy valaha olyan egysége volt, amelynek tagjai toronymagasan álltak bármelyikük fölött, azután fölharsant a hangja: – Kettő, három, négy! Kettő, három, négy! Bal!... Bal!... – De hát ezek nem értek fel a régi egységével, nem vágtak be a vezénylésbe... komoran trappoltak előre...
Archer Maggot némán dühöngött, hogy a többiek nem robbantak ki, nem álltak ki mellette azzal az istenverte őrült századossal szemben. Mi baja van ennek? Tán nem tudja, mi egy nigger? És azután az a pimasz fekete rohadék... Maggotnak most már jobban hasogatott a feje meg a hasa, mint a lába és a háta... már-már fölismerte, hogy valami megváltozott...
...s Victor Franko, aki orra alatt azt motyogta: – Egy szart! –, de hát ezt mondta volna minden parancsra... s közben arra gondolt, hogy ez az agyafúrt nigger a nedves, keményre döngölt homokon vezeti őket, ahol könnyebb a menetelés... és elviszi szárazon...
...és John Reisman százados, aki elégedetten gondolt arra, hogy mit tett... s magabiztosan tartotta a Napoleon által diktált gyors, állandó menetsebességet.

 

Megkerülve egy földnyelvet, Reisman a távolban megpillantotta a Stokes kastély kéményeinek tetejét. Kilépett a sorból és futólépésben az oszlop élére állt.
– Álljon vissza a többiek közé, White – parancsolta. Napoleon habozott, még valami további megjegyzésre várt. De amikor a százados nem szólt semmit, visszaállt a sorba Wladislaw mellé.
– Csipkedjék magukat! – harsogta Reisman. – Gyerünk! – Azzal ökölbe szorított kezével kétszer a levegőbe vágott és az oszlopot gyors futólépésben a laza homokra irányította.
A szirt több mint száz lábbal magasodott föléjük ott, ahol végre álljt parancsolt. A vörös homokkőbe itt gyalogösvényt vágtak, Reisman már reggel is ezt követte. A távolban a part egy hegyfokot került meg; jól ismerte azt a helyet, ahol a tenger a magányos urasági kastély ablakai alatt ostromolta a szirtfalat, s azt is tudta, hogy mérföldekkel tovább, ahol a folyó a csatornába ömlik, ott terül el a falu.
Mihelyt Reisman pihenj t vezényelt, a foglyok a homokba roskadtak.
– Egy önkéntest! – kiáltotta a kapitány.
Csak a sirályok rikoltozása és a hullámtörés dübörgése válaszolt. Senki sem lépett ki. Az emberek teljes hosszukban végigvágták magukat a homokban, vagy kimerültén a szerelvényüknek dőltek. Úgy tetszett, az égvilágon semmivel sem törődnek már. Reisman az órájára pillantott. Nem egészen öt órája indultak, nyomorult húsz mérföldet tettek meg, de az egy Posey kivételével úgy festettek, mint akik nem vánszorognak már el hazáig.
– Morgan! – kiáltotta.
Az őrmester gyanakodva állt elé.
– Állítsa fel az embereit félkörben harminc lépésre tőlünk – adta ki az utasítást Reisman. Azután a foglyokhoz fordult: – Üljenek fel, húzódjanak közelebb egymáshoz.
Az őrök elvonultak, de közben hegyezték a fülüket. Reisman ledobta a szerelvényét, indián módra leguggolt, géppisztolyát a combján keresztbe fektette. Morgan megállt a közelben és feszülten figyelt, hogy meghallja, mit mond a kapitány.
– Egy önkéntes jelentkezőt kértem – ismételte meg csöndesen Reisman. – Valami nagyon fontosat kívánok tőle. Amikor elhagyjuk a tengerpartot, valamennyiünk élete tőle függ majd. Velem fog együtt dolgozni.
Tekintetét végigjáratta az emberek arcán, azok pedig visszanéztek rá kíváncsian, közönyösen vagy elfordították a szemüket. Senki sem nyújtotta fel a kezét, senki sem szólalt meg. Kendall Sawyer már-már elszánta rá magát, de azután eszébe jutott minden katona alaptétele: sohase jelentkezz önként.
– Tudják maguk, mi az, hogy katonáskodni, s valóban ezt kívánják tenni? – kérdezte kihívóan Reisman. – Akad maguk között, aki valaha katonáskodott, éppen ezért választottam ki magukat. Elvárom, hogy példát mutassanak a többieknek, segítsék őket. Valamennyien képesek rá. Maguk közül senki sem ostoba. Senki sem nyomorék vagy gyönge. Ha azok lennének, most nem volnának itt. – Pedig ostobák voltak, gyöngék voltak, nyomorékok voltak – ha nem is testileg, de ami az önérzetüket és a jövőre vonatkozó elképzeléseiket illette –, s Reisman szinte bizonyos volt abban, hogy éppen ezért kötelezte el magát nekik véglegesen és visszavonhatatlanul. – Bajba kerültek – folytatta –, no és aztán! Magam is voltam már bajban! – Kicsúszott a száján a vallomás, mielőtt ráeszmélt volna, hogy kitárulkozik nekik, azután arra gondolt, ez-e a módja, hogy tudassa velük: osztozik abban, ami rossz bennük, ők meg osztoznak abban, ami jó benne. De vajon hol végződik a ravaszság és hol kezdődik az igazság? – Bármit követtek el a múltban, annak semmi köze sincsen ahhoz, amivel itt foglalkozunk. Itt csak egy a dolguk. Katonákká kell formálniuk önmagukat. És édeskevés idő áll rendelkezésükre ehhez. Mindaz, amit együtt csinálunk, amire ma, holnap, az elkövetkező hetekben oktatom magukat, megmentheti az életüket. Sőt, ennek révén letörleszthetik a hadsereggel, hazájukkal, önmagukkal szembeni adósságukat. Ki jelentkezik hát önként?
Kendall Sawyer, Glenn Gilpin és Samson Posey fölemelte a kezét. Napoleon White is megtette volna. Nem akarta azonban eltúlozni a dolgot, nem óhajtott túlbuzgónak látszani. Calvin Ezra Smith szintén fölemelte a kezét, de nem bízott ebben az emberben, ebben a századosban, aki gúnyolódott istenen és a megszentelt napon, s lekicsinylően beszélt a gonoszról.
– Posey, magát választom! – jelentette ki Reisman. Samson fölállt, s látszott rajta, hogy nagyon jólesik neki a választás. – Sawyer, Gilpin, magukra majd más alkalomkor tartok igényt. – Azok ketten csalódottnak, csaknem megbántottnak látszottak. – Ami pedig a többieket illeti, fújják ki magukat, vegyenek mély lélegzetet és szedjék össze a bátorságukat. Mindkettőre hamarosan szükségük lesz. A mai napnak még csak a felénél tartunk.
Odahívta az őröket. – Adjanak ide minden kötelet meg egy fejszét – mondta.
Néhány katonai rendőr a könnyű szerelvényéből előszedte az aznap, reggel a terepnehézségek leküzdéséhez használt köteleket. Samson sorra járta őket, átvette, s hosszú karja köré tekerte a kötélhurkokat. Bowren átadott egy fejszét Reismannek, aki azt beakasztotta a derékszíjába.
Azután Reisman és Samson útnak ered fölfele a meredek, kanyargó gyalogösvényen. Legfelül az ösvény megkerült egy kiugró sziklaperemet és a rekettyésbokrokkal meg hangafűvel borított fennsíkba torkollott. Vagy félmérföldnyi távolságból odalátszott az uradalmi kastély egy része. Reisman körülnézett, egy vaskos fát vagy nagy köveket keresett, de semmi használhatót nem talált.
– Kötélen leereszkedünk a sziklán, azután a többiekkel együtt fölmászunk. Érti, amit mondtam, Posey?
– Igen.
– Van valami ötlete, hogy itt fenn hová erősíthetnénk a kötelet? – Reisman gesztikulálva jelezte a kötélfelerősítés és meghúzás műveletét.
Samson körülnézett. – Nincs fa... nincs nehéz kő – mondta. Megérintette Reisman hátán az összehajtogatott ásót. – Én ások lyukat... beleállok. Maga körém köti a kötelet.
– Nem így gondoltam, de kiindulásnak nem rossz ötlet – válaszolta gyorsan Reisman. Leakasztotta derékszíjáról a fejszét és rámutatott vele a sziklafaltól vagy száz méternyire álló néhány fára. – Vágjon le nekem hat vastag ágat és hozza őket ide nekem. – Odanyújtotta a fejszét Samsonnak. Samson a fejsze után nyúlt... habozott... pillantásuk találkozott és megerősítette, hogy kölcsönösen bíznak egymásba. Samson fogta a fejszét, ledobta a szerelvényét, a kötélkötegeket és futva megindult a fák felé.
Reisman összecsomózott négy kötelet és a szakadéktól tíz lábra árkot kezdett ásni. Hamarosan Samson is visszatért az ágakkal. Két egyszerű horgonyt kötöztek össze, rájuk erősítették a kötelet, jó erősen beékelték őket az árokba, majd földdel betemették őket. Teljes erőből meghúzták a kötelet – a horgonyok kitartottak.
– Én megyek elsőnek – jelentette ki Reisman és belebújt a szerelvényébe.
– Nem, én! – szívóskodott Samson.
– Én megyek elsőnek. Várjon, amíg jelt adok magának. – Reisman keresztbe vetette hátán az M3-ast és meghúzta a szíját. Lekémlelt a sziklafal peremén, figyelmeztetőn lekiáltott az alatta álló csoportnak és ledobta a kötelet.
A kötél leérve összetekeredett a földön, maradt még fölös hossza, de Reisman hirtelen rádöbbent arra, hogy feszesen, egyenesen fekszik odafent, s így az egész manőver jóval veszélyesebb, mint ahogy elképzelte, kiváltképpen, hogy az utolsó néhány lábnyi mászást a kiszögellés alatt kell megtenni, ahol még a sziklafal felületének kétes kényelme, a láb megvetésének lehetősége sincs biztosítva.
Elküldte Poseyt, hozzon még néhány vastag ágat, majd a sziklafal peremének közelében háromlábú emelőt ástak be. Ennek segítségével sikerült annyira megemelni a kötelet, hogy aki fölfelé kúszott, karjával lábával fogást találhatott a peremen.
Reisman áthurkolta a kötelet a fenekén, hátrafelé kilépett a sziklafal peremén és megindult lefelé a szirtfal felülete mentén. A kötelet lassan csúsztatta át szorosan zárt kezén és lábán. Ahol a kiugró szikla meredeken lefelé kezdett ereszkedni, egy dobbantással elrugaszkodott a faltól, majd lejjebb ismét odalendült a kőfelülethez. A sziklapadnak támasztotta a lábát s egy pillanatig megpihent, majd a laza kötélen újra kilendült. Kétszer is sikerült megvetnie a lábát a kanyargó gyalogösvényen. Mire leért, a rabok már talpon voltak és feszülten figyelték. Az őrök félszemmel őt lesték, félszemüket a foglyokon tartották. Reisman a sziklafal lábától kissé eltávolodott, hogy láthassa a szirttetőt.
– Oké, Posey! – kiáltotta torka szakadtából. – Jöjjön le! Samson kevésbé elővigyázatosan, sokkal inkább virtuskodva ereszkedett le, s csak a lefelé csúszását megállító kötélcsomóknál pihent meg. Kezét, karját, lábát a kötél köré fonta, úgy szabályozta leereszkedésének sebességét. Nagy erővel ért földet, csak úgy örvénylett körötte a homok.
– Szerelvényt fel és sorakozó! – vezényelte Reisman.
– Nem lehetne az ösvényen? – morogta Roscoe Lever. – Nem vagyok én valami istenverte hegymászó!
– Ösvény nincs! – csattant fel Reisman. – Ez az egyetlen út fölfelé! Az életük függ tőle!
Vonakodva bár, de megindultak. Nagyon tartottak a mászástól.
– Gyerünk, rajta! – nógatta őket Reisman. – Bowren, végeztessen velük néhány térdhajlítást és fekvőtámaszt, hogy lazuljanak az ízületeik és meggyőződjenek róla, életben vannak-e még.
Morgan őrmestert egy őrrel előre küldte a gyalogösvényen a tetőre, három katonai rendőrt pedig az út olyan pontjain helyezett el, ahol szükség esetén benyúlva segíthettek a mászóknak. Végül a kötél alján maga köré gyűjtötte a foglyokat.
– Lehet ezt jól is, rosszul is csinálni – mondta. – Ez a helyes módja. – Beszéd közben, fölfelé kúszva a kötélen bemutatta a helyes mozgást. – Húzódzkodjanak a karjukkal, kulcsolják a kötelet a lábukkal. Húzódzkodjanak a karjukkal, kulcsolják a kötelet a lábukkal. – Lecsúszott a kötélen. – Ha elfogja magukat az idegesség, nehogy lenézzenek! Hét kilóval kevesebbet visznek nálam, így hát örüljenek annak, hogy még nem adtuk ki a fegyvereket.
– Hát, csak adja ide nekünk a puskákat! Ahhoz bezzeg nincs mersze!
– Majd máskor, Franko! – válaszolta Reisman. – Ma nem. De mi lenne, ha utánam másodiknak maga mászna föl ezen, s megmutatná a többieknek, mennyit ér.
– Megvárom, míg rám kerül a sor, kapitány.
– Egyet jól véssenek az eszükbe – mondta Reisman. – Aki nem birkózik meg ezzel az akadállyal, az kész, kaputt, mint a fritzek! Nem tűrök semmiféle lógást. Aki ezt nem tudja megtenni egyedül vagy annyi segítséggel, amennyit egymásnak nyújtani tudunk, az képtelen lesz végrehajtani mindazt a többit, amit megkövetelnek tőle, s annak értéke az alakulat számára egyenlő a nullával. – Jelentőségteljes szünetet tartott, időt engedett nekik, hogy megrágják a hallottakat.
– Ki követ engem?
Samson átfurakodott a csoporton, senki sem állta útját. Reisman átadta neki a kötél szabad végét, amely lazán lógott alá.
– Most pedig valamennyien jól figyeljék meg azt, amit mutatok – mondta, gondosan válogatva a szavait. – Az, aki a kötél végét tartja, ugyanolyan fontos, mint az, aki éppen mászik. Karjával és lábával feszesen kell tartania a kötelet.
– Beigazította Samson kezét-lábát a kötélen, s meggyőződött arról, hogy pontosan megértette-e, amit mondott neki.
– Ha a kötél olyan feszes, mint egy tűzoltólétra, akkor könnyebb a mászás. Ha valaki mászás közben bajba jut, s úgy érzi, meg kell támasztania a lábát, lekiált a horgony-embernek, hogy lendítse beljebb. – Így. – Meglazította a kötél végét, Samson markába nyomta és megmutatta neki, hogyan lendítse a sziklafalhoz, akár egy ingát. – Aki megpróbálna lelépni a kötélről, mielőtt feljutott a tetőre, egyenesen lejön ide vissza és elölről kezdheti az egészet, ezért fogadják meg a tanácsomat és másszanak végig mindjárt elsőre. Még valami – és ez a legfontosabb. Jól jegyezzék meg valamennyien: mindig fölfelé nézzenek! Látják majd, hogy egy ponton kiugrik a sziklafal. A kötél emelőre van erősítve, hogy feljuthassanak a tetőre, de az, aki idelent fogja a végét, szintén segíthet maguknak. – Így. – Lassan visszahúzta Samsont a kötéllel együtt, amíg a kötélből annyi csúszott vissza a markán át, hogy teljesen megfeszült és éles szögben elállt a sziklafaltól. – Ha pontosan kiszámítva lépeget hátra, könnyen átlendíti a szikla peremén a haverját. – Hirtelen kirántotta a kötelet Samson kezéből. – De ha lazán engedi, akár meg is ölheti! Bowren, maga figyeli a horgony-embert és segít neki. Fogja a kötelet, Posey!
Gyors mozdulatokkal mászni kezdett fölfelé, s közben még utasításokat kiáltott le. – Húzódzkodj karral, kulcsolj lábbal! Húzódzkodj karral, kulcsolj lábbal! Ne nézzenek le, ne essenek pánikba! Ha szükség van rá, mindenütt ott a segítség! – Amikor az út felére ért, lekiáltott: – Lendítsen be az ösvényre, Posey! – Az ösvényen álló katonai rendőr megragadta, amikor a közelébe ért, magához húzta, mintegy bemutatva a műveletet a többieknek, azután elengedte, hogy a százados folytathassa a mászást. A sziklakiugrónál Reisman óvatosan araszolt felfelé, kitapasztalta, milyen szögben feszül a kötél a kiszögellésnél, s félig-meddig fekve jutott át a kritikus ponton. Néhány lépésnyire tőle Morgan és egy katonai rendőr figyelte és nyújtotta felé a karját. Reisman azonban visszaintette őket és segítség nélkül lendült át a peremen.
Posey akadálytalanul jutott fel. Sawyer következett: rémült, kétségbeesett arckifejezéssel küzdötte át magát a kiugrón, azután erőtlen rongy csomóként esett össze a fennsíkon; idegei és izmai még mindig vibráltak az erőfeszítéstől. Gilpin, a következő, annyira nem volt kimerült, hogy egy „a fenébe is, megtettem!” pillantást ne lövelljen Reismanre. S azután nem jött senki. Reisman lekémlelt a sziklafal peremén. Odalenn azon vitatkoztak, ki következzék.
– Gyerünk, mozgassa meg őket, Bowren – kiáltotta le. – Franko, indulás!
Franko lassan kúszott felfelé a kötélen. Kihasznált minden lehetőséget a megkapaszkodásra, több időt töltött pihenőkkel, mint magával a mászással. A sziklakiugrónál megcsúszott, megpördült a kötél körül, s most már háttal lefelé lógott.
– Az isten verje meg, százados! – ordított fel. – Visszamegyek. Nem tudom megcsinálni! – Lefelé kezdett csúszni a kötélen.
– Franko, ottmarad, ahol van! – kiáltotta Reisman. Nem láthatta a kiugró sziklaperem miatt. – Ha visszamegy, vége. Hall engem? Akkor magának nincs jövője ebben az alakulatban. Még ma éjjel visszaviszik Marston-Tyne-ba!
Egyszerre csak feltűntek Franko véresre horzsolt ujjai a peremen, azután megjelent a feje is. Levegő után kapkodott.
– Segítsen neki, őrmester – rendelkezett Reisman. Franko arcára iszony ült ki, amikor Morgan feléje nyúlt, Reisman megragadta az őrmester derékszíját, nehogy mindketten a mélybe zuhanjanak.
Smith, Wladislaw és Jimenez óvatosan kúsztak fel. Jól beosztották erejüket, közvetlenül azelőtt jeleztek a horgonyembernek, hogy lendítse őket a sziklafalhoz egy kis pihenőre, mielőtt elérték volna a sziklakiugrót. Azután most-vagy-soha arckifejezéssel tornászták fel magukat az utolsó néhány lábnyi szakaszon.
Myron Odell kifogástalanul haladt egészen az utolsó sziklapad-pihenőig, ott azután megbénult. Magához ölelte a kötelet, de nem mozdult egy tapodtat sem, nem indult se fel, se le. Reisman lerohant a gyalogösvényen oda, ahonnan láthatta is.
Dühösen ordított le a tengerparton álldogáló csoportnak: – Az isten verje meg magukat, ne álldogáljanak ott! Induljon már valaki és segítsen neki!
Maggoton volt a sor. – Majd hülye leszek, hogy felmenjek oda, hogy elpusztíccsam magamat, csakhogy segíccsek annak a gyáva jenkinek! – morogta. – Mi a fenének nem ugrik, akko' vége von' az egésznek...
Napoleon maga sem tudta, mi történt vele, de még mielőtt meggondolta volna, már a kötélnél termett. Vállon ragadta Maggotot és hátrapenderítette. – Félre! – parancsolt rá és mászni kezdett felfelé.
Maggot villámgyorsan visszaugrott a kötélhez, elkapta Napoleon bokáját, lerántotta a kötélről a homokba, s öklével újra meg újra belevágott Napoleon arcába.
Myron Odell a jeges rémülettől fátyolos szemmel figyelte a verekedést. Érezte, hogy valami kirántja kezéből a kötelet, s majdnem leszédült a keskeny szirtnyelvről. Látta, hogy a többiek szétválasztják a verekedőket, elrángatják őket egymástól, azután hallotta, hogy a százados ráordít, először az ösvényről, azután lentről a tengerpartról.
Reisman odalendítette a kötelet a sziklafalhoz. – Kapja el, Odell! – kiáltotta.
Odell lekuporodott, megdermedt. Úgy érezte, hogy egyedül van az egész nagy világon, s már azt sem bánta, ha örökre ott marad, ott is hal meg egyálltó helyében.
– Fogja a kötelet, tizedes – adta ki komoran a parancsot Reisman. – Nincs más mód, hogy megmozgassuk azt az istenverte nyomorultat. – Azzal lerántotta válláról a géppisztolyt, kibiztosította és célzott. – Odell! – ordította. Öt másodperc múlva lőni kezdem a sziklafalat. Kapja el azt a kötelet, és mozgás!
Odell hallotta a szavakat, látta, hogy száz lábbal alatta alakok mozognak a tengerparton, azután meghallotta a fegyverropogást és dermedten-hitetlenül nézte, amint a lövedékek belefúródnak a sziklafalba, s homokot köpködve közelednek a párkányához – és már ugrott is! Keze, karja, lába összefonódott a kötéllel, kifelé repült a zaj-por-szétrobbanó-szikla kavargásából, valami újfajta félelem lett úrrá rajta, amely fölvillanyozva átlendítette a sziklaperemen, mintha ott sem lett volna – senki sem segített neki, valamennyien visszaugrottak a fegyverropogás hangjára! – azután remegve és diadalittasan leroskadt a kiguvadt szemű foglyok közé a fennsíkon. Megtette, és még annál is többet! Lőttek rá! Őrá! Hát megízlelte, milyen is a tűzkeresztség! Érezte, hogy a halál parányi szilánkokban sivít el mellette, s ő mégis sértetlen maradt! Úristen, hát megmutatta nekik!
Reisman megkönnyebbülten, hatalmasat sóhajtott.
– Bassza meg! – kiáltotta oda a többinek. – Gyerünk, indulás!
Maggot, White, Pinkley és Lever meglepően könnyedén kúsztak fel a kötélen.
Bowren odanyújtotta Reismannek a kötél laza végét. – Én következem, százados – mondta. – Nem akarom, hogy bárki ezek közül a pofák közül azt képzelhesse, olyasmit tud, amit én nem tudok.
Gyorsan mászott fölfelé és átlendült a sziklafal peremén. Reisman a gyalogösvényen baktatott fel hozzájuk.

 

Odell gyűlölettel vegyes tisztelettel tekintett a századosra, hogy ilyesmire kényszerítette, de volt benne jócskán csodálat, sőt ragaszkodás is, bár ezt tagadta volna. Végtére, a százados akár meg is ölhette volna. Akkor ő, Myron Odell, ebben a pillanatban, amikor a századost hallgatja, aki harctéri tudományra oktatja őket és arra, hogyan kell a mindenkori helyi táplálékon élni, most holtan, véresen és összetörtén feküdne a szikla lábánál – pedig ő ártatlan! A megsemmisülés fogalma – ez volt az, amit nemigen tudott megérteni és aminek elfogadásától visszahőkölt. A megsemmisülés előtti pillanatban vajon ő is a sebére szorította volna-e a kezét, vonaglott, hánykolódott és fintorgott volna, „Elkaptatok!”, ahogy a filmeken szokták, vagy elsikította volna ő is az örök sikolyt, amint lefelé csúszik a semmibe, ahogy azt ugyancsak a filmeken látta? De egyiket sem tette, így azután maga sem tudta, minek is kellene éreznie most magát: jónak vagy rossznak, megszégyenültnek vagy büszkének. A százados sem segített rajta. Amikor fölért a gyalogösvényen, mindössze egy kíváncsi pillantást vetett rá, azután nem törődött tovább vele.
Amint véget ért a kiselőadás, ismét derékig levetkőztek és tornásztak. Hát, soha nem engedi megpihenni őket ez az alak? Odellnek minden izma és csontja sajgóit, de eltűnődött azon, milyen érintetlen erőtartalékokat fedezett fel önmagában.
Mielőtt elindultak volna hazafelé, üríteni mentek; kissé távolabb végezték el dolgukat attól a helytől is, ahol ültek meg a haza vezető útvonaltól is, remélve, hogy szert tehetnek némi kétes pillanatnyi magányra. Haza! Így mondta aznap reggel a százados. De Odell tudta, hogy ez is csak olyan otthon, mint bármely más hely a világon.
Franko állt mellette. Szabadon lengette hímvesszőjét a magasra nőtt rekettyebokrok és hangafű közepette, közben azon törte a fejét, vajon használhatja-e majd újra másra is, mint vizelésre. Furán nézett Odellre. Odell elkapta róla a tekintetét és – elállt a lélegzete!
– Úristen, egy nő! – motyogta, s olyan kapkodva igyekezett begombolkozni, hogy a nagy sietségben levizelte magát.
Valóban egy nő volt. Legalábbis részben, derektől fölfelé, aki kővé dermedten állt néhány lábnyira alattuk, ahol a gyalogösvény beletorkollott a fennsíkba. Victor Franko megfeledkezve a többiekről, elindult a nő felé. De azután megpillantotta a kutyát.
Reisman a kutyaugatásra fölkapta a fejét és megpillantotta vagy harmincméternyire a csapáson Margot Strathallant, amint rövid pórázra fogva húzza maga felé az ellenszegülő dobermannt.
– Franko, ide hozzám! – kiáltott Reisman.
Franko visszafordult. Torz, fájdalmas düh ült ki az arcára.
Reisman elkapta Bowren karját. – Menjen oda, mondja meg annak a nőnek, hogy eredjen vissza a tengerpartra, amíg el nem hagytuk a térséget! – parancsolta. – Morgan, szedje össze az embereket, de gyorsan, és sorakoztassa itt őket!
A foglyok ott nyüzsögtek a kis térségben. Egyesek kíváncsi, de a legtöbben mohó, éhes pillantásokat vetettek a nőre. Samson aggódva pillantott a századosra, azután a kutyára. Morgan őrmester vigyázzt vezényelt, s úgy állította őket, hogy nem láthatták a nőt.
Bowren futólépésben érkezett vissza és odasúgta Reismannek: – Azt mondja, ez az ő birtoka, uram, és senki sem Írhatja elő neki, hol sétáljon. A parancsnokkal akar beszélni.
– Vigye el őket innen, Bowren. Futólépésben a táborig. Utolérem magukat.
Amikor Reisman a nő közelébe ért, a dobermann tehetetlen dühében vicsorogva neki akart ugrani.
– Ruhig, Sigismund – csillapította Margot, és az állat fejét, oldalát paskolta.
A kutya nyüszített, de engedelmesen leült, ám gyanakvó szemmel követte Reisman minden mozdulatát.
– Er gehorcht Ihnen gut – jegyezte meg fanyarul Reisman.
– Sprechen Sie deutsch? – kérdezte meglepődve a nő.
– Igen, beszélek németül, de valahányszor meghallom, mindig rosszul reagálok rá. Hol dühbe gurulok, hol nevethetnékem támad!
A nő visszafordult a kutyához. – Ez a kedves tiszt nem bánt bennünket. Csak beszélgetni akar. – A kutya lecsillapodott. Margot rámosolygott Reismanre. – Lövéseket hallottam. Talán elszórakoztak valamelyik játékos kis gyakorlatukon?
– Megkértem arra, hogy tartsa távol magát azoktól a területektől, ahol dolgozunk – felelte hűvösen Reisman.
– Meglehetősen közönséges alakok – gúnyolódott Lady Margot. – Ugye, amerikaiak? S azt hiszi, ezekkel fogja megnyerni a háborút? Ahhoz azért több kell. Én csak tudom.
– Még egyszer, de utoljára figyelmeztetem – mondta halkan Reisman, igyekezvén úrrá lenni haragján. – Ne közelítsen az embereimhez! Ne lásson, ne halljon bennünket!
– Ne halljam magukat? – nevetett Lady Margot. – Hát, ez meglehetősen nehéz lesz, ha ilyen zajt csapnak. Puskaropogás a tengerparton, és óránként kürtszó. Talán be kellene zárkóznom a szobámba, csakhogy a kedvében járjak? – A nő szeme haragosan villant. – Hadd emlékeztessem arra, hogy itt én vagyok otthon, s maguk az én ősi birtokomon tartózkodnak.
– Ha másképpen nem megy – mondta most már nyugodtabb hangon Reisman –, olyasmit teszek, amit szerettem volna elkerülni. Értesítem a Hadügyminisztériumot, hogy saját érdekükben helyesebb lesz, ha eltávolítják magát innen.
Lady Margot arcán zavar tükröződött, idegesen harapdálta az ajkát, de azért dölyfösen válaszolt. – Erre nem lesz szükség. Nem állt szándékomban meglepni magát munka közben, ahogy nevezte. A puszta látványra is elönt az epe. Örömömre szolgál, ha elkerülhetem.
Ezzel a kutyát maga után vonszolva kilépett a fennsíkra. Reisman tekintetével kísérte őket, amint a dombok között a kastély felé tartottak. Úgy döntött, hogy nem váltja be fenyegetését, legalábbis egyenlőre még nem. Sarkon fordult és az osztaga után vetette magát. Még több órás munka várt rájuk.

 

4.

A nagy királyságban aznap éjszaka az emberek mindenütt összebújtak, szeretettel és rettegve, gyöngéden és szenvedélyesen kapaszkodtak meg egymásban, miközben a fegyverek mindezen érzelmek ellen törve rémítették őket; összebújtak az ágyakban, ha szerencsések vagy jómódúak voltak... behúzódtak a hideg, járdaszinti ablakpárkányok mellé Belfastban... sötét téglafalakhoz tapadtak Liverpoolban... utazás közben a vasúti kocsik átjáróiban és üléseiben... egyfontos strichelés közben Londonban, ahol a kurvák úgy fésülték át a Picadillyt, akár az erszényes kerítőháló, s alig akadt hal, amelyik kicsúszott volna hálójukból.
Akadtak, akik saját magukkal voltak elfoglalva.
Archer Maggot például az emlékeivel volt elfoglalva. Pokrócába csavarva a kemény földön feküdt, fájt minden csontja és izma, bűzlött a kimert latrinák szagától, gondolataiban a sziklán látott nővel foglalkozott, aki nyakig begombolkozott magasan záró kabátjába és így nem állapíthatta meg, van-e melle vagy segge vagy lába vagy bármije, de emlékei alapján vágyódott rá, s azon tűnődött, vajon a közelben lakik-e, talán a nagy házban, meg hogy a százados jut-e valamire vele.
– Kaptál eleget, mi, Looey, amikor otthon vótál?
– Kaptam eleget.
– Hallom, ti messzikóiak fenemód szenvedélyesek vagytok.
– Hát persze, szenvedélyesek. Mit képzelsz?
– Öregem, nekem annyi vót belőle, hogy már ha rájuk néztem is rosszullét fogott el.
– Nagy a pofád.
– Hát csak azér', Looey, mer' hogy nagy ember vótam én ám odahaza.
– Eeegen?
– Úgy ám, Looey! Megkaptam én minden puncit, amit csak akartam. Ha egy friss, fiatal kurva felgyűlt a fődekrő', először Archie Maggotot kereste, hogy törje be ötét, taniccsa meg a dörgésre. Annyi vót, amennyit csak akartam és több pénz csörgött a zsebembe', mint amit te egész életedbe' látni fogsz.
– Talán kuplerájód volt?
– Kupleráj? A fenébe is, nem értesz te semmit. Há' még sose hallottál Phoenix Cityről?
– Hol van az?
– Még hogy hun van! Az istenit, Looey, nem tudsz te semmit! Azt hittem ebbe' a seregbe' mindenki járt mán Phoenixben.
– Arizona... dolgozott ott egyszer az unokafivérem, gyümölcsöt szedett.
– Ha, öregem, te aztán vérbeli tanyasi vagy, úgy bizony. Én nem tudok Arizonába' semmiféle Phoenix Cityről. Amiről beszélek az Alabamába' van. Én is odavalósi vagyok, Russell megyei. Pont szembe' a georgiai Columbusszal, a Chattahoochee folyó mellett. Ott aztán vannak kuplerájok és sztriptíz lokálok és ivók és játékautomaták és kártya- meg kockalebujok, és mindenki nagy pénzbe' játszik... még azokat a niggereket is haggyuk játszani... aztán meg kakasviadalok, és ha valakinek csak egy gombostűje vagy staubja vót, hát azt is elszedtük tőle... Vót ott minden, amit csak az ember kívánhatott ebbe' a kurva világba'.
A Tizennegyedik utcán és a Dillingham Streeten és a Scale Roadon, ahol villogott a neon és özönlöttek a hidakon át Columbusból a balekok; özönlöttek az egész megyéből, az állam déli végéből és Birminghamből; jöttek egész Délről, odafent Miamiból és Tallahasseeből és Mobile-ból és New Orleansból; azután jenki szerencsejátékosok még New Yorkból és Chicagóból és Detroitból is; meg cowboyok Renóból és a nyugati partvidékről... de leginkább katonák... ezren meg ezren meg ezren jöttek át azokon a hidakon Fort Benningből, zsebükben a zsolddal, és a felhajtok egyenest odavezették őket, ahol a lányok már vártak rájuk az ócska zenés lebujokban, éjszakai mulatókban, szállodákban és motelekben, de az áradat átcsapott a régi favázas házakra és gabonapajtákra és nyúlketrecekre és a mély keréknyoma földutak menti halásztanyákra is. És Archer Maggot nagyfiú volt mindenütt. Nem a legnagyobb, nem volt ő nagymenő, bár néha azt képzelte, hogy az vagy az lesz – de felfelé ment a csillaga, egyet s mást elintézett az igazi nagyfiúknak, a bűnszövetkezetek főnökeinek, gondoskodott arról, hogy zökkenésmentes legyen az üzletmenet, új embereket toborzott, kordában tartotta a lányokat, elvitte a kenőpénzt a zsaruknak és a seriffeknek és a politikusoknak, elintézte a baját azoknak a paliknak, akik hamisjátékról, fölvizezett piáról vagy arról pofáztak, hogy nem engedtek nekik elég időt a csajokkal, pedig kifizették az árát, lánccal, bokszerral meg bikacsökkel puhította meg a bajkeverőket, néha pedig hatalmas, puszta öklével és bakancsával, s mindezt igazán élvezte is – bár néha ő is, meg a fiúk is túlzásba estek, és napok múlva felpuffadt hullát húztak ki a Chattahoochee-ből...
– Sóder! – jelentette ki Luis Jimenez. – Odahaza nálunk is megcsinálják mindezt, de a törvény egy-kettőre lecsap rájuk. Ilyen hely nincs.
Maggot fölriadt ábrándozásából. – Ne merd még eccer azt aszondani, hogy sóder! – sziszegte dühösen. – A törvény és a politikusok, hát ők mind nekünk dógoztak. Bizony, ez az igazság, és ők is hozzánk gyüttek punciér' meg csempészett pálinkáér' és szórakozásér', mint akárki más.
– Hát, ha olyan nagyfiú vagy, Balhés, mit keresel itt, mi?
– Hosszú történet ez, Looey. Hosszú történet.
– Pofa be, öregem... nehéz napom volt és az az istenverte százados azt mondta, nem hagy nekünk szusszanásnyi időt se. Aludni akarok.
De Archer Maggot nem tudott elaludni, kergették egymást a gondolatok a fejében... sajogtak az izmai... pattanásig feszültek az idegei... mert szaftos puncikra emlékezett, hogy hogyan kezdték dobálni magukat és izzadni és nyögdécselni és szaglani és kapaszkodni és zihálni és sikoltozni és azután elcsöndesedve feküdtek verejtékes, csapzott hajjal és egész testük verejtékben úszott. Nem tudott elaludni, mert újra látta azt a londoni csajt, aki azt sikoltotta: „Erőszak!” Éppen őnála, pedig előtte már lefeküdt vagy ezer férfival, és kitartott emellett a hadbírósági tárgyaláson is, ahol megmutatta az általa okozott zúzott arc- és testsérüléseket. Kurva! Még csak csinos sem volt, még csak az ágyban sem volt jó, mint azok, akiket ő képzett ki és akiken ő uralkodott Phoenix Cityben. Ez az ócska ribanc verte át és indította útnak az akasztófa felé és juttatta sittre egy niggerrel és egy indiánnal és egy mexikóival!
Nem tudott elaludni, mert ismét eszébe jutott az a reggel, amikor Phoenix Cityben egy bírósági alkalmazott a kezébe nyomta a behívóját... nem postán küldték, személyesen kézbesítették, hogy biztosak legyenek abban: megkapta és ne lehessen tévedés, hogy honnan küldték... ő meg elment a belvárosba a bíróságra, hogy kiderítse, mi a fenét baszott el, azok pedig közönyösen néztek rá, mintha nem is lenne ember, és azt mondták neki, azt kell tennie, ami a papíron áll, be kell vonulnia... ő meg képtelen volt megérteni, hiszen eddig mindig megvédtek a fejesek, bármit követett is el... amikor pedig elment a nagyfőnökökhöz, akik bármit el tudnak intézni, azt mondták neki, túl sok volt a verés, túl sok volt a hulla, túl gyakran dolgozott a saját számlájára... túl sok volt a panasz, Fort Benning pedig követelőzik, azzal fenyegeti őket, hogy bezárat egy-két helyet, ez pedig ártana az üzletmenetnek... a nagyfejűek így gondolták elintézni az ügyet... túladni rajta... szívességet tesznek neki... mert voltak, akik szívesen látták volna a Kilby börtönben, mindazért, amit elkövetett... vagy éppenséggel a Chattahoochee-ban... vagy egy gödör fenekén... de ők, a nagyfőnökök túlságosan kedvelték, hogy ilyesmit megengedjenek, mondták, így azután csak be kell vonulnia, akárcsak annak a szép városnak és független államnak a többi hű fiának... és jobban teszi, ha befogja a száját arról, hogyan intézik a dolgokat Phoenix Cityben... mert ha eljár a pofája, sok módja van annak, hogy elkapják... de ha jó fiú lesz és azt teszi, amit mondanak neki, akkor talán még munka is várja, amikor hazajut.
Attól a naptól fogva, hogy egyenruhába bújtatták, Archer Maggot bosszút forralt, megfogadta, hogy nagyobb menőként tér vissza, mint amilyenként elment, és akkor majd leszámol azokkal, akik bedugták a hadseregbe. De a hadsereg soha nem hagyta hosszabb ideig megülni egy helyen, így legfeljebb zsoldfizetéskor indíthatott be egy kis kockázást és pókért – az pedig sohasem fizetődött ki a számára, hogy becsületesen játsszon olyan krapekok ellen, akik nagyon is tudják, mit csinálnak. Csak amikor áthajóztak Angliába és szállítóegységével London közelében rendezkedtek be, támadt a nagy ötlete: meg kell szervezni a londoni kurvákat, pontosan úgy, ahogy odahaza tették a csajokkal. Be kell őket költöztetni valahová, ellenőrizni kell őket, odaszállítani nekik férfiakat, azután szépen lefölözni a pénzüket, ha pedig szükség van rá, egy-két pofon helyrebillenti őket. Saját birodalma lesz, amelyben ő a nagyfőnök!
S akkor jött az az első kurva, akit elkapott a Piccadillyn... Nem! Nem így történt! Az a kurva kapta el őt, így vallott a hadbíróság előtt is... Belenevetett a képibe, amikor ő meg tette neki az ajánlatát – nem kérdezte, hanem közölte vele. Ott feküdt meztelenül az ágyon, siettette. Ő pedig még nadrágban, elmondta neki, mi mindent tesz majd érte és a barátnőiért... Igaz, ezt nem mondta el a hadbíróság előtt – csak annyit vallott, hogy a nő felcsípte, elvette a pénzét, nem adott érte semmit, és ha ő talán egyet-kettőt lehúzott neki, ez csak azért volt, mert átverte... A szeme közé nevetett! Meg hogy függetlenül dolgozik. Nem érdeklik a stricik, nincs szüksége rájuk. Strici! Az isten verje meg, nem strici ő! Ez csak amolyan mocskos jenki duma! Az a kurva meg rátámadt, a legmocskosabb szájú ringyó volt, akivel életében összeakadt, fölöltözött, anélkül, hogy ő megkapta volna, amiért már fizetett – s ez volt az, amikor alaposan megadta neki, letépte róla a ruhát, elvette azt, amit már kifizetett, alaposan helyben hagyta, hogy megmutassa neki, ki parancsol itt, mert egyetlen dolog van, amit nem tud elviselni: ha kinevetik. Az a nő pedig olyan hangosan visítozott, hogy a szomszédok értesítették az angol zsarukat és a katonai rendőröket és valamennyien azt állították, egytől egyig valamennyien, hogy ő erőszakot követett el rajta.
Még elkapja! Igen, az isten verje meg, elkapja még! Tompa agya elélvezett, ha maga elé képzelte meztelenül, amint ő beveri neki és kikészíti, beveri neki és kikészíti...

 

Samson Posey nem tudott elaludni. Lerúgta magáról a pokrócot, fölkelt, előszedte zsebéből az apró, éles kagylókat, amelyeket a tengerparton talált, s nagy erőfeszítéssel kéz- és lábujjairól apró körömforgácsokat faragott le. Előrekúszott, föllebbentette a kis kétszemélyes sátor bejárati ponyváját és az ég felé nyújtotta tenyerén a körömforgácsokat.
– Inuszakac! – szólongatta halkan a jóakarat ősi, ismerős istenségét. – Adj nekem hosszú életet és segítsél, Inuszakac! – kántálta. A körömforgácsokat szétszórta az éjszakai szélben, azután visszakúszott a pokrócához és álomba merült.
Victor Franko kimeredt szemmel, álmatlanul lapult a sátor túlsó végében. Ettől az őrült fattyútól lúdbőrös lett a háta.

 

Reisman százados fel-alá járkált a laktanyaépület lapos tetején, fürkészte a tábort, suttogó beszéd foszlányait hallotta, de a szavakat nem vehette ki, mozgó alakokra figyelt, amelyek körvonalait nemigen látta... átkozta magát, amiért elvállalta ezeket az éjszakai őrködéseket, jóllehet parancsnokként senki sem kényszeríthette volna erre, még csak el sem várták tőle... azon tűnődött, vajon megszabadul-e valaha is attól az érzéstől, hogy küszöbön áll a baj; attól a nyomasztó szorongástól, hogy közeleg a végzet. Mi hajtja őt? Kudarcainak emléke? Rettegés az újabb kudarcoktól? Soha sem tud majd teljesen megbízni a foglyokban, lazítani a saját magára és az őrségre rótt életmódon? Bizonyos értelemben nekik volt a legnehezebb soruk, mert azzal, hogy ide vezényelték őket, ők is elítéltek lettek, szinte éjjel-nappal dolgozniuk kellett, kivéve az éjszakai őrségekkel megszakított túlságosan is szűkre mért alvást és a háromnaponkénti szabad éjszakát. Ezen a napon Bowren tizedes és a szolgálaton kívüli három katonai rendőr még a szabad éjszakájukat sem élvezhették.
A takarodó után Marston-Tyne-ba küldte őket. Miután óva intette őket, ne járjon el a szájuk, hogy hol táboroznak és mit művelnek, megbízta őket, hogy vigyenek vissza a magukkal hozott négy teherkocsi közül hármat és egy dzsipen térjenek vissza a Stokes-uradalomba. Boldogan vállalták a feladatot. Ha másért nem, hát hogy megszabaduljanak kis időre a tábort és a rabokat beárnyékoló komor légkörtől – pedig mindenki közül nekik lett volna a legnagyobb szükségük alvásra, bár az is lehet, hogy alvás helyett inkább néhány órás kikapcsolódást és kétes izgalmat választottak volna Stokesmouth faluban vagy másutt, ha egyáltalán megkérdezték volna őket. Arra gondolt, bárcsak ő maga is velük tarthatott volna... egy éjszaka Tess-szel... akárcsak néhány rövid óra vagy pár perc, hogy erőt merítsen kedvességéből, lágyságából, szenvedélyéből.
Az ő szemében Marston-Tyne fantasztikusan ellentétes emlékek helye... félelem, undor, halál – szerelem, szépség, élet... Vajon hűségesen vár-e rá Tess, mindaddig, amíg lehetősége nyílik, hogy elmenjen hozzá?... amint egyszerűen, kedvesen, a maga fiatal és vibráló módján megígérte, jóllehet ő soha nem kérte és nem is fogja kérni ezt tőle, még csak jogot sem formálhatott arra, hogy reménykedjen benne. Csodálatos volt, ami éppen vele esett meg... de vajon mit jelenthet ő a lánynak?... abból, amit múltja alapján remélhetett... amit jövője ígért neki. Egy pillanatra iszonyú vágyakozás, már-már gyötrelem fogta el, mert arra gondolt, hogy valaki más is azzá válhatott a lány számára, ami ő volt neki... és talán a jövőben is még azzá válhat valaki.
Miért nem tanulja már meg, hogy meglegyen éneikül?... és élvezze ezt az állapotot!
Margot Strathallanre gondolt... aki ott volt a közvetlen közelben. Annyira lefoglalta nehéz munkája, szinte megfeledkezett arról, hogy ott van... amíg meg nem jelent a sziklán... megzavarta az embereket... Úristen! Micsoda alkalmatlan, lehetetlen időpontot választott arra, hogy megjelenjen!... Nevetséges! Hacsak nem volt esetleg szánalmasan jól megválasztott, jóllehet bárdolatlan elhatározás; attól függ, milyen természetű aberrációban szenvedett... Úgy van, és őt magát is kizökkentette, az isten verje meg!... ott, abban a sajátosan idegen, magányos világában, amely látszólag gúnyolódik mindenen... amely, úgy tűnik, saját maga által épített börtön... és még mindig nem tudja, mi az oka... talán soha nem is tudja meg... Ringyó!

 

Reisman három napon át kíméletlenül hajszolta a foglyokat. Edzés, tanulás, fegyelem volt a mindennapos kenyerük. Annak a kiképzésnek az anyagát, amelyet más körülmények között hetek, hónapok alatt sajátíthattak volna el – s a többségük valóban ilyen hosszú kiképzést kapott annak idején –, most órák, napok alatt kellett újratanulniuk, újra elsajátítaniuk, újra magukévá tenniük. Erőltetett menetek a hatalmas uradalom egyik sarkából a másikba és végig a tengerparton; fel-le kúszás kötélen a tengeri sziklákon vagy fel-le kúszás mindazon nehéz tereptárgyakra, azok alatt és azokon keresztül, amelyeket Reisman csak képes volt kiötölni; zárt alakulatban alaki kiképzés a tábor területén, tornagyakorlatok, amikor már az áhított „tíz perc szünet”-et várták, gyors éjszakai menetgyakorlatok, amikor már-már azt hitték, hogy végeztek aznapra és kimerültén a sátrukba vonszolták volna magukat; s szüntelenül, szakadatlanul Reisman hangja: vezényel, hízeleg, nógat, fenyeget, oktat, a helyzetnek megfelelően változó hanghordozással, ritmussal, hangszínnel és hangerővel – hol a durva szleng, a katonai zsargon, a haverkodó hang; hol meg a lassú, gondos, tagolt tiszt-úriember-részidős értelmiségi szólalt meg valamelyikük fölött, ügyelve arra, hogy a maga szintjére emelje őket, megbizonyosodva arról, hogy valóban meg is értették-e.
A kiselőadásokat variálta és ismételte, kibővítette és finomította, olykor új tárgyakkal egészítette ki, ha úgy vélte, képesek már felfogni mondanivalóját: elsősegély, térképolvasás, iránytű, alapvető gyalogsági harcászati ismeretek, ismerkedés a fegyverekkel. Nem adta a kezükbe a fegyvereket, arról meg egyenesen szó sem lehetett, hogy használják azokat – egyelőre még nem. De megtanította őket az M1-es puska, a karabély, a 45-ös automata pisztoly, az M3-as géppisztoly, a gránátok kezelésére, újra megismertette őket a gyalogos katona alapvető, egyszerű fegyvereinek kezelésére, amit végül is el kellett sajátítaniuk, mielőtt továbbhaladva, bonyolultabb és érdekesebb dolgok tanulásába foghattak volna... ha megszolgálják a jogot, hogy ismét használhassák mindezeket... ha ő méltónak ítéli őket erre... ha megbízhat bennük.
Az időjárás változó volt, de ez nem számított. Meg kellett tanulniuk ügyesen mozogni a legkülönfélébb terepeken, minden időjárásban, éjjel és nappal – amíg Reisman részletesen és pontosan meg nem tudja, voltaképpen mi is lesz a küldetésük. Az idő óráról órára változott. Felhőszakadásszerűén zuhogott az eső, csattogva paskolta az embereket és a felszerelést, éjszaka tépte-cibálta a parányi sátrak vásznát, elárasztotta a vízlevezető árkokat, átáztatott mindent, a tábort elárasztotta a latrinabűz, a víz átszivárgóit az őrség laktanyájának tetőjén és bőrig áztatta a nyomorult katonai rendőröket, akiknek a szabad ég alatt kellett őrséget állniuk. Máskor viszont enyhe, már-már kellemes volt az időjárás, szinte a tavasz – és a partraszállás – előhírnöke.

 

Bowren tizedes volt az, aki elnevezte a rabokat... akitől csatakiáltásukat... voltaképpen identitásukat kapták.
Négy nappal a kiképzés megkezdése után hajnalban megjelent Reisman kis irodájának az ajtajában és gunyoros, de megnyerő komolysággal jelentette: – A piszkos tizenkettő felsorakozott, uram!
Reisman fölpillantott; éppen az előző este a rabok között kiosztott teszteket ellenőrizte, írásos válaszaik között akadtak egészen kitűnőek, voltak megfelelőek és gyengék is, egyesek írása pedig szinte olvashatatlan – Samson Posey a szavak közé kis rajzokat is beszúrt –, de Reisman elégedett volt a kiképzés e szakaszának eredményeivel. Sikerült közelebb férkőznie hozzájuk, dolgoztak, igyekeztek, gondolkodtak. Mivel összpontosítás közben zavarták meg, a szándékoltnál élesebben kérdezte: – Hát ez meg micsoda, tizedes?
– A piszkos tizenkettő, uram... várja magát – Bowren még egyszer megpróbálkozott egy kis meghajlással, lendületes karmozdulattal, mosolyogva, de hirtelen megijedt, vajon nem lépte-e túl a bajtársiasság határát, amelyre a százados hatalmazta fel az elmúlt napok során.
– Hallották már magától ezt az elnevezést?
– Nem hiszem, uram – válaszolta elkomolyodva Bowren. – Csak tréfáltam. Remélem, nem feltételezi, hogy zsarnokoskodom felettük... – Úgy gondolta, ahogy Morgan zsarnokoskodott felettük néha... ok nélkül... fölöslegesen durván vagy kegyetlenül... sokkalta inkább saját kielégülésére, mint azért, hogy segítsen a századosnak vagy embereinek.
– Tőlem úgy zsarnokoskodik felettük, ahogy kedve tartja – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Reisman. – Ha úgy véli, hogy az használ. Azt akarom, hogy szikárak, szívósak, mindenre elszántak legyenek. Ha itt nem viselik el, amit kapnak, nem viselik majd el ott sem, ahová küldik őket. Nem erre gondoltam. Sőt, azt hiszem, egyenesen tetszene nekik ez a becenév. Ezért is hagytam, hadd örüljenek ennek a mosakodási és borotválkozási balhénak. Csak hadd hallják meg... mondja meg az őröknek, használják ezt az elnevezést... A fenébe is, illik rájuk, nem igaz? – mondta és elnevette magát, azután fölállt, hogy kimenjen hozzájuk a táborba. – Kezdenek már igazán bűzleni.
Valóban bűzlöttek – igaz, nem annyira, hogy az ember ne közelíthetett volna hozzájuk, bár titkon ebben reménykedtek, ezt tárgyalták kérkedő beszélgetéseik során, s úgy gondolták, előbb-utóbb bekövetkezik ez az állapot, ha elég sokáig kitartanak. De valóban bűzlöttek – a mosdatlan testek izzadtságának és szennyének, a kutyafuttában bekapott fejadagok, a rettegés és a düh, a vízvezeték hiányának a bűzét árasztották. A szakállak és bajuszok – voltaképpen egyelőre csupán rövid borosták, amelyek némelyiken torzonborzan nőttek, másokon tömött, sötét szőrzetet alkottak, kosszal elkeverve – valamennyiük külsejét félelmetessé tették. Posey amúgyis félelmetesen festett. Odell is mindent elkövetett, hogy annak tűnjön vékonyka szőrpamacsaival.
Mindennap fölkínálták nekik a fürdés és borotválkozás lehetőségét, de mindannyiszor visszautasították. Ez volt az egyetlen fegyelemsértő mozzanat, amelyet Reisman elnézett. Reggelenként valóságos rítussá lett, hogy megjelent egy őr az ötgallonos vizeskannával, fölkínálta a raboknak, hogy mosakodjanak és borotválkozzanak meg, azután egyikük átvette a kannát, kiloccsantotta a vizet a földre, miközben a többiek mind zajosan tiltakoztak a víz ellen és hangosan nevettek. Hamarosan megjelent Reisman is, mire elült a nevetés és a dolgok visszazökkentek a megszokott mederbe. Reisman ezt a kis biztonsági szelepet engedélyezte nekik.

 

A százados ott állt előttük a tábor közepén. A rabok a földön ültek, a sátrakat már lebontották, a fejadagokat befalták, a szerelvények takarosan ott sorakoztak minden ember mögött – készen állottak a kivonulásra, amennyiben így szólna a parancs. Reisman gondolatban most már „piszkos tizenkettő”-nek nevezte őket, s bizonyos volt abban, hogy hamarosan ők is így gondolnak majd magukra valamiféle fordított, elfajzott erkölcs alapján, amely jól beválik az ő esetükben.
– Ma reggel megtanítom magukat arra, hogyan kell megölni valakit – jelentette ki magától értetődően a százados.
Némelyek meglepetten, mások valósággal megrökönyödve pillantottak fel. Reisman ekkor döbbent rá, mennyire nevetségesen hangzott, amit mondott. A jegyzőkönyvek szerint White-ot, Frankót, Poseyt, Jimenezt és Sawyert férfiak, Odellt egy nő meggyilkolásáért ítélték el; Maggotot, Levert, Smith-t, Pinkleyt, Wladislawt és Gilpint súlyos testi sértésért, amely már-már megközelítette a gyilkosságot, mindenesetre bőségesen elegendő okkal, hogy most itt legyenek.
– Megtanítom magukat arra, hogyan kell valakit ezzel megölni. – Felmutatta a kisujját. – Meg ezekkel. – Mereven feltartotta három ujját, közben hüvelykujját és kisujját keresztezte a tenyerén. – És arra is, hogyan védjék meg magukat fegyvertelenül, amilyenek most és amilyenek még jó ideig lesznek, pisztollyal, bunkóval, karddal, tőrrel vagy egy maguknál kétszer akkora pasassal... olyan Posey-félével szemben. Egyébként sohase próbáljanak meg megölni vagy akárcsak megütni bárkit is ezzel. – Ökölbe szorította a kezét. – Rendszerint több kárt okoznának magukban, mint benne, talán még a kézcsontjaikat vagy az ujjcsontjaikat is eltörnék vele. Nagy ön fájdalmas dolog.
Ismét felmutatta a kisujját. – Amikor azt mondom, hogy meg lehet ölni egy embert ezzel, természetesen csak szemléltetni akarom mondanivalómat. A tenyér éle az – beszéd közben mindig megmutatta, amiről szó volt –, amely a kisujjban végződik, ami remek fegyver, ha a többi ujjúnkat szorosan zárjuk hozzá, a hüvelykujjunkat pedig derékszögben kifeszítjük, s így megfeszítjük a csukló és az ujj közötti izomgerincet. Vegyék elő jegyzetfüzetüket és ceruzájukat. Morgan őrmester, legyen szíves kerítsen nekem egy faágat vagy egy fadarabot... körülbelül két hüvelyk vastagságú és több mint egy láb hosszúságú legyen.
A foglyok szerelvényükből előkotorták jegyzetfüzetüket és ceruzájukat. S most jegyzetfüzettel az ölükben, ceruzával a kézben feszülten vártak. Úgy festettek, mint egy osztálynyi iskolásfiú, akiken elvégezte pusztítását az idő vasfoga, de valahogyan mégis gyerekek maradtak.
– Az, amire most megtanítom magukat – folytatta Reisman –, a fegyvertelen támadás és védekezés tudománya, amit a japánok dzsiu-dzsicunak és dzsúdónak neveznek. Természetesen már hallottak róla, talán ismernek is belőle valamennyit... meglehet, katonáskodásuk idején tanították is maguknak, sőt éltek is vele. Az is lehetséges, hogy akadnak önök között, uraim, akiknek megvan a maguk kedvenc ölési módszere... amelyet talán alkalmaztak is. Kiképzésük egy későbbi időszakában lehetőségük nyílik majd arra, hogy ismereteikkel gyarapítsák a csoport tudását. Addig azonban az én módszerem szerint fogunk haladni. Meglepődnek majd, hányféle variáció és finomítás létezik! – Odapillantott Napoleon White-ra, hogy ismét aláhúzza a közöttük folyó régi vitát.
– Egyébként... hogy egy kicsit felvilágosítsam magukat arról, mi is az, amivel most foglalkoznak... nem a japánok találták fel a dzsúdót és a dzsiu-dzsicut – folytatta oktató hangon Reisman. – Kínai szerzetesek fejlesztették ki a tizenkettedik században. Tudják, az ő vallásuk tiltotta a fegyverhasználatot... Mr. Smith, magának nyilván értenie és értékelnie kell ezt... de hát mit tehettek ezek a szerencsétlen flótások, amikor szakadatlanul ki voltak téve nomádok és banditák támadásainak? Sok embert veszítettek, de az évek során olyan rendszert dolgoztak ki, amely valóban kemény ellenfelekké tette őket a közelharcban. Olyan időben történt ez, amikor a háború többnyire ember ember elleni küzdelemből állott. Akkoriban valóban bátorság kellett ahhoz, hogy valaki katona legyen, és komoly tudásra volt szükség, hogy élve kerüljön ki a harcból. A japánok azután lemásolták azt, amit a kínai szerzetesek elkezdtek... s tudjuk, hogy tökélyre vitték a dolgot... sőt, javítottak és finomítottak a módszeren. De nincsen rá szabadalmuk, nincsenek titkaik, amivel jobbak, erősebbek lehetnek nálunk. S vonatkozik ez a nácikra is! Én harcoltam mindkettőjük ellen és állítom, hogy nincsen monopóliumuk az erőszakra, a harcra vagy arra, hogy szuperemberek legyenek.
Morgan őrmester egy vastag ágat hozott Reismannek, miközben a foglyok szorgosan firkáltak jegyzetfüzeteikbe. Morgan ugyan nem látszott elragadtatva az ötlettől, de Reisman megmutatta neki, hogyan tartsa nyújtott karral, egyik végén keményen markolva az ágat.
– Figyeljenek! – kiáltotta oda a foglyoknak.
Egyetlen lendületes, hatalmas ütéssel tenyéréllel átvágta áfát.
– Néhány hét múlva bármelyikük képes lesz erre – mondta. – Maga is, őrmester. Semmi más dolguk nincsen, mint hogy gyakorlással megeddzék a tenyéréi izmát. Minden alkalommal, minden szabad percükben tenyérélükkel vágjanak rá a kezük ügyébe eső bármely kemény felületre. Próbáljuk csak meg... gyerünk... üssenek a földre. – A rabok megfeszítették a kezüket, kimerevítették hüvelykujjukat, ahogy a százados bemutatta nekik, azután nagy élvezettel ütni kezdték a földet. – Ami pedig a gyakorlati alkalmazást illeti, most bemutatom maguknak. – Morgan aggodalmasan hátrahúzódott, még mindig a kezében szorongatta a két fadarabot. – Ne féljen, őrmester, bízzék bennem. Csak egészen könnyedén fogom érinteni. Nem fejezem be az ütést.
Bemutatta nekik, hol kell az ellenfél szeme közé sújtani, pontosan az orra fölött, hogy eltörjék a papírvékonyságú csontot és a szilánkok belefúródjanak az agyba, ami azonnali halált okoz; hová kell pontosan az orr alá irányítani az ütést, azután átlósan felfelé nyesni a fül felé, amiáltal agyrázkódást vagy halált okozhatnak; s hogyan kell a test egész súlyát az ütésbe beleadva a gégefőre sújtani, ami biztos halált jelent Majd Morgan teli gyomrát megérintve a mellcsont alatt, bemutatta, hová kell belenyomni három merev ujjat, akár három tőrt, felfelé fordított tenyérrel a hasi idegközpontba, felszakítva a főütőeret; ilyenkor az erős belső vérzés idézi elő a halált.
Néhány fogoly hangosan felnevetett, amikor meglátta, hogy az áldozat szerepét játszó Morgan milyen kétségbeesett képet vág.
Reisman megszakította a bemutatót és mereven nézte őket. – Ne nevessenek – jegyezte meg hűvösen. – Soha ne nevessenek halálon, sebesülésen vagy emberi szenvedésen. Nem könnyű dolgok ezek. Nem nevetséges dolgok ezek. Ahhoz, hogy értelmük legyen, valamilyen célt kell szolgálniuk. Például önvédelmet... egy küldetés beteljesítését. Soha egyikük se fejezzen be egyetlen ilyen ütést sem... értik? Ha egymás között a támadást gyakorolják, csak jelezzék és könnyedén érintsék azt a pontot, ahová az ütést szánják... Semmi többet! Sok módja van annak, hogyan lehet valakit harcképtelenné tenni... megfosztani cselekvőképességétől... elhallgattatni... anélkül, hogy megölnénk vagy súlyosabban megsebesítenénk, és e módszerekre is megtanítom magukat. Csakis akkor alkalmazhatják ezeket céljuknak megfelelően, ha én engedélyt adok rá. Bárkinek, aki azt képzelné, hogy nagyokos... aki gyakorlatozás közben szándékosan megsebesíti ellenfelét... velem gyűlik meg a baja. S figyelmeztetem magukat, ilyenkor én sem fogom vissza az ütést. Egyelőre azonban ne foglalkozzunk a támadással, hanem összpontosítsuk figyelmünket a védelemre. Posey, álljon fel.
Samson fölállt és lelkesen előrelépett. Reisman az övén fityegő tokból kétélű kést húzott elő és markolattal előrenyújtotta. Samson iszonyodva hátrált előle.
– Vegye el! – parancsolt rá Reisman. – És támadjon meg vele!
– Nem – mondta, fejét tagadóan ingatva, halkan Samson.
– Vegye el, az isten verje meg és ugorjon nekem! Samson elvette a kést, keze tehetetlenül lehanyatlott, egész lénye rémületet és zavart tükrözött.
– Az ég szerelmére, ne kíméljen most, főnök. Mi ütött magába?
– Megsebesítem... jó embert... jó tisztet... nem akarom bántani... amikor utoljára verekedtem, megöltem egy embert.
– Megölt egy embert, mert az nem tudta mindazt, amit én tudok. Gyerünk, az isten verje meg... harcoljon!
De Samson csak állt és némán rázta a fejét.
– A fenébe is, miféle indián maga, Posey? Sziú? Apacs? ... Nem, navajo! ... Talán egy squaw!
Samson arca hitetlenkedve, haragosan elsötétedett, amint igyekezett nem meghallani a váratlan sértéseket.
– Én ute vagyok! – mondta hangosan és kihúzta magát. – Nem navajo... nem fehér ember... ute!
– Akkor az uték mind squaw-k, asszonyaik kurvák, gyermekeik porban fetrengő koldusok!
Samson állati hörgéssel előrevetette magát, kezét, amelyben a kést tartotta, reflexszerűen a magasba emelte. Reisman jobb alkarja villámgyors, begyakorolt mozdulattal villant fel, és útját állta a kést tartó kéz csapásának... ugyanakkor bal alkarja telibe találta Samson könyökhajlatát és visszahajlította az egész kart... bal kezével keményen markolta jobb csuklóját, s így a kést tartó kart satuba fogta... mindkét könyökét szorosan a testéhez húzta, egy gyors mozdulattal derékból előrehajolt, hátrafeszítette a kést tartó kezet, s vele együtt Samsont is. Az erőfeszítéstől remegő támadó vadállati ereje már-már átszakította a fogást, de Reisman kitartott és lefelé nyomta Samsont.
A kés kiesett Samson kezéből, ő maga nyögve a földre zuhant. Mielőtt a késért nyúlhatott vagy föltápászkodhatott volna, Reisman a fegyvert Bowrenhez rúgta és védekező állásba helyezkedett. Samson dühödt bikaként rontott neki, de mozdulatait nem hangolta össze, gondolkodás nélkül támadott, tökéletes áldozatként kínálkozott a következő lépéshez.
– Maga harcot akar... én harcolok! – ordította. Reisman bal keze Samson jobb csuklójára zárult... egyet fordult, egyet hajolt... jobb kézzel a felsőkart ragadta meg... azután kihasználva Samson lendületét és súlyát, feje fölött könnyedén a földre vetette.
Reisman ellenfele fölé hajolt, hogy megbizonyosodjék, nem sérült-e meg.
– Köszönöm, Posey – mondta mosolyogva.
Samson lassan tápászkodott fel, s kezdett felderengeni benne az új fölismerés, amely elűzte haragját. – Nem tréfás – mondta, mert tudta, valóban megölte volna a századost, ha az nem lett volna képes megvédeni magát – s a gondolattól iszonyúan megijedt, hiszen akkor bizonyára fölakasztották volna. Leverten visszaballagott a helyére. A körbenülők közül senki sem nevetett, és ez talán jó is volt. Tiszteletet éreztek az iránt, amit láttak.
Reisman fölvette a kétélű kést. A markolattal tenyerét ütögetve végigjáratta rajtuk a szemét.
– Aki úgy gondolja, elbír velem, lépjen előre! – vetette oda nekik kihívóan. – Mi a véleménye, Franko? Nem akarja megtorolni a sérelmeit? Nem? Nos White, nem lenne kedve? Egyszer azt mondta nekem, megragadná a kínálkozó alkalmat. Gyerünk, bátran.
A megszólítottak közül egyik sem moccant. De mosolyogva fölállt Archer Maggot. Hüvelykujjával Samsonra bökött.
– Egy nagy szart, százados. Ez az alak nem más, mint egy nagy rongybábu, aki nem akart bunyózni. Mongya meg azoknak a fiúknak, húzóggyanak hátra és ne markolásszák a puskájuk billentyűjét. Majd én elintézem magát, ahogy megérdemli, ők meg asszongyák majd, baleset vót, rendbe'?
Reisman könnyed ívben markolattal előre odadobta neki a kétélű kést.
– Magán a sor, Balhés! – mondta.
Archer Maggot elkapta a kést, és görnyedt testtartásban, bal lábbal kilépve óvatosan megindult a százados felé; bal karját előrenyújtotta az ütések elhárítására, kést tartó kezét közvetlenül a csípőjén tartotta, készen arra, hogy a legkisebb lehetőséget is megragadva lesújtson. Reisman egy szempillantás alatt fölmérte, hogy ezúttal olyasvalakivel akadt össze, aki tudja, mit akar. Maggot nem blöffölt. Amint óvatosan előrearaszolt, látszott, hogy roppant veszélyes ellenfél. Reisman előregörnyedt, port akart fölmarkolni, de Maggot követte a mozdulatát. Reisman erre visszahúzódott, tudta, nem kockáztathatja meg, hogy akár egy másodperc töredékére is fedezetlenül hagyja magát.
Mihelyt kartávolságnyira jutottak, Reisman ugrott... lábbal előre... balra elhajolt... bal rüsztjét beakasztotta Maggot bal bokája mögé... jobb lábát Maggot bal csípőjéhez szorította... hátraollózta és maga is hátravetette magát... esését kezével fékezte, s abban a szempillantásban fölemelte jobb lábát és sarkával teljes erővel Maggot hasába rúgott!
Maggot a gyomrához kapott, mindenről megfeledkezve kiejtette a kést a kezéből. Szája hangtalanul kinyílt, hápogott, levegő után kapkodott. Reisman fölvette a kést és Maggot fölé hajolt.
– Remekül csinálta – mondta. – Később, ha magához tért, bemutathatja a fogást a többieknek. Segítsen neki, Morgan.
Morgan és egy katonai rendőr fölemelte Maggotot, aki most már lélegzethez jutott, még nyögni is tudott. A helyére támogatták. Az egész jelenet villámgyorsan zajlott le. Maggot még mindig nem tudta, voltaképpen mi is történt vele, és ez még a vereségnél is inkább bántotta. Úgy látszik, ez az átkozott százados nemcsak halandzsázik, nemcsak csíkjai vannak, annyi már bizonyos – és magában megfogadta, hogy eltanul tőle mindent, s egy napon majd a saját trükkjeivel győzi le.
Reisman megvárta, míg elmúlt a szívdobogása, lélegzete ismét normálissá vált, és eltűntek a félelem és feszültség áruló jelei, amelyek verekedés után mindig fölismerhetők voltak hangjában. Azután megszólalt.
– Több mint száz fegyvertelen védelmi fogás van. Hasonlóak azokhoz, amelyeket az előbb Poseyval és Maggottal bemutattam. Olyan módszerek, amelyekkel megvédhetik magukat, felülkerekedhetnek, ha fegyveresen vagy fegyvertelenül magukra támadnak... fogások, amelyek segítségével kiszabadulhatnak az ellenfél szorításából, ha váratlanul támadott, vagy ha az szorosan fogja a testüket, a ruhájukat vagy birkózófogást alkalmaz. De a fegyvertelen védekezés egész tudománya mindössze öt egyszerű, alapvető elvből áll. Nem számít, mekkora vagy milyen erős az ellenfelük, sem az, milyen alacsonyak vagy gyöngék maguk. Ha elsajátítják ezeket az elveket, akkor magabiztosan, ügyesen fognak bánni a testükkel. Persze, nem mindent tanulnak meg ma vagy holnap vagy holnapután vagy akár egy hónap múlva, de mától fogva naponta három új fogást gyakorolunk, s mielőtt befejeztük ezt a táborozást, maguk már tudnak majd egyet s mást.
Magához intette Bowren tizedest és fölszólította, hogy alaposan vesse meg a lábát.
– Az első alapelv az egyensúly – kezdte Reisman. – Függetlenül attól, milyen testhelyzetben van valaki, valamilyen irányban kiegyensúlyozatlan. S pontosan ez az irány az, amelyet ki kell használniuk...
Bowrent használva edzőtársul, Reisman lassított mozdulatokkal bemutatta az öt alapelvet: hogyan kell kihasználni az ellenfél kiegyensúlyozatlanságát; hogyan kell ellene fordítani erejét és lendületét, úgy, hogy nem szegülnek szembe vele, hanem irányítják; hogyan kell fölhasználni az alsó hasi belső ferde izmokat mindennemű védekezés erőforrásaként; hogyan kell maximális erőt kifejteni az ellenség leggyöngébb pontjaira; végül, hogyan kell elkerülni gyakorlás közben a sérüléseket oly módon, hogy tudatosan különválasztjuk a védekezés nagyobb és kisebb akcióit – hogyan kell kibújni veszedelmes helyzetekből és fogást nyerni az ellenfél sebezhető pontjain anélkül, hogy az ellentámadást alkotó nyomást valóban ki is fejtsük.
– Nem olyasmi ez, mint amikor az ember pisztolyt fog valakire – magyarázta Reisman. – Fegyverrel sohasem szabad fenyegetőzni, ha nem akarunk lőni, és sohase lőjünk, ha nem akarunk ölni. Fegyvertelen védekezés esetén lehetőség van a mérlegelésre. Ismét felhívom a figyelmüket, hogy amikor egymással gyakorolnak, élniük kell ezzel a választási lehetőséggel. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem küzdhetnek erőteljesen, nem támadhatnak vagy védekezhetnek határozottan. Csupán annyit jelent, hogy rendelkezésükre áll a másodperc egy töredéke és az edzések tapasztalata, hogy ne állatként, hanem emberként alkalmazhassák. Például megtörténhetett volna, hogy ebben a pillanatban Mr. Maggot esetleg enyhe hasfájás helyett heréinek elvesztését sirathatná, vagy Mr. Posey törött karral és kézzel ülne közöttünk...

 

Myron Odell egyre növekvő rémülettel és iszonyattal hallgatta a századost. Mindeddig nem félemlítette meg a ki képzés, jóllehet sehogy sem volt ínyére, hogy piszkos, büdös és hogy szüntelenül együtt kell lennie a többiekkel, akik ugyancsak mocskosak és büdösek. Még a testi erőkifejtésre késztető kíméletlen gyakorlatokat sem bánta, amelyek végén teljesen kimerült, de néha már erősebbnek, ügyesebbnek, sőt, eddig még sohasem tapasztalt módon büszkének is érezte magát – például, amikor a százados géppisztolysorozatot eresztett feléje. Leginkább az előadásokat kedvelte – sokat tanult belőlük, ráadásul a százados nagyon érdekesen beszélt. De a test test ellen feszülés, a durva küzdelem, amelynek az előbb tanúja volt, megborzongatta és hányingert keltett benne. Azok az utasítások pedig, amelyek a nyers erőszak alkalmazása előtt, s most azt követően hangzottak el, az a magától értetődő mód, ahogyan a százados a megnyomorításról és az ölésről szólt – kevés kétséget hagyva afelől, hamarosan mit fognak követelni tőle – arra késztette, hogy ismét menedéket keressen rég meggyökeresedett félelmei és kiegyensúlyozatlansága falai között, ahol mindenkor megbújhatott s bizonyos mérvű oltalmat találhatott, jóllehet gyávaságának mind az oka, mind az okozata fizikailag is émelygést keltett benne.
A százados befejezte az öt alapelv szemléltető bemutatását, majd ismertette azt a három védekezőfogást, amelyet aznap gyakorolni fognak. Odell úgy érezte, tehetetlen. Megértette a fogásokat, látta, hogyan kell alkalmazni azokat, de úgy érezte, nem tudná őket alkalmazni olyan emberek ellen, akik soha nem lennének tekintettel rá, akik soha lélegzetnyi szünetet se engedélyeznének neki, akkor sem, ha a következmény az lenne, hogy visszaküldik a börtönbe, azon leírhatatlan borzalmak közé, amelyek ott várnák.
– Rendben, fel! Párosával sorakozó! – vezényelt a Reisman. – Sátortársak egy párba. Posey, maga velem fog dolgozni. Franko, maga a tizedessel dolgozik.
Ez jó volt. Calvin Ezra Smith iránt Odell mást érzett, mint társai többsége iránt. Őtőle nem félt. Rámosolygott a vele szemben álló Calvinra, az pedig visszamosolygott rá. Cal érti, mi megy végbe benne. Cal nem veszi komolyan a dolgot.
A százados ismét bemutatta nekik azt a fogást, amely szerinte a legegyszerűbb, jóllehet ez volt valamennyi közül a leglátványosabb – azt, amellyel átdobta Samson Poseyt. Ezúttal hagyta, hogy Posey dobja át őt, közben bemutatta, hogyan kell sérülés nélkül, könnyedén földet érni. Posey közönyös arcán széles mosoly jelent meg, amikor sikeresen elvégezte a mutatványt.
A százados jelére Cal a többi támadóval együtt előrevetette magát. Odell keményen elkapta a csuklóját, keményebben, mint ahogy szándékában állott... még ennél is erősebben ragadta meg a felkarját... csavart rajta egyet... csípővel beleugrott Cal gyomrába... azután nagy ívben átdobta a vállán. Cal a hátával ért földet, elállt a lélegzete, Odell meg rémülten és bocsánatkérően sietett a segítségére.
– Semmi szükség sem volt arra, hogy ilyen durván csináljad, Myron – lihegte dühösen Smith.
Amikor ő volt a soros, nyomban visszafizette, ha lehet, még durvábban Odellnak, aki szabályosan ért földet, mert valami hatodik érzékkel fölkészült erre, s akár egy rugó, fölpattant. Egy-egy csuklófogást és testfogást gyakoroltak egymáson, nem túlságosan durván, s Odell végül nem is érezte magát olyan rosszul, mint ahogy várta. A százados ezután új párosítást rendelt el.
– Van-e valaki, aki elég erősnek érzi magát, hogy kiálljon Poseyvel? – kérdezte. Senki sem válaszolt. – Rendben van, majd tartalékoljuk őt a vizsgagyakorlatokra. Gyerünk, ismételjük meg, amit tanultunk.
Odell rámosolygott az ellenfeléül kapott Archer Maggotra. Maggot fenyegetően méregette.

 

Amikor Reisman meghallotta Odell fájdalmas sikolyát, nyomban ott termett nála. Odell kezét a hátára szorítva, féllábon ugrált.
– A veséjére sózott, Balhés – förmedt dühösen Maggotra a százados.
– A fenébe is, dehogy sóztam oda, százados! Biztos véletlenül belerohant a könyökömbe – felelte Maggot. – Én meg épp igyekeztem megvédeni magam, ahogy tanította nekünk.
– Magának mi a véleménye erről, Odell?
– Fogalmam sincs, uram – válaszolta rekedten Odell. Még mindig előre-hátra hajolgatott eltorzult arccal, de a fájdalma már csillapodni kezdett. Maggot minden fogásnál durvábbá vált, de ezt nem mondhatta meg a századosnak... legalábbis a többiek előtt nem... hiszen akkor Maggot még kíméletlenebbül bosszút áll rajta. – Ha ő így mondja, bizonyára így is volt.
– Szünet! – kiáltotta Reisman a foglyok felé. Karonfogva elvezette Odellt a csoporttól és halkan beszélt hozzá, hogy a többiek ne hallják. – Fél tőle, Odell?
Odell habozott, azután vonakodva beismerte: – Hát, igen... azt hiszem, így van.
– De Smithtől nem félt... Hogy lehet ez?
– Nem tudom. Talán, mert őt ismerem. Vele nincs semmi bajom.
– Mert a sátortársa... beszélgetnek... jóban vannak, igaz?
– Hát igen, biztos, gondolom így van.
– És mert nem fogta meg olyan durván, mi?
– Egy kicsit... úgy gondolom.
– És maga is kíméletesebb volt vele. Láttam ám magukat, hogy csak tettették az egészet.
– Nem mindig.
– Gondolom, tudja, mit használ ez majd maguknak, amikor valóban szükségük lesz rá? Semmit. Semmit a világon! – förmedt rá Reisman. – Hadd mondjak magának valamit a félelemről, Odell. Én magam sokszor begyulladtam, nem is emlékszem, hányszor. Aki azt állítja, hogy sohasem félt, hazudik, vagy hiányzik egy kereke vagy halott már. Nem kell szégyellnie a félelmét, Odell. Tulajdonképpen egyszer még jól is jöhet magának. A félelem éberebbé teszi. Kitágítja a pupilláját, ezáltal többet lát. A félelemtől erősebben lélegzik, erőteljesebben ver a szíve. Biztosítja testének azt a kis többleterőt és bátorságot, amelyre veszélyhelyzetben szüksége van. Mi a fenét képzel, mitől röppent át a sziklaperemen, amikor odasóztam magának az ólommal? A félelemtől – semmi mástól. De az jó félelem volt, mert segítette magát. Csak azt kell megtanulnia, hogy ura legyen a félelmének.
Visszatértek a csoporthoz. Néhány perc pihenő után a rabok ismét ellenfelet cseréltek és folytatták az edzést.

 

Napoleon White erős testfogással szorította Odellt, az pedig küzdött, hogy kiszabadítsa magát, ahogy Reisman tanította nekik.
– Nem tudom, az a nagyokos mit mondott neked, öregem – súgta Napoleon közvetlen közelről Odell fülébe –, de ha oda akarod nyekkenten! azt a nagypofájú hencegő alakot, hogy leszálljon rólad, akkor most jól figyelj ide.
Odell kiszabadította magát a fogásból és Reisman útmutatásának megfelelően az ellenszorítást kezdte alkalmazni, de mielőtt hatásos lett volna, elengedte ellenfelét. Napoleonon volt most a sor. Odell erősen próbálta fogni, s ez a vártnál keményebb munkának bizonyult.
– Az első, amire emlékezzél, hogy gyűlöld a pasast – morogta Napoleon. – Annyira kell gyűlölnöd, hogy a gyűlöleten kívül ne erezzél semmi mást. A legjobb talán, ha arra gondolsz, hogy az a krapek összeverte az anyádat vagy erőszakot követett el a kishúgodon.
– Nincs nekem se anyám, se húgom – sziszegte összeszorított foga között Odell, miközben inaszakadtából erőlködött, hogy megtartsa a fogást.
– Az úristen rohasszon meg, te kis hülye... akkor gondolj másvalakire, amitől gyűlölheted – motyogta Napoleon. Odell még erősebben szorította, de most már dühös volt.
– És akkor tegyél olyasmit, amit egyáltalán nem várt – mondta Napoleon, és kibújt a fogásból. – Például ilyesmit. – Villámgyorsan keresztezte a két kezét, megragadta Odell nyitott gallérját, ujjait a gallér alá nyomta, csak a két hüvelykujja volt kívül, azután úgy ollózott a két karjával, hogy Odell fojtogató nyomást érzett – és megértette, mire gondolt Napoleon.

 

Ötpercenként váltottak ellenfelet – kivéve Poseyt és a századost. Ahányszor Odell kibújt egy fogásból, kemény ütést kapott vagy adott, erősebbnek, magabiztosabbnak érezte magát. Amikor ismét szembekerült Maggottal, Balhés volt az, aki mosolygott, s Odell nézett rá komoran.
– Gyere csak egy kicsit közelebb, komám – kuncogott Maggot és feléje nyúlt.
Odell rápillantott, habozott, azon töprengett, vajon mi az, amiért leginkább gyűlölhetné. Maggot keze mélyen lent előrevágódott.
– Mégcsak tököd sincsen, te kibaszott buzi. Még tököd sincs.
Odell érezte, hogy egy tapogatózó kéz megragadja a herezacskóját, és abban a szempillantásban elöntötte agyát a vörös düh, de még hallotta a gúnyos még tököd sincs-et... és ismét hallotta annak a lánynak a hangját a glasgow-i profilaktikus klinikán, amint a maga félkegyelmű módján azt zagyválja: csak nem vagy homokos, és odanyúl neki, ő meg hátrál előle... és ismét eszébe jutott, milyen iszonyú verést kapott gyerekkorában, s újra érezte ágyékában azt a gyűlölt és tüzes fájdalmat...

 

Nagy távolságból, a hányingeren és elsötétedésen túlról egy hangot hallott kiáltani: „Odell!”, azután azt érezte, hogy izmos kezek sújtanak le rá és rángatják el valahová.
Kábultan, összetörtén, fájdalmasan rázta a fejét... meglátta a századost... egy pillanattal előbb még ott volt Archer Maggot is, és most nem értette...
– Mi a fene ütött magába, ostoba szamár? Megölhette volna! – Ez ismét a százados hangja volt.
– Hogy megöltem azt a lányt? ... Nem... Megmondtam nekik, hogy nem öltem meg azt a lányt... Nem tudom, mi történt.
– Nem azt a lány t! Maggotot! Mi történt itt?
Odell körülnézett, a homály kezdett elszállni a szeméről. Látta a földön elnyúlva fekvő Maggotot meg Bowren tizedest, aki fölé hajolva élesztgette, meg a többieket, akik mind rábámultak.
– Mi történt? – kérdezte kábultan.
– Fojtogatta... Maggot elájult... majdnem megölte!
S egyszeriben mindenre emlékezett... Maggotra, akitől rettegett és akit gyűlölt, amint káromkodva odanyúlt neki... a vörös robbanásra az agyában, amibe belekeveredett az iszonyú, emlékeibe vissza-visszajáró kín... arra a szegény halott kislányra Glasgow-ban... megütötte azt a lányt... igen, emlékezik, hogy megütötte... de hogy úgy ölte volna meg, ahogyan mondták, hát nem!... meg arra a nőre, aki lidérces emlékeiben még most is kísértette... az aljas, alattomos, alamuszi, szemforgató erkölcsprédikátor tanítónőre, aki kegyetlenül megleckéztette a meztelen nőkre leselkedő kis árvákat... ott verte, ahol a leginkább árthatott, ahol a legtöbb kárt okozhatta... amitől vörös-fekete robbanás borította el az agyát és megfeledkezett mindenről...
– Ártatlan vagyok – nyüszítette kétségbeesetten, eltorzuló arccal. – Uramisten, ártatlan vagyok...

 

5.

Március 10-én, egy pénteki napon késő délután Stuart Kinder százados meglehetősen idegesen érkezett kocsiján a Stokes-uradalom kapujához. Nem jelentette be magát előre, de Reisman pontosan elmagyarázta neki, hogyan jut oda ha ez szükségessé válna. Aktatáskájában ott lapult azoknak a projektív és pszichometrikus teszteknek a megdöbbentő és cáfolhatatlan elemzése, amelyeket még a Marston-Tyne-ból való elindulásuk előtt sikerült elvégeznie a rabokkal. Kinder azt remélte, még nem késő változtatásokat végrehajtani a csoportban.
Az uradalom kapuja zárva volt, nem nyújtott valami vendégmarasztaló látványt. Kinder szuszogva rángatta a súlyos, függőleges csappantyús reteszt és megkönnyebbülten állapította meg, hogy nincsen lelakatolva – bár, amikor jobban utána gondolt, nem volt biztos afelől, vajon biztonsági szempontból helyeselhető-e az efféle lazaság. Éppen a biztonság miatt mondott le arról, hogy sofőrt vegyen igénybe (pedig beosztásánál fogva hivatalból járt volna neki gépkocsivezető), s Londonból egyedül jött le a törzs egyik tiszti kocsiján – úgy érezte, Reisman százados bizonyára helyesli majd ezt a döntését.
Kinder kitárta a kapu szárnyait és behajtott, közben egyre gyötörte a gondolat, hogy ezt előtte már más is megtehette. Azon töprengett, vajon először ne tegye-e tiszteletét az ittlakó angol hölgynél – az apja igen magas rangú tábornok – de azután úgy határozott, hogy nem látogat el hozzá, mert Reisman kapitány a lelkére kötötte, hogy a hölgy egyik legfőbb kikötése, amikor a birtokot használatra átengedte, az volt, hogy soha senki se zavarja. Kinder lefordult a kocsiútról, még zötykölődött egy keveset a földeken abban az irányban, ahol a tábort sejtette, azután leállította a kocsit. Visszament a kapuhoz, becsukta, majd elrejtőzött a bokrokban, ahonnan szemmel tarthatta az utat.
Húsz percen át türelmetlenül várakozott, újra meg újra a karórájára pillantott, végül elégedetten elmosolyodott, mert megérkezett a híradók kocsija, és egy telefonos raj nyomban munkához is látott. Elégtétellel figyelte, hogy feladatának és összeköttetéseinek vagy talán a rangjának a presztízse milyen kézzelfogható eredményekkel jár.
A napokban megkísérelte, hogy telefonon érje el Reismant, és megrökönyödve értesült, hogy a kiképzőtáborban egyáltalán nem szereltek fel telefont, de semmiféle más távközlési vonalat sem építettek ki; az összeköttetést csak az biztosította, hogy az őrszemélyzetből időnként futárként küldtek egy katonai rendőrt. A kastélyban volt ugyan telefon, de Kindernek és az Amnesztia-akcióban részt vevő valamennyi többi tisztnek kifejezetten megtiltották, hogy oda telefonáljon.
Reismannek nyilván rögeszméje az elszigetelődés, bár úgy tűnik, titkosszolgálati elöljáróját, akinek Kinder aggodalmaskodva fölvetette ezt, csöppet sem zavarja, Armbruster őrnagy tréfálkozva azt javasolta, állítsanak be postagalambokat. – Tudja, néha valóban alkalmazzuk őket a munkánk során – mondta mosolyogva. – Ne fájjon a feje Johnny miatt. Megszokta, hogy ha megkapja a parancsot, a továbbiakban mindent egyedül old meg. És el is végzi amivel megbízták. Ha szüksége lesz rá, majd kapcsolatba lép magával.
Stuart Kinder azonban távolról sem érezte ezt megnyugtatónak, így azután maga vette kézbe a dolgokat. Azok a katonák, akik most odakint az úton dolgoztak, szolgálati úton közvetett, de rendkívül sürgős jelzésű parancsot kaptak, hogy egy meghatározott időpontban érkezve ágaztassanak le egy tábori telefonvonalat az országot átfogó, hatalmas híradó hálózatból, lehetőség szerint temessék be vagy álcázzák a huzalokat, majd minél gyorsabban távozzanak és a kapunál egy telefonkészüléket, továbbá két mérföld távolságra elegendő, dobra tekercselt huzalt hagyjanak. A katonáknak fogalmuk sem volt, tulajdonképpen honnan kapták a parancsot vagy hogy ki fogja használni a telefont.
Mihelyt a híradókocsi eltűnt a szeme elől, Kinder visszament az autójához, beült és áthajtott a mezőn. Talált egy kocsicsapást, ezt követte az erdőn át, egészen a bekerített táborig. Itt kiszállt a kocsiból, s nyomban meghallotta a zárt alakulatos kiképzés vezényszavait, a menetelő lábak dobaját. Elhaladt a kilátást akadályozó laktanyaépület mellett, megkerülte kívülről a tábort, közben gyorsan szemügyre vette a laktanya, a kerítések és az őrtornyok elrendezését, s magában csodálattal adózott Reisman munkájának. Egyszerre csak megpillantotta a rabokat és – elakadt a lélegzete!
– Örülök, hogy látom, Stu – hazudta Reisman. – Mi szél hozta erre? Remélem tájékoztatást hozott küldetésünkről.
Kinder komoran leült a priccsre – ezenkívül csak egyetlen ülőalkalmatosság volt a szobában: Reisman széke – s megvárta, amíg az őt odakísérő katonai rendőr becsukja a barakkbeli kis főhadiszállás ajtaját.
– Nem – rázta tagadólag a fejét –, semmi ilyesfélét, hála a nagy égnek. Rosszabb, mint amitől tartottam. Ezek a tesztek, amelyeket kiosztottam közöttük... Határozottan többségben vannak a lobbanékony és primitívebb típusú érzelmi reakciók a rendezettebb, jól integrált reakciókkal szemben...
– Csaknem?
– De igen! Néhányan... meglehet, a többségük... lélektanilag a lehető legrosszabb választást jelentik az előirányzott feladat szempontjából.
– De ha jól értettem, éppen ez a célja az egész akciónak?
– Ez volt... Úgy értem, valóban az... de erre azért nem voltam elkészülve... Pszichoneurózisok, hisztériás, szorongó állapotok, rögeszmés-kényszerképzetes esetek, pszichopata személyiségek, szellemi fogyatékosok... Bármilyen torzulást említ, valamelyiküknél kimutatható. Úristen, akad közöttük, akit nem is lett volna szabad besorozni, hát még bizalmas, titkos feladatra kijelölni!
– Stuart, Stuart, Stuart – mondta halkan Reisman. Kinder annyira kétségbeesettnek látszott, hogy valóban megesett rajta a szíve. – Én ezt minden teszt nélkül megmondhattam volna magának. Az igazság az, hogy meg is mondtam... Megmondtam magának, megmondtam mindenki másnak is, de senki sem figyelt rám.
– John, most már csak egyet tehetünk – mondta Kinder. – Néhány új embert kell behoznunk... a legrosszabbak helyettesítésére.
Reisman felpattant, akár egy anyatigris. – Egy nagy frászt! – ordította torka szakadtából. – Még hogy azok után, amit végigcsináltam velük. Mindenben hallgatok magára, de ezen a ponton nem engedek. Ragaszkodom hozzájuk, ők is ragaszkodnak hozzám! Hát nem így akarta maga is? Maga és a tábornok és az ezredesek, meg az egész bagázs a Baker Street-i tanácskozáson... meg a titokzatos barátai a főhadiszálláson vagy Washingtonban vagy mit tudom én, hol a pokolban, ahol kifőzték ezt az egészet. Meghatározták a játékszabályokat, a játszma megkezdődött. Itt nem lesz semmiféle változtatás, hacsak nem én változtatok, de akkor meg is lesz rá az okom. Az emberek tudják, miről van szó és azt is, hogy az okok között nem szerepelnek a maga pszichológiai-szociológiai halandzsái. Hogy úgy mondjam, amit Reisman összekötött, azt ember el nem választhatja. Hát erről van szó!
Kindert meglepte, Reisman milyen hevesen védi a foglyokat, kissé meg is bántódott, amiért haragjában, meggondolatlanul ócsárolta az ő hivatását, de azután úgy döntött, hogy egyelőre napirendre tér a sértés fölött.
– De hát nincsen szüksége segítségre? – kérdezte. – Nézzen csak rájuk. Szemmel látható, hogy még a fegyelem is megbomlott.
– Egy fenét! Hogy érti ezt?
– Nem vártam, hogy tükörfényes lesz a bakancsuk, de azt igen, hogy legalább olyan legyen a külsejük, mint amikor elindultak Marston-Tyne-ból... hogy megmosdva, borotváltan, tisztán találom őket. Most úgy festenek, mintha egy álló hónapja az arcvonalon lettek volna, méghozzá a legkezdetlegesebb viszonyok között.
– Ez a közszellem – mondta Reisman. – Várjon csak, amíg meg is szagolja őket. S mielőtt beállna a javulás, még jócskán romlani is fog a helyzet. – Végül elmagyarázta Kindernek, hol tart a piszkos tizenkettő.
Kinder aggódva hallgatta Reisman beszámolóját a kiképzésről, meg arról, miért ilyen az emberek külseje.
– Szóval azt mondja, hogy jól haladnak? – Még mindig alig akarta elhinni.
– Hát persze. Újra katonákként kezdenek viselkedni és gondolkodni is... még ha nem is festenek valami jól és nem illatoznak.
– Hát ez remek – sóhajtott fel megkönnyebbülten Kinder. – Istenemre mondom, lehet, hogy beválik, John! – kiáltotta fölvidulva. – Másmilyen... mindennel ellentétes... de azért lehet, hogy mégiscsak beválik. – Visszagyömöszölte a papirosköteget az aktatáskájába, de nyomban előhúzott egy másikat és meglengette. – Egy mottó... csoportidentitás... Igen! Ha azután azt a negatív gyűjtőpontot a célunknak megfelelően tudja formálni, a csoport valóban többé válhat, mint egyedei összegévé... természetesen, ha ez alapos, kemény kiképzéssel járó szakértelemmel és öntudattal jár... Akkor aztán fölmutathatunk valamit! Egy mottó... lobogó... Igen! Milyen bölcs dolog! Úgy van... ez jól megalapozott pszichológia. Emlékszik még, mit csinált Bonaparte Toulon ostrománál?
– Nem.
– Még csak tüzérségi tiszt volt, de már akkor is lenyűgöző volt a született pszichológiai érzéke! Egyik ütegét olyan veszélyes helyre ásta be, hogy mindenki azt mondta, nem talál katonákat, akik ezt az állást tartani tudnák. Ő viszont elhelyezett egy feliratot: „A félelem nélküli tüzérek ütege”, és soha nem fordult elő, hogy ne lett volna elég katonája az ágyúihoz. Ugye milyen pompás ötlet? Tudja, voltaképpen az ilyesmiért akartam lejönni ide, csak azután megrémültem a tesztek eredményétől... Motiváció! Tucatnyi ötletem és tervem van... filmek, felolvasás, diavetítések, előadások... rengeteg az anyagom, majd később hozom le... És újabb tesztek... még távolról sem végeztem a teszteléssel. – Egyszerre csak eszébe jutott a telefon, mire megrovóan, mintha egy vásott kölyökhöz szólna, azt mondta: – Már többször megpróbáltam felhívni!
– Nincs telefon – válaszolta kurtán Reisman.
– Igen, megtudtam... legnagyobb bosszúságomra. Vettem magamnak a bátorságot és kihozattam egyet... természetesen nagyon körültekintően. Megtalálja a kapunál: már fel is van szerelve, s elegendő huzal is van, hogy ne csak ide lehessen kihozni, hanem ha úgy tetszik, ki a terepre is. Csak magára vár.
Reisman jó képet vágott az elkerülhetetlen csapáshoz, valójában egyáltalán nem akart telefont. Ezek a zajos, idegesítő holmik nem engedik nyugodtan dolgozni az embert.
– Ez nagyon figyelmes volt magától, Stu – mondta. – Valóban szerettem volna fölhívni a barátnőmet. Meg kell tudnom, hogy van.
– Tulajdonképpen azt reméltem, hogy ennél komolyabb célra fogja használni.
– Például mire?
– Kapcsolattartásra a londoni főhadiszállással.
– Stuart... ez itt a főhadiszállás. Ahol most éppen ül.
– Hát igen... gondolom, tényleg így van – ismerte be csüggedten Kinder. – Egyébként hol alhatnék? Remélem, fenntartott nekem egy szobát.
Reisman nem gondolta, hogy Kinder hosszabb időt tölt majd náluk – valójában egyáltalán nem is számított a látogatására. Lehet, hogy még hasznát is veszi. Feltétlenül jól jön neki eggyel több ember, levehet némi terhet a parancsnokról és az őrszemélyzetről, feltéve, hogy visszatarthatja a kialakult rend felbolygatásától. Ráadásul gondot okozott neki néhány kérdés, s ezekre Kinder esetleg választ tud adni.
– Elalhat idebent is, Stu – mondta. – Azt hiszem, itt elég kényelmes lesz.
– Nem, dehogyis, nagyon kedves magától, de semmiképpen sem foszthatom meg az ágyától.
– Nem használom – adta meg a magyarázatot Reisman.
– De akkor hol alszik?
– Egy kétszemélyes kis katonai sátorban, odakint a táborban, a foglyok között. Kinder csak egy pillanatig habozott, majd – mintha minden óvatosságot merészen fölrúgna – kijelentette: – Ha nincsen ellenére, követem a példáját. Ha valóban meg akarom tudni mindazt kis csoportunk haladásáról, amit célul tűztem magam elé, akkor a lehető legnagyobb mértékben osztoznom kell a tapasztalataiban... természetesen a megfelelő határok között.

 

Közelebbről a rabok még félelmetesebbnek hatottak Kinder számára, de pontosan úgy viselkedtek, ahogy Reisman megjósolta. Kinder figyelte, amint befejezték a táborban a napi kiképzést, sátrat vertek, gyorsan, ügyesen vizlevezető árkokat ástak, majd fölsorakoztak a takarodóhoz. Szálfaegyenesen álltak, feszesen tisztelegtek és pillantásuk tiszteletteljesen kísérte a lobogót. Luis Jimenez engedte le a zászlót; Reisman már korábban elmagyarázta Kindernek, hogy naponta más-más részesül ebben a megtiszteltetésben.
Kinder harctéri tartalék fejadagot evett Reismannel és a többiekkel, elutasította az ajánlatot, hogy a laktanyában meleg vacsorát kapjon az őrszemélyzettel együtt. Sotto voce megvallotta, hogy még soha életében nem nyílott alkalma efféle tartalékadag fogyasztására, így azután egyenesen örült az élménynek, kiváltképpen, mert tudta, a sorkatonák utálják ezt a kosztot; kötelességének érezte, hogy megkóstolja, tulajdonképpen már régen meg kellett volna tennie, mondta.
– Nem is rossz – jegyezte meg, minden falatot hosszasan és gondosan megrágva. – Nem értem, miért siránkoznak emiatt.
Eleredt az eső.
– Remélem fölkészült a táborozásra – mondta Reisman.
– Igen. A kocsiban hagytam a cuccomat. Egy perc és itt vagyok – felelte Kinder, s elindult a laktanyaépület felé.
– Remélem, hozott gyakorlóruhát is.
– Persze.
– Okosabb, ha máris fölveszi, Stu.
– Alváshoz? Ne beszéljen szamárságokat. Van nálam pizsama.
– A menetgyakorlathoz. Még nincs vége a napnak. Reisman a foglyokat és az őröket a laktanyaépületben gyűjtötte össze, mindenkin esőköpeny és könnyű tábori szerelvény volt. A sátrakat otthagyták. A zsúfolt, dohos teremben Stuart Kinder undorodva húzta az orrát. Szó ami szó: átható, kellemetlen testi kipárolgás szaga töltötte be a termet.
– Ma éjszaka felderítő járőrbe mennek, méghozzá teljesen önállóan – jelentette be Reisman a foglyoknak. – Kinder százados, az őrszemélyzet és én csak megfigyelőkként tartunk magukkal, meg hogy felügyeljünk arra, nehogy valami rossz fát tegyenek a tűzre. Minden felmerülő problémát maguknak kell megoldaniuk. A gyakorlat célja, hogy meggyőződjünk térképolvasási és iránytűkezelési ismereteikről.
Kindernek feltűnt, hogy az őrök karéjban körülveszik a foglyokat – látszólag oda sem figyelve, valójában azonban éberen, fegyverüket állandóan készenlétben tartva. Észrevette, hogy hárman hiányoznak: a tizedes és két katonai rendőr. Amikor Morgan őrmesteren akadt meg a tekintete, megborzongott. Különös alak. Jó lenne, gondolta, alapos pszichológiai vizsgálatnak alávetni. Eltűnődött, vajon milyen hatással lehet Morgan jelenléte a foglyokra.
Reisman elővette az uradalomról sajátkezűleg rajzolt tereptérképet és kiteregette az asztalon. Ujjával egy vörös vonalat követett, amelyet egy katonai tárgyakat feltüntető átlátszó lapra rajzolt. – Ezt az útvonalat fogják követni. Küldetésük célja, hogy ellenőrizzék, a térkép helyesen tünteti-e fel az útvonal menti tereptárgyakat, s ha nem így van, a borítólapra bejelölt kiigazításokkal térnek vissza. Nem okozhat nehézséget maguknak... már éppen elégszer jártak ezen a terepen. Gilpin, maga veszi át a csoport parancsnokságát, maga ad ki a menetelésre és felfejlődésre vonatkozó minden szükséges parancsot. – Tulajdonképpen Napoleon White-ra szerette volna bízni a parancsnokságot, hogy drámaibban szemléltesse a helyzetet Kindernek, de nem mutathatta ki, kik a kedvencei. A többieknek is meg kellett adnia az esélyt – s Gilpin szintén rendelkezett a jó parancsnok tulajdonságaival. – Sawyer, maga a kettes szám. Posey, maga lesz a hármas szám. Maguk lesznek az utóvéd, gondoskodnak arról, hogy mindenki szedje a lábát. – A karórájára pillantott. – Nem egészen két és fél óra múlva vissza kell érniük.
– Nincs órám, uram – mondta Gilpin.
– Kinder százados, kölcsön adná a magáét? – kérdezte Reisman.
– Természetesen – felelte idegesen Kinder. Lecsatolta az óráját és Reisman átnyújtotta Gilpinnek.
– Rendben van, Gilpin, vegye át a parancsnokságot. Maga alá rendelek mindenkit – jelentette ki Reisman.
Gilpin egy pillanatig tétovázott. – Azt hiszem, semmi közöm hozzá, uram – mondta azután –, de hol van a tizedes és két őr? Kimenőjük van?
– Jól mondta, Gilpin – bólintott Reisman. – Semmi köze hozzá. Induljon az oszlop!
Miközben a kivonuló alakulat mögött lépdeltek, Reisman megállította Kinder t és odasúgta neki: – Ne aggódjon az órája miatt, Stu. Nem lopásért kapták el. – Levette válláról a géppisztolyát és odanyújtotta neki. – Tudja kezelni?
– Soha életemben nem lőttem még vele.
– Csak dobja azért a hátára – biztatta Reisman. – Azok úgysem tudják meg, hogy nem ért hozzá.

 

Amint előrebotorkált a sötét, zajos, esőtelítette éjszakában, nyomon követve a sorban előtte haladót, akinek körvonalait alig tudta kivenni, Victor Franko maga sem volt bizonyos afelől, vajon ötlete éppen akkor támadt-e, mivel az alkalom olyan pompásnak ígérkezett vagy pedig csupán egy régóta dédelgetett, nagyobb terv része volt. Napok óta nem gondolt komolyabban szökésre, de a terv szüntelenül ott motoszkált a fejében, ott kísértett gondolatainak peremén. Elhitte a századosnak, amikor az kijelentette, hogy innen nincs szökés; elég gyakran megismételte ezt a közlését, és iszonyú egyértelműséggel helyezte kilátásba a megtorlást.
De amikor Franko most pillanatnyilag egyedül találta magát, felötlött benne, milyen könnyen el lehetne tűnni. Egyszerűen csak meg kellene húzódnia és elrejtőznie a szurdokban, vagy lekuporodni a bokrok mögé, vagy egy kedve szerinti irányban elindulni. Nem véglegesen persze, csak mímelni a szökést, ellógni egy kicsit, kipróbálni és megállapítani, meddig jut el anélkül, hogy elkapnák, majd újra csatlakozni a visszatérő többiekhez, amikor már közel járnak a táborhoz. Senki sem venné észre a hiányát. Az osztag hosszan elnyúlva vonult, jómaga valahol a sor közepén baktatott. A százados meg az őrök távolabb, a szárnyakon és az utóvédben helyezkedtek el. De még ha el is kapnák – végtére is nem igazából próbál megszökni –, csak annyit kellene mondania, hogy eltévedt a sötétben. De hogyan is tudná biztosan, hogy nem szökhet meg, ha meg sem próbálja?
Leereszkedett egy vízmosásba, majd ahelyett, hogy a túloldalon ismét fölkúszott volna, hogy kövesse a járőr többi tagját, a szakadék mentén elindult a kastély irányába; időnként meg-megállt egy-egy bokor mögött, visszatartotta a lélegzetét, azután amikor az utolsó fogolytársa és az őr is eltapogatózott mellette a nedves éjszakába, szinte ujjongani lett volna kedve.
Az urasági kastély – és az a nő. Úgy számított, odaérhet és bőségesen áll idő a rendelkezésére ahhoz is, hogy még visszajusson. Ha bárki észrevenné, hogy hiányzik, majd falaz neki, ahogy ő is falazna bármelyiküknek. Ha a százados vagy valamelyik őr fedezné fel, hogy nincsen velük, akkor persze gáz lenne, de még akkor is idejében visszaérhet.
A nőnek abban a házban majd azt mondja, hogy különleges megbízatása van – egyéni kiképzést kap. Persze nem fest valami megnyerően, de a fenébe is, háború van, nem igaz, és mindent meg kell tenni az angyalbőrbe bújtatott fiúkért. Mindenesetre most itt van, lelécelt egy ilyen gyönyörű éjszakán. Nem akar ő mást, csak beszélgetni vele, megnézni, milyen szép belülről a háza. Az is lehet, hogy a nő megkínálja majd egy pohár itallal, vagy valami tisztességes harapnivalóval. Talán még többről is szó lehet... talán még többről is, s úristen, már a puszta gondolatra vadul rohanni kezdett, nehogy időt veszítsen és elszalassza az alkalmat, meg-megbotlott láthatatlan akadályokban, el is esett, észre sem vette a lábába kapó aljnövényzetet és az arcába csapó ágakat, amint elszáguldott közöttük... ennél jóval erősebb kín gyötörte, már ízlelte a győzelmet, azt a leírhatatlan örömet, hogy alaposan átveri őket, és akkor megpillantotta a nagy épület sötét körvonalait a szélkorbácsolta esőfüggönyön át és megindult a kocsifelhajtón...
Bowren tizedes olyan erővel s olyan villámgyorsan ütött, hogy Franko fel sem ocsúdhatott. Egyszerre csak a földön találta magát, fogai nekikoccantak a kocsifelhajtó murvájának, jobb karját, iszonyú fájdalmat okozva, valaki magasan fölrántotta a hátára, azután a bőrig áztató eső hidegénél is hidegebbet érzett: jeges fegyvercsövet a tarkóján.
– Nem moccan, Franko! – förmedt rá Bowren. – S eszébe se jusson valami dzsúdófogás, amit nálunk tanult.
Franko vinnyogni kezdett. – Könyörgöm, tizedes, ne tegye! Eltévedtem. Nem tudtam, merre megyek! Nem tudtam, mit teszek! Istenemre mondom, nem tudtam!
– Most aztán befejezte, öregem! Itt aztán bevégezte, tetves rohadék! – lihegte Bowren. – Most megkapja, ami kijár magának. Föl! – Elengedte Franko karját, lassan hátrább húzódott, de 45-ösét továbbra is rászegezte. – Így... szépen, könnyedén... és ne tegyen egyetlen hibás mozdulatot se, vagy nem éri meg az akasztását! Hallja, öregem... magát és a haverját, Morgant, az isten is egymásnak teremtette... most azután együtt mennek valahová, úgy bizony!
– Nem... – kapkodott levegő után Franko.
– De igen, maga beszari, alattomos rohadék! – Bowren leköpte. – Mindazok után, amit a százados tett magáért... mindazok után, amit elmondtak magának... megpróbál meglógni!
– Nem! Igazán nem! Téved, Bowren! – fogta könyörgésre Franko. – Isten engem úgy segéljen, nem akartam én meglógni. Engedjen vissza! Csak engedjen vissza most az egyszer a többiekhez! Ha akarja, vigyen vissza maga! Senki sem tudja, hogy nem voltam ott!
– Indulás a táborba, Franko – parancsolta Bowren. – Majd ott megvárjuk Reisman századost.
Franko a zuhogó esőben térdre vetette magát a murvás kocsifelhajtón, úgy esdekelt: – Könyörgök! Ne mondja meg a századosnak! Könyörgök, ne mondja meg neki! Maga tudja, mit fog csinálni! Visszaküldi Morgan! Beraknak abba a szobába! Kötelet dob a nyakam köré! Fölakaszt! Könyörgök! Mindent megteszek, amit mond... mindent, amit csak akar!
Bowren abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak halna meg Franko... tűnne el, mintha sohasem létezett volna. Mélységesen undorodott tőle és erőnek erejével le kellett gyűrnie a vágyat, hogy beverjen neki egyet... belelőjön 45-ösével a pofájába és befejezze egyszer s mindenkorra az ügyet!
De a pillanat elszállt... és már egyiket sem tudta megtenni. Elpárolgott a forró düh, a tettlegesség vágya, csak jeges szánalmat és megvetést hagyva maga után... eltompítva még a kötelességteljesítés érzését is. Bowren émelyegve gondolt arra, hogy egyszerre csak élet és halál urává vált. Ingerülten törölgette magát, az eső a szemébe folyt és patakokban csörgött az arcán, feszülten gondolkodott, vajon mi lenne a helyes teendő, rámeredt Frankóra és lelki szeme előtt látta kötélen lógázni – holtan és iszonytatóan, ahogy már másokat is látott.
– Még egy esélye van – szólalt meg azután halkan. – Ez minden, amit tőlem kap, Franko. Soha többé! Nem láttam magát. Nem tudok semmiről. Álljon föl és hordja el az irháját. Keresse meg a többieket és el ne mozduljon közülük.
Bowren utána nézett a futásnak eredő Frankónak. Tudta, milyen nyomasztó felelősség nehezedik a századosra, és semmi kedvet sem érzett, hogy átvállalja!

