Einarinn első legendája
JULIET E. MCKENNA
Veszélyes játszma

(Tartalom) (Térkép)

 

 

ELSŐ FEJEZET

Idézet: Tori Samed

„Megszerezni és megtartani,
avagy a bölcs és tehetős úriember kézikönyve”
című művéből

Szerencsejáték

A legtöbb szerencsejáték velejét a hajdan élt népek rúnái adják: alapjuk az a babonás hit, amelyet a civilizált országok lakót már régen elvetettek. Egyes játékok lényege pusztán az, hogy előre meghatározott számú rúnát sorsoljunk ki találomra; mások kombinációkon nyugszanak, amelyek kisebb vagy nagyobb értékű csoportokat adnak ki. A rúnák mindkét esetben sajátos jelentéssel bírnak.
A legjobb, ha barátokkal játszunk, vidám társaságban, jó bor mellett, ám ilyenkor jó előre meg kell állapodnunk, milyen tétekben folyjék a játék, és hogyan törlesztjük az adósságokat. Ha úton vagyunk, a városok és szekérutak jobb kocsmái általában rendelkeznek állandó játékasztallal, amely mellett egy helybéli lakos vállalja a játékvezető szerepét. Az efféle helyeken általában tisztességes játék folyik, amely igen nagy tétekig is elmehet. Ha elég ügyesek vagyunk, úgy kelhetünk föl az asztaltól, hogy erszényünket valósággal lehúzzák a pénzdarabok. Azonban ügyelnünk kell rá, hogy a magunkra vállalt adósságot a lehető leghamarabb kiegyenlítsük, máskülönben könnyen előfordulhat, hogy úti holminkat árverezik el fizetségképpen.
Ne bocsátkozzunk azonban játékba olyan városban, ahol ünnepet ülnek, és csak úgy nyüzsög mindenütt az alkalomra összeverődött tömeg. Óvakodjunk a barátságos idegentől, aki kis tétekre menő játszmát ajánl, hogy könnyebben teljék el egy unalmas esténk a városszéli fogadóban. Vigyázatlan, könnyelmű utasokra vadászik ő, szemmel követhetetlen kézmozdulatokkal, cinkelt rúnákkal könyörtelenül a maga javára befolyásolja a forgandó szerencsét. Otthonát, tűzhelyét hátrahagyva, jöttment földönfutóként szégyenben élve az efféle ember alig különb a zsoldosnál vagy az egyszerű tolvajnál.

 

 

Fogadó a Málhás Lóhoz
a Col felé vezető úton, Ambafost után
Ensaimin

Őszelő 12. napja

Az ember néha úgy érzi, hogy bizonyos lehetőségekre pontosan ráillik a címke: „túl szép, hogy igaz legyen”. No persze, miután tíz éve a magam erejéből kellett megállnom a lábamon, ez az idő megtaníthatott volna, hogyan kerüljem el az ilyen csapdákat. Voltaképpen ebben bíztam én is; az önbizalmam azonban elhamarkodott volt.
Aznap este, amikor ez a bizonyos lehetőség megérkezett, hogy fenekestül fölfordítsa az életemet, éppen kellemesen teli hassal üldögéltem a pattogó tűz mellett, egy remek vacsora után, és hallgattam, hogyan szaggatja a szél az egyébként kényelmes kis vendégfogadó ablaktábláit. Szokásos, megjegyezhetetlen külsejű utazóruhámat viseltem, és bíztam benne, hogy a csapszék többi vendége, mint rendesen, most is képtelen meghatározni az életkoromat, vagy akár azt, férfi vagyok-e vagy nő, és milyen ügyben járok. Nagy tehetségem van hozzá, hogy észrevétlen maradjak, és ha tehetem, élek is vele. Jó adottságaim vannak hozzá, lévén középtermetű, súlyra s magasságra egyaránt, és nincs is rajtam semmi különös, hacsak én magam úgy nem akarom. Lábamat egy zsámolyon nyugtattam, a homlokomba húztam fövegemet, s a felületes szemlélő számára úgy tűnhetett, félig már alszom is; szemem azonban éberen járt ide-oda a helyiség berendezésén és az azt benépesítő utazókon. Hol késlekedik Halice? Négy nappal ezelőtt kellett volna találkoznunk ugyanitt, és ez a váratlan pihenő kezdte fölemészteni a tartalékaimat. Egyébként sem fordult soha elő, hogy elkésett volna a találkozóról: ez nem rá vallott. Ha esetleg nem ért volna oda időben, mindig üzent. Fogalmam sem volt, mitévő legyek.
Még egyszer megszámoltam, mennyi pénzem maradt. Nem mintha bárki más is észrevehette volna, ahogy az ujjaim becsúsznak az ingem alatt lapuló erszénybe, hogy kitapintsam a pénzdarabokat. A nagyobb értékű érméket éjjel-nappal magamnál tartom; néhányszor előfordult már velem, hogy minden holmimat hátrahagyva kereket kellett oldanom, és ha pénz nélkül kellett menekülnöm, az általában rossz tapasztalatokhoz vezetett. Harminc caladhriai csillagom volt, tíz tormalin koronám és három megnyugtatóan vaskos birodalmi koronám. Ennyi éppen elég, hogy nagy tétekben játszhassak Colban, az Őszi Országos Vásáron; ezen fölül volt még egy erszény aprópénz odafönt, a szobámban, az odautazás költségeit fedezendő. Mindehhez persze az szükséges, hogy holnap reggel elhagyjam ezt a helyet. Ha tovább várok, az nemcsak a szállásköltséget emeli, de ráadásul meg kell fizetnem egy szekeresgazdát is, hogy idejében odaérjek. Ezt pedig nem engedhettem meg magamnak.
A legfőbb baj az volt, hogy nem akartam egyedül dolgozni az Őszi Vásáron. Akármilyen nyereséges vállalkozás is volna, az a hely sokkal veszedelmesebb, mint hogy megkockáztathatnám. Igaz, hogy mostanában elég jól tudok vigyázni magamra, de Halice azért sokkal ügyesebb nálam a kardjával meg a késeivel. Más előnye is van annak, ha párban dolgozunk: még ha valaki meg is sejtené, hogy a szerencse nem a maga jószántából fordult el tőle, sokkal nehezebb szemmel tartania a rúnákat, ha ketten keverik. Ráadásul senki sem számít rá, hogy éppen két nő dolgozzon össze a szerencsejátékban, nagyváros ide vagy oda. No persze, még így is rajtaveszthetnék, ha másvalakiről lenne szó, ám Halice nemcsak sokkal jobb, de becsületesebb is bárkinél, akit ismerek.
A legvalószínűbb magyarázat természetesen az, hogy Halice valami nagyúr tömlöcében csücsül, várva, hogy megismerkedhessen az igazságszolgáltatás helyi változatával. Egy pillanatra megfeledkeztem magamról, és hangosan szitkozódni kezdtem; szerencsére senki sem figyelt föl rám. Egyébként is csak hárman voltak rajtam kívül az ivóban, ők pedig mély beszélgetésbe merültek a kocsmárossal. Az öltözködésükből ítélve kereskedők; a fogadó forgalmas kereskedelmi útvonal mentén épült, és ezek a fickók nyilvánvalóan szintén Colba tartottak, a vásárra. A goromba idő szemlátomást a saját tűzhelyük mellett tartotta a helyi lakosokat, ami az én szempontomból szerencsés fordulatnak számított.
Ha Halice bajba került is, semmiképpen sem segíthetek rajta. Ha fölfedem magam, hogy a barátja vagyok, magam is bilincsben végzem. Összevontam a szemöldökömet. Nehéz volt elképzelni, hogy Halice olyan bajba keveredett, amelyből ne tudna kimászni. Ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy többnyire Ensaiminben dolgoztunk: a kereskedelmi verseny megnyugtatóan biztosítja, hogy ne legyenek olyan kellemetlenségeink, mint például vérdíj tűzéséről szóló falragaszok vagy az Őrség túlbuzgó tisztjei. Az ilyesmi általában elrettenti az embert még az olyan kellemesnek tetsző helyektől is, mint Caladhria. Errefelé, Ensaiminben ritkán sikerül akkora galibát okozni, hogy ne lehetne megszabadulni tőle, amint átlépünk egy megyehatárt; általában vigyázunk is rá, nehogy tovább maradjunk valahol, mint illendő volna.
Így esett tehát, hogy ott üldögéltem bosszankodva, de azért meglehetősen finom bort kortyolgatva, amikor egy csuromvizes lovas vágtatott be az udvarra, benyitott az ivóba, és intett a csaposnak. Nem hallottam, miről beszélnek, és ez azonnal fölkeltette az érdeklődésemet; azonban nem húzódhattam közelebb, ha nem akartam gyanút kelteni. A lovas apró pergamendarabot húzott elő, és a következő pillanatban pénzcsörrenést hallottam. Amint a férfi elhagyta a csapszéket, a kocsmáros széthajtogatta a pergamenlapot, a kereskedők pedig köréje gyűltek.
– Mit ír? – érdeklődött egy sovány emberke pecsétes, sárga zubbonyban.
– A jó ég tudja – vonta meg húsos vállát a kocsmáros. – Tudok én olvasni? Pedig nem ártana, ha tudnám, mi áll benne, mielőtt kiszögezem a falra, akár fizettek érte, akár nem.
Idegesen haraptam a szám szélébe. Éppenséggel tudok olvasni, köszönet érte anyámnak, aki minden lehetséges eszközzel igyekezett ellensúlyozni szerencsétlen születésemet, azonban eszem ágában sem volt fölhívni magamra a figyelmet azzal, hogy fölajánlom a segítségemet.
– Add csak ide! – ajánlkozott a sovány emberke társaságában lévő másik fickó, és a pergamenért nyúlt. – Hol van a Vágtató Vadászeb? – kérdezte, miután átfutotta.
– Azt a nagy fogatváltó kocsmát hívják így Ambafost piactere mellett – kapta föl a fejét a harmadik kereskedő, aki olvasni tudó társuk bőrbe burkolt válla fölött igyekezett átkandikálni.
– Nos, ebben az áll, hogy ott szállt meg egy kereskedő, aki tormalin régiségeket szándékozik vásárolni. – A szakállas fickó kisimította a pergamenlapot, és figyelmesen végigolvasta, miközben ajka hangtalanul mozgott. – Azt írja, jó árat fizet érte, és hogy vásári napokon rendelkezésre áll.
– El is hiszem, hogy jól megy a sora, ha megengedheti magának, hogy ilyen hirdetésekért fizessen – rágicsálta a körmét elgondolkodva a harmadik kereskedő. – Jó a forgalma a régiségeknek mostanában?
A szakállas fickó megvonta a vállát.
– Lehet, hogy tervez valamit az Őszi Vásárra. Éppen elég gyűjtő lakik Colban, és biztosan jönnek kereskedőt: Relshazból meg a Szigetvilágból is.
A sovány emberke mohó tekintettel bámulta a pergamendarabot.
– Lehet, hogy nekünk is be kellene szereznünk néhány ígéretesebb darabot, ha fölfelé mennek az árak – bökte ki végül.
Közelebb húzódtak egymáshoz, és izgatottan tárgyalni kezdték a lehetőségeket. A szakállas fickó térképet vett elő.
Megittam a maradék boromat, közben azt fontolgattam, mihez is kezdjek. Történetesen tudtam, hol találhatok néhány igazán remek mívű darabot a hajdani Tormalin Birodalom műhelyeiben született munkák közül. Ha nagyjából reális árat kaphatok valamelyikért, még ha be is számítom a kereskedő részesedését, akár az utolsó pillanatig is várhatok Halice-re, azután saját fogatot bérelhetek Col városáig, és még mindig marad elég pénzem rá, hogy megfelelően emeljem a tétjeimet. Az egésznek csak annyi volt a trükkje, hogy a jogos tulajdonos lehetőleg ne szerezzen tudomást az üzletről. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy az istenek a változatosság kedvéért végre rám mosolyognak. Lehetett volna több eszem is, de akkor csak arra tudtam gondolni, mennyi hasznot hozhat nekem ez a kockázat. Ráadásul még a bosszú édessége is kecsegtetett. Honnan tudhattam volna, hogy nem ér ennyit az egész?
A kereskedők fülig belemerültek a tervezgetésbe, egy árva lélek sem vette észre, ahogy fölmentem az emeletre. Kinyitottam az ablaktáblát, és kikukucskáltam. Az eső még mindig szakadt, de lassanként csitult a szél, és a dagadó kisebbik hold csak néha bukkant ki a vágtató felhők közül.
Biztos, hogy jó ötlet ez? Veszélyes, persze, de még annál is jövedelmezőbb. Elvégre szerencsejátékos vagyok, és még soha senki nem gazdagodott meg abból, ha a rúnáit a zsebében tartotta. A kísértés túlságosan is erős volt. Gyorsan átöltöztem, lecserélve a bőrt meg a háziszőttest erős szövetnadrágra és zubbonyra, csizmára, kesztyűre és csuklyás rövid köpenyre; öltözékem minden darabja sötétszürke, mint az égetett faszén. A fekete szín ugyanis éles kontúrt ad, így még a legsötétebb éjszakában is kiszúrja az ember szemét. A fogadó durva fagerendái nevetségesen megkönnyítették az ablakon át való távozásomat, csak arra kellett ügyelnem, nehogy a lábammal nyomot hagyjak a falon. Hamarosan már az erdőben futottam a fák között, az Ágasfa felé vezetőút mentén.
Az előttem álló kaland lehetősége a hűvös, nedves idő ellenére kellemesen átmelegített. Azokban a napokban nem sokat foglalkoztam tolvajkodással. Értékek után kutatni egy ismeretlen helyen meglehetősen nagy veszéllyel jár. Ráadásul, amíg a szerencsejátékban való csalásért legföljebb megvesszőzhetik az embert, addig a nemesi házakból való tolvajlásért, ha rajtakapnak, legjobb esetben is pellengér jár, rosszabb esetben pedig kézlevágás. Pedig sajnos csak a nemesi házakban található olyasmi, amit érdemes ellopni. Ezek után joggal kérdezhetnéd, miért döntöttem mégis úgy, hogy megkockáztatom. Nos, történetesen tudomásom volt róla, hogy ez a bizonyos nemes nem tartózkodik otthon, ez pedig jelentősen elbillentette a mérleget az én javamra. Raeponin követői papolhatnak, amennyit csak akarnak egyensúlyról, igazságosságról meg egyenlőségről, engem ugyan nem fognak rávenni, hogy áldozzak az oltárán. Végül is nem örömömben játszom, hanem megélhetés gyanánt.
Ugyanazon a héten, néhány nappal előbb egy barátságosan csöpögő tölgyfa alatt üldögéltem a lovam hátán, és néztem, ahogy a jóember meg a kísérete fölszedelőzködik és észak felé indul, éppen elég holmit cipelve magukkal, hogy jó sokáig maradjanak, akárhova is készülnek. Messziről fölismertem őt, még így, tíz év elteltével is. Nem felejtem el egykönnyen olyasvalakinek az arcát, aki megpróbált megverni és megerőszakolni.
Ágasfa nem volt messze, könnyedén elfutottam odáig; az én szakmámban lényeges dolog, hogy jó kondícióban legyen az ember. Boldogan szívtam be az éjszakai erdő nehéz illatát. Noha a nap uralja születésem rúnáit, azért még nagyon szeretek éjszaka a vadonban kalandozni. Gondolom, az apám vére ütközik ki ilyenkor bennem, hiába nevelkedtem városban.
A falu sötétbe borult már, csak egy-két faházacska ablaka világított szerényen; errefelé a földből élnek az emberek, a nappal kelnek és azzal is fekszenek. A piacteret övező nagyobb tégla- és kőházak több nyomát mutatták az életnek, pedig éjfél is elmúlhatott már. Meglapultam egy sikátorban, és vártam, amíg a lélegzetem lelassult. Zajtalanul surrantam végig az ösvényeken, ügyelve a kutyákra, nehogy hírét adják jövetelemnek.
A kiszemelt ház egy hatalmas kert közepén állt; mi mást várnánk el egy tehetős földbirtokos rezidenciájától. Magas homlokzatán az ablakokat nehéz tölgyfa zsalugáter fedte szembeötlő vasalásokkal, középütt vaskos ajtó terpeszkedett méregdrága zárral. Én azonban még egy pillantásra sem méltattam egyiket sem, ahogy a mellékutcán óvatosan megkerültem a házat. Egy sötét szegletben meglapultam, és szemügyre vettem a konyhát meg a melléképületeket. Anyám mindig azt mondta, én vagyok a leghasznavehetetlenebb cseléd, akit valaha látott, ám gazdasszony lányaként eltöltött gyermekkorom fölbecsülhetetlen tudással ruházott föl annak tekintetében, hogyan is működnek az ilyen villák háztartásai. Számítottam rá, hogy a mosogatólány nyilván a konyhában tért nyugovóra, a tűzhely kihunyni készülő parazsának soványka melegében, míg a rangban fölötte álló cselédek szűk, fagyos padlásszobáikban szoronganak. A szakács meg a kamarás az udvarra néző, valamivel jobb szálláshelyeket foglalják el. Azt sajnos nem tudnám megmondani, pontosan hány szolgát vitt magával az a vadállat, vagyis jobb, ha a háznak ezt a részét elővigyázatosan elkerülöm. A szoba, ahová be kellett jutnom, a homlokzat felé esett a földszinten, vagyis nem kellett túlságosan megerőltetnem magamat, ha be akartam mászni az ablakon. Sokáig méregettem a zsalugátereket az alkalmas holdfényben, és áldottam apámat, akitől éjjellátó tehetségemet örököltem. A látvány nem tűnt éppen ígéretesnek, én azonban nem szívesen adtam volna föl a tervemet. Szükségem volt a pénzre, amelyet ez a kaland hozhat nekem. Ráadásul minél többet jártattam rajta a fejemet, annál jobban tetszett az ötlet, hogy végső soron bosszút állhatok azon a kéjsóvár disznón, aki először hozott ebbe a házba. Vagyis, hogy őszinte legyek, inkább az események egész láncolata hozott ide; az a rohadék a szép ezüsttárgy-gyűjteményével legföljebb csak a legutolsó láncszem volt.
Egy szép napon elegem lett anyám örökös sopánkodásából, milyen szerencsétlen is ő, amiért egy igricnek, vándor énekmondónak adta magát, aki ráadásul az Erdő Népéből való; megdühödtem, és rácsaptam az ajtót addigi életemre, a házra, amelyet valaha otthonomnak neveztem. Már azelőtt is foglalkoztam szerencsejátékkal, és úgy tűnt, egész jól megállom a helyemet. Ezután kis tétekben kezdtem játszani, hogy megkeressem a napi betevő falatot. Nem kovácsoltam nagy terveket a jövőre nézve; ha visszagondolok, az egyetlen komolyabb elképzelésem az volt, hogy megkeresem vándorló apámat. Magam is csodálkozom, hogy nem keveredtem bajba már előbb. Amikor nem tudtam kifizetni egy nagyobb adósságot, és végső elkeseredésemben valami trükkel próbáltam kereket oldani a kocsmából, nyakon csíptek, és kevéske holmimat fizetség gyanánt visszatartva, botütésektől sajgó fenékkel penderítettek ki az országútra.
Két nappal később érkeztem meg Ágasfára, fáradtan és farkaséhesen, koszosan és elkeseredetten. Az előkelő fogadók ajtajából elzavartak, így végül a vágóhíd melletti szurtos kocsmában kötöttem ki. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, miért ücsörög az a sok nőszemély az ivóban, és csak tudatlanságomat és elkeseredettségemet bizonyítja, hogy végül elhatároztam, én is próbát teszek. Meglehet, az éhség elvette az eszemet. Elvégre nem voltam már szűz, és az anyám, aki a saját hibájából okulva igyekezett elkerülni, hogy idő előtt teherbe essek, elcipelt egy megbízható füvesasszonyhoz, amint először rajtakapott, hogy a kertészlegény tapogatja a fenekemet. Az nem jutott eszembe, hogy betegségektől kellene tartanom; valamiképpen kihívásnak tekintettem az előttem álló feladatot, és végső soron még büszke is voltam magamra, amiért képes vagyok megkeresni legalább egy tál étel árát.
Amennyire tudtam, meggereblyéztem a hajamat az ujjaimmal – akkoriban hosszan, kiengedve hordtam –, és megdörzsöltem az arcomat, hogy rózsásabbnak tűnjék a bőröm. Örültem neki, hogy a vörösítő füvek hatása, amelyekkel azelőtt mostam, még nem múlt el teljesen a hajamról, és maradt egy kis festékem is, hogy szemem zöldjét kiemeljem. Rőtvörös ruhámat tarkította már egy-két piszokfolt, de még így is éppen elég figyelemre méltó látvány lehettem abban a nyomorúságos koszfészekben. Bíztam benne, hogy ezek a tahók amúgy sem láttak még közelről az Erdő Népéből származó leányt, és számításba véve azt is, milyen hírük van az ilyen leányzóknak, elhatároztam, hogy magasabb árat kérek. Hamarosan be is futott egy újabb kuncsaft, és méregetni kezdte a felkínálkozó hölgyeket. Magas volt, sötét hajú és a maga markáns módján jóképű is, így csöppet sem volt ellenemre, hogy végül rajtam állapodott meg a szeme. A többi szajha szétrebbent körülötte, és egymás között kezdtek sutyorogni. Amilyen naiv voltam, még azt hittem, féltékenyek.
A férfi hozzám lépett, és bort rendelt, amelyet szomjasan fölhajtottam.
– Nem idevalósi vagy, igaz? – kérdezte.
– Átutazóban vagyok – kacsintottam rá.
Igyekeztem csábítóan titokzatosnak tűnni.
– Egyedül utazgatsz? – kérdezte, és bort töltött ismét.
A keze súrolta a kezemet, ahogyan a poharamért nyúlt.
– Kedvelem a hosszú utazásokat – mosolyogtam kacéran, és egyre jobban felvidultam.
Elvégre a fickó fiatal volt és jóképű, csinosan öltözködött és gazdagnak látszott. Azt gondoltam, csinálhattam volna éppen rosszabb vásárt is. Ahogy már említettem, akkoriban még igencsak naiv kislány voltam.
– Hogy hívnak, szívecském?
– Merith.
Történetesen az egyik vénkisasszony nénikémet hívják így, de nem hiszem, hogy ez különösebben számított volna.
– Ez a kocsma nem valami lakályos hely. Fölajánlhatom a vendégszeretetemet?
Még sose hallottam, hogy ezt így is nevezik, de hát ezen nem fogunk összeveszni. Csábosan rámosolyogtam a fickóra festett tincseim alól.
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni – búgtam.
Végül is pénzt akartam keresni, nem csak vacsorára és vetett ágyra vágytam.
A karját nyújtotta nekem, én pedig büszkén lépdeltem ki az oldalán a piszkos ivóból. Hallottam, ahogyan összesúgnak mögöttünk, de mindezt csupán a kútba esett üzlet fölötti csalódásnak tulajdonítottam a többi szajha részéről.
Most, tíz év elteltével is megborzongtam, ahogyan a sötétségben lapulva elgondolkodva bámultam az ablakokat. Biztos voltam benne, hogy ez lehet az a szalon, ahová bevezetett. Leültetett, és azt mondta, várjak. Ahogy teltek a percek, egyre jobb kedvem lett a gondolattól, hogy jó étel és meleg ágy vár rám, ráadásul amit adnom kell érte, az is egészen élvezetesnek ígérkezik. Körülnéztem a szobában, megcsodáltam a finom tapétát, a gondosan fényesített bútorokat meg a gyönyörű tormalin ezüsttárgyakat a kandallópárkányon. Ősi balladák, amelyeket még az apámtól hallottam, kezdtek visszhangozni a fülemben az erényes leányzóról, akit hosszas megpróbáltatások után végül megment a jóképű nemesúr, meg hasonlókról.
Amint nyílni hallottam az ajtót, ragyogó mosollyal fordultam hátra, ám vendéglátóm nem a megígért vacsorát hozta. Kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és ajka torz vigyorra húzódott, ahogy meglengette a kezében tartott kutyakorbácsot. Ingre-gatyára vetkőzötten állt ott, arca már jó előre vöröslött a rá váró élvezetekre gondolva. Hátrébb ugrottam, hogy az asztal lapja kettőnk közé kerüljön; szemének gonosz villanásából tudtam, innen aligha juthatok ki az ő beleegyezésével. Lehet, hogy naiv voltam, de azért teljesen tökkelütött mégsem: hamar rájöttem, hogy komoly veszedelembe keveredtem.
– Ide gyere, te cafka! – parancsolt rám.
– Ha valami izgalmasabbat akarsz, mint a puszta szeretkezés, azért többet is kell fizetned – vágtam vissza vakmerően.
Arra számítottam, hogyha elhitetem vele, hogy belemegyek a játékba, akkor talán el tudom altatni az éberségét, azután elszelelhetek innen, mint patkány a lángoló magtárból.
– Azt kapod, amit megérdemelsz – acsarogta a fickó mind jobban nekitüzesedve.
Láttam rajta, nem pénzről beszél: hirtelen felém vetődött, és a korbáccsal az arcomba vágott.
Sikítottam, ahogy a torkomon kifért, de ő csak nevetett.
– Mit képzelsz, te kis lotyó? Elég jól megfizetem a szolgáimat, hogy süketek legyenek. Visíts csak! Örömet okozol vele...
Azt éppenséggel magam is láthattam, mennyire élvezi a sivalkodásomat. Oldalt lépett, és így tettem én is: körözni kezdtünk az asztal körül. Egyre inkább fölhevítette ez a hajsza.
– Gyere csak, nézd meg, mit tartogatok neked! – kacsintott felém, és fölemelte az inge alját.
Az ablakhoz rohantam, de ő gyorsabb volt; ki is tépett egy marékkal a hajamból. A padlóra lökött, és meglendítette a korbácsot, ám én estemben bevetődtem az asztal alá. Trágárságokat kiabált felém, és megragadta a bokámat. Miközben kirángatott az asztal alól, haraptam és karmoltam, de hiába: túlságosan erős ellenfél volt. Szabadon maradt kezével fölhajtotta a szoknyámat, közben a fejemet jó erősen nekiverte a legközelebb álló szék lábának. Csak nevetett, látva, hogyan hasad föl a homlokom és csordul ki a vérem; végül ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább.
Minden ellenkezést föladtam, elengedtem magam. Lazított a szorításán, hagyta, hogy fölhúzzam a két térdemet. Kárörvendő arccal egyenesedett föl, hogy ledobja a maradék ruháját, én pedig mind a két lábammal belerúgtam ott, ahol a legérzékenyebb. Összegörnyedt, öklendezni kezdett, én pedig igyekeztem lábra állni. Megragadtam egy fölborult széket, és ahogy csak tudtam, fejbe suhintottam vele, azután megint megpróbáltam eljutni az ablakig. Amíg a zárral szöszmötöltem, hallottam, hogy köhög és átkozódik mögöttem. Azt hiszem, soha életemben nem voltam ennyire rémült: vadul próbáltam kinyitni az ablakot, még arra sem mertem időt vesztegetni, hagy magam mögé pillantsak. Mintha lehetetlenül hosszú idő telt volna el, mire végre kicsaphattam az ablakszárnyat és vele együtt a spalettát. Megkockáztattam egy gyors oldalpillantást a padlón vergődő vadállat felé: lassanként sikerült térdre kecmeregnie, de még mindig vérben forgó szemmel szorongatta a lába közét. Kilendültem az ablakon, és a földre huppantam. Hosszú idő után végre a pártomra állt a szerencse, azaz nem ütöttem agyonra magam, és ahogy csak tudtam, elrohantam.
Később, amikor elmeséltem Halice-nek ezt a történetet, egészen elképedt, hogy olyan tárgyilagosan tudok beszélni róla. Ennek ellenére, amikor a szokásosnál fáradtabb vagyok, vagy bizonytalanul érzem magam, még mindig hideg verejtékben úszva riadok föl álmomból, ha megrohan ez az emlék. Önmagában ez is elegendő volt ahhoz, hogy a bosszú gondolata szöget üssön a fejembe, amint kedvező alkalom adódott. Az sem vigasztalt, hogy tulajdonképpen olcsón megúsztam, már ha hinni lehet a szóbeszédnek meg a vérfagyasztó történeteknek holmi megcsonkított holttestekről. Mindenesetre én magam is láttam egy megfojtott lány szomorú tetemét, amelyet halászok fogtak ki a folyóból hajnalidőn.
Még mindig az ablakot méregettem. Az agyam hátsó szögletébe szorítottam vissza a félelmet és balsejtelmeket, és megpróbáltam azokra a bizonyos ablakzárakra figyelni, amelyek olyan mély nyomot hagytak az emlékeimben. Az azóta eltelt években volt időm elsajátítani számos mesterfogást, amelyek a segítségemre lehetnek, ha netán valaha még egyszer az utcára kerülnék egyetlen fillér nélkül; ilyen irányú szakértelmemnek most is jó hasznát vettem. Tudtam, könnyedén bejuthatok, ha sikerül találnom egy helyet, ahol észrevétlenül munkálkodhatom egy ideig. Megkerültem a házat, és észrevettem egy oldalablakot, amely az istállók felé nyílt. Mintha nekem találták volna ki. Nem is kellett hozzá annyi idő, amennyire számítottam, és máris egy könyvtárszobában találtam magam. Ezen őszintén meglepődtem; hitte volna, hogy ez a disznó tud olvasni. Lélegzetvisszafojtva nyitottam ki az ajtót, de sem fény, sem zaj nem szűrődött semerről. A ház méhviasztól szaglott, és a csípős hideg arról árulkodott, hogy már napok óta nem gyújtottak tüzet. Nesztelenül surrantam előre a folyosón, puha csizmasarkam sóhajtásnyi zajt sem ütött a fényesre dörgölt padlón. A szalon ajtaja zárva volt, de ez sem tartóztathatott föl sokáig. A feneketlen sötétség viszont okozott egy kis gondot, hiszen még a valódi Erdőlakók sem látnak, ha nincs legalább egy csöppnyi fény. Szerencsére még mindig elég jól emlékeztem a szalon berendezésére, és nemsokára már a kandalló párkányán kotorásztam.
Lássuk csak, mit is vigyek magammal. Egy pillanatra erős volt a kísértés, hogy besöpörjem mindet a magammal hozott zsákocskába, elvégre tartoztam ennyivel annak a rohadéknak a karmolásokért az arcomon, na meg azért a szegény öregemberért, akit le kellett ütnöm az erszényéért nem sokkal később, az országúton. Azonban hamar elhessegettem magamtól ezt az ötletet. Elég lesz, ha az egyik kisebb darabot viszem magammal. Kezemet végigfuttattam a kandallópárkányon, és találomra fölemeltem egy hosszú nyakú vázát. Nem, ez mégsem lesz jó: túlságosan szokatlan, könnyen feltűnést kelthetnék vele. Mellette serleg állt, furcsa, cizellált díszítéssel: ez sem lett volna bölcs választás, mivel képtelen voltam megbízhatóan fölbecsülni az értékét. Ugyanígy elsiklottam egy tálca és néhány ezüstkanál fölött, mivel ezek egyike sem tűnt túlságosan értékesnek, míg végül megállapodtam egy fedeles söröskorsónál. Egyszerű darab volt, eltekintve némi díszítéstől a fülén meg a fedelén, de tekintélyes súllyal bírt. A füle aprócska volt, és jól illett a tenyerembe; az egész korsó olyasféle darab volt, amelyet magam is szívesen elfogadtam volna. A párkány hátsó részén álldogált, két díszes boroskancsó mögött; még az is lehet, hogy csak sokára fedezik fel az eltűnését. Meglehet, én mindenesetre hét határon túl szándékszom járni addigra. A zsákomba dugtam a korsót, aztán eligazgattam a megmaradt holmikat a polcon, és óvatosan szétfújtam a fölgyúlt port, hogy lehetőleg nyoma se maradjon a ténykedésemnek. Ha elég hanyag a szobalány, talán napokig sem tűnik föl neki, hogy hiányzik valami.
A szemem kezdett megfájdulni az erőltetéstől, így aztán amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam ugyanarra, amerről érkeztem. Így is eltartott egy ideig, mire sikerült visszarögzítenem az ablakot, és amikor megérkeztem a fogadóhoz, az ég alja már kezdett világosodni. Hirtelen eszembe villant, mi lesz, ha valami boldogtalan inast gyanúsítanak a lopással, de nem mondhatnám, hogy különösebben fölizgatott volna ez a gondolat. Úgy kell nekik, minek dolgoznak annak a disznónak. Őszintén reméltem, hogyha észreveszi a korsó eltűntét, legalább olyan dühös lesz, mint ahogy elképzeltem. Eddig tehát nyerésre álltam ebben a játszmában. Sietve ágyba bújtam, és az éjszaka megmaradt részében mélyen és álomtalanul aludtam.

 

 

Fekete Planir dolgozószobája,
Hadrumal szigetvárosa

Őszelő 12. napja

Aki együtt iszik egy Ősmágussal, vagy meghal, vagy újjászületik. Így tartja a mondás, ugyebár, Otrick? – A testes férfi jót kuncogott a saját viccén, s közben újratöltötte a poharát.
– Nos, nagyon régen volt az már, amikor először iszogattam itt, Kalion. – Otrick is töltött a kupájába. A keze meg sem rezdült, dacára az arcát sűrűn barázdáló ráncoknak, és annak, hogy a hajában és szakállában is több volt már az ősz hajszál, mint a sötétszürke.
– Pontosan mennyi ideje is, Felhők Ura? – kérdezte egy fiatalabb férfi udvariasan, de a gesztusaiból hiányzott az a fajta túlzott szertartásosság, amely a többséget jellemezte ilyen magas rangú varázslók társaságában.
Otrick szája széles mosolyra húzódott a kérdést hallván, és mintha egy pillanatra kivillant volna a hatalmas mágus álarca mögött rejtőző ember.
– Mindenesetre régebben annál, ameddig az emlékezetem terjed, Usara – válaszolta vigyorogva, megemelve a poharát. Sötétkék szeme élénken ragyogott éles vonalú szemöldöke alatt.
– Akárhogy is, Ősmágus, tulajdonképpen mit kívánsz tőlünk? – Kalion egy félfordulatot tett vastagon kárpitozott székén az elegánsan öltözött férfi felé, aki közben gondosan bereteszelte az ablaktáblákat, majd a függönyt is behúzta.
– Semmi életbevágó, Lángok Ura. Relshazban jártál a Napfordulón, nemde? Azon tűnődtem, hogy az ottani antikváriusok tudtak-e mutatni valami érdekeset. – Planir sorban meggyújtotta az olajlámpákat, és a barnássárga fény végigfolyt a mennyezet tölgygerendáin a szoba oldalában álló falfülkék felé, feltárva, hogy egy-egy szobrot rejtenek. A halvány világosság eltüntette az Ősmágus szeme körül a szarkalábakat, és úgy tűnt, mintha még Usaránál is fiatalabb volna.
– Mit gondoltok, gyújtsunk tüzet?
– Szerintem nem ártana – felelte Otrick határozottan.
Kalion a szeme sarkából kissé görbén nézett az aszott öreg varázslóra, aki tiszta, ám kissé ódivatú, szürke gyapjúszövet ruhát viselt. Ő maga beérte annyival, hogy meglazította saját gesztenyeszínű bársonyköntösét, amely a legfrissebb divat szerint készült, és nemrég hozták el a szabótól. Szegélyét tömött sorokban lángnyelvek díszítették.
– Nos, Usara úgy gondolja, hogy fölfedezett valami újat, de persze az is előfordulhat, hogy csak vesztegetjük valamennyiünk idejét. – Az Ősmágus csettintett az ujjával, és a kandalló felé intett, ahol abban a pillanatban bíborvörös fény gyulladt az odakészített fahasábokon. Eligazgatta fekete selyemköpenyének ráncait, és letelepedett egy magas hátú karosszékbe. Nekidőlt a finom brokáthuzatnak, hosszú ujjai között elgondolkodva forgatta a poharát.
– Süteményt? – kérdezte. – Ott van az asztalon, ha kér valaki.
– Pontosan mivel is foglalkozol most, Usara? – kérdezte Kalion a fiatalabbik varázslótól. – Nem ártana, ha néhány szóval emlékeztetnél bennünket – tette hozzá kissé érthetetlenül, mivel száját időközben teletömte gyümölcsös mézeslepénnyel.
Usara keskeny arca bíborszínűvé vált, holott ez semmiképpen sem illett szőkésvörös hajához, ráadásul kegyetlenül szembetűnővé tette, mennyire ritkulnak hajszálai magas homloka fölött.
– A Tormalin Birodalom hanyatlásának és bukásának időszakát kutatom most már több évszak óta, Lángok Ura. Beszéltem néhány tudóssal Vanam egyeteméről az elmúlt évben. A Tenger Csarnokának könyvtárából kértek néhány művet, és cserébe felajánlották, hogy használhatom az archívumukat.
Kalion vállat vont, arcáról sugárzott az érdektelenség. Az aprócska mozdulat kimutatta fodrozódó tokáját.
– És? – kérdezte unottan, majd töltött magának egy kis bort.
Usara megigazította ingének nyakfodrait, és óvatosan Planir felé pislantott, aki biztatóan mosolygott vissza rá. Az Ősmágus végigsimította rövid, fekete haját, és elgondolkodva fordított egyet a kezében tartott poháron.
– Folytasd csak! – szólt oda bátorítóan Usarának.
– Hm... Szóval Sannin fölkereste őket a téli Napforduló környékén. Meghívták egy ünnepségre, ahol kissé szabadon folyt a bor, és a nyelvüket sem igen fékezték a vendégek.
Otrick elnevette magát, szemében vidám szikrák gyúltak.
– Ahogy Sannint ismerem, nemcsak a nyelvüket nem kellett fékezniük! – vigyorgott a vén varázsló. – Az a lány ért hozzá, hogyan kerüljön egyből az érdeklődés középpontjába.
Planir rosszalló pillantására elnémult, de magában tovább nevetgélt, rendetlen szakállában süteménymorzsák táncoltak.
Usara is méltatlankodó pillantást vetett az idős mágusra, és kicsit fölemelte a hangját.
– Hamarosan a történelemre terelődött a szó. Valaki észrevette Sannin nyakláncát. Örökölt darab, valódi tormalin régiség. Az egyik történész fölvetette, micsoda történeteket mesélhetne egy ilyen nyaklánc, ha beszélni tudna.
Otrick csukladozva nyelt le egy falat süteményt.
– Még hogy nyaklánc! – göcögte. – Már az én időmben is ez volt a mentség, ha bele akartunk pillantani egy formás leány ruhakivágásába.
Usara tudomást sem vett róla.
– Rengeteg tudós gyűlt össze, különféle tudományágak művelői, és néhány varázsló is. A beszélgetés hevében azon kezdtek gondolkodni, vajon van-e mód rá, hogy többet megtudjunk a régiségek eredeti tulajdonosairól.
– Az meg ugyan mire volna jó? – Otrick csalódottan rázogatta a kiürült palackot. – Nincs véletlenül egy bontatlan üveg a közelben, kedves Planir?
Az Ősmágus egyik kezével egy faberakásos italszekrény felé intett, ahol hasonló palackok sorakoztak, a szemét azonban egyetlen pillanatra sem vette le Kalionról.
– Amikor már belemelegedtek a beszélgetésbe – folytatta Usara –, Sannin szerint igen érdekes kutatási módszerekkel álltak elő.
– És még akkor is jó ötletnek tűntek, amikor mindenki kialudta a másnaposságát? – kérdezte Otrick gonoszkodva.
– Amikor beszámolt róla, mi magunk is gondolkodóba estünk. Létezik a távolbalátó varázslatnak néhány ősi változata, amelyekkel megpróbálkozhatnánk, segítségül hívva bizonyos vallási rítusok töredékeit. Azt hiszem, egészen ígéretes eredményeket sikerült felmutatnunk. – Usara feszült arccal előredőlt, tudomást se véve Otrick közbekotyogásáról.
– Nos, Lángok Ura, ha valóban felhasználhatjuk a tormalin régiségeket, hogy visszatekintsünk sok generációval ezelőtti időkbe, és bepillantsunk az egyszerű emberek életébe, elmondhatjuk magunkról, hogy a történetírás kiaknázatlan forrásaira bukkantunk! Mindez fölbecsülhetetlen értékkel bírhat a további kutatásaink számára. Az írott történelem folyamán a Tormalin Birodalom bukása volt a legszörnyűbb kataklizma, mely kis híján a civilizáció teljes összeomlását okozta. Ha sikerülne nyomokra bukkanunk, amelyek segítenének pótolni az írott források hiányosságait...
– Akkor sem találnánk semmi olyasmit, ami a való életben is hasznunkra lehet! – vágott közbe Kalion leplezetlen megvetéssel. Majd, mintha mi sem történt volna, újabb sütemény után nyúlt, és a poharát is megtöltötte az Otrick által kinyitott palackból. – Köszönöm, Felhők Ura!
– A múltunk kutatása igenis lényeges szempont a jövőnk megismerése érdekében! – Usara kihúzta magát, mintha így akarna szembeszállni a megtermettebb varázsló véleményével. Keskeny száját annyira összeszorította, hogy szinte eltűnt az arcáról. – Velem szemben nem sokra mész ezekkel a fellengzős mondásokkal, fiam – vágta rá Kalion lesújtóan. – Én még jól emlékszem arra a napra, amikor megérkeztél ide, agyagfoltos tanoncgúnyában.
– A tudás minden körülmények között érték, Lángok Ura, hiszen...
– A tudás csak akkor érték, ha föl is tudjuk használni! – Kalion könyörtelenül túlkiabálta Usarát. – Csak azt nem tudom, Ősmágus, miért kell egyáltalán ilyesmiről vitatkoznunk – tette hozzá szemrehányóan.
Planir hosszú ujjaival megdörzsölte frissen borotvált állát.
– Éppen azért hívtam össze ezt a tanácskozást – felelte elgondolkodva –, hogy kitaláljuk, hogyan lehetne hasznosítani ezeket az eredményeket.
– Sehogyan! – kiáltotta Kation, a bortól kissé kipirult arccal. – A Tanácsnak akad éppen elég fontosabb dolga is. Hiszen hallottad Imerald beszámolóját arról, milyen gyorsan fejlődik északon a fémművesség. Én ezt nevezem eredménynek, nem a terméketlen ábrándozást! Vagy nézd csak meg, milyen ütemben fejlődik Caladhriában a marhatenyésztés most, hogy egyes földesurak bekerítik a legelőiket. Tucatnyi példát tudnék még felsorolni, miféle eredményeket hozott nekünk a tudomány az elmúlt egy emberöltő során; többet fejlődtünk, mint az azt megelőző öt alatt!
– Kímélj meg bennünket a prédikációidtól, Lángok Ura! – Otrick színpadiasan ásított. – Ha nem emlékeznél, mindannyian jelen voltunk a Tanács legutolsó ülésén... És mindannyian oda is figyeltünk.
– Azt te sem tagadhatod, Felhők Ura, hogy némelyik elődöm kissé messzire ment a tudomány önmagáért valóságának dicsőítésében. – Planir enyhe, de félreérthetetlen rosszallással nézett Otrickra.
– Hiszen éppen ezt ismételgetem már nem is tudom, mióta! – Kalion arca most már kétségbeejtően lilás árnyalatot öltött. – Ha a kontinens gazdasága ilyen léptékben fejlődik tovább, és nem sikerül kivennünk belőle a magunk részét, hamarosan egyszerűen keresztüllépnek rajtunk. Manapság például már teljesen idejét múlt és tarthatatlan az az álláspont, hogy nem szabad magunkat beleártanunk a kontinens politikai vitáiba.
– Nem hiszem, hogy idejét múlt volnék, pusztán azért, mert semmi kedvem beleártani magamat a hétköznapi emberek apró-cseprő vitáiba. Ha ilyen unalmas és kisszerű dolgokkal foglalkoznék, az csak elfordítaná a figyelmemet a kutatásaimtól és tanulmányaimtól!
Otrick Kalion elé tolta a borospalackot, és ezzel szemlátomást sikerült megosztania a figyelmét.
– Egyébként – tette hozzá – jobb lenne, ha az efféle retorikai fogásokat megtartanád a Tanács következő ülésére, Lángok Ura. Az ilyen fontos viták inkább arra a fórumra valók... Ami engem illet, kedves Usara, felőlem annyi időt fecsérelsz el, amennyi csak tetszik, annak a kutatásával, ki mit csinált éppen, amikor a Birodalom darabokra potyogott körülöttük. Engem mindössze annyi érdekel az egész történetből, amennyi hozzásegíthet azoknak az ősi mágikus módszereknek és tudományoknak a megismeréséhez, amelyeknek nyoma veszett a Sötét Nemzedékek során.
– Így már valóban lehet valami hasznunk a dologból – bólintott megenyhülve Kalion.
– Ennek is a nyomára akadhatunk, ha sikerül olyan tárgyakat találnunk, amelyek valaha varázslók tulajdonában voltak. – Usara bizonytalanul pislantott Planirra. – Például, ha engedélyt kapnánk rá, hogy távolbalátó varázslatot alkalmazzunk ezeken a tárgyakon.
Az Ősmágus előrehajolt, és teletöltötte a fiatalabbik varázsló poharát.
– Azt kell tehát eldöntenem, hogy támogatom-e ezt a tervet, azaz beleegyezem-e az elveszett mágikus módszerek kutatásának előtérbe helyezésébe. – Planir rövid hatásszünetet tartott, és végignézett a jelenlévőkön. – Azt hiszem, igazad van, Kalion. Elérkezett az idő, hogy a Tanács ismét fontolóra vegye a mágiahasználók helyét megváltozott világunkban. Ezzel együtt Otricknak is megvan a maga igazsága: nem szabad még egyszer elkövetnünk ugyanazt a hibát, és túlságosan beleártanunk magunkat a kontinens mindennapjaiba.
– Ha újra fölfedeznénk azt a mágikus tudást, amely a Birodalom széthullta után elveszett számunkra, nyilván sokkal előnyösebb alkupozícióba kerülnénk – értett egyet Otrick.
– Értékes kapcsolatokra tehetnénk szert, ha választ adhatnánk a tudósok kérdéseire, amelyeket az ősi tormalin hatalom bukásával kapcsolatban fogalmaztak meg – tette hozzá Usara. – Hiszen a szárazföld nemeseinek tanácsadói és udvari tanítói mind a híresebb egyetemek tudósai közül kerülnek ki.
– Jó meglátás – bólintott Planir. – Mi a véleményed, Lángok Ura?
– Nos, talán valóban érdemes egy kis figyelmet szentelni ennek a kérdésnek. Van valami javaslatod? – kérdezte óvatosan a köpcös varázsló.
– A Csarnokok feljegyzéseiből megtudhatnánk a korábbi varázslók nevét – tűnődött Planir. – Megkereshetnénk a családokat, és megkérdezhetnénk, nincs-e a családi ereklyék között valami apróság, amit hajlandóak eladni nekünk. Usara meg a diákjai felhasználhatnák ezeket a tárgyakat a kutatásaikhoz...
– Csak idő- és pénzkidobás volna! – csattant fel Otrick. – Jobban tennéd, ha inkább a hegyekbe küldenéd az ügynökeidet, hátha sikerül értesüléseket szerezniük arról a nagyolvasztóról, vagy minek hívják.
– Ez valóban remek ötletnek látszik, Felhők Ura – sietett egyetérteni Planir –; de ha mégis maradna egy pár emberem, nem lenne nehéz összegyűjteniük néhány régiséget a birodalom fénykorából. Így elég hamar kideríthetnénk, van-e valami haszna Usara kutatásainak. Ki tudja, talán fontos dolgokat tudhatnánk meg arról az elveszett mágiáról.
– Semmi másra nem volna jó, minthogy fölverjük a tormalin régiségek árát, aztán meg ott üljünk egy szobányi ócska fazékkal meg szoborral – morgolódott Otrick.
– Ez is megtörténhet – ismerte be Planir. – Maradjunk abban, hogyha lesz rá lehetőségünk, és elegendő szabad emberünk, utánajárunk a dolognak; de most nem ez a legfontosabb ügyünk. Egyetértesz, Lángok Ura?
– Végül is, miért ne? – felelte Kalion, kissé kételkedő hangsúllyal.
A kandallópárkányon álló időmérő szerkezet irányából négy halk ütés hallatszott. Kalion meglepetten kapta föl a fejét.
– Bocsáss meg, Ősmágus, nem vettem észre, hogy már ilyen későre jár az idő. – Felhajtotta poharából a maradék bort, és némi erőlködés árán kikecmergett a karosszékből.
– Bizony, közeledik a Napéjegyenlőség, egyre hosszabbak az éjszakák – bólintott Otrick, de nem mutatta jelét, hogy föl akarna kelni ültéből.
– Időt kellene szakítanunk rá, hogy részletesebben is megbeszéljük a felszólalásodat a Tanácsban, kedves Kalion. Kérd meg a rangidős növendékedet, hogy keresse föl Larissát, és állapodjanak meg egy alkalmas időpontban. – Planir fölállt, és szertartásos főhajtással búcsúzott Kaliontól.
A Lángok Urát odakint a lámpavivője várta, aki eddig a lépcsőfordulóban szundikált.
Planir elővigyázatosan becsukta a nehéz tölgyfa ajtót, majd egy gyors mozdulattal kibújt gazdagon díszített köntöséből. Alatta egyszerű, szűk nadrágot, és világos vászoninget viselt. Leemelt az egyik távolabb álló szék háttámlájáról egy tintafoltos házikabátot, és sóhajtva felhúzta.
– Már éppen kérdezni akartam, mióta jártok ugyanahhoz a szabóhoz Kalionnal – nevetgélt Otrick, szájában az utolsó falat süteménnyel. – Szerintem ez a talárviselet olyan nőies dolog.
Planir elvigyorodott, úgy, hogy ezúttal a fogsora is kivillant. Vidámságtól villogó szemével úgy festett, mint valami ragadozó.
– De hiszen te magad tanítottad nekem, Otrick, milyen fontosak a részletek.
– Nos, sikerült úgy táncolnunk, ahogy fütyültél, kedves Ősmágus? – Usara félénksége szemlátomást Kalionnal együtt távozott a szobából. A fiatal mágus az italszekrényhez lépett, és töltött magának. – Kér valaki egy kis szíverősítőt?
– Egy kis mentalikőr jól esne, köszönöm. – Planir letelepedett a székébe, és puha bőrcsizmába bújtatott lábát elégedetten nyújtotta a kandalló elé. – Igen, azt hiszem, minden a lehető legnagyobb rendben zajlott. Mostantól, ha ki is szivárog valami a mi kis tervünkről, legalább lesz mire hivatkoznunk.
– Biztos vagy benne? – nyújtott át Usara az Ősmágusnak egy apró kristálykelyhet. – Nem tűnt úgy, mintha Kaliont sikerült volna teljesen meggyőzni...
– Inkább úgy gondolta, hogy nem érdemes túl sok figyelmet szentelni a dologra – igazította ki Planir. – Éppen ebben reménykedtem.
– Sajnos, mivel ő a Lángok Ura, elég nagy befolyással rendelkezik a Tanácsban. – Usara hangjából még mindig nem tűnt el a bizonytalanság.
– Ez bizony így van – bólogatott Otrick. – Ráadásul a helyi pletykafészkek rendszerint hozzá szaladnak elsőnek.
Usara halkan elnevette magát.
– Ha tehát valaki hirtelen kíváncsi lesz, miben mesterkedünk, elsomfordál Kalionhoz, aki azt fogja felelni, hogy tud a dologról, de nem tulajdonít neki nagy jelentőséget.
– Ráadásul érdekesebb csámcsognivalójuk is akad, mint néhány bizonytalan híresztelés egy titkos tervről, amelyet állítólag az Ősmágus meg az öreg Felhők Ura főzött ki – mosolygott Planir, és elégedetten belekortyolt a poharába. – Látod, Usara, az embereknek rengeteg elképzelésük van róla, mit is csinál valójában egy Ősmágus, de arra senki sem gondol, hogy időm nagy részét azzal töltöm, hogy meggyőzzek másokat, csinálják azt, amit én akarok, és közben gondolják azt, az ő ötletük volt.
– Úgy mozgatod Kaliont, mint valami madárfigurát a Fehér Holló játékban – ismerte el Usara.
Otrick úgy vigyorgott, mint egy vén ordas.
– Sose játssz Fehér Hollót ezzel a fickóval, Usara – kacsintott rá a fiatalabbik varázslóra. – Még ki sem jöttél a madaraiddal az erdőből, már lesöpört téged a tábláról.
– Évek óta nem játszottan Hollót, Felhők Ura. – Planir sajnálkozva csóválta meg a fejét. – Mióta Ősmágus vagyok, valahogy nem találok benne elég kihívást.
Otrick a nadrágja zsebében keresgélt, és egy apró bőrerszényt húzott elő.
– Egyébként mi a terved, mikor mondod meg a Tanácsnak az igazat? – kérdezte, és egy maroknyi levelet tömött a szájába.
– Majd ha összeáll a történet, amit elmesélhetnék nekik, vagy ha olyan magas polcon ülők kezdenek pletykálkodni rólam, hogy már nem tudok nem tudomást venni róla. – Planir élénk tekintettel Usarára pillantott. – Természetesen az előbbit sokkal jobban szeretném. Milyen messze vagy tőle, hogy rájöjj arra, amit tudni akarunk?
Usara gyorsan lenyelte az italát. Tekintetébe ismét visszatértek az iménti ideges szikrák.
– Sikerült finomítanunk a módszeren, hogyan ismerjük fel azokat a tárgyakat, amelyekre szükségünk van.
– Már éppen ideje volt! – mordult föl Otrick. – Főként azzal vontuk magunkra a figyelmet, hogy szétküldtük azokat az úgynevezett kereskedőket egy zsák pénzzel, és meghagytuk nekik, vásároljanak föl minden értéktárgyat a Régi Birodalombál, amire csak rábukkannak.
– Szerencsétlen választás volt. – Usara némi méltósággal fordult szembe az öreg varázslóval. – Ezzel együtt nem emlékszem rá, hogy jobb ötlettel álltál volna elő.
Planir egyetlen intéssel elejét vette a további vitának.
– Tekintve, hogy az embereink egy része már vagy két évszak óta ezen dolgozik, csodálkoztam volna, ha mostanáig nem szivárog ki semmi – mondta. – Szóval, mik is pontosan azok az eredmények?
– Az információ, amelyet sikerült megszereznünk, nagyon részletes, talán túlságosan is az – felelte Usara látható nyugtalansággal. – Muszáj valamiféle összefüggésbe helyeznünk. Újra és újra beleütközünk abba az akadályba, amit az írott feljegyzések töredékessége, és esetenként teljes hiánya jelent.
– Szerintem most jött el az ideje, hogy tényleg idehívjunk egy történelemtudóst Vanam Egyeteméről – válaszolta elgondolkodva Planir. – Szeretném, ha minél hamarabb túlléphetnék ezen a problémán.
– Már megkerestük őket, de a mentorok vonakodtak elengedni a növendékeiket. – Usara kényelmetlenül feszengett a széken.
– Gyanítom, hogy én több szerencsével járnék. Tudod, Usara, egy Ősmágusnak rengeteg eszköz áll a rendelkezésére, és ebből a varázslás nem is tartozik a leghatékonyabbak közé. – Planir szeme megvillant a lámpafényben. – Hallottál mostanában Casuel Devoirról? Mikorra várjuk vissza?
– Valamikor a Napéjegyenlőség környékén – vont vállat Usara.
– Mondtam, hogy rossz választás volt erre a fajta munkára – dörmögte Otrick.
– Nem nagyon volt más választásunk. Casuelt senki sem fogadta növendékévé három évszak óta, vagyis nem hiányolja senki, ha elküldjük valahová. Azért nem olyan buta, a Régi Birodalomról pedig kifejezetten sokat tud. Arra pedig vigyáztunk, hogy ne mondjuk el neki az egész történetet.
Planir cinkos oldalpillantást vetett Otrick felé.
– Emlékszel arra a kis nézeteltérésre néhány évvel ezelőtt, a Nyári Napfordulókor? – folytatta. – Casuel azóta is megszállottan próbál Shivvalan fölébe kerekedni, és ez az, ami igazán alkalmassá teszi a céljainkra.
Otrick elnevette magát, ám a következő pillanatban már el is komorodott.
– Ha azt akarjuk, hogy meglegyenek a válaszaink, mielőtt a Tanács kényelmetlen kérdéseket kezdene föltenni, ennél sokkal gyorsabbaknak kellene lennünk. Több emberre volna szükségünk.
Planir egy kötegnyi pergament húzott elő a széke mögött álló alacsony asztalkáról.
– Azt hiszem, három-négy megbízható ügynököt még elő tudok keríteni anélkül, hogy különösebb feltűnést keltenék.
– Mágusokkal kell együtt dolgozniuk – figyelmeztette Usara. – Először is, találnunk kell vagy egy fél tucat varázslót, aki elég megbízható, de jelenleg senkinek sem a növendéke.
– Semmi szükség rá – felelte Otrick. – Shivvalan Ralsere már akkor a horgomra akadt, amikor eljött hozzám, és arra kért, hagy legyen a növendékem. Föl tudnék venni legalább még egyet, és úgy vélem, legfőbb ideje, hogy Troannát is bevonjuk a dologba. Senki sem fog megjegyzéseket tenni, ha vállal még néhány tanítványt, főként az újonnan érkezettek közül.
– Igazad van, de ezt még végig kell gondolnom. – Planir lassan bólintott. – Usara, minél előbb találnod kell néhány tudóst, akik képesek fölismerni azokat a tárgyakat.
Otrick ásított, és megdörzsölte a szemét.
– Planir, te leszel az oka, ha holnap fájni fog a fejem – mondta vádló hangsúllyal. – Ahhoz már túl öreg vagyok, hogy az asztal alá igyam Kaliont.
– Gyíkká változtatom a borkereskedőt, ha csak egy icipici fejfájásod is lesz holnap reggel! – ígérte vidáman az Ősmágus. – Egyébként is nagy kedvem volna hozzá azok után, amennyit legombolt rólam ezért.
Otrick mélyet sóhajtott, arcából egy pillanatra kiszaladt a vér. Most először lehetett látni rajta valódi életkorát.
– Na, és mihez kezdünk, ha kikerekedik a történetünk? – kérdezte fáradtan. – Ha csak a fele is beigazolódik annak, amit gyanítunk, még a kontinensen is meghallják a Tanács lármázását, hiába választ el tőle a széles óceán! Akkor aztán, aki meg akarja találni a mi titokzatos kis szigetünket, egyszerűen csak a kiáltozást kell követnie.
– Az ilyen hír akkor a legmegrázóbb, ha teljesen váratlan – nézett föl Planir. – Azt hiszem, szánok egy kis személyes figyelmet Naldeth kutatásaira. Ettől majd abbahagyják a vihogást a háta mögött. És ha a tanai csak egy kicsit is népszerűbbek lesznek, te is felajánlhatod neki az együttműködésedet, Usara. Így azután rajtatarthatjuk a szemünket, hogyan és mikor váljék köztudottá egy-egy új értesülés.
– Gondolod, hogy jó ötlet? – kérdezte a fiatal varázsló, némi kételkedéssel a hangjában.
– Nem félsz, hogy darázsfészekbe nyúlsz? – dörmögte Otrick figyelmeztetően.
Planir vállat vont, és fölkelt, hogy még egy kis szíverősítőt töltsön a többieknek.
– Ezt természetes következménye az Ősmágusi tisztségnek – biccentett. – Ezzel együtt azt hiszem, az a farkas napvilágnál csak kutya! Miatta nem kell aggódnunk.
– Szerencsejátékban nem biztos, hogy rád fogadnék – somolygott Otrick –, de remélem, hogy a rúnacsontok ezúttal szerencsésen fordulnak.
– Vagyis, ha jól értem, úgy érzed, hogy eddig minden szálat sikerül az irányításod alatt tartanod. – Usara úgy nézett Planirra, mint aki megerősítést vár.
– Remélem, hogy nem, kedves Usara: ezt semmiképpen nem szeretném. – Az Ősmágus szélesen elmosolyodott. – A magam részéről beérem a kezdődobással. Ha már pörögnek az események, elég egy szerencsés gurítás, hogy a mi javunkra forduljon a játszma. Mindannyiunknak árgus szemmel kell lesnünk ezt az alkalmat, hogy egészen biztosan ne szalasszuk el!