 

Stuart Kinder ott állt a tábor kapujában Reisman mellett, s együtt számolták a beérkező foglyokat. Hiánytalanul megvolt valamennyi, jóllehet a menetelés közben néha annyira széthúzódott a lánc, hogy Kinder sohasem volt biztos abban, nem hiányzik-e valaki; az igazat megvallva, nagyon aggódott, de nem akart közbelépni, s így inkább hallgatott. Nyomasztotta az is, hogy ha a körülmények úgy hozzák, használnia kell a géppisztolyt. Vajon lenne-e bátorsága... elegendő kötelességérzete... dühe... vagy bármi, ami képessé teszi az embert, hogy meghúzza a ravaszt azzal a szándékkal, hogy öljön vagy megsebesítsen valakit? Fegyveres ellenségre – igen, egészen biztosan képes lenne rá. De lőne-e valakire e tizenkettő közül?
Reisman az órájára pillantott. – Nem is rossz – jegyezte meg –, feltéve, hogy megtalálták valamennyi hibát, amit belerajzoltam a térképbe. – Oldalzsákjából jelzőpisztolyt vett elő és világító rakétát lőtt fel a tenger irányába az esős, felhős égboltra.
– Ez meg mire jó? – kérdezte meghökkenve Kinder.
– A báránykák biztonságosan beérkeztek – válaszolta Reisman. – Odalent a tengerparton egy vacogó, átázott katonai rendőr átkoz engem, egy másik meg a birtok túlsó végében káromkodik. Bowren tizedes a tábor és a főkapu között kószál valahol. Erről jut eszembe... az alakulatnak nincs szállítótisztje. Legyen szíves intézze el ezt nekem, akkor előléptethetem Bowrent.
– Boldogan – mondta Kinder. – Írja föl nekem, és amint visszaérek Londonba, elintézem.
A laktanyaépületben Kinder érdeklődéssel hallgatta a foglyok beszámoltatását. Körülállták az asztalt, amelyre Reisman kiterítette a tereptérképet. Glenn Gilpin őrjáratvezetőként jelentést tett a csoport nevében, s erőnek erejével azt bizonygatta, milyen remekül viselkedtek valamennyien a menetgyakorlat során, kiemelve, hogy mindenki megtette a magáét a térkép kijavításában. Látszott, hogy kínos és sehogy sincs ínyére neki a vezetői szerep, pedig nyilvánvalóan jól helytállt.
Reisman engedte, hogy a foglyok összevissza ődöngjenek a barakkban, rágyújtsanak és beszélgessenek a beszámolót követően. Kávét főztek, kinyitottak és körbe kínáltak egy doboz teasüteményt. Stuart Kinder mindezt nagyon kellemesnek és biztatónak találta, kivéve, hogy az őrök továbbra is elkülönültek, lövésre kész fegyverrel figyeltek, meg hogy hiányzott az a tréfálkozó ugratás és nevetgélés, ami oly jellemző a közönséges alakulatokra egy éjszakai kiképzési feladat megoldása után.
Reisman félrevonta Kindert.
– Értse meg, Stu – magyarázta neki –, nem minden éjszaka tartunk ilyen kellemes kis trécselést. Ha dolgozni akar velük, úgy tizenöt perc múlva megkaphatja őket. Ez a kis stimulálás arra szolgál, hogy könnyebben lehessen kezelni őket.
– Még ma éjszaka! – hüledezett Kinder. – Hát nem engedi őket aludni? Ez túlságosan... – A karórájára pillantott.
– Gilpin, az órát! – kiáltotta Reisman.
– Nagyon köszönöm, uram – mondta Gilpin. Kínos zavarban sietett Kinderhez és átnyújtotta neki az órát. – Remélem, nem ártott neki az eső.
Kinder megvárta, amíg Gilpin visszaért a többiekhez, azután Reismanhez fordult. – Túlságosan késő van már ahhoz, amit el akarok végeztetni velük – mondta, miközben fölcsatolta az óráját. – Fáradt vagyok... Biztosan ők is elfáradtak. Szellemileg frisseknek kell lenniük. Majd holnap dolgozom velük, ha nincs ellene kifogása.
– Helyes, de akkor segíthet nekem elvégezni egy általam kidolgozott tesztet.
– Tesztet? Most? Csak nem – maga is?
– Azt hiszem, ragályos, megkaptam magától – mosolyodott el Reisman. Azután elmagyarázta az éjszakánkénti írásos vizsgák rendszerét, amit azért vezetett be, hogy megbizonyosodjék: valóban odafigyelnek az előadásokra és megemésztik az anyagot.
– Pompás, John, pompás – mondta Kinder. – Remélem, eltette őket... hogy nyomon követhesse a haladást, a javulást, meg más ilyesmit.
– Hát persze.
– Remek. Hát ez valóban csodálatos. Másolatokat kell készítenem róluk a saját anyagom számára.

 

Később, amikor a foglyok már bevonultak a táborba és az éjszakai őrök elfoglalták helyüket, kettesben ültek a kis irodában. A kimerült, mocskos, átázott Kinder leginkább forró fürdőre vágyott, meg hogy utána gyorsan ágyba bújjon, de amikor közösen átnézték a teszteket és Reisman azt mondta: – Hát akkor beszélgessünk –, Kinder összerántotta magát, mert meg akarta mutatni, rendelkezik ő is olyan kimeríthetetlen energiával, mint Reisman.
Fürdő természetesen szóba sem jöhetett, jóllehet most már szívből kívánta, bárcsak Reisman olyan jó kapcsolatot épített volna ki az uradalmi kastéllyal, hogy ennek révén lehetősége nyílnék egy jó szobára és forró fürdőre. Végtére is, ha értesülései helytállóak, az egész kastélyban mindössze egyetlen magányos nő lakott. Micsoda pazarlás! Így azonban csupán forróvizes zuhanyozásban reménykedhetett – az őrök megígérték neki, hogy nem kapcsolják ki a vízmelegítőt –, ami után minden valószínűség szerint tüdőgyulladást kap, amikor a kinti zuhanyozófülkéből visszarohan a barakképületbe. Mielőtt elrendelték volna aznap este a végleges takarodót, Reisman közömbös hangon megkérdezte a foglyoktól, nem lenne-e kedvük lezuhanyozni és megborotválkozni egy ilyen kimerítő nap után – Kinder arra gondolt, nem az ő számára rendezett szemléltető bemutatónak szánta-e –, de azok nem tágítottak, elutasították az ajánlatot, bár Kinder észrevette, hogy akad közöttük néhány, akinek nemigen volt ínyére a dolog. Arra gondolt, hogy az ilyen hideg, esős éjszakán bizony komoly elszántság kell ahhoz, hogy állhatatosak maradjanak. Most már kezdte bánni elhirtelenkedett bejelentését is, hogy megosztja a kis sátrat és a puszta földet Reismannel. A legutóbbi megerőltető órák után inkább bentmaradt volna a dohos, szivárgó tetős laktanyaépületben.
– Mondja csak, Stuart – szólalt meg Reisman. – Létezik-e a maga pszichológiai és szociológiai hókuszpókuszában valamilyen módszer az ártatlanság megsejtésére?
– Gondolom, ezt halálos komolyan kérdezi – válaszolta ingerülten Kinder. Torkig volt már azzal, hogy cukkolják.
– Úgy van.
– Ez esetben a fogalmazása semmiképpen sem alkalmas arra, hogy barátokat szerezzen és befolyásolja mások véleményét – közölte Kinder. – Az igazat megvallva, határozottan sértő. Joga van a véleményéhez, John, de a pszichológia és a szociológia nem hókuszpókusz. Azonkívül szókincse meglehetősen szegényes. Igenis léteznek eszközök, amelyek segítségével becslésszerűen felmérhető a bűnösség vagy ártatlanság valószínűsége, de ezek legjobb esetben is csupán következtetésre alkalmasak, semmiképpen sem egzakt, minden tévedést kizáró módszerek. S ha ezekről az eszközökről beszélünk, lett légyenek azok mélyinterjúk és projektív meg asszociatív tesztek kombinációi vagy egy úgynevezett hazugságfelderítő alkalmazása – ami nem az én szakterületem –, avagy narkoanalízis, amit csak képzett pszichiáter végezhet el, semmiképpen sem használnám a megsejtés szót. Mindez a tábori lelkészekre tartozik, nem az én hatásköröm. A mítosz, a mágia és a vallás birodalmába kell utalni... mindegyik roppant értékes... de nem a tudomány világa számára.
– Köszönöm a kioktatást. Most azonban arra kérném, hogy közérthető angol nyelven adjon egyszerű választ. Lehetséges-e kideríteni, hogy egy pasas az igazat mondja-e, ha egyre csak azt hajtogatja: ártatlan valamely bűn elkövetésében, még akkor is, ha súlyosan terhelő bizonyítékok szólnak ellene?
– Lehetséges... de nem perdöntő módon.
– Akkor arra kérném, hogy végezzen el minden ilyen kísérletet Myron Odell-lel.
– Miért csak Odell-lel? A többiekkel miért nem? Úgy tudom, valamennyien ártatlannak vallották magukat a tárgyalásukon.
– Persze, de az csak formalitás volt... egyszerűen a katonai igazságszolgáltatás gépezetének egy része... ezt írja elő számukra a perrendtartás, ha súlyosan vétenek a katonai büntetőtörvénykönyv paragrafusai ellen. Odell továbbra is azt állítja, hogy ártatlan. Mindenkit ezzel gyötör. Engem is.
– De a többiek között is akadnak azért, akik ártatlanságukat hangoztatják, igaz? Tudom, hogy Franko és Maggot is azt állította.
– Oké, ha olyan nagyon akarja, végezze el velük is a kísérleteket. Talán meglepetésben is részünk lesz.
– Ugye ismeri Franko ügyét?
– Akárcsak a többiekét – vetette oda közönyösen Reisman. Valójában nagyon is jól ismerte Franko előéletét. – A hadbíróság gyorsírásos jegyzőkönyve szerint lelőtt, pontosabban halálosan megsebesített egy angol úriembert, aki orvvadászaton kapta a birtokán. Igaz, hogy ezt soha be nem ismerte, ragaszkodik ahhoz, hogy nem szándékosan tette, baleset volt. A furcsa az, hogy a körülmények alapján akár így is történhetett. De miután előélete igen terhelő volt, nem akadt semmi esélye a bíróság előtt. Emlékszik még, ugye, amit Worden tábornok ismertetett velünk? Ötezer volt rab jött át Angliába az Empress of Scotlanden. Ő is egyike azoknak.
– S Maggot?
– Azt állítja, hogy egy prostituált átverte, így hát nem is volt igazán nemi erőszak. Nagyon aljas fráter és feltehetőleg megérdemelné a kötelet legalább féltucatnyi gaztettért, amelyek elkövetésekor nem kapták el, de azt hiszem, bármelyik férfit le lehetne tartóztatni élete során valamikor, ha betű szerint értelmeznék a törvényt az erőszaktétel esetében. Nagyon nehéz ezt meghatározni.
– Egyáltalán nem – tiltakozott Kinder. – Nemcsak a lélektan, a törvény is igen világosan fogalmaz ebben az esetben.
– S mit mond a lélektan?
– Csak nem azt akarja mondani, hogy valóban érdekli? – kérdezte Kinder kétkedve.
– Dehogyisnem. Ha együtt kell élnem ezekkel a fejekkel, ha kotlósként védőszárnyaim alá kell vennem őket és embert faragnom belőlük, akkor tudni akarom, mi az, ami furdalja őket.
– Az, hogy mi furdalja őket, az más lapra tartozik – magyarázta Kinder. – Én csak arról beszélhetek magának, hogyan viselkednek... a viselkedési mintáikról. A nemi erőszak elkövetői három típusba sorolhatók. Van, akinek összesűrűsödött szexuális impulzusai egyszerre csak kirobbannak, s ilyenkor megerőszakol egy nőt. Ez az igazi szexuális bűnöző. Azután itt van a szadista. Agresszív nemi élete annyira túlhajtotta válik, hogy elveszti az önuralmát és ösztöne rabjává válik. Végül itt van az, aki nem annyira szexuális bűnöző, mint inkább közönséges gonosztevő. Rabol vagy gyilkol vagy erőszakot követ el – teljesen egyre megy neki.
– Pompás kategorizálás – jegyezte meg Reisman.
– Úgy van, pompás kategorizálás. Úgy vélem, Maggot talán a harmadik kategóriába sorolható. Feltehetőleg Franko is... még ha ezúttal nem is nemi erőszakért kapták el.
– Még nem válaszolt a kérdésemre, Stu – szívóskodott Reisman. – Megteszi, amit kértem magától?
– Nem hiszem, hogy szükséges lenne, John.
– Ugyan miért nem?
– Egyszerűen nem tartozik a hatáskörünkbe, ez minden. Bűnösségük vagy ártatlanságuk kérdését már jóval azt megelőzően eldöntötték, mielőtt idekerültek volna. Máskülönben itt sem lennének. S nálunknál illetékesebb hatóságok döntötték el.
– Miután maga állítja ezt, Stu, úgy hiszem, meggyőzőnek kellene találnom az érveit... csakhogy nem győzött meg. Egyesek fellebbezésében még nem hoztak határozatot. Azt hiszem, arra vágyom, hogy meggyőzzenek és semmiféle kétely ne maradjon bennem... amiatt, amit itt teszünk... a veszély miatt... nemcsak az akció, hanem már a kiképzés során is. Kiváltképpen Odellre vonatkozik ez.
– Nagyon jól tudja, hogy beismerő vallomást tett.
– Igen, olvastam. Csatolták a tárgyalás jegyzőkönyvéhez. De több napos vallatás után tette meg vallomását... később pedig visszavonta.
– Ügyvédje tanácsára.
– Lehet. De fura egy szerzet... gyönge, gyáva, retteg az élettől... s nyilván méginkább a haláltól és a testi fájdalomtól, de azért ő is változáson megy át. – Reisman ezután ismertetett Kinderrel néhány Odell-lel kapcsolatos nyugtalanító esetet.
– Hogyan viselkedett azután, hogy Maggotot kis híján kinyírta?
– Megrémült. Azóta is kezét-lábát töri, hogy barátságos legyen Maggottal, de az bosszút forral. Hiszen csak tegnap történt. Nagyon oda kell figyelnünk rájuk, ha megint együtt dolgoznak majd. Maggot mindent megtesz azért, hogy visszafizessen neki. Normális körülmények között bizonyára végezne is vele. Fura dolog volt... úgy tűnt, mintha Odell elveszítené a tudatát és merőben másmilyen emberré válna... olyasvalakivé, aki valóban képes lenne megölni egy embert... de amikor végül magához tért, semmire sem emlékezett.
– Nem szokatlan eset – jegyezte meg Kinder. – Meglehet, így történt ez Glasgow-ban azzal a lánnyal is.
– Lehet. De bizonyosságot akarok – makacskodott Reisman. – S ha valóban megölte azt a lányt, azt akarom, hogy egyértelműen megtudja és szembenézzen ezzel a ténnyel. Ez csak a javára válna... talán még az én feladatomat is megkönnyítené.
– Rendben van – egyezett bele vonakodva Kinder. – Ha ez segíti a munkáját, majd igyekszem valamit tenni magáért. De továbbra is ellenzem.
– Teljes titoktartás – mondta Reisman.
– Teljes titoktartás. Még milyen problémái vannak? – Kinder kezdett belemelegedni, örült, hogy Reisman végre-valahára egy kicsit fölenged, meg hogy alkalma van beszélgetni.
– Még mindig nem tudott meg semmit arról, hogyan akarják fölhasználni ezeket az embereket... vagyis, hogy végül mi lesz a feladatuk?
– Semmit.
– Még annyit sem, hogy egyedi feladatok lesznek-e, ahogyan arra Denton ezredes utalt az eligazításkor, vagy a csoport egyetlen közös feladatot kap?
– Fogalmam sincs.
– A szokásos eljárás – jegyezte meg metsző éllel Reisman.
– Még mindig vannak kételyei az embereket illetően?
– Kételyeim! Csak kételyeim vannak, amióta elkezdődött ez az egész.
– De hát azt mondta, hogy jól dolgoznak, tisztességesen viselkednek – mondta idegesen Kinder. Azon tűnődött, vajon Reisman nem titkol-e valamit előle.
– Hát persze, tisztességesen viselkednek – felelte gyorsan Reisman. – Maga is meggyőződhetett róla ma éjszaka. De hát hogyan is lehetnék bizonyos efelől? Bármelyikük bármely pillanatban bemondhatja az unalmast... ki tudja, mikor? Ezek nem normális emberek, s amit itt csinálunk velük, az se nem büntetés... azt még megértenék... se nem rehabilitálás. Felhasználjuk őket, s ezzel tökéletesen tisztában vannak. Megtörténhet, hogy végigcsinálják az egész rohadt kiképzési időszakot, és amikor isten és a haza nagyobb dicsőségére bevetjük őket, egyszerűen bemondják az unalmast. Talán, ha tudnám, hogy végül is mit kell majd tenniük... hogy mi a célja az egész felhajtásnak... talán nyugodtabb lennék.
– Bárcsak segítségére lehetnék ebben, de nem tehetek semmit... mármint a feladatokat illetően – mondta Kinder. – Ha kívánja, kidolgozhatok valamiféle megbízhatósági tesztet.
– Megbízhatósági tesztet! Mi a fene lenne az? – robbant ki Reisman, de ugyanabban a pillanatban beléhasított a felismerés, milyen átkozottul tapintatlan, milyen sértő, amit mond. – Nem... sajnálom, Stu. Nem így értettem. Kérem, folytassa, magyarázza el nekem, miről van szó.
– Csináltunk már ilyet... olyan tesztet, amellyel megmérhető, mennyire hajlamosak utasítások betartására mindennemű felügyelet és ellenőrzés nélkül.
– Ide figyeljen, Stu, fogjon neki, ha nem okoz nehézséget – kérlelte Reisman. Ingerülten pillantott az órájára. – Nézze, én már kezdek kilenni. Két órakor négyórás őrségbe kell mennem. Most ledöglöm. Rendben?
– Hát persze. Akarja elsőként használni a tusolót?
– Nem, menjen csak. Jó éjszakát.
– Jó éjszakát – felelte Kinder, de már csak a távozó Reisman hátától köszönhetett el.
Zuhanyozás után Kinder fázósan borzongva lépett ki a foglyok táborhelyére. Fölmosolygott a laktanyaépület tetején őrt álló Bowren tizedesre, azután integetett a tornyokban őrt álló katonáknak, közben gondolkodott, vajon mit tartanak erről az egész dologról, hogyan vélekednek Reismanről és sérelmesnek vélik-e feladatuk nehéz körülményeit. Az őrök az esőfüggönyön át nézték a századost. Kinder szörnyen nevetségesen érezte magát flanell-pizsamájában, viharkabátjában és vízhatlan kalapjában, takarosan összehajtogatott, hóna alá csapott egyenruhájával, s Reisman géppisztolyával, amely esetlenül fityegett a vállán.
A kétszemélyes sátorban Reisman pokrócába burkolózva, mélyen aludt. Kinder óvatosan körbetapogatózott a sötétben, amíg ráakadt a Londonból magával hozott hálózsákjára. Vastag, pehellyel bélelt tiszti modellt vásárolt még behajózása előtt egy előkelő New York-i sportáruházban; eddig még sohasem használta. Kétszemélyes katonai sátorban sem aludt eddig. Kényelmetlen, hideg, nyirkos volt. Nagysokára elhelyezkedett, kényelmesen elnyújtózott a hálózsákban, nyakig fölhúzta a villámzárat, a géppisztolyt szintén bevitte magával a zsákba.
Sehogy sem tudott elaludni. Szinte tapinthatóan érezte maga körül a többieknek a sátrakból feléje áramló bűnös jelenlétét. Lehúzta a villámzárat és kicsúsztatta a fegyvert. Voltaképpen még mindig nem tudta, hogyan is kell használni. Arra gondolt, talán okosabb lenne, ha kirakná a földre kettejük közé, hogy ha a szükség úgy kívánja, Reisman is fölkaphassa. Persze emlékezett olvasmányaiból különféle fegyverekre. Eszébe jutott, hogy ezt a típust nem lehet elsütni, ha nem emelik meg előbb azt a kis fedelet, amelyen át kilökődnek a lövedékek. Végighúzta ujját a fegyveren. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, ha a géppisztolyt közel tartotta a szeméhez, homályosan ki tudta venni az egyes részeket. Megtalálta a kis fedelet és meghúzta. Hangosan csappant! S majdnem ugyanabban a szempillantásban – olyan gyorsan és érthetetlenül, hogy Kindert soha nem érzett erejű félelem járta át – Reisman már ébren felült, s 45-ös automatáját Kinder fejének szegezte.
– Jaj, ne! – szakadt ki Kinderből rekedten. – Én vagyok az! Kinder!
– E-e-egen – nyugtázta álmosan Reisman. Visszafeküdt, hátat fordított és alig néhány pillanat múlva már ismét aludt, mintha mi sem történt volna.
Már éppen jómaga is álomba zuhant volna a sok órásnak tűnő testi és lelki gyötrődés után, amikor hirtelen eszébe ötlött a telefon. Reismannek esze ágában sem volt elvezettetni a laktanyaépülethez. A készülék még most is odakint rohadt az esőben.

 

6.

Reisman a következő napokban úgy osztotta be a foglyok kiképzési tervét, hogy Stuart Kinder több ízben is négyszemközt beszélhetett mindegyikükkel. Ami pedig azt illeti, hogy Odellről vagy bárki másról olyan véleményt nyilvánítson, ami arról győzné meg, hogy tovább firtassa a bűnösség vagy ártatlanság kérdését, Kinder kifejtette: ehhez a tesztek befejezése után hosszabb tanulmányozási időre lenne szüksége, az eredményeket össze kellene vetnie erkölcsi normákkal és abnormális esetekkel, továbbá véleménycserét kellene folytatnia más szakértőkkel is Londonban. A pszichológiai teszteket amúgy is el akarta végezni – Reisman kérése tehát mindössze azt jelentette, hogy most már további jellemző vonásokra is figyel majd az eredmények értékelésekor.
Napoleon White-ot hol untatták, hol szórakoztatták beszélgetései Kinderrel. Jó alkalmat nyújtottak neki arra, hogy ellógja a fizikailag igénybevevő kiképzéseket, de most már nem volt biztos abban, valóban akar-e lógni. Bosszúsan tapasztalta, hogy a kiképzés egyes mozzanatait egyenesen élvezi, talán mert arra késztették, hogy gondolatai ismét a külvilágra irányuljanak, s olyan fizikai erőpróbák elé állították, amelyek során legalább olyan jól vagy még jobban helyt kellett állnia, mint a többieknek. Fiatal kora óta sportolt, büszke volt nagyszerű erőnlétére; a letartóztatása és elítélése óta eltelt hosszú hetek során jószerint meg sem mozgathatta izmait, és ettől elpuhultnak, tompának érezte magát.
Azon törte a fejét, mennyi időbe telik, amíg Kinder átlát rajta és alaposan lehordja, hiszen szánt-szándékkal eltorzított válaszokat adott a pszichológiai teszt kérdéseire. Amikor pedig ez nem következett be, hanem Kinder továbbra is a kellő szakmai, udvarias és leereszkedően nyájas tartózkodással kezelte, akár egy gyermeket, szellemi fogyatékost vagy olyasvalakit, akinek halvány fogalma sincsen arról, voltaképpen mi is történik vele, ez még inkább felőrölte Napoleon idegeit.
Amikor Kinder egyik ülésükön elkezdte felmutogatni neki a tematikus appercepciós teszt képeslapjait, s felszólította, mondja el rövid történetekben, mi megy végbe a képeken, Napoleon végképp fellázadt.
– Semmit sem látok, százados – vetette oda dühösen. – Az egész egy nagy szar és ostobaság. Bármit próbál kihozni belőle, velem csak az idejét vesztegeti.
– Azt hiszem, téved, White – állapította meg barátságosan Kinder. – Mi valóban azon vagyunk, hogy segítsünk magán és a többieken. Nem is értem, miért nem igyekszik a tehetségéhez képest a legjobban együttműködni velünk. – Ezzel folytatta a lapok felmutatását és tollával a papírív fölé hajolva leste, mikor jegyezheti le szó szerint Napoleon történeteit.
De Napoleon csak akkor reagált pozitív módon, amikor a teljesen fehér lapot mutatta fel. Hevesen, keserűen válaszolt. – Fekete – mondta. – Összefüggően fekete papírmasé lap. Fekete, akár a pikk ász. Fekete, akár egy nigger éjjel egy szenesládában.
– White, miért képtelen elismerni, hogy mit teszünk magáért? Nem értékeli, milyen lehetőséget kapott? – kérdezte csüggedten Kinder. – Maga értelmes ember... iskolázott ember... ne higgye, hogy egy pillanatra is megtévesztett ostoba trükkjeivel. De úgy vélem, hogy szakterületemen többet tudok magánál. Még azokból a hamis válaszokból is, amelyeket a börtönben a Rorschach-tesztre adott, még azokból is következtetni tudtam. Maga nyilvánvalóan ismerte a tesztet, és úgy gondolta, hogy jót mulathat rajtam, akár egy zöldfülű kis egyetemista. Lefogadom, magában annyi ellenséges érzelem lappang, hogy egymaga elbánna az egész német hadsereggel. Miért nem lazít egy kicsit? Ez a feszültség végzetes lehet magára nézve. Miért nem mutat együttműködési készséget, hiszen voltaképpen ez az igazi természete. Voltaképpen mi furdalja magát?
– Ugyanaz, ami ide juttatott, százados. Semmi sem változott. – A képeslapokra kopogtatott. – Maga és azok a nagyokosok, akik kifőzik ezeket, próbáljanak csak meg fekete férfiakat és nőket ábrázolni ezeken a képeken, akkor majd olyan történeteket hall tőlem, hogy a haja szála is az égnek áll és legszívesebben elhányná magát!

 

Myron Odell számára a képeslapok szélesre tárták a kaput legbensőbb énjéhez. Sok minden, amit eddig másoknak szeretett volna megvallani önmagáról, most kiagyalt kis történetek formájában előtörhetett belőle anélkül, hogy tartania kellett volna gúnyolódástól vagy megtorlástól.
– Hagyjon magának annyi időt mindegyik laphoz, amennyit csak kíván – biztatta Kinder –, és mondjon el nekem a lehető legtöbbet, amit csak el tud képzelni arról, mi történik a képeken, kik az ott szereplő személyek... a múltjukat és jövőjüket is, ha vannak ezekről az emberekről elképzelései.
Az egyik lapon a kép néhány vonással egy férfi vállára hajtott fejű nőt ábrázolt; rézsút hulló éles fény világította meg a sötét háttér előtt mindkét arcot.
– Nagyon szerelmesek – állapította meg Odell. – Nagyon gyöngéd pillanat. Az asszony éppen most mondta meg férjének, hogy gyereket vár. Nagyon boldogok.
Egy másik képen oldalvást ül egy széken egy nő, karját a szék háttámláján nyugtatja, állat az egyik tenyerébe hajtja; testének egy részét elhomályosította a szék háta és az arra borított kendő; a nő mereven bámult a semmibe. Ezt a lapot rendszerint lányok és asszonyok esetében alkalmazták, de Kindert furdalta a kíváncsiság, hogyan fog reagálni Odell...
– Ez ugyanaz az asszony, mint a másik lapon. Kemény házimunkában töltött nap után pihen. Várja a férjét, akit nagyon szeret, várja, hogy hazatérjen a munkából. Arra gondol, milyen öröm, hogy gyereke lesz. Nagyon szereti a kisbabát, pedig még meg sem született.
Egy további rajzon egy nő állt egy szoba küszöbén, keze a kilincsen. Arcán kissé rémült kifejezés ült, mintha valaki, akit megpillantott a szobában, megrémítené. Odell hosszasan gondolkodott.
– Nos, mit lát a képen, Myron? – ösztökélte gyöngéden Kinder.
– Egy nőt, aki egy szoba közepén áll, keze a kilincsen.
– Igen, igen, de mit lát az a nő, mire gondol, honnan jön, mondott-e vagy éppen készül mondani valamit? Fiatal vagy öreg a nő? Ki vagy mi van a szobában?
– Nem tudom.
– Hát, semmi sem jut az eszébe? Eddig remekül csinált mindent. Nagyon elégedett vagyok az eddigi válaszaival, Myron.
Odell elmosolyodott. – Szeretnék minél többet segíteni – mondta. – Nem tudom, mire megy ki ez az egész, de szeretnék együttműködni magával. Azt hiszem, az emberek csakis úgy fogják elhinni, hogy ártatlan vagyok, ha mindent megteszek, amit mondanak nekem és nem keveredek újabb zűrbe. Ezek a tesztek, amiket eddig adott nekem... bizonyíthatják, hogy igazat mondok, nem én öltem meg azt a lányt?
– Valóban hisz az ártatlanságában... abban, hogy tévesen ítélték el, Myron? – kérdezte Kinder és erősen Odell szeme közé nézett.
– Nem hiszek benne, uram – felelte Odell –, hanem tudom, hogy így van. Ez az igazság.
– Térjünk vissza a képeslaphoz – váltott gyorsan témát Kinder. – Boldogságot fejez-e ki a nő arca?
– Nem... nem hiszem.
– Akkor mit?
– Nem tudom.
– Próbáljon találgatni, Myron. Tudom, hogy fáradt, de olyan pompásan megy magának, hogy szégyen lenne abbahagyni.
– Lehet, hogy szégyen... úgy van, lehet, hogy szégyelli magát. Ez elképzelhető.
– Miért?
– Nem tudom – makacsolta meg magát Odell. Vállat vont és elkapta tekintetét a századosról.
Kinder újabb lapot húzott elő. A lapok számozva voltak, de ő nem rakta sorba őket valamely előre meghatározott rendszer szerint, sőt azon volt, hogy minden beszélgetéskor más-más legyen a sorrend. A most fölmutatott lap majdnem teljesen fekete volt, kivéve egy nyitott ablakot, amelyben egy fiú körvonalai látszottak.
– Megbüntették – jelentette ki Odell. – Ott kell maradnia egyedül abban a sötét szobában. Szeretne kimenni, de nem tud. Ott kell maradnia.
– Miért?
– Mert megbüntették.
– Miért büntették meg?
– Nem tudom.
– Ki ez a fiú? Milyen lehet?
– Hát, nem is tudom, ki ez. Bárki lehetne. Tulajdonképpen már nem is fiú. Serdülő, hisz tudja, hogyan gondolom... talán olyan tizenéves forma lehet... tán még valamivel fiatalabb is. Legalábbis én olyanformának nézem.
– Megpróbál-e kiugrani az ablakból? – kérdezte Kinder. – Megpróbál-e megszökni?
– Ó, dehogyis! – kiáltott fel Odell. – Az túlságosan veszélyes. Képtelen lenne rá. Nincs más választása, ott kell maradnia.
Kinder újabb lapot húzott elő. Amikor Odell meglátta, elsápadt és félrefordította a fejét. – Úristen! – kiáltott fel.
– Mi baj? – bámult rá Kinder.
– Szörnyű! Egyszerűen szörnyű! Ezt nem nézem! – lihegte Odell.
A rajz egy fiatal férfit ábrázolt, aki lehajtott fejét a karjára szorította. Mögötte az ágyon szétterpesztett lábú nő hevert, karja lelógott a földre, arcát besatírozták, feszes, telt, mezítelen melle kiemelkedett a lepedő hátteréről.
– Mi a szörnyű ebben? – kérdezte halkan Kinder.
– Az, hogy a nő halott! Maga át akar verni engem!
– Dehogyis, Myron. Erről szó sincs – igyekezett lecsillapítani Kinder. – Ez is csak olyan rajz, mint a többi. Beszéljen csak róla.
– Nem. Nem tudok.
– Miért nem? – kérdezte jegyzetelés közben Kinder. Odell továbbra is elfordítva tartotta a fejét, kezébe temette az arcát.
– Nem akarom látni. Hányingerem van tőle.

 

Kedd délután Reisman korán visszatért a terepgyakorlatról csoportja tíz emberével, hogy magával vigye Maggotot és Jimenezt is, akiket otthon hagyott a táborban és Kinder rendelkezésére bocsátott. Őrségként Morgan őrmester és két katonai rendőr maradt mellettük. Reisman látta, hogy amint a két rab a laktanyaépületen át befelé halad a belső, körülkerített táborba, hogy csatlakozzék társaihoz, mutatóujjával a homlokára mutat és gúnyosan vigyorog a többi rabra. Elgondolkodott azon, vajon mennyire veszik komolyan az emberek a Kinderrel folytatott beszélgetéseket. Láthatólag kedvelték, sőt tisztelték. Némelyek olyan rettegéssel vegyes tisztelettel tekintettek rá, ahogyan az egyszerű emberek az orvosokat, ügyvédeket és isten hivatásos képviselőit szemlélik. Annyi bizonyos, hogy az interjúk során nem adódtak kínos incidensek. De ki tudja, valójában mi megy végbe ezeknek az alakoknak a fejében? Kinder talán már tudja.
Reisman a foglyokat Morgan őrmester és Bowren tizedes gondjaira bízta, s utasítást adott, hogy foglalják el őket egy ideig a táborban közelharccal, tornagyakorlatokkal és alaki kiképzéssel. Tudta, hogy ez Morgan kedvére való foglalatoskodás. Kezdett már belejönni a parancsolgatásba: vezényelte a menetgyakorlatokat, szakaszokba osztotta az embereket, meglepő új alakzatokat írt elő nekik, újabb meg újabb irányokba parancsolta őket; úgy tűnt, hogy menthetetlenül bele fognak bonyolódni, de végül mindig minden megoldódott, feltehetően, mert maguk a foglyok is egyre lelkesebben próbáltak kitűnni e parancsok végrehajtásában.
Irodája ablakából Reisman figyelemmel kísérte a gyakorlatozó csoportokat és közben Kinderrel beszélgetett. Cigarettázva hevert a priccsen. Kinder kényelmesen elhelyezkedett az egyetlen széken. Az asztalt elborította munkájának eredménye: takaros papírhalmok sorakoztak egymás mellett.
– Mondjon valamit erről – mutatott Reisman az íróasztalra. – Remélem, nem szigorúan titkos?
– Dehogyis, természetesen nem titkos – mosolygott Kinder. – Jóllehet, amit mondott, távolról sem olyan képtelenség, ahogyan gondolná. Hallottam esetekről a saját részlegemnél, a lélektani hadviselés osztályán... kiváltképpen Washingtonban... egyes terveket olyan titkosnak minősítettek, hogy soha nem közölték őket azokkal, akiknek végre kellett volna hajtaniuk e terveket.
Reisman összerezzent. – Stuart, ezen a helyen ne ejtse ki a végrehajt szót – mondta, s igyekezett olyan látszatot kelteni, mintha csak odavetette volna ezt a megjegyzést. – Csúf mellékzöngése van.
– Ó... igazán sajnálom. Nem gondoltam, hogy magát bármi idegesítené.
– Az ember nem tudja kivonni magát a hatása alól – mondta halkan Reisman. Azután gyorsan témát változtatott. – Ha már a lélektani hadviselésről beszélünk... nem kizárólag ezzel foglalkozik mostanában, igaz? Úgy értem, tudom, hogy megismerkedésünk óta nem minden idejét tölti ezekkel a kérdésekkel, így azután arra gondoltam, bizonyára vannak más megbízatásai is.
– Vannak... Londonban van egy irodám, ahol bizonyos tervekkel és tanulmányokkal foglalkozunk. De egy sem olyan fontos, mint ez itt – tette hozzá elégtétellel. – Ez jóval izgalmasabb minden egyébnél! – Egyszerre csak aggodalmas kifejezés ült ki az arcára. – Csak nem arra célzott, hogy túl hosszú ideje veszem már igénybe vendégszeretetét?
– Egy fenét! – válaszolt gyorsan Reisman. S ebben a pillanatban valóban így is gondolta. – Örülök a segítségnek, amit magától kapok. Nos, mi van ezzel az anyaggal? – kérdezte türelmetlenül és az asztalt borító papírhalmazra mutatott. – Nyomára bukkant valaminek?
– Úgy érti, Odell-lel kapcsolatban?
– Valamennyiükkel kapcsolatban. Bármelyikükkel kapcsolatban.
– Nem tudok kiigazodni Odellen – mondta Kinder.
– Válaszai alátámasztják, amit maga mondott nekem róla. Azonkívül bármennyire is vonakodok kimondani, vagy latens homoszexuális, vagy...
– Ez az! – Reisman izgatottan fölpattant. – Hogy a fenébe erőszakolhatna meg egy homokos egy lányt?
– Megesett már ilyesmi – állapította meg tárgyilagosan Kinder. – Ilyen elhamarkodottan nem lehet következtetést levonni. Ugye, amióta itt van, nem mutatta semmi jelét, hogy homoszexuális lenne? Ha mégis így lenne, a maga helyében megszabadulnék tőle. Ez ugyanis rengeteg bajt okoz minden börtönszituációban.
– A pokolba is, mit tudom én, mi folyik éjszakánként a sátrában... de azért úgy gondolom, semmi ilyesmi nem adódott. Nem valami férfias jelenség, ennek ellenére nem állítanám, hogy aktív buzi.
– No, látja! – mondta Kinder. – Szalmaszálakba kapaszkodik. Alig tíz másodperc leforgása alatt homlokegyenest ellenkező következtetésekre jutott: nem bizonyított semmit, nem oldott meg semmit. Hadd fe...
– Régi rossz szokásom – vetette közbe mosolyogva Reisman. – A tanulatlanok és hiányos értesülésűek logikája.
– Hadd fejezzem be, amit elkezdtem mondani – ragaszkodott be nem fejezett mondatához Kinder. – Vagy latens homoszexuális, vagy annyi időt tölt azzal, hogy szorongva vizsgálja férfiasságát, hogy annak tűnik – de az is lehet, hogy mindkét mozzanatnak szerepe van. Azonkívül vannak fehér foltok a reakcióiban... kiváltképpen, amikor erőszakról van szó. Talán úgy fogalmaznám, hogy rendszerint nem mer szembe nézni a valósággal, s képzelődésekbe menekül. Feltehetően könnyen befolyásolható, nincsen id... vagyis számottevő énje.
– Elkövethet-e ilyesvalaki gyilkosságot?
– Úgy mondanám, hogy tudatosan nem... De tudattalanul igen. Ismer már erre egy példát.
Reisman föltápászkodott és idegesen fel s alá kezdett járkálni.
– Ennél még fontosabb az – folytatta a kérdezősködést –, vajon tudna-e ölni katonaként? Vigye az ördög a bűnösségét vagy ártatlanságát! Fog-e harcolni? Helytáll-e majd a tűzben vagy megfutamodik?
– Nem vagyok próféta, John – közölte mélységes együttérzéssel Kinder. – Amikor eljön az ideje, magának kell az eshetőségeket mérlegelnie a mi szempontunkból... és az ő szempontjából is. Valamennyiük szempontjából. Ez a maga feladata. Odell neurotikus, labilis, éretlen, nagy belső és külső feszültségek között hányódik... az is lehet, hogy paranoiás, de nem vagyok biztos ebben. Egy hónap... két hónap múlva, attól függően, mihez kezd maga vele, mihez kezd ő önmagával, bármelyik irányban fejlődhet. De ez csak amolyan előzetes, hevenyészett vélemény. Amint már megmondtam magának, ha akarja, tovább is figyelemmel kísérem az esetet.
– Persze, hogy akarom, folytassa – mondta Reisman. – Quién sabe?
Cigarettacsikkjét elnyomta egy üres konzervdobozban, fölállt és induláshoz készülődött.
– Okosabb, ha lemegyek közéjük – mondta.

 

Este Reisman úgy érezte, ha nem mehet ki a táborból, beleőrül. Igyekezett meggyőzni önmagát, hogy nem teheti, nincsen joga hozzá. De ugyanakkor ellenérveket is fölsorakoztatott önmagával szemben: eddig még pillanatnyi pihenőt sem engedélyezett magának, nem kapcsolódott ki egy percre sem tíz nap óta, amióta csak megérkeztek a Stokes-uradalomba. Az őrszakasz valamennyi katonája kapott egy vagy éppenséggel több alkalommal eltávozást, s Reisman föltételezte, sőt remélte, hogy sikerült megfelelő barátnőkre szert tenniük a dél-devonshire-i falvakban és tanyákon. Hogy a fenébe bírják ki a rabok anélkül, hogy valami gyöngédség, szépség legyen az életükben... hogy lazíthatnának... fogalma sem volt. A szükség úgy hozta magával, hogy de facto ez is része volt a büntetésüknek. De azt is tudta, hogy hamarosan enyhíteni kell a szigoron... valamiféle szabadidő-elfoglaltságot kell találnia nekik... talán gyékényfonást vagy más efféle ostobaságot.
A takarodó után végül felkereste Stuart Kindert.
– Mi lenne, ha ma éjszakára átvenné a parancsnokságot a táborban? Ma éjszaka nem kell őrséget adnom és szeretnék kis időre elszabadulni innen.
– Azt hittem, nem bízik bennem – válaszolta Kinder. Mosolyogva mondta, hogy elvegye a megjegyzés élét, mert úgy érezte, megérti Reismant.
– Ebben a vonatkozásban megbízom magában – felelte Reisman. Dühítette, hogy védekezésbe szorult.
– Megtiszteltetésnek venném, százados – folytatta gúnyosan Kinder.
– Hagyja már a fenébe, Stu – csattant föl Reisman, de most már ő is elmosolyodott. – Maga is tudja, hogy egy vak lóért nem adná, ha megszabadulhatna tőlem és kezébe vehetné az egész akció irányítását.
– Annyi eszem azért nekem is van, hogy tudjam, erre képtelen lennék. Mikor ér vissza?
– Úgy számítom, holnap tizenhárom órakor itt leszek. Az őrszolgálatot és a kiképzési tervet már kidolgoztam. Bowren és Morgan meg a katonai rendőrök ismerik a kötelességüket, s azt hiszem, elbűvölő védenceink is tudják már, hol a helyük az életben. A kiképzési tervet úgy állítottam össze, hogy visszatértemig nem kell elhagyniuk a tábort. Rendben?
– Rendben – kacsintott rá Kinder. – Jó mulatást!
Reisman megborotválkozott, lezuhanyzott, tiszta egyenruhába bújt, egy kis oldaltáskába rakta tisztasági csomagját és egy váltás fehérneműt.
– Kifelé menet szólok még Bowrennek és Morgannek – jegyezte meg, amikor már indulásra készen állt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha a többiek nem tudnak a távollétemről. Csak hadd higgyék, hogy idebent dolgozom vagy odakint a dombok között, vagy a tengerparton töröm a fejem, milyen újabb nehézségekkel lepem meg őket.
– Értem – mondta Kinder. – Viszontlátásra!

 

A nagykapunál meg kellett állnia, hogy kinyissa. Igyekezett meggyőzni magát, pusztán csak ez a fizikai mozdulat készteti arra, hogy végigpillantson a kocsifelhajtón, fel egészen az uradalmi kastélyig és egy pillanatra Margot Strathallanre gondoljon. Azután kihajtott a dzsipen, bezárta maga mögött a kaput, olasz módra tisztelgett Lady Margot felé, és már el is felejtette a lányt is, a piszkos tizenkettőt is – minden gondolatát Tess Simmons töltötte be.
Stokesmouth-ban megállt, s egy kocsmából fölhívta Tesst. A lány őszinte örömsikolya egy pillanat alatt elfújta kamaszos szorongását és félszegségét, bizonytalanságát, vajon hogyan fog reagálni a hangjára, s egyáltalán ott találja-e.
– Nagyon hiányzol. Honnan beszélsz?
– Két-három óra múlva nálad lehetek – mondta Reisman. – Persze ez az utaktól, a forgalomtól és attól az átkozott angol időjárásotoktól függ.
– Siess – mondta Tess. – Száguldj, mint a szélvész... Szeretlek... Annyira kívánlak... De nem, John, óvatosan vezess... nagyon kérlek... bánom is én, meddig tart... csak gyere már.
– Szégyentelen leányzó – súgta Reisman a kagylóba, de érezte, milyen ostobaság így szerelmeskedni egy élettelen tárgyon át egy nyilvános helyről.
– Igaz – válaszolta Tess. – Várni foglak. Isten veled! Reisman gyorsan, de nem vakmerően hajtott; úgy érezte magát, mint Alfred Noyes gyönyörű bánatos költeményének betyárja, aki vágtázik, vágtázik, vágtázik a holdfénypásztában igaz szerelméhez. Pedig nem is sütött a hold. Egész Devonshire-ben, de még Somersetben is sötét és esős volt az éj, s Reisman nem is bánta. Legalább nem portyázik egyetlen Luftwaffe gép sem, hogy célba lőjön az angol utakon kószáló szerelmesekre.

 

Tess pontosan úgy várta, mint első éjszakájukon – a kivégzés éjjelén: a sötétben lobogott a kandallótűz az üres ivóban, a lány mellett könyvek hevertek, mert olvasott, nehogy elnyomja az álom, s készen állt a párolgó bögre is a tüzes rummal, a lángoló almaborral, amit fahéjrudacskákkal lobbantott lángra. Az a köpeny volt rajta, amelyet Reisman vásárolt neki. Még jóformán a kandalló elé sem értek, már mohón megragadták és csókokkal borították el egymást. Reisman érezte, hogy elpárolog belőle minden feszültség, tudta, hogy ha semmi más nem lenne, még szex sem, már egymagában ez is elég volna. Tessből az otthon, a családi tűzhely melege áradt, s az, hogy egyedül csak őt kivájna.
– Jaj, mennyire hiányoztál, mennyire hiányoztál nekem – súgta. – Miért nem írtál? Miért nem telefonáltál?
– Nem lehetett – válaszolta Reisman, de érezte, hogy ez nagyon gyenge mentség.
– Az volt a legrosszabb, hogy semmit sem tudtam rólad – folytatta Tess és belekapaszkodott. – Az, hogy fogalmam sem volt, mikor jössz el újra... hogy egyáltalán visszatérsz-e.
– Megmondtam, hogy jövök – mondta Reisman –, s fél éjszakán át úton voltam, hogy álljam a szavamat.
– Most már hiszek neked – mondta Tess. Elhúzódott tőle és sugárzóan boldog pillantással vezette a kandallóhoz.
Megitták a tüzes italt és Reisman elmondta, hogy Devonshire-ban állomásozik, hogy gyakran gondolt rá és azt szerette volna, bárcsak ott lehetne vele.
– Nincs neked ott címed? Még soha sem volt katona barátom, akinek írhattam volna.
– Attól tartok, nincs. Persze Londonban van címem, ahová a leveleimet küldik, de ez a hely, ahol most vagyok, teljesen elszigetelt, s mire Londonból odaérne egy levél, valószínűleg már újra itt lennék nálad. De azért van egy ötletem. Megígérem, hogy ezentúl hetente legalább egyszer fölhívlak telefonon. Mi erről a véleményed? S ahányszor csak tudok, eljövök hozzád kocsin.
– Akkor hát igazán a szeretőd vagyok? – kérdezte halkan Tess.
– Igen.
Amikor szeretkeztek – ugyanabban a szobában, ahol az első alkalomkor megszállt –, Tess elhalmozta vágyának és szenvedélyének ezernyi jelével, s kiűzött a férfi gondolataiból minden egyebet és mindenki mást.

 

7.

Amikor Reisman szerda reggel fölébredt, egyedül találta magát szobájában a Hentesbárdban. Kilencre járt már az idő. Gyorsan megborotválkozott és felöltözött, azután lement a söntésbe. Tess ragyogó arccal javában buzgólkodott a konyha és az ivó között, ahol néhány katona és civil reggelizett. Bizonytalankodott, hogyan is köszöntse, de a lány megoldotta helyette a dolgot: elpirulva odalépett hozzá és megragadta a kezét.
– Nem volt szívem felkelteni téged – súgta. – Baj?
– Dehogyis baj – felelte Reisman. – Van még egy kis időm. Nem reggelizhetnénk együtt?
– Dolgoznom kell – felelte Tess. – Mit szeretnél reggelire?
– Mindenekelőtt kávét, azután egy telefont.
Tess megmutatta neki, hol a telefon, s amikor egy pillanatra magukra maradtak, Reisman gyorsan megcsókolta, ahogy azt már régen tervezte. Azután megpenderítette a lányt és meglódította a konyha felé: – Kávét... jó forrót... és sokat.
Beletartott jó ideig, amíg sikerült kapcsolást kapnia a számtalan polgári és katonai intézményhez, s miközben türelmetlenül várakozott, egy pillanatra lelkiismeretfurdalást érzett, hátha éppen az elmúlt éjszakát vagy a mai reggelt választotta egy vagy valamennyi fogoly arra, hogy valami új kavarodást okozzon vagy szökést kíséreljen meg, visszaélve a szerencsétlen Kinder tapasztalatlanságával. De végül sikerült telefonon beszélnie Kinderrel is, aki biztosította, hogy minden a legnagyobb rendben van, sőt ugratta is, amiért kotlóstyúk módjára viselkedik.
Tess föltálalta neki a reggelit, később pedig nem volt menekvés, el kellett beszélgetnie a lány nagybátyjával, akivel az elmúlt hét végén ismerkedett meg hivatalosan, amikor ott töltött náluk néhány napot; azután meg Mrs. Culverral, a szakácsnővel, aki megállíthatatlanul kotkodácsolt neki, s azt bizonygatta, hogy valósággal édeslányának tekinti Tesst. Reisman azon törte a fejét, vajon mennyit tudnak ezek ketten arról, ami közte és Tess között van.
S máris eljött a búcsú perce. Tess elkísérte egészen a dzsipig. Hűvös szél fújt, de az egész vidék meleg, sárga napfényben fürdőit. Ha az ember föltekintett az égre, bármilyen időjárást kiolvashatott belőle, mert a láthatáron itt-ott magasra tornyosultak a felhők, a szél pedig alacsonyan gomolyfelhő csordákat hajtott maga előtt a végtelen kékségben. Tessen ugyanaz a kabát volt, mint megismerkedésük estéjén. Belekarolt a férfiba, az pedig védelmezően melengette, dörzsölgette a lány kezét, s egymásba fűzte ujjaikat. Sehogy sem akarózott elválniuk.
– Ez az a tavasz, amelyről annyit írnak a költőitek? – tréfálkozott Reisman.
– Nem, dehogyis – tiltakozott a lány. – Van egy közmondásunk: Addig nincs tavasz, míg tizenkét százszor szépre nem léphetsz.
– Akkor ezentúl ahányszor csak eljövök, elmegyünk sétálni és keresünk százszorszépet.
– Jaj de jó lenne, John – lelkendezett Tess. – És ha olyan napon akadok rájuk, amikor nem vagy itt, megjelölöm a helyet és majd odavezetlek... ahol megtaláltam a tavaszt.
Reisman gyöngéden megcsókolta, közben az arcát simogatta, elköszönt tőle, beült a kocsiba és elhajtott. Csak egyetlenegyszer fordult hátra: Tess még mindig ott állt, nézett a kocsi után és integetett neki.
Reismannek megvolt az a képessége, hogy egy szempillantás alatt ki tudott törölni mindent a tudatából, hogy fölkészüljön az új feladatra, s szinte másodpercek alatt át tudta állítani gondolatait arra, ami a közvetlen jövőben várt rá – de azért a Tessből áradó ragyogás elkísérte egészen a Stokes-uradalomig, jóllehet vezetés közben gondolatban már a délutáni munkával kezdett foglalkozni. Amikor a nagykapuhoz ért, belehasított a tudat, mennyire lesújtó ez az érkezés az előző napihoz képest.
Kinderrel egykettőre túljutottak az udvariassági formalitásokon, közben Reisman átöltözött gyakorlóruhájába. Minden a szokásos módon zajlott le távollétében, s most már Kinder volt az, aki alig várta, hogy kocsiba ülhessen és visszatérjen Londonba.
– Mindent, ami csak lehetséges, kihoztam ebből az utamból – állapította meg. – Ma délután szeretném még figyelni az embereket gyakorlatozás közben, majd megbeszélnék néhány dolgot magával, de még sötétedés előtt útnak akarok indulni. Megtanultam kezelni ezt – állapította meg és átnyújtotta Reismannek a géppisztolyát, mintha jelképesen a parancsnokságot adná át. – Bowren tizedes néhány perces fegyverkezelési leckét adott nekem hátul az erdőben ma délelőtt. Irtó nagy zajjal jár, nem gondolja? Egyébként teljesen egyetértek magával Bowrent illetően. Valóban több csíkot érdemelne. Mihelyt visszatértem Londonba, magam is támogatom majd javaslatát.
– Remek, Nem tartaná meg ezt a távozásáig, Stu? – javasolta Reisman és visszaadta neki a fegyvert.
Kinder elvette. – Rendben van – mondta mosolyogva. – Amolyan öntelt, hetyke hangulatot kölcsönöz az embernek.
Alig néhány perccel visszaérkezése után, Reisman egy egységet berendelt a táborba, két katonai rendőrt fölpakolt a laktanyaépületben tárolt puskákkal, maga is a hátára dobott kettőt, és kiment a foglyokhoz. Meglepte, jómaga is mennyire megdöbbent (ilyen röpke távollét után, s ráadásul még meglepetésre sem lett volna oka), amikor megpillantotta és szó nélkül tudomásul vette, hogy ez a mocskos, torzonborz, bűzös társaság – katonai alakulat. A foglyok azonban feszesen vigyázzba vágták magukat, amikor Morgan őrmester mogorván – ez volt a megfélemlítés helyett magára öltött új modora – két sorban sorakoztatta őket. Morgan pihenjt vezényelt, s várta, mi következik. Stuart Kinder a belső kapunál állva figyelt.
Reisman a foglyok felé fordult, az egyik puska a vállán volt, a másikat a kezében tartotta. Úgy megfeledkezett addigra a női gyöngédségről és az édes emlékekről, mintha soha nem lett volna része bennük. Hol volt már Tess Simmons is... Csak a foglyok, ő maga és a fegyverek kézzel tapintható valósága létezett.
– Óvodásokból első elemistákká léptetjük elő magukat – közölte velük. Pillantását végigjáratta az embereken és végül Vernon Pinkleyn állapodott meg. Sovány, hosszú nyakú, kiugró ádámcsutkás férfi volt, csapzott barna üstöké a szemébe hullott, s elfedte a fülét. Reisman eddig jóformán soha nem választotta ki Pinkleyt valamely feladatra. Pinkley természettől fogva hallgatag volt, semmire sem jelentkezett önként, megtett mindent, amit megköveteltek tőle, de egy jottányival sem többet. – Mr. Pinkley! – kiáltotta Reisman.
Pinkley meglepetten tekintett rá. – Igenis, uram – felelte bizalmatlanul.
– Mit tartok a kezemben, Mr. Pinkley?
– Fegyvert.
– Egy frászfenét! – csattant fel Reisman. Pillantását ismét körüljáratta a felsorakozott foglyokon. – Mr. Sawyer, mit tartok a kezemben?
– Puskát, uram! Amerikai puskát, 30-as M1 típusút – harsogta Sawyer. Amíg nem ért mondókája végére, maga sem vette észre, hogy vigyázzba vágta magát; azt remélte, a többiek nem föltételezik róla, hogy fel akar vágni vagy hogy nyalizni próbál.
– Helyes! Köszönöm – mondta Reisman és visszafordult Pinkleyhez. – Már több mint két éve katona, megkapta az alapkiképzést, megtanulta ennek a fegyvernek is a kezelését, továbbképzésben részesült, hadgyakorlatokon vett részt, elvben pedig odafigyelt mindarra, amit az elmúlt héten a fegyverekről elmondtam maguknak. Akkor meg hogy a fenébe nevezheti ezt itt még mindig egyszerűen csak fegyvernek?
– Elnézést, uram – mondta kínos zavarban Pinkley. – Csak nem értettem, mire gondolt.
Reisman egy kézzel fogta a puskát. – Maguk közül senki sem zöldfülű újonc. Valamennyien lőttek már ezzel a puskával, hallották a figyelmeztetést: vigyázzanak rá, s az majd vigyáz magukra. S ez így igaz. Higgyék el nekem: így igaz. Amikor átadom maguknak ezt a puskát, újra katonák, értik? A maguké ez a puska, hogy elöljáró tisztjeik parancsára becsületesen használják hazájuk védelmében. Nem játék ez. Nem az egyéni bosszú eszköze. Nem eszköz, amely felhasználható bűntény elkövetésére.
Tekintetét végighordozta a szakaszon. – Mr. Jimenez, ezenkívül még mit tudna közölni velem erről a puskáról?
– Az ember meghúzza a ravaszt, valaki elé kerül, az ember megöli – válaszolta lakonikusan Jimenez.
Néhányan kuncogni kezdtek, s Reisman fölismerte, hogy ő maga adta fel a labdát, és csak egy módon vethet véget az általános derültségnek.
– Venacá, Luis... pronto! – parancsolta.
Jimenez lassan előrelépett, megzavarta, hogy Reisman az ő anyanyelvén szólt hozzá.
– Fogja! – Reisman odanyújtotta neki a puskát. Jimenez vonakodva átvette és komoran méregette.
– Most pedig hátra arc, és elmondja vigyorgó barátainak, mit csinált, amikor utoljára volt a kezében egy M1-es!
– Nem – rázta meg a fejét Jimenez.
Reisman bal kézzel elkapta Jimenez jobb könyökét és megpenderítette a tengelye körül. Jobb kezét megmerevített tenyéréllel, hátrafeszített hüvelykujjai ütésre készen tartotta.
– Digales lo que hizo, Jimenez! – förmedt rá.
Jimenez sötéten meredt maga elé a földre, a puska lazán lógott a kezében.
– Fel a fejjel, mondja meg nekik, legyen már férfi! – kiáltott rá Reisman és kiköpött. – Mondja meg nekik, milyen büszke fickó maga!
– Mate un hombre – suttogta alig hallhatóan Jimenez. Még mindig lesütve tartotta a szemét.
– Megölt egy fegyvertelen tisztet, igaz? Lelőtte elöljáróját, aki a törvényes keretek között, szolgálat közben parancsot adott magának! Így van, Jimenez tábornok? Agyonlőtte, mert úgy gondolta, maga jobban tudja, mit kell tennie, és ezt be is akarta bizonyítani!
– Nem volt fegyvertelen – mondta halkan Jimenez. – Volt nála stukker.
– Fenyegette magát vele?
– Nem.
– Hol tartotta a revolverét? Néma csönd.
Reisman a csípőjén lógó pisztolytáskára ütött, amelyben ott lapult a 45-öse. – Itt hordta, igaz?
Szorosan Jimenez mögött állt, a fülébe ordított, úgy figyelte, hogyan reagál erre, de Jimenez csak megremegett és nem válaszolt egy szót sem.
– Ha valaha is eszébe jutna, hogy parancs nélkül ráfogja ezt a puskát bármire vagy bárkire, amigo – mondta halkan –, sajátkezűleg nyomom a valagába és húzom meg a ravaszt, még mielőtt felakaszthatnák magát. Comprendame?
– Sí – felelte meghunyászkodva Jimenez.
– Most pedig takarodjon vissza a sorba és fogja be a száját, ha csak nincs valami érdemleges mondanivalója! – parancsolt rá Reisman. – Várjon csak egy percig. Bowren, jegyezze fel a puskája sorozatszámát és írasson alá vele átvételi elismervényt.
Amikor a többi puskát is kiosztották és följegyezték a számokat, aláíratták az átvételi elismervényeket, Reisman megkérdezte: – Ki érzi úgy, hogy elég jól emlékezik a puskafogásokra ahhoz, hogy bemutatót tartson?
Napoleon White és Ken Sawyer föltartotta a kezét. Reisman parancsot adott, hogy lépjenek ki és forduljanak a többiek felé, majd rábízta Bowrenra, hogy csináltassa meg velük többször is lassan a fogásokat. Mindketten kitűnően oldották meg feladatukat. Reisman ezután két csoportra osztotta a foglyokat, az egyik élére Napoleont, a másikéra Sawyert állította, s nem feledkezett meg arról sem, hogy Maggot Napoleon szakaszába kerüljön.
– Fél órájuk van a fegyverfogások gyakorlására – közölte Reisman. – Utána egy kis versenyt tartunk. Amelyik szakasz győz, annak tagjai ma végigalhatják az éjszakát. A vesztesek pedig abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy a kiképzés egy új szakaszát nyithatják meg. A katonai rendőrök közölték velem, hogy éjszakánként szörnyen magányosan érzik magukat odafent az őrtornyaikban. Ma éjszakától kezdve maguk fogják szórakoztatni őket, maguk is részt vesznek a tábori őrszolgálatban. Négyórás őrségbe mennek, akárcsak mi, alkalmanként három-három fő.
Az egyik szakaszt Bowren, a másikat Morgan felügyeletére bízva elindult a laktanyaépületbe. A foglyok minden baj nélkül megvoltak egy éjszakán és egy délelőttön át nélküle, s úgy gondolta, minél tovább dolgoznak önszántukból keményen, anélkül, hogy rajtuk lenne a szeme és fölöttük lebegne a büntetés, annál jobban járnak valamennyien.
– Valóságos produkció volt – jegyezte meg Kinder, amint kitárta előtte a kaput.
– Jó vagy rossz?
– Nekem tetszett – nyugtázta Kinder és Reisman nyomában ő is belépett a parancsnokságként szolgáló szobába. – Nincs jobb módszer az egyszerű ember esetében, mint a nyilvános vallomás, csakis így bánhatja meg a bűneit. S nincs jobb módszer a felelősség átruházásnál, hogy egy rendes ember visszakapja önbecsülését.
– Ez volt a dolog könnyebb része – mondta Reisman és a székre huppant. – Én inkább attól a naptól tartok, amikor ki kell osztanom a lőszert. – Cigarettára gyújtott, mélyen leszívta a füstöt, majd füstfelhőt eregetett a mennyezet felé.
Kinder az ablaknál állva nézett kifelé, meg sem fordult, úgy mondta: – Tudja, többek között azon töröm a fejem, mi lehetne fogódzó egy kiegészítő mechanizmushoz, ami egyformán, egyetlen cél érdekében motiválná valamennyiüket.
– Nevetséges és lehetetlen! – jelentette ki egyből Reisman. – Nem gépek ezek.
Kinder elvörösödve fordult vissza az ablaktól. – De hát éppen erről van szó! – kiáltotta. – Meglepődne, ha tudná, mennyire gépekhez hasonlók az emberek. Tervezhető, előre meghatározható, beprogramozható és eltorzítható szokásokkal, cselekedetekkel és reakciókkal.
– Mintha csak a Mázolót hallanám!
– A klasszikus és egyben a legiszonyatosabb példa. De végtére maga is csak ezt tette, amikor engedékeny magatartást tanúsított borotválkozásuk és mosakodásuk dolgában. Teljesen egyetértek magával... ha beléjük plántálja a csoporthoz tartozás értését, valami őrült büszkeséget, amiért szakállasak és mocskosak, akkor csak hadd csinálják egyelőre. De ennél többre van szükségünk. Anya, Isten, Haza – ez kétségtelenül hatástalan lenne ennél a bandánál. De ha van egyetlenegy vonás, ami szemmel látható valamennyiük egyéniségében, akkor az, hogy mindnyájan úgy érzik, kisiklott egzisztenciák, ezt pedig nemigen tudja felhasználni motivációs mechanizmusként. Csak azt tehetjük, hogy igyekezzük leküzdeni bennük ezt az érzést.
Reisman azon tűnődött, mi történhetett azzal a pokolian okos és becsvágyó Kinder hadnaggyal, akivel alig három hete ismerkedett meg Londonban. – S mi van az egyénnel? – Nem bizonyulna-e az jobb módszernek ennél a bandánál? Próbáljuk meg belülről megfogni az embereket, állapítsuk meg, mi az, ami hajtja, élesszük fel ismét a büszkeségüket, engedjünk nekik némi kezdeményezést. Hagyjuk, hogy az arra alkalmasak néha vezető szerephez jussanak, megfeszítsék minden erejüket, érezzék, hogy ismét átjárja őket a férfiasság és a büszkeség, amikor olyan területen mozoghatnak, amelyhez megvan a képzettségük és hozzáértésük.
– Igen ám, csakhogy éppen ebben rejlik a veszély is... az énben... amint valamennyiükkel ez az eset. Legfőképpen az én túltengése sodorta őket bajba. Egyikükben sem volt meg az a bizonyos valami, talán a maradéktalan önzetlenség, ami túllépve önmagukon, hajtóerőként szolgálhatott volna, túllendítette volna őket a krízisen és tartást adott volna nekik. Valamennyien túlontúl önzőek, önteltek voltak és éppen az én az, ami megsemmisítő erejű!
– Akkor én éppen annyira bűnös vagyok, mint ők... s mégsem semmisültem meg.
– Igen, azt hiszem, igaza van – mondta Kinder a lehető legnagyobb szerénységgel vegyes tapintattal. Mindez azonban lepergett Reismanről.
– Akkor hát mit javasolna? Vallás? Haza? A büszkeség, amikor a lobogónkat idegen földön látjuk lengeni? Ettől még az erős emberek szeméből is könny csordul ki, nemde?
– Nézze, fölöttébb valószínűtlen, hogy bármelyikük jellemén is változtathatna – mondta Kinder. Egy hirtelen támadt gondolata zavarba ejtette, s ettől kissé körmönfonttá vált. – Nem tudja megtenni.
– Miért nem?
– Először is képtelenség lenne ilyen szűkre szabott időn belül. Másodszor pedig talán nem is lenne jó ötlet. Hiszen eredetileg nem ezt akartuk.
– Tudom. Maguk a legrosszabbakat akarták. Hadd idézzek: A legszigorúbb ellenőrzés mellett ki kell fejleszteni bizonyított alkalmasságukat gaztettekre. Bizonyos vagyok abban, hogy ebben valamiféle visszásság és paradoxon rejlik.
– De egy-két vonást mindegyikben megváltoztathat az ember – csapongóit tovább Kinder. – A dinamikus vonásokat, amelyek reagálnak az ösztönzésre. S meg kell változtatni a szellemi képességeket. Úgy van, ehhez kétség sem férhet. És talán a magatartást is... mindenki magatartásában annyit, hogy most már tisztességesen viselkedjék, alaposan megtanulja a feladatait, s akkor már tisztán látjuk, melyik oldalon áll ebben a háborúban. Ezen fáradozik, igaz?
– Csak annyit mondhatok magának, torkig vagyok azzal, hogy hajtsam őket – dohogott Reisman. – Nem szoktam hozzá az ilyesmihez. Én magam még csak elvégzek valami piszkos munkát, ha kell, vezetni is tudok, de a hajcsárkodáshoz nem fűlik a fogam.
– Ha megcsillantana előttük még néhány jutalmat, az bizonyára segítene – vetette közbe Kinder. – Vajon mit szeretnének csinálni, ha lenne valami szabad idejük? Tudom, hogy nincsen... de talán kellene adni nekik. Az ember élményeiben van valami teljesség és komplexitás, amitől őket teljes egészében elvágták. Amikor katonák lettek, már amúgy is elvesztettek belőle valamennyit. Rabokként pedig a maradék nagy részétől is el vannak szigetelve. Ha ennek az élményanyagnak egy részét visszaáramoltatnánk az életükbe, akkor kevésbé lennének sértődöttek, szívesebben végeznék el a kemény munkát és kevesebb lenne a robbanás valószínűsége.
– Majd megszolgálják a szabad idejüket... és a jutalmaikat – bizonygatta Reisman. – Ami pedig a magatartásukat illeti, maga eszembe juttatott egy átkozottul fontos dolgot.
– Mégpedig?
– Mi a fenét gondolnak ezek a németekről? Hiszen erre képezzük ki őket, igaz? Hogy harcoljanak a fritzek ellen, és minél többet öljenek meg belőlük. Hát az is lehet, hogy rajonganak értük. Ez már kapaszkodó lehet, nem? Végtére is nem azért jöttünk ide az isten háta mögé, hogy ezek az emberek tengeri malacokként szolgáljanak magának vagy nekem, vagy valami fejesek által folytatott kísérlet számára, igaz-e?
– Hát persze, hogy nem! – válaszolta szinte méltatlankodva Kinder. – Magam is erre akartam kilyukadni. Bizonyos értelemben ezt tekintem munkám második szakaszának... egyelőre még semmiképpen sem elsődlegesnek, csak olyasminek, amihez a későbbiek során megfelelően hozzáidomíthatjuk őket. De ha úgy látja jónak, legközelebbi látogatásomra összeállítok néhány kérdést.
Reisman ekkor döbbent rá, hogy küszöbön áll Kinder elutazása, s maga is meglepődött, amikor eszébe ötlött, hogy talán hiányozni fog neki.

 

Odakint a táborban Napoleon White pattogó hangon vezényelt szakaszának, elvégeztette embereivel a jól begyakorolt és besulykolt fegyverfogásokat. Lassan kezdte, egy idő után fokozta a tempót, s most már végre elérték a kellő ritmust – persze távolról sem olyan jót, mint régi alakulatában, de hát mit is tudnak ezek a bús balfaszok a ritmusról... a kasztanyettaszerű tenyércsattanásról a tusán és a csövön, a már-már hangot adó megrezdülő acélról, a forgattyúk dobszószerű csörömpöléséről, a szíjak feszülő bőrcsattanásáról. Régi szakaszában a fiúk mesterei voltak mindennek. Ők voltak a legjobbak. Ahogy a jóságos fehérek mondták, amikor tévedtek ugyan, de kedveskedni akartak: „Öregem, lehet, hogy a niggernek az égvilágon semmije sincsen, de ritmusérzéke az van, annyi szent!”
S ekkor Archer Maggot szabotálni kezdte White parancsait. Úgy vélte, igen ravaszul: késlekedve hajtotta végre a parancsokat. Ha Napoleon világosan azt vezényelte: fegyvert jobb vállra, ő bal vállára emelte a puskát, sőt egyszer a sárba is ejtette, s ez minden más alakulatnál azt vonta volna maga után, hogy egy álló héten át puskával a kézben evett, aludt, szart volna.
Napoleon White szakaszának tagjai – Joe Wladislaw, Samson Posey, Victor Franko, Luis Jimenez és Archer Maggot – közül csak Maggot volt az, aki, jóllehet az elmúlt napokban kissé megszelídült és átformálódott, nem hajtotta végre készségesen Napoleon parancsait. Napoleon el is gondolkodott azon, vajon nem fogja-e meg rosszul a dolgot, mert bármennyire is igyekezik, mindig akad majd egy Maggot-szerű rohadék, s talán okosabb lett volna, ha visszautasít minden olyan pozíciót, amelyben több, mint egy minden belső indíték nélkül működő gép, s a lehető legkisebb mértékben reagál csak a külső hatásokra, hogy kimaradhasson minden zűrből és fenntartsa a vezeklő bűnöző és újjászületett katona fikcióját. De az az átkozott százados – mindkét átkozott százados – átverte a dumájával és beugratta valamibe. Nem volt biztos abban, hogy mibe, de élvezte, hogy visszatér bele az élet, és kilábal az önmagára erőltetett vegetálásból, amibe beletemetkezett. Szerette megcsillogtatni jártasságát, szeretett vezényelni, s talán érezni még valamit a gyűlöleten és nyomorultságon kívül – régóta ezek voltak ugyanis kizárólagos érzelmek, amelyek áthatoltak lelki védőpajzsán.
– Vi-i-i-gyázz! – kiáltotta. – Szakasz, állj!
Archer Maggot azonban a lazító állás helyett roggyant pihenj állást vett fel.
Napoleon szemet hunyt felette, amint szemet hunyt Maggot többi alattomos trükkje fölött, s nem taposta ki a belét – mert tudta, hogy ez csak további bonyodalmakra, talán még verekedésre is vezetne, s akkor mindkettőjüket a budi-osztagba vágnák, ennyi lenne a haszna az egésznek. De ekkor megpillantotta a laktanyaépületből kilépő két tisztet, s mivel nagyon szerette volna, hogy az ő szakasza nyerje a versenyt, odakiáltott Maggotnak:
– Archer úrfi, hogy az istenbe lehet valaki ilyen átkozottul ostoba, Asszontam állj, nem pedig azt, hogy pihenj.
Maggot nem vette észre a tábor kapuján éppen belépő Reismant és Kindert.
– Mostan aztán ölég legyen ebbő' az ócska fekete pofázásbó', te nigger! – vágott vissza és kiköpött.
Napoleon lassan odalépett eléje, puskáját pihenj állásban a karjára tette, készen arra, hogy kivédjen egy ütést, vagy hátralökje vele ellenfelét. Észrevette, hogy a két tiszt valamivel a szakasz mögött megáll, s figyeli, hallgatja, mi történik.
– De hát ez nem nigger pofázás, Archer úrfi – vetette oda Napoleon. – Így a nyomorult fehér csőcselék pofázik. Még sose hallottál engem mással így beszélni, csak veled, akkor hát megértettél, igaz-e?
Maggot iszonyúan kétségbeesett arckifejezését hirtelen kirobbanó düh váltotta fel. Fölkapta a puskáját, hátraugrott és a tusával Napoleon feje felé sújtott. Napoleon oldalt lépett, keményen felvágta saját puskatusát, odavágott vele Maggot fegyverére, közvetlenül a ravaszvédő kengyel alá, hogy a puska kirepült Maggot kezéből. Újra célzott a puskatussal, hűvösen, nyoma sem volt benne a vak dühnek, bele akarta vágni Maggot arcába – azután alig néhány centivel ellenfele orra előtt félbeszakította a mozdulatát. Maggot ugyanis rezzenéstelenül állt, csak pimaszul magabiztos módján vigyorgott. S Napoleon tudta, hogy nem menne vele semmire. Még akkor sem, ha újra meg újra bele is vágna a pofájába. Nem menne vele semmire, akkor sem, ha véres péppé zúzná a fejét a sárban. Maggot hitt abban, amit mondott, amit érzett, amit testének minden porcikájával cselekedett. Az istenáldotta együgyű tisztaság vallásaként hitt mindebben, és ezen már soha, de soha sem változtathat semmi.
Reisman villámgyorsan kettejük között termett.
– Valami baj van, Mr. White? – kérdezte élesen.
– Semmi, uram – válaszolta Napoleon. – Csak bemutattam ennek a Maggotnak, milyen előnnyel járhat, ha valaki jól kezel egy töltetlen puskát.
– Vegye fel, Balhés – parancsolta Reisman a földön heverő puskára mutatva. – Ha befejeződött ez a kis versenyünk, szétszedi, az utolsó porszemet is kitisztogatja belőle, előírásszerűén megolajozza, azután bemutatja nekem. Világos?
– Igenis, uram. Hát persze – motyogta Maggot és fölvette a puskát.
Mindegyik szakasz három percet kapott arra, hogy bemutassa, mit tud. Reisman, Kinder és a teljes őrszemélyzet vizsla szemmel figyelte őket. Napoleon szakasza kezdte a bemutatót. A gyakorlat közepén tarthattak, amikor Archer Maggot egyszerre csak a bal vállra! vezényszónál jobb vállára kapta a puskáját, könyökével meglökte Joe Wladislaw könyökét, úgy hogy mindketten elejtették puskájukat.
– Te hülye állat, te kibaszott Balhés – köpött felé Wladislaw, amikor gyorsan lehajoltak, hogy felvegyék puskáikat. – Ezt aztán jól elintézted!
Maggot dühösen méregette rá a szemét, de nem válaszolt egy szót sem. Nem szándékosan tette, de ki hinne neki? Valóban elvétette, mert nem Napoleon vezényszavára figyelt, csak az járt a fejében, hogy az a nigger előtte mit ugat parancsokat neki.
Ken Sawyer szakasza távolról sem mozgott olyan olajozottan, mint White-é. De senki sem próbált lógni, senki sem ejtette el a puskáját, így azután ők nyerték a versenyt.
Reisman odament Napoleon szakaszához. – Ma egész nap továbbra is maga lesz a szakaszparancsnok, White – közölte vele. – Készítse el az őrségbeosztást éjszakára, azután készítse föl az embereit egy menetgyakorlatra – teljes menetfelszereléssel és puskával.
Miközben Napoleon a távolodó százados hátát nézte, legszívesebben odakiáltotta volna neki: „Elég! Hagyjuk abba az ostobaságot! Nem akarok tovább katonásdit játszani.” Ehelyett azonban a szakaszához fordult és azt mondta: – Sajnálom, fiúk. Ki akarja az első őrséget? – Tulajdonképpen eltökélte, hogy soha többé senkinek sem mondja azt, hogy sajnálom. De valahogy kicsúszott a száján.
– Te príma voltál, Nappy – súgta Wladislaw. – Nem a te istenverte hibád volt.
– Ez a barátom nem valami jó katona – szólalt meg Jimenez és rámutatott Maggotra. – Te meg nagyon is az vagy, Nappy.
– Hát persze, hogy az – jelentette ki Wladislaw, aki tulajdonosi érdeklődéssel tekintett sátortársára. – Hiszen hadnagy volt, nem igaz?
Mindenkor az első őrségért tülekedett, mert így nem ébresztenék föl őket az éjszaka közepén és nem lennének dögfáradtak a hat órakor fújt ébresztőkor.
– Enyém a második őrség – közölte Napoleon. – Ki lesz még velem? Két önként jelentkezőt kérek.
– Oké, hát én – szólt Samson.
– Te leszel a harmadik, Maggot – döntött végül Napoleon, amikor senki sem jelentkezett önként.
Maggot fenyegetően lépett felé. – Mi a fenét nem mondasz, nigger!
Samson súlyosan ráejtette tenyerét Maggot vállára és visszarántotta. Wladislaw és Jimenez visszatuszkolta a sorba.
– Szavazzunk – ajánlotta Franko. Ő már kint volt a buliból, fütyült az egészre, de pontosan fölmérte, hogyan éreznek a többiek. Ha már ő nem lehet a fejes, legalább a fejes pártjára akart állni. Maggotot pedig jobban utálta bárki másnál a szakaszában. – Én amellett vagyok, hogy Balhés menjen a második őrségbe. Különben is, az ő hibájából veszítettünk.
Szavaztak öt-egyre Maggot ellen, s Archer Maggot megtudta, milyen az, ha az ember pária, jóllehet még életében nem hallotta ezt a szót.

 

8.

Victor Franko szokatlan posztján az egyik őrtoronyban rostokolt a koromsötét, esős éjszakában, átkozta a rohadt balszerencséjét, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságát, az Amerikai Egyesült Államok hadseregét és a kibaszott parancsnokot, amiért a foglyok nyakába varrta ezt az újabb kötelességet.
Minden villámnál és dörgésnél összerezzent és behúzta fejét a nyakába, mert rémülten döbbent rá, milyen pompás célpontja a villámoknak odafent a magaslati állásban.
De bármennyire is rettegett, arra gondolt, micsoda átkozottul mulatságos dolog, hogy őrségen áll itt ebben az őrtoronyban. Méghogy ő! Még ha csak töltetlen puskával is a vállán. Hát mit gondolnak, ki a fészkes fenét őriz ő? Saját magát? A többi krapekot? Ő bizony nem köp be senkit sem, annyi szent, abban sem akadályoz meg senkit, hogy megpróbáljon meglógni. A katonai rendőröket? Ez mindennél mulatságosabb lenne. Kint kell állnia abban az átkozott esőben, nem csinál semmit, csakhogy eggyel több nyomorult katonai rendőr húzhassa zavartalanul a lóbőrt egész éjszakán át, ha csak nem volt bent a városban vagy nem kúrja éppen valamelyik környékbeli farmer lányát. A parancsnokot? Hát ez már mindennek a teteje! Méghogy őt őrizze, a fenébe is! Legszívesebben kitekerné annak a kurafinak a nyakát!
Csakhogy pokolian ravasz ám ez a százados. Amikor első ízben küldte őket éjszakai őrségbe, a foglyoknak le kellett vonulniuk egy táboron belüli őrhelyre, mindkét őrtoronyban szolgálatot teljesítettek még a katonai rendőrök, s Reisman vagy Bowren vagy az az istenverte hóhér pedig ott állt fenn a laktanyaépület tetején. De néhány éjszaka múltán Reisman visszavonta az egyik katonai rendőrt az éjszakai őrszolgálatból és egy foglyot küldött fel helyette a toronyba, hadd álldogáljon ott és érezze fontosnak magát. – Most egy kis leckét kapnak a felelősségből – hadovált nekik. – Még nem érdemelték ki azt a jogot, hogy lőszert is adjak magukkal, de valamennyiüknek jó a szeme, jó a füle és jó nagy a hangja. Használják, ha valami zűr lenne.
Franko azonban tisztában volt azzal, Reisman miért enyhített a katonai zsaruk szolgálatán. Hallotta, amint egymás között suttogtak és szitkozódtak a hosszú szolgálat miatt, azt mondogatták, hogy a parancsnok ugyanolyan keményen bánik velük, mint a rabokkal, Franko pedig csak nevetett rajtuk. Úgy kell nekik! Ahány sitten ült eddig, a smasszerek és a téglák mindig azért morogtak, milyen nehéz a dolguk. Hát megérdemlik a sorsukat, minek mentek besúgónak!
Egy újabb és már közelibb villámlás és dörgés nyomán lúdbőrös lett a háta. Szorosabbra húzta magán esőköpenyét, sisakellenzőjéről az arcába ömlött az eső, meg a nyakába és mélyen az egyenruhája alá, úgy hogy ázottan dideregve vacogott. Fel-alá járt a parányi emelvényen, megpróbált fölmelegedni, le-lenézegetett a körülkerített táborba meg a távolabbi erdőbe, de nem látott semmit. Csak egy-egy villámcsapás fényénél vette ki élesen a táborban sorakozó kis sátrakat, egy pillanatra meglátta a másik toronyban posztoló tábori rendőrt, sőt homályosan még a tábor túlsó végén, a laktanyaépület tetején járkáló százados alakját is.
Az a hülye kurafi! Mi a fenét próbál bebizonyítani? Nem is kellene neki ilyen rohadt éjszakán kint mászkálnia. Hát nem ő a góré? S mégis, az éjszaka kellős közepén kimászott a hálózsákjából, felvezette a második őrséget és most ott áll a tetőn, smasszerkodik valamennyiük fölött.
Egy újabb mennykőcsapás fényében Franko ismét megpillantotta – vagy legalábbis azt képzelte, hogy látja – és ettől egy ötlete támadt. Egy kis játék ötlete, csak hogy gyorsabban múljék az idő. Levette válláról a puskát és végigsimított rajta a kezével. Élvezte a tapintását. Élvezte a fegyver által nyújtott hatalom ígéretét. Ujjai megállapodtak a csőtorkolaton, eljátszadozott a gumióvszerrel, amelyet az eső ellen húztak rá a csőre. Amikor a vérvörös, pattogó hangú Morgan első ízben osztotta ki az óvszereket azt követően, hogy a puskák kiadása után esni kezdett az eső, a srácok megmondták neki, hogy ennél jobban is fel tudnák használni ezeket az izéket, mire Morgan olyan dühbe jött, hogy sötétedés után még egy órát tovább gyakorlatoztatta őket, pedig akkor már a sátrukban lett volna a helyük – és az a kibaszott parancsnok elnézte ezt neki.
Franko visszahúzta az ujjait. A gumi érintésére megindultak agyának fogaskerekei, a gondolkodástól pedig megremegtek az idegei és valami belehasított a tökébe. Meghúzta a zavart, célzott, megrántotta a ravaszt. S ezt megismételte újra meg újra. Azután letérdelt a padozatra, a korlátra támasztotta a puskacsövet és a laktanyaépület teteje felé célzott. Egy villám megvilágította a tisztást, s abban a pillanatban igyekezett megkeresni Reismant, de eltévesztette. Érezte, hogy a torony megrázkódik, bár csak egészen gyöngén, rémülten fölugrott és lenézett a létrára. A létra üres volt.
Újra letérdelt, tetszett neki a játék, alig várta, hogy megpillantsa a századost az M1-es csövének a végén, hogy megránthassa a ravaszt, elképzelje a dörrenést, lelki szeme előtt lássa, hogyan zuhan le a százados, többé már nem az a nagy fejes, nem olyan átkozottul magabiztos.
Egy újabb dörrenéstől ismét összerezzent, a villám éles fénye megvilágította a tábort, s abban a pillanatban a célgömbben megpillantott valamit odafenn a laktanyaépület tetején, tulajdonképpen nem is volt biztos benne, de úgy gondolta, hogy az bizonyára a százados, boldog sóhajjal meghúzta a ravaszt, azután neszt hallott maga mögött a padozaton, iszonyú fájdalom hasított a nyakszirtjébe és belezuhant az émelyítő fekete semmibe...

 

Az ébresztőkor derült ki, mi történt.
Valamennyi foglyon, beleértve azokat is, akik őrségben voltak odalent a táborban, akkor lett úrrá a döbbenet és az iszonyat, amikor kivilágosodott. Egyikük sem figyelt fel a látványra, amíg Bowren tizedes trombitája bele nem hasított az esős hajnal legelső, halvány fényébe.
Elsőnek Myron Odell látta meg, amikor kikúszott kétszemélyes kis sátrából, legalábbis elsőként ő kiáltott fel, s ő csapta a legnagyobb lármát.
– Úristen, nézzétek! – ordított föl.
Közvetlen mögötte Calvin Ezra Smith jelent meg; csak egy pillantást vetett a látványra, s kétrét görnyedve visszakúszott a sátorba a Bibliájáért. Luis Jimenez és Joe Wladislaw keresztet vetettek. A többiek némán bámultak.
Victor Franko felpeckelt szájjal, kezén-lábán megkötözve himbálózott az őrtoronyról, a kötél pedig, amelyen lógott, hónalja alatt futott körbe a mellkasán. Halottnak látszott.
A rabok mögött megjelent Reisman, a sátrak között furakodott előre. Vállán géppisztoly volt, kezében pedig Franko M1-esét hozta. Kemény, érzéketlen, metszően éles hangja belehasított az emberek döbbenetébe: – Levágni!
Ken Sawyer és Samson Posey előreléptek, de hirtelen fölismerték, hogy nem juthatnak át a szögesdróton Franko közelébe és tanácstalanul fordultak vissza Reismanhez.
A százados átnyújtotta kétélű tőrét Sawyernek. – Menjenek ki a laktanyaépületen át – mondta nekik. Fölkiáltott az épület tetején álló Bowrennek: – Tizedes, vegyen maga mellé egy őrt és menjen utánuk!
A többi katonai rendőr Morgan őrmesterrel az élen, lövésre tartott puskákkal kiözönlött a táborba; akadtak közöttük félig felöltözöttek is, egyikük sem tudta, mi történt. Dermedten torpantak meg, amikor megpillantották Frankót. Morgan ajka körül halvány mosoly bujkált, de eltűnt, amikor észrevette, hogy Franko béklyóba vert lába megrándul.
Samson ért fel elsőnek a toronyba, felhúzta a kötelet, amelyen Franko lógott. Addigra már Sawyer is odaért a tőrrel, elvagdalta a Franko lábát és kezét gúzsba kötő kötelet, szájából is kivette a pecket. Franko szédelegve föltápászkodott, két társára támaszkodott, azután nekidőlt a korlátnak, már-már átbillent rajta, azok ketten éppen hogy csak elkapták.
– Mi történt veled, Vic? – kérdezte Sawyer. – Ki csinálta? Franko a korlátba kapaszkodva nagynehezen fölegyenesedett. – Nem tudom, mi történt... – suttogta rekedten.
Az őrtorony lábánál Bowren és egy katonai rendőr várta őket; kíváncsian, semmiféle együttérzést sem mutatva méregették Frankót, s most, hogy látták, életben maradt, alig bírták visszafojtani a nevetésüket.
– Óvatosan hozzák le – rendelkezett Bowren és félútig fölmászott a létrán.
Franko lebámult a táborba. Szeme előtt összefolytak, körbeforogtak az odalent tolongó arcok. Pillantása Reisman közönyös arcán állapodott meg; a százados szeme kaján-gúnyosan tapadt rá, s egyszeriben tudta, hogy ő volt az, csakis ő tehette.
Frankóra hullámokban tört rá a hányinger, úgy érezte, mindjárt legyűri őt, de végül sikerült úrrá lennie rajta. Egyik kezével a korlátba kapaszkodva üggyel-bajjal fölegyenesedett, a másik kezének mutatóujját vádlón szegezte Reismanre. Az összegyűlt rabok feje fölött hirtelen hisztérikusan csapott fel a kiáltása: – Őt kérdezzétek meg, mi történt! Azt a kibaszott, rohadt századost kérdezzétek meg, mi történt! Ő tette!
A rabok és az őrök egy emberként fordultak Reisman felé, várták a cáfolatot. De semmi sem történt. Még éppen idejében fordultak vissza az őrtorony felé, hogy lássák, amint Franko kiragadja a kétélű tőrt Sawyer kezéből. A Reisman körül állóknak csak egy pillanatuk maradt a menekülésre, s Franko máris vad káromkodás közepette lefelé röpítette a tőrt. Senkiben kárt nem téve vágódott a talajra, azután fémes pendüléssel megperdült.
Reisman lassan a tőrhöz lépett, fölvette, gondosan megtörölgette gyakorló egyenruhája nadrágján, majd visszacsúsztatta az övén lógó tokjába.
– Ezt kellett volna tennie tegnap éjszaka! – kiáltott föl Frankónak. – Őrségen volt, maga nyomorult ostoba! Ha német lett volna a helyemben, belét ontotta volna ott fönn a toronyban, maga gyáva szájhős! – De abban a pillanatban, amikor leszedte róla a keresztvizet, máris érezte, hogy elveszíti a többiek rokonszenvét; az emberek nemcsak megvetően, de fölháborodottan is néznek rá. Egy tiszt nem üthet meg egy katonát, nem járhat el vele szemben olyan erőszakosan, mint ahogyan ő tette azt Frankóval – ha csak nincsen jó oka rá.
Franko a másik kettő segítségével elindult lefelé a létrán.
– Tartsák odafenn! – rendelkezett Reisman. Franko M1-esét, akár egy lándzsát lengette egyik kezében. – Bowren, kapja el! – kiáltotta, aztán nagy ívben fölhajította a két kerítés fölött. – Adja oda Frankónak. Az övé.
Franko csak vonakodva vette át a puskát.
– oké, maga gyilkos, most mutassa meg nekik, mit művelt tegnap éjszaka, miközben őrségen volt! – kiáltott fel neki Reisman.
Franko nem moccant, nézte karéjban álló társait, zavart színlelt.
– Mutassa be nekik, maga gyilkos, vagy még sötétedés előtt ismét Marston-Tyne-ban találja magát! – figyelmeztette Reisman.
Franko lassan letérdelt a torony padozatára és a puskacsövet megtámasztotta a korláton.
– Most célozzon, gyilkos! – vezényelt Reisman. – Pontosan oda célozzon, ahová tegnap éjszaka!
Franko célzott, bűntudat, félelem és düh keveredett benne. A többiek figyelték, látták, hogy a puskacső a laktanyatetőre irányul, ahol a százados járkált fel-alá őrségben a hajnalt megelőző órákban.
– Még egy kérdést, gyilkos! – követelte Reisman. A kérdés valamennyiüknek szólt – a raboknak, akiknek becsülését elveszthette volna; az őröknek, akik esetleg úgy vélhetik, túllépte a hatáskörét; Frankónak is; önmagának is. – Jól gondolja meg, Franko! S azután tartsa meg a választ magának! Én nem vagyok rá kíváncsi! Mit tett volna, ha a puska csőre van töltve?
Ő maga sem tudott volna erre válaszolni. Tulajdonképpen abban is kételkedett, Franko tudna-e felelni rá. Hagyta, hogy a beállott csöndben mindenki maga válaszolja meg a kérdést – hiszen hamarosan valamennyiüknek szembe kell nézniük ezzel a problémával.
– Rendben van, Bowren, hozza le őket! – adta ki a parancsot. – Vége a játékidőnek! Együnk valamit, azután nekifogunk a munkának!

 

Ezen a reggelen Reisman háromszor szedette szét és rakatta össze a foglyokkal M1-eseiket. Azután megismételtette ezt a műveletet minden egyes emberrel, de bekötözte a szemüket és mérte az időt. A foglyok jól oldották meg a feladatot. A következő lépés az lett volna, hogy egy lőállásban töltés nélkül gyakorolják a fogásokat, végül éles töltényeket osszanak ki, célozzanak és célpontra tüzeljenek! Ehelyett Reisman két katonai rendőrrel összeszedette a puskákat, semmiféle magyarázatot sem adva, miért veszi vissza a fegyvereket.
Amikor néhány perc múltán a katonai rendőrök kíséretében ismét kilépett a laktanyaépület kapuján, tizenkét karabélyt, valamint tizenkét 45-ös automata pisztolyt cipelve, jó néhány fogoly még mindig duzzogott – olyanok voltak, mint egy csapat mocskos, túlkoros kölyök, akiktől éppen most kobozták el a zsaruk a labdájukat, mert betörték egy közeli ház valamelyik ablakát. A foglyok tágra meredt szemmel nézték az új, könnyű puskákat és a pisztolytokokban lapuló 45-ösöket. Egyesek arca várakozásteljesen felderült.
– Itt az ideje, hogy feljussanak a második fokra – jelentette be Reisman, s a katonai rendőrök kiosztották a fegyvereket, följegyezték a sorozatszámot és aláíratták az átvételi elismervényeket. – Tartsák maguknál egy ideig a fegyvereket. Szokjanak hozzá az érzéshez. Gyakorolják a kezelésüket, amíg bekötött szemmel nem tudják szétszedni és összerakni őket. Amit az M1-esek gondozásáról, megbecsüléséről mondtam, ugyanúgy vonatkozik ezekre is. Dolgozzanak olyan keményen, mint eddig, akkor hamarosan ismét kiérdemlik a jogot, hogy tüzelhessenek velük.
Reisman úgy számított, hogy a legfőbb veszély az unalomban rejlik, abban, hogy a mindennapi rutinmunka és a változatlan környezet fásulttá teheti az embereket. Ezek nem zöldfülű újoncok, akiknek új ismereteket, kötelességeket kell elsajátítaniuk, amelyek önmagukban is annyira újszerűek és izgalmasak, hogy szüntelen éberségre és mozgásra késztesse őket. Kiderült, hogy a foglyok jóval többet tudnak annál, mint ami külsejük alapján ítélve feltételezhető lett volna. Bármit tanultak is korábbi katonai pályafutásuk során, amikor ezt megfejelték a Reisman által oktatott finomításokkal, a hallatlanul szigorú fegyelemmel és a pillanatnyi szünetet sem hagyó napi ütemtervükkel, szívósabbá tette őket annál, amit Reisman – múltjuk ismeretében – remélni mert volna.
De ami az erkölcsi és szellemi színvonalukat illeti, efelől még mindig bizonytalan volt. Nem tudta, vajon Stuart Kinder jó vagy rossz hatással van-e rájuk. Reisman csupán egy valamiben lehetett biztos: gyakorlati, fizikai tekintetben, vagyis az ő területén, az emberek mind szívósabbá, mind katonásabbá váltak. Vonatkozott ez még a rémültekre: a siránkozó Myron Odellra vagy a dühöngő Victor Frankóra is.
A fegyvertelen támadásban és védekezésben elérték azt a fokot, amikor már valóban minden esetben tisztában voltak azzal, mit tesznek, s nem akadt köztük egy sem – még Odell sem –, aki elvesztette volna a fejét, ha arra került a sor, hogy állniuk kellett Samson Posey vagy éppenséggel magának Reismannek a kemény ütéseit. Reisman néha mulatott is azon, hogyan járkálnak a védencei tenyerük élével ütögetve a talajt, fákat, ágakat, kerítéscölöpöket vagy egymást, ekképpen edzve kézizmaikat a dzsúdóra. Még Archer Maggot sem volt kivétel ez alól, jóllehet ő aztán igazán belevaló fickónak tartotta magát és ismerte is a fogásokat – míg Reisman meg Odell be nem bizonyították neki az ellenkezőjét.
Továbbra is előfordultak verekedések közöttük, ha valamelyikük úgy vélte, túl erősen ütötte meg ellenfele, vagy éppen nem volt kedve játszani, vagy rosszul fogták meg, vagy egyszerűen csak azért gurult dühbe, mert ilyen volt a természete –, de ez már nem a régi, értelmetlen, dulakodó hirig volt. Valamennyien tisztában voltak a védekezés és a támadás elemeivel, s még ha méregbe is jöttek, a közelharc most már erőteljes, begyakorlott, tudományos, szinte kecses mozdulatok kombinációjává vált. Egyikük sem vetette el sohasem a sulykot, nem akart végezni ellenfelével, mert tudta, hogy legközelebb hasonlóképpen fizetnének meg neki.
De Reisman azért mégsem haladhatott olyan gyorsan, ahogyan szerette volna, ahogyan megszokta azt, ha titkosszolgálati megbízásokra kellett előkészítenie más csoportokat. Mivel nem ismerte a rabok végső megbízatásának a jellegét, időpontját vagy helyét, csakis fokozatosan, a maga módján haladhatott velük. Még nem látta elérkezettnek az időt, hogy lőteret építsen és éles töltényt osszon ki nekik, vagy élesített kézigránátot, esetleg robbanó tölteteket adjon a kezükbe. Márpedig, amíg el nem érik ezt a fokot, vagyis el nem sajátítják a gyalogoskatona valamennyi könnyű- és nehézfegyverének a kezelését, addig nem kezdi meg ejtőernyős-kiképzésüket, így döntött.
A kiképzés során a fizikai, szellemi és erkölcsi elemekből megfelelő mennyiségnek úgy kell majd valamikor ötvöződnie ezekben az emberekben, hogy valóban megbízhassék bennük, hogy igazán hihesse: képesek végrehajtani az egyelőre még homályos és bizonytalan körvonalú akciókat, amelyekre ki kell képeznie őket. Nagyon akart hinni bennük. Számára most már nem volt visszaút.

 

Vasárnap kora délután a Stokes-kastély könyvtárában Margot Strathallan a telefonnál ült; szerette volna fölhívni Reisman századost, de nem tárcsázott, mert félt megtenni.
Arra gondolt, hogy egy ilyen vasárnapon bizonyára megértené, miért hívja föl, s miért kérdezi meg tőle, nem jönne-e el embereivel a kastélyba, teázni. Természetesen előbb ki kellene mosakodniuk... de milyen kellemes lenne meghívni őket ötórai teára, mindenki barátságos lenne, s ezzel véget is érne a hosszú napok óta tartó szorongása, hiszen attól tartott, hogy a százados végül erőszakkal eltávolíttatja saját otthonából.
Lady Margot a telefonért nyúlt, de visszarántotta a kezét, vékony ujjaival ajkát és állat dörzsölgette, az öklét rágta. Fölállt, idegesen járkált föl s alá a szobában, határozottan újra megindult a telefon felé, de végül elhaladt mellette és kilépett az előcsarnokba. Sigismund eddig a kandalló előtti szőnyegről kérdő szemmel figyelte gazdáját, most szomorúan poroszkált utána, s vinnyogva kért kibocsátást. Margot résnyire kinyitotta a hatalmas tölgyfa ajtót és aggodalmasan kikémlelt. A dobermann farkát csóválva, izgatottan ugatott és ugrándozott. Margot félrelökte a nyílásból, bevágta és elreteszelte az ajtót. Nyugtalanul, puha léptekkel sietett fel az emeletre, bement a hálószobájába, de nyomban ki is fordult onnan, végig a néma folyosókon, minden ajtót kinyitott, mindenüvé gyanakodva bekémlelt. A kutya vinnyogva poroszkált mögötte, hatalmas fejét jobbra-balra ingatta, ugyanolyan nyugtalan volt, mint a gazdája.
Lady Margot már két hete rabnak érezte magát saját otthonában. Ostoba, értelmetlen, őrjítő érzés volt – de a Reisman századossal és undorító katonáival a part fölötti ösvényen lefolyt megalázó találkozás óta nem mert kimozdulni az épület közeléből, ha sétára indult a birtokán. Többször is előfordult, hogy gyorsan elindult a kocsifelhajtón, kilépett a birtok kapuján és az országúton sétált egyet Sigismunddal. De ezt megalázónak érezte és sehogysem volt ínyére. Az arrajárók: parasztok, falusiak, idegenek, katonák is fölfigyeltek rá. Találgatták, mit kereshet az úton, fecsegtek róla akkor is, ha öreg Riley kocsiján, Sigismunddal az oldalán hetente egyszer behajtott a faluba és bevásárolt. Elmúltak azok az idők, amikor házhoz szállították az árut. Még neki sem tették meg. Azt állították, csak a benzinjegy miatt. A benzint is jegyre adták, mint minden egyebet. Pedig van biciklijük is, a fene essen beléjük!
Lady Margot újra lement a földszintre, belépett a könyvtárba, leült a telefonhoz és riadt arckifejezéssel meredt a készülékre. Egy dolog, ha valaki önszántából, becses és nemes indítékoktól vezérelve remeteségre kárhoztatja magát, s megint más dolog raboskodni. Ennek véget kell vetnie. Most azonnal föl kell hívnia a századost, hogy meghívja őt és katonáit teára. Iszonyúan nyomasztotta a százados fenyegetése. Jól tudta, valóban hatalmában áll a Hadügyminisztérium segítségével kilakoltatni őt – nem vitás, apja érdemkereszttel tüntetne ki bárkit, aki ezt megtenné.
Mielőtt még ideje lett volna újra meggondolni magát, Lady Margot fölkapta a kagylót. Tudta, hogy a táborban telefonnak kell lennie, látta a kábelt. Először a falusi központot kellett hívnia, vonalat kellett szereznie a legközelebbi amerikai telefonközponthoz, s onnan kellett kérnie, hogy kapcsolják vissza a táborba.
Ingerülten várakozott, hallgatta, a telefonkezelők hogyan létesítenek kapcsolatot, félt tartani a vonalat, de félt lerakni a kagylót is, figyelte a kattanásokat és bugásokat, azután a százados telefonjának tompa, folyamatos kicsengését. Már-már azt képzelte, hogy hallja a csengetést odaátról az erdőből, látja, amint a százados a kagylóért nyúl.
Senki sem válaszolt.
Tíz perccel később ismét próbálkozott. Azután fél óra múlva, majd félóránként újra meg újra, végig a hosszú, gyötrelmes délutánon.
Reisman és alakulata vasárnap késő délután tért vissza a terepgyakorlatról. A százados a táborba vezető külső kapuban állva figyelte a bevonuló egységet. Fáradtak, verejtékesek, mocskosak, büdösek voltak – de Reisman elégedetten szemlélte őket. A terepakadályokkal és sziklafali kötélmászással tarkított menetgyakorlat, amely első alkalommal öt órát vett igénybe, most már csak mintegy három órát igényelt. Úgy tetszett, még Morgan őrmester és a katonai rendőrök is jobb kondícióban vannak, jóllehet ők magától értetődően nem teljes menetfelszerelésben tették meg az utat, s ha nem akartak, nem kellett leküzdeniük a terepakadályokat.
Reisman egyszerre csak meghallotta a telefon csengetését és beordított a laktanyaépületbe Bowren tizedesnek, vegye fel a kagylót. Mire odaért a készülékhez, Bowren tenyerével már lefogta a mikrofont, úgy várta őt. – Egy nő beszél – közölte – Önt keresi.
Első gondolata az volt: ez csak Tess lehet! Átvette a kagylót, és elfedte a beszélőt.
– Vegye át Morgannel együtt a parancsnokságot – szólt oda Bowrennek. – Veressenek sátrat, azután kérjenek önként jelentkezőket konyhai szolgálatra. Ma valamennyien igazi vacsorát eszünk és a változatosság kedvéért este szabadfoglalkozás lesz.
Megvárta, míg Bowren behúzta maga mögött az ajtót, azután levette tenyerét a hallgatóról és köszönt. Valamilyen oknál fogva egyáltalán nem lepődött meg, hogy a vonal másik végéről Margot Strathallan hangját hallotta.
– Teára, Lady Margot? – kiáltott fel, s nem tudta megakadályozni, hogy hangja ne hitetlenül csengjen.
A nő nyomban megtalálta a hangot, úgy tetszett, mintha soha, semmi kínos jelenet nem zajlott volna le közöttük.
– Nagyon kedves öntől – mondta Reisman. – Nem, rettenetesen sajnálom, de sehogysem megy. Valamennyien most érkeztünk csak vissza, s egyikünknek sincsen elfogadható külseje. – Eltökélte, hogy udvarias és tőle telhetően diplomatikus lesz. – Igen, természetesen. Értem. Én is nagyon restellem múltkori udvariatlanságomat. Hogyan? A Hadügyminisztériumot? Nem, dehogyis. Ön messzemenően előzékenyen együttműködik velünk. Nagyon nagyra értékelem. Nem, egyáltalán nem. Persze. Talán egy más alkalommal. Nagyon köszönöm. Viszontlátásra!
Miután letette a kagylót, hosszú ideig ott ült a telefon mellett, szívta a cigarettáját és azon tűnődött, vajon mi az ördög szállhatta meg Lady Margot-t. Csupa kedvesség és könnyedség volt, jóllehet riadtnak tűnt és hangja kissé remegett. Nevetséges, és őszintén szólva, sátáni gondolat villant át az agyán. Elnevette magát. Ha rászabadította volna a piszkos tizenkettőt a Stokes-kastély arisztokratikus termeire egy teadélután keretében, melyet egy feltehetően férfihiányban szenvedő angol nemesi kisasszony ad – hát ez valóban védencei megbízhatóságának próbaköve lehetett volna. S ekkor újabb ötlete támadt: ha Lady Margot valóban kedveskedni akar és az Egyesült Államok Hadseregének segédszolgálatosi szerepét óhajtja betölteni, lenne egy mód, ahogyan segíthetne nekik.
Kiment a táborba és hangosan Napoleon White nevét kiáltotta. Napoleon futólépésben közeledett a kapuhoz.
– Megvan még az a könyvlistája? – kérdezte Reisman.
– Nincsen, uram.
– De azért szeretne még néhány könyvet?
– Gondolom, igen, százados – vonta meg a vállát Napoleon. – Mármint ha lenne egy percnyi időnk is olvasásra.
– Ma éjszaka elég ideje lesz rá... s ha mindenki tisztességesen viselkedik, lesz máskor is rá idő. Nem tenne nekem egy szívességet? Kérdezze végig az embereket, tudja meg, miféle könyveket vagy folyóiratokat, társasjátékokat vagy egyszerű sporteszközt szeretnének. Kérdezze meg a katonai rendőröket is. Tíz perc múlva jöjjön értem a laktanyaépületbe, egy kis kirándulásra indulunk. Mondja meg az őrmesternek, én kértem meg, hogy segítsen nekem.
Néhány perc múlva Napoleon megjelent a listával, s rezzenéstelen arccal nyújtotta át a kapitánynak. Nevek nem szerepeltek rajta, csak tételek: képeslapok, a Stars & Stripes és néhány amerikai újság; sakk, kártya, baseball-, futball- és röplabda-fölszerelés; hideg sör, jó pia, sült hús, édesség, cigaretta és szivar: s jó néhányan nőket kértek, meglehetősen diszkrét, ámde szókimondó méret- és alakleírással.
Reisman visszahívta Lady Margot-t.
– Csak nem változtatta meg az elhatározását, százados? – kérdezte hevesen a nő. – Milyen kedves magától.
– Nem egészen, Lady Margot, de arra gondoltam, nem jöhetnék-e fel magához, szeretnék néhány kötetet kölcsönkérni a könyvtárából. Meg talán egy pakli kártyát vagy egy sakktáblát bábukkal, ha éppen kéznél lenne, s bármilyen mennyiségben fölöslegessé vált újságot és képeslapot.
A nő megpróbált nagylelkűnek tűnni, de Reisman érezte a hangjában a bizonytalanságot és riadalmat. – Természetesen – felelte. – Kérem, jöjjön csak.
Reisman letette a kagylót és Napoleonhoz fordult. – Most pedig találkozni fog az arisztokráciával odafenn az urasági kastélyban, Mr. White. Biztos abban, hogy nem kíván megmosakodni és megborotválkozni?
– Inkább ittmaradnék, uram, ha nem veszi zokon – válaszolta bátortalanul Napoleon.
– Én pedig azt szeretném, ha velem jönne! – csattant fel Reisman. – És ha kedve tartja, ilyen trehány külsővel is jöhet!
Reisman aznap már másodszor borotválkozott meg, azután lezuhanyozott és díszegyenruhába bújt. Néhány perc alatt szalonképessé változott, s csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy erre az egészre semmi szükség sincsen, hogy nem kell igyekeznie jó benyomást keltenie Margot Strathallanben vagy kicsinosítania magát, mint Tess Simmons kedvéért, akár egy udvarlásra induló lovag.

 

Lady Margot ideges mosollyal köszöntötte Reismant a kapuban. A kutyát ezúttal nem hozta magával.
– Mennyire örülök, hogy ismét láthatom, százados – mondta.
Túlságosan is igyekezett olyannak mutatkozni, amilyen nem volt. Hangjában nem volt melegség. Soványabbnak tűnt, mint ahogyan Reisman emlékezett s erőltetett mosolya mögött a szokott riadt arckifejezése bújt meg. Reisman arra gondolt, hogy valamiért nagyon emésztheti magát, s megsajnálta. Őszintén kívánta, bárcsak segíthetne rajta.
Lady Margot hirtelen megpillantotta a szürkületben a közvetlenül a százados mögött álló Napoleont.
– Ó!... azt hittem, egyedül jön – mondta. – Jó napot kívánok!
– Jó estét, asszonyom! – köszönt Napoleon. Az árnyékos kapu félhomályában gyorsan megkísérelt olvasni a nő arcáról és szemében, de semmit sem látott... kivéve talán félelmet, ezzel pedig nem kívánt foglalkozni.
– Egyik bajtársam... Mr. Jones – szólalt meg Reisman.
– Lépjenek beljebb. Megkínálhatom egy pohár itallal, százados... vagy teával, amelyet korábban ma délután visszautasított?
– Nem, köszönöm, én nem kérek. Hát maga, Jones? – kérdezte Reisman figyelmesen, amikor beléptek a nagy előcsarnokba.
– Köszönöm, nem kérek, asszonyom – mondta Napoleon.
– Az emberek visszavárnak bennünket, Lady Margot – magyarázkodott sietve Reisman. – Az igazság az, hogy megvárnak minket a vacsorával. Azt mondtam nekik, hogy perceken belül visszaérünk. Talán egy más alkalommal.
– Természetesen – válaszolta a nő, és Reisman megkönnyebbülést érzett a hangjában. – Hát akkor talán menjünk egyenesen a könyvtárba, kedvére válogathat a könyvek között. Sajnálom, de semmilyen újságom vagy képeslapom sincsen. Nem olvasok ilyesmit. Elég rossz hírt hallani rádión.
Amint Napoleon átlépte a könyvtár küszöbét, a látvány: a könyvespolcok, a terem sötét faburkolata, a súlyos karosszékek és asztalok, magának a helynek az illata olyan nosztalgikus hullámot indított meg benne, hogy az emlékezés sóhaja már-már zokogásként szakadt ki belőle. Margot hátra is fordult és megkérdezte tőle: – Valami baj van, Jones?...
– Dehogyis, semmi baj, asszonyom. Csak olyan szép itt, ez minden. Ilyen olvasószobák és társalgók voltak az egyetemen is.
– Az egyetemen? – Margot gyanakvó pillantással méregette. – Jelenlegi külseje után ítélve nem sokat járhatott ilyen helyeken – mondta és undorodva felhúzta az orrát. – Hol volt ez, Jones?
Napoleon elkapta Reisman éles pillantását. – Csak álmodoztam, asszonyom. Csak álmodoztam – suttogta. Körbejárt a teremben, találomra emelt le könyveket a polcokról, ha elég vaskosak voltak és megragadták a figyelmét, vagy ha egy gyors pillantás után egy-egy cím izgalomba hozta. Minél gyorsabban szeretett volna ismét kint lenni innen. Amikor már öt könyvet összegyűjtött, a nőhöz fordult és megkérdezte: – Elkérhetem ezeket, asszonyom?
– Bármit – felelte Margot. – Feltéve, hogy ugyanolyan állapotban kapom vissza őket, ahogyan elvitte őket.
Az asztalra már jó előre két pakli kártyát, egy sakk- és egy dáma-készletet, valamint egy cribbage-táblát készített ki.
– Sakkozik, Mr. Jones? – érdeklődött Reisman.
– Igen, uram.
– Helyes... akkor köszönettel mindezeket kölcsön kérjük, Lady Margot – fordult Reisman a lányhoz. – Azt hiszem, a cribbage-t azért itthagyjuk. Nem hiszem, hogy bárki közülünk értene hozzá.
– Hát, akkor küldje fel őket valamelyik este, majd megtanítom őket – vetette oda könnyedén Margot.
Reisman ragaszkodott ahhoz, hogy készítsenek két példányban hivatalos listát a kölcsön vett dolgokról, azután mindkét példányt aláírta és megkérte Margot-t ugyanerre. Az egyiket átnyújtotta neki, a másikat gondosan összehajtogatva köpenyzsebébe dugta.
– Még egyszer köszönök mindent, s most jóéjszakát, Lady Margot – mondta, azzal Napoleon kíséretében gyors léptekkel távozott a könyvtárból.
Lady Margot követte őket és amikor a tárva-nyitva álló bejárati ajtóhoz értek, megfogta Reisman karját.
– Beszélhetnék önnel egy pillanatra négyszemközt? – kérdezte súgva.
Reisman lekiáltott Napoleonnak: – Azonnal jövök! – s visszafordult Margothoz. A lány idegesen harapdálta az ajkát, szemében ismét megjelent a riadt, szánalmas tekintet. – Mi baj van? – kérdezte a férfi halkan.
– Nincs kifogása ellene, ha ismét a tengerparton sétálnék? – tört elő Margot-ból. Megkísérelt kipréselni egy mosolyt. – Szegény Sigismund, egészen be van zárva... én meg... ez volt igazán az egyetlen örömünk... azok a hosszú séták... most pedig... – Tehetetlen vállrándítással fejezte be mondatát.
– Jobb lenne, ha nem tenné – felelte Reisman, s most már bánta, hogy eljött. – Azt hiszem, valamennyiünk számára az lenne a legjobb, ha egy ideig nemigen távozna el messzire a háztól. Nem magyarázhatom meg, miért. Bárcsak megtehetném. Ha lenne egyetlen mód, hogy könnyítsék a helyzetén, megtenném.
– Hát van! – csattant fel a nő, s váratlanul dühödt pillantást lövellt a kapitányra. – Vigye magával azt a... azt a... személyt... és hagyjon engem magamra!
Sarkon fordult és bevágta a kaput.
– Kire dühös? – érdeklődött Napoleon, amikor Reisman beült a kormány mögé.
– A világra! Ne is törődjön vele!
– Természetesen, százados. Az agyam üres lap... a nevem pedig Jones. Azt reméltem, hogy legalább magában van egy kicsivel több képzelőerő... uram.
Reisman mosolyogva fordult felé, azután oda ütött, ahol tudta, a legjobban fog fájni. – Azt hiszem, ugyanaz a problémája, mint magának... üldözési mánia.
Napoleon némán fortyogott magában, amint a mezőn át az erdő felé zötyögtek. Reisman azonban közlékeny hangulatban volt és beszéltetni akarta Napoleont.
– Egészen szép kis könyvválasztékot kért kölcsön – mondta. Miért éppen ezeket emelte le a polcról?
– Mi a különbség... uram? – vágott vissza Napoleon. Valójában nem is igen tudta, mit hozott el. A térdén egyensúlyozta a könyveket, közben azon töprengett, vajon mi az ördögért próbál Reisman ilyen beszélgetést kezdeményezni vele. Összezavarja a tiszt és a közkatona, a fegyőr és a rab egyszerű viszonyát.
– Egyszerűen csak kíváncsi vagyok – mondta Reisman. Emlékezetből elhadarta a címeket: – Történelmi tanulmányok Arnold Toynbee-től, első kötet... A Narcissus négere, Joseph Conradtól... Rudyard Kipling Összes Költeményei... T. E. Lawrence A bölcsesség hét pillére... s végül, de nem utolsó sorban A. A. Milne Micimackója. Szívesen elolvasnám újra Lawrence-t, meg Kiplinget is, ha végzett velük. Ami viszont a Micimackót illeti, súlyos vallomással tartozom. Soha életemben nem olvastam. Gondolom ezt nevezik hátrányos helyzetű gyermekkornak.
– Én sem olvastam, százados – mondta Napoleon. Kézbe vette a vékony kis kötetet és elnevette magát. – Még csak azt sem tudtam, hogy elhoztam. Csak kapkodtam le a könyveket, hogy tele legyen a kezem.
– Egy fenét kapkodta őket. Minden választásának megvolt az oka. Meglehet, csupán egyetlen pillanatra villant át fürge agyán és már el is tűnt, de azért mégiscsak ott volt. Gyerünk, kotorja elő, hadd lássuk, mik a mozgatórugói?
– Eddig úgy tudtam, hogy a gondolatolvasás Kinder százados hatáskörébe tartozik – harsogta túl Napoleon a motor dübörgését.
– Hát persze, hogy őrá, de én az állására török. Gyerünk már, White! Csak nem fél beszélni?
– Dehogyis félek én beszélni! – vágott vissza dühösen Napoleon. Fölmutatott egy vaskos kötetet. – Toynbee... első kötet. Nem hiszem, hogy ennél többre is futná az időmből. Olvasta valaha?
– Nem.
– Hát, ez valóban széles látókörű ember. Pompás olvasmány, ha valaki ünnepli vagy gyászolja saját magát, valamely nagy országot vagy kis országot, valamely nagy embert vagy kisembert, feketét vagy fehéret. Az egész már idejét múlta... tegnap, ma és holnap... meg aztán mi a különbség. Aki kapja, marja, ez a világ sora, meg győzzön a jobbik!
– Lawrence-ről mi a véleménye? – kérdezte tovább Reisman.
– Már nagyon régen volt, hogy olvastam. Akkor csodáltam. Ha újra elolvasnám, az nyilván bebizonyítana nekem valamit – válaszolta Napoleon.
– Mégpedig mit?
– Azt, hogy akkoriban éretlen, nagyképű szamár voltam! De most már én is megéltem miegymást. Megöltem egy embert, jómagam meg félholtan hevertem egy árokban. Most majd megerősíti bennem Lawrence mindazt, ami elítélendő a fehér ember terhének legendájában.
– Fehér ember terhe – egy nagy nyavalyát! – robbant ki Reismanből. – Ha nagyon keresi, talán megtalálja Kiplingben, abban amit a birodalom építőiről és az alacsonyabbrendűek közötti katonáskodásról ír, de nyoma sincsen mindennek A bölcsesség hét pillérében. Lawrence ezredes ehhez túlságosan is érzékeny, túlságosan is együttérző volt. Túlságosan is azonosult azokkal a nyomorultakkal, akiknek az élére állt... még azokkal is, akiket megölt. Tudós, romantikus, kissé talán hibbant és fanatikus volt, de semmiképpen sem fajgyűlölő vagy vakbuzgó.
– Nem úgy értettem, hogy kifelé vakbuzgó lett volna – folytatta Napoleon. – De hát milyen kevélyen gúnyos volt az a pasas! A fehér bőrű angol, amint terpeszkedve uralkodik egy olyan országon, amelyben még tartózkodni sem lett volna joga!
– Úristen, teljesen félreértelmezi, White – mondta Reisman. – Egyszer már említettem magának: ha mindenáron gyűlölni akar valakit, jobban teszi, ha a Csatornán túl pöffeszkedő nácikkal kezd foglalkozni. Személyesen nyújtok át magának öt kilót minden átvágott torkú fritzért. Magában annyi a gyűlölet, White, hogy így bizonyára gazdag emberként fejezi be a háborút.
Napoleon azonban nem tágított.
– Oké, százados, de magának mi volt a véleménye róla? – kérdezte. Fölengedett, szeretett volna megint beszélgetni, s alig várta, hogy szellemét összemérhesse a másikéval.
Reisman vállat vont. A kormány fölé görnyedt, próbálta megtartani a dzsipet a kanyargós, fák között vezető, mély kerékvágásos földúton. – Soha nem jöttem rá, tulajdonképpen neki szurkolok-e vagy ellene – vallotta meg. – Olyan feje volt, hogy mellette hangyának éreztem magam... és bátrabb volt annál, amilyen bátornak lenni joga van egy túlélőnek.
– Bátor? Nagy dolog! – gúnyolódott Napoleon. Reisman gyorsan oldalt pillantott, hogy meggyőződjék, vajon Napoleon arckifejezése tükrözi-e a szavait, és csalódottan vette tudomásul, hogy valóban így történt.
– Az én szememben ez nagyon nagy dolog, Mr. White – mondta azután, jól megnyomva a szavakat. – Merem állítani, hogy egy katona számára ez csodálatra méltó és előnyös, sőt talán teljességgel nélkülözhető tulajdonság. – Még idejében visszakapta a fejét, hogy visszarántsa a dzsipet – majdnem nekihajtott egy fának. – Spanyolországban, egy kórházban olvastam a könyvet... megsebesültem egy háborúban, amelyben – maga talán azt mondaná – semmi keresnivalóm sem volt. Sokan voltunk így... akadtak, akik tudták, mit és miért tesznek... meg jó néhányan, akik nem tudtuk. – Egyszerre csak nagyon világosan maga előtt látta a néhány ággyal távolabb fekvő angolt, ott, azon a vágóhídon, aki kölcsönadta neki A bölcsesség hét pillérét... s arra is emlékezett, miket írt Lawrence a háborúról meg az ölésről, s hogy ettől milyen kínosan kezdte érezni magát... rákényszerítette, hogy túlontúl is mélyen elgondolkodjék: arról, voltaképpen hogyan is él és miképpen fog valószínűleg meghalni... azokról az emberekről, akiket megölt... mi értelme volt?... igaza volt-e vagy sem?... meg más ilyesmikről. Persze gyakorlatilag mindez mit sem számított, hiszen alig egy évvel Spanyolország után már Palesztinában képezett ki zsidó telepeseket és vállvetve harcolt velük a rajtaütésszerűén támadó arabok, tehát ugyanazok ellen, akiket éppen Lawrence vezetett kérész életű dicsőségre alig egy nemzedékkel korábban, s talán ez volt az oka annak, hogy soha nem tudta megfejteni, vajon Lawrence pártján van-e vagy ellene.
– Mit keresett maga Spanyolországban, százados? Dicsőséget? – kötekedett Napoleon, ugyanakkor kénytelen-kelletlen valamiféle új, kelletlen tisztelet ébredt benne Reisman iránt.
– Talán ugyanazt, amit maga, amikor az Ile de France fedélzetén átvágta annak a pasasnak a torkát. Önigazolást.
– Meglepte, amikor meghallotta, hogy kimondja, s meglepte az is, milyen könnyen megnyílt a másiknak. – Talán egy kis dicsőséget is – ismerte be egy futó mosollyal. – Valamennyiünkben ott rejlik ez a törekvés, amíg elég fiatalok és elég erősek vagy elég dühösek vagyunk. Magában is megvan ez, White. A dicsőségre való törekvés. A többiekben is megvan. Ne küzdje le magában. Használja fel. Kinder százados azt mondta nekem, maga kitűnő amatőr pszichológus.
– Ha érnék valamit pszichológusként, most nem lennék itt – jelentette ki Napoleon harciasan.
Reisman a körülkerített tábor mellett fékezte le a dzsipet, s amikor a kocsi megállt, Napoleonhoz hajolt.
– Fejezzük be, amit elkezdtünk – mondta és ráütött a könyvhalomra. – Mi a véleménye a Conrad-regényről?
– A Narcissus négeréről? A címe... a cím csúfsága dühbe hoz – jelentette ki Napoleon váratlanul higgadt hangon.
– Azelőtt sohasem tudtam rávenni magam, hogy elolvassam. Ahányszor csak megláttam egy könyvtár polcán vagy egy katalóguscédulán, legszívesebben széttéptem volna. Mert bármi legyen is benne, nem akartam, hogy mások... fehérek... meglássák és megrontsák az akkori életformámat.
– De remélem most nem forgat semmi olyasmit a fejében, hogy széttépje Lady Margot könyvét?
– El akarom olvasni, százados. Engedelmével... uram – fűzte hozzá Napoleon ironikus méltósággal.
– Hát a Micimackó?
Napoleon elnevette magát. – Ez csak amolyan átejtés, százados – jelentette ki csípősen. – Talán majd takarodó előtt fölolvasok belőle a fiúknak valamelyik este. Rendben?
– Persze. Biztosan nagyon élvezik majd – morogta Reisman. Kikászálódott a dzsipből, fölemelte a motortetőt és kiszerelte a rotort az elosztóból.
Napoleon megelőzte Reismant a kapuban. A kettős szögesdrót kerítésnél körbe integetett, rámutatott a forgórészre és keserűen megjegyezte:
– Hiába minden, maga még mindig nem bízik bennünk, ugye, százados?
– Maga megbízna? – szegezte neki a kérdést Reisman, s megállt a laktanyaépület ajtajában. Felfigyelt arra, hogy Napoleon bennünk-et, s nem bennem-et mondott; talán első ízben fordult elő, hogy magát is a többiek közé számította és azonosította őket önmagával.
Napoleon a százados nyugodt, szürke szemébe nézett, de kitért a kérdésben foglalt kihívás elől. Diplomatikusan vállat vont.
Reisman kinyitotta a laktanyaépület ajtaját és intett Napoleonnak, hogy lépjen be előtte. – Várjon meg odabent, White – rendelkezett és a kisebb szoba felé mutatott. – Választ várok a kérdésemre.
Napoleon becipelte az ölnyi könyvet és társasjátékot az irodába, s már sajnálta, hogy hagyta magát egyáltalán szóra bírni.
A laktanyabarakk túlsó végében Reisman megpillantotta Luis Jimenezt, amint a katonai rendőrök konyhájául szolgáló sarokban buzgólkodott. Körülötte ott sürgölődött segítőtársa, Myron Odell. Carl Morgan törzsőrmester felügyelt rájuk – s közben nyáladzott.
– Ezek mind konyhai ügyeletesek, őrmester? – kiáltotta oda neki Reisman.
– Valamennyien önként jelentkeztek, uram. Mind egy szálig – felelte Morgan. – Néhányan krumplit hámoztak. Ha ezek itt készen vannak, a többiek eltakarítják a disznóságot. A tizedes most kivitte őket. Odakint üldögélnek és várják a kaját.
Luis Jimenez hátrafordult az asztaltól, amelyen csirkéket vagdalt fel. – Én főzés közben nem csinálok semmi disznóságot, őrmester – vágta oda mérgesen.
Meglengette a kezében tartott kést. Morgan egy lépést hátrált.
– Luis, mi amigo, fékezze már meg azt az átkozottul szenvedélyes természetét! – csattant fel Reisman, s megindult feléje. – Gyerünk vissza dolgozni, bizonyítsa be, amit mondott!
Jimenez mexikói trágárságokat mormolva ismét az alkotó munkának szentelte magát. Reisman a szobája felé menet csak néhányat hallott meg és élvezhetett a káromkodások közül. Azt még elhitte, hogy Jimenez valóban önként jelentkezett, talán Odell és néhányan mások is, de abban már kételkedett, hogy valamennyien önként vállalták volna a konyhai szolgálatot, ahogyan az őrmester állította. Feltehetőleg Morgan volt az, aki a kipróbált katonai módszer szerint rábírta őket az önkéntes jelentkezésre, de végtére is Reismannek édesmindegy volt, hogyan történt. A katonairendőr-osztagnak is joga volt a változatossághoz. Amúgy is morgolódtak már, amiért főzniük is kell magukra, nekik kell adniuk a konyhai ügyeletet is, mintegy ráadásul a hosszú őrszolgálatra. Nem akadt közöttük egyetlen jó szakács sem, és mert eredetileg azt remélték, hogy a rabok majd elvégeznek helyettük minden szar munkát, s ez nem következett be, most elégedetlenkedtek. Reisman megkísérelte azzal kárpótolni őket, hogy bőséges és kiváló minőségű ellátást biztosított nekik. A konzervdiéta kiegészítésére Bowren tizedes és az egyik katonai rendőr hetente kétszer friss pékárut és tejtermékeket vételezett egy ideiglenes ellátási és postaközpontban, amelyet valamiféle fedőtörténettel álcázva egy húsz mérföldnyire levő hadtápraktárban létesítettek az alakulat számára. Még fényűzést is megengedtek maguknak: hűtőszekrényük volt, amelyet ugyanaz a tábori generátor látott el árammal, amely a laktanyaépület világítása és a tábor reflektorai számára is energiát biztosított. Ezeket a reflektorokat végszükség esetére ugyan fölszerelték, de sohasem kapcsolták be, mert az egész partvidék mentén szigorú elsötétítést vezettek be.
Reisman belépett az irodába és behúzta maga mögött az ajtót. Napoleon már bekapcsolta a mennyezeti világítást: egyetlen nagy, pőre körte lógott foglalatban egy huzal végén, amelyet a falon kívül és a mennyezeten vezettek végig. A priccsen ülve komoran lapozott a könyvekben. Reisman egyetlen pillantást vetett az elsötétítetten ablakra és gyorsan odalépett.
– Ez nem valami bölcs dolog, Mr. White – pattogott.
– Ha szabadna emlékeztetnem, háborúban vagyunk. S a fritzek még mindig itt röpködnek fölöttünk. – Ezzel kicsomózta a súlyos elsötétítő függönyök zsinórját és a helyükre húzta őket.
Napoleon úgy tekintett rá és az elsötétített ablakra, mintha fütyülne az egészre, sőt talán mulatságosnak is találná egy német légitámadás gondolatát. Reisman megállt előtte, kabátzsebéből egy doboz cigarettát húzott elő. – Rágyújt?
– kérdezte.
– Persze. Köszönöm – mondta Napoleon és kivett egy cigarettát.
Reisman tüzet adott neki, azután ő is rágyújtott, majd leült az íróasztala mögötti székre.
– Most pedig választ akarok a kérdésemre, hadnagy – mondta halkan. – Megbízhatok már magukban... valamennyiükben... fenntartás nélkül?
Napoleon erősen megszívta a cigarettáját, már-már úgy érezte, valóban lazíthat, de lelke mélyén azért tudta, hogy erről szó sem lehet, talán soha többé az életben nem sikerülhet ez neki. Tisztán látta, hogy a kérdés egyrészt nyílt segítségkérés, másrészt kihívás. Ha becsületesen akarna válaszolni rá, szomorúan csak annyit mondhatna: nem, egyelőre még nem.
– Talán – felelte. – Ha tudnánk, mit forgat a fejében. Hogy tulajdonképpen mit is csinálunk itt. Hogy mi az a nagy valami, amiben állítólag részt veszünk. – Megdörzsölte borostás arcát és önmagára mutatott. – Talán nem látja rajtam, százados, de mocskos vagyok, iszonyú mocskos, csak úgy bűzlök. Gondolom, nem képzeli, hogy kedvemre volt, amikor odafenn az a nő úgy tekintett rám, mintha egy rakás szemét lennék. A legkisebb mértékben sem élvezem ezt az állapotot, és senki másnak közülünk sem tetszik.
– Dehogyis nem tetszik maguknak – replikázott ravaszkásan Reisman. – Egyenesen élvezik. Máskülönben megmosakodnának és megborotválkoznának. Ugye tudja, hogyan emlegetik magukat az őrök?
– A piszkos tizenkettő... hát aztán? – verte vissza a támadást Napoleon. – Egyébként pedig igenis tetszik nekünk.
– Hát persze, hogy tetszik maguknak. Én is ezt mondtam. Maguk a hadsereg új elitje – gúnyolódott Reisman.
– Szóval mikor hagyjuk már abba ezt az egész cserkészesdit, amelyet végigcsináltat velünk, és mikor fogunk neki a tulajdonképpeni feladatunknak? – követelt választ Napoleon.
Reisman fölállt, fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Lehet, hogy hamarosan... lehet, hogy soha – dörmögte. – Tudhatná maga is. Hiszen a régi alakulatában maga volt a tervezési és kiképzési tiszt. Ha keze alá adnának egy elítélt gyilkosokból, erőszaktevőkből, tolvajokból és huligánokból álló osztagot, hogyan gyúrná át őket fegyelmezett katonákká, hadnagy? Mi lenne az a pont, ahol már megbízna bennük?
Napoleon fölkapta a fejét. A százados közvetlenül előtte állt, már nem járkált a szobában, de még egyálltó helyzetében is úgy tűnt, mintha szüntelenül mozogna és puszta akaraterejével kényszerítené ki a választ. Napoleon megigézve bámult a szemébe, meglepte, hogy egyik pillanatról a másikra hogyan változtatja a színét és hangulatát.
– Azt mondanám, hogy attól fogva, amikor kénytelen lesz megbízni bennünk, százados – felelte. Még mindig megpróbált kitérő választ adni, elhatárolni magát a másik problémáitól.
– Megbízna bennük most? – fürkészte Reisman. Napoleon farkasszemet nézett vele, s végre becsületesen válaszolt a kihívásra.
– Nem – szólalt meg végül halkan. – Még nem.
– Szóljon nekem, amikor úgy érzi, elérkezett ez az idő, Mr. White – mondta Reisman –, majd azt tekintjük kiindulási pontnak.

 

Az urasági kastélyban Margot Strathallan még mindig a megaláztatása miatt gyötrődött. Lealjasítottnak, megbecstelenítettnek, kihasználtnak érezte magát, s minél tovább rágódott rajta az épület üres folyosóit és szobáit róva, nyomában a vinnyogó kutyával, annál dühödtebb lett, amíg rá nem döbbent, hogy valamit tennie kell, fizikai cselekvésre van szüksége, valamire, amivel érvényt szerezhetne akaratának azzal szemben, ami nyomasztotta és azokkal szemben, akik nyomasztották – mert ha nem, hát menten beleőrül.
Magára kapta kabátját és sálját, pórázt kapcsolt az ugrándozó kutya nyakörvére, azután kitárta a hatalmas tölgyfa bejárati ajtót. Csöndes éj volt. A murvás kocsifelhajtó és a közeli földek kihaltán terültek el előtte. A dombokat hideg, dermesztő köd ülte meg. Margot a kutyával elszánt, gyors léptekkel belegázolt a ködbe, beleburkolózott, élvezte. Egyenesen az uradalom kapuja felé tartott, majd kilépve, az utat és a telefonoszlopot célozta meg, ahol egyik rémült sétája során észrevette a huzalt, amely az útmenti bokrokon át, szinte álcázás nélkül haladt befelé az uradalomba.
Lady Margot térdre ereszkedett a cserjésben, kezével a huzal után tapogatózott, s amikor meglelte, erősen megfogta. A fekete éjben fekete foltnak tűnő Sigismund körbejárta gazdáját, mancsával kaparászta a talajt, szaglászott, morgott, s az együtt töltött évek éjszakai és nappali tapasztalatai alapján Margot megérezte az állat feszült kíváncsiságát, csodálatát, segíteni akarását. Oda tartotta neki a huzalt.
– Kapd el, Sigismund! – parancsolt rá. – Harapd el! Tépjed szét.
A dobermann fehér fogsora belekapott a telefonhuzalba, a kutya élvezte a váratlan játék lehetőségét, örömében hangosan morgott, amint tépte-marcangolta a huzalt, de Margot erősen fogta a másik végét, kötélhúzást játszottak, amíg csak Sigismund át nem harapta a drótot.

 

9.

A rabok úgy estek neki Luis Jimenez vacsorára készített csirkéjének, mint a kiéhezett állatok, de még az őrök is mohó étvággyal, az illemszabályok teljes figyelmen kívül hagyásával tömték magukba az ételt. Jimenez bólogatva, szerényen mosolyogva nyugtázta a feléje kiáltott elismerő szavakat, majd amikor már mindenkinek tálalt, ő maga is leült enni és kimért, úriemberhez méltó étkezési modorával mutatta ki a többiek bárdolatlan viselkedésével szembeni megvetését.
Az emberek gyalulatlan asztaloknál és padokon, priccseken és a földön ültek. Az őrök elvegyültek a foglyok közé, beszélgettek velük – csak két fegyveres katonai rendőr állt állandóan őrt, amíg a többiek ettek.
Odakint a sötét éjszakában nedves köd borította el a környező mezőket és a közeli tengert. Szemerkélni kezdett. John Reisman százados úgy érezte, hogy a laktanyában valamiféle bajtársi érzés sugárzik szét a foglyok között, s kiterjed még az őrszemélyzetre is; de amikor már egy ideje ízlelgette ezt a hangulatot, észbe kapott, mert átvillant a fején, hogy ez csupán vágyálom szülte illúzió, amelynek egyetlen alapja a teli has. Halkan böffentett, s ettől nyomban leszállt ismét a valóság talajára, azután fölállt az asztal mellől, odalépett Luis Jimenezhez és megnyerő kedvességgel átfogta a vállát.
– Muy bien, Luis – bókolt neki. – Egyszer még remek férjanyagul szolgál egy nő számára.
Luis számára az abrazo volt a legfinomabb étel a világon. – Köszönöm – szólalt meg halkan. – Ha úgy akarja, megcsinálom akár minden nap.
– Szó sem lehet róla – nevette el magát Reisman. – Megmaradunk a tartalék- és a harctéri fejadagoknál. Máskülönben még elpuhulnánk.

 

Samson Posey az edények, serpenyők és evőeszközök mosogatása közben meglátta és meghallotta, hogy az egyik durván ácsolt asztalnál a pihenő katonai rendőrök pókerezni kezdtek. A százados azt ígérte, hogy ez az este mindenki számára szabad lesz a konyhai ügyelet végétől egészen a takarodóig, s Samson ezért igyekezett minél gyorsabban befejezni a munkáját, remélve, hogy esetleg ő is beszállhat a játékba. Mikor volt már az, hogy utoljára tartott a kezében egy pakli kártyát! Tudta, hogy bármilyen rég volt is, nem felejthette el a kártya művészetét, s alig várta, hogy megmutathassa ezeknek a többieknek, akik a nyers erőn kívül toronymagasan álltak fölötte mindenben, hogy az uték verhetetlenek a szerencsejátékban. Azt is megfogadta magában, hogy ha a társaival játszik, kizárólag kártyázási tudására hagyatkozik, és figyelmen kívül hagyja a Háromláb Billytől tanult különféle fogásokat.
Amint befejezte a munkáját, odalépett a kártyázok mögé. Zajosabban folyt a játék, mint amihez ő szokva volt. Az őrök nevetgéltek, tréfálkoztak és káromkodtak, pocsékul játszottak, sűrű füstfellegeket eregettek cigarettáikból és szivarjaikból – de hát bárhol játszott eddig a katonaságnál, mindig így volt ez. Sajátosnak tűnt számára a pénz is, amelybe játszottak. Annak az országnak a pénze volt, ahol állomásoztak, de még nem használta elég régen, hogy megjegyezze az értékeket. Ha megengednék, hogy beszálljon, emiatt bizonyára hátrányba kerülne. S ekkor hirtelen átfutott az agyán, hogy nincs egy árva vasa, de semmiféle más értéktárgya sem, akkor meg hogyan játszhatna? Elfordult az asztaltól, keresett valami tennivalót, mert a kártya iránti vágy súlyos hullámként borította el. Néhányan a századostól kapott ceruzákkal levelet írtak, s Samson arra gondolt, bárcsak elég jól tudna írni ahhoz, hogy levelet küldhetné haza Evának... s írna valamit a fiának, aki bizonyára megtanul majd írni-olvasni. De vajon beszámolhatna-e nekik a szégyenéről? Jobb, ha az ilyesmi kimondatlan marad. Körülhordozta tekintetét a többieken. Napoleon, a néger... az ősei fekete bivalyoknak nevezték őket, olyan vadul és elsöprően támadtak, amikor az indián háborúkban a fehér ember lovasságában szolgáltak... Napoleon félrehúzódva ült, hátát a falnak vetve könyvet olvasott. Samson tudta, hogy valaha tiszt volt, de azután hirtelen dühében megölt egy fehér embert. Tanult, okos ember, egészen másmilyen, mint ő – de azért ő is megismerte a kívülállóság kínját és az ölesbe torkolló fékezhetetlen dühöt, s Samson ezért, de más okoknál fogva is csodálta és magához közelállónak érezte. Ekkor az a rémült fej, Myron – egy nyúl és egy prérifarkas keresztezése – odalépett Napoleonhoz, mondott neki valamit, mire a néger két könyvet nyújtott át neki, és Myron is leült olvasni. Samson erősen megfogadta, hogy egy napon majd megkéri Napoleont, tanítsa meg olvasni. Cserébe ő talán megtaníthatná szerencsejátékokra. Azzal visszafordult a pókerozókhoz.

 

Reisman kilépett a szobájából és odakiáltott Morgan törzsőrmesternek: – Sakkozik, őrmester?
– Nem, uram – felelte Morgan.
– Nagy kár – jegyezte meg tettetett csalódottsággal a százados. – Hát, dámázni tud-e?
– Már jó régen nem játszottam, de azt hiszem, még emlékszem rá.
– Helyes! – mondta Reisman és átnyújtotta neki a táblát és dobozt a figurákkal. – Keressen magának egy foglyot és játsszon vele.
Morgan átvette a játékot, körülnézett a szobában, de közben kínosan érezte magát. Jobb szerette kihúzni magát az efféle dolgokból. Tekintete végül Victor Frankón állapodott meg, aki egymaga terpeszkedett egy priccsen, pimaszul pöfékelt, mintha semmi baja nem lenne az égegyvilágon. Morgan odalépett hozzá.
– Maga! – szólította meg halkan. Franko összerezzent meglepetésében.
– Tud dámázni? – kérdezte Morgan.
– Nem valami jól.
– Megfelel – vetette oda gúnyosan Morgan. – Üljön csak át oda.
Leültek a priccs két végére, a táblát maguk közé tették. Morgan körülnézett, s megállapította, hogy senki ügyet sem vet rájuk, mindenki a saját szórakozásával van elfoglalva.
– Ha nyer – gúnyolódott és mocskosan elvigyorodott –, akkor maga akaszthat fel engem.
Franko képtelen volt a szemébe nézni. Megremegett a hóhér testi közelségétől és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott annyira uralkodni magán, hogy biztos kézzel vezesse a bábuit. Rosszul játszott. Tudta, hogy veszteni fog.
Reisman a pókerasztal körül ácsorgók közé tolakodott. Nála volt a második pakli kártya és a sakktábla a bábukkal is. Azt remélte, hogy sakkozhat majd Napoleon White-tal, de amikor észrevette, hogy az elmerülten olvas, nem zavarta.
– Akar valaki sakkozni? – kérdezte. Senki sem ajánlkozott.
Ekkor előhúzta zsebéből a kártyapaklit. – Mi lenne, ha alakítanánk egy második partit? – javasolta.
Erre már többen is élénken feléje fordultak. Elsőként Samson Posey emelte fel kipirult arccal a kezét.
– Maga is játszik, Posey? – kérdezte meglepetten Reisman.
– Igen, uram, csakhogy nincs pénzem.
– Nincs is szüksége rá – válaszolta a kapitány. Egy üres asztalra hajította a pakli kártyát. – Hat játékosnak van helye, beleértve engem. Mindjárt jövök.
Néhány perc múlva egy 30-as űrméretű lövedékeket tartalmazó dobozzal tért vissza. Addigra már ott ült az asztal körül Posey, Maggot, Gilpin, Sawyer és Pinkley – valamennyien izgatottan várták a százados visszatértét.
– Ez többet ér, mint a pénz – jelentette ki Reisman és azzal a doboz tartalmát az asztalra borította. – Legalább nem kalandoznak el gondolataink a munkáról. Hatszáz lövedék... a tét szempontjából vegyük darabonként egy dollárnak. Számoljon ki fejenként százat, Sawyer. S ha befejeztük a játékot, mindenki érdekében pontosan hatszáz lövedék legyen a dobozban.
Reisman a pad középső helyére ült. Egyik oldalán Glenn Gilpin, a másikon Ken Sawyer helyezkedett el, közvetlenül szemben vele Vernon Pinkley, jobbján Samson Posey, balján Archer Maggot ült. Reisman fölemelte a paklit, egyszer megkeverte, majd az indián elé helyezte.
– Az osztó kezd – jelentette ki.
Szeme kerekre tágult a csodálkozástól, amikor Posey fölkapta a paklit, vízszintes csuklómozdulatokkal, laza ujjtartással az asztalnak ütögetve, dörzsölt profiként megkeverte, majd Gilpin elé csúsztatta: – Emelj!
Ezután a felezett paklit hatalmas tenyerébe fogta, és hidegen villogó tekintetét végigjáratta társain.
– Egy dollár a tét – mondta és előrelökött egy lövedéket. – Ötlapos húzás... az alsó vagy inkább a joker üt... három dollár a limit... háromszori emelés... oké? – Beszéd közben a kártyák puha, hibátlan ívben hullottak laposan az asztalra, és simán csúszva megálltak a játékosok előtt.
A játék változatosan folyt: ötlaposról hétlaposra váltottak, néhány kör huszonegyest is játszottak. Időnként valaki bonyolultabb játékot javasolt, de a többiek lehurrogták, s végül Reismanhez fordultak döntésért.
– Eh, maradjunk meg az egyszerűnél – mondta. Az átlagosnál jobb kártyás volt. Tengerész éveiben sok ezernyi partiban szerzett tapasztalatokat hajófedélzeteken és parti kocsmákban, sőt a világ legtöbb népszerű tengerparti kaszinójában is megpróbálkozott szerény tétekkel. De Samson Posey fölényes játéktudásával szemben tehetetlennek bizonyult. Nyilvánvalóan nem véletlen szerencséről volt szó, ehhez túlságosan is ügyesen kezelte a kártyát, megfontoltan rakta a tétjeit, és minden általa osztott kör az ő javára dőlt el. Egyórás játék után Posey került ki toronymagasan győztesként, Maggot végzett a második helyen, Reisman a harmadikon.

 

Archer Maggotnak sehogysem tetszett, hogy csak másodikként végzett egy olyan foglalatoskodásban, amelyhez, véleménye szerint jobban értett, mint bárki e műkedvelő kétbalkezes alakok közül. Amikor nekifogott a játéknak, azt gondolta, hogy hamarosan hatszáz lövedék halmozódik majd előtte, és akkor mindenki megtudja, ki a fejes ebben a játékban, s megkapja a neki kijáró tiszteletet, beleértve a parancsnokot is, akinek nem is szabadott volna leülnie velük egy kártyaasztalhoz, ha olyan nagyon pontosan veszi a szabályzatot. De Maggot leginkább azt nyelte le nehezen, hogy a második helyre szorult amögött a süket indián mögött. Posey kísérteties szerencseszériája iszonyúan földühítette, de ismert egynémely fogást, hogy kiegyenlítse ezt a hátrányát.
Egyhangúan követték egymást a leosztások, de egyetlen olyan lapja sem volt, amelyre érdemes lett volna komolyabb tétet megkockáztatnia; nyitótétjét és néhány blöff ként feltett lövedékét minden alkalommal elveszítette, s ezért arra a belátásra jutott, hogy eljött a cselekvés ideje. Egy ötlapos zárt póker játszmában azon vette észre magát, hogy nyitó lapja a pikk ász, s amikor a két következő lappal sem javult a helyzet, passzolt, ám bal keze tenyerébe rejtette az ászt és e mozdulatot azzal álcázta, hogy előrehajolt, s jobb kezét messze előrenyújtotta, rossz lapjait így dobta vissza. Amikor két leosztással később rajta volt az osztás sora, az ász már biztonságosan ott lapult a bal térdhajlásban. Javaslatára hétlapos zárt pókért játszottak. Végigjátszotta a leosztást, s bár tudta, hogy a neki jutott lapok alapján reménye sem lehet nyerésre, egyre-másra dobta be a lövedékeket, hogy lépést tartson a licittel, míg végül már csak a három legalsó lap maradt a kezében. Nem sok jött ki belőle, de köztük volt a kör ász és egy pikk tízes.
Amint megkezdődött az utolsó licitkör és a tétek bedobása, Maggot léleknyugalommal passzolt – majd villámgyorsan döntenie kellett: vagy ászokra játszik – ami kárbaveszett fáradság is lehet, ha más lapjában nincsenek – vagy royal flösre startol rá, ami hosszabb időt vehet igénybe, meglehet sohasem jön be, de szabályosabbnak tűnne, ha jól játssza meg. Tenyerébe rejtette a tízest, sikerült a térdhajlatába dugnia, a kör ászt pedig fölösleges lapjaival bedobta. Most már esélye volt royal flösre, hiszen a sor két vége már nála volt. Valahányszor ő osztott, hétlapos zárt pókért játszottak, így több laphoz jutott, több alkalma nyílott lopásra. Néha nyert valamit, néha vesztett, nagyjából pénzénél volt.
Jó néhány leosztásba telt, míg végül Maggotnak már csak a pikk királya hiányzott a térdhajlatában. Nem jött be neki. Háromszor is meglátta mások lapjában, amikor a játszma végén hanyagul bedobták kártyáikat, s figyelte, hogyan tűnik el a keverés során, míg egy ízben egészen közel pillantotta meg, s azzal az ürüggyel, hogy lapját az asztal közepére löki, el is lopta.
Maggotra került az osztás sora.
– Ötlaposat jáccunk – jelentette be halkan, s nagy szakértelemmel, gyorsan keverni kezdett. Kihívóan tekintett körül, leginkább a századost figyelte. – Mi vóna, ha a változatosság kedvéér' most az eccer maximális téttel játszanánk? Így asztán nagy nyerők és nagy vésztők vónának, választóvonalat húzhatnánk a férfiak és a kölkök közé.
– Benne vagyok – mondta Reisman. – Úgyis későre jár. Hamarosan abba kell hagynunk. A többieknek mi a véleménye?
Valamennyien helyeslően bólogattak és hümmögtek. Reisman rájuk mosolygott. Roppant komorak – póker-komorak – voltak, bár szerencsére ezen az estén nyoma sem volt a táborban a máskor oly nyomasztó, mindent átjáró siralomházi hangulatnak.
– Oké! Bárki a bankban levő összeg erejéig licitálhat vagy emelheti a tétjét. Világos, Posey? – kérdezte Reisman.
Samson csak annyit mondott, hogy ühüm – ahogyan azt egy indiántól elvárják. Maggot osztott. Sawyer akarta megnyitni a licitet, de először megkérdezte: – Ugye nem kell a bankkal azonos tétet tennem? – Egyelőre még csak a nyitótét hat lövedéke volt benn.
– Nem, uram – válaszolta Maggot. – Bárki még eggyel, kettővel, hárommal vagy az egész nyomorult bankkal nyithat. Ahogy teccik. Rajtad a sor, tegyél!
Sawyer előretolt egy töltényt. Maggot úgy számított, hogy nyitásra csak bubijai lehetnek. Arra gondolt, bárcsak megcinkelhette volna a paklit, akkor néhányan úgy gondolnák osztás után, hogy biztosra mehetnek és vadul emelnék a tétet.
A parancsnok egy lövedék erejéig szállt be. Maggot úgy becsülte, semmi, vagy csak egy gyönge pár van a kezében. Gilpin először egyet tett be, de azután háromra emelte a tétjét. Maggot szerint nagy értékű párja vagy terce lehet. Érezte, hogy hevesebben kezd lüktetni a vére. Idegei pattanásig feszültek, amikor az indián tartotta a tétet, sőt megemelte a megnövekedett bank összegére, méghozzá rezdületlen arccal, amelyről a többiek semmit sem tudtak leolvasni. Most már harminckét lövedék volt a bankban. Maggot úgy becsülte, Posey két nagy értékű párt vagy dáma, király, vagy ász tercet tart a kezében. Pinkleyre került a sor.
– Ez nekem már túl nagy tét – jelentette ki, és passzolt. Maggot erősen emelte a tétet, számolgatta a lövedékeit, azután előretolta az egész halmot.
– Há' lássuk csak... egy húszasomba kerül, ha benn akarok maradni a játékba'... és megemelem ezt a helyes kis bankot annyival, amennyi mostan benne van.
– Ötvenkettő van mostan benne, nagymenő úr – utánozta gúnyolódva Reisman. – Így azután mindent egybevetve, hetvenkét darab ólmába kerül a kis játék.
Maggot elnevette magát. Hangos, rekedt, de őszinte nevetése szinte kellemessé és szeretetreméltóvá töredezte szét komor, sanyarú ábrázatát.
– Van nekem annyim, uram, de még mennyire! Van nekem bizony! – kukorékolta. Izgatottan számolta és lökte előre a lövedékeit. – Mostan pedig különválasszuk a férfiakat a kölköktő'!
A bankban száznégy lövedék volt. Ken Sawyer dermedten nézte, hová jutott a bank az ő nyomorult kis egylövedékes tétjétől. Ha játékban akar maradni, hetvenegyet kell beraknia. Nem volt ennyije, de kezében egy ászt, egy királyt és egy jokert tartott, úgy érezte, kedvez neki a szerencse.
– Játszhatok hozómra? – kérdezte.
– Miből fedezi, ha vészit? – kérdezte Reisman. Sawyer vállat vonva az asztal közepére dobta a lapját.
– Akkor inkább megtakarítom a pénzemet – mondta. Reisman hetvenegy lövedéket számolt le az előtte fekvő halomból.
– Tartom – közölte röviden.
– Mi baj, uram? Há' nem akar taccsra vágni? – kérdezte kihívóan Maggot.
Reisman fölpillantott és rámosolygott. – Csak húzás után, nagymenő – ígérte.
Glenn Gilpin az orra alatt elkáromkodta magát: – A fenébe! – és bedobta a törülközőt. Samson Posey ötvenkét lövedékkel szállt be a bankba, s ezzel kiegyenlítette Maggot tétemelését.
– Te se akarsz taccsra vágni, főnök? – gúnyolódott Maggot.
Samson némán ült, lapjait szép takarosan egyetlen halomba rakta maga elé, egyik kezével lefedte őket, a másikat könnyedén az asztalon nyugtatta. Jóllehet belső feszültséget érzett, arca mit sem árult el ebből, azt meg elképzelhetetlennek tartotta, hogy ebben a pillanatban valami ostobaságot fecsegjen.
Maggot fölemelte a paklit. – Hány lapot kér, uram?
– Egyet – felelte Reisman.
Maggot nem tudott úrrá lenni csodálkozásán. Azon tűnődött, elképzelhető-e, hogy valami fantasztikus véletlen folytán a parancsnok szabályos royal flöst próbál csinálni. Odacsúsztatta a lapot, de Reisman arcáról semmit sem tudott leolvasni – fogalma sem volt, vajon sikerült-e a szándéka, vagy sem. Talán a licitálás majd többet elárul, de ha a lapok felütésénél döntetlen a helyzet, osztozniuk kell a bankon. Az indiánhoz fordult: – Hány lapot kérsz, főnök?
Samson nem mozdította kezét elvágólag elrendezett lapjáról. Még annyi fáradságot sem vett, hogy rápillantson Maggotra. – Nem kérek lapot – mondta.
Maggot szíve rémülten dobbant. Az asztal körül többen zihálva lélegeztek, többen halkan, meglepetten dünnyögtek valamit. Mi a fenét csinál ez az indián, aggodalmaskodott Maggot. Csak nem pot-handre megy? Még hogy pot-hand, egy nagy... Senkinek sem lehet elég jó pot-handje ahhoz, hogy túlszárnyalja azt, amit ő a bal térdhajlatába gyömöszölt! Megkezdte elvonó manőverét, izgett-mozgott a padon, idegesen valóságos füstfüggönyt eresztett fel a szája sarkában lógó cigarettából. – Csak egyet kérek – mormolta. Gondosan, hogy valamennyien lássák, egy lapot eldobott, azután leemelt egyet a pakli tetejéről. Szélesen kiterítette kezében a lapjait, szinte bemutatót tartott, azután egybesöpörte és bal markába szorította őket. Roppant meglepődött, amikor meglátta, hogy fullja van hetesekből és hármasokból, de hogy ezt játssza meg, arról szó sem lehetett, egy nyavalyát! – Magán a sor, uram – szólalt meg halkan.
– Kétszázhuszonhét lövedék van a bankban – állapította meg Reisman. – Magánál és Poseynál néhánnyal több van, mint nálam, de egyikünknél sincsen elég. Felteszek mindent, ami megmaradt... hetvennyolcat.
Samson lassan, kínos aprólékossággal számolta le a töltényeket, hogy tartani tudja a százados tétjét. S miközben valamennyi szem az indiánra szegeződött, Maggot izgett-mozgott, idegesen húzott a cigarettájából, és fölhasználta ezeket az értékes másodperceket arra, hogy a kezében tartott lapokat a bal térdhajlatában levőkre cserélje ki.
Időközben Samson leszámolt annyi lövedéket, amennyit korábban a százados, azután kirakosgatta a fennmaradó lövedékeit, és egy kis halomba rakta azokat a bank mellett.
– Ötvennel megtoldom – mondta.
– Nem tudom tartani, főnök! – jelentette ki Maggot.
– Gondolom, valamennyien tudják, mi a kifulladás? Samson ötven lövedéknyi különálló halmára mutatott.
– Mennyid van, öregem? – kérdezte kihívóan.
– Van hetvennyócam, azzal tartani t'om a százados tétjét. – Belökte a lövedékeket a bankba. – Asztán még huszonöt, ez a tiednek a fele. – Odalökte őket Samson különálló lövedékhalmához. – Ezzel ki is fulladtam.
Samson visszasöpörte maga elé a fennmaradó huszonötöt. A századoson volt a sor, s Samson kínosan érezte magát a százados helyett, hiszen az nem tudta tartani a megemelt tét egyik részét sem. Bárcsak kölcsönadhatná neki a téthez szükséges lövedékeket, gondolta, de tudta, hogy ez nem lenne szabályos.
– Kifulladtam – jelentette be Reisman nyugodtan. – Csakis a főbankért játszom.
– Rendbe', főnök – kuncogott Maggot. – Te tettél. Én meg megadom!
Samson erre kifejezéstelen arccal kiterítette elé lapjait. A már korábban kiesettek közül többen halkan káromkodtak.
– Hát neked nincs semmid csak egy ászod, a többi mind saláta – csodálkozott Maggot. – Hát, te csak blöfföltél!
– Neked mid van, Balhés? – kérdezte Samson.
– Nekem ez van! Ez az, ami nekem van! – pattogott Maggot. Kiterítette lapjait az asztalra, dühösen, amiért olyan sokáig és keményen megdolgozott csak azért, hogy csalással üsse meg a bankot, amelyet becsületes játékkal is elvihetett volna.
– Szentséges úristen! Royal flös! – kiáltott fel Pinkley.
– Az anyját!
Sawyer és Gilpin kiguvadt szemmel meredtek maguk elé, örültek, hogy már korábban kiszálltak. Samson egyetlen pillantással megbizonyosodott arról, mi fekszik az asztalon, azután a századosra pillantott – várta, hogy az is fedje fel a lapjait.
– A lapja, uram? – érdeklődött Maggot gúnyosan szelíd hangon, amely éles ellentétben állt kárörvendő arckifejezésével.
– Három hatosom van – jelentette be Reisman –, ez pedig nem elegendő. Viheti, Maggot.
Maggot délies diadalüvöltést hallatott, fölriasztva a laktanyában tartózkodó valamennyi őrt és foglyot. – Azannyát, a keserves úristenit! – kukorékolta, miközben besöpörte a hatalmas lövedékhalmot. – Most mán csak egy puska kellene és végezhetnék az egész rohadt jenki sereggel!
Samson Posey nagyot nyújtózott és ásított. Addig-addig nyújtózkodott, amíg Pinkley háta mögött épp hogy elérte Archer Maggotot. Lábát nagy erővel a földnek támasztva egyszerre csak lökött egyet, hátradöntötte a padot, mintha véletlenül történt volna, s Pinkley meg Maggot és a 30-as lövedékek máris a földön voltak, de ott hevertek a dugi lapok is, amelyeket Maggot a bal térdhajlatába rejtett. Pontosan erre számított Samson.
Amikor föltápászkodott a földről, egyik kezében Maggotot szorongatta, a másikban a dugi lapokat. – Csaltál! – bömbölte.
Minden oldalról katonai rendőrök és foglyok rohantak feléjük, de Reisman rájuk kiáltott: – Hagyják őket! Megérdemli, amit kap!
Maggot csak egy pillanatig lógott ernyedten Samson markában, mert meglepte, hogy leleplezték, de a hatalmas termetű indiántól már nem félt. Mindazt, amit a piszkos verekedésről korábban tudott, az utóbbi napokban tökéletesítette – hála Reismannek, aki megtanította őket, hogyan hasznosíthatják ismereteiket. Jobb térdével keményen belelépett Posey ágyékába, s nyomban érezte, hogy a fájdalmában felordító indián fogása gyengül.
– Asszongya, hogy csaltam! – ordított vissza, és iszonyú erejű dzsúdó ütést mért Posey állkapcsára. – Te rohadt rézbőrű, honnan tudnád te egyáltalán, mi az!
Samson hátratántorodott, nekiesett és fölborította az asztalt. Hallotta a vádat, s a féligazság méginkább fölszította a dühét. Megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, de elcsúszott a földet elborító sok száz lövedéken. Végül sikerült talpra állnia, kiszemelte magának Maggotot a homályosan egybeolvadó hadonászó, ordítozó alakok közül, s megfeledkezve arról, hogy hasonlóképpen egyszer már megölt egy embert, megfeledkezve mindarról, amire Reisman tanította a küzdelem művészetéből, előrenyújtott karral a csalóra vetette magát.
Maggot elkapta az indián csuklóját, csavart egyet rajta, csípőjével beleugrott a gyomrába és átdobta a válla fölött. Olyan erővel csapódott a földre, hogy az egész épület belerengett. De villámgyorsan fölpattant, még éppen idejében, mert Maggot – aki egy pillanatig szintén megfeledkezett arról, amit tanult és csak azon volt, hogy kiaknázza az előnyét – máris vadul rávetette magát. Összecsaptak, vakon ütötték-verték egymást, asztalokat, padokat és priccseket döntöttek fel, amint összeakaszkodva neki estek, végül mindketten a padlón kötöttek ki.
Samson lábra állt, megrázta magát, csak a harsogó biztatást hallotta: „Sózz oda, főnök! Sózz oda neki!” Figyelmét az őt biztató társaira összpontosította, látta nekivadult arcukat, az izgalom lázában égő szemüket, s boldogság töltötte el, hogy mindezek a fehér emberek az ő pártján állnak egy saját fajtájukbelivel szemben. Észrevette, hogy a csaló óvatosan köröz körülötte, bal karját előrenyújtja, jobb karját behajlítja, hogy elhárítsa az ütést vagy maga is üssön vele – s ekkor visszaemlékezett arra, mit tanult. Szabályos állást vett fel, lassan megindult előre, bal kézzel ütést színlelt, s amikor Maggot karja előre lendült, hogy felfogja az ütést, Samson jobb kezével tiszta erőből hasba vágta, s egy szempillantás múlva hatalmas csapást mérve bal kezével ellenfele vállára – szinte átrepítette a barakképület túloldalára. A nézők hangosan ujjongtak!
– Szét! – vezényelt Reisman és a küzdők közé ugrott. Azok hátrahúzódtak, hangosan lihegve köröztek, s mindketten tisztában voltak azzal, hogy a másiknak is tudatos minden mozdulata. – Bowren, eredjen az ajtóhoz és küldjön ki egy embert, hogy nyissa ki a táborkaput! – kiáltotta Reisman. – Morgan, vegyen maga mellé egy őrt és kezdjék fölszedni a lövedékeket. Hatszáz darab 30-as kaliberű lőszer gurul a padlón, és azt kívánom, hogy az utolsó szemig valamennyit szedjék föl. – Azután Maggothoz fordult: – Folytatni akarja a szórakozást, nagymenő? – kérdezte kihívóan.
– De mennyire! – Maggot nagyot, véreset köpött. – Csak mán eriggyen az utambó'!
– Posey?
– Elintézem, hogy ne tudjon többé csalni! Még mennyire, hogy folytatom!
– Tizedes, nyissa ki az ajtót! – kiáltotta Reisman. – Odakint folytatjuk, hogy ne törjék össze a laktanya berendezését. Mindenki kifele, de egyenként. Az ajtóban kutasson át mindenkit, nincs-e náluk lőszer.
Odakint, az esős, sáros sötétben, a küzdőket egymásra uszító, kiáltozó őrök és foglyok gyűrűjében Reisman ismét szembeállította egymással Poseyt és Maggotot. Két háromperces menetet engedélyezett, s azok ketten véres, csonttörőzenés, sárfröccsentő döntetlennel végezték a küzdelmet, amely inkább a nézők számára volt szórakoztató, mint jómaguknak. A küzdelem befejeztével Reisman rájuk parancsolt, hogy fogjanak kezet.
– Megtanítalak, hogyan kell pókerezni csalás nélkül – ajánlotta fel nagylelkűen Samson. Maga is meglepődött, hogy dühe elpárolgott, kiégett a párharc hevében. – No, meg én jobban is csalok – tette hozzá büszkén. – Te szörnyen ügyetlen vagy!
Maggot visszarántotta kezét az indiánéból. – Baszd megdünnyögte.
A körbenállók mind nevetésben törtek ki, enyhült a feszültség, az erőszak és a vérszomj érzése, amely alig egy perce még magukkal ragadta őket, s amely a felszín alatt szüntelenül ott izzott bennük és bármely pillanatban pusztítón, rombolón kitörhetett belőlük. Reisman úgy ítélte meg, hogy ez az a pillanat, amikor véget kell vetni az egésznek.
– Mára ez minden, uraim – jelentette be. – Takarodó! Felvezették a katonai rendőrök és a rabok első éjszakai őrségét, Reisman pedig fölmászott a laktanyaépület tetejére és miközben odalent a takarodót fújták, végighordozta tekintetét az esőverte táboron. Azon tűnődött, vajon a Maggot-féle alakok valaha is megjavulhatnak-e, legalább oly mértékig, hogy őszintén higgyenek a zsiványbecsületben. Pokoli este volt ez a mai, annyi már igaz. Arra gondolt, hogy Stuart Kinder bizonyára a terápia címszó alá sorolta volna.

 

Három napon át gyakorlatoztak karabélyokkal és pisztolyokkal, tanulmányozták a fegyverek alkatrészeit és a szakmai meghatározásokat, szétszedték és összerakták puskáikat. Kedden reggel Reisman elrendelte a bekötöttszem-gyakorlatot. Nem mintha azt gondolta volna, hogy valaha is így kell majd eljárniuk egy koromsötét, véres éjszakán a fronton; egyszerűen csak újabb erőpróba volt, megizzasztotta és hallatlan erőfeszítésre késztette őket, s akárcsak minden eddigi feladat és gyakorlat során, amelyben vezette vagy irányította őket, kiszedte belőlük utolsó testi és szellemi tartalékaikat – sőt ezúttal még tapintóérzéküket és kézügyességüket is kemény próbának vetette alá. Újabb, nagy erőfeszítést igénylő módszer volt ez, hogy rákényszerítse őket a rendszerességre és a rutinra való hagyatkozásra, hogy a dolgokat csoportosan végezzék el, pontosan úgy, ahogyan a hadsereg ezt megkövetelte tőlük. Reisman még külön meg is nehezítette számukra a kísérletet, megtréfálta őket. A foglyokat a körülkerített táborban egy sorba leültették a földre, félsátraikat sátorlap formájában kiterítették eléjük. Balra a karabélyaikat, jobbra 45-ös pisztolyaikat helyezték el. Az alkatrészeket sorrendben kellett a sátorlapokra rakniuk. Mihelyt bekötötték a szemüket sáljaikkal, Reisman jelt adott, hogy a lehető leggyorsabban szedjék szét mindkét fegyverüket, s ha ezzel elkészültek, üljenek mozdulatlanul. Miközben a foglyok dolgoztak, gyorsan sorban odalépett hozzájuk, lépteinek hangja elveszett a zajban, és a karabélyalkatrész halom egyes kis darabjait elcserélte a pisztolyalkatrész halom darabjaival. Amikor valamennyien végeztek fegyvereik szétszerelésével, parancsot adott az összeszerelésre. Alig fogtak neki, máris visszhangzott a tábor a káromkodásoktól, dühödt és zavart felkiáltásoktól, az emberek vakon tapogatóztak, hogy megtalálják a soron következő alkatrészeket a sátorponyvákon.
– Gyerünk! Gyerünk! – förmedt rájuk Reisman. – Kifutunk az időből. Mi a fene ütött magukba?
Néhányan pánikba estek, nyomban kétbalkezesekké váltak. A fegyverekhez legjobban értő, harcteret járt Ken Sawyer oldotta meg elsőként a feladatot, a megfelelő alkatrészeket a megfelelő helyre rakta, majd fölnyújtotta a kezét. – Kész – kiáltotta.
Reisman ellenőrizte a fegyvereit. – Alapos munka, Sawyer – jegyezte meg. – Leveheti szeméről a kötést és jót mulathat ezen a többi agyalágyulton. De fogja be a száját.
Másodiknak Napoleon jött rá a trükkre, s amikor észrevette, mi történt, bosszúsan vette tudomásul, hogy Reisman ilyen kicsinyes fogásokhoz folyamodott.
– Hát ezt a disznóságot csinálta! Felcse... – kezdett kiáltozni, részint, hogy figyelmeztesse a többieket, részint, hogy Reisman tudomására hozza: átlát rajta.
– Pofa be, White! – csattant föl Reisman, még mielőtt Napoleon befejezhette volna a mondatot. – Nincs locsogás! Jelentse, ha elkészült, ez minden!
Napoleon ismét nekiveselkedett a munkának, befejezte mindkét fegyver összeszerelését, s éppen jelenteni akart, amikor Archer Maggot harsány „Hé, uram!” kiáltással megelőzte.
Reisman ellenőrizte Maggot fegyvereit. – Oké, Balhés – jegyezte meg elégedetten –, maga napról napra ügyesebb lesz.
– Így van ez, uram – vágott vissza harciasan Maggot. – Én asztán jól megtanultam a leckét. Korábban köll felkelni, ha engem akar átverni. Én már akkor is célbalőttem, amikor alig láccottam ki a fődbő', bizony. Mikor ad mán valamennyiünknek egy pár töltényt, hadd lődözgessünk?
– Majd ha nem csal már a pókernál, nagymenő.
Reisman ezután Napoleon, majd Lever és Gilpin fegyvereit ellenőrizte. A többiek csak akkor jöttek rá, hogy rászedte őket, amikor a százados lefújta a gyakorlatot, leszedette a szemükről a kötést, s akkor meglátták, hogyan keverte össze az alkatrészeket. Morogtak egymás között, hogy ez nem igazság, de Reisman rájuk kiáltott.
– Jól jegyezzék meg ezt! – fordult hozzájuk. – A fritzek odaátról, a Csatorna túlsó partjáról nem rakosgatják össze maguknak szép takarosan, tisztán a dolgokat. A fene essen magukba, hát gondolkodjanak! Egy szép napon, de akkor már az életük függ majd tőle, valahol, ahol nem várták volna, hegyet vagy folyót vagy falut, vagy egy egész istenverte német hadosztályt találhatnak... vagy árulóra akadhatnak ott, ahol barátot reméltek. Használják hát a fejüket! Sohase fogadják el a dolgokat teljesen úgy, ahogyan elképzelték vagy ahogyan leírták azokat maguknak. Következtessenek, adjanak össze kettőt meg kettőt, és ha az eredmény nem négy, hanem öt, törjék a fejüket, mi lehet az oka, azután fordítsák a javukra az eredményt. Gondolkodjanak!
Ezután ismét beköttette a szemüket, és megismételtette a gyakorlatot – ezúttal nem keverte össze az alkatrészeket, jóllehet a foglyok most már számítottak rá és éberen figyelték, mit csinál. Amikor bebizonyították, hogy valóban a kisujjukban van a karabély és a pisztoly szét- és összeszerelése, a kapitány elvette tőlük a fegyvereket és új M3-as géppisztolyokat osztott ki közöttük, amelyek ládákba csomagolva vártak rájuk a laktanyaépület fegyvertárában.
Morgan, Bowren és a katonai rendőrök meghökkentek, de még Reisman is kissé idegessé vált, s valamennyien éberebben figyeltek, amikor a „piszkos tizenkettő” ragyogó szemmel, az izgalomtól táguló orrcimpákkal ugyanolyan „csúzlikat” szorongatott a kezében, mint amilyenekkel ők rendelkeztek – gyilkos, csúf, rövid csövű, ormótlan fegyvereket, amelyek néhány másodperc alatt annyi ólmot tudnak ontani, amivel akár ketté is fűrészelhetnek egy embert.

 

Bowren tizedes kedden kora délután tért vissza a hadtápraktárból; élelmiszerkészleteket hozott, néhány levelet az őröknek meg a foglyoknak, Reismannek pedig egy lezárt barna dossziét Stuart Kindertől, amelyet kora reggel motorkerékpáros futár adott le a fedőcímen.
Reisman befejezte Kinder egyik üzenetének olvasását, fölemelte a telefonkagylót és néhány pillanatig a fülére szorította.
– A fenébe is, tényleg igaza van! – dünnyögte.
Bowren egy priccsen ülve regisztrálta a többi postát – kinek címezték, ki küldte és honnan. Reisman parancsba adta neki, hogy egy erre a célra rendszeresített jegyzetfüzetbe írjon be mindent. Most fölkapta a fejét.
– Valami baj van, uram? – kérdezte.
– Süket a vonal.
Kinder felháborodott üzenetében arról számolt be, hogy vasárnap éjjel, sőt egész hétfőn megpróbált telefonálni; nem kapott kapcsolást, de nem akart kiküldeni híradóvonalszerelőket a zavar kivizsgálására, amíg Reisman nem adja ehhez a beleegyezését.
– A legjobb lesz, ha követi a vezetéket egészen az országútig, Clyde, s megállapítja, mi történt – mondta Reisman.
– Vigyen magával egy embert. Gilpin talán segítségére lehet. Gondolom, ő többet tud az ilyesmiről, mint bárki más közülük. Tegyen úgy, mintha tényleg baj lenne, hagyja, hogy ő végezze a felderítést meg a munkát is – ha talál valamit és meg tudja oldani. Maga csak tartsa szemmel.
– Értettem, uram – nyugtázta a parancsot Bowren. Befejezte a napi posta beírását, azután összeszedelődzködött és kilepett a táborba, ahol Morgan őrmester és az őrök aggódva figyelték, hogy gyakorolják a foglyok „csúzlijaikon” a célzást és célratartást, a célzó testhelyzetet és az elsütő billentyű elhúzását.
Reisman felvágott egy másik borítékot, amely ugyancsak a dossziéban volt. Kinder személyes üzenetét, egy hivatalos parancsot és két pár szakaszvezetői csíkot talált benne.
– Hé... várjon csak egy percig! – kiáltott Bowren után.
– Van itt valami a maga számára... szakaszvezető! Bowren benézett az ajtón. – Morgant hívta, uram?
– Nem, magát! – kiáltotta lelkesen Reisman. Fölállt, Bowren felé nyújtotta a sokszorosított parancsot. – Uncle Sam úgy döntött, hogy emeli a fizetését és a rangját.
– Az istenit! – mormolta halkan Bowren, amint visszajött a szobába. Átvette a parancsot, elolvasta, igyekezett megbarátkozni a gondolattal, de közben hitetlenkedve rázta a fejét. Azután Reismanre nézett és csak annyit mondott:
– Nagyon köszönöm, uram.
Reisman átnyújtotta neki a két pár szakaszvezetői stráfot.
– Kinder százados küldi magának ajándékba – mondta –, és egyben üdvözli előléptetése alkalmával.
Bowren fogta a stráfokat és zsebre vágta őket.
– Van tűje, cérnája? – kötözködött Reisman.
– Később, uram – felelte Bowren. – Először hozzá kell szoknom a gondolathoz. A legokosabb, ha most utánanézek a telefonvonalnak.
Alig egy fél óra múltán már vissza is ért Gilpinnel a felderítésből. Félrehívta Reismant.
– Az lesz a legjobb – súgta –, ha velünk jön, uram, és maga is megnézi ezt.
– Mit találtak?
– Valóban megszakadt a vonal... a falon túl, közvetlenül az útnál. Gilpin azt mondja, úgy össze tudja illeszteni, mintha vadonatúj lenne, csak vigyünk ki szerszámot meg szigetelőszalagot.
– Hát akkor meg mi a baj?
– Szerintem itt nem véletlenről van szó, arra pedig a fejemet teszem, hogy a huzal nem kopott el!
Reisman elment velük a helyszínre. A közút menti bozótban fölemelte a telefonhuzal szétszakadt pászmáit és alaposan szemügyre vette őket.
Gilpin, aki közvetlen mellette állt, az ujjával rábökött.
– Azt mondanám, valami állat lehetett – mondta. – Nézze csak a szigetelést. Olyan, mintha fognyom lenne... mintha valami állat ráharapott és szétrágta volna. Ha mosómedvék vagy prérifarkasok élnének errefelé, nem csodálkoznék. De még egy jókora, dagadt nyúlbak vagy egy játékos kedvű őz is képes lenne rá néhanapján.
Gilpin megjegyzése szöget ütött Reisman fejében, és csikorogva megindított egy további gondolatsort. A kastély felé pillantott, amelyet elfedtek előle a fák, a bokrok és a kőfal, s tudta, hogy bármennyire külföldire jellemző és valószínűtlen az, amire gondol, nagyon is elképzelhető.
– Nem... nem prérifarkasok voltak, Gilpin – morogta. – Talán csak egy rémült szuka.

 

Reismannek sikerült telefonon elérnie Londonban Stuart Kindert.
– Megszakadt a vonal, Stu – magyarázkodott. – Gondolom, háborús pótanyag, de az is lehet, hogy valamelyik vonalszerelő végzett selejtmunkát. Mi magunk hoztuk rendbe. De miért próbált felhívni engem?
– Bowren tizedes előléptetése miatt... azonkívül szerettem volna tájékozódni, hogyan állnak a dolgok maguknál.
– Ó – mondta Reisman, s hangjában csalódás és gúny vegyült. – Már azt reméltem, hogy a nagy koponyák esetleg eldöntötték, végtére hogyan is fogjuk felhasználni terrorlegényeinket.
– Nem, egyelőre még nem – közölte Kinder. – De hát gondolom különben sincsenek még felkészülve ilyesmire?
– Nem, de napról napra jobban belemelegednek. Elég tisztességesen viselkednek és keményen dolgoznak. Megkezdem egy lőtér építését és úgy számítom, szombatra már szabadjára is engedhetem őket, hogy megállapítsam, merről fütyülnek majd a golyók.
– Ott akarok lenni addigra magam is, John – mondta Kinder. – Tulajdonképpen egy-két nappal előbb már le kellene mennem... meg kellene bizonyosodnom, hogy megfelelő kedélyállapotban vannak-e... Információ és nevelés... motiváció.
– Örülnék magának, ha jönne. De azért hozzon rohamsisakot és golyóálló mellényt – jegyezte meg Reisman.
– John... ne ugrasson. Csak nem hiszi, hogy igazán ennyire elvadulhat a dolog?
– Az igazság az, hogy nem hiszem... de quién sabe? Van még valami a számomra?
– Van. Egy fura pasas járt itt tegnap, maga után kérdezősködött. Akkor toppant be, amikor éppen lepecsételtem a futárküldeményt és útnak indítottam magának. Ezért is nem írtam róla – magyarázta Kinder. – Gondolom, először a Baker Streeten jelent meg és Armbruster őrnagy küldte át hozzám... nyilván azt mondta neki, hogy rajtam keresztül majd felveheti magával az érintkezést.
– Ki volt az?
– Egy Osterman nevű kiberer.
Reisman szíve gyorsabban kezdett verni. Jóllehet apja írt neki róla, nem készült fel erre. S amikor ismét meghallotta a rég ismerős nevet, amely egy szempillantás alatt fölidézte és katalizálta azt az egész gyászos ügyet, amely elől tizennégy esztendeje elmenekült... s tudva, Osterman valóban azért jött ebbe az új, oly távoli és az eddigitől eltérő életbe, erre a helyre, hogy őt meglátogassa... mindez fölfokozta adrenalintermelését.
– Leon Osterman – folytatta Kinder. – Igazolta magát, mint a Katonai Bűnügyi Nyomozó Hatóság ügyosztályának nyomozója. Még az igazolványszáma is megvan: 840.
– Megmondta neki, hol tartózkodom?
– Nem. Természetesen nem. Csak annyit közöltem vele, hogy érintkezésbe lépek majd magával és megadom magának az ő címét. Ez volt minden. Ismeri a pasast, John?
– Igen, ismerem – válaszolta Reisman. – Rendben van a dolog. – De még mialatt válaszolt, rádöbbent, hogy valójában nem ismeri Leon Ostermant... és hogy voltaképpen nincsen rendben a dolog, mert távolról sem volt biztos abban, éppen most találkozni akar-e vele... hogy fölélesszen rég eltemetett emlékeket, amelyeket talán okosabb lenne nem bolygatni. S arra gondolt, még afelől sem bizonyos, hogy egyáltalán kedveli-e a pasast. Az embernek megvan az a hajlama, hogy gyűlölje azt, aki olyan szívességet tett neki, melyet nem tud viszonozni. De azért följegyezte a Kinder által bemondott londoni címet és telefonszámot, s igyekezett meggyőzni önmagát, hogy legalább írásos üzenetet kellene küldenie Ostermannek, nyugtázva az üzenetét.
Gyorsan új témára tért át. – Figyeljen csak... mivel úgyis lejön hozzánk – kérte Kindert –, nem tudna összeszedni és lehozni magával pár dolgot az embereknek?
– Ezer örömmel – felelte Kinder. – Kezemben a ceruza, hadd halljam.
Reisman arra kérte, igényeljen néhány társasjátékot, atlétikai fölszerelést, a Stars & Stripes és a Yank mindazon utóbbi számait, valamint minden egyéb újságot és képeslapot, amelyet meg tud kaparintani a hadsereget efféle dolgokkal ellátó különféle szervezetek révén. – S még valami – tette hozzá. – Erről nyilván többet tud, mint én. Szeretnék Samson Posey segítségére lenni, hogy megtanuljon írni-olvasni. Léteznek egyszerű ábécéskönyvek vagy tankönyvek, amelyeket beszerezhetne a számomra?
– Hát persze, John! – lelkendezett Kinder. – A Hadügyminisztérium néhány igazán kitűnő alapfokú kézikönyvet adott ki írás, olvasás és számolás oktatására. Pontosan olyanokat, amilyenekre magának szüksége van. Képek, rajzok, egyszerű szavak, kérdések és feleletek, amelyek kiváltképpen a katonaéletre vonatkoznak. Azonnal megírom az igénylést. Remek ötlet! Magam is gondolhattam volna rá.
– Biztos vagyok, hogy maga is gondolt rá, Stu – mondta Reisman, a tapintat nála szokatlan felvillanásával. – Jelenleg én látom közelebbről Poseyt, ennyi az egész. Távolról sem ostoba. Sőt, azt mondanám, nagyon is éles eszű. De csak tapogatózik abban a világban, amelyet képtelen egészen megérteni, s úgy vélem, ez egy módja lehet annak, hogy segítsünk rajta is, ugyanakkor saját magunkon is. – Reisman most már szerette volna letenni a kagylót, hogy minél előbb kisiethessen embereihez, de volt még valami, amiről azt remélte, hogy Kinder noszogatás nélkül is megemlíti.
– Mit állapított meg Myron Odellről? – kérdezte végül.
– Ugye emlékezik még, miről beszéltünk?
– Természetesen – sietett Kinder válaszolni. – De úgy gondoltam, csak akkor mondom el, ha személyesen találkozunk.
Reisman úgy érezte, hogy Kinder kerülgeti a kását, s ettől még nyugtalanabbá vált. – Miért ne tájékoztathatna most mindjárt? – kérdezte.
– Hát... személyesen foglalkoztam igen behatóan törzslapjának minden részletével... valamint a többiek törzslapjaival is, ahogy kérte tőlem – mondta Kinder. – Lélektani tesztjeinek teljes elemzése semmivel sem mutatott többet, mint amit már említettem magának. Megvitattam a kérdést más itteni szakemberekkel is. Természetesen igen diszkrét formában, nem árultam el sem a nevét, sem jelenlegi körülményeit. Mindennemű gyanú elterelésére elvont mintaként állítottam be... képzeletbeli vegyületként, amelyet saját tanulmányaim céljára állítottam össze.
– Mi volt a véleményük: mennyi esélye van annak, hogy ez a Frankenstein valóban ártatlan?
– Kevés. Valamennyien arra a következtetésre jutottunk, hogy az általam ismertetett specifikus helyzetben ez a Mr. X. nagyon is hajlamos lehetett arra, hogy erőszakos bűncselekményt kövessen el – állapította meg Kinder. – Példaként Odell esetének tényleges körülményeit hoztam fel... múltját és lélektani állapotát, mire emlékezik a bűncselekmény elkövetésének éjszakáját megelőző találkozásairól az áldozattal, s mit mondott el annak az éjszakának az eseményeiről egészen addig, hogy beállt az emlékezetkiesés. De nem mondtam meg nekik, hogy mindez valóban meg is történt. Képzeletbeli szituációként tálaltam. Valamennyien úgy véltük, hogy Mr. X. nagyon is képes nemi erőszak során elkövetett gyilkosságra. Mindez természetesen alátámasztja azt, amit a hadbírósági tárgyaláson állapítottak meg a bíróság rendelkezésére álló, minden körülményre kiterjedő és tárgyi bizonyítékok alapján... nem pedig ezt az ártatlanságról szóló képzelgést, amivel Odell mindenkit, saját magát is beleértve, szédít.
– De hát nem lett volna erősen indokolt ebben az esetben a beszámíthatatlanság megállapításáért való folyamodás? – érvelt Reisman.
– Jogilag nem – világosította fel Kinder. – Az ügyésznek Odell törvényes beszámíthatóságának bizonyítására mindössze annyit kellett volna tennie, hogy bebizonyítja: kötelességeinek kielégítő módon tett eleget. Márpedig ez tény. S hogy különbséget tud tenni a között, mi a jó és mi a rossz... márpedig tud. Annyi bizonyos, hogy a tiszti védője nem vetette fel ezt a kérdést a hadbírósági tárgyaláson.
– Teszek a tiszti védőre! – robbant ki Reisman. – Feltehetőleg valamiféle biztosítási ügynök vagy egyetemi hallgató lehetett a polgári életben!
– Ilyen súlyos ügyben erről szó sem lehetett – vitatkozott Kinder. – Igaz, hogy szinte bármely tiszt betöltheti a védőügyvéd szerepét egy hadbírósági tárgyaláson, de sok képzett ügyvéd szolgál most a hadseregben, s őrájuk osztják ki a súlyos ügyeket, közülük kerülnek ki a védők is, az ügyészek is. Elismerem, igaza lehet, hogy nyilván agyonhajszoltak és elcsigázottak, nem áll rendelkezésükre annyi idő és segítség az ügyek előkészítésére, mint a polgári életben, de bizonyos vagyok abban, hogy Odell és a többiek ott magánál, a lehető legjobb védelemben részesültek.
Reisman azon kapta magát, hogy érthetetlen módon hevesen védelmezi Odellt, mintha csak Stuart Kinder lenne az ügyész, aki ráadásul igazságtalanul járt el az ő védencével szemben.
– De mi van, ha a közvetett és tárgyi bizonyítékok tévesek voltak? – erősködött Reisman.
– Attól tartok, hogy a perújítás... Odell esetében... vagy bármelyikük esetében... lehetetlennek bizonyulna mind nyomozati, mind jogi szemszögből – válaszolta Kinder.
– S vajon miért? – harciaskodott Reisman. – Ha jól emlékszem, megígérte, hogy titokban megpróbálkozik vele. Úgy látom, elég jól fekszik ahhoz, hogy jól és gyorsan elintézhessen dolgokat.
– Megpróbáltam – vágott vissza Kinder. – De John, ez nem olyasmi, amit teljes titokban lehet csinálni, ha csak nem magam végzem el az aprómunkát és járok utána mindennek, ami azonban már meghaladná hatáskörömet és felelősségemet, nem is szólva arról, mennyi időt rabolna el a saját munkámtól. Tapogatóztam bizonyos embereknél a Legfelsőbb Haditörvényszék elnökének hivatalában, a katonai rendőrségnél és a bűnügyi nyomozó hatóságnál... és meg kell mondanom magának, hogy roppant nehéz dolog volt, hiszen nem leplezhettem le, milyen indítékokból teszem.
– S mi történt?
– Teljesen zsákutcában vagyunk, John – közölte Kinder, ami úgy hangzott, mintha jószerével nem is akarna válaszolni. – Dacára esetleges személyi érzelmeinknek és véleményeinknek, semmit nem tehetünk ezekért az emberekért, legföljebb azt, hogy tőlünk telhetően kiképezzük és felkészítjük őket megbízatásukra. Nem én döntöttem róluk. Nem maga döntött róluk. Még csak a hadsereg sem volt az, amelyik döntött róluk. Ők maguk döntöttek sorsukról.
– Hogyan érti ezt?
– Úgy látszik, megfeledkeztünk arról – folytatta Kinder óvatosan –, hogy amikor önként jelentkeztek az Amnesztia-akcióra, megbízatásuk időtartamára föladták minden jogukat a felülvizsgálatra, fellebbezésre, új eljárásra vagy perújrafelvételre.
E szavak megtették a hatásukat. Reisman belátta, hogy megfeledkezett vagy meg akart feledkezni erről. S jóllehet továbbra sem értette egészen, miért kellene keresnie olyan kétségbeesetten kiutat Odell vagy bármelyik másik embere számára, éppenséggel miért kellene egyáltalán törődnie ezzel, csupán annyit tudott, hogy ezt teszi.
– Hát köszönöm, hogy megpróbálkozott vele, Stu – mondta halkan. – Nagyon értékelem az erőfeszítését. Gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy mi itt a pokol tornácán vagyunk, és ez még jó ideig nem is fog változni.
Csak amikor letette a kagylót, döbbent rá arra, hogy helytelen kifejezést használt. A pokol tornácán csak ártatlan lelkek vannak. Az ő táboruk sokkalta inkább a tisztítótűznek felel meg.

 

10.

Amikor Reisman szerdán késő délután visszaérkezett embereivel a terepről, ahol megkezdték a lőtér építését és a golyófogó gödrök ásását, a tábor kerítésén túl egy parancsnoki gépkocsit pillantott meg. Megvárta, míg valamennyi fogoly és őr áthaladt a laktanyaépületen és bent volt már a táborban, csak azután lépett be az irodájába, azt várván, hogy Stuart Kindert fogja ott találni.
– Hello, nagyfiú? – szólalt meg a Reisman székében kényelmesen elterpeszkedő férfi. – Nyitva volt az ajtó, így aztán bejöttem és kényelembe helyeztem magam.
Reisman dermedten meredt rá. Fölöslegessé vált, hogy időnként kínosan feszengve azon töprengjen, hol és mikor lépjen érintkezésbe Leon Ostermannel. Most itt ült előtte, az angol földbirtokosok jellegzetes tweedzakójában, elégedetten kulcsolta kezét a hasán, szája szegletében kialudt szivarcsikk, pirospozsgás, húsos arcán elégedett kaján vigyor.
– Az ajtó le volt lakatolva... a kerítéskapu is – hebegte Reisman.
– Jól van, no... hát, le volt lakatolva az ajtó – vallotta meg egy vállrándítással Osterman. – A legmenőbb profiktól tanultam én a zárnyitást meg a behatolást.
– Hogyan talált meg? Állítólag senki sem tudhatja, hol vagyok.
Osterman előretartott jobb kézzel fölpattant ültéből.
– Hát, mit képzelsz? Miért vagyok én a chicagói járd legjobb nyomozója! – kiáltotta. – A szentségit, kölyök, komorabban bámulsz, mint a főfelügyelő egy rázós napon! Hová tetted a jómodorodat? Először köszönj illedelmesen, utána kérdezősködj.
Reisman elhűlten nézett rá, egy pillanatig semmit sem tudott mondani, csak megpróbált rendet teremteni érzelmeiben. Nem is tudta, mikor fordult elő vele utoljára, hogy ennyire készületlenül érte egy váratlan fordulat. Végül azonban széles, önkéntelen vigyor ömlött el kimerült arcvonásain. Jóllehet még mindig nem tisztázta magában, mit érez e pimasz, közönséges, hús-vér kísértet láttán, amely az emlékeiben élő múltból bukkant fel váratlanul, abban bizonyos volt, hogy riadalma elmúlt.
– Hello, főtörzs! – mondta és megragadta a kezét. – Rég láttam.
– Túl rég, Johnny! És mégis megismertél ennyi év után! – sóhajtott fel őszinte melegséggel Osterman. A fejére és a pocakjára mutatott. – Kevesebb haj, több háj, kiélt, ronda pofa – és mégis megismerted az öreg főtörzst, mi? – Szívélyesen átölelte Reisman vállát. – Az öreged csókoltat, de én nem adom át. Biztos van barátnőd, majd neki átadom, tőle meg megkaphatod te.
– Hogy van? – kérdezte Reisman, s igyekezett kibontakozni Osterman medveöleléséből. Rámutatott a székre, amelyről Osterman alig egy perce állt fel és azt mondta: Üljön le! – ő maga pedig a priccs szélére ült. Magában hálát adott azért, hogy nem volt oka sem rabot, sem őrt behívni az irodába.
– Pompásan, kölyök, pompásan megvan – jelentette ki Osterman, s kényelmesen elhelyezkedett a széken. – Vagy két hónapja láttam és mondhatom, rendben van. Még mindig bérkocsit vezet... és megél belőle. Egyedül csak azért panaszkodik, hogy nem írsz neki elég gyakran.
Reisman halkan elnevette magát, s jóllehet több sürgősebb kérdése is lett volna, amely erősen foglalkoztatta, elodázta ezeket és folytatta a csevegést.
– Egy hónapja kaptam tőle levelet... azt hiszem, életemben az elsőt – emlékezett. – Ennél még én is szorgalmasabb levélíró vagyok. De lelki szeme előtt feltűnt Aaron – a látogató idézte fel apja világát és képét – és ezért bűntudatosan hozzátette: – Legfőbb ideje, hogy most már válaszoljak neki.
– A fenébe is, kölyök, tudod, milyenek a népek – mondta Osterman. – Bármennyit írsz is, soha sem elég a levél. Nem a levelekről van szó. A fiukat akarják vissza. Isten tudja, rengeteg az ilyen panasz manapság... nemcsak a te öreged panaszkodik. – Körülnézett a szobában, szivarvégét az íróasztalon álló csikktartóba dobta, azután új szivart vett elő.
Reisman elhárította a kínálást, gyorsan cigarettára gyújtott, öngyújtójával tüzet adott Ostermannek.
– Apa említette, hogy bevonult és hogy meglátogatta, mielőtt behajózták – mondta.
– Igen, mondtam neki, hogy majd megkereslek – közölte pöfékelve Osterman. Mélyeket szívott, amíg izzani nem kezdett a szivarja, akkor kivette a szájából és elgondolkodva meredt a friss, szürke hamura. – Hiányzol neki, Johnny. Fenemód büszke ám rád. Az egész szomszédságban állandóan dicsekszik veled. Megkért, mondjam meg neked, küldjél fényképet, emlékezni akar, hogy a fenébe nézel ki. Régen csinálod már ezt a háborút, mi, kölyök? Elmondta, hogy azonnal jelentkeztél... még Pearl Harbor előtt.
Reisman bólintott, de nemigen tudta, mit is mondhatna. Még Pearl Harbor előtt – ez olyan furcsán és értelmetlenül hangzott, hiszen az ő háborús évei túlságosan régre nyúltak vissza, és túlságosan bonyolultak voltak ahhoz, semhogy ennek a jelszónak a leegyszerűsített és bennefoglalt hazafiasságával jellemezni lehetett volna. Fogalma sem volt, tulajdonképpen milyen magyarázatot vár tőle a másik, vagy egyáltalán vár-e valamiféle nyilatkozatot. Az apja számára ez a frázis bizonyosan kitöltött egy csomó üres foltot, amelyekről fogalma sem volt, mert noha mindig sejtett valamit arról, mit csinált a fia e hosszú évek során, valójában mit sem tudott erről, így azután Leon Osterman sem tudhatott semmit arról, hány ilyen év, hány ilyen üres folt van a múltjában. Reisman most ugyanazért vett részt ebben a háborúban, mint bármelyik eddigi háborújában, ezért Osterman őszinte rokonszenvet és együttérzést sugárzó ámde téves feltételezésen alapuló pillantását észrevéve, kínosan feszengett.
– Remekül nézel ki, kölyök, mondhatom, remekül! – áradt tovább a szó Ostermanből, majd Reisman megkönnyebbülésére ismét derűsebb témára tért át. – Most már férfi vagy, annyi szent... nem vagy már kölyök, de azért bárhol felismertelek volna. Jól megy a sorod, mi? Százados, az istenit! Ez már valami! Tudtam én, hogy nem tévedek, amikor gatyába ráztalak szaros kölyök korodban. Ide figyelj, Johnny! Most pedig mindent elmondasz magadról. Mi a fenét keresel te itt az isten háta mögött?
– Hűha! Maga aztán nem hagyja lélegzethez jutni az embert! – mondta Reisman. – Először maga számoljon be magáról, főtörzs, azután talán majd mesélek magamról. Apa megadta magának a postafiókszámomat, és éppen tegnap hallottam Londonból, hogy keres engem odafenn, de abban holt biztos vagyok, hogy senki sem adott idegenvezetőt maga mellé, aki elkalauzolta ide, ebbe a zugba. Ez szigorúan verboten! Hogy a fenébe kutatott fel itt, és különben is, miért van civilben?
– Vakációját töltő turista vagyok, kölyök. Állati jó buli. Az egész seregben csak nekem van olyan melóm, amihez civilt lehet hordani, ez már valami, igaz-e? Még a tábornokoknak is azt a jampecruhát kell hordaniuk, de én, meg a többi krapek az alakulatunknál azt húzzuk magunkra, amit a legkóserebbnek gondolunk a munkánk szempontjából.
– Ahhoz pedig, hogy Johnny Reisman után szaglásszon a devonshire-i falvakban, véleménye szerint előnyösebb, ha vérbeli angol földbirtokosnak álcázza magát? – kérdezte Reisman.
– Így igaz... valahogy ilyenformán.
– Közben meg parancsnoki kocsin furikázik?
– Tudod, kölyök, ez az egyetlen dolog, amire még nem jöttem rá, hogyan lehetne változtatni rajta!
Nevettek, azután Reisman megkérdezte: – Mondja csak, tulajdonképpen mit keres maga a seregben? A fejemet rá, hogy a maga korában már nem sorozták be. Azt hittem, még mindig a chicagói fiúkat rázza gatyába.
– Szükségük volt egypár erős kezű öreg stricire, aki titeket ideát is gatyába ráz – magyarázta meg Osterman. – Körbejárták az országot, megkérdeztek minden zsarut, ki jelentkezne önként, így azután meghallottam a dolgot, szóltam nekik, hogy bezupálnék. Tudod, hogy nincs családom. Megrögzött agglegény vagyok. Azt szokták mondani, hogy a rendőrség a feleségem... így aztán mi a különbség? Az, hogy akkor voltam katona, amikor először táncoltattuk meg ezeket a moslék németeket, nyilván szintén beleszámított. Ezért váltam be olyan jól a rendőrségnél is. Tudod, ha az ember közkatona volt... meg hogy tevékenyen részt vettem az Amerikai Légió, a Zsidó Háborús Veteránok és vagy fél tucat szabadkőműves páholy munkájában... még ugyanabba a zsinagógába is jártam, mint az öreged. Mindez nagyon bölcs politika egy zsaru számára. De az igazság az, hogy egyszer sem voltam bevetésen az első világháborúban, most pedig alig vártam, hogy sor kerüljön rá. Túl nagy dolog ez ahhoz, hogy kimaradjak belőle, azonkívül most személyesebb jellegű is. Elönti a vörös köd az agyamat, ahányszor csak eszembe jut ez a rohadék Hitler. Szeretném, ha én lennék az a fej, aki elkapja, és még jól megruházhatnám, mielőtt felkötik. Persze elég valószínűtlen az én munkám mellett, de a fenébe is, legalább részese lehetek én is. Valaki majd csak elkapja.
– A magukfajtának adnak valami rangot is, igaz? – érdeklődött Reisman. – Gondolom, legalább őrnagyit vagy ezredesit. Talán tisztelegnem is kellene magának, s nem főtörzsnek szólítanom, hanem uramnak.
– Fenét! Továbbra is csak főtörzs. De tudod, felajánlották az előléptetést. Legyek őrnagy. Ehhez mit szólsz, kölyök, he? Az elöljáród lennék. Az már lenne valami! Leon Osterman őrnagy-őrmester, vagy talán Leon Osterman őrmester-őrnagy! De én azt mondtam nekik, köszönöm nem! Világéletemben őrmester voltam... vagy húsz éve... meg azt is mondtam nekik, az ördög tudná, kit szólítanak meg, ha valaki elordítaná magát: „Hé, őrnagy!” így azután azt kértem, hadd maradjak csak meg őrmesternek valami zsarunak való munkakörben, és ezt teljesítették is. Így kerültem a Nyomozó Hatósághoz. Pontosan úgy nyomozok egy-egy ügyben, ahogy odahaza, Chicagóban megszoktam, ráadásul nagyjából a magam ura vagyok, hiszen úgyis többet tudok erről a munkáról, mint a pléhgallérosok!
– Csak nem valami nyomozás miatt van itt?
– Nem. Mondtam már, vakációját töltő turista vagyok, járt nekem pár szabadnap, így azután elhatároztam, hogy megkereslek.
– Ugrat?
– Nem. Úristen, kölyök, öregségedre irtó gyanakvó lettél. Csak nem olyasmiben sántikálsz, amiről tudnom kellene?
– Dehogyis. Arról van szó, főtörzs, olyasmit csinálok, amiről magának nem szabad tudnia. Hogyan jött rá, hol vagyok?
– Van most egy kis időd, Johnny? Úgy értem, beszélgethetünk, vagy valami fontos dolgod van? – kérdezte Osterman. Behallatszottak a parancsszavak, a táborverés zajai, s időnként ő is kinézett az ablakon. Reismannek az a benyomása támadt, hogy kerülgeti az egyenes választ. – Úgy értem, meg akartalak lepni, tudod, hogy van ez – folytatta bocsánatkérőleg Osterman –, de van neked elég dolgod, kölyök, és ha megzavartalak, csak ne udvariaskodj. Ha útban vagyok, elég, ha megmondod és már itt sem vagyok. Később találkozhatnánk a városban, meghívnálak egy-két italra meg egy jó vacsorára és jól elbeszélgethetnénk!
– Hát persze, hogy fontos dolgom van. De szakítok időt – jelentette ki Reisman, megpróbálva elnyomni egyre jobban elhatalmasodó ingerültségét. Fölállt, fel-alá járkált az ablakig meg vissza, végül várakozásteljesen megállt az ablaknál. – Nemcsak puszta kíváncsiságból kérdezem. Nagyon fontos nekem.
– Hát persze, Johnny. Nincsen nekem semmi takargatnivalóm – jelentette ki Osterman sokat sejtető vigyorral. – Csak olyan fura volt az egész.
Azután elmagyarázta, hogy nevetségesen könnyű volt megtalálni Reismant – akit csak az vigasztalt, hogy más számára egyáltalán nem lett volna az. Kihasználva katonai nyomozói beosztását, Osterman követte Reisman útját a hadsereg postájától kiindulva egészen Max Armbruster őrnagy Baker Street-i hivataláig. Max ellenőrizte a megbízólevelét, s nyilván úgy gondolta, mit sem vét a biztonsági előírások ellen, ezért elirányította Stuart Kinder hivatalába, mivel úgy vélte, ez a leggyorsabb, bár szántszándékkal még mindig csak közvetett módja annak, hogy megteremtse a kapcsolatot „régi chicagói barátjával”. Kinder, akit Osterman egyszerűen „az a taknyos kölyök”-ként emlegetett, ponciustól pilátusig küldözgette, de addigra ő már meglátta Reisman nevét és a hadtápraktár címét azon a futárborítékon, amelyet éppen a jelenlétében indítottak útnak; így többé-kevésbé amúgy is elérte küldetésének a célját.
– Mit tudott meg Londonban rólam? – szakította félbe Reisman. – Mármint a munkámról meg az alakulatomról?
– Semmit. Hát mit képzelsz, mi az ördögnek kérdeztem az öreged számára azt a sok mindent az előbb? Odafent roppant szűkszavúak voltak... a kipödört bajszos őrnagy meg az a taknyos kölyök, így azután elhatároztam, nem törődöm ezzel a résszel, csak azt tudom meg, hol talállak, hogy meglátogathassalak.
– Nos és ez a hely, meg az emberek itt? Ezekről mit tud?
– Semmit. A keserves istenit, hagyd, hogy befejezzem a mondókámat! Most jön a java.
– Elnézést! Folytassa csak.
Osterman elmondta, hogy kivett néhány nap szabadságot, ami még járt neki, kocsin lement a hadtápraktárhoz, de ott csak azt mondták neki, hogy semmiféle Reisman százados nincsen ott, nem más ez, mint egy posta- és ellátmánytovábbító-cím. De Ostermanben ekkor felülkerekedett a roppant szívós zsaru, aki nem nyeli le, hogy hamis nyomra terelve délibábot kergettessenek vele. Nyomozóigazolványát fölmutatva előadott egy kitalált történetet valamiféle feketepiaci szervezetről, s a tapasztalt nyomozó tapintatosan fenyegető fellépésével rábírta a tiszthelyettest, akinek feladata volt, többek között, Reisman postájának és készleteinek tárolása, hogy segítsen neki. Amikor Bowren azután megjelent a fedőcímen, a tiszthelyettes jelt adott a jól álcázott rejtekhelyen parkoló Ostermannek, aki egészen a Stokes-uradalomig követte nyomon a tehergépkocsit, azután elhajtott a kapu előtt, s bement a faluba, hogy értesüléseket szerezzen a helyről és éjjeli szállást keressen.
– A faluban azt mondták nekem, hogy a birtok és a kastély valami angol tábornoké, akinek a dilis lánya lakik most egyedül a nagy házban – folytatta Osterman. – Senki egy árva szót sem ejtett arról, hogy katonák is vannak odakint, szóval bármit is dugdosol, kölyök, átkozottul alapos munkát végzel. De akkor azt mondtam magamnak: az istenit, itt bizony bűzlik valami, és noha azért jöttelek meglátogatni, mert megígértem az öregednek, talán jól tenném, ha kijönnék ide és körülnéznék, tulajdonképpen mi is folyik itt.
– Néha ez a legjobb módja, hogy golyót kapjon az ember – állapította meg Reisman. – Nos, most hogy látta, mi a véleménye róla?
– Nem tudom, Johnny. Talán el kellene mondanod nekem. Tisztességes dolog?
Reisman akaratlanul is elmosolyodott. – Haláláig a derék zsaru, igaz? – ugratta. – Magam sem vagyok biztos abban, tisztességes dolog-e vagy sem... de nem abban az értelemben, ahogy maga gondolja. Ugye, nem nézett be a kastélyba? – kérdezte váratlanul.
– Nem. Amint beléptem a kapun, megláttam, hol tértek le a teherkocsik az útról, így az ő nyomukat követtem... és – micsoda meglepetés! – most itt vagyok. Már kezdtem belefáradni a várakozásba, amikor megérkeztél a cserkészőrsöddel. Csinos kis bandának látszik, Johnny. Mi a fenére készülsz te itt a világ végén?
– Amolyan kísérleti kiképzés ez – mondta Reisman. – Valamiféle állóképességi teszt... talán azért tűnt úgy neked, hogy egyikük-másikuk meglehetősen rossz bőrben van. Kísérleti csoport. A többiek egy normál csoport tagjai, ezekkel hasonlítjuk össze őket és értékeljük teljesítményüket. Meglehetősen bizalmas az egész dolog, ezért nem is mondhatok többet róla. – Szinte bocsánatkérően beszélt, igyekezett teljesen lényegtelennek feltüntetni a munkáját.
– Hagyd ezt a süket dumát, Johnny – mondta Osterman, azzal fölállt és az ablakhoz lépett. – Egy mérföldről is fölismerem a sittest... a külsejéről, a járásáról, külső-belső szagáról. Nem akarod elmondani... nem szabad beszélned... oké! Lehet, hogy nem kellene beleütnöm az orromat ebbe. Csak ne próbálj dajkamesét beadni az öreg főtörzsnek. Odakint a krapekok fele úgy néz ki, mintha az Ördögszigeten vagy Joliet-ban töltené büntetését.
– Hát én, főtörzs? – védekezett Reisman. – Én is sittesnek látszom a szemében?
Osterman hátrafordult. – Mondtam már, hogy remekül nézel ki. Kedvező képet pingálok majd rólad az öregednek.
– De azért belőlem is válhatott volna sittes, igaz-e törzs? Vagy talán azzá is kellett volna válnom? – Amint kicsúszott a száján, már meg is bánta. De azt is tudta, hogy nem valahonnan a semmiből jött a nyelvére, s nem kínkeservvel bányászta elő, csakhogy udvariasan elcseveghessenek. Egyike volt ez azoknak a kérdéseknek, amelyek már hosszú évek óta gyötörték. S tulajdonképpen ez nyugtalanította akkor is, amikor megkapta e legutóbbi megbízatását.
– Nem olyan típus vagy te, Johnny – nézett rá csúfondárosan Osterman. – Ezért is tettem meg mindent, hogy segítsek rajtad. Amit annak idején, kölyökkorodban követtél el Chicagóban, az nem volt bűntett. Ha az lett volna, nem húzlak ki a csávából. Amit tettél, azért tetted, mert meg kellett tenned. Mert volt vér a pucádban, mert belevaló gyerek voltál... nevezzed, aminek csak akarod... és jogos volt, amit tettél. Amit pedig én tettem, hát azért tettem, mert így lehetett a legjobban elintézni az ügyet. Az azóta eltelt évek azok, amik számítanak. És láthatod, nem ártottunk vele senkinek. Senki sem lehetett volna okosabb.
– Kivéve magát és engem... meg az apámat – mondta Reisman, és hirtelen rádöbbent – Osterman jelenléte ébresztette rá erre és világosította meg a számára –, hogy többek között azért is kötelezte el magát teljesen és maradéktalanul a „piszkos tizenkettőnek”, s azért ment el egészen odáig, hogy megkísérelje bebizonyítani a bűnösről, hogy ártatlan, levezekeltesse a levezekelhetetlent, büszkeséggé és dicsőséggé változtassa a lealjasodást és becstelenséget, mert módot keres arra, hogy visszafizesse a visszafizethetetlen szívességet, amelyet Osterman tett neki valamikor réges-régen, s így jóvátegye a saját bűnét.
– Még mindig bánt, igaz-e, kölyök? – riasztotta fel gondolataiból Osterman hangja.
Igen, akarta hangosan kiáltani Reisman... De nemcsak az, amint feltehetően Osterman gondolta, hogy hisztérikus tizenhatéves kölyök korában jogos önvédelemből megölt egy embert és még mindig mardossa a bűntudat. Ennél sokkalta jobban gyötörte a tettet megelőző gyávaság bűntudata, amit soha meg nem bocsátott magának... bűnösnek érezte magát, amiért nem nézett szembe később a következményekkel... a bűntudat, hogy meglépett, ahogyan Osterman elrendezte számára, miután elmosta annak nyomait, hogy neki is köze volt ahhoz, amit később a sajtóban újabb gengsztergyilkosságnak állítottak be... s bűntudat az azóta elkövetett valamennyi jogos és indokolt ölesért, amelyre az késztette, hogy a maga módján találjon egyéni önigazolást.
– Hát magát nem bántja-e? – támadt rá Ostermanre. – Nem ezért van-e most itt? Nem ezért kérdezősködött-e örökké apámnál és utánam? Nem ezért látogatta-e meg, hogy megszerezze tőle a címemet? Hogy újra megbizonyosodjék róla, helyesen járt-e el akkor?
– Hát igen, azt hiszem igazad van, kölyök. De eszembe se jutott, hogy ennyi év után legszívesebben bírósági tárgyalást rendeznél a dologról. Hát az lett volna a helyes, hogy letartóztassalak, priuszt kapjál és bíróság elé állítsanak? De úgyis megúsztad volna, mert nincs a világon bíró vagy esküdtszék, amely önvédelemért elítélt volna. Ha meg ottmaradtál volna Chicagóban, vagy belekeverték volna az ügybe a nevedet, önvédelem ide vagy oda, lyukas fityinget se ért volna az életed. Nem segíthettem volna rajtad. Az egész kibaszott rendőrség nem segíthetett volna rajtad. Az a banda, amelybe az a fej tartozott, elkapott volna, de talán még az öregedet is. A fenébe is! Ez már úgyis irtó régen történt. Ide figyelj, ne találkozzunk később a faluban?
– Nem. Szeretnék magának beszélni erről a helyről és az itt levő emberekről – Reisman jómaga legalább úgy meglepődött azon, amit mondott, mint Osterman. – Szeretném, ha ittmaradna... és segítene nekem. – Tudta, megbízhat benne. Efelől bizonyos volt. Ostermanben pontosan annyi gazemberség volt, amennyi tiszteletreméltóvá tette.