 

 

Fogadó a Málhás Lóhoz
a Col felé vezető úton, Ambafost után
Ensaimin

Őszelő 13. napja

A fogadóból kiszűrődő zajok fölébresztettek: az udvarról hallatszó lószerszámzörgés és patadobogás, meg az edénycsörgés és beszélgetés foszlányai odalentről, az ivóból. Miközben szerepemhez illően felöltözködtem, mint szegény, ám becsületes falubéli, fél szemmel fölpillantottam a napra. Jóval későbbre járt az idő, mint szerettem volna, de legalább fölfrissültem a hosszú alvástól éjjeli kalandom után. A hideg víz fölébresztett; megtapogattam a párnám alá rejtett zsákot, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak álmodtam az egészet. A söröskorsó valóban ott volt, és napvilágnál azt is láthattam, hogy sikerült igazán szép darabot választanom. Az ezüst a régi tormalin munkákra jellemző gazdag fényben tündökölt, és a korsó alján jól megkülönböztethetően ott díszlett a készítő kézjegye, ez pedig szintén jó jelnek számított. Nem ismeretem a kézjegyet, de különben sem értek igazán az ezüstneműhöz; a festményekkel jobban boldogulok. Vajon mi lenne, ha én magam vinném el Colba, a vásárra? Megtehetném éppen, de hát az egész ötlet onnan eredt, hogy szerezzek némi pénzt, amellyel megvárhatom Halice-t itt, ebben a fogadóban. Ráadásul a korsó elég értékes darabnak látszott, és nem szerettem volna, ha még mindig nálam van, amikor fölfedezik a lopást, és az őrség szaglászni kezd. A legjobb lesz, ha minél előbb átadom ennek a kereskedőnek, bárki is legyen, és aztán viszlát. Annyit biztosan ad érte, amennyiből kifizethetem a fogadót meg a szekeret.
Gyorsan bekapkodtam valami reggelifélét, fölnyergeltem bérelt lovamat, és átügettem Ambafostba, átkozva a kényelmetlen szoknyát, amelyhez nem voltam hozzászokva. Az utcán nyüzsgött a nép így, a délelőtt közepén, annál is inkább, mivel a napok óta tartó esős idő után végre kisütött a nap. Parasztok szekerei, városiak lovas kocsijai torlódtak egymásra, utat adva a kettesével-hármasával elügető lovasoknak, vagy feltartóztatva egy-egy elcammogó öszvérkaravántól. Ez egyszerre jelentett jót is meg rosszat is: nem bántam volna, ha nincs ennyi tanú, aki emlékezhet rám, ha valaki kérdezősködni kezd, ám egyben könnyebb is volt eltűnnöm a sok ismeretlen arc között. Az is eszembe jutott, hogy át kellene költöznöm egy másik fogadóba, de aggódtam Halice miatt, és nem szerettem volna, ha nem talál meg az üzenete. Hetipiacot tartottak aznap, és Ambafost főtere csak úgy nyüzsgött az árusoktól: alacsony, kecskelábú asztalokról a világ minden portékáját kínálgatták a zöldségtől és hústól a dalasori üvegáruig és az aldabreshi selyemig. Nyilván a Colba igyekvő kereskedők is megálltak itt, hogy kihasználják a kínálkozó alkalmat. Mindenütt emberek lökdösték, taszigálták egymást, kiáltoztak, gyapjú és bőr nehéz szaga érződött, másfelől sülő kenyér illata vagy állattrágya csípős bűze szállt. Szeretem a piacnapokat: ilyenkor meglehetősen könnyű észrevétlennek maradni. Néhány koldus próbálkozott, többnyire hiába, de nem láttam nyomát, hogy a helyi őrség háborgatná őket; ez őszinte örömmel töltött el.
Könnyedén megtaláltam a Vágtató Vadászebet, és átnyomakodtam a tömegen. Éppen akkor állt meg előtte néhány társzekér, utazók futkostak batyukkal és csomagokkal, kétségbeesetten üvöltözve egymásnak, hogy el ne keveredjenek a tumultusban. Egyesek fogatot akartak váltani, mások éhesek voltak, gyerekek bőgtek, egy pár pedig éppen a fogadó bejáratát választotta egy kiadós családi veszekedés helyszínéül. Egy Racionalista ide-oda szaladgálva kereste, kit untathatna a tanaival, melyek szerint a mágia és a tudomány haladása szükségtelenné teszi, hogy az istenek tiszteletével fárasszuk magunkat, de senki sem figyelt rá.
– Merre találom azt a kereskedőt, aki régiségeket akar venni? – kaptam el egy arra járó felszolgáló könyökét.
– Kibérelte a bár mögötti szalont.
A fickó lerázta magáról a kezemet, és szaladt a dolgára, anélkül, hogy egyáltalán rám nézett volna.
Az ordibálás diszkrét mormolássá halkult, mire az előkelőbb vendégeknek fönntartott ivóhelyiséghez értem; itt már egymástól elkülönített asztalok álltak, a padlóra pedig illatos füveket szórtak. A kocsmáros éles pillantást vetett felém, de mivel úgy döntött, hogy nem vagyok sem kereskedő, sem paraszt, eltekintett a háborgatásomtól. Lehető legragyogóbb mosolyommal válaszoltam, amellyel általában a csinos, de üresfejű kislány szerepét szoktam alátámasztani.
– Nemrég érkeztem a városba, és azt hallottam, hogy valaki régiségeket keres ebben a fogadóban. Beszélhetnék, kérem, ezzel a kereskedővel?
– Mindjárt szólok neki. Most éppen van nála valaki.
A kocsmáros a kezében tartott ronggyal végigdörzsölgetett egy e nélkül is makulátlan serleget.
Nem akartam sürgetni, ezért tovább mosolyogtam.
– Rendben van, akkor kérek szépen egy pohár bort, amíg várakozom. Megtisztelne, ha inna egyet az egészségemre! – Azzal a pultra dobtam egy tormalin márkát, és elvettem a kitöltött bort, nem várva meg, amíg visszaad a pénzből.
Ahogy egy csöndes sarokban üldögélten, láttam, amint két nő lép ki együtt a szalonból, egyikük arcán önelégült vigyor, a másik próbálta elrejteni csalódottságát.
– Micsoda szégyen, kedvesem! – fordult vaskos társnőjéhez az első hölgy. – Algád esküdözött rá, hogy azok a kövek valódiak!
A másik nő meglazította kék bársonyköpönyegét a nyakánál.
– Az erkölcsi érték attól még megmarad – felelte fensőbbségesen. – Különben sem szorulok rá, hogy eladjam, mint te, édesen.
Az első asszonyság szája elkeskenyedett.
– Változnak az idők, drágám – sziszegte. – Az erkölcsi érték ma vajmi keveset jelent az üzleti életben.
Együtt léptek ki az utcára vezető ajtón, én pedig elkaptam a kocsmáros tekintetét, aki egy kancsó bort meg néhány serleget helyezett nagy gonddal a tálcájára. Odaintett nekem, én pedig fölkeltem ültömből.
– Jobb, ha nem vesztegeted soká az idejét – jegyezte meg, miközben kinyitotta előttem a szalon ajtaját.
– Jó reggelt! – köszöntem. – Terilla vagyok.
Ismét magamra öltöttem az iménti elbűvölő mosolyt, ahogy végignéztem a kicsinyke, napsütötte szoba asztalánál ülő három férfin. A középső hegtermett fickó volt, vörös gyapjúszövet ruhában; a falnak támaszkotlott, és mosolytalan arccal szemlélt. Sötét haja, szakálla volt, ékkő nélküli, vastag aranygyűrűket viselt, és ha jól sejtem, a bal ruhaujjában kés lapult. Igaz, a lábát nem láthattam az asztal alatt, de olyasfajta fickónak tűnt, aki nem elégszik meg azzal az egyetlen késsel. Ez nem vallott kereskedőre. Két kísérője furcsa párost alkotott. Jobbról sovány, izmos fickó kuporgott nyersbőr öltözetben, amely alól kibukkant sötétzöld inge. Ez az öltözet egyáltalán nem illett egészségtelenül sápadt arcszínéhez és hosszú, fekete hajához, de úgy tűnt, ez csöppet sem zavarja. Hirtelen észrevettem, hogy rúnákat forgat a kezében, mintha keverné őket játék előtt, és az ujjam viszketni kezdett. A bal oldali alak úgy festett, mintha csak véletlenül keveredett volna ide, valami tévedés folytán, de mivel éppen bort kortyolgatott az eléje tett serlegből, gondoltam, biztosan a másik kettőhöz tartozik ő is. Talán valamiféle növendék, famulus lehetett, legalábbis elég zöldfülűnek tűnt. Puha barna háziszőttest viselt, világos haját rövidre nyírták, és komoly arckifejezéssel figyelte a másik kettőt. Kételkedtem benne, hogy bármiféle fegyver lenne nála: olyasféle fickónak látszott, aki egy egyszerű konyhakéssel is képes összeszabdalni saját magát.
A csönd kezdett zavaróvá válni, így hát abbahagytam a mosolygást, és elővettem a zsákomat.
– Nemrég érkeztem a gázlótól. Útközben hallottam, hogy egy kereskedő tormalin holmikat venne, és gondoltam, megkérdezem, mennyit kaphatnék ezért itt.
Azzal az asztalra állítottam a söröskorsót.
A vörös ruhás fickó jól megnézte, de nem nyúlt hozzá.
– Hová tartasz? – kérdezte a rúnát kevergető, miközben széles mozdulattal kiterítette az asztalon a csontokat, és rám emelte őszinte és barátságos mosolyát, amely nagyjából annyira lehetett megbízható, mint a sajátom.
– Tölgyoromba indultam, hogy csatlakozzam Lord Elkith színjátszó csoportjához.
Mindkét általam említett helység néhány napnyi távolságban volt, az egyik keletre, a másik meg nyugatra, azt pedig megnézem, hogyan akar megtalálni bárkit néhány nap elteltével egy népes színtársulatban. Nem engedtem el a fickó tekintetét, de azért láttam a szemem sarkából, hogy a hallgatag fiú fölemeli a korsót, és vizsgálgatni kezdi.
– Izgalmas lehet egy színtársulathoz tartozni – hajolt előre érdeklődő arccal a sötét hajú fickó. – Te mivel lépsz föl?
„Próbálkozz csak, cimbora – gondoltam belső vigyorral –, én sem most jöttem le a falvédőről!”
– Énekes vagyok – feleltem magabiztosan.
Tulajdonképpen nem is járok messze az igazságtól: valóban tudok énekelni, ez is azok közé a megélhetés érdekében elsajátított tudományok közé tartozik, amelyekről már szóltam. Anyám minden rosszallása ellenére már gyermekkoromban szép repertoárt gyűjtöttem balladákból, és megtanultam néhány egyszerűbb táncdalt is eljátszani lanton.
– Nem teszel egy próbát Colban, a vásáron?
– Még nem tudom – feleltem.
Arra gondoltam, most már éppen ideje lenne, hogy végre én is föltegyek néhány kérdést.
– Szintén a vásárra tartanak? – kérdeztem ártatlanul. – Lehet, hogy jobban tenném, ha én magam vinném el oda nagypapa korsóját?
Rögtön láttam, hogy a fiú szeplős arcán aggodalom suhan át. A följebbvalójára pislantott, és mintha szavak nélkül megállapodtak volna valamiben. Szinte sajnáltam, hogy nem hívhatom ki egy játszmára; ezzel az arccal a gatyáját is elveszítené.
– Szóval, a nagyapádé a korsó? – fordult hozzám a vörös ruhás. – Akkor hát hogyan juthatott eszedbe eladni?
Valószínűleg bátorításnak szánta azt a mosolyt, amelyet megeresztett felém. Butácska arccal vihogtam egyet. Tehettem, elvégre éppen szoknya volt rajtam.
– Ó, hát természetesen az enyém – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Nagyapa nekem adta a halálos ágyán, hozománynak. Soha nem adtam volna el, de hát, látják, muszáj: el kellett jönnöm otthonról. Énekelni szeretnék, de az apám azt akarja, hogy menjek hozzá egy üzletfele fiához. Posztókereskedő, de soha nem láttam még nála dagadtabb és unalmasabb alakot! Nem érdekli más, csak a gyapjú meg a selyem! Látják, kénytelen voltam eljönni otthonról!
A szeplős arcú fiú szája tátva maradt, tekintete együttérzéssel telt meg, a két másik fickó azonban nem látszott tudomást venni a dologról. Lehet, hogy egy kissé túljátszottam a szerepemet? Biztosan a miatt a nyavalyás szoknya miatt volt.
– Szóval mennyit adnának érte? – próbáltam sürgetni őket.
– Mit gondolsz, mennyit érhet? – kérdezte a vörös ruhás, és hátradőlt a széken. Olyan átható tekintettel mért végig, hogy önkéntelenül hátráltam egy lépést.
– Hm, nos, nem is tudom... – Valóban nem tudtam, mit tegyek: kérjek alacsony árat, és tűnjek el mihamarabb, vagy áruljam el nekik, hogy tisztában vagyok az értékével?
– Hat márkát adok érte.
– Caladhriai vagy tormalin márkát? – kaptam föl a fejemet. Bármelyik is a kettő közül, ez az ár mindenképpen nevetséges volt.
– Természetesen tormalin márkát – hangzott a megnyugtatónak szánt válasz. Mintha az a hat penni többlet olyan sokat számított volna.
– A várnagy úr pedig azt mondta, hogy nagyon sokat ér – feleltem sírásra görbülő szájjal.
A szeplős fészkelődni kezdett a székében, mint aki mondani akar valamit, ám a hórihorgas egyetlen mozdulattal csöndre intette. A vörös ruhás szótlanul méregetett, és a szakállát simogatta.
– Annyit ér, amennyit adok érte – felelte szinte behízelgő hangon. – Én pedig nem adok többet hat márkánál, és ez már így is igen nagylelkű ajánlat egy efféle lopott holmiért.
A francba! Nem maradt más választásom, mint eltűnni innen, amilyen gyorsan csak lehet. Próbáljam meg meggyőzni őket valami újabb hazugsággal? Igen hamar rájöttem, hogy ennek amúgy sem lenne semmi értelme.
– Rendben. Adja a pénzt, és már itt sem vagyok. El kell kapnom a legközelebbi fogatot.
A hórihorgas gyors ujjmozdulatokkal ábrákat rajzolt az asztallapra löttyent borba. Egy lélek sem volt a szobában négyünkön kívül, mégis, az ajtó retesze nyikorogva zárult be mögöttem. Mintha jeges kéz érintette volna a hátgerincemet. A francba, a francba!
– Én pedig biztos vagyok benne, hogy van egy kis időd a számunkra – fuvolázta a vörös ruhás, de még mindig nem mozdult, hogy pénzt vegyen elő. – Nincs kedved elmesélni nekünk, hol szerezted ezt? És ha már itt tartunk, a valódi nevedet is elárulhatnád.
– Szerencsejátékban nyertem néhány nappal ezelőtt. Egy út menti kocsmában játszottam, nyertem, és az ellenfelem ezt adta fizetségképpen. Nem gondoltam, hogy lopott holmi.
A sovány fickó bort töltött nekem, én azonban tudomást sem vettem róla. Nem ment el az eszem, hogy egy varázslóval igyak!
– Attól tartok, ez a mese kissé sántít. – A középen ülő fickó elgondolkodva kortyolgatta a borát, és a szakállát vakargatta. – Ez a söröskorsó egy kicsi, de annál értékesebb gyűjteményhez tartozik, amely egy különösen ellenszenves gyapjúkereskedő tulajdonát képezi Ágasfán. Elárulom, hogy mi magunk is fölkerestük, de szemérmetlenül magas árat kért volna érte.
– Miért éppen ezt a darabot loptad el? – tört ki a szeplős képűből az eddig visszafojtott érdeklődés, noha feljebbvalója dühös oldalpillantásokat vetett rá, amiért félbeszakította.
Ami engem illet, az ablakot méregettem, de a helyzet nem látszott megfelelőnek a gyors távozáshoz.
– Nyugodj meg, eszünkben sincs bántani – szólalt meg most a sovány, és közelebb tolta hozzám a borral teli serleget.
No persze, könnyű azt mondani. Nekem azonban több eszem van annál, mint hogy megbízzak egy varázslóban. Nem mintha valamit is adnék a balladák túlzó leírásaira: nem hiszek benne, hogy nem érzékelnek fájdalmat, hogy mérhetetlen a hatalmuk és kedvük szerint olvasnak mások gondolataiban. Az a néhány mágus, akiket volt szerencsém közelebbről is megismerni, jól értett ugyan egy-két trükkhöz, de ha kés állt a bordáik közé, hát csak meghaltak ők is. Ha az én személyes véleményemre kíváncsi valaki, hát azért tartok legjobban a varázslóktól, mert egyedül és csakis saját magukkal hajlandók foglalkozni. Folyton keresnek valamit, utaznak valahová, meg akarnak tudni valakitől valamit, de hogy pontosan miért, azt rajtuk kívül senki nem sejti. És meg is szerzik, amit akarnak, még ha forró parázson kell is sétálniuk érte, és ha úgy ítélik meg, hogy rajtad keresztül vezet az útjuk, akkor gondolkodás nélkül lefektetnek és átgázolnak rajtad. Nem csoda hát, ha dühös tekintettel meredtem vissza a nyurga fickóra.
– Mi nem bántjuk, de lehet, hogy a helyi őrségnek más lesz a véleménye – nyugtázta a vörös ruhás fickó az iménti megjegyzést, és fölemelte a söröskorsót az asztalról. – Úgyis van velük egy kis elrendeznivalónk. Mindjárt jobb színben tűnnének föl a dolgok, ha fölajánlanánk nekik egy tolvajt.
Erre nem állt szándékomban válaszolni. Annál is inkább, mivel a vörös ruhás olyan arcot vágott, mint aki nyitóajánlatot tesz egy árverésen, én pedig biztos voltam benne, hogy kettőnk közül én szoktam nagyobb tétekben játszani.
Mélységes csönd telepedett a szobára. Odakintről behallatszott a vásártér ricsaja: kofák ordibáltak, állatok nyerítettek, kordék kereke nyikorgott a macskakövön. Két részeg dülöngélt el az ablak előtt, összefüggéstelenül zagyválva valamit; táncoló árnyékuk ránk vetődött, ahogy ott vártunk mozdulatlanul. A feszültség olyannyira összesűrűsödött, hogy kést lehetett volna vágni belé, és kenyérre kenni. A vörös ruhás fickónak szeme sem rebbent, a nyurga mosolygott, a szeplős pedig őszintén nyomorúságos képet vágott.
– No persze, egyáltalán nem muszáj, hogy megemlítsük a dolgot az őrségnek – szólalt meg nagy sokára a középen ülő alak.
A sovány elvigyorodott, és rám köszöntött az érintetlenül hagyott serleggel. A szakállasnak nem nagyon tetszett a dolog, de azért folytatta.
– Nos, vannak más régiségek is, amelyeket szeretnénk megszerezni, ám a tulajdonosuknak eszében sincs eladni őket. Azon gondolkodom, hogy talán nem teljesen reménytelen a dolog... Elvégre úgy tűnik, rendelkezel egyes képességekkel, amelyek nagy hasznunkra lehetnének.
Nos, úgy tűnik, máris az üzletnél vagyunk.
– És az önök tiszteletre méltó bűvész barátja miért nem tudja őket kivarázsolni onnan?
– Mert ahhoz pontosan kellene tudnom, hogy hol vannak, és előtte ráadásul még látnom is kell őket – vont vállat a nyurga. – A dolog nem olyan egyszerű, ahogy azt sokan képzelik.
Hát, legalább lelkiismereti problémáik nincsenek. Ez könnyít valamit a helyzeten.
– Vagyis, ha jól értem, azt mondják, hogy dolgozzak maguknak, máskülönben átadnak az őrségnek, akik lecsapják a kezem – összegeztem.
A szeplős fölszisszent. Egyébként is sejtettem, hogy ő a gyenge láncszem abban a béklyóban, amelyet körém készülnek csavarni.
– Nos, igen, lényegében erről lenne szó. – A középső fickó tekintete jól észrevehetően barátságtalanabbá vált.
– Persze, azért másképp is érdekeltté teszünk az üzletben – bólintott felém a nyurga. – Százalékot kapsz a megszerzett érték után.
– Sokra megyek vele, ha elkapnak.
– Ki tudlak hozni bármiféle tömlöcből. Ha egy kicsit jobban megismerlek, úgy tudom követni a nyomodat, akár egy vadászkutya.
Itt már a maradék kedvem is elment az egésztől. Még hogy egy varázsló legyen a nyomomban, akit le sem lehet rázni!
– És mi lesz, ha egy feldühödött nemes kardot ránt, hogy megspórolja az őrségnek a fáradságot? – ellenkeztem. – Csak azt ne mondd, hogy Saedrin tömlöcéből is vissza tudsz hozni! Úgy tudom, a varázslók nem foglalkoznak feltámasztással.
– Ha elég ügyes voltál, hogy megszerezd ezt – mondta a vörös ruhás, és a korsó felé bökött –, akkor ahhoz is elég ügyes vagy, hogy vigyázni tudj magadra.
Egymásba fűzte az ujjait, és elégedett arccal ropogtatni kezdte az ujjperceit. Eggyel több ok, hogy utáljam.
– Egyébként sem hiszem, hogy lenne alapod vitára – tette hozzá magabiztosan.
Ezzel sajnos egyet kellett értenem. Mindazonáltal akár az egész napot eltölthettük volna azzal, hogy okos észrevételeket cserélünk, miközben a csontos fickó úgy viselkedik velem, mint egy barátságos, nagy kutya, amely gazdája egyetlen intésére megvadulhat, ezzel együtt nem jutok ki innen addig, amíg úgy nem döntetnek, hogy mehetek. Nem hiszem, hogy a kocsmáros különösebben aggódni kezdene, ha nem lát kijönni. Végül is kereken visszautasíthattam volna az ajánlatukat, ám egy cseppet sem tetszett az ötlet, hogy átadjanak az őrségnek. Lehet, hogy ki tudnám sírni, hogy csak megbotozzanak vagy pellengérre állítsanak, de mi történik, ha az őrparancsnok úgy dönt, hogy megvárja inkább, amíg a söröskorsó tulajdonosa hazatér? Nem hinném, hogy bármiféle irgalmat tanúsítana irányomban az a disznó. Felöltöttem szerencsejátékos-arcomat, ám magamban átkozódtam: tessék, ide vezet a bosszú, te eszetlen szuka!
– Rendben van – mondtam lassan.
Magamhoz vettem a serleget, megittam a bort, aztán újratöltöttem. Ettől egy kicsit jobban éreztem magam.
– Szóval, mi a célja ezzel az egésszel? – fordultam a vörös ruhás fickóhoz. – Ne mondja nekem, hogy egyszerűen csak régiségekkel akar kereskedni, és ehhez egy varázslót meg egy tudóst cipel magával! Elárulhatná, mi az a fontos dolog, amiért egyből egy falmászóra is szüksége van!
– Emiatt nem kell aggódnod – biccentett felém a vörös ruhás. – Egyébként Darni vagyok, a kísérőim pedig Geris és Shivvalan.
– Ha megkérhetlek, szólíts csak Shivnek – mosolyodott el a nyurga fickó. – Téged hogy hívnak?
– Terilla, már mondtam!
Az egyik nénikémet hívták így, aki hozzáment egy pékhez, és hamarosan ő is olyanná gömbölyödött, mint a cipói.
– Már megint hazudsz – csóválta meg a fejét vádlón Shiv.
Kezdett fárasztóvá válni a dolog. úgy döntöttem, hogy alaposan meggondolom, mielőtt kiadok bármiféle információt magamról. Na jó, de azért valahogyan mégis csak kell szólítaniuk. Végül is, miért ne mondhatnám meg akkor már a valódi nevemet?
– Livak vagyok.
Ironikus mosollyal koccintásra emeltem a serlegemet. Shiv észrevette a mozdulatot, és viszonozta.
Darni fölmordult.
– Na jó, a legjobb lesz, ha kiveszünk neked egy szobát ebben a fogadóban. Holnap továbbmegyünk; addig nem bánnám, ha megpróbálnál rendesen viselkedni.
– Bocsánat, de van már szállásom egy kocsmában, lejjebb, a szekérút mentén – ráztam meg a fejemet. – Holnap reggel visszajövök.
Darni megvetően végigmért.
– Soha ne kövesd el azt a hibát, hogy bolondnak nézel – morogta.
– Ott van a holmim, és ki kell fizetnem a számlát! – vágtam vissza.
– Majd én elkísérlek, és elintézzük – javasolta Shiv.
Darni dühe mintha kezdett volna kissé alábbhagyni.
– Mialatt távol vagyok, legalább lesz időtök megállapodni, hogyan honoráljátok a szolgálataimat – vetettem oda neki. – Természetesen hálás vagyok nektek, amiért nem szabadítottátok rám az őrséget, de azért nem kell eltúlozni a dolgot. Ezen felül legalább a felét kérem mindennek, amit sikerül elemelnem.
Darninak szemlátomást egyáltalán nem tetszett ez az ötlet.
– Sötétedésre itt legyetek! – lökte oda barátságtalanul.
Shiv kireteszelte az ajtót (ezúttal a kezével, ahogy kell), és intett, hogy kövessem.
– Tulajdonképpen mire készültél? – kérdezte Shiv, amikor már kint jártunk a szekérúton.
A fickó úgy ült zömök, fekete hátaslován, mintha csak egy zsák gabona lenne odavetve. Jól megfigyelten, milyen kopott a lószerszám, és hogy a kis hátas fáradtan lógatja a fejét. Az én bérelt lovam ellenben friss volt és vidám. Magam elé képzeltem az előttünk álló utat, és megfelelő pontot kerestem, ahol galoppba válthatok, és lehagyhatom. Akármilyen nyomkövető tehetséggel rendelkezzen is ez a fickó, azt hiszem, én inkább magamra fogadok. A kocsmában bizonyára örülni fognak az otthagyott holmimnak; én meg annak, hogy akárhogy keresnek, nem találnak benne nyomot, amely bármit is elárulna rólam.
Megvártuk, amíg egy púpozott társzekér kikerül egy sáros kátyút.
– Remélem, nem okozunk neked túl sok kellemetlenséget, Livak.
Erre majdnem mondtam valamit; a vigyázatlan fickó jó célpont lett volna fölgyűlt dühömnek.
– Még mindig nem mondtad meg, hová tartottál – ütötte tovább a vasat a nyurga. – Colba indultál, az Őszi Vásárra? Nem gondolod, hogy a tolvajmesterség veszedelmes lehet arrafelé? Az őrség eléggé oda szokott figyelni az ilyen vásárokra...
Úgy döntöttem, tudomást sem veszek róla. Mögöttünk egy szamár kezdett hangoskodni, és ahogy Shiv önkéntelenül hátrafordult, megsarkantyúztam hosszú lábú, karcsú lovamat. Minthogy a ló napokig az istállóban álldogált, most boldogan nyújtóztatta galoppra pihent tagjait, én pedig lebuktam és a nyakához lapultam, hogy elkerüljem az arcomba csapódó ágakat.
A ló hirtelen megtorpant, én pedig átrepültem a feje fölött. A lélegzetem is elakadt; valahogy soha nem sikerült megvalósítanom a lókereskedők által előszeretettel emlegetett „engedd el magad esés közben” trükköt. Egyetlen szörnyűséges pillanatig azt hittem, a lovam nyúlodúba lépett, és kitörte a lábát; soha nem bocsátanám meg magamnak. Ám a következő pillanatban már talpra kecmergett, és így tettem én is. Halcarionnak hála, semmim nem tört el, de kék-zöld leszek, az biztos.
– Elnézésedet kell kérnem, de attól tartok, Darni megharagudna, ha elveszítenélek.
Fölpillantottam. Shiv egyenesen ült a nyeregben, ujjai végén zöld lángnyelvek táncoltak.
– Rohadék! – köpködtem ki egy kis erdei földet. – Meg is ölhettél volna!
– Á, dehogy. Nagyon vigyáztam, hogy ne halj meg. – Az aggodalom a hangjában szinte már őszintén csengett. – Nem hibáztatlak, amiért megpróbáltad – igyekezett megnyugtatni.
– Könnyű azt mondani – átkozódtam, amikor a ló szeszélyesen arrébb lépett, én pedig fél lábon táncoltam utána, a másik lábammal a kengyelvasban.
– Várj – próbált segíteni a varázsló, megragadva a kantárszárat. – Szeretném, ha a szavadat adnád, hogy többet nem próbálkozol.
– Köszönöm – feleltem dühösen. – Na jó, megígérem.
Azzal eldaráltam a megfelelő fogadalmi szöveget Misaenhez.
– Megértem, hogy dühös vagy Darnira, amiért belerángatott ebbe az ügybe.
A varázsló megpróbált barátságos maradni. Egyáltalán nem hatott meg vele.
– Ó, csak-ugyan? Talán téged is fenyegetéssel vett rá, hogy együttműködj vele? A te terveiden is kíméletlenül keresztülgázolt? A te barátaid is betegre aggódják magukat, ha nem érkezel meg, ahogy megbeszéltétek?!
Kényelmetlenül kezdett fészkelődni a nyeregben.
– Az az igazság, hogy tényleg szükségünk van a segítségedre.
– Miért, talán nincs elég pénzetek? Tudod, mindig azt hittem, hogy a varázslók legalább becsületesen bánnak a mágiájukkal. Hiszen ez gátol meg bennünket, átlagembereket abban, hogy agyonkövezzük őket, mint a veszedelmes gonosztevőket szokás.
– Nem pénzről van szó. Különös jelentőséggel bíró tárgyakat kell beszereznünk az Ősmágus számára.
Szinte éreztem az égett szagot, ahogy lassanként közelebb kerültünk a tűzhöz.
– Nem vagyok kíváncsi rá! – vágtam közbe. – Megteszek néhány apróbb szívességet a főnöködnek, csak hogy kiegyenlítsem a számlát, de ha megpróbálsz szaglászni utánam, magad is megbánod!
Rezzenetlen tekintettel állta kihívó pillantásomat.
– Elég méltányos megállapodás. Egyébként, ha már itt tartunk, Darni nem a főnököm. Hatályon kívül helyezhetem a döntését, ha megpróbálja a maga malmára hajtani a vizet.
Szívesen megkérdeztem volna, vajon mit ért ezen egy varázsló.
– És a fiú? Neki is van szava ebben a kérdésben?
Gondoltam, nem árt, ha a fickó azt hiszi, hogy megnyert magának, és szépen elárul még egy-két dolgot hármójukról.
– Geris? – Shiv elnevette magát. – Nem hiszem, hogy megkockáztatná.
– Ő is mágus, vagy mi a szösz? Talán a famulusod?
– Dehogy. Az, aminek először nézted: tudós. Vanam híres egyeteméről jött, és a tormalin művészet avatott szakértője.
Mindig mondtam, hogy kicsi a világ: történetesen én is Vanam városából származom, és számtalanszor láttam az egyetem komor homlokzatát. Azok közé az épületek közé tartozik, amelyek csak gyér fényben vagy hóban mutatnak valahogyan. Hogy belülről milyen lehet, arról elképzelésem sincs: csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak, hogy odaküldjék fölösleges fiukat-lányukat, Saedrin tudja, miféle haszontalan szemetet tanulni. El is határoztam, hogy amint alkalom adódik, megkörnyékezem Gerist, és kiszedem belőle, mit tud. Gyanítottam, hogy nem is kell sokáig udvarolnom neki.
– És Darni? Ő is mágus?
– Hát... Nem igazán.
– Mi az, hogy „nem igazán”? Úgy tudtam, valaki vagy mágusnak születik, vagy nem.
– Nos, van benne igazság, mármint abban, hogy az elemekkel kapcsolatos tehetség valóban születési adottság, de a dolog azért koránt sem ilyen egyszerű.
– Tessék?!
Shiv végre megtette nekem azt a szívességet, hogy zavarba jöjjön.
– Hm, bocsánat. Szóval, a varázslók ereje az elemekből származik; azaz attól lesz valakiből mágus, hogy különösen jól tud bánni valamelyik őselemmel, és ez valóban olyan tehetség, amely már születéskor megvan. Ez a képesség belülről fakad, a mai napig is kutatjuk, hogyan működik, az erőssége pedig egészen különböző lehet. Az igazán hatalmas mágusok természetesen ritkák, és mivel az emberek többsége csupán egyetlen dologban szokott tehetségesnek bizonyulni, ez is korlátozza őket.
– És mi a helyzet Darnival? – kanyarodtam vissza az előző témánkhoz.
– Kettős adottsága van, ami elég nagy ritkaságnak számít, de általában azt is maga után vonja, hogy mindkét képessége elég gyenge. A szülei Hadrumalban élnek: az anyja szakácsnő, az apja pedig pék. Ha Darni a világ bármely más pontján született volna, a kutya sem figyel fel a tehetségére. Legföljebb úgy tartanák számon, mint azt az ügyes fickót, aki nagyszerűen tud tüzet gyújtani még a legnedvesebb fából is, és az átlagosnál jobban képes megtippelni, milyen idő várható.
Sose gondoltam volna, hogy Hadrumalban, a mágusok mesebeli városában is ugyanolyan szakácsnők és pékek laknak, mint bárhol a világon. Ez kissé aláaknázta a gyerekkori balladák által táplált, regényes elképzeléseimet. No persze, fölteszem, takarítania is kell ott is valakinek.
– Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az adottságai révén aligha fog boldogulni, az Ősmágus ügynökeként kezdett dolgozni – folytatta Shiv. – A jelenlegi az első önálló küldetése, így aztán elszánta magát, hogy bizonyítani fog.
– Minek az Ősmágusnak ügynök? – adtam a tudatlant.
Shiv egy lapos oldalpillantással válaszolt.
– Gondolod, hogy Planir egy magányos toronyban üldögél Hadruinal közepén, és a bűvös gömbjébe bámul, hogy megtudja, amit akar?
Nos, ez elég vicces gondolat volt. Az egyetlen jó dolog a varázslókkal kapcsolatban, hogy az igazán veszélyesek biztonságos távolságban kuporognak azon a bizonyos elveszett szigeten.
– És hol jössz te a képbe? – méregettem gyanakodva Shivvalant.
– A Tengeri Csarnok varázslója vagyok, a víz adeptusa, a másodlagos területem pedig a levegő. A Nagytanács Tanácsadó Körének tagja vagyok.
Mondanom sem kell, mindez a rang és tisztség engem a lehető legkevésbé sem érdekelt.
– És ez mit takar?
– Nagyjából azt, hogy az itteni varázslók többsége nem győz hajlongani előttem, és közben azt fontolgatja, vajon milyen közel állhatok a nagy Planirhoz. Odahaza Hadrumalban viszont közepes halnak számítok egy igencsak zsúfolt medencében.
Nemsokára föltűnt előttünk a kocsma, ahol ez az egész értelmetlenség elkezdődött.
– Várj meg idekint, amíg összepakolok!
Shiv megrázta a fejét.
– Inkább bejövök. Egyből eszünk is valamit, mielőtt továbbmennénk.
Sértetten bámultam vissza rá: ha egyszer a szavamat adtam valamire, azt meg is tartom. Ki tudja, még az is lehet, hogy Misaen valóban létezik, én pedig nem szeretném, ha feldühödött vadászkutyák üldöznének végig a másvilágon halálom után. Éppen elég lesz Saedrin előtt kivágnom magamat a bajból. Sebaj; azt azért megkérdezem, nem jött-e üzenet Halice-től, és én magam is hagyok neki egy levélkét a kocsmárosnál.
– Nem ártana, ha néha megbíznál bennem – csattantam föl.
– Megéheztem – magyarázta békítőleg Shiv.
Kissé elszégyelltem magam, és sarkamban a varázslóval beléptem az ivóba. A pult mögött álló kócos, szőke nőszemély édesdeden rámosolygott Shivre, aki visszavigyorgott rá, és kissé kihúzta magát, hogy még megnyerőbben hasson. Magukra hagytam őket a kisded játékaikkal, és megkerestem a kocsmárost, aki éppen egy hordót vert csapra a pincében.
– Tovább kell mennem, úgyhogy szeretném kifizetni, amivel tartozom. Megfelel, ha a lovat a Vágtató Vadászebben hagyom?
– Rendben lesz. Három márkát kérek.
Elővettem az erszényemet, és kifizettem a fickót. Ez a fogadó nem éppen olcsó hely, viszont a tulajdonos előzékenyen tartózkodik bármifajta kíváncsiskodástól, így aztán Halice meg én nem is egyszer szálltunk már meg itt közös útjaink során. Megpróbáltam a kedvező oldalát szemlélni az eseményeknek: ha előbb szánom rá magam, hogy továbbinduljak, valószínűleg kifizetetlen számlát kellett volna hagynom magam után, ez pedig azt jelentette volna, hogy a jövőre nézve elveszítjük ezt a remek kis búvóhelyet.
– Nem üzent nekem senki?
Megrázta a fejét.
Saedrin szerelmére! Mi a fene történhetett Halice-szel? Többek között nem bántam volna, ha tudathatom valakivel, akit jól ismerek, hogy mi történt velem.
– Itt hagyhatnék egy levelet és némi pénzt?
Nem először tettem így, és tudtam, hogy megbízható a fickó.
– Tessék csak.
Fölmentem a szobámba, és villámgyorsan összepakoltam. Addigra már annyira rágott az aggodalom Halice miatt, hogy jószerével át sem tudtam gondolni, mibe másztam bele. Papírra vetettem pár sort, teli szerencsejátékos szakkifejezésekkel és személyes célzásokkal, azután lepecsételtem, és egy birodalmi koronát nyomtam a lágy viaszba. Ez volt a legtöbb, amit érte tehettem, de ettől természetesen még egyáltalán nem éreztem jobban magamat.
– Levelet írsz? – lépett be Shiv a szobába, nem is fárasztva magát holmi kopogtatással.
– Talán engedélyt kérjek hozzá? – csattantam föl, inkább csak meglepetésemben. – El akarod olvasni?
– Fölösleges – vörösödött el, és sarkon fordult.
Magam is meglepődtem, hogy akkor sikerült rést ütnöm a magabiztosságán, amikor nem is próbáltam.
Néma csöndben ettünk, majd útnak indultunk; Shiv ügetésre ösztökélte a hátasát.
– A levél a társamnak szólt – törtem meg a hallgatást. – Ebben a fogadóban kellett volna találkoznunk.
Ha már meg vagyok áldva ezzel a hárommal, akik közül Darni nem is próbál rokonszenves lenni, az a fiú meg teljesen használhatatlan, azt hiszem, még mindig jobb, ha legalább Shiv jó szándékát valamelyest magam mellett tudhatom.
Láttam, ahogy a hátizmai ellazulnak, és visszafogta a lovát, hogy utolérhessem.
– Társ? – kérdezte ártatian tekintettel. – úgy érted, a szeretőd?
Elnevettem magam.
– Puszta üzleti kapcsolat – feleltem. – A hölgy neve egyébként Halice.
– Ja, szóval ő szokta... izé... Ő ad túl azon, amit te... hm... Megszerzel? – keresgélte Shiv a szavakat.
Már éppen tiltakozni készültem, míg rá nem jöttem, hogy Shiv rossz csapáson halad.
– Nehogy azt hidd, hogy betörésből élek – világosítottam föl sietve. – Szerencsejátékosok vagyunk.
– Vagy úgy... Nos, ha időnk engedi, szívesen játszanék veled egy-két kört.
– Azt hiszed, játszanék olyasvalakivel, aki még a falon is átlát? Nem ment el az eszem! – vágtam rá, mielőtt még gondolkodtam volna, de Shiv szerencsére nem vette zokon.
– Ha szerencsejátékból élsz, és ráadásul egy állandó társsal dolgozol együtt, nem feltételezem, hogy azok a csontok mindig teljesen a saját jószántukból esnek erre vagy arra a felükre – jegyezte meg a mágus. – De ha te nem használod a saját szakértelmedet, én sem veszem elő az enyémet. Megegyeztünk?
– Meg! – biccentettem, mivel az ajánlat érdekesen hangzott.
– Szóval, mikor érkezik a társad?
– Már meg kellett volna jönnie. Ezért is emeltem el azt a rohadt korsót: meg kellett volna várnom Halice-t, és kezdtem kifutni a pénzből.
Shiv hirtelen megrántotta a kantárszárat. A ló megtorpant.
– Meg akarod tudni, mi történt a társaddal? – kérdezte elgondolkodva.
– Hogy érted? – kaptam föl a fejemet.
– Ha van nálad valami, ami az övé, vagy rendszeresen magánál hordja, lehet, hogy meg tudom találni – felelte Shiv, és megkönnyebbültem, hogy ismét mosolyogni látom. – Ez is hozzátartozik a vadászkutya-tehetségemhez.
– Vagy úgy... – Na, ezt látnom kell! Gyorsan kotorászni kezdtem a nyeregtáskában, és előhúztam Halice kedvenc rúnakészletét. – Ez megteszi?
– Nagyszerű! – Shiv a levegőben elkapta a feléje lendülő erszényt, és máris lefordította a lovát az országútról.
Egy nagyobb tócsa mellett megállt, és lesiklott a nyeregből. Követtem, majd' megevett a kíváncsiság. Kutatni kezdett a zsebében, végül előhalászott egy kék folyadékkal teli apró üvegcsét. Letérdelt a tócsa mellé, és néhány csöppet a víz felszínére öntött az üvegből. Melléje kuporodtam, és tágra nyílt szemmel figyeltem, amint a pocsolya zöld fényben kezd derengeni.
Shiv lehunyta a szemét, és erősen szorította a rúnákat. Ökle körül ugyanaz a hátborzongató derengés kezdett izzani, én pedig önkéntelenül összerázkódtam. A hamis mágust a valóditól ez a varázsfény különbözteti meg, amelyet addig mindössze néhány alkalommal sikerült megpillantanom. Sokkal több olyannal találkoztam, akik mágusnak mondták magukat, és a legkülönfélébb okokat találták ki, hogy megmagyarázzák, miért hiányoznak varázserejük látható jelei. Shiv mélyet lélegzett, és az öklét övező izzás fölcsapott, hogy egyesüljön a pocsolya fölött örvénylő fénnyel.
– Nézz bele a vízbe – mondta, és kinyitotta a szemét.
Engedelmesen a tócsa fölé hajoltam, és fölkiáltottam.
– Ő az! Halice!
Döbbenten meredtem a képre: olyan volt, mintha vastag üvegen néznék keresztül, de azért így is fölismertem. Az ajkamba haraptam. Halice ágyban feküdt csukott szemmel, haja gubancosan sötétlett verejtékes arca körül. A jobb lába csípőtől bokáig sínben volt, szorosan átkötözve: ez semmi jót nem ígért. A kötésen itt-ott átütött a vér; kétségkívül csúnya sérülése lehetett.
– Megsebesült – szögezte le szükségtelenül Shiv. – Meg tudod mondani, hol lehet?
Összehúzott szemmel méregettem a homályos képet, áruló jelet keresve, de nem láttam semmi figyelemre méltót.
– Valamiféle fogadó lehet, de nem tudnám megmondani, merre fekszik.
Shiv kézmozdulatokat tett a víz fölött; a kép elmozdult, változni kezdett. Aki ült már szekér végében, hátrafelé nézve, amikor a lovak meglódulnak és vágtatni kezdenek, az tudja, hogyan töpörödik össze minden egyik pillanatról a másikra; valahogy így tudnám leírni, amit a víztükörben láttam. A következő pillanatban már kívülről szemlélhettük a kocsmát. Megkönnyebbülten fölsóhajtottam.
– Hiszen ez a Zöld Béka fogadó Közép-Rekinben! Álmomban is megismerném!
Elég jó fogadó volt, és ami még fontosabb, a kisvárosnak megbízható patikáriusa van. Jó ismerőseink, Sorgrad és Sorgren, a két fivér mutattak be neki, amikor egy veszedelmes vállalkozásunk közben csúnyán megsebesült a karom.
– A Selerima felé vezető út mentén fekszik, ha nem tévedek – vonta össze Shiv a szemöldökét. – Valamivel a híd után, ugye?
Bólintottam.
– Miért?
– Ismerek valakit, aki ott lakik, nem messze – felelte Shiv. – Megkérhetem, hogy győződjön meg róla, megfelelő ápolást kap-e a barátod.
Halice aligha fogja megköszönni nekem, ha rászabadítok egy varázslót, de egyelőre nem volt jobb ötletem, és nem hiszem, hogy a sebláznak vagy a vérmérgezésnek jobban örülne.
– Lehetne szó róla, hogy ez az ismerősöd vigyen neki egy kis pénzt, és intézkedjen, hogy a patikárius megvizsgálja a sebét? Ígérem, meghálálom, amint lehet.
– Természetesen – bólintott Shiv. – Ezen fölül ő maga is rendelkezik valamelyes gyógyító tudománnyal.
Mélyet sóhajtottam: azt hiszem, nincs más választásunk, mint hogy megbízunk egymásban. Éppen eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, az ilyen sebesülések egy életre megnyomorítják az embert.
– Megtennéd, hogy írsz neki? – fordultam Shivhez. – Lehet, hogy már ma vagy holnap sikerül kerítenünk egy Selerima felé tartó fuvarost, aki jó fizetségért elvinné a levelet.
– Semmi szükség rá – mosolygott Shiv, és a feje fölé emelte a karját. Halvány kékeszöld fény villant föl a homloka körül, azután a szellő elsodorta, amerre az út haladt. A szeme nyitva volt, de a tekintete kifejezéstelenül meredt a távolba, és szempillája sem rezdült, amikor elhúztam a kezem az arca előtt; az agya mérföldekkel távolabb járt. Csodálkoztam, hogy ennyire megbízik bennem. Ha bosszút akartam volna állni rajta, mi sem lenne egyszerűbb, mint kést vágni a bordái közé, és elszelelni. Azután rögtön eszembe jutott, hogy nyilván minden épeszű varázsló rendelkezik valamiféle mágikus védelemmel az effajta támadások ellen. De ha mást nem is tehetek, legalább a lovamra fölugorhatnék, hogy egy pillanat alatt eltűnjek a fák között. Azután majd próbálkozhat azzal a híres nyomolvasással.
Azóta sokszor gondoltam rá, bárcsak megtettem volna. Anyám mindig mondta, hogy a kíváncsiságom egy szép napon még akasztófára juttat. Addigra azonban már fölkeltette az érdeklődésemet ez az egész hihetetlen történet, és tudni akartam, mi az a titokzatos dolog, ami egymáshoz köt értékes régiségeket, tudósokat Vanam egyeteméről meg az Ősmágus ügynökeit. Nem csak egyszerű szerencsejátékos voltam; olyan ismerősöket tudhattam magam mögött, mint például Charoleia, akinek „Lady Alaric, a kisemmizett nemeshölgy” című alakítása szép hasznot hozott a konyhára. Mindannyian tudtuk, milyen nagy kincs az információ, különösen pedig az, ha előre értesülhetünk egyes jelentős eseményekről; ha pedig az Ősmágus személyesen intézkedik, az már csak jelentős esemény kell, hogy legyen... Halice most egy ideig úgysem megy sehová, én meg átkozottul rossz ápolónő vagyok, vagyis semmi értelme nem lenne, hogy mellette üljek, és fogjam a kezét, amíg lábadozik.
Még az is lehet, hogy ez a játszma végül haszonnal zárul.

 

 

A Korhadt Hordóról elnevezett kocsma
a Hanchet felé vezető úton, Tölgyoromtól keletre

Őszelő 13. napja

Casuel körülpillantott az aprócska szobában, és beleszaglászott a levegőbe. Végül is a célnak éppenséggel megfelel, ha nincs helyette jobb. Lerántotta az ágyról az agyonmosott, puha vászonlepedőt, és hanyagul a sarokba hajította. Örömmel látta, hogy nyoma sincs élősködőknek vagy férgeknek, de azért az elővigyázatosság sosem árt. Gondosan megvizsgálta a lószőr matracot, és mielőtt ráterítette volna saját, ropogósra keményített lepedőjét, bőkezűen meghintette ecetes vízzel az ágyat és környékét.
Kopogtatás hallatszott, és mintha egy elfojtott kérdés is szűrődött volna az ajtó túloldaláról.
– Bocsánat, mit mondott? – nyitott ajtót Casuel, igyekezve, hogy hangja könnyed maradjon, és próbálta elrejteni megvetését az előtte hajlongó faragatlan paraszt iránt. Végül is nem lett volna értelme megsérteni a jóembert. Casuel emlékeztette magát, hogy egy valódi nemesúr az alacsonyabb néprétegekkel szemben is megőrzi udvariasságát.
A kocsmáros érthetetlen dialektusban hadart valamit a mellette álló fiúnak, aki egy korsó forró vizet cipelt, majd mindketten buzgón vigyorogni kezdtek.
– Azt szeretném kérdezni – próbálta érthetőbben forgatni a nyelvét az üregember –, hogy le tetszik-e jönni vacsorázni a közös ebédlőbe, vagy kibérelik inkább a szalont a kishölggyel?
A kocsmáros mosolyában mintha bujkált volna egy kis huncutság.
– Egyedül vacsorázunk, ahogy illik, ha az ember egy előkelő születésű fiatal hölggyel utazik együtt – felelte Casuel némi rendre utasító felhanggal, ügyelve rá, hogy lassan és tökéletesen hangsúlyozva ejtse a szavakat. Elégedetten gondolt rá, hogy a valódi, született tormalin kiejtéssel való szembesülés majd ráébreszti ezeket a falusi bunkókat, miféle erőszakot tesznek ők ezen a nemes és gyönyörű nyelven.
– Ahogy kegyelmességed parancsolja! – Az öregember intett a fiatalabbiknak, és mindketten kiléptek a szobából, az ajtót azonban nem csukták be maguk után, éppen csak behajtották.
Casuel bosszús arccal odalépett, hogy becsapja mögöttük, majd egy pillanatra megtorpant, és szeme valósággal villámokat szórt, amint meghallotta, hogy azok ketten nem átallják kitárgyalni őt, miközben lefelé csattognak a falépcsőn.
– Mit gondolsz, bácsikám, mit kereshet itt ez a ripők? Biztos azokat a könyveket vagy miket akarja eladni.
– Hát, ezzel a modorral nem sok üzletet fog kötni, akármilyen drága ruhákban parádézik is! Ha így fog hozzá, tán még egy káposztatorzsát sem tudna eladni egy kecskének!
– Hát az a kislány? Talán az ágymelegítője?
– Á, nem olyannak látszik az. Túl fiatal, túl csöndes. Az még tán a legyet sem hajtaná el az ételéről.
Casuel olyan erővel vágta be az ajtót, hogy az asztalon álló gyertya lángja hajladozni kezdett. Egy pillanatig latolgatta, hogyan utasíthatná rendre azt a pimasz suhancot, azután dühös mozdulattal kibújt az ingéből, hogy lemossa végre magáról az út porát. Összeborzadva gondolt vissza a hosszú mérföldekre, amelyet egy fuvaros döcögő kocsijába zsúfolódva kellett megtenniük, Raeponin tudja, miféle népekkel. Sietve átvizsgálta vékony karja és keskeny mellkasa hófehér bőrét, kissé megenyhülve, hogy nem talált magán bolhacsípéseket. Fölvette gondosan előkészített ezüstveretes szappantartóját, és buzgón sikálni kezdte az arcát.
Maga elé tartotta fényezett acéltükrét, és elmerülten forgatta, hogy elcsípje a lehető legkedvezőbb megvilágítást. Hosszan tanulmányozta a tükörképét: örömét lelte az arisztokratikus ívű áll és szemöldök látványában. Hiába, no, a Devoir-vérből származók arcán még mindig kiütköznek hajdani nagyság jegyei... úgy érezte, a jókedve lassanként visszatér. Óvatosan közelítette pofacsontjához a finoman megmunkált acélborotvát, nehogy ez a nemes vér végül a törölközőt szennyezze.
Ahogy a zsákjában keresgélt a piperecikkek után, végignézett az összekaristolt asztallapon katonás rendben sorakozó, kissé megfakult könyveken meg a halomba rakott pergamentekercseken. Önbizalma leheletnyit megingott a látványtól: hiszen mennyivel jobb lenne, ha ennél többet is föl tudna mutatni Usara színe előtt, ha egyszer visszatér Hadrumalba... Elgondolkodva fésülgette hullámos, barna haját.
Óvatos kéz kopogtatott az ajtón, szinte bocsánatkérően.
– Gyere be!
Allin habozva bekukucskált az ajtórésen, mielőtt belépett volna.
– A kocsmárosné üzeni, hogy a vacsora tálalva van! – jelentette készségesen, majd hozzátett még egy pukedlit is, de félúton észbe kapott, és elvörösödött.
– Már mondtam neked, Allin, hogy szokj le erről! – Casuel megpróbálta palástolni türelmetlenségét, mivel nem akart újabb pityergési rohamot kiváltani a lányból, különösen nem ilyen körülmények között, amikor kettesben voltak a hálószobájában, rajta pedig nem volt ing.
– Bocsánatot kérek, Messire Devoir...
Allin behúzta a nyakát, és szükségtelenül igazított egyet a szoknyája fodrán, a hangja pedig egészen elhalkult.
– Szükségtelen bocsánatot kérned – felelte Casuel barátságosnak szánt hangon. – Emlékezz rá: mágusnak lenni azt jelenti, hogy tiszteletet követelhetsz meg magadnak. Lassan ideje lenne hozzászoktatni magadat ehhez a gondolathoz.
Azzal tiszta inget vett elő a csomagjából, majd homlokát ráncolta a gyűrődések láttán.
– Megfelelőnek találod a hálószobádat?
– Ó, igen... – Allin egymásba fonta dundi ujjait. – De szívesen aludnék a hölgyek hálótermében, ha ez kevesebb alkalmatlanságot okozna...
– Végleg magad mögött hagytad azokat az időket, amikor meg kellett osztanod az ágyadat a nővéreiddel, vagy idegenekkel aludtál a közös hálóhelyiségben. – Casuel lepöccintett egy porszemet a kabátja gallérjáról. – Nos, induljunk vacsorázni. Megmutatom a könyvet, amelyet ma vettem.
Fölemelt az asztalról egy poros kötetet és néhány kéziratlapot.
Allin már éppen mondani akart valamit, de lenyelte inkább, és engedelmesen becsukta a száját. Elfogadta a férfi fölajánlott karját, de inkább surrant, mint lépegetett mellette, igyekezvén, nehogy lemaradjon. Noha a férfi nem volt magasabb az átlagosnál, még így is jó másfél fejjel Allin fölé magasodott. Lemosolygott a lányra, közben azt fontolgatta, vajon megéri-e, hogy ekkora terhet vett a nyakába. Arra számított, hogy Allin boldog lesz majd a külön szobával, hiszen effajta luxust soha azelőtt nem engedhetett meg magának.
A szalon látványa kellemesen meglepte; igaz, kevés bútor állt odabent, de ezek ellen igazán nem lehetett kifogása. Amint elhelyezkedtek az ódivatú ebédlőasztal mellett, az ajtó felpattant, és egy idősebb nő vonult be megrakott tálcákkal, amelyek mindkét kezét elfoglalták, sőt, még a csípőjével is meg kellett támasztania őket.
– Elnézésüket kérem kegyelmességeteknek – mormolta a nő, és gépies pukedlit vágott ki, majd odébbsöpörte Casuel könyvét és papírjait, hogy helyet csináljon a tálcáknak.
– Majd inkább én! – ugrott föl Casuel, elrántva az értékes kötetet a lehulló mártáscsöppek hatóköréből.
– Zöldségleves, nyárson sült csirke, birkapástétom, sajt és almás lepény – sorolta elégedetten a jóasszony. – Egyenek, báránykáim, jó szívvel! Magának különösen elférne még egy kis hús a csontjain...
Casuel kinyitotta a száját, de mivel nem tudott kellőképpen méltóságteljes visszavágást kiötleni, inkább be is csukta, az asszonyság pedig kivitorlázott ropogósra vasalt szoknyáinak tömegében. Casuel gyomra megkordult a tálcák felől áradó kellemetes illatok hatására, emlékeztetve rá, milyen keservesen hosszú idő telt már el a soványka reggeli óta.
– Egészen étvágygerjesztően fest – jegyezte meg csodálkozva.
Allin talpra ugrott, és a csirkéstálhoz futott, hogy kiszolgálja a férfit.
– Ülsz le rögtön! – csattant föl a férfi, de nyomban meg is bánta hirtelen haragját, amint meglátta, hogy a lány szeme könnyekkel telik meg. Allin egészen kicsire húzta össze magát, feje tetején megreszkettek a szorosan összefont és föltűzött copfok.
Casuel ingerülten fölsóhajtott.
– Meg kell értened, Allin. Mágikus képességekkel születtél, ritka és különleges adottsággal rendelkezel. Megértem, hogy ez az egész helyzet újdonság neked, és kicsit ijesztő is, de gondolj arra, micsoda hatalmasságok fogadhatnak a tanítványukká, ha magammal viszlek Hadrumalba! Az életed egyszer s mindenkorra megváltozott, és hidd el nekem, nem fogod megbánni. Tudom, hogy nehéz megszokni, de többé nem vagy az a kisemmizett legkisebb leány, akinek mindenki csak parancsolgat. Most pedig edd meg a levesedet!
Azzal a lány elé tartotta a megtermett levesestálat, Allin pedig némi gondolkodás után megtörölgette a szeme sarkát a kendője szélével, és tétován mert magának néhány kanál levest. Kényelmetlen csendben láttak hozzá az evéshez.
Végül Allin törte meg a súlyos némaságot: mormolt valamit, de hogy mit, azt Casuel nem értette, mivel a lány lescari tájszólása nagyrészt még mindig értelmetlen zagyvaságnak tűnt a számára.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, lehet-e már tudni, nagyjából mikor érünk Hadrumalba – pislantott föl rá a lány egyenesre nyírt frufruja alól.
Hirtelen szélroham rázta meg az ablaktáblákat, és az asztalon fekvő könyv gerincének aranyozott dombormintája megcsillant a gyertya táncoló fényében. Casuel szájában megkeseredett a báránypástétom. A könyv a Minrinel Hírmondója egyik kétségkívül igen régi példánya volt, és a margóra vetett jegyzetek elég érdekesnek tűntek, ezzel együtt aligha számított valódi ritkaságnak. Casuel félrelökte a bárányt.
– A Napéjegyenlőség előtt semmiképpen sem. – A férfi elgondolkodva kevergette a szószt a kanalával. – Muszáj fölhajtanom valami igazán értékeset Usarának.
– Usara, ugye, nagyon nagy mágus? – Allin szemében gyerekes lelkesedés csillant.
Casuel elnevette magát.
– Azt éppenséggel nem mondanám. Alig idősebb nálam, és nem nevezném igazán vezető személyiségnek... Egyszerűen csak régebben van a Planéta Csarnokában, ahol én is tanulok, ezen felül megfigyelői jogú tagja a Tanácsnak, és úgy hírlik, az Ősmágus időről időre hajlandó meghallgatni, amit a fülébe suttog.
– Neki dolgozol?
– A dolog nem ilyen egyszerű. – Casuel belekortyolt a nehéz falusi sörbe, és arra gondolt, mit nem adna egy kehelynyi nemes borért. – Azt hiszem, a tudásomat akarja próbára tenni, hogy megbizonyosodjon róla, méltó vagyok-e rá, hogy oktasson. Ha megfelelek az elképzeléseinek, be fog vonni egy igen különleges terv végrehajtásába.
Casuel elégedetten nyalta meg a szája szélét.
– Elvégre tormalin vérből születtem, és az én elemem is a föld, akárcsak az övé – folytatta. – Ki lehetne nálam megfelelőbb arra a feladatra, hogy a hajdani Tormalin Birodalom bukását kutassa? Fogadni mernék, hogy többet tudok a Birodalom végóráiról, mint bármelyik öt tanácstag, akiket hirtelenjében eszébe jutna megnevezni!
Neki szánod azokat a könyveket is, amelyeket az apámtól vettél?
– Igen.
Casuel igyekezett elhessenteni magától a kényelmetlen gondolatot, hogy azokért a kétségkívül igen kívánatos kötetekért magasabb árat fizetett, mint amire számított. Eredetileg alkudozni akart, mivel a fickó szemlátomást elszánta magát, hogy még a tél beállta előtt készpénzre váltja, ami kevéske értéke megmaradt. Amint az elmúlt nyár kiszámíthatatlan hadműveletei elérték és elsodorták Lescar városát, Allin szülei elhagyni kényszerültek otthonukat, és mivel sok éhes szájról kellett gondoskodniuk, kapva kaptak az alkalmon, hogy egy vándorló tudós könyveket akar vásárolni.
Casuelnek föltűnt, hogy a tűzhely meggyújtását a szülők előszeretettel bízzák a legkisebb gyermekükre, és hamarosan rájött, hogy a kislány mágikus képességgel született; ezek után aligha hagyhatta volna ott kallódni az út sarában. A zaklatott apa pedig végső soron boldog volt, hogy egy szájjal kevesebbet kell betömnie. „Különösen, ha erről a szájról van szó” – gondolta Casuel, látván, hogyan tömi magába Allin az almás lepény maradványait csöppet sem előkelő mozdulatokkal.
A férfi belekortyolt a sörbe, és hátradőlt, megadva magát a kísértésnek, hogy kiöntse a szívét valakinek.
– A legnagyobb baj az – fogott bele a mesélésbe –, hogy erősen gyanakszom, nemcsak engem küldtek a kontinensre, hogy Usara terveit előkészítsem. Amint megkeresett ezzel a feladattal, gondom volt rá, hogy szemmel tartsam őt is meg az elismert tanítványait is. Kihallgattam egy-két beszélgetést, de a dolgok jelenlegi állása szerint nehéz lenne eldönteni, ezek közül melyik jelent valamit.
A késével hajszálvékony szeleteket vágott le a sajtból, és gyanakodva szaglászta; azokra a csalétkekre emlékeztette, amelyekkel az anyja az egérfogókat szokta fölszerelni.
– Fogalmam sincs, mit kellene tennem – vallotta be Casuel. – Lehet, hogy azzal járok jobban, ha én érek vissza elsőnek; még ha kevés is, amit magammal viszek, azért jó kiindulási alapot szolgáltathat a további kutatáshoz. Lehet, hogy akkor Usara formálisan is kinevezne a tanítványává, és megbízna a további keresgélés megszervezésével. Másrészt viszont most, hogy közeledik a Napéjegyenlőség, rengeteg jó alkalom kínálkozna, hogy összeszedjek valami igazán értékeset: mindenütt vásárokat tartanak, az emberek tízszer többet adnak-vesznek, mint az év többi részében, és azt sem tudják, mit kaparnak elő a padlásról vagy a fészer sarkából. Előkerülhet néhány régi kézirat, öreg könyvek, ritkaságok... Vagyis lehet, hogy mégiscsak okosabb ötlet, ha várok még egy kicsit.
Casuel hirtelen belevágta a kését a sajtba, hátralökte a székét, és dühösen az asztalra csapott.
– Fogadni mernék persze, hogy bármit találok is, Shivvalan Ralsere egy nappal előbb ott lesz, hogy bemutassa ugyanazt!
– Úgy tűnik, nem nagyon kedveled ezt az illetőt – jegyezte meg félénken Allin.
– Személy szerint semmi kifogásom nincs ellene – sóhajtott Casuel, azután gyorsan tovább beszélt, hogy ne kelljen szembenéznie vele, mennyire nyilvánvalóan hamis ez az állítás. – Csak éppen néha úgy érzem, neki csak úgy az ölébe pottyannak a lehetőségek. Ez egészen egyszerűen igazságtalanság! Shivvalan feleannyit sem dolgozik, mint én, mégis, alig három évvel azután, hogy Hadrumalba érkezett, olyan mágusok foglalkoznak vele, mint Rafrid, vagy pláne Shannet! Az a nő már vagy tíz éve nem vállalt tanítványt, és most hipp-hopp, egyszerre csak fölkeltette az érdeklődését ez a Shivvalan Ralsere, amikor olyan növendékeket utasított vissza, akik egész évszakokat töltöttek a felkészülési tervük kidolgozásával, és esdekelve várják, hogy tanítványul fogadja őket!
A kupába töltött sör már alig gyöngyözött, felszínén megcsillant a sápatag gyertyafény. Casuelt hirtelen támadt ötlet térítette el az ezerszer fölhánytorgatott sérelmek ecsetelésétől.
– Tudod, gyanakszom, hogy ez a Shivvalan mesterkedik valamiben, vagy legalábbis a saját előmenetele érdekében igyekszik fölhasználni a hatalmát. Itt van mindjárt a távolbalátás... Azt mondják, igencsak nagy tehetséggel büszkélkedhet benne. És egyes jól értesültek szerint Shannet is ezzel foglalkozik mostanság a toronyszobája magányában, távol a világ zajától...
– Én is fogok majd tudni távolba látni? – ragyogott föl Allin tekintete.
– Nos, azok a mágusok a legjobb távollátók, akiknek a víz az elemük. A tiéd a tűz, mindazonáltal nem lehetetlen, hogy te is elsajátíthatod ezt a képességet. Nekem sikerült.
Allin őszinte csodálattal nézett föl Casuelre, és ez igencsak hízelgett a férfi megtiport önbecsülésének.
Casuelt hirtelen tőle szokatlan vakmerőség kerítette hatalmába. Tudomást sem véve a gyomrát szorongató érzésről, amelyet saját merészsége okozott, az egyik kehely után nyúlt, és vizet loccsantott bele.
– Mindjárt meg is mutatom!
Elviharzott a szobájába, majd kisvártatva visszatért egy tintásüveggel, és néhány cseppet óvatosan a víz felszínére hullatott. Borostyánszínű fény gyulladt az ujjai között, majd ahogy fogait összeszorítva összpontosított, a fény lassanként piszkoszölddé vált, és szétterjedt a víz felszínén. Casuel az ajkába harapott, és megpróbálta maga elé képzelni Shivvalan pecsétgyűrűjét; nem volt igazán nehéz dolga. Végül is hosszú napokig viselte a nyomát az állán azután a botrányos incidens után a legutóbbi Napfordulókor.
Ez az emlék megzavarta a figyelmét, így kénytelen volt elölről kezdeni az egész mutatványt. Az újabb tintacseppek lustán terjedtek szét a tiszta vízben, és hirtelen ott volt a kép: Shivvalan, amint egy kocsmában üldögél. „Kétségkívül sokkal előkelőbb helyen, mint ez a nyomorúságos patkánylyuk” – jegyezte meg magában savanyúan Casuel.
Hangosan azonban csak ennyit mondott:
– Nos, ez itt Ralsere.
– És ki az ott mellette? – nyújtózkodott Allin, hogy belekukucskálhasson a kehelybe.
Casuel a szemöldökét ráncolta a tűzről pattant vörös leányzó láttán, aki vidáman iddogált Shivvalan társaságában, markában rúnákat csörgetve.
– Ha jól látom, valami erdei leányzó, akit frissen szalajtottak a vadonból, és azt gondolja, Shivvalan könnyű préda lehet – motyogta. – Pedig mekkorát fog csalódni, ha este nyitva hagyja neki a szobája ajtaját...
– Tessék?
– Semmi, semmi – felelte zavartan a férfi.
A kis szuka egyébként nem is nézett ki rosszul. „Vajon miért mindig neki jutnak az ilyen fogások?” – gondolta keserűen Casuel, miközben titkon Allin kövérkés, kislányosan esetlen alakjára pillantott, színtelen hajára, lapos, kerek arcára és pisze orrára.
A vörös sörényű leányzó láttán fölcsapó vágy sürgetése azonban rögvest alábbhagyott, amint fölismerte a szoba távolabbi sarkában üldögélő férfit.
– Darni Fallion! Hát ő meg mit keres itt?
Casuelnek még a szája is tátva maradt, amikor azt kellett látnia, hogy Shivvalan odalép a zsoldoshoz, vált vele néhány szót, majd visszatér a lányhoz.
Izgatottsága, úgy látszik, rosszul hatott a kehelyben örvénylő vízre, mert a kép eltűnt, helyette zöld és barna fénypászmák kavarogtak a felszínen. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
– Ki az a másik fickó? – érdeklődött Allin.
– Az Ősmágus egyik ügynöke – felelte zordan a férfi. – Azt hiszem, valami komoly dologról lehet szó. úgy értem, ha egy ügynök járja a vidéket, abban még önmagában semmi különös nincs, ám ha Shivvalan meg Darni együtt utaznak, az azt jelenti, hogy Planir is érintett az ügyben.
Casuel úgy gondolta, egy ilyen lehetőséget semmiképpen sem hagyhat kicsúszni az ujjai közül; máris azon törte a fejét, hogyan deríthetné ki, mi folyik a háttérben.
– Maradj itt, mindjárt jövök!
Allin megilletődve ült az asztalnál, míg Casuel vissza nem tért a borotválkozótükrével. A férfi tétova mozdulatokkal kinyitotta az ablakot, és egy gyertyát állított a párkányra, nem törődve a csípős esti levegővel. Allin megborzongott, és beburkolózott a nagykendőjébe. Sanyarú gyermekkorának emlékei még nem múltak el nyomtalanul.
Casuel letelepedett egy támlátlan székre, szemközt az ablakkal. Ujjával csettintett, és a következő pillanatban narancsszínű láng táncolt a gyertya kanócán, ide-oda dőlve a huzattól. Beállította a tükröt, hogy pontosan verje vissza a képet, a tükör pedig fölizzott, mintha a mélyéből sugározna valami, és aranyszínű fényét előbb Casuel feszült arcára vetette, majd a lányéra, aki a férfi válla mögül kukucskálva igyekezett megpillantani a ragyogó felszín által életre keltett képeket.
– Vagyis merre indulunk tovább?
Az apró képecske irányából hallatszó hang vékony volt és távoli, mégis hátborzongatóan kongott az üres szobában.
– Ez meg kicsoda? – suttogta Allin alig hallhatóan.
– Geris, egy idegesítő tintamoly Vanam egyeteméről. Saedrin tudja, mi a fenét csinál itt ezzel a másik kettővel!
Casuel egy pillanatra sem vette volna le a szemét a tükörről, amely most Darni arcát mutatta.
– Drede, Eyhorne, aztán Hanchet felé. – Darni értő ujjal követte végig a széthajtogatott térképen a mondott útvonalat.
– És meddig visszük magunkkal ezt a lányt? – Geris suttogóra fogta a hangját, és bizonytalanul tekintgetett a szoba túlsó sarka felé.
Darni vállat vont.
– Amíg csak hasznosnak bizonyul, és az őrség nem keresi. Sok múlik azon is, meg tudja-e szerezni nekünk azt a... Tudod, mit. Ha megvan, és Hanchetben is sikerül, amit elterveztünk, visszamegyünk Friernbe. Ott majd kifizetjük azt a kapzsi kocát is, rendesen, ahogy megállapodtunk vele.
– Biztos, hogy jó ötlet? – kérdezte Geris boldogtalan arccal, miközben pillantása ide-oda villant Darni és a szoba túlsó felében üldögélők között. – Veszélyes lehet...
Darni hosszan belekortyolt a sörébe, majd hangját még halkabbra fogva válaszolt.
– Ha hinni lehet annak a füvesembernek, nagy szükségünk van azokra a könyvekre, és nincs más mód, hogy megszerezzük őket. Armile a maga jószántából biztosan nem fogja odaadni. Hallottad, mit mondott a patikárius: biztos benne, hogy a kamarás Hanchetben lakik, és hogy szívesen átadja nekünk a könyvtár alaprajzát cserébe némi pénzért meg a bosszúért. Ez éppenséggel kapóra jött: fogalmam sem volt, hogyan találhatnánk valakit, aki elég közel van a tűzhöz, anélkül, hogy gyanúsan nagy felhajtást csapnánk körülötte.
– És ha a lányt elkapják? – emelte föl Geris a hangját, nem törődve Darni szúrós pillantásával.
– Ha van, akit tömlöcbe csukjon és fölakasszon, Lord Armile megelégszik ennyivel, és nem fog tovább kutatni. Különben is, ugyan ki hinne egy tolvajlánynak, aki arról hadovál, hogy varázslók bérelték föl betörésre?
– Akkor sem tartom jó ötletnek – felelte dacosan Geris.
– Nem is kell. Különben sem a te dolgod! – Darni hangja élesen visszhangzott a tükör acéllapján. – Ha elég ügyes, nem kerül bajba, ha pedig nem, hát viselje a következményeit. Ő dobja a rúnákat, vagyis őt terheli az adósság. Az első megbízatásnál úgyis kiderül, mit tud, és ha ügyetlen, legfeljebb nem visszük magunkkal Friernbe. Kifizetjük, ami jár neki, és kirúgjuk.
Casuel döbbenten meredt a tükörre.
– Nem hiszek a fülemnek! Ez a nőszemély nem csak egyszerűen egy kis szajha, aki megjelent az erszénycsörgésre, hanem közveszélyes betörő!
Úgy látszik, a döbbenet ismét elvonta Casuel figyelmét a varázslattól, mert a kép megremegett, elmosódott és eltűnt. A férfi átkozódott egy sort, majd becsapta az ablakot, hogy legalább a csípős szél ne vágjon be a szobába.
– Azt tervezik, hogy kirabolnak valakit? – pislogott Allin.
– Nem ez a baj! Gondold csak át: igen valószínű, hogy sikerül is nekik! Mindig is gyanítottam, hogy ez a Shivvalan nem tisztességes eszközökkel jut előre, és hogy Darni sem különb a közönséges zsoldosoknál! Csaknem két évszaknyi megfeszített munkám fekszik ebben a tervben, és most mindez hiábavalónak bizonyul, csak azért, mert ezek ketten nem tisztelnek sem szokást, sem erkölcsöt!
Casuel egy pillanatig csodálkozva meredt a kezére, amely láthatóan remegett a feszültségtől.
– Raeponin küldjön pestist mind a kettőre! – tette hozzá dühösen.
– És most mihez kezdünk?
A férfi már nyitotta volna a száját, de meggondolta magát, és egy pillanatig üres tekintettel bámult a semmibe. Azután köhögött egyet-kettőt, és ivott egy korty sört.
– Nos – mondta végül –, ha már egyszer ők elszánták magukat, hogy efféle tisztességtelen módszerekhez folyamodjanak, nekem kötelességem, hogy tegyek valamit, amivel keresztülhúzhatom a számításaikat. Különben is, mi lesz, ha fény derül a dologra? Ha valaki rájön, miféle rémségeket művel nagy egyetértésben egy varázsló meg az Ősmágus egy ügynöke, akkor Hadrumal hírneve is pellengérre kerül azzal a vörös hajú ringyóval együtt!
Allin bizakodó, tiszteletteljes pillantása fölbátorította a férfit. Hirtelen elhatározástól hajtva keresgélni kezdett a holmijában, végül egy tépett fedelű, vastag könyvet helyezett az asztalra.
– Ez meg mi? – kérdezte félénken a lány.
– Vándoroknak szóló útmutató a főbb szekérutak térképével – felelte elégedetten a férfi. – Légy szíves, maradj csöndben egy percre!
Beletelt egy kis időbe, míg megtalálta a keresett várost, és nem volt egyszerű megállapítani azt sem, hogyan lehet a legkönnyebben odajutni: Casuelnek térképről térképre kellett lapozgatnia, a nagyobbakat széthajtogatva, miközben ide-oda forgatta a könyvet. Halkan átkozódott az orra alatt. „Még hogy Hanchet...” Aprócska porfészek volt két folyó találkozásánál, alig többre rendeltetve, mint hogy a hidakat karbantartsa; a szó tormalin értelmében nem is volt igazi város.
– Nos – állapította meg végül –, ha jól összekapjuk magunkat, holnaputánra odaérhetünk.
Remegő kézzel hajtogatta vissza az előrángatott térképvázlatokat.
– Nem, azt hiszem, jobb, ha rászámolunk egy kicsit. Először is fogalmunk sincs, kihez is kellene fordulnunk. Mindössze annyit hallottunk, hogy olyasvalakit keresnek, aki azelőtt Lord Armile kamarása volt.
– Ha a dolgok nem nagyon mások, mint otthon, ez éppen elegendő lehet ahhoz, hogy megtaláljuk – jegyezte meg félénk hangon Allin. – Egy ilyen kis helyen mindenki tud mindent a többiekről.
Casuel elgondolkodva nézett a lányra.
– A helyi vénasszonyok előszeretettel megtárgyalják a világ dolgait, igaz? Ismerem anyámat meg az ő varrókörét. Fölteszem, csak találunk arrafelé is egy kocsmát, ahol föltehetünk néhány kérdést anélkül, hogy gyanút keltenénk.
A férfi torkát fölháborodás szorongatta; sietve leöblítette egy korty sörrel.
– Hogy mer ez a Ralsere meg Darni ilyesmit a fejébe venni, hogy kirabolják Lord Armile-t? Friern egyike azon kevés helyeknek Coltól idáig, ahol a szekereknek kivételesen nem kell tengelyig gázolniuk a sárban, és a lovak patája nem ragad tele szutyokkal. Ha már itt tartunk, az utak arrafelé elég biztonságosak is: emlékszel azokra a koszos csavargókra, akiket kalodába zárva láttunk a piactéren?
– Emlékszem.
Casuel meglepődött a keserű élen Allin hangjában, és sietve rá kellett jönnie, hogy a jogbiztonság fogalma vajmi kevés értékkel bírhat egy olyan család szemében, akiket a belháború zűrzavara kikergetett otthonukból.
A szoba túlsó fele felé fordult, de tekintete messze túlkalandozott a meszelt falakon. Hosszas hallgatás után végül kihúzta magát a székén.
– Abból semmiképpen sem származhat bajom, ha utánaérdeklődöm, tud-e valaki erről a kamarásról – határozta el magát. – Ha úgy hírlik, hogy Lord Armile tart otthon néhány könyvet, amelyeknek Usara hasznát venné, miért ne próbálhatnám meg nyíltan megtárgyalni vele az ügyet? Végül is azt mondják, Raeponin áldást oszt a tettrekészeknek...
– Tényleg? – kérdezte bambán Allin.
Casuel fölugrott, és ide-oda kezdett járkálni a hepehupás fapadlón, megszokott óvatosságán lassanként felülkerekedett az oly régóta visszafojtott sértődöttség táplálta vakmerőség.
– Muszáj valahogy fölhívnom magamra Usara figyelmét – mormolta meg kell próbálnom... Akkor pedig nincs más hátra, kockáztatnom kell!
Megtorpant, elszánt arccal sarkon fordult, és egy hasas erszényt húzott elő a kabátja alól.
– No persze! – jelentette ki diadalmasan. – Ralsere mindenféle útszéli fogadókban herdálja el az Ősmágus pénzét, ezért aztán érthető, hogy könyveket lopkod, ahelyett, hogy megvenné őket, mint más becsületes ember!
Gúnyos mosollyal az asztallapra szórta a pénzdarabokat, majd címlet szerint egymásra rakosgatta őket.
– Elég, ha udvariasan megkérem, hadd nézhessem meg a könyvtárát, azután nagylelkű árat ajánlok azokért a bizonyos könyvekért. Miért is ne? Nem hiszem, hogy Lord Armile becsukná a fülét az észérvek előtt. Végül is nemesi származék ő is, még ha nem is több egyszerű hétszilvafás nemesnél Ensaimin porlepte vidékéről.
Casuel telt ajkán fensőbbséges mosoly ömlött el.
– Azt hiszem, fölösleges is bonyolítanunk az ügyet azzal, hogy elmondjuk neki, varázslók vagyunk – folytatta elégedetten. – Éppen elég, ha annyit tud, hogy könyvek vásárlása végett utazgatok.
A mosoly hirtelen lehervadt az arcáról. Alig észrevehetően megvonta a vállát.
– Tudod, Allin, nem szeretném, ha bárkinek is beszélnél erről, ha megérkeztünk Hadrumalba... Legalábbis addig nem, amíg nem tudok négyszemközt beszélni Usarával. Az ilyesmi, ha kitudódik, rossz fényt vethet a varázslók méltóságára. Nyilvánvalóan kötelességem megakadályozni, hogy Shivvalan meg a cimborái ilyen szégyenletes tettekre vetemedjenek, akár most, akár a jövőben, de nem akarok olyan színben föltűnni, mint aki bemocskolja a diáktársait. Körültekintően kell kiválasztanom a megfelelő pillanatot. Usara terve nyilván igen fontos, ha a Főmágust is érinti az ügy, még ha csak távolról is, ez pedig azt jelenti, hogy a mágusoknak inkább össze kellene tartaniuk ahelyett, hogy egymás ellen áskálódnak. Ugye, érted?
– Hát persze – bólogatott Allin. – Egy szót sem szólok senkinek!
Casuel helyeslő mosollyal nyugtázta a lány feltétlen engedelmességét.
– Azt hiszem, szép pályát futsz majd be Hadrumalban, kedvesem. Gyorsan vág az eszed, és tudsz viselkedni. Gondoskodni fogok róla, hogy a legjobb csarnokban tanítsanak.
Végül is ezt nem lesz nehéz elintézni, ha megnyeri magának Usarát, kifogja a szelet Shivvalan vitorlájából, és biztosítja magának azt az elismerést, amelyet már eddig is megérdemelt volna.
Casuel önkéntelenül végigsimított az állán, ahol szinte fölizzott az egykori sebesülés szégyenletes emléke. No persze, nem számolt Darnival. Csak ne ő lett volna az egyetlen, aki állta a sarat Hadrumal tengerparti kocsmájában, amikor azok a hírhedt matrózok úgy döntöttek, hogy megleckéztetik, aki az útjukba kerül. Jobb is, ha Usara neve kimarad a történetből, amikor jelenti Planirnak ezt a szégyenletes ügyet. Arról azonban gondoskodnia kell, hogy az ő neve igenis sokat forogjon... Valahogyan föl kell hívnia magára az Ősmágus figyelmét. De hogy hogyan... Casuel úgy vélte, hogy ezen a haditerven még gondolkodnia kell.