 

– Hé, ártatlanság! – kiáltotta el magát az egyik katonai rendőr. – A parancsnokhoz!
Odell kikúszott kétszemélyes kis sátrából, ahol kaja előtt pár perc nyugalmat próbált lopni. Gyűlölte, amikor így szólították: ártatlanság. És mind így szólították, őrök és foglyok egyaránt, gúnyolták, mert ártatlan volt, nem úgy, mint a többiek. Követte az őrt a laktanyaépületbe, Reisman százados hivatali helyiségébe.
– Szeretném, ha elbeszélgetne ezzel az úrral, Odell – fogadta a százados, édeskeveset törődve holmi formális bemutatással. – Feltesz majd néhány magára vonatkozó kérdést... arról, mi is történt ott Glasgow-ban meg a hadbírósági tárgyaláson. Megpróbálunk segíteni magán. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy kivizsgáljuk állítását, hogy ártatlan.
A váratlan közlés olyan izgalomba hozta Odellt, hogy úgy érezte, lüktető szíve majd kiugrik a torkán.
– Hosszú időbe telik majd – folytatta a százados –, és nem szeretném, ha túlságosan beleélné magát... de higgye el nekem, Odell, ha igazat mond, ez az ember segíthet magán, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a tisztázása érdekében. De ha nem az igazat mondja, akkor csak magára hagyatkozhat.
Odellt furcsa érzés fogta el. Orrában, torkában elakadt a levegő, szeme könnybe lábadt.
– Az igazat mondom, uram – préselte ki magából végül rekedten.
– Senkinek sem szólhat egy árva szót sem erről a találkozásról, vagy arról, hogy mit beszéltünk. Megértette? – kérdezte Reisman.
– Igenis, uram. Megértettem, uram.
Ettől kezdve Leon Osterman vette át a kihallgatás irányítását, s Reisman tiszteletteljes ámulattal figyelte, hogy dolgozik.
– Beszéljen valamit saját magáról, Miké – kezdte Osterman. – Ugye ez a neve... Miké?
– Nem, uram. Myronnak hívnak.
– Pedig épp úgy néz ki, akár egy Miké – jegyezte meg mosolyogva Osterman. – Mondhatom, tagbaszakadt egy alak.
– Hát jó sokat tanultam, uram, az utóbbi hetekben, amióta a századossal edzünk. Azelőtt nemigen voltam tagbaszakadt. Sokat tanultam tőle.
Beszéd közben félénken Reismanre mosolygott, s Reisman maga sem tudta eldönteni, színlel-e vagy sem.
– Ha megfürödne és megborotválkozna, fogadni merek, pontosan úgy festene, mint egy keményöklű hollywoodi sztár – ugratta Osterman.
Odell vállat vont, feszengett, sőt el is pirult. Bármilyen ravaszságot forgatott is eredetileg a fejében, az most egyszeriben elpárolgott belőle, s oldottan, nyitottan, természetesen reagálva ült Ostermannel szemben.
– Tudja, Myron, az évek során rengeteg ilyen magafajta fiatal sráccal dolgoztam együtt, és nagyon soknak sikerült segítenem. Mindössze egyetlen dolgot kérek, azt, hogy mind végig nyílt lapokkal játsszon velem. Az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat mondja, ahogy azt a bíróság előtt követelik. Bajba jutni, tudja, az még távolról sem olyan súlyos dolog, mint ha megkísérli hazugsággal kivágni magát. Az sohasem válik be. Hibát követett el... rendben van. A leghelyesebb, ha férfiként szembenéz ezzel... lehúzza az idejét és soha többé nem követi el ugyanazt a hibát. Most pedig beszéljen magáról és arról, mit csinált ott Glasgow-ban.
Glasgow? Úgy tetszett, Odell jószerint nem is emlékezik arra, hogy valaha is járt ott. Egy más világ volt, s aki ott járt, talán más ember is lehetett. Most mégis őszintén beszélt annak a másik embernek az életéről a tweedöltönyös idegennek, aki egy apa határozottságának és gyöngédségének az érzését keltette benne...
Az egészségügyieknél szolgált... mert valahány sorozótiszttel és a tiszthelyettessel csak találkozott a bevonulás utáni napokban, még odaát az Egyesült Államokban, annak mind elmondta, hogy erre a munkára teremtették, s ott szolgálhatná legjobban hazáját és a hadsereget. Valóban hitt is ebben, mert tudta, nem boldogulna egyetlen más fegyvernemnél sem, mindenütt fegyverekkel és robbanóanyagokkal kellene bajlódnia, s meg kellene tanulnia harcolni és ölni. Persze tudta, hogy az egészségügyieket is kiküldik az arcvonalra, s megesik, hogy még nehezebb körülmények közé kerülnek, mint a katonák, akiken segíteniük kell, megsebesülnek és elesnek, de ezzel még szembenézne, ha bekövetkezik – bár úgy vélte, az ő esetében erről nem lehet szó, s mindent el is követne, hogy kihúzza magát az ilyen helyzetekből –, csak ne kelljen puskával a kézben kimennie a frontra, ölni és csonkítani másokat, amivel egyben feljogosítaná vele szemben az ellenséget is ugyanerre.
A régi katonai gyakorlattal ellentétben, a sorozótisztek is hittek neki: valóban egészségügyinek osztották be, s valóban erre bizonyult a legalkalmasabbnak.
Az egészségügyi kiképzés után kórházi műtőszolgának osztották be. Pompásan bevált, hamarosan megkapta a T/5 minősítést és semmi másra nem vágyott, csak hogy megtarthassa ezt a beosztását a katonaságnál. Nem bánta, hogy el kell látnia a betegeket és sebesülteket – jóllehet az egyik kórházban, ahová beosztották, s ahol első ízben kellett ápolnia sebesülteket, azok idegesítették örökös fájdalmukkal, megnyomorított testükkel és emlékeikkel, amelyeket bajtársiasan megosztottak egymással, s amiből őt kirekesztették, vagy amikor lidércnyomásos álmukban sikoltoztak és rettegéssel töltötte el, hogy léteznek ilyen dolgok és hogy ezek valahol ott várnak rá is.
Szabad óráiban félrehúzódott. Rendszerint a postán üldögélt, moziba járt, sétált, nézelődött, céltalanul lógott a társalgókban, katonai klubokban, kantinokban vagy magányosan kószált a városban. Nézte az embereket, a dolgokat és az idegen helyeket – nem nyíltan, hanem különös lapos módon vagy gyors, ideges pillantásokkal, közömbösséget színlelve, nehogy valakinek eszébe jusson válaszként őrá pillantani. Vadul vágyódott valamire, de maga sem tudta, mire, csak a maga dolgával törődött és vigyázott, nehogy bajba keveredjen. Nem haverkodott egyetlen más sráccal sem, nem járt nők után, mint a társai, pedig mohón figyelt a kórházban és laktanyákban kerengő, szexuális hódításokról szóló beszámolókra. Tudta, nemigen kedvelik, s hogy egyesek, akikkel együtt dolgozott, fura alaknak tartják vagy éppenséggel azt hiszik, valami nincsen rendjén vele. Akadtak, akik még a férfiasságában is kételkedtek. Becsmérlő megjegyzéseket tettek rá, amelyektől földühödött, olyannyira, hogy néha már-már verekedésbe keveredett, de mindig sikerült megúsznia éneikül, mert soha nem hagyta elfajulni a dolgot, visszahúzódott, mielőtt még összemérhette volna magát akár férfiakkal, akár nőkkel. Később arra gondolt, hogy az ilyesmiket talán észrevették a tiszthelyettesek és a tisztek, és följegyezték titkos káderlapjára.
Esze ágában sem volt Angliába menni – ez azt jelentette volna, hogy közelebb kerül a háború valóságához, a küszöbönálló invázióhoz és a próbatételhez, amelyről tudta, hogy csak kudarccal végződhet –, de nem tehetett semmit sem ellene. Európában nagy hiány volt kiképzett egészségügyiekben, akik ki tudják tölteni a kórlapokat, s nem akadt olyan tiszt vagy tiszthelyettes, aki eléggé kedvelte volna, hogy megpróbálja ott-tartani utolsó amerikai állomáshelyén. Amikor a Firth of Clyde-i Greenockban kihajóztak, cseppet sem bánta, hogy a hadsereg egy őrült agyficama és a háborús szerencse következtében nem valamelyik európai partraszállásra készülő egységhez osztották be (mert ettől tartott leginkább), hanem Glasgow-ba küldték egy nemi betegségek meggátlására létesített kis profilaktikus ambulanciára.
Ha a krapekok együtt aludtak egy nővel, jelentkeztek az állomáson. Közvetlenül hozzájuk jöttek, magától értetődően, előzetesen kidolgozott terv vagy parancs, esetleg mindkettő alapján; voltak, akik félénken osontak be, csak véletlenül akadtak rá az állomásra, s arra gondoltak, talán okosabb, ha igénybe veszik a szolgálatait; mások tökrészegen, mocskosan káromkodva, elhomályosult aggyal tántorogtak be, még szerencse, hogy betaláltak a kapun; megint mások halálra rémülten, rohanvást érkeztek, mert emlékeztek Mickey Mouse-filmjeik iszonyataira. Odell kötelessége volt injekciót adni az amerikai és a szövetséges haderők e szexuálisan kielégített, boldog, kérkedő, néha siránkozó, máskor halálra rémült, megint máskor elkámpicsorodott tagjainak vagy segítenie kellett nekik, ha önmaguknak adtak be injekciót; a hímvessző belső profilaxisát sulfa-kenőcs injekciós tűvel történő befecskendezésével végezték, míg az általános külső profilaxis abból állt, hogy a herezacskót, a heréket és az ágyékot a maradék ragacsos kenőccsel bedörzsölték. Őrült egy hely volt. Egész idő alatt valószínűtlenül kínosan érezte magát. Szüntelenül elképedt e faszlovagok láttán, tisztelettel vegyes rémülettel nézett rájuk, bár leginkább a szomorúakkal vagy rettegőkkel érzett együtt.
Az állomás éjjel-nappal üzemelt, de mindenkor csupán egyetlen egészségügyi tartott ügyeletet. Odell váltott műszakban dolgozott, rendszerint igen nagy volt a forgalom; csupán éjszaka 3 óra körül hagyott alább, de ismét megélénkült hajnalban, amikor a katonák kikászálódtak az idegen ágyakból, fészkekből és mocskos lebujokból, hogy még idejekorán visszaérjenek az ébresztőre és a szolgálatba, majd a kora reggeli órákban beállt a teljes pangás, amikor a nők megkezdték kétségtelenül kiérdemelt és megszolgált pihenőjüket.
Hímvesszők! Glasgow-ról leginkább ez jutott az eszébe. Ezer meg ezer duzzadó, szőrkeretezte herezacskó és hímvessző – hosszú, rövid, körülmetélt, körülmetéletlen, vastag, vékony, sötét és világos színű –, amely mind őt gúnyolta, mert ő, aki azon a helyen dolgozott, szélhámos volt, hiszen az övét sohasem használta arra, amire teremtetett.
S eljött az idő, amikor a szolgálata terhessé kezdett válni, egyre inkább idegesítette, nyomasztotta és ingerelte, s már azon gondolkodott, hogy összeszedi minden bátorságát és áthelyezését kéri – jóllehet rettegett attól, hogy esetleg frontszolgálatra vezénylik –, amikor első ízben jelent meg az a szerencsétlen félnótás lány a megelőző állomáson. Egy csöndesebb időszakban történt. Odell teljesen egymagában volt, aminek roppant örült, mert senkit sem kellett ellátnia, a klinika előterében üldögélt, képeslapot olvasott, néha még el is bóbiskolt. Ekkor lépett be a lány. Első reakciója a döbbenet és kínos zavar volt, hogy egy nő jelent meg ezen a helyen és meglátta, hogy ő is ott tartózkodik. De rögtön utána a lány furcsa látványa és hangja ragadta meg a figyelmét, s egészen másmilyen meghökkenést váltott ki belőle – bár utóbb, amikor megállapította, hogy fogyatékos, feltehetőleg szellemi fogyatékos, megsajnálta; a szeretet-gyűlölet kiegyensúlyozott empátia-rokonszenv olyasféle érzése fogta el, amilyet egyik nyomorék táplál a másik iránt.
A lány kócos volt, hosszú, sötét haja az arcába és a vállára lógott, arca, keze és kopott ruhája mocskos, sajátos módon makogott, először meg sem értette, arra gondolt, hogy talán baleset érhette vagy megtámadták, és most segítséget kérve menekül be oda. Magas termetű, érett testű lány volt, de Odell nemigen tudta megállapítani a korát. Arckifejezése nem volt üres, dadogva, bizonytalan érzelmektől fűtve próbálta megértetni magát. Amikor erre az arcra, ezekbe a szemekbe pillantott, úgy vélte, lehet hogy tizenöt, de akár huszonöt éves – de hát mit is tudott ő a lányok és nők koráról és problémáiról? Csak később, hadbírósági tárgyalásán értesült arról, hogy szellemileg fogyatékos, tizenkilenc esztendős szűzlány volt – igaz, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy őt is lelki zavarban szenvedő szűzként jellemezze, aki még abban sem volt bizonyos, vajon huszonhárom vagy huszonnégy éves-e.
Amikor végül levetkőzte zavarát, amit e női jelenség láttán érzett, s fölfogta, mit is zagyvái, még az addiginál is kínosabb zavar és döbbenet fogta el. A lány ugyanis azt kérdezte tőle, ez-e az a hely, ahová a lányok azért jönnek, hogy szeretőt találjanak, egy fiút, aki szeretkezik velük.
Odell később fölismerte, hogy valaki nyilván beleültette ezt a gondolatot a lány fejébe vagy éppenséggel el is hozta a klinikára. Kegyetlen, szívtelen tréfa volt, talán katona követte el, akinek a gyengeelméjű lány ajánlatot tett. De Odell sohasem tudta meg, valóban létezett-e ilyen személy vagy banda. Első ösztönös reagálása az volt, hogy a lehető legsürgősebben el kell távolítania a lányt az ambulanciáról. Határozott, jóllehet kissé rémült hangon fölszólította, hogy eredjen haza; hangja megrémítette a lányt, kirohant az ajtón. De amikor Odell kinézett, valóban eltűnt-e, kiderült, hogy félénken ott ólálkodik az utcán és elegendő bátorságot próbál gyűjteni ahhoz, hogy visszatérjen hozzá. Odellt sajátos érzés fogta el, mert nemigen fordult elő, hogy valaki azt éreztesse vele, ekkora hatalom és erély rejlik gyönge hangjában és habozó föllépésében.
Ekkor jelent meg a váltása, s amint fölmérte a meglepő képet – Odell az ajtóban és a roppant visszataszító lány odakint az utcán –, sokat sejtetően, gúnyosan rájuk vigyorgott, pedig semmit sem tudhatott, azután valami olyasféle bárgyúságot mondott, hogy „szóval ez a barátnőd, Myron. Mindig mondtam a fiúknak, hogy nem vagy te buzi, hiába bizonygatják!”
Odell zavart haraggal lépett vissza a rendelőbe. – Nem a barátnőm – erősgette a másik egészségügyisnek. – Bejött csak ide, keresett valakit. Talán éppen téged!
Társa belehuppant abba a székbe, amelyről Odell éppen az előbb állt fel, lábát fölrakta az íróasztalra, amelyen az írnoki munkát végezték és kézbe vette Odell képes újságját.
– Menj csak, pucolj! – nevetett. – Megjött a váltás. Az ízlésen nem lehet vitatkozni. Ha akarod, használhatod az egyik hátsó szobát, ígérem nem fogok leselkedni. Egy ideig még úgyis csönd lesz. Ha megindul a forgalom, esetleg beléptidíjat számítok nekik és Tisztelhetünk.
Odell elkáromkodta magát, de a másik csak tovább terpeszkedett és ugratta: – Rohanj, Myron, szedd a lábad, mielőtt valaki elhalássza előled!
– Hát nem látod, hogy beteg a szerencsétlen? – kérdezte Odell, miközben kilépett az ajtón. Gyenge hányingert érzett, a szíve vadul kalimpált. A lány még mindig ott volt.
– Eredj haza! – ordított rá. – Eredj haza és az isten szerelmére, mosakodjál meg... és fésülködj meg, váltsál ruhát!
A lány rémülten állt az utcán a hajnali szürkeségben, de látszott rajta, hogy próbálja megérteni, mit mond Odell – azután rámosolygott.
– Eredj haza! – ordította Myron. – Ha nem takarodsz, hívom az őrjáratot! Hívom a rendőröket!
A lány elszánt arccal, céltudatos léptekkel elsietett, Odell pedig rettenetesen megsajnálta. Ellenkező irányba indult meg és vargabetűt írva le tért haza. Útközben azon töprengett, hol lakhat a lány, voltaképpen ki is lehet, mi a baja, visszatér-e az ambulanciára, s nem él-e vissza jóhiszeműségével valaki, akiben kevesebb az emberség, mint őbenne. Álmában nyugtalanul hánykolódott laktanyai ágyán, szexuális képek kergették egymást az agyában, amelyekben a lány alakja egybeolvadt azzal a nőével a clevelandi árvaházban – ez volt életében az egyetlen nő, akit meztelenül látott. Fölriadt álmából, sajátos remegés rázta meg egész testét. Pizsamája átnedvesedett. Hosszú évek óta először magömlése volt, szörnyen szégyenkezett és félt.
Már Odell következő szolgálata alatt visszatért a lány az ambulanciára. Tudta a nevét. – Mahh-run!... Mahh-run! – hebegte a fölismerés izgalmában. Nyilván valaki fölbiztatta ezúttal – de lehet, hogy már az első alkalommal is –, talán valamelyik egészségügyis vagy egy olyan katona, aki gyakran járt kezelésre. Nyilván már többször visszatért őt keresve, amikor nem volt szolgálatban, szánnivaló mohósággal, várakozásteljesen kutatta, hol lehet, s valaki ekkor oktathatta ki arra, mikor jöjjön vissza, mit mondjon, mit tegyen. Odell nem kergette el, pedig tudta, hogy ezt kellene tennie. Kiderült, hogy a lány valóban megtette mindazt, amire üvöltve utasította előző nap. Persze most sem volt csinos, távolról sem az, de tisztára súrolta magát, gesztenyebarna haja sem lógott már csapzottan és ragacsosan, szemmelláthatóan megmosta és megfésülte, s lazán hullott a vállára és hátára; a ruhája pedig, amelyet büszkén mutogatott, mihelyt levette kopott kabátját, fényes estélyiruha-anyagból készült.
Odell vadul dobogó szívvel hellyel kínálta, majd kiment az utcára, hogy körülnézzen, nem leselkedik-e valaki odakint, hogy jót mulasson, ha ismét kidobja a lányt, vagy mocskosan tréfálkozva, gúnyos célzásokkal váratlanul rájuk törjön. Senkit sem látott. Az utca teljesen néptelen volt, az ambulancián nem várt egy teremtett lélek sem. Visszament, de fogalma sem volt, a következő percben mit fog tenni vagy mondani. Ránézett a lányra, az visszamosolygott rá, idegesen dörzsölgette kezét ruhájába, megpróbálta a szoknyát a térdére rángatni és illedelmesnek tűnni.
– Hogy hívnak? – kérdezte Odell idegesen és leült az íróasztal szélére; nem nézett egyenesen a lányra, inkább a háta mögötti falra szegezte a tekintetét. Képtelen lett volna a szemébe nézni, ha pedig lefelé pillant, óhatatlanul a meztelen, fehér lábát, térdét és vaskos combjának jókora részét látta volna, mert a lány hátrahajolt, hogy kabátját áttegye egy másik székre és ettől rövid szoknyája ismét fölcsúszott.
A lány most előrehajolt, mereven nézte és nyitott szájjal, várakozásteljesen mosolygott.
– Cat-the-rine... Cat-the-rine... Cat... Cat – mondogatta.
– Szóval Catherine-nek hívnak és macska vagy – mondta Odell, és hogy palástolja izgalmát, kuncogni kezdett, s roppant elégedettnek érezte magát, amiért olyan okosan válaszolt.
A lány erőteljesen megrázta a fejét, először igent, azután nemet bólintott, közben kezével kapkodó mozdulatokat tett és önmagára mutogatott.
– Cat!... Cat! – ismételte.
– Catherine a neved, becézve Cat – állapította meg Odell.
A lány erre igenlően bólogatott és boldogan kiáltotta: – Igen! Igen!
Kissé elbeszélgettek, a lány percről percre nyugodtabbnak látszott – Odell meglepve tapasztalta, hogy ő maga is megnyugszik –, beszéde most már kevésbé tűnt hadarónak, egyre többet lehetett érteni belőle. Megkérdezte tőle, hol lakik, mire a lány kifelé intett és egy közeli kerületet említett. Amikor pedig arról érdeklődött, élnek-e a szülei, vannak-e fivérei és nővérei, igennel válaszolt. Soha nem kezdeményezett semmit – csupán arca, szeme és húsa sugárzott kétségbeejtően naiv felkínálkozást –, de valahányszor Odell kérdezett tőle valamit, mohón válaszolt, mintha hálás lenne a lehetőségért, hogy beszélgethet valakivel. Nem, a családja nem tudja, hova jár, bár most már bizonyára észrevették, hogy nincs odahaza, sőt az is lehet, hogy keresik, hogy elkapják, hazacipeljék és megbüntessék, hiszen valójában egyikük sem szereti őt senki sem kedves hozzá.
– Értem – mondta halkan Odell. Magánya és szeretetért sóvárgó emlékei mélységes mélyéről vonzódott hozzá. Ugyanakkor idegessé és bizalmatlanná is tette, amit a lány elmondott neki, mert mindenáron szerette volna elkerülni a részéről teljességgel ártalmatlan helyzetből fakadó bonyodalmakat. Amikor megkérdezte tőle, miért jött be ide és mit akar, a lány ugyanazt válaszolta, mint előző nap: azért jött, hogy szeretőt találjon, aki kedves hozzá és szeretkezik vele. Ezúttal azonban elárulta, hogy nem a saját esze után jött az ambulanciára – jóllehet a szerelem gondolata tőle származott –, s hogy „néhány kedves katona” igazította útba. Odell megkérdezte, nincs-e már szeretője odahaza vagy talán a katonaságnál, de a lány csak a fejét csóválta és roppant boldogtalannak tűnt.
– Mit tudsz te a férfiakról? – kérdezte remegő hangon Odell. – A szeretkezésről?
A lány erre szorosan összefonta a karját, babusgatta a testét, illegette magát, csókot formálva, csukott szemmel csücsörítette a száját. Odell remegve nyúlt feléje, s talán már akkor gyöngéden megérintette volna, de hirtelen vidám hangokat hallott odakintről, majd katonacsizmák dobbantak keményen a járdán. Aggodalmasan sietett az ajtóhoz. Két katona közeledett az ambulanciához, egymás vállát átölelve, részegen dülöngélve, gajdoltak: – A ring-dangdooooo... Hát ez meg micsoda?... Oly kerek és gömbölyded... mint egy cirmos macska...
Odell lázas izgalommal rohant vissza az előtérbe.
– Eredj haza! Jön valaki! El kell menned! – förmedt a lányra.
De az csak rázta a fejét és közben mindvégig sóvárogva mosolygott rá. Odell hallotta, hogy a katonák már az ajtóban vannak, pánikba esve, kapkodva megragadta a lányt és a kabátját, maga sem tudta, elrejtse-e valamelyik rendelőben vagy a folyosón át kituszkolja a hátsó kijáraton, amely egy sikátorra nyílt, de amelyet senki sem használt és ezért mindig elreteszelve tartották, vagy pedig felháborodást színlelve, a katonák szeme láttára kiebrudalja.
– Gyere gyorsan! – parancsolt a lányra és megfogta nedves tenyerét.
De már elkésett. A belépő katonák megpillantották a lányt.
– Nocsak, nocsak, milyen jó kis buli folyik itt, haverom – kiáltott föl az egyik, s gúnyosan vigyorgott Odellra és a lányra. – Nem sokat ér, de nem mondom, kényelmes a dolog! Öregem, hogy akaszthat le valaki ilyen munkát?
– Te kezeljed őt! – szólalt meg a másik katona, és bambán röhögve Odellra meg a társára mutatott. – Én meg azt akarom, hogy ő kezeljen engem!
A lány mindhármójukra mosolygott. Odell a katonák és a lány közé lépett. Az egyik rendelő nyitott ajtajára mutatott, ahol az asztalon tálcákra steril, csomagolt műszereket készitettek ki; a rendelőből egy fürdőszoba nyílt mosdóval, zuhanyozóval és vécével.
– Befelé mindketten, vetkőzzenek le! – parancsolt rájuk a tőle telhető legnagyobb eréllyel és elszántsággal. – Az ajtót pedig húzzák be maguk után!
– Persze, persze, tizedes – dörmögte legnagyobb meglepetésére az egyik katona –, de azért nem köll felkapni a lavórt. Csak tréfáltunk. – Azzal mindketten békésen bementek a rendelőbe, becsukták az ajtót, s Odell hallotta, hogy vetkőzés közben csipkelődnek és nevetgélnek.
Ismét megragadta a lány kezét és bevezette egy másik szobába. A lány belecsimpaszkodott és tiltakozás nélkül követte. Hófehérre meszelt, kórházteremre emlékeztető szoba volt, amelyet egyetlen fehér lámpagömb világított meg; berendezése egy vaságy, két szék, egy asztal (rajta tálakban a profilaxis kezeléshez szükséges eszközök) és egy elsősegélyszekrény volt, amelyben orvosságot, kötszert, néhány szikét és ollót tartottak.
– Itt várj és maradj csöndben! – súgta rekedten Odell... és egyszerre csak belehasított: úristen, mit teszek! Most, hogy tiszta a levegő és közeledik a csúcsforgalom, miért is nem dobtam ki a lányt! – Ha csak egyetlen szót szólsz, vagy ki mersz jönni, mielőtt nem mondom, hogy jöhetsz, hívom az őrjáratot. Hívom a rendőröket. Megértettél? – Ujját az ajka elé emelte, hogy érzékeltesse, milyen titkos játékba fogtak, a lány pedig utánozta a mozdulatát. Olyan készséges volt! Annyira igyekezett! Igen, kétségtelenül beteg. Mint ahogyan beteg ő is. De vajon megengedi-e neki, hogy megnézze meztelenül? Hogy időben visszamehessen egészen addig, amikor minden elromlott a számára. – Akarod valamelyik katonát? – bökte ki. Ha láthatná, valójában milyen is az, talán kiűzné belőle a rettegést. Talán erre a kezdetre lenne szüksége.
A lány vadul rázta a fejét, hosszú haja csak úgy repkedett az arca és a válla körül.
– Téged!... Mahh-run!... Mahh-run! – kiáltotta izgatottan. Megragadta a karját és megpróbálta simogatni. Odellal egyforma magas és izmos volt. A férfinak erőfeszítésébe került, hogy kiszabadítsa magát az öleléséből, de előbb még a lánynak sikerült nedves ajkát az arcára nyomnia, és ez az asszonyi érintés, a forró, nedves lihegés megremegtette Odellt.
– Hát rendben van... de csöndben légy! – hadarta halkan és tenyerével befogta a lány száját. De az beleharapott a tenyerébe, s úgy meresztette rá a szemét, mint egy vadállat, így Odell kénytelen volt visszahúzni a kezét. – Fogd be a szádat, az isten szerelméért, vagy bajba kerülünk! Nem bánom, maradj, de egy hangot se! Visszajövök, amint megszabadultam attól a kettőtől! – Kitámolygott a szobából és erősen behúzta maga mögött az ajtót. Vére lüktetett és dobolt, szédült, a látása is elhomályosult. Néhány mélyet lélegzett és kihúzta magát.
Egyszerre csak kinyílt annak a szobának az ajtaja, ahol a két katona tartózkodott.
– Hé, tizedes, nem akarom én siettetni, szó se róla, de nekünk vissza kell érnünk – kiáltotta oda neki az egyik.
– Persze, persze, nagyon sajnálom – mondta Odell. – Ki kellett kergetnem azt a lányt. Most már másodszor jött be ide, úgy látszik nem nyugszik, amíg bajba nem kerül.
– Az istenit, tizedes, ha dugni akar, hát dugjon vele! Ha kívánja, akár én is dugok vele. Nem vagyok válogatós.
A két katona meztelenül állt a rendelő ajtajában, egymásnak és az ajtófélfának dülöngéltek. Jóllehet Odell képtelen volt bármire is összpontosítani a figyelmét és erősen remegett, valahogy mégis sikerült segítenie nekik, amikor elkezdték kezelni magukat – ezúttal azonban viszolygást érzett és már-már attól tartott, hogy elhányja magát.
Végül elmentek és egyedül maradt, a csukott ajtó mögött pedig ott várt rá a bolond lány. Elindult a szoba felé; noha még mindig izgatott volt, valamennyire nyugodtabbnak érezte magát, mint az előbb, s megpróbált ésszerűen gondolkodni. Visszament az ambulancia bejáratához, elreteszelte az ajtót. A fenébe velük! Menjenek máshová isten hírével, tőle akár elfonnyadhat és leeshet az a rohadt hímvesszőjük! Benyitott a szobába és megdermedt, csak tátongani tudott. Az ágyékát hasogató, eddig csak gyönge fájdalom egyszerre vadul belenyilallt, most már iszonyúan égette valami belülről. A lány teljesen levetkőzött, anyaszült meztelenül ült a tábori ágyon, hátát nekivetette a falnak és súlyos mellét két kezével emelte felé, vaskos combja szétnyílt és Odell rettegő, ámuló szeme elé tárta sötét szőrzetének elmosódott örvényét – nem is tudta, hogy a nőknek ott olyan sűrű a szőrzete –, amelyen keresztülhasított a furcsa, hívogató, nedves ajak, amely az isten tudja, hová vezet! Egyetlen mindent felmérő pillantással villámgyorsan rögzítette magában a képet és rásziszegett: – Öltözz fel! Felöltözöl és eltűnsz! – Rosszullét környékezte, minden porcikája tiltakozott a látvány ellen. Undorító volt. Vaskos fehér húsát véraláfutásos hurkák, horzsolások és elszíneződések borították – minden bizonnyal ütlegek nyomai.
A lány megmozdult, de esze ágában sem volt felöltözni és elmenni. Csábítóan, esdeklően feszítette hátra a testét. Odell egy székhez botorkált, maga alá húzta a csukott ajtó elé és rároskadt.
– Tetszem neked, Mahh-run? – súgta a lány és közben simogatta magát. – Gyere ide... szeresd Catet...
Mosolyától a hideg futkározott Odell hátán. – Sajnálom,...azt hiszem okosabb, ha most hazamégy. Menj haza! – lihegte és összeszorította a combját, hogy kiűzze a kínt az ágyékából.
A lány az ágyról felé nyújtózott, egyik kezét levette a melléről és hívogatta Odellt. – Mahh-run fél – mondta nevetve. – Cat nem fél... szeretkezzél Cattel... Kérlek, szeresd Catet... Soha még senki, Mahh-run – esedezett, s Odell biztos volt abban, hogy nem érti a szerelem és szeretkezés rekedten előtörő szavait.
– Nagyon kérlek, menj! – kiáltotta kétségbeesetten. – Nem segíthetek rajtad!
A lány fölállt, elindult felé, hangosan lihegett, szemében és eltorzult arcában ismét megjelent a vadállati vonás. Odell fölpattant, hogy megvédje magát, közben fölrúgta a székét, nekifeszült az ajtónak, mert a lány feléje nyúlt, határozottan megragadta a nemi szervét és gúnyosan odavágta neki: – Szóval buzi vagy! – És ekkor a gyermekkori verés iszonyata és dühe elborította az agyát, ismét érezte ágyékában az éles, metsző fájdalom és gyűlölet tüzes ostorcsapását, megjelent a szeme előtt annak a nőnek vad, felajzott tekintete, aki megverte, és ordítva a lány felé csapott – Hagyj békében! – üvöltötte, elütötte a kezét, azután testének puha húsa, amely rugalmasan fölfogta ökölcsapásait... és ettől a pillanattól fogva – bármi történt is azon a glasgow-i ambulancián – mindent elborított az izzó vörös és a koromfekete, semmire sem emlékezett, később pedig ott találták a helyén, ágyának pokrócai alá kuporodva, és nem tudta megmondani nekik hogyan és mikor került oda...

 

– Mik ezek a... hm... elmosódások... ezek az emlékezet kihagyások, Myron? Gyakran előfordul magánál az ilyesmi? – kérdezte előrehajolva Leon Osterman. Tudta, hogy ilyesmi megesik, igaz is lehet, de hosszú rendőri szolgálata során többnyire nem hitte el, ha ezt vallották. Túlságosan is könnyű kibúvót nyújtott, megfoghatatlan orvosi-jogi eszközként szolgált a védőbeszéd számára.
Odell, aki még távol járt, az emlékeivel viaskodott, meg azokkal a szörnyű dolgokkal, amelyeknek elmondására rávették, végül a civil ruhás férfira emelte tekintetét, de egy-egy kérdés csak akkor jutott el a tudatáig, amikor már a következő is elhangzott.
– Van valami jegyzőkönyv arról, hogy ilyesmi korábban is előfordult magával? Úgy értem orvosi bizonylat... vagy rendőrségi jegyzőkönyv? – firtatta Osterman.
Odell roppant felháborodottan tekintett rá. – Semmiféle rendőrségi jegyzőkönyvem sincsen! – csattant fel.
– Oké, Myron, csak semmi izgalom! Semmi rosszra nem gondoltam, kölyök. Fel kell tennem ezeket a kérdéseket, ha segíteni akarok magán. Értettem?
Odell megenyhülten mosolygott rá. – Sajnálom, uram – mondta csöndesen.
– Előfordult-e valaha ezt megelőzően vagy Glasgow után?
– Két héttel ezelőtt, edzés közben megtörtént itt is. Reisman százados is tud róla. – Odell segélykérően pillantott Reismanre. – Ő mondta nekem, hogy ámokot futottam és egy ideig kihagyott a tudatom. Archer Maggottal küzdöttem, tudja, az egyik krapek itt... dzsúdót gyakoroltunk, a százados oktatott minket, Maggot meg durván nyúlt hozzám olyan helyen, ahol nem is szabadott volna neki, és azt hiszem visszakézből visszaadtam neki... csakhogy igazánból nem is tudtam mit tettem, amíg a százados magamhoz nem térített.
Osterman Reismanre nézett, várta a megerősítést, a százados pedig igenlően bólintott. Nemigen szólalt meg a kihallgatás kezdete óta. Semmi szükség nem volt arra, hogy közbeszóljon, így hát visszahúzódott, mert nem akarta, hogy hangja vagy akár puszta jelenléte megzavarja a légkört, amikor Osterman elbűvölte Odellt, aki készségesen előadta történetét.
– Hát kölyökkorában... amikor még odahaza élt a szüleivel vagy az iskolában? – érdeklődött tovább Osterman.
– Nem voltak szüleim. Árvaházban nőttem fel. Még csak azt sem tudtam meg soha, ki volt apám-anyám. Senki sem tudja. Elmondták nekem, hogy egy éjszaka kartondobozban találtak rám az árvaház bejárati lépcsőjén. Csecsemő voltam még, de a pontos koromat nem tudták megállapítani.
– Honnan kapta a nevét?
– Fogalmam sincs. Egyszerűen csak elkereszteltek erre a névre. Azt hiszem, egy öreg papot hívtak így, aki ott tanított, de meghalt, még mielőtt én odakerültem volna. Gondolom, egyszerűen csak odaadták nekem az ő nevét. Talán azt remélték, hogy majd én is pap leszek. Lehet, hogy ezt kellett volna tennem.
– Szeretett ott élni?
– Azt hiszem, nem volt rossz. – De hiszen gyűlölte, akkor meg minek hazudik? Hirtelen elszánta magát. A pokolba is... elmond ennek az embernek mindent! Miért ne? Jobban már amúgysem fájhat. – Nem, ez nem igaz – tört ki belőle. Azután megrázta a fejét. – Gyűlöltem ott. Senki sem szeretett. Mindenki pikkelt rám. Vékony, csontos kis srác voltam, és a felügyelők meg a többi srác szinte állandóan vertek. Az apácák és a papok sem voltak sokkal jobbak náluk. Néha meg egyenesen durvák voltak. Nem hiszem, hogy valaha is lett volna egy barátom azon a rohadt helyen... még a templomban sem... még Isten sem... – Úrrá lettek rajta az emlékek, megállíthatatlanul törtek elő belőle a szavak, kihallgató! pedig meg sem kísérelték megakasztani. – Mit gondol, mit szoktak mondani nekem azok a srácok? Tudja, nem mindenki volt ott igazi árva, olyan, mint én... – Kérkedően közölte ezt, szinte nevetségesen büszke hangsúllyal. – Akadtak közöttük, akiknek voltak szüleik, csak nagyon szegények vagy nem törődtek a gyerekeikkel, vagy pedig úgynevezett szétzüllött családokból származtak, másoknak pedig csak egy szülejük élt, az meg nem tudta eltartani őket, de még azoknak, akiknek nem voltak szüleik, még azoknak is rendszerint volt valami rokonuk vagy ilyesféle, vagy legalábbis tudták, valójában kicsodák és hogy hívják őket. De nekem semmim és senkim sem volt. Én voltam az egyetlen kölyök azon az átkozott helyen, aki még azt se tudta, honnan a fenéből jött. Talán igazánból még katolikus sem voltam, mit tudom én. Tudja, azt szokták mondani nekem... csak el akarom mondani, milyen nyavalyás srácok voltak... gyakran utánam futottak, gúnyoltak és azt kiáltották, hogy buzi vagyok és úgy kerültem oda, hogy egy részeg csavargó elment az Angyalok királynője előtt... így hívták az otthont... maszturbált az épület előtt, és pár perc múlva én már másztam is fel a lépcsőn, szóval ezt mondták... És tudja, milyen sokáig elhittem ezt a hülye történetet! – kiáltotta Odell, s hangja egyre élesebb, hangosabb lett, amint úrrá lett rajta az emlékek kiváltotta túlontúl jogos, önfeláldozó gyötrelme. – Éveken át elhittem azt a hülye történetet, pedig még azt sem tudtam, mi a fenét jelent a maszturbálni szó! Elhinné ezt, uram? – fordult Ostermanhez.
– Hát persze, hogy elhiszem, fiam. Tudom, hogy néha milyen nehéz egy kölyök sora. De a fenébe is, az ember nem élheti le az életét úgy, hogy ilyesmin rágódik és hagyja, hogy megrontsa az életét. Ezek a tudat elhomályosulások, előfordultak ilyesmik gyerekkorában is?
– Nem.
– Hát amikor már idősebb lett? Tizenéves korában, vagy amikor elvégezte az iskolát, még mielőtt besorozták?
Odellnek most eszébe jutott valami. – Igen... talán kétszer-háromszor, ha igazán méregbe gurultam valami vagy valaki miatt az otthonban. Egy idő után magamhoz tértem, mintha csak el lettem volna valahol vagy eszméletemet vesztettem volna... de soha nem bántottam senkit... nem is tudom, talán engem bántottak, és ezért nem tudtam visszaemlékezni arra, mi történt.
– Hány éves lehetett akkor?
– Talán tizenöt, tizenhat, tizenhét... nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, most hány éves vagyok, vagy mikor van a születésnapom. Tudja, amiért csak úgy találtak a lépcsőn, ők sem voltak biztosak ebben.
– Támadt-e valaha is komoly zűrje a mostani előtt?
– Nem.
– Egészen biztosan nem? Gyerekes ostobaságból sem, Myron? Tudja, nem hiszem, hogy valaha is élt olyan srác, aki egyszer-kétszer ne jutott volna bajba. S a lányokkal hogy állt? Létezik elég baj... igaz-e, százados? – kérdezte Reismanre kacsintva Osterman.
– Soha nem jártam lányokkal – válaszolta kissé szemforgatóan Odell –, nem ismerek egyet sem.
– Hát akkor nagyon jó srác lehetett – állapította meg Osterman. – Mondja csak, mi volt élete legsúlyosabb büntetése, mi? Úgy értem, mielőtt katona lett... még gyerekkorában?
Odell szerette volna elmondani, de szegyeiké magát, így hát elhagyta a büntetés előzményét.
– Kizártak a cserkészektől – mondta és elfordította a tekintetét.
– Ez aztán a súlyos büntetés, mi? – ugratta Osterman. Odell vállat vont, fölpillantott és elmosolyodott; azt hitte, hogy ezzel megúszta.
– De miért? Miért zárták ki a cserkészek közül, Myron? – szívóskodott Osterman.
Odell egy pillanatra rémülten nézett és kínosan feszengett. Mi köze van mindennek Glasgow-hoz meg a balhéhoz, amelybe került? Lehet, hogy nagyon is összefügg ezzel. Maga sem tudta. – Elcsíptek, amikor leselkedtem egy felügyelőnőre, amint éppen vetkőzött! – bökte ki, de nyomban hozzáfűzte enyhítő tényezőként: – Valamennyi srác megtette... különösen ennek a felügyelőnőnek az esetében. Ő volt a legfiatalabb és a legcsinosabb, és egy éjszaka összeszedtem a bátorságomat és megtettem én is. A többi srác azt állította, a felügyelőnő tudja, hogy ott lapulunk az ablaka alatt vagy a kulcslyuk előtt, és még tetszik is neki a dolog. – Amint beszélt, ismét érezte a nyilallást az ágyékában, és olyan erőfeszítésébe került összeszorítani a combját, hogy a lába is beleremegett. – Hát igen, még mennyire, hogy tetszett neki! – Hangja megbicsaklott az izgalomtól. – Aztán elkapott az ajtónál, és tudja-e mit csinált velem az az őrült nő? Tudja-e, mit csinált velem az a rohadt, őrült nő? Bevonszolt a szobájába és rámparancsolt, hogy vessem le a nadrágomat meg az alsómat... és közben még mindig anyaszült meztelenül állt... aztán legombolta a nadrágtartómat és azzal kezdett verni! Ütött-vert, amíg kegyelemért nem sikoltoztam, aztán meg elájultam a fájdalomtól! Hát, azért zártak ki engem a cserkészek közül! Megbüntettek. Azt mondták, mocskos kölyök vagyok és megbüntettek. És majdnem két hétig feküdtem utána kórházban... és még mindig viselem a nyomait, tudja, ott lent. – Zavartan bökött a herezacskójára és a fenekére. – Még a puszta említésére is fájdalmat érzek.
– Hát, ez bizony kegyetlen dolog, fiam – szólalt meg Osterman számító együttérzéssel. – Persze, amit tett, az helytelen volt, ezt nyilván maga is tudja ma már, de annak a nőnek nem kellett volna így megvernie magát. Ez semmiképpen sem volt helyes. Az ember azt hihetne, hogy vele sem lehetett minden rendben!
– De még mennyire! – kiáltotta keserűen Odell. – Mire a kórházból visszakerültem az intézetbe, ő már nem volt ott. Kirúgták. De azért rám sóztak még egy büntetést is, azonfelül, amit ő tett velem. És mindenki megtudta. A felügyelők, a papok, az apácák, a rohadt srácok... és gondoskodtak róla, hogy soha egy pillanatra se feledhessem el. Csak annyit mondhatok magának, hogy azóta sem mentem nő közelébe. Amíg csak az a bolond lány nem jött be abba az ambulanciába Glasgow-ban.
– Megölte őt, Myron? – vetette közbe váratlanul Osterman.
Odell elképedten és hitetlenül meredt rá. Pillantása Ostermanről Reismanre siklott, azután vissza a nyomozóra.
– Át akar verni, igenis át akar verni! Át akar verni! – kiáltotta vádlóan és már-már hisztérikus roham vett erőt rajta.
– Senki sem próbálja átverni magát, Odell – csattant fel ingerülten Reisman –, hagyja már abba! Az isten verje meg, maga már férfi, nem taknyos kölyök. Válaszoljon a kérdésre!
– Ártatlan vagyok – suttogta lesütött szemmel Odell.
Jóllehet Osterman kétségbeesetten integetett neki, Reisman nem hagyta abba: – A lányt meztelenül, megerőszakoltan találták, egy szikét döftek a hogyishívjákjába, de előbb még átvágták azzal a torkát, a csecseit és fölmetszették a hasát! A szikén csakis a maga és a lány ujjlenyomatait tudták azonosítani, érti Odell, ezt hogy a fenébe magyarázza?
Odell remegve ült a tábori ágy szélén. – Ugyanúgy, ahogy annak a rohadt, ostoba hadbíróságnak is megmagyaráztam! – kiáltotta. – Én kezeltem a műszereket. Többek között ez volt a dolgom. Ha valami baleset vagy sürgős eset adódott, néha elsősegélyt nyújtottunk. Hát persze, hogy rajta volt az ujjlenyomatom. Rajta is kellett lennie... de az övének nem kellett rajta lennie!
– Ha az életéért harcolt magával, akkor rajta kellett lennie – mondta Reisman, aki nem tudta elnyomni hangjában a megvetést. Odellt hallgatva... Odell-lel foglalkozva... Odellért aggódva... mocskosabbnak érezte magát a szarnál... és voltak pillanatok, mint ez a mostani, amikor gyűlölte őt ezért. – Ha úgy halt meg, hogy megpróbálta kihúzni a szikét, akkor rajta kellett lennie az ujjnyomának! Néma csönd ülte meg a szobát.
– Így történt, Myron? – kérdezte gyöngéden Osterman.
Odell hol az egyikre, hol a másikra nézett. – Isten a tanúm, nem tudom... Nem emlékezem... de az lehetetlen, hogy én... lehetetlen... iszonyú... – Szeme gyermekdeden, könyörgőn tágra nyílt. – Elmehetek most, uram? Rosszul vagyok.
– Rendben van, távozhat, Odell – intett megadóan Reisman. – Jelentkezzen Morgan őrmesternél és mondja meg neki, hogy az emberek megkezdhetik a vacsorát nélkülem. Senki se zavarjon, csak a legsürgősebb esetben. S emlékezzen arra, mit mondtam magának: pofa be! Mindent megteszünk, hogy segítsünk magán, úgy, ahogy azt megígértem.
Odell mint eddig, továbbra is beletörődött a sorsába. – Persze, értettem, uram – mondta halkan. Azután Ostermanhez fordult: – Köszönöm, uram... hogy beszélt velem.
Mihelyt magukra maradtak, Reisman a tábori ágy szélén ülve előregörnyedt. – Mi a véleménye, főtörzs?
– Az a véleményem, hogy önmagát ítélte el... egészen addig, amíg odáig nem ért, hogy nem én tettem – válaszolta Osterman. Vastag dossziét vett el az asztalról. – Akárcsak ez az anyag, amit megmutattál nekem... a hadbírósági jegyzőkönyv... a vallomása, amit később visszavont.
– Szóval úgy gondolja, nem érdemes belemenni a dologba?
– Dolgoztam már bonyolultabb ügyekben is. Koholt vádak... gyilkosságoknak feltüntetett öngyilkosságok... álerőszakok, amikor a lányt vagy a rokonait kellett volna sittre vágni, nem a krapekot. Végül azonban mindig kiderül valami, mi pedig megpróbáljuk tisztába tenni az ügyet. Persze van olyasmi is, amire sohasem derül fény. Van valami megérzésed a kölyökkel kapcsolatban? Oké. Megesik, hogy a jó spuri...
– Nem arról van szó, hogy meg lennék győződve az ártatlanságáról – szakította félbe Reisman. – De lehet, hogy ártatlan. Ha pedig az, azt akarom, hogy tisztázzák és minél előbb vigyék el innen, mielőtt nem késő. Ha viszont nem az... ha bűnös... azt akarom, hogy emlékezzen rá. Azt akarom, hogy állandóan maga előtt lássa, mit követett el, és férfi módra nézzen szembe tettével.
– Talán inkább orvosra, nem pedig zsarura lenne szükséged, Johnny – vélte Osterman. – Valamiféle pszichológusra vagy pszichiáterre vagy más ilyesmire.
– Lehet – ismerte el Reisman –, de pillanatnyilag kiegyezem egy jó zsaruban. – Nem akarta megvallani Ostermannek, hogy az a londoni taknyos kölyök pszichológus, és már megvizsgálta ugyanezt a problémát, aminthogy Stuart Kindernek sem vallotta volna be, hogy minden bizalmát Leon Ostermanbe helyezte.
Osterman fölállt és az ablakhoz lépett. Kialudt szivarját rágva bámult ki. – Ugye még emlékezel, Johnny, milyen az, amikor valaki zűrbe kerül és halálra rémül? Odaát Chicagóban, kölyökkorodban. Ezért érzel együtt ezekkel a pasasokkal, igaz?
– Én mindig zűrben voltam, főtörzs – vetette oda Reisman nyeglén. – Amióta utoljára találkoztunk, ez lett az életformám. És nem is tudom, már hányszor rémültem halálra.
Osterman hátrafordult, hogy szemügyre vegye Reisman arcát. – Tréfásan mondtad, de komolyan gondoltad, igaz-e Johnny?
Reisman rezzenés nélkül állta a tekintetét. Miért is olyan nehéz egyszerűen igennel válaszolni... és azután magyarázattal szolgálni? Vállat vont. – Hát persze, emlékszem – mondta... és már maga az, hogy kimondta, érezhetően könnyített a ránehezedő nyomáson, s megnyitotta az emlékezés zsilipjét. – Mindenre emlékszik? – kérdezte.
– Mintha csak tegnap lett volna – bólintott komolyan Osterman. – 1930 nyara. Mennyi idős voltál akkor? Tizenhét? Tizennyolc?
– Tizenhat éves voltam. – Reisman új cigarettára gyújtott, fölállt és ismét fel-alá kezdett járkálni a szobában...
Azon az őszön kellett volna a középiskola utolsó osztályát kezdenie, utána akár főiskola is következhetett volna, ha elszánja magát rá, s eldönti mit és hol kíván továbbtanulni és találnak valami megoldást a tandíjra. Apja szerzett neki ideiglenes nyári munkát a taxigarázsban: kocsit mosott és segített a szerelőknek. – Mindig hasznos, ha megtanulsz egy szakmát, még ha főiskolára kerülsz is – mondta Aaron és büszkén pillantott a fiára...
– Abban a pillanatban kiszúrtalak, amint beléptél az őrszobára – mondta Osterman. Még mindig karba font kézzel állt az ablaknál és szivarját rágva beszélt. – Felületesen ismertem az apádat, néha láttalak titeket együtt, de valójában semmit sem tudtam rólad. Egy szempillantás alatt láttam, hogy komoly zűrbe keveredtél. Halálra voltál rémülve, úgy festettél, mintha egész éjjel le sem hunytad volna a szemedet, talán még sírtál is egy keveset.
– Igen, meg voltam rémülve, de a legerősebb érzés bennem akkor a düh volt... azt hiszem, ez hozott az őrszobára – mondta halkan Reisman. Sírt is, de ezek a szégyen és a harag könnyei voltak, önmagáért, a gyász könnyei szegény öreg Tannerért...
Az egész szomszédság jól ismerte Tannert. Jószívű, barátságos pasas volt, a Kedzie Avenue-n volt cukorkaüzlete, valójában nem volt buki-lebuj, de azért fogadni is lehetett nála öt- és tízcentes alapon, a negyeddolláros tét már komolynak számított. Johnny Reisman sohasem értette, voltaképpen hogyan működik az egész, hogyan lehet nyerni, rá lehet-e bízni bárkire is az ember vér-verejtékkel megdolgozott filléreit; úgy működik-e, mint a lóverseny, az értéktőzsde vagy a lottó – vagy pedig Tanner, esetleg valamelyik másik krapek csak hasból bemond egy számot és kijelenti, hogy ez az, ez a nyerő szám. Apja is játszott néha, örökké arról szövegeit, hogy egyszer majd csak bejön neki a nagy nyeremény. – Jacob fiam, tegyél nekem egy szívességet – szólt hozzá aznap a garázsban, amint Johnny éppen kifelé indult munka után. – Menj el Tannerhez, tegyél meg nekem egy ötössel egy számot. Az a spurim, hogy szerencsém lesz. Ha belevaló srác vagy, emeld meg a tétet egy tízesre. Talán magad is megkockáztathatnál egy ötöst. Ki tudja? Talán ketten megkereshetünk annyit, hogy együtt elküldhessünk főiskolára...
– Nehogy azt hidd, kölyök, hogy le akarlak dorongolni, eszem ágában sincsen – mondta Osterman és kivette szájából a szivart. – Minden okod megvolt a rémületre. Bátorság kellett ahhoz, hogy begyere hozzánk és elmond nekem, mit tettél.
– Egy nyavalyát volt bátorság! – dörmögte öngúnnyal Reisman. – Ha lett volna bátorságom akkor, amikor itt volt az ideje, az öreg Tanner még ma is élne.
– Ennyi év után is eszed még magad miatta? Ostobaság! – kiáltotta váratlan fölismeréssel Osterman. – Én mégis azt mondom, bátorság kellett ahhoz, hogy begyere a zsarukhoz és beköpjél három gengsztert a gyilkosságbuliért...
A három gengszter akkor lépett be Tanner üzletébe, amikor Johnny szódat szürcsölve ült a bárpultnál, s Tannerrel beszélgetett azt követően, hogy megtett egy számot. Rajtuk kívül senki sem tartózkodott a boltban. Tanner arcára kiült a rémület. Az egyik férfi kulcsra zárta az ajtót és lehúzta a redőnyt. A másik kettő vállból himbálózva a pulthoz lépett. Johnny egyiküket sem ismerte, de fölismerte, mifélék – divatosan öltözött gengszterek, nem tréfálnak. Arra gondolt, talán a kasszát akarják kifosztani, de azután az egyik átnyúlt a pulton, galléron ragadta Tannert és rásziszegett: – Megmondtuk neked, hogy csakis mi intézzük a fogadásokat! – és tenyérrel, majd visszakézzel pofonvágta. A fiú ösztönösen reagált, a zsúfolt, ellenséges szomszédságú, terjeszkedő városban vívott sok száz iskolai és utcai verekedése emlékei alapján... Zsidó! Digó! Jakhec! Rohadt olasz! Zsidó kölyök! Koszos digó! Polyák! Fritz! Mocskos félvér! Nigger!... annak az érzelmi edzettségének az alapján, amelyet ambivalens magánéletében szerzett, hiszen abban nőtt fel és őrizte meg lelki épségét. – Hé, hagyjátok békében! – ordította. – Mi a fenét csináltok! – Elkapta a gengszter karját, hogy elrántsa az öreg embertől. Ekkor hátulról ütés érte, fejjel előre lerepült a bárszékről, csengett a füle, arca elzsibbadt. Egy szempillantás alatt rávetette magát egy másik gengszter, hajánál fogva rántotta föl a földről. – Kifelé, kölyök! – förmedt rá. – Takarodj, ha jót akarsz! Értetted? – A pult mögött módszeresen verték Tannert, az öreg segítségért könyörgött, ordított: – Fuss Johnny! Hívd a zsarukat! Hívd a zsarukat! – A fiú vaktában rávágott a haját húzó kézre. A gengszter elengedte, majd teljes lendülettel, visszakézből szájon vágta. Johnny hanyatt esett, de még hallotta a gúnyos hangot: – Belevaló kölyök vagy, mi? Verekedni akarsz, mi? Hát akkor lássuk, hogyan verekedsz ezzel itt ni! – Johnny megindult a gengszter felé, de aztán földbe gyökerezett a lába. A pofa pisztolyt szorongatott a kezében, egyenesen a szívére célzott; a vér megfagyott a fiú ereiben. – Ne – remegett meg kamaszhangja. – Ne lőjön le! – könyörgött. A gengszter elröhögte magát, a pisztoly csövét a fiú hasába nyomta és háttal a kijárat felé lökdöste. Tanner még mindig üvöltött. Éppen a hátsó helyiségbe vonszolták, pofozták. – Fuss Johnny! Fuss! Hívd a zsarukat! Hívd a zsarukat! – sikoltotta. A gengszter erre elvette a pisztolycsövet a fiú hasáról és a fejének szorította; Johnnynak a rettegéstől hányingere támadt, amikor megérezte bőrén az acélt. – A magad dolgával törődsz, fiam, értetted? – mondta minden szót külön hangsúlyozva a gengszter. – Egy szó a zsaruknak és halott vagy! Most pedig söprés és pofa be! Senkinek egy szót se! Sem most, sem máskor! Se apádnak, se barátaidnak, senkinek, a zsaruknak se! Ha kinyitod azt a nagy pofádat, ezzel gyűlik meg a bajod! – A pisztoly fenyegetően himbálózott a fiú félelemtől elhomályosuló szeme előtt. Valaki kinyitotta az ajtót, karját durván hátracsavarták, éles fájdalom hasított bele, mert a gerince alá mért rúgással kirepítették, s közben még hallotta maga mögött Tanner ordítását, azután csak futott, futott, futott...
– Elrohantam, főtörzs, őt pedig megölték – suttogta Reisman és hirtelen megállt Osterman előtt, szinte kérlelően meredt rá, a feltoluló emlékek hatására meg-megvonaglott az arca. – Nem vittem segítséget, azok meg úgy agyba-főbe verték az öregembert, hogy belehalt. Amikor én magának elmondtam az egészet, az apám éppen az öreg Tanner temetésén volt. Nekem is ott kellett volna lennem... de túlságosan szégyelltem magam.
– Mit szégyelltél! – hördült fel Osterman. – Ha nem ezt tetted volna, az öreged nem Tanner, hanem a te temetésedre mehetett volna.
– Azóta számtalanszor ott voltam a saját temetésemen, főtörzs – jegyezte meg keserűen Reisman. – Csakhogy sohasem halok meg. Ez a gyávaság bére.
– Hogyan érted azt, hogy a gyávaságé, Johnny? Talán gyáva voltál, amikor bejöttél az őr szobára és elmondtad nekem, mi történt? Ostobaságot beszélsz – háborgott Osterman, és a nyomaték kedvéért mutatóujjával böködte Reisman mellét.
– De akkor már késő volt. Az öreg Tanner meghalt. – Reisman újra ideges léptekkel kezdte róni a szobát.
– Semmit sem tehettél érte, Johnny – bizonygatta Osterman. – Hidd el nekem, már akkor késő volt, amikor azok a gengszterek ellátták a bajodat és kidobtak az üzletből. Bármit csináltak is Tannerrel, az első néhány perc okozta a halálát, és semmit sem tehettél volna, hogy megmentsd, még ha az egész átkozott rendőrséget visszahozod azoknak a nyakára. Halott volt már, amikor a felesége rátalált és fölhívott minket. Egy kicsit tovább tartott a halála, ez minden...
De Johnny Reisman nem tudta, hogy az öreg haldoklik. Rémületében elrohant... egy szót sem szólt az apjának, amikor hazáén, sőt azt hazudta neki, hogy Tanner boltját zárva találta... azt mondta, minden rendben van, amikor Aaron aggódva rápillantott és megkérdezte: mi baj, rosszul van-e... arra gondolt, hogy elszalad nagybátyjához. Pete-hez, tőle kér segítséget... Pete erős, pisztolya van, jók az összeköttetései, biztosan tudná, mit kell tenni... de azután eszébe jutottak a fenyegetések, mit csinálnak vele, ha bárkinek is szól; főként magát, csak másodsorban nagybátyját féltette, meg azon tépelődött, vajon Pete is elkövet-e olyasmiket, mint ezek a gengszterek, de elítélendőként, elképzelhetetlenként elvetette e gondolatot, mert hát Pete nem ilyesfajta gengszter volt. Reggel Aaron megmutatta neki a hírt az újságban, angol és jiddis nyelven átkozta a tetteseket, Johnny pedig, zavarát leplezve még néhány olasz átkot is fűzött hozzá. Tannert vérbenfagyva, eszméletlenül találták a boltjában... válságos állapotban szállították kórházba, írta az újság, beszélni nem tud. – Hát nem csodálom, hogy zárva volt a bolt – mondta naivul Aaron, akinek még álmában sem jutott volna eszébe, hogy az újságban olvasott hírrel valamiképpen összefüggésbe hozza a fiát... Johnnynak pedig iszonyú erőfeszítésébe került, hogy úrrá legyen feltörő érzelmein, s csak később, amikor apja elment hazulról, tört ki belőle a zokogás és hányta el magát. Egy álló napon át tartott Tanner haláltusája, s e nap minden másodperce kínszenvedés volt Johnny Reisman számára; azt kívánta, bárcsak életben maradna, felépülne az öregember, hogy ha úgy tartja helyesnek, vallomást tehessen a zsaruknak, s ily módon levegye válláról a felelősség terhét... de lelke mélyén, egy parányi, újonnan fölfedezett, kegyetlen és ijesztően idegen zugában jól tudta, ha Tanner meghal, talán soha senki sem szerez tudomást arról, milyen szerepe volt őneki az ügyben. Másnap az újságban olvasták, hogy Tanner meghalt. Amikor Aaron elment hazulról, odaszólt neki, hogy elkéredzkedik a munkából, mert ki akar menni a temetésre. Johnny Reisman hosszan küszködött félelmével, gyászával és dühével, azután elment az őrszobára...
– Ha életben marad, talán sohasem mentem volna el magukhoz – mondta Reisman.
– Meglehet. És az is lehet, hogy Tanner annyira félt volna, hogy ki sem nyitotta volna a száját. De te beszéltél, Johnny, és ez az, ami számít – állapította meg Osterman. Reisman előtt elhaladva a székhez ment és újra meggyújtotta a szivarját. – Azóta is örülök, hogy velem, nem pedig valami hájfejű alakkal beszéltél. Emlékszel még, hogy mihelyt mindent elmondtál nekem, fogtalak és kettesben egyenesen a Tanner-bolthoz mentünk, hogy meggyőződjek arról, az igazat mondtad-e. Nem mintha feltételeztem volna, hogy hazudsz vagy más ilyesmit, de tudod, gyakran előfordul, hogy hisztérikus vagy hóbortos alakok azt képzelik, fontos értesülésekhez jutottak, sőt még az is megesik, hogy a krapek megpróbálja elmosni, mit követett el, te pedig irtóra beijedtél és ideges voltál, így hát először személyesen akartam ellenőrizni mindent. Senkinek sem szóltam egy szót sem, még a bolt előtt őrködő hekusnak sem, és mint később kiderült, átkozottul okosan csináltam. Magam sem tudom, lehet, hogy megpróbáltalak fedezni, mert eljöttél hozzánk, vagy dicséretre vágytam, megpróbáltam megjátszani a nagy nyomozót, aki egymaga oldja meg a rejtélyt. Még később sem írtam jelentést, hála a nagy égnek, így semmi sem utalt arra, hogy valamiféle összefüggés van közted és a Tanner-ügy meg a későbbi fejlemények között. – Osterman elhallgatott, hosszan, mélyen megszívta a szivarját, megvárta, amíg Reisman hátrafordul, és ismét felé indul. – Gondolom, most azt fogod elmondani, hogy másnap is gyáva voltál, amikor szembeszálltál a stukkerrel, igaz? – kérdezte csöndesen.
Reisman áthajolt az íróasztalon, és cigarettájának rövid csikkjét belenyomta a hamutartóként szolgáló konzervdobozba.
– Az mind egy és ugyanazon dolog része volt. Azt hittem, kiráz a hideg, úgy féltem – motyogta, s gyömködte, nyomkodta a forró parazsat, amíg meg nem pörkölte az ujját.
A rettegés egyetlen pillanatra sem hagyta el. Tapintható közegnek érezte, amely körülöleli attól a perctől fogva, hogy elkötelezte magát... hogy elment a rendőrőrszobára, azután meg a gyilkosság helyszínére, ahol rekonstruálta a történteket Osterman főtörzsőrmesternek és személyleírást adott neki a gengszterekről; hogy visszaindultak az őrszobára, s útközben ideges, kapkodó pillantásokkal vizslatta a néhány szembejövő gyalogos és a sikátorok kapuiban ő dongok arcát; hogy titkon Ostermannel priuszképeket nézett át és rámutatott azokra, akik eléggé hasonlóak voltak a gyilkosokhoz, és ezért begyűjtötték őket kihallgatásra... meg később, amikor magára maradt... „Vigyázz magadra, kölyök! Azonnal értesítsél, ha meglátod valamelyiket közülük! Tartjuk a kapcsolatot!” mondta a detektív... s ezzel Johnny ismét kint volt az utcán, egyedül maradt magával és a rettegésével. Ez volt a legszörnyűbb az egészben. Nem ment be a munkahelyére. Beült egy moziba, hogy ne kelljen magával foglalkoznia, hogy felejtsen, hogy csakis azoknak az embereknek az életével és érzelmeivel foglalkozzon, akik azon a hatalmas, széles vásznon megjelennek. Amikor kilépett a moziból, késő este volt, de semmit sem felejtett. Már a kijáratnál megrohanta az ismerős rettegés, a sarkában volt egészen hazáig. Óvatosan, pattanásig feszült idegekkel haladt az utcán, szokásával ellentétben éberen figyelt minden képre, hangra, mozdulatra. A gengszter az épületek között haladó magasvasúti töltéshez vezető sikátorból lépett ki eléje. Ugyanaz volt, aki ellátta a baját Tanner boltjában. Ha azonnal tüzel amint meglátja a fiút, Johnnynak vége lett volna, de a pisztolya tokban volt, ráadásul a krapek még előbb alaposan össze is akarta verni Johnnyt, el akart játszadozni vele, mint macska az egérrel, meg akart bizonyosodni arról, hogy a fiú valóban tudja-e, kicsoda ő, mi az, ami vár rá és miért kapja meg most a magáét. Amikor a gengszter a szájára tapasztotta a tenyerét és bevonszolta a sikátorba, közben meg átkozta, amiért elment a zsarukhoz, a fiú első reagálása a maradéktalan és abszolút rémület volt – ez tagadhatatlan. Agyában-testében minden csöpp vér megdermedt. De a rettegés nem vezetett sehová, mit sem kezdhetett vele, s amint a krapek dühödten nekiesett, az ütések kínzó fájdalma, Tanner vádló szelleme, a gyávaságának fájó emléke mind összevegyült a legelemibb önvédelmi ösztönnel, s Johnny eddig soha nem ismert dühvel ugrott neki a gengszternek. Az meglepetten hátralépett, a kabátjába nyúlt a pisztolyáért, de eközben arcát és testét fedezetlenül hagyta a fiú hisztérikus, őrjöngő, kétségbeesett, hatásos támadásával szemben. A gengszter nekiesett a házfalnak, megbotlott, elesett, a pisztoly kirepült a kezéből, Johnny fölkapta és remegve ráfogta támadójára. Még hallotta az iszonyú „Neeee!” sikoltást, de ekkor a sikátor túlsó végén a magas töltésen végigrobogott egy vonat és a zakatolás meg a fel-felvillanó fények minden egyebet elnyomtak. A kezében tartott fegyver tapintása szívdobogtató, hihetetlen erő érzését keltette benne, amit csak fokozott a gengszter iszonyú rettegésének a látványa. Johnny sem félelmet, sem sajnálatot, sem rokonszenvet vagy szánalmat nem érzett a pasas iránt – csak azt, hogy meg kell védenie magát, bosszút kell állnia Tannerért, s szinte nyugodt, határozott tudatossággal látta, hogy végeznie kell támadójával. Tüzelt. Jóformán nem is hallotta a dörejt, mert egybeolvadt a vonat dübörgésével. Újra meg újra meg újra tüzelt, tudatában volt annak, hogy mit tesz és ujjongva élvezte, csak akkor hagyta abba, amikor rádöbbent, hogy kilőtte az egész tárat és hogy az őt körülvevő zárt térségre néma csönd borul. Lassan a szitává lőtt, véres holttesthez lépett, a sötétben rámeredt, a kép beleivódott az agyába, s ekkor a fölismerés gyötrelmes, szörnyű zokogásával eldobta a pisztolyt és elrohant...
– Szóval beijedtél. Na bumm! Nagy dolog! – mondta Osterman. – Miért is ne rémültél volna meg? Az ember nem mindennap lő le valakit. Nekem, hála istennek, soha nem kellett megtennem, de még egy zsaru is ideges lesz tőle.
– Nem így értettem – suttogta Reisman valahonnan nagyon messziről... Azóta már megtanulta... most már ideges sem lett tőle... minden megjelenési formájában és álarcában harcolt ellene és megölte a világ minden részében, s minden alkalommal könnyebben tette meg. – Nem érti, főtörzs. Nem arról van szó, hogy meg kellett ölnöm. Meg akartam ölni.
– Nem, Johnny. Meg kellett ölnöd. Ezért sem tehetsz magadnak szemrehányást – bizonykodott Osterman. – Vagy te vagy ő... talán csak balesetről volt szó, ahogy apád mondta, amikor odahaza fölhívott engem, én meg lélekszakadva rohantam hozzátok.
– Van valami, amit valójában sem akkor, sem később nem tudtam megérteni. – Reisman visszaült a tábori ágyra. – Miért fedezett engem? Miért vett magának annyi fáradságot? Hiszen rábírta apámat, hogy ki ne mozduljon a lakásból és megeskette, hogy soha egy szót sem ejt senki előtt az ügyről. Azután visszahurcolt abba az istenverte sikátorba, ahol telehánytam az egész környéket, amíg maga elvacakolt a stukkerrel meg a holttesttel. Azután levitt a kikötőbe, és másnap reggel már szenet lapátoltam a megélhetésemért a Michigan-tavon egy ércet szállító hajón. Nem panaszképp mondom, főtörzs – jegyezte meg Reisman gunyorosan széttárva a kezét. – Végtére is ezek azok az embert érlelő kis élmények, amelyeken át kell esni, ha férfivá akar lenni és...
– Ennyivel tartoztam neked – szakította félbe, vállat vonva Osterman. Szivarja hamujára bámult, de a világért sem pillantott volna föl. – És tulajdonképpen mi is volt az egész? Semmiség. Egy átkozott banditát utolért a jól megérdemelt büntetés. Még meg is takarítottad az adófizetőknek a kivégzés költségeit. Végül a másik kettőt is elkaptuk. Rendes srác voltál. Irtó bátor dolgot műveltél és két módon is bajba kerülhettél volna... a kisebbik az lett volna, hogy meggyűlik a bajod a zsarukkal meg a törvénnyel, a nyomozás és a többi... a nagyobbik, ha belebotlasz annak a gengszternek a bandájába. Ahogy már mondtam... semmi kár nem származott abból, hogy a magam módján oldottam meg a dolgot.
– De kockázatot vállalt. Meggyűlhetett volna a baja, méghozzá komolyan.
– Hát igen – mondta Osterman. Nehézkesen föltápászkodott és ismét az ablakhoz lépett.
– Miért tartozott ezzel nekem? – sürgette Reisman.
– Bűntudat – dörmögte Osterman, kibámulva a táborba. – Akárcsak ezek a krapekok. Akárcsak te. – Egyenesen Reisman szeme közé nézett. – De én az ostobaságom miatt éreztem bűntudatot. Az én hibámból történt, hogy az a gyilkos majdnem lepuffantott téged. Csakis a bátorságodon múlott... talán még egy kis szerencséd is volt... talán kicsit isten keze is benne volt, ki tudja? ... hogy te kaptad el őt és élve megúsztad, úgy hogy be is tudtál számolni a dologról. Nem lett volna szabad elengednem, miután bejöttél és megmondtad, kik voltak Tanner gyilkosai. Védőőrizetbe kellett volna vegyelek, egy szállodában elhelyezni, vagy rád kellett volna állítanom éjjel-nappal valakit, hogy gondoskodjék biztonságodról. Tudhattam volna, hogy amint elkezdek nyomozni azok után a krapekok után, leadják a drótot és a nyomodban lesznek. Még az is lehet, hogy láttak minket együtt az utcán. Ki tudja? Szóval... te megtetted a magadét, és én is a magamét. Amit az öreged mesélt nekem... amit itt látok... nem változtál. Még mindig megteszed a magadét, mi, John?
– Hát, maga?
– Én is, persze. Miért is ne? Végtére is ezért él az ember, nem? – mosolygott rá Osterman. – Van valami kajád ebben a lebujban? Farkaséhes vagyok.
– Hideg, száraz fejadagot eszem a foglyokkal.
– Mi lenne, ha együtt elmennénk a faluba?
– Nem tehetem. Később még őrségbe is kell mennem.
– Hát akkor egy időre búcsút veszünk egymástól, igaz-e, kölyök? – nyújtotta a jobbját Osterman. – Megteszek Odellért mindent, amit csak tudok és majd értesítelek. Örülök, hogy segíthetek. De kizárólag egyéni akció lesz, a saját módszerem szerint. Semmi hivatalos.
Reisman melegen megrázta a kezét. Szerette Leon Ostermant, és most végre úgy érezte, hogy ismeri is, és ez nemcsak rendben volt... ez jó is volt. – Pontosan így képzeltem, főtörzs – mondta. – Nem mehet a dolog hivatalos úton. Máskülönben már rég kidobtam volna magát.

 

11.

Stuart Kinder százados március 23-án, egy csütörtöki napon érkezett vissza a Stokes-uradalomban létesített megerősített táborba. Két álló napon át traktálta a rabokat lelkesítő szónoklatokkal, propaganda- és erkölcsi tartalmú brosúrákkal látta el őket, Miért harcolunk? című filmeket vetített nekik, de közben folyt a rendes kiképzés is. Mindez azt a célt szolgálta, hogy megfelelő kedélyállapotban legyenek szombat reggelre, amikor Reisman a lőtéren élestöltényeket kívánt szétosztani. Néhány kuncogástól eltekintve – amikor Kinder szándékolatlanul anya, isten, haza típusú frázisok puffogtatására tért át – az emberek feszülten figyeltek, nagy érdeklődéssel követték a leadott anyagot, bár Reisman élt a gyanúperrel, hogy ennek oka inkább az volt, hogy örültek a szórakoztatásnak, ami enyhített kiképzésük unalmán és fáradságos taposómalmán, s nem tekinthető Kinder erőfeszítése jótékony eredményének.
Ha – amint Reisman gyanította – még nem tudatosult bennük a valamennyiüket fenyegető életveszély, legalábbis egyes foglyok parázsló rettegése, gyűlölete és kétségbeesése formájában, akkor most eljött az ideje, hogy előhívja ezt, ha másért nem, hát hogy azonnal kihozza, majd kiirtsa belőlük ezt az érzést, vagy minimális célkitűzésként biztonságosabban elaltassa a kiképzés időtartamára.
Péntek este, vacsora után Reisman két járőrbe osztotta be a rabokat; mindegyik csoportnak különleges felderítő megbízást adott, s a birtok távol fekvő részeiben jelölte ki a célpontokat. Nem mintha még szükségük lett volna efféle éjszakai gyakorlatra a Stokes-uradalom területén. Az eltelt időben már többször bejárták éjjel is, nappal is a birtok minden talpalatnyi helyét, szükség esetén pontosan fel tudtak sorolni valamennyi jellegzetes körvonalat, jellemző vonást és tereptárgyat, s feltehetően még bekötött szemmel is elvégezték volna a menetgyakorlatokat és felderítő megbízatásokat.
Önmaga és társai meglepetésére Victor Franko lett az egyik járőr parancsnoka. A másiké Ken Sawyer.
Az első járőr indulása után tizenöt perccel kelt útra a másik. Mindkét csoport szigorú parancsba kapta, hogy csöndben haladjon és kerülje el a másikat, mintha háborúban ellenséges hadseregek tagjai lennének – csakhogy Reisman a térképeken úgy jelölte ki a menetirányokat, hogy a két csoport útja több helyen keresztezze egymást. Első ízben vonultak ki egyedül. Csak ők, a rabok. Őrök nélkül.
Stuart Kinder ott állt Reismannel a tábor külső kapujában, s amint figyelte a sötétbe vesző, őrizetlen foglyok kivonulását, szorongás fogta el. Vajon tanácsos-e az efféle éjszakai menetgyakorlat? S már-már kételkedni kezdett saját munkája hatékonyságában.
– Valóban azt hiszi, hogy okos dolog ez? – kérdezte súgva Reismantől.
Reisman először az órájára, azután Kinderre pillantott. Társa gyakorló egyenruhát öltött és ismét ott volt a vállán a géppisztoly. Ezúttal szemmel láthatólag már jobban megbarátkozott a fegyverrel.
– Körülbelül két óra hosszat lesznek odakint egyedül – szólalt meg. – Éppen elég ideig, hogy megbeszélhessék, ha valami rosszban törik a fejüket holnapra.
– De hát miért hagyjuk őket? – kérdezte hitetlenkedve Kinder. – Maga sem akarja, igaz?
– Nem... valójában nem. De magunk sem tudjuk. Tegyük fel Stu, ez a maga által egyszer említett megbízhatósági próba Reisman-féle egyéni változata.
– Még csak most dolgozom ki – magyarázta sietve Kinder. – Meglehetősen bonyolult, csak kísérlet lenne, de...
– Lazítanunk kell most annyira a kötélen, hogy fölakaszthassák magukat – jelentette ki határozottan Reisman. – Meglehet, teljesen hamisan ítéljük meg őket. Előfordulhat, hogy mindaz, amit tanítottam nekik; minden, amit együtt csináltunk, rossz viccnek bizonyul és a háromhetes, sűrített kiképzés eredménye egy pillanat alatt szertefoszlik... vagy még rosszabb is történhet. De másképpen hogyan állapíthatnánk meg, vajon beválik-e az, amit csinálunk?
Együtt mentek vissza a laktanyaépületbe. Reisman rápaskolt Kinder fegyverének a csövére, úgy figyelmeztette: – Ne feledjen el megbizonyosodni arról, hogy használni is tudja ezt a csúzlit, ha a szükség úgy hozza magával.
Kinderben egyszerre csak tudatosult az, hogy ez az egész dolog félelmetesebben reális, mint ahogyan eddig bármikor vélte volna.

 

Victor Franko egyenesen az aznap befejezett lőtérhez vezette járőrét. A szirtfal szárazföld felőli oldalán egy természetes mélyedésben létesítették, az uradalom végében. A holdfény beragyogta a golyófogó gödröket, a lőtáblaállványokat és a cölöpöket, a földhányásokat és homokzsákokat, amelyek mögött majd a jelzők lapulnak. A járőr tagjai Napoleon White, Archer Maggot, Roscoe Lever, Myron Odell és Luis Jimenez voltak.
– Tíz perc pihenő – rendelkezett Franko. – Rágyújthattok, ha akarjátok, de játszunk katonásdit, a gyufát és a cigit takarjátok el a markotokkal, nehogy bárki meglássa.
– Nagy dolog – morgott Lever. – Mit képzelsz, ki vagy te, hogy parancsolgass nekünk, mit tehetünk és mit nem, te hólyag?
– Te hülye, hát egész éjszaka fel-alá akarsz menetelni ezen a kibaszott terepen? – támadt neki Franko. – Vagy a farkadon akarsz ülni és szép kényelmesen kivárni, amíg lejárt az idő? Reisman soha nem tudja meg, mit csináltunk, ha nem jár el a szánk.
– Egyébként is, mi a fenét keresünk itt, Franko? – kérdezte kihívóan Napoleon. A földre huppant és hátát nekivetette egy földhányásnak. Látta a térképet és az útvonalat, amelyet Reisman az áttetsző acetát koordináta-borításra rajzolt, s jól tudta, hogy a járőrnek a parancs értelmében a lőtértől távol kellene járnia.
– Hát, ide figyelj, White – csattant fel Franko –, szarok arra, hogy valaha tiszt voltál! Most már nem vagy az. Olyan vagy, mint mi, többiek. Amikor az a spicli százados téged nevezett ki parancsnoknak, azt tettem, amit mondtál, követtelek és befogtam a pofámat, igaz?
– Többé-kevésbé – hagyta rá Napoleon. Amikor Franko törleszkedni akart hozzá és megjátszottá a havert, ő is Nappy-nek szólította – de most White volt a szöveg.
– Oké! Hát, akkor azt teszed te is – parancsolt rá ingerülten Franko.
– Így kő' ezt öregem, így bizony – dörmögte Archer Maggot. Szíve szerint azt mondta volna, ez nem olyan, mint mi többiek, te hülye digó! Hát nincs szemed, hogy lássad?... De már megtanulta, hogy gyötrelmes, gyűlölködő előítéleteivel semmire sem megy a többieknél, csak saját magának árt, így azután inkább nem mondott semmit.
– Te is befogod a pofádat, Balhés! Nincs szükségem a segítségedre – osztotta ki őt is Franko.
Napoleon ügyet sem vetett Maggotra, mert azt tapasztalta, így boldogul vele legjobban. Gúnyosan, feszesen tisztelgett ültéből Frankónak és hangosan kiáltotta: – Igenis, tábornok úr! – Úgy érezte, Reisman megalázta, amikor aznap éjszaka Frankót nevezte ki a járőr parancsnokának. Jóllehet sorra valamennyien megpróbálkozhattak a parancsnoksággal, az utóbbi időben egyre gyakrabban Napoleonra bízták e tisztséget, s most már el is várta ezt a parancsnoktól, szinte a jussának tekintette. Cigarettát dugott a szájába, sisakellenzőjével eltakarta, tenyerébe rejtett egy gyufásdobozt és meggyújtott egy gyufát. Ha Franko úgy kívánja, hogy az éjszaka hátralevő részében itt rostokoljanak, hát a fene bánja! Ő csak a parancsot teljesíti. Franko viszi majd el a balhét, ha Reisman rájön a dologra, s annyi bizonyos, hogy akkor utoljára nevezték ki parancsnoknak – legfeljebb a latrinarészleg élére állítják.
Victor Frankónak azonban esze ágában sem volt, hogy csupán tétlenül üljenek. A holnapi napról akart beszélgetni. Egy ideig hagyta, hogy üldögéljenek, lazítsanak, bolondozzanak és dohányozzanak, de közben alaposan meghányta-vetette magában terve részleteit, meg azt is, hogyan adja be ezeknek a lökött krapekoknak.

 

A közeli dombok között Samson Posey haladt elővédként Ken Sawyer járőre előtt. Meghallotta a hangokat, lopva megközelítette a hangok forrását, azután gyorsan visszatért és jelentette, hogy Franko őrjárata a lőtéren heverészik. A hallottak felkeltették Sawyer kíváncsiságát és intett az embereinek, hogy gyűljenek köréje. Az indiánon kívül, Calvin Smith, Glenn Gilpin, Vernon Pinkley és Joe Wladislaw volt vele.
– Próbáljuk ki, mennyire tudjuk megközelíteni őket anélkül, hogy észrevennének – suttogta. Élvezte járőrparancsnoki szerepkörét, hálás volt Reismannek, amiért gyakran lehetőséget adott neki, hogy bebizonyítsa, mennyire jártas és tapasztalt a kiképzés egy-egy ágában. Társai pedig – még az akadékoskodók és a nagypofájúak is, akik szerették megjátszani a belevaló fejet – érezhetően tisztelték és okvetetlenkedés nélkül követték, hiszen ő volt közöttük az egyetlen, aki már puskaport is szagolt.
Gyorsan és némán felfejlődtek a cserjésben, pontosan követték Sawyer jelzéseit, elfoglalták állásaikat a lőtér dombos kerületén; olyan helyre kúsztak, ahol láthatták és hallhatták a másik járőr tagjait anélkül, hogy azoknak sejtelmük lett volna jelenlétükről.

 

– Volna egy tervem holnapra – szólalt meg Victor Franko.
– Éspedig? – Luis Jimenez gyanakodva pillantott rá.
– Holnap kijövünk ide és élestöltényt kapunk – kezdte vontatottan Franko. Szemét körbejáratta emberein, közben meg úgy tartotta feléjük két tenyerén a géppisztolyát, mintha fogadalmi felajánlást tenne. – Tizenketten vagyunk kilenc ellen.
– Tízen vannak. Azt a másik századost is itt eszi a fene – emlékeztette Roscoe Lever, de közelebb húzódott hozzá.
– Kilencen vagy tízen, a fene törődik vele! Hárman is elbánnánk azokkal a smasszerekkel, laposra vernénk őket!
– jelentette ki Franko. A légkör villamossággal telt meg. Franko észrevette, hogy a többiek feszülten figyelnek, senki sem heverészett már ábrándosan.
Myron Odell tiltakozásra nyitotta a száját, de egyetlen szó sem jött ki a torkán. Valami ismeretlen félelem lett úrrá rajta, s ez kiszorította a rokoni érzelem apró rezdülését, amelyek egyre inkább erősödtek benne az utóbbi napokban, a többiekkel eltöltött hosszú napok és éjszakák során. Visszahúzódott, némán figyelt.
– Baszd meg, Franko, soha életedbe' nem tudtad mit beszélsz – gúnyolódott Maggot.
– Akkor meg minek hegyezed úgy a füled, Balhés? – vetette oda neki kihívóan Franko.
– Te nagy bajt beszélsz, öregem! Azt hiszem, talán jobb lesz, ha befogod a szádat – hallatta a hangját Jimenez.
– Dehogyis, csak hadd beszéljen, Luis – erősködött Napoleon. – Halljuk, mit tud mondani nekünk. Biztos vagyok benne, hogy valami elképesztő dologgal rukkol ki.
– Hát először is, azok semmire se számítanak – kezdte Franko.
– Hát először is, tévedsz – kötekedett Napoleon. – Azt hiszed, Reisman is olyan ostoba, mint te?
– Az isten szerelmére, figyelj már rám, Nappy! – szólt Franko, de hangja most már távolról sem volt kihívó, inkább könyörgő.
– Igazad van, öregem – vetette közbe Maggot. – Csak hadd dumálja halálra magát.
– Meglepjük őket... valamennyit kikészítjük... és senki se tudja meg, mi történt, mert ide soha nem jön senki – ábrándozott tovább Franko.
– Úgy érted, öljük meg őket? – motyogta döbbenten, hitetlenkedve Odell.
– Hát mi a fenét képzelsz, mire gondoltam, ártatlanság?
– De hát nekik géppuskáik vannak. Agyonlőnek minket. Megölnek mind egy szálig! – tiltakozott Odell.
– Dehogyis ölnek meg, ha rajtuk ütünk – vágta ki diadalmasan Franko. Szeretettel megpaskolta a géppisztolyát és közben komor arcát önelégült mosoly öntötte el. – Négyszázötven lövedék percenként, így tanította nekünk a nagymenő, igaz-e?
– Igen ám, de csak harminc lövedék van egy tárban – emlékeztette Napoleon.
– Háromszor annyi, mint amennyire szükségem van... három golyó mindegyiknek... maximális lőtávolság, ezerhétszáz yard... hatásos lőtávolság kétszáz yard... jól bemagoltam, amit tanítottak, igaz-e? És ennél sokkal közelebb leszek ahhoz a rohadékhoz.
– Ugye megmondtam, hogy valami káprázatossal rukkol ki! – gúnyolódott Napoleon.
– Hagyd már abba a piszkálódást, az isten verjen meg! – hördült fel Napoleonhoz fordulva Lever. – Figyeld, mit mond!
– Oké – egyezett bele engedékenyen Napoleon. – Szóval meglepjük a tíz pasast, akik éberen figyelik minden mozdulatunkat. Valamennyit megöljük. Azután mit csinálunk?
– Eltemetjük őket... oda! – Franko hegyeset köpött és a golyófogó gödrökre mutatott. – És ha nem járna annyi vesződséggel, még azt is mondanám, hogy fogjuk meg és dobjuk őket a pöcegödörbe! Annyi szent, hogy Morgan oda kerül!
– Azután mi lesz, Franko? De valami okosat mondjál – szólalt meg Lever. Ujjai idegesen babráltak géppisztolya biztonsági zárján, fel-le csattogtatta.
– Ahogy már mondtam, soha senki se jön a táborba. Hát persze, hogy van tervem... de lesz elég időnk, hogy körülnézzünk egy kicsit és még jobban átgondoljuk a dolgot. Ha pedig valaki megsebesül, el tudjuk látni.
– Há' persze, Franko, már látlak is frankón, ahogy ápolónőt jáccol körülöttem, nekem meg golyó van a seggembe'... még viccnek is rossz!
– És mit csinálunk a temetés után? – firtatta Napoleon. – Mi az a nagyszerű terved? Átúszunk a Csatornán a németekhez?
– Sötétedésig bevesszük magunkat a kastélyba. Gondjainkba vesszük azt a nőt, és...
– Gondolom, őt is megöljük! – vágta oda Napoleon.
– Mi a baj, fiú? Nem mered megtenni, inadba szállt a bátorság? – provokált Maggot.
– Bátorság! – robbant ki mélységes megvetéssel Napoleon. Maggot lába elé köpött. – Ezt tartom a te liliomfehér erőszaktevő bátorságodról!
Maggot előrelendült, de Franko elkapta a karját, visszarántotta. Roscoe Lever pedig, aki alig várta, hogy további részleteket halljon, segített neki lefogni.
– Úgy van. Őt is megöljük és elviszünk mindent, amire a meneküléshez szükségünk lehet – folytatta egyre nekivadultabban Franko. – Éjszaka indulunk... magunkkal viszünk annyi fegyvert, lőszert és élelmet, amennyit csak bírunk. Nem megyünk ki az útra... a tengerpartot követjük. Keresünk egy hajót és elvisszük. Átkelünk a Csatornán vagy elmegyünk valahová, egy szigetre... talán még Írországig is eljutunk. Azok nem hadviselők.
Napoleon elcsodálkozott, hogy Franko tudja ezt. – Ez már igen, ezt nevezem jól kifundált tervnek – mondta mosolyogva.
– Nem rossz. Tudsz jobbat? – harciaskodott Lever.
– Tudok. Folytassuk a katonásdit – felelte Napoleon és cseppet sem csengett tréfásan a hangja. Előrelökte a géppisztolyát. – Lefogadom, hogy holnap már ezeket sem hagyják nálunk. Lefogadom, hogy Reisman elszedi ezeket tőlünk és elölről kezdjük az M1-esekkel. Egyes lövésekkel... nyolc lövedék táranként... Mit gondolsz, mire mégy azokkal, Franko?
– Mi a különbség! – szónokolt Franko. – Velem tartasz, vagy sem?
A többiek várakozóan pillantottak Napoleonra, még Archer Maggot is, mintha válaszukat őtőle tennék függővé.
– Neked kell megadnod a jelt, gyilkos – mondta Napoleon –, de úgy indíts, hogy mindenki láthasson... és talán veled leszek.

 

Ken Sawyer legszívesebben fölugrott volna fedezékéből, hogy rájuk kiáltson, de fogalma sem volt, tulajdonképpen mit is mondhatna. Gyorsan visszakúszott figyelőállásából, körbefutotta fülelő embereit, s intett nekik, hogy kövessék. Mihelyt kiértek Franko járőrének hallótávolságából és újra rátértek kijelölt útirányukra, álljt vezényelt és megkérdezte:
– Most meg mihez kezdjünk?
– Akarják megölni századost – szólalt meg a fejét rázva Samson.
– Nincs benne valamennyi. Szerintem, csak ez a Franko akarja. Nem jó ember – nyilatkoztatta ki fojtott hangon Calvin Smith. – Jézus azt mondta: „Ne ölj.” Így írja Máté evangéliuma.
– Ezt tartsd meg magadnak, amíg templomba nem mégy – torkollta le Sawyer. – Az a kérdés, hogy most mit tegyünk? Szóljunk a századosnak?
– Ezt nem tehetjük – mondta Gilpin. – Nekem sem tetszik a dolog, de az ember nem köp be senkit.
– Fel fogják akasztani – szólalt meg idegesen Joe Wladislaw. – Talán a többieket is, csak azért, mert meghallgatták.
– Akkor meg mi a jó büdös fenét csináljunk? – követelt választ Sawyer. Tudta, hogy ő mit tenne, ha bekövetkezne, amitől tartott. Egymaga megfékezné őket, de nem merte megmondani társainak. – Talán vissza akartok menni, odaálltok eléjük és közlitek, hogy mi is benne vagyunk? Őrület! – kiáltotta.
– Én azt mondom, fogjuk be a szánkat, aludjunk egyet rá, aztán meglátjuk, holnap mi történik – javasolta Gilpin.
– Nem tudunk semmit arról, hogy bárki bármit forralna. Mi csak azt hallottuk, hogy Franko pofázott.
Gyanakodva méregették egymást, mert egyszerre már nem úgy gondolkodtak, hogy mi, hanem én. Victor Franko új elemet vitt abba a törékeny egységbe, amit kialakítottak, s egyikük sem volt hajlandó színt vallani a másik előtt.

 

Stuart Kinder százados olyan ideges volt, hogy reggel meg sem mert borotválkozni, mert félt, hogy megvágja magát. Nyavalyásnak érezte magát, meg volt győződve arról, hogy ugyanolyan siralmasan fest, mint a rabok. Mielőtt elhagyták volna a tábort, Reisman neki és az őrosztagnak hat további töltött tárat adott ki a géppisztolyaikhoz, azután eligazította őket, hogyan helyezkedjenek el a lőtéren és mi a teendőjük, akár simán megy minden, akár váratlan vészhelyzet áll elő. A kivonuláskor a raboknak nemcsak teljes menetfelszerelésüket, hanem a súlyos lőszeresládákat is cipelniük kellett. Hajnalban tiszta, szeles időre ébredtek és úgy tűnt, derült napra számíthatnak. De Kinder megérezte a növekvő feszültséget – inkább szorongás volt ez, mint várakozás, s maga is így érzett – a rabok elszánt, ütemes mozdulataiban és abban a komor csöndben, amely lepelként borult rájuk, elfojtva a máskor szokásos egymás közötti és az őrökkel folytatott csipkelődést. Kinder egy percre sem vette le a szemét arról a két rabról, akinek szemmel tartását rábízták. Minden biztonsági előírással szemben, csőre töltve, felhúzott billentyűvel, kibiztosított géppisztollyal menetelt, mintha az arcvonalon lennének, ahol bármely pillanatban támadás érheti őket – ezt kapta parancsba egyébként valamennyi őr is.
A lőtérhez érve, Reisman a hosszú, alacsonyan fekvő völgyhöz vezető bejáratnál különvált a csoporttól, és gyorsan körbejárta a környéket. A lőtér körüli dombocskák mindkét oldalán szimatolt, bejárta a környező szurdokokat, megvizsgálta a céltáblaoszlopokat, a golyófogógödröket és földhányásokat, kereste-kutatta, nem találja-e valami rendellenesség jelét, valamit, ami arra utalna, hogy az előző éjszaka valami gaztettet készítettek elő. Nem talált semmit, csak elnyomott és elhajított csikkeket a gödrök mellett, amelyek arra vallottak, hogy védencei itt jártak, jóllehet a lőtér nem esett az útjába egyik járőrnek sem.
A rabok némán, egy sorba fejlődve várakoztak, szorongva méregették egymást, az őröket és a közeledő Reismant. Hátizsákjaik nyílegyenesen sorakoztak mögöttük a földön. A lőszeresládákat őrizet alatt kissé arrébb tárolták. Carl Morgan törzsőrmester csöppet sem lelkesen várta a parancsokat.
– Sorakoztassa őket fegyverellenőrzésre – fordult feléje Reisman.
A raboknál még azok a géppisztolyok voltak, amelyekkel az utóbbi napokon gyakorlatoztak. Jóllehet Reisman eredetileg úgy tervezte, hogy puskákkal kezdik az éleslövészetet – s ez megfelelt volna a szokásos kiképzési gyakorlatnak – most változtatott elgondolásán: a raboknál hagyta a géppisztolyokat, egyenesen a kezükre játszott, fokozta a kísértést, hiszen tapinthatóan nagyobb tűzerőt bízott rájuk.
Elhaladt a sor előtt, határozott, gyors mozdulattal elvette a raboktól a fegyverüket, ellenőrizte a nyitott tárakat és a csöveket, s amikor visszaadta a géppisztolyokat, fürkészve meredt minden egyes ember arcába. Senki sem nézett egyenesen a szemébe – elnéztek mellette vagy átnéztek rajta. Victor Franko olyan erősen markolta a fegyverét, hogy Reismannek háromszor is meg kellett rángatnia a géppisztoly csövét, amíg hajlandó volt átadni neki. Amikor Odellnek visszaadta a fegyverét, az kicsúszott a kezéből, és ha Reisman nem kapja el, a sárba esett volna. Valamennyien szokatlanul feszültnek, aggodalmasnak tűntek fel – de azt már nem tudta volna megmondani, azért, mert alig várják, hogy tüzelhessenek, vagy pedig más oka van szorongásuknak. Eltökélte azonban, hogy ezúttal valami nagyon is valóságos dolgot mutat be nekik, hadd legyen okuk az aggodalomra.
– Először az őrosztag fog lőni – jelentette be. – Bemutatják maguknak, milyen gyorsan és pontosan lehet célba találni ezzel a fegyverrel. Ötven yard távolságból szürkésbarna, körvonalas célra fognak tüzelni. Ez a távolság jóval nagyobb, mint amennyire mi most maguktól állunk. White, Gilpin, Jimenez, Wladislaw, Pinkley és Odell velem jön. Fölállítjuk a céltáblákat, azután fedezékbe megyünk. Kinder százados tölti be a lőtér biztonsági parancsnokának a tisztét, és a tüzelőállások mögötti figyelőposztjáról ellenőrzi, biztonságos-e a gödrökben a helyzetünk. Bowren szakaszvezető a tűzvonal parancsnoka. Ő vezényli a tüzet, ezt követően rövid sípszóval ad jelt a parancs végrehajtására. A tüzet szüntess parancsot Bowren szakaszvezető vagy Kinder százados adja ki hosszú, erős sípolással. A fedezéket nem hagyhatják el a céltáblák bejelölésére vagy kicserélésére, amíg a tüzet szüntess parancs végrehajtását követően parancsot nem kapnak rá tőlem. S ha maguk, akik a gödrökben lesznek, nem akarnak golyót a seggükbe, jobban teszik, ha a földhöz lapulnak, amíg röpködnek a golyók. A többiek... Franko, Lever, Maggot, Sawyer, Posey és Smith... Morgan őrmesterrel a tűzvonal mögött helyezkednek el és éberen figyelik, mi történik.
Ezzel a céltáblaállítók és egy katonai rendőr kíséretében elindult a lőtérre. Erről a lőtérről hiányoztak a külön géppisztoly-céllövés számára előírt berendezések: a kötélen húzogatott sziluettcélpontok, amelyek rángatózva, föl-alá bukdácsolva jelennek meg rejtekhelyükről, de a százados azért úgy vélte, pompásan megfelel valamennyi fegyverük számára, s elég széles, hogy négyen tüzelhessenek egyidejűleg. Álló célpontokra fognak lőni. A célpontok szürkésbarna, fekvő, térdelő és álló sziluettek, valamint a szabvány „A” puskacéltáblák. A lőtávolságot változtatják majd, a maximális távolság kétszáz yard lesz.
Myron Odell ott kuporgott Reisman századossal és két társával egy földhányás biztonságos fedezékében, s a fülét hegyezte, hogy meghallja Bowren szakaszvezető pattogó vezényszavait... „Jobboldalt felkészülni! Baloldalt felkészülni!”... Hallotta a tűzparancsot, az éles sípszót, majd nyomban ezt követően a tüzet okádó géppisztolyok iszonyú ugatását; megremegett és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy fölugorjék és elszaladjon. Belenyomta arcát a földbe, azután fölnézett, szeme hisztérikusan járt jobbra-balra.
Reisman szorosan mellé kúszott. – Mi a baj? Nem találnak el minket. Itt biztonságban vagyunk – ordította.
– Még sohasem lőttek rám, uram!
– Dehogyisnem. Aznap, amikor odalapítottam a tengeri szirthez.
– Az más volt, uram.
– Nem képezték ki magát, odahaza az Államokban?
– Nem, uram. Még soha el sem sütöttem fegyvert – kiáltott vissza reszketeg hangon Odell. – Nem kaptunk ilyesféle kiképzést. Mi...
Hirtelen végeszakadt a géppisztolyok szaggatott, pokoli kattogásának... váratlan elnémulásuk ugyanolyan döbbenetes volt, mint korábbi ugatásuk. Bowren szakaszvezető sípja a veszély elmúltát jelezte. Az összpontosított tűz nem egészen egy percig tartott.
– Ugye, nem is volt olyan szörnyű, Myron? – kérdezte Reisman.
– Nem, uram – válaszolta Odell, s már maga is szégyellte rettegését.
– Gondolja, hogy meg tudja szokni?
– Igen, uram. Úgy gondolom, uram.
– Ha elég gyakran lesz része benne, egyenesen meg fogja szeretni, bármelyik oldalán lesz a tűzvonalnak.
– Igenis, százados – felelte idegesen Odell. – Tudom, hogy hozzá kell szoknom.
Reisman fölemelte a fejét, kinézett a mellvéd fölött és kiugrott a fedezékből. A négy őr, aki az előbb célba lőtt, már ismét megtöltötte fegyverét. A géppisztolyaikat felhúzott billentyűvel, biztosítva fölfelé tartották. Lábuk körül a fejenként kilőtt hat tár hevert. A levegőben lőporbűz terjengett.
– Rendben van, kifelé a gödrökből. Nézzük a célpontokat – adta ki a parancsot Reisman. – Morgan, hozza ide a legénységét, hadd lássák, mi maradt meg ezekből a vackokból.
Nem sok maradt belőlük. Victor Franko rámeredt a kivágott alakokra, amelyeket miszlikké aprítottak, téptek, zsigereltek az összpontosított sorozatokban kilőtt és a mögöttük levő domboldalba fúródott 45-ös lövedékek. Kinyújtotta kezét, babrálgatott a papírmasé roncsokkal, ujjaival végigsimított a vaskos céltábla-cölöpállványok szilánkos barázdáin és mély lyukain, s egyszeriben megremegett a félelemtől, mintha csak a saját holttestét simogatta volna.
Reisman úgy vélte, teljesen fölösleges lenne az őr szakasz többi tagjával megismételtetni a szemléletes bemutatót. A mondanivaló mindenki számára világos volt.
– Franko, White, Sawyer, Odell... tüzelőállásba! – adta ki a parancsot. A többieket átcsoportosította. Hat rabot a gödrökbe küldött, kettőt figyelőnek a tüzelőállások mögé. A katonai rendőrök elfoglalták a helyüket. Bowren, Kinder és Morgan is elfoglalta a helyét. Új céltáblákat erősítettek fel. A jelzők fedezékbe mentek. Reisman ellépett a tüzelőállások előtt – Odell, Sawyer, Franko, White, balról jobbra ez volt a sorrend – és mind a négy lövésznek kiadott két teli tárat. – Egyet a zsebbe, egyet a kézbe – utasította őket. – Addig nem töltenek, amíg nem szólok. – Azután hátat fordított nekik, kifelé indult a lőtér közepére, ott megállt és az első céltábla-csoport mellett szembefordult velük. Levette válláról a fegyverét, csípő magasságban tartotta, csövei lefelé. Előfordulnak balesetek, és semmi kedve sem volt, hogy ő legyen az oka egy szerencsétlenségnek. Maximálisra fokozta a kísértésüket, s ezekben a pillanatokban ismét érezte a különleges, arcátlan, szívdobogtató félelmet, ami a végsőkig feszíti az érzékszervek működését és az elkövetkező cselekvésre várva minden izmot megfeszít.
Stuart Kinder százados tíz méterrel a lövészek mögött, kissé balra állt, pillantását a Reisman és közöttük levő üres térség közepére szegezte, iszonyattól tágra nyílt szemét nem tudta levenni erről a pontról, pedig a gödrökben kuporgó jelzőket kellett volna ellenőriznie – s a következő pillanatok eseményei mintegy lassított felvételként peregtek le előtte.
Carl Morgan törzsőrmester tíz méterrel a lövészek mögött, kissé jobbra helyezkedett el, magában átkozta Reismant, miközben géppisztolya csőtorkolatát a foglyok hátára irányozta. Nem akart bajba kerülni. Elég közel állt a fegyvereikhez, hogy megsebesíthessék vagy megöljék, ha ellene fordulnának. De ha valóban beüt a zűr – és az a pimasz, rohadt parancsnok mintha éppen ezt akarná –, akkor, remélte, talán valamelyikük megöli Reismant, s azt is remélte, hogy az a valaki Franko lesz, akit majd nagy élvezettel akaszthat fel.
Clyde Bowren szakaszvezető óvatosan araszolt a tüzelőállások legtávolabbi pontján levő állásából a lőtér felé, már-már a tűzkörlet peremére ért, pillantásával végigpásztázta a lövészeket, vizslatta az arcukat, szemüket, kéz- és testmozdulataikat, s attól tartott, hogy a következő pillanatokban kénytelen lesz megölni valamelyiküket.
– Tölts, elsütőbillentyűt felhúzni, kibiztosítani – azután a fegyvert ég felé fordítani! – vezényelt Reisman.
Fém csattant fémen. A tárak hangosan csappantak a helyükre. A zárak kattantak, amint meghúzták és biztosították őket.
Victor Franko tenyere ragacsossá vált. Jóllehet szellő fújt, homlokán kiütött a verejték. Szemét elhomályosította a düh és az elkeseredés, s odalent a lőtéren Reisman alakja, mintegy őt gúnyolva, elmosódott ködben lebegett, amikor odakiáltotta nekik: – Az első két tárat csak azért lövik ki, hogy megismerjék fegyverüket. Tetszés szerint gyorsan vagy lassan tüzelhetnek. Később majd megtanulják úgy megnyomni a billentyűt, hogy csak egy-egy lövést adjanak le, s mindegyik célba találjon. Ha beszorul a fegyverük, azonnal szedjék ki a tárat, emeljék fel a kezüket, a csövet pedig irányítsák a lőtérre. Kinder százados és Bowren szakaszvezető ilyenkor nyomban lefújja a lövészetet és a segítségükre siet. Pontosan kövessék utasításaikat.
Franko szabad kezével a homlokát és a szemét dörzsölgette, verejtékét törülgette. Látta, hogy Reisman megint hátat fordít nekik és lassan megindul az egyik homokzsákmellvéd biztonságos fedezéke felé. Franko habozva, szinte észrevehetetlenül elfordította a fejét. Látta, hogy az egyik oldalról Bowren áll vele szemben... Morgan és Kinder két oldalt mögötte áll... hátul meg a katonai rendőrök foglalnak állást legyező alakban a szárnyakon meg a fölöttük húzódó dombgerinceken... s valamennyi fegyver csöve őrá irányul.

Reisman eltűnt. Eltűnt egy gödörben. Bowren vette át a parancsnokságot, hátulról velük egy vonalba került és vezényelni kezdett.
– Jobboldalt felkészülni! Baloldalt felkészülni! Lőállásokban felkészülni! A lőpálya szabad... Tűz!
Bowren sípjának nyálas-nedves, mindent átható sikolya betöltötte a levegőt, de néma csönd felelt rá. Semmi sem történt. Senki sem lőtt. A lövészek mozdulatlanná dermedtek.
Victor Franko érezte, hogy minden ízében remeg, nem látta a célpontot, képtelen volt kibiztosítani, elhúzni az elsütőbillentyűt. Sawyerra pillantott... Odellra... Napoleonra... érezte, hogy társai látják őt, noha nem néznek rá... érezte, hogy hangulatuk egy parányit eltolódik, ellene fordul.
– Tűz, az isten verje meg magukat, hülye fatökűek! Tűz! – harsogta Bowren.
Frankónak megszűnt a remegése. Hüvelykujjával megemelte a biztonsági reteszt, ujja elérte az elsütőbillentyűt, és amint a fegyver hátralökött és megremegett a kezében és a lövedékek egyhuzamban zúdultak lefelé a lőtérre, és becsapódtak az egyik papírmasé alakba, minden félelme és elkeseredése elpárolgott. Pillanatok alatt kiürült a tár. Hallotta a csöndet – saját géppisztolyának némaságát és a többiekét – jóformán még mielőtt rádöbbent volna, hogy kilőtte az utolsó töltényét is. Zihálva lélegzett, akár nehéz testi munka után, és mégis olyan megkönnyebbülés lett úrrá rajta, ami egyre inkább örömmé, boldogsággá fokozódott. Elfordította a fejét, a többiekre nézett... Sawyerre, Odellre, Napoleonra, s azok is mind őt nézték... Bowrenre, Kinderre, Morganre, a katonai rendőrökre... magában arra gondolt, bárcsak Reismant is láthatná... és mindegyikre sorra rámosolygott. Eljön még a leszámolás ideje, üt még a szabadság órája. De most ez, önmagában véve is, elegendő hatalom volt. De most ez, már önmagában egy kismértékben a szabadulás volt.
Lassan, mérlegelve, tudván tudva, hogy minden egyes mozdulatát éberen figyelik, Franko lazított testtartásán, ledobta az üres tárat, kihúzta a teli tárat a zsebéből, behelyezte, vállához emelte a géppisztolyt, majd rövid, gondosan célzott sorozatokkal játszadozni kezdett a célpontokkal.

 

12.

Reisman a következő napokat éjjel-nappal együtt töltötte a lőtéren a piszkos tizenkettővel, s tapasztalatai alapján egyre inkább bizalmába fogadta őket. Idegtépő munka volt, de hamarosan fölismerte, hogy a foglyok számára a feszített ütemű céllövés nemcsak katonai szükségszerűség, hanem valódi öröm és gyógyulás is.
A többség számára a férfiasság, a büszkeség és a helyreállított önbecsülés elemét jelentette. Myron Odell szemében azt jelképezte, hogy képes elsajátítani az új mesterséget. Eleinte tartott a fegyvertől és messze mellé lőtt, de csakhamar megtanulta úgy kezelni a géppisztolyt, a puskát, a karabélyt és a 45-ös automata pisztolyt, hogy az már-már vetekedett a többiek érzelemmentes hatékonyságával. S jóllehet Reisman kezdetben rettegve gondolt a kézigránáthajító gyakorlatokra – már nem annyira a foglyok lázadásától tartva, mint attól, hogy az olyasféle emberek mint Odell, hajlamosak a megdermedésre és így nemcsak saját magukat, de másokat is fölrobbanthatnak –, amikor elkezdték dobni a kézigránátokat, Odell sem félt jobban, mint a cimborái.
Reisman most már bizonyos fokig enyhített a szigoron. A rabok időnként meleg reggelit vagy vacsorát kaptak a laktanyaépületben, együtt az őrökkel, és néhány szabad estét is engedélyezett számukra.
Victor Franko tudta, hogy élet és halál urává válik, valahányszor élestöltényt kap, s egyre inkább egyenlőnek érezte magát Reismannel, s már nem remegett, ha leült sakkozni Morgan törzsőrmesterrel. Egy ízben még a matt izgalmát és boldogságát is megízlelte, azután összeszedve minden bátorságát, megtagadta a további játékot, jóllehet Morgan visszavágót követelt.
A kártyások új paklikat kaptak és lövedékek helyett egy Capitaly társasjátékból származó játékpénz lett a tét; a Capitalyt Kinder százados hozta a többi társasjátékkal és olvasmánnyal. Bármennyire csábította is a kártya Samson Poseyt, megtagadta önmagától ezt az örömöt, ehelyett írásolvasás és számtankönyvekkel bajlódott. Kinder fölajánlotta, hogy majd tanítja, de Reisman arra kérte, türtőztesse magát, s hamarosan meg is kapta a kívánt jutalmat. Látva Samson nehézségeit, Napoleon, majd Odell is felváltva segédkezett neki a tanulásban.

 

– Felkészültek a következő lépésre – közölte Reisman a hét közepén Stuart Kinderrel. Az irodájában tartózkodtak az éjszakai őrség felvezetése után, amikor már takarodót fújtak. Reisman beszéd közben egy naptárban lapozott. – Megkérném, hogy küldessen parancsot a lehető legmagasabb szintű helyről Everett Dasher Breed ezredesnek, amelyben közlik vele: április 3-án hétfőn reggel érkezünk a táborába, hogy megkezdjük az ejtőernyős kiképzést. Megtehetném a szokásos titkosszolgálati csatornáimon át is, de szeretném, ha nem ütnék bele az orrukat és személyesen utazna Londonba, s a maga ottani emberein keresztül intézné az ügyet. Egyébként – tette hozzá mosolyogva –, biztos vagyok abban, hogy több tábornokot ismer, mint én.
Meglepődött, amikor Kinder igyekezett lelohasztani lelkesedését. – Bárcsak én is olyan derűlátón ítélném meg előrehaladásukat, mint maga – mondta Kinder. – Nem a fizikai előmenetelükre gondolok. Isten tudja, csodákat művelt velük, John.
– Akkor mi a baj? Hát, nem a maga ragályos optimizmusa és lelkesedése segített ennek a dolognak az elindításában?
– Igen... de azt reméltem és vártam, hogy mostanra már valami mélyebb változás is végbemegy bennük. Sajnos nem így történt – magyarázta Kinder. Az utóbbi napokban, Reisman kérésére, megvizsgálta, hogyan gondolkodnak a nácikról; e célból szó-asszociációs tesztkombinációkhoz és személyes beszélgetésekhez folyamodott, s most ezek eredményéről számolt be. – Attól tartok, legtöbbjük számára az ellenség még mindig éppen annyira az Egyesült Államok hadserege, a katonai rendőrök, Morgan, Bowren, maga és én, vagy a tekintélytiszteletet megkövetelő, bármely korlátozó forma... néhányuk esetében éppenséggel az egész világ vagy valami titokzatos, meghatározatlan ők... semmint Hitler, Mussolini, a nácik, a fasiszták, a Wehrmacht, az SS vagy a Gestapo. Dacára annak az esélynek, amit a fegyveres erők biztosítottak a számukra, dacára mindannak, amit maga tett értük, dacára az én előadásaimnak, filmjeimnek, propagandámnak és harci kedvet fokozó brosúráimnak, ez a helyzet – mondta és szomorúan megrázta a fejét. – Az igazság az, hogy a fasiszták elleni háború mit sem jelent a többségük számára. Lelkűk mélyén még mindig a maguk magánháborúit vívják. Posey, Jimenez, Maggot vagy Franko például... annyira beszűkült és körülhatárolt személyes világban éltek, hogy gondolkodásuk valószínűleg sem érzelmileg, sem intellektuálisan fel sem ölelhet valami olyan nagy és hatalmas erejű dolgot, mint a körülöttünk most kibontakozó események. Azt mondják, semmi bajuk a németekkel... bár Posey – javunkra legyen mondva – arról álmodozik, hogy nagy harcos válik majd belőle. Maggot és Lever néhány megnyilvánulása viszont éppenséggel arra utal, hogy csodálják a nácikat. White-nak megvan a maga hite, s még mindig annyira elvakult, hogy a másét figyelembe sem veszi. Smith arról locsog, mennyire boldog, hogy vezekelhet bűneiért, de még nem biztos abban, vajon most, ebben az alakulatban, valóban az Úrnak tetsző dolgokat művel-e. Ami pedig a többieket illeti, különböző mértékben, de úgy érzik, átverték őket és még csak ködös fogalmaik sincsenek arról, mi egy igazi ügyért folyó háború. Egyedül Sawyer az, akinek határozott elképzelése van a németekről mint ellenségről, de azt gyanítom, ez csak amolyan lappangó, az olaszországi harcok emlékeiből táplálkozó érzés.
Mindez távolról sem sújtotta le Reismant annyira, mint Kindert. – Pillanatnyilag ez szinte semmit sem számít – jegyezte meg. – Lehet, hogy még megváltoznak, lehet, hogy nem. – Úgy gondolta, ismeri őket, hiszen közülük való volt. Kinder soha nem ismerheti meg ennyire őket. És tudta, hogy az ő számukra ellenség lesz bárki, aki rájuk támad vagy aki ellen eléggé fölhergelik őket, hogy ők támadjanak rá. – Mégis azt tartom, hogy fölkészültek a következő lépésre – ismételte meg. – Azt kívánom, hogy Breed ezredes nagyon részletes parancsot kapjon. Legyen szíves jegyezze föl, Stu. Ami a bánásmódot illeti, díszvendégeknek kell tekintenie bennünket. Persze, ne így fogalmazza meg. Mégis azt akarom, hogy értse meg világosan, miről van szó. El kell halasztania minden folyamatban levő egyéb programot, valamennyi ugrótornyot, repülőgépet és kiképzőt haladéktalanul a rendelkezésemre kell bocsátania, hogy végrehajthassuk a rohamkiképzést. Egyébként pedig ő és a törzse törődjék a maga dolgával; semmit ne kérdezzenek az embereimtől vagy az embereimről, csakis azt, ami a tényleges kiképzéshez tartozik. A legénységemmel kapcsolatos fegyelmi és eljárási ügyekben hozzám, tiszthelyetteseimhez és őrszemélyzetemhez kell alkalmazkodnia.
– Nem gondolja, hogy ez azért már túlzás? – kérdezte Kinder és fölpillantott jegyzeteiből. – Úgy értem, ő ezredes... maga pedig százados. Nem kellene az egészet kissé diplomatikusabban megfogalmazni?
– Ezzel a pasassal nem megy másképp – válaszolta Reisman. – Vele még meggyűlik a bajunk, az hétszentség.
– Min kaptak össze Olaszországban? Még Marston-Tyne-ban említette, amikor fölvetette, hogy leviszi oda az embereket.
Reisman elvigyorodott. Őbelőle rég elpárolgott a harag, de nemigen bízott abban, hogy az ezredes is megbékélt már. – Akkoriban őrnagy volt csak – mondta. – A snájdig fiúk élén éppen akkor ugrott le ejtőernyőn és megmentette a Salernótól északra húzódó hegyekben kialakított hídfőt. Súlyos harcok álltak mögöttük. Annyit el kell ismernem, hogy átkozottul jó katona, még ha nem is az én ízlésem szerint való. Ezekben a harcokban szerezte meg az Ezüst Csillagot és a Bíbor Szívet. Amikor találkoztunk, a karja fel volt kötve, de azért tovább dolgozott. Tulajdonképpen az az egyik legnagyobb baja, hogy képtelen lazítani, és ha rajta múlik, nem engedi meg másoknak sem.
Azután elmondta Kindernek az egész történetet – hogyan osont át a német vonalakon olasz polgári ruhában, hogy összetalálkozva az amerikai elővédekkel, jelentse, mire készülnek a velük szemben álló ellenséges egységek. Valamelyik falunak egy része, ahonnan kiűzték a nácikat, ismét életre kelt, s Reisman megpihent egy trattoriában, amely már kinyitott a romok között, evett valamit és ivott egy pohár bort. A helyiséget zsúfolásig megtöltötték a harcszünetet kihasználó ejtőernyősök; örültek, hogy életben maradtak, fölvásárolták a kevéske élelmiszert, rengeteg bort ittak, fogadták a helyi lakosság szívből jövő, őszinte háláját, kiváltképpen a nőkét, akik összesereglettek, hogy szemügyre vegyék az amerikai felszabadítókat. Reisman leült közéjük, magában derült, mert nem fedte fel kilétét, hanem erősen olaszos kiejtésű, nehézkes amerikai nyelven beszélgetett velük. Ekkor jelent meg a trattoriában Everett Dasher Breed őrnagy, és fensőbbséges modorban kiüríttette a helyiséget, visszaparancsolta katonáit a falun kívül felütött sátortáborba.
Reisman, aki perceken belül szinte egyedül ült a trattoriában, most már feladta álcázását és megkérdezte: – Miért nem hagyja szórakozni a fiúkat, őrnagy? Hiszen tudja, lehet, hogy holnapra már halottak lesznek.
– Ki a fene maga? – förmedt rá Breed.
Reisman igazolta magát és egy dzsipet kért. – Jelentést kell tennem, ezért a lehető legsürgősebben le akarok érni a tengerpartra.
Erre Breed letartóztatta. Gyanakodott és annyira ellenszenvesnek találta Reismant, hogy nem bízott igazolásában és elbeszélésében, hogyan került a faluba. Hosszú órákon át szigorú őrizet alatt tartatta, és eközben minden elképzelhető és elképzelhetetlen dologgal megvádolta: náci kém, amerikai katonaszökevény, olasz fasiszta. Reisman személyazonosságát végül a magasabb parancsnokság igazolta, Breedet valamelyik elöljárója alaposan letolta, amiért föltartóztatta a századost, aki ezért nem adhatta le döntő fontosságú jelentését, s ráparancsolt, hogy adja át neki gépkocsivezetőstül a saját dzsipjét és fegyveres kísérettel a lehető leggyorsabban, biztonsággal juttassa el rendeltetési helyére. Ez volt az, ami vesén találta Breedet – különösen azért, mert a búcsúnál Reisman választékos nyelven lehordta az őrnagyot, aki tisztában volt azzal, hogy meg sem mukkanhat.
– Ha a maga helyében lennék, ezúttal kerülném, hogy összerúgjam vele a port – ajánlotta Kinder. – Nyeljen egy nagyot, legyen hozzá kedves és barátságos. Ha szükséges, még hízelegjen is a hiúságának.
– Mert most már ezredes?
– Nem, hanem mert a lehető legkevesebb feltűnést kell keltenünk az Amnesztia-akcióval. Breed ezredes pedig, ahogy maga is mondta, hajlamos a bajkeverésre.
Kinder reggel indult Londonba, s Reisman megkönnyebbülten gondolt arra, hogy egy időre ismét egyedül lesz. Nem áltatta magát azzal, mit jelent az Amnesztia-akció végső célja, vagy éppenséggel a kiképzés soron következő szakasza szempontjából, hogy a rabok beletörődtek a fegyelembe és katonai ismereteik jelentősen gyarapodtak. Egy dolog volt az, hogy a marston-tyne-i fegyházban a bitófa árnyékában vagy a hosszú börtönbüntetés Damoklész-kardjával a fejük felett azt mondják: igen, bármit megteszek – s megint más dolog az, hogy amikor szembekerülnek a tényekkel, hányan hőkölnek majd vissza az ejtőernyős kiképzéstől. Távolról sem volt könnyű feladat egy olyan ember számára, aki nem erre termett vagy nem kívánja minden idegszálával – s Reisman most mind szellemi, mind fizikai szempontból mérlegelte, mivel jutalmazza eddigi előrehaladásukat, mintegy ösztönzésként és biztatásként az elkövetkezőkre.
Meggyőződése szerint ezeknél az embereknél a fizikai dolgok nagyobb súllyal esnek a latba és hatékonyabbaknak bizonyulhatnak, bár az is megeshet, hogy bomlasztóbbak lesznek a következmények. Egy roppant gyakorlatias, bár merőben szokatlan egyéni ötlettel játszadozott, de úgy döntött, hogy még meghányja-veti magában, mielőtt átültetné a gyakorlatba. Annyit azonban tudott, hogy mielőtt a feszültségekkel terhes, veszélyes és bizonytalan kimenetelű ejtőernyős kiképzés megkezdődik, jómagának is ki kell vennie egy szabad estét, el kell mennie a táborból. Már több mint két hete járt utoljára Tessnél, bár ígéretéhez híven hetente egyszer fölhívta telefonon.