 

 

MÁSODIK FEJEZET

Idézet: a

„Kelet földrajza”
című műből

Leírás azon vidékekről, amelyek valaha a Tormalin Birodalom tartományai voltak. A főbb városok átfogó felsorolása, iparuk és termékeik bemutatása. Szerkesztette: Marol Afrnoor, Vanam egyetemének tudós tanítója

Ensaimin

Ensaimin neve az „Einar sai Emmin” kifejezésből származik, amely az ősi tormalin nyelvben azt jelentette: sokféle nép földje. Ide vezethető vissza Einarinn neve is, amelynek eredete szélesebb körben ismert, minthogy hajdanán ezt a szót használták a „világ” fogalom megjelölésére. A hajdani Birodalom nagyságáról értekező történészek szerint Ensaimin földjén éppen olyan szoros birodalmi igazgatás érvényesült, mint Dalasor, Lescar vagy Caladhria esetében; újabb források tanulsága szerint azonban ez korántsem volt így.
Caladhria leigázásában a tormalin erők egészen a Fehér folyóig jutottak, minthogy ez a folyó természetes határt alkotott a Peorle-öböl fölső partvidékétől a hegység déli nyúlványaiig, és így jól védhetővé tette ezt a területet. Itt történt először hogy a Tormalin Birodalom és a Solurai Királyság formális szerződést kötött. Soltriss király, aki minden földet magának követelt a Rengeteg Erdőtől nyugatra, elküldte embereit ezekre a még gazdátlan területekre is. Eme küldöttek azonban nemcsak a vidék őslakosaival találkoztak újuk során, hanem Rendíthetetlen Correl császár diplomatáival is, akik épp ezidőtájt készítették elő a Birodalom határaitól északra fekvő területek bekebelezését.
A sors különös kegye folytán – különösen pedig azokra az ártatlan és mit sem sejtő őslakosokra nézve, akik eme hatalmas és termékeny síkságot benépesítették – mindkét bölcs uralkodó fölismerte, miféle veszélyekkel járhat birodalmuk ilyen irányú kibővítése. Correl már előre is tolta csapatait észak felé, túl a Dalason, hogy megszerezze Gidesta hegyeinek ásványkincsét; Soltriss azonban habozott, mivel – igen helyesen – úgy ítélte meg, hogy nehezen igazgatható egy olyan tartomány, amelyet a Rengeteg Erdő áthatolhatatlan sűrűsége választ el az uralma alá tartozó többi földtől. Tagadhatatlan, hogy az Erdő Népe fenyegetésnek vette volna, ha így bekerítik, és minden rendelkezésre álló eszközzel védekezett volna.
Így azután Einar sai Emmin boldog vidéke busás hasznot húzott a közvetítő kereskedelemből, mivel a Tormalin Birodalom és a Solurai Királyság inkább az árucserét fejlesztette, minthogy háborúzott volna egymással. Az öszvérkaravánok gyalogösvényeiből jól kiépített kocsiutak lettek, az Erdő Népe pedig bekapcsolódott az utazókereskedelembe. Mind Gidesta, mind Solura indított feltáró expedíciókat a Sárkánygerinc vidékére, és gazdag fém- és drágakőlelőhelyeket fedeztek föl. Még a Mandarkinból jövő kereskedők is megkockáztatták a veszedelmes átkelést a hegyláncokon, hogy prémeket és borostyánt szállítsanak a déli piacokra.
Önmaguknak címeket osztogató helyi méltóságok uralta kiskirályságok jöttek létre itt, a folyók és az országutak találkozásánál meg a biztonságos horgonyzóhelyet kínáló tengeröblök partján kereskedelemre épülő városállamok alakultak, így Ensaimin ma is olyan tarka, akár az itt készült háziszőttes. A kereskedelmi verseny elejét vette mindenfajta egységesítési törekvésnek, bár egyes tudósok meggyőződése szerint ebben a tormalin és solurai nemesség érdeke is erősen közrejátszott, mivel mindkét fél kedvezőnek találta effajta ütközővidék létét a két hatalmasság között.

 

 

Fogadó a Vágtató Vadászebhez
Ambafost

Őszelő 14. napja

Volt valami bizonytalan fogalmam róla, mit csinál az, aki küldetésben jár: hajnalban kel, azután vágtában indul tovább. Ennek a háromnak azonban eszébe sem jutott ilyesmi. Amikor Shiv bekopogott az ajtómon, a nap már magasan járt az égen, én pedig réges-régen felöltöztem, és éppen azon törtem a fejemet, nem kellene-e mégis kereket oldanom. Úgy gondoltam, hogy a tegnapi fogadalom, amely szerint nem fogok megszökni, csak az adott napra vonatkozott. Ráérősen megreggeliztünk a részünkre lefoglalt szalonban, Darni dúskált a marhahúsban, hagymában, sörben, kenyérben, mézben, még több kenyérben és gyömbéres süteményben. Zabkását kértem, nem törődve Darni leplezetlenül gúnyos vigyorával. Szeretem a zabkását, meg azt is, ha járni tudok evés után, nem pedig nyomorúságosan döcögök, mint egyes mohó útitársaim. Ez a lakoma mindazonáltal el is gondolkodtatott: vajon mennyit kap egy ilyen ügynök fizetségként, meg a kiadásaira? Az biztos, hogy ezek hárman nem nagyon verték a fogukhoz a garast.
Amikor végre útra keltünk, Shiv és Darni lóra szálltak, én meg Gerishez csatlakoztam, aki csinos kis kétlovas fogatot hajtott. Az első ülésen ültünk ketten, míg a hátsó részt a csomagok foglalták el, köztük két vaspántos láda. Ez a két láda felkeltette az érdeklődésemet, és azon tűnődtem, vajon lenne-e értelme megpróbálkozni a zárnyitó készletemmel, vagy Shiv megtette az általa szükségesnek vélt óvintézkedéseket. A gondosan lezárt ládák rettentő kíváncsivá tudnak tenni. Igyekeztem az előttünk húzódó út távolba vesző szalagjára figyelni: más sem hiányzik, csak hogy Darni vagy Shiv észrevegye hirtelen támadt érdeklődésemet.
Geris meglehetősen jól értett a fogathajtáshoz: könnyed kézzel tartotta a gyeplőt, és kedves szóval biztatgatta a két pej lovat. Látszott, hogy régóta, talán gyerekkorától foglalkozik lovakkal, ez pedig majdhogynem bizonyosan nemesi származásra vallott. Az afféle közrendűek, mint például én, örülhetnek, ha néhanap egy öszvér jut a fenekük alá. Évek óta jártam már az utakat, mire egyáltalán megtanultam lovagolni, és nem hiszem, hogy a fogatfajtás mesterségét valaha is kipróbálhattam volna, ha nem lett volna elengedhetetlenül szükséges egy nagyobb mérvű disznósághoz, amelyet Caladhria földjén terveltünk ki és hajtottunk végre Halice-szel nagy egyetértésben.
– Gyönyörűen összeillik ez a két jószág – kockáztattam meg egy halk megjegyzést többmérföldnyi konok hallgatás után.
– Magam választottam ki őket múlt tavasszal – kapott az alkalmon Geris. – Szépek együtt, ugye? Ezen felül olyan gyorsak, hogy talán még akkor is megvettem volna őket, ha az egyik fehér, a másik fekete. Amúgy sem sokat törődöm vele, megfelelő színárnyalatú fogatot hajtok-e.
Szeretem az olyan nyitott és barátságos embereket, mint például ez a Geris; sokkal többet elárulnak önként, mint akár saját maguk gyanítanák. Vanam városában csupán a legtehetősebbek engedhetik meg maguknak, hogy egyáltalán elgondolkodjanak a lovaik színének kiválasztásán; azt meg különösképpen, hogy megjegyzéseket tegyenek a divatra. Vagyis Gerisünk nemcsak nemesi származású, de gazdag is; holott ez a kettő nem mindig jár együtt. Gazdag, előkelő, naiv és bizakodó; ó, miért is nem találkoztam vele egymagában? Hirtelen egy kevésbé vidám gondolat is az eszembe ötlött: talán nem is az Ősmágus pénzeli ezt az egész utazást, hanem Geris. No, mindegy, legközelebb azért majd nem vigyázok annyira, hogy csak kisebb összegeket nyerjek tőle.
– Shiv mesélte, hogy Vanamból jöttél – jegyeztem meg vidáman.
– Úgy van – biccentett Geris.
– Micsoda véletlen! Történetesen én is onnan származom. – Azzal rávillantottam az ilyen alkalmakra tartogatott testvériesen meleg mosolyomat.
Geris visszamosolygott rám. Nagyjából úgy festett, mint egy lelkes aldabreshi öleb.
– Merrefelé laksz? – érdeklődött. – Lehet, hogy vannak közös ismerőseink!
Vicces volt látni, hogy ami a szívén, az a száján. Ez a megjegyzés udvarias bevezetőnek számíthatott ugyan valamiféle könnyed csevelyhez, de nem hiszem, hogy ilyeneket szokás kérdezni attól a nőtől, akitől éppen az imént vásároltunk lopott holmit. A következő pillanatban ő maga is rájött a helyzet visszásságára, és ijedt arcot vágott. Erős kísértést éreztem, hogy kihasználjam a zavarát, és fölsoroljak egy sereg városi méltóságot, akiket kiraboltam. Vajon az ilyesmi ismeretségnek számít?
Végül megsajnáltam, és csak annyit mondtam:
– Nem hiszem. Édesanyám házvezetőnő arrafelé.
– Ó, és kinél?
Ez ismét nem volt a legtapintatosabb kérdés, de ezúttal, úgy látszik, nem vette észre.
– Emys Glashale házában. A folyótól keletre, a Riven felé vivő út mentén.
Geris szomorúan rázogatta a fejét.
– A városnak azt a részét nem ismerem. A családom az Aribornon lakik.
– Tényleg?
Ezúttal nem is kellett színlelnem az érdeklődést. Az Ariborn pénzt jelent, mégpedig sok pénzt, ha nem is feltétlenül ősi családi örökséget. Néhány igen sötét figura is próbálkozik vele, hogy társadalmi elismertséget szerezzen magának ezzel a lakcímmel.
Geris egy oldalpillantást vetett felém, azután inkább egy kátyúra összpontosította a figyelmét, amely az út közepén terpeszkedett, és az elmúlt napok esőzései nyomán ragadós sárral telt meg. Arcáról pontosan le lehetett olvasni az érzelmeit: nagyon nagy kedve lett volna eltársalogni velem, ugyanakkor Darni nyilvánvalóan figyelmeztette, hogy tartsa a száját. Türelmesen üldögéltem, amíg Geris óvatosan és körültekintően kikerülte a pocsolyát. Ahogy az arcát fürkésztem, észrevettem, hogy a tekintete újra és újra visszatéved szűk nadrágba bújtatott lábszáramra. Kinyújtottam hát a lábamat, és kissé hátradőltem az ülésen, hogy a zekém elején is előtűnjenek a megfelelő domborulatok.
– Gyönyörű házak vannak az Aribornon – jegyeztem meg sóvárgó hangon. – Régóta laktok ott?
Reményeimben nem kellett csalatkoznom: Gerist olyan erősen kötötték a jólneveltség szabályai, hogy a világért sem hagyta volna megválaszolatlanul egy hölgy kérdését, még ha egy olyan kétes múltú hölgyről volt is szó, mint én.
– Az apám tíz évvel ezelőtt építtette a házat, amikor... – Geris megtorpant, tétovázott, azután elnevette magát. – Nos, szerintem hallottál is róla. Az apám Judal Armiger.
– Ne mondd! – meresztettem rá nagy szemeket. – A Kristálytükrös fickó? A híres Judal?
Geris elvörösödött, de láttam, hogy majd' szétveti a büszkeség. Végül is minden oka megvolt rá.
– Ezt eddig miért nem mondtad? – nevettem rá. – Hiszen Judal a legnagyobb színész, akit Vanam városában láttak három emberöltő óta! – A lelkesedést ezúttal nem kellett tettetnem. – Anyám mesélte, hogy inkább saját társulatot hozott létre, mint hogy tehetős támogatót keressen. Erre aztán mindenki fölkapta a fejét. Ráadásul még saját színházat is építtetett, ahelyett, hogy a templomokban lépett volna föl, ahogy szokás. Zseniális húzás volt!
– Okos ember az apám – húzta ki magát Geris ültében.
– Nem hiszem, hogy ez pusztán csak okosság lenne! Máig is beszélnek arról a napról, amikor először színpadra állított egy lescari románcot. A papok majd' megpukkadtak mérgükben! Jól megmondta nekik, mit gondol róluk, még ha a szereplői szájába adta is a véleményét.
Megint nevetnem kellett; gyerekként magam is láttam azt az előadást azon kivételes napok egyikén, amelyeket az apámmal tölthettem, és máig is élénken magam elé tudom képzelni egyik-másik jelenetét.
– Ha csak teheti, maga írja a darabjait – mesélte Geris. – Az első időkben rengeteg gúnyos tréfa, kritika célpontja volt, de ma már az ő műveihez mérik a többi társulatot.
Ez a sikertörténet kissé úgy hangzott, mintha Judal egyik darabjának szövegkönyvéből idézték volna, de eszemben sem volt elrontani Geris örömét. Meg kell hagyni, az apja mindenképpen figyelemre méltó ember. És az sem elhanyagolható körülmény, hogy áldásos ténykedése közben mellesleg egy nagy csomó pénzt is sikerült keresnie.
– Anyám meg én egyszer egy egész délutánon át sorban álltunk, hogy bejussunk a „Marlier herceg leánya” előadására.
Geris szeme fölragyogott.
– Tetszett? Mi volt a véleményed róla?
– Anyám utólag azt mondta, az ember nem is gondolná, hogy egy kiadós anyai pofon képes lett volna megakadályozni a lescari háborúkat még a kitörésük előtt – pukkant ki belőlem ismét a nevetés, mivel eszembe jutott az a savanyú hanghordozás, ahogyan ezt előadta.
– Azt hiszem, ez azért nem egészen így volt – csóválta meg a fejét Geris, és hangjában egy kis csalódottság érződött.
– Nekem már akkor is nagyon tetszett a történet – biztosítottam gyorsan. – Emlékszem, mennyire megragadott, hogy a hercegnő mindannyiuknak ellenáll, és nem engedi, hogy beleszóljanak, hogyan éli az életét.
Úgy tűnt, sikerült Gerist kiengesztelnem, ezért nem folytattam az áradozást. Való igaz, hogy akkoriban csodáltam a makacs Suletát, talán mert én magam is elég önfejű kislány voltam, mostanában azonban kezdek hajlani rá, hogy egyetértsek anyám véleményével, bármilyen lehetetlenül hangzik is ez.
– És mondd csak, hogyan akadtál össze ezzel a kettővel? – intettem arrafelé, amerre Shiv és Darni háta látszott.
Geris hátradőlt az ülésen.
– A mentorom az egyetemen a Tormalin Birodalom történetének híres szakértője, különösen Tengerész Nemith és Vakmerő Nemith korával foglalkozik. És amikor valaki... Illetve, hogy is mondjam, szóval, amikor Planir tudni szerette volna... Tudni szeretett volna egy bizonyos dolgot, és ehhez olyasvalakire lett volna szüksége, aki jól ismeri azt a korszakot, fölkereste a mentoromat, ő pedig engem javasolt. Így kerültem egy csapatba, Darnival és Shivvel.
Sejtésem szerint egyikük sem bízott meg annyira Gerisben, hogy létfontosságú dolgokat áruljanak el neki. Ennek ellenére annyira zavarban volt, és olyan ügyetlenül próbálta elterelni a szót, hogy akkor sem lett volna feltűnőbb, ha a hátára festi: „fontos titkokat tudok!”.
– Soha nem jutott eszedbe, hogy te is fellépj a Kristálytükörben? – kérdeztem, megkönyörülve rajta.
Ami engem illet, eladtam volna az összes unokahúgomat és nagynénikémet egy ilyen lehetőségért. Illetve, hogy őszinte legyek, sokkal kevesebbért is eladtam volna őket, de akkor sem értem, hogyan lehetséges, hogy Gerist még csak lázba sem hozta ez a hihetetlen szerencse.
– Nos, nem igazán gondoltam ilyesmire. Szerintem nem lenne belőlem jó színész.
Hát, ebben legalább igaza volt.
– Akkor kezdett el érdekelni a történelem, amikor apa a „Merész Vamyr”, szövegkönyvét írta. Megkért, hogy nézzek utána egy-két dolognak; később azt is megengedte, hogy besegítsek neki az írásban, de azok a részek nem lettek valami jók. A könyvtárban való kutatás sokkal jobban tetszett: ahogyan megpróbáltam értelmet találni az ősi sagáknak, összefüggéseket kerestem a szentélyek feljegyzéseiben, krónikákat lapozgattam a hajdani Birodalom idejéből... Tudtad például, hogy a régi tormalin számítás szerint egy emberöltő, huszonöt évet jelentett, a soluraiak szerint viszont harminchármat? No persze, ezért azután még nehezebb követni a krónikák adta időrendet.
– És apád mit szólt a dologhoz?
– Apának mindig is az volt a véleménye, hogy az embernek saját magának kell megválasztania, milyen ösvényt követ. Tudod, az az igazság, hogy neki el kellett szöknie otthonról, mert nem engedték volna, hogy azzal foglalkozzon, amivel szeretne. Ezért aztán elhatározta, hogy nem szól bele a gyerekei, dolgába. Ezt többnyire sikerül is betartania... Tényleg, még nem is meséltem, van két bátyám meg egy húgom, akik színészek, egy másik bátyám meg egész jó darabokat ír, a nővérem pedig kézben tartja a társulat ügyeit. Vagyis nem hiszem, hogy különösebben szükségük lenne rám a Kristálytükörben.
Derűsen elmosolyodott, mint aki elégedett a dolgok ilyetén állásával. Komolyan elgondolkodtam, milyen lehet olyan családban élni, ahol nem kell állandó küzdelmet folytatni a többiekkel.
– Bután hangzik, de soha nem gondoltam rá, hogy Judalnak családja is van – vallottam be. – Szerintem senkinek nem jut eszébe, hogy a nagy Judal a színpadon kívül is létezhet.
– Azt hiszem, nagyon büszke lenne, ha hallaná ezeket a szavalat – mosolygott Geris.
Előttünk Shiv és Darni eltűnt egy fákkal benőtt útkanyarulatban, és Geris ügetésre ösztökélte a lovakat.
– Tudod, az apám azt szeretné, ha a hírneve nem vetne árnyékot a mi életünkre – folytatta Geris. – Azok, akik nem lépnek föl, vagyis az anyám, az öcsém meg a húgaim nyugodtan sétálhatnak az utcán, és senki nem ismeri föl őket. Azt hiszem, nekik ez így pont megfelel.
Dastennin nevére, hány gyereket csinált ez a fickó?
– Az édesanyád nagyszerű asszony lehet – jegyeztem meg kedvesen.
– Valóban az – felelte Geris büszkén.
Még szélesebben mosolyogtam; kétlem, hogy sejtette volna, hogyan értem az előbbi megjegyzést.
Elhagytunk egy kilométerkövet; rosszallóan elhúztam a számat, amint észrevettem, hogy az Eyhorne-i úton vagyunk.
– Tulajdonképpen hová megyünk? – kérdeztem. – Eddig mintha arról lett volna szó, hogy Colba tartotok, valami régiségek ürügyén!
Geris arcáról lehervadt a mosoly, és bizonytalan tekintettel méregette Darni merev hátát. Engem azonban nem lehetett eltéríteni a témától.
– Biztos láttad a kalendáriumot – erősködtem. – Hozzáadnak egy napot az évhez a Napéjegyenlőségkor, tudod, hogy el ne csússzon a naptár. Évek óta ez lesz a legnagyobb Őszi Országos Vásár! Ha régiségeket kerestek, szerintem butaság kihagyni.
– No persze, a tormalin kalendáriumot használják errefelé, ugye? – Geris összevonta a szemöldökét. – Már három évvel ezelőtt hozzá kellett volna adniuk azt az egy napot, úgy, mint Solurában.
Vállat vontam; nem volt kedvem vitába bocsátkozni Gerisszel a különféle időszámítások visszásságairól. Éppen elég bonyolult dolog állandóan fejben tartani, ki melyik rendszert használja, és miben tér el egyik a másiktól.
– Szóval mit mondtál, hová is megyünk?
– Ja igen – motyogta Geris szórakozottan –, Drede felé. Nem tudod véletlenül, hogy a tormalin kalendárium a Napfordulókor is hozzászámít-e egy napot az évhez?
– Miért, mi van Drede-ben? – fintorogtam.
Eléggé lehetetlen ötletnek tűnt. Drede afféle hely, amelyet csak azért csaptak össze a környékbeli parasztok, hogy legyen hová kocsmát építeni.
Geris megrázta a fejét, és végre hajlandónak mutatkozott rá, hogy egy időre fölfüggessze a naptárszámítással kapcsolatos kalkulációkat.
– Azt hiszem, erről nem lenne szabad beszélnem – nyögte ki végül.
– Ha azt akarjátok tőlem, hogy rendes munkát végezzek, elegendő idő kell adnotok rá, hogy megtervezzem – vágtam vissza.
– Nem hiszem, hogy ebben éppen én tudnék segíteni.
– Nos, példának okáért elárulhatnád, hogy mit kell ellopnom, és kitől. Egyáltalán: miért olyan fontosak nektek ezek a tárgyak?
Geris kényelmetlenül fészkelődni kezdett a széken.
– Hm, szóval, egy tintatartó – bökte ki nagy nehezen.
– Tessék?!
– Mondom, egy tintatartó. Amiben a tintát tartani szokták.
– Igen, tisztában vagyok vele, mi az, hogy tintatartó. De mi a fenéért kell egy ilyet ellopni? Ha akarod, bemegyek Colba, és veszek nektek egy tucatot.
– Jó, de nekünk kifejezetten ez az egy kell. A tulajdonos semmiképpen sem akarja eladni, és fogalmunk sem volt, hogyan tudnánk megszerezni tőle. Te meg pont kapóra jöttél.
Azzal szélesen rám mosolygott.
Ami engem illet, nyugodtan megtarthatja magának a mosolyát. Ráadásul a lehető legszerencsétlenebbül időzítette a bájolgást. Kezdett elegem lenni az egész játszmából.
– Nézd, vagy elmondod nekem, mi folyik itt, vagy most, azonnal leugrom erről a kocsiról, és eltűnök az erdőben, mielőtt megvakarhatnád az orrodat. Aztán majd magyarázkodhatsz Darninak.
Rémülten pislogott, és az arcomat méregette, vajon mennyire gondolom komolyan.
– Darni azt mondta, majd ő elárul neked annyit, amennyi okvetlenül szükséges – próbált mentegetőzni.
– Geris – mordultam rá –, jól gondold meg! Ha nem, én már itt sem vagyok!
– Nos, az ügy egy kissé... Hm... Bonyolult.
– Legalább fél napba kerül, amíg akár csak a közelébe érünk Drede-nek, én pedig hálás hallgatóság vagyok, úgyhogy rajta!
Mély lélegzetet vett.
– Ugye, már említettem, hogy a mentorom az egyetemen a Tormalin Birodalom végnapjait kutatja?
– Igen, Vakmerő Nemith meg a többiek – bólintottam.
– Régi térképeket gyűjt, korabeli feljegyzéseket, anyakönyveket, mindent, amire csak rá tudja tenni a kezét. A kereskedők már jól ismerik. Néhány éve régiségeket is elkezdett vásárolgatni, többnyire olyasmit, ami kapcsolatba hozható a munkájával: íróállványt, tollakat, nagyítóüveget. Vagyis csupa kisebb értékű holmit, amelyek legföljebb csak érdekességnek számíthatnak.
Csöndben hallgattam, és próbáltam kitalálni, mi fog kisülni ebből a túlságosan is bő lére eresztett magyarázatból.
– Nos, amit most mondok, az eléggé különösen fog hangzani – jegyezte meg Geris vonakodva.
Átható pillantást vetettem rá.
– A helyzet az – folytatta, miután mély lélegzetet vett –, hogy ezek után elkezdett álmodni. De nem csak afféle közönséges álmokat, hanem nagyon is élő, részletes történeteket. Azt mondta, olyan érzés, mint hogyha másvalaki életét élné, és miután fölébredt, tisztán emlékszik minden részletre, akár még napok múlva is. Ezzel együtt nem hiszem, hogy bármiféle következménye lett volna a dolognak, de a mentorom részt vett az elmúlt télen, a Napfordulókor valami tanácskozáson, ahol az összes mélyen tisztelt oktató jól berúgott. Ő meg beszélni kezdett nekik ezekről az álmokról, és hirtelen kiderült, hogy két másik tanárral is történt hasonló. Ezek után Ornale (mert így hívják) még mindig elintézte volna a dolgot azzal, hogy bizonyára túl sokat dolgozik, és az agya álmában is ugyanazt forgatja, amivel nappal foglalkozik. Félig-meddig viccesen mesélte el nekik a történteket, ám az a másik kettő szinte megkönnyebbült, amikor meghallotta. Az egyikük földrajztudós, aki az időjárás változását kutatja, a másik meg vegyész, aki arra igyekszik rájönni, hogyan tisztították a fehér aranyat a régi Birodalom pénzverdéiben.
„Ezzel nincs egyedül” – jegyeztem meg magamban. No igen, elég érdekes fordulata lesz az életnek, ha valakinek sikerül fölfedeznie a fehér arany titkát, amelyből a Tormalin Birodalom érméi készültek: mind a mai napig az egyetlen pénz, amelyet képtelenség hamisítani.
– És? – noszogattam.
– Nos, amint láthatod, a két másik fickó kutatásainak semmi közük a hajdani Tormalin Birodalom történetéhez. A földrajztudós már éppen arra gondolt, hogy bizonyára megbolondult; ráadásul igazi, szélsőséges Racionalista a fickó. Azt állítja, hogy még az istenek létezésében sem hisz. A vegyészprofesszor meg arra fogta az egészet, hogy talán túl sok higanygőzt szagolt. Amikor beszélgetni kezdtek, igen hamar kiderült, hogy Ornale fölismeri azokat a helyszíneket és eseményeket, amelyekről a másik kettő álmodott; sokat foglalkozott velük a tanulmányai során, ez eddig rendben is volna, de a két kollégája még a hírüket sem hallotta. A helyzet úgy áll, hogy Tengerész Nemith uralkodásának idejéből csak igen kevés följegyzés maradt fönn, a Vakmerő pedig olyan rövid ideig ült a trónon, hogy szinte alig találni róla írott emléket, különösen, hogy körülötte már kezdett darabjaira hullani a Birodalom. Volt például egy kormányzó Califerben, és Ornale mindeddig azt hitte, hogy egyedül ő tud a létezéséről, ám kiderült, hogy Drissle (így hívják a vegyészt) még a kutyái nevét is meg tudja mondani.
Kezdtem rájönni, miért nem lenne Gerisból jó színműíró. Amikor megállt levegőt venni, sietve közbevágtam:
– Jó, de mi köze van az efféle természetfölötti álmoknak egy tintatartó ellopásához Drede-ben?
– No igen. Szóval, megpróbáltak a lehető legtöbbet megtudni az ilyesfajta álmokról, bújták a könyvtárakat, de nem találtak semmi érdemlegeset. Belebotlottak valami régi babonába, amely jövendőt jósol az álmokból, de ez a szál sem vezetett sehová. Gidesta földjén emlegetnek egy legendát egy emberről, akinek víziói voltak álmában, de...
– Geris, nem vagyok rá kíváncsi! – törtem ki. – Azt mondd meg, miért kell ellopnom azt a tintatartót!
Durcás arcot vágott, és egy pillanatig hallgatott, mint aki igyekszik összeszedni a gondolatait.
– Hm, szóval végül elkezdtek keresni valamilyen közös vonást hármójuk között, hátha szerepe van az álmokban.
Nos, a tudósok logikája, azt hiszem, a misztérium ködébe burkolózik nekünk, tudatlan többieknek.
– Kiderült, hogy mind a hárman gyűjtenek régiségeket a hajdani Tormalin Birodalom időszakából. Drissle-nek van egy kis mérlege, néhány pecsétnyomója meg egy kémcsőállványa, Marolnak meg térképei, egy ládikája és egy makettje, amelyen Aldabreshi szigetvilága látható, és amely megmutatja, merrefelé mozognak a tengeráramlatok a különböző évszakokban. Tényleg érdekes! Tudod, a... – Az ajkába harapott, és folytatta. – Hm, nem hinném, hogy kíváncsi vagy rá. Szóval, rájöttek, hogy mindhármuknak van egy-egy olyan tárgyuk, amelyhez erősen kötődnek, és semmi pénzért nem válnának meg tőle. Ezek a tárgyak pedig nagyjából ugyanabból az időszakból származtak, a Birodalom bukása környékéről, szinte néhány évre le lehetett szűkíteni, hogy pontosan mikorról. És furcsa módon mindhármuknak fölbukkant az álmaiban ez a bizonyos tárgy... úgy döntöttek, tesznek egy kísérletet, és kicserélték egymás között ezeket a tárgyakat, ám amint azok kikerültek a birtokukból, az álmoknak hirtelen végük szakadt. Amikor visszakapták őket, az álnok újra kezdődtek.
Előrepillantottam. Már majdnem beértük Darnit és Shivet.
– Geris, légy szíves, térj a tárgyra.
– Mivel nem találtak magyarázatot, úgy döntöttek, hogy mágiának kell lennie a dologban. Kérdezősködni kezdtek, és kiderítették, hogy egy Usara nevű mágus szintén a Birodalom pusztulását és Hadrumal alapításának időszakát kutatja. Az ő véleménye szerint ezek az álmok értékes információt tartalmaznak az adott korról, így aztán megszervezte, hogy a segítői próbáljanak meg minél több ilyen tárgyat összegyűjteni.
– És ez a tintatartó is ezek közé a tárgyak közé tartozik?
– Az időszak mindenesetre egyezik, és ez is afféle apró, személyes használati tárgy, amelyek eddig is szerepet játszottak ezekben az álmokban. A leggyanúsabb körülmény azonban az, hogy az az öregember, semmiképpen sem akarja eladni. Ez mindenesetre jelez valamit.
– Lehet, hogy csak kapzsi, és föl akarja verni az árat, mint a söröskorsós fickó.
– Igen, már éppen kérdezni is akartam... – Geris hangja hirtelen élénkebbé vált, a szeme fölcsillant. – Szóval, miért éppen azt a darabot választottad? Annak a kereskedőnek szép nagy gyűjteménye volt. Láttuk, amikor nála jártunk. Az a korsó remek darab, de korántsem a legértékesebb. Sokáig a kezedben tartottad? Mit éreztél, amikor fölemelted?
– Geris! – Darni és Shiv megálltak, mivel egy hídhoz érkeztünk, ahol vámot kell fizetni. – Geris, mit mondtam én neked?
Geris ijedten elnémult, amint Darni hátralovagolt hozzánk.
– Majd én elmondom neki, amit tudnia kell, pont a megfelelő időben – mordult rá Darni, azután visszaügetett, hogy megbeszélje a hídőrrel az árat.
Mélységes megvetéssel néztem utána.
Lassan beértünk Friernbe. Hagytam, hogy Geris némán üljön mellettem a bakon. Rengeteg kérdésem lett volna, de úgy döntöttem, hogy várhatnak. Friern nem az a fajta hely volt, ahol szívesen megkockáztatnám, hogy egy nagyobb vita után megváljak a társaságtól. Elmentünk egy ismerős kocsma, a Szürke Szarvasbika mellett, és nem sokkal később megálltunk egy fogadónál, amelyet szintén Szürke Szarvasbikának hívtak. Ettünk valamit, és hagytuk, hogy a lovak kipihenjék magukat. Utálom az olyan helyeket, ahol mindent a helyi földesúr címere alapján neveznek el. Lord Armile katonái feltűnően mutogatták magukat, ahogy az lenni szokott, föl-le száguldoztak a főúton, bármiféle tekintet nélkül mindenki másra. A földbekerítések jóval előbbre haladtak, mint amikor legutóbb itt jártam; úgy látszik, nincs valami jó világ errefelé a parasztokra, akik közül sokan követ törtek az út mentén. Örültem, hogy nem maradunk itt sokáig.
Jócskán benne jártunk már a délutánban, amikor feltűntek az első útjelző kövek, amelyek már Drede városát jelölték meg a következő állomásnak. Az országút is kezdett lassacskán fölkapaszkodni a dombokra. Amikor már nem jártunk messze a célunktól, Darni megálljt parancsolt egy kis fűzfaligetben, ahol megitattuk a lovakat.
– Shiv és Geris itt maradnak – rendelkezett pattogó hangon. – Te pedig velem jössz Drede-be. Megmutatom a házat, és sötétedésig eldöntheted, hogyan akarsz bejutni. Amint megvan a tintatartó, megyünk tovább.
– Hová? – kérdeztem szelíden.
– Ismerek egy helyet, ahol megszállhatunk. Nem fogadó, magánház. Ha egy kicsit sietünk, virradatra ott lehetünk. A kisebbik hold háromnegyednél tart, úgyhogy éppen elég világos lesz.
Ez utóbbi mondatot Gerisnek címezte, aki éppen tiltakozni készült, nyilván a lovak védelmében.
– Milyen a célpont? – érdeklődtem.
– Tessék?
– Úgy értem, a ház, ahol az illető lakik.
– Vagy úgy. Szóval, nem valami fényűző hely, kopott kis épület a nagy rendetlenség közepén. Az utcai oldalra épült.
– És a fickó?
– Egy vén különc, valami antikvárius. Ha van egyáltalán életkora, jóval elmúlt már hatvan, és igen rossz bőrben van. Minden éjjel Saedrin ajtaján kopogtat.
Megcsóváltam a fejem.
– Először látnom kell azt a helyet, de annyit már most megmondhatok, ne számíts rá, hogy sötétedéskor bemegyek.
– Azt csinálod, amit mondok – vicsorgott Darni.
– Kivéve, ha tényleg szükséged van arra a vacakra – szögeztem le higgadtan. – A kisebbik hold is éppen elég, hogy az emberek vígan járjanak a dolguk után, amíg az orrukig ellátnak, még az ilyen kis porfészkekben is, mint Drede. Ráadásul, ha jól értem, a ház az utcára nyílik, a kert kicsi, a szomszédok közel vannak. Nem gyerekjáték. Öregemberről van szó, aki nyilván nem valami jó alvó, és hadd találgassak, a padlót nyilván mindenféle ócskaság borítja, amelyekben meg lehet botlani, nyikorgó padló, öreg bútorok és könyvkupacok mindenütt...
– Tényleg – vetette közbe Geris őszinte ámulattal, noha Darnitól egy szúrós pillantást kapott cserében.
– A legjobb lesz, ha valamivel holdnyugta után próbálkozom – mondtam elgondolkodva. – Ti pedig menjetek be a városba, és álljatok meg az első kocsmában az Eyhorne-i úton. Hajnalban értetek megyek, és együtt távozunk, mint ártatlan utasok a megérdemelt éjjeli pihenő után.
– Szó sem lehet...
Shiv Darni szavába vágott:
– Livak a szakértő közöttünk, úgyhogy úgy fogunk tenni, ahogy ő mondja.
Darni bosszús pillantást vetett rá, de nem szólt többet. „Figyelemre méltó” – jegyeztem meg magamban.
– Hadd halljam, ki járt az öregembernél először, amikor nem akarta eladni nektek azt a vacakot?
– Geris meg én – felelte Shiv.
– Akkor Darninak igaza van, inkább neki kellene megmutatnia a helyet. Együnk valamit, aztán beugorhatunk valahová egy kellemes esti sörözésre. – Rájuk villantottam meggyőző mosolyomat, legjobb tudásom szerint elkerülve, hogy túlságosan győzedelmes arcot vágjak, de Darni egy csöppet sem enyhült meg tőle. „Duzzogj csak – gondoltam magaínban –, én aztán nem fogom törni magamat miattad!”
Sietve megvacsoráztunk, aztán otthagytuk Gerist meg Shivet a fa alatt, hadd játsszanak egy partit a csontokkal. Megállapodtunk, hogy várnak egy kicsit, amíg az utak elnéptelenednek, azután ők is nekiindulnak, de Geris mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy gyakorolhassa a rúnavetést. Ráhagytam, próbálkozzon csak, de lehetőleg kerüljön el mindenféle kapcsolatot idegenekkel. Az öregfiú, akit felkeresni készülök (ha nem is a legszabályosabb módon), jóllehet, már fél lábbal Saedrin színe előtt áll, de azért lefogadom, hogy szép számmal akadnak látogatói, akik hozzánk hasonlóan arra a bizonyos tintatartóra pályáznak, legyen szó megvételről vagy egyéb körülményes módjairól a szerzésnek. A városi őrség errefelé nem valami megbízható, de azért ha nem muszáj, ne kockáztassuk meg, hogy tanúink legyenek, akik emlékeznek ránk, esetleg azt is meg tudják mondani, merrefelé távoztunk.
Kettesben besétáltunk a városba; komolyan megfontoltam, nem kellene-e karon fognom Darnit, nem annyira a biztonságérzetem miatt, inkább azért, hogy bosszantsam. Végül aztán letettem róla: nem érte volna meg a fáradságot. Útközben figyelmesen nézelődtem, próbálva felidézni az emlékeimet; bizony, nem tegnap volt, hogy utoljára itt jártam. Drede kedves kisváros: alacsony házacskák a helyben bányászott sárgás mészkőből, takaros szürke palakő tetővel.
– Zöld kapu – vetette oda Darni csevegő hangnemben. – Jobbról fasor, a ház homlokzatán borostyán.
A mondott irányba sandítottam, igyekezvén összegyűjteni a lehető legtöbb fontos részletet.
– Az öreg többnyire az alsó szinten tartózkodik, legalábbis az alapján, amit Shiv látott – folytatta Darni. – Bemászhatnál például azon az ablakon, az eresz alatt.
– Akár be is verhetném az ajtót egy fejszével – vetettem ellen. – Sokkal gyorsabb volna, és nagyjából ugyanannyi zajjal járna.
Darni már majdnem visszavágott, de elhallgattattam egy intéssel a többi járókelő felé. Már kezdett nagyon elegem lenni belőle és az arroganciájából.
– Azt az ablakot nem használták, amióta megépült a ház, csupa pókháló meg borostyán! – Igyekeztem, hogy hangom ne tűnjön kioktatónak. – Darni, bízz bennem, pontosan tudom, hogy mit csinálok. Elvégre ezért rángattál bele ebbe az egész őrültségbe; vagy tévednék?!
Beültünk a legszerényebb kiskocsmába a piactér mellett, és megosztoztunk egy korsó sörön. Nem éppen az a formája a vendéglátásnak, amit melegen ajánlhatnék bármelyik barátomnak, de persze lehet, hogy csak Darni arckifejezése keserítette meg a sört a számban.
A nap lassanként lenyugodott, és dél felől felbukkant a kisebbik hold rózsaszínes tányérja. Végigsétáltunk a frierni úton, ügyelve, hogy lehetőleg árnyékban maradjunk; lépteimet igyekeztem Darniéhoz igazítani.
– Menj tovább, ne nézz körül! Hajnalban találkozunk. – Azzal befordultam egy sikátorba a mészárszék irányában, Darni pedig könnyedén tovább lépkedett, mintha ott sem lettem volna soha. Nem tudtam eldönteni, megvetést vagy csodálatot érdemel-e tőlem ezért.
A sikátor rég megszáradt vértől, friss trágyától és rémült állatok szagától bűzlött. Nem éppen az a hely, ahol szerelmespárok szoktak andalogni, vagyis pont megfelel nekem. Megkerültem a vágóhidat, és rátértem egy másik ösvényre. Alkalmas búvóhelyet kerestem, és kényelmesen elhelyezkedtem, hogy szemmel tarthassam az öregember hajlékát.
Az ablakok mögött gyertyacsonk táncolt hol itt, hol ott, azután kisvártatva sötétbe borult az utcai homlokzat. Az út két oldalán álló házak végigkövették a főzés, evés, maradékok kidobása és ablaktáblák bezárása szokásos napi rutinját. A kéményekben lassanként elvékonyodott a füst, és balról a második házból két legény tartott a kocsma felé, bizonytalanul visszatekintgetve, amint a hold magasabbra hágott az égen. Később kisebb csetepaté támadt, amikor fölfedezték, hogy időközben kizárták ölet, és az anyjuk alaposan ellátta a bajukat.
Ültem és vártam. A városka elcsendesedett. Hamarosan nem hallottam mást, mint a patkányok neszezését a mészárszék irányából, vagy néhány halk visítást, jelezve, hogy egy-egy vadászó macska éppen sikerrel járt. Átvágtam az úton, és végiglopakodtam a fasoron. Fáskamrák, bódék és csirkeólak sorakoztak egymás hegyén-hátán, elválasztva egymástól a portákat. A szagról ítélve az öregfiú szerencsére nem tartott háziállatot, ami őszinte megkönnyebbülésemre szolgált: a disznóknak például rendkívül éles a hallásuk, amit talán csak a kíváncsiságuk meg a zajkeltésben való jártasságuk múlhat felül. Meglapultam az árnyékban, és gondosan tanulmányoztam az ajtót meg az ablakokat. Nem túl fényes helyzet: a hátsó ablakok legalább annyira megvetemedtek, mint az elülsők, és mindent belepett a borostyán. Nem örültem neki, de muszáj volt az ajtóval próbálkoznom. Letérdeltem, és a lábtörlőt vizsgálgattam: nincs jele tappancs- vagy körömnyomoknak, az ajtófélfa repedezett szilánkjai közé sem szorult kutyaszőr. Ez legalább megnyugtató.
Közelebbről is szemügyre vettem, és hálát adtam Drianonnak, hogy gondját viseli önfejű leányának. Az öregfiú nem sok időt és pénzt fordított az ajtaja megerősítésére, legalábbis ami a zárat illeti. Reméltem, hogy a reteszekről is megfeledkezett; ki tudom ugyan nyitni őket, de ez általában sokáig szokott tartani, és fölösleges zajjal jár. Lekuporodtam, elővettem a zárnyitó készletemet, és munkához láttam.
Ahogy telt-múlt az idő, mindinkább kezdtem hajlani arra a véleményre, hogy az öreg mégis csak jó árat fizethetett azért a zárért. Bonyolult szerkezet volt, még azt is kinéztem volna belőle, hogy esetleg a Hegyek Népének mestermunkája. Nagy sokára végre az utolsó fémpöcköt is kiemeltem, és megpróbáltam a lehető leglassabban és legóvatosabban benyomni az ajtószárnyat. A kosztól meg a rozsdától kissé nehezen járt, de nagy megkönnyebbülésemre nem voltak rajta reteszek. Hangtalanul beosontam, és egy pillanatra megálltam, hogy körülkémleljek. A helyiségben faparázs, vizelet és megsavanyodott tej szaga érződött. Egy távoli sarok irányából nehéz, fújtató légzés hallatszott, és a haldokló zsarátnok gyenge fénye egy összekuporodott alakot mutatott a tűzhely melletti székben. Erdei látásom lassan hozzászokott a sötétséghez, már ki tudtam venni az előttem tornyosuló asztalt, amelyen mosatlan edény és félig megevett étel hevert. A padlón fahasábok feküdtek szétszórva, piszkos rongyok és szemét mindenütt. Óvatosan az ajtóhoz surrantam, és a következő pillanatban egy teljesen más világba léptem.
Rengeteg könyvet láttam az asztalokon és polcokon, tárgy és író szerint pontos rendbe állítva. Bőrfedelüket egyetlen porszem sem szennyezte. A középső asztalon gondosan egymásra fektetett pergamenlapok várakoztak, rajtuk pedánsnak tetsző kézírás. Az éjszakai égbolt aprólékos rajzán nagyítóüveg feküdt, az ablak alatti polcon pedig virágok és gyógynövények a használatukról szóló jegyzetekkel. Szinte azonnal észrevettem a tintatartót: az asztalon állt egy tálcán, mellette tollszárak, tollkés és porzó. Gyönyörű darab volt: sápadt mézszínű szaruból készült – hogy milyen állat szarva lehetett, azt nem tudtam megállapítani –, a talpa, teteje és a pántjai vörös aranyból voltak, gazdag, mégis ízléses díszítéssel. Érte nyúltam, ám a kezem megállt a levegőben. Tétováztam. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy sötét korok vészjósló álmai zavarják meg éjszakai nyugalmamat, és hirtelen megint nagyon szerettem volna, ha mit sem tudok erről az egész szerencsétlen ügyről.
Hirtelen köhögést hallottam a konyha felől. A szívem majd' kiugrott a helyéből! Rémülten fölkaptam a tintatartót. Lehet, hogy az öreg most is éppen egy ilyen rejtélyes álomban jár... Vajon fölébred, ha elviszem ezt a tintaszarut? Olyan óvatosan helyeztem vissza az asztal közepére, mint egy olvadt gyertyát, amelyből forró viasz csöpög. A saját szívverésem visszhangzott a fülemben, ahogy némán bámultam az elátkozott tárgyat.
„Szedd össze magad!” – parancsoltam rá magamra.
Nagy levegőt vettem, óvatosan fölemeltem a tintatartót, majd mozdulatlanul álltam, és füleltem, hallok-e zajt a konyhából. Székrecsegés, takaró suhogása, azután az öregember lélegzete ismét az iménti ritmikus hortyogássá erősödött. Azt hiszem, lehetett valami baj a tüdejével. Tartottam tőle, hogy még a telet sem vészeli át.
Egy kicsit vártam, amíg kellően mélyen alszik; ezalatt végigfutottam a polcon álló könyvek sorát. Ha Geris meg Shiv a Birodalom végnapjairól akarnak minél többet megtudni, kár lenne megkockáztatni, hogy a parasztok hordják szét ezt a sok értékes könyvet, ha az öregfiú esetleg meg találna halni álmában. A sor elején néhány a Nemithek uralkodásának időszakával foglalkozott, ezeket gyorsan begyömöszöltem a zekém alá, szorosabbra húzva az övemet. Amint meggyőződtem róla, hogy a konyhában semmi mozgás, kiosontam. Vettem magamnak a fáradságot, hogy pontosan visszaszereljem a zárat, noha a szívem még mindig a torkomban vert, és a két lapockám között hideg izzadság csorgott. Az öreg tudós persze mindenképpen fölfedezi a lopást, de ha nem marad nyoma, hogy valaki kívülről hatolt be, egy kis szerencsével az Őrség egyszerűen tudomást sem vesz róla, legföljebb elkönyvelik, mint vén holdkórost.
A jól végzett munka elégedettségével kocogtam végig a sötétségbe burkolózó, kihalt utcákon, ki a főútra, hogy minél előbb magam mögött hagyjam az alvó várost. Egyetlenegy dolog zavart csupán: nem tudtam szabadulni attól az érzéstói, hogy most az egyszer valami igazán tisztességtelen dolgot csináltam. Tudom, mennyire lehetetlenül hangzik ez olyasvalaki szájából, mint én, de folyton arra kellett gondolnom, milyen nyomorultul fogja érezni magát az öreg fickó, ha felébred, és számot vet a veszteségeivel. Most az egyszer nem a megélhetésem érdekében loptam, még csak nem is bosszúból, mint a korsó esetében. Nem a szükség vitt rá, hogy elemeljek ezt-azt valami tejszínen hizlalt, vén kandúrtól, aki könnyedén pótolhatja, amit elvittem tőle. Ez az öregember inkább a szellemével élt, mint a testével: érzékei megfakultak, lassanként cserbenhagyták, magányos és színtelen életének talán egyetlen kincsét azok a kelönös álmok jelentették egy távoli, színpompás korból.
„Szedd már össze magad, te megkergült nőstény szamár! – próbáltam lelket önteni magamba. – Még az is lehet, hogy ez a fickó a legkiállhatatlanabb vén fenevad, akit hátán hordott a föld, mióta Misaen igazgatja a napot meg a holdakat!”
Meg fogom kérni Gerist, hogy beszéljen valamelyik kellően együtt érző tanárával az egyetemről, figyeljenek oda egy kicsit erre az öregre; nem hiszem, hogy jó helye lenne ebben a viskóban. Fölgyorsítottam a lépteimet, és ahogy egyre távolabb értem attól az elátkozott helytől, az aggályaim is csitulni látszottak.
A hajnal első fényei oldani kezdték már az éj sötétjét, amikor megérkeztem a kocsmába. Csöndesen léptem be az udvarba, de ezúttal nem bántam, ha meg is látnak; sokkal inkább aggasztott, hogyan fogom megtalálni a, többieket. Aggodalmam fölöslegesnek bizonyult: Darni a kocsiszín ajtajában ült, kényelmesen elhelyezkedve egy bála szénán, szorosan a köpenyébe burkolózva. Amint közelebb léptem, a szeme nyomban fölpattant.
– Megvan?
Bólintottam, és átadtam neki a zsákocskát, amelybe a tintatartót rejtettem.
– Egész éjjel idekint ültél? – kérdeztem. – Hogyan tudsz majd lovagolni?
– Éppen elég pihent vagyok – mormogta vissza. – Sose félts ilyesmitől egy katonát! – A hangulata mindazonáltal jobbnak tűnt, mint legutóbb.
– Elképzelhető, hogy egyek valamit, mielőtt elindulunk? – kérdeztem óvatosan.
Ahogy az éjszaka izgalma elmúlt, hirtelen fáradtnak éreztem magam.
Darni kenyeret és sajtot halászott elő a szénabálája mellől, egy tálcáról, meg némi sört is, azután átnyújtotta nekem a köpenyét.
– Pihenésre van szükséged. Megyek, beszélek a többiekkel, és amint fölkel a nap, útnak indulunk.
Eszemben sem volt vitába szállni ezzel a váratlan szívélyességgel. Beburkolóztam a köpenybe, amely még mindig langyos volt kissé a teste melegétől, és jólesően összekucorodtam a szalmán.

 

 

HARMADIK FEJEZET

Részlet: a

„Marlier herceg leánya”
című színdarabból

Awlimail Kespre műve öt felvonásban
Második felvonás, harmadik jelenet
Színhely: Suleta hálószobája

(Tisell belép.)
Suleta: Ó mondd, mondd, lélegzik még az apám?
Tisell: Lélegzik, drága úrnőm, de úgy mondják, minden sóhajában Saedrin kulcsainak csörgését lehet már hallani... A Túlvilág kapuja hamarosan kitárul, hogy köszöntse eme nemes lelket.
Suleta: Nem bírom elviselni...
Tisell: Az ő kedvéért, útnőm, viselned kell e súlyos terhet, mely gyönge válladra nehezedik.
Suleta: Jaj, miért kellett megszületnem, ha ennyi bánat ér!
Tisell: Ne átkozd születésed percét, drága gyermek – sokkal inkább azt a hitetlen szukát, aki így megbecsteleníté a hitvesi ágyat!
Suleta: Hogyan beszélhetsz így a Királynő őfelségéről ezek között a falak között, Tisell? Félek, én magam sem tudlak megmenteni a korbácstól!
Tisell: Igazat beszélek, úrnőm, s mi több, bárki belátja terajtad kívül ennek igazságát! Legyen bár ezerszer is királynő, mégiscsak szajha s még rosszabb: hiszen gyermekét is magával rángatta a mocsokba!
Suleta: Ne is idézd eszembe szerencsétlen kuzinjaim keserves. szenvedését! A csőcselék gúnyolódása, meglehet, mélyebben mar beléjük, mint az ostorütések, melyek anyjukat érték!
Tisell: Milyen jótét lélek is vagy te, gyermekem: még e percben is másokra gondolsz, amikor te magad is ilyen keserves választás előtt állasz!
Suleta: Hogy érted ezt?
Tisell: Hát anyád nem beszélt neked erről? Azt hittem.
Suleta: Nem láttam anyámat, amióta apámat hazahozták.
(Albrice, Marlier hercegnője belép.)
Tisell: Felséges úrnőm... (pukedlizik)
Albrice: Hagyj magunkra! Négyszemközt kell beszélnem a lányommal.
(Tisell kimegy.)
Albrice: Atyád még el sem fordította orcáját eme világtól, de már vesztét lesik gaz ellenségei. A tudós doktor azt mondá az imént, aligha éri meg az e jövendő hajnalt... Nem, drága gyermekem, most nincs idő a könnyekre, ezt a kiváltságot nem engedhetjük meg magunknak. Amikor szerelemből választottam férjet magamnak, lemondtam hercegnői rangomról, de minthogy egyik bátyám atyád kezétől halt meg, a másikat pedig házasságtörésen kapták azzal a szukával, magam maradtam hát, Heric király egyetlen élő gyermekeként. A vér köteléke hív, hallgatnom kell rá. A te ereidben is eme vér csörgedez, leányom, és akinek a lepedőjét e vér pecsételi nászágyadon, annak kezében fekszik majd e boldogtalan föld sorsa. Parnilesse és Draximal őkegyelmességeik már be is jelentették; igényüket a trónra; kérésük egyenlő súllyal esik latba Raeponin mérlegén. Egyes egyedül a te karcsú ujjad hivatott rá, hogy egyikük vagy másikuk javára billentse eme mérleget.
Suleta: Eladnak tehát, kimérnek, mint holmi húskoncot?
Albrice: Vigyázz a nyelvedre, leány! Én neveltelek tán ilyen önfejűnek?
Suleta: Hisz Draximal gonosz pára, kit hátrom felesége hagyott már el Poldrion bárkáján hajózva! Parnilesse pedig maga is asszony inkább, kényeskedve lép, s úgy hírlik, a testőrkapitánya látogatja éjjelente! Hogyan várhatod el tőlem, hogy e kettő közül válasszak sorsot magamnak, s hogyan olvashatod fejemre, ha visszakoznék? Megmondom szemtől szemben, akármilyen nemes vér folyjék is az ereimben, ahogy mondád, szennyezze inkább a sivár földet, mint nászi lepedőjét e kettőnek! Szavamra, engem meg nem kap egyikük sem!
(Suleta kirohan)

 

 

Az Eyhorne felé vezető úton,
Drede után

Őszelő 15. napja

Nem gondoltam rá, hogy elalszom, de a legközelebbi dolog, amire emlékszem, az volt, hogy Shiv a karjába vesz, és beemel a fogat hátuljába, míg Geris igyekszik helyet csinálni nekem a csomagok között.
– Ne fáradj – bontakoztam ki a köpeny öleléséből –, mindjárt összeszedem magam, és átülök az első ülésre.
– Biztos vagy benne? – mosolygott Shiv.
Ásítottam.
– Persze. Ott is tudok szundikálni menet közben, nem ez lesz az első eset. Au!
Fölszisszentem, ahogy egy könyv kemény sarka a bordáim közé állt.
– Mi az? – nézett körül vad tekintettel Geris.
– Semmi, csak ezek a könyvek szúrnak – rángattam elő őket a zekém alól. – Nagyon fáradt lehettem, ha ennyire elfeledkeztem róluk!
Shiv szeme fölragyogott, ahogy elolvasta a címet a könyvek fedelén, de mielőtt még belelapozhatott volna valamelyikbe, ismét előkerült Darni. Így aztán inkább besöpörte őket egy elöl heverő vászonzsákba, és a nyeregtáskájába süllyesztette.
– Kifizettem a fogadóst, úgyhogy épp ideje, hogy eltűnjünk innen. Kérdezősködtem, de senki nem látta, amikor Livak visszajött, vagyis maradhatunk annál a verziónál, amit tegnap elhitettünk velük, és állíthatjuk továbbra is, hogy posztókereskedők vagyunk.
Az ötlet nem rossz: egyben hihető magyarázatot is ad a két hatalmas ládára, meg arra, miért állítunk őrt a holmink mellé. Szinte kezdtem tisztelni ezt a Darnit; lehet, hogy rejtett tehetség a fickó.
Geris hajtotta a lovakat, én meg szunyókáltam. Bárhol képes vagyok elaludni, föltéve, hogy biztonságban érzem magamat. A kivétel talán egy száguldó fogat, de most itt sem kellett semmiféle kényelmetlenségtől tartanom, tekintve, hogy Geris úgy hajtott, mintha tojásokat szállítana a hegyükre állítva, a kocsiút pedig meglepően jó állapotban volt. Mire déltájban megálltunk, hogy a lovak kifújhassák magukat, egészen fölfrissültem, és alig vártam, hogy megtudjam, vajon mit hoz zaklatott utunk következő állomása. Nem is kellett sokáig várakoznom.
Nem jártunk már messze az Eyhorne-i határtól, amikor Darni rákanyarodott egy mellékútra. Fölkapaszkodtunk egy kisebb dombra, amely mögött néhány épület kuporgott egy fákkal övezett tó partján. Égetőkemencék kerek kéménye emelkedett az alacsony műhelyek zsindelyteteje fölé, piszkos füstöt pöfékelve a kék égre.
– Darni! – kiáltotta egy tagbaszakadt férfi agyagfoltos ingben és nadrágban.
Egy közeli fészerből lépett ki, és buzgón integetett felénk. Azután megfordult, és átkiabált a tavon egy fiúnak, aki egy alacsonyan növő faágon ülve horgászott.
– Seyn, ide gyere! A fiam majd gondoskodik a lovakról – fordult vissza hozzánk. – Kerüljetek beljebb!
Ekkor vette csak észre a jelenlétemet, és udvarias bólintással köszöntött.
– Travor vagyok – mutatkozott be. – Légy üdvözölve nálunk!
Segített becipelni Darninak az egyik ládát, miközben Geris és Shiv megbirkóztak a másikkal. Mindannyian megindultunk a középütt álló erős téglaház felé; igyekeztem hátul maradni. Hamarosan egy jókora konyhába léptünk be, ahol egy piros arcú asszonyság, aki az igazat megvallva talán nem is lehetett sokkal idősebb nálam, éppen kenyeret dagasztott a tisztára súrolt asztallapon. Körülötte, a kövezett padlón szintúgy tisztára súrolt gyerekek csiviteltek.
– Shiv! – ragyogott föl a nő arca, ahogy meglátta a mágust, és a következő pillanatban már a nyakába is ugrott, kétfelől arcon csókolva, míg lisztes kezét elővigyázatosan eltartotta magától. – Darni, Geris, de rég láttalak benneteket!
– Geris! – pattantak föl a gyerekek a padlóról szinte egyszerre, és visongva köréje sereglettek.
Ekkor láttam csak, hogy öten vannak, kisebbek-nagyobbak, egy karcsú, szőke kis hölgytől (aki nagyjából Geris könyökéig ért) egy elvetemült felfedezőig, aki meg volt róla győződve, hogy tud járni, noha a tények rendre ennek az ellenkezőjét igazolták. Úgy néztem, nagyjából évente egy a termés, és a gazdasszony dundi pocakját tekintve ez az arány idén sem marad el a megszokottól. Úgy látom, ez a fazekas alaposan befűtött a kemencéjébe.
Az asszonyka beletörölgette a kezét a kötényébe.
– Harna vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek!
– Livak. – Kezet nyújtottam, megrázta.
– Meddig maradtok nálunk? – fordult Darni felé, miközben tiszta ruhába csavarta a kenyértésztát, és félretette, hadd keljen.
– Csak ma estére. Holnap muszáj továbbmennünk.
– Szerintem fölösleges annyira sietnünk – avatkozott közbe Shiv. – Igaz is, Darni, még nem is említettem, hogy Livak nemcsak a tintatartót hozta el, hanem néhány könyvet is. Azt hiszem, tudnánk használni őket, de kíváncsi lennék Conall véleményére is.
Darni megeresztette felém aznapi első savanyú pillantását.
– Vagy úgy. Na jó, majd később megbeszéljük. – A hangja semmi jót nem ígért.
Dühös pillantással végigmért mindannyiunkat, majd kiviharzott az udvarra.
Harna tudomást sem vett róla. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy alaposan megnézzen magának.
– Fáradtnak látszol – összegezte végül a tapasztalatait. – Gyere, megmutatom a szobádat. Mit szólnál egy jó meleg fürdőhöz?
– Nagyszerűen hangzik!
Engedelmesen követtem, magukra hagyva Gerist, aki éppen cukrozott gyümölcsöt osztogatott a gyerekeknek, és Shivet, aki kenyeret és sült húst hozott elő a kamrából.
– Úgy látom, eléggé otthon érzik magukat – jegyeztem meg, miközben fölfelé tartottunk a keskeny falépcsőn.
– Az utóbbi három évszak során többet láttam Darnit, mint az elmúlt hat évben összesen – nevetett Harna. – Sebaj, bízom benne, hogy jó ügyet szolgálunk.
Egyelőre ellenálltam a kísértésnek, hogy alaposabban kifaggassam.
Neki azonban szemlátomást nem voltak ilyen aggályai.
– És te mit csinálsz ebben a csapatban? – kérdezte vidáman.
– Hát, mindenfélét.
Bólintott, és ennyiben hagyta a témát.
– Ez lesz a szobád – nyitott be egy aprócska, alacsony mennyezetű helyiségbe a tető alatt.
Ahogy megéreztem a levendula és a makulátlanra fehérített ágynemű illatát, kis híján ott helyben elaludtam.
– Nagyon szép szoba, köszönöm szépen!
Tényleg az volt. A sarokban mosdóállvány állt cserépkorsóval és friss vízzel; Vanam bármelyik fogadójában egy vagyonba kerülne az efféle fényűzés. A falakat nemrég meszelhették újra, a pici ablakon frissen keményített, fodros vászonfüggöny.
– A fürdő pedig errefelé van.
Harna levezetett egy másik falépcsőn egy kövezett padlójú helyiségbe, ahol jókora dézsa állt. Mellette egy leleményes elme szennyvízlevezető csatornát süllyesztett a padlóba.
– Remek ötlet! – jegyeztem meg.
Harna duzzadt a büszkeségtől.
– Travor szereti az ilyen praktikus dolgokat. El is kél az ilyesmi, ahol hét gyereket fürdetnek! Azelőtt olyan volt a padló, mint egy gázló a Dalason.
Hét gyerek? Drianon legyen irgalmas hozzám!
A következő pillanatban Travor lépett be hatalmas kanna gőzölgő vízzel.
– Én inkább egy tengeri viharhoz hasonlítanám a Caladhriai-öbölben – jegyezte meg nevetve.
Sóvárogva néztem, ahogy a dézsába önti a vizet.
– Köszönöm szépen! De igazán nem akarok túl sok meleg vizet fogyasztani.
Travor vidáman rázta meg a fejét.
– Itt nincs olyan, hogy „túl sok”. Az égetőkemencék ma egész nap működnek, én meg rézcsöveket vezettem át közöttük, hogy fölhasználjam a hőt. Kétszer végigfürödhetünk mindannyian, és még akkor is marad éppen elég meleg víz.
Amint magamra hagyott, Harna jelent meg egy halom puha törölközővel.
– Jó szórakozást! – kacsintott búcsúzóul, aztán becsukta maga mögött a ajtót.
Valóban jól szórakoztam. A fal mellett, egy polcon illatos olajok álltak, találtam közöttük némi aranyfű-esszenciát is: ez az egyik kedvencen. Sokáig áztattam magam az illatos vízben, és amikor még a hajamat is megmostam, valóban úgy éreztem, hogy az élet minősége rohamos javulásnak indult. Amikor a víz már kezdett kihűlni, sóhajtva kikecmeregtem belőle, beburkolóztam a legnagyobb törölközőbe, és visszakocogtam a szobámba, ahol tiszta ing és fehérnemű tette teljessé átváltozásomat.
Csöndes volt a ház. Valahonnan a távolból hallani lehetett a gyerekek hangját, odakint az úton meg egy szekér zörgött. Kényelmesen elhelyezkedtem a libapehellyel tömött párnán, és a zsákomért nyúltam. Volt benne ugyanis egy könyv, amelyet még Shivnek sem mutattam meg.
„Az elveszett Birodalom művészetei” – állt a címlapján. Úgy gondoltam, ígéretesen hangzik, kinyitottam hát, és kezdtem végigböngészni az aprólékos kézírást. Nem volt könnyű feladat. Ensaiminban mindenki beszéli valamennyire a tormalin nyelvet, de inkább csak konyhanyelvi szinten; ez a szöveg azonban abban a régi, emelkedett dialektusban íródott, amelyről azt mondják, annak idején ez kapcsolta egybe a Tormalin Birodalom vidékeit. Homlokráncolva fejtegettem a furcsa helyesírású szavakat, próbálva megfejteni, mit jeleznek a kunkorodó ékezetek. Hamarosan ásítozni kezdtem, és a szememet dörzsölgettem. Úgy döntöttem, ehhez most túlságosan megviselt vagyok, egyelőre beérem azzal, hogy a fejezetcímeket nézegetem. Csillagászat, Matematika, Ércművesség, Üvegcsiszolás, Orvostudomány, Szónoklás – efféle címeket adtak az egyes fejezeteknek.
Nem tudom, mikor alhattam el, de amikor az óvatos és halk kopogtatás fölébresztett, az ég odakint már vörös és narancssárga színekben lángolt.
– Livak! – hallottam odakintről Harna hangját. – Éppen most hívom vacsorázni a többieket. Lejössz te is?
– Igen, köszönöm! Egy perc, és összeszedem magam.
Ahogy lefelé lépdeltem a falépcsőn, hallottam, amint Darni és Shiv beszélgetnek a konyhában. Megtorpantam, hátha megtudom, miről folyik a szó.
– Nekem viszont egy csöppet sem tetszik, ahogyan a saját feje után megy ez a lány! – zúgolódott Darni.
– Végül is aligha lett volna rá módja, hogy kikérje a beleegyezésünket – csitítgatta Shiv. – Az öregember így is, úgy is észre fogja venni, hogy meglopták. Így, hogy néhány könyvnek is lába kelt, az Őrség azt gondolja majd, hogy aki betört, éppen csak szerencsét próbált, nem sejtve, mit talál odabent. Az efféle remetéket amúgy is zsugori vénembernek tartja a közvélekedés; lefogadom, a fél város azt hiszi róla, hogy egy egész zsák birodalmi márkán üldögél. Ha szerencsénk van, megelégszenek annyival, hogy valakit megszédített a szóbeszéd, és csalódottságában fölkapta a legelső néhány holmit, ami a kezébe került.
– Szóval azt mondod, hogy a lány ennyire előrelátó lett volna? – felelte gúnyosan Darni. – Különben is, mit gondolsz, hányan lehetnek Dredeben, akik legalább hozzávetőleg meg tudják mondani ezeknek a könyveknek az értékét?
– Ki beszél itt értékről? Arról van szó, hogy fölismerte, mekkora hasznát tudnánk venni ezeknek a köteteknek, és ráadásul mindezt csupán az alapján, hogy Geris félig-meddig elmondott neki annyit, amennyit el mert.
– Már ez is sokkal több, mint amennyit tudnia kellene. Ne feledkezz meg róla, hogy ez a lány nem több egyszerű tolvajnál, és ennél többet nem is akarunk tőle!
– Már megbocsáss, de ezzel nem értek egyet. – Shiv hangja nyugodt volt, de igen határozott. – Láthattad, hogy nemcsak a keze jár gyorsan és könnyedén, de az esze is. Minél többet árulunk el neki, annál nagyobb az esély, hogy észrevesz valamit, ami mindannyiunk figyelmét elkerülte. Elvégre Planir azt mondta, ne válogassunk az eszközökben.
Komor arccal összeharaptam a fogamat. Biztos, hogy bele akarok keveredni ebbe a történetbe? Nem elég, hogy valami varázsló-féle csűrés-csavarásról van szó? Gyanítottam, hogy ha közelebb találok menni a dolgok lényegéhez, esetleg csúnyán megégethetem magam. Másrészt viszont ennek az ügynek kétségtelenül pénzszaga volt. Elég csak arra gondolnom, milyen szép kis summát tesz ki a korsó értékének fele, ezen fölül még a megszerzett értesülésnek is megvan a maga értéke.
Darni válaszolt valamit, de a fölpattanó ajtó nyikordulása és a beözönlő gyerekek nyüzsgése beléfojtotta a szót. Néhány pillanatig csöndben álldogáltam odafönt, azután kemény léptekkel ledübörögtem a lépcsőn, hogy elvegyüljek közöttük.
A vacsora bőséges volt és ízletes. Harna nem kis hozzáértésről tett tanúbizonyságot; szükség is volt erre, hiszen rajtunk kívül hét gyereket és még két másik férfit is etetett. Ez a kettő, azt hiszem, Travor keze alá dolgozhatott a fazekasműhelyben. Ha Ostrin legközelebb úgy dönt, hogy – amint a legendák mesélik – halandó bőrébe bújik, és a vidéket járva próbára teszi az ott lakók vendégszeretetét, Harnának nincs mitől tartania. Ha csak attól nem, hogy onnantól fogva egy isten is állandó vendége lesz az asztalának... A két fazekassegéd megvacsorázott, megköszönték a gazdasszony szívélyességét, majd eltávoztak a szállásukra, Harna pedig kezdte a gyerekeket az ágyuk felé terelni.
– Anya, Geris megígérte, hogy mutat egy trükköt lefekvés előtt! Hadd nézzük meg! – kérlelte a legidősebb lány, búzavirágkék szemét tágra nyitva.
– Szívesen elszórakoztatom őket egy kicsit – ajánlkozott Geris.
– Na jó, de csak egyet! – egyezett bele Harna.
Villámgyorsan leszedte az asztalt, közben Geris pénzérméket táncoltatott az ujjai között, eltűntette, majd ismét elővarázsolta őket a kisebbek füle mögül. Igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy csatlakozzam hozzá, inkább Shivhez fordultam.
– Nem félsz, hogy a két fickónak eljár a szája egy korsó sör mellett a gazdájuk fura látogatóiról? – Azzal az ajtó felé böktem, amerre a fazekassegédek távoztak. – Harna azt monda, nem először jártok itt a tavaszi Napéjegyenlőség óta.
Shiv belekortyolt Travor zamatos sörébe, és nyugtatólag rázta meg a fejét.
– Egy kukkot sem fognak szólni.
– Olyan biztos vagy benne? – Meg sem próbáltam elrejteni a kételkedésemet.
– Teljesen biztos – felelte Shiv mély meggyőződéssel.
Az ösztöneim azt súgták, hogy megbízhatok benne, pedig ezen én magam is meglepődtem.
– Shiv, Shiv, varázsolj nekünk valamit!
Rábámultam az előttünk álló fiúcskára, és kis híján félrenyeltem a sörömet.
– Ha anyátok megengedi...
– Na, jó, legyen – biccentett Harna, és vízzel töltött meg egy jókora, lapos tálat.
Shiv összedörzsölte a tenyerét, és a következő pillanatban ujjai között zöldes színű mágusfény gyulladt. Gondolom, az én szemem legalább annyira elkerekedett, mint a kicsiké, amikor megláttam, hogy a tál aprócska tóvá alakul, füves partokkal, a sekély vízben hajladozó náddal, a víztükrön úszó morzsányi vízililiomokkal.
– Kacsákat is csinálj! – kérlelte az egyik apróság.
Shiv megpróbálkozott egy valószínűtlenül sárga madárral, amely békésen úszkált a tó közepén. Hamarosan társai is akadtak: tarka kiskacsák egész sora igyekezett a nyomában maradni. Az idilli kép hirtelen megremegett, a kiskacsák hanyatt-homlok menekültek a nádtorzsák mögé, az anyjuk hiába próbálta összeszedni őket.
– Harna! – nevette el magát Shiv.
Ekkor láttam csak, hogy a háziasszony ujjai körül is a mágia zöldes fénye izzik, a szemében pedig huncutság csillog.
Shivnek sikerült ismét irányítás alá venni a kacsákat.
– Na jó, ennyi elég is lesz mára. Tessék szépen aludni menni.
A kicsik meglepően gyorsan engedelmeskedtek. Nos, az efféle kacsás trükkök után az árnyékemberekről, a Köd Népéről szóló esti mesék nyilván nem keltették föl annyira az érdeklődésüket, mint más, rendes gyerekét. Harna és Geris fölterelték őket a lépcsőn, Darni és Shiv pedig kimentek, hogy még egyszer utánanézzenek a lovaknak. Átfutott az agyamon, hogy vajon hová tűnhettek a ládák.
– Megnézed a dolgozószobámat? – kérdezte Travor a jó házigazda szívélyességével.
Bólintottam.
Egy oldalajtón benyitva szépen bútorozott szobába léptünk. Az asztalon olajlámpás állt, előre odakészített tűzszerszámmal. Travor világot gyújtott, majd kinyitott egy csiszolt ajtajú szekrénykét, és átnyújtott egy remekbe készült cserépkupát.
– Egy kis bort? – kérdezte. – Mi magunk készítjük hangabogyóból. Vagy inkább fenyőlikőrt innál? De van még sör is.
– Talán fenyőlikőrt – feleltem óvatosan, mivel van néhány rossz tapasztalatom a gyümölcsborokat illetőleg. – Köszönöm!
Jókora adagot töltött nekem, mint az olyan emberek szoktak, akik maguk nem isznak, közben szeretetteljes pillantásokat vetett az asztalon fekvő palatáblára, amelyet biztos kézzel rajzolt ábrák borítottak.
– Dolgozol valamin? Nem akarlak föltartani, ha folytatni szeretnéd.
– Na jó, de csak ha igazán nem zavar... – sóhajtott föl, mint aki megkönnyebbült, hogy végre félreteheti az udvariaskodást.
Kíváncsian pislogtam az ábrákra, de nem tudtam kivenni az értelmüket.
– Mi ez? – kockáztattam meg végül a kérdést.
– Gidesta vidékén új módját találták ki a fémek megmunkálásának – magyarázta. – A Hegyek Népe légkohónak hívja ezt az olvasztási módszert.
Összeráncolt homlokkal meredt valamiféle összeadásra, majd letörölte az egész sort, és elölről kezdte.
A válla fölött kukucskálva figyeltem, mit csinál.
– Szóval, Harna is mágus? – kérdeztem hirtelen.
Nyilván a fenyőlikőr tette, hogy előbb járt a szám, mint az eszem.
– Valami olyasmi – felelte Travor látszólag oda sem figyelve.
– És akkor hogyan... – Végül is nem sikerült szavakba öntenem a bennem motoszkáló kérdést.
Hirtelen fölpillantott a jegyzeteiből, és szögletes, éles vonalú arcának szigorú vonásait széles vigyor oldotta föl.
– És akkor hogyan mehetett hozzá egy fazekashoz ezen az istenek háta mögötti helyen? – kérdezte vidáman. Nyilván hozzászokott már ehhez a kérdéshez.
– Hát, valami ilyesmire gondoltam – nevettem zavartan.
Vállat vont, és visszatért a képleteihez.
– Igaz, hogy mágikus tehetséggel született, de ennek ellenére nem akart mást az élettől, mint boldog házasságot, vidám otthont és egy rakás gyereket. Éppen egy másik mágussal utazgatott, amikor összeakadtunk. Később sem veszítettük szem elől egymást, és amikor terhes lett Seynnel, összeházasodtunk.
Elgondolkodva kortyolgattam a fenyőlikőrömet. Sosem fogom ésszel fölérni az ilyesmit.
Kutyák hirtelen fölcsapó acsarkodása hangzott föl odakintről. Travor fölkapta a fejét.
– Jobb lesz, ha kimegyek, és szétcsapok közöttük!
Nem sokkal azután, hogy eltűnt, Shiv lépett be a szobába.
– Valami baj van a kutyákkal? – kérdeztem.
– Róka jár a tyúkok körül, vagy valami efféle látogató – felelte Shiv, azután töltött magának némi árpaszeszt, és sóhajtva az alacsony díványra telepedett.
– Eldöntöttétek már, meddig maradunk?
– Üzentem egy Conall nevű fickónak, aki Eyhorne-ban lakik. A munkája során találkozott néhány régi feljegyzéssel Hadrumal kezdeti korszakából, és szeretném, ha vetne egy pillantást az általad talált könyvekre. Jó ötlet volt elhozni őket.
– Ha elmondanád, mire megy ki a játszma, azt hiszem, még sokkal érdekesebb dolgokat is szerezhetnék – bólintottam. – Hacsak Darninak nincs ellenére.
Shiv elvigyorodott, és szemlátomást úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a csipkelődő megjegyzésről.
– Azt hiszem, néhány napig itt maradunk – folytatta –, pihenj, amennyit csak tudsz. Innen Dalasor felé megyünk tovább, ott pedig kénytelenek leszünk a szabad ég alatt táborozni, és bográcsban főzni. Úgyhogy egy időre elbúcsúzhatsz a pehelyvánkostól meg a tiszta ágyneműtől.
– Miért, van valami érdekes Dalasorban azon a rengeteg füvön, birkán meg marhán kívül?
– Ezek szerint még soha nem jártál ott?
– Kedves Shiv, ha nem tűnt volna föl, szerencsejátékból élek – mondtam, és újratöltöttem a poharamat. – Nem hiszem, hogy nagy kedvem lenne olyan játszmához, ahol a tét, mondjuk, hat anyabirka.
Shiv nevetett, és tovább kortyolgatta az italát. Alaposabban szemügyre vettem a lámpa lágy fényénél, és minta meleg bizsergés öntötte volna el a gyomrom tájékát. Tulajdonképpen egészen jóképű fickó volt, még ha le is számítom az elfogyasztott fenyőlikőr véremet tüzesítő hatását. Odaléptem hozzá, és leültem mellé, a kandallónál álló díványra.
– Harna azt mondta, sokat jártatok nála a tavaszi Napéjegyenlőség óta – jegyeztem meg csevegő hangnemben. – Rossz lehet ilyen sokat távol lenni otthonról.
Shiv elnyújtózkodott mellettem, szemét félig lehunyta.
– Hát igen – sóhajtotta. – Még szerencse, hogy Pered olyan megértő.
– Pered? – ütődtem meg.
Shiv ajkán halvány, szeretetteli mosoly hullámzott végig.
– A szeretőm – jelentette ki. – Egy kódexmásolónál dolgozik, Hadrumalban. Lassan hat éve, hogy együtt vagyunk, mostanra hozzászokott szegény fickó, hogy ennyit utazom.
Buzgón kortyolgattam az italomat, hogy zavaromat elrejtsem, közben vadul kutattam valami ötlet után, hogy a társalgást más irányba fordítsam. Na jó, legalább azt egy hajszállal megúsztam, hogy nyílt színen bolondot csináljak magamból.
– Nem Hadrumalban születtél, ugye? – kérdeztem végül kínomban. – A kiejtésed nem hasonlít Darniéhoz, de nem tudnám megmondani, honnan ismerős.
– Nyugat-Caladhriából származom, a Kevil-környéki mocsarak vidékéről.
Eszembe villant, mit mondott egyszer Halice: amíg mindenki Caladhria népéről szóló tréfákat gyárt, a caladhriaiak a Kevil-vidékiekről mesélnek hasonlókat.
– Drianon nevére! Tényleg úgy érezhetted magad, mint ponty az almafán!
Na, úgy látom, a szám ma tényleg jócskán megelőzi az eszemet. Le is tettem gyorsan a poharat.
– Attól függ, hogy érted. Azért, mert mágus vagyok, vagy azért, mert... – Elhallgatott, és gonosz pillantást vetett felém. – Nem is tudom, hogyan illik ezt mondani manapság a Vanam-béli hölgyeknek... „Egy olyan illatos zsebkendőjű”? „Olyan fickó, aki a táncparkett rossz oldalán táncol”? Vagy, jobban kedveled az irodalmibb megfogalmazásokat? Fardöfködő? Tarisznyafenekű? – Elkerekítette a szemét, és a vigyorán látszott, hogy még élvezi is a helyzetet.
Na jó, ha ő nem zavartatja magát, nekem miért kellene?
– Mind a kettő miatt – biccentettem elbűvölő mosollyal.
– Nos, Caladhria korántsem olyan elmaradott hely, mint azt sokan gondolják.
– Á, dehogy gondolunk ilyesmit – gúnyolódtam. – Csak éppen a legtöbb caladhriai háznak, amelyet láttam, még kéménye sem volt. Elárulnád, hányan használtak a falutokban olajlámpát?
– Olajlámpa! – vont vállat megvetően Shiv. – Mivel tud az többet, mint a jó öreg mécses?
Annyira komoly arccal mondta mindezt, hogy már majdnem sikerült. beugratnia, míg észre nem vettem a huncut csillogást a szemében.
– Végül is igazad van – tette hozzá –, a családom tényleg nem tudta, mit kezdjen velem. Senki sem kellemetlenkedett velem, egyszerűen csak úgy éreztem magam, mint disznó a kecskeólban. A nagybátyám egyik unokaöccsének a felesége ismert egy mágust Kevilben, és be tudott ajánlani hozzá, ő pedig elküldött Hadrumalba. – Shiv tekintete elkalandozott. – Ennek már tizenöt éve... Egy fél emberöltő.
Meg is feledkeztem róla, hogy Caladhriában minden így működik ha a nagymamád ismer egy fickót, akinek a bátyjának a fia egyszer eladott egy lovat az unokatestvérednek, egye fene, bevesznek a családba. Az én szakmámban az ilyesmi meglehetős nehézségeket okoz, de megvannak a maga előnyei is: én legalábbis soha nem láttam gyerekeket az utcán koldulni arrafelé.
Hirtelen eszembe jutott valami.
– De hát akkor miért csaptad a szelet idefelé jövet a legutolsó kocsmároslánynak is, ha egyszer... izé... másfélék az elvárásaid?
– Nos, egyrészt el is várják az embertől, másrészt pedig egy barátságos hölgyismerős hasznos dolgokat árulhat el.
Ebben legalább igaza volt; én magam is meresztgettem vágyakozó szeneket éppen elég férfira, akiket egyébiránt megérinteni sem lett volna kedvem, többről nem is beszélve.
– El tudod képzelni, amint Geris megpróbálja beudvarolni magát a helyi leányzók kegyeibe? – jegyezte meg gonoszul Shiv. – Esetleg Darni?
Elnevettem magam.
– Egyébként mi a helyzet Darnival? – ragadtam meg az alkalmat. – Szerintem vele sincs rendben valami. Van családja?
– Ó, hát persze. A felesége alkimista, aki a tűzre szakosodott varázslóknak szokott segíteni.
Bólintottam. Erre igazán nem lehetett mit felelni.
– Nemrég született meg az első gyerekük. Nem sokkal a Téli Napforduló után. Szerintem Darni nem repes a boldogságtól, hogy ilyen keveset lehet otthon – tette hozzá Shiv együttérzően.
– Azért még nem kellene rajtunk, többieken levezetnie a mérgét – szippantottam dühösen. – Ezek szerint tehát onnan ismered Harnát, hogy ő is mágus? Ezért szálltok meg mindig nála?
– Ezért is, meg mert Darni unokatestvére.
– Hát nem furcsa? – merengtem. – úgy értem, az, hogy Darniból nem lehetett valódi mágus, az unokatestvére meg...
Shiv megrázta a fejét.
– Volt idő, amikor Darni vígan levágatta volna a micsodáját cserében, ha csak feleannyi tehetsége lehetne, mint Harnának, de azóta sokat változott. Találkozott Strellel, és szép lassan rájött, hogy más is van a világon, mint mágia.
Ásított, és ujjaival végigsimított a haján.
– Azt hiszem, ideje ágyba bújnom. Szép álmokat!
Azon tűnődtem, elinduljak-e lefeküdni én is; a délutáni szunyókálás után nem igazán voltam álmos. Leültem Travor palatáblája mellé, és megpróbáltam eligazodni a számításai között. Már éppen fülig belemerültem, amikor nyílt az ajtó. Összerezzentem.
– Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – rebegte Geris.
– Semmi baj! – nyugtattam meg, miközben még mindig elbűvölten meredtem a kohó ábrájára Travor rajzán. – Láttad ezt itt?
– Micsodát? Ja, igen, tényleg nagyon érdekes.
Megütődve pillantottam föl. Geris nem látszott valami lelkesnek ahhoz képest, hogy eddig minden lényegtelen információmorzsát megszállottan összegyűjtött. Most azonban zavartan álldogált a tűz mellett.
– Valami baj van? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
– Á, nem, semmi – motyogta Geris, töltött magának egy jókora adag bort, és egy hajtásra megitta. Utána pislogott egy kicsit, de úgy tűnt, ezzel a támogatással sikerült összegyűjtenie a szükséges bátorságot.
– Tudod, nem voltam benne biztos, hogy tényleg sikerül megszerezned azt a tintatartót – nyögte ki végül.
– Ne aggódj, nagyon jó vagyok a saját szakmámban – vágtam rá; magam is meglepődtem a váratlan éltől a hangomban.
– Jaj, nem, nem úgy gondoltam, hogy... Szóval, érted – tipródott Geris. – Vagyis, azt hittem, hogy ez teljesen lehetetlen akárki másnak is.
Lehetetlen volt nem észrevenni tágra nyílt szemű csodálatát. Felöltöttem megszokott játékos-arcomat, hogy elrejtsek egy önkéntelen mosolyt.
– Ez kedves tőled – feleltem ártatlanul.
– Meséld el, hogyan sikerült! – kapott Geris az alkalmon.
Nos, lehet, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy bekerüljek Judal egyik vígjátékába?
– Na, jó – mosolyodtam el, és hellyel kínáltam magam mellett, a díványon, ahol az imént még Shiv üldögélt.
– Nos, a dolog úgy történt – vágtam bele –, hogy előbb megnéztük a házat Darnival, azután elmentünk, és ittunk egy sört...
Lehet, hogy a történet során eltúloztam kissé a nehézségeket, és nem szántam kellő szerepet szegény Darninak, de Geris kérlelő tekintetének nehéz lett volna ellenállni.
– Fantasztikus vagy! – sóhajtotta Geris, amint a végére értem jócskán kiszínezett mesémnek. – Nem tudjuk eléggé megköszönni neked!
– Az egyszer biztos – biccentettem. – Egyébként te vagy az egyetlen, aki egyáltalán megpróbálta.
Ez a hirtelen felismerés jobban szíven ütött, mint számítottam volna rá, és a hangom váratlanul megremegett, holott ezen magam is meglepődtem.
– Hidd el, mindannyian nagyon hálásak vagyunk neked – feszengett Geris. – Amikor Shiv megjött a hírrel, hogy a fickó nem adja el a tintatartót, már azt hittük, anélkül kell visszatérnünk. Darni borzasztóan dühös volt.
– De megjelentem én, és megoldottam minden gondotokat. – A kelletlenség nem érződött ki a hangomból. – Ezzel együtt azt hiszem, Darni mutathatott volna egy kicsivel több lelkesedést is irántam.
– Azt hiszem, megbeszélem vele ezt a dolgot – jelentette ki Geris komolyan, és éppen csak sikerült visszatartanom a nevetést.
– Sose aggódj miatta – szabadkoztam –, nem ő az első modortalan fráter, akivel összehoz a sors.
– Tényleg? – kapta föl a fejét Geris, mint aki újabb izgalmas mesét szimatol eme kijelentés mögött.
Mit tehettem volna? Kénytelen voltam megfelelni az elvárásának. Azt hiszem, engem legalább annyira szórakoztatott egyik-másik látványos kalandom kissé följavított előadása, mint csillogó szemű, lelkes hallgatóságomat.
Meg sem lepődtem igazán, amikor megéreztem a karját a vállamon. Éppen Charoleia mindeddig legvadabb tervét magyaráztam, hogyan lehetne megszabadítani Relshaz bizonyos méltóságait jövedelmük egy tetemes részétől; bátorítóan az oldalához bújtam. Elmondhatom, hogy eléggé jól esett, amikor megcsókolt, valahol félúton a Vanam fogadóiról szóló eszmecserénk közben; a szája íze édes volt a bortól, az ajka pedig száraz és határozott. Szerintem nem gondolt rá, hogy ilyen hamar az ágyában végzem, elvégre szigorú nevelést kapott otthon, én azonban már meglehetősen hosszú ideje egyedül kellett, hogy aludjak, és úgy döntöttem, egyelőre elég volt a magányos éjszakákból. Átfutott ugyan az agyamon, hogy amikor legutóbb összekevertem az élvezetet az üzlettel, annak bizony keserves sírás lett a vége, Geris gyöngéd keze és odaadó csókjai azonban hamar eloszlatták a kételyeimet.
Lehet, hogy bizonyos értelemben véve naivnak számított, más tekintetben azonban kevésbé, és ha megbízható ítélőbírójának számítok, hát azt mondhatom, jó néhány szerencsés leányzó lehet Vanam városában. Geris jó szerető volt: ahhoz még pont eléggé újdonságnak számított neki az esemény, hogy kellő áhítattal kezelje – ez pedig igencsak megragadott –, másrészt viszont volt már annyi tapasztalata, hogy tudja, az sokszorozza meg igazán az élvezetet, ha a másikat is részesíted benne. Érzékeny volt és fogékony az újra, megtett minden tőle telhetőt, sőt, még többet is, mint amennyit elvártam volna, és eszébe sem jutott, hogy dolgunk végeztével egyszerűen befordulhatna és alhatna.
– Most már menj aludni – simítottam ki egy hajtincset verejtékes homlokából, és ismét nem tudtam megállni, hogy meg ne csókoljam. Hozzám bújt, átölelt és aggódó kézzel körém igazgatta a takarót. Ahogy az álom felé sodródtam, még éreztem lágy lélegzetét a hajamban.

 

 

Hanchet piactere,

Őszelő 15. napja

– Na, mi lesz már, szépségem? – csikorgatta a fogát Casuel, miközben idegesen rángatta a kantárszárat.
A lovacska elbizonytalanodva lépett még néhányat a kövezett gyalogúton, majd megállt, és méltatlankodása jeléül horkantott egyet.
– Na, jó – sóhajtott Casuel, és körülnézett a piactéren, a legnagyobb kocsmát keresve. Szája szélét csodálkozva biggyesztette le.
– Egész nagy ahhoz képest, amire számítottam – jegyezte meg savanyúan. – De legalább hamar ideértünk.
– Bricskán utazni sokkal kellemesebb, mint zárt kocsiban – bólogatott Allin.
Valóban: a nyitott kocsin megtett út adott egy kis színt az arcának, ez pedig örvendetes fejlemény volt eddigi kóros sápadtságához képest.
Casuel még mindig körbe-körbe pislogott, nem tudván eldönteni, melyik irányba is induljanak. A piactéren a nyüzsgő nap után még most is kavarogtak a vevők és árusok, ki-ki igyekezett elintézni, amit eddig nem sikerült, vagy túladni megmaradt portékáján.
– Félre az útból, jóember!
A ló nagyot toppantott ijedtében, amint egy ideges paraszt meglóbálta felé a kezében tartott husángot. Casuel már éppen azon volt, hogy jól megmondja a faragatlan fickónak, mit gondol róla, ám ekkor észrevette, hogy éppen az itatóvályú előtt sikerült megállítania a lovát. Hamarjában mégis inkább úgy döntött, hogy befogja a száját, és jobb híján nagyot sózott a ló fenekére az ostorszíjjal, hogy útnak indítsa. A kelleténél egy pillanattal később jött rá, hogy sietségében elfelejtette kioldani a féket. Kissé feszengve lépdelt végig a türelmetlen gazdák sora előtt, akik mind azt várták, hogy megitathassák állataikat, mielőtt hazaindulnának.
Valahonnan a térde tájékáról egy csavargó reménykedő hangját hallotta.
– Mit mondtál? – kapta föl a fejét bosszankodva.
Az efféle távoli falucskák szaftos kiejtése még idegenebbül csengett a fülében, mint a főbb kocsiutak melletti fogadókban megszokott, sokat szidott dialektus.
– Egy negyed garasért szívesen vigyázok a lovára, uram – ismételte meg engedelmesen a csavargó.
Casuel összeszűkült szemmel méregette a suhancot, ám a következő pillanatban mégis inkább az erszénye felé nyúlt. Elvégre ez itt nem Col városa. Egy egész pennyt vetett oda a fiúnak, aki elkerekedett szemmel kapta el a pénzdarabot.
– Hol kaphatnánk ételt és szállást éjszakára?
– Odaát, a Dühös Szarvasbikában. – A csavargó készségesen integetett a mondott irányba. – Mindjárt meg is mutatom, csak jöjjenek utánam!
Casuel ügyetlenkedve irányította át a lovat az utca forgatagán.
– Hadrumalban nincs szükség rá, hogy lovakat vezessek – magyarázkodott Allinnak, de a lányt túlságosan elfoglalták a látnivalók: érdeklődve forgatta a fejét jobbra-balra.
A kocsma udvara is tömve volt utasokkal, de az előkelően öltözött vendég érkezésének csakhamar híre ment, és kisvártatva előkerült valahonnani, egy lovászlegény.
– Szállást keresünk éjszakára, azon felül illő ellátást is – szögezte le Casuel, és amint a fiú bólintott, hátranyúlt, és kezdte leadogatni neki a csomagokat. – Vidd be ezeket, és szerezz nekünk két szobát!
– Mindjárt utánanézek, uram! – A legény a melléhez szorította Allin kissé megviselt utazótáskáját, és némiképp meglepett képet vágott.
Casuel lekecmergett a bricska elejéből, és fájdalmas fintorral nyugtázta vállizmai tiltakozását a kocsihajtás jelentette szokatlan megterhelés ellen. Végignézett az itatóvályú körül tolongó tömegen, és fensőbbséges mozdulattal odaintett a csavargónak.
– Járasd meg a lovat, hogy az izzadság leszáradjon róla, azután itasd meg, és hozd vissza ide. Ha megteszed, kapsz egy pennyt holnap reggel, amikor elmegyek.
Merev léptekkel indult a kocsmaajtó felé, mint aki jókora karót nyelt, holott valójában elégedett volt magával, amiért a tudatlan falusiak így a szolgálatára állnak. Allin ügyetlenül kecmergett le a bricska hátuljából, belegabalyodva számtalan alsószoknyájának rengetegébe, és engedelmese futott Casuel után, kis híján földöntve a férfit, amikor az váratlanul meg torpant. Elbizonytalanodásának oka a kocsmapult látványa volt, amely mellett egy szemernyi hely sem maradt a szomjasan várakozó parasztoktól. A férfi tétován ácsorgott néhány pillanatig, és a fogát csikorgatta. Végül is a jövője nagyban függhet attól, mit sikerül intéznie itt.
– Bocsánat! – próbálkozott. – Elnézést! – Ám csakhamar rá kellett jönnie, hogy udvariassággal itt nem megy semmire, amint egy éles könyök fúródott a bordái közé.
Odafordult, hogy kikérje magának a lökdösődést, ám látva a megtermett gazdálkodót, aki nagy hévvel igyekezett közelebb jutni a kocsmapulthoz és reménybeli söröskupájához, inkább nem szólalt meg.
– Pincér! Legyen szíves! – próbálkozott most valamivel hangosabban.
A zsúfolt csapszék egy pillanat alatt elcsöndesedett, ahogy a körülötte iddogálók fölkapták a fejüket az idegenszerű kiejtés hallatán. Casuel igyekezett, hogy ne vörösödjön el.
– Egy korsó sört szeretnék, kérem! – Casuel leporolta széles galléros köpönyegét, majd köhintett néhányat, hogy zavarát elleplezze.
Körülötte ismét fölcsapott a megszokott zsibongás, a kocsmáros pedig egy korsót és néhány kupát lökött a pultra. Casuel letelepedett a széles kocsmapult túlsó végénél, és gyanakodva méregette az ital olajosan fénylő felszínét. Allin kétkedő arccal követte a pillantását.
– Ne szólj egy szót sem – vágott elébe a férfi a föl sem tett kérdésnek. – Én is jobban szerettem volna bort rendelni, de azzal errefelé nem is érdemes próbálkozni, talán a nagyobb városok kivételével – Lehunyt szemmel mélyet sóhajtott, ahogy hirtelen megrohanta a honvágy. Ebben a pillanatban rettenetesen hiányozni kezdett neki aprócska dolgozószobája Hadrumalban, ahol pedáns rendet tartott, vagy még inkább szüleinek kifogástalan háztartása.
– Bocsásson meg egy pillanatra! – kapta el egy mellettük elviharzó felszolgálólány ruhaujját. A lány jókora tálcáján csurig rakott tálakat cipelt.
– A konyhai ajtónál rendelhet ételt – vetette oda neki a lány, és anélkül rázta le magáról a férfi kezét, hogy egyáltalán rápillantott volna. A kezében tartott tálca meg sem billent a türelmetlen mozdulattól.
– Félreértett – kiáltott utána Casuel. – Keresek valakit, és meg szerettem volna kérdezni...
– Próbálja meg a mosóházban, a szomszédban! – szólt vissza a lány, és a következő pillanatban eltűnt a tömegben.
Casuel belekortyolt az italába, de abban a pillanatban meg is bánta. A kocsmáros a pult túlsó vége táján tartózkodott, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a szomjas vendégek rohama valamennyit is csökkenne.
– Ahogy felénk mondják, nagyjából annyi esélyünk van, mint pocoknak az erdőtűzben, hogy nyugodt társalgásba kezdhessünk itt bárkivel – jegyezte meg borúsan Allinnak.
A lány némán bólintott. A szomjúsága végül még az elővigyázatosságánál is erősebbnek bizonyult, és félénken belekortyolt a sörbe. Nyomban hunyorogni és köhögni kezdett.
– Mit gondolsz, nem adnának esetleg egy kis tejet? – lehelte, amint levegőhöz jutott.
– No, mi az, nem bírjuk az italt? – dünnyögte egy hang mögöttük.
Casuel hátrafordult, és orrfacsaró, savanykás szag csapta meg az orrát. Az ajtó felőli oldalon piszkos, gyűrött ruhás, ványadt kis ember üldögélt.
– Az italt igen, de nem ezt a moslékot – húzta el a száját Casuel.
A mocskos emberke arca földerült, és mohón kapott a kancsó felé.
– Ne olyan sebesen! – szólt rá Casuel, és odébbtolta a kancsót, hogy a kis fickó ne tudja elérni. – Arról van szó, hogy meg kell találnom valakit...
– Itt a mosóház a szomszédban! – vágta rá a csavargó, le sem véve a szemét a söröskancsóról.
– Mitől olyan érdekes mindenkinek az a mosóház? – tűnődött Allin.
Casuel elkeseredetten csóválta a fejét.
– Tulajdonképpen oda is mehetnénk, hogy kiderítsük – morfondírozott. – Amekkora itt a tömeg, ezek legföljebb az illemhelyen tudnak szállást adni.
Odaintett a kocsmárosnak, és néhány pénzdarabot dobott a pultra, egyáltalán nem bánva, hogy otthagyhatja végre a nyüzsgő ivót, és a sörét a szurtosan vigyorgó csavargó kezére juttathatja. A lépcsőn megtorpant, és nagyot szippantott a friss levegőből. Allin a nyomában loholt; most átnyomakodott a férfi karja alatt, és megállt néhány lépcsőfokkal lejjebb, a hátsóját dörzsölgetve.
– Mit gondolsz, hol lehet az a bizonyos mosóház? – szólt oda neki a férfi.
– Úgy látom, mintha az alól az ajtó alól víz szivárogna ki – bökött Allin az egyik mellékutca irányába.
– Gyerünk! – adta ki a parancsot a férfi. – Gondolom, a mosónők jól ismerik az ittenieket, és tudják, ki merre lakik. A nők szokták tudni az ilyesmit... Nálunk otthon, ha valaki az utcánkba költözik, anyám előbb tudja az élettörténetét, mint hogy a szerencsétlen egyáltalán kipakolta volna a holmiját!
Allin bizonytalanul elmosolyodott.
Casuel nagy garral átvágott a téren, ám az ajtó előtt habozva megtorpant, mivel vihogást hallott odabentről. Soha nem tudott igazán bánni a fehérnéppel, különösen akkor nem, amikor így összegyűltek. Óvatosan hátrapillantott a válla fölött, Allint keresve: talán jobb lenne, ha ő beszélne. Hm, lehet, hogy mégsem.
Casuel kihúzta magát, és benyitott. A következő pillanatban azonban majdnem ki is fordult, minthogy szemközt találta magát egy lánnyal, aki mindössze egy igen erősen kivágott réklit viselt. A lány széles mosollyal köszöntötte.
– Segíthetek? – nézett föl a teknőtől egy nagyjából anyja-korabeli asszonyszemély.
– Kérdezni szeretnék valamit – nyögte ki Casuel, és megpróbált nem tudomást venni a homlokán gyülekező izzadságcseppekről. No persze, egy mosóházban nyilván melegnek kell lennie, nem? Az is megszokott dolog, hogy nők dolgozzanak ott. Ha pedig melegben dolgoznak, érthető, hogy lenge ruhát viselnek.
Az idősebb nő szája sarkában mosoly bujkált.
– Kérdezni? – biccentett szívélyesen. – És mit, ha szabad megtudnom?
Casuel finnyás mozdulattal kibújt a köpenyéből, nehogy az izzadság foltot hagyjon a drága szöveten, és meglazította az inge nyakát.
– Meg kell találnom azt az embert, aki Lord Armile kamarása volt.
– Szerintem Terenre gondol – szólalt meg egy dundi asszonyság, aki valószínűtlenül vörös haját kiengedve hordta, nem bánva, hogy a nedves tincsek a vállára tapadnak. Közelebb lépett, és Casuel válla fölött Allint vette szemügyre. Valami nem tetszhetett neki, mert a homloka ráncba szaladt.
– Megmondaná, asszonyom, merre találom ezt az illetőt? – kérdezte Casuel kínos udvariassággal, magában hálát adva, hogy ennyivel megússza.
A vöröske összenézett a mosóasszonnyal, majd egy pillanatnyi csönd titán huncut pillantással fordult vissza Casuelhez.
– Ismeri a Dalasor felé menő szekérúthoz vezető ösvényt?
– Megtalálom – bólintott magabiztosan a férfi.
– Menjen át a hídon a csalitos után, és a harmadik keresztúton forduljon be balra. Talál egy nagy tölgyfát meg egy Poldrion-szentélyt.
– Ott lakik? – kérdezte Casuel láthatóan összezavarodva.
– Középső polc, jobbról az ötödik urna. – A vörös nő öblösen fölkacagott, és nagyot húzott abból a bőrkulacsból, amelyet a szoknyája ráncai között hordott. Melegen rámosolygott Allinra.
– Igazán sajnálom – folytatta –, de nincs mit tenni: meghalt majd' három évszakkal ezelőtt.
A mosóasszony buzgón bólogatott, és szaporán csapkodta a fehérneműt a sulykolófával.
Casuel válasz nélkül sarkon fordult: hirtelen elöntötte a düh, amiért efféle ízetlen tréfa áldozatául eshetett, és ráadásul éppen ilyesfajta nők járatták a bolondját vele.
– Szegény felesége ezt nem találná olyan viccesnek! – lépett ki a kivágott réklit viselő leányzó a hátsó szobából egy kosárnyi kenyérrel és sajttal. Osztogatni kezdte az asszonyok között, végül Allint is megkínálta, miután alaposan és tüzetesen szemügyre vette.
– Gyere be, kislány, minek ácsorogsz ott a lépcsőn? – szólt oda neki.
– Azt mondják, maradt egy özvegy utána? – kapta föl a fejét Casuel.
– Az ám, szegény nyomorült – komorodott el hirtelen a bőrkulacsos nő. – Öt poronttyal maradt magára, és nincs élő rokona háromnapi járóföldön belül!
– Legalább élne itt valakije, aki néha megsegíti – tette hozzá együttérzően a mosónő, és sóhajtva rágcsálta a kenyerét.
– Ha már a sors elzárta előlem azt, akiért ennyit utaztam, legalább teszek valamit a feleségéért és szegény árváiért – jelentette ki fennkölten Casuel. – Minden valamire való Racionalista kötelességének kell, hogy érezze a jótékonykodást.
A vörös hajú motyogott valamit, amit Casuel sajnos nem értett, mivel a nő szája tele volt kenyérrel, és a tájszólása miatt amúgy sem ment volna vele sokra. A mosónő elgondolkodó arccal bólintott. Casuel úgy döntött, hogy tudomást sem vesz róluk.
– Hol találhatnám meg az illető hölgyet?
– Ha most rögtőn kimegy a tejpiacra, talán még ott érheti – kockáztatta meg a kosaras leányzó, beleegyező bólintást várva a vöröstől. – Sajtot árul, ha Dowling úrasszony ad neki munkát.
Casuel igyekezett a lehető legudvariasabb szavakkal megköszönni a segítségüket.
Hirtelen egy gondolat villant át az agyán.
– Mennyiért tisztítanák és vasalnák ki a köpenyemet? – kérdezte.
Az asszonyok jelentőségteljes pillantást váltottak, a vörös pedig az arca elé kapta a kötényét, mint akire rájött a köhögés. A mosóasszony szája széle is gyanúsan mocorgott, de sikerült fegyelmezett választ adnia.
– Négy penny elég lesz, méltóságos uram. – Azután Allinhoz fordult, és rámosolygott. – Fáradtnak látszol, kis virágszál. Maradj itt, amíg a méltóságos úr a dolga után jár!
– Szívesen itt maradnék – sütötte le a szemét Allin, és a sála rojtját csavargatta.
– Majd később érted jövök! – A férfi átnyújtotta a köpenyét a legközelebb álló asszonynak, és hanyatt-homlok elhagyta az épületet. A lépcsőn lefelé menet még tisztán hallotta a nyomában fölcsapó nevetést.
Most azonban nem az a legfontosabb dolga, hogy a mosónők tiszteletlen viselkedésén bosszankodjon. Összevont szemöldökkel korholta magát, miközben nagyokat lépett, hogy mihamarabb a piactérre érjen.
A piac csaknem kiürült mostanra: az utolsó kordék nyikorogva gördültek ki az országútra, míg mások ponyvával letakarva várták, hogy gazdájuk előbújjon valamelyik közeli csapszékből. A kocsmák ajtajából lámpafény és cincogó muzsika szűrődött ki. Casuel fintorogva vágott át a szalmacsomók, trágya és összetaposott zöldségek borította kövezeten, amerre a tejárus bódék zsúpfedelét sejtette. Meggyorsította a lépteit, amint észrevette, hogy néhány asszony éppen a kosarait pakolja össze a bódék melletti kecskelábú asztalokon.
– Bocsássanak meg egy pillanatra, hölgyeim! – lépett hozzájuk, és udvariasan meghajolt feléjük.
A nők riadtan pislogtak.
– Teren özvegyét keresem. – Casuel igyekezett megnyerően mosolyogni.
– Aztán miért keresi? – kérdezte elővigyázatosan az egyik asszony.
– Szegény néhai férje üzletfelem volt. – Casuel úgy döntött, hogy fondorlathoz folyamodik, látván, hogy személyes vonzerejével nem sokra megy ezeknél a tudatlan parasztasszonyoknál.
A nők hosszú és jelentőségteljes pillantásokat váltottak, amelyekből Casuel megint csak nem tudott kihámozni semmit. Az egyik asszony végignézett a téren, ahol néhány későre maradt árus futott a dolga után, majd odabiccentett a mellette álló nőnek.
– Nézze csak, lelkem, amott áll a gyerekeivel.
– Barna ruha van rajta és kék kötény – tette hozzá a másik kofaasszony.
Azzal a két nő átvágott a téren a kút felé, ahol megtorpantak, és látszólag érdektelen beszélgetésbe kezdtek, kosarukat unottan lógázva a kezükben.
Casuelnek nem is volt nehéz megtalálnia az özvegyet: csak meg kellett kerülnie a tejárus bódékat. A nő nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, keskeny arca fáradtnak látszott. A karján tartott jókora szállítókosárba kenyérdarabokat és a felismerhetetlenségig összefonnyadt zöldségeket hajigált, amelyeket Casuel anyja még a disznóknak sem vetett volna.
– Fogd már meg a húgod kezét, hát nem látod, hogy nem tud nyugton maradni? – kiáltott rá éppen egy rongyos kisfiúra, aki a porban rajzolgatott, míg szurtos kishúga galambokat hajszolt.
A fiú már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, ám időközben meggondolta magát, és elkapva a kislány foltos ingecskéjét, maga mellé ültette egy csorba lépcsőfokra.
– Az ekkora gyerekeknek ilyenkor már rég ágyban volna a helyük! – vonta össze a szemöldökét Casuel az árnyékok hosszát méregetve.
– No és aztán? – kapta föl a fejét az asszony. – Mi köze ahhoz magának?
Hangja nem tűnt dühösnek, inkább csak fáradtnak. Nem is nézett a férfira, a kislány kötényének kibomló szalagjával volt elfoglalva, közben hasztalanul próbált visszatömködni fejkendője alá egy elszabadult, makrancos hajtincset.
– Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam! – Casuel mélyen meghajolt. – Casuel Devoir vagyok. Ha jól sejtem, ön pedig Teren úr özvegye.
– Az vagyok – motyogta az asszony. – Örülök, hogy megismerhetem.
A két gyerek moccanatlanul ült a porban, és tátott szájjal bámulták az idegent.
– Tulajdonképpen a férjéhez igyekeztem... – Casuel önkéntelenül elhallgatott, amint látta, hogy a fájdalom szinte egyszerre suhan át mindhárom arcon. – Hallottam az önt ért veszteségről – tette hozzá gyorsan –, és reméltem, hogy segíthetek valamilyen módon.
A nő sötét szemébe mintha visszatért volna az élet egy aprócska szikrája.
– Drianonnak legyen hála! Szavamra, elkél a segítsége! Tessék, itt van – szólt, és a férfi kezébe nyomta egyik ócska vesszőkosarát. – Jól mondta, ennek a kettőnek már régen ágyban kéne lennie. Kísérjen el hazáig, útközben majd beszélünk.
Casuel tiltakozásra nyitotta a száját, de nyomban el is hallgatott. Újfent elismételte magának, milyen nagy szüksége van mindarra, amit az asszonytól megtudhat. Ha Darninak fontos ez az ügy, hát neki duplán jelentős. Nagyot sóhajtott hát, és megindult az asszony meg a két gyereke után, ügyetlenül próbálva eltartani magától a kosarat, nehogy a töredezett vesszők hegyes vége kikezdje ruhája finom szövetét. Legnagyobb megkönnyebbülésére az özvegy kisvártatva befordult egy keskeny mellékutcába, és bekopogtatott egy takaros külsejű házacska ajtaján. Idősebb leánygyermek nyitott ajtót, karján bömbölő csecsemővel; egy másik, totyogó gyermeket, aki mindenáron ki akart szökni az ajtón, a lábával taszított arrébb.
– Adj enni ennek a kettőnek, a kicsit meg add ide! – rendelkezett az özvegy, majd átvette a karonülőt a nővérétől, letelepedett vele egy alacsony padra a tűz mellett, és kifűzte a réklije elejét.
A többi gyerek engedelmesen fölsorakozott a levesesfazéknál, teleszedték a táljukat a híg lével, törtek egy darabot a sovány kenyérből, és egymás után kiosontak az ajtón.
– Bocsánat – motyogta Casuel zavartan –, majd odakint megvárom, amíg megeteti a csecsemőjét. – Azzal vörös arccal az ajtó felé igyekezett, míg kisbaba látható elégedettséggel és nem kevés zajjal szopni kezdett.
– Hajnal óta talpon vagyok, és még el kell látnom egy ekkora családot – szögezte le kérlelhetetlen hangsúllyal az özvegyasszony. – Egyedül most van néhány percem, hogy leüljek, úgyhogy beszéljen, ha akar, vagy pedig menjen innen!
A férfi megköszörülte a torkát, és igyekezett mereven a tűzbe bámulni.
– Úgy tudom, a férje Lord Armile birtokán dolgozott – kezdte óvatosan.
– Igen – bólintott a nő. – Mi köze magának ehhez?
– Üzletet szeretnék kötni őuraságával, mivel könyveket és kéziratokat gyűjtök. Nem emlékszik véletlenül, mondott-e valamit a férje Lord Armile könyvtáráról?
Az asszony fáradt kis nevetése hallatán akarata ellenére is arrafelé fordította a tekintetét.
– Legfeljebb én mondhattam volna neki bármit is, mivel én takarítottam azt az elátkozott helyet minden másnap.
– Ööö... Vagyis ön is ott szolgált?
– A szobalányok főnöke voltam, amíg őurasága úgy nem döntött, hogy szélnek ereszt bennünket, amiért merészeltünk az engedélye nélkül összeházasodni.
Az asszony hangját düh torzította el, és ahogy riadt gyermekét csitítgatta, néhány könnycseppet dörgölt szét a szeme sarkában.
Casuelnek fogalma sem volt, mit is kellene mondania. A nő önmagában is nagy talány, egy síró nő pedig megfejthetetlen, rémisztő rejtély. Szerencséjére az asszony néhány másodpercnyi csöndes szipogás után megrázta a fejét, és megtörölte az orrát a ruhája ujjával.
– Mire kíváncsi? – kérdezte most már nyugodtabb hangon.
– A Tormalin Birodalom hanyatlásával kapcsolatos munkák érdekelnek. Sejti, miről beszélek? Nem tud esetleg visszaemlékezni, említett-e valaki ezzel foglalkozó könyveket?
A nő fölemelte a gyermekét, és a vállára fektette, míg csak hangosat nem böfögött. Akkor áttette a másik mellére, közben elgondolkodó arcot vágott. Fél kézzel kibogozta fejkendőjén a csomót: finom szálú, fekete haja, melybe itt-ott már ősz szálak is vegyültek, szabadon hullott a vállára.
– Szerintem többre mennénk egymással, kedves Hogyishívják úr, ha nem ragaszkodna hozzá, hogy úgy kezeljen, mint egy idiótát – mordult rá a férfira. – Azoknak a könyveknek egy jó részét én magam is olvastam, mielőtt kipenderítettek volna onnan, vagyis nyugodtan kérdezhet, ha akar. Mielőtt azonban válaszolnék, tudni szeretném, miért olyan fontos ez magának, és azt is, hogy pontosan mennyit ér.
Casuel tétovázott: nem szeretett volna elszalasztani egy ilyen fontos információforrást, de egyelőre fogalma sem volt, mit mondjon neki. Elhatározta, hogy az egyszerűség kedvéért éppen csak annyit árul el az igazságból, amennyi okvetlenül szükséges.
– Tudja, van egy vásárlóm, akit érdekel a történelemnek az a szakasza. Ha biztosan tudom, hogy Lord Armile birtokában valóban vannak ilyen könyvek, elmehetek hozzá, és megkérdezhetem, nem akarja-e eladni őket. Nem emlékszik véletlenül címekre vagy az írók nevére?
– No persze, reménykedik benne, hogy őurasága maga sem sejti a pontos értékét azoknak a könyveknek, igaz? – A nő hangjában egyszerre bujkált gyanakvó él és némi gunyoros tréfa. – Ez a tettetett irgalmasság nem valami sok őszinteséget takar, ugye? Nem mintha bármi közöm lenne hozzá. Ha tehetném, szívesen okoznék őuraságának egy kis kellemetlenséget, hogy Drianon rohasztaná le a bökőjét!
Casuel azon tűnődött, kikérje-e magának ezt a hangnemet, aztán mégis úgy döntött, hogy nem teszi.
– Szóval, mit tud mondani? – halászott elő végül egy viaszolt írótáblát kifejezéstelen arccal.
– Előbb egyezzünk meg az árban – vágta rá az asszony, szigorú pillantást vetve a férfira, amitől Casuel egyszeriben ötéves gyereknek érezte magát. – Haza akarom vinni a gyerekeimet a szülőfalumba. Szekeret kell bérelnem, segítséget fogadnom...
– Mit szólna öt márkához? Úgy értem, tormalin márkához. – Casuel az erszénye után nyúlt.
– Annyi elég lesz – pislogott kissé meglepetten az asszony.
Az asszony megcsókolta a kisgyerek bolyhos feje búbját, és lefektette az alvót egy vesszőből font bölcsőbe. Végül – Casuel legnagyobb megkönnyebbülésére – hajlandó volt összefűzni a réklije elejét. A gunyoros mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában, ahogy fölpillantott a férfira.
– Könyvek árát leverni azért nem ugyanaz, mint lovakra alkudozni, ugye?
Casuel hanyag mozdulattal meghajolt az özvegy felé.
– Éppen olyan keményen tudok alkudni, mint bármely férfi, asszonyom – vágta rá. – Apám paprikakereskedő volt, és alaposan kitanított az üzleti fogásaira. Ezzel együtt igen tiszteletreméltó ember volt, és azt is megtanította, hogy özvegyekkel és árvákkal szemben mutassak könyörületet, és ne a magam hasznát tartsam szem előtt!
Magában arra gondolt, hogy ennyi pénzből az özvegy és a gyerekei megfelelően föl is ruházkodhatnak, hogy ne kelljen koldusokként megjelenniük a rokonság előtt.
– Meg még azt is, hogy ne igya le magát egyházi ünnepeken, és fogadni mernék, azt is megtanította, hogy jusson eszébe a drága mamája, ahányszor Drianon-szentélyt lát! – A nő hangjában ezúttal inkább szelíd irónia érződött. – No jó, hadd fektessem le a gyerekeket, azután mindent elmondok, amit tudok. Cserébe annyit kérek, hogy ha teheti, kopassza meg azt a gonosztevőt, mint egy vén kakast ünnepnapon!
A tűzhelyen nyugvó fazékra pillantott, amelynek az alján már alig szomorkodott valami, és beleharapott az alsó ajkába.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha elmegy, és eszik valamit – mondta gondterhelten. – Sajnálom, de nincs semmink, amivel megkínálhatnánk.
A harmadik harangszó is elkondult már aznap éjjel, amikor Casuel végre a piactéren álló kocsma felé vette útját. Mégsem érezte fáradtnak magát: lelkesedés bizsergette minden porcikáját, noha gyomra erősen kavargott attól az elfogyasztott húsos lepénytől, amely – mint utólag gyanítani kezdte – valószínűleg egy elhullott lóból készült. Hirtelen megtorpant, amint az éjszakai szellő állott szappanszagot sodort felé.
– Allin! – kapott a homlokához. – No mindegy, remélem, nem sok baja eshetett egy ilyen mosodában – tette hozzá bűntudatosan.
Meggyorsította lépteit, és a mosóház felé vette útját. Az ajtóban egy részegbe botlott, aki az italtól jelentősen megnövekedett bátorsággal valamilyen furcsa okból éppen ezt a szerencsétlen pillanatot választotta, hogy megtárgyalja a mosószámláit.
– Bocsánat – tolta félre óvatosan a fickót Casuel, és benyomakodott.
Odabent Allin éppen elmerülten beszélgetett a mosóasszonnyal.
– Mondtam neked, gyermekem, nyugodtan itt maradhatsz – bólogatott az asszonyság. – Majd besegítesz a fehérnemű mosásba. Vigyázunk mi rád, ne félj!
– Jó estét, méltóságos uram – kiáltott rá jó hangosan a vörös hajú, és egy lépéssel az útjában termett, kezében a köpennyel.
Allin is fölkelt ültéből, és eléje sietett. Arca kipirult, frissen fésült hajának gyűrűcskéi gazdagon göndörödtek a nedves levegőtől.
– Mehetünk? – kérdezte kurtán Casuel, miközben átvette a köpenyét, és átnyújtott egy egymárkást a vörös nőnek. – A legjobb lesz, ha sietünk vissza a fogadóba. Holnap reggel korán el szeretnék indulni.
A mosóasszony cuppanós csókot nyomott Allin arcára.
– Tudod, hol találsz meg bennünket, aranyom!
Casuel türelmetlenül toporgott, amíg Allin magára tekerte a nagykendőjét.
– Megtaláltad az özvegyet? – kérdezte a lány, amikor már odakint lépdeltek a sápadt holdfényben.
– Meg, hát! – A férfi szeme ismét fölragyogott, korábbi fényes jókedve visszatért. – Szókimondó egy nőszemély, annyi biztos! Ha hinni lehet neki, Lord Armile nem is igen tudja, miféle kincsek rejtőznek a könyvespolcain! Csak úgy örökölte az egész könyvtárat a nemesi címmel együtt. Egész biztos találok ott valamit, ami fölkelti Usara érdeklődését, sőt, talán még Planirét is!
Legalább ekkora szerencsének vélte, hogy egy újabb márka kilátásba helyezésével sikerült rávennie az özvegyet, hogy ha bárki más is érdeklődne, tagadja le, amit tud. Darni és Shivvalan keservesen csalódni fognak... Casuel úgy határozott, hogy ezzel a részlettel nem untatja Allint.
Nagy lendülettel lépett be az ivóba, és azon nyomban meglepetten meg is torpant, látva, hogy az éppen olyan zsúfolt, mint a nap bármely más szakában.
– Bocsánat, korábban foglaltam itt egy szobát – kapta el az egyik szolgálólány karját, akinek barna haja mostanra kiszabadult a hajtűk közül, kötényét pedig sör- és ételfoltok tarkították.
– Fönt az emeleten érdeklődjön – rázta meg magát a lány. – Talál egy szobaasszonyt odafönt, majd az megmondja. – Azzal már tovább is futott, útjában fölkapva néhány kiürült korsót az egyik asztalról.
– Már megbocsásson... – kezdett volna méltatlankodni Casuel, ám a lány hátra sem pillantott.
– Gyere már! – rántotta meg jobb híján Allin karját, és a jól vagy rosszul megérdemelt szórakozásnak hódoló gazdálkodók között átnyomakodva a lépcső felé cibálta a lányt, aki igyekezett lépést tartani vele. Amint fölértek az emeletre, bosszankodva tapasztalta, hogy a holmiját egyszerűen betolták egy jókora hálóterem egyik ágya alá. A teremben rajta kívül egyébiránt kilenc másik férfi is berendezkedett.
Kilépett a keskeny folyosóra, és odaintett egy zaklatottan rohangáló szolgálólánynak, aki egy kazal erősen használt lepedőt cipelt a karján.
– Úgy van, nagyságos úr – bólogatott a lány. – Maga ide fekhet, a kisasszony meg a hölgyek hálótermében kapott egy ágyat.
– Arról volt szó, hogy két külön szobát kapunk! – méltatlankodott a férfi.
– Ilyesmivel nem tudunk szolgálni a hetivásár napján! – A nő tovább akart menni, és dühös arcot vágott, amikor Casuel elállta az útját. – Semmi értelme erőszakoskodni! – szólt rá a férfira. – Ha nem kell az az ágy, máris van rá öt másik jelentkező!
Casuel elvörösödött ettől a rendreutasítástól, de nem igazán tudta, mit tegyen válaszul.
– Na jó, megfelel – hagyta rá végül a dolgot a nőre.
Fölkísérte Allint a jókora padlásszobába, és megkönnyebbült kissé, amikor látta, hogy odafönt csinosan öltözött, tiszta és rendes asszonyok gyülekeznek, nyilván a vásárra érkezett gazdálkodók feleségei. Visszatért a saját hálóhelyére, és elővonszolta az ágy alól a holmiját, mivel elhatározta, hogy följegyez még ezt-azt, mielőtt nyugovóra térne.
Az írás ismerős gondolata megnyugtatta kissé: mélyet sóhajtott, a jelentéktelen sérelmek fölött érzett oktalan düh lassan elpárolgott belőle.
– Raeponin rothassza meg a belüket! – szisszent föl.
Valaki átkutatta a holmiját! Undor rázta meg a gondolatra, hogy holmi mosdatlan besurranó tolvaj tapogatta össze a mocskos mancsával makulátlan fehérneműit; ez a lehetőség jobban fájt neki, mint az, hogy esetleg eltűnt valamije. Hamarjában végigszámolta a könyveit, sorba rakva őket az ágyon, majd előkotorta a zsákja aljából levelei és feljegyzései lepecsételt csomagját. Még mindig rajta virított saját pecsétje, ám ahogy a gyertyát közelebb tartotta hozzá, észrevette az áruló nyomokat: a viaszt egyszerűen leemelték egy fölforrósított késpengével. Reszkető kézzel föltörte a visszaragasztott pecsétet, és átlapozta a jegyzeteket.
– Legmélyebb üdvözletem!
Casuel összerezzent és megfordult; nem számított rá, hogy veretes, régimódi tormalin nyelven szólítják meg. Szőke hajú, kifogástalan szabású utazóruhát viselő férfi foglalta el a mellette lévő ágyat.
– Jó estét! – viszonozta kurtán a másik szívélyes köszönését.
– Hosszú utat tett meg – jegyezte meg mosolyogva az idegen, miközben a lepedőjét igazgatta.
Ugyan mit üti bele az orrát a mások dolgába ez az alulméretezett kis figura?
– Így hozták a tennivalóim – vetette oda neki elutasítóan.
– Látom, könyvekkel kereskedik. – Bármilyen melegen mosolygott is a szőke fickó, kék szeme hideg maradt.
– Többek között. – Ha már ilyen kíváncsi ez az idegen, ő maga is igazán válaszolhatna egy-két kérdésre. – Nem ismerem föl a kiejtését. Honnan való?
– Mandarkinból jövök. – A férfi, ha lehet, még szélesebben mosolygott. – Mennyivel melegebb van errefelé!
„Ha te mandarkin vagy, akkor én aldabreshi!” – gondolta Casuel. Az efféle hazugságok talán elbolondítanak egy parasztot, aki soha nem mozdult ki tíz mérföldnél távolabb az otthonától, ő azonban éppen elég mandarkinnal találkozott Hadrumalban, ennek a férfinak a kiejtése pedig egyáltalán nem hasonlított azokéhoz. Gyanítani kezdte, hogy valami igencsak nincs rendben.
– Bocsásson meg, alig bírom nyitva tartani a szememet – ásított meglehetősen udvariatlanul.
Kibújt a csizmájából meg a nadrágjából, és sóhajtva a takaró alá hengeredett, alapos fürdést és tiszta fehérneműt ígérve be magának, amint visszatérhet valami civilizáltabb helyre.
– Raeponin a megmondhatója, hogyan képes valaki elaludni ebben a ricsajban – motyogta elkeseredetten, mivel az odalentről, az ivóból fölhallatszó mulatozás zaja csak nem akart alábbhagyni.
Hamarosan a részegség legkülönfélébb fokán álló férfiak kezdtek fölszállingózni a hálóterembe, néhányuk kissé hiányos öltözékben. Casuel a falnak fordult, és maga köré tekerte a pokrócát, megpróbálván elszigetelődni ettől a kétes társaságtól.
A szoba fokozatosan elcsöndesedett, a sűrű sötétségen csak a többszólamú, fűrészelésszerű horkolás zaja ütött át, meg néha egy-egy ágy reccsenése.
Casuelnek utólag úgy tűnt, éppen csak lehunyta a szemét, és az ablakspaletták résein máris a reggeli nap kukucskált be, az ajtón pedig egy szolgálólány dörömbölt, reggelihez hívva az ébredezőket. Tétován kászálódott ki az ágyból: homloka lüktetett, a szemébe mintha homok ment volna. Az éjszaka váratlan, különös álmai nem hoztak fölfrissülést. Agyába jelentés nélküli, kusza képek tolakodtak, kavargó emléktöredékek: beszélgetések Usarával, más ismerősökkel Hadrumalból, a távollátó varázslat, amely megmutatta neki, miben mesterkedik Darni és Ralsere...
Allin hamarosan föladta, hogy beszélgetésbe bocsátkozzék vele a reggelinél; nem sokkal ezután elhagyták a fogadót, még mindig konok hallgatásba burkolózva.