 

Reisman felkönyökölt az ágyban, átnyúlt Tess fölött és elvette az asztalról a cigarettáját és az öngyújtóját. Hasa hozzáért a lány puha, telt, meleget árasztó testéhez, odaszorította magát a gyomrához, közben az az ostobaság jutott az eszébe, hogy tulajdonképpen kellene lennie valaminek, amit az ember a köldökével csinálhat – és egyszerre csak rádöbbent, milyen régen volt már az, hogy gátlástalanul ostobaságokat gondolt és érzett.
– Nem nyomlak? – kérdezte.
– Nem, sohasem – válaszolta Tess. A férfi hátára szorította szétterpesztett ujjait és még erősebben magára húzta. – Imádom, amikor érzem a súlyodat – mondta.
Ismét az ő szobájukban voltak, szinte mártóztak a lobogó tűz kellemes melegében. Reisman pompásan gondtalannak, egész embernek érezte magát, nem őrölték az idegeit az utolsó hét és az eljövendő napok várható konfliktusai, feszültségei és eseményei – legalábbis pillanatnyilag nem gondolt velük. Jóllehet nem könnyű szívvel jött Tesshez ezen az estén, hanem elszánt, komor arcot vágva – olyannyira, hogy a lány ugratta is és mosolyért könyörgött, mintha csak egy gyerekkel évődött volna –, Reisman lelkiismeret-furdalást érzett, nem is annyira Tess, mint a táborban hátrahagyottak miatt, akiknek nem állt módjukban, hogy kövessék a példáját, jóllehet tudta, mennyire sóvárognak érte.
– Cigarettázol? – kérdezte váratlanul. – Még sohasem láttalak dohányozni.
– Nem, de szeretném kipróbálni – mondta Tess. Felült, kivette a férfi szájából a cigarettát és megszívta. Hatalmas füstfelhőket fújt, míg a füst végül marni kezdte a szemét, beszívta a füstöt, fuldoklott tőle, azután köhögve visszaadta a cigarettát. – Talán inkább csak figyellek – lihegte.
Megkérte Reismant, fújjon füstkarikákat és hangosan kacagott, amikor mindketten fölültek és a férfi az orrára, csücsörített szájára és a mellére eregette a karikákat. Amikor elszívta a cigarettát, együtt dőltek hanyatt. Reisman lágyan a vállára vonta a lány fejét. S ekkor egyszerre csak megjelentek neki a többiek, hogy kísértsék – vagy gúnyolják, maga sem tudta –, mintha valamennyien már halottak lennének.
Nem akart ő tanácsot kérni Tesstől vagy bárkitől is, de váratlanul azon kapta magát, hogy megkérdezi: – Mit gondolsz, helytelen lenne, ha magányos, megfélemlített, kegyetlen életet élő férfiaknak megpróbálnék olyasmit adni, amit tőled kapok? – Nem engedett pillanatnyi gondolkodást sem a lánynak, úgy érezte, világosabban meg kell magyaráznia kérdését, ezért gyorsan folytatta. – Azokról van szó, akikkel együtt dolgozom. Amikor itt fekszem melletted, megértem, mennyit mulasztanak... hogy erősekké tegyem őket... segítsem őket, hogy újra férfinak érezzék magukat. Most nem érzik egészen annak magukat... pedig annak kell érezniük magukat, hogy végrehajthassák feladatukat.
– Nem, nem hiszem, hogy egy férfi valaha is annak érezze magát, ha nincsen vele egy nő – suttogta Tess. – Így hallottam... ó, már hányszor... most pedig tudom, tőled tanultam. – Elfordította a fejét és ajkát a férfi nyakára szorította.
– Nem lenne szívderítő dolog – folytatta Reisman –, nem ilyesmire gondoltam, idő sem lenne rá, úgy, ahogyan mi időt szakítottunk magunknak. S ők ki sem mehetnek, hogy keressenek maguknak egy ilyen társat. De olyasmi ez, amire szerintem valóban szükségük van... egy nő... aki megjátssza, hogy szereti, s megkísérli kielégíteni őket.
– Ugye, minden más férfidolog másodlagos, ha összehasonlítjuk viszonyával egy nővel? – Tess büszkén, kérkedően mondta ezt, teljes tudatában annak, amit ő tesz Reismanért. – Persze, ha csak amolyan hitvány viszonyról van szó, azért igazán kár... de ott van az a tisztára testi dolog, ami gondolom, tudatosítja a férfiban azt, hogy férfi.
– Azzal járna, hogy megszegek minden szabályt és előírást.
Tess fölkapta a fejét. – Ha úgy érted, hogy mi is megszegjük őket, akkor semmi jelentősége sincsen.
– Dehogyis... katonai előírásokról van szó... szolgálati szabályzatról... meg effélékről.
– Ha nem okoz kárt nekik... ha javukra válik... ha nem okoz szenvedést a nőknek, ahogyan nekem sem okoz... ha örömet szerez nekik, ahogyan te is örömet szerzel nekem, akkor milyen kár származhat belőle? – Egyik karjával átölelte Reisman mellkasát és szorosan magához vonta a férfit. – Szeretlek, John. Azt hiszem, te is kedvelsz engem. Mindketten meghalhatunk holnap... talán már ma is. Milyen kára származnék ebből a világnak? Semmi. De mennyivel nagyobb kár származnék nekünk, ha ez nem volna a mienk.

 

Egy ízben, még a háború előtt, Macaóban (vagy talán valami isten háta mögötti karib-tengeri kuplerájban?) Reismannak az jutott az eszébe, milyen jó ötlet lenne hátat fordítani a tengerészéletnek – végtére is nagyon keményen meg kellett dolgozni a mindennapiért, s úton-útfélen veszély leselkedett az emberre –, kedves kis saját kuplerájt kellene nyitni, ahol maga ellenőrizné újra meg újra az áru minőségét, s kényelmesen csak hátra kellene dőlni, hagyni, hogy a pénz jöjjön őhozzá, ahelyett, hogy neki kellene kajtatnia utána. Arra gondolt, hogy életük valamely szakaszában nyilván minden fiatal kakasnak vannak ilyen teljesíthetetlen vágyálmai. S most, amikor vasárnap éjszaka ismét visszaemlékezett erre a Stokes-uradalom táborában, eszébe jutott, hogy valami efféle kalandos terv juttatta jelenlegi szorult helyzetébe Archer Maggotot is. S most ő maga hasonló őrült tervet forgat az agyában.
Mihelyt szombat reggel visszatért a táborba, Reisman pénzt adott Clyde Bowren szakaszvezetőnek és példátlan feladattal bízta meg; ennek végrehajtására – a parancs értelmében – egész éjszakára el kellett távoznia és csak vasárnap, besötétedés után térhetett vissza.
– Az illetőnek ötven mérföldes körzeten kívül kell élnie és fogalma sem lehet erről a környékről – adta meg az utasítást Bowrennek. Azután megpróbált tréfálkozni, bár mindketten tisztában voltak tettük komolyságával. – Feddhetetlen személyt hozzon. Valakit, akit személyesen próbált ki és megfelelőnek ítélt.
S mivel tudta, reggel megkezdődik kötélhúzása Everett Dasher Breed ezredessel, az is az eszébe jutott, milyen emlékezetes vitát folytatott vele Olaszországban a nőkről és a katonákról, amikor átmenetileg Breed őrnagy foglya volt. Reisman valósággal kiborította, amikor azt javasolta neki – azt követően, hogy Breed eltávolíttatta a katonákat a trattoriából, őt meg letartóztatta és a parancsnokságra kísértette –, hogy tulajdonképpen csak egy valami javíthatna a hangulatán vagy éppenséggel testileg-lelkileg is segítene rajta: egy kellemes éjszakát kellene eltöltenie ágyban egy nővel.
– Bárki legyen is maga – robbant ki Breed őrnagy –, mocskos lelkű, pimasz kurafi! Valaha feleséget tartottam az ilyesmire, de egy katona életében nincsen helye az effélének. Totális erőfeszítésre van szükség. S ezt meg is valósítottam. A totális erőfeszítést! Erre edzettem magam egész életemben, és aznap, amikor hadba léptünk, azon a szent napon már teljes bizonyossággal tudtam, olyan tisztaságúra csiszoltam az életemet, magát a gondolkodásomat is, ami tisztaságot szül és önmagában véve gyönyörű és kielégítő. Az efféle dolognak pedig nincsen többé helye az életemben. És ide figyeljen, ha maga amerikai százados, ahogy állítja, a magáéban sem szabadna helyet kapnia.
– Hogyan vélekedett a felesége, amikor máról holnapra áttért a szerzetesi életformára? – érdeklődött Reisman.
– Nem szerzetesi életforma. Cölibátus. Nem erre gondolt? – kérdezte harciasan Breed.
– De igen.
– Azt is felelhetném, hogy semmi köze hozzá, de nem mondom – jelentette ki Breed megvetően. – Hadd szolgáljon az okulására. Röviddel ezt követően elváltunk, mármint a feleségem meg én. Az, hogy mit tett azóta, nem érdekel. Remélem, sikerült másutt megtalálnia az olyasféle boldogságot, amelyre vágyott.
– S maga megtalálta a magáét a háborúban?
– Igen, maradéktalanul.
– Az erre a témára vonatkozó nézetei minden valószínűség szerint páratlanok, őrnagy – közölte vele Reisman.
– Meggyőződésem, hogy elgondolásom ismeretes néhány tiszttársam, alárendeltem és fölöttesem előtt – nyilatkoztatta ki Breed. Hangja tagadhatatlanul büszkén csengett, pillantása révedezővé vált, ugyanakkor már-már fanatikus kifejezést öltött, arcvonásai teljes odaadást tükröztek. – Igaz, nincsenek bizonyítékaim, hogy erőfeszítéseket tennének példám követésére. Egyébként nem lesem ki mások magánéletét és gondolatait, amíg olyan jól tesznek eleget a kötelességüknek, mint én az enyéimnek, embereim az öveiknek! – Az utolsó szavakat hevesen, dölyfösen kiáltotta. – De ne képzelje, hogy egyedül magányosan állok ezzel a szemlélettel. Emlékszem, hogy egy neves katonapszichológus, dr. G. Stanley Hall ezeket írta: „Valamennyi férfifoglalkozás közül – mivel a legizgalmasabb és a legnagyobb erőfeszítéseket kívánó – a háború az, amely a teljes siker érdekében nemcsak lehetővé teszi, hanem egyenesen megköveteli a legnagyobb fokú szüzességet.”
– Eh! Próbálja ezt eladni a fegyveres erőknek! – csipkelődött vele Reisman a bűzös, kőpadlójú parancsnokságon, annak idején Olaszországban. – Nyilván más könyveket olvastunk erről, ezredes. Hallott már Alekszej Nyikolajevics Kuropatkinról, erről a nagy orosz tábornokról? Ő sokkalta realistább volt magánál. Volt benne annyi éleslátás, hogy megfigyelte: egy-egy, katonái számára végzetessé válható nagy csata előestéjén, sokan fájdalmas merevedésről panaszkodtak, amit csak gyógyszeres kezeléssel tudtak csökkenteni. Saját kedvenc pszichológusom pedig – kiment a neve a fejemből – ezt a katonai problémát elemezve azt írja, hogy nézete szerint a halál fenyegető közelségében erősebbé válik az élet- és nemzőerő.
Most, hogy visszagondolt erre, Reisman halkan, gúnyosan elnevette magát. A piszkos tizenkettő esetében tudniillik még ennél is többről volt szó.
Bowren sötétedés után érkezett meg kocsiján a kissé spicces, a játék kedvéért bekötött szemű nővel, s egyenesen a laktanyaépület kis szobájába vitte. Reisman addigra kiürítette a helyiséget, elzárta az íróasztalába az összes dokumentumokat, s általában eltávolította mindazt, amiből a nő következtethetett volna arra, hol van, vagy ami kísértésbe hozhatta volna a foglyokat. Az ablakot szorosan elfüggönyözték és az egész barakképületben csak itt-ott pislákolt némi fény. Reisman nem akarta látni a nőt, sem azt, hogy a nő őt lássa, de nem akarta látni a foglyok arcát sem, s el akarta kerülni azt is, hogy az emberei meglássák őt. Morgant valami ürüggyel messzire elküldték a teherkocsival, mert Reisman különösen nagy súlyt helyezett arra, hogy a törzsőrmester az éjszakai szórakozáson ne tartózkodjék a közelben. A többi őrt mind a táboron belüli őrhelyekre osztották be, így egyiküknek sem lehetett első kézből tudomása arról, mi folyik a parancsnok hivatali helyiségében.
Bowren kilépett az irodából és közölte, hogy a nő, vagyis az a prostituált, akit Plymouthban szedett föl, fölkészült és már alig várja, hogy megkezdődjék a buli.
– Ez aztán ingyen is megtette volna – állapította meg –, amikor megmondtam neki, hogy tizenkét kiéhezett krapek várja, valamennyien hősök, most tértek vissza egy, a fritzek elleni iszonyúan veszedelmes vállalkozásról, meg hogy még arra sem szakítottak időt, hogy megfürödjenek és megborotválkozzanak, mert úgy gondolják, így szabadulhatnak meg a leggyorsabban szörnyűséges emlékeiktől.
Maguknak a foglyoknak sejtelmük sem volt arról, mi készül. Jó vacsorát kaptak, utána Reisman teljesen váratlanul közölte velük, hogy reggel elhagyják a megerősített tábort és megkezdik az ejtőernyős kiképzést. Korán ágyba parancsolta őket azzal a kifogással, hogy alaposan ki kell pihenniük magukat, az előttük álló feladatok nagyon megerőltetőek. Egy kicsit morogtak, s általában idegesen feszült volt a légkör. Reisman meg volt győződve arról, hogy egyikük sem tud elaludni odakint a sátrakban.
Elsőnek Odellt hozták be. Reisman a félhomályban egy durván ácsolt asztalnál ült a laktanyaépület konyha felőli oldalán, a lehető legtávolabb az irodahelyiség ajtajától. Bowren ismét kiment, a laktanya ajtaja és a tábor belső kapuja között foglalta el őrhelyét, hogy szükség esetén azonnal kéznél legyen.
Reisman tisztában volt azzal, hogy nagy kockázatot vállal Odell esetében – de hát az istenit, valamennyiük esetében kockázatot vállal. Fogalma sem volt, vajon Odell hogyan fog reagálni – gyöngéd lesz-e a nővel, vagy halálra rémiszti és ezzel tönkretesz mindent, vagy éppenséggel fog-e csinálni bármit is.
– Mi a véleménye az ejtőernyős ugrásról, Myron? – kérdezte.
Odell arca szánalmasan festett a foltos szőr- és piszokrétegek alatt, s Reisman még a tompa fényben is tisztán kivette ijedt pillantását.
– Ugye még nem holnap kezdjük meg? Hát nem oktatnak előbb bennünket, hogyan kell csinálni? – tört ki Odell.
– Nem, holnap még nem ugranak – válaszolta gyorsan Reisman. – Előbb egyhetes előkészületi oktatást kapnak. Mire először fölszáll, Myron – tette hozzá biztatóan –, ígérem, nemcsak fölkészült már az ugrásra, de alig várja majd, hogy végrehajthassa.
– Persze, így lesz százados. De most mit kíván tőlem?
– A szobámban várja magát valaki. Senkinek nem szabad egyetlen szóval sem elárulnia, ki az vagy mi folyik majd a szobában – még a sátortársának sem. Megértette?
Odell arca földerült, s amint újra meg újra az iroda felé fordította a fejét, szemüvege lencseként összegyűjtötte és visszaverte a homályos fény kis villanásait.
– Visszajött hát – mondta. – Az a férfi, aki azt mondta, hogy segít rajtam. Biztosan valami jót fundált ki.
– Nem, nem erről van szó. Másvalaki várja, aki talán másként tud segíteni magán. Odabent az asztalon egy óra áll. Nem maradhat bent tizenöt percnél tovább. Most pedig menjen. Csukja be maga mögött az ajtót.
Odell még jóformán be sem lépett a kis szobába, még be sem húzta maga után az ajtót, máris rohanvást érkezett vissza. Minden ízében remegett.
– Sajnálom, kapitány. Képtelen vagyok rá – mondta. A laktanyaépület ajtaja felé tapogatózott, hogy visszameneküljön a táborba.
– Odell, hozzám! – harsant Reisman hangja.
Odell lassan közeledett felé, olyan arckifejezéssel, mintha kísérteiét látott volna.
– Nem tisztességes dolog, hogy ilyesmit követ el ellenem! – suttogta.
Reisman fölfigyelt arra, hogy Odell hangjában tisztán kivehető a harag, s örült ennek.
– Maga férfi, igaz-e? – kérdezte.
– Igen, férfi vagyok! – vágta az arcába Odell. – Elsütöm a puskáit... megtanulok ejtőernyővel ugrani... megteszem, amit kell... de ezt nem! Reisman egy kartondobozt nyújtott felé.
– Egészségügyi csomag. Talán inkább segítene a többieknek, amikor kijönnek? Ha jól tudom, maga szakértő ezen a téren.
Odell most már olyan dühbe gurult, hogy úgy tűnt, szinte kipréseli a szavakat a torkán.
– Bassza meg őket, kapitány! – hörögte. – Nem vagyok én senkinek a seggnyalója, soha többé nem leszek az! – Azzal sarkon fordult és lassan kiment a laktanyaépületből. Reisman egyetlen további szó nélkül engedte, hadd menjen.
Victor Frankót kisérték be.
– Nem lenne kedve gyorsan lezuhanyozni és megborotválkozni? – kérdezte Reisman.
– Minek? – adta vissza a kérdést gyanakodva Franko.
– Odabent egy nő van – mutatott Reisman az iroda ajtajára. – Mondjuk jutalomként, amiért jófiú volt. Meglehet, inkább hajlandó lesz lefeküdni magával, ha tiszta és illatos lenne.
Frankónak leesett az álla a csodálkozástól.
– Ugrat, százados – bökte ki végül rekedten.
– Dehogyis. Győződjék meg a saját szemével... de mihelyt kinyitotta az ajtót, nincs visszaút és összesen tizenöt perce van. Ki tudja? Megtörténhet, hogy a nő nem is lesz hajlandó rá, ha így néz ki és ennyire bűzlik.
Franko habozott, majd odalépett az iroda ajtajához, benyitott, azután becsukta maga mögött az ajtót. Szinte beleszédült a látványba. Az a rohadék százados! A lány mezítelen, fehér bőre szinte beszívta a homályos fényt, s úgy tűnt, mintha fényszóró irányulna rá. Franko szemügyre vette az arcát, a szemét kereste, hogy biztatást kapjon tőle – inkább nő volt már, mint lány, úgy harminc év körüli, egész csinos, kissé dundi... dehát ez is csak előnyére válik... és micsoda cicik, úristen, micsoda cicik! Rámeredt a nőre, aki ott feküdt szétvetett lábakkal a tábori ágyon és integetett neki – de képtelen volt akárcsak egyetlen lépést is tenni.
– Az istenit, elég randa képed van – mondta a nő mosolyogva.
Franko megpróbált rávigyorogni, ujjaival durvaszálú szakállában matatott.
– Te is félsz tőlem, drágaságom? – kérdezte ajkbiggyesztve a nő.
Franko látta, hogy kissé be van csípve; az asztalon egy whiskys üveg meg egy pohár állt az óra mellett, amelyről leolvashatta, hogy már másfél perc elmúlt az engedélyezett időből. Franko vágyakozva nézte az üveget.
– Eredj csak – bólintott a nő az üveg felé. – Tölts magadnak, ha annyira nehezedre esik józanul lefeküdnöd velem.
– Dehogyis, asszonyom, egyáltalán nem – sikerült végül Frankónak kinyögnie. Reszkető kézzel töltött egy pohárral és gyorsan magába döntötte. – Magának is tölthetek, asszonyom?
– Nem kell, az istenit. Elegem van belőle. Gyerünk már. Le a nadrágoddal. Fizetve az élvezet.
Franko az engedélyezettnél hosszabb ideig maradt bent, s Reisman kénytelen volt behívni Bowren szakaszvezetőt, hogy hozza ki. Franko zavartnak és kezesbáránynak tűnt, amint nadrágját gombolva végigcsoszogott a laktanyán.
Ezután sorra, egyenként behozták a többieket; szinte valamennyien bent töltötték az egész engedélyezett időt, majd amikor kiléptek, nagy zavarban néhány szót váltottak Reismannel, aki átnyújtotta nekik az egészségügyi csomagot, a lelkűkre kötötte, hogy használják is, és fogják be a szájukat az éjszakai felfrissülésről.
Luis Jimenez egyáltalán nem jött zavarba. – Az anyját, százados, maga aztán belevaló pali! – áradozott. – Mégcsak ejtőernyő se kő' nekem, hogy repüljek. – Azután spanyolra fordítva a szót kérkedni kezdett: – Tíz perc alatt kétszer elsült. Ehhez meg mit szól, mi?
Calvin Ezra Smith kicsoszogott az irodából, Reisman felé indult és vádlón tekintett rá. Kívülről tudta valamennyi fejezetet és verset a Bibliából, azokat, amelyek ostorozzák azt, amit az imént tett. Mégis megtette, állat módjára élvezte, amit tett, de most már gyötörte a lelkiismeret és szüksége volt arra, hogy maga helyett valaki mást hibáztasson.
– Mi baj, Smith? – kérdezte Reisman. – Nem érzi magát most jobban?
– Nem – súgta fejét ingatva Smith. „...jön idő”, gondolta Reismanre meredve, „hogy a ki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik... Ez János evangyélioma, te kurvapecér... János 16:2...” s megremegett, mert átérezte a gondolatban rejlő jogos fölháborodást.
Ketten azonban hozzá sem nyúltak a nőhöz. Samson Posey alig lépett be az irodába, már ki is fordult onnan. – Feleségem van – mondta szomorúan, azzal kiment a laktanyából. Napoleon White fölháborodva jött ki. – Hát mit képzel, hozzányúlok ehhez a mocsokhoz! – kiáltotta és kiköpött. – Hozzon nekem egy fekete nőt!
Utolsóként Archer Maggot jött. Jimenez dalolgatva tért vissza a sátorba, s újra meg újra elismételte: – Az anyja istenit! – és Maggot sikertelenül próbálkozott azzal, hogy kihúzza belőle, mi folyik odabent. Ki-kilesett a sátorból, látta a nagy jövés-menést, s végül Bowren érte is eljött.
Amint belépett a százados irodájába, nem akart hinni a szemének. Az üveg alján még maradt egy kis pia, először azt hajtotta fel, hogy egy kicsit magához térjen, nehogy túl korai magömlése legyen, mert úgy érezte, elég ha ránéz a nőre, máris elsül neki. De hirtelen belehasított a gondolat – a nigger!
– Mondd csak, az a fekete rohadék, csak nem vót itt az is? – támadt a nőre.
De az csak nevetett. – Bejött, de ki is ment olyan gyorsan, hogy alig láttam. Az istenit, drágaságom, bizony nem bántam volna, ha ő itt marad. Sok ilyen kannal volt már dogom. Annyit mondhatok, jó nagy van nekik... és tuggyák is, hogyan kell használni. Gyerünk, katona – sürgette –, hadd lássam a tiedet. Fűtsél be nekem alaposan, drágaságom. Még alig melegedtem bele.
Maggot rávetette magát, markolta, ütötte, verte és közben ordított: – Nigger szerető! Te büdös, rohadt nigger szerető!
A nő hangosan, élesen, többször is sikoltott, s a következő, amire Maggot emlékezett, az volt, hogy Bowren szakaszvezető ráveti magát, azután hátracsavarja a karját, hogy majd kiszakad, és kihurcolja, vissza a táborba.

 

 

NEGYEDIK RÉSZ
KRIEGSSPIEL

 

1.

Victor Franko élvezte a vezetést. Kezével, egész karjával szorosan ölelte a teherautó kormánykerekét. Úgy tűnt neki, hogy a hatalmas motor dohogása érzékien járja át egész testét. Magában ujjongott, hogy ennyi erő, sebesség és célratörés korlátlan urának érzi magát. Hetyke magabiztosság, szinte boldogság fogta el: előző éjszaka ingyen nő és pia, most pedig ismét kint voltak a nyílt országúton a pompás, napfényes hajnalban – ismét megízlelte a szabadság illékony ízét, miután négy héten át a megerősített tábor bűzös pöcegödrében volt bekasztlizva. Ha folytatódik ez a szerencsesorozat, egyáltalán nem bánja, hogy ebbe az alakulatba vetette jó sorsa. Igaz, ha időnként kinézett a szélvédő ablakon és meglátta a századost meg a niggert az előttük haladó dzsipben, úgy érezte, rá kell taposnia a gázpedálra, át kell száguldania a dzsipen, a századoson, azt a niggert meg vigye el az ördög, amúgy is túlságosan megjátssza az eszét.
Azon törte a fejét, vajon a puskával a kezében mellette ülő Bowren megölné-e, ha megpróbálna belerohanni a dzsipbe, vagy hagyná, hadd tegye, attól félve, hogy valamennyien ott pusztulnak – Bowren és jómaga és valamennyi többi krapek meg a katonai rendőrök is hátul a teherkocsin –, ha őt lelőné a kormánykerék mellett. Jót mulatott magában ezen a paradoxonon. Lassított, majd lefordult az országúiról, követte a dzsipet egy földútra, míg el nem értek egy katonai rendőri ellenőrző ponthoz. Azután behajtottak egy kapun. Hatalmas katonai támaszpont tűnt fel, rengeteg sátorral, félhenger alakú fémbarakkal és fából ácsolt laktanyaépületekkel, amelyek egy óriási síkságon terpeszkedtek egészen egy távoli repülőtérig.
Néhány lépéssel a dzsip mögött lefékezett, figyelte, ahogy Reismannek tisztelegnek a kapuőrök és útbaigazítják a századost, azután integettek neki, hogy mehet tovább. A kövezetlen út épületek és sátrak, álcázott hadianyagraktárak, felhalmozott lőszer, rengeteg jármű és löveg között kanyargóit, mindenütt katonák sürgölődtek, ejtőernyősök egyenként és csoportosan, rajokban, szakaszokban és századokban. A robogó járművek porfelhőbe burkolták őket.
Franko valami hatalmas, tiszteletet parancsoló építményt pillantott meg. Hirtelen félelem lett úrrá rajta, s ez lelohasztotta növekvő magabiztosságát és hetykeségét. Vagy kétszáz láb magas acélvázas torony volt, a tetején négy hosszú kar nyúlt ki. Lábánál katonák serénykedtek, mások a környező mezőn helyezkedtek el, és egyszerre csak Franko azt látta, hogy egy embert felrántanak az egyik karra és ott csüng tehetetlenül egy nyitott ejtőernyő hevederén. Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy még fizetnie kell az előző éjszakai élvezetért, s még inkább azért, hogy kikerült a börtönből.
A dzsip lelassított és Reisman fölemelt karral álljt parancsolt. Franko nézte, hogyan ugrik ki az útra, fut vissza hozzájuk kiáltozva: – Mindenki leszáll egy percre!
A foglyok és az őrök lekászálódtak és Reisman köré sereglettek.
– Jól nézzék meg – mutatott a toronyra. – Ez a dologban az élvezet. Teljes hevederrel mennek oda fel, a leereszkedést semmi sem szabályozza. Mire a kiképzésben elérnek idáig, pontosan tudják már, mit kell tenniük. Ezt követően már semmiség lesz kilépni a repülőgépből.
Franko iszonyodásában le sem tudta venni a szemét arról a katonáról, akit éppen lassan felhúztak a toronyba. Roscoe Lever szorosan odahúzódott mellé, úgy súgta neki: – Öregem, itt aztán fölakasztanak, az ám, Franko, itt aztán jó magasra fölhúznak, annyi szent! – Lever tréfálkozva beszélt, de csak azért, hogy megossza valakivel a rettegését, mert az ejtőernyős ugrás kiképzésének félelmetes valósága gyomorszájon vágta.
Franko figyelte, mit csinál a tornyon odafent az a pasas, azután meghallotta, hogy egy hangszóró elbődül: – Felkészült? – Látta, hogy az ejtőernyőt tartó vaskarika megemelkedik még néhány lábnyira, azután az addig alácsüngő ember hirtelen zuhanni kezd, először szabadon esik, amíg az ejtőernyő teljesen ki nem nyílik – s Franko elfordította a fejét a látványtól, a körülötte álló őrökről és foglyokról, a teherkocsi oldalának dőlt és csak azon volt, hogy ki ne adja magából a reggelijét.

 

Kétszakasznyi, makulátlan egyenruhába öltözött ejtőernyős sorakozott fel, akár egy díszszemlén, a kiképző központ bejáratához vezető út mentén. Miközben Napoleon White elkormányozta a dzsipet a fölsorakozott egység előtt, Reisman kíváncsian méregette a katonákat és azon tűnődött, vajon nem zavar-e meg valamiféle ceremóniát. Az út egyik oldalán még zenekar is felsorakozott. Abban a pillanatban, amikor Reisman megpillantotta az épületből kilépő és a dzsip felé induló Everett Dasher Breed ezredest, a zenekar rázendített. Az ezredes termete tiszteletparancsolóan magasnak és szikár-izmosnak hatott, szeme még ilyen távolságból is meglepő kéken csillogott. Az erő és hozzáértés, a tudatosult tapasztalatok és rangmagabiztosság kisugárzásából, a belőle áradó tagadhatatlan egyéni varázs dicsfényéből – amely kétségtelenné tette, hogy vezetésre termett egyéniség – e szempár mindenekelőtt azt kérdezte: hol a helyed ebben a hatalmas gépezetben, emberke, hogyan illeszkedsz bele az én világomba?
Reisman kipattant a dzsipből és tisztelgett. Az ezredes viszonozta a köszöntést, s a csattogó katonazenét túlharsogva így szólt: – Isten hozta birodalmamban, százados. Mindig is reméltem, hogy magába botlok majd egy szép napon, mégpedig az én parancsnokságom hatókörében. – Megvető mosoly játszadozott az ajkán, mintha éppen az előbb evett volna meg egy hadosztálynyi fritzet reggelire, s Reisman, többek között arra gondolt, vajon milyen értelemben használta az előbb a birodalom szót. – Hol a tábornok? – kérdezte Breed. – A kézhez vett parancs hangja és sürgőssége alapján úgy ítéltem meg, legalább egy-két tábornok is jön magával. Ha nincs ellenére, szeretném, ha szemlét tartana csapataim fölött.
Reisman nem tudta, hogy mit forgat a fejében a szarházi, de ha Breed ezredes szórakozni akar és egy tábornokot kíván, gondolta, hát majd ad neki egyet.
– A tábornok az egyik teherkocsin tartózkodik, ezredes – közölte katonásan. – Inkognitóban vesz részt az akcióban, azt hittem, ez világosan kitűnik a parancsból.
Breeden látszott, hogy kételkedik a hallottakban, meg nem is. Mindenesetre fölkészült, hogy bármely pillanatban a béka lenyelésére kényszerülhet.
– Ki ez a tábornok? – kérdezte.
– Jó kérdés, uram – válaszolta udvariasan Reisman. – Kieza-tábornok, a leghelyesebb, ha így nevezi. Semmiféle egyéb személyazonossági papírja nincsen, kivéve egy számot, akárcsak csoportom többi tagjának, így kell ennek lennie... szigorúan titkos... ahogyan az önnek küldött parancs is előírja, ezredes. Kedves öntől, hogy ilyen pompás fogadtatást rendezett, ámbár elhamarkodott dolog, ujjal mutogatni ránk, amikor a lehető legkevesebb feltűnést akarjuk kelteni. Ha lenne szíves egy pillanatig itt várni, visszamegyek a Studebakerhez és megbeszélem vele a dolgot.
Breed dühbe gurult, elvörösödött, de nem válaszolt semmit, amikor Reisman faképnél hagyta. A Studebaker végében Reisman szétcsapta a sátorponyvát, leeresztette a hátsó zárólapot és bekémlelt a kocsi belsejébe, ahol a katonai rendőrök és a foglyok tartózkodtak. Az őrök egyenruhájáról eltávolítottak minden fegyvernem- és rangjelzést. A dögcédulákat is leszedték mindenkiről és a táborban hagyták. Őrök, rabok egyforma gyakorló egyenruhát viseltek. Mindenkinél töltetlen karabély volt, a katonai rendőrök elrejtették tölténytáraikat. Az őrök és a rabok közötti egyetlen nyilvánvaló különbség az volt, hogy a piszkos tizenkettő borostás volt és bűzlött.
– Mondja csak Sawyer, mit szólna ahhoz, ha tábornokká léptetném elő? – kérdezte halkan Reisman.
– Hány csillagos tábornokká, uram? – Sawyer vette a lapot.
A katonák nevettek. Archer Maggot meg is kérdezte: – Mi ez a csinnadratta, százados? Csak nem parádéval várnak?
– Szívesen vállalom – mondta Sawyer. – Mit kell tennem?
– Tartsa magát mereven, mintha nyársat nyelt volna és bármit tesz... még ha fingana is... méltóságteljesen és fennsőbbségesen tegye, mintha csakis így lehetne azt megtenni, s mindenki más le van szarva. Én majd fölsorakoztatom maga mögött a többi szakállas gazembert. Maguk pedig – fordult a katonai rendőrökhöz –, álljanak be a sorba, minden második ember után egy. S ide figyeljen Sawyer, odakint egy igazi ezredes várja. Ha tiszteleg magának, visszatiszteleg neki. Ha kezet akar nyújtani, átnéz rajta, mégcsak annyi fáradságot sem vesz, hogy szóljon hozzá. Megvetően mérje végig őt is, a katonáit is. Maga többet ér nála és többet ér az odakint felsorakozott ólomkatonáknál. Megértettek valamennyien? Magának csak annyit kell tennie, Sawyer, hogy ellep az ezredes egyik szakasza előtt, szemlét tart felette, azután eltűnik az épületben. Mi szorosan a nyomában leszünk, és odabent azután átveszem a parancsnokságot.
A katonazenekar elhallgatott. A díszegyenruhába bújtatott ejtőernyősszakaszok – feszülten figyelő, szívós, jól kiképzett legények – egy tiszt vezényszavára vigyázzba kapták magukat. Reisman végigmérte őket, s arra gondolt, bárcsak akármelyik találomra kiválasztott tizenkettő közülük az ő alakulatába tartozna. Ezek megfognák a dolog végét, elvégeznék a kijelölt munkát, méghozzá alaposan, s jóllehet nyilván ők is ismerik a félelmet, mint minden katona, munkájukat élvezettel, büszkén és magabiztosan végeznék, nem állna fenn a veszély, hogy kudarcot vallanak, megöljék egymást vagy a parancsnokukat.
Ken Sawyer minden várakozást felülmúlóan játszotta a szerepét. Breed ezredes feszesen tisztelgett előtte, ő fennsőbbségesen viszonozta, majd kimért, gyors léptekkel elhaladt a vigyázzba dermedt ejtőernyősök előtt, Reisman, a piszkos tizenkettő és a katonai rendőrök pedig szánalmas csoszogással követték. Mihelyt a hatalmas, pajtaszerű épület biztonságos fedezékében érezték magukat, ellenállhatatlan röhögésben törtek ki. Luis Jimenez Sawyer hátát veregette. – Öregem, belőled aztán háromcsillagos tábornok is lehetne, annyi szent! – kiáltotta.
Reisman csöndet parancsolt. Mindeddig még sem Breed, sem egyetlen katonája nem követte őket a kiképzőépületbe.
– Nézzenek körül – mondta Reisman. A magas mennyezetű termet, amely akkora volt, mint egy repülőgéphangár, erkélyek övezték. Mindenütt ejtőernyő-hevederek, huzalok, kötelek és kiképzési eszközök. – Ez volt itt az utolsó nevetésük – közölte velük baljóslóan. – Mire este lesz, egyiküknek sem lesz annyi maradék ereje, hogy akárcsak elsírja magát. Ami eddig történt, cserkészesdi volt. Most kezdődik a meló!
Egy ejtőernyős hadnagy lépett be az ajtón és közölte Reismannel: – Breed ezredes a hivatalába kéreti, most azonnal, uram. Irodája az épület túlsó végében van.

 

Az iroda valójában egy elkülönített fémbarakkban volt, amelyet közvetlenül a kiképzőépület mellett állítottak fel. Reismant gyorsan átkísérték az ezredirodán és egy ajtóhoz kalauzolták, amelyen ez a tábla virított: Everett Dasher Breed ezredes, parancsnok. A kísérő kopogott. – Tessék! – kiáltotta odabentről Breed, s Reisman egyedül belépett a szobába. Úgy határozott, nyíltan, hűvös nyugalommal, hivatalosan tárgyal majd, mintha az álfogadtatási incidens meg sem történt volna. A szoba közepéig haladt előre, megállt pontosan szemben Breed íróasztalával, tisztelgett és vigyázzba kapta magát.
– John Reisman százados jelentkezik, uram – mondta –, húsztagú állománnyal ejtőernyős kiképzés megkezdésére.
– Pihenj, százados! – szólalt meg Breed. Hátradőlt a székében és könnyed mozdulattal az íróasztal sarkára rakta a lábát.
Reisman igyekezett fölmérni az előtte ülőt, különválasztani minden apró részletet és fölidézni régi emlékeit az ezredesről. Az ejtőernyőscsizma nem valamiféle divat vagy reklámfogás volt az ő esetében, hanem hivatásának mindennapi eszköze; finom bőrből készült, tehát könnyű, a sok használattól érett színűvé vált és tökéletesen fényesre volt pucolva. Az ezredes zubbonyán egy sor hadjáratszalag és kitüntetés fölött az ejtőernyősök ezüstjelvénye ragyogott. Reisman úgy becsülte, negyvenéves lehet vagy alig több. Rövidre nyírt fekete hajába ősz szálak vegyültek, feltehetőleg már a háború megpróbáltatásainak következményeként. Reisman maga is tanúja volt annak, hogy katonák alig néhány nap alatt megőszültek és arcukba új, mély barázdák vésődtek. Breed ráncoktól barázdált arca azt a benyomást keltette, mintha szüntelenül dacosan szembefordítaná a széllel, a nappal vagy bármely természeti elemmel, amellyel a nap valamely szakában meg kell küzdenie. Úgy tetszett, hangulata most a düh és derültség között ingadozik; kutató pillantással méregette Reismant, mintha valamiféle megmagyarázhatatlan fajta egyedével állna szemben.
– Az a mocskos pasas valóban tábornok, vagy át akar verni, Reisman? – kérdezte támadóan.
– Annak idején Olaszországban is azt hitte, hogy át akarom verni, igaz?
– Látom, még mindig nem tanulta meg az illemet és a katonai tiszteletadást.
– Ezredes, azt kívánta tőlem, hogy mutassak be önnek egy tábornokot. Megtettem. Erről többet nem mondhatok. Nem vagyok fölhatalmazva arra, hogy eláruljam ezeknek az embereknek a személyazonosságát és szervezeti hovatartozását, így szól a parancsom, és ha helyesen tájékoztattak, ön is ugyanezt a parancsot kapta. S ha gondosan elolvassa a parancsát, uram, azt is meg fogja állapítani belőle, hogy nem tartozom az ön parancsnoksága alá, ahogyan fogalmazni méltóztatott az odakint megrendezett kis színjátéka során.
– A nekem kézbesített parancsból arra következtettem, hogy egy egész ezreddel fog megjelenni – csattant fel Breed. – Mi a fenét képzelnek? Lefoglalják valamennyi oktatómat, kiképzési anyagomat és repülőgépemet?
– Hogy bebizonyítsam, milyen rendes bajtárs vagyok, ezredes – mosolygott rá fölszabadultan Reisman –, majdnem az egészet visszakaphatja. Most már pontosan meg tudom mondani, mire van szükségem.
– Hát, ez átkozottul nagylelkű magától, százados! – forrt fel a méreg Breedben. – Ha nem lennének barátai odafent, bár fogalmam sincsen, kik azok, egy pillanat alatt kivágnám innen magát és a nyomorult bandáját. Maga nagyon jól tudja, hogy ez nem valamiféle alapfokú kiképzőközpont. Hanem az enyém! Úgy építettem fel az ezredem számára, hogy minden fadarabot, acélcsavart és felszerelési tárgyat kipréseltem valakiből, aki úgy vélte, sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem.
– Pompás kis létesítmény ez itt, ezredes – jegyezte meg Reisman barátságosan. – De pillanatnyilag nekem nagyobb szükségem van rá, mint magának.
Breedből ömlött a szó, mintha nem is hallotta volna, mit mondott a százados. – Ez az alakulat súlyos veszteségeket szenvedett Afrikában, Szicíliában és Közép-Olaszországban, százados. A túlélők megedződtek, remek katonák, és ha azt kívánnám, a pokolba is követnének. A Fort Benning-i ejtőernyős-iskolából küldött pótlás nem bizonyult megfelelőnek, nem is érkezett elég gyorsan, így azután tisztjeim és jómagam átfésültük egész Nagy-Britanniát és hadseregünkből begyűjtöttük a legjobb anyagot, amit csak találtunk, áthelyeztettük hozzánk és most magunk képezzük ki őket... a magunk módján. Megesik néhanapján, hogy egy másik hadosztály vagy ezred azt kéri, használhassa berendezéseinket, de ilyenkor betartják a hivatalos katonai udvariasság előírásait, százados. Még nem fordult elő, hogy parancsot kapjak egy külső csoport beengedésére, és mondhatom magának, hogy átkozottul nem tetszik nekem a dolog.
– Ugyanabban a hadseregben szolgálunk, ezredes – jelentette ki Reisman.
– Eddigi tapasztalataim semmiben sem támasztják ezt alá, százados – mondta Breed ezredes. – Honnan a pokolból szedte ezeket a trogloditákat, és miben sántikál?
– Jól tudja, hogy nem válaszolhatok erre.
– A fészkes fenébe is, Reisman – robbant ki Breed –, hát miféle disznócsürhe parancsnoka maga? Én egy tiszta, gondozott, hatékony létesítmény parancsnoka vagyok. Az én embereim borotválkoznak, fürdenek, hajat nyíratnak, ügyelnek arra, hogy makulátlanok legyenek maguk is, az egyenruhájuk és a felszerelésük is. Mit képzel, hogy a fenébe magyarázom majd meg nekik, miért engedtem be a maguk csoportját, miért tűröm el, hogy mások legyenek, mint a többiek? Ha a véleményemre kíváncsi: emberei a hadsereg szégyenfoltja – feltéve, hogy egyáltalán katonák.
– Ezredes... itt maga a parancsnok. Magának semmit sem kell megmagyaráznia itt senkinek. Az én alakulatomnak pedig én vagyok a parancsnoka és semmit nem kell megmagyaráznom magának. Parancsom úgy szól, hogy hozzam ide és képezzem ki őket, faragjak belőlük ejtőernyősöket, azután álljak odébb velük. Szeretném haladéktalanul megkezdeni a munkát... az ön engedélyével, természetesen.
Breed rámosolygott íróasztala mögül, de e mosoly inkább vicsorgásnak hatott.
– Tudja, Reisman – mondta –, sokért nem adnám, ha az én alakulatomban szolgálna. Nem telne bele egy perc, és porbafingó közlegénnyé fokoztatnám le.
– Ami azt illeti, ezredes, az adott körülmények között valószínűleg hálás lennék érte magának. Most pedig folytathatom terveim és igényeim ismertetését?
– Csak rajta, százados – dörmögte undorodva Breed. – Gondolom, minél előbb megkezdi a munkát, annál gyorsabban megszabadulunk magától.
Reisman ismertette, hogyan kívánja folytatni a kiképzést két héten keresztül, kombinálva a georgiai Fort Benningben oktatott amerikai módszert – amellyel megismerkedett ugyan, de sohasem tapasztalta a saját bőrén – az angol módszer bizonyos elemeivel, kivált ami a gyorsaságot illeti, ahogyan azt az általa is elvégzett ringwayi tanfolyamon oktatják.
– Személyesen irányítom a csoport munkáját, magam oktatom őket és mutatok be nekik mindent – magyarázta Reisman. – Mindössze két oktatójára lesz szükségem... bármilyen rangú jó lesz, akire éppen nincsen szüksége, teljesen egyre megy. Azt akarom, hogy kordában tartsák a fiaimat, gondoskodjanak róla, hogy a legkisebb részletekben is végrehajtsák az utasításokat, ha pedig a szükség úgy kívánja, némi személyes, egyéni oktatásban is részesítsék őket. Ittlétünk ideje alatt az én parancsnokságom alá tartoznak és kizárólag az én parancsaimnak engedelmeskednek.
– Mondja csak, Reisman – kérdezte Breed –, miért képzeli, hogy megvan a képzettsége az oktatáshoz? Ha jól látom, még csak ejtőernyős ezüstszárnya sincsen.
– Emiatt ne aggódjon, ezredes – válaszolta barátságos mosollyal Reisman. – Szívesen látjuk a kiképzésen megfigyelőként, bármikor, ha időt tud szakítani reá. Magának Benningben öt hete volt mestersége megtanulására. Nekem mindössze két hétre van szükségem arra, hogy megtanítsam ezeknek a fiúknak az alapvető ismereteket és elvégeztessek velük öt ugrást... s ha túl vagyunk a kiképzésen, ejtőernyősjelvényt akarok a számukra. Ha úgy véli majd, hogy nem alkalmasak rá, mondja meg nekem, számomra mérvadó a véleménye. Egyesek csak megfigyelőkként vannak itt, de tizenkettőnek meg kell tanulnia ugrani, még akkor is, ha összeszarják magukat a félelemtől.
– Hát csak rajta, százados – adta ki jeges hangon az utasítást Breed. Mereven fölemelkedett székéből és az ajtóra mutatott. – És az isten legyen magához irgalmas, ha kiderül, hogy nem tudja, mibe fogott. Egyik hadnagyomat és őrmesteremet átküldőm a szomszédos kínzókamrába, hogy vezessék körbe magát és legyenek a segítségére. Remélem, engedélyezi, hogy használhassam azokat a berendezéseimet, amelyekre az adott pillanatban nincs szüksége... például a C-47-eseket. Talán az ellen sincsen kifogása, hogy néhány egységemet hébe-hóba fölvigyem továbbképző ugrógyakorlatra, amíg maguk itt vendégeskednek?
– Szíves örömest, ezredes. Jelentést küldök majd a SZEEF-nek, milyen nagyvonalúan együttműködött velünk. Ez bizonyára helyreüti a legutóbbi kis differenciánkat.
Reisman már kifelé indult, amikor Breed éles hangja megállította. – Erről jut eszembe, Reisman százados, valóban tájékoztattak időnként arról, milyen tevékenységet folytatott mostanában ezen a vidéken. Lady Margot Strathallan jó barátom. Már több ízben is panasszal fordult hozzám. Mire használják a Stokes-uradalmat. Sajnálatos módon jóformán semmit sem tudtam kinyomozni, kivéve azt, hogy engedélye van a tevékenységére, így mit sem tehettem ellene. Tudja, amikor lehoztam ide az ezredemet, nagyjából hasonló elképzeléseim voltak, mint magának: találni valami régi uradalmi kastélyt, ahol fölüthetem főhadiszállásomat és élhetek, akár egy földesúr. Tudtam, hogy itt a környéken több ilyen hely is üresen áll. De amikor felvetettem a kérdést Lady Margot-nak, ő pedig nemmel válaszolt, elfogadtam a válaszát, s azóta is jó barátságban vagyunk.
– Hát, ez pompás – felelte Reisman. – Előmozdítja az angol-amerikai kapcsolatokat satöbbi, satöbbi. De amikor főúri főhadiszállást keresett, volt-e felhatalmazása erre a SZEEF-től?
– Saját szakállamra cselekedtem – válaszolta mogorván Breed. – Úgy terveztem, ha megfelelő helyet találok, szolgálati úton terjesztem elő a javaslatomat. Maga is tudja, százados, hogy katonáinkat engedély nélkül nem kvártélyozzuk be magánotthonokba. Mit képzel maga, mik vagyunk mi, talán nácik?
– Azonkívül nem folytatok ott vidéki dzsentrire jellemző életmódot, ezredes – folytatta Reisman. – Van meghatalmazásom a SZEEF-től, valamint Miss Strathallan apjától, a birtok tulajdonosától is. Feladatot kaptam, és minden külső beavatkozás nélkül szándékozom azt megoldani.
– S megtudhatnám, mi lenne ez a feladat? – firtatta a választ Breed.
– Nem áll jogomban elmondani.
– De talán jogában áll magyarázattal szolgálni arra, miért hívott fel tegnap este egészen feldúltan Lady Margot. Előzőleg kint sétált egy kis erdő közelében, ahol állítólag a maga tábora rejtőzik, s azt állítja, hogy női sikolyt hallott. Megmondtam neki, hogy ez fölöttébb valószínűtlen – persze csak azért, hogy bátorságot öntsek belé –, jóllehet magam sem tudhattam, mi az igazság. Járt-e nő a maga szigorúan titkos, megközelíthetetlen kis erődjében tegnap éjszaka, százados?
Reisman egyenesen az ezredes szúrós, kék szemébe nézett és szempillája sem rezzent. – Feltehetőleg – mondta – valamelyik emberemet kínvallatásnak vetették alá.
Az ejtőernyősök által kínzókamraként emlegetett hatalmas, magas mennyezetű kiképzőépületben Reisman eligazítást tartott a Breed által átadott hadnagynak és őrmesternek. Ezután azok ketten ismertették vele az ejtőernyős kiképzéshez szükséges, az épületben és másutt a táborban található valamennyi felszerelést és berendezést. A terem távoli sarkában Morgan őrmester és Bowren szakaszvezető az egyszerű csuklógyakorlatokat végző foglyoknak és őröknek diktálta az ütemet.
– A szakállasokat kell figyelniük, azoknak kell minden mozdulatát követniük – magyarázta Reisman. – Ez kísérleti csoport, ők vannak kitéve a legnagyobb stressznek. A többiek feltehetőleg tudnak vigyázni magukra. Akadnak majd közöttük, akik végigcsinálják a program bizonyos részeit, mások talán semmit sem teljesítenek, végül egy-kettő az egész programot végrehajtja. Senkinek sincsen neve, rangja, alakulatszáma vagy szervezete. Csakis azon a számon szólíthatják őket, amelyen jelentkeznek maguknál. Ha lógáson kapnak bárkit is a piszkos tizenkettő közül, jelentsék nekem. Én majd megadom maguknak az engedélyt, hogy gatyába rázzák az illetőt. A többit, szükség esetén, magam fogom fegyelmezni. Világosan beszéltem?
Két harsány igenis, uram! erősítette meg a szavait.
– Helyes, akkor fogjunk neki! – mondta Reisman.
Fölállt egy dobogóra, jobbján és balján az ejtőernyősoktatókkal. Előtte lent vegyes csoportot alkottak a rabok és az őrök. Reisman a személyazonossági számukat feltüntető listán a húsz embert titkon három csoportba osztotta. Az X-csoportba tartozott a piszkos tizenkettő, az Y-ba Morgan őrmester és három katonai rendőr, a Z-csoportba meg Bowren szakaszvezető és a másik három katonai rendőr. Az Y- és a Z-csoport a program különböző részeit végzi el, hogy főleg eleinte ne keltsenek feltűnést, de bármelyik őr felmentését kérheti majd, döntött a százados, ha úgy véli, hogy nem tud eleget tenni a követelményeknek. Ebben az esetben megfigyelőként szerepel a továbbiak során: jegyzeteket készít a foglyok kiképzéséről és viselkedéséről, azonkívül kocsányon lógó szemmel figyeli, nem kísérel-e meg valaki zavart kelteni vagy szökni.
– Itteni munkájuk négy szakaszból áll – harsogta Reisman. – Az első: fizikai kondicionálás és a hevederekbe való be-, illetve azokból való kibújás, valamint az ernyők szabályozókötélzete kezelésének elsajátítása. A második: sorozatos kilépés és szabályozott ugrás a terem erkélyéről, továbbá az ejtőernyő irányítása és kormányzása szimulált légviszonyok közepette. – Az ejtőernyő-hevederekre mutatott, amelyek kifeszített huzalokról csüngtek alá a magas erkélyekről a fűrészporos gödrök mellett levert cölöpökig. – A második szakaszban megkezdik az ejtőernyő-hajtogatás gyakorlását is, s ezt egészen a negyedik szakasz végéig folytatják. Azokkal az ernyőkkel fognak ugrani, amelyeket sajátkezűleg hajtogattak, ezért jól teszik, ha alaposan elsajátítják a helyes módszert. A harmadik szakaszban felkerülnek a toronyba, amelyet útban idefelé láttunk. Megkezdjük a finom fogások elsajátítását, meg azt, hogyan menthetik meg az életüket, ha bajba kerülnek. A negyedik szakaszban repülőgépre ülnek és célba ugranak. Négy nappali és egy éjszakai ugrásuk lesz. Van valakinek kérdése?
Reisman biztos volt abban, hogy töméntelen kérdeznivalójuk lenne, de senki egy árva szót sem szólt.
– Megismétlem – folytatta Reisman. – Négy szakasz van. Sok ezer ember csinálta már végig ezt a programot, s képzett ejtőernyősként került ki belőle anélkül, hogy sérülést szenvedett volna. Általában, ha valaki összecsuklik és meg akar ismételni egy-egy kiképzési szakaszt, mód van rá. Nekünk azonban szűkre szabták az időnket. Aki lóg az első szakaszban, nyakát szegheti a másodikban... de senki sem morzsolódhat le! Valamennyien tisztában vannak azzal, hogy mi vár arra, aki úgy dönt, nem csinálja tovább!
A Stokes-uradalomban eltöltött hetek kemény terepkiképzése után Napoleon White azt hitte, meglehetősen jó erőnlétben van, de Reisman és a rendelkezésére bocsátott két hajcsár az első nap olyan kondicionáló programot hajtatott végre a csoporttal, amilyet még soha életében nem tapasztalt. Tüdőhasogató iramú terepfutásokra kényszerítették őket a támaszpont útjain és kint a mezőkön, egyetlen pillanat megállást sem engedélyezve s az egésznek semmilyen más értelme nem volt, mint hogy az emberek kimerültén összerogyjanak – de ilyenkor fölrángatták és kíméletlenül tovább hajszolták őket. Napoleon elégtétellel állapította meg, hogy elsőkként a katonai rendőrök maradoztak le és dőltek ki; gúnyos trágárságokat kiáltott az őrök felé, akik egymást váltogatva dzsipre ültek, hogy mindenütt ott lehessenek, ahol a piszkos tizenkettő dolgozik.
A futóedzések között tornagyakorlatokat végeztek – ötven percen át szünet nélkül csuklóztak egy hatalmas homokbányában, ahol a végtagokra, a csontokra és az izmokra ható nehézségi erő, úgy rémlett, megnégyszereződik, és jó néhányan Napoleon szeme láttára csuklottak össze, orrukat-szájukat a homokba fúrták, s lélegzeni is csak akkor fordultak a hátukra, amikor valamelyik oktató megvetően lábbal megfordította őket. A kiképzés e szakaszában alig egy-két katonai rendőr vett részt; a nagy seggű, pocakos Morgan törzsőrmester természetesen kihúzta magát a dologból, de Clyde Bowren szakaszvezető végigcsinált mindent, amit a foglyokra kiróttak és gyakorta még felül is múlta őket. Napoleon jól tudta, Bowrent semmi sem kötelezi, hogy részt vegyen ebben a rohadt buliban, de mert megtette, mert osztozott velük mindenben, akárcsak Reisman, kelletlen tisztelettel tekintett rá.
Úgy tetszett, mindenütt kötelek lógnak, amelyekre fel kell kúszniuk. Igaz, egyik sem lógott alá olyan magasról, nem volt annyira rémisztő, mint az a legelső a tengerparti szirten, amelyre Reisman a kiképzés legelső napján fölkényszeritette őket. Napoleon gyakran nézett Samson Poseyre, ha úgy érezte, képtelen akárcsak egyetlen további lépést tenni vagy akárcsak lélegezni is, s ilyenkor a legyűrhetetlen-fáradhatatlan óriás látványa új erőt öntött belé. Ha ezen a napon Napoleonnak vagy bármelyik társának egyáltalán kedve volt nevetni, úgy ez akkor történt, amikor indián-buzogányokat osztottak ki közöttük, amelyek megemelésekor úgy érezték, rögvest kiszakad a karjuk a vállukból, bal kezük verejtékben úszva remegett, ujjaik erőtlenül próbáltak kapaszkodni – s közben az egy Samson Posey kivételével mindenki tudta, mi a neve ennek az átkozott kínzóeszköznek.
Reismannek igaza volt, gondolta Napoleon, amikor a nap végén kocsin a táboruk felé tartottak, ami eddig történt, csak kiscserkészesdi volt. Annyira kimerült, hogy szólt Reismannek, nem hiszi, biztonságos volna, ha ő próbálna visszafelé vezetni, így azután Reisman maga ült a dzsip kormányához, Napoleont pedig visszaküldte a teherkocsi platójára és a büszke, éber Samson Poseynek jutott a megtiszteltetés, hogy a parancsnok mellett feszíthetett az úton hazafelé. Victor Franko is szíves örömest engedte át a vezetést az egyik őrnek és hátraült a többiek közé.
A Studebaker rakterében az emberek komoran, némán, elgyötörtén, sokan alva hevertek egymásnak dőlve, képtelen helyzetekben. Napoleonnak ereje sem maradt.
Másnap folytatódott a kondicionálás, de már közbeiktattak a tanuló ejtőernyősök számára néhány gyakorlati feladatot is. A hatalmas kiképzőteremben és szerte a támaszponton kulcsfontosságú helyeken, rendszerint nehéz futóterepek végében tizenöt láb magas ugróemelvényeket helyeztek el. Reisman fölvezette a foglyokat a létrákon, letérdelt az emelvény padozatára, beléjük sulykolta a repülőgépeken használatos, ugrásra előkészítő parancsszavak sorrendjét, azután útnak indította őket. Kezdetben néhányan megtorpantak, ilyenkor taszított egyet a habozókon. Az emelvény magasságától függően odalent sátorponyvákra, a puszta földre, fűrészporba vagy kövekre huppantak; ott már egy oktató várta őket, aki alig hogy földet értek, a fülükbe ordította: – Lábat össze! Térdet behajlítani! Bukfenc, az anyád istenit, bukfenc!
A kínzókamrában bebújtak az ejtőernyő-hevederekbe, azután kibújtak belőlük, újra meg újra, amíg csukott szemmel is olyan könnyedén tudták csinálni, mintha csak a nadrágjukba bújtak volna bele. Azután fel kellett lendülniük az emelőkötelekre, amelyek mozgó csörlők és huzalok rendszeréről lógtak le, hogy hozzászokjanak a lebegéshez. Mindez roppant igénybe vette karjukat és vállukat, de leginkább a herezacskójukon rántott nagyokat, ha nem előírásszerűén kötözték be magukat és elcsúsztak a szíjaik.
Délelőtt és délután egy-egy alkalommal Reisman kiengedte őket a latrinára, de csak csoportosan: néhány őr és rab csakis együtt távozhatott ki. Az itteni latrinák fényűzőek voltak a megerősített táboruk keskeny árkaihoz képest. Joe Wladislaw roppant élvezte, hogy valódi vécécsészén ülhet, s annyi időt töltött ott, hogy néhány lépéssel lemaradt társaitól, amikor a csoport elindult kifelé az épületből. Éppen ki akart lépni, de az ajtó az orra előtt bevágódott, s hátulról négy kar fogta le.
Wladislaw hátrafordult. Két tagbaszakadt ejtőernyős tartotta fogva, egy kitüntetésekkel elborított tizedes és egy közlegény, mindkettő kimenőruhában.
– Mi a fenét csináltok! – tiltakozott és megpróbálta kiszabadítani magát.
Kibillentették egyensúlyából és elvonszolták a latrina túlsó végébe.
– Nyugi, nyugi öregem – szólt a tizedes és Wladislawra mosolygott. – Csak néhány dolgot szeretnénk megkérdezni tőled. – Háttal a falnak lökték, s továbbra sem engedték el.
Wladislaw fejében megszólalt a vészjelző: pofa be és próbáld meg kiverekedni magadat! Az egész buliról csak úgy bűzlött, hogy Reisman valamiféle csapdája.
– Rendben – mondta Wladislaw. Lazított valamelyest feszülő karjain és biztatóan mosolygott vissza támadóira. – De vigyétek a mancsotokat. Miről akartok beszélni?
– Engedd el – utasította társát a tizedes.
Abban a szempillantásban, hogy a két katona elengedte, Wladislaw neki ugrott. Lehajolt, azután összefont két öklével állón vágta a tizedest, oldalt lépett, hogy magasról lesújtson a másik pasas nyakára, de egyszerre csak nem találta krapekot, ehelyett annak a tenyéréle pörölycsapásként érte a veséjét, mire levegő után kapkodva összecsuklott. Most már tudta, hogy nem amatőrökkel áll szemben. Még lélegzethez sem jutott, a közlegény újból rávetette magát, jobb karját hátracsavarta és fölrántotta a hátára, így kényszerítette ismét talpra Wladislawot. De Reisman megtanította, hogyan bújhat ki ebből a fogásból, és abban a pillanatban, hogy ismét lélegzethez jutott, jobb sarkával nagy erővel rátaposott a közlegény lábfejére, ugyanakkor bal könyökével hasba vágta; hallotta a katona fájdalomkiáltását és máris szabad volt a karja. A következő pillanatban, amikor már a tizedes is visszatért és iszonyú adok-kapok folyt, Joe Wladislaw egyszerre csak rádöbbent, hogy roppant élvezi a dolgot. Végül két támadója a földre szögezte, s kezét-lábát mozdítani sem bírta.
– Na, te mocsok, most aztán nyisd ki a pofádat! Ki a fene vagy te? Hogy hívnak? – ugatott a tizedes.
– Hatos szám – lihegte Wladislaw. Megpróbált tovább küzdeni, megmozdulni, ujjait, lábait moccantam; törzsét újra meg újra megfeszítette a kemény padlón, hogy lerázza magáról támadóit és tudomásukra hozza, hogy nem adta meg magát, mert ha az egészet Reisman faggyúzta meg, akkor pontosan ez volt az, amit elvárt tőle.
– Nem ez a neved! A nevedet akarjuk! – követelte a tizedes.
– Hatos. – Ennél többet Wladislaw nem volt hajlandó mondani.
– Hát, oké, nagyokos, akkor kiszedjük belőled a magunk módján! – dünnyögte a tizedes. Lerántotta Wladislaw karját az oldalához. – Tartsd meg így! – parancsolt a közkatonára. Szabaddá vált kezével kigombolta Wladislaw gyakorló egyenruhájának zubbonyát, nyaka és mellkasa körül matatott, s amikor nem találta, amit keresett, egyetlen rántással kettészakította Wladislaw alsóingét. – Hol a csudába van a dögcédulád, katona? – förmedt rá dühösen. – Talán nem is ebben az istenverte hadseregben szolgálsz?
Wladislaw nagynehezen megemelte kissé a fejét és a tizedes arcába köpött. Azután őt és az egész sereget a nagyvárosi kanális teljes szótárával árasztotta el.
A tizedes elvesztette a fejét és visszakézből kezdte pofozni Wladislawot. – Te mocskos disznó! – átkozódott. – A nevedet akarom, a rangodat, az alakulatszámodat és az egységed nevét! – Szavainak ütemére verte Wladislaw fejét.
Amikor a tizedes elkezdte a kikészítését, váratlanul fölszabadult Wladislaw bal keze, s ezt alaposan ki is használta. Ujjaival tapogatózott és hamarosan meg is találta a megfelelő helyet. Hüvelykujját beledöfte támadója nyakába, alig valamivel a kulcscsont fölött, és teljes erővel nyomni kezdte – mindezt jeges nyugalommal cselekedte, s annyira tudatában volt annak, mit tesz, hogy szinte látta maga előtt, hogyan mutatta be ezt a fogást nekik Reisman, miközben magyarázott és ismertette a fogás szakszerű elnevezését: kulcscsont alatti idegbecsípés.
Az ejtőernyős tizedes fájdalmasan fölsikoltott, elengedte Wladislawot és hátraesett a másik katonára. A pillanatnyi szünetet fölhasználva Wladislaw talpra szökött és sikerült kiugrania az illemhely ajtaján.
Reisman néhány perce vette észre Wladislaw távollétét. Éppen Morgan törzsőrmestert tolta le és el akarta küldeni a hiányzó rab felkutatására, amikor Wladislaw lélekszakadva megérkezett és beállt a csoportba.
– Mi a franc történt magával? – förmedt rá Reisman, amikor meglátta tépett egyenruháját és kék-zöldre vert arcát. – Verekedésbe keveredett?
Wladislaw csak egy pillanatig habozott, azután dühösen vágott vissza: – Magának ezt jobban kell tudnia, százados!
– Hát, ez meg mi a fenét jelentsen? – csodálkozott Reisman.
– Talán nem maga küldte utánam azt a két krapekot? – kérdezte Wladislaw, de már némi kétely támadt benne feltevése helyességéről.
– Miféle két krapekot? – dobta vissza a kérdést Reisman, de hirtelen fény támadt az agyában. Karon fogta Wladislawot, félrevonult vele és kiszedte belőle az egész történetet. – De ugye, nem mondott nekik semmit? – kérdezte gyorsan.
– Egy nyavalyát mondtam nekik! – méltatlankodott Wladislaw. – Azt hittem, maga akar átverni! Már éppen kezdtem élvezni a bulit, amikor sikerült kilógnom.
– Rendben van, álljon be a többiek közé – rendelkezett Reisman. De azután eszébe jutott, hogy ennél azért többet kellene mondania, utána kiáltott: – Várjon, Joe! – Wladislaw vállára tette a kezét. – Remekül viselkedett – mondta. – Mondja el a többieknek is, mi történt. Hadd tudja meg mindenki. Figyelmeztesse őket, hogy vigyázzanak magukra, és szükség esetén kiáltsanak segítségért. Nem én rendeztem meg ezt... erre a szavamat adom. De azt hiszem, már tudom, mi történt.
Mégis úgy döntött, hogy nem tiltakozik Everett Dasher Breed ezredesnél, s egyelőre nem is tesz semmi lépést ez ügyben.

 

Április 5-én, szerdán, az ejtőernyős kiképzés harmadik napján megkezdték a munka második szakaszát. Gyorsan haladtak, habár volt már ennél gyorsabb kiképzés is. Reisman ismert olyanokat, akik – mivel feladatuk nem tűrt halasztást – az egész ejtőernyős tanfolyam anyagát alig háromnégy nap alatt elsajátították.
Myron Odell lassan közeledett a sor végén a balkon pereméhez. Negyven lábbal voltak a kínzókamra padlója fölött. Minden ízében remegett, gyomorszája összerándult és nagyon sürgősen ki kellett volna mennie. Figyelte, amint a sorban az első kilép a repülőgép álajtaján, vagy huszonöt lábnyit zuhan, félúton visszarugózik hevedereiben és az emelőköteleken, azután lecsúszik a csörlőről rézsút alálógó huzalon és az épület túlsó végében becsapódik egy fűrészpor halomba.
Olyan volt az egész, mint valami vérpad. Odell hálát adott a sorsnak, hogy nem ő volt az első, így nem cövekelt le bénultan az ajtóban és nem lettek tanúi valamennyien gyávaságának. De a várakozás lassan még ennél is kínosabbá vált, hiszen figyelnie kellett, hogyan lépnek ki a többiek: némelyek megkapaszkodtak a kijárat félfájába, semmiképpen se akartak kilépni; Reisman a lábukat csapdosta, s addig kérlelte őket, hízelgett nekik vagy fenyegetőzött és éppenséggel lökdöste őket, amíg végül nekiindultak. Mire őrá került a sor, Odellen kiütött a hideg verejték. Ujjai a hevedereken matattak, képtelen volt szabályszerűen elrendezni azokat.
– Mi a fene ütött magába, Miké? – súgta rekedten a fülébe Reisman, s igyekezett a lehető legkisebb feltűnést kelteni. – Kilenc krapek már átment ezen az ajtón, s mindegyik életben maradt, még csak karcolás sem esett rajtuk. Az isten szerelmére, engedje már, hogy segítsek magán! – Babrálni kezdett a szíjakkal és csatokkal, hogy megbizonyosodjék, mindene megvan-e Odellnek, s hogy a szíjak nem fojtják-e meg vagy herélik-e ki zuhanás közben.
Odell szinte ködben mozgott, izmai és idegei elernyedtek, hagyta, hogy Reisman lökdösse, taszigálja és odaállítsa a szimulált repülőgépajtóba. Érezte, hogy valaki rácsap a lábára, hallotta az ugrás! vezényszót, tudta, hogy még jó néhány másodperc eltelt, miközben ő nem annyira dermedten, mint inkább roggyantan az ajtóban áll, azután érezte, hogy Reisman még egyet taszít a fenekén és ő akár egy krumpliszsák, kizuhan – sem az agya, sem az izmai, sem az idegei nem működtek, nem segítették abban, hogy összerántsa magát, nem emlékeztették a teendőire, míg egyszerre csak hatalmas rántást érzett az ágyékában és a hónaljában, fölordított: jaj!, s éppen akkor tért magához, amikor becsapódott a homokverembe – természetesen helytelen testtartásban, kézujjait és lábát előrenyújtva, hogy azzal tompítsa az ütést. Egyik kezén a hüvelykujja, a másikon a kisujja rettenetesen fájt. Csúnyán kificamodtak, de ennél nagyobb baja nem esett. Tudta, most már bátran visszamehet és újra meg újra megismételheti a kilépést a semmibe, mint ahogyan meg is kell majd tennie – de most már jól fogja megoldani a feladatát.
Aznap este a meleg vacsora után Reisman az őröket és a foglyokat kötetlen beszélgetésre hívta össze a laktanyában.
– Úgy tudom, holnap nagypéntek van – mondta. – Aki a katonai rendőrök közül misére óhajt menni, miközben mi gyakorolunk, megteheti. Nálam van mind a katolikus, mind a protestáns istentiszteletek pontos időbeosztása. Lépcsőzetes távozással megoldható, hogy senki se maradjon ki. – Szemét körbejáratta a többieken és folytatta: – Ami magukat, többieket illeti... semmiféle okát nem látom, miért ne mehetnének maguk is misére, ha úgy kívánják. Személy szerint nagyon örülnék, ha elmennének. Életük olyan pontjára érkeztek, amikor a változatosság kedvéért talán hasznos lenne, ha nem önmagukra, hanem valami nagyobb dologra gondolnának. Szívesen adok rövid kimenőt, ha indokolt a dolog. De ha bárki azt képzeli, hogy egyszerűen csak a lógás kedvéért megy a templomba, akkor jobban teszi, ha még most meggondolja! Ki akar menni?
Meglepve látta, hogy Samson Posey kivételével valamennyien fölemelik a kezüket.
– Helyes – mondta Reisman. – Természetesen reggel, mielőtt indulunk, lezuhanyoznak és megborotválkoznak. Nem akarom, hogy bárki is kiríjon a tömegből. Ugye, tudják már, mi történt a hét elején Joe Wladislawval?
A foglyok egymásra néztek. Lassan mind többen húzták vissza a kezüket. Először csak egy, aztán még egy és még egy.
– A fenébe is! – dörmögte, mintegy valamennyiük nevében szólva Victor Franko.
– Nekem így is jó – jegyezte meg Reisman. – Holnap, ahogy terveztük, fölmegyünk a nagy toronyba. Azt ajánlom, saját szakállukra rebegjenek el néhány imát ma éjszaka.

 

2.

Victor Franko úgy érezte, ujjai megduzzadtak és érzéketlenek, amikor több társával együtt hozzáerősítette Reisman ejtőernyőjét ahhoz a gyűrűhöz, amely fölhúzza majd a kétszázötven láb magas toronyba. Még egy utolsó simítást végzett a selyemernyőn, helyreigazgatta, maga is meglepődött, mennyire törődik a dologgal, azután hátralépett, amikor a két oktató gyorsan körbejárta az embereket, hogy még egyszer ellenőrizzék a kezemunkájukat.
Egy dzsip fékezett le mellettük. Reisman megpillantotta Breedet. Az ezredes kiugrott a kocsiból és hosszú léptekkel elindult feléje. Az elmúlt héten nemigen keresztezte útjukat, még csak nem is mutatkozott, de most nyilván úgy döntött, hogy elérkezett a pillanat, amikor ismét meg kell mutatnia, ki az úr a házban.
– Volt már odafenn valaki maguk közül, százados? – érdeklődött.
– Nem. Én leszek az, aki kitapasztalja a széljárást – válaszolta Reisman.
Breed föltekintett a torony négy kinyúló acélkarjára, azután szájával megnedvesítette egyik ujját és föltartotta a szélbe. – Úgy látom, a megfelelőt választotta – mondta.
– Pontosan erről kívánok meggyőződni, ezredes. – Hirtelen elfordult tőle. – Küldjön fel – adta ki a parancsot az egyik oktatónak.
Felbőgött a motor, a csörlő kezdte feltekerni az acélkábelt és Reisman libegve megindult az ég felé. Franko a torony alatt állt, fejét hátrahajtotta, szemét mereven Reisman lóbázó testére szegezte, amint az egyre magasabbra emelkedett. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy egyedül áll a torony alján. A többiek jobb figyelőhelyekre vonultak, távolabb a toronytól. Franko is utánuk baktatott, s hamarosan egy csoport közepén találta magát, közvetlenül az ezüstszárny-jelvényes ezredes mellett.
Odafenn a magas tornyon Reisman körbejáratta a szemét a katonai támaszpont kitágult látványán: a repülőtéren, a távoli farmokon és utakon. Csöppet sem kedvelte ezt a szerepet – ennek az átkozott gépezetnek van kiszolgáltatva, amelyet nem ő szabályoz, amíg villamos kioldóval ki nem szabadítják a torony legtetején, s még ebben sem volt egészen bizonyos. Senkinek sem árulta volna el, de még soha életében nem volt ilyen tornyon. Csak annyit tudott az egészről, amennyit műszaki kézikönyvekben olvasott róla vagy ügyes, alamuszi kérdésekkel kiszedett a két oktatóból. Ahol ő kapta az ejtőernyős kiképzést, nem létezett ilyen közbenső lépcsőfok. Ők egyszerűen csak ugrottak.
A gyűrű megállt és Reisman tehetetlenül lóbázott a szélben.
– Fölkészült, százados? – harsant fel a hangszóróból Breed ezredes hangja.
– Gyerünk már! – ordította Reisman. Ha valóban a megfelelő kart választotta, gondolta, a szél majd ellendíti a toronytól. Ha nem azt választotta, gyorsan föl kell kúsznia a húzókötelein, ha nem akarja megkockáztatni, hogy nevetségessé tegye magát. Ámbár még rosszabb is történhet.
Semmi sem történt. Reisman még mindig ott lengett a magasban. Lenézett. Hosszú út lenne ernyő nélkül, gondolta. Éppen azon kezdett töprengeni, nem hibásodott-e meg a szabályozó gépezet, amikor ismét meghallotta Breed hangját.
– Szóljon már, százados – búgott a hangszóró. – Hangosabban kell beszélnie. Nem hallom.
Az ezredes mellett álló Victor Franko azon tűnődött, mi ütött ebbe az arcátlan nyomorultba. Ő tisztán hallotta Reisman hangos kiáltását.
– Húzzák már ki azt az istenverte éket! – ordított dühödten Reisman.
De Breed még nem engedte ki a markából.
– Őszintén remélem, tudja, hogyan kell kezelni azt a micsodát, Reisman – duruzsolta a mikrofonba. – De bármi történjék, nem kell pánikba esnie, öregem. És amikor földet ér, guruljon egy kicsit. Meg se kísérelje a feszes vigyázz-féle cirkuszi attrakciót. Szétzúzná a lábát. Ha felkészült, most már folytathatjuk. Csak jelezzen százados, ha úgy véli, készen áll arra, hogy megpróbálkozzék vele. Sietségre nincsen ok, ha úgy gondolja, hogy előbb kicsit megbarátkozik odafent a környezettel. Tudja, megesik ez olykor.
Reisman tehetetlen dühében a fogát csikorgatta. Keze és lába fájni kezdett a hosszú függesztéstől. Torkaszakadtából leordított: – Fölkészültem! Gyerünk! – és lenyelte a kikívánkozó trágár káromkodást.
Érezte, hogy a karika még tíz lábat emelkedik, azután zuhanni kezdett. Az ejtőernyő kétszáz lábnál zúgva kinyílt teljes szélességében, s Reisman megkönnyebbülten látta, hogy a szél elsodorja a meredek pókhálótól. Puhán földet ért, lábát összeszorította, térdét behajlította, gurult néhányat a földön, majd talpra állva kezdte magához húzogatni a köteleket és a selyemernyőt. Vagy ötven méterre lehetett a toronytól, s kissé távolabb a Breed ezredes körül csoportosulóktól. Elindult hozzájuk.
– A szél éppen megfelelő – kiáltotta oda, senkihez sem címezve a szavát. Még ilyen távolságból is pontosan kivette Breed arcán azt a cinikus mosolyt, amellyel már első nap üdvözölte a katonazenekaros álfogadtatás alkalmával. – Nem lesz semmi nehézség. Ki következik?
Bowren szakaszvezető közeledett futólépésben, hogy kihámozza az ejtőernyőből és a hevederekből. – Én következem, százados – mondta.
– Ide figyeljen, Clyde, jól hallotta, amikor odafentről kiáltottam? – kérdezte Reisman, s fölfelé bökött a hüvelykujjával.
– Tisztán hallottam mindjárt az első kiáltását, uram.
– Sejtettem. Sorakoztassa fel az embereket a toronynál. Azonnal ott leszek.
Bowren kiadta a parancsot és hozzátette: – Kettős rendben! – S Breed ezredes és egyik oktatója egyszeriben magukra maradtak a mikrofonos figyelőállásban.
Reisman odalépett hozzájuk. – Eredjen a toronyhoz a többiekhez – utasította az oktatót.
Az oktató habozott, Breedre pillantott.
– Tegye, ahogyan a százados mondta – morogta orra alatt az ezredes.
A mikrofon szétvitte a szóváltásukat. Reisman átnyúlt Breed előtt a mikrofonokhoz és kikapcsolta őket.
– Nem akarom az emberek előtt kínos helyzetbe hozni, ezredes, bár maga ezt tette velem – mondta nyugodt hangon.
Szétvetett lábakkal, kissé lábujjhegyen ingva, mintha verekedésre készülne, farkasszemet nézett Breeddel. Az ezredes állta a tekintetét, óvatosan, harcra készen méregette a századost.
– Everett Dasher Breed ezredes – kezdte Reisman, mintha valami hősi dicshimnuszba fogna –, maga nemcsak kiváló katona, tiszt és úriember, de nagy fasz is. Figyelmeztetem, ezredes – folytatta anélkül, hogy fölemelte volna a hangját –, ha még egyszer megpróbálkozik ilyesmivel, ezek a sasok a vállán leszarják magát.
Breed rámosolygott.
– Tisztában van vele, százados – kérdezte –, hogy függelemsértés miatt letartóztathatom és hadbíróság elé állíthatom?
– Csak próbálja meg, ezredes, de akkor be is fejezte itteni szereplését – felelte halkan Reisman. – Akkor már csak a Pentagon egyik eldugott zugában, az íróasztala körül ordítozhat és ugrándozhat. – Reisman maga sem tudta, el tudná-e ezt intézni vagy sem, de úgy vélte hatalmában állna. Amit eddig az Amnesztia-akció keretében kért, azt mind megadták neki. – Számomra és az itt végzett munka szempontjából semmit nem számít a rangja, az égvilágon semmit, érti? De bármit tesz ennek a munkának a meggátlására, arról tudomást szereznek a legmagasabb parancsnoki szinten még ezen az estén, s ez már elegendő indok lenne a leváltására. – Ismét a mikrofonkapcsolóhoz nyúlt. – Ha úgy kívánja, ezredes, most bekapcsolom ezt itt és megismétlem mindazt, amit mondtam, így legalább tanúk is lesznek a maga kis hadbírósági tárgyalásához.
– Semmi értelme a gorombáskodásnak, Reisman. – Breed már nem mosolygott. Arca kifejezéstelen maradt, semmiféle érzelmet sem tükrözött. – Egy ideig elszórakoztatott, de annak már vége. Ezt az incidenst csatolom majd a részletes számlához és majd adandó alkalommal benyújtom magának a végelszámolást. – Sarkon fordult, méltóságteljes testtartása a kihallgatás végét jelezte és visszaindult a dzsipjéhez.
Reisman megkönnyebbülést érzett.

 

Victor Frankón volt az ugrás sora. Bowren szakaszvezető már fölment a toronyba és sikerült egy darabban földet érnie; csak úgy ragyogott az arca, hogy túl van az egészen. Franko figyelte Napoleon White-ot és Samson Poseyt: mind a kettő idegesen várta, hogy fölvontassák, jóllehet látszólag lelkesen, önként jelentkeztek – azután kissé felvágva, vigyorogva, mint egy kölyök kászálódtak ki földetérés után a hevederekből, amivel Franko akaratlan tiszteletét vívták ki, hiszen fölmentek arra az átkozott micsodára és élve megúszták a dolgot. Most Frankón volt a sor, és Frankón úrrá lett a rettegés. A csoportban ott állt Morgan törzsőrmester is, ő kapcsolta rá a selymet a vontatógyűrűre, s Frankónak el kellett hessegetnie a gondolatot, hogy Morgan valójában kötelet hurkol a nyaka köré, s hogy ez az egész cirkusz csak valami képtelen és sunyi álcázása az akasztásnak.
Rájött a hasmenés, hányingert érzett; attól tartott, hogy leokádja a körülötte buzgólkodókat.
– Felkészült, Vic? – kiáltotta Reisman, biztatóan rámosolygott és Franko azon törte a fejét, mi a fenének olyan barátságos most egyszerre... még sohasem szólította Vicnek... talán csak egy-kétszer...
– Eeegen... persze... persze – felelte megbicsakló hangon.
– Csak a földet érésre gondoljon, ez az egész – tanácsolta Reisman. – Ütemre csinálja... lábat össze... térdet hajlítva... puha földet érés... azután guruljon egy keveset és levegőt kifújva pattanjon fel. A szél kedvező. Az első ugráskor semmi mással nem kell törődnie, csak a földet éréssel. Odafent pedig hangosan, érthetően kiáltson.
– Eeegen... persze... persze – ismételgette Franko, és egyszerre csak már felfelé tartott, vad pánik fogta el, pedig tudta, hogy ennek véget kell vetnie, uralkodnia kell magán vagy elszúrja az ugrást, elfelejti, hogyan kell földet érnie és megsérül. Megsérül... Miért is ne?... Hirtelen egy ötlete támadt. Most már erre összpontosíthatta minden figyelmét, elcsitíthatja a félelmét, amely elhatalmasodott rajta és még hasznot is húzhat abból, ami vele itt történik. Ha összetöri magát, hősnek tekintik, kiképzés közben megsebesült, nem kell részt vennie az akcióban, nem kell befejeznie az ejtőernyős tanfolyamot, nem kell megkockáztatnia, hogy halálra zúzza magát, amikor kiugrik a repülőgépből. S föl sem akaszthatnák. Sebesült lenne... márpedig csak ép, egészséges embert szabad fölakasztani. Erre még jól emlékezett.
– Kiáltson, ha fölkészült, Franko! – harsogott Reisman hangja a hangszóróból. A kábel nem mozdult. Franko megérkezett a torony tetejére, s mégcsak észre sem vette. Alaposan körülnézett. Micsoda kilátás! Az isten verje meg, micsoda kilátás! Nem is olyan rossz ez az egész. Mármint ha a lemenetel is olyan könnyű, mint a feljövetel. Előadások, filmek, gyakorlati bemutatók tarka összevisszaságban kavarogtak a fejében, tudta, hogyan kell kormányozni ezt a szerkentyűt... hogyan kell irányítani...
– Gyerünk! – kiáltotta.
A hirtelen zuhanástól a szívét a szájában érezte, sikoltani akart, arra gondolt: hát, ilyen az akasztás! Azután meghallotta a levegővel megtelő ejtőernyő surrogását és csattanását, leszállása meglassult; Franko gyors pillantást vetett a feje fölött kibomlott gyönyörű ejtőernyőkupolára. Minden rendben ment... a szél elsodorta a toronytól. Huzigálni kezdte a szabályozó köteleket, kipróbálta őket, visszafordította magát az acélszerkezet alja felé... tudta, hogyan kell csinálni... hogyan kell úgy csinálni, hogy minden rendben levőnek látszódjon... talán megússza egy súlyos ficammal... vagy egy kis töréssel... vagy egy jókora zúzódással, ami súlyosabbnak tűnik, mint amilyen valójában... és látta, hogy gyorsan közeledik felé a talaj... túlságosan gyorsan... és az egyenruhák szétugró tömegét, mindegyik igyekszik elmenekülni alóla... azután ott volt Morgan, arcán iszonyodó hitetlenkedés... és Franko megpróbált visszakapaszkodni, fel az égbe, azután hatalmas puffanással, lábbal, háttal és koponyával rázuhant Morganre és eszméletlenül belefúródott a földbe...
Myron Odell föléje hajolt és azt nyögte: – Ó, istenem, meghalt? – Már éppen kezdte megacélozni magát, fölkészült az ugrásra, tudta, hogy meg kell tennie, egyre jobban érezte magát, amikor figyelte, hogyan lebegnek alá sorra egymás után társai az égből, és azt állították, hogy valami remek érzés – és akkor beüt ez!
Reisman elfordult a kábultan felülő Morgan törzsőrmestertől, és Odellre rivallt: – Az isten verje meg, hát nem látja? Hisz maga egészségügyi! – Hálát adott a sorsnak, hogy Breed most nincs jelen.
Franko felnyögött és felnyitotta a szemét. Myron Odell és Roscoe Lever kémlelte az arcát. Gondterhelt arccal mások is ott tolongtak körülötte. Valaki a lábára bökött és megkérdezte: – Eltört? Eltört? – Franko fölhúzta a lábát. Nem, nem törött el. Minden tagja fájt, szeme előtt körbe forgott a világ, fején nagy púp éktelenkedett, de úgy érezte, egyetlen csontja sem törött el.
Reisman, aki Morgan törzsőrmestert már talpra segítette, most mérgesen indult feléje. – Hát, mi a fenét képzelt maga, mit próbált csinálni? – követelt magyarázatot. – Sok ostoba trükkel találkoztam már életemben, de ez mindennek a teteje! Meg kellene engednem, hogy az őrmester laposra verje magát, Franko!
Morgan, aki Bowren szakaszvezetőre és egy katonai rendőrre támaszkodott, pillanatnyilag nem úgy festett, mint aki képes lenne bárkit is laposra verni, de azért hirtelen Franko felé próbált csapni.
– Meg akartál ölni – hörögte. – Szándékosan csináltad, mi, te mocsok?
Reisman gyorsan kettőjük közé lépett és szembenézett Frankóval. Bowren szakaszvezető és a katonai rendőr elcipelte Morgant.
– Kérjen bocsánatot... mondja, hogy sajnálja – súgta halkan Frankónak.
– Méghogy sajnálom? – visszhangozta Franko. Erősebbnek érezte magát, bátrabbnak, mióta lejutott az ugrótoronyról, ahová a hóhér föl sem merészkedett; megkerülte Reismant és kiköpött. – Egy nyavalyát sajnálom! – vágta oda neki. – Bárcsak megöltem volna! Mit keresett az utamban a dagadt seggű bérgyilkos?

 

Roscoe Lever következett a toronyban, utána Ken Sawyer, majd Myron Odell, aki ismét csak attól rettegett, hogy meg fog hátrálni, mindenki szeme láttára gyáván fog viselkedni, s ez sokkal jobban aggasztotta, mint az, hogy nyomorék lesz vagy meghal. Bárcsak lett volna annyi esze, gondolta, hogy elsőként jelentkezett volna, mint Nappy meg a főnök, akkor most már megjárta volna a tornyot, földet is ért volna és kutya baja sem lenne. Még ketten voltak előtte, Bowren így sorakoztatta fel őket; minél tovább várakozott, minél tovább figyelt (és tanúja volt annak, hogy Franko majd a nyakát szegte), annál inkább erősödött benne a kétely: képes lesz-e megtenni, s fokozódott benne a katasztrófától és a gyávaságtól való rettegés. Reisman közeledett új ejtőernyővel és hevederekkel.
– Ki következik? – kiáltotta.
Roscoe Lever meglapult. Bassza meg! Semmi kedve sem volt elindulni. Az ember a végén még komolyan megsérülhet... akár meg is halhat... anélkül, hogy akár csak a lábát is betette volna egy repülőgépbe. Megrázó hatással volt rá a látvány, ahogyan Franko belefúródott a földbe. Egyetlen porcikája sem kívánta ezt az egészet. Nem kötelezhetik arra, hogy megtegye. Végtére is, őt nem fenyegeti a hóhér kötele, mint Frankót, Sawyert, Odellt és a többieket. Hát, csak vigyék vissza a börtönbe! Tesz az egészre! – Eredj csak – súgta Sawyernak.
– Lever! Essünk már túl rajta! – förmedt rá Reisman.
– Nem megyek.
– Egy fészkes fenét nem megy!
– Azt mondtam, nem megyek, százados, és komolyan gondoltam. – Lever hátrálni kezdett, megpróbált befurakodni elképedt társai közé.
Ken Sawyer odabaktatott eléje. – Nem bánom, megyek én előbb, ha ennyire beszari.
– Álljon vissza a helyére. Lever, kilépni! – vezényel Reisman.
Myron Odell egyre nagyobb izgalommal követte a szóváltást, s szinte akarata ellenére előre tolakodott. Mintha Lever nyilvánosan bevallott félelme feloldozná saját félelmének vétke alól; egyre inkább valamiféle vak bátorság őrült vágya hatalmasodott el rajta.
– Mi baj, Roscoe? Megijedt? – kérdezte hűvösen Reisman.
Lever dühösen fordult vissza. – Nem, nem félek!
– Akkor maga egy gyáva alak, aki nem való közénk. Még ma éjszaka visszaviszik...
– Hadd menjek én, százados! – Odellból már sikoltásszerűen törtek elő a szavak. Átfurakodott a társain és megragadta a hevedert. – Most! Hadd menjek most! Nagyon kérem!
Reisman meglepetten pillantott rá; fölismerte, milyen küzdelem zajlik le Odellben.
– Rendben – mondta. – Most. – Roscoe Leverre mutatott. – Utána maga következik. Odell majd bemutatja, hogyan kell csinálni.
Beakasztották ejtőernyőjét a karikába, majd felharsant Reisman hangja: – Rendben van, mindenki tisztuljon innen! – Látta, hogy Odell szeme megüvegesedik, hogy milyen erővel kényszerít nyugalmat magára, s ez aggasztotta. A krapek nyilván halálra van válva, gondolta, és ilyen állapotban nem engedheti fel. A többiek hallótávolságán kívül barátságosan eligazította: – Miké, figyeljen rám. Nem is kívánhattunk volna jobb napot az ugrás végrehajtására. Ne nézzen lefelé. Hunyja be a szemét, sőt ha úgy tetszik, akár el is bóbiskolhat. Képzelje azt, hogy felvonóban utazik. Majd én fölébresztem, ha felérkezett a torony tetejére. Pillantson körül, utána hangosan, érthetően kiáltson. Meglátja, tetszik majd magának a dolog. A szavamat adom erre. Lefelé minden centiméteren én fogom irányítani, de nem is lesz szüksége rám. A szél kedvező... az ernyője egyetlen rándítás nélkül bomlik majd ki... azután könnyedén lebeg lefelé. Én mondom majd meg, mikor készítse elő lábát a földet éréshez. Ez az egyetlen, amivel törődnie kell... a földet éréssel. Az ejtőernyőre ne legyen gondja. Csak a földet érésre figyeljen... lábat össze... térdet hajlítani... gurulás... a levegőt kifújva álljon fel.
Odell bólintott, szemét erősen lehunyta, nem akarta látni sem a századost, sem a többieket, sem a körülötte levő világot. – Most. Gyorsan. Indítson fel – mormolta.
Érezte, hogy emelkedik, szabadon lebeg, s csak a százados utolsó szavai jártak a fejében... szemét még mindig behunyva tartotta, alvást tettetett. Az acélhuzal egy hirtelen rángassál megállt, amitől előre-hátra lendült a hevederjében, és még mindig csukott szemmel felordított: – Húzzák ki azt az istenverte éket! – és máris zuhant, s csak ekkor nyitotta ki a szemét, arra gondolt, talán ez az utolsó kép, amelyet életében lát, lefelé nézett, nem felfele, mert az aggasztotta, ami lent várja, megpillantotta a nyílt mezőt és a fogadására rohanó egyenruhás alakokat, azután lelassult a zuhanása, amint az ernyő megtelt levegővel, és ekkor eszébe jutott, hogy föl is nézhetne, s észrevette, milyen gyönyörű a ráboruló fehér selyemkupola, és azután meghallotta a hangszóróban a százados hangját: – Helyes... jól csinálja... százötven... száz... tökéletesen lebeg... nézzen le... becsülje meg a távolságot... ötven láb... lábat össze... ne próbáljon mászni... ne annyira mereven... ne szegüljön ellen... engedje el magát... húsz láb... lábat össze... lábat össze... hajlítsa be a térdét... hajlítsa be a térdét... gurulás!
Odell föltápászkodott a bukfenc után, nem engedte el a köteleket, magához húzta őket, kinyomta a szelet a selyemből – és úgy érezte, tíz lábat nőtt! Amint visszafelé kocogott a torony lábazatához, akaratlanul is diadalmas pillantást vetett Roscoe Leverre, aki farkasszemet nézett vele, azután vonakodva megindult előre, hogy ő is végrehajtsa az ugrást.

 

Clyde Bowren szakaszvezető húsvét vasárnap napfelkelte előtt talpon volt. Mire eljött az ébresztő ideje, már lezuhanyozott, megborotválkozott, felöltötte kimenő-egyenruháját és készen állott arra, hogy elinduljon a templomba. Ezen a reggelen úgy érezte, nagyon jólesne az imádság. Nemigen volt ínyére, hogy együtt menjen templomba ezekkel a sutyerákokkal, de Reisman közölte vele, hogy ő viszi át az egyik csoportot az ejtőernyősök táborába, Morgan meg a másikat. A reggeli előtti névsorolvasáskor a százados be is jelentette ezt a raboknak.
– Valamennyien tudják, milyen nap van ma... Bowren arra gondolt, vajon akad-e egy is közöttük, aki tudja vagy úgy véli, hogy tudja... a föltámadás és remény e csodálatos története, jóllehet maga sem gondolt rá eddig még úgy, mint most... Föltételezte, hogy nyilván akad közöttük is, aki tudja, hiszen nekik sokkal inkább szükségük van rá, mint jómagának. Ha van elkárhozás, hát ők aztán valóban elkárhozottak és ez az ő purgatóriumuk. S most, hogy meg kell ezt osztania velük, át kell vezérelnie rajtuk őket az isten tudja hová, arra késztette, hogy ezekben a napokban túlságosan is sokat törje a fejét...
– Valamennyiüket meghívták az ejtőernyős tábor lelkészei, hogy tetszésük szerinti istentiszteleten vegyenek részt – folytatta Reisman. – Akik áldozni akarnak, az első csoporttal mehetnek, későbbre halaszthatják a reggelit. Az utóbbi hetekben valamennyien jól dolgoztak, s bízom abban, hogy tisztességesen fognak viselkedni és végrehajtják a csoportok kijelölt parancsnokainak utasításait. Az önök parancsnokaként azt javaslom, menjenek. Akik nem akarnak templomba menni, azok számára idehaza szabadnapot engedélyezek. Ma szünetel a kiképzés. Akik menni akarnak, emeljék föl a kezüket.
Valamennyien felnyújtották a kezüket. Utolsónak Samson Posey is föltartotta lassan a kezét, amikor látta, hogy egyedül maradna odahaza.
Bowren szakaszvezető sehogysem tudott rájönni arra, hogy mi mehetett végbe Poseyben vagy éppenséggel valamennyi többi fogolyban is – kiváltképpen, hogy éppen most ajánlottak fel nekik egy lógós napot, s kerekperec elutasították. Meglehet azért, tűnődött, mert másnap kerül majd sor az első igazi ugrásukra, és ha meg akarnak békélni istennel, ha imádkozni akarnak, hátha ez segít rajtuk, akkor ez tűnik a legalkalmasabb időpontnak fogadalmaik megtételére.
– Természetesen meg kell előtte fürdeniük és borotválkozniuk – mondta Reisman.
A kezek egyből lehanyatlottak.
– Ahogy tetszik – mondta a százados.
Reisman számára ez komoly problémát jelentett. Valamennyi katonai rendőr templomba akart menni – amiben, gyanúja szerint, legalább annyi része volt annak, hogy megszabaduljanak a raboktól és rendkívüli szabad időt szerezzenek, mint az ájtatoskodás utáni vágyuknak. Megtehette volna, hogy két csoportra osztja az őröket is, ahogyan akkor tette volna, ha a piszkos tizenkettő is velük tart, de egyszerre csak átvillant az agyán, hogy ez lehetne az első alkalom, amikor hosszabb ideig egyedül lehetne védenceivel. A tizenkettő az egyhez esély fokozná a kísértést. Végül majd, ha bevetik őket, amúgy is maguk lesznek csak – bár az is lehet, hogy ő vezeti majd őket, és szíve szerint ezt tenné, dacára annak, amit Armbruster őrnagy mondott arról, hogy egyelőre sehová sem engedi.
Félrehívta a tiszthelyetteseket és közölte velük, ha menni akarnak, magukkal vihetik azonnal valamennyi katonai rendőrt.
– Nem kell sietniük vissza – mondta. – Hadd legyen az embereknek szabadnapjuk. Megérdemlik. Ha kedvük tartja, menjenek a faluba vagy vigyék el hosszabb kirándulásra a kocsit. De éjfél előtt érjenek vissza, hogy kialhassák magukat.
– És magával mi lesz, százados – kérdezte Bowren szakaszvezető.
– Én itthon maradok.
Bowrennek sehogysem tetszett a dolog. Amint az orosztag tagjai fölkapaszkodtak a teherkocsira, visszanézett a laktanyaépület ajtajában magányosan álló Reismanre.
– Vidd el te őket – súgta oda Morgannek, majd határozottan visszaindult a táborba.
– Mi baj? – kérdezte Reisman.
– Nem megyek – jelentette ki Bowren. – Nem maradhat itt egyedül ezzel a bandával.
– Dehogyis nem. Már teljesen megjuhászodtak – felelte Reisman. – Eredjen csak. Aggodalomra semmi ok. – Ismerte már Bowrent, tudta, mennyire szeretne elmenni ezen a napon a templomba, s hogy jót tenne neki, ha teljesülne ez az őszinte kívánsága.
De Bowren már-már dühösen ragaszkodott döntéséhez. – Nem kötelezhet akaratom ellenére, hogy elmenjek, százados.
– Rendben van, Clyde. Hát, akkor jöjjön be, majd megreggelizünk – mondta barátságosan Reisman. – Nem adhatom magának parancsba, hogy templomba menjen. Nem hiszem, hogy volna erre paragrafus a szolgálati szabályzatban.

 

A rabok többsége, mihelyt megbizonyosodott arról, hogy nincs szó átejtésről, visszafeküdt aludni. Később, miután jóllaktak a Luis Jimenez alkotta bőséges és kényelemben elfogyasztott reggelivel, a laktanyaépületben vagy a tábor területén csellengtek. Beszélgettek, panaszkodtak egymásnak, olvastak, sakkoztak és kártyáztak, vagy egyszerűen csak némán kimeredtek a kerítésen túlra, az erdőbe, amely eltakarta előlük a tavasz és a szabadság világát. Senki sem mutatott a legcsekélyebb hajlandóságot sem arra, hogy használja a Stuart Kinder által hozott atlétikai felszerelést, s Reisman nem is kárhoztatta őket ezért. Ő meg Bowren fel-alá járkáltak a laktanya és a tábor között, már csak azért is, hadd érezzék a jelenlétüket; néha megálltak, és beszélgettek pár szót a rabokkal. Bowren fegyvereit csőre töltve, felhúzott elsütőbillentyűvel mindenüvé magával vitte. Reisman viszont most első ízben jelent meg fegyvertelenül.
Napoleon White nyomban észrevette ezt. Hálózsákját a sátra előtt terítette le, könyvvel a kezében heverészett rajta, élvezte a meleg napsütést. Ekkor ment arra Reisman.
– Meztelennek látszik, kapitány – jegyezte meg Napoleon. – Talán el is túlozza kissé, hogy bízni akar bennünk.
– Nem hiszem – válaszolta Reisman, azzal lekuporodott mellé és megkínálta cigarettával.
Napoleon felült, elvett egy cigarettát, Reisman tüzet adott neki.
– Valóban azt hiszi, fegyverre van szükségem ahhoz, hogy megvédjem magam magukkal szemben? – kérdezte Reisman.
– Nem, azt hiszem, nincs – állapította meg tárgyilagos hangon Napoleon, miközben sűrű füstfelhőbe burkolózott.
– Néhány hete megvitattuk a bizalom kérdését – folytatta Reisman. – Akkor megmondtam magának, hogy még visszatérünk rá. Hogyan látja a dolgot most? Megbízna bennük? – kérdezte és a tábor felé bólintott.
Napoleon ezúttal nem kerülte meg a választ. Bármire képezi ki őket Reisman, remekül oldja meg képtelen feladatát, s Napoleon mindinkább bele tudta élni magát a helyzetébe.
– Azt hiszem... most már inkább – felelte. – Keményebbek lettek... de több a lényeg, kevesebb a halandzsa. Úgy hiszem, bizonyos értelemben nagyon is értjük már a szakmát.
– De hogyan látja a bizalom kérdését... a megbízhatóságét... hihetek-e magukban annyira, hogy engedélyezzem bevetésüket? Hogy elvégeznek majd egy fontos, veszedelmes megbízatást anélkül, hogy tarkójukon éreznének egy pisztolycsövet?
– A megbízatástól függ, százados. Miről van szó?
– Egyelőre még hagyjuk, Nappy.
– Mikor?
– Magukon múlik... őrajtuk... azon, amit a legközelebbi napokban csinálnak. Mit gondol a holnapi napról? Ideges?
– Persze hogy az vagyok. Ki ne lenne az? – mondta Napoleon és elvigyorodott. – Az embernek nem természetes állapota, hogy alá lebegjen a mennyből. Ez madaraknak és angyaloknak való, én pedig sem ez, sem az nem vagyok.
– De az is igaz, hogy egyetlen más négert nem látott az ejtőernyős táborban, és éppen ezért megesküdött, hogy helyt fog állni, méghozzá kiválóan. Persze hogy félt, de a másnapot kihívásnak érezte valamivel szemben, ami ott lapult a lelke mélyén.
Reisman kezdett föltápászkodni, de Napoleon még szerette volna tartóztatni. – Tudja, igaza volt ebben a dologban – bökte ki. Azzal fölmutatta A bölcsesség hét pillérét. – Attól tartok, most újra úgy rajongok érte, mint kölyökkoromban. Talán még annál is jobban. Férfiként jobban megértem, írásában erő és szépség van. Most már értem, hogyan gondolta, amikor azt mondta, izgató élmény volt, amikor először olvasta odalent, Spanyolországban. Nem azért íródott, hogy felkeltse egy férfiban a vágyat: eredjen, háborúzzék. Azt hiszem, egyes részeiben éppen ellenkező a hatása... – Gyorsan hátralapozott a könyvben. – Megvan, hallgassa csak meg ezt – s hangosan olvasni kezdett: – „Az ösztön-férfi számára minden, amit ketten-hárman elhittek, valami varázslatos szentesítést nyert, aminek az oltárán becsületesen feláldozható az egyéni jólét és maga az élet is. Az ész-férfi számára a nemzetiségi háborúk ugyanannyira csalásnak minősültek, mint a vallási háborúk, és semmi sem érte meg azt, hogy harcoljon érte: maga a harc, a harc aktusa sem tartalmazta, hordozta semmiféle benne rejlő erény jutalmát. Az élet annyira tudatosan magánjellegű volt, hogy semmiféle körülmény nem igazolhatta, ha valaki erőszakot tett a másikon: de a férfi saját halála utolsó szabad akaratából eredő cselekedete volt, megváltó kegyelem és az elviselhetetlen fájdalom mércéje.”
Napoleon Reisman arcába pillantott, hogy meggyőződjék, a másik valóban fölfogta-e e sorok teljes jelentőségét.
– Ez bizonyára nem olyasmi, amit az ember csatába indulás előtt olvasson, igaz-e, százados? – jegyezte meg. – Határozottan nem olyasmi, mint amit pszichológus barátunk szeretne beadni nekem: amolyan mindent-bele-üsd-vágd-nem-apád duma.
– Nem, gondolom, tényleg nem az – mosolygott rá Reisman. – De azt hiszem, maga már eléggé felnőtt ahhoz, hogy leszámoljon az ilyesmivel.
De Napoleon nem hagyta magát lerázni, folytatta, amit megkezdett. – Az ösztön-férfi... az irracionális-férfi... ez én vagyok – magyarázta. – Ezt tettem felindulásomban, ez juttatott ide magához és közéjük. Ész-ember... arra gondoltam, hogy talán maga, százados, testesíti meg ezt az eszményt. Hogyan egyezteti ezt össze véres, virtuskodó múltjával és jövőjével, dicsőséghajhászásával?
Reisman azon tűnődött, ugratja-e Napoleon. – Az észember, barátom, nem így születik – mondta. – Ha eléggé balszerencsés, hogy eljusson ebbe az állapotba... s én még nem jutottam el odáig... akkor ez csak azután következik be, hogy hosszú éveken át kerítője volt ösztöneinek. Összetépte már A Narcissus négerét?
– Nem, elolvastam! – vágott vissza Napoleon.
– Nagyon helyes. Ezek szerint előrehaladást ért el... közelít az ész-ember felé – jegyezte meg Reisman gúnyosan és fölállt. – De azért ne haladjon túl messzire ezen az úton. Ne feledje... még azt kívánjuk, hogy jó néhány nácit megöljön, mielőtt kiengedjük a markunkból. Hogy tetszett a történet?
– Utáltam és tetszett – kiáltott szenvedélyesen Napoleon. – Voltak pillanatok, amikor irigyeltem a négert, hogy sötét hatalmában tartja hajóstársait. Azt reméltem, vesztébe vezeti valamennyit, de ő maga valamiképpen megmenekül, sértetlenül és újjászületve.
– De nem ez történt, és ezért nem is tetszett magának a könyv – találgatott Reisman.
– Egy fenét! Nem erről van szó! Gyűlöltem, mert elfogadható hősként... már amennyire ember az lehet... valóságos tetű volt... megvetésre méltóan szűkölt. Csakhogy! Amikor meghalt... amikor végül meghalt és még én is megkönnyebbülten sóhajtottam fel... megremegett körülötte a világ! Mind tudták, hogy ott lesz, és istenemre mondom, soha el nem felejtik!
– S ez tetszett magának?
– Igen – vágta rá dacosan Napoleon.
– Ezek szerint továbbadta a könyvet?
– Nem. Ott van a sátramban. Toynbee Történelme és a Micimackó Odellnél van. Sawyernál vannak Kipling versei. De a Négert ott tartottam a sátramban – mondta, s egyszerre csak akarata ellenére elnevette magát, Reisman sem állta meg nevetés nélkül.
– Okosabb lenne, ha ideadná nekem, amíg még egyben van – javasolta.
Napoleon bekúszott kis kétszemélyes sátrába és kihozta a könyvet.
Reisman átvette tőle és továbbindult. Néhány lépés után visszafordult. – Majd ha befejezte, amit most olvas, adja ide nekem – mondta. – Nem szeretném, ha Myron Odell elolvasná... főként azt a részt nem, amit felolvasott nekem. Már amúgy is elég kétely kavarog a fejében.

 

Ugyanaznap, később, megjelent a táborban Leon Osterman. Ezúttal azonban már Stokes-ból fölhívta Reismant.
– Megjött a húsvéti nyuszi, kölyök. Meglátogathatlak? – kérdezte.
Reisman boldogan hallgatta az ismerős chicagói kiejtést.
– Hát, persze. Ma nem dolgozunk. Van valami újság Odell körül? – tette hozzá gyorsan.
– Kibír néhány percet – felelte Osterman. – Mindjárt ott leszek.
Reisman eltávolított mindenkit a laktanyaépületből és utasította Bowren szakaszvezetőt, hogy foglalja el őket egy ideig a tábor területén. Már-már kísértésbe jött, hogy ott tartsa magánál az irodában Myron Odellt, de azután meggondolta magát. Időnek előtti, talán egyenesen kegyetlen dolog lenne – végtére is Osterman semmilyen utalást nem tett a telefonban.
Osterman ezúttal egyenruhában volt. – Csakis azért, hogy igazoljam neked: valóban a hadseregben vagyok – mondta nevetve. – Nesze, hoztam neked valamit, hogy ünnepelhessünk. – Egy papírzacskóból egy üveg remek skót whiskyt varázsolt elő. – Poharakat nem hoztam.
Reisman kiment a laktanyába, s hamarosan egy pohárral tért vissza.
– Ki nem iszik itt? – kérdezte Osterman.
– Szolgálatban vagyok, főtörzs – mentegetőzött Reisman.
– A fiaim zokon vennék a piaszagot. Pillanatnyilag csak ketten tartjuk az erődöt. De ne zavartassa magát... egészségére!
Osterman visszatette az üveget a zacskóba. – Nesze, rakd el... ajándék a húsvéti nyuszitól. Majd csak megünnepelsz valamit. Nem szeretek magamban inni.
– Remélem hozott valamiféle híreket... Odellről.
– Semmi jót... semmi rosszat – jelentette ki Osterman, azzal az asztalra tette a zacskót és leült az egyetlen székre.
– Mindössze egy jelentést arról, mit csináltam az ügyben, nehogy azt hidd, megfeledkeztem róla. Ami a lányt illeti, Odell igazat mondott. Lökött volt a szerencsétlen. Otthon is, másutt is rosszul bántak vele. Az igazság az: annyira gyötörték, hogy többször is öngyilkosságot kísérelt meg... s ezt még csak meg sem említették a hadbírósági tárgyaláson.
Reisman lecsapott az új eshetőségre. – Ezek szerint ott az ambulancián is megölhette magát, amikor Odell nemcsak visszautasította felkínálkozását, hanem még el is verte, igaz?
– Lehet. Legalábbis most már okunk van feltételezni, hogy ez is megtörténhetett. De bizonyítsd be!
– Hogyan?
– Nincsen semmiféle hogyan. A lány meghalt, eltemették. A bizonyítékok, még azon melegében gyilkosságra utaltak. Fent jártam Glasgow-ban. Beszéltem a katonai rendőreinkkel meg az angol zsarukkal is, akik részt vettek a nyomozásban. Még a családjával is beszéltem. Szörnyen zárkózottak voltak. Szilárdan kitartottak amellett, hogy Odell ölte meg a lányt. El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt kihúznom belőlük azt, hogy egyszer öngyilkosságot kísérelt meg.
– De hát miért voltak olyan zárkózottak? Mi a fenét veszíthetnek?
– Nézd csak, esetleg jogcímük van arra, hogy kártérítést követeljenek a hadseregtől... magam sem tudom. Előfordul néhány piti megrendezett ügy... kártérítések... juttatások. Ha nyilvánvaló megerőszakolásról van szó, több lenne az esélyük. Megesik, hogy egy lány férjhez megy, utána még elszórakozik itt-ott, így aztán ha rajtakapják vagy fölcsinálják, teli tüdőből ordítja, hogy megerőszakolták. Én csak egyet mondhatok... a hadbírósági tárgyalás előtt, főként amikor már a kezükben volt Odell később visszavont vallomása, nem remekeitek az erre vonatkozó nyomozásban. Ha Odell nem ölte meg, annyi biztos, hogy alaposan összeverve hagyta ott; lehet, hogy a lány az eszméletét is elvesztette. Azt Odell is elismeri, hogy megütötte. Oké... beáll az emlékezetkiesés, kinyitja az ajtót, elhúzza a csíkot és valahogy visszajut a laktanyába. Az ajtó tárva-nyitva áll, a lány ott fekszik, valaki bejön...
– Kicsoda?
Osterman vállat von. – Valamelyik ott dolgozó egészségügyi... valaki, aki kezelésre járt vagy újonnan érkezett kezelésre... valaki, aki aznap este kefélt abban a kerületben. Eredj, keresd meg őket! Pokoli meló! Tudom, mert megpróbálkoztam vele. Azzal a két katonával, aki látta odabent a lányt Odell-lel, minden rendben van. Tanúvallomást tettek a hadbírósági tárgyaláson, én is beszéltem velük. Vallomásuk kiegészíti egymást. Beszéltem egy ott dolgozó egészségügyivel is, aki emlékezik Odellra. Amit mondott, szintén helytálló. Több más egészségügyit, azt is, aki megtalálta a hullát, áthelyezték. Időbe telne felkutatni őket... különösen úgy, hogy ez az egész nem is hivatalos. Ha hajlandó lennél a dolgot szolgálati úton folytatni, valamennyi krapekot összeszedhetnénk és újra kihallgatnánk. Ellenőrizhetnénk minden nyilvántartott faszlovagot, akit ott kezeltek... sőt találhatnánk néhány olyat is, akit nem kezeltek.
– Nem tehetem szolgálati úton – mondta keserűen Reisman.
– Akkor úgy folytatom, ahogy elkezdtem. Rendben, Johnny? Csak meg kell értened, jóval több időt vesz majd igénybe... és talán nem lesz elég idő, mielőtt... tudod már, mielőtt meg kell tennie azt a tudom is én micsodát.
– Remekül dolgozik, főtörzs – mondta Reisman melegen. – Akár sikerül, akár nem... nagyon hálás vagyok... mégis cserébe továbbra sem mondhatok mást, mint azt, hogy köszönöm.
– Eh, a pokolba vele! – dohogott Osterman. Legyintett egyet, zavarában elhessegette a hálálkodást. – De van még egy valami, amit esetleg szívesen megpróbálnál. Vidd vissza oda, ahol az eset történt. Hadd nézzen körül a helyszínen... próbáljon emlékezni. Talán megállapíthatjuk, valóban kihagyott-e az emlékezete. Magam sem tudom. Megesik, hogy ha egy pasas viszontlát egy szobát, egy személyt vagy egy tárgyat, vagy megérzi egy hely légkörét, teljesen megnyílik... feltolulnak benne az emlékek... és beszélni kezd.
– Most úgy beszélt, mint egy pszichológus, nem mint egy zsaru – állapította meg Reisman –, de jó ötletnek tartom, ha a pasasnak van annyi vér a pucájában, hogy végigcsinálja. – Kinézett az ablakon, tekintetével Odellt kereste, nem találta. – De még korai lenne... ezen a héten semmiképpen sem – folytatta elszomorodva. – Fura egy dolog... Kezdetben attól tartottam, a pasas vagy megöli magát vagy összeroppan, mielőtt eljut idáig. Most pedig nem akarom megállítani. Megváltozott. Erősebb lett. Még mindig fél, de megtanulta, hogy együtt éljen a félelmével, úrrá legyen rajta, felhasználja... amellett kifejlesztett magában valami elszántságot, már-már hivatástudatot, ami korábban teljesen hiányzott belőle. Ha rendben túl lesz az első ugrásán... ha nem hátrál meg... akkor még erősebb lesz. Utána senki sem ugyanaz, aki volt... egy kicsit úgy van ez, mint a fronton. A hét végére már kifejlődik benne valami... valami tartás... talán egy kis felvágás... egy kis megvetés... valami, amivel szembe tud nézni az igazsággal – ha bűnös.

 

3.

Eszményi idő volt repülésre és ejtőernyős ugrásra. Már szombaton összehajtogatta mindenki az ernyőjét, hosszú ideig babráltak velük, most pedig vadonatúj ejtőernyőskezeslábasban és sisakban semmi más nem maradt hátra, minthogy elinduljanak és ugorjának – vagy gyáván megfutamodjanak. Amikor a hevenyészett felszállóhelyen besorjáztak a C-47-esbe, senki sem hőkölt hátra – Carl Morgan törzsőrmester kivételével.
– Fogalmam sincs a repülésről, százados – nyögte halkan a repülőgép ajtajában állva, amint megkezdődött a berakodás.
– Nem is arra kérem, hogy maga legyen a pilóta, őrmester – vágta oda neki kegyetlenül Reisman. Látta, hogy Morgan halálra van rémülve és szerette volna ezt a teljes nyilvánosság előtt hangsúlyozni. – Csupán azt akarom, hogy maga és osztagának két tagja ott üljön és tartsa szemmel az embereket azután, hogy én kiugrottam. Az egyik oktató lesz az ugrások ütemezéséért felelős, Bowren szakaszvezető utolsónak fog ugrani, magának pedig arról kell gondoskodnia, hogy a fiúk tisztességesen viselkedjenek.
– Nem kapok semmi repülési pótlékot, uram – feleselt Morgan. – Nem kötelezhetnek arra, hogy repüljek.
Reisman ráparancsolt, hogy szálljon be a gépbe, Morgan ezt megtagadta, mire a százados arra gondolt, milyen mulatságos lenne, ha a piszkos tizenkettő közül néhányat tanúként vonultatna fel a hadbírósági tárgyaláson, amelyen a hóhért porba fingó közlegénnyé fokoznák le – ugyanis a piszkos tizenkettő is, az őrök is éberen és derülten hallgatták a párbeszédet. Három önkéntest kért a katonai rendőrök közül, s figyelte, amint beszállnak a gépbe. Morgannek csak ennyit mondott: – Ezt feljegyzem a minősítő lapjára, őrmester, s a dolognak kihatása lehet arra, meddig engedélyezik magának a stráfok viselését. Most pedig fogja a többi emberét, üljenek a teherkocsira és hajtsanak a leugrási körzethez.
Morgan megkísérelte elfojtani Reismannel szembeni gyűlöletét és dühét. Persze tudta, hogy a legutóbbi hetek folyamán valamennyiük szemében nem annyira félelmetes és tisztelt, mint inkább megvetett és nevetséges figurává vált. Tisztelgett s megkísérelte a tudomásulvételt visszavágásnak föltüntetni, csakhogy hangja túlzottan alázatoskodóra sikerült: – Igenis, uram... de én...
– Semmi de... indulás!
Samson Posey figyelte a századost, amint föláll és elindul őfelé. Jóllehet önként jelentkezett első ugrónak, utolsó előttinek osztották be a listában, közvetlenül Bowren szakaszvezető elé. A százados most a szeme közé nézett, látta Samson készségét és elmosolyodott.
– Ugye, maga egyike azoknak a fejeknek, főnök, akik miatt nincs okom aggodalomra? – kérdezte.
– Oké, százados – válaszolta Samson. Tudta, tűzön-vízen át követné ezt az embert, aki megtanította a katona mesterfogásaira... és még többre is... ezt az embert, aki visszaadta a büszkeségét.
A százados sorra odalépett az embereihez, bátorította őket, mígnem visszaért a helyére.
– Felállni! – vezényelt az ejtőernyős-oktató. – Bekapcsolni!
Samson a bekötőzsinórját a feje fölötti huzalra erősítette.
– Felszerelést ellenőrizni!
Samson szeme és ujjai végigfutottak az előtte álló hátán elhelyezett felszerelésen, azután gondosan ellenőrizte saját hevederét és a mellére szíjazott tartalék ejtőernyőt, közben meg érezte, hogy Bowren szakaszvezető végigtapogatja az ő hátán a felszerelést.
– Felszerelés ellenőrzését befejezni! – kiáltott az oktató. Először Bowren, utána Samson, majd sorban a többiek számukat bemondva jelentették, hogy felszerelésük rendben van. Samson feszülten figyelte a nyitott ajtó fölötti két kis égőt. Amint közeledtek a leugrási körzethez, kigyulladt a piros fény.
– Ajtóhoz! – vezényelte az ejtőernyős-oktató.
Samson nézte, hogyan helyezkedik el a százados a nyílásban; Reisman hátrafordult, rájuk mosolygott és felfelé bökött a hüvelykujjával.
– Felkészülni! – kiáltotta az oktató. Kigyulladt a zöld fény. Az oktató rávert a százados lábára. – Indulás! – kiáltotta és a százados kiugrott.
Samson arra gondolt, bárcsak láthatná, figyelhetné, hogyan bomlik ki az ejtőernyő és lebegteti biztonságosan lefelé Reismant – de hát ez képtelenség volt. Ez első alkalommal egyenként ugrottak hosszabb szünetekben, nem pedig egyetlen csoportban. A repülőgép visszafordult és visszakörözött a leugrási körzet fölé.
Samson elcsodálkozott azon, hogy a félénk Myron, a nyúl és a prérifarkas keveréke, milyen bátran áll az ajtónyílásban. – Indulás! – hangzott, és Myron tiltakozás nélkül kiugrott. S amint a repülőgép oda-vissza körözött a leszállási terület fölött, Samson egyre közelebb araszolt a többiek mögött az ajtóhoz; némán Inuszakachoz fohászkodott, amíg ütést nem érzett a lábán, teste engedelmeskedett az indulási parancsnak és egyszerre csak valóra vált, amit tanult – nyílegyenesen zuhant alá az égből, akár a zsákmányára lecsapó sas, azután ropogást hallott, mintha Jukka ósdi puskája durrant volna az Ute-hegység egyik meredek kanyonjában, azt érezte, hogy valami megragadja és hirtelen elkapja, mint egy vad iramban menekülő meglasszózott és térdre kényszerített üszőt... majd végtelen boldogsággal föltekintett és meglátta a teljesen kinyílott ejtőernyőt, amely biztonságosan, simán lebegteti a föld felé, s tudta, hogy Háromláb Billy régi jóslata: a sasról, a repülőgépről és hadseregről ezen a napon végre beteljesedett.

 

Odalent a mezőn Carl Morgan törzsőrmester figyelte, amint az első fekete alak kizuhan a repülőgépből, s mivel tudta, hogy Reisman az, magában azt kívánta, bárcsak nyílegyenesen zuhanna egészen addig, amíg bele nem fúródik a földbe. De azután kibomlott a fehér ejtőernyő, majd miközben a C-47-es körözött a feje fölött, kibomlott még egy és még egy és még egy...
– Ugye, milyen gyönyörű látvány? – szólalt meg egy mély hang mögötte.
– Lehet – dörmögte Morgan.
Hátrapillantott és meglepődve pillantotta meg az ejtőernyős ezredest; egészen belepirult zavarába, amiért olyan kurtán-furcsán válaszolt neki.
– Sajnálom, uram – mentegetőzött. – Hát igen, lenyűgöző látvány.
– Maga is ehhez a csoporthoz tartozik, katona? – kérdezte barátságosan az ezredes.
Morgan egy pillanatra elcsodálkozott, hogy nem őrmesternek szólította, de eszébe jutott, hogy egyikükön sincsenek stráfok és fegyvernemi jelzések.
– Igenis, uram – felelte.
Breed kezet nyújtott. – Breed ezredes vagyok – mondta lefegyverző mosollyal.
Morgan a boldogságtól repesve fogadta el az ezredes jobbját. Csodálkozva és örült, hogy milyen barátságos ez a fej.
– Morgan, uram – mondta gépiesen. – Carl Morgan törzsőrmester, uram.
– Ugye, maga nem öreg katona, Morgan? – faggatta Breed és kezét el nem engedve alaposan szemügyre vette az őrmestert.
– Nem, uram. Én... – Morgan hirtelen rémülten meghallotta a saját hangját és rádöbbent arra, hogy Reisman határozott parancsa és intése ellenére elárulta a nevét. Szinte durván visszarántotta a kezét és igyekezett kimászni a csávából. – Nem, uram... nem vagyok én semmi, uram... egyszerűen csak a figyelő szerepét töltöm be, ezredes, az egységemnél.
– Mi az az egység, Morgan őrmester?
Morgan valósággal összecsuklott, rámeredt az ezredesre és egy szót sem tudott kinyögni.
– Én... én nagyon sajnálom – dadogta –, én nem...
– Rendben van, őrmester – szakította félbe Breed. Viselkedése most már fennhéjázóbb, hangja keményebb volt. – Tökéletesen értek mindent. Köszönöm!
Morgan már csak az ezredes hátának tudott tisztelegni, ami eléggé nevetségesen festett, amint Breed elsietett mellette. Arrafelé tartott, hol az ejtőernyősök éppen akkor értek földet.

 

A leugrási körzet közelében Reisman a hóna alá kapta összehajtogatott ejtőernyőjét, s így figyelte, hogyan ér földet Odell. Pillantásával ezután a többieket kereste odafenn a levegőben, és elfogta a büszkeség, amikor a levegő megtelt az ő embereivel, miközben a hangszórókon át az egyik oktató kommentálta, korrigálta és irányította minden egyes ember leszállását.
Reisman odabaktatott Odellhez, élénken fölfelé mutogatott és megkérdezte: – Újra?
– Ma ne, százados – hebegte Odell. Még remegett a kiállt izgalomtól. – Úristen, ez aztán volt valami!
Reisman a hátát veregette. – De megcsinálta, az istenit, Myron, méghozzá prímán! – Majd továbbügetett a többiekhez, mindenkit megdicsért, tréfálkozott, némelyekkel kezet rázott, másokat válluknál fogva átölelt.
Alig akadt közöttük, aki tökéletesen szabályosan ért volna földet. Jó néhányan a horzsolgatásaikat ápolták, gyömködték kiugrott bokájukat vagy kificamodott vállukat. Victor Franko a földön ült, masszírozta hasogató térdkalácsát és közben trágárságokat nyögött. Reisman úgy tett, mintha Franko fájó lábába akarna rúgni, mire Franko gyorsan elhengergetőzött az útjából és nagysietve talpra ugrott, még mielőtt tudatosodott volna benne, hogy már nem is akar igazából lógni, de még ha akarna sem vinné el szárazon.
Néhányan, így Roscoe Lever is, erősen megviselteknek látszottak; mások, köztük Napoleon White és Archer Maggot diadalittas fölénnyel feszítettek; néhányan egyszerűen csak rémülten meredtek maguk elé, mintha sokkhatás érte volna őket. De azért valamennyiük arca büszkeségtől ragyogott, s ez merőben új vonás volt.
Bowren szakaszvezető közeledett. Samson Poseyt támogatta, aki bicegett, mint egy lesántult hátvéd a rögbimeccs utáni napon – megpróbált ugyanis, a tilalom ellenére állva földet érni.
– Hogy ment odafent, Clyde? – érdeklődött Reisman.
– Soha nem hittem volna – dörmögte Bowren széles mosollyal; szinte áradt belőle teljesítményének az izgalma. – Az oktatónak egyiküket sem kellett kilöknie. Mind a saját akaratából ugrott.
– Összeszedi magát holnap annyira, hogy újra ugorhasson, Posey? – kérdezte Reisman.
– De még mennyire, százados – felelte Samson, azzal levette karját a szakaszvezető válláról és féllábon elugrált.
– Rendben van, sorakozó és gyerünk vissza az iskolába – harsogta Reisman. – Még nem szakértők. Akad még jócskán tanulnivaló.
A foglyok boldog csoportja tréfálkozva, egymást ugratva, rendezetlen sorokban tolongott a várakozó kocsik és a katonai rendőrök osztaga felé. Reisman meglepetésére ott találta Breed ezredest is.
Amint egy vonalba értek vele, Reisman vezényelt: – Jobbra nézz! Tisztelegj! – Az embereket váratlanul érte a vezényszó, s így tisztelgésük pontosan olyan lötyögősen gúnyosra sikeredett, amilyennek Reisman szánta.
Breed vonakodva, mereven viszonozta a tisztelgést, az után némán, alaposan szemügyre vette őket, amint fölkapaszkodtak a járművekre. Amikor végül Reisman is elhaladt előtte, ügyet sem vetve rá és a dzsip kormánykereke mögé ült, Breed megszólalt, jó hangosan, hogy valamennyien hallhassák: – Ez a legnyomorúságosabb bagázs, amelyet életemben láttam, százados!
Reisman beindította a motort, de nem hagyta válasz nélkül a megjegyzést. – Éppen erről van szó, ezredes – vágta oda neki dacosan. De amint elhajtott, elégedett mosolyt látott az ezredes ajka körül, s ez nyugtalanította.

 

A következő három nap egy-egy ugrást hajtottak végre. Megtanulták, hogyan kell lekötözni a fegyvereket, a kézigránátokat és súlyos felszerelést úgy, hogy semmit el ne veszítsenek és felszerelésük agyon ne lapítsa őket földet érés közben. Előadásokat hallgattak és filmeket néztek az ejtőernyős ugrás finom fortélyairól – hogyan lehet megfulladás nélkül megúszni, ha az ember vízbe pottyan ernyőjével, vagy életben maradni, ha az erős szél földet érés után a talajon sodorja az embert, vagy ha az ernyő fennakad egy fán. Folytatódott az unalmas és gyűlölt csuklózás, terepfutás, zárt alakulatban való gyakorlatozás, a váratlan erőltetett menetek az éjszaka közepén, az őrszolgálat a táborban, ami megfosztotta őket az oly nagyon áhított alvástól.
Amikor Reisman hosszú évekkel ezelőtt megtanult ejtőernyővel ugrani, a kiképzési programban sok humoros visszavágásra adódott alkalom – humorra, ami enyhített azon a halálos komoly feladaton, amely a legtöbb jelöltre az ellenséges vonalak mögött várt, humorra, ami a minden idegszálukkal a feladaton csüngő emberek bátorságának és rettegésének szerves része volt. Most azonban nyoma sem volt a humornak. A teljes személyi állomány örökösen kimerültségből eredő némaságban tette meg az utat a Stokes-uradalom és az ejtőernyős-iskola között. Hajnaltól kora estig, néha még késő éjszaka is fogcsikorgató, kemény munka volt az osztályrészük – s ezt csak a hozzáértés és a foglyok jól megszolgált újszerű büszkeségének érzése enyhítette.
Csütörtökön Stuart Kinder százados, akit Reisman hívott el Londonból, megtekintette a negyedik ugrást.
– Csodálatos! – kiáltotta a mogorva Morgan törzsőrmester és hat unottan ácsorgó katonai rendőr felé. Egyedül Bowren szakaszvezető repült fel Reismannel és a foglyokkal ezúttal, s jóllehet Kindernek időnként szörnyű kényszerképzetei támadtak, hogy a foglyok lefegyverzik parancsnokaikat és a gép legénységét, s elrepülnek valamerre, azt is csodálatosnak tartotta, hogy már ilyen fokú bizalmat tanúsítanak irántuk.
Lenyűgözve bámulta, amint az alacsonyan szálló gépből tizennégy ember zárt csoportban, egyetlen körözés során gyors egymásutánban ugrik ki a gépből, s arra gondolt, bárcsak lenne annyi bátorsága, hogy maga is részt vegyen a kiképzésben és ugorhatna velük.
Úgy tetszett, mintha minden erőfeszítés nélkül történne – gyönyörű látvány volt.
Péntek este már nem tűnt annak, s Kinder most már gyomorösszeszorító aggodalommal szurkolt nekik. Iszonyú viharban várta őket a leszállási övezetben Morgan és a katonai rendőrök társaságában; a hangszórókon át egy földi irányító hangja hallatszott, mellette ott várakozott egy rohamkocsi és egy elsősegélycsoport. A szélben lobogó jeltüzek – amelyek útbaigazíthatták az esetleg ilyen viharban is fölöttük repdeső buzgó német gépeket – mutatták, hol a leszállási övezet. Kinder meresztette a szemét, hegyezte a fülét, hogy áthatoljon a fekete, zuhogó esőfüggönyön, hátha meglátja, meghallja a C-47-es zúgását.
Ez volt a vizsgaugrás. Amikor órákkal korábban viharosra fordult az idő, megkérdezte Reismant, valóban végre akarja-e hajtani az ugrást.
– Hát persze. Miért ne? – hangzott a válasz.
– Nem veszélyes? – erősködött Kinder.
– A golyók meg a légvédelem és a többi szar, amit rájuk okádnak majd, szintén veszélyes lesz, ha egyszer talán beindítja az akciót. Ma éjszaka nagyon jól figyeljen meg mindent, Stu – felelte kihívóan Reisman. – Hiszen ezért hívattam ide... és utána majd elmegy Londonba és megmondja a barátainak, hogy felkészültünk!
Kinder még nem hallotta a gépzúgást, de egy villám fényénél hirtelen megpillantotta a bukdácsoló, lassan haladó C-47-est, s hálát adott a sorsnak, hogy nem volt olyan bolond részt venni a kiképzésben, hiszen akkor most ő is ugorhatna együtt a többiekkel. A következő villám fényénél meglátta az alálebegő fehér ejtőernyők fürtjét és megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy néhányan már földet is értek.
Odarohant a Reisman köré gyülekező ugrókhoz és hallotta a százados kiáltását: – Ez volt a legkeményebb. A mai éjszaka után már mindent meg tudnak csinálni.
– Ne mondja! – harsant fel kihívóan egy mély hang.
A jelzőtüzekkel körülvilágított leszállási körzet mögötti sötétségből szikár, merev-egyenes tartású alak bukkant elő – Kinder korábban észre sem vette. Esőkabátjának gallérján az ezüst sasok visszaverték a fényt.
– Ejtőernyős ugrás esőben a legkényelmesebb dolog a világon, annyira nehéz a levegő – állapította meg Breed ezredes. – Ha csak egy kicsit is konyítana hozzá, Reisman, ezt tudnia kellene.
Reisman túlságosan jókedvű volt ahhoz, hogy vitába bocsátkozzék. – Öt ugrás, ezredes. Most már igazi ejtőernyősök! A holnapi tanfolyamzáróra vezényli ki a katonazenekart és rendezi meg a díszszemlét, vagy pedig már ma éjszaka kitűzi ránk az ezüstszárnyakat?
– Megvásárolhatja őket bármelyik kantinban, százados, feltéve, hogy van hozzá bőr a pofáján. Ami engem illet, tőlem akár százszor is ugorhatna maga és a mocskos bandája. Amíg meg nem tudom, kicsodák és micsodák maguk, nem varrják fel az ezüstszárnyakat ezen a támaszponton! – Ezzel sarkonfordult és olyan hirtelen, ahogy megjelent, el is tűnt a sötétségben.
Reisman a foglyok esőverte arcát nézte: egy pillanattal előbb még ragyogtak, most pedig leverten, megbántottan meredtek maguk elé, akár kisgyerekek, ha sérelem érte őket.
– Miért froclizza magát? – kérdezte Napoleon.
– Ki nem állhat minket – válaszolta széles mosollyal Reisman.
– Hát akkor bassza meg az anyját – morogta Franko, s olasz módra mutogatott egyet a sötétség felé. – Én sem állhatom őt.
Némán indultak a várakozó gépkocsik felé, rövid ideig tartó lelkesedésük szertefoszlott. Stuart Kinder, aki még mindig a szóváltás hatása alatt állt, végre erőt vett magán és megkérdezte: – Breed?
Reisman bólintott.
– Hát, mit képzel magáról ez az alak, ki ő? – tört ki felháborodottan Kinder. – Semmi oka nem volt rá!
A Stuart Kinder részéről merőben váratlan kitörés mosolyt csalt Reisman arcára. Elégedetten nyugtázta, hogy Kinder is elkötelezte magát érzelmileg a piszkos tizenkettőnek.
Szombat reggel, azt követően, hogy Kinder elindult Londonba, Reisman pénzt adott Bowren szakaszvezetőnek és elküldte, hogy vásároljon ejtőernyős szárnyakat a foglyoknak és jómagának, sötétedés után pedig, hagyta meg neki, hozzon el ismét egy prostituáltat. Azután fölhívta Baker Street-i irodáján Armbruster őrnagyot.
Az Amnesztia-akció előkészítésének kezdete óta alig-alig beszéltek egymással, s Reisman most elégtétellel közölte vele: – Felkészültünk, Max. Kinder úton van London felé, hogy beszámoljon az égi hatalmasságoknak.
– Pompás, John – kiáltott fel lelkesen Armbruster. – Ezek szerint már nincsenek fenntartásaid velük szemben?
– Nincsenek – hazudta Reisman. Tudta, hogy mindig is lesznek fenntartásai, de hajlandó volt adottnak venni azokat. – Mi lenne, ha most már beavatnál a mélységesen mély titokba? – érdeklődött.
– Még mindig halvány fogalmam sincsen, miről is van szó – közölte vele Armbruster. – Kinder az egyetlen összekötőnk azzal, aki a SZEEF-nél ezt kiötlötte vagy jóváhagyta. Tudom, hogy ő nagyon elégedett veled és ezt tudatta is azokkal a Grosvenor Square-i pasasokkal, akiknek dolgozik. Nem is ártott. Ugyanis érdeklődtek utánad. Az a benyomásom, hogy túlságosan keményen belekönyököltél egy bizonyos ezredesbe. Ha a helyedbe lennék, John, kicsit lazítanék. Nem szeretnénk, ha olyan helyeken szaglászna, ahol semmi keresnivalója sincs, és túlságosan is jó tiszt ahhoz, hogy kinyomjuk onnan, ha nem feltétlenül szükséges.
– Mivel megemlítetted, Max, meg kell mondanom neked... attól tartok, Breed ezredes kezdi belehergelni magát valamibe, ami cseppet sem mulatságos – mondta Reisman. – Olyan helyzetet alakít ki, ahonnan már nincs elegáns visszavonulás. Tudod, hogy sohasem álltuk egymást. De vigye el a fene az ezredest. Már nincs semmi dolgom a támaszpontján, legfeljebb még néhány ismétlőugrást hajtatok végre, ha marad rá időm. Ugye mindent megteszel az érdekünkben, Max? – sürgette az őrnagyot. – Elég, ha valami homályos utalást kapok, hová küldik őket, mi lesz a feladatuk – ezen a nyomon már elindulhatok. Én megtettem a magamét, most rajtad a sor. A fiaim felkészültek és alig várják a bevetést, de nem tudom, meddig tudom őket ilyen állapotban tartani anélkül, hogy megmondanám nekik, miről van szó. Magam is kezdem már elveszítem a türelmemet.
– Szeretnéd otthagyni őket, áthelyezzünk máshová? – kérdezte az őrnagy.
Jóllehet Reisman tudta, hogy Armbruster egyszerűen csak együttérzésből és minden gúny nélkül tette föl a kérdést, mégis megdöbbent.
– Nem – válaszolta gyorsan. Most már képtelennek találta ezt a gondolatot.
Letette a kagylót. Az a kilátás, hogy tétlenül üldögélve várja Kinder értesítését, anélkül hogy bármiféle valóságos, kézzelfogható és fontos közvetlen feladata legyen, aggasztotta Reismant. Ráadásul fennállott a veszélye annak, hogy a foglyok hangulata fásultságba, közönybe csap át. Április tizenötödike volt, és Reisman attól tartott, ha a partraszállást – amint azt mind gyakrabban suttogták – május elején valóban végrehajtják, édeskevés ideje marad arra, hogy megtudja, voltaképpen milyen akcióról is van szó és új programot dolgozzon ki e feladat megoldása részleteinek besulykolására. Amellett szüntelenül tépelődött azon, vajon milyen szerepet szántak neki az akcióban.
Ideges és bizonytalan volt, ezért kivonultatta embereit néhány órai gyakorlásra a lőtérre, hogy ismét megszokják a puskaropogást és a puskapor szagát.

 

Az urasági kastélyban Lady Margot Strathallan meghökkent, amikor kéthetes szünet után ismét puskaropogás verte fel a birtok csöndjét; kutyája is vadul csaholni kezdett, amíg gazdája rá nem kiáltott és farára csapva el nem hallgattatta, mire a kutya szégyenében bekúszott az ágy alá.
Lady Margot fölhívta Breed ezredest. – Már megint lövöldöznek – suttogta a kagylóba. – Gondoltam, talán érdekli.
Az ezredes megköszönte az értesítést, még néhány szót váltott vele, majd elköszönt – meglehetősen kurtán-furcsán, vélte a Lady. Annyi bizonyos, hogy rövidebbre fogta a szót, mint az előző este, amikor fölhívta és azt mondta, olyan ötlete támadt, amely mindkettőjükön segítene. Kissé feszengve beszélt róla. Röviden arról volt szó, hogy elgondolkodott Lady Margot gyanúján, miszerint valamelyik éjszakán nő járt Reisman százados táborában. Ha gyanúja beigazolódna – s egyre inkább hajlott arra, hogy hitelt adjon e gyanúnak –, akkor meggyőződése szerint ennek meg kell ismétlődnie, feltehetőleg még ezen a hétvégen. S ha Lady Margot meg is bizonyosodna erről és hajlandó lenne ezt vallomásban rögzíteni számára és az illetékes hatóságok számára, bizonyos volt abban, hogy Reisman századost és embereit szigorúan felelősségre vonnák és szinte bizonyosan el is távolítanák őket a helyszínről, márpedig – ahogy fölöslegesen emlékeztette Lady Margot-t – ez volt a leghőbb óhaja, következésképpen az övé, mármint az ezredesé is.
Margot több mint egy hete végre szemügyre vehette a tábort, amikor is Breed ezredes fölkérte, nézzen ott körül az ő megbízásából, s biztosította, hogy a százados és egész különítménye nem tartózkodik ott. Lady Margot ez alkalommal otthon hagyta Sigismundot és fényes nappal úgy lopakodott az erdőn keresztül a táborhoz, akár egy rézbőrű indián. Igaz, éjszakánként már többször is megtette ezt, de még sohasem jutott ilyen közel a megerősített táborhoz. Körbejárta a tábort körülvevő kerítést, a legkisebb hangra vagy fuvallatra is megriadt; undorodva, de lenyűgözve, földbe gyökerezett lábbal állt a bűzös latrinánál, az erdőben pedig majdnem belebotlott egy másikba; a laktanyaépületbe és magába a táborba azonban nem jutott be, útját állta a lelakatolt kapu és a szögesdrót kerítés. Még örült is ennek, ürügyként használhatta fel a visszavonulásra, mert addigra már kiverte a verejték, annyira rettegett. Később arról számolt be az ezredesnek, hogy a kettős kerítéssel övezett, két bejáratú, őrtornyos tábor roppant komor hangulatú, és benyomása szerint inkább hasonlít börtönre, semmint kiképzőtáborra.
Margot most odaült a kastély egyik emeleti szobája ablakában berendezett kémlelőhelyére, ahonnan rálátott a főkapura és arra a kerékvágásokkal barázdált mezőre, amelyen a kocsik ki-be jártak Reisman százados táborába. Később, sötétedés után, gondolta, talán gyűjt annyi bátorságot, hogy bemerészkedjék az erdőbe, talán még közelebbre is a táborhoz, de ismét Sigismund nélkül kell mennie, mert megeshetne, hogy a kutya elszabadul, ugatni kezd vagy működésbe hozza a riasztóberendezést.

 

Carl Morgan törzsőrmester fel-alá járkált a laktanyaépület lapos tetőjén az őrhelyén. Iszonyúan dühös volt és gyötörte a tehetetlenség.
Minél inkább közeledett ennek az istenverte munkának a vége, annál inkább kicsúsztak markából a rabok. Minél tovább gyakorlatoztak, annál elérhetetlenebbekké váltak a számára, s úgy érezte, reményei füstbe mennek, minél nagyobb befolyásra tesz szert körükben Reisman, de még az az átkozott Kinder százados is. Most már kidüllesztett mellel, ezüstszárnyas istenverte ejtőernyősökként feszítettek, s Morgan aggódott, vajon akad-e még egész Angliában egyetlen ember is, akit fölakaszthatna.
De adódhat még valami, reménykedett, ami ismét a hatalmába adhatná őket. Jól tudta, milyen mocskos ügylet folyik abban a pillanatban is odalent, pontosan az őrhelye alatt. Tudott a lányról, akit becsempésztek, s azt is tudta, hogy megtörtént ez már egyszer, néhány hete, amikor az a rohadt százados valami ürüggyel elküldte a táborból. Ezúttal az a nyomorult parancsnok nyilvánosan be is jelentette, mintha csak a vacsoraidőt vagy más ilyesmit hozna a tudomásukra; kijelentette, itt az ideje, hogy kivakarják magukat a bűzből és a mocsokból, leborotválják szakállukat, hogy megfeleljenek annak az istenverte kurvának és megünnepeljék, hogy az isten fölvitte a dolgukat.
De a foglyok közül senki sem volt hajlandó megmosakodni, nyíltan szembeszegültek Reismannel. Morgan legszívesebben hangosan elnevette volna magát. Az a nagypofájú nigger egyenesen kijelentette, hogy se teste, se lelke nem kíván semmiféle fehér nőt – jó hangosan mondta, mindenki hallhatta; az a nagy mélák indián pedig közölte, hogy ő nős ember és nem akar bajt hozni a fejére – az a hülye fráter, hát mit képzel, hol van: a bandzsa buzi pedig, akit ártatlanságnak csúfolnak, azt mondta, neki sincs kedve az egészhez. De maradtak még kilencen odalent, akik majd egyenként megkúrják, sőt talán egy-két őrnek is kedve támad rá, meg talán annak a seggnyaló Bowrennek is, aki még kimenő estéjén is itt lóg, alig várva, hogy megszolgáljon egy újabb csíkot. Az is lehet, hogy az az istenverte százados is belemártja a farkát. Ő sem jobb a többieknél.
Morgan hirtelen leguggolt és meredten bámult az erdőszélre. Úgy tetszett neki, valami mozgást látott ott. Idegesen szeméhez emelte géppisztolyát és élesen figyelt a cső mentén. S ekkor ismét megjelent az a valami. Sebesen röpködött fától fáig. Női alak volt, egyre közelebb ért az erdő és a kapu közötti tisztáshoz, azután átfutott a tisztáson és most már ott állt a kapunál. A kastély asszonya volt. A lady, akit hetekkel ezelőtt valamennyien láttak, amikor sétára indult a kutyájával. Morgan lehasalt, maga mellé fektette géppisztolyát. Figyelte, amint a nő határozatlanul megáll, feszülten hallgatózik, kiszüremlenek-e hangok a táborból és úgy mered a laktanyaépületre, mintha szeretne átlátni a falakon. De amikor odabent felharsant a prostituált durva, szemérmetlen kacagása, és arra egy férfi nevetése válaszolt, a kapuban álló nő rémülten sarkonfordult és elmenekült.
Morgan fölállt, zihálva lélegzett, mintha ő rohanna, vagy ő lenne odabent a laktanyában a kurvával. Úgy döntött, semmit sem jelent Reismannek arról, amit látott.

 

Reisman attól tartott, hogy bekövetkezhet a foglyok teljes elfásulása; érezte, hogy most már lazsálni szeretnének, sőt talán el is várják tőle, hogy hagyja békében őket, neki pedig fogalma sincsen, mi vár rájuk, s nem buzdíthatja őket semmiféle hajrá-fiúk-mindent-bele-üsd-vágd-nem-apád dumával. Ezért vasárnap reggel a szokásosnál is korábban fölverte őket sátraikból, és még napfelkelte előtt erőltetett menetben elindult velük keresztül-kasul a birtokon. Teljes menetfelszerelést kellett vinniük, fegyvert és lőszert. Öt órán át meneteltek, csak ekkor támolyoghattak vissza a táborba és kaptak engedélyt a reggelire.
Reisman a legbiztatóbb jelnek azt tartotta, hogy senki sem vélte szokatlannak, hogy Morgant és a katonai rendőröket otthon hagyták. Csak ő meg Bowren szakaszvezető képviselte a keretet.
Aznap délután Reisman éppen a robbantástechnikára és a robbanószerkezetek kezelésére oktatta a foglyokat, amikor befutott Stuart Kinder telefonhívása. Maga mellé tette a sonkagránátot, amelyet néhány perccel azelőtt szerelt össze plasztik robbanóanyagból, szövetből, robbanókupakból és gyutacsból, valamint mindenféle szögekből, vastüskékből és fémhulladékból. Ki volt biztosítva, ezért óvatosan helyezte le maga mellé a földre.
– Senki se mozduljon – szólt oda a foglyoknak. – Mindenki ottmarad, ahol ül. Mindjárt visszajövök.
Kinder ezúttal Max Armbruster Baker Street-i hivatalából telefonált.
– Megkaptuk a zöld jelzést, John – közölte. – Holnap reggel kilenc nulla-nullakor itt kapjuk az eligazítást.
Amikor Reisman letette a kagylót, majdnem felnevetett, mert elképzelte, milyen szörnyen komor arcot vághatott Kinder, hogy az megfeleljen a bejelentés hangnemének. Azután eszébe jutott a gránát; az ablakhoz lépett és kinézett. Az emberek mozdulatlanná dermedve ültek a helyükön, még lélegzeni is alig mertek. Azt ugyan megmondta nekik, hogy roppant óvatosan kell bánni a sonkagránáttal, mert a legcsekélyebb lökésre vagy érintésre is robbanhat, de azt már nem árulta el nekik, hogy ehhez először ki kell oldani a biztosítóhuzalt.

 

4.

Reisman ismerős izgalmat érzett, amikor előrehajolt székében és rámeredt a hatalmas térképre, amelyről egy pillanattal előbb vette le a leplet Denton ezredes. A Baker Street-i titkosszolgálati alközpont hatalmas, pompásan berendezett társalgójában ültek, ott, ahol több mint hét hete is összeültek az Amnesztia-akció beindításakor. Denton ezredesen, a Grosvenor Square-i központ képviselőjén kívül, aki az eligazítást vezette, csak Armbruster őrnagy, Kinder százados és Reisman volt ezúttal jelen.
Az ezredes széles mozdulattal a térképre mutatott. – Mint láthatják, a szövetségesek felderítőszolgálata igen szorgalmasan dolgozott – mondta. – Legjobb tudomásunk szerint így fest a német hadrend.
Reismanen várakozó remegés futott végig, mint mindig, amikor végre-valahára egy akció részleteiről tájékoztatták, lebontották azt a legkisebb részletekre a térképen, dátum szerint igazították el a naptárban, s mindehhez megadták a pontos időbeosztást. Ehhez ezúttal még hozzájárult valamiféle megilletődés is, hiszen tudta, hogy végre olyasmibe avatják be, amire lélegzetvisszafojtva vár az egész világ. A térkép Dél-Angliát, a La Manche-csatornát és az európai szárazföld nyugati részét ábrázolta Hollandiától le egészen a francia-spanyol határig. Tucatnyi náci hadosztály állomáshelyét tüntették fel a térképen: helyőrségi és tartalék hadosztályokét, amelyek a tengerparti védelmi vonalakat tartották, továbbá támadóélként szolgáló lövész-, páncélos- és ejtőernyős-hadosztályokét.
Reisman csalódottan hallgatta, amint Denton kijelentette: – Egyelőre még biztonsági okoknál fogva nem közölhetem önökkel, hol lesz a partraszállás pontos körzete. Nem árulhatom el az időpontját sem, amelyet egyébként magam sem ismerek. Úgy tudom, pillanatnyilag még nincsen döntés a napot illetően, változások lehetségesek, sőt maga a főparancsnok sem határozott még véglegesen. Jelenleg csupán azt közölhetem önökkel, milyen szerepe lesz Reisman százados csoportjának a hadműveletben... mármint a piszkos tizenkettőnek, ahogy tudomásom szerint elnevezték őket. Erről jut eszembe, Reisman, ez most már nem mehet így tovább. Ilyen külsővel nem lehet bevetni őket. Értesüléseim szerint már maga a szaguk is elárulná őket.
– Meglesz – jegyezte meg kurtán Reisman, és fintort vágott Kinder felé. – Kérdezhetek most valamit, uram?
– Miről... Még el sem kezdtem.
– A válasz a tárgyra vonatkozik, ezredes. A mi megbízatásunktól függ az invázió sikere?
Denton úgy meredt Reismanre, mint aki sehogysem tudja eldönteni, vajon a százados gúnyolódik-e vagy komolyan beszél.
– Feltételezem, ezt nem gondolta komolyan? – kérdezte.
– Kisebbre értékelné képességeiket, ha így állna a dolog, százados?
– Nagyobbra – válaszolta Reisman nyugodtan. – Ha lehetőséget kapnának arra, hogy fontosak, hogy hősök legyenek, ez felfokozná képességeiket. Ebben bizonyos vagyok.
– A pszichológia nem a maga, hanem Kinder százados területe – vágott vissza élesen Denton. – Remélem nem képzeli, hogy az egész SZEEF megbolondult? A maga osztagának missziója rendkívül fontos lehet az egész partraszállás sikerének szempontjából, ez teljesen attól függ, hogyan hajtják végre feladatukat... aminthogy ugyanilyen fontosak azok a feladatok, amelyeket a titkosszolgálat egyéb alakulatai és egyéni megbízottai, valamint a francia földalatti mozgalom tagjai kapnak. De mindent egybevetve, ez csak amolyan máz a tortán. Ha lenyalják, nem sokat árt a tortának.
Reisman nem válaszolt, szerette volna hallani a további részleteket, közben meg azzal a mulatságos gondolattal vigasztalta magát, hogy a cukros máz hasonlat nagy lépés előre olyan emberek esetében, akik ezt megelőzően az amerikai fegyveres erők söpredékének számítottak.
Denton ezredes ismét a térkép elé állt. – Közel hatvan ellenséges hadosztályt azonosítottunk és jelöltünk be ide – jelentette ki. – Ezeknek körülbelül a fele már vagy beásta magát ezen a hosszú észak-nyugati partszakaszon, vagy alig néhány órára állomásozik ettől a vonaltól. Felderítettük azonban, hogy a Franciaországot megszállva tartó ezen hadosztályok jelentős hányada külföldi fogoly, akiket a nácik arra kényszerítenek, hogy az oldalukon harcoljanak. Oroszok, lengyelek, csehek, de még volt szövetségeseiket, az olaszokat is a legkülönfélébb egységekbe kényszerítettek, kezdve munkaszolgálatos és kiszolgáló zászlóaljakon, egészen elsővonalbeli rohamcsapatokig. Sok közöttük azonban a csupán másodvonalbeli megszálló alakulat, amelyeket arra használnak, hogy pótolják a hiányzó náci elithadosztályokat, illetve kitöltsék azok helyét. S éppen e külföldi csapatoknál, amelyek közül sokan akaratuk ellenére vannak itt, kell kitapogatnunk a feltételezésünk szerint eleve gyenge láncszemet.
– Tervünk tehát a következő. Két nappal az invázió előtt a maga embereit ledobják messze a part mögötti meghatározott pontokon. A németek szolgálatába kényszerített alakulatok egyenruháját viselik majd, megfelelő személyazonossági papírokat, fegyvereket és felszerelést kapnak. Hamis papírokat is kapnak és menetleveleket, amelyek lehetővé teszik, hogy állandóan egyik helyről a másikra mozoghassanak és ne kelljen bevonulniuk valamely meghatározott alakulathoz. Feladatuk beszivárogni az ellenséges vonalakba és lesújtani minden adandó alkalommal és célpontra: ellenséges katonák és együttműködők megölése, készletek fosztogatása, járművek megsemmisítése, utak, sínek és hidak felrobbantása. Bármit megtehetnek, amivel zűrzavart kelthetnek, alááshatják az ellenség harci szellemét és hatékonyságát, vagy amivel rettegésben tarthatják a nácikat.
Reisman nem akart hinni a fülének. Persze mindezek hőstettek, semmi kétség. De milyen célt szolgálnak? Az a benyomása támadt, hogy mindennemű taktikai fontosságot nélkülöző öngyilkos gesztusról van szó. Úgy vélte, az efféle megbízatásnak éppoly kevés reménye van a sikerre, ha egy csoport hallatlanul öntudatos, kiválóan képzett, harcedzett, művelt stratéga és nyelvész hajtaná végre, mintha az általa kiképzett tizenkét rabot bízzák meg vele.
– Ezredes! – vágott közbe hangosan és félig felemelkedett ültéből. – Az én embereim semmiféle ilyen feladatra nincsenek felkészítve!
– Hallgasson végig, százados, és csak azután fűzzön a szavaimhoz megjegyzéseket! – csattant föl Denton. – Látom, megvan az önálló véleménye a dologról. Maga a partizánszakértő, igaz? Azt mondták nekem, maga a legjobb szakemberünk e téren. Ez volt az egyik oka annak, hogy kiválasztottuk e feladatra. A még rendelkezésére álló időben megtaníthatja nekik az egész gyönyörűséges szakmát... mindazt, amit maga is tud. Tudomásom szerint igen kielégítő munkát végzett eddig.
Reisman idegesen dőlt hátra a székében, de ismét elöntötte az epe, amikor meghallotta Denton további fejtegetéseit.
– Felmerült az, hogy egyenként dobjuk le őket – folytatta az ezredes –, de most azt javasoljuk, hogy párosával ugorjának le, így támaszkodhatnak egymásra. Feltételezem, még mindig akad néhány záptojás a kosarában... azokra gondolok, akik kevésbé megbízhatóak a többieknél. A maga helyében egy-egy rosszat és jót, gyengét és erőset, ostobát és értelmeset párosítanék.
Reisman képtelen volt tovább türtőztetni magát. Ez még annál is rosszabb volt, mint amire felkészült. Egyetlen csoportban, az ő parancsnoksága alatt sikeresen végrehajthatnának egy taktikai feladatot, esélyük lenne arra, hogy visszatérjenek, legalábbis néhányan közülük, de egyedül vagy párosával – semmi esélyük sincsen. Az efféle emberek számára ez nyílt felhívás arra, hogy megadják magukat és így mentsék az irhájukat – míg ha megtennék azt, amit Denton az előbb vázolt, semmiféle esélyük sem lenne.
– Mit javasol olyankor, Denton ezredes, amikor a legkomiszabbak a legértelmesebbek? – tört ki, félrevetve minden józan megfontolást.
– Nos, maga ismeri a csoportját. Ossza be őket legjobb tudása szerint – mondta Denton, aki semmit sem fogott fel Reisman gúnyos megjegyzéséből. Azután folytatta: – Ami pedig a nyelvi kérdést illeti, akad-e közöttük, aki beszéli a felsorolt idegen nyelvek egyikét? Nem szükséges, hogy folyékonyán beszéljen, jóllehet ez nem remélt szerencse lenne, csak annyira, hogy szükség esetén úgy tegyen, mintha tudna e nyelven.
– Akad – válaszolta gyorsan Reisman. Olaszul és spanyolul tudó legalábbis volt közöttük, ráadásul Napoleon az iskolában tanult franciául és németül, és talán Wladislaw is beszél még valamennyire lengyelül; jómaga pedig több nyelven is folyékonyán beszélt, amellett egy sor más nyelvvel is érintkezésbe került, és valamicskét tudott azokon is.
– Kedvező változás! – jelentette ki Denton. – Elegendő egyszerű társalgási könyv áll rendelkezésünkre mindezeken a nyelveken ahhoz, hogy továbbléphessenek. Javasolom, kezdjenek el németül is tanulni. Az, hogy rosszul beszélnek németül, csak megerősíti majd személyazonossági okmányaikat, miszerint a nácik által leigázott vagy szövetséges más országok állampolgárai.
Reismanben csak ekkor ötlött fel, milyen képtelenül fonák Napoleon White és Samson Posey helyzete. – Tisztában van-e azzal, hogy egyik emberem néger, egy másik meg ute indián? Hogyan adjam be a náciknak, hogy németek vagy európaiak?
– Hát, akkor szabaduljon meg tőlük – szólt rá élesen az ezredes. – A rendelkezésére álló hátralevő időben szerezzen pótlást helyettük. Legalább két vagy három hete van még, esetleg több is.
– Méghogy szerezzek pótlást? – kiáltotta hitetlenkedve Reisman.
– Igen, szerezzen pótlást helyettük – válaszolta ingerülten Denton. – Miért is ne, ha nem felelnek meg ennek az akciónak? A hadseregben senki sem pótolhatatlan, Reisman. Ezt jegyezze meg magának, magára is vonatkozik.
Reismant annyira gyötörte a gondolat, hogy valóban megtörténhet, amit Denton javasol, hogy jóval enyhébb hangon válaszolt.
– Nem tehetem ezt, ezredes – magyarázta. – Nem teszem meg. Nagyon jól tudja, mi vár ezekre az emberekre. Egyezséget kötöttem velük... valamennyien részesei voltunk ennek az egyezségnek, nem vonhatjuk most vissza a szavunkat. Majd találok valami megoldást. Miért ne mehetnének amerikai egyenruhában, amerikai katonákként? Miért ne mehetnének valamennyien így? Akkor ha fogságba esnek, nem végzik ki őket mint kémeket.
Feszült csönd támadt a szobában. Nagysokára megszólalt Denton.
– E tekintetben semmiféle különbség nem lenne – mondta. – Hitler parancsba adta, hogy minden ejtőernyőst azon nyomban végezzenek ki, függetlenül attól, egyenruhában van-e vagy sem. Különben is, miféle emberbaráti aggályok ezek? Mit számít magának, élnek-e, halnak-e ezek az emberek? Mik ők magának? Amellett, ha szíves engedelmével folytathatom a maga által félbeszakított eligazítást, százados, amennyiben amerikai egyenruhában küldenénk őket, ez meghiúsítaná célunk elérését. Ugyanis ahol csak lehetséges, együtt kell visszavonulniuk a németekkel és mindvégig folytatniuk kell munkájukat.
– Holtomiglan, holtodiglan! – morogta Reisman.
– Mit mondott, százados? – meredt rá Denton.
– Más szóval, nem kívánja viszontlátni őket. Ez nem terv. Ez kivégzés, ezredes.
– Reisman százados! – mennydörögte Denton. – Eltúlozza a tapintatlanságát velem szemben!
Armbruster őrnagy Reismanhez fordult. – Nyugalom, John – mondta higgadt hangon. – Denton ezredes a te pártodon van, ezt tudnod kell. Majd közösen találunk megoldást.
– S hol jövök én a képbe? – szívóskodott Reisman. – Hol és miként vetnek be engem, hogy irányíthassam őket?
– Maga nem megy, százados – válaszolta határozottan Denton, éreztetve, hogy nincs helye a vitának. – Soha senki sem mondta, hogy maga is megy. Maga kiképzi őket, kijelöli a ledobási pontokat és útnak indítja őket. Ez minden.
Reisman kezdettől fogva érezte, hogy ez bekövetkezik, s ez volt, amitől a legjobban rettegett... s most eltökélte: soha nem engedi meg, hogy így történjék – ő velük fog tartani. Hogyan is küldhetné az embereit oda, ahová ő maga nem megy? Némán fortyogva ülte végig az eligazítás hátralevő idejét; figyelt, de semmiféle megjegyzést nem tett.
Az ülés hamarosan véget ért. Denton ezredes még egy tűnődő, már-már rokonszenvező pillantást vetett Reismanre, majd kurta viszontlátásra uraim! köszönéssel eltűnt, a többiekre hagyva számtalan részletkérdés kidolgozását.
Reisman fáradtan fölállt, a térképhez lépett, rámeredt, idegesen remegő ujjakkal megérintette, mintha attól tartana, hogy szétmorzsolhatja, azután Stuart Kinderhez fordult. Csak úgy forrt a dühtől.
– Mennyi a maga része ebben az őrültségben, százados? – támadt rá. – Miért nem próbálkozik meg saját maga ilyesmivel? Talán fél?
Kinder meghökkenve bámult rá. Armbruster haragosan a segítségére sietett.
– Elég legyen ebből, John! – csattant fel. – Semmi szükség efféle személyeskedő támadásra. Kérjen bocsánatot Kinder századostól! – Eszébe jutott, mit mondott neki Kinder százados a kezdet kezdetén, mielőtt az Amnesztia-akció rendelkezésére bocsátotta volna Reismant: az akció kulcsemberének két egyaránt fontos tulajdonsággal kell rendelkeznie – durva legyen és könyörületes. Arra azonban még álmában sem gondolt volna, hogy Reisman érzelmileg ennyire elkötelezze magát.
– Semmi baj, őrnagy – vetette közbe Kinder. Szemrebbenés nélkül nézett szembe Reismannel. – Az akció semmivel sem inkább az enyém, mint a magáé, John – mondta. – Ami pedig azt illeti, hogy félnék... természetesen félek. Mit képzel, hogyan zajlana le a háború, ha fölcserélnénk a szerepeinket? Ha magának kellene elvégeznie az én munkámat, nekem meg a magáét? A korszerű háborúban a szerepeknek meg kell felelniük az egyének személyiségének és adottságainak, nemcsak a helyzetnek. Vannak, akik alig várják a cselekvést, mások nem... de ettől még nem gyávák.
– Sajnálom, Stu. Semmi jogom nem volt ilyesmit állítani – mentegetőzött Reisman.
– A megbízatások kiválasztása sohasem tartozott a hatáskörömbe. Éppannyira meg vagyok döbbenve, mint szemmelláthatóan maga – folytatta Kinder. – Kezdetben az egészet leginkább csak amolyan kísérletnek tekintettem. Kíváncsi voltam, valóban ki tudunk-e képezni, fel tudunk-e lelkesíteni egy ilyen zúgolódókból összeállított csoportot. De amikor maga olyan határozottan követelte, hogy most már adjanak nekik megbízatást... amikor saját szememmel láttam és meggyőződtem arról, hogy maga mit tett értük... akkor már én is határozottan követeltem ezt. A maga és az ő kedvükért sürgettem a döntést, abban a szellemben, ahogy kívánta. De higgye el, sejtelmem sem volt róla, mi lesz a megbízatás.
– Ezek szerint eredetileg nem is létezett semmiféle megbízatás – vádaskodott Reisman.
– Erről pontosan annyit tudtam, mint maga. Úgy látszik, sohasem volt szó sem többről, sem kevesebbről, mint amit most hallottunk.
– Az akcióval foglalkozó eredeti dokumentum, John – emlékeztette Armbruster őrnagy Reismant –, csupán annyit mondott, hogy az inváziót megelőzően titokban az európai szárazföldre kell szállítani a csoport tagjait, hogy a náci háborús gépezet egyes részeiben és személyi állományában zavart keltsenek. S ez hangzott el most is, igaz?
– Akkor meg rá kell venned őket ennek megváltoztatására, Max – heveskedett Reisman. – S nekem is velük kell tartanom. Együtt, mint kommandó, sikeresen teljesíthetik feladatukat. Külön-külön reménytelen a helyzetük.
– Ebben a kérdésben egyet kell értenem vele, őrnagy – vetette közbe Kinder. – Klasszikus helyzettel állunk szemben. A csoport erősebb, mint részeinek összessége.
– Semmi hozzátennivalóm sincs – mondta az őrnagy. – Én is csak parancsot teljesítek, John. Hála istennek nem én irányítom a háborút! Az én feladatom az, hogy ellássalak mindennel, amire szükséged van és segítselek felkészülni a Denton körvonalazta küldetésre.
– Hát akkor tegyél valamit! Bármit, ami valami esélyt adna nekik! Hallgatnának rád a központban! – Reisman kapkodott, szalmaszálakba kapaszkodott, s akkor hirtelen eszébe ötlött valami. – Mi van Rosedale-lel? Emlékszel még Rosedale-re? Megbíztál azzal, hogy keressek embereket arra az akcióra, mielőtt felmerült ez az újabb terv. Már betöltöttetek ott a helyemet? S tulajdonképpen mi is volt az a Rosedale?
– Kósza hír – mondta Armbruster. – Végül is túlságosan kockázatosnak ítéltük. S amúgy sem tudtuk volna összeállítani a megfelelő csapatot pusztán csak egy kósza hír alapján.
– Miről volt szó?
Az őrnagy a térkép elé lépett és egy pontra mutatott. – Tudod, hol van Rennes? – kérdezte.
– Bretagne-ban – felelte Reisman. – Egy folyó... a Vilaine mentén. Néhányszor jártam már ott, de igazából nem ismerem. Mi van ott?
– Éppen ez az, amit nem tudunk – mondta Armbruster. – Tudjuk, hogy nagy vasúti és országúti csomópont, éppen ezért a légierőnk rendszeresen bombázza. De az a szóbeszéd járja, hogy időnként egy kastélyban a német hetedik hadsereg számos tábornoka és magas rangú tisztjei vezérkari hadgyakorlatra, úgynevezett Kriegsspielre ül össze, s ezt némi kikapcsolódásra, szórakozásra és játékra is felhasználják.
Reismant lázas izgalom kerítette hatalmába. – Ez az! – kiáltott fel. – Ez kell nekünk!
– Szó sem lehet róla, John – ellenkezett az őrnagy. – Nem vethetünk be csoportot, pusztán csak egy kósza hír alapján.
– De mi van, ha a hír igaznak bizonyul? – erősködött Reisman. – Micsoda lehetőség arra, hogy elkapjuk az egész társaságot!
– Ha sikerülne teljes bizonyosságot szereznünk, hogy valóban ott vannak – tűnődött Armbruster a térképre meredve –, a SZEEF bizonyára valami elitegységet küldene... nem pedig a tiédet, John. Vagy a bombázóink elintéznék őket. De hát honnan is tudhatnánk, hogy tényleg ott lesznek akkor, amikor a te embereidet bevetnénk? A Wehrmacht bizonyára nem rendezne meg a kedvünkért egy Kriegsspielt.
– Max, soha nem kértem tőled semmit – mondta csöndesen Reisman. – Elvégeztem a piszkos munkáidat, méghozzá kitűnően. De most akarok valamit, és annyira akarom, hogy szükség esetén bármire képes lennék. Tudd meg, Max. Üzenj a francia földalatti mozgalomnak. Hozassál át onnan valakit, aki ismeri a helyet és tudja, mi folyik odaát. Megtettél ilyesmit már máskor is. Kövesd nyomon a hírt, egészen a forrásáig. Tedd meg ezt a kedvemért, Max – könyörgött. – Pillanatnyilag ugyanis az a helyzet, hogy a nagyokosok csak annyit tettek, hogy megváltoztatták a kivégzés módját. És én vagyok – a hóhéruk!
Kínos csönd telepedett a szobára. Armbruster habozott.
– Mi a véleménye, százados? – fordult Stuart Kinderhez.
Kinder sehogy sem akart válaszolni. Tehetetlenül széttárta a karját. Leginkább azért nem akart felelni, mert még részleges felelősséget sem kívánt vállalni a következményekért. A helyzet most úgy állt, hogy a foglyokat bevetik... azután isten legyen nekik irgalmas, lesz ami lesz... talán szerencsésebben alakul a sorsuk, mint amire egyébként számíthattak volna. De ezzel a másik dologgal, ha bármi valószínűsége is van végrehajtásának, Reisman, ez az átkozott bolond elherdálná az életét. Kinder nagyon tartott ettől és nem akarta, hogy megtörténjék.
– Nem tudom, uram – szólt végül. – Tulajdonképpen nem is tartozik rám. Nem hiszem, hogy illetékes lennék, s ez nem is az a hely, ahol ilyesmiről nyilatkoznom kellene.
Ambruster beletörődve bólintott. – Rendben van, John. Utánanézek a dolognak. De addig is végre kell hajtanod a parancsot és föl kell készítened az embereidet a Denton által ismertetett feladatokra. Haladéktalanul megkapsz mindent... német egyenruhákat, fegyvereket, személyazonossági okmányokat, parancsokat és nyelvkönyveket... az egész firlefrancot. És vedd rá a szarháziakat, hogy fürödjenek meg és borotválkozzanak – fejezte be haragosan.
Reisman rámosolygott. – Köszönöm, Max – mondta. – Mindent meg fognak tenni... amikor meg kell tenniük.

 

Még nem kongattak delet, amikor Reisman kilépett a Baker Street-i házból és elindult kocsijával London zajos forgatagába. Kinder ugyan meghívta kedvenc szövetségi tiszti klubjába ebédre, de ő elutasította a meghívást, azt állítván, hogy minél előbb vissza akar térni embereihez. Egy nyilvános telefonfülkéből fölhívta a Katonai Bűnügyi Nyomozó Hivatal irodáját, Leon Osterman „támaszpontját”. Most még sürgetőbbnek érezte, hogy egyszer s mindenkorra eldöntsék: bűnös-e Myron Odell vagy sem? De nem találta bent Ostermant, és a tehetetlenség és szorongás érzése, amely az eligazításról való távoztában úrrá lett rajta, még inkább erősödött, amikor meghallotta, hogy a nyomozót váratlanul Skóciába küldték egy ügy földerítésére, és csak két hét múlva tér vissza.
Ezek az érzések gyötörték, amikor Londont elhagyva elindult hosszú útján Dél-Anglián át. Jóllehet súlyosan nyomasztotta, hogy minél előbb vissza kell térnie a táborba és be kell indítania az új, feszített, szinte reménytelenül nagy igényeket támasztó kiképzési programot, amelyet a hosszú út során fejben ki is dolgozott, mire Somersetben elérte az útkeresztezést, ahol délnek fordulva Devonshire és a Stokes-uradalom felé kellett volna indulnia, úgy érezte, föltétlenül szüksége van arra, hogy ő maga is erőt merítsen, így azután nem délnek, hanem északnak, Marston-Tyne-nak tartott Tess Simmonshoz. Azzal mentegette a dolgot önmagának, hogy amúgy sem várják vissza reggel előtt a táborba.
A késő délutáni lágy szellőben, a lemenő nap fényében kibomló virágok között Reisman kéz a kézben sétált Tessszel. A lány a boldogságtól repesve vezette az ösvényeken és a mezőkön át. Fölmentek egy kis dombra, leereszkedtek egy völgybe, itt Tess megállt és izgatottan a férfihoz fordult: – Itt... ez az a hely, ahol megtaláltam.
– Ugyan mit? Valami kincset? Talán csak nem a koronaékszereket? – kérdezte Reisman, aki megpróbált hasonló könnyed hangot megütni, mint a lány, jóllehet még képtelen volt megszabadulni komor hangulatától.
– Valami sokkal jobbat – mondta Tess és rámutatott arra, amit talált. – A tavaszt. Megmondtam neked, hogy megőrzőm a számodra.
Reisman most már emlékezett, s fölemelte a lábát, hogy megállapítsa, valóban elfér-e alatta tizenkét százszorszép.
– Ne! – sikította a lány, a földre vetette magát és gyöngéden átölelte az ágaskodó virágokat. – Kérlek, ne bántsd őket.
– Dehogy bántom őket – felelte Reisman meghatottan. – Milyen buta is vagyok.
Odanyújtotta a kezét Tessnek és fölsegítette. A rét buján zöldellt, de most, hogy a nap már alábukott, a föld hűlni kezdett. Egyedül voltak. Reisman megcsókolta a lányt. Ha melegebb van, lehanyatlott volna mellé a fűbe a virágok közé és megfeledkezett volna mindenről.
Tess mélyen a szemébe nézett. – Ugye szeretkezni akarsz most velem? – kérdezte az őt átölelve tartó férfit.
Reisman bólintott, már-már zavarba jött. – Igen – vallotta meg.
Gyors léptekkel elindultak a Hentesbárdhoz visszavezető úton. Egyszerre csak Tess felkiáltott: – Megállj! – és megfogta Reisman karját.
– Mi baj?
Tess egy faágon magányosan ülő, rikoltozó madárra mutatott.
– Szarka. Emeld meg a sapkádat és vessél keresztet a melledre – kérlelte. – Ha nem teszed, balszerencsét hoz rád.
– Ostobaság.
– Az, de tetszik nekem – mondta Tess –, és ha nem teszed meg, akkor nekem kell valamit tennem helyetted. – Ezzel sarkonfordult és háromszor kiköpött bal válla fölött.
– Most már minden rendben van? – kérdezte Reisman.
– Igen.
– Kitől tanultad ezt?
– Mrs. Culvertől. Remekül ért minden ilyesmihez. Azt állítja, a szarka volt az egyetlen madár, amely megtagadta a beszállást Noé bárkájába. Egymagában gubbasztott a bárka legmagasabb pontján és locsogott a vízbe fúló világ fölött.
– Egymagában? Úgy tudom, legalább kettőnek kellett lennie mindenből, hogy fennmaradjon a fajta.
– Hm – tűnődött el Tess. – Azt hiszem, igazad van. Erre még nem is gondoltam. Hát akkor talán úgy lehetett, hogy a nőstény ment be, a hím meg kint maradt. Mindenesetre Mrs. Culver azt állítja, hogy az ilyen lázadó és dacos madár bizonyára balszerencsés.
– Olyan ez a madár, mint én – mosolygott Reisman. – Kivéve azt, hogy nem vagyok balszerencsés. Tudod, hogy nagyon szerencsés vagyok. – De azért megfordult, megemelte sapkáját és keresztet vetett a mellére. – Valahogy megszerettem a szegény párát – mondta.

 

Everett Dasher Breed ezredes kedd reggel tombolva tartott a Stokes-uradalom felé. A teherkocsi vezetője mellett foglalt helyet, hátul a kocsi platóján egyik ejtőernyősszakasza szorongott. A katonákat előzőleg teljes titoktartásra kötelezte.
Az egész akciónak Morgan őrmester volt a kulcsa. Amint Breed megtudta a nevét és rangját, módja nyílott rá, hogy lenyomoztassa a múltját. Hóhér! Egy istenverte, rohadt hóhér! S amikor még azt is megtudta, hogy március ötödikén Morgant, a hóhért egy osztagnyi őrrel és foglyokkal együtt elvezényelték a marston-tyne-i börtönből, Breed ezredes szinte bizonyos volt abban, hogy ismeri a történet folytatását is.
Tehát fegyencek! És Reisman a fegyőrük! Hogy felvágott, hogyan adta a bankot, és nem egyéb, mint a fegyőrük!
Breed dühét még fokozta Lady Margot, aki telefonon siránkozva közölte vele, hogy valóban bevittek egy kurvát Reisman táborába. Ez durva megszegése volt minden katonai szabályzatnak – s mindezt egyenesen az ő pofájába vágta Reisman, az övébe, aki oly tapintatosan figyelmeztette!
Mihelyt túljutott az uradalom főkapuján, meg sem állt a kastélynál, hanem parancsot adott sofőrjének, hogy vágjon át a mezőn és tartson egyenesen az erdőnek. Lady Margot bizonyára fölfigyel az érkezésükre, s utasítása értelmében nem mozdul ki a házból. A kocsi a fák között bukdácsolt előre, s egyszerre csak föltűnt előttük a tisztáson a szögesdrót táborkerítés, a laktanyaépület és az őrtornyok – pontosan úgy festettek, ahogy Lady Margot leírta neki. Börtön! Most már semmi kétsége sem volt. És csak az isten tudja, mifélék azok az emberek, akiket idehoztak, hogy veszélyeztessék Lady Margot biztonságát és szabadjára engedjék őket a gyanútlan lakosság megfertőzésére.
A teherkocsi lefékezett a laktanyaépület előtt, Breed kiugrott és egyetlen pillantással fölmérte a tábor elrendezését. Fölösleges lett volna felfejleszteni szakaszát. Nem adja meg Reismannek azt az elégtételt, hogy katonai hadműveletként tüntesse fel az akciót. Hosszú léptekkel a szögesdrót kapuhoz sietett, emberei nyomon követték.
– Mindenki megáll! – harsant fel egy parancsoló hang. Breed föltekintett és meglátott a laktanyaépület tetején egy katonát, aki géppisztolyát egyenesen rájuk szegezte.
– Akarja, hogy leszedjem, ezredes? – súgta az egyik ejtőernyős, miközben lecsúsztatta válláról a karabélyát.
– Ne beszéljen hülyeségeket! – förmedt a katonára Breed és megvetően végigmérte. – Nem lesz itt semmiféle lövöldözés... és semmi erőszak, amíg nem adok rá parancsot.
Bowren szakaszvezető egyenesen Breedre célzott, akit azonnal fölismert. – Ez tiltott körzet, uram – jelentette ki –, és önnek semmi joga itt-tartózkodni.
– Hol a parancsnoka? – kiáltott rá Breed.
– Nincs itt, ezredes – válaszolta Bowren.
– A fenébe is! – morgott Breed. – Ki helyettesíti, katona? Bowren már-már azt mondta, hogy Morgan őrmester, de még idejében elharapta a szót. – Közülünk valamelyik, ezredes.
– Az istenit, katona, ne álljon, ne tátsa a száját. Küldje ki.
Bowren lemászott a laktanyaépületbe és kinyitotta a táborba vezető belső ajtót. Morgan őrmester, néhány katonai rendőr és fogoly, akik ott lebzseltek Reisman visszatértére várva, feléje indultak, mert fölismerték, hogy valami rendkívüli esemény történt odakint.
– Az az ezüstszárnyas ejtőernyős ezredes van itt, őrmester – közölte Bowren. – Beszélni akar azzal, aki most a tábor parancsnoka. Gondolom, maga az.
Morgan a foglyok felé bökött hüvelykujjával.
– Maradjon itt velük – mondta.
– Nem maradok, magával megyek – jelentette ki Bowren. Átvágtak a laktanyaépületen, a kapuhoz mentek, ahol Breed már türelmetlenül várta őket. Morgan szorongva vette tudomásul az ezredes jelenlétét és bűntudatosan hátrahőkölt, amikor az ezredes ismerős álbarátságos mosolyával rápillantott és azt mondta: – Morgan őrmester. Örülök, hogy látok itt valakit, aki tudja, mi a dolga. Nyissa ki a kaput.
A hóhér habozott.
– Senkit sem bocsáthatunk be – erősködött Bowren szakaszvezető.
– Nem látja a sasokat a váll-lapomon, katona! – förmedt rá Breed. – Nyissa ki azt a rohadt kaput, Morgan, vagy még ezen a szent napon porbafingó közlegényt csinálok magából!
Morgan számára elég volt ennyi fenyegetés. Mielőtt Bowren megakadályozhatta volna, kinyitotta a kaput. Bowren visszaugrott a laktanyaépület ajtajába, fegyverét Breedre és ejtőernyőseire fogta.
– Nem félek magától, ezredes – ordított rájuk. – Aki elsőnek moccan, megkapja a magáét!
Breed mosolyogva indult feléje. Bowren szakaszvezető ujjai megremegtek az elsütőbillentyűn. Nem tudta lövésre szánni magát. Breed szorosan a fegyver torkolata elé lépett, egyetlen mozdulattal félresöpörte a géppisztolyt és úgy nézett át Bowrenen, mint az üvegen.
– Egy percig sem hittem, hogy lőni fog, katona – jelentette ki.
Két ejtőernyős megragadta Bowrent, lefegyverezték, azután a többiek beözönlőitek a laktanyán át a táborba. Ott Breed ezredes parancsot adott, hogy a foglyok és az őrök külön-külön sorakozzanak fel.
Napoleon White sehogysem tudott rájönni arra, mi történik itt, amíg az ezredes vigyázzt nem vezényelt és be nem jelentette: – Az egyik emberem elhalad maguk előtt. Valamennyien bemondják neki nevüket, rangjukat, alakulatszámukat és katonai egységük nevét.
– Pofa be! – súgta Napoleon a mellette állóknak. – Semmit nem mondtok neki. Ez megint Reisman egyik istenverte trükkje!
– Nem hiszem, Nappy – súgta vissza Wladislaw. – Az a kettő is köztük van, aki megtámadott engem az ejtőernyős táborban!
– Bassza meg őket is! – szólt rá ingerülten Napoleon. – Messziről bűzlik, hogy Reisman trükkje! Gyorsan add tovább, te hülye. Aki most kinyitja a pofáját, annak vége. Én csak tudom, öregem!
– Csönd! – harsogta Breed ezredes és közelebb lépett hozzájuk. – Még annyit sem tudnak maguk istenverte rohadékok, hogy sorban nincs pof ázás!
De Napoleon üzenete addigra már körbejárt, s amikor Breed ejtőernyősei papírral és ceruzával a kézben elhaladtak előttük és mindenkitől a személyazonossági adatait kérdezték, valamennyien csak egy számmal válaszoltak. A katonai rendőrök is azonnal fölismerték a helyzetet, s szintén csak egy számmal jelentkeztek. Ezután Breed ezredes minden egyes embert félrehívatott és maga faggatta ki. Minden elképzelhető hízelgést és megfélemlítést bedobott, de semmire sem ment vele. Napoleon arra gondolt, hogy tulajdonképpen roppant mulatságos az ezredes által rendezett színjáték.
Végül Breednek elfogyott a türelme és kiszemelte magának Morgan törzsőrmestert. – Maga! Velem jön! – parancsolt rá, majd elvonult vele a tábor túlsó végére, távol a többiektől. – Most pedig elmondja nekem pontosan minden emberről, kicsoda-micsoda, Morgan – mondta határozottan. – S elmondja a kiképzés pontos jellegét és célját is!
Morgan megrettent, de mindent elkövetett, hogy kimagyarázkodjon valahogy. – Semmit sem tudok róluk, ezredes – motyogta.
– Mitől fél, őrmester? – hízelgett neki Breed. – Csak nem Reismantől? Ő csak százados. Most pedig egy ezredes beszél magához.
– Tudom, uram. Nem félek tőle.
– Akkor hát attól fél, hogy elveszíti azt a hat csíkot, amelyet itt amúgy sem viselhet, így van, Morgan?
– Semmitől sem félek.
– Ebben az esetben, őrmester, nagy örömömre szolgál majd, hogy elmondjam Reisman századosnak: maga volt az, aki beengedett bennünket ebbe a táborba, és maga volt az, aki néhány napja ostoba módon elárulta a nevét és rangját, aminek az alapján kinyomozhattam, hogy ezek az emberek elítélt bűnözők és a marston-tyne-i börtön őrei, maga pedig a börtön állandó hóhéra.
– Ne... kérem, ezredes... ne tegye ezt – dadogta Morgan.
– Akkor beszéljen.
– Pontosan úgy van minden, ahogy mondta, uram. Marston-Tyne-ból jöttünk. Nagyjából ez minden.
– Miért vannak itt?
– Kiképzésen vannak... ez minden, uram.
– Ezt én is tudom, az isten verje meg magát. De mire képzik ki őket?
– Nem tudom. Ez az igazság, nem tudom, ezredes. – Az invázióra... vagy másvalamire? Beszéljen, Morgan vagy elszedem a csíkjait.
– Nem tudom, uram. Ha tudnám, elmondanám önnek. Isten engem úgy segéljen... hinnie kell nekem.
– És mi van a kurvával, Morgan? Gondolom, erről sem tud semmit. Talán nem csempésztek be ide egy kurvát is, ennek a disznónak a szórakoztatására?
– Ehhez nekem semmi közöm sem volt, ezredes – tiltakozott Morgan. – Nem tetszett nekem a dolog, és semmi közöm sem volt ahhoz a nőhöz.
– De nekik volt! Nem is egyszer!
– Igen. Azt hiszem kétszer.
– És Reismannek?
– Semmit sem tudok róla.
– Mire képezik ki őket, Morgan? – követelt választ az ezredes.
– Nem tudom. Senki sem tudja. Talán még a parancsnok sem. Gondolom, valamiféle akcióra.
– Az invázió keretében? – tudakozódott hitetlenül Breed.
– Azt hiszem, igen.
Breedet elragadta az önelégült felháborodás. – Őrület! – súgta maga elé remegő hangon. – Hihetetlen őrület! Fegyencek! Mocskok! – De hamarosan ismét uralkodott magán. – Ezek fegyencek... a piszkosak, igaz-e Morgan? A piszkos tizenkettő? Miért engedélyezik ezt? Miért engedélyezik nekik, hogy így járjanak? Van ennek valami köze a megbízatásukhoz?
– Nem hiszem, uram – közölte vele Morgan. – Egy napon egyszerűen csak elhatározták, hogy többé nem borotválkoznak, nem mosakodnak, ez minden.
– És a maguk parancsnoka engedélyezte ezt?
– Úgy van, uram. Úgy látszott, nem nagyon izgatja a dolog.
– Akkor pedig megfürdenek és megborotválkoznak, mielőtt innen elmegyünk, őrmester, akkor is, ha mindegyiket egyenként magamnak kell megborotválnom és megfürösztenem.
Breed odahívta azt az ejtőernyőst, aki megkísérelte megállapítani az emberek személyazonosságát. – A nevüket, Morgan! Adja meg ennek a katonának a nevüket, és mindegyiknek a személyazonossági számát... a rabokét is, az örökét is – kiáltott rá. – A nevüket akarom, a rangjukat, az alakulatukat és az egységük nevét! Megértett, őrmester?
– Nem ismerem ezeket az adatokat, ezredes.
– Akkor elmondja ennek a katonának, amit tud – parancsolt rá dühtől remegő hangon Breed. – És ha végzett ezzel, nyilatkozatot akarok magától a kurváról... és alá is írja!

 

5.

Reisman halkan, észrevétlenül lopózott végig az erdőszélen, körbe a táboron, óvatosan huzigálta ki a robbanótöltetek huzalait. Ismét elemében volt, már-már boldognak érezte magát.
Gyorsan dolgozott, Breed hangját követte. Az ezredes a közvetlen közelben még mindig szidalmazta az embereket. Reisman visszavezette a huzalokat a laktanyaépülethez, föl a létrán, egészen odáig, ahonnan a tető csapóajtaján át csak kikémlelhetett anélkül, hogy őt magát észrevehettek volna.
Odalent a táborban Napoleon White egyre inkább elkomorult, amikor látta, mire vetemedik Breed ezredes. Még mindig biztos volt abban, hogy az egész Reisman csapdája az ő kipróbálásukra és megfélemlítésükre. Breed a felsorakozott emberekhez küldött egy ejtőernyőst, aki sorra letépte a szárnyas ejtőernyős-jelvényeket, amelyeket oly büszkén viseltek. Fölmutatott egyet.
– Ez a jelvény a becsületet jelképezi – mondta. – Maguknak ehhez semmi joguk sincsen! Már a puszta érintésük is meggyalázza! A becsületébe gázolnak mindazoknak a bátor férfiaknak, akik tetteikkel dicsfénybe vonják!
– Egy szart! – dörmögte Victor Franko.
– Maga! – mennydörögte Breed és reszkető ujjal mutatott rá. – Kifelé a sorból!
Franko habozva lépett ki; megrettent attól, hogy kiszúrták.
– Maga most e többi söpredéknek bemutatja, hogyan kell a szabályzatnak megfelelően megfürdeni és megborotválkozni a fronton – parancsolt rá Breed. Intett egyik emberének, aki vizeskannát, szappant, törülközőt és borotválkozó felszerelést hozott.
Franko megdermedt.
– Megborotválkozik és megfürdik? – rivallt rá Breed.
– Nem, uram. Nem teszem meg – felelte Franko.
– Akkor kevésbé kesztyűs kézzel bánunk el magával. Szárazon megborotválni! – csattant fel Breed.
Az ezredes parancsára odalépett Frankóhoz két ejtőernyős és kezét-lábát összekötözte. Egy harmadik leverte a sisakot a fejéről, belemarkolt csapzott hajába és egy szurony élét az arcához nyomta.
Napoleon agyát elöntötte a düh. Csöppet sem szívelte Frankót, de ez már neki is sok volt. Ha az ezredes ezt elviszi szárazon, sorra veszi majd a többieket, őt is. Még Reisman, akinek pedig több oka lett volna, még ő sem merészelt ilyen módon erőszakot alkalmazni velük szemben. A Frankót lefogó katonák felé rohant. – Veszitek le a szaros kezeteket róla! – ordította.
Ebben a pillanatban két iszonyú robbanás rázkódtatta meg a cölöpkerítést. Napoleon hasra vágta magát Franko mellett. Amikor ismét fölemelte a fejét, látta, hogy a többiek mind, még az ezredes is a földhöz tapad, de azután egy harmadik robbanásra ő is belefúrta arcát a homokba.
A laktanyaépület felől Reisman hangja harsant fel: – Mindenki a helyén marad, senki sem moccan!
Breed ezredes kezdett föltápászkodni. – Maga az, Reisman? – kiáltotta.
– Eltalálta, ezredes. Most pedig szép lassan föláll és elindul felém.
Napoleon látta, hogy néhány ejtőernyős is elindul a laktanya felé, lövésre emelik karabélyukat, de még nem fedezték föl, hol rejtőzik Reisman. Hosszú géppisztolysorozat árulta el rejtekhelyét a tető csapóajtajában; a lövedékek alig valamivel a fekvő alakok mögött fúródtak a talajba, s ez nyilvánvalóvá tette, hogy Reisman sakkban tartja őket. Egyedül Breed nem állt meg, megvetően az épület felé tartott. Napoleon megremegett az izgalomtól, talán egy kis félelemtől is.
– Álljon meg, ezredes, ne mozduljon – parancsolta Reisman. – Mondja meg a fiainak, dobják el a puskáikat.
Breed őszinte rettegéssel vegyes meghökkenéssel nézett föl rá. – Maga megőrült! – kiáltotta.
– Úgy ahogy mondja, öregem... őrült vagyok! Maga pedig behatolt egy szigorúan titkos körletbe és le is puffanthatnám... és semmi lelkiismeretfurdalást se éreznék. Adja ki a parancsot, hogy dobják el a fegyverüket.
Breed habozott. Megértette, hogy ha a szükség úgy hozná, Reisman valóban megölné, márpedig semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy ilyen ostoba módon haljon meg. De nem maradt ideje arra, hogy kiadja a parancsot. Ejtőernyősei szerte a táborban parancs nélkül eldobták fegyverüket.
– Clyde... Nappy... szedjétek össze az ócskavasat – utasította embereit Reisman.
Napoleon körbefutott és ölbe szedte a karabélyokat. Bowren szakaszvezető szíves örömest személyesen szabadította meg az ezredest 45-ösétől.
– Jöjjön be a laktanyába, ezredes... egyedül – kiáltott le Reisman.
Mire Breed az épülethez ért, Reisman már lekúszott a létrán és kinyitotta az ajtót. Az akció izgalmának hevében elpárolgott a dühe.
– A fiai valóban szívükön viselik a sorsát, ezredes – jegyezte meg maró gúnnyal.
– Ez a jó parancsnok egyik elégtétele, százados. Fölöttébb kétlem, hogy valaha is ilyen hűségre késztethetné a maga mocskos bandáját.
Reisman betessékelte az irodába, s behúzta maguk mögött az ajtót.
– Most pedig mondja el, mi volt a szándéka ezzel a kis kamaszkalandjával. Tulajdonképpen mit keres itt? – kérdezte higgadtan. Leült a tábori ágyra, ahonnan szemmel tarthatta a tábort, Breednek pedig helyet mutatott az íróasztal mögötti széken.
– Fölösleges tovább álcáznia magát, Reisman – fortyant fel Breed. Nem ült le. – Tudom, mifélék.
– Nos, mifélék, ezredes?
– Fegyencek a marston-tyne-i börtönből. S mivel Morgan, a hóhér a maga egyik alvezére, gondolom, a legrosszabb fajtából valók. Gyilkosok, nemi erőszaktevők, tolvajok! Hogyan merészeli bemocskolni ezredemet ezzel a söpredékkel?
– Az Egyesült Államok hadseregének katonái, ezredes. Önkéntesek, akikkel titkos kísérleti kiképzést folytatunk.
– S elvárja, hogy bevegyem ezt, százados?
– Jobb, ha beveszi, ezredes, és lenyeli mindazt, amit gondol, ha súlyt helyez pozíciójának megtartására.
– Fenyeget?
– Igen. Tudja, azt is megtehetném, hogy vádat emelek maga ellen e kis fickándozása miatt. S azért is, hogy parancsot adott két buzgó mócsingjának, hogy támadják meg egyik emberemet a maga támaszpontján, titkos értesülések kicsikarása céljából. Jól tudja, hogy ezt főbenjáró bűnként ítélhetnék meg.
– Hogyan merészeli? – üvöltött Breed. – Maga alkalmatlan parancsnoki beosztásra! Hogyan merészeli kitenni Lady Margot-t ennek a söpredéknek! Járt itt maguknál egy nőszemély, Reisman?
– Ez csak egy őrült nő képzelgése.
– Erre vonatkozóan nemcsak Lady Margot kijelentése áll rendelkezésemre, százados, de a maga egyik emberének tanúvallomása is... és szándékomban áll föl is használni, amikor hadbíróság elé állíttatom.
– S ki lenne az? – kérdezte Reisman.
– Feltétlenül hiteles forrás, százados. A maga hóhéra... Carl Morgan törzsőrmester.
– Ő mondta el a többit is?
– Csupán megerősítette, amit úgyis tudtam.
– Hogyan jött rá?
– Ez az én dolgom. Most pedig pontosan tudni akarom, miben sántikálnak maga és a fegyencei.
– Ide figyeljen, ezredes, hogy mi mit csinálunk itt, ahhoz magának semmi köze sincs.
– De van, Reisman, de van – szólt fagyosan Breed. – Eltekintve attól, hogy sértő módon viselkedett Lady Margotval, hogy veszélyeztette biztonságát... s eltekintve még attól is, hogy kurvákat hozott be ide, amiért már egymagában is hadbíróság járna magának... mindez nagyon is rám tartozik. Teljesen nyilvánvaló számomra, hogy ejtőernyős akcióra készülnek az invázió keretében. Tudni akarom, miről van szó. Követelem, hogy megmondja! Hát azt képzeli akárcsak egy pillanatra is, eltűrném, hogy maga és ez a bűnöző söpredéke olyasmit tegyen majd odaát, ami veszélyeztetné ezredem biztonságát és sikerét... vagy éppenséggel az egész hadműveletét? Micsoda őrület! Micsoda megbocsáthatatlan ostobaság!
– Kétségbe vonja fölötteseinek értelmi képességeit, ezredes, és súlyos tiszteletlenségről tesz tanúbizonyságot – gúnyolódott Reisman. – Ez is hadbíróság elé tartozik.
– Kötelességmulasztás lenne katonáimmal, a hadsereggel és önmagámmal szemben, ha nem járnék a végére ennek – jelentette ki Breed. – Maga nem merne ilyen nevetséges vádakkal előhozakodni velem szemben Reisman, és ezzel maga is tökéletesen tisztában van. Nagyon is sok vaj van a fején. Helyzete teljességgel tarthatatlan.
Reisman fölállt és Breed elé lépett. – Úgy látom, patt alakult ki közöttünk, igaz? – kérdezte. – Szokott maga fogadni, ezredes?
– Fogadni mire?
– Magára és az ejtőernyőseire.
– Bármikor, készséggel, százados.
– Helyes. Kedve lenne a maihoz hasonló játékra? Akkor játsszunk egyet egyenlő esélyekkel. Tartsunk egy harcjátékot. Az én fiaim a maga legényei ellen. Ha mi győzünk, maga befogja a száját és ezzel lezártnak tekinthetjük az ügyet. Ha nem járunk sikerrel, kísérleti kiképzési programom befejeződik itt a Stokes-uradalomban.
Hazardírozás volt, de Reisman nagy megkönnyebbülésére Breed mohón bekapta a csalétket. – Azt hiszem, ezt még jobban élvezném, mint a maga hadbírósági tárgyalását, Reisman. Van egy devonshire-i térképe?
Reisman felvett egyet az íróasztalról. Az ezredes kiteregette és hátradőlt a székén.
– Semmi szükség arra, hogy hadgyakorlatot tartsunk. Május harmadikára amúgy is elő van irányozva Slapton Sands közelében. – Ceruzájával rábökött a térképre és megjelölte a helységet. – Ezredem egyik zászlóalja egy innentől idáig terjedő megerősített védelmi állást tart majd. Intézze el a maga szolgálati útján, hogy részt vehessenek a hadgyakorlaton. Valahol e védelmi vonalban lesz a parancsnoki harcálláspontom. Ha elfoglalja vagy megsemmisíti, megússza a dolgot.

 

Breed és a szakasza elhajtott, de a tábort továbbra is megülte a bizalmatlanság ingerült, feszült légköre. Reisman a laktanyában várta meg, amíg Bowren szakaszvezető visszatért és jelentette, hogy Breedék valóban eltávoztak a tábor területéről.
– Hogy juthatott be ide, Clyde? – vonta felelősségre a szakaszvezetőt.
– Nekinyomta a hasát ennek itt, ni – markolta meg Bowren a géppisztoly csövét. – Lehet, hogy ez a munka nem való nekem, százados. Soha életemben nem öltem még embert... nem érdekel, neki volt-e igaza vagy nekem, ha eljön az ideje, hogy ölnöm kell, nem így akarom csinálni.
– Morgan pofázta el Breednek, hogy nők jártak itt – mondta Reisman. – Tudott maga erről?
– Nem, uram – válaszolta Bowren. Csak hosszas habozás után folytatta, mert erősen élt benne a régi katona szabály, hogy ember nem köpi be bajtársát a fejeseknek. – De az ezredes már ismerte őt, amikor bejött a kapun, uram... úgy üdvözölte, mint egy régi puszipajtását.
Együtt léptek ki a táborba. Még a katonai rendőrök is döbbenteknek és feldühödötteknek látszottak, Morgan őrmester pedig olyan idegesen viselkedett, ahogyan korábban Myron Odell.
– Mint a hetedik lovassági dandár a filmben, százados! Még éppen idejében, máskülönben megskalpoltak volna minket! – Felkiáltása részben csodálatot, részben gúnyt fejezett ki.
Reisman helyeslően bólintott. Látta, hogy a hóhér megpróbál eltűnni a tömegben.
– Morgan, sorakoztassa az embereket – adta ki a parancsot. – A katonai rendőrök külön sorakoznak. – Egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy Morgant továbbra is őrmesternek szólítsa.
Sorra odalépett az emberekhez, mindegyikhez volt néhány közvetlen szava. Megdicsérte őket, amiért helytálltak a nehéz helyzetben és elnézésüket kérte, hogy nem érkezett vissza korábban. Ugyanez játszódott le a katonai rendőrök osztagánál – csak Morgannel tett kivételt. Kilépett a sor elé és hátraarcot vezényelt neki, hogy szembe kelljen néznie a többiekkel.
– Adja át a fegyvereit – közölte vele.
Amikor a hóhér vonakodva levette válláról a géppisztolyt, Reisman megragadta a csövét és a fegyvert saját vállára vette át. Azután Morgan dereka felé nyúlt. – Ezt is! – förmedt rá. S hogy a súlyos 45-öst rejtő pisztolytáska szíját megoldja, jó erősen meghúzta, annyira, hogy a szíj belehasított Morgan hasába és az őrmester hangosan följajdult.
– Mit akar tőlem, százados? – siránkozott Morgan.
– Ez ősi katonai hagyomány. Képzelje azt, hogy díszszemlén van és hallja a dobok pergését. – Reisman a fölsorakozott emberekhez fordult. – A hóhér a mai nappal eltávozik körünkből. De mielőtt ez megtörténnék, lenne valami mondanivalója a számunkra.
Morgan zavartan tekintett rá. – Nem megyek én sehová. Hogyan érti ezt százados? – kérdezte támadóan.
– Maga hat nyavalyás csíkért eladta a lelkét, Morgan – jelentette ki Reisman. – Maga elárulta az embereit, s hogy megtarthassa a csíkjait a saját anyját is felkötné. Mondja el nekik, ki volt az, aki beengedte ide az ezredest és az embereit, hogy kínpadra vonják a mieinket.
– Nem akadályozhattam meg. A rangjára hivatkozva megfélemlített – tiltakozott Morgan.
– A többiek nem szartak be a rangjától! – mondta Reisman. – Maga megmondta az ezredesnek, kik ezek az emberek... parancsom ellenére, szigorú figyelmeztetésem ellenére!
– Átvert... én csak a nevemet mondtam meg neki... istenuccse, semmi mást nem mondtam neki – dadogta Morgan.
– Akkor mindentől eltekintve, még ostoba is. Az ostobasága, az árulása, a gyávasága éppen elég ahhoz, hogy hadbíróság elé állíttassam. Most azonnal elhagyja a tábort, és további intézkedésig Marston-Tyne-ban marad őrizetben. Eltökélt szándékom, hogy vádat emeltetek maga ellen. Bíróság elé állíttatom és a Katonai Büntetőtörvénykönyv idevonatkozó paragrafusai alapján elítéltetem... és arról is gondoskodom, hogy a fegyencnél magasabb rangot ne érhessen el többé. Szedje a cuccát és takarodjon a szemem elől!
Morgan kétségbeesetten tekintett körül... Bowrent kereste szemével, a katonai rendőröket, a foglyokat. Az arcok megvetést és kárörömöt fejeztek ki. Elcsoszogott a laktanya felé. A kapunál hátrafordult és elhaló hangon fenyegetőzni kezdett: – Még megkapja a magáét, százados... meglássa, megkapja a magáét!
Victor Franko lenyűgözve követte tekintetével a hóhért. Egyszeriben lerázta magáról az elviselhetetlen, őrjítő terhet, amely eddig szüntelenül nyomasztotta. – De most te kapod meg a magadét – dörmögte feléje.
Egy órával később Reisman szeme láttára hajtott ki teherkocsin Bowren szakaszvezető és a hat katonai rendőr a táborból. Magukkal vitték Carl Morgant, immár komor őrizetesként. Bowren levelet vitt Tarbell ezredesnek, a marston-tyne-i börtön parancsnokának, amely fölsorolta a Morgan elleni vádakat, azt kérve, hogy amíg lehetőség nem nyílik hadbírósági tárgyalásra, zárják cellába a törzsőrmestert. Bowren kivételével az őrosztag valamennyi tagja magával vitte vászonzsákját, mert miközben Morgan átadólevelét írta, Reisman rádöbbent arra, hogy a piszkos tizenkettő-nek többé nincsen szüksége őrökre, s minél kevesebben tudnak arról, hogy ettől fogva mit csinálnak, annál jobb. Clyde Bowrennek azonban választási lehetőséget kínált: ha úgy kívánja, visszatérhet a táborba, ha viszont másként dönt, visszahelyezik a marston-tyne-i börtön őrségének személyi állományába.
– Jövök vissza, százados – felelte habozás nélkül Bowren.
Reisman visszament az üres laktanyaépületen át a táborba, és együttlétük hosszú hetei óta most először maradt teljesen egyedül a piszkos tizenkettővel. Az emberek csoportba verődve álldogáltak a belső kapu előtt, alig várták, hogy visszatérjen, s még mindig meg voltak kissé illetődve a reggeli eseményektől.
– Költözzenek be a laktanyaépületbe, uraim. Teljes mértékben a maguk rendelkezésére áll – közölte velük Reisman.
Akár egy sereg izgatott gyerek, tolultak befelé; mindenki igyekezett elfoglalni a legjobb fekhelyet a hajszálra egyforma tábori ágyak közül, vitatkoztak azon, ki ki mellett aludjon, tobzódtak az immár nekik jutott fényűzésben és örömrepesve vették birtokukba a saját kezükkel épített, hőn óhajtott laktanyaépületet. Reisman hagyott nekik néhány perc időt, azután összehívta őket a terem azon végében, ahol a kantint rendezték be. Csöndesen leültek a padokra.
Reisman végignézett rajtuk, eltartott néhány pillanatig, míg összeszedte gondolatait.
– Kiállták a próbát – szólalt meg végül. – Ami engem illet, maguk most már katonák... nem rabok. De az a szarházi ezredes, akivel az előbb összeakaszkodtunk, vissza akarja dugni magukat a marston-tyne-i börtönbe és meg akarja akadályozni, hogy éljenek a lehetőséggel, amelyért megdolgoztak.
Elbeszélte nekik, mivel fenyegetőzött Breed; elmondott nekik mindent a hadgyakorlatról és arról az egyezségről is, amelyet az ezredessel kötött. Közlései morgást, izgalmat és lelkesedést keltettek, s ezek az ellentmondó érzelmi megnyilvánulások szinte fokozták és megtámogatták egymást.
– Hű, de szeretném elkapni a rohadékot – dünnyögte maga elé Victor Franko.
– Igaza van százados, a fenébe is! – hallatta a hangját Archer Maggot. Olyan volt, mint egy kopó, amikor szagot fog, érzi új zsákmánya szagát. – Annak az ezredesnek semmi keresnivalója se vót itten!
– Hát, én úgy látom, hogy vissza kell fizetnünk ezt – vélekedett Glenn Gilpin.
Myron Odell komor elszántsággal összegezte a tanulságot: – Úgyis gyakorolnunk kell az igazira – mondta.
Reisman elégtétellel állapította meg, hogy furcsa módon egyenesen lekötelezettje Everett Dasher Breed ezredesnek. Önkényes, erőszakos akciójával az ezredes akaratlanul jó szolgálatot tett neki: az emberekből minden eddiginél inkább felkeltette azt a bajtársi szellemet vagy éppenséggel gyűlöletet – „mi őellenük” –, amellett készen szállította neki azt a szituációt, amelyben elnyerhette védencei Breed által lekicsinylett ragaszkodását és hűségét.
Napoleon White visszatérítette a valósághoz, fölvetvén azt a kérdést, amelyet Reisman eddig megkerült. – Mi van az invázióval, százados? – követelt választ. – Nem lenne itt az ideje, hogy elárulja nekünk, tulajdonképpen miért is engedtek szabadon minket?
A többiek várakozóan, de azért szorongva hajoltak előre, hogy pontosan hallják Reisman válaszát. Olyasmiről volt szó, amiről már a kezdet kezdete óta sokat beszéltek és találgattak egymás között.
De Reismannek esze ágában sem volt, hogy elmondja nekik, milyen küldetésre szánják őket. – Ha nem állják meg a helyüket a hadgyakorlaton, az egészből nem lesz semmi – válaszolta.
Az egyik gyalulatlan asztalon kiterítette azt a térképet, amelyre Breed ezredes bejelölte az állásokat, s odagyűjtötte maga köré az embereit.
– Ebben a védelmi vonalban van a maguk célpontja – mutatott a megjelölt körzetre. – Egyetlen harcfeladatuk van: megtalálni, majd elfoglalni vagy megsemmisíteni az ezredes parancsnoki harcálláspontját. Önállóan kell dolgozniuk. De most még segítek maguknak. Bármit megszerzek maguknak, amire csak szükségük lehet a feladat megoldásához. De én nem veszek részt benne. Az akció során be kell bizonyítaniuk önmaguknak, Breednek, a hadseregnek... és nekem, hogy önállóan meg tudják oldani a feladatot.
– Ugrunk is? – kérdezte Joe Wladislaw.
– Ha ezt is tartalmazza majd a maguk által kidolgozott terv, akkor igen. Magukon múlik. Kezdjék törni a fejüket.
– Gyerekeknek való! – morogta Napoleon. Még mindig duzzogott, amiért Reisman olyan kurtán-furcsán elintézte a kérdését. – Olyan, mint amikor kisfiúk játszanak. – Eszébe jutott a nagy louisianai hadgyakorlat, ahol oly csúnyán pórul járt, s az emlék sajogni kezdett.
– Egy fenét gyerekjáték! – tiltakozott Luis Jimenez. – Én emlékszem olyan hadgyakorlatokra odaát az Államokban, amikor az én egységemből két krapekot elkapott a tüzérség.
– Meghaltak? – kérdezte idegesen Odell.
– Nem... csak egy kicsit szétszabdalta őket, ez minden. Tudom, később egészségesen kigyüttek a kórházbó'.
– Ne nyugtalankodj, Myron – szólalt meg Calvin Ezra Smith. – Jóelőre szólnak, ha élesben egy kis zárótüzet zúdítanak oda. Akkor egyszerűen csak egy kicsit arrább megyünk.
– Nem nyugtalankodom – makacskodott Odell. – Csak semmit nem tudok az ilyesmiről. Hogyan megy ez az egész? Úgy értem, honnan tudja az ember, hogy halott vagy fogoly? Honnan tudja az ember, hogy győzött... mint például annak a harcálláspontnak az esetében, amelyet el kellene foglalnunk?
– Vannak játékvezetők, az isten verje meg őket! – mondta Napoleon. Kérdően tekintett Reismanre, de a százados bólintott, jelezve, hogy folytassa. – Ők jelölik meg a halottakat, ők határozzák meg, teret nyertünk-e vagy veszítettünk, az egyes akciókban részt vevő szemben álló egységek létszáma, pozíciója és tűzereje alapján... néha járőrszintig lebontva értékelnek. – Olyan magabiztosan beszélt, mintha ő, és nem Reisman lenne a parancsnok, és hízelgett neki, hogy olyan feszülten figyel rá mindenki, még Balhés Maggot is, arcán a szokásos félig gunyoros fintorral. Az az istenverte százados megint tőrbe csalta; Napoleon nemcsak tudta ezt – de még tetszett is neki.
– Miért nem próbál kidolgozni egy támadási tervet? – noszogatta Reisman.
– Elméletileg egyszerű dolog – mondta Napoleon. – Nincs más dolgunk, csak úgy kell a célpont közelébe lopóznunk, hogy ne fedezzenek fel minket... kerülnünk kell minden kapcsolatfelvételt, nem bocsátkozhatunk fölösleges tűzharcokba, amelyek nyomán fény derülhet jelenlétünkre e területen, ami veszélyeztethetné feladatunk végrehajtását... és nem kísérelhetjük meg ellenséges katonák megölését vagy foglyul ejtését, amíg olyan helyzetben nem vagyunk, hogy megindíthatjuk a rohamot. Ugyanakkor elméletileg mindez lehetetlen.
– Tehát mégsem gyerekjáték – jegyezte meg fanyarul Reisman.
Napoleon közömbösen vállat vont.
– Hányan vettek maguk közül már részt harc játékban? – kérdezte Reisman.
Akadtak néhányan, akik részt vettek hadgyakorlaton, de azért azok számára, akik nem tudták, miről van szó, Reisman ecsetelte, hogyan folyik le egy ilyen játék. A szemben álló felek más-más színű sisakszalagot és vállpántot viselnek... a játékvezetőket, semleges megfigyelőket és járműveiket hasonlóképpen különböztetik meg... azonkívül a rendkívüli futárokat és a tényleges sebesülteket elszállító mentőkocsikat is.
– A szabályok értelmében nem kerülhet sor tényleges fizikai összecsapásra a szemben álló egységek között, minden test test elleni küzdelem tilos – magyarázta Reisman.
– És ki mondja, hogy minekünk ilyen szabályok szerint kell játszanunk? – dünnyögte gúnyosan Archer Maggot.
– Nem is kell – válaszolta Reisman, s ezzel teljesen elképesztette Maggotot. – De ez nem azt jelenti, hogy meg kell ölnie valakit vagy fel kell robbantania bármit is. A tüzelést tettetik vagy vaktölténnyel történik... kivéve, hogy a tüzérség feltehetőleg élessel lő majd, s itt-ott valódi dinamitot robbantanak, hogy érzékeltessék a harci zajokat és a robbanásokat. Megszerzek maguknak minden információt, ami erre a harcjátékra vonatkozik, de csak úgy általánosságban. Ezek a szabályok és előírások.
– Hogyan értette azt, hogy nem kell betartanunk a szabályokat? – kérdezte Napoleon.
– Az a benyomásom, hogy nem ártana, ha némi megtévesztéssel élnének – ajánlotta Reisman. – Helyesen mondta, hogy megoldhatatlan feladat... különösen harcjátékban, ahol nem láthatják semmiféle jelét annak, milyen pusztítást végezhetnek, olyasmit, amit a fronton egyszerűen bátorsággal el lehet érni. Egy alakulat közötti közönséges összecsapásban nagy számbeli és fegyverbeli hátrányban lennének. Ravaszabbnak kell lenniük náluk. Olyasmivel kell előállniuk, amiről ők még csak nem is álmodnak.
– Például? – érdeklődött Napoleon.
– Ez már a maguk dolga, uraim. Kezdjék törni a fejüket – tért ki Reisman a válaszadás elől.
Roscoe Leverből nagyon kikívánkozott egy ötlet. Tucatnyi fegyveres rablásnál jól bevált... kivéve az utolsónál. Habozott, nem akarta megosztani ötletét a többiekkel, sem Reismannel, sem másokkal, s attól tartott, hogy talán ostobán hangzik... de nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ismét egyszer megpróbálkozzék kedvenc fogásával.
– Álöltözetet vehetnénk – motyogta.
– Hogy az istenbe ölthetnének álruhát az olyan fejek, mint maguk? – gúnyolódott Reisman és a szemükbe nevetett. – Breed és az ejtőernyősei ismerik magukat. Emlékeznek arra, hogyan néznek ki... vagy éppenséggel mennyire bűzlenek!
A piszkos tizenkettő egymásra meredt, a szakállas arcokra, a mocskos, gubancos hajra, koszos egyenruhákra. Victor Franko nem akarta elsőnek kimondani. Sehogy sem volt Ínyére, hogy ő szívja vissza azt, amit éppen az ő buzdítására fogadtak meg együttesen. De tisztában volt azzal, mire gondolt a százados. Valamennyien érezték, hogy zsákutcába jutottak, s most Frankóra függesztették tekintetüket, tőle várták a jelt.
Samson Posey úgy gondolta, érti, miről van szó. Megszólalt. Lassan beszélt, de nagyon határozottan, közben gyér szakállát huzigálta.
– Megmosakszom... megborotválom arcot... de meg kell hagynom a hosszú hajamat, ez az indián szokás – mondta.
– Ez meg is teszi, Posey – egyezett bele gyorsan Reisman. – A hajat úgyis elrejti a sisak. Még Bibliai történet is van, pontosan ráillik a maga esetére. Hát maguk? – fordult a többiekhez. – Ide figyeljenek, gyűlölhetik Breedet, gyűlölhetik a hadsereget vagy ha másképp nem megy, engem is. Gyűlölhetnek bármit, amire csak kedvük van, vagy átkozhatják sorsukat, ami ide vetette magukat. De bármiért is eszik magukat, látniuk kell, most lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák Breednek és embereinek és az egész istenverte seregnek: maguk jobb katonák, mint bárki közülük. Mutassák meg nekik egyszerűen csak tréfából és a gyakorlat kedvéért. Azután majd mehetünk a nácik ellen és igazából is megmutathatjuk nekik, mert elsősorban ők azok a rohadt kurafiak, akik miatt áthozták magukat ide.
– Azt hiszem, meg kell tennünk – fordult a többiekhez Ken Sawyer – s úgy érezte, ő legalábbis boldog lesz, hogy ismét alkalma nyílik katonának látszani. – Máskülönben esélyünk sincs... sem ebben, sem majd az igaziban.
– Nem kell azonnal megtenniük – mondta Reisman –, mert még elmegyünk az ejtőernyős iskolára egy ismétlőugrásra és nem lenne helyes, ha lelepleznénk előttük a tervünket. De ha a hadgyakorlat előtti estén megborotválkoznak, lezuhanyoznak és levetik ezeket a göncöket. Azt hiszem, közösen kidolgozhatunk egy tervet, amelynek alapján megoldhatják a feladatot.
Napoleon vállrándítással jelezte beleegyezését. Különben is, mit számít most már az egész? – Nem bánom – mondta.
Victor Franko hallgatta, amint egymásután többen is beleegyeznek, s mivel azt akarta, hogy az egész az ő döntése legyen, nem a többieké vagy Reismané, végül megszólalt: – Oké, megtesszük.

 

A következő néhány napon terveket dolgoztak ki, taktikákat ötlöttek ki a harcjátékra, s most, hogy már nyakig benne voltak, általános volt az izgalom és a lelkesedés. Kinder elküldte a hadműveleti területről légifelvételek révén készült térképeket, megjelölte a topográfiai tereppontokat, az állandó épületeket, bunkereket és a lövegállásokat. Maga is szeretett volna lejönni, hogy segédkezzék a kiképzésben, de Reisman kifejezetten kérte, ne jöjjön, mert azt akarta, hogy semleges megfigyelő legyen a hadgyakorlaton.
Napoleon White-ot és Ken Sawyert mindenki elismerte vezetőnek, egyszerűen tehetségüknél és tapasztalatuknál fogva. Jóformán senki sem zúgolódott ez ellen. A Breed által megjelölt védelmi vonalban két épületet és egy bunkert néztek ki maguknak, amely véleményük szerint parancsnoki harcálláspontjául szolgálhatna. Napoleon pokrócokat, földet, aljfát és a cölöpkerítés köré sepert legkülönfélébb holmikat meg törmeléket fölhasználva bemutatta nekik, hogyan kell sebtében terepmodelleket készíteni azokról a kulcsfontosságú helyekről, ahol tervezett akciójukat végre fogják hajtani. Minden egyes embert egy apró figura jelképezett, s mozdulatait megtervezték különféle elméleti szituációkra. Hosszas kísérletezés után végül megegyeztek a tervben. Nem volt szükség ejtőernyős ugrásra, az egész olyan pimaszul merész megtévesztésen alapult, amely még Reisman szívét is megdobogtatta.