 

 

Travor fazekasműhelyében,
a Drede felé vezető út mentén,
Eyhorne-tól nyugatra

Őszelő 16. napja

Korán ébredtem, kissé zsibbadtan, de eszemben sem volt panaszkodni. Geris még mindig mélyen aludt: óvatosan megcsókoltam összekuszált haját, és kibújtam mellőle. A hideg víz hamar fölébresztett, és nagyjából ekkorra kezdtem motoszkálást hallani a ház többi részéből is. A párnám alá nyúltam a könyvért. Nem volt kedvem magyarázkodni, miért tartottam magamnál ezt az egyet, és arra gondoltam, ha beteszem a többi közé, Shiv nyilván egy szót sem szól majd. Azon tűnődtem, merre lehet a szobája.
Nehéz léptek dörrentek az ajtó előtt; résnyire kinyitottam, és kilestem. Darni éppen akkor dübörgött lefelé a lépcsőn.
– Mit intéztél Conall ügyében? – kiáltott le. – Tudod már, mikor jön?
A választ nem hallottam ugyan, ennek ellenére eléggé biztos lehettem benne, hogy Shivhez beszél. Óvatosan kisurrantam a folyosóra, és zajtalanul benyitottam a következő ajtón. Mivel Darni holmiját láttam körös-körül a bútorokon, úgy döntöttem, hogy eggyel arrébb próbálkozom. A következő szobában szemlátomást Shiv rendezkedett be. Nemcsak a könyveket találtam meg az asztalon, de az ágy végében ott lapultak a titokzatos ládák is. Beleszimatoltam a levegőbe, és az egyik ujjammal megdörzsöltem a fölső ajkamat.
„Amitet is a kíváncsiság juttatta akasztófára” – jutott eszembe a régi történet, amelyet anyám nem mulasztott el számtalanszor elmesélni nekem gyerekkoromban, én azonban sehogyan sem voltam hajlandó megfogadni a tanulságát. Az elővigyázatosság ellenben olyan lecke volt, amelyet szorgalmasan megtanultam. Ez a pillanat azon kevesek közé tartozott, amikor azt szerettem volna, bárcsak többet tudnék a varázslókról. Vajon Shiv valamiféle őrzőmágiát vont ezek köré a ládák köré, és amint akár csak megérintem őket, máris meghallom a lépteit a folyosón? Hát Darni valóban őrt állt mellettük a kocsma udvarán, vagy mindez csak ürügy volt, amivel megmagyarázta, miért vár rám odakint?
Akárhogy is, viszketni kezdett a tenyerem; kitapintottam a zsebemben rejtőző zárnyitó készletet. Saedrin szerelmére, végül is mit veszíthetek? Hiszen nem azért jöttem, hogy ellopjak valamit, és még ha Shiv rajta is kap, és ki is penderít a csapatból (amiben erősen kételkedem), akkor sem kerülök rosszabb helyzetbe, mint néhány nappal ezelőtt, amikor ez az egész história elkezdődött. Nem hiszem, hogy hirtelenjében visszamondaná az üzletet azzal a tintatartóval kapcsolatban, ha pedig valóban megkapom az érték felét, vígan kibérelhetem a leggyorsabb szekeret Col városáig. Sorgrad és Sorgren mostanra már biztosan odaértek, én pedig dolgozhatnék velük.
Gondosan becsuktam magam mögött az ajtót, és munkába vettem a közelebbi láda zárját. Valóságos remekmű volt, ez azonban nem jelentette azt, hogy ne tudtam volna elbánni vele. Óvatos kézzel emeltem föl a láda fedelét: odabent bársonyba göngyölt csomagokat láttam. Finom kézzel kihajtogattam a legfölsőt, és mélyet sóhajtottam ámulatomban. Ezek aztán tényleg értékes holmikat szedtek össze: régi aranygyűrűk, láncok hevertek jókora gyémántokkal díszítve, formájuk talán tíz emberöltővel ezelőtti divatot tükrözött. Mégsem ezen lepődtem meg a legjobban. A drága ékszerek szomszédságában értéktelen csecsebecsék hevertek, amelyekre bármelyik vásáron szert lehet tenni néhány márka fejében. Apró kristálypalack ezüsttetővel, várúrnőhöz illő díszes deréköv kulcsokkal, áttört ezüsttokba helyezett szekrényillatosító, egy olló, egy tűtartó. Érdekesebbnek ígérkezett az a két tőr, amelyeket a következő csomagban találtam: egyikük olyan díszes volt, hogy a sok ékkő és ciráda már-már teljesen otrombává tette a nyelét, a másik pedig alig volt több, mint egyszerű kés, amellyel kenyeret meg húst szokás vágni. Mégis a legjobban egy törött kard láttán esett le az állam. Teljesen hasznavehetetlen volt, minthogy a pengéjéből alig maradt valami, mégis, az agancsból készült markolatot éppoly gondosan bársonyba csavarták, akárcsak azt az értéktelen karkötőt, amelyre a következő csomagban akadtam. A lescari románcok telis-tele vannak törött kardokkal, amelyek a királyság valódi örökösének kilétét bizonyítják, meg kettévált pengékkel, amelyek rejtélyes módon összeforrnak. Lehet, hogy Lescari nemesi családjai bedőlnek az ilyen mendemondáknak, Shivról azonban meglehetősen nehéz lenne elképzelni ilyesmit.
Az ajtó előtt gyereksivítás és rohanó lábak zaja hangzott föl, úgyhogy jobbnak láttam sietve visszatenni mindent a helyére, és visszazárni a ládát. A gyerekek, mint kiderült, Gerist keresték, én pedig kihasználva az általános ribilliót, szépen leosontam a földszintre. A reggeli hasonló zűrzavar közepette zajlott, mindenki ki-be rohangált, úgyhogy eltelt egy idő, amíg észrevettem, hogy eggyel többen vagyunk. Ősz hajú öregember ült az asztal túlsó végén, komoly arcán olyan kifejezéssel, mint aki a kákán is csomót szokott keresni.
Oldalba böktem Shivet, és kérdő tekintettel a jövevény felé pillantottam.
– Bocsánat – nyelte le Shiv a falatot. – Folyton elfelejtem, hogy még nem ismersz mindenkit. Ez itt Conall.
A nevezett fölkelt ültéből, és kezet ráztunk.
– Conall, ez itt Livak. Igazság szerint szerencsejátékból él, de most éppen nekünk segít ebben a küldetésben. Volt olyan kedves, és elvállalta, hogy kézre kerít nekünk néhány nehezen megszerezhető darabot.
Végül is nagylelkűbb bemutatás, mint hogyha azt mondta volna, „ez itt Livak, a betörő”, de azért ahhoz a „volt olyan kedveshez” lett volna még némi hozzáfűzni valóm.
– Geris mesélte, milyen jó szemed van a könyvekhez! – Conall tekintetében az érdeklődés szikrája ragyogott.
„Saedrin óvjon a varázslóktól és a tudósoktól – gondoltam. – Vajon eljön még az idő, hogy ismét rendes, becsületes népekkel legyen dolgom? Zsebmetszőkkel, lótolvajokkal, szerencsejátékosokkal és hasonlókkal, úgy értem...”
– Nem mennétek föl a dolgozószobába? – érdeklődött Harna. – Nekem kellene itt a hely.
Azzal hozzálátott ahhoz a rejtélyes nem tudom mihez, amivel a kisgyermekes anyák egész napja el szokott telni, mi meg visszavonultunk a dolgozószobába.
– Annyit már most megmondhatok, hogy nagyon érdekes a dolog! – dörzsölte össze a kezét vidáman Conall. – Ez itt például a Heriod féle Nagy Kalendárium. Eddig mindössze egyetlen példányt láttam belőle, de az igen rossz állapotban volt. – Kedvtelve belelapozott, tisztelettel szemlélve a megfakult kézírást. – Igen érdekes, ahogyan a holdak fázisait meg az évszakok változását párhuzamba állítja. Aztán itt vannak mindjárt az ünnepek... – Tovább nézegette a tarka ábrákat. – Érdekes, hogy a mai napig sem tudtunk megegyezni benne, pontosan mennyi is egy emberöltő.
– Itt egy D'Isellion-évkönyv, olyan részletes függelékkel, amilyet még én magam sem láttam – nyújtott át neki Geris lelkendezve egy másik kötetet.
Conall egy pillanatra megzavarodott, mint az öszvér két kazal ízletes széna között.
– Szerintem először ezt kellene megnézned – tett elé Shiv egy vékonyka, kék kötésű könyvet, amelynek lapjait megsötétítette már az idő.
Áthajoltam az asztalon, de így sem tudtam kivenni a szálkás kézírást, bármennyire erőltettem is a szememet.
Conall összevonta a szemöldökét, majd nagyítóüveget vett elő a zsebéből, és halkan hümmögve tanulmányozni kezdte a szöveget.
– Misaen misztériumai – mondta végül meghatottan.
– Valahogy úgy hangzik, mintha a saját tapasztalatait jegyezte volna föl a kódexmásoló – bólintott Shiv.
Geris előhalászott valahonnan egy köteg pergamenlapot, és elmerülten lapozgatni kezdte, mintha keresne valamit.
– Van itt egy fejezet a távolbalátásról – nézett föl Conall. – Shiv, nem tudom, jól értem-e, de itt mintha az állna, hogy nemcsak látni, de hallani is lehet ezzel a módszerrel.
– Szerintem igazad van – bólintott Shiv. – De azért nézzük meg, mi van a következő oldalon.
– Ide nézzetek! – rántott elő egy lapot Geris a jegyzetei közül. – Itt egy hivatkozás D'Oxire „Navigáció” című művére. Mit gondoltok, ez az lehet, amit tavaly télen találtunk?
Conall meg ő a jegyzet fölé görnyedtek, Darni és Shiv türelmesen várakozott.
– Volna szíves elárulni valaki, miről szól ez az egész? – érdeklődtem kissé csípősen.
Darni már nyitotta volna a száját, de Shiv a szavába vágott.
– Szerintem megbízhatunk benne.
– Feltétlenül – erősítette meg Geris olyan olvatag pillantással, amelyet már-már nyugtalanítónak találtam.
– Tudod, egy kicsit többről is szó van, mint azokról a furcsa álmokról, amelyektől azt reméljük, hogy elárulnak egyet s mást a Tormalin Birodalom vesztéről – vágott bele Shiv.
– De azért ez is lényeges eleme a történetnek – emelte föl Conall a mutatóujját. – Egyelőre még csak próbálgatjuk összerakni, mi is történhetett valójában. Rengeteg tudás elveszett a számunkra.
– Úgy van – tétovázott Shiv –, és „tudás” alatt ne csak történelmi ismereteket érts...
– Hallgatlak – biccentettem.
– Rengeteget dolgoztunk rajta Hadrumalban, hogy kiderítsük, miért okoznak bizonyos tárgyak különös és semmihez nem fogható álmokat. Manapság nem ismerünk olyan varázslatot, amely képes volna ilyesféle hatás kiváltására, de hát mindig is gyanítottuk, hogy a régi tormalinok olyan tudásnak voltak birtokában, amelyet mi ma meg sem közelíthetünk. Úgy tűnt, most nagyszerű alkalmunk adódik, hogy alaposan utánanézzünk mindennek. Legalábbis elég sok anyagot sikerült összegyűjtenünk.
Shiv megtorpant az elbeszélésben, ujjait végigfuttatta sötét haján.
– Azt hiszem, nem is kellene untatnom téged a részletekkel – jegyezte meg.
– Őszintén köszönöm – mormoltam. – Bocsánat, folytasd csak.
– A dolog egyre inkább úgy áll, hogy fölfedeztünk egy újabb, illetve nagyon is régi mágiatípust – mondta nagyjából olyan arccal, mint aki épp most veszítette el atyai örökségét szerencsejátékon.
– Azt hiszem, elvesztettem a fonalat – sóhajtottam.
– Az egésznek látszólag semmi köze mindahhoz, amit ma tudunk a mágiáról. Például egyáltalán nem az elemekre épül.
– Bocsánat, de attól tartok, egy kukkot sem értek ebből az eszmefuttatásból – vallottam be töredelmesen.
Shiv bosszankodva csettintett a nyelvével.
– Azt csak tudod, hogy a mágia bizonyos összetevőt: befolyásolásán alapszik...
– Nem – hajtottam le a fejemet.
Ahogy mindannyian rám bámultak, kezdtem kényelmetlenül érezni magamat.
– Sose volt még dolgom varázslókkal – tettem hozzá védekezőleg.
– Föld, levegő, víz és tűz – szólt oda Darni a szoba sarkából. – A varázslók úgy születnek, hogy adottságként befolyásolni tudják ezen elemek egyikét. Ha elég sokat tanulnak és gyakorolnak, idővel fölül kerekedhetnek a többin is. Ezt hívjuk mágiának.
– Nos, ennél azért talán egy kicsit többről van szó, de a lényeg valóban ez – hagyta jóvá Shiv. – Annak a mágiának azonban, amelyet nemrégiben fölfedeztünk, semmi köze az elemekhez.
– Akkor mihez van köze?
– Ha én azt tudnám, éppen sorban állnék az ősmágusi székért.
– Arra már rájöttünk, hogy ez is meríti valahonnan az erejét – magyarázta készségesen Geris. – Egyes helyeken erősebb, mint másutt, de még nem sikerült megtalálnunk a közös jellemzőjét ezeknek a helyeknek. Többnyire éternek nevezzük magunk között... Úgy értem, ezt a titokzatos erőforrást. Van itt egy kis összefoglalóm... – Azzal ismét lapozgatni kezdte a jegyzeteit.
Éter. Milyen szép, skolasztikus megnevezés arra, hogy „levegő”. Akárhogy törtem a fejem, nem tudtam visszaemlékezni, hol hallottam már azelőtt.
– Végül is mi az, amit tényleg tudtok?
– Nincs más, amire támaszkodhatnánk, mint néhány töredékes feljegyzés a régi Tormalin Birodalom idejéből, meg egyes kultuszok elferdített szövegei – hajolt előre komoly arccal Conall. – És ez az a pont, ahol én belépek a képbe. Poldrion beavatottja vagyok családi örökségként, ugyanis ősidők óta a mi földünkön áll a szentélye, és az arrafelé lakók annyira ájtatos természetűek, hogy kénytelenek vagyunk ápolni a kultuszt. Tavaly eltörtem a karomat, és a seb elfertőződött, úgyhogy csaknem egy teljes évszakon át nyomtam az ágyat. Unalmamban nem csináltam mást, mint oda-vissza elolvastam az összes régi feljegyzést ebben a témában.
„Furcsa módjait találják ki egyesek a szórakozásnak” – gondoltam futólag.
– Találtam néhány útmutatást arra nézve, hogyan tesznek a papok, úgymond, „csodákat”, és egyszer csak rájöttem, hogy ha pontosan követem az előírásokat, néhányukat én is meg tudom csinálni.
– Tudom, hogy ez hihetetlenül hangzik – vágott közbe Geris.
Intettem neki, hogy elhallgattassam.
– Egyáltalán nem hihetetlen – mondtam. – Ha engem kérdezel, a vallási hókuszpókuszok nagy része átverés, ezzel együtt láttam már papokat, akik megmagyarázhatatlan dolgokat műveltek. Folytasd csak, Conall!
– Mindjárt meg is mutatom.
Az öregfiú szemlátomást teljesen lázba jött, hogy előhozakodhat a vásári trükkjeivel.
– Hadd lássam!
Az asztal közepére állított egy gyertyaszálat, és hajmeresztő zagyvaságokat halandzsázott hozzá. Homlokráncolva figyeltem, amint a kanóc lassan fölparázslott.
– Talmia megrala eldrin fres – ismételgette, míg csak föl nem szökkent a narancssárga láng a gyertya végén.
Azt hiszem, elég nagy szemeket mereszthettem.
– Nem lehetséges, hogy Conall valójában mágikus képességgel született, csak eddig nem vette észre? – kérdeztem Shivtől.
– A mágikus tehetséget nem lehet nem észrevenni – rázta a fejét Shiv. – Rendszerint kora gyermekkorban fény derül rá.
– Azon kapod magad, hogy lángba borítottad az ágyneműdet, vagy kiárasztottad a falu kútját – tette hozzá Darni szenvtelen hangon, amit nem tudtam mire vélni jelen körülmények között.
– Úgyis kiderül, még ha mindent megteszel is, hogy eltitkold – bólintott Shiv. – Előfordul persze, hogy a tehetség csak később nyilvánul meg, de mindeddig nem jegyeztek föl olyan esetet, amikor ez tizenhét évesnél idősebb életkorban történt volna. Conall ötven is elmúlt már. Egyébként is meg tudnám mondani, ha ez elemi mágia lenne: tudniillik megérzem az ilyesmit.
A gyertya kanócából keskeny füstcsík szállingózott fölfelé. Valami mintha megmozdult volna az emlékeim legmélyén.
– Csináld meg még egyszer!
Conall ismét hozzákezdett a varázslathoz, és azon kaptam magam, hogy a szám vele együtt mozog.
– Mi az? – meredt rám Geris.
– A ritmus! – feleltem elgondolkodva. – Nem hallod?
Fölkaptam az asztalról egy szépen faragott írótollat, és kopogtatni kezdtem vele.
– Tá-titi, tá-titi, tá-tá, ti...
– Mi a csuda ez?
Elismételtem az értelmetlen szavakat, vigyázva a metrumra, és csodálkoztam, hogy senki más nem jött rá eddig. Mindig is jó fülem volt a ritmushoz, végül is a hárfa a szerencserúnáim között van. A kezemben tartott toll hirtelen lángra lobbant.
– A francba! – hajítottam el, és egy pillanatig mindannyian meglehetősen bután meredtünk rá, ahogy szép lassan lukat égetett Harna gyönyörű, fényezett asztalának felületébe.
– A francba – jegyezte meg Shiv is, és egy rövid, zöld villanással eloltotta a lángot.
Az égett toll fojtó szaga megköhögtetett bennünket. Darni ablakot nyitott.
– Na jó – lehelten –, meggyőztetek.
– Mondtál az előbb valamit a ritmussál kapcsolatban – szólalt meg Geris kissé sértődött hangon.
– Nem is tudom – tűnődött Conall. – Talán nem árt, ha utánanézünk. Tulajdonképpen hogyan jutott eszedbe?
– Az apám bárd volt – feleltem habozva. – Lehet, hogy tőle örököltem a hallásomat. Ha nehezen aludtam el, régi elégiákat szavalt nekem, és a legtöbbnek ugyanez volt a lejtése.
– Érdekes... – Conall a vázlatai között kotorászott, míg talált egy üres lapot, és elmerülten jegyzetelni kezdett. – Miről szóltak ezek az elégiák? Emlékszel a címükre?
– Fogalmam sincs – vontam vállat. – Apám az Erdő Népéből származott, az ő régi dalaikat énekelte nekem.
Conall úgy nézett rám, mintha eddig észre sem vette volna vörös hajamat és zöld szememet.
– Az Erdő Népéből származol?
– Csak félig. Apám igric volt, aki a vándorlásai során egyszer elvetődött Vanam városába. Ott találkozott össze az anyámmal.
– Hol találhatnánk meg? – Conall várakozással emelte a levegőbe a tollát.
– Vanamban nem, annyi biztos – húztam el a számat. – Csak rövid ideig maradt, hívta az országút. Időnként vissza-visszatért, de egyre ritkábban, Kilenc éves koromban láttam utoljára, a Napéjegyenlőségkor.
– Hogy hívják?
– Mi ez az egész? Tulajdonképpen miért akarjátok tudni? – Az ember lassan hozzászokik, hogy apa nélkül éljen; semmi kedvem nem volt hozzá, hogy ezek itt a kelleténél is jobban fölkavarják az életemet.
– Amíg ennyire keveset tudunk, minden apró részlet fontos lehet – felelte Shiv megnyugtatónak szánt hangon. – Nem árt, ha utánajárunk ennek a szálnak is. Az Erdő Népe bejárja a vidéket, mindenütt találkozni velük, de a szokásaikat megtartják szigorúan maguknak. Lehet, hogy megőriztek valamit abból, ami a többiek számára rég elveszett a nemzedékek hosszú során át.
– Ha tudnánk az apád nevét – erősködött Conall –, legalább a rokonságát megtalálhatnánk.
– Jihol – feleltem hosszú hallgatás után.
– Tehát Jihol – jegyezgetett Conall a pergamenlapra. – És a jelzője?
– Mije?
– A jelzője... Azaz a név leíró része. Szükségünk van rá, ha tényleg meg akarjuk találni.
Tétován kutattam az emlékeim között.
– Őzlábú – feleltem lassan. – Legalábbis a nagyanyám így hívta.
„Amikor dühös volt rá” – tettem hozzá magamban, de hát ez voltaképpen lényegtelen is, hiszen szinte mindig az volt. Jószerivel egyetlenegy békés délutánt tudtam fölidézni magamban, amikor mindannyian nagy egyetértésben üldögéltünk a napsütötte tornácon.
Conall buzgón jegyzetelt. Geris előbb összevonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott.
– Ezek szerint tehát – jelentette be büszkén –, ha felerészt az ő vére vagy, Őzlábú Livaknak kellene hívnunk téged. Vagy legalábbis Őzsutásnak... – Mindezt olyan arccal mondta, mintha éppen most ismerné el jogos, igényemet a lescari trónra.
– Nem hiszem, hogy ez számítana bármit is – torkolltam le dühösen.
Sehogyan sem tetszett, amerre ez a beszélgetés kezdett elkanyarodni; mintha egyedül az én hibám volna, hogy mit sem tudok arról, ami egyese szerint talán az örökségem lenne. Geris megbántott arcot vágott, de most nem volt időm a romantikus érzelmeivel foglalkozni.
– Térjünk vissza a játékhoz, Shiv. Ott tartottunk, hogy fölfedeztetek egy merőben más természetű mágiát. De miért olyan lényeges ez?
– Nem is tudom – tárta szét a tenyerét. – Lehet, hogy csak érdekesség, de az is lehet, hogy valami világrengető dolog. A legrosszabb az, hogy fogalmunk sincs, mi az, ami a kezünkbe került, és mint tudod, a tudatlanság néha ölni képes.
– Nem arról van szó, hogy nektek, varázslóknak sehogy sem tetszik a dolog, hogy mások is képesek mágiát használni? – érdeklődtem csúfondáros mosollyal. – Ezzel együtt még mindig többet tudtok erről a varázslási módról is, mint az összes többiek együttvéve.
– Igen ám, csakhogy a varázslók képtelenek használni ezt a fajta mágiát.
– Geris! – kiáltotta egyszerre Shiv és Darni a teljes egyetértés ritka pillanatainak egyikében.
Geris elvörösödött.
– Képtelenek? – kerekítettem el a szememet.
Ez kétségkívül érdekes fordulata volt a rúnáknak. Kérdőn néztem Conall felé.
– Nos, valóban ez a helyzet. Ha csak egy morzsányi mágikus képessége is van valakinek, az teljességgel kizárja, hogy alkalmazni tudja az általunk fölfedezett néhány trükköt.
Elnevettem magam, de Darni arckifejezését látva ismét elkomorodtam. Szegény Darni! Épp most fedeztek föl egy újfajta mágiát, ám az ő amúgy teljesen használhatatlan elemi talentuma még ennek az elsajátításában is meggátolja. Kezdem azt hinni, hogy a Sors nem tartja be a játékszabályokat. Gondolatban megbocsátottam neki, amiért időnként úgy viselkedik, mint a bolhás kutya.
– Ez azt jelenti, hogy mindenki más meg tudja tanulni? – kérdeztem élénken. – Ki az, aki megtanulhatja, és ki az, aki nem?
Határozottan kezdett érdekelni a dolog.
– Egyelőre nem tudjuk. Vagyis nem sikerült közös jellegzetességet találnunk közöttük.
Mindannyian elnémultak és ünnepélyes arcot vágtak.
Az agyamban motoszkáló kérdés hirtelen kezdett testet ölteni.
– Van ennek bármi köze ahhoz, hogy miért nem tudtátok ti magatok megszerezni azt a tintatartót? – kérdeztem határozottan.
– Tessék? – Shiv megpróbált érdektelen arcot vágni, de a szokottnál is kevésbé volt meggyőző.
– Te magad mondtad, Shiv, hogy képes vagy mozgatni bizonyos dolgokat, ha előzőleg láttad őket, és tudod, hogy hol vannak. Te meg Geris jártatok annál az öregembernél, akkor tehát mi akadálya lett volna a dolognak?
– Te magad mondtad, hogy vág az esze a lánynak – mulatott Conall; egy gyors vigyorral válaszoltam neki.
Shiv a homlokát dörzsölgette.
– Valóban mutatnak bizonyos jelek arra, hogy a kétféle mágia összeütközésben van egymással – ismerte be. – Nem mindig jelentkezik ez a fajta probléma, de kétségtelen, hogy a valóban erős mágikus kisugárzással bíró tárgyak, mint például ez a tintatartó, egyszerűen nem engedelmeskednek nekem.
Geris már nyitotta volna a száját, hogy alaposabban elmagyarázza, de csöndre intettem.
– Most, hogy már úgyis mindent tudok, nem lenne okosabb elmondani nekem, hová igyekszünk, és mit szándékozunk ott csinálni? – vetettem föl kedvesen. – Minél többet tudok, annál többet tudnék segíteni.
Darni arcán látszott, hogy tiltakozni készül, aztán mégis megadta magát, mint aki elfogadja, hogy a csontok ezúttal erre az oldalukra pottyantak. Kotorászni kezdett Geris immár kaotikusnak mondható jegyzetei között, elővett egy térképet, és kiterítette az asztalon.
– Átmegyünk Eyhorne városán, és rátérünk a Dalasor felé vezető országútra. Hanchetben lakik egy ember, akivel beszélnem kell: talán tud mondani olyasmit, ami útba igazít bennünket. Nagyjából ezen múlik, merre megyünk tovább. Még a tél beállta előtt szeretnék Inglis felé fordulni. Lakik ott egy kereskedő, aki ráígért az egyik holmira, amelyet meg szerettünk volna venni; vissza akarom szerezni tőle. Alighanem megint szükség lesz a tehetségedre.
Szemügyre vettem a térképet. Próbáltam megbecsülni a távolságot, amelyet meg kell tennünk és az időt, amelyet ez igénybe vesz.
– Komolyan beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Teljes mértékig – felelte Darni élesen.
Na jó, akkor ezek szerint semmi esélyen az idei Őszi Vásárra Col városában. De ha egyszer mindez elég fontos volt az Ősmágusnak ahhoz, hogy szétküldje az embereit a régi Tormalin Birodalom szélte-hosszában, ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam az akaratát? Nem tehetek mást, mint hogy befogom a számat, és várok, majd' csak leesik nekem egy-két pénzdarab. Eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnék napidíjat kialkudni magamnak.
– És Caladhria? – fordultam megint a térkép felé. – Szerintem egy nagy rakás nemes lakik arrafelé, akik mind szebbnél szebb vicik-vacakokat őrizgetnek.
Caladhria nemcsak jóval közelebb feküdt, de olyan kellemes vonásokkal is rendelkezett, mint például járható utak, kényelmes kocsmák, pompás fürdők... Mindezeknek Dalasor igencsak szűkében volt.
– Nem rossz ötlet – bólintott Conall. – Néhány évig bekerítési biztosként dolgoztam ott, és van egy csomó megbízható kapcsolatom.
„El is hiszem – gondoltam –, tekintve, hogy a caladhriaiak imádják a bürokráciát.” Az irányítás a helyi nemesség ötszáz tagjából álló tanács kezében van, akik gondoskodnak a helyi tinta- és pergamenkészítők busás megélhetéséről. Őszintén meglepődtem, hogy egyáltalán eljutottak a földek bekerítésének gondolatáig, de ha arra gondolok, milyen változásokat hozott ez a gazdaságukban, az valamelyest segít megérteni ezt a talányt. Látott már valaki valaha olyat, hogy egy arisztokrata ne ragadná meg az alkalmat, amelyből pénzt lehet csinálni?
– Akkor tehát kimaradunk a Dalasor nyújtotta élvezetekből? – mosolygott Shiv. – Egyetlenegy árva birkát sem látunk, és nem fogunk napokig kóborolni a végtelen pusztaságban? – úgy láttam, éppen annyira lelkesedik az ötletért, mint én.
– Mondd csak, Conall, nem ma van a hetivásár napja Eyhorne-ban? – érdeklődött Darni, majd hozzám fordult, és elgondolkodó tekintettel végigmért. – Ideje volna vennünk neked egy saját lovat. Nem akarok túl sok időt elvesztegetni Dalasorban, úgyhogy mindannyian lovon megyünk, és a csomagjainknak külön málhást viszünk. Gyere!
Magukra hagytuk őket: Geris és Conall még mindig izgatottan fürkészték az elmosódott tinta kínálta rejtelmeket, Shiv pedig minden erejét latba vetette, hogy kijavítsa Harna asztallapját. Mindhármuk erőfeszítését fojtott átkok kísérték.
Eyhorne még lóháton sem volt közel, a piactér pedig zsúfolásig telve volt, amikor megérkeztünk. Amikor alkudozásra került a sor, Darni „próbálj csak átverni, ripityára töröm a csontjaidat” arckifejezése igen hathatós érvnek bizonyult, úgyhogy igen hamar szert tettünk egy masszív külsejű öszvérre, a szabadban való főzésre alkalmas fölszerelésre, továbbá sátrakra és takarókra. Darni szemlátomást pontosan tudta, mit keres; úgy láttam, legalább akkora szakértő a saját területén, mint én az enyémen. Lazítottam kissé, és szórakozottan nézegettem, hogyan dolgoznak a helyi zsebtolvajok.
– Nos, milyen lovat szeretnél? – Darni magabiztos léptekkel a karámok felé vette útját.
– Olyat, amelyiknek nincs foga, és nem tud rúgni.
– Lovagoltál már egyáltalán? – kapta föl a fejét gyanakvóan.
– Csak bérelt lovakon, és ha nagyon muszáj volt.
– Akkor gyanítom, hogy azt nem kéred – intett egy fekete-fehér vadállat felé, amely legjobb tudása szerint igyekezett szétmarcangolni a kereskedő segédjét.
– Nem ragaszkodom hozzá – vontam vállat.
Darni kedvtelve nézegette a dühöngő fenevadat.
– Micsoda szégyen így bánni egy ilyen gyönyörű állattal – jegyezte meg félhangosan. – Talán egy szép napon én is vehetek magamnak egy ilyen nemes Gidesta-béli jószágot.
Végül egy kezesnek látszó heréltet választottunk fényes, vörös szőrrel és megejtően kedves szemekkel. Így már mindannyiunknak volt hátasunk, és a csomagok cipelése miatt sem kellett aggódnunk. A végösszeg hallatán csak pislogtam, ám Darni minden megjegyzés nélkül leperkálta a mondott summát.
– Nem éppen a legkedvezőbb időpontban jöttünk – magyarázta, amikor már nyeregbe szálltunk és kifelé tartottunk a városból. – Az évnek ebben a szakában inkább a kupeceknek áll a zászló.
– Ő is beleszámít a bérembe? – kérdeztem, és megsimogattam a ló selymes nyakát.
– Tekintsd prémiumnak – rázta meg a fejét Darni. – Azt hiszem, Planir igazán megengedheti magának.
Ismét átfutott az agyamon az Ősmágus ügynökeivel való tartós együttműködés gondolata.
Másnap reggel összecsomagoltunk, és észak felé indultunk. Darni sebes iramot diktált, én pedig rájöttem, hogy egészen élvezetes dolog a változatosság kedvéért egy jól nevelt, remekül idomított ló nyergében ülni.
– Tudod már, mi lesz a neve? – kérdezte Geris, amint egy gázlónál várakoztunk az áthaladásra.
– Tessék? Ja, nem, még nem gondolkodtam rajta.
– Figyeld csak, milyen nemes vonásai vannak! Mi lenne, ha Kycirnek hívnád?
– De Geris, ez egy ló! – nevettem el magamat. – Az a lényege, hogy ráülhetsz, és így gyorsabban odaérsz egyes helyekre, mint hogyha gyalogolnál. Miért gondolod, hogy efféle neveket kellene ráakasztanom?
– Miért, mi a baj ezzel a névvel? Kycir elvégre Lescar utolsó törvényes királya volt!
– És mint ilyen, teljesen idióta.
– Hogy mondhatsz ilyet? Hős volt!
– Persze. Egy párbajban halt meg, ahol a felesége becsületét védelmezte, és amikor a halálhírét megvitték őnagyságának, ágyban találták az elhunyt király bátyjával!
– De Kycir úgy halt meg, hogy hitt a felesége tisztességében!
– Ezzel valószínűleg egyedül volt. Ráadásul ez a heroikus történet a polgárháborúk korszakát zúdította Lescarra.
Vidáman csipkelődve sétáltunk föl néhány száz lépést a gázló mentén, úgy csattogtatva az érveinket, mint Kycir király és vitéz ellenfelei a kardjukat, majd a lehető legnagyobb egyetértésben visszatértünk a többiekhez, és a lovamat az egyszerűség kedvéért Rozsdásnak neveztük el.
Napokig utaztunk különösebb esemény nélkül az Eyhorne és Hanchet között elterülő pusztaságban, amely egészen Caladhria határáig nyúlik. A nyugalmat csupán egyetlenegyszer zavarta meg egy apró közjáték, amikor Darni rájött, hogy Geris az én sátramban készül nyugovóra térni, és mérgében magával cipelte az erdőbe, ahol állítólag tűzifát kellett gyűjteni.
– Megyek, hozok vizet – kaptam föl a kannát szenvtelen arccal.
– Még szép, hogy hozol! – Shiv véletlenül sem nézett föl a hússzeletről, amelyet vagdalt.
Küldtem egy vigyort felé, és csöndesen elsunnyogtam az erdő irányában. Darni éppen fennhangon szegény Geris fejére olvasta a bűneit.
– És mit gondolsz, hogy fog lovagolni két évszakos terhesen? – sziszegte. – Fogadok, hogy ez eszedbe sem jutott!
Geris mormogott az orra alatt valami kivehetetlent. Azon tűnődtem, vajon föl kell-e világosítanom Darnit, hogy én már jó előre gondoltam erre az eshetőségre, és meg is tettem ellene a szükséges óvintézkedéseket. Végül abban maradtam magammal, hogy semmi köze hozzá. Csak kérdezze meg ő maga, ha van vér a pucájában.
– Nézd – csapott föl Darni hangja ingerülten –, én végeredményben azt sem bánom, ha akár egész éjszaka csirketömősdit játszotok, csak...
Mintha ököl csattanását hallottam volna, és a mondat hirtelen félbeszakadt. Úgy gondoltam, éppen ideje magukra hagynom őket. Darni és Geris csak jóval később tértek vissza a táborba, elképesztő mennyiségű tűzifát cipelve. Darni alighanem beüthette a fejét valamibe. Egyikek sem szólt egy szót sem, én sem kérdezősködtem, az esti társalgás is nyugodt mederben folydogált tovább, úgyhogy fölteszem, elintézték a dolgot egymás között. Nagyot sóhajtottam, és arra gondoltam, milyen egyszerű volt az életem, amikor még nőkkel dolgoztam.
Néhány nappal később megérkeztünk Hanchetbe. A kisebbik hold éppen akkor telt meg, a nagyobbik pedig háromnegyeden állt. Vágyakozva gondoltam egy párnás ágyra és forró fürdőre. Sajnos Hanchet nemcsak egy tekintetben okozott csalódást. Alacsony fekvésű vidék volt, a házak többnyire fából készültek, festett ablakkeretekkel, zsindelytetővel. Apró szemű eső szitált napok óta, a völgy ragadt a sártól és csatornaszagtól bűzlött. A folyón átívelő hidat egy korábbi áradás elsodorta, megjavítására váró utazók és kereskedők töltötték meg a városkát. A jobb kocsmák zsúfolásig tömve voltak, és még az Ősmágus erszénye sem lágyíthatta meg a könyörtelen fogadósok szívét, így kénytelen voltam fölújítani kelletlen ismeretségemet azzal a változatos élővilággal, amely az olcsóbb szállások ágyait jellemzi. Az ivóban, ahol végül szobát kaptunk, nem lehetett megfürödni, és tekintve, hogy mennyi kétes idegen nyüzsgött a városban, nem volt nagy kedvem a mosóház által ajánlott szolgáltatáshoz sem. Különben is túlságosan sok gyanús öltözetű „mosónő” fordult meg ott ahhoz, hogy legyenek elképzeléseim az intézmény nyújtotta „szolgáltatások” némelyikének mibenlétéről. Hanchet jelenlegi ura egy kiszáradt aggszűz, aki váratlanul örökölte ezt a méltóságot, és aki a szokottnál is aggályosabban viszonyul a pénzen vásárolható testi élvezetek kérdéséhez. Ahogy értesültem róla, őnagysága bezáratta a bordélyházakat, az viszont, úgy látszik, még nem szúrt szemet neki, miért szaporodnak gombamód az olyan „mosodák”, ahol megfelelő fizetség fejében nemcsak a ruháját tisztítják ki, de a testét is fölfrissítik a fáradt utazónak.
Másnap reggel Darni elment, hogy megkeresse az összekötőjét, mi meg az ivóban üldögéltünk változatlan színvonalú sör és még annál is szörnyűbb étel mellett. A vártnál hamarabb tért vissza, olyan arckifejezéssel, amelytől a legfrissebb tej is nyomban megsavanyodott volna.
– Baj van? – tolta elé Shiv a söröskancsót, amint sóhajtva ledöccent a padra.
– Meghalt. – Darni a sörbe bámult, és kihalászott belőle valamit.
– Hogyan? – kérdezte a szokottnál is aggodalmasabb arccal Geris.
– Vérmérgezés. A doktor kihúzta ugyan a fogát, de már késő volt: a fertőzés elterjedt a vérében.
Darni komor arcot vágott.
Nyelvemmel megkerestem a hézagot hajdani odvas fogam helyén, és titokban hálát adtam anyámnak. Lefogadom, hogy a többiek ugyanezt csinálták; nap mint nap hallani ilyesféle rémhíreket, mint ami ezzel a szerencsétlennel megesett. Vádló arccal Geris felé pillantottam, aki illetlenül vidámnak mutatkozott. Elpirult, és gyorsan leszegte a fejét.
– Nem hagyott hátra levelet, üzenetet neked? – kérdezte Shiv tétován. – Hiszen írtál neki.
– Semmit nem találtam – rázta meg a fejét keserűen Darni. – Az özvegy eladta mindenét, és hazaköltözött a rokonaihoz. Még csak nem is hibáztathatom érte, elvégre öt gyereket kell fölnevelnie.
Megszagolta a sört, aztán vészjósló arccal fölragadta a korsót az asztalról, és döngő léptekkel hátrament, hogy elvitatkozzon a kocsmárossal a tapasztaltakról.
– Egyáltalán ki volt ez a fickó? – kérdeztem, mivel a kíváncsiság kezdte furdalni az oldalamat. – Mit akart Darni megtudni tőle?
– Nem fontos. – Shivnek sikerült egyetlen pillantásában ötvöznie a nekem szánt megnyugtató mosolyt és a Gerishez intézett figyelmeztető szemöldökráncolást.
Szóval, így állunk. Nem erősködtem tovább. Végül is annyi kiderült számomra, hogy ha Darni nem tudott meg semmit, ebből következően a legújabb kockázatos megbízatás valószínűleg elmarad. Tartsák csak meg maguknak a sekélyes kis titkaikat, ha ettől fontosnak érzik magukat. Aki ennyire szétszórt, az úgyis rossz játékos. Gondolatban összesöpörtem a rúnáimat az asztalról, és bájos mosollyal hátradőltem a széken.
Legalább annyi hasznom volt a dologból, hogy hamar magunk mögött hagytuk azt a nyomorult, sáros kis Hanchetet, és bár jókora kerülőt kellett megtennünk a legközelebbi hídig, az éjszaka sötétje már Dalasorban ért bennünket.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

Részlet Weral Tandri előadásából,

amely az Antikváriusok Társaságának Selerimában tartott ülésén hangzott el

Az antikfajok és jellemzőik

Tisztelt uraim! Biztos vagyok benne, hogy gyermekként önöket is, csakúgy mint engem, szórakoztatták vagy időnként rémisztgették is a dajkáik az árnyékemberekről, avagy a Köd Népéről szóló mesékkel. Talán olyan is akad önök között, aki egy-egy tejfogának elvesztésekor fél éjszaka álmatlanul lapult az ágyában, rettegve, mikor bukkan elő a kis, kék ember a félhomályból, jogos jussaként követelve az őt megillető gyerekfogat. Most mindannyian nevetnek ezeken a butaságokon, mint felnőtt és sokat tapasztalt férfiak, és eszükbe sem jut, hogy egy pillanatra megtorpanva elgondolkodjanak rajtuk. Nem hibáztatom önöket ezért, de kérem, önök is nézzék el nekem, ha jelen értekezésemet annak szentelem, vajon miféle igazságmorzsák lapulhatnak a gyerekkor misztikus történeteinek mélyén.
Jeles tudósaink növekvő érdeklődésétől indíttatva számos művelt és bátor férfiú látott neki az utóbbi években, hogy föltárják az árnyékemberek temetkezési helyeit a tudományos világ nagyobb hasznára. Igazón lenyűgöző eredmények születtek: a megtalált csontleletek tanúsága szerint ez a népcsoport valótan jóval alacsonyabb volt, mint a ma élő emberek. A Lord Edrin birtokán, a Tündér-hágó közelében föltúrt leletet így nevezik: „a hős sírja”; a benne talált hajdani harcosról elég sokat meg lehet állapítani, például, hogy minden valószínűség szerint fekete haja volt és sötét bőre, noha az is elképzelhető, hogy mindez csak az eltelt idő csodával határos konzerváló határának tulajdonítható. A holttest ugyanis egy mocsár mélyén nyugodott, mígnem a jelenkor embere elhatározta, hogy lecsapolással teszi művelhetővé a vidéket. Ezzel együtt a kis, fekete emberekről szóló történetek talán új értelmet nyernek eme felfedezéssel.
A legendák szerint az Árnyékemberek a szelet meglovagolva közlekedtek. Nos, tavaly tavasszal Dalasorban föltárták egy magas rangú nősírját, akit tejes ünnepi ruházatban, hat lovával együtt temettek el. A lovak csontjai körül remekbe készült, díszes lószerszám maradványait találták. Soknapi munkával napvilágra kerültek még sátrak, takarók, mindenféle női holmi, egy kézimalom és egy parázstartó, kerekes járműnek azonban nem találták nyomát. Figyelemre méltó, hogy soha, a későbbiekben sem találtak ilyesmit az árnyemberek leletei között, még ábrázolás formájában sem. Itt emlékeztetném önöket arra, hogy Dalasor vidékének nagy részét még ma is kietlen, széljárta síkságok teszik ki. Nos, talán nem is olyan lehetetlen elképzelni, hogy élt itt valaha egy nép, amely gyors lábú paripáit meglovagolva szinte a szelek szárnyán robogott tova.
Tisztelt urain! Hamarosan elérkezik az idő, hogy mindezen kutatások eredményét összegyűjtve a lehető legtudományosabb szempontok alapján is megvizsgáljuk őket. Elődeink, meglehet, tudatlanságban éltek, és nem voltak képesek fölülemelkedni a távoli hegyeket és hatalmas erdőségeket benépesítő, idegennek tetsző fajokkal vívott háborúskodáson. Nem szabad azonban megfeledkezni róla, miféle előnyökkel jár napjainkban, példának okáért, hogy Gidesta bányászai együttműködnek a Hegyek Népével a Sárkánygerinc vidékén: a legtöbb kés, amelyet asztalunknál manapság használunk, olyan szaktudásról árulkodik, amely a mi mesterembereink számára több emberöltővel ezelőtt elveszett. Amikor tavaly télen a fekete halál elérte Hecksent, a patikáriusaik olyan gyógymóddal enyhítették a betegek szenvedéseit, amelyet kereskedelmi ügyleteik kapcsán az Erdők Népétől tanultak, és igen sok életet sikerült megmenteniük vele.
Gyerekeknek szóló meséink rengeteg csodálatos képességgel ruházzák föl a Köd Népét; sajnos, jelenlegi tudomásunk szerint ez a nép nem hagyott maga után leszármazottakat, akik ma is élnének világunk valamely távoli táján. Nem tehetünk egyebet, mint hogy a ránk maradt antik tárgyakat és temetkezési helyeket tanulmányozzuk, én pedig azért vagyok itt, hogy az önök szíves közreműködését kérjen ehhez, elsősorban anyagi támogatás formájában. Ha sikerül megindítanunk egy mindenre kiterjedő kutatási programot, nemcsak a letűnt korokkal kapcsolatos ismereteinket gazdagíthatjuk fölbecsülhetetlen tudásanyaggal, de olyan elveszett csodákat fedezhetünk fel, amelyek az utánunk következő nemzedékek hosszú sorának is hasznára válhatnak.

 

 

A Déli Országút Dalasorban

Őszelő 38. napja

Megborzongtam a csípős kora reggelben, ahogy végignéztem a végtelennek tetsző füves pusztaságon. A fűcsomók harmattól nedvesen kuporogtak, és ahol a néhány vézna fa árnyékot vetett rájuk, a dér apró ezüst tűi is megcsillantak a fűszálak élén.
– Fázol? – kérdezte Geris, és kitárta a karját.
Hálásan fészkelődtem be a köpenye melegébe.
– Milyen messze lehetünk a Napéjegyenlőségtől? – kérdeztem. – Nincs még egy kissé korán az őszi fagyokhoz?
Geris lebiggyesztette az ajkát, és keresgélni kezdett egy vászontarisznyában, ahonnan a legnépszerűbb kalendáriumok három különböző válfaja került elő. Ráadásul a vastagabb fajtából: az ilyenből jó, ha egy akad egy háztartásban, még az is csak a szerencsésebbeknél.
Elmerülten lapozgatta a könyveket, összehasonlítgatva a dagadó és csökkenő holdakról rajzolt ábrákat.
– Ha ma éjszaka nem látjuk a kisebbik holdat, akkor még három nap van hátra – állapította meg végül. – Ne felejtsd el, hogy jócskán eljöttünk észak felé.
– Akkor tehát nem érünk Inglisbe Őszutónál előbb – szomorkodtam. – Olyan kalendáriumot is hoztál, amelyikben Inglisről van szó? Jó lenne tudni, miféle ünnepeket ülnek arrafelé ilyenkor.
Geris újabb könyvet vett elő, és hosszan nézegette, azután lemondóan megcsóválta a fejét.
– Nincs itt más, csak a céhek ügyes-bajos dolgai, adóhányad, rátaszámítás meg hasonlók.
A pénzügyi kérdések mindig is vonzották a figyelmemet. Talán el is kértem volna a könyvet, hadd vessek rá egy pillantást, ám Darni hangját hallottam a közelünkből: nyeregbe szólított minket. Útközben ismét eldöntöttem, hogy egyáltalán nem szeretem Dalasort. Példának okáért egész úton szinte alig találtunk valami fedezéket, én pedig kényelmetlenül érzem magam, ha nyílt terepen kell haladnom. Szeretem mindig látni, hová menekülhetek arra az esetre, ha történne valami váratlan, itt azonban bárhová is mennél, mérföldekről észrevehető maradsz. Időről időre azon kaptam magam, hogy szinte bizsereg a nyakszirten, mint egy gyereknek, aki biztosra veszi, hogy a kútkáva árnyékában vagy az árnyékszék mögötti sötétségben prédára éhes szörnyeteg lapul.
Nemsokára keresztúthoz értünk, és meglepetten láttam, hogy Darni lefordul az országútról. Könnyű vágtára ösztökélten a lovat, bocsánat, vagyis Rozsdást, és néhány lépéssel utolértem.
– Nem a folyóhoz megyünk? – kérdeztem. – úgy tudtam, erre a legrövidebb.
Darni megrázta a fejét.
– Gidesta minden bányásza és prémvadásza errefelé tart – magyarázta –, a hegyekben hamarosan beköszönt a tél. A kompok roskadásig megtelnek ezzel a népséggel, és nem hiszem, hogy túl jó társaság lennének nekünk. Ha nem muszáj, ne kerüljünk bajba.
– Vagy úgy – feleltem, próbálván elleplezni csalódottságomat.
– No, persze – vigyorgott Darni –, nyilván arra számítottál, hogy találsz közöttük néhány palimadarat a rúnacsontjaidhoz.
– Azt mondják, a nagyobb hajókon akár büntetlenül megölheted a szomszédodat, csak arra kell vigyáznod, nehogy te is késsel a hátadban végezd – méláztam.
– Bocsánat. Attól tartok, most egy ideig be kell érned azzal, hogy jámbor pásztoroktól nyersz el néhány elhullott birkatetemet.
Ráhagytam, nevessen csak, de néhány nappal később aztán leesett az álla, amikor nyertem egy fél ökröt meg két bála eleséget a lovaknak, amikor véletlenségből egy helyen éjszakáztunk néhány hajcsárral, akik marhákat vittek délnek, a vágóhídra. Aznap elég jól aludtam, tudomást sem véve a sátor körül neszező jószágról, noha még nem sejtettem, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó nyugodt éjszakám.
– Milyen izgága vagy ma – jegyezte meg Darni, amint egykedvűen baktattunk a kietlen síkságban, és én folyvást hátrafelé tekintgettem a vállam fölött.
– Nem szoktam hozzá, hogy ilyen feltűnő legyek – mormoltam. – Remélem, minél előbb utcakövet érezhetek a talpam alatt és kőfalat a hátam mögött.
Darni kéjesen elmosolyodott, és mélyen beszívta az üde reggeli levegőt.
– Szeretem az efféle helyeket – jelentette ki, mintha már nem lett volna eddig is nyilvánvaló.
– Én viszont utálom – tartottam fontosnak leszögezni. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de biztos vagyok benne, hogy figyel valaki.
Darni hallgatott egy ideig, mint aki fontolóra veszi a dolgot.
– Lehet, hogy el kellene ásnunk a maradék húst – javasolta ártatlan arccal. – Gondolom, a nyomunkba eredt néhány farkas, a szag után. Úgyis van itt egy rakás madár meg állat, nem láttad őket? Azt mondják, ti, Erdeiek megérzitek az állatok közelségét.
– Fogalmam sincs – vontam vállat. – Eddig legföljebb a kutyákat vettem észre, azokat is csak akkor, ha már nagyon harapdálták a lábamat. Ja, meg itt van ez a néhány képzeletbeli hangya, ami föl-alá rohangál a gerincemen.
– Szerintem azokat még Hanchetből hozhattad magaddal.
Na jó, viccelődjön csak, én viszont véresen komolyan gondoltam. Amikor megálltunk pihenni, segítettem ebédet főzni Shivnek: fölvagdostam a húst, amíg ő tüzet rakott. Mire jó egy varázsló: az ember egy csomó kovát meg taplót megspórol.
– A távolba néző képességed használatához mindig kell valamilyen tárgy, mint amikor Halice-t kerested? – érdeklődtem, mint aki éppen csak fecsegne valamiről. – Vagy szét tudsz nézni csak úgy általánosságban is?
Shiv bólintott.
– Miért kérdezed?
– Agyalágyultnak nézhetsz, de akkor sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valaki figyel bennünket. Darni szerint csak összecsíptek a hangyák a legutóbbi fogadóban, attól vagyok ilyen aggályos. Én viszont biztos vagyok benne...
– Egészen biztos?
– Halálbiztos.
Tulajdonképpen csak akkor erősödött meg bennem az elhatározás, amikor szavakba öntöttem, de Shiv megérezte az elszántságot a hangomban.
– Meggyőztél – vonta meg a vállát. – Ha akarod, földerítem a nyomunkat.
Előhozta a megfelelő olajokat, összpontosított, mi pedig mindannyian köréje gyűltünk, hogy láthassuk a víz felszínén táncoló képeket. Hamar megtalálta azokat a hajcsárokat, akikkel korábban találkoztunk, és most tanúi lehettünk, hogyan kelnek át egy gázlón az állataikkal, amelyeket pöttömnyi bogárkákká zsugorított a víztükör mágikus képe.
– Na jó, most nézzük meg, mi van mögöttük – sóhajtott Shiv.
A kép meglódult; azon kezdtem gondolkodni, vajon így látja-e egy madár a világot. Mintha zölddel és barnával hurkolt szőnyeg heverne előttünk, amelyet patakok csillogó csíkjai szőnek át, erdők sötétebb foltjai pöttyöznek, és a későnyár utolsó vadvirágai tarkítanak. A gyomrom élénken tiltakozni kezdett, amint alásűllyedtünk egy völgybe.
Szarvasokat láttunk elszáguldani a síkon, apró, szürke árnyékuk versenyzett velük. Vágtájuk fölriasztott néhány fácánt, amelyek rémülten emelkedtek a levegőbe. Távolabb, egy völgyben holló lakmározott egy szerencsétlenül járt vadló teteméből, de ettől eltekintve semmi mozgást nem láttunk. Shiv végül visszafordította a képet arrafelé, ahol álltunk.
– Nincs itt semmi kelönös – vont vállat Darni, ahogy megjelent előttünk a négy aprócska alak, akik elmerülten figyelnek valamit egy pocsolya tükrén, míg hátuk mögött lovaik legelésznek. Mire kettőt pislantottam, a kép már el is tűnt egy ezüstösen kavargó örvényben.
– Mindenütt szétnéztem, nemcsak arra, amerről jöttünk – bólintott Shiv. – Tényleg nincs itt semmi.
Megdörzsöltem a homlokomat.
– Lehet, hogy csak képzelődtem – ismertem be.
– Majd megpróbálunk olyan táborhelyet keresni, ahol takarásban lehetünk – Geris nyilván megnyugtatásnak szánta ezt a választ, de láttam, ahogy megvillan a szeme.
Elmosolyodtam. No persze, semmi sem veszi föl a versenyt egy jól sikerült szeretkezéssel, ha biztosítani akarod, hogy nyugodt és mély legyen az álmod. Az ötlet egyébiránt nem is hangzott rosszul. Rákacsintottam, és ahogy elkaptam Darni arckifejezését, csak még jobban mosolyogtam.
– Ismerek is egy ilyen helyet a közelben – dörmögte Darni.
Ettől kezdve szoros iramot diktált, és aznap késő délutánra azt is észrevettem, hogy egy földhányás felé tart, amely úgy emelkedik ki előttünk a füves pusztaságból, mint egy lapos tetejű, alacsony hegy.
– Ez nem az árnyék-emberek temetkezési helye véletlenül? – kapkodtam levegő titán. – Csak nem itt akarsz aludni?
– De bizony – felelte Darni kihívó tekintettel. – Miért, baj? Csak nem attól félsz, hogy kis, kék emberek bújnak elő a szivárvány alól, és telelövöldözik az orrodat picike zöld nyilakkal?
– Vörösréz – igazította helyre Geris. – Úgy értem, a nyilak. A Köd Népének fémművesei ugyanis kizárólag rezet használtak.
Sokat szidott tudálékossága most az egyszer hasznomra vált: ez a kéretlen információáradat elleplezte ugyanis, hogy egy pillanatra kifogytam a szóból, és mire fölkapaszkodtunk a fűből és földből emelt bástyafalon, és nekiláttunk a táborverésnek, a hidegvéremet is sikerült visszanyernem.
Végül is mindenki tudja, hogy a Köd Népe csak a gyerekmesékben létezik, és ha hisznek is az efféle babonáknak azok, akik térdig tocsognak a tehéntrágyában, mi, műveltebb városiak fölötte állunk az ilyen dolgoknak. Én legalábbis ezt ismételgettem magamban, és legalább olyan meggyőzőnek tűntem a magam szemében, mint az a kopasz, aki hajnövesztőt árul a piactér sarkában.
– Tudtad, hogy valaha tényleg léteztek? – szólított meg reménykedve Geris, amint végeztünk a kipakolással, és éppen sikerült meggyőznöm magamat, hogy ne vegyek tudomást az efféle gyerekes aggodalmakról.
– Micsodák? – csattantam fel. – A kis, szürke emberek, akik egyszer csak előtoppannak a félhomályból?
– Dehogy – felelte halálos komolysággal. – Egy valódi nép, olyanok, mint mi. Errefelé éltek, ehhez hasonló földvárakban. Az egyetem egyik tanára fölkerekedett a diákjaival együtt, és kiástak egy temetkezési helyet Borleat mellett. Találtak egy fickót, akit egy hajóban temettek el, és a hajó tömve volt kincsekkel!
– Szerintem ez csak legenda – vontam vállat. – Rettenetesen messze vagyunk bármiféle hajózható víztől. Ha jól tudom, Tresignél tovább nem; jönnek a bárkák.
– Lehet, hogy ők még erre is képesek voltak. Nem meséltem még, hogy néhány kiszáradt rakpartot is föltártak...
Ezeknél a szavaknál Shiv jelent meg mellettünk.
– Nemsokára Napéjegyenlőség – intett a nagyobbik hold utolsó, sziporkázó sarlója felé. – Egyikőtöknek sem esik mostanra a születése ünnepe?
– Télelői gyerek vagyok – rázta meg a fejét Geris.
– Darni is meg én is Őszutón születtünk – vont vállat Shiv. – De azért, fölteszem, ihatnánk valamit.
– Na, jó – szóltam közbe –, az én születésemet végül is megünnepelhetjük. Éppenséggel Nyárutón születtem. – Ez valóban igaz, de valamilyen furcsa okból eddig vonakodtam elárulni nekik.
– Ilyen körülmények között sajnos, nem lesz valami fényes ünnepség. – Geris arcán őszinte aggodalom tükröződött: ez egyrészt jól esett, másrészt viszont kissé kényelmetlenül éreztem magamat miatta. – Olyan jó lett volna illőbb előkészületekkel megünnepelni a születésedet!
– Á, nem tesz semmit, én úgysem...
– Dehogynem! – mosolygott Shiv. – Legföljebb majd...
Ötletének ismertetésében azonban rémült lónyerítés akadályozta meg, és egyetlen rémes pillanatig biztosra vettem, hogy az árnyékemberek toppantak elő sötét sírjaik mélyéből.
– Gyertek vissza a tűzhöz!
Darni ordítása egyszeriben visszarántott bennünket a valóságba. Már láttam is, hogy férfiak kapaszkodnak föl a földvár ormára, kivont kardjukon megvillan a tűz fénye. Páncéljuk, sisakjuk futtukban vészjóslóan megmegcsörrent, vasalt csizmájuk durván dobogott a puha földön. Egyikük sem szólt egy árva szót sem, mégis olyan szoros és kitervelt egységben mozogtak, hogy az önmagában fölért a legvérfagyasztóbb harci üvöltéssel. A hatást kissé rontotta, amikor egyikük megcsúszott a fűvel benőtt emelkedőn, amely nedves volt már a harmattól; ez pedig, Saedrinnek legyen hála érte, engedett nekünk egy lélegzetvételnyi időt, hogy rendezzük sorainkat, és megállapítsuk, hogy csúnya túlerőben vannak.
Előkerestem a dobónyilakat az övemen tartott erszényből, és hátrébb léptem, hogy legyen elegendő helyem a dobáshoz. Éreztem, ahogy a lábszáram hátsó oldala átforrósodik: még egy lépés hátrafelé, és a parázsban találom magamat.
– Csókold meg Saedrin valagát! – hörögte Darni, amint összecsapott a legelső támadóval.
Túlságosan is magabiztosnak tűntek ezek a harcosok; az első máris széles ívben meglendítette a kardját, hogy lecsapja Darni fejét. A penge éppen csak megvillant a levegőben, és még mindig emelkedett, amikor Darni már le is metszette csukóból az őt fenyegető kezet egyetlen jól irányzott és megfelelő erejű vágással. A második fickó egy pillanatra megzavarodott, annál is inkább, mivel egy jó adag nyálkás vér fröccsent az arcába, majd szenvedéseinek igen hamar véget vetett Darni rövid kardja, amint szinte alig hallható zajjal szaladt be a páncél kínálta résen. A harmadikat egy erőteljes rúgás tántorította vissza, és a támadás első hulláma ezzel némiképp vesztett is kezdeti lendületéből. Végre volt egy kis időnk, hogy kör alakba szerveződjünk, és védeni tudjuk egymás hátát.
Pengék találkoztak szikrázó csattanással: vágás, hárítás, csel, kitörés, visszavonulás. Darni kardja szinte lángolni látszott a tűz fényénél: vadul támadott, szívósan és kitartóan, míg ellenfele védelme végre gyengülni látszott, s ekkor egy diadalmas csapással átvágta a torkát. Vér spriccelt az arcába; a keze fejével kitörölte a szeméből, és a lábával odébbtaszította a még mindig rángatózó testet.
A táncoló lángok megzavarták a látásomat, nehezen tudtam célozni. Elhajítottam az egyik dobónyilat, és egyetlen gyomorszorító pillanatig úgy tűnt, hogy áldozatomnak nem esett baja. Aztán megtántorodott, térdre esett, föltépte az ingét, és a saját karját kezdte marcangolni. Kínlódva köhögött néhányat, és a következő percben már halott volt. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a méregnek nem ártott meg az eltelt idő.
Dobónyilaim hasonlóképpen bántak el még néhány társával, de sajnos hamarosan kifogytam az utánpótlásból. Darni úgy harcolt, mint Poldrion démona, én pedig igyekeztem úgy fordulni, hogy köztem és a támadók között tartsam. Hátrapillantottam a vállam fölött, hogy ellenőrizzem, nem kerítettek-e be bennünket, de Shiv és Geris jól tartották a hátvédet. Gerisnek jó reflexei és gyors mozdulatai voltak, hogy remekül bánjon a karddal, volt azonban egy igen gyenge pontja: mintha vonakodott volna kivégezni, ellenfelét. Még én is észrevettem, micsoda helyzeteket hagyott ki valami rosszul fölfogott sportszerűségtől indíttatva. Mocskos arcú támadója szintén látta ezt, és szája kegyetlen vigyorra húzódott, amely inkább volt vicsorgásnak nevezhető. Azt hiszem, szegény Geris túl sok időt töltött a vívótermekben, úriembereknek való, finomkodó harccal, míg Darni valóban ölt. Nemsokára megláttam, hogy vér csordul le a fiú balján, és hamarjában rájöttem, nyilván hozzászokott, hogy pajzzsal a kézben harcoljon.
Hamarosan rájött azonban, hogy komoly veszélyben van, és harcmodort váltott. Mozdulatai még jobban fölgyorsultak, sebes, erőteljes vágásokkal hátrafelé kezdte szorítani ellenfelét. A fickó megzavarodott, kapkodni kezdett, és amikor a figyelme egy pillanatra megtört, Geris a szemgödrébe döfte a kardját. Láttam, ahogy undorodó grimaszt vág, és elfordul, nehogy a felfröcskölő vér és agyvelő beszennyezze az arcát.
Ideát, a tűz másik oldalán éppen akkor használtam el az utolsó dobónyilamat, és hirtelen szemközt találtam magam egy szakállas monstrummal, aki úgy vélte, végre fegyvertelen vagyok. Nagyot tévedett: tőrt rántottam elő a ruhám ujjából, és ahogy felém vetődött, szinte beleszaladt a döfésembe. A hóna alatt találtam el. Így azonban nem sikerült visszaszereznem a fegyveremet, mivel a gonosztevő féloldalra dőlve maga alá temette. Éreztem, ahogy a rémület hideg ujjai kaparásznak a gerincemen. Kétségbeesetten kiáltottam oda Darni hátának:
– Kell egy fegyver! Darni, nincs kardom!
Két döfés között maradt annyi ideje, hogy odarúgjon nekem egy földön heverő kardot. Olyan jó sikerült céloznia, hogy kis híján lecsapta a lábfejemet. A következő szempillantásban már ismét rajta volt ellenfelén, veszettül káromkodva, csapásokat osztogatva. A vele farkasszemet néző szőke fickó elkövette azt a hibát, hogy elhiggye, rést talált a védelmén, és ennek a baklövésének köszönhetően hamarosan egy karddal a hasában végezte. Térdre esett, hörögni kezdett, Darni pedig könyörtelenül fejbe rúgta.
Közelebb húzódtam Darnihoz, és nekiláttam, hogy fölelevenítsem kardforgatással kapcsolatos ismereteimet. Nem volt sok időm ügyetlenkedni, és magamban áldottam Halice-t, amiért ragaszkodott hozzá, hogy gyakoroljak vele. Nem jött volna rosszul az ő hozzáértése...
Szőke szakállú, megtermett fenevad pattant elém, nyilván azzal a szándékkal, hogy a kisebb ellenállás irányába haladjon. Erős volt és gyors, én pedig nem tehettem mást, mint hogy igyekeztem kivédeni a csapásait. Végül az mentett meg, hogy a fickó rátaposott hajdani bajtársa beleire, és megcsúszott, nekem pedig szerencsés kézzel sikerült lesújtanom ellenszenvesen torz arcára. Fogak és csontdarabkák záporoztak, majd a támadó fejjel beleesett a tűzbe. Haja és szakálla orrfacsaró bűzt árasztva kapott lángra, de a karja még akkor is a levegőben kaszált, engem keresve. Többször is le kellett csapnom a tarkójára, mire végre elcsöndesedett.
Darni éppen kicselezett egy másikat egy alacsony vágással, amely a térdét érte, és amikor összegörnyedt, lecsapta a fejét. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, és mintha különös nyugalom szállt volna meg a pillantásától.
– Gyere ide mögém! – szólt oda higgadtan. – Hogy boldogulnak a többiek? És hol vannak a lovak?
A lovak! Ha elveszítjük őket, gyalogolhatunk étlen-szomjan akár napokig! Körülnéztem, és rájöttem, miért nem béklyózza ki Darni soha a hátasát. A brutális külsejű gesztenyebarna állat egy képzett harcos lovához illő kiszámított kegyetlenséggel ágaskodott, rúgott és harapott, foga és patája többeket megsebzett, akik voltak olyan vigyázatlanok, hogy a közelébe merészkedjenek.
Shiv tenyeréből átható, borostyánsárga láng csapott ki, ellenségeink pedig úgy visítottak, mint a disznók, ha hozzájuk ért. Rámutatott két közeledőre, akik úgy estek össze, mintha letaglózták volna őket, még csak nem is rángatóztak, az egyetlen gyanús jel a páncéljuk résein patakzó vér volt.
– Shiv! – bömbölte Darni, mint egy megvadult bika, Shiv pedig vetett felénk egy oldalpillantást.
Elkalandozó figyelmemért nagy árat fizettem: éles fájdalom hasított a lábikrámba, mire felvijjogtam, mint Drianon sólyma. Igyekeztem összeszedni magamat, hiszen Darni két ellenféllel harcolt egyszerre, én pedig komoly bajban voltam. A fickó, aki rám támadt, nem volt olyan erős, mint az eddigiek, de gyors volt és szívós, és a pengéje riasztó könnyedséggel kerülte ki az enyémet. Lépésről lépésre szorított hátra, míg végül éreztem, hogy lángok nyaldossák a lábszáramat, és parázsban taposok.
Támadóm veszett kutyaként vicsorgott rám, tekintetében kegyetlen örömmel, és őszintén biztos voltam benne, hogy nekem befellegzett. Hirtelen zafírkék láng csapott föl előttem, és a győzelemittas arc fröcsögve, füstölögve töpörödött össze, mint a tűzbe hullott húscafat. Tátott szájjal álltam; jószerivel mindannyian ezt tettük, barát, ellenség egyaránt.
– Gyerünk! – rántott ki Darni egy erélyes mozdulattal a parázs közül, és mindhárman igyekeztünk Shiv hátát védeni, aki szivárványszínekben szikrázó lángfüggönyt vont a földvár bástyái köré.
Ágas-bogas villám sújtott le két további támadóra, akikből csak füstölögve bűzlő húskupacok maradtak, és Shiv tenyeréből még egyre áradt a borostyánszínű fény. Vérvörös derengés, mintha a hajnal első fénye lenne, hömpölygött végig a föld felett, hogy végezzen a sebesültekkel, majd lecsorgott a földvár fűvel benőtt ormain, és az alant gyülekező utánpótlás kétségbeesetten ordítva adta meg magát az enyészetnek. Saedrin nevére, mennyien lehettek még odakint? Hányan gyűltek össze, hogy lecsapjanak ránk? Nem kis erőfeszítésembe került legyűrni a rám törni készülő pánikot, és inkább az általam elszenvedett veszteségre figyelni. Csak ekkor tudatosodott bennem, hogy pityergek, mint egy hároméves. A francba! Megtöröltem a szememet a kezem fejével, és teli tüdővel csatlakoztam Darni harsogó szitkaihoz.
A földvár falai határolta véres pokolban újabb támadónk esett el, amint a kardja hirtelen vörös fényben kezdett égni, mint az izzó fém, majd fölrobbant, arcának egy részét is magával víve. Ekkor jöttek rá az életben maradtak, hogy csapdába kerültek, és megkettőzték erőfeszítéseiket. Óvatosságuk elszántságnak adott helyet: mindenáron Shiv közelébe akartak kerülni, hogy végezzenek a mágia forrásával. Üvöltve, ordítozva fogtak körül bennünket, és igaz, hogy egy szavukat sem értettem, de így is jól ki tudtam venni a hangjukban forrongó gyilkos dühöt. Rémület szorongatta a gyomromat, és mintha saját eszeveszett ordításomban lelt volna utat. Már nemcsak az ellenség miatt átkozódtam, éppen annyira saját magamért is.
Darni mennydörgött valamit, amit nem értettem, de Shiv fölkapta a fejét, és a következő pillanatban kiapadt a kezéből áradó kékes fény; ehelyett ezer színben pompázó tűzhálót emelt körénk. Kardunk pengéje hosszában fekete árnyékok csavarodtak, füstként tűnve el a levegőben. Sikerült bevinnem egy csapást a velem szemben álló férfi vállára: páncélja kettérepedt, alatta faggyúként olvadt el a hús, gyomorforgató bűzt árasztva. Geris előrelendült, látva, hogy ellenfele hátrabukik a halálos sötétségbe, ám egy oldalról közelítő penge kis híján a bordái közé hatolt. Shiv azonban észrevette a veszélyt. A támadó fölsikoltott, mint egy lány, amikor kardot tartó keze eltűnt egy zöldes fényű robbanásban, kézfejének és csuklójának apró csontjai úgy pattogtak szét, mint a rúnák egy balvégzetű játszmában. Térdre rogyott, én pedig egy tarkóvágással végeztem vele.
Beletelt néhány őrült pillanatba, amíg észrevettem, hogy a harcnak vége. A fülem még mindig csöngött, szemem előtt szikrák táncoltak. Vadul kavargó árnyak vették körül a földvárat, amint Shiv tűzfala még egyszer, utoljára fölemelkedett, majd lassan kihunyt. Körülnéztünk, újabb veszélyt keresve, de nem jött. Elsőként Darni vált ki szinte szoborrá dermedt csoportunkból, és a bástyafalhoz futott, kihívó szavakat kiáltva, az éjszakába.
Felkiáltottam a rémülettől, ahogy egy kéz ragadta meg a karomat, de csak Shiv volt az. Felé fordultam: alig állt a lábán. Elkaptam, mielőtt térdre rogyott volna. Az arca holtsápadt volt, a szeme sötét karikás, mintha lázas lenne, és úgy kapkodott levegő után, mint a fuldokló.
– Darni – üvöltöttem elvékonyodó hangon, amelyet immár csak vékony határmezsgye választott el a hisztériától.
Darni a gerincen állt, onnan kémlelte a sötétséget. Visszafordult hozzánk.
– Geris! – rendelkezett. – Segíts Livaknak! Shiv rosszul van.
Geris odarohant hozzám, és segített lefektetni Shivet. Kivonszoltam a tűzből egy összeégett holttestet, noha a gyomrom föl-alá rángott a látványtól és a szagtól. Most azonban nem volt időm rá, hogy könnyítsek rajta, ehelyett kerítettem némi fát, megraktam a tüzet, aztán tehetetlenül álltam, keresve, mihez fogjak.
– Van ott egy piros üvegcse – lehelte Shiv alig hallhatóan.
Geris óvatosan kitöltött egy kortynyit a folyadékból, és megitatta Shivet, aki erőtlenül köhögni kezdett.
– Most még egy kis borra lenne szükségem... Köszönöm. Livak, kérlek, forrósíts föl némi bort, és tegyél bele mézet.
Remegő kézzel engedelmeskedtem. Amikor megitta, Shiv mintha egy kicsit már jobb színben lett volna, és a lélegzete is lelassult. Geris megejtő odaadással ápolgatta, meglazította az ingét, ellenőrizte a sebesüléseit, tudomást sem véve saját vérző karjáról.
Sötét árnyék suhant felénk a gerinc irányából. Már nyúltam volna a kardomért, amikor rájöttem, hogy Darni közeledik. Szemében furcsa tűz égett, akár a vadászkutyákéban.
– Mi a helyzet? – állt meg mellettünk a tűz fénykörében, de mintha vigyázott volna, hogy az arca árnyékban maradjon.
– Rettenetesen kimerült, de egy hosszú és mély alvás sokat javíthat az állapotán. – Geris hangja nyugodt volt és magabiztos.
Érdeklődve kaptam föl a fejem, ahogy megláttam, hogy egy bőrerszényben kotorászik.
– Mit keresel? – kérdeztem.
Úgy bámult rám, mintha csak most vette volna észre, hogy ott vagyok.
– Valamit, ami segít Shivnek elaludni.
Azzal felém mutatott egy pergamenlapot, amelyen szabályos kézírással rövid versszakok sorakoztak. Fennhangon, lassú, szabályos kiejtéssel olvasni kezdte a ritmikus sorokat a fáradtan pihegő varázsló feje fölött. Shiv lélegzete mind jobban elmélyült és megnyugodott, mintha a feszültség lassanként elhagyta volna hosszúra nyúlt testét.
– Ez az a bizonyos éteri mágia? – érdeklődtem.
– Az – biccentett Geris. – De eddig sose működött ilyen gyorsan. Lehet, hogy mégis van valami ebben a helyben... – Aggódva vettem észre, hogy hangjába némi kételkedés vegyül.
– Tudsz még tenni érte valamit?
– Nem sokat. A francba is! Azok a régi könyvek azt írják, hogy az éteri mágia sebeket gyógyít, leviszi a lázat, megóv a vérmérgezéstől... Én meg nem tehetek mást, mint hogy elaltatom. Bárcsak...
– Ha a tyúknak farka volna, kakasnak hívnák. Ezen fölösleges rágódnod! Különben is, Shivnek most leginkább alvásra van szüksége. – Darni kibújt vérrel szennyezett zekéjéből és ingéből, és nekiállt lemosni magáról a mocsok nagyját.
– Mit gondolsz, most már biztonságban vagyunk? – kérdeztem kissé ügyetlenül.
– Pillanatnyilag, úgy tűnik, igen. Nem láttam nagyobb csoportosulást a környéken, ettől persze még nem elképzelhetetlen, hogy visszajönnek. – Darni körülpillantott az elcsöndesedett földváron. – Ezután a ramazuri után nem hinném, hogy lenne merszük megpróbálkozni még egyszer, de azért nem árt, ha minden eshetőségre fölkészülünk.
Ahogy hevenyészve megtörölközött használhatatlanná vált inge maradványaival, láttam, hogy vállát és mellkasát karmolások, véraláfutások borítják Karján egy vágásból vér szivárgott, mindkét kezének ujjpercei véres sebekként nedvedzettek. Ám amint megfordult, észrevettem, hogy a háta teljese érintetlen.
– Livak, van egy kis zöld csomag a holmim között, elővennéd? Nem akarok összevérezni mindent.
Odavittem neki, amit kért, és fölszisszentem együttérzésemben, amint láttam, hogy szeszt önt a sebeibe, mielőtt megpróbálná bekötözni.
– Engedj – hajoltam le hozzá –, majd én!
Gyors ujjakkal dolgoztam, ő meg elismerően dörmögött.
– Ez így már rendbe fog jönni – bólintott. – Most pedig hadd lássuk azt a lábat!
Valóban: a saját sérülésemről már el is feledkeztem. Lehet, hogy bután hangzik, de abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, úgy éreztem, mintha egy megvadult ló sípcsonton rúgott volna. Némán leültem, és hagytam, hogy felvágja a nadrágszáramat, és szemügyre vegye a mély sebet. A fölcsapó láng olyan szőrtelenre pörkölte a lábszáramat, mint a legdrágább szajháké, de ettől eltekintve nem volt nyoma égési sérülésnek. Ettől őszintén megkönnyebbültem, tekintve, milyen ronda heget hagynak az égett sebek.
– Össze kell varrni – állapította meg Darni tárgyilagosan. – Megcsinálod magadnak?
– Segítek. – Geris befejezte a hosszú, de nem igazán mély vágás tisztogatását a saját karján, és hozzánk lépett.
– Fájni fog – figyelmeztetett szükségtelenül, miközben óvatosan a combom alá csúsztatta a kezét.
Darni alkoholba áztatott kötszerrel kitisztogatta a sebet, nekem pedig sikerült megállnom, hogy se el ne hányjam magam, se el ne ájuljak, pedig egyiktől sem voltam túl messze. Gyorsan dolgozott, mégis, mire befejezte, reszkettem, és izzadság csordogált a hátamon.
– Menj, aludj egyet. Geris meg én majd őrködünk.
– Ühüm...
Nem bíztam annyira magamban, hogy szavakkal próbálkozzam, ezért inkább beértem azzal, hogy beburkolóztam a köpenyembe, és összegömbölyödtem Shiv mellett. A szívverésem már nem dübörgött annyira, ahogy elmúlt a harc heve meg a rettegés. A megrázkódtatást azonban nem volt olyan könnyű kiheverni, és a lüktető fájdalom sem akart csillapodni a lábszáramban. Lehunytam a szemem, és igyekeztem a tűz ropogására figyelni. Valahogyan a gyermekkori betegségekre emlékeztetett, amikor a konyhában készítettek nekem fekhelyet. Végül azon kaptam magam, hogy könny önti el a szememet.
– Livak...
Meglepetten vettem észre, hogy Geris suttogása ébresztett föl. Hunyorogva bámultam az arcába, amelyet egészen elszürkített a feszültség és a fáradság a virradat fakó fényeinél.
– Megtennéd, hogy őrködsz egy kicsit? Muszáj aludnom valamennyit. Felültem, megdörzsöltem az arcomat, és vágtam egy grimaszt a lábamba hasító fájdalomtól.
– Persze – pillantottam körül. – Hová lett Darni?
– Itt vagyok. – Darni a dombtetőn ült, és szemmel tartotta a vidéket, fülét hegyezve, mint az éber vadászkutyák.
– Nem akarsz pihenni egy kicsit?
Megrázta a fejét.
– Most úgysem tudnék. Az ilyen harcok tüze még órákkal később is benne ég az ember vérében. Majd később pihenek. Tulajdonképpen már nem is nagyon hiszem, hogy visszajönnének.
– Egyáltalán kik voltak ezek?
– Gondolom, útonállók. Talán Lescarból. Néhány gonosztevő, akiknek a vezetője alulmaradt valami helyi csetepatéban.
Alaposan szemügyre vettem: haja, szakálla még mindig ragadt a vértől, arca azonban vidámnak és kiegyensúlyozottnak tűnt.
– Poldrion bárkája többször is fordul ma – állapítottam meg végezetül.
Darni elvigyorodott.
– Szerintem jobban teszi az öreg, ha szabott árat állapít meg, mielőtt átviszi ezeket, és előre kéri a fizetséget – dörmögte. – Ha van egy kis esze, néhányukat kiszállítja félúton. – Zavartalan arccal méregette a fűben heverő holtesteket.
– Lassan elgondolkodhatsz rajta, nem kellene-e százalékot kérned – vigyorogtam. – Egyébiránt hol tanultál meg ilyen jól harcolni?
– Triolle hercegét védtem Lescarban tíz évvel ezelőtt.
– Fogadd elismerésem!
– Valamihez csak kell értenem nekem is.
– Mi baja Shivnek? – váltottam témát.
– Túlságosan kifárasztotta magát. Ha ekkora energiákkal dobálózol, meg kell fizetned az árát.
– Nem gondoltam volna – hümmögtem. – Lehet, hogy mégiscsak többet kellene tudnom a varázslókról.
Darni a feje fölé nyújtotta a karját, fintorogva próbálgatta, mennyire súlyosak a sérülései.
– Mielőtt rájöttek volna, hogy mágusként hasznavehetetlen vagyok, azért én is részesültem némi képzésben – mesélte. – Van Hadrumalban egy közveszélyes vén gonosztevő, bizonyos Otrick. Ő bánik a lehető legjobban a levegővel. Ezen kívül ő vezeti azt az előadássorozatot, amelynek címe: „Miért nem a varázslók uralják a világot?” Hát – intett Shiv mozdulatlan alakja felé –, ez az egyik legfőbb ok.
Eltűnődtem rajta, vajon mi lehet a többi, de nem volt sok kedvem megkérdezni.
– Otrick gyakorlati oktatást is nyújt az új növendékeknek; láttam néhányat, akit úgy kellett kivinni az előadásairól. – Darni felém kacsintott, és elmosolyodott. – Tudod, nem is olyan rossz dolog, ha nem mágus az ember.
A nap még magasabbra emelkedett; Geris is fölébredt, és csöndben megreggeliztünk, bár a vérrel bemocskolt helyszín látványa jócskán elvette az étel ízét. A legyek is kezdtek gyülekezni, úgyhogy lassacskán rászántuk magunkat, hogy eltakarítsuk a halottakat; így legalább a lovak nem kapnak hisztériás rohamot, amikor elhagyjuk a földvárat. Shiv még mindig aludt, de arcszíne már kezdett hasonlítani az élőkéhez. Teste meg-megrázkódott, remegő szemhéja is mutatta, hogy álmodik.
– Jobb, ha páncélt öltünk, nehogy megint bajba kerüljünk – rendelkezett Darni.
Kénytelen-kelletlen megbirkóztunk a kevésbé szétmarcangolt holttestekkel. Találtam egy jó állapotban lévő láncinget, és csodálkozva vettem észre, hogy nem is nagy rám. Újdonsült érdeklődéssel vettem szemügyre a szerteszét heverő tetemeket.
– Nem valami langaléta fickók – jegyeztem meg. – Shivből két ilyen is kitelne.
Geris megtorpant, és megvakarta a feje búbját.
– Shiv nem viselhet páncélt – közölte. – Ha fém közelségébe kerül, nem tud varázsolni.
Letette a kardot, amelyet eddig tisztogatott, és közelebbről is szemügyre vette az elesetteket.
– Tényleg elég alacsonyak – mormolta, és elővette a tőrét.
Már éppen kezdtem megrémülni, hogy tudományos célzatú érdeklődése egészen a boncolásig terjed, szerencsére beérte annyival, hogy fölhasította a ruházatukat.
– Figyelj csak, Darni! – kiáltott hátra, miközben lerángatta az elhullottak sisakját. – Azt hiszem, ez elég érdekes.
– Micsoda?
– Annyira egyformák... Például mindnek szőke haja van. Milyen gyakran találkozol ilyesmivel?
Darni rápillantott néhányuk arcára. Egy részük halottsápadt volt, lila ajkakkal és vértelen nyelvvel, mások rákvörösek, attól függően, hogyan lelték halápikat. Érdektelen arccal vállat vont.
– Biztosan rokonok. Tudod, az útonállók gyakran családi vállalkozásban űzik az ipart.
– Jó, de ennyien? – felelte hitetlenkedve Geris. – Ezek ráadásul nagyjából egyidősek...
– Tedd már túl magad rajta – dörmögte Darni. – Csak néhány útonálló, akiknek nem volt szerencséjük.
Olajos rongyot nyomott a kezembe, hogy tisztogassam meg imént talált láncingemet.
– És mit kerestek nálunk? – rágódott tovább Geris. – Nem hiszem, hogy úgy festenénk, mint egy áruval és pénzzel megrakott kereskedőkaraván. – Leült a földre az egyik holttest mellé. – Semmi másunk nincsen, amit érdemes lett volna elrabolni, csak a lovak, de szemlátomást nem ez érdekelte őket.
– No persze – húzta ki magát Darni –, mert aki közel ment hozzájuk, betört fejjel végezte.
– Megyek, körülnézek – sóhajtott Geris. Nem tűnt úgy, hogy Darninak sikerült meggyőznie.
– Ne kószálj el túl messzire, és légy óvatos! És kiálts, ha látsz valamit. Aggódva néztem, ahogy eltávolodik, és azon tűnődtem, ne menjek-e utána. Shiv azonban éppen ezt a pillanatot választotta a fölébredéshez.
– Van itt egy kis víz? – köszörülte a torkát. – Olyan száraz a szám, mint az öszvérhajcsár csizmatalpa.
– Hogy vagy? – léptem oda hozzá egy kupa vízzel.
Kínlódva félkönyökre emelkedett, és fintorogva szaglászta a kissé állott folyadékot.
– Voltam már jobban is – sóhajtotta –, de most már hamar rendbe jövök.
– Ijedtemben megálltam a növésben – válaszoltam.
Tulajdonképpen vicc akart lenni, de nem sikerül valami jól.
– Hát, azt hiszem, a növésben én is megálltam – ült fel Shiv, és hitetlenkedve körülnézett. – Saedrin nevére! Micsoda mészárlás!
Geris ismét megjelent, az eddiginél is elégedettebb arccal.
– Nem volt lovuk – jelentette hitetlenkedve.
– A cimboráik biztosan visszavitték az összes lovat a búvóhelyükre, bárhol is legyen az – vette ki a kezemből Darni a páncélinget. – Egyébként sem hiszem, hogy mindet elkaptuk volna.
Figyelmesen szemügyre vette, mit végeztem, aztán visszaadta az olajosan csillogó holmit.
– Vedd föl.
Belebújtam a láncingbe, fintorogva a gondolattól, hogy ezentúl ezt a kupac ócskavasat kell a vállamon viselnem.
– Egész jó – egyeztem bele.
Darni bőrszalagokkal erősítette össze a fémgyűrűket.
– Jobb volna szegecselni – dörmögte elégedetlenül.
– Figyeljetek már ide! – erősködött Geris. – Egyáltalán nem volt lovuk! Mondom, hogy gyalog jöttek!
– Idáig? Hiszen mérföldekre vagyunk bármiféle lakott helytől. Szerintem tévedsz.
– Megnéztem a nyomaikat. Tudom, mit beszélek – ellenkezett Geris tőle szokatlan határozottsággal.
Fölnéztem, letéve a kardot, amelynek éppen a súlyát próbálgattam. A bizonytalan érzés megint kezdett erőt venni rajtam.
– Mit mondasz?
– Sehol sem láttam lábnyomokat. Nézd meg őket, egyiken sincs csizma meg sarkantyú, hogy lovagolni tudtak volna. Higgyétek már el, hogy gyalog jöttek!
– Biztosan befészkelték magukat valahol a közelben, és szemmel tartották az országutat. – Most már Darni hangjából is hiányzott a meggyőződés. – Jobb, ha eltűnünk innen, mielőtt visszajönnek. Kapkodjátok magatokat!
Geris álláspontja elgondolkoztatott. Ahogy körbejártam, hogy megkeressem a dobónyilaimat, tüzetesebben szemügyre vettem a legközelebbi holttestet, és ellenérzéseimet leküzdve meglazítottam a ruházatát.
– Furcsa – jegyeztem meg önkéntelenül.
– Micsoda? – Geris közelebb lépett, és Shiv is érdeklődéssel figyelte, mit csinálok.
– Nos, ezek a ruhák elég régiek és agyonhordottak, mégis meglepően tiszták – Közelebb hajoltam. – Nézd csak, itt egy aprócska vérfolt az ingen, talán valami rovarcsípés nyoma. – Ujjamat végigfuttattam a márványhideg bőrön. – Itt azonban nem látszik csípés. És ez a fickó is tisztára van súrolva. – Továbbléptem, és hasonlóképpen megvizsgáltam a következő, nagyjából épen maradt testet is. – Látjátok, itt ugyanaz a helyzet.
– Biztos bolhátlanították őket. Hol itt a rejtély? Mondd csak, volt neked valaha tetved? Hidd el, te sem szívesen őrizgetnéd őket! – Darni egyetlen pillanatra sem volt hajlandó elszakadni a munkájától.
Leültem a sarkamra. Lehet, hogy Darninak ebben az egyben igaza van, én azonban továbbra is úgy érzem, mintha nem a megfelelő sorrendbe olvasnánk a rúnákat. Hol ronthattuk el? Tovább keresgéltem.
– Egyetlen fillér sincs a zsebükben. – Átkutattam néhány övre akasztott erszényt, odébbhajtva a legyeket, és próbálva nem tudomást venni a rettenetes szagról és a rengeteg vérről. – Nincs náluk semmiféle személyes tárgy. Se gyűrű vagy másfajta ékszer. Mi ez az egész?
Közelebb intettem Gerist, és megmutattam neki az egyik fickó karját, amelyről egy darabon hiányzott a bőr. A többieken nem találtunk ilyen sebesülést.
– Talán egy eltévedt találat Shivtől.
– Mindannyian halottak, ennél többet pedig fölösleges is lenne tudnunk róluk. Igyekezzetek már, szeretnék a lehető legrövidebb idő alatt eltűnni innen! – Darni hanghordozása elejét vette minden további találgatásnak.
Geris mormogott valamit az orra alatt, aztán tovább tisztogatta a kardját, Shiv pedig megpróbált szép fokozatosan lábra állni.
Hamar összepakoltunk, és útra készen álltunk.
– Nem kellene mégis valamit csinálnunk az összehordott holttestekkel? – torpantam meg, amikor már magunk mögött hagytuk a földvárat, és visszanéztem a holtak szomorú halmára.
– Itt úgysem tudnánk elegendő olajat szerezni, hogy elégethessük őket – rázta meg a fejét Darni. – Majd ők elvégzik helyettünk. – Azzal a bástyafal távolabbi orma felé intett.
Ebben a pillanatban én is észrevettem az odafönt várakozó hollókat, és nagyot nyeltem. Ez a harminc, vagy talán annál is több halott egy fél évszakon át is jóllakathatja őket.