 

Armbruster őrnagy hivatalába már megérkeztek a német egyenruhákat, fegyvereket és okmányokat tartalmazó ládák, de Reisman még mindig nem szánta el magát arra, hogy tájékoztassa az embereket a feladatukról. A gyűlölt csukaszürke egyenruhákat ki sem csomagolta. Egyelőre csak Bowren szakaszvezető tudott róluk. De Reisman a fegyverek mesteri kezelésére ugyanúgy megtanította őket, mint az amerikai fegyverekkel való bánásmódra; magyarázatként azt mondta nekik, hogy ez is beletartozik a különleges kiképzésbe. S most megkezdte mindannak a durva, ravasz fogásnak az oktatását, amelyet még partizánkorában sajátított el és alkalmazott: a hang nélküli ülést, a terephez való alkalmazkodást, a táplálékszerzést a környező vidékről, aknák és csapdák telepítését, hidak, vasutak és utak felrobbantásának technikáját, néma csöndben elkövetett ügyes kis szabotázsakciókat, amelyek néha hatásosabbak a robbanótölteteknél.
Azt már nehezebben vették be az emberek, miért erőlteti, hogy tanuljanak németül, de teljesítették a parancsot és belevágtak. Mindenki kapott egy német nyelvű társalgási könyvet és egy szószedetet. Hat emberrel Napoleon, hattal Reisman foglalkozott: naponta több órán át is folyt a nyelvtanulás. Samson Posey számára az oktatott idegen fordulatok semmivel sem tűntek nehezebbeknek, mint a hadsereg kézikönyveinek angol írás-olvasás feladatai. Egyes taktikai gyakorlatok során Reisman csakis németül szólt hozzájuk és megkövetelte, hogy ők is csak németül beszéljenek. De Napoleon kivételével leginkább csak ezt válaszolták: – Ich verstehe nicht.

 

Április utolsó napjaiban Reisman két levelet kapott. Az egyiket Leon Osterman írta Skóciából. Elnézést kért, amiért nem kereste meg korábban és hogy Odell ügyében sem tett újabb lépéseket. Új megbízást kapott, s az hosszabb ideig tart, mint amire számított, de megígérte, hogy május közepe táján visszamegy Londonba és akkor Odellnak is szentel majd időt.
Odell már hosszú hetek óta senkit sem zargatott ártatlanságának bizonygatásával, így azután Reisman nem is említette meg neki a levelet. Csak azt remélte, hogy Osterman idejekorán visszaérkezik és még egy utolsó erőfeszítést tehetnek Odell érdekében, mielőtt a piszkos tizenkettőt ledobják Franciaország fölött.
A marston-tyne-i börtönparancsnok levele jóval dühítőbb és elkeserítőbb volt. Magánlevélként íródott, és az ezredes igyekezett elvenni az élét annak, amit közölnie kellett.

 

Kedves Reisman százados,
Több napja mérlegelem már ezt az ügyet és csak az eset valamennyi aspektusának alapos megfontolása után közlöm most önnel a döntésemet. Sajnálatomra nem hívhatok össze hadbíróságot, hogy ítélkezzék Morgan őrmester felett az ön által előadottak alapján, és annak a kérésének sem tehetek eleget, hogy őrizet alatt tartsam. Meggyőződésem, hogy döntésem a rendészet javára válik és ebben ön is egyetért majd velem.
Alaposan kihallgattam Morgant, s úgy vélem, hogy az általa előadott bizonyos események fényében, amelyek azon időn belül mentek végbe, amíg az ön táborába volt szolgálatra vezényelve, valamint figyelembe véve, hogy állítása szerint kényszert alkalmazott vele szemben az állítólagos titkosság megsértése idején egy köztiszteletnek örvendő tiszt, aki rangban mindkettőnk fölött áll, az ön által Morgan ellen emelt vádakat enyhébben kell elbírálni.
Nagyon kérem, fontolja meg azt is, hogy Morgan a parancsnokságom állandó és nélkülözhetetlen tagja. Rangját a számára előírt hivatalos kötelességei alapján kapta. Mivel lehetséges, hogy felkérik, ismét tegyen eleget kötelezettségeinek a közeljövőben, úgy vélem, hogy mind a hadsereg, mind a háborús erőfeszítések érdekében áll mindent megtennünk, hogy ez az ügy ne folytatódjék, és meghatározatlan időre meg kell hagynunk Morgan őrmestert jelenlegi rangjában.

Tisztelettel
Simon R. Tarbell, 0-2473629
ezredes, a katonai rendőrség parancsnoka

 

Reisman összehajtogatta a levelet és becsúsztatta íróasztala fiókjába. Nagyon is jól megértette, miről van szó. Semmit sem tehetett a döntés ellen. A hóhér továbbra is ott fog várakozni Marston-Tyne-ban a piszkos tizenkettőre és más hasonszőrűekre.

 

Armbruster őrnagy telefonhívása vasárnap este futott be, három nappal a hadgyakorlat kezdete előtt. Reisman még aznap éjszaka kocsin fölment Londonba, ahol már izgatottan várták a Baker Streeten. Az irodában Armbruster, Denton, Kinder és egy fura kinézetű, idegesnek tűnő civil tartózkodott.
Elsőnek, kelletlen tisztelettel Denton szólalt meg. – Maga sem az az ember, aki egyszerűen csak végrehajt parancsokat és megköveteli másoktól is ugyanezt, igaz-e, százados.
– Nem, uram. S kétlem, hogy ebben a mi szolgálatunkban egyáltalán akad-e ilyen. Ön hogyan vélekedik erről?
– Nem, gondolom valóban nincsenek ilyenek. – Kényszeredett, de távolról sem haragos pillantást vetett Armbrusterre. – A maga ösztökélésére Max vállalta, hogy belevág egy olyan dologba, amelyre érzésem szerint nem vagyunk felkészülve. De most már mozgásba hozott bizonyos erőket, és nem marad más hátra, szembe kell néznünk velük. – Bemutatta a civil ruhás férfit. – Ez Monsieur LeMaire. Egészen tegnap reggelig a rennes-i Château de la Vilaine gondnoka volt.
A vékony, inas LeMaire durva szövésű, vidékiről árulkodó öltönyt hordott. Lerítt róla, hogy már hosszú ideje nem lakott jól, amellett kimerültnek is látszott.
– Monsieur LeMaire megerősítette azt, ami korábban csak idegesítő mendemonda volt – közölte Denton. – A Château de la Vilaine a német hetedik hadsereg tábornokainak, törzskaraiknak, polgári barátjaiknak és nőnemű szórakoztatóiknak a találkozóhelye. Azt hiszem, a château részben katonai kollégiumként is szolgál törzskari Kriegsspielek és konferenciák számára, részben üdülő és bordélyház. Monsieur LeMaire szerint neves, tehetséges ellenséges vezetők és velük rokonszenvező egyének szoktak találkozni a kastélyban.
– Pompás hely üdülők számára – dörmögte vigyorogva Reisman.
– Valóban... eszményi hely – helyeselt az ezredes meglepő humorérzékkel. – Feltéve, hogy helyesen választjuk meg ottani üdülésünk időpontját... és a megfelelő embereket küldjük. A megfelelő pillanat természetesen az, amikor a tábornokok ott tartózkodnak. Monsieur LeMaire közlése szerint erre rendszerint minden hónap első hetében kerül sor egy, de legföljebb két éjszakára, amikor is lebonyolódnak a Kriegsspielek. Meghatározhatatlan pillanat, amelynek kijelölése kívül esik hatókörünkön, s az inváziót sem időzíthetjük annak megfelelően. De ezúttal talán szerencsések vagyunk, százados... és figyelmeztetem, a legszigorúbb parancsot kapja, hogy még csak nem célozhat erre egy teremtett léleknek sem. A D-napot, a partraszállás napját, pillanatnyilag június első hetére tűzték ki. És még érdekfeszítőbbé teszi a helyzetet, hogy az invázió helyszíne Normandia lesz, mégpedig éppen az a szektor, ahol a német hetedik hadsereg áll készenlétben.
Reismant egyszeriben az izgalom és a tiszteletteljes elismerés hulláma öntötte el. Mondani akart valamit, de az ezredes leintette.
– Azt hiszem, okosabb, ha előbb meghallgatja Monsieur LeMaire-t, mielőtt bármit is mondana, százados.
LeMaire franciával kevert angolt beszélt. Stuart Kinder jegyzetelt, gyors vázlatrajzokat vetett papírra, s hamarosan kibontakozott a kastély külső és belső képe, valamint a környező vidék rajza. A Château de la Vilaine nem tartozott a nagyobb és ismertebb kastélyok közé, amelyekre a történelem és a hagyomány következtében természetszerűleg ráirányul a közvélemény figyelme, ráadásul a németek megtettek minden lehetőt, hogy mind magát az épületet, mind az ott folyó tevékenység célját teljes titokzatossággal övezzék. A kastélyt rendszerint csak a megszálló német hadsereg szolgálatba kényszerített néhány külföldi egysége őrizte, de mihelyt megérkeztek a tábornokok, a legközelebb állomásozó reguláris alakulat, az ötödik ejtőernyős-hadosztály elitegységei vették át az őrséget. Erről lehetett a tábornokok jelenlétére következtetni, akiknek jövését-menését egyébként viszonylag titokban tartották. Egyesek kocsin, mások a folyón, hajón érkeztek. A kastély garázsában – szükség esetére – állandóan több nagy teljesítményű gépkocsi állt készenlétben, és számos gyorsjáratú motorcsónakot tároltak a csónakházban, amelyet föld alatti folyosó kötött össze a főépülettel.
– Micsoda felhajtás! Fantasztikus lehetőség! – kiáltott fel Reisman.
– Nem sétalovaglás ez, John. Ami az esélyeket illeti, nem sokkal több, mint egy utolsó szalmaszál – jegyezte meg Armbruster.
– De több a veleje, Max, több az értelme. Gondold csak meg... az amerikai hadsereg söpredéke ráveti magát a náci mocsok krémjére!
– Ezt még senki sem mondta, százados – jelentette ki szenvtelenül Denton ezredes. – Két hete még azzal vádolt engem, hogy a biztos halálba akarom küldeni az embereit... amit egyébként a többségük meg is érdemel. Rennes-ben teljesen magukra lennének utalva, száz mérfölddel partra szálló csapataink előtt, és gyakorlatilag ugyanilyen messze lennének az ejtőernyőn ledobott legközelebbi egységtől is. Mi hát a különbség?
Reisman tudta, hogy Dentonnak igaza van. Meglehet, ez is öngyilkosság lenne, mégis...
– Rennes-ben, ezredes, együtt támadhatnának és én vezethetném őket – mondta csöndesen. – Egy jelentős célpont ellen kísérelhetnének meg támadást, utána pedig megpróbálhatnák átverekedni magukat saját csapatainkhoz. Ki tudja... ha a náci tábornokok valóban ott lesznek, még az is kiderülhet, hogy ez az egész hadművelet legfontosabb egyedi feladata. Teljes káoszt támaszthatna az ellenség kommunikációs vonalaiban és parancsnoki láncában.
– S mi van akkor, ha nincsenek ott?
– Az akció megindítása előtt alternatív célt jelölhetnénk ki. Például a rendező pályaudvart. Max azt mondta, Rennes nagy tolató-pályaudvar és csomópont. Ez pedig azt jelenti, hogy azon keresztül irányítanak majd csapatokat az inváziós frontra. Ott is csapást mérhetnénk rájuk.
Denton egy pillanatra elgondolkodott. – Nekem nem szívügyem sem az, hogy lehetőséget adjak nekik, hogy hősökké váljanak, százados – mondta. – Sem az, hogy mi módon menthetjük meg az irhájukat. Az ügy ennél sokkal fontosabb. Ez az egész dolog kizárólag csak hazardírozás, és a legnagyobb kérdőjelet a maga emberei jelentik.
– Mi a fenének rendeltek föl ide, ha nem nekünk szánták a végrehajtást? – háborgott Reisman.
– Milyen biztosítékot adhat nekem, hogy az emberei képesek egy ilyen feladat végrehajtására és hogy megbízhatók? – vágott vissza Denton. – Ha vállaljuk a dolgot, a még rendelkezésünkre álló időben talán egy príma önkéntesekből álló csoportot is összeállíthatnánk.
Reisman már várta ezt a kérdést. – Jöjjön el hozzánk, ezredes, győződjön meg a saját szemével – ajánlotta fel magabiztosan. – A piszkos tizenkettő egy kis saját Kriegsspielen vesz részt szerdán. Kinder százados is jelen lesz semleges megfigyelőként. Nagyon örülnék, ha maga és Armbruster őrnagy elintéznék, hogy szintén jelen lehessenek.
– Helyes! Addig nem döntünk el semmit – egyezett bele Denton.

 

6.

Reisman az ablaknál állva végigpillantott az élesen kirajzolódó szürke dombokon és hallgatta a tüzérségi zárótűz hosszan elnyúló dörejét. A lövegek dübörgése a szakadatlanul működő rádiók zörejével és csiripelésével feleselt, a halk beszélgetés morajával, a gyors egymásutánban kiadott parancsokkal a harcjáték irányítójának törzsében.
Bowren szakaszvezető, sisakján a semleges figyelők zöld szalagjával, vállán zöld jelzéssel Reismanhez lépett. Egészen addig a szoba közepén elhelyezett óriási terepasztalt figyelte, ahol a jelzőkatonák az egységeket jelképező zsetonokat a jelenleg elfoglalt állásoknak megfelelő helyekre tologatták, s hallgatta, miről beszélnek egymás között.
– Breed parancsnoki harcálláspontja abban a bunkerban van, amelyet a mieink kiválasztottak. A pirosak nyolcötvenötkor élessel zárótűz alá veszik a szomszédságát – súgta aggódva. – Két üteg, három percen át, a C7P5 koordinátán.
Reisman gyors pillantást vetett a falon függő hatalmas térképre. A metszőpont a bunkertól háromszáz yardnyira délre fekvő domb volt. Ahhoz, hogy az előre eltervelt találkozási helyre eljussanak, Reisman alakulata néhány emberének át kell majd lopóznia e dombon, s onnan kell leereszkednie a folyó partját borító bozótba.
– Bőven marad elegendő idejük, hogy eljussanak odaállapította meg órájára pillantva Reisman. – A támadás előtt a döntőbírók majd tájékoztatják őket.
Az ablakon át látta, hogy Stuart Kinder hajt be a parancsnoki kocsin, amelyen Dentonnal és Armbrusterrel együtt jöttek Londonból. A motorházfedő fölött egy zászlórúdon a semlegesek zöld lobogója csattogott.
Reisman az ajtóban fogadta Kindert.
– Minden rendben ment? – kérdezte.
– Igen. Tökéletesen beleillettek a képbe. Fogalmam sincsen, hogyan csinálta, John – lelkendezett Kinder. – Pompásan festettek. Néhányukat magam is alig ismertem meg.
Kinder feladata abban állott, hogy a megborotvált, tisztára súrolt, vadonatúj egyenruhás piszkos tizenkettőt elkalauzolja azokhoz a századokhoz, amelyekhez ideiglenesen beosztották őket. Napoleon White-ot Armbruster gondjaira bízták, s az elképzelés szerint az őrnagynak mindvégig követnie kell az egész hadgyakorlat folyamán. Denton Breed ezredes parancsnoki harcálláspontján tartózkodott semleges figyelőként.
– Reméljük, Breed ezredesnek ugyanilyen nehézségei lesznek – jegyezte meg Reisman.

 

A találkozóhelyre érve, Napoleon aggódva pillantott föl a feldúlt, kopár dombra, amelyet a lőgyakorlatokat tartó tüzérség hónapok óta újra meg újra tűzzel árasztott el. Mellette az aljnövényzetben Jimenez, Franko, Pinkley és Armbruster őrnagy kuporgott. A szabályok értelmében – és Napoleon térképén ez világosan be is volt jelölve – a célpontként szolgáló domb tilos területnek számított, senki sem kelhetett át rajta. De Odellnak, Smithnek, Wladislawnak és Levernek mégiscsak ezt az utat kellett választania, hogy eltűnjenek az ideiglenes alakulatuk katonáinak szeme elől. Armbruster őrnagy elképedve és aggódva pillantott Napoleonra, amikor az elmagyarázta neki, miért tartanak pihenőt, de nem tett nyíltan bíráló megjegyzést.
Victor Franco már harmadszor súgta oda idegesen:
– Nézd az órát, az isten verje meg, nézd az órát! Valamennyiüknek volt órája, térképe és iránytűje, nehogy a tervük füstbe menjen, de hallgatólagosan elfogadták, hogy Napoleon a parancsnok.
– Nyolc óra ötvennégy – közölte Napoleon.
– Úristen, pucoljunk innen – könyörgött Franko.
– Cafattá lőnek minket, öregem – vetette közbe furán mosolyogva Jimenez.
– Lehet, hogy a zárótűz után jönnek majd át a dombon – kockáztatta meg Napoleon. – De nélkülük nem indulhatunk el. Most csak abban reménykedhetünk, hogy a tüzérség pontosan céloz.
Abban a pillanatban, amikor meghallották a fejük fölött elzúgó lövedékek fütyülését, a távolban négy alakot pillantottak meg, amint rohanvást fölérnek a dombtetőre. Újra meg újra nekilendültek, rémült vágtába fogtak, azután a földre hasaltak, régi gránáttölcsérekbe ugrottak, megfeketedett rönkök és fatörzsek mögött kerestek fedezéket, miközben a föld rengett a becsapódásoktól, azután ismét fölpattantak, rohantak egy darabot, a tűz alá vett terület földdarabjai utánuk zúdultak a lejtőn, míg csak ki nem kerültek a tűzvonalból.
Myron Odell az izgalomtól remegve vágta hasra magát az aljnövényzetben Napoleon mellett.
– A kurva istenit! Engem vettek célba! – lihegte. De amikor meglátta Armbrustert, dadogva mentegetőzni kezdett.
– Ó, elnézést, uram!
– Semmi baj, fiam – mondta az őrnagy. – Ez nagyon közel csapódott be.
Armbruster attól tartott, hogy kínosan érzi majd magát ezekkel az emberekkel, hogy gyanakodni fog – de nem így történt. Nagyon is együtt élt az akciójukkal. Úgy érezte, rendkívül szokatlan élményben lesz része, bár még mindig nem tudta összeilleszteni az egyes részleteket. Reisman úgy fölszerelte őket, mintha az egyszeri partizán álmát kívánta volna valóra váltani a két lábon járó lőszerraktárról. Első pillantásra jelzés nélküli gyakorló egyenruháikban semmi különöset nem árultak el; úgy festettek, mint a sorkatonák. Karabélyuk volt, vaklőszerük és gyakorló kézigránátjuk, Jimenez pedig egy automata Browning-golyószórót cipelt. Valamennyiük szerelvényében azonban ott lapult egy-egy szétszedett géppisztoly és zsákjuk tele volt vak robbanótöltetekkel. Ezenkívül mindegyikük elrejtett csomagjában egy-egy hangtompítós 22-es pisztolyt, különböző időzített robbanó- és robbantóberendezést – mindezeknek a beszerzését Armbruster személyesen intézte el a titkosszolgálat központjában.
Napoleon igyekezett túlharsogni a becsapódó lövedékek robbanását. – Mi volt a helyzet a házakkal? – kiáltotta.
– Az enyém üres volt – jelentette Wladislaw.
Lever közvetlenül melléje kúszott. – Az enyémben volt egy pár pofa piros szalaggal a sisakján, de nem látszottak ejtőernyősöknek.
Napoleon széthajtotta a bozótot, s rámutatott a folyón túli, tömör, vasbeton épületre.
– Gondolom, az a bunker lesz az – mondta. – Induljunk. Ilyen messziről is jól kivehette, hogy a bunker körül nagy a jövés-menés. Éppen egy motorkerékpáros hírvivő robogott el a kelet-nyugati műúton. Az épület folyó felőli oldalán, a műúttal párhuzamos földúton tehergépkocsik, dzsipek és páncélos járművek parkoltak. Néhány páncéltörő löveget és aknavetőt is beástak jó védelmi pozícióba; kezelőszemélyzetük készenlétben ott helyezkedett el körülöttük, s Napoleon bizonyosra vette, géppuskákat is elrejtettek, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák mindkét utat és a környező mezőket. Voltaképpen őröket is kellett volna állítaniuk a folyópartra közvetlenül azzal a térséggel szemben, ahol Napoleonék lapultak, de nyilván nem számítottak arra, hogy a felderítők átkelnek a tüzérségi célpontként szolgáló dombon.
– Miért vagy ebben annyira biztos? – kérdezte kihívóan Franko. – És ha nem így van?
– Akkor végigcsináljuk a dolgot Breed védelmi vonalának minden rohadt épületében, amíg csak meg nem találjuk – csattant fel Napoleon. – Most pedig rakjátok fel a pirosak jelzéseit.
Szerelvényükből előszedték a piros sisakszalagokat meg váll-lapokat és felerősítették saját kék jelzéseik helyére. Armbruster őrnagy kíváncsian figyelte őket. A harcjáték bevett szabályai szerint merőben törvénytelen dolgot műveltek. Már-már megszólalt, hogy tiltakozzék, de ismét meggondolta magát.
A hátuk mögött abbamaradt a tüzérségi tűz.
– Gyerünk, csatlakozzunk a többiekhez – szólalt meg Napoleon. A hirtelen beállott csöndben a hangja szokatlanul harsánynak hatott.
A folyópart mentén nyugatnak tartottak, fedezékről fedezékre kúsztak, amíg ki nem értek a bunker látómezejéből. Akkor átgázoltak a folyón és erőltetett menetben elindultak az útkereszteződés felé, ahol megbeszélésük szerint találkozniuk kellett a többiekkel.
Ken Sawyer csoportja már ott várt rájuk egy lopott dzsippel és egy sátorponyvával letakart nehézgéppuskával. Valamennyiükön a semleges megfigyelők zöld szalagja és váll-lapja virított. Sawyer, aki babrált valamit a motoron, mintha javítani kellene, őrnagyi rangjelzést viselt.
Franko letépte róla az egyik aranylevelet.
– Ez a rangjelzés a becsületet jelképezi! – szavalta gyengén utánozva Breed ezredest. – Nincsen joga hozzá! Maga...
– Pofa be, öregem – lökött rajta egyet a vállával Jimenez, és hátrafelé bólintott Armbruster őrnagy felé.
Sawyer levette a másik levelet is és mindkettőt zsebrevágta.
– Ebül szerzett jószág ebül vész el – mondta vigyorogva. Azzal visszaerősítette az előzőleg kihúzott dinamóhuzalt és lecsapta a motorház tetejét.
– Hogy ment? – kérdezte Napoleon, de közben szemét egy pillanatra sem vette le az utakról és a mezőkről. Egyelőre teremtett lélek sem mutatkozott, de jól tudta, hogy hamarosan vége szakad ennek a nyugalomnak. A felderített bunker másfél mérföldnyire volt, ők pedig az odavezető főútvonalon álltak.
– Simán. A világ legkönnyebb dolga volt – válaszolta Sawyer. – Igaza volt a parancsnoknak: a legtöbb ember elhiszi, amit lát... még az ellenség is. Elképesztő, hogy halandzsával mit el nem érhet az ember... meg azzal, ha magabiztos a föllépése. – Posey meg ő hamis parancsot mutatott fel, amelynek értelmében jogosultak elvinni a dzsipet a kékek autóparkjából, azután a megbeszélt helyen fölvették a géppuskát cipelő Maggotot és Gilpint. Ahhoz, hogy az elvben bombák által elpusztított, szigorúan őrzött hídon átjussanak, a semleges zöldre cserélték ki sisakszalagjukat és váll-lapjukat, Sawyer meg a nagyobb nyomaték kedvéért tiszti rangot ajándékozott magának.
– Ismét két csoportra ősziünk, uram – közölte Napoleon Armbruster őrnaggyal. – A dzsippel akar menni, vagy inkább itt várakozik velem?
– Hol zajlik le a döntő akció?
– Mind a két helyen pompás mulatság várható... ha a tervünk beválik – mondta Napoleon. – Mire az izgalom a tetőpontra hág, mi is odaérünk.
– Magával maradok – döntött Armbruster.
Sawyer, Posey, Odell és Gilpin föltette a pirosak azonosító jelzéseit, majd kicserélte a dzsip zászlóját. Napoleon és Sawyer egyeztette az óráját.
– Egy teljes órát várok majd a mentőkocsira – mondta Napoleon. – Ha addigra nem ér ide, akkor tudni fogom, hogy Breed elkapott titeket és valami egyebet kell rögtönöznünk. Add csak kölcsön az őrnagyi leveleket. Úgysem lesz szükséged rájuk.
Sawyer előhúzta a rangjelzéseket a zsebéből és átnyújtotta őket Napoleonnak.
– És mi van, ha mégsem az igazi helyet szúrtuk ki? – kérdezte.
– Akkor a hadsereg ma még egy csomó járművet veszít – felelte vigyorogva Napoleon. Rávert a dzsip oldalára. – Sok szerencsét!
Sawyer óvatosan vezetett, szemét a sebességmérőn tartotta. Egyetlen más kocsi sem tűnt fel az úton; abban reménykedett, hogy nem is találkoznak majd járművekkel. Egy és egyharmad mérföld után oldalt húzódott az úton, leállította a kocsit és gyalogos felderítő járőrbe küldte Gilpint az országúton. Gilpin eltűnt egy kettős kanyarban, de néhány perc múlva már vissza is tért.
– Két további kanyar – jelentette. – A második mellett jó meredek árok van. Nem láthatják majd, mi történik ott, de feltétlenül meghallják a robbanást és meglátják a füstöt.
Újra elindultak a kocsival, és Gilpin megmutatta a kiszemelt helyet. Sawyer orral az árok felé állította le a kocsit. Gilpin a szuronyával addig döfködte a jobboldali hátsó abroncsot, amíg a levegő sziszegve elő nem tört belőle. – Ez aztán igazi csúnya durrdefekt – közölte büszkén. Néhány gumidarabot zsebre vágott, és a többieknek is adott belőlük. Valamennyien meghentergőztek az út menti porban, kezüket és arcukat is bedörgölték sárral.
– A fenébe is, már éppen megszoktam, hogy tiszta vagyok! – morgott Sawyer. – Add csak ide a sisakodat és a zubbonyodat, főnök. Egy kicsit megpörköljük őket, hogy jobban nézzenek ki. – Levette a dzsipről a benzines kannát és Samson sisakja és zubbonya mellé állította. – Oké, lökjétek le!
A dzsip legurult az árokba, ott az oldalára fordult. Odell széles gézcsikokat tekert Samson feje, mellkasa és karja köré. Gilpin lemászott a dzsiphez, szuronyával újra meg újra átdöfte a benzines kannát, amíg csak szét nem repedt és a benzin vastag sugárban ki nem ömlött belőle. Sawyer benzines gyutacsot húzott lentről egészen az útig és Samson sisakját meg zubbonyát is meglocsolta.
– Feküdj! – ordította el magát, amikor mindennel elkészült. Gyufát gyújtott, a benzin-ösvény végéhez tartotta, azután társai után rohant és hasra vetette magát. A láng végigfutott a gyutacson, elérte a dzsip benzintartályait és a kocsi hatalmas dörrenéssel fölrobbant. Vagy tíz másodpercig vártak. Akkor Sawyer fölugrott, eltaposta a tüzet Samson megpörkölt zubbonyán és sisakján, odanyújtotta őket Odellnak.
– Vidd le az árokba Poseyt, de gyorsan! – parancsolt rá. – Kezdj el nyögni, főnök. Elvégre súlyosan megsebesültél.
Sawyer és Gilpin közel hajolt a dzsip hamvadó máglyájához. Amikor kellőképpen bekormozódtak, fölugrottak az útra és torkuk szakadtából ordítani kezdtek: – Segítség! Segítség!
Nyomban fölismerték Breed ezredest. A robbanás és a füst láttán a géppuskások előbújtak rejtekhelyükről, és nagy szaladgálás kezdődött a bunker körül. Már egy dzsip is megindult a parkolóból az országút felé. Gilpin elállta az útját, hogy még egy kis időt biztosítson Odellnak a kötözésre. Sawyer a bunker ajtajában álló Breed felé rohant és rákiáltott: – Hívja a mentőket! A mentőket, uram...
Az ezredes elkapta a karját. – Mi a baj, katona? – förmedt rá.
– Baleset, uram... súlyos baleset... kipukkadt a gumink és az árokba fordultunk. Az egyik emberem cudar állapotban van. Nagyon kérem, uram, hívja a mentőket!
Breed beordított valami parancsot a bunkerban tartózkodó híradóknak, azután Sawyer felé fordulva követelte, hogy igazolja magát, közölje alakulatának megnevezését, és árulja el, hogy mi a fenét keres az ő védelmi vonalában. Sawyer hadarva előadta az előkészített magyarázatot: annak az ütegnek a felderítői, amely a bunkertől délre eső területre zárótüzet zúdított, s amikor visszafelé indultak, eltévedtek.
– Adjon hálát istennek, katona, hogy jobb felderítő, mint gépkocsivezető – dörmögte Breed. – Álljon félre. Behozzuk az emberét. Ha ideér vele a mentőkocsi, hordja el magát.
– Igenis, uram... köszönöm, uram – mondta Sawyer.
Néhány ejtőernyős hordágyon behozta Samsont, s a bunker egyik távoli sarkában letették a földre. Samson időnként felnyögött, Odell föléje kuporodott, s minden segítséget, ajánlatot ugyanazzal utasított vissza: – A fenébe is, hozzá ne nyúljatok! Az egészségügyieknél szolgáltam, tudom, hogy milyen ez. Hagyjátok nyugton, amíg kórházba nem tudjuk szállítani.
Féltő gonddal lehúzta Samson rövidszárú csizmáját, lopva időzített robbanórudakat dugott mindkét csizmába és rádióasztal alá lökte őket. Sawyer és Gilpin ravaszkás arckifejezéssel járkált föl-alá a bunkerban. Levetették robbanótöltetekkel dugig tömött súlyos szerelvényüket és a bunker stratégiai pontjain helyezték el azokat. Egy ízben Sawyer úgy vélte, hogy az egyik tiszt túlzott érdeklődéssel figyeli, de a tiszt, egy ezredes, a semleges megfigyelők zöld jelzésével, nyomban elfordult és a szolgálatos harcjátékdöntőbíróval elegyedett élénk beszélgetésbe.
A bunkertól nyugatra, az útkereszteződésben álló Napoleon meglátta a nagy sebességgel feléjük tartó mentőkocsit. A csoport a géppuskával előbújt a fedezékből és elállta az útkereszteződést. Napoleon föltette az őrnagyi rangjelzést.
– Súlyos baleset történt följebb az úton, uram! – kiáltotta a gépkocsivezető, és döbbenten meredt Napoleon rangjelzésére. – Át kell jutnunk.
– Sajnálom, katona, ennél tovább nem mehet – felelte határozottan Napoleon.
A kocsi másik oldalán egy orvos hadnagy hajolt ki az ablakon.
– Súlyos sebesülés történt, uram. Rádión kértek orvosi segítséget. Engedélyünk van rá, hogy átmehessünk minden vonalon és úttorlaszon.
– Sajnálom, hadnagy. Maguk foglyok – mondta Napoleon. – Figyelmeztettek bennünket, hogy közeledik egy kék járőr, és ezzel a dajkamesével próbál majd átjutni.
– Dajkamese? Úristen, őrnagy, hát nem ismeri a szabályokat? – tört ki az orvos. – Ott elöl valódi sebesült van... amennyire tájékoztattak, akár haldokolhat is. – Tehetetlenül pillantott körül, azután meglátta a semlegesek zöld jelzését viselő Armbruster őrnagyot. – Legyen szíves, uram, magyarázza meg neki! – kérlelte aggódva.
– Én csupán figyelő vagyok, hadnagy – magyarázkodott Armbruster –, nem pedig döntőbíró. Nem avatkozhatom bele a dologba és nem dönthetek. – Nagyjából már sejtette, mi történik. Szentigaz, a csoport megszegett minden szabályt, de kíváncsi volt, vajon meddig tudják feszíteni a húrt.
– Kifelé a mentőkocsiból! – parancsolta Napoleon. – Majd mi odahajtunk és ellenőrizzük, ki maga. Ha igaz, amit mondott, perceken belül kihozzuk az emberét.
– A maga felelősségére – morogta dühösen az orvos. A sofőrrel együtt kikászálódtak a kocsiból.
– Fogjátok a géppuskát és hozzátok – intézkedett Napoleon. – Nem bízom ezekben a pasasokban.
Emberei fölvették a géppuskát és Armbruster őrnagyot maguk előtt tessékelve fölkapaszkodtak a kocsi hátsó részébe. Victor Franko ült a kormányhoz. Joe Wladislaw, aki mellette helyezkedett el, szerelvényéből előhúzta a géppisztolyát és kezdte összerakni. Miközben vad iramban száguldottak az úton, Armbruster látta, hogy a többiek is követik a példáját, s ismét kicserélik sisakszalagjaikat és váll-lapjaikat – ezúttal a semleges zöld színűre.
– Gondolom, ez nem egészen rendjénvaló? – jegyezte meg.
– Nekünk másképp tanították – replikázott kihívóan Napoleon. A dolgok remekül haladtak, már alig várta a végkifejletet.
Calvin Ezra Smith tudatni akarta a tiszttel, hogy ő sem ért egészen egyet azzal, ami itt folyik. – Nincs rendjén... magam is úgy értem, hogy nincs rendjén – locsogott. – Ez megint oda juttat bennünket, ahonnan elindultunk. Jeremiás azt kérdezte a bűnösöktől: „Fogtok-e még lopni, gyilkolni, házasságot törni és hamisan esküdni?” Valamennyien tudjátok, miket csináltunk eddig ezekből és miket fogunk még csinálni... és nincsen rá bűnbocsánat, nincsen bizony... ne tegyük, amit a százados kíván tőlünk... így csalni... egyenesen elvezet minket a kárhozat...
– Fogd már be a redves pofádat, te rohadt szentfazék! – förmedt rá Franko.
Ken Sawyer hallotta, hogy odakint a bunker elé kanyarodik a mentőkocsi, és látta, hogy egyenesen a bejárathoz fáról. Lehúzta a gézt Samson szeméről és a kezébe nyomott egy karabélyt. Franko és Wladislaw elállta a bejáratot és fölrántotta a mentőkocsi ajtajait. Napoleon kiugrott a kocsiból, mögötte meg két embere a nehézgéppuskát egyenesen a bunker belseje felé irányította.
– Breed ezredes! – kiáltott be Napoleon.
Breed élesen sarkon fordult. Csészéjéből, amelyet tisztiszolgája egy pillanattal előbb nyújtott át neki, kiloccsant a kávé. A nyers kiáltást hallva arckifejezése ingerültté vált. Elképedten bámult a feléje induló színes bőrű őrnagyra, azután elsápadt, mert meglátta az idegen katonákat és a géppuskát az ajtónyílásban, majd a fölismerés dühével hallotta, hogy Napoleon közli vele: – Reisman százados tiszteletteljes üdvözletét küldi. Választhat: foglyul ejtsük-e, vagy megsemmisítsük?
A harcjáték központi parancsnokának törzsénél Reisman hallgatta a Breed parancsnoki harcálláspontján tartózkodó döntőbíró rádióüzenetét.
– Sikerült nekik! – kiáltott fel, és legszívesebben táncra perdült volna Stuart Kinderrel.
De alig egy perccel később ismét jelentkezett a döntőbíró által megsemmisítettnek nyilvánított rádió: „Utolsó üzenet figyelmen kívül hagyandó... ismétlem... figyelmen kívül hagyandó!”
Egy órán át aggódva vártak, de amikor semmi jele nem mutatkozott a piszkos tizenkettő további tevékenységének, s arról sem érkezett jelentés, hogy elestek vagy fogságba jutottak volna, Reisman, Kinder és Bowren a parancsnoki kocsiba ültek és áthajtottak a vonalakon. Éppen teljes erővel bontakozott ki a kék erők nagy támadása Breed védelmi vonala ellen, így azután egy úttorlasznál föltartóztatta őket egy roppant gyanakvó tiszt.
– Ezt a trükköt ma már eljátszották egyszer! – közölte velük, de végül utasítást kapott a parancsnoki harcálláspontról, hogy engedje át a tiszteket.
Egyenesen Breed ezredeshez kísérték őket. A bunkerban találták, ahol beosztott tisztjeinek egy csoportjával tanácskozott egy térkép fölött. Sem a piszkos tizenkettő, sem Denton vagy Armbruster nem voltak jelen.
– Elvárom, százados, hogy haladéktalanul érvényt szerezzen megállapodásunknak – szólt Breed, s jóformán föl sem tekintett. – A maga kis kísérletének, bármi is volt az, ezzel vége.
– Hol vannak az embereim? – Reisman magyarázatot követelt. – Tudom, hogy elfoglalták a harcálláspontot. Magam hallottam a rádión.
– Mit nem mond! – tört ki Breed. – Amit tettek, nem egyéb, mint a szabályok durva megsértése!
– Ide figyeljen ezredes, ezek az emberek és az, amit majd tenniük kell, kívül esnek a szabályok hatókörén – vágott vissza Reisman. – Az a dolguk, hogy piszkosan, durván harcoljanak és győzzenek. Megsemmisítették-e a maga parancsnoki harcálláspontját vagy sem?
– Javaslom, hallgassa meg a döntőbíró ítéletét erről, százados – válaszolta kimérten Breed.
– Hol vannak az embereim? – kérdezte ismét Reisman.
– Odakint egy teherkocsin... őrizet alatt, ahogyan kijár nekik.
Kinder és Bowren kimentek, hogy maguk győződjenek meg erről, Breed pedig elkísérte Reismant a védelmi vonal mentén elhelyezkedő döntőbírók parancsnokához, egy alezredeshez. A rádió mellett találták, ellenőrizte az adásokat.
– Ez Reisman százados – mutatta be Breed az alezredesnek. – Ő a parancsnoka annak az ostoba bandának, amely az imént idealkalmatlankodott.
A döntőbíró megvető pillantással mérte végig Reismant.
– Mi a fenét akart elérni ezzel az őrült fogással, százados? – kérdezte.
– El akartam foglalni ezt a parancsnoki harcálláspontot.
– Képtelenség – hördült fel az alezredes. – Bevallom, egy pillanatra lóvá tettek... még rádióüzenetet is küldtem a főnöknek... de mihelyt Breed ezredes elmagyarázta...
– Elfoglalták-e a harcálláspontot vagy sem, alezredes?
– A leghatározottabban: nem foglalták el! Ez nem gyerekjáték, százados. Komoly hadgyakorlat. Tetszés szerint átállni egyik oldalról a másikra... semlegeseknek kiadni magukat... feltartóztatni az egészségügyi csoportot... nem is szólva állami tulajdon önkényes megsemmisítéséről, amiért kétségtelenül felelősségre vonják majd magát!
– Jelen voltak-e figyelők?
– Odakint vannak, éppen kihallgatják az egységét – mondta Breed. – Ők sem láttak még ehhez hasonlót.
Reisman az ajtó felé indult. Breed gyorsan utána ment.
– Nyomban ki kell ürítenie Lady Margot birtokát – mondta. – Ha nem, még ma jelentést írok... és ha szükséges, elmegyek egészen a SZEEF-ig. Elintézem magát... és őket is.
Reisman vállat vont. – Némi időre lesz szükségem ehhez, ezredes... két hétre, amíg elintézem az áthelyezést és ígéretemhez híven helyreállítom Miss Strathallan birtokát.
– Nagyon helyes... két hét – szögezte le kurtán Breed. Reisman kiment, hogy megkeresse az embereit. Csöppet sem izgatta az ultimátum. Esze ágában sem volt teljesíteni. Kezdettől fogva nem szándékozott megtartani a megállapodást, függetlenül attól, hogy győznek-e, vagy sem. Egyébként, ami őt illeti, ő volt a győztes vagy legrosszabb esetben is újra patthelyzetet alakított ki. Jelenleg sokkal inkább az érdekelte, hogyan fogadta Denton és Armbruster a döntőbíró ítéletét.
Rövidesen megpillantotta őket – Stuart Kinder társaságában várták. Valamivel arrább, egy nyitott teherkocsin álltak őrizet alatt az emberei; egy ejtőernyős-szakasz fogta körül őket, a katonák kíváncsian méregették foglyaikat. Bowren szakaszvezető fölmászott hozzájuk, s most valamennyien izgatottan magyaráztak neki. Reisman odalépett a tisztekhez.
– Ez aztán alattomos kis trükk volt, százados – fogadta Denton ezredes.
– Alattomos, de hatékony – toldotta hozzá mosolyogva Armbruster.
– Hát, nem ilyesmire van szükség a rennes-i akcióhoz, Max? – kérdezte Reisman, majd Denton felé fordulva így folytatta: – Nem trükk, ezredes. Jól megalapozott és a helyzetnek megfelelő terv volt, amelyet kiválóan meg is valósítottak. Az egésznek mégsem volt semmi értelme. A döntőbíró elmarasztalta őket.
– Eh, pokolba az elmarasztalással! – csattant fel legnagyobb meglepetésére Denton. – Semmit sem számít. Rá se rántson, John. Övék a rennes-i akció.
Reismanben fölengedett a düh és a feszültség, nagy meg könnyebbülést érzett. De hirtelen átcikázott az agyán, hogy Denton azt mondta: övék, nem pedig azt: a maguké. – Hát velem mi lesz? – firtatta.
Denton habozott, a többiekre tekintett.
– Dolgozzon ki egy támadási tervet – mondta végül.
– Már megtörtént, ezredes – felelte Reisman. – Talán okosabb, ha valamennyien találkozunk a Stokes-uradalomban és megvitatjuk a tervet. Nyélbe ütöm, hogy elszállítsák innen az embereimet.
– Helyes – egyezett bele Denton.
Reisman a teherkocsi felé indult, amelyen a foglyokat őrizték. Napoleon örvendező kiáltása fogadta: – Ismét éppen idejében érkezett a hetedik lovassági dandár!

 

A laktanyaépületben, az irodájában vázolta a három tisztnek azt a tervet, amely egyre inkább konkrét alakot öltött, amióta Londonban találkozott Monsieur LeMaire-rel.
– Az egyetlen megoldás a megtévesztés – mondta. – Olyasmi, ami egyesíti a maguk által eredetileg javasolt gerillamódszereket a mai napon látott hadgyakorlat elemeivel. Mivel csak korlátozott tűzerőt vihetünk magunkkal, a közvetlen támadás nem számíthatna sikerre... ráadásul felriasztaná a tábornokokat, ha valóban ott tartózkodnak, s így egérutat nyerhetnének. Teljes csöndben kell bejutnunk az épületbe és a közvetlen közelükbe kell férkőznünk, mielőtt lelepleznénk magunkat. Kiindulási pontként itt vannak a maguk által megküldött német egyenruhák és fegyverek, sőt az embereim elkezdtek németül is tanulni. Ez az, amire építek.
– S mi lesz a fekete taggal? Az indián még csak-csak átcsúszhat, de őneki semmi reménye se lenne – szólalt meg Armbruster őrnagy.
– Senkit sem hagyok itt a hóhérnak – jelentette ki Reisman. – Majd találunk valami megoldást. Még maguknál rejtegeted azt a franciát?
– Igen. Túlságosan kockázatos lenne most visszavinni... számára is, számunkra is. Bármikor szükséged van rá, rendelkezésedre áll.
– Szeretném Stu, ha együtt dolgozna vele. Eleget tudunk már ahhoz, hogy nekifogjunk a dolognak, magánál meg ott vannak a kastélyról készített vázlatok. Azt szeretném, ha a rajzok alapján pontosan reprodukálnák a château-t és környékét. Csináltasson felvételeket a légi felderítéssel... és térképekre is szükségem lesz. Faggassa ki újra meg újra LeMaire-t. Bízza meg azzal, hogy szorosan együttműködjék a modellkészítőkkel. Facsarjon ki belőle minden információt valamennyi útról, dombról, árokról, fáról és bokorról, mindenről, amire csak vissza tud emlékezni... mondjon el pontosan mindent arról is, hol létesítettek a fritzek ellenőrző pontokat és védelmi állásokat... milyen fegyverekkel, milyen erőkkel. Utána húzzon ki belőle mindent az épület belsejéről... érdekelnek a villanyvezetékek, a telefonvonalak és minden egyéb távközlési berendezés... igen, és azt akarom, hogy a modellbe építsenek be minden szobát, előcsarnokot, folyosót és beugrót, amire csak vissza tud emlékezni. Ha ezzel végzett, kérdezze ki az emberekről. Ki szokott odajárni, miért, feltehetően mely szobákban találhatók a vendégek... a németek is, a franciák is... férfiak is, nők is... és mindegyikről fektessenek fel egy dossziét.
– Nem valószínű, hogy a gondnok sokat tudna ezekről a dolgokról – kockáztatta meg Denton.
– Azt tapasztaltam, hogy emberek gyakran többet tudnak, mint amit maguk is hisznek, ezredes. A németek is csinálnak ezt-azt, fecsegnek... barátaink pedig figyelnek és hallgatóznak. A cselédek, munkások, de még a kollaboránsok és a kurvák is. Le Maire bizonyára sok mindent látott és hallott, ami a számára talán teljesen érdektelennek látszik, a mi számunkra azonban felbecsülhetetlen értéket jelenthet.
– S hogyan állunk a barátainkkal... olyasvalakikkel, amilyen Le Maire, akik ott dolgoznak vagy másokkal, akik ártatlanul áldozatul eshetnek egy támadásnak? – kérdezte Armbruster.
– Dolgoztasson ki valamit a BBC-vel. Valamiféle rádióüzenetet, hogy a lehető legkisebb feltűnéssel vonják ki onnan az embereiket. Hiszen nap mint nap adunk le rádióüzeneteket az ellenállásnak. Biztos vagyok benne, hogy már meg is terveztek egyet a partraszállás napjára. Megkísérelhetjük... de semmiképpen sem ennél nyíltabb üzenetet.
– Nem lesz valami szép munka, John – mondta Armbruster. – Távolról sem lesz olyan, mint jó néhány feladat, amelyet már elvégeztél a számunkra. Mindenképpen maradnak majd ott civilek... LeMaire szerint néhány nő. Talán feleségek is... és mindenképpen a szokásos szeretők és fullajtárok...
– Ez talán egyenesen ösztönzés lesz ennek a bandának – jegyezte meg Denton.
– Hogyan érti ezt? – kérdezte élesen Reisman.
– Emlékszem, amikor hónapokkal ezelőtt először találkoztunk ennek a megtárgyalására, elmondtam, hogy bizonyos piszkos munkát kell elvégezni. Higgyék el nekem, akkor még fogalmam sem volt... de úgy gondoltam, az ilyesféle dolgok nyilván kevesebb gondot okoznak nekik, mint egy szabályszerű harci egységnek. Sőt, azt hiszem, határozottan élvezik majd.
– Nem vérszomjasabbak bármelyikünknél, ezredes – mondta Reisman. – Ugyanúgy szoronganak, vágyódnak, gyűlölnek, mint mi. Talán egy kicsit érzéketlenebbek, de mindent meg fognak tenni, amit meg kell tenniük, és bárkit megölnek, aki rájuk támad vagy az útjukat keresztezi.

 

Jóllehet Bowren szakaszvezető a laktanyaépület kantinjában foglalatoskodott az emberekkel, ahová nem szűrődtek ki hangok Reisman szobájából, valamennyien érezték, hogy valami nagy dolog van készülőben. Mihelyt a három tiszt eltávozott, Reisman kibontotta a Leon Ostermantől ajándékba kapott whiskyt és körbe töltött mindenkinek. Váratlanul udvariasan megvárták, amíg magának is tölt.
Reisman üdvözletképpen feléjük emelte poharát és fürkészve kutatta az arcukat.
– Megálltak a helyüket ma – mondta. – Gratulálok. Napoleon viszonozva az üdvözlést, szintén megemelte doharát.
– Ave Caesar, morituri te salutant! – szavalta.
– Mi a fészkes fenét mondasz, te fiú? – érdeklődött Archer Maggot.
Reisman koccintott Napoleonnal.
– Üdv Caesar, a halálba menők köszöntének! Ezt kiáltották a régi római gladiátorok, amikor beléptek a porondra. Erről még nemigen hallott, igaz-e Mr. Maggot?
– A fenébe is, persze, hogy nem! – vágta ki megvető büszkeséggel Maggot. – Hű de csuda nagyokosak maguk' mindketten, százados!
Napoleon Maggothoz fordulva beszélt, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét Reismanről.
– Hadd fordítsam le neked, te rongyos seggű fehér, mit értettem ezen: úgy gondolom, talán kiérdemeltük azt a jogot, hogy szebben haljunk meg, mint ahogy korábban határoztak felőlünk.
– Igyunk! – Reisman belekortyolt az italába, végiggörgette a szeszt a nyelvén, s hagyta, hogy simán lezúduljon a torkán. A legtöbben egyetlen hatalmas húzással végeztek az italukkal.
– Mit szólnának, uraim, ha szereznének egy ölre való tábornokot? – kérdezte Reisman.
Victor Franko érezte, hogy a finom, tüzes ital szétárad a gyomrában. Először kézfejével kezdte letörölni ajkáról a maradék nedvességet, de azután meggondolta magát és lenyalta a száját, hogy egyetlen csöpp se menjen veszendőbe. – Az övékéből vagy a mieinkéből? – kuncogott.
– Mi a különbség? – kérdezte Reisman. Őszintén úgyis gondolta, hogy nagy különbség nem lenne.
Franko vállat vont, s mivel biztosnak és erősnek érezte magát, köntörfalazás nélkül válaszolt: – Semmi.
Néhányan idegesen fölnevettek, Reisman pedig eltűnődött azon, vajon a többiek közül hányan éreznek ugyanígy a lelkűk mélyén, hiszen Stuart Kinder már hetekkel ezelőtt figyelmeztette erre. Kereste a megfelelő szavakat... józan, lelkesítő, optimista szavakat... de azután azt gondolta: bassza meg, és kertelés nélkül közölte velük, miről van szó.
– Az inváziót megelőző éjszaka ugrunk le Franciaország fölött – jelentette ki szenvtelenül. – Mi leszünk az elsők, megelőzünk mindenki mást. Feladatunk az, hogy bejussunk egy bizonyos kastélyba, ahol egy csoport náci tábornok vár ránk, ha igaz, néhány kisebb rangú barátjával és szövetségesével. A mi dolgunk az, hogy végezzünk velük... nem az, hogy megsebesítsük vagy foglyul ejtsük őket... olyan közel kell férkőznünk hozzájuk, hogy istenuccse meggyőződjünk róla, valóban meghaltak-e. A fritzek egyenruhájában ugrunk le, német fegyverekkel és személyazonossági okmányokkal. Mit szól ehhez, Mr. White? – kérdezte kihívóan.
Napoleon a megdöbbenéstől szólni sem tudott, s Reisman abból, ahogyan a többiek rá és egymásra néztek, megállapította, hogy a reagálások skálája a beletörődő elfogadástól, a megilletődésen át a kínos feszengésig terjed. Samson Posey és Calvin Ezra Smith, akik eddig csak tettették, hogy együtt isznak a többiekkel, most egy hajtásra kiürítették csészéiket.
Reisman kissé megenyhült. – A feladat, amelyet magukra bíztak, döntő fontosságú az invázió sikere szempontjából. – Mint már mondottam, amikor megkezdtük itteni kiképzésünket, nem egy katona a tökét is odaadná egy ilyen megbízatásért. Mindaz, amit eddig életükben tettek, semmi ennek a jelentőségéhez képest. Sőt semmi, amit ezentúl tenni fognak, nem fogható ehhez. Azt, hogy pontosan hol ugrunk le és mikor indulunk, egyelőre még titok. De most, a felkészülés következő heteire feljogosítom magukat, hogy bíráljanak és módosító javaslatokat tegyenek a feladat szabta keretek között. Mindenkinek tapasztalatai és képességei szerint kell hozzájárulnia a terv kidolgozásához. Mostantól fogva önállóan kell kezdeniük gondolkodni... egymásért és értem. A kulcsszó: megtévesztés. Mindannak, amit mostantól fogva teszünk, legyen az gondolkodás, tervezés, gyakorlás, mindannak, amit a támadás során véghezviszünk, arra kell irányulnia, hogy meggyőzzük az ellenséget: azok vagyunk, akik nem vagyunk... amíg csak eléggé a közelébe nem férkőzünk, hogy végezzünk vele.
Archer Maggot feltartotta a kezét. Reisman bólintott, hogy beszélhet.
– Százados, hogy a fenébe aggyuk majd be, hogy ő egy fricc? – És a hüvelykujjával Napoleonra bökött.
– Maga is tudja, Balhés, hogy sötétben minden tehén fekete. Éjszaka fogjuk végrehajtani az akciót. Majd csak kitalálunk erre is valamit. Nagyon aggódik miatta?
– A fenébe, dehogyis! – utasította el ennek még a látszatát is Maggot. – Magam miatt majrézok, nem mijatta. Nem akarom, hogy kiluggassák a seggemet mijatta.
– Meglátja, szerencsét hoz még magának, Maggot. Lehet, hogy valamennyiükkel szemben előnyös helyzetben van. Ő jobban sprechen deutsch és parlez vous français, mint ahogy maga valaha is megtanul. Hiszen még jószerint angolul sem tud tisztességesen.
A felharsanó nevetés nyomán enyhült a feszültség a teremben. Napoleon csak hallgatta a szóváltást, tulajdonképpen nem is sértődött meg miatta, hiszen benne is felötlött ugyanez a kérdés. S az is átvillant a fején, hogy valami nagyon nincs rendjén ezzel a tervvel. Túlságosan kifinomult elgondoláson alapult, túlságosan kétes volt a kivitelezhetősége... visszahőkölt, hogy önmaga előtt is kimondja... egy olyan csoport számára, amilyen az övék. De azért részt fog venni benne... kivár és majd meglátja, valójában miről is van szó.
Victor Frankónak roppant tetszett mindaz, amit hallott. Úgy gondolta, hogy a tervet a fritzek egyenruhájával egyenesen az ő testére szabták. Talán meg tudja győzni a többieket... vagy leléphet tőlük... vagy ha másként nem megy, meg is ölheti őket... és akkor már csak az van hátra, hogy feladja magát a németeknek, így azután kihúzhatná a háború végéig, és bárki győzzön is, biztonságban lesz, életben marad és hősként ünneplik majd.
– Ha bármelyikük úgy gondolja, hogy most kilép a buliból, megteheti – közölte velük nyugodt hangon Reisman. – Még mindig megvan az eredeti lehetőségük. Nincs lehetőségem, hogy bármit is tegyek abban az ügyben. De ne feledjék, maguk továbbra is önkéntesek. Ha nem akarnak, nem kell velünk jönniük.
– Nem késtünk már el ezzel, százados? – kérdezte dacosan Napoleon.
– Nem. Továbbra is választhatnak. Függetlenül a következményektől – mondta Reisman. – De erre figyelmeztetem magukat... kinyírok mindenkit, aki megkísérli, hogy leléceljen, amint megkezdődött az akció.
A komor tény közlését követő dermedt csöndet Victor Franko törte meg. – A fenébe is, százados, egyikünk se akar visszamenni oda. Gyerünk, vágjunk bele.
A többiek közül senki sem szólt egy szót sem. Úgy tűnt, valamennyien így gondolkodnak.
– Rendben van... aludjanak egyet rá, – mondta Reisman. – Álmodjanak róla. Reggel megkezdődik a munka.

 

7.

A következő hét elején Stuart Kinder elhozta a château modelljét és a szükséges térképeket. A modell valóságos műremek volt, szétszedhető elemekből állt, amelyeket a laktanyaépületben egy asztalon állítottak össze. Mindazt, amit a légi felderítés rögzített, és amire Monsieur Le Maire vissza tudott emlékezni, azt aprólékos gonddal beépítették a modellbe. A kékre festett folyóra még bárkákat is helyeztek, a kicsiny csónakházba két gyorsjáratú motorcsónakot kötöttek be, a fallal körülvett belső udvar parkolóhelyén pedig parányi Mercedesek és tehergépkocsik álltak. Megjelölték az ismert védelmi állásokat és őrhelyeket, sőt a nehezebb fegyverek parányi másolatát is elhelyezték a megfelelő helyeken.
A főépületben huszonhárom szoba volt, köztük egy hatalmas bálterem, ahol a Kriegsspieleket is tartották; az alagsorban pedig híradó központot rendeztek be rádió adó-vevővel. Volt még jó néhány különálló szolgáltatóépület, valamint egy tartalék áramfejlesztő. Minden épület tetőszerkezete, sőt második szintje is leemelhető lévén, valamennyi szobát és folyosót felülről tanulmányozhatták a modellben. Rengeteg kis férfi- és nőfigura, civil öltözékben vagy festett náci és amerikai egyenruhákban várakozott dobozokban, takaros sorokba rendezve, akár ólomkatonák a csata előtt.
Kinder azt várta, hogy a piszkos tizenkettő lázongva, ismét szakállasan és mocskosan fogadja majd, de tévedett. A harcjáték óta zokszó nélkül naponta megborotválkoztak és lezuhanyoztak. Nem volt többé piszkos tizenkettő. Kinder azonban eltűnődött azon, vajon új külsejük nem rosszabb-e a réginél. Amikor német egyenruháikban gyakorlatoztak, egyesek úgy verték a díszlépést, mint a gyerekek, heilezték Hitlert és egymást, s amint figyelte őket, Kinder hátán végigfutott a hideg.
– Tudja-e, mit látok ebben a bandában? – fordult Reismanhez. – A tökéletes náci mentalitást... krónikus bűnözők.
– Ez bizony komoly gond – dörmögte szórakozottan Reisman. Kinder közlésénél sokkal jobban izgatta az, hogyan sulykolja be az emberekbe Bowren szakaszvezető a német fegyverszabályzatot és a zárt rendben való mozgást. Jóllehet Bowren formailag kültag volt, Reisman fenntartás nélkül bízott benne; Bowren személyesen is részt vett az akcióval kapcsolatos kiképzés és eligazítás valamennyi szakaszában. Az emberek tréfálkozva Unteroffizier Bowrennek kezdték szólítani, ahogy Reisman megszólítása is egyre gyakrabban Herr Hauptmann lett.
Kinder nem tágított. – Vegyük például Frankót. Igazában semmi oka sem volt, hogy lejtőre kerüljön... hacsak nem okoljuk a zsúfolt lakást, a bűzt, a koszos utcákat és a szomszédban lakó barátait...
– Nagyon is jól ismerem az efféle környéket – szakította félbe metsző gúnnyal Reisman, most már minden figyelmét Kinderre fordítva –, de nem látok okozati összefüggést. Túlságosan is kézenfekvő ez a válasz. És cáfolja a szemétdombból kinövő rózsáról szóló régi közhely.
– Kézenfekvő válasz nem létezik – mondta Kinder. – Sok mindent megtudtam Frankóról, de még mindig nem tudom, tulajdonképpen min rágódik. Közvetlen környezetében rengeteg jó hatás érte. Az apja, az anyja, nővérei és fivérei, akik mind rendszeresen eljártak az iskolába, a templomba, szorgalmasan dolgoztak...
– Talán káros filmeket nézett meg – jegyezte meg komolytalanul Reisman.
– Tudja, John, ez nem is annyira képtelen gondolat – mondta Kinder. – Valamelyik divatos hollywoodi bálvány által megtestesített gengszterhős... azonosulás egy sötétbőrű fiú szenvedéseivel, aki megindult a villamosszék felé vezető úton, s aki ellen összefog az egész világ...
– Hát, Napoleon White? Ő aztán semmiképpen sem illik bele a maga náciképletébe.
– Sajátos módon, de beleillik. Súlyos kisebbrendűségi érzésben szenved, s ez védtelenné teszi szinte minden külső hatással szemben. Olyan, amilyenek a németek többsége volt az első világháború után... és amilyenek tulajdonképpen ma is. Kisebbrendűségi komplexusa nem egyéb, mint hogy nem tud megbirkózni a valósággal. A gyilkosság pedig, amit elkövetett, egy serdülő gesztusának felel meg.
– Egy nyavalyát serdülő gesztus! – vetette oda nyersen Reisman. – Egy férfi szükségszerű és jól átgondolt tette volt. Más nem is lehetett. Máskülönben mivel igazolható az, amit mi itt teszünk... amit tenni fogunk... az inváziónak, sőt az egész háborúnak az értelme? A bosszú és megtisztulás aktusa volt.
Elfordult Kindertől. Be akarta fejezni a beszélgetést. Kínosan érezte magát. Odakiáltott Bowren szakaszvezetőnek, hogy hozza, be az embereket a laktanyaépületbe. S amikor Kinder visszaindult Londonba, örült, hogy megszabadult tőle.

 

– Hogy a csudába néz ki egy fritz generális? – kérdezte Victor Franko a Château de la Vilaine tanulmányozása közben.
Az apró figurákat különféle pozíciókba helyezték, s kidolgozták, hogyan fogják megközelíteni a célpontot, hogyan mozognak majd az épületben.
Reisman elmagyarázta, hogy a német tábornokoknak a gallérján piros paroli és aranypaszományos tölgyfalevél, zakójuk vállán arany váll-lap, zöldesszürke pantallójukon pedig piros lampasz van.
– Még az is megeshet, hogy valamelyiket meztelen seggel találják ágyban egy csajjal – tette hozzá –, egyetlen öltözéke egy vaskereszt... a fenekére pedig horogkereszt lesz tetoválva. Ne kérjen senkitől személyazonossági igazolványt, Franko. Végezzen mindenkivel, aki csak az útjába kerül, méghozzá olyan csendben és gyorsan, ahogyan csak tud. Lehetőleg késsel vagy nyakszorítóval... azonkívül magunkkal visszük a hangtompítós huszonketteseket is. Ha pedig leesik a tantusz és tudják már, hogy ott vagyunk, akkor elővehetjük a nehezebb fegyvereket is.
– Hagy tábornok lesz ott? – érdeklődött Odell.
– Nyolc... tíz... talán fejenként egy is jut... talán egy sem. Csak akkor tudjuk meg, amikor már ott leszünk.
– És a nőkkel mi lesz, uram? – kérdezte Odell.
– Nem engedhetjük meg, hogy bárki is riaszthassa a németeket – mondta Reisman. – Mihelyt bejutottunk a kastélyba, mindegyiküknek több szoba jut. A cél: a tábornokok. Teljes csöndben kell mozognunk és arra kell törekednünk, hogy a lehető leghosszabb ideig ne fedezzenek fel minket. Fogolyejtésre nincsen mód.
Odell úgy érezte, hogy a hosszú hetek során kín-keservvel gyűjtött ereje hirtelen elszivárog. Szíve sebesen vert, tenyere verejtékes lett, hányingert érzett, amely összehúzta a gyomrát és elszorította a torkát. Hát, erről van szó, most végre kiderült. Azt akarják, hogy olyasmit tegyen, amiért kötél általi halálra ítélték – pedig ő ártatlan. Azt kívánják, hogy öljön... talán hogy egy nőt öljön meg. Nem, ezt nem teszi meg... erre nem képes. – Ártatlan vagyok! – motyogta maga elé.

 

A sötétben feküdtek tábori ágyaikon és hallgatták, hogyan fújja a takarodót Bowren odafenn a tetőn a langyos májusi éjszakában. Az utolsó akkordok, mint minden este, azt jelezték, hogy elérkezett a múlt és jövő ábrándjainak, az emlékezés, a remény, a szorongás ideje, amikor szembe kell nézniük saját magukkal, a többiekkel, amikor már nem látja őket sem a parancsnok, sem a szakaszvezető.
Victor Franko az oldalára fordult és odasúgta Samsonnak: – Hé, főnök, értetted te ezt a hadovát, amit leadott nekünk? Sajátkezűleg fogsz megskalpolni egy tábornokot?
A szomszédos tábori ágyról nem érkezett válasz. Samson Poseyt gyötörték a gondolatok, az, hogy milyen új dolgot követelnek tőle. Egy dolog, ha harcosként hadba vonul az ember... bátran küzd, öl vagy megöli az ismeretlen ellenség... megkeresi vezetőiket és végez velük késsel, pisztollyal vagy ha úgy hozza, a sors, puszta kézzel, mert fölfogta, milyen gonoszak... de megint más dolog hogy az ember tolvajként oson az éjben és talán megöl egy nőt, csak azért, hogy elhallgattassa. Zavartan gondolkodott, mert erre az eshetőségre nem készült fel. Pedig kézenfekvő a válasz. Vajon nem mesélték-e, hogy a régmúlt időkben nem azok voltak a legvitézebb harcosok, akik csatában skalpolták meg ellenfeleiket, hanem akik elrabolták és megölték a nőket és gyermekeket, mert ez azt jelentette, hogy sikerült behatolniuk az ellenség táborába, ahol az a legerősebb volt. Mennyire hasonult már a fehér emberhez, hogy megfeledkezhetett erről, hogy eszébe sem jutott már, hogy nem érezte minden porcikájában... hogy aggodalmaskodik, hátha ez nem is harcosnak való feladat, hogy csorbíthatja férfiasságát.
Victor Franko újra megszólalt a néma csöndben: – Hát, talán sikerül szereznem egyet... talán nem.
Samson ingerülten megmoccant. – Hogyan érted? – kérdezte dühösen.
– Csak úgy gondolkodom, főnök, ez minden. Talán eszembe is jutott valami. – ...kést nyomni egy tábornok torkára, pisztolyt a hasába és ráordítani... úristen, ezek felakasztanak engem!
– Hé, Looey... nekem már föláll attól is, ha csak gondolok azokra a fritz lányokra – súgta Archer Maggot. – Tudod mit csinálok, ha elkapok egyet... agyonbaszom, mielőtt megölöm... és ha francia a csaj, akkor is azt csinálom.
– Te csak vigyázz, öregem... a végén még levágja a farkadat – felelte derűsen Jimenez.
– Tudod, én már voltam a fronton, tudom, milyen az, Nappy – suttogta Ken Sawyer. – Az ember nem csak megtámad egyszerűen egy helyet vagy egy útjába kerülő embert. Védekeznie is kell. Kell lennie visszavonulási útjának. De a parancsnok csak arról beszél, hogyan jutunk be.
Napoleon túloldalán halkan megszólalt Joe Wladislaw. – Többen a srácok közül és én is ugyanezt gondoltuk, Nappy. Még egy büdös szót sem mondott arról, hogyan kerülünk vissza onnét.
– Mi a különbség? – kérdezte kurtán Napoleon. – Talán nem is akarják, hogy visszakerüljünk. Talán úgy gondolják, jobb, ha a németek intéznek el bennünket.
– De hát vele... a parancsnokkal... Vele mi lesz? – tiltakozott Sawyer.
– Talán azt hiszi, hogy ő halhatatlan... talán öngyilkos akar lenni... nem tudom. Van még időnk. Hadd dolgozza ki az egészet. Minden nap valamivel többet tudunk majd meg róla.

 

Reisman elégedetlen volt a kiképzéssel. Körbeállni a kaszárnyában a Château de la Vilaine modelljét és a tervnek megfelelően mozgatni kis figurákat, ez nem elegendő, gondolta. Egy este fogta a könyveket és társasjátékokat, amelyeket hetekkel előbb kölcsönzött Margot Strathallantől és szétosztotta őket az emberek között. Megparancsolta nekik, öltsenek német egyenruhát és teljes menetfelszerelésben jelenjenek meg.
– Feladatuk az, hogy úgy hatoljanak be az urasági kastélyba, hogy az ott élő nő észre se vegye és lerakják ezt a holmit a könyvtárban – közölte velük. – Nappy tudja, melyik szoba az.
– Hát, a kutya? – kérdezte Glenn Gilpin.
– Német kutya... gondolom, széttépné magát, ha elkapná – mondta Reisman. – De hát még ez is jobb, mint hogy a nácik kapják el, igaz? – Egyszerre csak bosszankodni kezdett, amikor eszébe jutott, hogy majdnem bolondot csinált magából, mert le akarta lőni a kutyát. – Vigyázzanak, ne kapja el magukat... és semmiképpen ne bántsák a kutyát... ez parancs! Posey le tudja csillapítani, ha magukra támadna.
– Hogyan jutunk be? – kérdezte Calvin Ezra Smith.
– Ez a maguk dolga. Minden megengedett... csak a kastély úrnője el ne kapja magukat.
– Semmi aggodalom... majd én elintézem, hogy bejussunk – jelentette ki örömrepesve Roscoe Lever. – Gyerekjáték lesz.
– El a kezekkel a nőtől, Lever – figyelmeztette Reisman. – Ez valamennyiüknek szól. Túlságosan közel vagyunk már a végkifejlethez, semhogy elbasszuk egy felálló fasz miatt.
– Úristen, százados, eszembe se jutna ilyesmi – felelte gyorsan Lever. Egy pillanatra átcikázott az agyán annak a lánynak a képe a birminghami ékszerészboltból, és magában cifrán elkáromkodta magát.
– Egyszer már eszébe jutott. Azért van itt – jegyezte meg Reisman.
Lever csúnyán nézett rá, amikor kiment a szobából, de Reisman tudta, hogy a figyelmeztetés megtette a hatását. Valamennyien szemmel fogják tartani őt is, egymást is.
Reisman utánuk kiáltott. – Nappy! Jó lenne, ha elhozná nekem Toynbee Történelmének második kötetét... csak hogy bebizonyítsa, valóban ott jártak és nem a La Mancheba hajították az egész cuccot.

 

Reisman és Bowren a táborban maradtak. Embereik egy óra alatt visszatértek. Napoleon komoran nyújtotta át Reismannek a könyvet.
– Azt hittem, eljutottunk már addig, hogy megbízunk egymásban, százados – mondta mogorván.
– Megbízom magukban – felelte Reisman. – De eszem ágában sincs könnyelműsködni. Hogyan jutottak be?
– Egyszerűen. Roscoe, a betörő, álkulccsal kinyitotta a bejárati ajtó zárát – mondta Napoleon. – Én bementem, elvégeztem a piszkos munkát és kijöttem. A többiek kint vártak.
– Hát, a kutya?
– Hallottam, hogy odafenn őrjöng. Ugatott, az ajtót kaparta, de nem jött le.
– Holnap éjszaka visszaviszi őket – mondta Reisman. – A ház belső elrendezésének a vázlatára van szükségem. És azt akarom, hogy minden egyes ember be is menjen abba a házba, és más-más szobából hozzon el egy tárgyat, ezzel bizonyítva, hogy valóban bent járt.

 

Lady Margot görcsösen megrándult az ágyában. A kutya ismét fölmordult, visszarántotta az álom határáról, amikor még lázasan dolgozott az agya, de az álom még nem hozott nyugalmat. Újra zajokat hallott, akárcsak előző éjszaka, amikor zárt ajtók mögött az ágyában kuporgott és még arra sem volt hajlandó, hogy kinyissa az ajtót és rászabadítsa Sigismundot arra, ami annyira fölizgatta... Akkor azt mondogatta, csak képzelete játszik vele, magányában és félelmében rémképeket lát és nem tudta rászánni magát, hogy meggyőződjék az ellenkezőjéről... vagy talán gonosz szellem kísért a házban, hogy méltatlanná váljék távoli szeretőjéhez.
A kutya most már hangosan ugatott és az ajtót kaparta. Rekedten, halkan rászólt, maradjon csöndben, megpróbálta elhallgattatni, hogy fölismerje az éjszakai neszeket. Végül kétségbeesetten fölkelt, lámpát gyújtott, rettegve leguggolt a kulcsra zárt ajtó mögött a kutya mellé, meztelen karjával szorosan átfogta a nyakát és az izgalomtól remegő kutyának erősen befogta a száját, így kényszerítette elhallgatásra.
Lépteket, gyors mozdulatok zaját hallotta. De kik lehetnek? Az amerikaiak... a katonák, a mocskos, szakállas undorító amerikaiak... a századosuk... De nem, ezt nem merné megtenni! Az ezredes azt mondta, hogy elvonulnak, kiképzésük befejeződött; még néhány nap és eltűnnek innen. Nem merészelnének csak így betörni a házába! Nem merészelnék megtámadni őt! Futó lépteket, suttogó hangokat, ajtónyitást és – zárást hallott.
Rettegése dühbe csapott át. Elengedte a kutyát, az pedig nekiugrott az ajtónak, karmaival kaparta a fát. Margot kinyitotta az ajtót, nem bírta tovább a bizonytalanságot. A dobermann dühödten hörögve száguldott ki a szobából. Bal kéz felöl, a homályosan megvilágított folyosón, azután le a lépcsőn futó léptek dobaja hallatszott. A kutya a hangok irányába vetette magát. Ekkor Margot jobb kéz felől is gyors mozdulatot vett észre. Megfordult... egy pillantásra meglátott valamit... egyenruhás, sisakos alakot... nem az amerikaiakat, de egy fantomszerű alakot, aki emlékeztette valamire... egy kedvére felidézett szellemre. Torkához kapott, egyszerre érzett rémületet és boldogságot, szédülni kezdett... – Sigismund? – kiáltotta elhaló hangon az árnyaknak és megindult feléjük... sötét, néma szobákba nyitott be és könyörögve kérdezte: – Sigismund? Sigismund, te vagy az? – ... azután már odalentről hallotta a kutya ugatását, a nagy bejárati ajtó becsapódott, egyszeriben elvágta a kutyaugatást, és csak távolról hangzott fel ismét elhalóan, tiltakozva.
A kutya odakint volt. Valaki kinyitotta az ajtót és a kutya odakint volt az éjben. Ő pedig egyedül maradt... megtámadva, megszállva, védtelenül... ismét úrrá lett rajta a rettegés. Menekült... le a lépcsőn... rángatni kezdte a nagy tölgyfa ajtót, végre kinyitotta és kirohant az éjbe, közben egyre csak sikoltozott: – Sigismund!... Sigismund!
Samson Posey gyorsan mozgott. Egy pillanatig azt hitte, hogy a nő mindjárt fölfedezi. A nehézkesen mozgó többiek túlságosan nagy zajt csaptak. De most kijött a szobából, ahol addig rejtőzött és gyorsan belépett a hálószobába. Figyelmét a lámpa által megvilágított éjjeliszekrény keltette fel. Könyvek hevertek rajta, s Samson úgy gondolta, talán azok közül vihetne el egyet – de akkor megpillantotta a képet. Fölemelte, kíváncsian nézegette a lámpa fényénél, végül a zubbonyába dugta és kisietett a szobából.
Odakint, a nagy ház előtt találkozott a többiekkel. Mindenkinél volt valami tárgy, igazolásul, hogy bent járt a házban. Miközben visszafelé igyekeztek a táborba, mindvégig hallották a kutya ugatását és a nőt, amint kétségbeesetten szólongatja.

 

Glenn Gilpin alig tudta megőrizni komolyságát, amikor beszámolt Reismannek, hogyan csalta ki ő és Myron Odell a kutyát az urasági kastélyból. – Azzal a fene nagy éles fogaival éppen arra készült, hogy jót harapjon szegény, öreg papa valagába... az istenit, irtó muris látvány volt! – ...azután meg hogyan osontak vissza a házba, a kutyát kizárták, a többiek közül ketten tervszerűen folytatták a csalogatást, megzavarták a kutyát, elcsalták a háztól, egymás között egyre tovább adták, amíg valamennyiüknek sikerült bejutniuk, elemelniük egy-egy tárgyat és kiegészíteniük néhány részlettel azt a vázlatos tervrajzot, amely most Reisman kezében volt.
Sorra kirakták az asztalra az elemelt tárgyakat – tarka objets d'art gyűjtemény volt: asztali ezüst, porcelán, vázák, festmények, könyvek és ruhanemű.
– Német tábornok – vágta ki büszkén Samson Posey és az asztalra helyezte a bekeretezett fényképet.
Reisman fölemelte és elképedten nézte. SS hadnagyi egyenruhájában feszítő, jóképű fiatalember képe volt. Elolvasta a német nyelvű dedikálást meg az aláírást – Sigismund –, s mindaz, ami eddig oly rejtélyes és dühítő volt Lady Margottal kapcsolatban, egyszeriben megvilágosodott.
– Nem, nem tábornok, Posey – mondta halkan. – De majdnem olyan rossz.
Ez volt hát Margot Strathallan életének sötét foltja... ahogy neki is, valamennyiüknek is volt sötét folt a múltjában.

 

Éppen a reggelinél ültek, amikor Reisman hallotta, hogy autó áll meg a kapu előtt. Bowren szakaszvezető kinyitotta az ajtót, azután visszakiáltott: – Baj van, százados. Breed ezredes... meg az a nő az urasági kastélyból.
Reisman gyorsan körülnézett. Emberein a szokásos gyakorló egyenruha volt. Sehol egy német egyenruha vagy fegyver, a château modelljét pedig letakarták.
– Folytassák az evést – utasította őket. – Clyde, nyissa ki nekik a kaput, és vezesse be őket az irodámba.
Lady Margot megtorpant a küszöbön. Ruhája rendetlenül lógott, arca nyúzott, haja fésületlen volt.
– Nagyon kérem... lépjen beljebb, Lady Margot – szólalt meg barátságosan Reisman.
– Sigismund – suttogta rekedten.
– A kutyája?
Lady Margot megrázta a fejét.
– Nem a kutyáért jött ide – csattant fel Breed. – Majd mindjárt rátérünk arra is. Azt akarom tudni, miért nem bontott még tábort, Reisman. Nyilván tudja, hogy ma lejárt a két hét.
Reisman becsukta az ajtót, azután ismét látogatói felé fordult.
– Nem megyünk, ezredes... legalábbis most még nem.
– Ezek szerint soha nem is szándékozott megtartani a megállapodást – sziszegte vádlóan Breed.
– Nem, uram.
– Tudhattam volna. A magafajta embernek nincs becsülete, Reisman. De ha ez lesz az utolsó, amit a hadseregben megteszek, akkor is gondoskodom róla, hogy hadbíróság elé állítsák, a bűnözői pedig visszakerüljenek oda, ahová valók: a börtönbe! – tört ki Breed. – Tegnap éjszaka ellopták Lady Margot tulajdonát képező néhány tárgyat. Hol vannak ezek?
Reisman kinyitott egy katonaládát. Egyesével kivette belőle és a tábori ágyra rakta az elemelt tárgyakat. Breed iszonyú dühbe gurult, nem akart hinni a szemének.
– Az volt a szándékom, hogy még ma visszajuttatom, pontosan úgy, ahogyan kölcsönvettük őket. Gyakorlat volt, ezredes – fűzte hozzá. Fölállt a katonaládáról, kezében a keretes fényképpel. – Többet találtunk, mint amennyire számítottunk. – Átnyújtotta a fényképet Ercednek.
– Úgy gondolom, jobban teszi, ha elmondja az ezredesnek, ki ez – fordult Lady Margot-hoz.
A nő odaugrott hozzá, kitépte a képet Breed kezéből, de az ezredes döbbenten már meglátta, kit ábrázol, és elolvasta a dedikációt is.
– Sigismund – vinnyogta a nő, és szorosan magához szorította a képet.
– Ez egy német tiszt – szólalt meg Breed. – Margot, kicsoda ez?
Margot elmosolyodott, úgy súgta: – A szeretőm!
– A szeretője... – visszhangozta rekedten Breed. – Uramisten!
– Sigismund ajándékozta magának a druszáját, igaz? – kérdezte Reisman.
– Ó igen... meg azt a kabátot is, amely úgy tetszett magának... évekkel ezelőtt, Németországban. Ott jártam iskolába... beleszerettem... meg mindabba a csodálatos dologba, amiket tett. Járt már valaha Németországban, százados? Gyönyörű ország. Akkor még csak kölyök volt, iszonyú nehéz volt hazahoznom, de az apám elintézte... csak... csak... – Nyöszörögve, a képet magához szorítva, zokogva borult a tábori ágyra. – Öt év... öt szörnyen hosszú év – zihálta könnyek közt. – És én jó voltam... olyan jó... vártam... és most... ó, istenem, most mind rávetik magukat... ne bántsák... könyörgök, ne öljék meg.
Breed ezredes látható erőfeszítéssel fölállt és odalépett Lady Margóihoz. Egy pillanatig mereven nézte, azután sarkon fordult és gyors léptekkel elhagyta a szobát. Reisman utána ment. Az asztaloknál ülők feszült kíváncsisággal bámultak rájuk, mert akarva-akaratlanul fültanúi voltak a benti jelenetnek, és törték a fejüket, miről is lehet szó.
– Megmondtam maguknak, hogy egyenek, az isten verje meg! – förmedt rájuk Reisman. – Szakaszvezető, menjen be oda és maradjon a hölggyel, amíg vissza nem jövök.
Az ezredes háttal nekidőlt a parancsnoki kocsijának, mélyeket lélegzett a friss levegőn, mintha odabent fuldokolt volna.
– Ez a hely... ez a börtön – törtek ki belőle akadozva, suttogva a szavak és undorodva tekintett körül. – A pokolba magával... és vele... és a maga embereivel... hogy így belekevertek engem a dologba... nevetségessé tettem magam.
– Saját magát keverte bele a dologba, ezredes! – mondta Reisman. – Miért nem törődik bele, hogy maga is csak olyan ember, mint mi többiek? Breed rámeredt.
– Tévedett Lady Margot megítélésében – folytatta Reisman. – Miért olyan elképzelhetetlen, hogy ugyanannyira téved az embereim megítélésében is? Lehetőséget kaptak arra, hogy jóvátegyék, amit elkövettek... becsülettel... azzal, amit maga olyan nagyra tart... talán még dicsőséggel is, ha szerencséjük van. Senkinek sincs joga megfosztani őket ettől az esélytől.
– Rendben van – mondta kurtán Breed. Hangja nem fejezett ki sem vereséget, sem beletörődést. – Nem szólok egy szót sem... senkinek se... semmiről. – Egy pillanatig habozott, azután megkérdezte: – Mi a szándéka Lady Margot-val?
– Semmi – felelte Reisman, és arra gondolt, hogy Breed már túl is tette magát az egészen, fölmentette magát minden felelősség alól és az egész ügyet őrá bízta. – Gondoskodom róla, hogy biztonságban haza jusson. Nem hiszem, hogy bármelyikünk számára igazán veszélyes lehetne... úgy értem, biztonsági szempontból. Másként az apja bizonyára megemlítette volna. Nem engedte volna, hogy idejöjjünk... nem engedte volna, hogy évekig itt-tartózkodjék a lánya.
– Hát, ezt maga is megkapta, százados, igaz-e? – mosolyodott el savanyúan Breed. – Úgy látszik, maga sem csalhatatlan... maga, aki annyira fetisizálja a biztonságot... éppen ide, a Stokes-uradalomba hozta kiképzésre az embereit, megkockáztatva, hogy titkai egy olyan nő tudomására jussanak, aki egy náci tisztbe szerelmes. – Készült beszállni a kocsiba, de azután hátrafordult és aggodalmasan megkérdezte: – Mit gondol, nem lesz semmi baj?
– Gondolom, nem. Eddig is jól megvolt. Valószínűleg jó egészségben túlél mindkettőnket, ezredes.
Breed elnézett Reisman mellett, pillantását a La Manche-csatorna feletti kék égre szegezte. – Jó partraszállási időjegyezte meg. – Most már nem várat magára sokáig. Bizonyos értelemben ez egyszerűbbé teszi az életet, igaz, Reisman?
Ezzel beült a kocsijába és elhajtott.

 

8.

Osterman nagysokára, május 20-án telefonált Londonból.
– Hol az istenben bujkál, főtörzs? – kérdezte ingerülten Reisman. – Ennyi idő alatt akár Berlinig is elérhettünk volna!
– Úgy gondoltam, egyelőre még sehová sem indulsz.
– Honnan tudta?
– Ó, az ember sokfelé jár, sok mindent hall – mondta Osterman. – Ide figyelj, kölyök, sajnálom, hogy ennyi ideig tartott. De most már bármikor a rendelkezésedre állok. Amikor odafenn jártam Skóciában, megint benéztem abba a glasgow-i ambulanciára és fölkajtattam pár pasast az Odell-ügyben. Semmi... mindenütt kudarcot vallottam. Most már csak egyetlen dologra tudok gondolni. Mondtam neked, vigyük fel a krapekot oda. Talán tisztáz valamit a számára, de az is lehet, hogy semmi eredménye nem lesz.
Reisman a naptárra tekintett. Látta, hogy csak nagyon rövid határidőt szabhat.
– Megfelelne péntek, huszonhatodika? – kérdezte.
Hosszú volt az út fel északra, Glasgow-ig – csak lassan jutottak előre, néhol meg kellett állniuk, másutt meg egyenesen megrekedtek, mert szakadatlanul áramlottak a csapatokat és felszereléseket szállító vonatok dél felé – és így Odellnak jócskán jutott ideje töprengeni a múltján, a jelenén és azon, mit várnak most tőle. Lenyűgözve figyelte a fülke ablakán keresztül a vonatokat, s néha úgy érezte, mintha rossz irányban, egy iszonyú erejű, soha véget nem érő ár ellen úszna.
A százados és barátja, Osterman főtörzsőrmester, akiről Odell tudta, hogy katonai bűnügyi nyomozó, szemben ültek vele. Újságokat, képeslapokat olvasgattak, akárcsak jómaga; néha elbóbiskoltak, majd halkan beszélgettek, nem is hallotta, hogy mit, de csak nagyritkán szóltak hozzá. Odell tudta, hová tartanak, tudta, mit várnak tőle, meg hogy azok ketten minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy segítsenek rajta, még ha ez csak azt is eredményezné, hogy végre megnyugodhatna. Arra gondolt, hogy nincs az egész átkozott hadseregben még egy olyan rendes parancsnok, mint Reisman.
Amikor aznap reggel a nyomozó érte jött a táborba, Reisman nem volt ott. Odellt megbilincselték a kocsiban, mocskosnak, törpének, bűnösnek érezte magát, dacára a vadonatúj egyenruhának, a fényesre suvickolt rövidszárú ugrócsizmának és a mellén büszkén szárnyaló ejtőernyősjelvénynek. Amikor a marston-tyne-i vasútállomáson kiszálltak a kocsiból, Odell roppant izgatott lett. Legszívesebben elfutott volna, olyan közel került a börtönhöz. Osterman összebilincselte csuklóikat, s jóllehet esőkabátjának ujját könnyedén a bilincsre borította, Odell kínosan feszengett: vajon mit gondolhatnak róla az emberek? A százados Marston-Tyne-ban várta őket, az éjszakát nyilván már a városkában töltötte. Egy pillantást vetett az esőkabát alá, majd megjegyezte, hogy erre semmi szükség sincsen, amiért Odell roppant hálát érzett iránta.
Azon töprengett, milyen lenne újra valóban szabadnak lenni, mihez fogna, ha az lenne, ha szabadon választhatna, mit tegyen. Irigyelte a fülkéjükben ülő idegeneket – férfiakat és nőket, katonákat és civileket, akik a hosszú utazás alatt állandóan jöttek-mentek, és örültek annak, hogy a százados úgy döntött, gyorsabb, ha vonaton mennek. Élvezte, hogy ismét emberek között lehet, bekapcsolódhat semmiségekről folyó társalgásukba, vagy eltűnődhet arról, vajon hogyan élnek, a büszkeség és gyötrelem ambivalens érzései között hányódva, hogy mit sem tudnak róla, ő pedig soha még csak el sem mondhatja nekik, miket csinál, mit ért el az utóbbi hónapok során, a kínt, amelyet most érez, a remény, a kétségbeesés és rettegés keverékét, mindazokat a dolgokat, amelyeket talán nagyon is hamarosan el kell követnie – ha ennek az utazásnak eredményeképpen nem változik meg a helyzete, nem hámoz ki új tényeket agyának és lelkének legrejtettebb zugaiból, nem szolgálhat ilyenekkel a századosnak, a CID-ügynöknek és a hadseregnek, akiknek semmi okuk sincsen hinni az ő ártatlanságában.
Hangulata erősen hullámzott.
Gloucester és Liverpool között egy fiatal anya ült le hozzájuk két kisfiával. Odellt eleinte szörnyen idegesítette, hogy a nő éppen őmellé ült le; az illata, az, hogy a vonat rázkódása következtében az asszony akaratlanul is hozzáért, az iszonyú tudat, hogy ennyire közel van hozzá. Kiverte a verejték, úgy érezte, fuldoklik a szűk fülkében, kis hullámokban hányinger tört rá.
Egyszerű asszony volt. Sötét, durva anyagú ruhát viselt, amely jól állt neki, bár kopottas volt, s épp oly alaposan kikefélték és vasalták az utazásra, mint jómagát. Kis fiai – akiket Odell spontán irigységgel, csodálattal, gyönyörködve és gyötrődve nézegetett – matrózkék rövidnadrágos öltönyt, fehér inget és parányi vörös nyakkendőt viseltek, anyjuk pedig az ölében szorongatta táskájával és egyéb úti cókmókjával együtt kis kék sapkájukat; lábát mereven, kényelmetlen pózban összeszorította, nehogy zavarja a mellette ülő Odellt.
A kisfiúk megkönnyítették Odell dolgát, s kis idő múltán már kevésbé feszélyezettnek érezte magát. Az utazás beszédessé tette a gyermekeket, izgatottan nézelődtek, be nem állt a szájuk. Az idősebb, nem lehetett több hétévesnél, beleunt a nyugodt üldögélésbe és az olvasásba, fölállt és anyja lábai mellett elnyomakodva elindult az ablak felé. Odell előtt megállt, fölnézett rá és elmosolyodott.
– Hello! Te jenki vagy? – kérdezte.
– Igen – mosolygott vissza rá Odell.
A fiú még közelebb lépett hozzá, meglátta az ejtőernyős szárnyakat és megkérdezte: – Hát, ez meg micsoda?
Az anya előre hajolt, úgyhogy Odellnak hátra kellett dőlnie.
– Hallgass már, Dávid – intette a fiát. – Hagyd békében az urat. – Bocsánatkérően mosolygott Odellra.
– Semmi baj, asszonyom – motyogta kétségbeesetten Odell. Segítséget várva pillantott Reismanre; a százados helyeslően bólintott.
A kisfiú rábökött a szárnyas jelvényre.
– Ez ejtőernyősjelvény – magyarázta neki Odell.
– Az én apukám tengerész. Elment, hogy harcoljon a fasiszták ellen – jelentette ki ünnepélyesen a kisfiú. – A házunkat bomba érte. Mesélj valamit Amerikáról.
Visszanyomakodott az ülésére anyja és a katona közé, s Odell a kisfiú révén hamarosan fesztelen beszélgetésbe merült az anyával. Félénk, de igen bájos teremtés volt, s attól ahogyan rápillantott és beszélt hozzá – kis csodálattal, amiért fiatal amerikai katona és hálásan, amiért foglalkozik a fiával – Odell férfinak érezte magát, föloldódott benne az asszony közelsége miatt érzett idegesség utolsó nyoma is és melegséggel telt el szíve iránta.
Amikor a fiatal anya fiaival leszálláshoz készülődött, kezet nyújtott Odellnak és azt mondta: – Isten áldja! – és hangjának melegsége, keresetlensége összeszorította Odell torkát, régi, nagyon régi vágyat támasztott fel benne, legszívesebben elkísérte volna az asszonyt. Amikor a kis család eltávozott, iszonyú magány és valami megnevezhetetlen gyötrő vágy fogta el.
Magára maradva ismét azon tépelődött, hogyan alakult élete eddig, mi van most és mit kell majd tennie. Aggódott, vajon mi lehet abban a borítékban, amelyet Osterman főtörzsőrmester adott át a századosnak a marston-tyne-i állomáson... „Bowren azt mondta, motoros futár adta le tegnap a postafiókállomáson, tehát feltehetőleg fontos ügy lehet.”...Reisman gyorsan átfutotta, Odell közben az arcát fürkészte, hátha leolvashat valamit Reisman arckifejezéséből, amiből a levél tartalmára következtethetne. Érezte, nagyon is személyében érinti, ami abban áll, valami, amit jó lenne tudnia, és csalódottan hallotta, amint Reisman megszólalt: – Ezt eltehetjük holnapra.
Éjjel érkezett Glasgow-ba, s Odell ismét érezte, hogy elhatalmasodik rajta az iszonyú rettegés. Miért hozták ide? Miért játszanak vele, vajon ez is csak olyasmi, mint annak a Kinder századosnak a lélektani trükkjei? Mit várnak tőle, mire emlékezzék? Talán nem is akar. Hiszen már elmondott nekik mindent... a katonai rendőröknek, a hadbíróságnak, Reisman századosnak... ő ártatlan.
Gyorsan bekaptak valamit vacsorára, azután az állomás előtt taxiba ültek. Odell mutatta az irányt, s egy sarokkal a nemibaj-klinika előtt kiszálltak.
– Ilyenkor a legnagyobb a forgalom – jegyezte meg keserűen Odell, amint az utca túloldalán állva figyelték a jövőmenő katonákat.
– Tudja, hogy mit várunk magától... azt, hogy miért engedjük be oda magát egyedül? – kérdezte Reisman.
– Igenis, uram... azt hiszem, uram – felelte Odell félénken. – Azt akarják, hogy menjek be, nézzek körül... talán föl tudom idézni magamban, mi történt azon az éjszakán. Meddig maradjak?
– Tizenöt... húsz percig – válaszolt ezúttal Osterman. – Amíg ismét érzi a hely légkörét. Próbáljon meg mindent fölidézni magában. Azután jöjjön vissza, és együtt bemegyünk és megbeszéljük a dolgot.
Odell habozott, ismét Reismanre pillantott.
– Eredjen, csak Miké – intett a százados. – Bátorság kell ahhoz, hogy az ember ismét szembenézzen ilyesmivel... talán nagyobb elszántság, mint ahhoz, hogy ejtőernyővel ugorjon... talán még annál is több, mint harcba indulni. De azért megpróbálja, igaz?
Odell mélyet lélegzett és megpróbálta kihúzni magát. Örült, ha a százados Mike-nak szólította. Soha életében nem szívlelte a Myron nevet.
– Igenis, uram. Nagyon szeretném megpróbálni, uram – mondta és azzal gyorsan átvágott az úttesten.
Szíve olyan erősen vert, hogy szinte belefájdult a mellkasa, még a szeme is elhomályosult, amikor belépett az ambulancia ismerős ajtaján és behúzta maga után. Néhány katona várakozott bent, ugratták egymást. Az egészségügyi katona kidugta a fejét az egyik rendelő ajtaján, gyorsan végigmérte Odellt, azután odaszólt neki, hogy üljön le és várjon a sorára. Odell örült, hogy nem ismerte régebbről.
Lassan végigjáratta szemét a várótermen, amíg csak meg nem állapodott annak a szobának a zárt ajtaján, ahová azon a szörnyű éjszakán betuszkolta a lányt. Összerezzent, amikor az ajtó kinyílt. Egy katona lépett ki a szobából, elment Odell mellett és távozott az ambulanciáról. Odell szinte révületben fölállt, a nyitott ajtóhoz lépett, egyetlen pillantással fölmérte a fehérre meszelt falakat, az acél tábori ágyat, ahol annak idején a lány meztelenül, szétterpesztett lábbal feküdt, az asztalt, rajta a profilaktikus felszereléssel, az elsősegélyszekrényt a gyógyszerekkel, kötszerrel, sebésszikékkel és – ollókkal.
Minden ízében remegve, verejtékesen, fogvacogva sarkon fordult és rohanni kezdett a folyosón a hátsó kijárat felé. Ujjai páni kapkodással matattak a súlyos reteszen. Sikerült félretolnia és már kint is volt az utcán. Futva menekült a sikátor sötétjébe. S amint Glasgow ködbe vesző külvárosi sikátorain és utcáin át rohant, teljes bizonyossággal tudta, hogy ezt és csakis ezt kell tennie, ez az, amit oly régóta tervezett – és most, hogy megtette, boldogság fogta el, gyönyörét lelte saját merészségében és erősnek érezte magát.
Az Edinburgh felé vezető országúton sikerült stoppolnia a légierő egy keletnek tartó benzinszállító kocsiját. Fogalma sem volt, miért akar kelet felé menekülni... fogalma sem volt, hová megy majd... de azt tudta, hogy minél távolabb kell kerülnie Glasgow-tól... hogy legalább egy kis ideig szabadnak kell lennie... hogy megtegye mindazt, amit meg kell tennie... hogy szabadon gondolhassa végig, amit meg kell gondolnia. Felötlött benne, hogy Londonba megy, de a főváros túlságosan messze volt. Eszébe jutott a fiatal anya a vonatról, aki olyan kedves volt hozzá, olyan magányosnak látszott, és ha tudta volna a címét, bizonyára ő hozzá ment volna. Hová mehet az ember? Mihez fog a magafajta? Szegyeiké, nem mert tanácsot kérni a teherkocsi vezetőjétől.
Coatbridge-ben megállíttatta a kocsit, leszállt és délnek indult. Hogy miért délnek – nem tudta... csak azt, hogy nem akar túl sokáig egy irányban haladni, hiszen lehet, hogy már a nyomában vannak. El kell törölnie a nyomait, bolondját kell járatnia üldözőivel, menedéket kell találnia valahol, hogy megpihenhessen és megtegye, amit meg kell tennie. Egész péntek éjszaka és majdnem egész szombaton az országutakat rótta. Lanark, Moffat, Carlisle... egyre csak dél felé, határozott irány nélkül, mégis céltudatosan előre. Éhes volt, de nem evett. Fáradt volt, de nem pihent. Az utakon szakadatlanul áradtak a katonai járművek, egy katonának, kiváltképp, ha délnek tartott, mindig akadt fuvar. Penrith, Lancaster, Stafford előtt az úton katonai rendőrök, akik szétszedték az összetorlódott kocsioszlopokat, útnak indították őket a helyes irányba, ő pedig leugrott a fegyverszállító kocsi végéből, egy mezőn át menekült, tudta, mennyire sebezhető, könnyűszerrel kiszúrhatják és feltartóztathatják egy menetleveleket és szabadságpapírokat ellenőrző helyen, márpedig neki semmiféle ilyen papírja nem volt. Szombat éjszaka sikerült gyalog eljutnia Birminghambe; szemét szüntelenül körbejáratta, nem tűnik-e fel valahol egy katonairendőr-járőr vagy városi rendőr, és egyszerre csak tudta: ez az a hely, ahol meg kell vetnie a lábát. Megállított egy járókelőt, megkérdezte, hogyan juthat el a legközelebbi amerikai katonai klubba.
Hatalmas, zsúfolt hodály volt, sok százan hömpölyögtek fel-alá az előcsarnokban, szabad helyet kerestek a hálótermekben, ahol egymás hegyen-hátán álltak a tábori ágyak, zuhanyozót kerestek, ahol lemosakodhatnak és megborotválkozhatnak, egy zugot, ahol olvashatnak és írhatnak; egy kis kikapcsolódásra, lánytársaságra, idegenvezetős városnézésre vágytak. Odell itt csellengett az előcsarnokban, személyazonossági igazolványt kell szereznie, gondolta, és megdöbbent ötletének merészségén.
Úgy határozott, hogy egy ejtőernyős-katonakönyvet kell megcsapnia, így saját ugrócsizmája és szárnyas jelvénye egybevágna az új személyi okmányával és szabadságlevelével, de azzal is tisztában volt, hogy sokáig nem halogathatja a dolgot. Végre kell hajtania tervét, mielőtt inába szállna a bátorsága, mielőtt a nyomára akadnának. Kiszemelt egy alakot egy tüzércsoport közepén; valamennyiüknél csupán kis kézitáska volt, éppen ágyra fizettek be és a pult mögött álló nővel közölték, hogy mielőtt kimennének a városba szórakozni, zuhanyozni és borotválkozni szeretnének. A kiszemelt méretű katona pontosan megfelelő méretű és súlyú volt, sőt egy kicsit hasonlított is rá, s ami fontos; semmiféle rangjelzést nem látott rajta.
Odell követte a csoportot a nagy mosdóba és a látszat kedvéért ő is vetkőzni kezdett, de közben figyelte, melyik nyitott rekeszbe akasztja a katona a holmiját. Megvárta, amíg társaival együtt eltűnt a gőzös zuhanyozóban, aztán villámgyorsan cselekedett...
Nem vizsgálta meg a tárca tartalmát, amíg ki nem ért az utcára és elég messze nem jutott a klubtól. Bűntudatot, egyszersmind sajátos elégedettséget is érzett, hogy kényszerhelyzetében cselekedni tudott. A kifosztott katona közlegény volt. Odell nemcsak katonakönyvet és menetlevelet, de pénzt is talált a tárcában, így azután betért egy vendéglőbe és megvacsorázott, mert amióta előző este megszökött Glasgow-ból egy falatot sem evett. Remekül érezte magát. Ült a vendéglőben, ételt-italt rendelt és kiszolgálták. De majdnem pánikba esett, már-már menekülni készült, amikor egy katonairendőr-járőr lépett be és igazoltatni kezdte a katonákat; valahogy erőt vett magán, sőt, amikor az egyik katonai rendőr azt mondta neki, tüzér létére nincsen joga ugrócsizmát és ejtőernyős jelvényt viselni, Odell arcátlanul így válaszolt:
– Igenis van hozzá jogom. Kiképeztek. Minősítést szereztem. Jogom van a viselésükhöz. Megsebesültem, akkor helyeztek át. Az istenit, szolgáltam én már az egészségügyieknél is – mondta és rámutatott régi sapkájának a csíkjára.
Amikor pedig megkérdezték, hogy ha ennyi helyen járt, miért nem látnak rajta rangjelzést vagy kitüntetést, pimasz vigyorral felelt nekik: – Mert szerény vagyok! – Lopott papírjait azonban rendbenlevőnek találták, így azután békében hagyták, ő pedig befejezte a vacsoráját, s közben arra gondolt, soha életében nem lett volna képes kidumálni magát egy ilyen helyzetből, ha nem Reisman százados képezi ki. Amikor rá meg a többi krapekra gondolt, lelkiismeretfurdalást érzett, tépelődött, vajon mit csinálhatnak most – de azután tudatosan nem gondolt többé rájuk.
Kilépett az utcára és intett egy taxinak. Még ő is tudta, hogy így kell csinálni. A laktanya-kanok mindig azt mondták, ha az ember nőt akar találni egy idegen városban, feltétlenül egy taxisofőrt kell megkérdezni. Sőt találkozott már olyan pasasokkal is, akik azt állították, hogy Londonban már magában a taxiban is elintézték a dolgot – de Odell tudta, hogy ilyesmire képtelen lenne.
– Hová, jenki?
Odell igyekezett erős, magabiztos, bennfentes hangon beszélni.
– Mondd csak, Mac, hol zajlik az élet ebben a városban? Hová mehet egy pasas, ha szórakozni akar?
– Van itt egypár klub és színház, mozi, meg más ilyesmi. Ilyesmire gondolsz?
– Indulásnak igen. Vigyen el valami műsoros éjszakai mulatóba, ahol... lányok is vannak.
Útközben újra meg újra megpróbálta, de sehogysem tudta kinyögni, hogy tulajdonképpen mit szeretne. Hé, Mac, hol baszhatnék... hol találok valami... kurvát... ringyót... mint a többi fej? Úristen, hol találok egy nőt, aki segítene rajtam? De amikor nagy nehezen rávette magát, hogy kibökje, csak ideges esdeklésre futotta: – Uram... mit gondol, hol találhatnék egy nőt? Tudja...
A vezető félig hátrafordult és rávigyorgott. – Hát, miért nem ezzel kezdte, jenki? Így már eddig is egy fontodba került.
Odell előrenyújtotta neki a pénzt. A sofőr egy mellékutcába fordult. Egyre inkább távolodtak a fényes, nyüzsgő szórakozónegyedtől.
– Van itt néhány öreg ribanc, ahová elfuvarozhatlak – jegyezte meg vidáman, híven az ügy jellegéhez. – Meg akad néhány fiatal is – folytatta hahotázva. – Milyen a gusztusod, jenki? Alacsony... magas... csontos... húsos... vörös... sötét hajú... attól tartok, szőkét nem ismerek.
Odell örült, hogy a kocsiban sötét volt és a sofőr nem láthatta az arcát.
– Talán inkább egy kicsit idősebbet – szólalt meg habozva... és azután egy csapásra fölhagyott a nagyképűsködéssel. Más dolgokban hatásos lehetne, de most úgy gondolta, nem helyénvaló. – Nem... ne egy fiatal lányt – tűnődött olyan halkan suttogva, hogy a vezető alig hallotta, mit mond. – Valakit, aki nem szép, de kellemes külsejű... valakit, aki gyöngéd... nem mohó, nem követelőző, de engedékeny... valakit, aki kedves lesz hozzám... – Valakit, aki segítségére lesz, hogy megtegye, amit meg kell tennie, hogy végre bizonyosságot szerezhessen arról, ami a pokol tüzeként égette belülről... hogy tovább élhessen... hogy meghalhasson... mert hogyan is nézhetne szembe a halálával, anélkül, hogy része lett volna ebben az élményben, anélkül, hogy tudná...
A vezető a járda mellé kormányozta a taxit és a sötétben Odell arcát fürkészte.
– Ismerek valakit – szólalt meg végül. – Remek öreglány... az igazság az, hogy nem is olyan öreg. Mennyi pénzed van?
Egyetlen egyfontos bankjegyen kívül Odell átadott neki mindent, amit a tárcában talált. Tudta, ha szüksége lesz rá, később majd újra lophat. A vezető elvett belőle valamit, a többit visszaadta.
– Ez több mint elég neki – mondta. – Várjál meg itt. Ezzel eltűnt egy ütött-kopott bérkaszárnyában. Amíg várt a visszatérésére, Odell erőnek erejével tartotta vissza magát attól, hogy kereket ne oldjon. A sofőr visszajött és kinyitotta az ajtót.
– Minden rendben, jenki – mondta. – Vár téged. Második emelet, hátul. Rendes lány... rendes, akár az anyád, már megbocsáss.
Odell kopogtatására a nő ajtót nyitott, a világos szobából kíváncsian kémlelt ki a sötétebb előszobába.
– Gyere be, jenki – mondta mosolyogva.
Hála istennek, fel van öltözve, gondolta Odell, amint habozva belépett a lakásba. Hála istennek, egyedül vannak... nem valami nyilvános hely... nem amolyan bordélyház, ahol köröskörül félmeztelen nők hevernek... meg zongoristák vannak és rekedt, pimaszul bámészkodó, részeg férfiak... és mindenki tudja, az ember miért van ott és mit fog csinálni.
A nő becsukta az ajtót, hátrafordult és bizonytalan pillantást vetett Odellra. Odell szíve úgy vert, mint a gőzkalapács, ágyékába egyre erősebben nyilait a fájdalom. Tekintete végigsiklott az olcsó bútoron, a padlón, a lámpákon, a mennyezeten, a nappali szoba tapétás falán lógó tájképnyomatokon; rászorította magát, hogy arra gondoljon, amit lát.
– Hadd vegyem el a sapkádat – mondta a nő és feléje indult.
Odell hátrálni kezdett, feje szédült, átvillant rajta, hogy ki kellene rohannia az ajtón, iszonyú erőfeszítésébe került, hogy ne moccanjon és elfojtsa remegését. A nő kivette Odell verejtékes tenyeréből az átizzadt, gyűrött sapkát. Erős, édes parfümszag áradt belőle. Jellegtelen, kissé széles arca volt, de a bőre sima. Szemmel láthatóan röviddel azelőtt rakott fel púdert, arc- és szájrúzst. Harmincas évei végén járhat, gondolta Odell.
– Mrs. Barnes vagyok... de te most már szólítsál Nórának – szólalt meg vidáman. – Téged meg hogy hívnak, jenki?
– Myr... Mike Odell – válaszolta rekedten, s mire észbe kapott, már késő volt, hogy a lopott katonakönyvben feltüntetett néven mutatkozzék be. Közben meg arra gondolt, vajon egyáltalán létezik-e egy Mr. Barnes, s ha igen, vajon hol lehet.
A nő ellépett előle, a katonasapkát egy alacsony szekrény tetejére tette. Odell szemmel mindenüvé követte. A nőnek erős melle volt – Odell megörült ennek –, meg széles csípője és feneke. Beszívta az ajkát, amikor elképzelte az olcsó kartonruha alatt feszülő idomokat.
A nő most ismét hozzá fordult, vidáman folyt belőle a szó. Elmondta, hogy éppen elindult otthonról, amikor beleütközött a barátjába, aki elmondta, hogy egy kedves, fiatal jenkivel van, aki társaságot keres...
– Tetszik a neved... Miké Odell. Olyan íresen hangzik, ír vagy, Mike?
– Nem tudom.
– Nem tudod? – kacagott a nő.
– Nem, asszonyom. Tudja, soha nem ismertem az anyámat és az apámat. Ez csak a nevem. Tulajdonképpen nem is tudom, ki vagyok. Az igazság az, hogy nem is Mike a nevem... hanem Myron.
– Myron – ismételte a nő dallamosan, elnyújtva a magánhangzókat, keményen ejtve a mássalhangzókat. – Gyönyörű név. Ez még jobban tetszik, mint a másik.
Odell felderült ezt hallva, kezdett oldódni a nő iránt, és már majdnem teljesen elmúlt a feszélyezettsége, amikor a nő szomorúan megrázta a fejét és azt mondta: – Se anyja, se apja... te szegény fiú. És most itt harcolsz a hazádért... és a mienkért is. Micsoda bátor fiú lehetsz te. – Közel lépett hozzá és ajkát Odell arcára nyomta. – Gyere csak... Nóra most majd boldoggá tesz téged, ha ezt keresed. – Kézenfogta és vezetni kezdte a másik szoba felé. – Gyere, nézd meg a lakásomat – hívta büszkén. – Rendesen tartom. Biztos, hogy tetszem fog neked itt. És most, hogy itt vagy, előttünk áll az egész éjszaka. Semmi kirohangálás, senki sem szól be értem... hidd el, Myron, nem is reméltem, hogy ilyen éjszakám lesz.
Odell megtorpant, mire a nő megfordult és ismét elbizonytalanodva tekintett rá.
– Lemehetnék és hozhatnék magának valamit, Mrs. Barnes? – kérdezte Odell. – Talán egy üveg whiskyt... vagy valami ennivalót?
A nő rámosolygott, és Odell érezte, hogy megérti az ő idegességét, és magában ezért őszintén hálás volt neki.
– Most már szólítsál Nórának, Myron, és ne Mrs. Barnes-nak. Ez csak amolyan név... akárcsak a tied. Semmit sem jelent. Nagyon köszönöm, én már vacsoráztam. De ha kedved lenne inni, van itthon egy kis konyakom. Fölösleges lemenned. Megfelel?
– Ó, persze, köszönöm... nagyon jó lesz.
Odell remegő idegekkel roskadt egy karosszékbe, de nyomban mereven felült és nyugalmat erőltetett magára, mihelyt a nő bejött az üveg itallal meg egy pohárral. Odell gyorsan lehajtotta az első poharat. Nóra mosolyogva töltött utána. – Igyál még egyet – mondta, de amikor Odell a szájához emelte a poharat, ujjaival lefogta az ajkát és figyelmeztette: – Csak lassan... Minden rendben lesz... most nem szabad berúgnod, Myron. – Rákacsintott, az üveget egy közeli kisasztalra állította és leült egy másik karosszékbe. Odell ezúttal csak egy kicsit kortyolt a konyakból, azután erősen megmarkolta a poharat, mereven bámult bele, nehogy a nőre kelljen néznie. Érezte, hogy az első pohár melege szétárad belsejében, gyomrából kiindulva szétoszlik végtagjaiban és lecsillapítja idegeit. Lopva a nőre pillantott, az meg visszamosolygott rá. Milyen kedves, gondolta Odell.
– Ha kedved van, mesélj valamit magadról, Myron – mondta a nő. – Sok fiú szereti, ha először beszélgethet egy kicsit... nincsen ebben semmi rossz. Akad közöttük, akinek mindennél fontosabb az, hogy beszélhet... és ebben sincsen semmi. – Szívből kacagott azon, amit mondott. – Sőt volt már olyan is, aki azt mondta, az anyjára emlékeztetem. Mit gondolsz erről, Myron? Hát nem kínos dolog ilyesmit mondani egy lánynak?
– Ó, igen... Nem, úgy értem... Én sohase mondanék magának ilyet – helyeselt kapkodva Odell.
A nő hátradőlt, dudorászott egy dallamot, ujjával pedig székének karfáján dobolt. Odell újra kortyolt egy kicsit a poharából, tekintete találkozott a nőével, azután újra a konyakot nézte mereven, végül nagy erőfeszítéssel beszélni kezdett, de olyan halkan, hogy a nőnek előre kellett hajolnia, máskülönben meg sem hallotta volna, mit mond.
– Meg kell értenie, Mrs. Barnes... Nora – kezdte. – Van valami, amit meg kell tennem... én nem az vagyok, akinek maga hisz engem... nem mondhatom el magának... én szűz vagyok – tört ki végül belőle. – Nem tudom... nem tudok...
– Ugyan már... nincsen semmi baj, Myron – mondta a nő, fölállt és odalépett hozzá. Letérdelt, kezét a fiú térdére tette és egyenesen az arcába nézett. – Tudod valaha régen, én is az voltam.
Odell megremegett az érintésétől, érezte, hogy ágyékából szétterjed a fájdalom, s hogy leküzdje a szorongást, a rémületet, amely úrrá lett rajta, a szégyent, az ismeretlen múltat és jövőt, gondolatban messze tapogatózott és kétségbeesetten megragadta, akár egy mentőövet, mindazokat az erőt és merészséget sugárzó dolgokat, amelyeket az utolsó hónapok során... az elmúlt huszonnégy órában ért el. Érezte, hogy a nő ujjai a mellkasán matatnak, játszanak az ejtőernyős jelvénnyel.
– Igazán te is olyan ugró vagy? – kérdezte némi tisztelettel vegyes csodálattal a hangjában.
– Úgy van – vágta ki büszkén Odell.
– Azt hiszem, akkor nincs is a világon olyasmi, amitől te félnél – mondta őszinte csodálattal a nő, s Odellnek csak úgy dagadozott a keble. – Remek leszel. Tudom, hogy az leszel, Myron. – Kézenfogta és könnyedén fölráncigálta ültéből. – Gyere. Ha kedved van, hozd a poharadat is. Megmutatom neked a lakás legszebb helyét. Irtó szépen berendeztem... olyan meghitten.
Kézen fogva vezette, akár egy kisfiút, Odell meg nem ellenkezett, tetszett neki a dolog, belecsimpaszkodott a kezébe. Az ágy mellett égett a lámpa. Jóllehet alig látott valamit a szobából, elbicsakló hangon megszólalt: – Tényleg, nagyon szép –, azután iszonyú szívdobogással visszabotorkált a nappaliba, a karosszékbe, és egy hajtásra ismét kiitta poharát.
A nő megállt az ajtóban és csalódottan meredt rá. – Nem tetszem neked? – kérdezte.
S ekkor Odell egyetlen rövid, villanásszerű pillanatra maga előtt látta a féleszű lányt az ambulancián... hallotta a hangját... Cat-therine... Cat-therine... Cat... Cat... Tetszem neked, Mahh-run?... gyere ide... Szeresd Catet... Mahh-run fél... Megborzongott, erősen behunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, meglátta az ajtóban álló nőt...
– Dehogyis nem... nagyon tetszik, igazán nagyon – mondta túlságosan hangosan, hogy elűzze a jelenést.
A nő mosolyogva indult felé.
– Nem... kérem szépen... ne... maradjon ott... Csak nézni akarom... csak nézni szeretném... úgy, hogy ne legyen ruha magán – habogta izgatottan.
– Ez minden?
– Nem tudom.
– Hát ide figyelj, kisfiam... rajtam nincs sok néznivaló, ha éppen csak ezt akarod – mondta hűvösen a nő.
– Dehogy nincs – szólalt meg Odell váratlan határozottsággal, mert megrémült, hogy a nő nem fog levetkőzni. – Maga nagyon csinos... maga nagyon szép.
A nő ismét fölengedett. – Rendben van – súgta szinte félénken.
Eltűnt a hálószobában, Odell meg utána szeretett volna rohanni, hogy rákiáltson: nem, ne ott, ahol nem láthatom!... látnom kell magát, meg kell tudnom, milyen egy nő! De Nóra a következő pillanatban vissza is tért, ruháját már levetette, kombinéban állt az ajtónyílásban, lehajolt és igazított valamit a harisnyáján, közben nem is nézett rá, mintha ott sem lenne, és ez jó is volt, pontosan így akarta, csak ne érintse meg, ne támasszon még kínzóbb gyötrelmet megmerevedett hímvesszőjében, amely szinte gúnyolódva kínozta őt, fölidézve és valósággá változtatva a régi megrázkódtatást, lidércnyomást és szorongást.
Odell gyönyörködve és bűntudatosan gyors, lapos pillantást vetett a lábakra, térdekre, a tompa hússzínű telt combokra, a meztelen karokra, vállakra, a mély vágattal elválasztott, már-már kibuggyanó mellekre, de a nő újra eltűnt a hálószobában, s otthagyta őt remegve, még egy pillanat haladékot adva neki. Hallotta, hogy babrál egy ruhadarabbal, azután pattant valami, hallotta, hogy az ágy megreccsen alatta, amint leül, majd ismét fölkel, azután megint ott áll az ajtóban – kombinéja lecsúszott a csípőjére – és mindkét kezével hátranyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját.
Odell félrenézett, szorosan összezárta a lábát, majd ismét ráemelte tekintetét és elakadt a lélegzete a fehér, ringó, súlyos mellek láttán. Tekintetük találkozott, és ő szégyenkezve elfordult.
– Semmi baj. Nézzél rám. Azt akarom, hogy nézzél – mondta a nő. – Tetszem neked így?
Odell fölnézett, nem az arcába, hanem lejjebb, sötéten duzzadó mellbimbóira, szerette volna látni, vajon valóban olyan keményen merednek-e, ahogyan a laktanya nőfalói állították. Nem tudta megállapítani. Remegve állt föl a fotelból. – Maradjon ott... nagyon kérem – könyörgött neki, miközben egyre közeledett hozzá. Úristen, mennyire vágyódott arra, hogy szájával érintse őket. Lehajolt, ajkát a nő bőrére szorította, gyöngéden, nyögdécselve dörzsölte arcát a testéhez, befurakodott a hűvös tapintású húshalmok közé, egyre lejjebb hatolt, míg Nóra fölismerve, mire vágyik, kezével megemelte egyik mellét és mellbimbóját a szájába adta.
Odell görcsösen belekapaszkodott, úgy tűnt neki, hogy egy örökkévalóságig tart ez a leírhatatlan boldogság, jóllehet alig néhány másodperc telt csak el, érezte, a nő ujjával beletúr a hajába, erősen suttog a fülébe, s homályosan azt is tudta, hogy bevezeti a szobába és gyengéden az ágyra kényszeríti. Levette Odell szemüvegét. – Nyom – mondta –, és Odell tudta, hogy most már neki kell átvennie a kezdeményezést, a nőnek pedig azt kell tennie, amit ő akar, máskülönben minden összekuszálódik és olyasmiket várna tőle, amikre ő még nem készült fel.
Vonakodva elfordult a nőtől. – Add vissza a szemüvegemet – mondta.
– Ehhez igazán nincsen szükséged rá, kisfiam.
– De igen. Nézni akarlak. Nem látlak szemüveg nélkül. – Föltette a szemüvegét és megkérdezte: – Úgy gondolod, hogy nevetségesen nézek ki?
– Nem Myron... dehogyis hiszem. Úgy gondolom, hogy nagyon is jóképű vagy.
Magában újra áldotta a nőt, amiért megérti őt, kedves hozzá és azt teszi, amit vár tőle, még azt is megbocsátotta neki, hogy már kétszer kisfiamnak szólította, bár ez csöppet sem volt ínyére, de ha már megtette, hát isten neki, nem akarta megbántani, nem akarta megkockáztatni, hogy elrontsa az egészet, s félt önmagától, mi történik, ha úrrá lesz rajta valamiféle sértődöttség vagy harag. Fölkelt, megdöntötte a lámpaernyőt, hogy a fény teljesen megvilágítsa a nő testét, azután még egy lámpát állított közvetlenül az ágy mellé.
– Mit csinálsz? – kérdezte aggódva Nóra.
– Látni akarlak. Vedd le ezt – sürgette Odell.
Nóra megemelte csípőjét, leráncigálta magáról az összegyűrt kombinét, amely laza kötélként feszült köldöke és combja között. A lámpák mögé rejtőzve akár egy színház félhomályában a közönség – míg Mrs. Nora Barnes eljátszotta lidércnyomásai és álmai filmcsillag-anya-nővér-szerető, tanító-felügyelő-kurva-feleség szerepét – Myron Odell visszafogott lélegzettel mohó, gyönyörteljes, vérpezsdítő, bűntudatos ámulattal tárta föl Nóra áhítatot keltő, teljes mezítelenségét.
S amint kissé hátrahajolva centiméterről centiméterre megvizsgált rajta minden domborulatot, mélyedést, nyílást és titkot, egyre erősödött benne az erőt adó tudat, hogy őt is egy ilyen asszony szülte, és hogy most már minden rendben van, mert most visszatér az anyaölbe, most már tudja, honnan eredt, most saját szemével győződött meg róla, mint soha eddig életében, s ettől végtelen boldogság fogta el és már azt sem bánta, hogy talán meg kell halnia.
Még mindig teljesen felöltözve odalépett hozzá, az ágyon heverő test fölé hajolt, itt-ott megérintette most már forró, nyirkos húsát, gyöngéd, csodálkozó, kísérletező, masszírozó mozdulatokkal követte testének domborulatait, síkságait és völgyeit, ujjaival óvatosan, bizonytalanul betapogatózott nyílásaiba és titkaiba, a nő pedig vonaglott és dobálta magát, hozzá bújt, majd ismét visszahúzódott, közben meg a gyönyörtől elfúló hangon nyögdécselt: – Ó, istenem, csodálatos vagy, kisfiam... Myron... Mindent megfordítottál... Nekem kellene gyönyört adnom neked... Ne hagyd abba!
Odell végtelen erőt érzett magában, minden várakozása ellenére ő kerítette hatalmába a nőt, a nő az, aki kívánja és nem fordítva történt, ahogyan mindig történni szokott – s ettől hallatlan boldogság fogta el!
– Vedd le a ruhádat, Myron! – lihegte Nóra. – Most... kérlek, vetkőzz le!
Megérezte Odell szorongását, és hallatlan erőfeszítéssel uralkodva magán, levette a férfi kezét a testéről, megcsókolta ujjait és megkérdezte: – Mitől félsz, Myron? Tiszta vagyok... semmi bajom.
Odell leült az ágy szélére, szorosan összezárta a lábát, gyötrődve ingatta a fejét, hagyta, hogy Nóra megfogja a kezét és végigsimítson vele a mellén.
– Félsz a nőktől? Ne féljél, Myron. Erős vagy... bátor... és jó. – Fölállt, könnyed mozdulattal hátradöntötte a párnára, halkan, bátorítóan, arcát és nyakát becézgetve beszélt hozzá. Föléje hajolt, szájon csókolta, nyelvével behatolt a szájába, körözött a férfi nyelve körül, végigtapogatta belülről az arcát, a fogait, s most már Odell volt az, aki felnyögött, ahogyan az előbb a nő nyögdécselt, a fölötte himbáló nagy fehér mellek után nyúlt, biztonságot és boldogságot talált, amikor az egyiket a szájába vehette, miközben a nő, ujjaival lázasan gombolta ki a ruháját.
Levetkőztette. Ó istenem, levetkőztet, gondolta Odell. Mezítelen lesz. S mégis gyöngéd, nem kapkodja el, asszonyian lágy, anyásan gondoskodó.
– Lazítsál – súgta zihálva, s letűrte Odell nadrágját.
– Hagyd, hogy én csináljak mindent. – Tapasztalt ujjakkal simogatta. – Ó istenem, de gyönyörű – mondta, és fölé hajolva ott megcsókolta.
– Fáj... szörnyen fáj – kapta fel a fejét Odell.
Nóra csak azt látta, hogy a férfi arca görcsbe rándul, kezét ökölbe szorítja és erősen lehunyja a szemét. – Mi fáj? – kérdezte.
– Az! – mutatott rá Odell. – Iszonyúan fáj... nem tudok... megsérültem régen ott.
– A háborúban? – kérdezte Nóra a hirtelen megvilágosodás együttérzésével.
– Nem... sokkal előbb... még gyermekkoromban. Egy orvos azt mondta, hogy csak képzelődöm, de nem igaz. Ott... fáj... nem tudok... Sajnálom Nóra... nem tudok.
Csukott szemhéja, fájdalom és rettegés tompította tudata mögül hallotta, amint Nóra nyugtatgatta, úgy suttogta:
– Ó dehogyis, kisfiam, dehogyis... Csak feküdjél nyugodtan, ne is mozdulj... ne mondj semmit... ne is gondolj rá... majd én csinálok mindent... majd meglátod, élvezni fogod Myron... tudom, hogy élvezni fogod... én értek hozzá... nagyon értek hozzá... élvezni fogod... – S Odell most már csak azt érezte, hogy ringani kezd az ágy, megreccsen és rugózik, amikor Nóra fölé hajol és ráereszkedik, a melegségnek és nedvességnek hihetetlen gyönyörét, amint föl-le mozog rajta, föl-le újra meg újra... elszállt belőle a régi fájdalom, s helyette gyötrő új fájdalom tört rá, elárasztotta egyre magasabb és magasabb hullámokban, amíg már lihegve kapkodta a levegőt, és nyöszörgőit, csípőjét vadul dobálta, megmarkolta Nóra tomporát, miközben az sürgetve könyörgött neki: – Tartsad még, tartsad még, jaj istenem, tartsad még! – és a rettegés volt az, ami erőt adott neki, visszatartotta, nem hagyta, hogy elengedje magát, önuralmat kölcsönzött neki, megakadályozta, hogy elsüljön neki, amikor Nóra teljes súlyával föl-le csúszkált merev hímvesszőjén, vad erővel zúdult rá súlyos testével és egyre szenvedélyesebben hajtotta őt is...
– Remek vagy, remek vagy... jaj istenem... ó, Myron, olyan jó veled... a többieknek olyan gyorsan elsül, észre sem veszem, hogy ott vannak... de veled jó... olyan jó... ja-a-a-a-jj! – S Myron most már nem tartotta vissza magát, érezte, hogy a beteljesülés hullámai ellenállhatatlanul elsodorják a szégyent, a félelmet és a fájdalmat, a harcot és a halált – és akkor mámoros diadallal elélvezett.