* * *

Mire visszatértünk az országútra, a tiszta levegő eltüntette az orromból a halál szagát, és valamivel jobban éreztem magamat. A legközelebbi gázlónál megálltunk, és mindannyian levetkőztünk, hogy alaposan megmosakodjunk és kimossuk a ruhánkat. Geris megpróbált ugyan rávenni, hogy a jólneveltség kedvéért vonuljak egy nyíllövésnyivel lejjebb, ahol a folyó amúgy is kissé kiöblösödött, én azonban hallani sem akartam róla. Ki tudja, miféle banditák lappanghatnak még a környéken, annyit pedig nem ér az egész.
– Továbbra is az a véleményem, hogy volt valami furcsa ebben a támadásban – súgtam oda Shivnek, miközben a hajamat szárítgattam, és fél szemmel Darnit figyeltem, akinek a füle szerencsére telement vízzel, miközben a szakállát csutakolta.
– Nekem is – bólintott Shiv, aki éppen az ingét rángatta keresztül a fején. – Nem tudom megmagyarázni magamnak, miért nem vettem észre őket, amikor átfésültem a környéket. Ha tényleg nem lóháton jöttek, abban az időben már itt kellett lenniük a közelben.
– Lehet, hogy valameddig lovagoltak, onnan meg gyalog jöttek – találgattam nem sok meggyőződéssel.
– Az meg mire lett volna jó?
– Fogalmam sincs.
Elégedetlen hallgatásba burkolózva távoztunk.

 

 

Friern kastélyának kapujában

Őszelő 40. napja

Casuel kényeskedő arccal kecmergett ki a kocsiból, éberen ügyelve, nehogy összemocskolja a cipőjét. Végül is fontos lehet, hogy jó benyomást keltsen. Kisimogatta köpenyének alját, megpróbált eltüntetni néhány gyűrődést, amelyek a sajnálatosan hosszú út során keletkeztek. Sajnos, a lábbelije kissé megkarcolódott, amikor rálépett egy vigyázatlan paraszt, a ráadásul jókora terhet cipelt a vállán. Ezzel legnagyobb bánatára nem tudott mit kezdeni.
– Itt vagyunk? – pillantott végig Allin az aprócska téglaházak során.
– Nos, nem hiszem, hogy útbaigazítást kellene kérnünk – jegyezte meg, rátartian Casuel.
Szemügyre vették a szintén téglából emelt, jókora épület homlokzatát. A parancsoló külsejű építményt magas vaskapu zárta el az országúttól.
– Ez lenne a kastély? – Casuel úgy vélte, mégsem hibáztathatja Allint az iménti hitetlenkedő megjegyzéséért. Elképzelhető, hogy Lord Armile lakhelye valaha tényleg vadászkastélyként kezdte pályafutását, mára azonban jócskán átformálódott. Casuel tűnődve szemlélte a deszkapalánk mentén ácsorgó zselléreket. Az alabárdos, szürke egyenruhás, mogorva arcú őrök időről időre beengedtek közülük néhányat egy alacsony ajtón, majd összedörzsölték a tenyerüket.
Valahonnan kürtszó harsant.
– Utat!
Casuelnek éppen csak sikerült beugrania egy kapualjba a feléje robogó kocsi elől, amelynek kerekei ragacsos sárral szórták be Allin ruháját. A lovak patája élesen csattogott a kavicsos felhajtón, és Casuel arcára sajnálkozó kifejezés ült ki. Ha ő is ilyen járművet bérelt volna, sokkal hatásosabb belépőt tudna produkálni, de most már úgyis késő. Lehet, hogy mégiscsak megérte volna a kissé magasabb költséget.
– Gyerünk, Allin.
Vigyázva átkeltek az úton, és Casuel egyenesen az őrök felé vette az irányt, merev háttal, fölszegett orral, tudomást sem véve a pórnép kíváncsiskodó pillantásairól. Allin igyekezett utánozni a mozdulatait, és Casuel örömmel látta, hogy a lány végre legalább megközelítőleg magára öltött valamit, amit esetleg méltóságnak is lehetne nevezni.
– Jó napot. Lord Armile kamarásával kell beszélnem.
Casuel fejet hajtott, nem mélyebben az előre eltervezett mértéknél, és várakozással tekintett az előtte álló fickóra, akinek a zubbonyán szalag fityegett a szarvasbikát ábrázoló címergomb mellett.
– Be van jelentve? – kérdezte gyanakodva a kapuőr.
– Sajnos, nem volt időm bejelentkezni – mosolygott Casuel udvariasan.
– Akkor várja ki a sorát! – Úgy látszik, az arrogancia inkább szerepelt ennek a magánhadseregnek a kiképzési tervében, mint az udvariasság.
Casuel mosolya azonban nem halványult. A férfi a zsebébe nyúlt az előre odakészített levélért.
– Ez esetben kérem, szíveskedjék átadni neki ezt a levelet legmélyebb hódolatommal egyetemben. Meglátja, fogadni fog.
Az őr gyanakodva vizsgálgatta a levelet, Casuelre nézett, aztán a bejárat felé.
– Ide gyere! – intett egy ideges kinézetű fiúnak, aki jócskán elméretezett egyenruhát viselt: talán egy fejjel magasabb ember számára készülhetett. – Keresd meg Armint, és add oda neki ezt!
A fiú elrohant a bejárat felé, de sietségében megcsúszott a durva kavicson.
– Errefelé az a szokás, hogy ülve maradunk, míg a hölgyek állnak a jelenlétünkben? – fordult Casuel két fiatalabb fickóhoz, akik egy alacsony fapadon terpeszkedtek.
– Fölkelni! – reccsent rájuk a tisztjük.
A két őr kelletlen arccal engedelmeskedett. Allin röviden pukedlizett, majd sietve letelepedett, ideges kézzel igazgatva maga körül a szoknyáját. Casuel még szélesebben mosolygott, és előhúzott a csomagjából egy aprócska jegyzettáblát. Följegyzett néhány sort, és elégedetten vette tudomásul, hogy a többiek áhítattal figyelik.
– Fogadja őket! – jelentette a fiú kifulladva és a hűvös idő ellenére is izzadva.
– Köszönöm! – Casuel igyekezett alaposan kiélvezni a győzelem minden pillanatát. Sokatmondó mosollyal búcsúzott az őrség parancsnokától, és a kezébe nyomott egy ezüstpennyt.
– Látod, Allin, tudni kell bánni ezzel a népséggel – súgta oda a lánynak.
A gallérjába rejtette mosolyát, ahogy meghallotta a mögöttük fölcsapó izgatott pusmogást, találgatásokat. Elégedettsége azonban hamar elpárolgott, ahogy a kapuszárny bezárult mögöttük, és a majorság felé ballagtak. No jó, sikerült kivédenie némely kukacoskodó alárendeltek hatalmi visszaéléseit, de ez még nem minden. Azt a férfit, aki ezt a nem túl bizalomgerjesztő külsejű várat uralja, nyilván keményebb fából faragták.
– Pont úgy néz ki, mint egy nemesi ház Lescarban – vélekedett Allin.
Valóban, csakhogy a földszinti ablakokat nemrég lőrésekké szűkítették, és a tetőn ebben a pillanatban is dolgoztak a munkások egy félig kész őrtornyon. Verejtékező, vörösre izzadt parasztok csatárláncban adogatták a téglát az egyik oldalon, távolabb farönkök várták, hogy állványzatot ácsoljanak belőlük. Véső és kalapács csattogása visszhangzott messziről.
– No igen, ezek a kis földesuracskák szeretik elkápráztatni a szomszédaikat a veszedelmes külsejű erődítményeikkel – vont vállat lekicsinylően Casuel.
– Erre tessék.
Követték az ideges külsejű fiút egy kiszáradt vizesárok mentén, ahol szürkébe öltözött, bikavállú fickók egy csoportja éppen kihegyezett karókat helyezett el. Kisvártatva kinyílt egy oldalajtó, és egy sötétkékbe öltözött, széles arcú ember fogadta őket egy szobalány kíséretében, aki pukedlizett és elvette a köpenyüket.
– Jó napot. – Casuelt elégedettséggel töltötte el, hogy valaki végre rangjához illően viszonozza a köszönését. Szó nélkül követte a fickót egy fával burkolt, ragyogóra fényesített falú hallon keresztül, és vidáman hallgatta lépteinek koppanását a makulátlan padlón.
Allin félénken körülnézett, és a kendője sarkát tekergette.
– Fáradjanak be, kérem. – A lakáj kinyitott előttük egy ajtót, és előírásszerű meghajlás kíséretében beterelte őket.
Casuel egy pillanatra megtorpant, hogy megcsodálja a szoba divatos berendezését, azután eszébe jutott valami.
– Szabadna megkérdeznem... – fordult volna a lakájhoz, ám ekkor vette csak észre, hogy a fickó már eltűnt, zajtalanul becsukva maga mögött az ajtót.
– Nem hinném, hogy nagyon örülnek nekünk – suttogta idegesen Allin.
Casuel tarkóját mintha jéghideg fuvallat érte volna; igyekezett tudomást sem venni róla.
– Talán igyunk egy kis frissítőt! – kiáltotta kedélyesen, és a sarokban álló italpolc felé vette útját.
Jókora pohár bort töltött magának, amely kissé átmelegítette a gyomrát, és mintha fölélesztette volna kihunyni készülő bátorságát.
– Tessék, itt van neked is egy pohárral, legalább lesz egy kis színe az arcodnak – nyújtott át a lánynak egy kisebb adagot. – Nagyon rosszul nézel ki. úgy látom, nem bírod az utazást.
Együttérző arccal kortyolgatta az erős bort.
– Tudod, Allin, az ember nem is gondolná, hogy valódi trokain szőlőfajtákba bottik ilyen messze északon. Azt hiszem, Lord Armile ízlése valóban kifogástalan.
Lassan körbefordult maga körül, és szemügyre vette a szoba elegáns berendezését, amelyet úgy válogattak össze, hogy impozáns háttérül szolgáljon a kandalló fölött lógó életnagyságú portréhoz. A portrén látható egyenruhás alak félig fordult csak a szemlélődő felé, egyik karja egy alacsony oszlopon nyugodott, amelyen kis szobrocska jelképezte a családban öröklődő papi tisztséget.
– Ez lehet Lord Armile? – nyögte Allin mélységes áhítattal.
– Ha engem kérdezel, csakis ő lehet – felelte Casuel műértő arccal. – Tudod, ez itt a legfrissebb tormalin stílus szerint készült, mostanában igen nagy divat az ilyesmi.
A képen látott arc aligha hízelgett Casuel hiúságának. Az átható tekintet és a telt, erőteljes ajak mintha néma kihívást sugárzott volna felé, és a festmény erőteljes életszerűségével szinte kiemelkedett a többi kép közül, amelyek kisebbek és szemlátomást jóval régebbiek voltak. Ez az ósdi, kissé érzelgős stílus már-már kopottnak és elnyűttnek mutatta a környező ábrázolásokat.
– Tetszik? Akkora zsák pénzt kellett fizetnem a mesternek, mint ő maga, amiért ilyen messzire elrángattam otthonról, de azt hiszem, megérte.
Casuel megpördült a hang hallatán, és hirtelen szemközt találta magát a kép eredetijével. Egy benyílóból lépett ki zajtalanul; eddig nem is vették észre, hogy ott is van ajtó.
– És ki... – Casuel megtorpant, és megköszörülte a torkát. – Ki a festő?
– Messire Den Ilmiral ajánlotta a figyelmembe. – Lord Armile tormalin kiejtése tisztán csengett, mindössze egy halvány árnyalat árulkodott egy réges-régi lescari tanítóról. A férfi tetőtől talpig végigmérte Allint, majd kissé zavart arccal meghajolt feléje.
– Igen figyelemre méltó munka. – Casuel belekortyolt a borba, és magában megállapította, hogy a festő mégsem ragaszkodott teljesen a valósághoz: jócskán megrövidítette megbízójának orrát a képen, és eltűntette a szem és száj körüli kemény vonásokat.
– Megtiszteltetés ezt hallani egy ilyen művelt úriembertől – mosolygott szívélyesen Lord Armile, és széthajtogatta Casuel levelét. – Szóval, azt állítja, hogy olyan üzletet ajánl, amelyből igen nagy előnyöm származhat?
Casuel visszamosolygott rá, közben emlékeztette magát, hogy bármennyire művelt és kifinomult is ez az illető, bármennyire jártas is a tormalin szokásokban és művészetekben, azért mégsem több, mint egyszerű Ensaimin-béli földesuracska, aki valójában nem jelent megfelelő társaságot neki.
– Nos, valóban – bólintott, és leült. – Könyvekkel, kéziratokkal, régi följegyzésekkel kereskedem. Azt hallottam, hogy önnek nagyszerű könyvtára van.
– Úgy... És kitől hallotta?
Casuel kényelmetlenül nyelt egyet.
– Mondja, számít ez?
– Föltétlenül. Ugyanis szeretem tudni, ki mit terjeszt rólam.
Casuel nem vette észre, hogy Lord Armile valójában csak a szájával mosolyog, a szemével nem.
– Nem jegyeztem meg a fickó nevét, hiszen éppen csak elbeszélgettünk egy vendégfogadóban, egy tál étel mellett. – Casuel újfent belekortyolt a borba. – Nos, a helyzet az, hogy egyes ügyfeleim erősen érdeklődnek a régi kiadású könyvek iránt, és szeretném megtudni, van-e önnek ilyesmi.
– Valóban? És kik azok az ügyfelek?
– Tudósok és antikváriusok, azt hiszem, nem is untatnám a részletekkel... – Casuel igyekezett, hogy hangja közönyösen csengjen, de maga is érezte, hogy nem járt sok sikerrel.
– Soha nem szabad elsiklani a részletek fölött. – Lord Armile állva maradt. – Nem kívánom eladni könyvtáram egyetlen darabját sem. Távozzon, kérem.
Azzal visszafordult a benyílóhoz, amelyben a rejtekajtó meghúzódott.
Casuel egy pillanatig levegő után kapkodott, majd talpraugrott.
– Uram, attól tartok, nem mérte föl a... Hogy is mondjam, szóval jelentős összeget tudnék fölajánlani...
– Köszönöm, nem szenvedek hiányt anyagi forrásokban.
– Befolyásos személyek ismeretségére tehetne szert – folytatta elkeseredetten Casuel.
Lord Armile megtorpant, és a válla fölött visszanézett.
– Befolyásos személynek itt vagyok én – felelte lágyan. – Nem maga az első kém, aki megpróbál beférkőzni a házamba és az ügyeimbe.
– Nem vagyok kém! – kiáltotta méltatlankodva Casuel.
– Akkor hát micsoda? – Lord Armile kétszer erőteljesen megrántott egy csengőzsinórt, és máris csizmás lábak dobogása hangzott föl a folyosóról.
– Mondtam már, hogy utazó ügynök vagyok, aki könyveket és kéziratokat keres! – A korábbi méltóságteljességnek már a látszata is szertefoszlott, Casuel valósággal reszketett a felháborodástól, és úgy érezte, még a bor is megsavanyodik a gyomrában.
– Valóban? És fölkereste már a szomszédaimat is? Hiszen mindegyikük híres könyvtárral büszkélkedhet! Ó, nem, egyiküknél sem járt, arról már hallottam volna. De maga egyenesen hozzám jött, amint leszállt a szekérről a piactéren, még csak egy tisztességes méretű láda sem volt magánál, mint ahogy kereskedőhöz illene! Mondja csak, hogy van mostanában Lord Sovel?
– Sajnos, nincs szerencsém ismerni az illető urat – makogta Casuel.
– Ó, hát persze, hogy nem ismeri. Különben is, újabban a fia végzi el helyette a piszkos munkát.
Armile tapsolt egyet, és az ajtón két bivalykülsejű fickó robogott be a már ismert szürke egyenruhában. Allin rémülten fölsikoltott, és megragadta Casuel ruhaujját.
– Súlyos hibát vét, uram – figyelmeztette dühösen Casuel a házigazdát. – Nem vagyok kém, mágus vagyok!
Armile fölemelte a kezét, és az emberei megtorpantak.
– Valóban mágus lenne? Bizonyítsa be!
– Tessék? – Casuel döbbenten pislogott, és igyekezett lefejteni Allin ujjait a karjáról.
– Azt mondtam, bizonyítsa be! – mennydörögte fenyegetően a földesúr, és Casuel érezte, amint a bátorsága legeslegutolsó tartalékai is cserbenhagyják.
Érezte, hogy remeg a keze, ezért először összedörzsölte, csak ez után terjesztette ki maga elé, hogy borostyánfényű hálót vonjon csillogó energiából. A meglepett moraj fölbátorította, ezért minden erejét latba vetette, hogy mutatványa elérje a kívánt hatást. A fénylő háló megremegett, és hamarosan egy óriási vadászkutya alakját kezdte felölteni: szeme dühödten forgott, állkapcsa acsarkodva csattogott, álláról habos nyál fröccsent sercegve a padlóra. Allin a szája elé kapta a kezét, nehogy fölsikoltson.
Lord Armile rezzenéstelen arccal bámult a jelenésre.
– Csinos kis vásári trükk – jegyezte meg.
Casuel összeszorította a fogát, és a vadállat fülsüketítő ugatásba kezdett. A varázsló elégtétellel tapasztalta, hogy Lord Armile önkéntelenül a füléhez kapja a kezét. Allin olyan fehér volt, mint a meszelt fal.
A két fogdmeg úgy látta, hogy uruk veszélyben van, ezért fenyegetően Casuel felé mozdultak, ő azonban szembefordította velük a kutyát, amely most hörögve kapkodta a tekintetét egyikről a másikra. A két fickó tétova pillantásokat váltott: nyilván egyiküknek sem volt kedve kipróbálni, vajon mennyire valóságosak azok az ujjnyi hosszú fogak.
Casuelt a nevetés kerülgette, de mindvégig ügyelt azonban, hogy a kép mit se veszítsen meggyőzőerejéből.
– El vagyok bűvölve! – kiáltotta Lord Armile. – Bocsánatát kell kérnem, de tudja, nehéz idők járnak errefelé. – Kissé arrébb lépett, még mindig szemmel tartva a kutyát, miközben egy pohár bort töltött, és átadta Allinnak, aki egyetlen hajtásra kiitta.
– Nem kezdhetnénk újra ezt a társalgást? – Azzal odaintett a két fickónak, akik készségesen visszavonultak.
Casuel néhány szempillantásnyi időre állóképpé merevítette a fenevadat, aztán hagyta, hogy apró, zöldes lángocskákká essen szét, amelyek sziporkázva hullottak a padlóra, majd eltűntek. Lord Armile megkönnyebbült mosolya részint annak szólt, hogy a drága intarzia-berakás sértetlen maradt.
– Megtisztelne a társaságával a vacsoránál?
– Ó, ezer örömmel! Köszönöm a meghívást! – Casuel meglazította a köpenye nyakát.
Ez már jobban hasonlított ahhoz a fogadtatáshoz, amelyre számított, még akkor is, ha efféle pórias trükkel kellett kicsikarnia.
– Azt ajánlanám, menjünk is át rögtön a könyvtárba. Legalább megbeszélhetjük, miféle könyvek érdekelnék. Hölgyem, erre tessék! – A földesúr a karját nyújtotta Allinnak.
Casuel bólintott, kihúzta magát, és megindult utánuk.
A könyvtár hosszúkás helyiség volt az épület egyik főfala mentén. A falakat ezer meg ezer kötettel roskadásig rakott polcok takarták, még a terem közepén álló könyvszekrényekbe is jutott belőlük.
– Csodálatos látvány! – Casuel ezúttal meg sem próbálta véka alá rejteni megilletődöttségét. – Nem láttam ilyen impozáns gyűjteményt, amióta elhagytam a tormalin vidéket!
– Köszönöm. Az apám afféle tudósember volt. – A Lord Armile hangjában bujkáló él nem ütötte meg Casuel fülét. – Kérem, nézelődjön egy kicsit! Nekem jelentenem kell a konyhában, hogy két személlyel többre készítsenek vacsorát.
Lord Armile eltűnt egy újabb rejtekajtón át. Allin zavartan bámult utána.
– Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen nagy hatalmú úr maga szaladozik a konyhára különféle üzenetekkel.
– Ne beszélj butaságokat – fojtotta belé a szót Casuel, miközben elmerülten tanulmányozta az útjába kerülő könyveket és tekercseket. – Ó, igen, ez itt Mennith történetének egy figyelemre méltó kiadása. Ez pedig itt Selerima gyógyászatának rövid összefoglalója, ez meg Tandri híres évkönyve... Mindez fölöttébb ígéretesen hangzik.
Rövid idő alatt vagy kéttucatnyi könyvritkaságot ismert föl, és elbűvölt arccal letelepedett egy kényelmes karosszékbe, hogy rövid fejszámolást végezzen. Allin tisztelettel figyelte.
– Nos, tisztában vagyok vele, hogy nem lesz olcsó mulatság, de van néhány rosszabb állapotban lévő másolatom, amelyeket pénzzé tehetek – sóhajtotta vágyakozva a mágus. – Azon kívül egyelőre még csak nem is vagyok pénzzavarban. Most pedig kérlek, egy ideig ne zavarj a munkában!
Allin letelepedett egy díványra a fal mellett, és a kendője rojtjait csavargatta.
Telt-múlt az idő; Casuel csak akkor pillantott föl, amikor a sötétkék libériás lakáj kinyitotta az ajtót.
– A vacsora tálalva van. Kérem, kövessenek!
A varázsló kipillantott az ablakon, és csodálkozva látta, hogy odakint már az alkony fényei festik színesre a háztetőket.
– Ó, igen, köszönöm. Gyere, Allin! – Zsebre gyűrte a jegyzeteit, és követte a lakájt.
Csodálkozva tapasztalta, hogy a vacsorát egy kisebb szalonban tálalták föl, amelynek bútorzata régebbi volt és kevésbé divatos. Úgy látszik, Lord Armile ízlése és újító szelleme a kastélynak ezt a szárnyát egyelőre nem érte el. Casuel elnyomott egy mosolyt. No igen, lesz itt mire költeni a könyvek eladásából származó bevételt...
– Nos, talált valami figyelemre méltót? – Lord Armile odaintett az inasainak, akik ínycsiklandó fogásokat kezdtek körülhordozni.
Casuel szedett magának némi galambsültet, és vett egy darab kenyeret.
– Köszönöm... Feltétlenül! Úgy hiszem, megbízóim jó néhány kívánságát képes leszek teljesíteni.
– Mit is mondott, kik a megbízói? – Armile odaintett egy másik lakájnak, aki egy megtermett sült malacot szeletelt éppen.
Casuel elégedetten látta, hogy Allin arcáról végre eltűnik a szorongás. A lány alaposan teleszedte a tányérját.
– A Mágustanács bizonyos tagjainak segédkezem kutatómunkájukban – csevegett Casuel. Végül is úgy döntött, hogy a barátságos hangnem fönntartása érdekében kénytelen lesz többet elárulni magáról. – A mi mesterségünk voltaképpen fölfogható úgy is, mint a varázslás segédtudománya.
– És ezek a bizonyos mágusok érdeklődnek annyira a könyveim iránt?
– Többek között – felelte Casuel olyan fennkölt hangon, amennyire csak képes volt, tekintve, hogy a száját teletömte galambcombbal.
– Kóstolja meg a vadpecsenyével töltött pitét is! – Lord Armile odaintett az egyik szolgának, aki bort töltött a serlegeikbe. – Milyen hamar szándékozik visszatérni Hadrumalba?
– Az sok mindentől függ – nyúlt Casuel a mártásostálért. – Előbb el kell végeznem itt néhány feladatot.
– Ön persze független ügynök, aki maga határozza meg a feladatait.
– Természetesen – bólintott Casuel. – A magam ura vagyok.
Lord Armile szélesen elmosolyodott. Szája sarkában elmélyültek a ráncok, ettől szinte vészjóslóvá vált a tekintete. Casuel most még jobban csodálta a falon látott portré alkotóját.
– És miféle érdekességeket talált a könyvtáramban? – A földesúr hátra dőlt a székében, és ráérősen iszogatta a bort.
Casuel nyelt egyet, és megtörölte a szája szélét a szalvétával.
– Nos, találtam néhány valóban jelentős művet, mindazonáltal nem tudom pontosan fölmérni, vajon erszényem hánynak a megvásárlását teszi lehetővé.
– Drága uram – emelte föl a kezét Lord Armile –, ne higgye, hogy meg akarom kopasztani, különösen nem, ha egyszer a Mágustanácsnak szüksége van ezekre a könyvekre a kutatásaihoz.
– Nos, hogy is mondjam, szóval arról van szó – hebegte Casuel –, természetesen igen megtisztel a nagylelkűségével, mindazonáltal...
– Nyugodtan fizethet természetben: hogy úgy mondjam, egy apró szívességgel. – Lord Armile fölvetette a fejét. Most nem mosolygott.
– Miféle szívességgel? – Casuel kezdte kényelmetlenül érezni magát.
A szoba túlsó vége felé pillantott. Két megtermett ajtónálló őrizte a kijáratot, oszlopszerű karjukat összefonták széles mellkasukon.
– Nos, ön azt mondta, hogy nem ismeri a szomszédomat, Lord Sovelt. – A házigazda pattintott az ujjával, mire a második lakáj fehér brandyt kezdett töltögetni apró kristálypoharakba. Casuel csak most vette észre, hogy egyszerű háziszolga létére ez a fickó is feltűnően izmos és megtermett.
– Nos, tudja, a szomszédomnak van egy kavicsbányája, én pedig meg szeretném venni. Igazán nagylelkű ajánlatot tettem neki, de szóba se állt velem. – Armile vállat vont. – Ön bizonyára meg tudná győzni.
– Minek magának kavicsbánya?
Casuel csodálkozva pillantott Allinra, noha magában hálás volt a félbeszakításért.
– Hogy alacsonyabb költséggel tudjam rendben tartani az útjaimat, kedvesem. – Armile odakínált a lánynak egy pohár brandyt, amelyet az pironkodva utasított vissza.
– Valóban elsőrangú országútjai vannak, uram. – Casuel úgy ítélte meg, egy kis hízelgés semmiképpen sem veszhet kárba. – A bérlői meg a kereskedői igazán nagyon szerencsések.
– Ki bánja a kereskedőket? Engem csak annyi érdekel a dologból, hogy a lehető legkönnyebben mozgathassam a hadseregemet – felelte zord arckifejezéssel Lord Armile. – Hiszek az erőskezű kormányzás módszerében.
Casuel fészkelődni kezdett a széken.
– Természetesen feltétel nélkül szolgálom a törvény és jog uralmát, uram, de attól tartok, nem vetne jó fényt a varázslókra, ha beavatkoznának a helyi politikába. Elnézését kell kérnem...
– Attól tartok, nekem kell elnézését kérnem. – Lord Armile csettintett az ujjával, és Casuel azon kapta magát, hogy hátulról megragadják, és nehéz vasbilincs csattan a csuklóján. Tehetetlenül vergődött a két marcona ajtónálló szorításában.
– Ehhez nincs joga! – kiabálta a varázsló. – Különben is, Saedrin nevére, hogyan gondolja, hogy meggyőzhetném ezt a Lord Sovelt bármiről is?
– Fenyegesse meg, hogy elveszi a férfierejét, ha nem engedelmeskedik! – Armile rémisztően magasodott Casuel fölé, aki visszasüllyedt a székébe. – Mondja meg neki, hogy betegséget bocsát az egész háztartására, vagy tudom is én! – A földesúr hangja fenyegető morgássá halkult. – Találjon ki valamit, amiből kitűnik, hogy sokkal veszélyesebb megtagadnia a kérésemet, mint amilyen előnytelen elfogadnia!
Azzal megfordult, és mélyen meghajolt Allin felé, aki jéggé dermedve kuporgott a széken, kezében egy félig megrágott süteményszelettel.
– Fontolja meg, hogyan tudna a leginkább a hasznomra lenni – szólt vissza a válla fölött. – Kap egy kis gondolkodási időt, mondjuk, az éjféli harangszóig.
Odaintett az embereinek, akik a nyomában kiözönlöttek a szobából. Casuel hitetlenkedve hallgatta, ahogy a kulcs kattan a zárban.
– Jaj, nem! – szipogta Allin. – Mit akarnak csinálni velünk?
Casuel lehunyta a szemét, és néhányszor mélyet lélegzett, míg csak úgy nem érezte, hogy visszatér az önuralma.
– Fogd be a szád, buta liba! – csattant föl durva lescari tájszólásban.
Allin még rémültebb arcot vágott, de legalább csöndben maradt. Hosszú némaság ereszkedett rájuk, majd hirtelen suttogást hallottak az ajtó túloldaláról.
– Van valami terved? Mi lenne, ha megpróbálnánk kijutni az ablakon át? – szólalt meg végül Allin. A hangja még mindig remegett, de már nem hordozta magán a közeledő hisztéria előjeleit.
Casuel megkönnyebbülten állapította meg magában, hogy a lány, úgy látszik, az eszét is használja, nem csak az anyanyelvét.
– Meg kellene tanítanunk ezt a Lord Armile nevezetű modortalan frátert arra, hogy nem rendelkezhet egy varázslóval, mintha valami házicseléd volna! – dühöngött Casuel.
– Persze, de amíg bilincsben vagy, nem tudsz varázsolni. Ezt az összes, ballada elmondja.
Casuel halványan elmosolyodott.
– Ugyan! – felelte fensőbbséges arccal. – Ez csak afféle háziasszonyoknak való pletyka, azonban egyelőre nem láttuk szükségesnek eloszlatni. No persze, egy olyan varázsló, akinek a levegő az eleme, semmit sem tudna kezdeni bilincsben, és neked sem ajánlom, hogy derékig vízben állva próbálkozz, én azonban földmágus vagyok.
Lehunyt szemmel összpontosított, amíg csak sötétsárga lángnyelvek nem kezdték körülnyaldosni a bilincset. Allin még a lélegzetét is visszatartotta, de végül nem történt semmi. Casuel kinyitotta a szemét, és döbbenten meredt maga elé.
– Túl sok energiámat emészthette föl az az átkozott illúzió – motyogta csalódottan.
– Nekem azt mondták, hogy a varázslók képesek csak úgy eltűnni, amikor akarják, és hogy át tudnak menni a falon, meg ilyenek – méltatlankodott Allin.
Casuel mintha dühöt látott volna megvillanni a lány szemében. Ez a szokatlan látvány hirtelen eloszlatta a kezdődő pánikot, amely eluralkodni készült rajta.
– Lehet, hogy a Felhők Ura képes ilyesmire – tört ki dühösen –, én azonban jelenleg azzal is beérném, ha a saját elemem hajlandó volna engedelmeskedni nekem.
– És hasznát tudod venni? Ki tudsz juttatni bennünket innen, vagy tudsz segítséget hívni? – Allin az ablakhoz lépett, és kibámult a sötétségbe.
Casuel gyomrát émelygés markolászta; vágyakozva pillantott a pohár felé, amely a brandy maradványát rejtette.
– Várj, hadd gondolkozzam egy kicsit! Még ha képes leszek is elbánni ezzel a bilinccsel, és kitalálok valamit az ajtó zárjával kapcsolatban is, akkor sem tudom, mit kezdjek ezekkel a sanda fogdmegekkel!
– Ugye, nem azt akarod mondani – kapta föl a fejét Allin –, hogy hajlandó vagy teljesíteni ennek a gonosztevőnek a feltételeit? Különben is, hogyan lehetsz biztos benne, hogy tartja a szavát?
– Még ha akarnék, se tudnék engedelmeskedni neki – ismerte be Casuel nyomorúságos arckifejezéssel. – úgy értem, még ha ki is eszelnék valamit, amivel sakkban tarthatom ezt a Lord Sovelt, azzal is csak csöbörből vödörbe kerülnék. Biztos vagyok benne, hogy a Tanács előbb-utóbb megneszelné az ügyet, akkor pedig ezerszer rosszabb helyzetbe kerülnék, mint amilyenben most vagyok!
Nyomatékul megcsörgette kissé a bilincset.
Allin nekifeszült az ablak spalettáinak, és rázni kezdte.
– Segítség! – kiabálta elkeseredetten, de csak azt érte el, hogy az ajtón kívülről hallatszó suttogás durva röhögésbe csapott át.
– Fogod be mindjárt a szádat, esztelen fehércseléd! – Casuel tekintete valósággal villámokat szórt.
– Akkor csinálj valamit te magad! – süvöltötte vissza Allin, aki ezúttal valóban kijött a sodrából. Ahogy nagy garral megfordult, az asztalon álló gyertyák fejmagasságú lánggal lobbantak föl a dühétől.
Mindketten tátva maradt szájjal bámulták, ahogy a gyertyák néhány másodperc alatt tövig égnek, nyúlós viaszfolttal szennyezve Lord Armile fényezett ebédlőasztalát.
– Nyugodj meg, kedvesem – sóhajtotta reszketegen a varázsló.
Óvatosan a kandalló felé pillantott, és megkönnyebbülten látta, hogy nem rakták meg.
Allin alól kiszaladt a térde: hamuszürke arccal rogyott le az ablakfülke egyik ülésére.
Casuel kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán ismét be is csukta. Ekkor azonban már késő volt, mivel Allin szemét nem kerülte el a dolog.
– Mi az? – kérdezte a lány. – Csak nem eszedbe jutott valami?
– Nem – ismerte be a mágus –, illetve, nem igazán. Hagyjuk az egészet. – Maga is megborzongott a saját ötletétől. Nem, ezt a szégyent végképp nem viselné el.
– Pedig én láttam! – ugrott talpra Allin. – Igenis eszedbe jutott valami! A legjobb lesz, ha szépen elmondod.
Casuel habozott. Végül is a szégyen talán nem minden körülmények között a legrosszabb választás...
– Nos – sóhajtotta megadóan –, ha alkalmas lángot tudsz gyújtani nekem, és találunk egy megfelelő edényt, talán képes leszek segítséget hívni távollátás útján.
Allin vadul keresgélni kezdett az asztalon, odébbsöpörve a tányérokat és tálakat. Egy kényes porcelánedény megbillent, és már hiába kapott utána: cserepekre törve gurult szét a padlón. Mindketten összerándultak a zajtól, és néhány szempillantásig visszatartották a lélegzetüket, de senki sem nézett be az ajtón.
– Ez jó lesz? – emelt föl a lány egy kerekded, öblös ezüstfedőt, amelyet az egyik érintetlenül hagyott fogásról emelt le. Megpróbálta letisztogatni róla a szósz maradványait egy darab kenyérrel.
– Jó, jó – bólogatott Casuel –, csak hozd ide gyorsan, és keress egy épen maradt gyertyát! – Mély lélegzetet vett. – Tartsd ide elém! Igen, így jó lesz. Most pedig koncentrálj a kanócra, de először csak gyengén! Összpontosítsd rá minden figyelmedet, és próbálj meg egy egészen kis lángot gyújtani rajta...
Mindketten a gyertyára bámultak, amely azonban makacs módon érintetlen maradt.
– Próbáld erősen! – sürgette Casuel feszült arccal a lányt.
– De hiszen azt csinálom! – Allin az alsó ajkába harapott, és közelebb hajolt.
Keskeny, hajladozó lángnyelv csapott föl, és Casuel köhögni kezdett az égett haj szagától, amint Allin egyik fürtje sisteregve hamvadt el.
– Úgy van, jó lesz, most próbáld meg megtartani! – hadarta sietősen a férfi. – Engedd, hogy kicsit kisebb legyen a láng, nyugodj meg, nagyon jól csinálod!
Allin félénken elmosolyodott, és a gyertyaláng szokványos méretűre zsugorodott.
Casuel összefonta kissé reszkető ujjait, és a láng tükörképére összpontosította varázserejét. Az energia azonban megbízhatatlanul hullámzott, mint a viharos tenger; no igen, nyilván a csuklója körül viselt rengeteg vas teszi. Hirtelenjében azt sem tudta, kivel is kellene fölvennie a kapcsolatot. Elkeseredetten kutatott az emlékezetében bármely ismerős varázsló után, aki a közelben járna. Gyomra hirtelen összeszorult, amint rájött, hogy egyedül Usara tartózkodik alkalmas távolságban. Nos, legalább van egy kis esélye, hogy titokban tarthassa ezt a szánalmas ügyet, ha egyenesen egy tanácstagnak tesz róla jelentést.
Az edényfedő ragyogó sárga fénnyel telt meg, majd egy meglepően élethű arckép jelent meg a lángok között.
– Usara! – Casuel megkönnyebbülten fölsóhajtott.
A szőkés hajú mágus fölpillantott olvasztótégelyei közül, és csodálkozva körülnézett.
– Casuel! Csak nem...?
– Nem lát bennünket? – kérdezte Allin.
Casuel tudomást sem vett róla.
– Usara, kérlek, segítened kell...
Usara megigazgatta köpenye könyékig föltűrt és kissé foltos ujját, és furcsa kézmozdulatokat tett a levegőben. A sárgás fény elhalványult az edényfedőben, a levegő sercegett az elszabadult energiától. A varázsló most már egyenesen a szemükbe nézett.
– Hol vagytok?
– Friernben, Lord Armile fogságában, aki azt akarja tőlem, hogy használjam föl a varázserőmet a neki tetsző célra! – vágta ki Casuel egyszuszra.
– Hogy kerülsz oda?
– Majd később megmagyarázom – hebegte Casuel, és csöndesen remélte, hogy erre nem fog sor kerülni. – Ha csak rólam lenne szó, szembeszállnék vele, de itt van velem egy mágikus képességgel született lány is, akit éppen most készülök Hadrumalba vinni. Azt hiszem, komoly veszélyben van!
Usara végigmérte Allint.
– Úgy érted, hogy ez a bizonyos Lord Amile fogságba ejtett benneteket?
– Nos, voltaképpen ez a helyzet – szegte le a fejét Casuel.
– Nos, ez esetben azt hiszem, jobb lesz, ha legközelebb ezerszer is meggondolja, mielőtt ilyesmire vetemedne – felelte zordan Usara, és arca a következő pillanatban eltűnt a képről. – Futás!
– Tessék?
Casuel tétova kérdésére azonban hatalmas csattanás volt a válasz: a szobának az a fala, amelyen az ablakok nyíltak, füstölve felrobbant, vakolat- és üvegdarabkák záporoztak alá.
– Gyerünk!
Casuel rendelkezésére azonban már nem volt szükség: Allin a térde fölé gyűrte a szoknyáját, és úgy futott, mint a nyúl, ha egy egész falka vadászkutya üldözi. A varázsló összebilincselt keze ellenére fürgén pattant föl a székről, és Allin nyomában átlábalt a porzó törmeléken. Odakint, a sötétségben az elöl futó lány megtorpant, és tétovázva dörzsölgette a szemét. Kiáltások harsantak a házból és a környező épületekből, ajtók csapódtak, és dühösen fölcsaholt egy kutya.
– Erre gyere! – Casuel sárgás fényű sugárnyalábot lobbantott neki a kertkapunak.
Egymás után átvetődtek a csipkés szélű lyukon, és fejest ugrottak a bozótos sűrűjébe.
– Várj egy kicsit! – torpant meg Casuel. – Hadd szabaduljak meg ezektől!
Erőlködött és átkozódott, míg végül a bilincsek megadták magukat. Allin remegve állt, úgy kapkodta a levegőt, mint a szárazra vetett hal. A férfi megrázta a vállát.
– Szedd össze magad! – Azzal áttetsző, kékes fényt lobbantott kettőjük köré. – El tudom tűntetni magunkat innen láthatatlanul, ha csöndben maradsz!
A lány rémült tekintettel, némán bólintott.
– Visszamegyünk a piactérig, összekapjuk a holminkat, és fölkéredzkedünk az első induló kocsira! – Casuel több magabiztosságot erőltetett a hangjába, mint amennyit voltaképpen érzett. – Amint biztonságos távolságba érünk, Hadrumal felé fordulunk.
„Ott pedig nyilván vár rám egy kis magyarázkodás” – tette hozzá magában, keserű szájízzel. Halkan dohogva indult meg a szúrós növényzetben, amely nedves foltokkal szennyezte ruháját és cipőjét. „Ez is mind Shivvalan miatt van!”

 

 

Inglis

Őszutó 6. napja

Utunk további része eseménytelen volt. Mindkét hold megtelt már, mire végre túljutottunk a hegygerinceken, és előttünk ott húzódott a Dalas folyam végtelenbe vesző, fényesen kanyargó szalagja, hogy a látóhatár peremén túl elérje a parttalan óceánt. Inglis városa a nagy folyó torkolatánál feküdt. Sokmérföldes körzetben ez számított az egyedüli civilizált helynek. Mélyen, elégedetten fölsóhajtottam, és magamban búcsút mondtam az egyhangú füves pusztaságnak.
– Tetszik nekem ez a város, Geris! Azt hiszem, itt történik velünk valami. A csontjaimban érzem.
Visszamosolygott rám. Továbbmentünk a folyó mentén kanyargó országúton, és hamarosan beértünk a városba. A Dalas habjai rönkfákkal megrakott, gigászi uszályokat ringattak, meg akkora hajókat, amekkorákat még elképzelni is nehéz; Gidesta erdeiből és hegyei közül jöttek, és mindannyian lefelé tartottak, a torkolat irányába, ahol a város ezerszínű zsivaja hívogatott. Csak tátottuk a szánkat, mint egy caladhriai paraszt, aki először teszi ki a lábát a tanyájáról. Harsány hangok szálltak a vízen át: énekszó, mulatozók ricsaja, majd kiáltások, fegyvercsörgés egy kisebb csetepaté nyomán. Az ujjam viszketni kezdett, és vágyakozva gondoltam rá, bárcsak lett volna alkalmam próbára tenni a rúnacsontokat a teherhajók fedélzetén dúló híres-hírhedt játszmák egyikében. Fölteszem, Darvinak részben igaza volt, amikor kijelentette, hogy egy ilyen hajóút csak bajt hozna ránk, de hát végeredményben a síkságon átvezető utunkat sem csak vadvirágok szegélyezték... Az egyik hatalmas hajó éppen kikötött; a lovak rémülten hőköltek hátra, amint az egyik matróz hirtelen átfordult a korláton, és nagy loccsanással esett a vízbe. Káromkodva, szitkozódva próbált kikapaszkodni a rakpart nyálkás kövein. A hajógyárak dokkjai ott húzódtak mindkét parton, tiszteletben tartva az árhullám vonalát, falaik közül innen is, onnan is fűrészelés, kalapálás hangzott föl és szállt el visszhangot verve a távoli hegyek felé. Szurok és frissen kivágott fa kesernyés szaga érződött, míg egy újabb fuvallattal el nem nyomta a tenger szilaj sóillata. Ha jól hegyeztem a fülem, a város ezerhangú zsivaján át is ki tudtam venni a hullámok tompa moraját.
No persze, nem először láttam a tengert. Jártam már Relshazban is néhányszor, láttam a Fűszerpartot Peorle és Grennet között, de a Caladhriai-öböl nyugodt vize nem is hasonlítható a nyílt óceán tajtékzó vadságához. Ahogy továbbmentünk a keletebbre fekvő dokkok felé, fölemelkedtem a kengyelben: dalasori vitorlások karcsú árbocait pillantottam meg kora reggeli napsütésben. Nemsokára megálltunk egy kicsit, amíg Darni és Shiv megbeszélték, hogyan tovább. Úgy döntöttem, nem érdemes odafigyelnem a vitájukra, inkább a partra fölfutó hullámok fehéres taraját néztem, távolabb az áradás ellen emelt hatalmas gátakat, a napfényt, ahogy kedvtelve csillan meg a torkolat békésebb vizén, meg a nyílt óceánra kifutó óriási hajók vakítóan fehér vitorláit. A Lescar és Aldabreshi között hajózó kereskedőgályák, amelyeket az imént eszembe idéztem, olyannak tűntek mellettük, mint kurta lábon botladozó korcsok a szélsebesen száguldó vadászkutyák mellett. Nem csoda, hogy a tormalin törvények tiltják, hogy a dalasori hajók megkerüljék az Ezerszél-fokot. Ha ezek a büszke, gyors hajók beszabadulnának a déli vizekre, az ottaniaknak aligha maradna üzletük.
Ahogy a szél megfordult, hirtelen orrfacsaró bűzt éreztem, és lánccsörgés ütötte meg a fülemet. Köhintettem, és a dokkok felé néztem, ahol eddig nem vettem észre az akasztófákat. Az oszlás különféle fokain álló holttestek lengtek a szélben, mellettük embernagyságú ketrecekben más nyomorultak tetemei. Az épületek sarkán, a bitófák tetejében madarak gyülekeztek.
– Tudsz valamit erről a városról? – léptem oda Gerishez, aki úgy szemlélődött, mint ifjú gazdasszony az első hetivásáron. – Ki irányítja?
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Geris. – Még soha nem jártam ilyen messze északon. Darni biztosan megmondja.
– Tessék? – fordult felénk neve hallatán Darni.
Elismételtem az iménti kérdést.
– Majd később – hárította el érdeklődésemet. – Előbb találjunk alkalmas szállást, aztán, ha mindent elrendeztünk, összeülünk, és tervet kovácsolunk a továbbiakra nézve. Van itt néhány ismerősöm.
– Nekem viszont minél előbb tudnom kellene, mire számítsak, ha azt akarjátok tőlem, hogy a hasznotokra legyek – figyelmeztettem.
– Ja, a kereskedő ott lakik a... – Geris hirtelen elnémult, amint melléje kormányoztam Rozsdást, és dühös tekintettel rápisszegtem.
– Lehetőleg ne az utcán, és ne ilyen hangosan! – mordultam rá.
Elvörösödött, én meg igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy megvigasztaljam. Ha nem tanul egy kis diszkréciót, esetleg mi is a dokkok mellett végezhetjük a helyi madárvilág legnagyobb örömére. Inglis kezdett mindinkább nyomasztónak tűnni.
Shiv a zsúfolt utcákon át a város központja felé vezetett bennünket. A házak jóféle fehér kőből épültek, a fontosabb utcákat lekövezték, az esővizet sekély árkokon vezették el. Útközben egyre-másra tapasztaltam, hogy a házak nagy része korban és kinézetben is igen hasonlít egymáshoz. Mintha tudatos tervezés eredményeképpen épültek volna ilyenre, szinte alig láttam olyat, amely kilógott volna a sorból. Úgy látszott, itt szerencsésen összetalálkozott a pénz meg a rendszeretet. Ismét azon kezdtem törni a fejem, vajon ki irányíthatja ezt a várost.
– A franc belétek! – kapta föl az ostorát Darni, ahogy egy jókora térre befordulva koldusok rohantak elénk egy elegáns szökőkút kőkávájáról leugrálva.
Odadobtam némi aprópénzt egy éltesebb embernek, aki elcsökevényesedett lábakon botorkált elém, szemlátomást gyermekkori bénulás szomorú emlékeképpen. Az ilyesmit nem lehet színlelni. Szinte azon nyomban meg is bántam a nagylelkűségemet, ahogy a többiek gyűrűbe vettek.
– Csak pár fillért szegény nyomorultnak! – integetett Geris felé egy sovány fickó reszkető kézzel. Ám ahogy jobban megnéztem magamnak, láttam, hogy a tekintete zölddel árnyalt, kifejezéstelen, mint a súlyos tahn-függőké. Hátba taszítottam, és feléje mutattam a tőrömet, fenyegetésképpen. Ahogy megláttam az arcán szivárgó nyálkát, örültem, hogy kesztyű van rajtam.
– Tűnjetek el, mielőtt szecskává aprítalak benneteket! – kiáltottam rémülten.
Szerencsére annyira még magánál volt, hogy megértse az egyértelmű fenyegetést, és sietve odébb botladozott.
– Ugye, nem értek hozzád? – lépett közelebb Shiv.
– Ne aggódj – ráztam meg a fejem magabiztosan.
No igen. Velem is előfordult egyszer, hogy három napig vért hánytam, miután vigyázatlanul elemeltem egy tahn-függő erszényét. Még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy összemocskoljam magam a holmijukkal.
Az Ősmágus aranyán tiszta és tágas szobákra tettünk szert egy jó hírű fogadóban. Ahogy elnyúlva feküdtem a gőzölgő dézsában, arra gondoltam, tulajdonképpen meg tudnám szokni ezt az életet. Drianon nevére, de boldog voltam, hogy levehetem végre azt az átkozott láncinget! Véresre törte a vállamat. Talán el is szundikálok az illatos fürdővízben, ha magamhoz nem térít az ajtó felóz szűrődő halk kopogtatás.
– Ki az? – kérdeztem álmosan.
– Darni kibérelte a földszinti szalont – dugta be a fejét Shiv az ajtórésen. – Elment megkeresni azt az ismerősét, akiről beszélt, úgyhogy nem kell sietned. Ha kész vagy, majd gyere le.
Kelletlenül kikecmeregtem a dézsából, tiszta ruhát öltöttem, és csak akkor enyhültem meg, amikor eszembe jutott, hogy egy ilyen drága fogadónak bizonyára van mosónője. Agyagos folyópartokon sutyakolni a fehérneműt ugyan jobb a semminél, én azonban utálom, ha hetekig békaszagom van. Összevont szemöldökkel vizsgálgattam az árnyemberek földvárában beszennyeződött ruháimat. Megpróbáltam a lehető legjobban kitisztogatni a foltokat, de még így is nyilvánvaló volt, hogy véresek. A mosónő könnyűszerrel kitisztíthatná, viszont alighanem eljárna a szája, így aztán nagy nehezen úgy döntöttem, hogy inkább kidobom őket. Nagyon nem szívesen tettem. Többek között a kedvenc jávorbőr zekémről volt szó: nem lesz könnyű pótolni. Hirtelen eszembe jutott valami, és átrobogtam Geris szobájába.
– Az efféle városokban kell lenni fűszerkereskedőnek, ugye? – mosolygott rám felhőtlenül, amint beviharzottam az ajtón.
Kis, fényes fémdobozokat rakosgatott sorba, és úgy láttam, nem nyugszik, amíg nem sikerül újabb teakülönlegességet szereznie a gyűjteményébe. Amíg a pusztában táboroztunk, Geris minden este szétkotorta a tábortűz parazsát, hogy fölmelegítse a kannáját, aztán nagy hűhót csapott körülötte, vajon megfelelő hőmérsékletű-e már a víz, és körülményes aprólékossággal gyógyfüveket szórt az edénybe. Munkálkodása eredményét nagylelkűen megosztotta velünk, bár mi korántsem tudtunk hozzá hasonlóan lelkesedni egy csupor furcsa szagú, gőzölgő vízért.
– Rézvirágot is kell vennem – tűnődött hangosan. – Nem lesz olcsó mulatság ezen a környéken. Azt hiszem, egyelőre csak egy korona súlyút veszek, az biztos nem olyan drága.
Eszembe jutott, hogy még ez is nagyjából anyám negyedévi fizetésébe kerülne, de nem tartottam fontosnak megemlíteni. Nos, rendben van, menjünk el egy gyógyfűkereskedőhöz, legalább látom, van-e nála valami alkalmas „gyógyszer” a dobónyilaim végére. Hirtelen eszembe jutott, miért jöttem tulajdonképpen.
– Geris, ne küldd át a mosodába azt a ruhádat, amelyet az összecsapásnál viseltél! Nem akarunk feltűnést kelteni.
– Ne aggódj, mindet elégettem egyik éjszaka, amikor őrségben voltam – mondta könnyedén. – Mit gondolsz, árulnak errefelé friss gyömbérlevelet, vagy csak szárítottat?
Csak úgy elégette őket... Mint valami kupac szemetet! Egy nehéz selyeminget, méretre varrt szövetzekét és hozzá való nadrágot. Nem hiszem, hogy a családjában bárki is valaha hiányt szenvedett volna valamiben.
– Gyere, nézzük meg, visszajött-e már Darni.
– Mindjárt, csak hadd tekintsem át, mit kell még vennem.
Geris tovább kotorászott kincsei között, én pedig nekivetettem a hátamat az ajtónak.
Tulajdonképpen rosszabb is lehetne; ha például Relshazban volnánk, ahol a gyógytea-mánia kezd abnormális kereteket ölteni. Az ember el se hinné, mekkora kincsnek számít arrafelé egy szépen összeválogatott füvesdoboz. Még az sem töri meg a lelkesedést, ha néha egyik-másik vigyázatlan gyógyfűgyűjtő lefordul a székről valami mérges dudvától. Egyszer magam is jócskán belekeveredtem egy hasonló ügybe: éppen nagy tétekben játszottam az egyik prominensebb áldozattal, és utólag senki sem hitte el nekem, hogy nem volt benne a kezem a halálában.
– Ha hazaérünk Vanamba, elviszlek a kedvenc fűkereskedőmhöz! – fogott karon Geris a lépcsőn lefelé. – A Vashíd mellett van a boltja, és egyszerűen fantasztikus! Anyám is mindig nála vásárol. Szerintem anya meg te nagyon jól meg fogjátok érteni egymást.
Vidáman fecsegett, az én eszem azonban már azon járt, hogy ideje volna óvatosan leállítani a fantáziáját. Geris afféle fészekrakó hajlammal rendelkezett, amelyet legfeljebb egy tyúkólban lát szívesen az ember. Túlságosan különböztünk egymástól, és túl sok dologban. A Napéjegyenlőség egy tehénlegelő kellős közepén ért bennünket, ahol azért töltöttük az éjszakát, hogy élelmet és takarmányt vásárolhassunk a pásztoroktól, Geris pedig mindannyiunkat kikergetett az ágyból az éj derekán, hogy meghallgassuk, hogyan szól a szarukürt körös-körül a deres pusztaságban. Máig is előttem van, ahogy ott áll, kezében azzal a szőrszálhasogatón részletes kalendáriummal, amelyből nyakatekert mondatokat olvas föl az ősi rítusok eredetéről meg a nap járásához kapcsolódó hagyományokról. Ha engem kérdeznek, a kürtölés mindössze egy hasznos szokás, amely hozzásegít annak megállapításához, nagyjából merre és milyen messze van a többi csorda, azon kívül a takaróm melegéből éppen olyan jól hallottam volna. Még az is előfordulhat, hogy egy szép napon majd hajlandó leszek elvinni a hajfonatomat Drianon oltárára, de egy biztos: nem Geris lesz az, aki levágja. „Na jó, ezen még ráérek rágódni” – nyugtattam meg magamat sietve.
– Jobbról a leghátsó ajtó – lépett mögénk Shiv.
A többitől kényelmes távolságban fekvő, biztonságosnak tűnő szobában, amelynek falait és bútorait is ízléses zöld brokát borította, Darni üldögélt egy furcsa kinézetű fiatalember társaságában.
– Ez itt Fremin Altaniss – mutatta be Darni az ifjút, aki bizonytalan arccal nézett vissza ránk.
– Várj – fordultam Shivhez. – Gyanús nekem ez a város; nem lepődnék meg, ha a falnak is füle volna. Nem tudsz tenni valamit ellene?
– Dehogynem. – Azzal kéken izzó rúnákat rajzolt a levegőbe, amelyek nyomán szikraeső záporzott az ablakok és az ajtó felé. A keretek egy pillanatra felparázslottak.
– Most pedig – telepedtem le az asztalfőre –, jó reggelt, kedves Fremin. Elárulnád nekünk, ki vagy?
– Ő az az ügynök, akit azzal bíztunk meg, hogy figyelje a kiszemelt kereskedőt.
– Kedves Darni, mi volna, ha hagynád szóhoz jutni?
– Nekem tartozik jelentéssel.
Szegény fiú olyan arcot vágott, mint az egérke, aki két hadakozó macska közé keveredett. Ennek ellenére eszemben sem volt meghátrálni, még az ő kedvéért sem.
– Darni, ha arra kerül a sor, hogy véres darabkákra kell valakit aprítani, abban kétségkívül te vagy a legjobb. De ha arról van szó, hogy meg kell valakit fosztani a jogos tulajdonától, kérlek, hagyd meg nekem a kezdeményezést! Tudnom kell egy csomó részletet, amelyek neked bizonyára meg sem fordulnak a fejedben. Megtehetném természetesen, hogy megkérdezlek téged, te meg megkérdezed őt, ha ez jobban megnyugtatja a lelkivilágodat, de szerintem ne bonyolítsuk fölöslegesen a dolgunkat, úgyhogy jobb lesz, ha én magam beszélek vele.
Shiv kinyitotta a száját, de aztán úgy döntött, jobb, ha nem avatkozik bele. Mindannyian Darnira néztünk, várakozva, kissé szemrehányóan. A csend csak még feszültebbnek tűnt így, hogy odakintről egy árva hang sem szűrődhetett be.
– Na jó. Gyerünk – bólintott oda Darni mosolytalanul a fiatalembernek, aki úgy döntött, most már akár levegőt is vehet.
– Mennyire ismered Inglist? Mióta vagy itt? – kérdeztem.
– Relshaz óta követem a célszemélyt, vagyis Yeniyát. Nyárutó vége felé érkeztünk meg ide.
– Jártál már azelőtt is Inglisben?
Megrázta a fejét, én pedig elnyomtam egy sóhajt. Éppen elég nehéz feladat áll előttem így is, pedig arra számítottam, hogy olyasvalakit találunk segítségnek, aki legalább kellő helyismerettel rendelkezik.
– Mit tudsz a városról? Ki hiszi azt magáról, hogy ő irányítja, és ki az, aki valóban rendelkezik vele?
– Minden kérdésben a kereskedőcéhek döntenek – felelte gondolkodás nélkül. – Ők a város valódi urai. Minden céhnek megvan a maga feladata az irányításban, és a fontosabb döntéseket a céhek vezetői hozzák meg egymás közt.
– Csak van valamiféle városi tanács vagy választott testület, amely a lakosságot képviseli?
– Semmi ilyesmi. Aki csak letelepszik itt, mindenképpen tagja kell, hogy legyen valamelyik céhnek. Azt hiszem, ezt hívják szakma szerinti érdekképviseletnek – mondta egy kissé kételkedő arccal.
– Pontosan hogy működik ez a rendszer?
– Ilyen mélységig nem igazán ismerem a dolgokat... Minden céhnek megvan a maga szabályzata.
Összevontam a szemöldökömet.
– Mennyire szoros a céhek ellenőrzése? Nyilván vannak néhányan, akik szívesen kibújnának az irányítás alól.
Fremin ismét megcsóválta a fejét. Az a kényelmetlen érzés fogott el, hogy ezt a gesztust meglehetősen gyakran fogjuk látni tőle.
– Aki nem csatlakozik a céhekhez, azt száműzik a városból. Azonkívül megvannak az előnyös oldalai is a dolognak... Például szabadon kereskedhetnek a déli területekkel. Emellett a céhek törődnek a város ügyes-bajos dolgaival is.
– Biztosan akadnak olyanok, akik nem szívesen fizetnek – vetettem ellen. – A céhtagság pénzbe kerül, ez pedig azt jelenti, hogy kevesebb haszonnal számolhatnak.
– A céhek nem szednek pénzt a tagságért. A tagjaiktól csak különféle szolgáltatásokat várnak el: hogy tartsák tisztán az utak bizonyos részeit, őrködjenek, nehogy tűz legyen, és hasonlókat.
Úgy látom, valaki nagyon ügyesen kifundálta ezt az egészet. Hirtelen támadt egy ötletem.
– És mennyire eredményes a tűz elleni védekezésük? Mit tennének például egy gyújtogatóval?
– Livak! – kapta föl a fejét dühösen Geris.
– Nyugodj meg, ez itt nem Vanam – csillapítottam le. – Majdnem minden kőből épült.
Fremin nyomorült arcot vágott.
– Egészen biztosan felkötnének érte! Veszélyezteted az árut, és egy csomó kárt okozol.
– Biztonságos távolságból is gyújthatunk tüzet – jegyezte meg Shiv. Elterelő hadműveletre készülsz?
Bólintottam.
– Nem csak arról van szó, hogy megszerezzem azt a vacakot; utána el is kell hordani az irhánkat!
– Képes vagy megcsinálni? – Magam is meglepődtem Darni aggódó arckifejezésén.
– Még nem tudom biztosan – válaszoltam őszintén. – Sokkal többet kellene tudnom ahhoz, hogy meg tudjam mondani. Tehát, kedves Fremin..: Vagy szólítsalak csak Fremnek?
– Jó lesz a Frem.
Rámosolyogtam a fiatalemberre; úgy láttam a feszültség enyhül egy kicsit benne. Végül is nem az ő hibája, hogy annyi hasznát vesszük, mint eunuchnak a kuplerájban.
– Ha nem tévedek, ez a kereskedő egy nő. Pontosan mi a társadalmi; rangja, és mivel foglalkozik? – kérdeztem.
– Prémeket és ruhákat ad el. A prémet följebb, a folyó mentén veszi, a kelmét meg Dalasorban. Szerződésben áll egy családdal, akik csak neki szőnek és varrnak. Az elkészült ruhákat délre viszi, Tormalinba, vagy eladja a prémvadászoknak, ha lejönnek a hegyekből. Ezenkívül Tormalinból és Aldabreshiből is hoz be selymet és fehérneműnek való kelmét.
– Gazdag?
– Kimondhatatlanul gazdag. Még egészen fiatal, harminc év körül lehet, és meglehetősen csinos.
– Mennyit lehet tudni a magánéletéről?
– Özvegyasszony. A férje a kelmeárus család feje volt, de a múlt télen meghalt tüdőbajban. Az özvegynek jelenleg is legalább öt férfi udvarol. Mindannyian szakmabeliek, és magas rangjuk van a céhben.
– Honnan tudod mindezt?
– Megtaláltam a kocsmát, ahová a szolgái inni járnak, fizettem nekik egy italt, és szóba elegyedtem velük. Azt mondtam nekik, hogy juhosgazdák egy csoportja küldött, akik új piacot keresnek errefelé.
Felöltöttem legjobb játékosarcomat, de Shiv átlátott rajtam.
– Nehéz lesz? – kérdezte.
– Attól tartok, hogy egy ilyen prominens polgárnak túlságosan is sokan akarnak majd segíteni, ha bajba kerül – például ellopják a nyakláncát. Ráadásul öt befolyásos férfi őgyeleg körülötte, és minden alkalmat megragad, hogy a kegyeibe és a takarója alá férkőzzön. Ha rájön, hogy hiányzik egy ékszere, mindenki keresni fogja, és azt hiszem, legtöbbjüknek eszükbe jut majd az az alacsony, kékszemű, délies kiejtésű, barna fiú, aki annyi oktondi kérdést tett föl róla.
Frem megbántott arcot vágott, én pedig megsajnáltam, különösen, amikor megláttam, hogyan villámlik Darni tekintete.
– Legközelebb, ha meg kell tudnod valamit, először inkább csak nézelődj. Öltözz koldusnak, mocskold össze magad; vagy őrültnek, az még jobb lesz. Az emberek csak arra emlékeznek majd, hogy valami eszement mindenféle kék macskákról zagyvált, amelyek követik, de az arcát senki sem tudja leírni.
– Ezek szerint ez a módszered? – kérdezte kíváncsian Shiv.
Vigyorogva hátradőltem a széken.
– Ó, nagyon meggyőzően tudom keresni az elveszett gyerekeimet! Váltig állítom, hogy valahol itt kell lenniük, az emberek pedig rengeteg hasznos információval állnak elő, miközben azt bizonygatják, hogy miért nem lehetnek ebben vagy abban a házban. Ha már mindent megtudtam, amit akartam, egyre furcsább és furcsább dolgokat kezdek előhozni. Elmagyarázom, mondjuk, hogy az egyik gyermekem egy bárányka, a másik meg egy kismalac. Ettől fogva nem győznek menekülni előlem!
– Gondolod, hogy itt is célravezető lenne az ilyesmi? – kérdezte Darni kétkedő arccal.
– Dehogy! Ezúttal igyekszem elkerülni mindenféle feltűnést. Frem, még egyetlen dolgot kérek tőled, aztán mehetsz a magad útjára. Keresd meg az ivócimboráidat ma este, és tudj meg tőlük a lehető legtöbbet ezekről a bizonyos udvarlókról. Különösen arra lennék kíváncsi, ki az, aki vesztésre áll, és hogy jelenleg ki számít befutónak a nőnél. Költs egy kicsit többet a szokásosnál, s újságold el nekik, hogy sikerült előnyös üzletet kötnöd a birkákra, és hogy holnap hazamész. Reggel az első dolgod legyen, hogy helyet foglaltatsz magadnak egy Tormalinba tartó hajón. Gondoskodj róla, hogy minél többen lássanak a fedélzeten! Keveredj vitába valakivel, vagy találj ki valamit, hogy odafigyeljenek rád.
– Szívesen megverekszem veled az ügy érdekében! – Darni nyilvánvalóan segíteni szándékozott Fremnek, ám szegény fiún látszott, hogy a legutolsó dokkmunkással is inkább keveredne csetepatéba, mint evvel a marcona katonával.
– Biztosan vannak varázslók is a városban – folytattam. – Shiv, utána tudnál járni, hogy mivel foglalkoznak az itteniek, és hogy milyen szemmel nézik a céhek a tevékenységüket? Szeretném tudni, hogy milyen fogadtatásra számíthatunk az őrség részéről, ha úgy adódik, hogy kamatoztatnod kell a tehetségedet.
– Nem lesz nehéz a végére járni – biccentett a mágus.
– Rendben van. Én pedig megyek, megnézem, hogyan boldogulok az itteniekkel. Meg kell éreznem a hely szellemét, mielőtt előállhatnék bármiféle tervvel.
– Én is jövök! – ugrott föl Geris.
– Inkább ne! – kiáltottam. – Tudod, egyedül kevésbé vagyok feltűnő... – Őszintén szólva, nála még egy zöldre festett öszvérrel is kevésbé lennék feltűnő, de hát nem akartam a lelkébe gázolni.
– Veszélyes ez a város – ellenkezett Geris. – Jobb volna, ha vigyáznék rád.
– Tudok vigyázni magamra – válaszoltam olyan kedvesen, ahogy csak tudtam. – Elég régóta vagyok már a szakmában, drága Geris, úgyhogy miattam egy percig se aggódj!
– Egyébként is, ha Frem visszamegy Hadrumalba, alkalmasint elküldhetném vele a beszámolómat – avatkozott közbe Darni. – Mi ketten itt maradunk; így legalább később, ha Livaknak szüksége lesz ránk valamilyen elterelő hadművelethez, az arcunk nem lesz ismerős senkinek.
Gerist fölvillanyozta az ötlet, én meg szép csöndben kereket oldottam, és feltűnés nélkül átosontam az istállóudvaron. Úgy döntöttem, inkább gyalogosan próbálkozom. Darni néhány napja kiszedte a varratokat a lábamból, és bár még kissé gyönge volt, mégis szabadabban mozogtam így, mint lóval.
Minél messzebbre kerültem a többiektől, annál inkább föllélegeztem. Erősen ellenemre volt, hogy valaki másnak a parancsait kövessem, és most jól esett, hogy legalább a szabadság illúzióját érezhetem. Megint motoszkálni kezdett bennem a késztetés, hogy ugorjak föl az első induló hajóra, de most már megérintett az előttem álló feladat izgalma. Ezt a tolvajlást nehezebb lesz kivitelezni, mint bármit, amit eddig egymagam véghezvittem, és hirtelen nagyon hiányozni kezdett Halice, Sorgrad, Sorgren és Charoleia. Ha velük dolgozhatnék, nyugodtan mászkálhatnék ki és be akár a hölgy egész vagyonával, még csak nem is gyanakodna rám senki. Nos, most már mindegy, döglött lóra nem kell patkó.
Körülszaglásztam a városban, elővigyázatosan elkerülve minden mozdulatot, amely feltűnést kelthetne. Valósággal én voltam a Láthatatlan Asszony. Közben valami eszembe jutott, ami igencsak kedvemre való volt: most, hogy egy varázsló a segítőtársam, sokkal többet megtehetek, amit egy egyszerű besurranó tolvaj valaha is álmodhatna. El is határoztam, hogy alaposabban kifaggatom Shivet.
Olyan fertályát kerestem a városnak, ahol szemmel láthatóan gyöngébb az ellenőrzés. Egy átlagos kikötőváros esetében a dokkok környéke számít ilyennek, ám Inglis legfőbb megélhetését a kereskedelem adta, így nem lepődtem meg rajta, hogy az őrség legfőbb ereje is itt csoportosul. Látszólag céltalanul őgyelegtem, mint egy újonnan érkezett kereskedősegéd, aki a látványosságokra kíváncsi. Valóban érdekes hely volt ez az Inglis. A fémművesek különféle csoportjainak saját városrészük volt; ezüstnegyed, aranynegyed, réznegyed. Nem messze tőlük drágakőcsiszolók, ékszerészek és egyéb mesteremberek nyitották meg műhelyeiket; megint másutt bőrcserzők és szőrmekereskedők, akik jól megfértek a szabókkal és takácsokkal. Ez utóbbiak boltjai alkották a legbelső városmagot, de megtalálható volt itt mindenféle áru, amelyet csak egy nagyobb városban eszébe jutna keresni az embernek. Láttam még gyümölcsárusokat, fazekast, mészárost; mindannyiuk boltjában tolongtak a vevőt. Otthoni öltözetbe bújt, kapkodó családanyák vonszolták ámuló gyermekeiket, mellettük suhogó selyembe öltözött elegáns hölgyek hízelegtek hajlongó kereskedőknek. Árusok futkostak nyakukba kötött tálcával, amelyről ezernyi apró csecsebecsét kínálgattak, vagy éppen élelmet és innivalót.
A zsebmetszőket és egyéb enyveskezűeket nem volt egyszerű észrevenni. Végül úgy véltem, sikerült találnom egyet: igaz, a lopás pillanatára nem figyeltem föl, de a szemembe ötlött, hogy gyorsabban távolodik áldozatától, mint azt a tömeg hullámzása lehetővé tette volna. Ahogy felém fordult, és megláttam az arckifejezését, az volt az érzésem, hogy kutyaólba betévedt patkánnyal nézek farkasszemet. Jól tudja, hogy a kutyák nem tekintik zsákmánynak őt, de azért habozás nélkül megölik, ha elcsíphetik... Figyelmesen körülpillantottam a téren, vajon merre találom azokat a bizonyos kutyákat. Meg is láttam néhány fölfegyverzett fickót, amint ide-oda járkáltak a boltok, kisebb üzletek között. De volt még más is, ami a szemembe ötlött. Manapság az efféle forgalmas helyek legalább egy Racionalistával büszkélkedhetnek, de inkább kettővel, akik egymást túlharsogva igyekeznek bizonygatni, mennyire fölösleges dolog is az isteneknek való hódolat. Inglisben azonban mindeddig egyet sem láttam a fajtájukból. Vajon az itteni szigorú rendnek tudható be mindez, vagy csak még nem jutottak el ilyen messzire azok a bizonyos haladó gondolatok?
Tovább sétálgattam, és csakhamar bekeveredtem a piactérnek arra a részére, ahol a lovakat árulják. Ígéretes helynek látszott első ránézésre: az ajtókon még ott lógott az ünnepi díszek egy-egy darabja, gyümölcsök és virágkoszorúk, amelyekből jócskán hevert a sárban is, összetaposva. Úgy látszik, az itteniek nem veszik olyan véresen komolyan az utcák tisztántartását; lehet, hogy az élet többi területén is könnyebb elboldogulni velük. Rögtön megláttam egy papot, aki kenyeret és húst osztogatott. A temploma éppen olyan szokatlanul rendezett és karbantartott volt, mint az összes többi ezen a környéken, viszont ő volt az első, aki nem kért, hanem adott. A jókora, poros piactér körül jó néhány kocsma és ivó álldogált. A Felkelő Nap szemlátomást nyilvánosház volt, a Rozsdás Kard meg a máshonnan már jól ismert koszos lebuj. A Sasfészek tűnt talán a legígéretesebbnek, és nem is kellett csalódnom. A törzsközönség soraiban igencsak vidám alaphangulat uralkodott, de nem láttam agresszív részegeket, és az egyik sarokban élénk rúnajáték folyt. Nem mentem oda hozzájuk: a valódi, megszállott játékos onnan ismerszik meg, hogy soha nem fecseg az asztal mellett. Az ablak melletti asztalokon azonban a Fehér Holló játéktábláit láttam. Fölcsillant a szenem, és legnagyobb örömemre találtam is egy megüresedett széket. Szeretek Hollót játszani, de sem Darni, sem Geris nem ismeri a szabályokat. Shiv vonakodva beleegyezett néhány játszmába, de hamar kiismertem a taktikáját, és onnantól kezdve egyikünk sem erőltette a dolgot.
Letelepedtem hát, és jól megnéztem magamnak az ellenfelemet. Magas, szívós fickó volt napbarnított bőrrel és hullámos, sötét hajjal, amely a Tormalin déli részéről származókat jellemzi. Egy kupa bor mellett üldögélt látszólag gondtalanul, mint aki mit sem törődik a világgal. Én azonban hamar átláttam rajta: szemének éber pillantása elárulta, amint szemügyre vette a körülötte iszogató lókereskedőket és minden újonnan érkezettet. Könnyű kardot viselt, mintha csak a ruházatához választott volna valami hozzá illőt, de fogadni mertem volna, hogy jobban bánik vele, mint bárki az ivóban. Ültében félig az ajtó felé fordult, mintha fölkészült volna rá, hogy bármelyik pillanatban kereket oldhasson. Éber volt, de nem látszott veszedelmesnek, úgyhogy úgy döntöttem, alighanem érdemes szóba elegyedni vele.
– Ellenfelet keresel? – böktem állammal a tábla felé.
– Ha játszani akarsz, szívesen kiállok ellened. – Kissé kiegyenesedett a székén, és intett a kocsmárosnak.
– Fehér Hollót játszunk vagy Fácánkakast? – vettem a kezembe az ütött-kopott bábukat.
– Nekem mindegy. Kérsz bort?
Bólintottam, és kezdtem elhelyezgetni a táblán a fákat és bokrokat. Lássuk, mit tud a fickó.
– Érdekes – mormolta, és nekiállt kiválogatni, melyik madarait játssza ki a nyitásnál.
Hátradőltem, és belekortyoltam az elsőrangú califeriai vörösborba.
– Csak most érkeztél Inglisbe? – kérdezte, de közben föl sem nézett a tábláról. Elmerülten tologatott egy fenyőrigót meg egy vetési varjút. Mintha csak udvariasságból kérdezősködne.
– Ma reggel – feleltem. Végül is minek hazudjak, ha nem muszáj?
– Az alsó folyás felől?
Megráztam a fejem, és előrehajolva szemügyre vettem a figuráit, mielőtt elhelyeztem volna a saját hollómat a táblán. A nyitása megtévesztően hatott a maga egyszerűségével: a baglyokat meg a sasokat a játék végére tartogatta. Ha nem vagyok résen, a hollója beveszi magát az erdőbe.
– Csak nem Tormalinból jössz? – kérdezte. – Mi újság arrafelé?
Miért akarja ez tudni, honnan jövök?
– Nem, a Déli Országúton jöttem, Dalasoron át. Ensaiminból. És te?
– A partvidéken keresztül, Tormalin felől. Üzeneteket továbbítok bizonyos körök számára. Három napja érkeztem. Még az is lehet, hogy tudok segíteni egy s másban... Úgy értem, megmondhatom, hol találsz jó kocsmát, megbízható kereskedőket és hasonlókat.
– Ó, az nagyszerű lenne.
Úgy látszott, remekül megértjük egymást.
Lejátszottunk néhány lépést, és sikerült az énekesmadarait kiszorítanom a tábla nyugati szélére, de aztán a héjája visszakergetett.
– Hosszú az út Ensaimintól idáig – jegyezte meg újdonsült ismerősöm, és telitöltötte a kupámat borral. – Mi járatban vagy errefelé?
– Hm... új lehetőségeket keresek.
– Ez a város nem fogadja szívesen az egyéni kezdeményezéseket... Ha érted, miről beszélek. – Fölpillantott a tábláról, és tekintete elárulta, hogy a barátságos figyelmeztetés mögött a lehető legkomolyabb szándék áll.
– Igen jól szervezett városnak tűnik – bólintottam egyetértőleg. – Úgy hallottam, minden közfeladatot a helyi céhek látnak el, még az őrséget is ők állítják.
– Úgy van. Méghozzá nagyon körültekintően járnak el. Ráadásul az őrség tagjait sem a szokásos fajankók teszik ki, befolyásos nagybácsival a városi tanácsban, ahogy más helyeken szokás. A céhek minden télen – amikor az ottani harcok lelassulnak – küldöttséget indítanak Lescarba toborozni. Alaposan kiképzik, és jól megfizetik őket. Rengeteg pénz folyik át Inglisen, és a céhek közös érdeke, hogy mindenki tudja: ez a pénz biztonságban van.
– Rendszeres őrjáratokat indítanak? Mennyire jók nyomkövetésben?
Tegyük föl, mondjuk, hogy valaki betör hozzám.
– Egész nap járőröznek a város minden pontján. Ha szagot fognak, mint a legdrágább vadászkutya, addig futnak a nyomon, amíg meg nem találják, akit keresnek. Nagy örömömre szolgál, hogy egyáltalán nem lehet lefizetni őket. Ezen kívül varázslók is dolgoznak nekik.
– Elég alapos munkát végeznek, már amennyit az akasztófák látványa elárul. Mindenkit felkötnek, vagy tömlöcük is van?
– A csavargókat és részegeskedőket a városi fogdába viszik.
– Jó tudni, hogy ennyire biztonságos utcákon sétálhatunk éjszakánként. – Mindketten úgy tettünk, mint akik mélységesen elégedettek a dolgok ilyetén állásával.
Nem figyeltem eléggé, és egy ügyetlen lépésemmel kiszolgáltattam magamat az erdőben rejtőző baglyoknak.
– Az Erdők Népe ritkán merészkedik ilyen messze keletre – jegyezte meg, miközben a táblát bámultam. A dolgok kezdtek egyre bonyolultabbnak tűnni.
– Ó, előfordul néha.
– Elég kellemetlen lehet, hogy olyan könnyen megjegyeznek erről a vörös hajról.
Önkéntelenül elvigyorodtam.
– Meglepődnél, mire képesek egyes gyógyfüvek – pillantottam rá vidáman. – Ha akarom, éppen olyan hullámos, sötét hajat csinálok magamnak, mint a tiéd.
Barátságosan visszamosolygott.
– Fogadok, hogy az is éppen ilyen jól állna. Sajnos, én nem tehetek többet, mint hogy leborotválom a fejemet, és szakállt növesztek. Érdekes látvány lehet.
– Gyakran kell ilyesmihez folyamodnod?
– Néha szükség van rá. Tudod, engem is érdekelnek az új lehetőségek, akárcsak téged.
Mindketten kiviteleztünk néhány újabb hadműveletet.
– Ha egyszer be kellene festenem a hajamat, azt hiszem, leginkább szőkére festeném – tűnődött. Remekül csinálta: egészen úgy tűnt, mintha csak véletlenül jutott volna eszébe. – Nem mintha gyakran lehetne természetes szőkékkel találkozni.
– Nem bizony – pillantottam körül az ivóban, ahol a sötétebb és világosabb barna hajak és szakállak szokásos keveréke vett körül bennünket. – Annak a lánynak a fején például meglátszik, hogy egy egész falka alkimista dolgozott rajta.
– Azt hiszem, még sosem láttam egyszerre kettőnél több valódi szőkét együtt – helyeselt beszélgetőtársam. No persze, barátságosan elfecsegünk a játéktábla fölött mindenféléről, ami éppen az eszünkbe jut.
– Találkoztam valakivel út közben, aki azt mesélte, hogy egy egész csapat szőke fickót látott – jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
Tisztességes üzlet: ő is elmondott mindent a városi őrségről, amire kíváncsi voltam. Egyébként kezdett érdekelni, miért keresi őket.
– Valóban? – kérdezte semleges arckifejezéssel. – És nagyjából mikor lehetett ez?
– Egy-két nappal a Napéjegyenlőség előtt, nem messze attól az elágazástól, ahol Lescar felé el lehet fordulni.
Elmerülten hajolt a tábla fölé, mintha a következő lépésén töprengene, de fogadni mertem volna, hogy ha be tudok kukkantani a gondolatai közé, alighanem egy kalendáriumot találok.
– Mit hallottál, milyen lesz az idei termés? – Egy gyors hadművelettel bekerítette a hollómat.
– Elfogadható. Elég sok eső volt a nyáron.
Vagyis nem azokat a szőke fickókat keresi, akik megtámadtak bennünket.
Folytattuk a játékot, és a továbbiakban minden különösebb cél nélkül beszélgettünk arról, ami éppen eszünkbe jutott. Igazságos vetélkedés volt, és éppen csak egy hajszállal nyertem. Jobban megörültem a győzelmemnek, mint gondoltam volna.
Fölkelt az asztaltól, és kezet nyújtott.
– Köszönöm a játszmát. Érezd jól magad Inglisben! Kellemes város, egészen addig, amíg nem vonod magadra az itteniek figyelmét. – Ujjával megfricskázta a hollómat.
Megittam a maradék boromat, és távoztam. Nem volt nehéz megtalálni a tömlöcöt. Alaposan körüljártam és szemügyre vettem az épületet, aztán elindultam Yeniya, azaz kiszemelt áldozatunk háza felé. Bármit mondtam is a többieknek, csak meg kellett néznem magamnak. És jól is tettem, mert érdekes dolgokra sikerült fényt derítenem. Rájöttem például, ahogy figyelmesen körülsétáltam a háztömböt, hogy az az előkelő háromszintes épület, amelyben a hölgy lakik, alighanem egybeépült azzal a bolttal, amely a szomszéd utcára nyílt. Meglepődnék, ha nem jutott volna eszébe ajtót vágatni a lakástól a boltig; ha pedig van ilyen ajtó, az jelentősen megkönnyítheti a bejutásomat a házba. A fejemben már kezdett is körvonalazódni a terv.
Alkonyatig azzal töltöttem az időmet, hogy hasonlóképpen szemrevételeztem egy takácsműhelyt, a zöldségpiacot, két másik lakóházat, és rúnajátszmára ajánlkozva beszélgetést kezdeményeztem két újabb kocsmában is, Nem tudtam megállapítani, vajon nem figyel-e valaki, de sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas rá, hogy meggyőződjek róla. Mire a város tornyaiban estére harangoztak, kellemesen dagadozó erszénnyel tértem vissza a többiekhez. Zene volt fülemnek az esti harangszó, hiszen olyan sokáig kellett kóborolnom a vadonban; számomra a városok harangjai kényelmet jelentenek, forró vizet és rendes ételt.
– Hát itt vagy! – ugrott föl Geris, ahogy beléptem, aztán sietve vissza is ült, hogy elrejtse megkönnyebbülését. Engem azonban meghatott, hogy így aggódik értem.
– Mondtam, hogy nem lesz semmi bajom. – Sietve megcsókoltam. Gyorsan együnk valamit, farkaséhes vagyok! Ha mindenki visszaért, akár el is kezdhetjük a terv véglegesítését.
A délutáni bevétel lehetővé tette, hogy a legfinomabb fogást rendeljük, amivel csak szolgálni tudott a készséges fogadós. Már éppen a bor utolját kortyolgattuk nevetgélve és csábos pillantásokat vetve egymásra, amikor befutott Frem, majd nem sokkal utána Shiv is megjelent. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy visszavonuljunk a már megszokott szalonba némi gyomorerősítővel, de amint az ajtó bezárult mögöttünk, már mindannyian csak az előttünk álló feladatra összpontosítottunk.
– Nos, Frem, tudsz valami újat mondani?
Kiderült, hogy Yeniya olyan ügyesen játssza ki egymás ellen az udvarlóit, hogy ha úgy hozná a sors, szerintem akár hivatásos szerencsejátékból is megélhetne. Az orruknál fogva vezetett lovagok mindannyian biztos befutónak tekintették magukat; mindegyik meg volt győződve róla, hogy egy éven belül Drianon oltárára fektetheti Yeniya haját. Előnyösebbnél előnyösebb szerződések kötéséhez segítették hozzá a kereskedőnőt, aki ily módon tovább duzzasztotta amúgy sem jelentéktelen vagyonát.
Elhúztam a számat. Egyelőre fogalmam sem volt, hogyan tudnánk a magunk hasznára fordítani az efféle városi pletykákat.
– Volna még valami – folytatta Frem. – Az elhunyt férj egyik unokaöccsével meggyűlt a baja a hölgynek. Az unokaöcs ugyanis a jogászcéh segítségét kérte, és megtámadta a végrendeletet. Azt állítja, hogy nem kapta meg az őt illető kötelesrészt, és nagyobb hányad járna neki az üzletből.
– És igaza volt?
– Azt nehéz lenne megmondani – vont vállat Frem. – Mindenesetre széltében-hosszában terjeszti a városban, hogy csak azért vesztette el a pert, mert a bírák egyike Yeniya zsebében van.
Elvigyorodtam. Nos, valami ilyesmit képzeltem el kiindulópontként.
– Mi a terved? – kíváncsiskodott Geris.
– Majd később elmondom. Shiv, megtudtál valamit a varázslókról?
– Nagy tiszteletnek örvendenek a városban, és kiveszik a részüket a kereskedelmi életből is, de mindannyiuknak céhtagoknak kell lenniük, akárcsak a többi iparosnak – felelte Shiv. – Meg kell mondanom, fogalmam sincs, hogyan viselik majd, hogy a jelen ügyben alighanem két urat kell szolgálniuk... Valami azt súgja, hogy bármit teszünk is, szemet hunynak fölötte, legalábbis egyikük sem küldi ránk a helyi őrjáratot; ezt nem mernék megkockáztatni az Ősmágussal szemben. Aktív közreműködésre azonban aligha számíthatunk tőlük. Ha bárki megsérti az itteni törvényeket, még ha közismert mágus is az illető, fölrakják a következő hajóra, és kitoloncolják a városból.
– Nem baj – biccentettem. – Többre amúgy sincs szükségünk, csak hogy ne mutogassanak rád ujjal, ha varázsolni kezdesz.
– És miféle varázslatra gondolsz, példának okáért?
– Nos, tegyük föl, hogy tömlöcbe vitetem magam. Mit gondolsz, ki tudnál onnan hozni, és aztán ismét visszatenni?
– Persze, ha kapok egy kis időt, hogy tanulmányozzam a helyszínt. – Shiv máris összeesküvő képet vágott.
– Láthatatlanná is tudnál tenni? – Ez volt a kulcskérdés.
– Igen. Nagyjából két harangütésnyi időre. Elég lesz?
– Megteszi. – Hátradőltem a széken, és győzedelmesen rájuk mosolyogtam. – Uraim, azt hiszem, hozzákezdhetünk a tervezéshez!
Valójában elég egyszerű tervem volt. Egyrészt be és ki kellett jutnom észrevétlenül, másrészt eléggé szagos koncot kellett dobnunk az őrségnek, hogy kedvük támadjon követni a hamis nyomot, ha Yeniya tolvajt kiáltozik. Ezen felül sziklaszilárd alibire volt szükségem, ha mégis belekeverednék valamiképpen az ügybe. Fremtől megtudtuk, mikor kapna legközelebb kimenőt a szolgák, Darni és Geris pedig azzal töltötte az következő estéket, hogy ivócimborájukká fogadták a sértődött unokaöcsöt, és bátorították, kiabálja csak ki a dühét minél hangosabban és minél látványosabban. Egyik este egy csöndes sarokból én is végignéztem az előadást. Ezek ketten nyugodtan fölléphettek volna a Kristálytükörben; nem is gondoltam, hogy ilyesféle tehetség rejtőzik bennük. Többször követtem hazáig észrevétlenül az alibinket, és hamarosan kiismertem az aprócska ház minden zárját-lakatját. Két-három napig kell meglapulnunk a városban, amíg a kapuknál minden távozót átkutatnak. Ha eldugunk a kéményben egy marékkal Yeniya gyémántjaiból, ez a fickó elég hosszú elfoglaltságot ad az őrségnek, mialatt mi szépen, csöndben és minden feltűnés nélkül távozunk.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Részlet:

„A partvidék gazdálkodóinak kalendáriumá”-ból
(írta: Sostire Heriod)

Mindenre kiterjedő, részletes útmutatóval a mezőgazdasági és a ház körüli munkákhoz

A Holdak járása által megszabott évszakok, és a hozzájuk kapcsolódó fontosabb szokások

Téli Napforduló
Poldrion kegyében
A Nagyobb és a Kisebb Hold megtelik
Gidesta: Prémvásár. Téli vásár Inglisben (farkasprémre fejpénzt fizetnek).
Dalasor: Téli terményvásár Az Átokparipa meglovaglása.
Tormalin: A pénzmozgásra kirótt adók esedékessége. Téli ülésszak.

Télutó
Misaen kegyében
A Nagyobbik Hold második elfogytáig
Gidesta: A vének gyűlései. Szánkázás és egyéb vigasságok.
Dalasor: A juhok megjelölése és megáldása. A kancák pároztatása.
Tormalin: A szüzek megkoronázása. A piaci illetmények megfizetésének határideje.

Tavaszelő
Halearion kegyében
A Kisebbik Hold második elfogytáig
Gidesta: Dastennin jégtörő léptének ünnepe. Prémvásár Inglisben.
Dalasor: Megfújják a kosszarvú kürtöt. Abrak- és takarmányvásár.
Tormalin: Az ekevas földíszítése, a vetőmag megáldása. A szemöldökfa bemeszelése.

Tavaszi Napéjegyenlőség
Raeponin kegyében
A Nagyobbik Hold csökken, a Kisebbik Hold növekszik
Gidesta: A bányászati szerződések megpecsételése. Fűszervásár Inglisben.
Dalasor: Az Énekmondók Napja. Sorshúzás a vízhasználati jogokra.
Tormalin: A jószágadó esedékessége. A Házak egybehívása. Virágénekek.

Tavaszutó
Arrimelin kegyében
A Nagyobb és Kisebb hold megteltéig
Gidesta: A folyami hajózás megindulta. A Hegyek Ünnepe.
Dalasor: Az útszolgalmi jogok meghosszabbítása. Vadászkutya- és lóversenyek.
Tormadin: A hivatali tisztségviselők újraválasztása. A varsák és hálók megszentelése.

Nyárelő
Ostrin kegyében
A Nagyobbik Hold utolsó negyedéig
Gidesta: Gyapjúvásár Inglisben. A kelmefestők álarcos parádéja.
Dalasor: Birkanyírás. A Bolhakirály kifüstölése. Tollfosztás.
Tormalin: Szénakaszálás. Aratóbál. Kápolnaszentelés.

Nyári Napforduló
Saedrin kegyében
A Nagyobbik Hold elfogytáig
Gidesta: A céhek tisztségviselőinek megválasztása. Az Erdő Eljövetele.
Dalasor: Tej- és sajtvásár, a Sajtkirálynő megválasztása. Tűzugrás.
Tormalin: Nyári ülésszak. A földadók esedékessége. Segélyfolyósítás a rászorulóknak.

Nyárutó
Larasion kegyében
A Nagyobbik Hold második megteltéig
Gidesta: Gyógyfűvásár és a patikáriusok felvonulása. Sörfőzés.
Dalasor: A Sziklák megkoronázása. A juhok megfürdetése.
Tormalin: Kukoricafosztás. Virrasztás a templomokban.

Őszelő
Dastennin kegyében
A Nagyobbik Hold elfogytáig
Gidesta: A bányászati szezon vége. Az ércre kirótt adók megfizetése.
Dalasor: A kovácsok versenye. A juhok megszámlálása.
Tormalin: Aratás. Disznófuttatás. Tengerisó-vásár.

Őszi Napforduló
Drianon kegyében
A Kisebbik és Nagyobbik Hold felénél
Gidesta: Fém- és drágakővásár Inglisben. Kősópiac.
Dalasor: Marhavásár. Megfújják a szarukürtöt.
Tormalin: A húsra, tejre és gyapjúra kivetett adók esedékessége. Határjárás.

Őszutó
Talagrin kegyében
A Kisebbik Hold második megteltéig
Gidesta: Inasok félvétede a céhekbe. Napszámosok bérrendezése.
Dalasor: Bőrvásár. Karóvágás. Dió- és mogyoróvásár.
Tormalin: Gabonaosztályozás. Borjúvágás. Tüzelőfa beraktározása.

Télelő
Maewelin kegyében
A Nagyobbik Hold második megteltéig
Gidesta: Gyertyavásár. A csapdák kitétele. Korcsolyaversenyek Inglisben.
Dalasor: A Pestisbáb elégetése. Faállítás.
Tormalin: A templomok földíszítése zöld gallyal. Gyalogutak kijelölése.

 

 