 

Vasárnap kora délelőtt már újabb ötven mérfölddel járt délebbre, Gloucester közelében. Amikor belépett a templomba – ez is beletartozott a tervébe, hogy fölkészüljön, bármi is következzék – az szinte az előző éj gyönyörteljes katedrálisa ellenpontjának tűnt. Pompás, régi templom volt, s amint Odell egymagában ült egy hátsó padban a két mise közötti időben, magába szívta a köveket, a fát, a szenteket és magát Jézust is, aki odafenn függött a kereszten, s az orgona hatalmas bugása, e békés hely édes, megszentelt illata beivódott húsába, csontjába és idegeibe, mert ezen a reggelen határtalanul boldog volt és szerette az egész világot. A tiszteletteljes áhítat, hála és kielégültség e hangulatában gyönyörűséges, derűt árasztó részletességgel ismét átélte azt, ami előző éjszaka esett meg vele – helyesebben azt, amit ő, ő maga idézett elő és tett megtörténtté, és újra meg újra maga elé súgta, mintha rózsafüzért mondana: basztam, basztam, basztam.
Megkeresett egy papot, hogy meggyónjon... – Áldj meg, atyám, mert vetkeztem – súgta gépiesen, s alig titkolt büszkeséggel számolt be arról, amit tett előző éjszaka...
– És nem csupán első alkalommal, uram... úgy értem, atyám... bár az önmagában is annyival több volt, mint ahogy reméltem, hogy Isten valaha is részesít engem. És nem büntetett meg. Nem, megjutalmazott engem. Vágyódom az érzékiségre. Igen... boldogan engedtem neki... tobzódtam a hús gyönyörében... és olyan volt, mintha áldóan rám tette volna valaki a kezét, ahogy Jézusról hallottam... az a szörnyű fájdalom... az a szörnyű testi fájdalom itt belül... a nemi szervemben... és nemcsak a testi fájdalom, de a sok éves lelki gyötrelem... egyszerre csak megszűnt... teljesen megszűnt, uram... atyám. Úgy értem, egyszerre csak megszabadultam tőle és férfi lettem. És úgy aludtam, akár egy csecsemő... ahogy állítólag a csecsemőknek kell aludniuk, mert amikor csecsemő voltam, nekem nem volt sem anyám, sem apám, és azt hiszem, így még sohasem aludtam. És amikor később fölébredtem és fölismertem, mit tettem, meg hol vagyok és ő ott volt mellettem, a fájdalom pedig egészen megszűnt és... újra megkívántam... akkor ott és azonnal megtettem... és ezúttal, amikor már tudtam, mi, hová kerül, hogyan kell csinálni, férfi módra láttam neki... és ő is kívánta ezt, atyám, és én is kívántam... utána pedig nyugodtnak éreztem magam és gyönyörű volt. Később pedig újra megtettem. Háromszor ezen az éjszakán, atyám. És ekkor odaadtam neki minden pénzemet... az igazság az atyám, hogy igazánból amúgy sem volt az én pénzem... és ebben vétkes vagyok... tudom, hogy ebben vetkeztem... de meg kellett tennem, és erről még magának sem... és odaadtam neki az egész pénzt, mert olyan jó volt hozzám, mégcsak el sem akarta fogadni, de ráerőszakoltam, mert ahová én megyek, ott nem lesz szükségem pénzre és ahogy mondtam, amúgy sem volt az én pénzem, és csak egyetlen fontot tartottam meg belőle... és ezt oda akarom adni a templomnak, atyám... bele akarom tenni a perselybe, mert nekem már nem lesz szükségem rá és ezt akarom fölajánlani áldozatul... és nem is ettem ma reggel... hajnal óta úton vagyok és nem ettem, mert úgy éreztem gyónnom és áldoznom kell, mert lehet, hogy én ártatlan vagyok... most már tudom, hogy ártatlan vagyok... ostobán hangozhat, hogy egy krapek azt gyónja, hogy ártatlan, és még csak azt sem árulhatom el, miben vagyok ártatlan... de látja, egész idő alatt azt mondogattam magamban, hogy bűnös vagyok és valami szörnyűségeset követtem el, de sohasem voltam biztos benne, mert akkor jöttek az emlékezetkiesések és nem tudtam, hogy mi történt... akkor is az volt, amikor azt mondták, hogy bűnös vagyok, de nem hiszem, hogy elkövethettem volna ilyen szörnyűséget, és újra meg újra azt mondogattam nekik, hogy ártatlan vagyok, de senki sem hitt nekem... de most már biztos vagyok benne, mert megtettem azt az elmúlt éjszaka és jó volt, csodálatos, még akkor is, ha maga azt mondja, hogy bűn volt, atyám... és nem következett be emlékezetkiesés és nem bántottam Nórát... és el sem tudom képzelni, hogy követhettem volna el máskor, ahogy mondják... De van még más is, atyám... annyi minden... napokba telne, amíg mind meggyónnám... talán évekbe... magam se tudom... minden akkor kezdődött, amikor kisfiú voltam... nem jártam misére... nem gyóntam... Ez mára minden, atyám, mert most már mennem kell, vagy még nagyobb bajba jutok... Tudom, mit kell tennem, hogy helyrehozzam...
A rács túlsó oldaláról Odell megértő, mély sóhajt halott... egy hang gyöngéden megkérdezte, jól van-e... együttérző szavakat hallott testi, szellemi és lelki egészségéről... és határozott, de tapintatos sürgetést, hogy haladéktalanul keressen meg egy orvost és kérjen segítséget tőle vagy a parancsnokától...
– Ó, remekül érzem magam, atyám... remekül – ismételgette Odell. – Igenis, uram, beszélek a parancsnokommal, ahogyan tanácsolja... amint visszaérek, fölkeresem. De mi a penitenciám?... hogy megáldozhassak. Már olyan régen tettem, atyám. Nagyon szeretnék részesülni benne. Szükségem van rá. Lehet, hogy nem is lesz többé alkalmam rá.
Meglepődött, amikor meghallotta, milyen enyhe a kirótt penitencia: öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet kell mondania. S amint a rács túloldaláról a hang megkezdte a feloldozást... “Oldozzon fel téged a Mi Urunk, Jézus Krisztus... Odell mintegy ellenpontozásként mély érzéssel belekezdett a bűnbánat imájába... „Ó, Uram, szánom bánom minden bűnömet, amellyel Téged Uram, megbántottalak, mert rettegek a mennyország elvesztésétől és a pokol kínjaitól...”
Elmondta a kirótt penitenciát, ottmaradt a misére, megáldozott, utolsó fontját a perselybe dobta, azután ismét nekivágott a délnek vezető útnak.
Éjjel-nappal menetelt, futott, rohant, autóstoppolt, űzte most már valami, ami erősebb volt nála. Vele és körülötte végeláthatatlanul özönlöttek az üzemanyaggal zsúfolt zöldesbarna gépkocsioszlopok, s mind Anglia déli partjai felé igyekeztek; a mezőkön nem növényzet zöldellt, hanem hatalmas, álcázott lőszerraktárak; az utakon sok mérföldeken át álcázott harckocsik, nehéztüzérség, fegyverszállító és lőszerkocsik dübörögtek; a menetelő katonák csizmája dongott az úton, a léptek egyre gyorsultak, dobogásuk beleolvadt a hatalmas áradatba. Odell pedig része akart lenni ennek az árnak, az élén akart haladni Reisman századossal és a piszkos tizenkettő-vel. Mit bánta már, hogy ártatlan-e, vagy sem. Nem akart kimaradni a világ e legnagyobb vállalkozásából, amely élete során megvalósul vagy feltehetően meg fog valósulni.

 

9.

Reisman egyáltalán nem örült, amikor hétfő reggel megpillantotta a táborba érkező Stuart Kindert. Az a képtelen ötlete támadt ugyanis, hogy ha Kinder nem mutatkozik indulásukig, valamiképpen minden elrendeződik a hátralevő napokban, bár a dolgon lényegében mit sem változtatna. Pedig tudta, hogy Kinder értük jön Londonból, hogy elkalauzolja őket a Stokes-uradalomból, s hogy nincs mód a távol tartására. Az a távirat, amelyet Leon Osterman a marston-tyne-i vasútállomáson adott át neki, Kindertől érkezett. Riadókészültséget rendelt el az ő és a piszkos tizenkettő számára. Föl kell készülniük, írta, hogy szerdán, május 31-én elhagyják a Stokes-uradalmat, az akcióhoz szükséges teljes felszereléssel, s a Breed ezredes támaszpontján levő repülőtéren vernek sátrat.
Kinder több mint félórája tartózkodott már a laktanyaépületben, figyelte, amint Reisman és emberei bemutatják neki a Château de la Vilaine makettjén a támadás tervét, s csak ekkor vette észre, hogy Reisman hangja és modora a szokásosnál is érdesebb, s végül az is feltűnt neki, hogy csak tizenegy fogoly van jelen.
– Hol van Myron Odell? – kérdezte nyugtalanul.
Az emberek fagyosan, némán meredtek rá. Valamennyien tudták, hogy Odell eltűnt, de azt már senki sem tudta, miért, hogyan és hová. Reisman semmit nem mondott nekik. Akadtak, akik már a legrosszabbra gyanakodtak – hogy visszavitték a börtönbe és kivégezték, jóllehet nem értették, miért. Néhányan arra gondoltak, hogy megszökött, amit viszont sehogysem akartak elhinni és már a puszta gondolatra is őrjöngeni kezdtek – hogy volt mersze megtenni, amit ők nem mertek, s hogy az utolsó pillanatban cserben hagyta őket.
Reisman bement Kinderrel az irodába, becsukta az ajtót és elmondta neki, mi történt. Elmondott neki mindent Leon Ostermanről, az önkényes glasgow-i utazásról, meg arról, hogyan vártak félóra hosszat az ambulancia előtt, mielőtt bementek és fölfedezték, hogy Odell a hátsó kijáraton át meglépett.
Osterman föl-alá rohant a sikátorban, közben dühösen ordítozott: – A rohadék! Meglógott. Hálátlan disznó! Azonnal kiadom a körözést... riadóztatom a katonai rendőrséget, a városi rendőrséget, a Scotland Yardot... mindenkit, aki él és mozog! Pár óra és elcsípik. – Már éppen az egészségügyi katona asztalán álló telefon után nyúlt, amikor Reisman lefogta a kezét.
– Úristen! – Kiáltott fel Kinder. – Miért? Ez tönkreteheti az egész tervet... sok havi munkánkat! Mit tesz ennek megakadályozására, John?
– Semmit. Osterman még mindig keresi, a saját szakállára. Naponta tájékoztat. Semmi nyom... s azt hiszem, ezért dicséret jár a kis nyomorultnak – tette hozzá egy csipetnyi sajátos büszkeséggel. – Ha bármilyen hivatalos lépést teszünk, iszonyú botrány támadt volna. Végtére is, mi is segítettük a szökésben. Ha kitudódna a dolog, talán lefújnák az egész akciót. Teljes csöndben kell kutatnunk utána... csak tapintatosan érdeklődhetünk. Ha valaki, hát Osterman az, aki megteheti.
– S mi lesz, ha nem találják meg? – kérdezte élesen Kinder. – Jelentést kell tennem erről, John. Nem tűrhetjük, hogy egyszerűen csak szabadon sétáljon az országban. Túlságosan sokat tud.
– Nem kell jelentenie ezt senkinek sem, Stu – csökönyösködött Reisman. – Fogalmam sincs, miért léceit le Odell... de nem fogja elfecsegni az Amnesztia-akciót. Ez a végét jelentené. Quién sabe? Talán halálra rémült attól, hogy mi vár rá... talán valóban ártatlan volt, s megragadta az alkalmat, hogy megpróbálja bebizonyítani, saját szakállára... talán Glasgow-ban rádöbbent, hogy valóban bűnös, meglehet mindvégig tudta is, és csak várta az alkalmat, hogy megszökhessen.
– Nem, valóban hitt az ártatlanságában – mondta Kinder. – Nem csaphatott be engem. Annyi időt töltöttem vele... beszéltünk és teszteket csináltattam vele. – Hitetlenkedve ingatta a fejét. – Az egész bandából ő volt az utolsó, akiről elhittem volna, hogy szökéssel próbálkozik.
– Lehet – mondta tűnődve Reisman. Azt már nem mondta meg Kindernek, hogy az utóbbi napokban sajátos megkönnyebbülést érzett – amiért Myron Odell, függetlenül attól, hogy bűnös vagy ártatlan, saját kezébe vette a sorsának irányítását és maga dönti el, mihez kezd az életével.

 

Délelőtt Reisman és Kinder vezetésével éppen a szögesdrót kerítést szerelték szét, amikor Reisman meghallotta a laktanya tetején őrködő Bowren szakaszvezető kiáltását. Bowren ismét rendszeresen fegyveres őrszolgálatot teljesített, amióta Reisman szombat hajnalban Odell nélkül tért vissza és elmondta neki, mi történt.
A szakaszvezető fegyverét egy alakra szegezte, aki a laktanyával szemben húzódó erdőből lépett elő. Reisman és Kinder kirohantak a szabadba, hogy megnézzék, ki lehet az. Reismannek elállt a szívverése.
– A keserves istenit... nézze csak! – kiáltott fel. Amikor Kinder annyira visszanyerte lélekjelenlétét, hogy mondani tudott valamit, csak ezt dünnyögte: – A tékozló fiú visszatérése.
Myron Odell tépetten, kimerülten, mocskosan megállt, két kezét fölemelte, jelezve, hogy megértette Bowren parancsát, de arcán diadalmas mosoly suhant át. Reisman gyorsan megmotozta – csak a lopott tárcát találta nála.
– Szeretném ezt visszaküldeni annak a pasasnak, mármint a tulajdonosának, uram – szólalt meg zavartan Odell.
Reisman átnyújtotta a tárcát Kindernek.
– Miért jött vissza, Myron? – kérdezte.
Odell leengedte a karját és megdörzsölte az arcán végighúzódó horzsolást. – Magam sem tudom, százados... egyszerűen csak vissza akartam jönni. Gondolom, így kellett lennie.
– De miért?
Odell állta Reisman pillantását.
– Találtam itt valamit, amit soha ezelőtt – mondta halkan. – Magától kaptam... tiszteletet... önérzetet... talán bátorságot. Maga megbízott bennem... nem akartam mindezt elveszíteni.
Most Reisman volt az, aki zavartan elkapta a tekintetét. – Rájött odakint, saját magával kapcsolatban... arra, hogy mi történt?
– Nem – rázta tagadólag a fejét Odell. – Még mindig úgy hiszem, hogy ártatlan vagyok, százados... de most már egyáltalán nem számít.
Kinder hitetlenkedve meredt rá.
– Hogy a csudába verekedte át magát Glasgow-tól egészen idáig? – kérdezte. – Hiszen nemcsak katonai rendőrök, hanem kétezer kémelhárító nyomozó is kordont vont Dél-Anglia köré.
Odell vigyorogva nyomkodta a horzsolást az arcán. A két tiszt észrevette, hogy mindkét keze sebhelyes, alvadt vér ragad rajtuk, bütyökcsontjai megdagadtak.
– Tudom, uram. Találkoztam is kettővel hajnaltájt egy olyan szögesdróttal körülvett légzsák előtt, Taunton közelében. Azt hiszem, nem okoztam nekik komoly sérülést. Csak leütöttem, megkötöztem őket és kölcsönvettem a dzsipjüket. Stokesmouth Village közelében hagytam, onnan a mezőkön át jöttem. – Sérült kezét Reisman felé nyújtotta. – Igaza volt, százados. Fáj, ha az ember az öklét használja. Legközelebb majd emlékezem erre – mondta, és ép tenyerének az élével az alsókarjára ütött.
Visszaindultak a laktanyaépületbe. Reisman előre engedte Kindert, s egy pillanatra visszahúzta Odellt.
– Basztál, kölyök? – kérdezte.
Odell hetykén pillantott rá.
– Ördöge van, százados – felelte.

 

A tábort leszerelték, az anyag nagy részét megóvták, a szögeket, ahol csak lehetett megmentették.
– Ne feledjék, háború van – intette őket vidáman, miközben gondosan igyekezték eltörölni a nyomaikat, a birtok megszállásának bizonyítékait.
Kinder igyekezett megkönnyíteni a dolgukat.
– Tulajdonképpen nincs is szükség erre – közölte Reismannel. – Mihelyt elül az izgalom, idevezényelek egy osztagot, az majd eltakarít mindent.
– Elvégezzük a zömét. Majd gondoskodjék a maradék elszállításáról. Így ígértem meg Lady Margot-nak – magyarázta Reisman. Egyébként azért is dolgoztatta embereit, hogy elfoglalja őket az utolsó napokban.
– Sok dolga akadt vele? – bólintott az urasági kastély felé vidáman Kinder.
– Nem... nem túlságosan barátkozó természetű – válaszolta Reisman, mintegy lezárva a témát. De bizonyos volt benne, hogy Lady Margot észrevette az utóbbi napokban a birtokán folyó lázas tevékenységet, s eltűnődött azon, vajon örül-e annak, hogy végre-valahára elkotródnak, vagy rettegve gondol arra, hogy a La Manche-on át hamarosan elszabadul a pokol.
Kinder saját kezűleg csomagolta össze a Château de la Vilaine szétszerelt makettjét. Elhatározta, hogy parancsnoki kocsiján szállítja el a repülőtérre, ott ismét összeszereli, hogy az utolsó percig gyakorolhassanak rajta, majd felviszi Londonba.
Ismét beköltöztek a kétszemélyes kis katonai sátrakba, a legedzettebbek pedig éjszakára pokrócba csavarták magukat és a csillagos ég alatt aludtak a puszta földön. A szögesdrót kerítések, őrtornyok és a laktanyaépület visszavedlettek drótkötegekké, a faanyagot és cölöpöket több fordulóban teherkocsin és dzsipen elszállították a Stokes-uradalom határain túlra, fölhalmozták az út mentén, hogy majd összeszedjék azok, akiknek az efféle munka a dolga.
Nem így jártak el a hordozható vesztőhely faanyagával. A vérpad kettős célt szolgált: beépítették a cölöpkerítéses táborba, ugyanakkor szüntelenül rettegésben tartotta a foglyokat, így azután ezeket a cölöpöket és gerendákat, a lépcsőkorlátokat és lépcsőfellépőket, valamint a kiforrázott, megnyújtott kötelet, ami a berendezés tartozéka volt, a tisztás közepén felhalmozták és sorsára hagyták.
Amikor minden egyéb dolgukkal végeztek, feltöltötték a lőtér golyófogó gödreit, ahol csak lehet elsimították a tájban a lövedékek és robbanóanyagok ütötte sebeket, a pöcegödröket takarosan betemették és cserjékkel meg facsemetékkel beültették, majd Reisman összegyűjtötte embereit a tisztáson a hordozható vesztőhely köré.
– Franko! – kiáltotta, s erre a gazember úgy összerezzent, mintha tetten vagy legalábbis bűnös gondolaton érték volna. Reisman fölkattintotta öngyújtóját, átadta Frankónak, a vérpadra mutatott és azt mondta: – Gyújtsa meg!

 

Május 31-én, egy szerdai napon, Bowren szakaszvezető utolsó pótfejadagjaikat lerakta Lady Margot házának bejárati ajtaja elé. Becsöngetett, valamennyien hallották a kutyaugatást odabentről. Reisman észrevette, hogy az egyik emeleti ablak mögött megmozdul valaki, s tudta, hogy a nő nézi őket, amint kocsijaik kifelé indulnak a bekötő úton. Kiszállt a dzsipből, visszafutott és becsukta a kaput. Glen Gilpin megvárta a telefonpózna mellett, amely köré már fölcsavarta a huzalt.
– Él még a vonal? – kérdezte Reisman.
Gilpin bólintott, átnyújtotta neki a tábori telefon kagylóját és fölmászott a többiek után a teherkocsira. Reisman fölcsengette a telefonkezelőt, jó néhány percbe tellett, amíg megkapta a marston-tyne-i Hentesbárdban Tesst. Egy ideig távol lesz, közölte vele, és nem beszélhetnek. – Beszéltem egy barátommal... Leon Ostermannek hívják – mondta. – Ő majd gondoskodik rólad.
– Nincs szükségem rá, hogy bárki gondoskodjék rólam – tiltakozott a lány. – Azután meg itt van a nagybátyám és Mrs. Culver... de azért örülnék, ha meglátogatna... hogy beszélhessünk rólad. Szeretlek. Gondolj rám... bárhová is mégy... bármit is tégy... gondolj rám, ha magányos vagy, ha fáradt vagy, ha valami nem sikerül. Tudd, hogy szeretlek!
– Részemről ugyanaz – mondta Reisman gyorsan. – Én is szeretlek... nagyon drága vagy nekem. – Letette a kagylót, előhúzta csizmaszárából a rohamkést és elvágta a huzalt.

 

Az ejtőernyős-támaszpont repülőterén közvetlenül a felszállópálya mellett vertek sátrat; a gurulópályán ott várakozott a C-47-esük több más géppel egyetemben, amelyeknek Breed ejtőernyőseit kellett Normandiába szállítaniuk. Reisman és a piszkos tizenkettő előírásszerű gyakorlóruhákat viseltek, amerikai fegyvereik voltak, elkülönített csomagokban tárolták a német egyenruhákat és fegyvereket, amelyeket majd a repülőgépen kapnak meg. Más csomagok és tartályok aknákat, különleges robbanóanyagokat és lőszert rejtettek, valamint nehezebb fegyvereket, amelyeket velük együtt dobnak le teherszállító ejtőernyőkkel.
Az időjárás eszményien alakult. Reggel egy futárgépen megérkezett Londonból Armbruster őrnagy és Denton ezredes, hogy még egy utolsó eligazítást tartsanak.
– Most már végleges: június 5! – közölte Denton, miközben viszonozta Reisman és Kinder tisztelgését. Még ő sem tudta teljesen elfojtani hangjában az izgalmat.
A könnyű kis gép mellett állva halkan beszélgettek. A pilóta néhány órás pihenésre bement az eligazítószobaként használt barakkba. Reisman figyelte, hogy a piszkos tizenkettő közvetlenül a kifutópálya mellett hogyan lődörög a sátrak körül: azzal szórakoztak, hogy fegyvereiket tisztogatták, rohamkéseiket fenték, de azért közben igyekeztek odafigyelni a tisztek eligazítására is.
– Vasárnap este indulnak, jóval a légiúton szállított felderítők előtt, hogy elérjenek távoli céljukig, Rennes-be – folytatta az ezredes. – Maguknak már nagyjából akkor célhoz kell érniük, amikor ők elindulnak Angliából. Ha bármi változás állna be, megkapják a Bowsprit rejtjeles üzenetet; az huszonnégy órás halasztást jelent. Ha ennél hosszabb időre kell elhalasztani az akciót, úgy attól tartok, ez már kéthetes, sőt több is lesz a tengeri árapály mozgás miatt. Ebben az esetben az egész átkozott hadműveletet elölről kell előkészíteni. Nehéz dolog lesz az egész társaságot ennyi ideig készenlétben tartani. De reméljük, kitart ez a szép idő. A távlati előrejelzés egyelőre még kedvező.
Armbruster őrnagy további részleteket közölt Reismannel. A légierő kelet felől támadva bombázni fogja a rennes-i rendező pályaudvart, hogy fedezze a nyugatról érkező piszkos tizenkettőt. – Ezzel viszont tárgytalanná válik az általad javasolt alternatív célpont, amelyet arra az esetre terveztél, ha éppen nem tartanának Kriegsspielt – mondta az őrnagy. – A pályaudvarnak a közelébe se menjetek.
Reisman rábökött az előttük fekvő térképre. A német ötödik páncéloshadosztály főhadiszállására mutatott.
– Az is lehet, hogy csak átugrunk ide és elintézzük a pasasokat – mondta. – Hacsak nem várnak már ránk a châteauban, hiszen ők őrzik a tábornokokat.
– Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amit semmiképpen sem szabad megtenned, John... sem előtte, sem utána – közölte kurtán Denton ezredes.
– Tudom, kedveli az ilyesfajta dolgokat... mint például azt a matteronei dolgot tavaly télen. Ne tegyen semmi egyebet, mint amit megtervezett arra az esetre, ha a tábornokok ott tartózkodnak... azután meg hozza vissza az embereit. S ami még fontosabb, maga jöjjön vissza.
– Nincs pótcélpont, John – mondta Armbruster őrnagy. – Ha megállapítod, hogy a tábornokok nem tartózkodnak a kastélyban, haladéktalanul visszaindulsz.
– És hurcolom magammal ezt az egész cuccot, amelyet magunkkal viszünk?
– Ásd el... semmisítsd meg... bánom is én, mit teszel vele. Csak annyit tartsál meg belőle, amennyire a védekezéshez szükséged van. Tudom, nehezen állód meg, de kerülj minden fölösleges összecsapást az ellenséggel. – Aggódva tekintett Reismanre. – Te is tudod, hogy ezúttal semmiféle segítséget nem adhatunk ahhoz, hogy kiverekedd magad. Mi a terved? Kínosan, szinte ijesztően hallgattál eddig erről a kérdésről.
– Több módja is lehet – jelentette ki Reisman. – Valószínűleg a legokosabb, ha csoportokra ősziünk. Néhányan a folyón mehetnének az egyik német csónakon Bretagne-on át a tengerig. Egy másik csoport foghatna egy pompás német luxuskocsit és veszett iramban száguldhatna legközelebbi csapataink felé. Még azt is megpróbálhatnák, hogy jegy nélkül fölszállnak az inváziós arcvonalra tartó valamelyik német csapatszállító vonatra.
– Gondolom, te is tudod, hogy mindenki a nyomotokban lesz – jegyezte meg Armbruster. – A nácik... a francia ellenállók mindenre tüzet fognak nyitni, ami csak emlékeztet németekre... meg a saját katonáink is, amint elég közel érsz hozzájuk... nem is szólva a légitámadásokról. Talán meg kellene szabadulnotok német egyenruháitoktól, mielőtt visszaindulnátok... megpróbálhatnátok csatlakozni egy maquis osztaghoz és náluk várhatnátok be, amíg a szövetséges erők fölszabadítják azt a területet.
– Hallás után fogok játszani, Max – mondta Reisman –, rögtönözni fogok, attól függően, hogyan alakul a dolog a châteauban. De annyi bizonyos, hogy harcolva kell kitörnünk.
– S mi lesz a színesbőrűjével meg az indiánnal? – vetette közbe Denton. – Azt értem, hogy éjszaka ugranak le, de mi lesz, ha szemtől szembe kerülve a németekkel kell kimagyarázkodniuk és elhitetniük a nácikkal, hogy közéjük tartoznak?
– Ez nagyrészt az én dolgom lesz, ezredes... a megtévesztés. White és Posey hajlandók vállalni a kockázatot... és én is vállalom. White messze a legjobb emberem, és szükség esetén kapásból beszél franciául és németül. Ami pedig Poseyt illeti, hadd mutassak meg maguknak valamit.
Reisman hangosan kiáltott Samsonért, és Posey nyomban meg is jelent futólépésben a futárgép mellett álldogáló tiszteknél. Roppant méltóságteljesen tisztelgett és feszes vigyázzállásban várakozott.
– Mit mond a németeknek, ha beszédre kényszerül? – kérdezte Reisman.
Denton és Armbruster elképedve hallgatta, amint Samson hadarni kezdett németül: – Szibériai tatár vagyok... az oroszok bekényszerítettek a hadseregükbe... fogságba estem... most német katona vagyok... gyűlölöm Sztálint... – Ezután a tisztek számára érthetetlen nyelven darált tovább.
– Hát ez meg mi? – kérdezte Denton ezredes.
– Ute nyelv – magyarázta Reisman. – A fritzektől bármelyik szibériai nyelv is lehetne. Nem valószínű, hogy fölismernék.

 

Stuart Kinder a teherkocsi rakterén állította fel a Château de la Vilaine makettjét, hogy a piszkos tizenkettő még egyszer bemutathassa a támadás tervét Armbrusternak és Dentonnak. A kocsi fölé boruló ponyva alatt egymás hegyen-hátán szorongtak a dohos melegben. Az emberek zseblámpáikkal világították meg a makettet, amint sorban elmondták, mi a feladatuk.
Elsőnek Reisman szólalt meg. – Itt, fél mérföldnyire a kastélytól van az a pont, ahol átcsúszunk a védelmi gyűrűn. A vidéket lazán veszik körül úttorlaszok és ellenőrző pontok, mint például itt, de ez a leggyengébb láncszem... két unatkozó őr álldogál egy magányos őrhelyen...
Denton ezredes és Armbruster őrnagy lépésről lépésre ismerkedtek meg a tervvel. Amikor végeztek és a tisztek ismét magukra maradtak odakint a napfényben, Denton megjegyezte: – Most már nem vagyok olyan biztos afelől, hogy jó lenne, ha valóban megtartanák azt a Kriegsspielt.
– Hogyan érti ezt? – kérdezte Reisman. – Nem ért egyet a tervvel?
– Ragyogó... de most már látom, miért akart minden áron velük menni. Mindvégig maga a csalétek. Mondja csak, Herr Oberst, eljátszotta már valaha is egy német tiszt szerepét?
Reisman csattogva összevágta a bokáját és náci köszöntésre lendítette a kezét. – Megesett... de még sohasem töltöttem be az ön magas rangját, Herr Oberst.
– S miközben maga kényre-kedvre kiszolgáltatva bent lesz a kastélyban, mi tartja vissza a piszkos tizenkettőt attól, hogy lelépjen... vagy azt, akit magával visz... hogy is hívják... a pótőrnagyot?
– Sawyer.
– Úgy van... szóval, mi gátolja meg őt abban, hogy beköpje magát?
– Sawyer kiváló katona, uram. Hónapokon át frontszolgálatot teljesített Olaszországban, azt megelőzően, hogy bajba jutott. Bízom benne. Szinte valamennyiükben megbízom... nem egészen... de majdnem. Eléggé ahhoz, hogy a javukra billentse a mérleg nyelvét.
Közvetlenül azelőtt, hogy Dentonnal együtt beszálltak volna a Londonba visszainduló futárgépbe, Armbruster őrnagy melegen megszorította Reisman kezét és sok szerencsét kívánt neki.
– Előkészítem neked a kádat – mondta elfúló hangon. Érezte, bármit mondana most, semmitmondóan, értelmetlenül, idétlenül hangzana. Sok száz alkalommal búcsúzott el hasonlóképpen rengeteg embertől, de még mindig nem tudott hozzászokni. Szabad kezével a zsebében kotorászott, kihalászott egy kis dobozt, átnyújtotta Reismannek és dadogva magyarázta: – Tudom, hogy te nem... csak arra az esetre, ha mindjárt elkapnák őket és elköphetnék az egész tervet.
Reisman fölnyitotta a dobozt. Ciánpirulák voltak benne.
– Ennek a társulatnak nincs szüksége erre, Max – mondta és visszaadta neki a dobozt. – Lehet, hogy lemészárolják egymást, megölnek engem, mielőtt véget ér az egész, de öngyilkosok nem lesznek.

 

Délután, amikor a piszkos tizenkettő Bowren szakaszvezetővel és Kinder századossal félkörben a sátrak körül ült a földön, Reisman közölte velük az indulás pontos idejét és a helyet, ahol leugranak. Elmondta nekik, melyik kastélyról van szó, milyen város közelében van, és az eléjük terített térképen mindenki megállapíthatta, mennyivel előtte járnak majd a hadsereg többi részének.
Victor Frankónak ismét eszébe jutott, milyen előnyökkel járna, ha a háború hátralevő részét egy német hadifogolytáborban töltené. Tekintete szinte falta Európa térképét, az ellenséges haderőket jelképező bejelöléseket és a német csapatok elrendezését.
Joe Wladislaw megvárta, amíg a százados befejezi az eligazítást és megkérdezi: – Kinek van kérdése? – Ekkor fölemelte a kezét és idegesen azt mondta: – Eeeegen... de hát hogyan jövünk vissza? Nemcsak én akarom tudni ezt, százados. Mind beszéltünk már róla... és úgy gondoljuk, ideje, hogy megtudjuk.
– Június 5-én, körülbelül nulla óra negyvenötkor – válaszolta szenvtelenül Reisman –, amikor végrehajtották feladataikat és visszatértek hozzám a Château de la Vilaine parkolójába, eligazítom magukat a menekülési útvonalakról.
– Nézze, százados – kezdett tiltakozni Roscoe Lever –, de mi van ha maga nincs...
– Mi van, ha nem vagyok ott... mi van, ha nem jutok el odáig – fejezte be a mondatot helyette Reisman. – Akkor önállóan kell megoldaniuk... és senki sem fogja megmondani maguknak hogyan, mikor és miért. Jöhetnek úgy visszafelé, mintha a földeken vagy mintha a németekből élnének. Annyiszor és olyan keményen sózhatnak oda nekik, ahogyan csak kedvük tartja... szórakozásból vagy haszonnal... vagy egyszerűen csak azért, hogy csillapítsák a dühüket. De ne aggódjon, Lever... ott szándékozok lenni, méghozzá épen és sértetlenül.
– A dicsőségszomj! – jegyezte meg gúnyosan Napoleon, elég hangosan, hogy mindenki meghallja.
Reisman ügyet sem vetett a közbeszólásra. – Javaslom, hogy aki akar, most írjon leveleket – mondta. – Kinder századostól kapnak papírost, és ő majd föl is adja indulásunk után. Ügyeljenek arra, mit írnak. Elküldés előtt kénytelenek leszünk cenzúrázni a leveleket.

 

Reisman az apjának írt.
Kapásból írt néhány bekezdést, melegen emlékezett meg hajdani együtt töltött napjaikról, arról, mennyire szerette akkor és szereti most is – közben újra átfutotta a februári levelet, mintegy vezérfonalként ahhoz, hogy Aaron mit szeretne olvasni, mit kell tudnia és éreznie ahhoz, hogy boldog legyen. Könnyedén, homályosan írt a háborúról meg arról, hogy ő mit csinál. De nem állta meg, hogy mielőtt befejezné, ne írjon le egy gyöngéd intést és rövid történelmi oktatást.

 

„Ne bántsd a svarcokat, apa – hogy a te mocskos szavadat használjam. Ők már előtted is ott éltek, abban a városban. Az első telepes a későbbi Chicago területén – amikor még vad indián vidék volt – egy Point Sable nevű néger volt. Azóta túl sok skalpot nyúztak le, túl sok harc folyt ott és a világ többi részében is. Hidd el nekem, apa, nem éri meg.”

 

Befejezte a levelet apjának, azután írt Tessnek, végül Leonnak. Este, amikor mindenki leadta leveleit, látta, hogy Samson Posey büszkén és aprólékos gonddal írt a feleségének – élete első levele volt ez. Napoleon White a családjának és egy New York-i barátjának írt. Luis Jimenez, Kendall B. Sawyer, Calvin Ezra Smith, Vernon Pinkley, Joe Wladislaw és Glenn Gilpin is küldött levelet. A szavak különböztek, de a hangja valamennyi írásnak egyforma volt: magányosság, vágyódás, érzelmes emlékezés és... ha esetleg nem térnék vissza.
Victor Franko, Balhés Maggot, Roscoe Lever és Myron Odell senkinek sem írt.
Samson Posey aznap a Naptáncról álmodott, s tudta, hogy ez mit jelent. Közvetlenül a Naptól kapott jelet. Ha haza akar térni, önként kell jelentkeznie a táncra és minden erejét meg kell feszítenie, hogy hatalmat szerezzen.
Hajnalban már közvetlenül napkelte után ragyogóan sütött a nap, ő pedig tudta, hogy hamarosan, talán alig egy hónap múlva Naptáncot tartanak Towaocban és Ignacióban. Mintegy megvilágosodásként hasított bele a fölismerés, hogy alakulatában tizenketten vannak, ahogy tizenkét póznára volt szükség a Naptánc-karám fölépítéséhez és tizenkét tanítványa volt Jézusnak – jóllehet fogalma sem volt, hogy miért van szükség tizenkét póznára és hogy melyik vallás volt előbb. Az ilyesmi teljesen összekeveredett az uték vallásában, s néha alig lehetett megkülönböztetni, mi volt abban ute, mi spanyol vagy más törzstől eredő, mi amerikai és mi származik a rengetegféle hittérítőtől és más szent emberektől. Még arról a villás fáról is, amelyet a karám közepén állítanak fel – még arról is azt állították egyesek, hogy az istent vagy Jézust vagy mindkettőt jelképezi. A dolgok amúgy is szüntelenül változtak, még saját élete során is, mindig másképp ülik meg a Naptáncot és az egyéb szertartásokat. Szüntelenül változnak az ősi szokások is, egyre-másra új elemek jelennek meg bennük, és gyakran kifogásolták sokan, hogy nem így kell azt csinálni, nem így csinálták a régi időkben.
Samson odalépett a századoshoz, közölte vele, mit szándékszik csinálni, és megkérte, hozzon neki bizonyos anyagokat.

 

– Sastoll-legyező! – kiáltott fel Stuart Kinder. – Sascsontsíp! Vörös festék, fekete festék, sárga festék, frissen metszett fűzfaágak. Tréfál ez, John?
– Nem, nagyon is komolyan beszélt – felelte Reisman. – Azt hittem, ha valaki, hát maga megérti. Nagyon fontos ez neki, és úgy gondolom, lehetőséget kell adnunk, hogy bármilyen módon erőt és nyugalmat merítsen.
... Azt hiszem, a festékeket elég könnyen meg tudom szerezni... meg a dobot is – mondta Kinder a Reismantől kapott listát tanulmányozva. – De a többit!
– Hát rögtönözzön! Azt mondta, nem életbevágóan fontos, hogy minden abból legyen, amit említett, és különben is, megérti majd a dolgot.

 

Reisman meglátta a tábori lelkészeket, amint teherkocsin közelednek feléjük; fölállt, hogy elébük menjen. Kinderrel a körön kívül, oldalt ültek, s nagy érdeklődéssel szemlélték a szertartást.
– Értesültünk, hogy ön és az emberei idekint vannak – szólalt meg az egyik tábori lelkész, miután lezajlottak a kölcsönös bemutatkozások. A légideszant-támaszponton szolgáltak, mindegyik más-más felekezet lelkésze volt. – Úgy gondoltuk, talán segítségükre lehetünk... beszélhetnénk az emberekkel... közös imát mondhatnánk. Lehet, hogy később már nemigen lesz erre lehetőség. A saját fiainkról kell gondoskodnunk.
– Most inkább ne – mondta Reisman. – Nem akarom ezt itt félbeszakítani.
A lelkészek elképedtek azon, amit láttak és hallottak. A veszteglő repülőgépek közötti tisztáson tágas körben ültek azok, akiknek a lelki üdvét meg akarták menteni; középen egy pózna állt, amely kissé feszületre emlékeztetett, csakhogy a keresztfa görbén volt fölszegezve és már-már egy Y-hoz hasonlított, azonkívül szemmagasságban széles csíkokban vörös-fekete-vörös színűre festették. A kör közepén egy derékig mezítelen, festett arcú, hatalmas termetű indián szemét mereven az Y villájára függesztve szinte transzban előre-hátra mozgott. Szájában sípot tartott, szaggatott hangokat fújt rajta arra az ütemre, amelyet egy néger katona vert az ölébe állított dobon. Egyik kezében tollcsomót tartott, amelyet legyezőként terített maga fölé, s néha szelleműző módon a körben ülők fölé suhintott vele. Akadtak, akik láthatóan kínosan feszengtek, mások unatkoztak, szinte haragudtak az előadásért, jóllehet a dobos lelkesen dolgozott.
– Harci tánc? – kérdezte az egyik tábori lelkész.
– Naptánc. Posey vallásához tartozik – magyarázta Reisman. – Kissé rögtönöznünk kellett, hogy segítsünk neki. Bowren szakaszvezető és a többiek jelképezik a Naptánc-karámtánc tizenkét tartócölöpét. A tollak sem sas-, hanem csirketollak, a síp pedig nem sascsontból készült, hanem a katonai rendőröké.
– Tizenkettő? Miért tizenkettő? Mit jelképez ez a szám? – kérdezte élesen az egyik lelkész.
– Így szokták odahaza Posey törzsében, padre. – szólalt meg Kinder. Kutyafuttában kifaggatta Samsont a tánc megkezdése előtt, hogy megpróbálja kiszűrni a részleteket és a tánc jelentőségét. – Tudom, mire gondol... s valóban, az apostoloknak is szerepük van benne... igaz, kissé zavaros az egész.
– Azt akarta, hogy én legyek minden emberek teremtője – mondta Reisman. – De azután úgy döntött, hogy nem felelek meg erre a célra. Ehelyett azt a póznát állítottuk fel. Sokkal inkább hasonlít az odahaza használt villás fához.
– Meddig tart ez?
A lelkész hangja barátságosan csengett – jóindulatúan, anélkül, hogy sajnálkozó, leereszkedő színt öltött volna. Az egész csoport közelebb lépett a körben ülő emberekhez, és a hivatásoson túlmenő érdeklődéssel szemlélték a jelenetet.
– Nem tudom – mondta Reisman. – Posey azt mondta, néha napokba is beletelik, amíg meg tudják állapítani, hatásos vagy sem... és még csak most fogott bele.
A tábori lelkészek egy ideig nézték, azután eltávoztak. Azt mondták, hogy még visszajönnek.

 

Samson végigtáncolta az egész napot, áttáncolta június másodikának éjszakáját, sőt a harmadik nap reggelét is. Ismét indián volt és erősnek érezte magát. Haja most hosszan csüngött alá, bikaszarvként két varkocsba fonta és piros szalaggal kötötte át. Sem ételhez, sem italhoz nem nyúlt, pedig odahaza megengedték volna, hogy időnként megpihenjen és egy kis vizet igyék. Imádkozott, lelke megnyílt a hatalomnak – ugyanannak a hatalomnak, amely Háromláb Billyben lakozott, és amely képessé tette, hogy újra járjon egy régi Naptánc alkalmával, amikor visszajött egyik útjáról a fehér ember kórházából. A fehér doktorok nem tudtak segíteni rajta, de a Naptánc meggyógyította. Lábnélküli Billyt megszállta a hatalom, amint ott ült és hallgatott és figyelt és imádkozott és meglegyezték a sasfaroktollak gyógyító varázsvesszőjével. Hirtelen fölugrott, kikapta a vén sámán kezéből a pálcát és ismét tudott járni. S ezután Háromláb Billynek mindenki másnál nagyobb képessége volt.
Táncolás közben Samson észrevette, hogy az éj folyamán a többiek elhagyták helyeiket, elmentek aludni, de megörült, hogy szuronyos puskákat döftek körbe a földbe, így jelezvén a karám tizenkét főpóznáját, majd reggel ismét elfoglalták a helyüket.
Reggelre azonban beborult, s az idő egyre romlott. Megeredt az eső, a szél felerősödött, majd iszonyú zivatar zúdult le rájuk és végül már olyan volt, akár egy téli orkán. Samson táncolt, imádkozott, megpróbálta megfékezni az elemeket, de mindhiába. Az arcára mázolt festék, mintegy csúffá téve erőfeszítéseit lecsurgott csupasz mellére és gyomrára, megfogta nadrágját és mezítelen lábát. A föld iszaptengerré változott, Posey sípolása és a dobpergés beleveszett a vihar üvöltésébe. A többiek bemenekültek kis sátraikba, a százados hagyta, hadd menjenek, de Samson csak tovább táncolt. Nem saját magának kívánt hatalmat, hanem hogy segíthessen ezeknek az embereknek, akikkel harcba indul, és hogy segítsen a századosnak.
Voltak, akik ugratták. Nem valamennyien, sem a százados, sem a szakaszvezető, sem a másik tiszt, de a társai közül sem mindenki – de azért akadtak közöttük, akik gúnyolták. Hallotta kötekedő megjegyzéseiket, füttyentgetéseiket, érezte, hogy az eső éles pengeként hasít bele, lúdbőrös lett a hidegtől, ismét átélte a vereség keserűségét, s végül megszégyenülten abbahagyta a táncot.
Egyedül ült a viharban a villás pózna mellett, s azon töprengett, vajon mit hibázott el. Egyszer már látott ilyesmit: esőfelhők tornyosultak egy Naptánc közben, de azok, akiknek megvolt hozzá a képességük, szétoszlatták és elűzték azokat. Most azonban nem ez történt. Talán azért, mert itt semmi sem volt helyénvaló: mit sem érzett a sasból, valójában a Nép földjéből és szelleméből sem – nem festhette be magát a Mancon-kanyonból hozott vörös okkerből őrölt festékkel, mellén nem viselt kagylónyakéket és gyöngykoszorút, nem ute ruhában táncolt, hiányoztak a frissen metszett fűzfák, az énekesek, a mesemondók és rajta kívül senki sem táncolt. Minden rosszul sikerült.
De az is lehet, hogy az egésznek semmi jelentősége sincsen, gondolta. Lehet, hogy Billyt valójában a fehérek kórházában gyógyították meg és valamennyiüket lóvá tette. Samsonnak már korábban is eszébe jutott ez. De amint most egymagában ült a szabadban a vihar közepette, eljutott tudatáig a mennydörgés és arra is emlékezett, hogy nagyapja, mihelyt tavasszal meghallotta az első dörgést, azt szokta neki mondani, álljon fel és nyújtózzon, mert úgy nagyobbra fog nőni. Hát ami azt illeti, az ő esetében ez valóban bevált, márpedig ez azt jelenti, hogy igenis létezik képesség és léteznek dolgok, amelyeket akarattal szabályozni lehet.
Kimerültén, bőrig ázva, éhesen kúszott be a sátrába. Meleg, száraz ruhába bújt, rágicsált valamit száraz fejadagjából, azután mély, eszméletlen álomba merült.

 

Június 4. Az idő nem javult, ha lehet még rosszabbodott. Reisman megkapta a Bowsprit jelzetű üzenetet, vagyis huszonnégy órával elhalasztották az akciót. A La Manche-ban viharos szél tombolt, orkán dühöngött az invázióra kijelölt francia partok mentén, s a kedvezőtlen időjárás kihatott messze Franciaország belsejére is. Reisman embereit a ponyvás teherkocsi rakterében gyűjtötte össze, s éppen beszámolt nekik a halasztásról, amikor valaki hangosan megdöngette a hátsó zárólapot: az egyik tábori lelkész föltornászta magát a kocsira és bedugta fejét a sátorlapok között.
– Ha az emberei egyházi segítséget kívánnak, most rendelkezésükre állunk – jelentette be minden bevezetés nélkül.
– Rendben van – egyezett bele Reisman. Ezúttal valóban hálás volt, amiért félbeszakították, mert meglátta a csoport tagjainak arcán a növekvő feszültséget – ez alól még Kinder és Bowren sem volt kivétel –, s abban reménykedett, hogy a lelkészek megjelenése talán enyhíti a légkört. – Javasolom, hogy valamennyien imádkozzanak derült időért, hogy fölszedhessük a sátorfánkat!
Az emberek kezdtek lekászálódni a teherkocsiról, amikor hangos Százados! kiáltás állította meg őket.
Samson Posey kiáltott. Arcizmai erősen rángatóztak, amikor megkérdezte: – Azt akarja, hogy véget érjen a vihar?
– Ez a leghőbb vágyunk, Posey – felelte Reisman.
Samson teljes hosszában kihúzta magát, s noha meg kellett görnyednie, nehogy beverje a fejét a ponyvaborításba, hatalmasan tornyosult föléjük.
– Én meg tudom állítani az esőt! – jelentette ki, azután, amikor látta néhány társának gúnyos mosolyát, s attól tartva, hogy a százados nem engedi tovább beszélni, gyorsan folytatta: – Olyan helyen születtem, ahol gyakori a szárazság... és amikor néha áldott eső esik, akkor túl sok van belőle, túl gyorsan jön, így azután el kell állítani. Láttam ezt többször is, és tudom, hogyan kell csinálni.
Archer Maggot elkáromkodta magát, ügyet sem vetve a lelkész jelenlétére. – Egy nagy szart, főnök... én amondó vagyok, hogy te elbasztad a dogot, és te hoztad ránk az esőt azzal az istenverte Naptáncoddal!
– Hallja-e, ne gúnyolja! – förmedt rá a lelkész. – Bármiben hisz is... ha egyáltalán hivő... ne gúnyolja!
Reisman magában köszönetet mondott neki a közbeavatkozásért. – Csak rajta Posey, folytassa – mondta. – Mire lenne szüksége?
– Botra... ilyen hosszúra – magyarázta izgatottan Samson, kezével mutatva a bot hosszát. – Vörös festékre... ez minden. Ha kaptam képességet a Naptánctól... még ha egészen kicsit is... eső elmegy.

 

Samson kihegyezte a botot, azután bekúszott kis sátrába, ahol a Kinder százados által hozott vörös festék maradékát tárolta. Vörösre festette a botot, ismét levetkőzött derékig, majd kivitte a botot a szabadba. Vagy húsz méterre a sátrától mélyen beszúrta a sáros földbe. Lekuporodott mellé, ügyet sem vetett a viharos szélre és imádkozni kezdett.

 

Virradatkor még mindig kint guggolt, látszólag mit sem törődve az elemekkel. Többen ételt és forró kávét vittek neki amit egy sátorponyva védelmében, szabad tűzön főztek, de Samson elhessegette őket. Jóval később, még mindig esett, egy motoros futár érkezett, átcaplatott az iszaptengeren és átnyújtott Reismannek egy levelet. A százados attól tartott, hogy ismét elhalasztják, vagy éppenséggel teljes egészében lefújják az akciót. Elolvasta a parancsot, azután odalépett a guggoló indiánhoz, föléje hajolt és szinte saját szavában is kételkedve azt mondta neki: – Most már abbahagyhatja, Posey. Foganatja volt.
Samson felfelé fordította arcát az esőnek és zavartan tekintett Reismanre.
– Még mindig esik, az isten verje meg! – dörmögte dühösen.
– Még esik, főnök... de később már el fog állni, éppen, mire szükségünk lesz rá. Higgyen nekem... bármit tett is, foganatja volt. A meteorológus azt mondja, ma éjszaka derült idő lesz a célpontunk fölött... holnapra pedig a sereg számára is tiszta lesz az idő a tengerparton. Indulunk.
Mire fölkészültek arra, hogy beszálljanak a repülőgépbe, a reptéren elállt az eső. Valamennyien követték Reisman példáját és üdvözölték a büszkén feszítő Samson Poseyt. Jóllehet késő estére járt, a két órával előretolt angol nyári időszámítás következtében még világos volt.
Clyde Bowren szakaszvezető megragadta Reisman kezét. Azt a parancsot kapta, hogy vigye vissza a teherkocsit Marston-Tyne-ba és ott jelentkezzék feletteseinél – de sehogysem volt ínyére ez a megbízatás.
– Irtó nagy élmény volt, uram – szólalt meg. – Köszönöm, hogy megmentett a halálos unalomtól. – Egy pillanatra habozott, mintha még mást is akarna mondani. – Megyek, még egyszer ellenőrzöm az embereket, százados... megbizonyosodom, hogy mindenük megvan-e.
Reisman figyelte, amint odabaktat az ejtőernyőket és felszerelésüket felcsatoló emberekhez, azután Stuart Kinderhez fordult.
– Ajánlok magának egy fogadást, Stu – mondta. – Még mielőtt visszaérnék, maga már őrnagy lesz.
Kinder is szeretett volna könnyedén válaszolni valamit, de képtelen volt rá. Egyszerűen nem vitte rá a lélek. Komor arccal sok szerencsét kívánt Reismannek.
– Londonban leszek. Nagyon várom vissza – mondta tehetetlenül.
Egyikük sem vette észre, amikor Bowren megkerülte azt a területet, ahol a piszkos tizenkettő készülődött, s azt sem, hogy gyorsan földobja a repülőgépre az előre odakészített zsákot, fegyvereket és ejtőernyőt; már régóta bízott abban, hogy eljön az alkalmas pillanat erre és meglesz a bátorsága is, hogy éljen az alkalommal.
Reisman szerte a repülőtéren rengeteg teherkocsit és dzsipet látott föl-alá robogni, a légideszantegységek is kezdtek gyülekezni repülőgépeik körül. Előző nap az egyik tábori lelkész kissé bűntudatosan megvallotta neki, hogy amikor Breed ezredes megtudta, a piszkos tizenkettő ő előtte indult, azt követelte tőle, mondja meg neki, mire készül Reisman bandája.
– Különösen az izgatja – nyögte ki tapintatosan –, vajon maguk is a jelzőegységek között lesznek-e. Sőt azt is mondta, hogy ott süllyedjen el, ha leugrik egy olyan jelzőrakéta alapján, amelyet a maga emberei lőttek fel.
Reisman elmosolyodott Breed engesztelhetetlenségén, s csak annyit jegyzett meg: – Nem... biztosítsa az ezredest, hogy nem tartozunk a jelzőegységek közé. Másutt van dolgunk. – Úgy vélte, ennyivel tartozik neki.
Már egy ideje a levegőben voltak, amikor Reisman előrement, hogy a pilótával megtárgyalja az útirányukat és a cél fölé érkezés várható idejét; a pilótafülkében ott találta Bowren szakaszvezetőt, amint kuporogva, lenyűgözve bámulta a repülők tevékenységét.
– Maga nem jöhet velünk – igyekezett Reisman túlharsogni a motorok dübörgését. – Hordja el innen magát, de azonnal!
– Azt hiszem, éppen a Csatorna fölött repülünk, százados. Azt akarja, hogy visszaússzak?
– Ez nem sétakocsikázás, Clyde. Fegyveres gyilkosok várnak ránk az út végén.
– Nézze, százados, itt magával is fegyveres gyilkosok vannak, és az az érzésem, hogy nemsokára segítségre lesz szüksége – mondta Bowren. – Egyébként ugyanolyan keményen dolgoztam, mint ezek a haramiák, és vigyen el a nyavalya, ha eltűröm, hogy azt képzeljék, olyasmit is tudnak, amit én nem tudok.

 

Miközben a repülőgép déli irányban, a bretagne-i part felé tartott, jóval a Cotentin-félszigettől nyugatra szelve át a La Manche-t, hogy elkerülje a sűrű éjszakai forgalmat, Reisman, Bowren és a piszkos tizenkettő kibújtak a hevederjeikből, lerakták a felszerelésüket és gyorsan átöltöztek. Az amerikai egyenruhák helyett német uniformisba bújtak, fegyvereiket is kicserélték, azután átcsomagolták zsákjaikat és a tehertartályokat.

 

Reisman félt. Gyomrában és torkában érezte a félelmet. Voltaképpen ez meg sem lepte, nem is nagyon izgatta. A bevetés előtti pillanatokban mindig félt. Bowren is félt. Reisman tekintetéből állapította meg, s abból, ahogyan a gép falához erősített mélyített ülésen fészkelődött. Az azonban meglepte, hogy a piszkos tizenkettő kivétel nélkül valamiféle sajátos nyugalommal ülve mered maga elé. Annyi mindenen hajszolta keresztül őket, annyi érzelmi és fizikai akadályt kellett leküzdeniük a kiképzés során, hogy ezt most, a valóságot – villant át a fején – talán hirtelen felszabadulásként érzékelik.
Az ugrást irányító ejtőernyős megjelent az ülések közötti folyosón, Reismanhez lépett és fölé hajolt. – Szedelődzködjön, százados. Hamarosan ott leszünk. – Az egyenruhaváltástól azonban annyira megváltozott a külsejük, hogy ezt már ő is megsokallta. – Mi a fenét követtek el maguk, hogy ilyen piszkos munkát érdemeltek ki? – kérdezte.
– Nem annyira arról van szó, hogy mit követtünk el – ordított vissza Reisman –, inkább az elvégzendő munka érdemel meg minket.
Az ajtó fölött kigyulladt a piros fény és Reisman jelt adott a többieknek, hogy szedelődzködjenek. Noha nem volt ínyére, úgy határozott, ezúttal utolsónak ugrik, hogy meggyőződjék róla, mindenki kiugrik-e. Bowren előrelépett és a sor élére állt. Reisman Bowrentől kiindulva végignyomakodott a keskeny átjárón, még egyszer végigvizsgálta a felszereléseket, megtapogatta az emberek kezét, karját, vállát, s jobb nem jutván az eszébe, mindegyiknek odasúgta: – Isten óvja! – Mi egyebet mondhatott volna, legfeljebb azt, hogy ha drága az életed, jobban teszed, ha ott leszel, ahol lenned kell, méghozzá egy darabban, mire én odaérek.
Bekapcsolta ejtőernyőjét, ellenőrizte az előtte álló felszerelését, utána a magáét. A pilóta lelassította a motorokat, hogy kevesebb zajt csapva érjenek a leugrási övezet fölé. Egyszerre csak a távolból meghallották a légvédelmi lövegek dörgését. Megkezdődött tehát a rendező pályaudvar elleni légitámadás, amelynek el kellett vonnia róluk a németek figyelmét. Fölvillant a zöld fény. Reisman előre sorjázott és utolsóként ő is kiugrott emberei után. Mögötte az ugrást irányító katona kilökte az ajtón a tartályokat szállító ejtőernyőket.

 

10.

Myron Odell minden ízében remegve állt a rábízott lakosztály hálószoba-faliszekrényében. Amikor valamivel korábban belopódzott, a szobák sötétben, üresen tátongtak. A szekrényben egy német tiszt egyenruhái és néhány női ruhadarab lógott. Odell valósággal elcsodálkozott azon, hogy valóban itt van, ezen a helyen, s készülődik arra, hogy elkövesse azt, aminek megtételétől irtózik.
Tudta, hogy szerte a hatalmas épületben és a kastély körüli térségen a többiek is nyilván zavaró esemény nélkül elértek rendeltetési helyükre, mert semmilyen hang vagy zaj nem árulkodott az ellenkezőjéről. A százados és Sawyer akik náci ezredesi, illetve őrnagyi egyenruhát viseltek – hála Reisman folyékony német tudásának és hamis papírjainak – sikeresen túljutottak a főépület bejárati ajtaján. Elkalauzolták őket a számukra kiutalt szobákba, azután akadálytalanul barangolhattak a kastélyban, az előre kitervelt módon kinyitottak bizonyos ajtókat, ablakokat és beengedték Odellt, Bowren szakaszvezetőt meg a többieket. Odell pontosan tudta, ebben a pillanatban ki hol várakozik, s hogy a kint elhelyezkedőknek mit kellett már eddig elvégezniük, hogy betartsák az ütemtervet. A támadásra a jelt, a megegyezés szerint, azoknak az időzített bombáknak a robbanása adná, amelyeket a százados és Sawyer helyeztek el a Kriegsspiel termében és a hírközlő központban, továbbá annak a robbanótöltetnek a detonációja, amelyet Glenn Gilpinnek mostanra már föl kellett erősítenie a háztetőn, a magas rádióantennára. Ez utóbbit 00.15-kor kell Gilpinnek robbantania, amikor Normandiában földet érnek az első szövetséges ejtőernyős-alakulatok. Persze az is megeshet, látta előre a terv, hogy túl korán következik be ez a pillanat, amennyiben már előbb eldördülnek lövések, jelezve, hogy valamelyiküket fölfedezték. Ebben az esetben Odellnak be kell rontania a szobákba, le kell kaszálni mindenkit, akit ott talál, hasonlóképpen azokat is, akik a folyosón az útjába kerülnek, azután ki kell törnie a házból, visszavonulnia az autóparkolóba, onnan majd Reisman eligazítja őket. Ha ezt megelőzően kénytelen ölni, azt néma csöndben kell elvégeznie – így szólt a terv.
Készenlétben tartotta rohamkését, közben szánakozva és borzadva gondolt az első vérre, amelyet kiontottak. Tőle nem várták el, hogy öljön, meg sem tudta volna tenni akkor olyan módon, ahogyan az történt. De Maggot és Posey, Lever és Jimenez önként jelentkeztek; ketten jutottak egy ellenséges katonára, miközben a százados elterelve a németek figyelmét, merészen az út közepén lépdelt a kastély felé. Odell még mindig maga előtt látta most, amint egymagában a sötétben várakozott, a leszúrt és megfojtott iszonyú holttesteket, amelyeket fél mérfölddel a kastély előtt, egy úttorlasz mögül vonszoltak elő és rejtettek el a gyümölcsösben. Az emberek arcán a legkülönfélébb érzelmek tükröződtek: undor, megvetés, az öles vad izgalma.
– Ezek az ötödik hadosztály ejtőernyősei. Kitűzték a Kriegsspielt – kiáltotta lelkesen a százados, amikor fölpillantott a hullákról, amelyek alapján fenti megállapítását tette. – A tábornokok tehát úton vannak, vagy már meg is érkeztek.
Pinkley és Smith a folyó felé vette útját, az egyik kelet felől, a másik nyugat felől kerülte meg a kastélyt; mindketten a csónakházhoz igyekeztek. A többiek két csoportban indultak: Napoleon osztaga, közöttük Odell is, aknákat, robbanótölteteket és buktató drótakadályokat helyezett el azokon az utakon, amelyekben a náci erősítéseknek kellett érkezniük, mihelyt megkezdődik a csata a kastélyban. Bowren szakaszvezető is velük tartott, magától értetődően beleilleszkedett a terv gépezetébe, amelyet oly jól ismert, jóllehet eredetileg nem volt szerepe benne. A második csoport – Herr Oberst Reisman, Herr Major Sawyer, Einfache Soldaten Posey, Franko és Wladislaw – gyorsított menetben elérték a kastély autóparkolójába vezető kocsifelhajtón keresztbe épített fakapukat. Odell nem látta ugyan hogyan történt, de mire ő és társai a falon kívül befejezték munkájukat és odaértek a parkoló kapujához, a két német őr, aki „Wer da! Zeigen Sie mir Ihre Ausweise!” felszólítással válaszoltak a százados határozott bebocsátási követelésére, már halott volt. Gyorsan, némán haltak meg, Franko és Wladislaw közvetlen közelről hangtompítós 22-esével eresztett golyót a fejükbe, s most azok ketten foglalták el a helyüket, akik megölték őket.

 

Az őrség hálóterméül szolgáló különálló szolgáltatóépület külső lépcsőjén állva Napoleon White bekémlelt egy ablakon és figyelte, hogyan kártyáznak a szolgálaton kívüli katonák. Tudta, hogy csak 02.00-kor lesz őrségváltás, és sajátos módon teljes biztonságban érezte magát; lazított, mintegy messziről szemlélte, mit cselekszik. Pinkleynek és Smithnek addigra már végeznie kellett a csónakház mellett őrködő két német katonával – Smith közben nyilván az utolsó pillanatig azon tépelődött, vajon Istennek vagy a Gonosznak tetsző dolgot művel-e. S mivel nem szólalt meg a riadó, Napoleon joggal feltételezhette, hogy az egyik gyorsjáratú motorcsónakot csöndben és véglegesen használaton kívül helyezték, a másikat pedig csak ők tudják beindítani a megfelelő huzalok újbóli összeillesztésével. Smith a tartalék áramfejlesztő mellett várakozik majd, hogy lekapcsolja, mihelyt Reisman a kastély alagsorában elvágja a külső áramforrást. Pinkley pedig feltehetően már behatolt a csónakház és a főépület közötti földalatti átjáróba. Géppisztollyal, karabéllyal és gránátokkal akár egy egész hadsereget is föl tudna ott tartóztatni, s bárkit megállíthat, aki a folyón át próbálna menekülni.
Napoleon egyszerre csak, teljesen váratlanul lépteket hallott a vaslépcsőn. Menekülésre már nem maradt ideje. Elfordult az ablaktól meg a közeli ajtótól, nekitámaszkodott a korlátnak és lefelé nézett az udvarba, az autóparkoló irányába. Megmarkolta a hangtompítós 22-est, ujjaiban remegtek az inak és izmok, a hideg futkározott a hátán – csak abban reménykedett, hogy nem kell még most, időnek előtte használnia a pisztolyát. Hátulról németül köszöntötte valaki, Napoleon válaszolt, röviden néhány szót váltottak, azután a katona belépett az őrség pihenőszobájába; Napoleon lefejtette verejtékes tenyerét a pisztoly agyáról és megkönnyebbülten, hatalmasat lélegzett. A sötétben a német katona nem látta az arcát és a kezét. Elhitte, hogy ő is német.
Az autóparkolóba vezető kapu felől mozgolódást hallott. Figyelte, ahogy Franko és Wladislaw kitárja a kaput és egy német tábornoki lobogós személykocsi siklik be rajta. Látta, hogy a tábornok és a kíséretében levő tisztek peckesen áthaladnak az udvaron és a főkapun át eltűnnek az épületben. Azután visszalépett az ablakhoz és tovább figyelte a kártyázókat. Fehérek voltak, nácik voltak, mégis tudta, hogy nehezére fog esni megölni őket. Nem érezte már azt az izzó gyűlöletet, mint amikor Reisman kiszabadította a marston-tyne-i börtön siralomházából. Eszébe jutott a felszabadított néger rabszolga imádsága, amelyre apja tanította kisfiú korában: Uram, nem azok vagyunk, amik lenni akarunk, nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene és nem azok vagyunk, amik leszünk; de hála neked. Uram, nem azok vagyunk, akik voltunk.

 

Roscoe Lever egy második emeleti hálószoba elsötétítő függönye mögött várakozott. Az ablakhoz csomózott egy kötelet, arra az esetre, ha túl forróvá válna a helyzet és menekülnie kellene. Egy cselédlány lépett a szobába. Lever tisztán látta, de a lány nem vette észre őt. Idegesen járkált föl-alá, újra meg újra az órájára pillantott, s láthatóan már alig várta, hogy távozhasson. Levert kiverte a verejték és remegés fogta el. Eszébe jutott az a teljesen kiszolgáltatott nő a birminghami ékszerészboltban. Most ismét ugyanazt a hatalmat érezte e nő felett is, amint akkor. Az órájára nézett, azután a nőre, azután ismét az órájára. 23.50 volt. Már nagyon közelgett az idő... de ha arra gondolt, hogy megsebesülhet, vagy meghalhat...
Amikor a cselédlány kinyitotta az ajtót – ekkor már kabátban volt és kezében egy szövettáskát szorongatott –, Lever megindult feléje. A lány idegesen végignézett az előcsarnok-folyosón, mintha arra készülne, hogy futásnak ered vagy olyasmit akarna csinálni, ami tiltva van. Lever elkapta, tenyerével befogta a száját, hogy elfojtsa a sikolyát, azután tört franciasággal és németséggel könyörgött a lánynak, fenyegette, hízelgett neki. A lány viaskodott vele – a német katonával, aki meg akarja erőszakolni –, könyörgött neki franciául és tört németséggel, azt mondta, hogy mennie kell, ha nem viselkedik rendesen, beárulja a tiszteknek, hogy másnap este majd találkozik vele, de most engedje az útjára – csakhogy mindebből Lever egy szót sem értett. Leteperte az ágyra, rávetette magát és nem vette észre, hogy a lány kétségbeesetten a táskájában kotorászik, amíg meg nem találta az ollóját. Előrántotta és beledöfött Lever mellébe.
Roscoe Lever haláltusájának utolsó szavai azok voltak, hogy ő a lánnyal van, hogy ő nem fritz, hogy ő amer...

 

A kastély parkja közelében kijelölt őr helyén Samson Posey büszkén ismét ellenőrizte az időt azon az órán, amelyet a századostól kapott. Éjfél volt – 24.00, ahogy megtanulta a hivatalos megjelölést –, és tudta, hogy hamarosan eljön az ideje. Egyedül maradt, s ennek örült is, mert nem volt bizonyos abban, vajon a százados vagy bárki a csoportból helyeselné-e a külsejét. Levetette a súlyos, csúf német egyenruhát, helyette saját rövidszárú csizmáját és amerikai tábori öltözetének nadrágját vette föl. Mellkasa meztelen maradt, hosszú fonatokban alácsüngő haját nem rejtette el, arcát pedig indián harcosként sárga-feketére festette. Nála volt az a nehézgéppuska és lőszer, amelyet a német úttorlasznál zsákmányoltak, azonkívül valóságos arzenált tartott készenlétben könnyebb fegyverekből és kézigránátokból, hogy visszaverhesse mindazokat a náci csapatokat és járműveket, amelyek feltehetően majd a kastély felé áramlanak, mihelyt a csata megkezdődik. Készen állott a harcra, alig várta, hogy belevethesse magát.
Myron Odell hallotta, hogy több személy lép be a lakosztály nappali szobájába. Hallotta, hogy egy férfi beszélget és nevetgél egy nővel. Hallotta, hogy léptek közelednek a hálószoba felé, valaki bejön és a szekrény elé lép. Érezte, hogy belei szinte maguktól üríteni kezdenek, de iszonyatos erőfeszítéssel és akaraterővel visszatartotta magát. Ekkor kinyílt a szekrényajtó, ő pedig remegő kézzel előreszegezett rohamkését egy csinos, fiatal nő hasába döfte.
Borzadva, dermedten, még mindig a kést szorongatva, vértől borítottan meredt maga elé, s ekkor eszébe jutott az a másik alkalom... a meztelen lány, a fájdalma, vak dühe, a sebészi műszer-szekrény, a szike, az iszonyú sercegő hang, amint a szike behatolt a testébe, a vér... és fölsikoltott:
– Bűnös vagyok!... Úristen, bűnös vagyok! – s ezzel, mintha démonok üldöznék, rohanni kezdett, közben hisztérikusan üvöltött és egész lényét eltöltötte a vérszomj. A külső szobában homályosan megpillantott egy pisztolyt szegező náci tisztet. Hallotta, hogy dörren a fegyver, érezte, hogy a golyó belefúródik a vállába, majd a földön fetrengve tüzelni kezdett Schmeisser-géppisztolyából. Fölpattant, végigszáguldott a folyosón, egyik kezében a véres rohamkéssel hadonászott, a másikkal megállás nélkül tüzelt a Schmeisserből és közben egyre csak őrjöngve ordította:
– Bűnös vagyok! Bűnös vagyok! Bűnös vagyok...

 

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK
HADSEREGE

STRATÉGIAI HADMÜVELETEK HIVATALA
A LÉLEKTANI HADVISELÉS OSZTÁLYA

EURÓPAI HADMŰVELETI ÖVEZET
EGYESÜLT KIRÁLYSÁG
HPf. 400

 

1944. június 15.

Tárgy: Az Amnesztia-akció személyi állományára és célkitűzéseire vonatkozó, a keltezés napjáig befutott felderítői jelentések összegzése és értékelése.

Megküldendő: Főparancsnok, SZEEF, EHÖEÁH HPf. 400 Francis Denton ezds. SHHEHÖ HPf. 400 Max Armbruster őrgy. SHHEHÖ HPf. 400 (a 4. sz. másolat) visszatartva Stuart Kinder őrgy.-nál
SZIGORÚAN TITKOS!

 

Miután az akció befejeződött és elegendő idő telt el ahhoz, hogy az abban foglalt feladat sikere részlegesen kiértékelhető legyen, alulírott az alábbi jelentést terjeszti fel:

1. A katonai felderítés forrásai:
a) Elsődleges forrás Bowren, Clyde (azonosítási szám 20467050) szakaszvezető, Katonai Rendőrség. Beszámolóját az 1. hadosztály elhárító tisztje (G2) jegyzőkönyvezte a franciaországi, normandiai Carentanban, a Veszteségeket Ellenőrző Központban, 1944. június 14-én, körülbelül 16.00 órakor. Bowrenre előző reggel, körülbelül 08.00 órakor akadtak rá súlyos sebesülten, félig eszméletlen állapotban az 1. hadosztály felderítő járőrei, amelyek St. Lôtól északra átszivárogtak az ellenséges állásokon; figyelmetlenül német hadifogolynak minősítették. Amikor jelentést tett az 1. hadosztály egyik elhárító tisztjének, Bowren szakaszvezető sebesülése és az erre rendelt különféle gyógyszerek következtében nem volt még teljesen öntudatánál. (Megjegyzés Bowren szakaszvezető személyéhez: Jelenleg engedély nélkül távollevőként tartják nyilván alakulatánál, az angliai Somerset grófság, marston-tyne-i 51. Büntető Kiképző Központban. Alulírott azonban kijelenti, hogy a maga részéről személyesen ismeri Bowren szakaszvezető múltját, tanúsíthatja jellemét, továbbá azt, hogy itt nem közönséges engedély nélküli távollétről van szó, amely esetében a katonai szabályzat alapján kell vagy kellene eljárni ellene fegyelmi eljárás vagy hadbírósági tárgyalás formájában. Alulírott ehelyett azt javasolja, hogy Bowren szakaszvezetőt haladéktalanul utalják őrmesteri rangban a Lélektani Hadviselés Osztálya, SHH hatáskörébe; továbbá, hogy megfelelő dicséretben részesüljön a hősies akcióban való részvételért, amire önként vállalkozott; végezetül, hogy állandó szolgálattételre helyezzék az SHH londoni Lélektani Hadviselés Osztályára a lehető legkorábbi időpontban, mihelyt azt sebesüléséből való felépülése lehetővé teszi.)
b) Másodlagos, ámde nagyon örömteli és releváns információs forrás – amely legalábbis részlegesen és ideiglenesen alátámasztja e jelentés egyik igen lényeges aspektusát: miszerint John Reisman szds, az Amnesztia-akció parancsnoka életben maradt – az a két, némileg talányos és személyes írásos üzenet (1. másolatokat a függelékben) és egy hiteles veszteséglista (1. másolat a függelékben), amelyeket Bowren szakaszvezető egyenruhájában találtak, amikor visszahozták a szövetséges vonalakba. A Stuart Kinder századosnak (sic) címzett egyik üzenet ezt tartalmazza: „Mondja csak, mi a fenét mondott Bonaparte Napoleon a touloni csatában?” A másik, Armbruster őrnagynak címzett üzenet ezt tartalmazza: „Sikáld ki a kádat, tartsd forrón a vizet, Max!”
c) További információs források a francia ellenállási mozgalom ügynökei, valamint lehallgatott német közlemények.
2. Veszteségek:
Az erre vonatkozó információs források, többek között, Reisman százados hiteles listája, Bowren szakaszvezető szóbeli jelentése, a francia ellenállási mozgalomtól származó értesülések, továbbá hozzávetőleges feltételezések az akció időpontja, 1944. június 5. és a jelentés keltezése között eltelt idő alapján, valamint az a körülmény, hogy egyes állományba tartozó személyek nem jelentkeztek a szövetséges egységeknél.
a) Halottak: Odell, Myron; Lever, Roscoe K.; Smith, Calvin Ezra; Gilpin, Glenn; Franko, Victor.
b) Sebesültek: Bowren, Clyde; White, Napoleon; Jimenez, Luis.
c) Eltűntek: Posey, Samson; Sawyer, Kendall T.; Wladislaw, Joseph; Pinkley, Vernon; Maggot, Archer; Jimenez, Luis (sebesültként is feltüntetve); White, Napoleon (sebesültként is feltüntetve); Reisman, John, százados (feltehetően megsebesült).
3. Az akció értékelése:
a) Célkitűzés: Meglepni és megölni a német hetedik hadsereg meg nem határozott számú tábornokát és magas rangú tisztjét, akik esetleg a franciaországi Rennes melletti Château de la Vilaine-ben gyűltek össze 1944. június 5-éről 6-ára virradó éjszaka egy Kriegsspiel megtartására. A támadást a maximális hatékonyság céljából az első szövetséges ejtőernyős-alakulatok Normandiában való földet érését megelőző órákra időzítették, anélkül hogy a szövetséges felderítés biztos tudomással bírt volna arról, vajon az ellenséges főtisztek ott tartózkodnak-e majd vagy sem.
b) Tervek és kiképzés: Kiválóan megtervezve és kivitelezve Reisman százados vezetésével, amint azt alulírott folyamatosan ellenőrizte 1944. február 26. és 1944. június 5. között.
c) Személyi állomány: Dacára az Amnesztia-akció személyi állománya jelleme, múltja és képességei támasztotta hallatlan akadályoknak (az úgynevezett „piszkos tizenkettő” a hadbíróság által gyilkosság, nemi erőszak, rablás és egyéb erőszakos bűncselekményekért halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélt tizenkét köztörvényi bűnöző volt), alulírott jól megfontolt véleménye szerint egy szokványosabb összetételű vagy éppenséggel kiváló katonákból álló csoport esetleg nem bizonyult volna alkalmasnak, vagy nem tett volna eleget feladatának olyan szorgalommal, vagy nem tanúsított volna olyan kiváló magatartást hasonló körülmények között.
d) Beszámoló a harci feladatról: Önálló és részletes jelentés készül mihelyt Bowren szakaszvezető megfelelően felépült vagy mihelyt a jelenleg „eltűntként” feltüntetett személyek közül egyesek jelentkeznek a szövetséges alakulatoknál. Az alábbiakban ismertetett események és részletek szinte kizárólag Bowren szakaszvezetőnek 1944. június 14-én az 1. hadosztály elhárító tisztjének tett szóbeli jelentésen alapulnak, továbbá némely pontban azokon a részleges megegyezéseken, amelyekre a francia ellenállási mozgalom hírszerző szolgálata közlései, valamint az ellenséges felderítés elfogott, illetve lehallgatott közleményei alapján következtetni lehetett.
1. A tervnek megfelelően, titokban és sikeresen megvalósult a behatolás a kastély parkjába és épületeibe a támadás előre megállapított időpontját – 1944. június 6., 00.15 megelőzően. Az akció ezen szakaszában az ismert ellenséges veszteség: hat halott. A támadás azonban időnek előtte, megközelítőleg tíz perccel a kitűzött időpont előtt indult meg – ez azonban láthatóan nem befolyásolta hátrányosan az akció végrehajtását. Bowren szakaszvezető ezt azzal magyarázza, amit Reisman százados és Luis Jimenez beszélgetéséből hallott, amikor a kastélybeli csata túlélői megbeszélés szerint találkoztak Reisman századossal az autóparkolóban, mielőtt elmenekültek volna a château környékéről. Reisman százados Myron Odell hollétéről kérdezősködött; e volt egészségügyi katonára Bowren szakaszvezető és Napoleon White sebeinek bekötözésére lett volna szüksége. Jimenez ezt válaszolta: „Meghalt, százados. Megőrült. Ő kezdte ezt az egész kibaszott (sic) balhét. Hallom ám, hogy lerohan az előcsarnokba és azt ordítozza: »Bűnös vagyok!... Bűnös vagyok!« „
2. Feltételezhető ezért, hogy Odellt az ellenség H-óra M-perc előtt fölfedezte rejtekhelyén, s ő képtelen volt teljesen zajtalanul védekezni, jóllehet éppen erre volt parancsa és erre képezték ki ilyen vészhelyzet esetére. Ugyanis ezzel a lövöldözéssel kezdődött meg nyilvánvalóan a kastély főépületén belüli csata. (Megjegyzés Myron Odell személyéhez: Azon hónapok folyamán, amikor alulírott ismerte és együtt dolgozott vele, Odell minduntalan azt hajtogatta, hogy ártatlan abban a gyilkosságban, amelyért hadbíróság elé állították. Most már csak az feltételezhető, ha Jimenez a valóságnak megfelelően számolt be az eseményekről, hogy harc közben vagy közvetlenül ezt megelőzően Odell-lel valami lélektanilag nagy jelentőségű esemény történhetett, melynek nyomán végül is megvilágosodott előtte, hogy valóban elkövette azt, amiben bűnösnek találták és elítélték.)
3. Ami az akció célját illeti – bizonyos fontos ellenséges magas rangú személyek likvidálása –, megállapítható, hogy jóllehet Reisman százados és emberei az előrelátó tervezésnek köszönhetően megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltak, továbbá, hogy jóllehet a németek valóban kitűzték a Kriegsspielt, Bowren szakaszvezető beszámolója szerint a csatát megelőző órában Reisman százados, aki náci gyalogsági ezredesi egyenruhája révén szabadon mozgott a kastély egész területén, megtudta, hogy a château haditanácstermében megtartandó játékot voltaképpen csak másnap, 1944. június 6. reggel 10.00 órára tűzték ki. A szövetséges partraszállás szempontjából ez előre kiszámíthatatlan fatális egybeesést jelentett, ámde Reisman százados csoportja nem tudott ennyit várni. Noha a legtöbb ellenséges tábornok csak másnap reggel érkezhetett meg, és alig néhányan tölthettek aznap az éjszakát a kastélyban, Reisman századosnak már nem maradt ideje arra, hogy módosítsa a támadási tervet.
4. Ami az akció célkitűzését illeti – bizonyos fontos ellenséges magas rangú személyek likvidálása –, az is tudott, hogy Stumpffeldt és Volkmann tábornokok 1944. június 5-én elhagyták parancsnokságaikat és a rennes-i Kriegsspiel helyszínére indultak, ahonnan nem tértek vissza. Másokról, mint például Hellmuth von Stollwitz tábornokról tudjuk, hogy jelen volt a kastélyban, megint mások egyáltalán nem érkeztek meg oda, vagy útközben visszafordultak, amikor tudomásukra jutott a szövetséges tevékenység. Feltételezhető, hogy legalábbis Stumpffeldtet és Volkmannt megölték a châteauban, s hogy ennyiben az akciót siker koronázta.
5. Egy mozzanat, amelyről Vernon Pinkley bizalmasan beszámolt Bowren szakaszvezetőnek, amikor az előre megállapodott módon összetalálkoztak az autóparkolóban, megerősíteni látszik azt, hogy legalább egy tábornokot valóban megöltek, amikor menekülni próbált a folyón. Pinkley kijelölt helye a csónakház és a főépület közötti földalatti átjáróban volt, hogy megakadályozza az ellenséges személyi állományt abban, hogy elérjék a gyorsjáratú motorcsónakokat, amelyeket már korábban üzemen kívül helyeztek, vagy meggátolja, hogy más módon elmeneküljenek a folyón. Pinkley beszámolt Bowren szakaszvezetőnek arról, hogy röviddel a tűzharc kirobbanása után hallotta: sok futó lépés közeledik felé a sötét alagútban. A menekülők zseblámpákat és lámpásokat használtak, így Pinkleynek alkalma nyílott lassan, nyugodtan és nagy pontossággal célozni rájuk. Az ellenséges személyek, láthatóan holtan, egymásra torlódtak, s néhány pillanat múltán Pinkley – azt állította – hallotta, hogy valaki feléje rohan és hol németül, hol angolul ezt kiáltozza: „Tábornok!... Tábornok!... állj!” már-már őt is lelőtte, amikor fölismerte Victor Franko hangját, majd rávilágítva zseblámpájával, meg is győződött arról, hogy nem tévedett. A zseblámpával négy halott németet is megvilágított – két tisztet és két közkatonát. Elmondta Bowren szakaszvezetőnek, hogy abban a pillanatban Franko dühösen rárivallt: „Megölted, te rohadék!” és hogy ő, mármint Pinkley, ezután megvizsgálta a halott egyenruháját és megjegyezte: „Az istenit... elkaptam egy tábornokot. Hát mi a fenét akartál tőlem, mit kellett volna tennem? Hazavittem volna emlékbe?” Pinkley elbeszélése szerint mindketten lihegtek még a csata izgalmától, jóllehet pillanatnyilag csak ők ketten tartózkodtak az alagútban. A távolból lövések zaja szűrődött be, és akkor ő, Pinkley, gyanakodva végigmérte Frankót és megkérdezte: „Tulajdonképpen mi a fenéért ordítottál rá? Mit akartál tőle?” Franko erre állítólag azt válaszolta: „Te istenverte hülye bunkó! Ő volt a mi kiutunk... talán az egyetlen.” Erre Pinkley, saját elbeszélése szerint pisztolyát Franko hasába nyomta és azt mondta: „Meg ne próbáld, Vic. Figyelmeztetlek... nem úszod meg szárazon.”
6. A fenti incidens, amely alátámasztani látszik egy német tábornok halálára vonatkozó feltételezésünket, egyben sajnálatos módon e jelentésnek egy negatív részét is bizonyítja. Erre az alábbiakban még részletesebben kitérünk, amikor Victor Franko cselekedeteivel és halálával foglalkozunk. De talán helyesebb, ha előbb ismertetünk Bowren szakaszvezető jelentéséből egyes más veszteségekre vonatkozó részleteket:
Calvin Ezra Smith – Pinkley közölte Bowren szakaszvezetővel, hogy miközben Frankóval visszavonultak a folyótól az autóparkolóba, belebotlottak Calvin Ezra Smith holttestébe; a tartalék áramfejlesztő mellett lőtték agyon, amelyet ezt megelőzően sikerült fölrobbantania. Körülötte hat halott német katona hevert, akiket Smith szemmel láthatóan kézigránátokkal és géppisztolytűzzel ölt meg. Találtak még három sebesültet is, ezekkel Pinkley meg Franko végzett, mert semmilyen lehetőségük sem volt foglyokat ejteni.
Glenn Gilpin – Bowren szakaszvezető szerint Gilpin sikeresen fölrobbantotta a rádióantenna tornyát a tetőn, alig néhány másodperccel azt követően, hogy megkezdődött a tűzharc. Jelentésében beszámol arról, hogy mind jómaga, mind Reisman százados látta Gilpin holttestét, amikor a százados áttámogatta a szakaszvezetőt az udvaron, az autóparkolóban veszteglő egyik német személygépkocsihoz. Bowren nem tudott járni, mert mindkét lábán megsebesült géppisztolylövedékektől. Gilpin feltehetően a háztetőről tüzelt az ellenséges katonákra, s amikor kötélen le akart ereszkedni, a német géppuskák eltalálták, s a mélybe zuhant.
Roscoe Lever – Bowren szakaszvezető közölte, hogy a csata egy korábbi szakaszában, még mielőtt megsebesült volna, amikor a német tábornokokat keresve végigfésülte a kastélyt, megtalálta Lever holttestét; egy ágyon feküdt, s egy közönséges olló meredt ki a mellkasából. Mivel valószínűtlennek tűnik, hogy egy német tábornok vagy katona ilyesféle fegyvert használt volna, találgatásra vagyunk utalva vajon pontosan mi történt Leverrel és ki ölte meg.
Napoleon White – Bowren szakaszvezető közlése szerint, amikor ő és Reisman százados beért az autóparkolóba, White több társával már ott várakozott rájuk. White erősen vérzett egy oldalán tátongó súlyos sebből, de azért tudott járni. A kastélyból még nem indultak üldözésükre az életben maradt ellenséges katonák, s egyelőre nem érkeztek meg a kívülről riadóztatott felmentő egységek sem. Jóllehet kevés vesztegetni való idejük maradt, Reisman százados ragaszkodott ahhoz, hogy mielőtt csoportokra osztaná embereit a menekülés érdekében, lássák el a sebesülteket. Kendall T. Sawyer, Joseph Wladislaw, Archer Maggot és Luis Jimenez parancsot kapott védelmi vonal kiépítésére, míg a százados bekötözte a sebesülteket és betámogatta őket az egyik gépkocsiba. Nagyjából ekkor ért a csoporthoz Vernon Pinkley és Victor Franko. Samson Posey a kastély parkjától kis távolságra várta, mikor rendelik vissza védelmi állásából, hogy csatlakozzék a menekülőkhöz, vagy hogy parancsot kapjon az esetleges náci felmentő egységek visszaverésére. Ami Napoleon White feladatát illeti, melynek során megsebesült, Bowren szakaszvezető visszaemlékezik egy White és Reisman százados közötti beszélgetésre; ez akkor folyt le, amikor az utóbbi szulfamid hintőport szórt az előbbi sebére és bekötözte a sebesültet. A százados az őrház felé bólintott, amelynek felszámolása White feladata volt, s elismerően jegyezte meg: „Jó munkát végzett odaát, hadnagy (sic). Senkit sem láttam kikúszni onnan. Halotti csönd van bent.” Mire White állítólag gúnyosan ezt válaszolta: „Hát igen, elintéztem alaposan... nagyon jó munkát végeztem. De tudja, százados... most megint csak az én egyéni indítékomból öltem, nem azért, mert maga megparancsolta. Azok a kibaszott (sic) nácik, amint megpillantottak, amikor beléptem az ajtón, elkezdtek kiabálni: »Schwarzer! Schwarzer! Schwarzer!« Ez volt az a pillanat, amikor megadtam nekik a magukét, és jól elintéztem őket!”
Luis Jimenez – Bowren szakaszvezető visszaemlékezik arra, hogy a százados éppen parancsot adott Jimeneznek, Sawyernek, Pinkleynek és Wladislawnak, induljanak a csónakházhoz és a folyón meneküljenek, amikor Posey állása irányából, a falon túlról, erős tüzelés kezdődött. Míg a másik három a motorcsónak felé rohant, Jimenez parancs nélkül kifutott a parkolóból, hogy visszahívja Poseyt és támogassa a visszavonulást. Bowren szakaszvezető szerint jómaga, White és Franko a német kocsi hátsó ülésein helyezkedett el, Reisman százados, aki a kocsit vezette, Maggot-val elöl ült, amikor kiszáguldottak az autóparkolóból Posey állása felé, amelyet szakadatlanul megvilágítottak az ellenséges világítórakéták. Éppen fölvillant egy ilyen rakéta, s fényénél meglátták, hogy Jimenez megtántorodik, elvágódik, amint már Posey közelébe ért, azután föltápászkodik, meggörnyedve továbbindul, közben kezét combjára szorítja, mintha megsebesült volna.
Samson Posey – Még ha figyelembe is vesszük, hogy Bowren szakaszvezető milyen állapotban volt, amikor szóbeli jelentést tett 1944. június 14-én az 1. hadosztály elhárító tisztjének, akkor is megállapítható, hogy visszaemlékezése Poseyre élénk és elképesztő, s a legnagyobb elismerést jelenti a SHO számára. A kocsiban ülők csak egy-egy szempillantásra láthatták Poseyt, de az a benyomásuk támadt, hogy Posey, aki az ute indián törzsből származott, valamiképpen megoldotta, hogy indián harcos módjára öltözzék és fesse be magát. (Megjegyzés: alulírott látta el festékkel és tollal magántermészetű, vallási szertartásra való felhasználás céljából, mégpedig 1944. június 2-án, parancsnoka kérésére. Feltehetően a maradékot becsomagolta a zsákjába, mielőtt ejtőernyőn leugrott volna Franciaország fölött.) Látták, hogy Posey dühödten tüzel egy zsákmányolt német nehézgéppuskával, s egyre-másra hallatlan pontossággal hajigál kézigránátokat az ellenségre. Azt is megfigyelték, hogy sok náci katona és jármű közeledik a védelmi állás felé. Az ellenség túlereje és erősen összpontosított tűzereje miatt, Reisman százados nem tudott a kocsival közelebb hajtani Poseyhoz, mert kocsija bizonyára találatot kapott volna. Ehelyett arra várt, hogy Posey és Jimenez feléjük vonuljon vissza, miközben ő és a kocsiban ülők, köztük a sebesültek is, géppisztolyaikból és karabélyaikból támogató tüzet zúdítottak az ellenségre. A németek láthatóan még nem vették észre a kocsit, mert nem válaszoltak a tüzelésükre és világítórakétát sem lőttek fel abba az irányba, ahol a kocsi állt. Ehelyett, Bowren szakaszvezető szerint, az ellenség láthatóan fokozta támadását Posey állásának megsemmisítésére. A kocsiban ülők látták, hogy Jimenez odaér Poseyhoz, valamit beszél vele és mutogatja neki a visszavonulás útját, arrafelé, ahol a kocsi várta őket. Ebben a pillanatban meglátták, hogy Posey félrelöki Jimenezt, kiugrik fedezéke mögül és közelharcba kezd két némettel, akik kúszva megkerülték állását balról. Jimenez föltápászkodott és átvette a géppuska kezelését. Napoleon White, sebesülése ellenére, kísérletet tett arra, hogy kiszálljon a kocsiból és Posey segítségére siessen. Reisman százados azonban megállította. Bowren szakaszvezető emlékezik arra, hogy a százados White-ra kiáltott: „Nem, hagyja csak! Ha még száz évig élne is, soha többé nem lesz ilyen nagyszerű pillanata!”
Victor Franko – Cselekedetei és halála sajnálatos módon az egyetlen bizonyítottan negatív mozzanat az úgynevezett piszkos tizenkettőnek ezen akció során tanúsított hűségéről és tetteiről készített értékelésben. Bowren szakaszvezető állítása szerint a gépkocsi elszáguldott az úton, ellenkező irányban attól a helytől, ahol egyre több náci katona rohamozta Posey állását. Pillanatokon belül azonban erős ellenséges úttorlaszt világítottak meg a kocsi fényszórói. Franko pánikba esett – de meglehet, már régóta tervezte ezt – és ráordított Reisman századosra, hogy állítsa le a kocsit és adják meg magukat a németeknek. A százados viszont Bowren szakaszvezető állítása szerint, a legnagyobb sebességre kapcsolt, hogy áttörje a tönktorlaszt. Bowren szakaszvezető ekkor meghallotta, hogy Franko a trágárságok valóságos özönét zúdítja parancsnokára, majd Schmeisser-géppisztolya csövét a százados tarkójába nyomja. Abban a pillanatban, amikor az úttorlasz mögött álló német katonák rádöbbentek arra, hogy a kocsi nem fog megállni és tüzet nyitottak, Bowren szakaszvezető, aki 45-ös automata pisztolyát kibiztosítva tartotta, hogy szükség esetén tüzelhessen a németekre, két golyót eresztett Frankóba. Amikor a kocsi belerohant az úttorlaszba és áttört a szabad útra, Franko holtteste kizuhant a kocsiból.
e) Jelentés a túlélők tevékenységéről és az ellenséggel, valamint baráti francia polgári lakosokkal való érintkezésről az 1944. június 6. és 1944. június 13. közötti továbbá az ezt követő időszakban:
1. Erre vonatkozóan meg kell várnunk, hogy Bowren szakaszvezető önálló, részletes jelentést írjon, amelyet azután egybevethetünk a francia ellenállási mozgalom hírszerző részlegének közléseivel, továbbá a német közleményekkel és a náci felderítés megállapításaival, valamint az Amnesztia-akció személyi állománya azon tagjainak jelentésével, akik remélhetőleg végül is ismét jelentkeznek majd a szövetséges csapatoknál.
2. Ami három társának ezen időszakban végzett tevékenységét és jelenlegi tartózkodási helyét illeti, Bowren szakaszvezető csak kevés részletet közölt, tekintettel arra, hogy azokban a napokban rosszabbodás állt be állapotában és félönkívületbe zuhant. Afelől azonban majdnem bizonyos, hogy néhány napon át továbbra is használták a zsákmányolt német luxuskocsit, ezen igyekeztek az egyre szélesedő normandiai hídfő felé, jóllehet megesett, hogy órákon át nem jutottak előre a szövetségesek légitevékenysége, a sűrű ellenséges földi tevékenység miatt, vagy éppenséggel a felfedeztetéstől tartva. Úgy véli, jó néhány rövid tűzharcban vettek részt, s azt hiszi, látta, hogy Reisman százados nyakán és bal felsőkarján kötés volt. Abban is szinte teljesen bizonyos, hogy a százados több ízben is gyümölcsöző kapcsolatot teremtett baráti francia polgári lakosokkal, akik előtt fölfedte kilétüket, s hogy egy ilyen kapcsolatteremtés során, amikor élelmet és szállást ajánlottak föl nekik, parancsot adott Archer Maggot-nak, maradjon ott és ápolja Napoleon White-ot, amíg a szövetséges csapatok föl nem szabadítják a körzetet. Bowren szakaszvezető közölte az 1. hadosztály elhárító tisztjével, hogy szerinte Reisman századosban addigra már valósággal kényszerképzetté vált a meggyőződés, hogy személyesen felel azért, hogy őt, Bowrent, biztonságba visszavigye a szövetséges vonalakba, és feltehetőleg úgy vélte, könnyebben meg tudja ezt valósítani, ha elválnak White-től és Maggot-tól, akik meglehetősen rossz viszonyban voltak.
3. Bowren szakaszvezető jelentette, hogy utoljára egy parasztházban látta Reisman századost, néhány mérföldnyire északra St. Lôtól, ahol azután az amerikai katonák rá is találtak Bowrenra. Reisman százados nyilvánvalóan tudta, hogy a német csapatok már visszavonultak a ház közvetlen szomszédságából, s hogy néhány percen belül odaérnek az első amerikai katonák. Sőt, fölöttébb valószínű, hogy látta is őket közeledni. Bowren szakaszvezető emlékezik, hogy a százados magához akarta téríteni félönkívületi állapotából és azt mondogatta neki: „Clyde, elérkeztünk az út végére. Én most visszamegyek, megnézem, hogyan boldogultak a többiek.” Amikor ráakadtak Bowrenra, a százados már eltűnt.
4. Javaslatok:
a) Alulírott javasolja, hogy soha többé ne szervezzenek az Amnesztia-akcióhoz hasonló vállalkozást. A felsőbb hatóságok kívánságára erről részletes jelentést ír.
b) Alulírott javasolja, hogy a piszkos tizenkettő néven ismert tizenkét amerikaira vonatkozó valamennyi személyi törzslapot egészítsék ki azzal a megjegyzéssel, hogy a szóban forgó személyeket régi rendfokozataik visszaadásával 1944. június 5-én visszavezényelték aktív szolgálatra.

 

Stuart Kinder őrgy. (0-42280485)
SHH, LHO