Inglis

Őszutó 10. napja

Végre elérkezett a mi kis vállalkozásunk éjszakája. Shiv meg én fölkerekedtünk. Nem sokkal később Geris is nekiindul, hogy elcipelje a boldogtalan unokaöcsöt a kocsmába, egy barátságos rúnajátékra. Shiv elsütött néhány kisebb varázslatot, biztosítandó, hogy utólag senki ne emlékezzen a fickóra, én pedig elláttam Gerist egy különleges rúnakészlettel, hogy egészen biztosan kezében tudja tartani a dolgok irányítását. Néhány estét eltöltöttünk azzal, hogy egyszerűbb trükkökre tanítgattam; a mi szakmánkban életveszélyes lehet, ha valakinek ennyire gyors ujjak mellé ennyire ártatlan arc jutott. Hirtelen azon kaptam magam, hogy azt fontolgatom, nem lehet-e szó közöttünk mégiscsak hosszabb távú együttműködésről. A fogadó pehelypaplanja alatt eltöltött kellemes éjszakák erősen bátorították az efféle elképzeléseket.
Odakint sötét, fagyos este fogadott, de az utcákat halovány, sárgás fénybe vonták a gazdag házak ablakai meg az előkelők kíséretébe tartozó fáklyahordozók lámpásai. Meghúztam a kezemben tartott fenyőlikőrös üveget, és locsoltam egy kicsit a ruhámra meg a hajamra is. Nagyon óvatosnak kellett lennem: hiába tesz láthatatlanná Shiv, ha elhaladtomban mindenki utánam fordul, és azt kérdezgeti, vajon honnan jön ez az orrfacsaró cefreszag. Találtunk egy csöndes kocsmát afféle előkelő környezetben, amelyről lerítt, hogy az őrség rajta tartja a szemét, én pedig előadtam hírhedt alakításomat: a kissé becsiccsentett, érzelgős és szószátyár nő szerepét. Lehet, hogy meghallgatást kellene kérnem Judaltól. Nem kellett sok idő, hogy a kocsmáros elküldjön egy inast a megfelelő üzenettel.
– Gyere csak, kicsikém, keresünk neked egy helyet, ahol kialhatod magad.
– De hát azt mondta az a piszok, hogy szeret! Megesküdött rá!
– Biztosan szeretett is – felelte az őrkapitány, és félig kísért, félig meg inkább hurcolt kifelé, egészen a városi fogdáig. A tájszólása alapján lescari volt, a kitüntetései alapján meg igen buzgó fickó.
Erősen figyeltem, de nem láttam, hogy Shiv követne bennünket. Mégis így kellett, hogy legyen, mert alig csukódott be mögöttem a fogda ajtaja, körülöttem forrni és pezsegni kezdett a levegő, láthatatlan spirálként csavarodva rám. Elszédültem, hányingerrel küszködtem, ezért inkább szorosan behunytam a szemem, és amikor kinyitottam, Shiv előtt álltam. Szerencsésen sikerült elkerülnöm, hogy lehányjam a cipőjét. Nem hinném, hogy köszönetnek vette volna.
– Gyerünk! – suttogta.
Olyan gyorsan lépkedtünk, ahogy csak tudtunk anélkül, hogy feltűnést keltettünk volna.
– Létrehoztam egy illúziót a fogdában – szólt halkan Shiv. – Ha valaki bepillant, úgy fogja látni, mintha odabent aludnál.
– Jó ötlet! – kaptam föl a fejemet.
No tessék, mindig akad valami, ami még nekem sem jut eszembe. Hirtelen felötlött bennem a gondolat, vajon rá lehetne-e venni Shivvalant, hogy a jövőben együtt dolgozzon Halice-szel és velem.
Hamar elértük azt a csöndes kis utcát Yeniya háza közelében, ahol Darnival volt találkánk.
– A hetedik harangszókor jött haza, és még nem ment el itthonról. A szolgák napnyugtakor távoztak.
Összevontam a szemöldököm. Úgy tudtuk, hogy Yeniyának az ügyvédjével kellene vacsoráznia, és arra a tényre alapoztuk a tervünket, hogy még soha, egyetlen alkalommal sem viselte azt a bizonyos nyakláncot estélyi ruhához.
– Nos, rendben van. Menj vissza, és segíts Gerisnek.
Darni otthagyott bennünket, Shiv pedig hozzálátott, hogy elvarázsoljon. Különös érzés volt: én magam is csak elmosódottan láttam a saját tagjaimat, mintha csak árnyékok volnának. Levettem a köpenyem, és Shiv lába elé dobtam. Összerezzent, ahogy a súlyos szövet hirtelen láthatóvá vált.
– Menj vissza a kocsmába – suttogtam.
– És ha valami nehézség adódna? Mi lesz, ha a nő egyáltalán nem is akar elmenni itthonról? – Miközben beszélt, valahová a jobb fülem fölé nézett.
– Bármi adódik is, megoldom. Jobb, ha nem maradsz itt, még megláthatna valaki.
Így hát sarkon fordult és elment, én pedig átvágtam az utcán, és befordultam a konyha melletti udvarra. Vicces érzés volt láthatatlanul sétálgatni, és egyben szokatlan is, hogy nem kellett a falhoz lapulva közlekednem, és kikémlelnem minden sarok mögül. Vajon bemenjek, vagy inkább mégse? Végül is láthatatlan voltam, ráadásul tudtuk, hogy a szolgák mind elmentek. De megkockáztathatom-e, hogy behatolok a házba, amikor Yeniya még otthon van? Különben is, mit csinálhat egyedül egy üres házban? No persze, volt néhány ötletem; ezek közül az első mindjárt azt sugallta, hogy talán nincs is egyedül. Ez persze lehet, hogy nem is olyan nagy baj. Tegyük föl, hogy éppen csirketömősdit játszik valami jóképű lakájjal; ha a fickó tényleg érti a dolgát, valószínűleg föl sem fog tűnni nekik, hogy elosontam mellettük. Titokban reménykedtem, hogy egy ilyen gazdag nőnek van külön öltözőszobája, és nem a hálószobában tartja az ékszereit. Igaz, hogy egy jó szeretkezés közben az ember hajlamos azt hinni, forog vele a világ, de arra azért még így sincs magyarázat, hogy egyes fiókok maguktól kicsússzanak, és bizonyos értéktárgyak a levegőbe emelkedjenek. Végül mégis úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok odabent. Legalább megtudom, mi a helyzet, és ha a küldetésünk végrehajtása valóban lehetetlennek tűnik, legföljebb majd kitalálunk valami mást.
A konyhai front sötétbe borult, és a zárak hamar megadták magukat. Végiglopakodtam a konyha visszhangos homályán, könnyedén csúsztatva a talpamat a fényesre csiszolt kövezeten. A mosás és főzés halvány illatfoszlányai keveredtek az edények nehéz fémszagával. Az emlékeim mélyén megmozdult valami; elvégre egy ehhez hasonló helyen nőttem föl. Vacsorakészítésnek nem látszott nyoma, vagyis Yeniya meg a lovagja nem szándékoznak idehaza vacsorázni. Kissé megkönnyebbültem, de továbbra sem értettem, mi folyik a háttérben. Hosszú napokon át figyeltük ezt a nőt, és a vak is láthatta, hogy olyan rendszeres életet él, mint az aldabreshi monszunesők. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt, amint elsuhantam a hosszú asztal mellett, és az ajtóhoz léptem. Kétségbeesetten kívántan, bárcsak Shiv még odakint várakozna, vagy még inkább itt lenne, idebent.
Fölosontam a lépcsőn az előkelő bútorzatú hallba. Még így, a homályban nézve is ízléstelenül cifrának tűnt mellette az a ház, ahol felnőttem. Yeniyá-nak, vagy talán a néhai férjének, kétségkívül ízlése is volt, nem csak pénze. A fal beugróiban ragyogó vázák álltak, a színes ablaküvegen át behatoló halvány fénysugarak alig érzékelhető derengésbe vonták a falakon lógó festményeket; egy-egy részlet kiemelkedett, életre kelt. Kicsiny ezüstkelyhekben tárolt szárított virágszirmoktól illatozott a levegő. Az egész berendezés magabiztosságot, szépséget és derűs nyugalmat sugallt. A vastag szőnyegek fölfogták léptem zaját, ahogy fölosontam az emeletre, ám amint fölérteni, már tudtam, hogy a ház úrnője örökre elveszítette ezeket az erényeket.
Bárki tette is vele mindezt, nem ismert irgalmat. Elegáns, festett körmű ujjait brutális alapossággal összetörték, hogy a csont is kilátszott itt-ott a bőr alól, elefántcsontszín szilánkjai fehérlettek a sötét húsban. Egykor tökéletes arcát most vér szennyezte, telt ajka csupa seb, talán ő maga harapta át kínjában. Szeme körül a drága festékbe árkot vájtak a könnyek. Fénylő, barna haját csomókban kitépték, és ami megmaradt belőle, az is vértől ragadt. Fehér nyakán a véraláfutások nem sötétedtek már tovább, amint a halál beállt, de még így is jól kivehető volt, hogy többször megszorították és ismét elengedték, talán, hogy magához térjen. Csuklója, bokája durva kezek nyomát viselte, és a zöld selyemruháját beszennyező vöröses és fehéres foltok ennél többről is árulkodtak. Vajon a megbecstelenítés előre megtervezett részét képezte megkínzásának, vagy csak kedvük kerekedett rá támadóinak? Már azt is láttam, hogyan szabadították meg végül szenvedéseitől: egyik szemén át tőrt döftek a koponyájába. Másik szeme azonban rám bámult véres üregéből, ragyogó kékjét eltompította a halál. Olyan volt mégis, mintha beszélne, kérdezne, mintha némán esedezne, hadd tudja meg legalább, miért kellett mindennek megtörténnie.
Mindkét kezemet a számra szorítottam, úgy próbáltam erőt venni magamon. A rúnáknak ilyetén fordulata teljesen váratlanul ért. Kényszerítenem kellett magamat, hogy egyenletesen lélegezzek. Tudtam, minél gyorsabban ki kell derítenem, amennyit csak lehetséges, azután minél gyorsabban el kell tűnnöm innen. Már nyúltam volna a tépett selyemért, hogy legalább szomorú mezítelenségét eltakarjam, de még idejében megálljt parancsoltam magamnak. Ha valóban mágusok állnak az őrség szolgálatában, ki tudja, talán arra is rá tudnak jönni, ki járt itt és miért. Jobb, ha nem nyúlok semmihez.
Erőlködve elfordítottam a tekintetemet a borzalmas holttestről, és szétnéztem a szobában. Úgy tűnt, valaha dolgozószobának használták, de a behatolók teljesen feldúlták. A padlón mindenütt széttépett, összetaposott véres pergamenlapok hevertek. Lábammal óvatosan odébb taszítottam az egyiket, és megpróbáltam kibetűzni, hálát adva az Erdők Népétől örökölt éjszakai látásomnak. Valamilyen üzleti jegyzőkönyv lehetett; még az én gyakorlatlan szememnek is feltűntek a részletes számítások és kalkulációk. Ismét a holttest felé pillantottam. Mindahhoz, amit tettek vele, idő kellett. Nem láttam nyomát, hogy a száját bekötötték vagy fölpeckelték volna, és maga a dulakodás is erős zajjal járhatott.
Hogyan lehetséges, hogy senki nem hallotta meg a sikoltozását? Hiszen Darni mindvégig itt volt a ház előtt. Az ablakhoz lépve jól láthattam az utcának azt a részét, ahonnan a házat figyeltük. Ha mindez aközben történt, miközben éppen a vacsorához öltözködött, akkor hát hol volt a szolgálólánya? Kétségbeesetten törtem a fejemet. Egyáltalán hogyan juthattak be a támadói?
Az egyik fal mellett jókora vasalt pénzszekrény állt; amennyire meg tudtam ítélni, pántok rögzítették a falhoz. Az ajtaja tárva-nyitva állt, de ha az életem múlik rajta sem tudtam volna megmondani, hogyan nyithatták ki. Sehol nem láttam kulcsokat. A pénzszekrényben további pergameneket láttam, meg néhány puha bőrzacskót, melyek fölkeltették az érdeklődésemet. Nem mondom, könnyű zsákmány lett volna, de éreztem, hogy valami nincs rendjén. Közelebbről is szemügyre vettem őket, a tőröm markolatával odébb taszítva egyiket a másiktól, majd homlokráncolva leereszkedtem a sarkamra.
A szekrényben nyilván rengeteg pénzt tartottak; néhány pénzérme becsúszott a papírok közé, de a többi nyomtalanul eltűnt. Az ékszerek bársonytokjai üresen ásítoztak, ám egy zacskónyi igen értékes csiszolatlan gyémánt érintetlenül maradt.
Egyre kevésbé értettem a dolgot. Ha ki akarnám rabolni valakinek a pénzszekrényét, igyekeznék minél gyorsabban elintézni: nem sok időt töltenék a házban, és még aznap este elkölteném a szerzett értéket, lehetőleg olyasmire, amit aztán ismét eladhatok. Mi értelme volna könnyen fölismerhető ékszereket rabolni, miközben ezeket az ideális zsákmánynak számító nyers gyémántokat itt hagyják? A nőt sokáig kínozhatták, ez pedig veszélyes egy ilyen forgalmas helyen... És egyáltalán mi szükség volt rá? Ha meg akartak tőle tudni valamit az üzletére vagy a vagyonára nézve, miért nem vitték magukkal az üzleti jegyzőkönyveket, meg azt a rengeteg papírt, amelyeket vigyázatlanul összetapostak. Ráadásul, ha az értesüléseim nem csalnak, Yeniya nem is számított igazán nagy halnak. Vajon milyen tudás lehetett a birtokában, amiért megérte kockáztatniuk ezt a véres bűntettet egy olyan városban, ahol az egyszerű zsebtolvajokat figyelmeztetés nélkül felkötik? Itt valami bűzlik!
Körülpillantottam a polcokon, azon tűnődve, van-e még értelme egyáltalán keresnem azt a nyakláncot. Fogadni mertem volna, hogy bárki is ölte meg Yeniyát, a nyakláncot régen elvitte magával... Hirtelen megborzongtam: lehet, hogy éppen ez volt a céljuk! Semmi bizonyítékom nem volt rá, ám az ösztöneim azt súgták, hogy jó nyomon járok. Az ördögbe is, a legjobb, ha minél előbb eltűnök innen!
Megint a polcokra néztem. Azt sem tudtam eldönteni, ebben a helyzetben okos dolog-e magammal vinnem valamit, hogy elrejtsük annál a bizonyos unokaöcsnél. Nem, azt hiszem bármilyen tökkelütött kapzsi gazember is, azt azért mégsem érdemli meg, hogy még jobban belerángassuk ebbe az ügybe. Egyébként sem hiszem, hogy lenne annyi hasznunk ebből a szörnyűségből, hogy megérné belekeverednünk.
Éppen az ajtó felé osontam, amikor hirtelen jéggé dermedtem, és a szívverésem is kihagyott egy pillanatra. Odalentről, a hallból félreismerhetetlen zajt hallottam. Igyekeztem megnyugtatni magam, hogy talán csak egy kóbor macska... Elképzelhető – de mi van, ha mégsem? A kezemre pillantottam: még mindig ködös volt és áttetsző. Csöndben átkoztam magam, amint rájöttem, hogy nem is figyeltem oda a harangütésekre. Fogalmam sem volt, vajon mennyi ideig tart még ki a varázslat.
Halkan előrelopóztam, és áthajoltam a lépcsőkorláton. A hall és a lépcsősor tintafekete sötétségbe olvadt, de egy késői utas lámpája halvány fénysávot vetett az ablakon át.
És ekkor megláttam, hogy árnyék suhan el a lépcsők alatt. Visszafojtott lélegzettel néztem, ahogy az árnyék emberi körvonalat ölt, és némán tovasurran a konyha felé. Zajtalanul lopakodtam előre, rémülten gondolva rá, nehogy leverjek egy vázát, vagy egyéb díszt. Ami nemrég még elegáns berendezésnek látszott, most nem volt más, mint értelmetlen felfordulás, mely a mozgásomat akadályozta. Megtorpantan, várva, hogy a vér dobolása megszűnjön a fülemben, és hallgatóztam, nem követnek-e. Tökéletes némaság vett körül, de ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Körülöttem minden ajtó csukva volt. Nem mertem kinyitni őket, hátha nyikorognak, noha ez kevéssé tűnt valószínűnek egy ilyen gondosan rendben tartott házban.
Kínos lassúsággal haladtam előre a fényezett padlón. Vajon melyik ajtó vezethet a hátsó lépcsőkhöz? Közelebb hajoltam az ajtórésekhez, és megkönnyebbültem, amikor végre huzat érintését éreztem az arcomon. Zajtalanul lenyomtam a kilincset, és hálát adtam Halcarionnak: az ajtó nyitva volt!
A pincébe vezető lejáratot találtam meg. Odabent még mélyebb sötétség honolt, orromig sem láttam, még különleges éjszakai látásom is cserbenhagyott. Tétova lábbal, fokról-fokra kapaszkodtam lefelé a lépcsőn; minduntalan arra kellett gondolnom, talán épp most kapja el egy kéz a bokámat. Muszáj volt kijutnom innét, mielőtt Shiv varázslata megszűnik! Hogy megtartsam az egyensúlyomat, jobb kezemet végigfuttattam a falat borító falemezeken, míg a ballal a tőrömet markoltam. Hirtelen egyenetlenséget éreztem a fában. Megtorpantan. Akkorka repedés volt, hogy a tőröm hegye éppen csak belefért volna, de amennyire meg tudtam állapítani, a padlótól a mennyezetig futott. Mikor a repedésen túl óvatosan megnyomtam a falemezt, engedett.
Fölsóhajtottam. Ez lehet a rejtekajtó a raktár felé. Ismerve az épület alaprajzát, éppen a várható helyen volt. Megfogadtam, hogy ha élve kijutok innen, egy évszakon át nem veszek rúnacsontot a kezembe, annyira kimerítettem a szerencsekeretemet.
Remegő ujjal végigtapogattam a falapot. Muszáj itt lenni valamiféle zárnak vagy retesznek... Sehol semmi. Az ördögbe is! Összedörzsöltem a kezemet, aztán ismét próbálkoztam. Végre észrevettem, hogy a falemez egy darabját odébb lehet tolni, és mögötte kicsiny üreg lapul. A lukban egy zár volt. Retesznek jobban örültem volna: kapkodva halásztam elő a zárnyitói készletemet. Úgy éreztem, szinte megfojt a néma sötétség.
Végre engedett a zár. Úgy surrantam ki, mint patkány az odvából, és rémülten, ámde nesztelenül visszazártam magam mögött a rejtekajtót. Amint egy kicsivel nagyobb biztonságban éreztem magam, megpróbáltam megállapítani, hová is kerültem. Fölöttem a mennyezet a sötétségbe veszett, ám ahogy erőltettem a szememet, világosabb árnyakat láttam magam körül, rendezett sorokban: állványok, polcok töltötték meg a helyiséget. Frissen festett kelme jellegzetes szagát éreztem, és ahogy kezemet előrenyújtva tapogatózni kezdtem, puha szövetbe ütközött az ujjam. Gyors léptekkel indultam a helyiség túlsó vége felé, ahol az ajtót sejtettem. Reméltem, hogy az üzlet előtt, az utcán nem őrködik senki; sem a város embere, sem Yeniyáé. Ezt persze nem ártott volna ellenőriznem, mielőtt belevágtam ebbe az egészbe, de most már késő. Ázott kutyaszag csapta meg az orromat. Megtorpantam, és magamban átkozódtam egy sort, míg rá nem jöttem, hogy csak a szőrmék és prémek polcai közé érkeztem. Megdörzsöltem a szemem, és pár pillanatig a sötétségbe meredtem, nem látom-e meg magam előtt egy ajtó körvonalát.
Hirtelen lépteket hallottam. Már éppen azt hittem, hogy csak képzelődtem, de a léptek ismét csosszantak, most már valamivel közelebbről. Acél pengését hallottam, mint ahogy a vasalt csizmasarok koppan a kőpadlón. Becsusszantam az egyik polc mögé, és benyúltam a fölhalmozott szőrmék közé, búvóhelyet keresve. Nem jó, ide nem férek be. Megpróbáltam a legközelebbi polcot, elég erős-e ahhoz, hogy fölmásszak rá. Talán. Ám amint fölléptem az első fokra, hirtelen szédülni kezdtem. Visszazökkentem a padlóra, és pislogtam párat, de csak rosszabb lett: most már határozottan úgy éreztem, hogy forog velem a világ. Olyan érzés volt, mintha magas lázam lenne. Botladozva elindultam, de nem tudtam tájékozódni, és azt sem voltam képes megmondani, egyáltalán merről jöttem. Vissza akartam lépni a polchoz, de a térdem megroggyant, és a kezem remegni kezdett. Szenem előtt táncoltak a prémekkel telirakott, hatalmas polcok árnyai, emelkedtek és süllyedtek, azzal fenyegetve, hogy rám dőlnek, míg csak úgy nem éreztem, hogy kiáltanom kell. A festék, bőr és szőrme szaga fojtogatta a torkom, úgy kapkodtam a levegőt, mint a fuldokló. Visszafordultam megint, és ahogy elengedtem a polcot, térdre estem: mintha mély szakadék támadt volna a lábam alatt. Izzadó tenyérrel kapaszkodtam a padló köveibe, mintha félő volna, hogy még tovább is zuhanhatok. Az az ordítás egyre szorongatta a torkomat, kitörni készülve, ám agyam egyetlen megmaradt józan szegletével pontosan tudtam, hogy csöndben kell maradnom. Erősen a nyelvembe haraptam; számat a vér sós íze töltötte meg. A váratlan fájdalom mintha kitisztította volna érzékeimet, és utolsó erőmet összeszedve sikerült behengerednem a legközelebbi polc alá.
Reszketve hasaltam a hideg kövön, a homlokom bizsergett. Próbáltam úrrá lenni fölbolydult idegeimen. Onnan, ahol lapultam, végigláttam a polcok alatt; valami mozdult a sötétségben. Egy pár fekete csizma volt az, amely némán lépdelt felém. Fegyver zörrent valahol mellettem: alig hallható nesz, ahogy fém csúszik a fémen. Olyan moccanatlanul feküdtem, akár egy kőszobor valamelyik kápolnában. Amint a lépések egyhangú nesze mind közelebb és közelebb ért, az agyam hirtelen kitisztult, és nézelődni kezdtem a sötétségben, hogy rájöjjek, merre is lehet az ajtó. A következő pillanatban észrevettem, hogy halovány fény árad valahonnan a közelemből. Kínos óvatossággal arrafelé fordítottam a fejemet, és valósággal kővé dermedtem a rémülettől. Nem messze tőlem lábnyomok világítottak a kőpadlón. Nem a mágia zöldeskék vagy borostyánszínű fénye volt ez, hanem afféle sápatag derengés, mint ahogy a telihold sejlik át a fellegeken. Ahogy tovább néztem őket, rájöttem, hogy nem mások ezek, mint a saját tulajdon lábnyomaim, amelyek egyenesen felém vezették üldözőmet. Hirtelenjében arra gondoltam, hogy lerántom a cipőmet, de ahogy homorítva szemügyre vettem, semmi rendkívülit nem láttam a talpán.
A lehető legkevesebb zajjal a polc túlsó vége felé vetődtem: a gyorsaság most többet ért, mint a zajtalan mozgás. Fölegyenesedtem, és vadul körülnéztem. A léptek néhány sornyival mögöttem hallatszottak, így hát az ellenkező irányba futottam, magamban átkozódva, amint a bűvös ezüst lábnyomok egyre követtek. Megtaláltam a hatalmas kétszárnyú ajtót, és megpróbáltam kinyitni. Izzadt kezemben meg-megcsúszott a tolvajszerszám. Hirtelen megláttam a kezemet: szilárd volt és jól kivehető. Rémülten jöttem rá, hogy immáron nyoma sincs Shiv varázslatának. Mögöttem a sötétségből már egészen közelről hallatszottak a léptek; idegeim, mint a felajzott íj húrja, pattanásig feszültek. Kínlódva fölemeltem a reteszt, és kirúgtam az ajtót. Inkább futok a karjába az odakint álló őrnek, mint hogy úgy végezzem, mint Yeniya!
Mögöttem kiáltás harsant, és tudtam, hogy az életemért futok. Az utcák némák voltak és sötétek, kongó lépteimet visszaverték a raktárak falai. Ha akarnék se tudnék elrejtőzni sehová. Futottam hát, igyekezvén a város szíve felé irányozni lépteimet. Hála Saedrinnek, a fejemet kitisztította egy kissé a hideg éjszakai levegő. Miért nincs itt egy őr, amikor kivételesen szükség lenne rá?!
Nem messze előttem keresztutca nyílt, és én tétovázva lelassítottam, nem tudván eldönteni, beforduljak-e. Ez a határozatlanság mentette meg az életemet. A sarok mögül feketébe öltözött férfi vágódott ki, kardjával éppen oda sújtva, ahol a fejemnek kellett volna lennie. Félreugrottam, és előrántottam a saját kardomat. Poldrion nevére! Hogy az ördögbe kerülhettek elém?!
A támadó előrelendült, és felém vágott a kardjával. Hárítottam a csapást, hogy a karom is belesajdult, s hátra kellett ugranom, hogy elkerüljem a folytatást. A tőrömet is elejtettem; kapkodva nyúltam az övemhez a másikért. Előnyömre szólt, hogy ennek a hegyét megmérgeztem, hátrányomra viszont, hogy ha használni akartam, közelebb kellett kerülnöm az ellenfelemhez. Saedrinnek hála, Darni gyakorolt velem egy kicsit a dalasori kalandunk után. Kardforgató-tudásom minden morzsájára szükségem volt ahhoz, hogy kimásszak a bajból.
Következő támadását a feje fölül indította ellenfelem, ha nem sikerül hárítanom, akkor bizonyosan széthasítja a koponyámat. Szerencsére hamar észrevettem, hogy a bal keze előrejelzi a csapásait; úgy gondoltam, hogy ebből előnyt kovácsolhatok. Acsarogva köröztünk egymás körül, és amint láttam, hogy ismét az iménti fej fölötti csapásra készül, előrelendültem, s mellvértje résén át a hóna alá vágtam a tőrömet. Rám kiáltott, de egy szavát sem értettem. Félreugrottam, hogy elkerüljem a riposztját. Ez az egy hátránya van a mérgeknek: amelyik elég biztonságos ahhoz, hogy magadnál hordd, általában nem hat valami gyorsan.
A következő támadása már nem volt korántsem olyan fürge, és észrevettem, hogy többször is megnyalja az ajkát. A méreg működésbe lépett. Láttam, hogy a reflexei cserbenhagyják, és amint gyöngült a figyelme, sikerült kirúgnom alóla a lábát. Miután elvágódott, egy kétségbeesett sújtással lecsaptam a fejét a kardommal. Feje a lendülettől továbbrepült, a sisak levált róla, szabaddá téve lenszőke haját. A holttest körül vértócsa sötétlett: úgy láttam, holnap reggel lesz munkája az őröknek...
Mögöttem kiáltás harsant. Három másik fickó rontott elő, az előbbihez hasonló vértezetben, és egyenesen felém tartottak. Félreugrottam, de megcsúsztam a vértócsában; átkozódva ütögettem a cipőm sarkát a földhöz. Egérutat nyerhettem volna, ám ekkor ismét meglódult velem a világ. Sokszor előfordult már velem, hogy azt álmodom, futni szeretnék, de a lábam nem engedelmeskedik. Mintha mellig erő vízben gázolnék. Haragosan megtorpantam, és kelletlenül szembefordulta támadóimmal. Ha már meg kell halnom, legalább ne hátulról szúrjanak le.
Utolértek. Egyikük teli szájjal vigyorgott, fogai megvillantak a holdfényben. Ettől dühbe gurultam, átkokat kiáltottam feléjük, és kardomat harciasan magam elé szegeztem. Tőrömön a méreg elbánhat még egyikükkel, ha sikerül elég mély sebet ejtenem. Elszántam magam rá, hogy magam elé küldök a halálba ezekből a gonosztevőkből annyit, amennyit csak bírok. A falnak vetettem a hátam, hogy ne tudjanak teljesen körbezárni, és átsuhant az agyamon, vajon mennyit számít föl ma éjjel Poldrion az átkelésért...
Ekkor azonban a mellékutcából is zajt hallottam.
– Hé, megálljatok! – harsant egy haragos hang. – Mit szólnátok a saját súlycsoportotokból való ellenfélhez? Van vér a pucátokban?!
Három férfi zúdult ki a sikátorból kivont karddal. Rongyosak voltak és piszkosak, a lábujjuk is kikandikált a cipőből. Íme, a megmentőim! Üldözőim egy pillanatra megzavarodtak, én pedig kihasználtam a helyzetet. A legközelebbinek a nyaka felé szúrtam, és ahogy kicsit hátrébbtántorodott, sikerült kitörnöm az ostromgyűrűből.
– Kell még segítség, kicsikém? – A felmentő sereg vezetője mellém lépett, és vigyorogva végigsimította mocskos szakállát. Nos, persze jobban örültem volna, ha egy lescari herceg sietett volna a segítségemre, de azért ez is megteszi. Különben sem voltam abban a helyzetben, hogy megjegyzéseket tegyek a mosakodási szokásaikra.
A szakállas fickó nem is várt válaszra, a három feketébe öltözött fickó pedig szinte azonnal támadásba lendült. Egyszerre mozdultak, mint a kiképzett és összeszokott katonák, és szinte egy akarattal támadtak. Az újonnan érkezettekről ezt nem lehetett elmondani, de velük született vadságuk kárpótolta őket mindezért. Olyan hevesen nyomultak előre kicsorbult kardjukkal, hogy üldözőim csakhamar meghátrálni kényszerültek. Találomra kiválasztottam közülük egyet, hogy ismét próbára tegyem a méreg hatását. Elég hosszú ideig föl kellett tartanom, mire végre elcsöndesedett, és szelíden összerogyott. Szája szélén vér csordult ki, és gördült le simára borotvált arcán.
Odébbrúgtam a holttestet, és csatlakoztam újdonsült cimboráimhoz. Most már túlerőben voltunk, és ellenfeleim nem tarthattak ki sokáig. Egyikük agyveleje nyúlós nyomokat hagyott a falon, ahogy egy kardcsapástól kettévált a koponyája. A másik valamivel szebb véget ért: amint tudatára ébredt, és hogy elveszett, a védelme annyira meggyöngült, hogy nem tudott hárítani egy torkára irányzott szúrást.
– Gyerünk! – kiáltotta oda a zilált szakállú férfi, meg sem várva, hogy az utolsó fekete ruhás is kilehelje a lelkét.
Végigszáguldottunk a mellékutcán, és az iméntihez hasonló szélesebb főútra jutottunk, amelyet boltok és raktárak szegélyeztek. Sikátorokon, kerülőutakon szaladtunk végig, míg végül egy csendes utcára érkeztünk, néhány koszos bérház közé. Lelassítottunk, tettetett közönnyel sétáltunk tovább.
– Attól tartok, fiúk, nem tudom eléggé megköszönni... – mondtam.
– Semmi baj, virágom! Úgy láttuk, elkelne egy kis segítség.
– Hát, az bizony rám fért! Egyébként mit csináltatok arrafelé?
– Ó, csak nézelődtünk! – Észrevettem, hogy a fickó gyanús oldalpillantásokat váltanak attól tartottam, hogy újonnan támadt barátságunk máris veszélybe került.
– Még szerencse, hogy éppen arra jártatok. – Az erszényemért nyúltam, azon tűnődve, mennyit is adjak nekik. A pokolba is, hiszen megtehették volna, hogy elviszik az egészet! Előkaptam a tőrömet, és levágtam vele az erszényt az övemről.
– Igyatok egyet a költségemre, és tegyetek meg nekem egy szívességet! Felejtsétek el, hogy valaha is láttatok.
A kusza szakállú rám hunyorgott.
– Senki nem várja el, hogy... – kezdte bizonytalanul.
– Ó, nagyon köszönjük! – vágott közbe az egyik cimborája.
Továbbsétáltunk, míg csak el nem haladtunk egy posztoló őr mellett. Szerencsére a sötétben nem látszott a vér a ruhánkon, nekem azonban a hideg szaladozott a hátamon. A következő utcasarkon egy biccentéssel elbúcsúztam megmentőimtől, és a lábamat a nyakamba kapva iszkoltam vissza a fogadóba. Átvágtam az istálló udvarán, és a vállamra kanyarítottan egy köpenyt, amelyet valami bolond a nyeregtáskáján hagyott. Szorosan magam köré csavartam, hogy elfedjen a vérfoltokat, és föllopóztam a hátsó lépcsőn. Megdöbbentem, hogy a szalon ajtaját zárva találom. Dühösen megráztam a kilincset.
– Engedjetek be! – suttogtam elkeseredetten.
Kulcs csörrent, és Darni szinte kirántotta a kezemből a kilincset. Úgy estem be, mint egy üldözött.
– Azt hiszem, leráztam őket, de lehet, hogy a nyomunkban vannak – lihegtem.
Darni megragadta a vállamat, és olyan erősen szorította, hogy a csontom is belesajdult.
– Hol van? – kiáltotta. – Találkoztál vele?
– Kivel? – ráztam meg a fejem értetlenül. – Figyelj ide, ez most fontos!
– Nem, inkább te figyelj ide! – úgy tűnt, Darnit csak egy lépés választja el a dührohamtól, én pedig úgy döntöttem, semmi kedvem végignézni, amint megteszi ezt a lépést. – Nem tudod, hová lett Geris?
– Geris? – Meglehetősen ostobán bámulhattam vissza rá. – Hiszen arról volt szó, hogy itt marad, és rúnát játszik azzal a nem-is-tudom-kicsodával, az unokaöccsel!
– Eltűnt – szólt közbe Shiv a túlsó sarokból.
Megfordultam, és megláttam a varázslót, amint ott térdel a két láda mellett, amelyeket oly sok mérföldön keresztül magunkkal cipeltünk, és amelyek most üresen hevertek a padlón.
– Eltűnt? – Tisztában voltam vele, hogy semmi értelme megismételni, amit már egyszer elmondtak, de valahogy olyan hihetetlennek tűnt.
– Ha hinni lehet a kocsmárosnak, egy kicsivel azelőtt ment el, hogy én visszaértem volna. – Darni arca rezzenetlen volt, mint a kő, és nagyjából olyan szürke is. – Magával vitte három évszaknyi munkánk eredményét. Állítólag egy csapat szőke hajú fickó társaságában távozott.
Rémülten bámultam rá, még a szám is tátva maradt. Aztán becsuktam, sarkon fordultam, és rohanni kezdtem. Kiszáguldottam a fogadóból, tudomást sem véve Darni dühödt ordításáról, sem a vendégek meglepett pillantásairól.
Mialatt a sötétbe borult utcákon futottam, azon kaptam magam, hogy felnőtt életem első valóban őszinte, szívből jövő imádságát mormolom. „Halcarion, kérlek, add, hogy ott legyen, kérlek, kérlek...” De meghallgat-e még a Holdbéli Leány, miután annyiszor éltem a kegyelmével ma este?
– Segíthetek, hölgyem? – lépett elém egy őr makulátlan egyenruhában, szemlátomást azzal a céllal, hogy elállja az utamat.
Szerencsére még idejében észrevettem a mellvért villanásából, kivel is van dolgom, és elrejtettem éppen csak előrántott tőrömet. A mögöttem álló izgalmak után elég lett volna, ha valaki csak tüsszent mellettem, és esetleg hátba szúrom.
– Bo... Bocsánat? Nem, nem, köszönöm. Csak éppen késésben vagyok, tudja.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem kérdezősködött tovább, biccentett, és utamra engedett.
Kényszerítettem magamat, hogy lassabban lépjek. Hiszen a ruhám még mindig véres, és ezt sehogyan sem tudnám megmagyarázni. A körülményeket tekintve úgy tűnt, hogy a gyilkosságot még nem fedezték föl; biztos voltam benne, hogy szemet szúrna a városszerte eluralkodó izgalom, futkosás és kiabálás. Ami azt illeti, valószínűleg nem sok hiányzik már hozzá, tekintve, hogy a kimenőre engedett szolgák hamarosan hazatérnek.
A mező, ahol a lóvásárt szokták tartani, meglepően népesnek látszott: a karámok tele voltak, pásztorok üldögéltek a tűz körül, ittak és daloltak tekintet nélkül arra a néhány társukra, aki aludni próbált. A Sasfészek ablakai messzire világítottak, ajtaján élénk ricsaj szűrődött ki. Átnyomakodtam a tömegen, azon igyekezve, nehogy a köpeny szárnyai szétnyíljanak rajtam.
Ide-oda pillantottam, megnézve magamnak minden magas termetű, hullámos barna hajú fickót. Hamar megtaláltam azt az egyet, akit kerestem; éppen Fehér Hollót játszott egy lókereskedővel. Egyenlő erőviszonyokon nyugvó, fordulatos játék lehetett, mert láttam, hogy emberek egész gyűrűje tolakszik körülöttük, el nem szalasztva egyelten lépésüket sem. Ahogy keresztülfurakodtam rajtuk, a férfi fölpillantott; barna szemében aranyló lángokat vetett a lámpafény. Most, hogy végre megleltem, csak álltam előtte némán, azt sem tudva, hol is kezdjem.
– A nagyanyánk, ugye? – szólalt meg hirtelen. – Megint rosszul van? Azonnal jövök!
Fölkelt az asztaltól, és kikísért az ivóból, fél karjával átfogva a vállamat. Mivel fél fejjel kimagaslott a tömegből, könnyedén kijutottunk.
– Mi történt? – kérdezte, amint megálltunk egy alkalmas helyen az istállók mellett, ahol senki sem tudott kihallgatni bennünket.
– Ugye, szőke hajú fickókat keresel? – kérdeztem. – Találtál már valami nyomot?
– Még nem – felelte egy kis gondolkodás után. – Miért kérdezed?
– Az egyik társam, akivel együtt utaztam, eltűnt, és van okom azt hinni, hogy ezek a szőkék vitték magukkal.
– A francba! – Önuralma megtört egy pillanatra, és őszinte dühöt láttam megcsillanni a szemében, amint a kardja markolatához kapott. – Szóval ki vagy te, és mit keresel ebben a városban?
– Egy varázslóval jöttem, meg az Ősmágus egy ügynökével, akik tormalin régiségeket keresnek Planir számára. Volt velünk egy tudós is Vanamból, bizonyos Geris. Ma este el kellett mennünk valahová, és amikor hazaértünk, Geris eltűnt, állítólag egy sereg szőke hajú férfi társaságában.
– Arra nem gondoltál, hogy magától ment el? És honnan veszed, hogy éppen ezeket a szőkéket keresem? – Éber tekintettel figyelt, arca nem árult el semmilyen érzelmet. Olyan férfi volt, akivel nem szívesen mérném össze a rúnáimat, ha ittam.
– Idefelé jövet, útközben megtámadott bennünket egy csapat szőke hajú katona, és miközben a dolgaimat intéztem ma este, üldözőbe vettek néhányan, akik nagyon hasonlítottak az előbbiekre. Nem hiszem, hogy ez a véletlen műve. Te is őket keresed, mégpedig fontos ügyben, ha képes voltál ilyen messze északra utazni miattuk.
– És mi volt az a bizonyos dolog, amit ma este intézned kellett?
Zavarba jöttem. Nem volt sok kedvem elárulni, hogy a varázslók fölbérelt tolvaja vagyok.
– Mit gondolsz, tudunk egymásnak segíteni? – kérdeztem habozva. – Nem szeretnélek beavatni a dologba, hacsak meg nem esküszöl, hogy hallgatni fogsz.
– Ez csak természetes – bólintott, és rövid fohászt mormolt Dastenninhez. Érdekes választás.
Amint befejeztem a történet elbeszélését nagy vonalakban, éppen akkor hangzott föl az éjfélt jelző öt harangütés. Társam körülnézett, és halkan szitkozódott egy sort. Körülöttünk a lókereskedők szétkotorták tábortüzük parazsát, a környező kocsmákból kifelé sorjáztak már a vendégek. Összerázkódtam: micsoda szerencsém volt, hogy még éppen itt értem!
– Ma este már nincs mit kezdenünk – simította végig habozva a haját. – Mit szólnál, ha holnap hajnalban találkoznánk?
Némán bólintottam, és sarkon fordultam, hogy távozzak. Fogalmam sem volt, mit kellene még tennem vagy mondanom: a megrázkódtatások adta hirtelen éberség gyorsan megfakult bennem, ólmos fáradtságnak adva helyet. Megbotlottam, és talán el is estem volna, ha el nem kapja a karomat.
– Jól vagy? – kérdezte.
Láttam, hogy összedörzsöli és megszagolja az ujját, fintorogva, amint fölismeri a vért.
– Nem az én vérem – mondtam fáradtan. – Csak valami disznóé, aki megkapta a magáét. Kimerült vagyok.
– Itt alhatsz, ha akarsz – felelte –, átadom az ágyamat.
Megráztam a fejemet.
– Nem lesz semmi baj. Darni fölforgatja érten a várost, ha nem megyek haza.
– Ő a varázsló?
– Nem, az ügynök. Egyébként jobb, ha vigyázol vele: nem nagyon szereti tudomásul venni más emberek ötleteit.
– Akarod, hogy hazakísérjelek?
– Nem, köszönöm. Tudok vigyázni magamra.
Bólintott, és visszafelé indult a Sasfészekbe. A válla fölött visszapillantott.
– Tényleg, hogy is hívnak? – kérdezte amúgy mellékesen.
Egy pillanatig meglepetten bámultam rá, ahogy rájöttem, hogy tulajdonképpen még be sem mutatkoztunk egymásnak.
– Livak... Livak vagyok.
– Én pedig Ryshad. – Bátorítóan rám kacsintott a szeme sarkából. – Akkor hát, viszlát reggel!
Hosszú lábának gyors lépteivel hamar átvágott a vásártéren, és eltűnt a szemem elől. Visszamentem a fogadóba. Most, hogy már éjfél is elmúlt, az őrség nyilván jobban érdeklődik, ki jár még az utcán, és mi dolga van odakint. Fejemre húztam a köpeny csuklyáját, és igyekeztem a falak árnyékában maradni. Lehet, hogy el kellett volna fogadnom Ryshad ajánlatát a hazakísérést illetően: egy pár soha nem olyan gyanús, mint egy magányos nő. Ekkor jutott csak eszembe, hogy nem is erősködött tovább, amikor visszautasítottam a segítségét. Azon gondolkodtam, mikor láttam utoljára olyan férfit, aki komolyan veszi, ha azt mondom, hogy tudok vigyázni magamra. Üdítő változatosság volt.
Darni már majdnem lerágta az ajtókilincset, mire visszaértem.
– Eszedbe ne jusson még egyszer így eltűnni! – kiáltott rám dühösen. – Egyébként hol a mennydörgős mennykőben voltál?
– Ismerek valakit, aki talán tud segíteni – feleltem minden különösebb magyarázat nélkül. – Reggel találkozom vele.
Otthagytam Darnit, és az asztalhoz mentem, ahol Shiv üldögélt búslakodva egy kupa bor társaságában.
Hirtelen eszembe jutott, hogy egészen eddig tökéletesen megfeledkeztem róla. Hiszen arról volt szó, hogy visszajuttat a fogdába!
– Ne aggódj – intett felém fáradtan. – Kinyitottam néhány cella zárját, meg a bejárati ajtót. Szép kis fölfordulást csináltam, úgyhogy nem hiszem, hogy pont te hiányoznál nekik.
– Nagyon köszönöm – rebegtem.
Mindazonáltal megjegyeztem, hogy ezentúl még figyelmesebben kell járnom-kelnem, noha én sem hiszem, hogy megjegyezték volna az arcomat.
– A franc egye meg az egészet! Inkább azt mondd meg, mi volt ez a titokzatoskodás! – ragadta meg Darni a vállamat.
Mostanra engem is már csak egyetlenegy aprócska lépés választott el attól, hogy elveszítsem a türelmemet. Leráztam magamról a kezét.
– Menj a fenébe, Darni. Kis híján megöltek ma éjjel, ez még eszedbe sem jutott? Vagy mit gondolsz, mitől vagyok ilyen véres? Még csak meg sem kérdezted, nem esett-e bajom, miközben helyettetek végeztem a piszkos munkát!
– És mikor kellett volna megkérdeznem? – tört ki Darni. – Éppen csak annyit akartam megtudni, nem láttad-e Gerist, te meg kirohantál innen, mint a macska, ha a farkára lépnek! Soha többet eszedbe se jusson ilyesmi, megértetted?!
– Ne parancsolgass itt nekem, Darni, nem vagyok a kutyád! Megértetted? Majdnem megöltek, és nincs kedvem megvárni, amíg még egyszer megpróbálják! Nem dolgozom többet se neked, se a nyomorult Ősmágusodnak!
– Fogjátok már be a szátokat! – kiáltotta Shiv. – Ezzel nem segítetek Gerisen!
Ahogy közénk ugrott, észrevettem, mennyire fáradt és elgyötört az arca. Dühöm egy pillanat alatt semmivé olvadt, már csak rémült voltam és a csontjaim legmélyéig elcsigázott. Beleittam a mágus kupájába, de a bor sem segített.
– A távollátást megpróbáltad? – kérdeztem jobb híján. – Nem tudnád megtalálni ezzel a módszerrel?
– Semmi nyom – rázta meg a fejét Shiv. – Már mindennel próbálkoztam, ami csak eszembe jutott. – Bárhogy igyekezett, hangjában rettegés és elkeseredettség érződött. – A legjobb lenne, ha aludnánk egy keveset, és majd napvilágnál meglátjuk, mit tehetünk.
Bólintottam és otthagytam őket, tudomást sem véve Darniról. A szobámba érve levetkőztem, csomóba rakva a padlón a vérfoltos ruhákat. Sietve ágyba bújtam, és összegömbölyödtem a takaró alatt. Szinte azonnal elaludtam. Mélységes elkeseredettséggel töltött el, ha eszembe jutott Geris eltűnte, Yeniya, a szőke fickók meg ez az egész rettenet. Úgy éreztem, elegem van mindenből. Még ahhoz is túl fáradt voltam, hogy sírjak.

 

 

HATODIK FEJEZET

Részletek Sieter D'Isellion Birodalmi Évkönyvéből

Feljegyzések Vakmerő Nemith uralkodásának
hetedik évéből

Ebben az évben Nemith, az utolsó ebből a vérvonalból, hozzálátott vakmerő tervének megvalósításához: hadjáratot vezetett Gidesta ellen. Az év rosszul kezdődött; ha a Téli Napforduló mindkét hold elfogytára esik, az mindig szerencsétlenséget jelez. Nemith ráadásul még gúnyt is űzött a Poldrionnak szánt engesztelő áldozatból, holott ez esztelenség ilyen rossz előjelek mellett, és nyilvánosan megszégyenítette azt a madárjóst, aki azért kereste föl, hogy megismertesse a jövendőjével. Ettől a ponttól kezdve még jobban megromlott az uralkodói udvar kapcsolata a papsággal.
A Napfordulóra rendezett hivatalos ünnepségeken szárnyra kélt a hír; hogy a következő Napéjegyenlőségkor Nemithet a „Vakmerő” előnévvel fogják beiktatni. Az uralkodónak már így is nem kis bosszúságára szolgált, hogy a nemesi házak idáig késlekedtek hivatalos beiktatásával. Palleras tábornokkal folytatott levelezése azt sugallja, hogy nem habozott volna katonai erőt bevetni egyik-másúk vérmesebb bírálójával szemben. Noha elég nehéz valódi hitelt adni ezeknek a szavaknak, ez megmagyarázná azt a mindeddig példa nélkül való döntését, miért szólította fegyverbe a hadseregét az előző év végén, noha az aratásnál és az őszi munkálatoknál komoly kiesést jelentett a földeken a sok dolgos kéz hiánya. Mondanunk sem kell, mennyire népszerűtlen volt ez a döntés a hadsereg körében: meglehetős nyugtalanságra adott okot a katonai táborokban, s ezt még csak tetézte a gyenge aratás és az elvégzetlen betakarítási munkák. Ezzel összefüggésben ismét emelkedett a kenyér ára a városokban, ez pedig lázongásra adott okot a városi szegények soraiban. A nemesi házak küldöttei többször is panaszt tettek az uralkodónál, Nemith azonban azzal fejezte ki megvetését, hogy a Sieur Den Rannion által írt leveleket asztalkendőként tétette föl az egyik udvari lakomán. Ettől kezdve a Nagygyűlésben részt vevő hercegek visszautasítottak mindennemű, a palotába szóló meghívást, Nemith azonban még ezt a fenyegetést sem vette komolyan.
A Napéjegyenlőség idejére a hadba szólított katonák köréten már komoly éhínség dúlt, és a lázadás réme fenyegetett. Nemith háborús okot keresgélt, remélve, hogy egy nagyobb hadjárat nemcsak zsákmányt jelent a kotonáknak, de egyben el is távolítja őket a Birodalom veszélyesebb területeiről. Minthogy Caladhria és Dalasor már behódolt, csapatait észak felé küldte, a Dalas folyón túlra. Feleségéhez írott leveleiben többször is említés esik távoli vidékekről, ahol a folyók nyers aranyat sodornak, a sziklákat ezüsttelér szövi át, a barlangok ércet rejtenek. Ezek a dajkamesék nyilván komoly ösztönzést jelentettek számára. Ahogy a Birodalmi Számvevőszék feljegyzései mutatják, ezen a ponton már szinte pénzügyi összeomlás fenyegette, és két teljes évszak óta a nemesi házak hercegei is megtagadták, hogy tovább hitelezzenek neki. A Napéjegyenlőség alkalmából tartott birodalmi gyűlésen csakugyan fölruházták őt a „Vakmerő” előnévvel; ez a sértés annál is nagyobb keserűséget okozott neki, mivel immár képtelen volt megtorolni.
A Gidesta ellen indított hadjárat szerencsétlenül kezdődött. A Hegyek Népe hamar elindult téli szállásáról, a Sárkánygerinc vidékéről, villámgyorsan nyomult előre a völgyekben, és visszaverte a kezdeti támadásokat. Ráadásul igen hamar kiderült, hogy a Hegyek fai erős számbeli fölényben vonnak. Rettenthetetlen vitézeikkel nem vehették föl a harcot Nemith parasztokból toborzott, botcsinálta katonái. Minthogy Nemith elvadította magától mind a papságot, mind a nemességet, nem akadt már, aki seregeinek élére álljon, így azok magukra hagyatva kóboroltak fönn, a messzi északon. Híjával voltak nemcsak a tapasztalt vezetésnek, de a megfelelő hírszerzésnek, hírközlésnek és bármiféle utánpótlásnak. Ahogy a veszteségek növekedtek, ezt még a szökések mind nagyobb száma is tetézte. Hiába rendelt el Nemith egyre szigorúbb fegyelmi intézkedéseket, ahogy lenni szokott, ez csak tovább élezte a helyzetet. A birodalmi hercegek megtagadták további újoncok állítását, és nyíltan vállalták a katonaszökevények rejtegetését birtokaikon. Lehetetlen eldönteni, vajon Nemith meg tudta volna-e menteni még a hatalmát, ha ekkor visszavonul a Dalastól délre fekvő területekre. Talán igen, de az Ensaiminban és Caladhriában történt események hamar eldöntötték ezt a vitát.

 

 

Inglis

Őszutó 11. napjának reggele

Jóval elmúlt már hajnal, amikor fölébredtem másnap. Egy röpke pillanatig csak feküdtem ott, és élveztem az ágy puha melegét, a békét és nyugalmat, amely körülölelt. Hirtelen hiányozni kezdett Geris testének megszokott melege, és a következő pillanatban rám szakadtak az elmúlt nap vérfagyasztó emlékei.
– Livak! – hangzott föl Shiv suttogása az ajtón túlról, még éppen megakadályozva, hogy sírva fakadjak.
– Gyere be! – feleltem. – Már fölébredtem! – Igyekeztem kidörzsölni az álmot a szememből.
Shiv belépett, kezében gőzölgő korsóval, amelyet a mosdóállványra helyezett.
Éppen csak a lábamat dugtam ki a paplan alól, és gyorsan magamra húztam az utolsó tiszta ingemet. Nem a szemérem vezetett; jól benne jártunk már az Őszutóban, és a reggelek kezdtek meglehetősen fagyosak lenni. Nos, attól legalább nem kellett tartanom, hogy Shivvalan tisztességtelen ajánlatot tenne, ugyebár.
Shiv kinyitotta a zsalugátereket. Homlokráncolva szemügyre vettem.
– Eléggé nyúzottnak látszol – állapítottam meg. – Azt mondtad, jobb lesz, ha alszunk egy keveset; nos, nem úgy festesz, mint aki megfogadta a saját tanácsát!
– Eszembe jutott még néhány dolog, amit kipróbálhatnék – ismerte be szégyenlősen.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megint kimerítsd az erődet – néztem rá komolyan. – Drianon nevére, pont, mintha az anyámat hallanám, Shiv! Légy szíves, ne kényszeríts ilyesmire!
Shiv szája szélén mosoly bujkált.
– Egyébként itt egy fickó, aki téged keres. Azt mondja, Ryshadnak hívják, és hogy te tudni fogod, mi járatban van.
Kipattantam az ágyból, és kapkodva öltözni kezdtem.
– Hol van? – kérdeztem, miközben már a csizmámat húztam.
– A szalonban. Darni gondoskodott némi reggeliről.
Szegény konyhalányok, bizonyára meggyúlt vele a bajuk. Amint beléptem a szalonba, Darni éppen kenyeret és húst tömött a szájába, mint aki képtelen bármi másra figyelni, és tudomást sem vett Ryshad jelenlétéről. Ryshad egy korsó gyenge sör mellett üldögélt, és nem zavartatta magát az asztal túlvége felől érkező ellenséges pillantásoktól.
– Ryshad – szólítottam meg –, köszönöm, hogy eljöttél!
Végigtekintettem a fölkínált étkeken: hús, kenyér, némi maradék tegnap estéről. Nem éppen fejedelmi lakoma; Darni látványa egyébként is meggyőzött, inkább mondjak le róla. Egy tálkában gyümölcspudingot láttam, azt magamhoz vettem, és töltöttem egy serleg erősen fölvizezett bort.
– Nos, mi közöd neked ehhez az egészhez? – pillantott föl a tányérjából Darni kihívó tekintettel.
– Néhány szőke hajú illetőt keresek – felelte Ryshad. – Megtámadták a patrónusom egyik rokonát. Pár nappal ezelőtt akadtam össze Livakkal, és megosztottuk egymással egy-két értesülésünket. Azt mondja, hogy foglyul ejtették az egyik utastársatokat.
– Tormalinból jöttél? – kérdezte Shiv. Úgy tűnt, ez a kérdés legalább annyira foglalkoztatja, mint engem.
– Onnan. Egész pontosan Zyoutesselából. Messire D'Olbriot hűbérese vagyok.
Benyúlt az inge alá, és előhúzott egy hegycsúcsot ábrázoló bronzmedált.
– Ez pontosan mit jelent? – érdeklődött Shiv.
– A kardom az övé – felelte Ryshad. – Ő rendelkezik velem.
D'Olbriot. Sosem hallottam még ezt a nevet, de a hangzása ősi vért sejttetett, és ha egyszer hűbéresei vannak, nyilván nagyobb halnak számít a helyi politikai élet állóvizében.
– Ismered? – fordult Darnihoz Shiv.
– Hallottam már róla – mordult föl Darni –, és azt is tudom, hogy aki jogosulatlanul viseli a hűbéri medált, annak kötél jár. – Mindazonáltal hadakozó kedve mintha léssé szelídült volna, és érdeklődéssel méregette az újonnan érkezett férfit. – Messire D'Olbriot három emberöltővel régebbre tudja visszavezetni a családfáját, mint maga az uralkodó, és ezt, ha teheti, nem mulasztja el tudtára is adni.
– Mi történt azzal a bizonyos rokonnal? – kérdeztem, miközben töltöttem magamnak még egy kis vizet.
– Messire D'Olbriot unokaöccse az illető. Éppen hazafelé tartott egy fogadásról, amikor megtámadták, összeverték, és sorsára hagyták. Egyik szemére megvakult, és a fél karja megbénult. Ráadásul az agyával is történt valami, mert alig képes többre, mint a gagyogó gyerekek. – Ryshad elkeseredett haragja kiérződött még ezekből a fegyelmezett szavakból is, és jobbjával önkéntelenül megtapintotta köpenyén át a kardja markolatát.
– Miért tették ezt vele?
– Nehéz megmondani. Egyszerű rablótámadásnak látszik, de nem vittek el mást, mint a gyűrűjét, amely régi családi örökség volt ugyan, de korántsem a legértékesebb holmija.
Shiv és Darni sokat mondó pillantásokat váltottak, amelyek Ryshadnak is feltűntek.
– A patrónusom bosszút szeretne állni az unokaöccséért, ezenfelül vissza akarja kapni a család jogos tulajdonát. Ha olyan területen kapom el őket, ahol megbízható igazságszolgáltatás működik, azonnal föl kell adnom őket. Ha pedig nem, fölhatalmazásom van megölni mindannyiukat.
Úgy látom, jobb nem ujjat húzni ezekkel a tormalin hercegekkel.
– Egyedül akarsz elbánni velük? – Lehet, hogy Darni megpróbálta elkerülni a gúnyos hangvételt, de nem nagyon sikerült neki.
– Van egy társam, akivel együtt harcolok. Ketten igencsak eredményesek vagyunk – felelte magabiztosan Ryshad. – Ezen felül, ha kell, helyben is szoktunk segítséget bérelni.
– Meg tudnád mondani, nagyjából mikor készülhetett a szóban forgó gyűrű? – kérdezte Shiv.
– Tengerész Nemith idejében – vetett felém egy oldalpillantást Ryshad. – Úgy látszik, nem vagytok egyedül a régiséggyűjtő szenvedélyetekkel.
Shiv egy kézmozdulattal elnémította Darni kitörni készülő megjegyzését.
– Fölteszem, Livak elárulta neked, hogy Planirnak dolgozunk – fordult vissza Ryshadhoz.
Ryshad bólintott. Ezután kényelmetlen csönd következett, mialatt minden jelenlévő azon töprengett, mit is mondjon. Végül én törtem meg a hallgatást, az asztalra dobva a kiürült serleget.
– Nos, miután így megbeszéltük, hogy mindannyian rendkívül jelentős megbízóknak dolgozunk, most ideje lenne ennek megfelelően cselekednünk. Kinek van ötlete, hogyan találhatnánk meg Gerist? Ryshad, mit tudsz ezekről a gonosztevőkről?
A megszólított összevonta a szemöldökét, és egyik kezével végigsimított borotválatlan állán.
– Őszintén szólva nem sokat sikerült kiderítenem róluk. Idegenek; úgy értem, valóban azok, vagyis nem a Régi Birodalom egyik utódállamából származnak.
– Talán Solurából? – kérdezte Darni kételkedő hangon.
Ryshad megrázta a fejét.
– Elég jól ismerem Solurát. Ezek a fickók semmi hasonlóságot nem mutatnak az ottaniakkal. Amennyire tudom, nem is beszélik a Solurában használt nyelvet, sem a hajdani provinciák bármelyik nyelvjárását, sőt, még a tormalint sem.
Ez rendkívül furcsán hangzott. Mindenki, akit ismerek, beszél tormalinul, no persze az anyanyelvén kívül. Egyszerűen muszáj, e nélkül nem lehet boldogulni sem az üzleti életben, sem az utakon.
– Akkor hogyan képesek megérttetni magukat? – Shivet, úgy tűnt, jobban foglalkoztatja ez a kérdés, mint amennyi jelentőséget én tulajdonítottam neki.
– Nem törődnek ilyesmivel. Végigkövettem a nyomukat keresztül a partvidéken, és nem találkoztam emberrel, aki közelebbi kapcsolatba keveredett volna velük. Legalábbis élő emberrel nem... Éppen csak megjelennek valahol, lecsapnak, és még aznap éjjel köddé is válnak.
– Mit keresnek itt? – kérdeztem, bár úgy éreztem, már tudom is a választ.
– Főként tormalin régiségeket – hangzott a felelet, ahogy vártam. – Még csak meg sem próbálják leplezni a dolgot. Ha elkapnak valakit, megkínozzák vagy félholtra verik, aztán pedig nem vesznek el tőle mást, mint holmi ócska nyakláncot, régi kardot, örökölt ezüstöt, ilyesféle holmikat. Érthetetlen az egész, mivel azért a néhány holmiért, amelyeket magukkal visznek, nem lenne szükség ilyen mérvű kegyetlenkedésre. Ha pedig végre úgy érezzük, hogy a nyomukban vagyunk, hirtelen úgy eltűnnek, mint füst a szélben.
– Mi van még a számlájukon? – Úgy láttam, Darni ellenségessége lassan semmivé foszlik, ahogy a szakmai érdeklődés előtérbe kerül.
– Lehet, hogy ti jobban meg tudjátok fejteni, mint én – dőlt hátra Ryshad a székén. – Megtámadtak néhány templomot, és megölték a papokat.
Értetlen arcunk láttán kissé csalódott képet vágott.
– Hogyan voltál képes idáig követni őket, ha egyszer azt mondod, hogy – Világosan követhető vonalon mozogtak a partvidék mentén, és mindig csak a nagyobb városokban csaptak le. Bremilayne után nem nagyon volt más választásuk, mint Inglis. Azt gondoltuk, most az egyszer sikerül megelőznünk őket. Fél évszakja várjuk őket itt, most pedig egyszerre csak előtűnnek a semmiből, és magukkal viszik a tudósotokat! – A düh némi csalódottsággal keveredett Ryshad hangjában.
– Ez még koránt sem minden – szóltam közbe. – Azt hiszem, ideje elmondanom a Yeniyánál történteket. Kegyetlen nagy kutyaszorítóban vagyunk, ha az őröknek eszükbe jut a körmünkre nézni...
Azzal nekiláttam, hogy elmeséljem hajmeresztő kalandomat. Olyan reszketés fogott el még az emlékétől is, hogy gyomromban megkeseredett a könnyű reggeli.
– Vajon csak véletlen volt, vagy előre tudták, hogy odamész? – tűnődött Ryshad.
Darni olyan arcot vágott, mintha neki is fölfordult volna a gyomra.
– Éppenséggel kiszedhették Gerisből is – mormolta.
– Nem – ráztam meg a fejemet hevesen –, egészen biztos, hogy amikor utoljára láttuk Gerist, Yeniya már halott volt. – Képtelen voltam elfogadni a gondolatot, hogy Geris olyan kezekbe kerülhetett, amelyek az általam látott szörnyűségekre képesek.
– Mesélj még egy kicsit arról a szédülésről – nézett föl Shiv néhány pergamenlap közül.
Még egyszer előadtam a történteket.
– Mit gondolsz, mágia volt? – kérdeztem kételkedve.
– Nem ismerek varázslatot, amely ilyen hatással bírna – jelentette ki Shiv.
A pergamenre vetett még néhány sort, azután viaszt csöppentett rá, és lepecsételte a gyűrűjével.
– El kell intéznem valamit – mondta, és kiment.
– Nem vagy valami gyakorlott harcos, igaz? – nézett rám Darni. – Emlékezz csak a Köd Népének földvárára! Még órákkal később is nyomorult állapotban voltál. Biztos vagy benne, hogy nem csak a félelem meg az idegkimerültség játszott veled?
Vigyázott rá, hogy mindezt semleges és tárgyilagos hangon említse.
– Ha valaki, hát én igazán hozzászoktam, hogy sötét házakba osonjak ki-be! – ellenkeztem. – Nem ijedek meg a saját árnyékomtól, és jobb, ha tudod, hogy apai örökségemnek köszönhetően elég jól látok a sötétben. Az igaz, hogy rettenetesen megrémültem, de ettől csak éberebb lettem.
Feszült csend következett, mialatt mindannyian a körmünket nézegettük. Komolyan fölmerült bennem, hogy kiszállok a játszmából, és visszamegyek Ensairninba. Igaz, hogy elszalasztottam a téli vásárt Colban, de megkereshetem Halice-t, hátha rendbe jött már annyira, hogy útra keljen velem, és együtt átmehetünk Relshazba, ahol Charoleia tölti a telet. Fölsóhajtottam. Nem mehetek el anélkül, hogy megtudjam, mi történt Gerisszel; ennyivel legalább tartozom neki. Hirtelen méregbe gurultam, amiért engedte, hogy ilyen ostoba módon fogságba ejtsék. No igen, így jár, aki kezdőkkel próbálkozik. Hamar elhessegettem magamtól ezt az ide nem illő gondolatot.
– Kapcsolatba kell lépnem Planirral – toppant be Shiv az ajtón. – Tájékoztatnom kell arról, ami történt, és további iránymutatást kell kérnem.
– Erre semmi szükség – ellenkezett Darni. – Lehet, hogy Geris estére előkerül. Akik elvitték, biztosan hagytak maguk után valami nyomot.
– Nyárelő óta üldözöm őket – vetette közbe higgadtan Ryshad. – Még soha nem hagytak semmiféle nyomot.
– Geris nem teljesen hülye – morogta Darni. – Magától is kiszabadulhat.
– Ha még képes rá – feleltem. – A kocsmáros azt mondta, neki úgy tűnt, mintha önként ment volna el azokkal a fickókkal. Nem tudjátok, beszélt valakivel?
– Nem. De mi köze ennek az egészhez?
– Ugyan, Darni, gondolkozz már egy kicsit! – próbáltam barátságos hangot megütni, de nem nagyon sikerült. – Mikor ment Geris legutóbb bárhová, vagy csinált bármit anélkül, hogy folyamatosan beszélt volna közben? Nem hiszem, hogy önként tartott volna velük, ez pedig ismét mágiát jelent.
– Iránymutatásra van szükségünk, és tájékoztatnunk kell a Tanácsot – erősködött Shiv.
– Minek? Magunk is meg tudjuk oldani! – Darni arcszíne egy leheletnyit sötétebbé vált.
– Szerintem Livaknak igaza van, ami Gerist illeti. Mágiáról van szó, ez pedig azt jelenti, hogy az ügy az én hatáskörömbe tartozik! – csattant föl Shiv szokatlan élességgel. Kiviharzott, és bevágta maga mögött az ajtót.
Mivel semmi kedvem nem volt hozzá, hogy Darni haragjának újabb célpontjává váljak, én is felálltam.
– Pénzre van szükségem, Darni.
– Aztán minek? – Darnit szemlátomást összezavarta ez a hirtelen témaváltás.
– A ruhám merő egy vér, és eszemben sincs odaadni a mosónőnek, aki nyilván visítva szaladna az őrséghez. Még egy ilyen összecsapás, és itt maradok egy szál ingben!
Darni elővette az erszényét, és az asztalra vágott egy maréknyi fémpénzt, magában mormolva valamit a nőkről meg az új ruhákról.
Besöpörtem az érméket, és Ryshadra mosolyogtam.
– Eljössz velem vásárolni? – kérdeztem évődve.
A korai időpont ellenére már jártak az utcákon. Jobb híján hosszú szoknyát viseltem alsószoknyával, így nem keltettem feltűnést a piacra igyekvő asszonyok között. Jellegtelen háziszőttesbe öltözve Ryshad is olyan volt, mint akármelyik helybéli.
– Mit gondolsz, hol találunk olyasvalakit, akinek használható értesülései vannak? – suttogtam.
– Először is, nézzünk szét, nem látunk-e falragaszokat. – Úgy tűnt, Ryshadot is ugyanez a gondolat foglalkoztatja.
A nyomdászcéh épületének főfalán lógó keretek jókora tömeget vonzottak. Amint közelebb kerültünk, már azt is láthattam, mi kelthette föl ennyire az érdeklődésüket. Yeniya meggyilkolása óriási port vert föl; ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen egyik udvarlója magas rangot viselt a nyomdászcéhben. A hirdetmény szerint Yeniyát megerőszakolták, majd megfojtották. Vajon a falragasz készítője nem volt elég jól értesült, vagy az őrség szándékosan torzította el a valóságot, hogy könnyebb legyen kézre keríteniük a tettest?
Ryshad rámutatott egy apróbb betűkkel írt hírre. Az őrség hajlandó lett volna komoly pénzt fizetni bárkinek, aki szobát adott ki néhány embernek, akik valószínűleg testvérek voltak, és mindannyian szőke hajat és szakállt viseltek. Engem azonban sokkal jobban aggasztott egy másik hír, amely szerint négy gyanús alakot láttak a gyilkosság helyszíntől nem messze, akik a ruhájuk alapján koldusok vagy csavargók lehettek, egyikük pedig vékony testalkatú volt, és vöröses hajú. Csak remélni mertem, lovagias megmentőimnek lesz annyi eszük, hogy tartsák a szájukat. Ha van egy kis szerencsém, mostanra merevrészegre itták magukat abból a pénzből, amit adtam nekik, és nincsenek abban az állapotban, hogy beszélgetésbe bocsátkozhassanak bárkivel. Mindenesetre, jobb lesz, ha néhány napig a fenekemen maradok.
Továbbsétáltunk, és egy kelmeárus boltjában Ryshad vett nekem egy kendőt.
– Vajon ki írja azokat a falragaszokat, és honnét veszi az értesüléseit? – tűnődtem, miközben gondosan betömködtem a hajamat a kendő alá. Nemcsak eltakart, hanem jóleső meleget is adott. – Mi lenne, ha fölkeresnénk, és alkut ajánlanánk neki? – Gondolod, hogy tudhat bármi többet is, mint amennyit leírt? Elvégre a céhek irányítják a várost és az őrséget egyaránt. – Ryshad szeme ide-oda járt a körülöttünk tülekedőkön. – Nem szeretném kiszolgáltatni magunkat.
– A legjobb lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket.
Megigazítottam a szoknyámat, és a következő lépessel belevetetteik magunkat a vásárolgatás örömeibe. Már csaknem elkezdtem felszabadultan jól érezni magamat, amikor elhaladtunk egy bódé előtt, ahol apró csészékben gyümölcsteát árultak. Gyűlöltem arra gondolni, mi történhetett Gerisszel. Igyekeztem az előttünk álló feladatra összpontosítani.
– Mit szólnál például ehhez? – tartottam Ryshad orra elé az ötödik szoknyát.
– Csodálatosan állna neked, kedvesem. Ha tetszik, vedd meg – kacsintott rám a szeme sarkából.
– Nem is tudom, lehet, hogy inkább azt a zöldet...
– Tessék? – pillantott föl Ryshad látszólag céltalan nézelődéséből.
– Hiszen te nem is figyelsz rám! – panaszkodtam.
A kelmeárus diszkréten kiterített elém még vagy három ruhadarabot. Ryshad arcát látva majdnem kirobbant belőlem a nevetés.
– Szomjas vagyok – mentegetőzött. – Vedd meg mind a kettőt, meg azt a selyemizét is, aztán menjünk!
A kelmeárus csak úgy duzzadt az elégedettségtől, amin nem is lehet csodálkozni, tekintve, hogy mennyibe kerül a selyem itt, északon. Ami azt illeti, én is hasonlóképpen éreztem magam. Ryshad fizetett, és kisétáltunk az újabb csomaggal.
– Nos? – kérdeztem vidáman.
– Kellene neked egy nadrág is, de azt magam veszem meg.
– És én mit csináljak addig?
– Ülj le, igyál egy kupa bort, és nézd azt a muzsikust.
Ryshad elkísért egy kellemes vendéglőig, ahol leültem az egyik külső asztalnál, lustán élvezve a gyenge napfényt és a még gyengébb bort. Mialatt a csomagjaimat rendezgettem, szemmel tartottam a lantost, aki lassú ütemű lescari táncdalt játszott. A járókelők pénzdarabokat dobáltak neki, észrevettem azonban, hogy egy csapat koldus is ott ácsorog körülötte. A muzsikus mindannyiuknak kiosztott egy marékkal a kapott pénzből. Vajon csak barátságos együttműködésről van szó az utca csavargói között? Ahonnan én származom, az ilyesmi éppen olyan lehetetlen, mint hogy a tyúknak szemfoga nőjön.
Kisvártatva megjelent egy őr, hogy elzavarja a tiltakozó muzsikust. Érdeklődve figyeltem, ahogy ott állnak egymással szemközt, és vadul érvelnek. Furcsa. Ilyet sem láttam még, hogy egy őr vitába bocsátkozzon egy közönséges csavargóval. Ráadásul a lantos nem is volt útjában senkinek, sőt, egészen jól játszott, és már azon kezdtem tűnődni, vajon miért nem ajánlanak neki munkát valamelyik közeli kocsmában. Az őr lökdösni kezdte a fickót, és eltűntek a szobor mögött. Nem láttam, hogy átadtak volna bármit egymásnak, de le mertem volna fogadni Darni legjobb kardjába, hogy valami gazdát cserélt közöttük. A muzsikus átvágott a téren, én pedig bosszúsan pillantottam körül, nem látom-e valahol Ryshadot; úgy éreztem, ráakadtam valamire, és nem akartam szem elől veszíteni.
Megkönnyebbülten sóhajtottam föl, amint Ryshad visszaérkezett. Mielőtt még odaért volna hozzám, eléje szaladtam.
– Alighanem igazad van, és a lantos tényleg együttműködik az őrséggel – suttogtam izgatottan. – Mi lenne, ha követnénk?
Gyorsan körülnéztem, látom-e még egyáltalán a fickót.
– Egyelőre nem követjük – felelte Ryshad. – Nem akarom, hogy az őrségnek feltűnjön az érdeklődésünk. Ha akarjuk, megtalálhatjuk később is ugyanitt vagy máshol. – Azzal karon fogott, és az ellenkező irányba vezetett. – Ha jól sejtem, egyébként is most indulnak vadászatra. Begyűjtik az utcákról a koldusokat és csavargókat, egyiket-másikat jól elagyabugyálják, de van, aki feltűnően kevéssel megússza, és igen hamar az útjára engedik...
Vagyis jobban tesszük, ha hagyjuk, hogy zenész barátunk kiszaglásszon az őrség számára, amennyit csak tud, mielőtt kérdőre vonjuk – bólintottam. – Baráti alkut kínálhatnánk neki: kap egy marék aranyat, és tartja a száját az őrség előtt, vagy kap egy tőrt a hátába valamelyik sötétebb mellékutcában.
– Méltányos ajánlat – mosolyodott el Ryshad. – Vigyük haza ezeket a csomagokat, azután megkeresem a társamat, Aitent. Jobb, ha elmondom neki, ami történt.
Ahogy visszaértünk a fogadóba, bepillantottunk a szalonba. Shiv mély beszélgetésbe merült egy ideges fiatalemberrel, aki feltűnően rikító ruhát viselt.
– És ki foglalkozik még nyomkövető mágiával? – kérdezte éppen tőle.
– Senki – felelte a boldogtalan ifjú. – Végigkérdeztem mindenkit, aki csak eszembe jutott, de senki nincs otthon az ilyesmiben. Még csak azt sem tudnám megmondani, hogyan is kellene hozzákezdeni. Azt hiszem, talán...
– Nem baj – vágta rá Shiv, és hozzánk fordult. – Mi újság?
– Egyelőre semmi – ráztam meg a fejemet. – Bocsánat. Majd később még visszajövünk. Hol van Darni?
– Dolga volt. – Shiv arckifejezéséről köteteket lehetett volna írni.
– Találtál valamit? – intettem a fiatalember felé.
– Úgy tűnik, az őrség kérdőre vonta a varázslókat – sóhajtott Shiv. – Meggyőződésük, hogy mágia végzett Yeniyával, vagy legalábbis szerepe volt az ügyben. Nem merek feltűnést kelteni azzal, hogy kérdezősködöm. Még eszébe jut valakinek, hogy azzal mentse az irháját, hogy a nyakamra küldi az őröket.
– Viszlát! – biccentettem, és magukra hagytuk őket.
Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, Ryshadhoz fordultam.
– Nos, hogyan tovább?
– A medvebarlanghoz – mért végig kételkedve. – Mondd csak, nem tudnál valahogy kevésbé becsületes külsőt ölteni?
Kiengedtem a hajamat, leeresztettem a kendőmet a vállamra, és meglazítottam az ingem nyakát.
– Így jó lesz? – néztem rá várakozással.
– Nagyszerű – vigyorgott.
Eltartott egy ideig, amíg megtaláltuk a cimboráját a vérszomjas tömegben, akik mind a vadállatviadalra voltak kíváncsiak. Belefáradtam már, hogy elkapkodjam a fenekemet a csipkedésre hajlamos ujjak elöl, amikor Ryshad végre odaintett valakinek a körülöttünk tolongó embergyűrűből, és a kijárat felé mutatott. A vérszag és a szerencsétlen állatok halálrikoltásai Yeniyát idézték az emlékezetembe. Mindig is utáltam az állatviadalokat.
– Ryshad! De rég láttalak!
– Livak, ez itt Aiten.
Aiten középmagas férfi volt, átlagos termettel, megjegyezhetetlen barna hajjal és szemmel; olyasfajta fickó, akin az ember szeme minduntalan átsiklik, ha keres valakit. Bizonytalanul méregetett, így hát félig leeresztett szempillám mögül olyan kihívó pillantást vetettem rá, amilyen csak telt tőlem.
– Ne hagyd, hogy az orrodnál fogva vezessenek, Aiten! – nevetett Ryshad. – Ez a lány az Ősmágus egyik ügynökével dolgozik együtt, és ha egy szép napon megunja a társaságát, szerintem Messire D'Olbriot szíves örömest ajánlana munkát neki!
– Halljuk, mi a mondanivalótok – dőlt neki Aiten az aréna korlátjának.
Ryshad bámulatosan lényegre törő leírást adott eddigi kalandjainkról, mialatt én azt nézegettem, hogyan gondozzák kedvenceiket a solymászok.
Aiten bosszús arcot vágott.
– Ennek a szele, úgy látszik, elkerült bennünket – jegyezte meg. – Korábban ugyan itt járt az őrség, és összeszedtek néhány gyanús elemet, de a dolog nem tűnt többnek a szokásos rutinellenőrzésnél. Nem gondoltam, hogy keresnek valakit.
– Tehát a gonosztevőt: ismét csak előtoppantak a semmiből, kiverték lelket abból a szerencsétlen szukából, fölkapták, amire szükségük volt, hipp-hopp, már el is tűntek – mérgelődött Ryshad. – Kezdek belefáradni ebbe az egészbe.
– Majd meglátom, mit tehetek – nézett körül Aiten. – Kezdetnek kérdezősködöm egy kicsit a sólyomversenyen. Ehhez viszont pénzre lenne szükségem, hogy fogadni tudjak.
Ryshad átnyújtott neki egy kövér erszényt. Hogy lehet az, hogy nekem sose sikerül ilyen gazdag megbízók közelébe keveredni?! No persze, ha azzal járna a dolog, hogy ilyen Darni-féléktől kell parancsokat elfogadnom, akkor köszönöm, inkább lemondok róla.
– Értesz a madarakhoz?
– Annyit se, mint ők hozzám – vigyorgott Aiten. – Bámulatra méltó viszont, hogy mi mindent képesek elfecsegni egyesek, miután besöpörték tőlem a pénzt...
– Napnyugtakor találkozunk! – Ryshad karon fogott, és távoztunk.
Nagyszerű ebéd várt ránk a város egyik legelőkelőbb vendéglőjében, természetesen Darni zsebére. A délutánt sétálgatással és szimatolással töltöttük, vásároltunk ezt-azt, és figyeltük, micsoda lélegzetelállító alapossággal veti ki a hálóját az őrség mindenkire, aki számukra fontos értesülésekkel rendelkezhet. Bárki is irányítja ezt a várost, szemlátomást tudja, mit csinál.

 

 

Hadrumal

Őszutó 11. napján, délben

Kalion szabályos kupacba rendezgette a pergamenjeit.
– Vagyis azt hiszem, most már te is belátod, kedves Planir, miféle pénzügyi vonzatokkal járna, ha valóban ennyi növendéket vennénk föl a jövő évre.
Olyan arckifejezéssel dőlt hátra a székén, mint aki elkészült rá, hogy harcba kell bocsátkoznia az álláspontja védelmében.
– Köszönöm, hogy elkészítetted ezt a kimutatást – mosolygott rá az Ősmágus a Lángok Urára. – Azt hiszem, meg kellene vizsgálnunk a többi Csarnok számadatait is, hogy lássuk, valóban általános jellegű problémával állunk-e szemben. Gyanítom, hogy igen. Ebben az esetben pedig meg kell próbálnunk olyan megoldást találni, amely mindenkire nézve méltányos.
Az Ősmágus sorra behajtogatta a fényezett asztallapon heverő vastag főkönyveket, majd fölkelt, és egyenként visszarakta őket a helyükre, a magas ablak alatt álló polcra.
– A Tanács következő ülésén előterjeszthetjük az ügyet. Most pedig, hogy így megbeszéltük a véleményedet, azt hiszem, nem is tartlak föl tovább. Elég sok dolgom van.
Planir várakozással meredt a tömzsi mágusra, ám Kalion elszántan ülve maradt.
– Azt hiszem, maradt még egy kérdés, amelyet meg kellene vitatnunk, Ősmágus. – Kalion hangja szigorú volt, majdhogynem rosszalló.
– Valóban? – Planir visszaült a helyére, keskeny szemöldöke ívbe görbült az udvarias érdeklődés jeleképpen.
– Aggodalommal tölt el az a fajta bizalmas hangvétel, amelyet megengedsz magadnak egyesek irányában – csóválta meg a fejét méltatlankodva Kalion. – Hallottam, hogyan beszél veled Otrick, vagy például Usara, és egy csöppet sem találom helyénvalónak!
Planir a kettejük között álló korsóért nyúlt, és töltött magának egy pohár vizet. Elgondolkodva forgatta ujjai között a poharat, majd a napfény felé tartotta; az őszi nap egy tétova sugara éppen ekkor tört át ugyanis a felhők között, hogy fáradt aranyba vonja Hadrumal kőfalait.
– Kedves Kalion, ne feledkezz meg róla, hogy Otrick egyike Hadruma legöregebb varázslóinak, azon felül ő a Felhők Ura – felelte udvariasa Planir. – Már akkor a Tanács tagja volt, amikor te meg én még a tanonc időnket töltöttük, ha még emlékszel erre a részletkérdésre. Nem hiszem, hogy illő dolog volna a rangomnak kijáró tiszteletet emlegetnem vele szemben. Ami pedig Usarát illeti, ő volt a legelső növendékem. Nemcsak munkatársamnak, de barátomnak is tartom őt.
Planir barátságos érvelése kétségkívül elvette egy kissé a nyit visszautasítás élét, a Lángok Ura azonban ragaszkodott az álláspontjához.
– Jó, jó, de én nem csupán Otrickról és Usaráról beszélek. Valaki említette, hogy azon a táncmulatságon, amelyet a Csarnokok rendeztek a Napéjegyenlőség alkalmából, az összes leánynövendéket megtáncoltattad, akinek nem akadt partnere! Az ilyen viselkedés nem méltó a megbízatásod megkövetelte méltósághoz! Lejáratod magad, és pletykákra adsz okot!
– Hogy őszinte legyek, Lángok Ura, jelenleg nagyobb súlyt fektetek a megbízatásom hatékonyságára, mint a méltóságára – felelte Planir kissé élesebb hangon.
– A kettő elválaszthatatlan egymástól! – vágta rá Kalion hevesen.
– Attól tartok, ebben nem egyezik a véleményünk. – Planir ivott egy korty vizet, ujján a hivatalát jelző gyűrű megvillant a sápadt napfényben. – Éppen te magad jelentkeztél szólásra legutóbb a Tanácsban, és kifejtetted, milyen fontos lenne, hogy a mágusok visszakapják hajdani szerepüket a kontinens ügyeinek intézésében. Ha jól emlékszem, amellett érveltél, hogy a varázslóknak többet kellene járniuk-kelniük a köznép között, hogy kevésbé tartsák őket ijesztőnek és idegennek. Ezzel teljes mértékig egyetértek, és azt hiszem, ugyanez érvényes az Ősmágus hivatalára is. Ha megközelíthetőnek mutatkozom akár még a legutolsó növendék számára is, sokkal többet tudok meg egy nap alatt Hadrumal teaházaiban és könyvtáraiban, mint máskülönben egy hét alatt, ha kérelmeket és jegyzőkönyveket olvasok a Csarnokok valamelyikében. Nekem pedig nagy szükségem van ezekre az értesülésekre, ha teljesíteni akarom azt a tiszteletre méltó feladatot, amelyet a Tanács rám ruházott.
– Én pedig azt hiszem, hogy a tisztelet igenis... – kezdte Kalion néhány pillanatnyi kínos csönd után.
– Szerintem a tisztelet olyasvalami, kedves Kalion, amit ki kell érdemelni, nem pedig előjogként kikövetelni magunknak – vágott közbe Planir. – Te magad mondtad, hogy változnak az idők odakint, a kontinensen, a mi növendékeink pedig már ebben a megváltozott világban nőttek föl. Nem várhatjuk el tőlük, hogy hirtelen lépjenek vissza három emberöltőnyit az időben, amint kiszállnak a hajóból. Ez itt nem valamiféle caladhriai kiskirály birodalma, ahol ha az uralkodó rövid felöltőt visel, másnap az összes talpnyalója levág egy arasznyit a saját köpenyéből!
– De ha meg akarod őrizni a hatalmadat, szükséged van bizonyosfajta rang szerinti megkülönböztetésre! – A Lángok Ura fészkelődni kezdett a széken, és ujja körül idegesen forgatta a hivatala jelvényéül szolgáló gyűrűt.
– Noha ezt senki nem mondja ki ilyen nyíltan, de valójában mindannyian csak a többség egyetértése révén viselhetjük a hivatalunkat – emlékeztette Planir a másik varázslót. – Egyébként rajtakaptál már valaha, hogy megfeledkezem a hivatalom megkövetelte méltóságról akár a Tanácsban, akár a többi mágus körében?
Planir elmosolyodott. Bármilyen óvatos volt is a célzása, Kalion elvörösödött, és hasztalanul kutatott agyában megfelelő válasz után.
Az Ősmágus kinézett az ablakon, végig a kikötő felé lefutó háztetők hosszú során. Homloka ráncba szaladt. Fölkelt a székéből, és összefont karral nézett le a Lángok Urára.
– Ugye, ismered a mondást: amelyik kutya egyet vakkant, arra odafigyelnek, amelyik egész éjjel ugat, azt elverik. Ne félj attól, hogy nem használom föl a hatalmamat, ha szükség lesz rá, de te legalább olyan jól tudod, mint én, hogy ha egy Ősmágus zsarnoki hajlamokat mutat, előbb-utóbb elszigetelődik, és egyszerűen kihagyják a fontosabb ügyekből.
Az ajtó felől halk kopogtatás hallatszott. Kalion megkönnyebbülten fordult arrafelé.
– Usara lesz az – kapta föl a fejét Planir. – Meg akar beszélni velem valamit a kutatásaival kapcsolatban. Attól tartok, elnézésedet kell kérnem, de...
– Természetesen, Ősmágus – szedte össze a pergamenjeit Kalion, és egy szigorú kinézetű irattartó dobozba gyömöszölte őket. Fölkelt az asztaltól, és pedáns mozdulattal lesimította tűzvörös köpönyegét.
– Üdvözöllek, Lángok Ura – bólintott udvariasan Usara, amint Planir kikísérte az ajtóig Kaliont.
– Kerülj beljebb! – Planir visszafordult az asztalhoz, megvárva, hogy Usara becsukja maga után az ajtót.
– Beszéltem Shannettel, és... – kezdte volna Usara, de Planir közbevágott.
– Egy pillanat, Usara. Nincs tudomásod róla, vajon ki láthatta el értesülésekkel Kaliont a Csarnokok által rendezett táncmulatságról, amelyen nem is volt jelen?
– Fogatinam sincs – rázta meg a fejét Usara. – De ha akarod, kiderítem.
– Azt megköszönném – bólintott Planir. – De ha lehet, kerülj el mindenfajta feltűnést. Szóval, mit mondott Shannet?
– Távolba látást alkalmazott, hogy megkeresse Gerist, és miután nem járt eredménnyel, Otrick is besegített, hogy megnövelje a varázslat erejét. Ők ketten sem jutottak többre, mint mi.
– A pokolba! – tört ki elkeseredetten Planir. – Nem akarna Shannet még egy próbát tenni velem együtt is, most, hogy végre végeztem Kalionnal meg az ő átkozott számtanórájával? – Az Ősmágus kibújt hivatali talárjából, és kényelmesebb, gyapjúból készült kabátot öltött magára.
– Sajnos, azt mondja, hiába terelné össze akár az egész Tanácsot, akkor sem sikerülne. Azt mondja, olyan érzés, mintha valahogyan elfednék előlünk Gerist. – Usara feszülten gereblyézte végig kissé már gyérülő haját a bal kezével.
– Ebben Shannet a szakértő – szorította össze az ajkát Planir. – Ha ő mondja, muszáj hinnünk neki. Ez pedig azt jelenti, hogy alighanem megint azzal a bizonyos éteri mágiával állunk szemben.
– Attól tartok, éppen ez a probléma – helyeselt Usara.
– És hol keressünk rá megoldást, Usara? – sóhajtotta Planir.
A könyvespolchoz lépett, és különféle köteteket emelt le óvatos kézzel.
– Otrick elment, hogy szétnézzen a levéltárakban. – Usara kivett az Ősmágus kezéből egy zöld bőrbe kötött, vastag könyvet, és vigyázva az asztalra helyezte. – Shannet azt mondja, hogy egyszer történt már vele hasonló.
Planir kezében megállt a könyv, amelyet éppen lapozgatott.
– Mikor? – kérdezte.
– Hallottál már egy Azazir nevű varázslóról? – Usara tintafoltos nadrágjának zsebében kotorászott, és ellenőrizte a nevet egy kis céduláról.
– Igen – felelte elgondolkodva Planir. – Miért?
– Shannet szerint ez a fickó azt állította, hogy fölfedezett valami szigetet az óceánban, sok száz mérföldnyire innen. Azazir egyik tanítványa, Viltred jó barátságban volt Shannettel, és kettesben megpróbálták távolbalátás segítségével megkeresni ezt a bizonyos szigetet, hogy Azazir igazát bizonyítsák. – Usara fölpillantott a jegyzeteiből. – Shannet biztos benne, hogy ugyanolyan mágikus pajzs rejtette el akkor előlük ezt a szigetet, mint amely most Gerist takarja.
– Ezek szerint... – kezdte volna Planir, ám ekkor kivágódott az ajtó, és Otrick masírozott be rajta.
Az idős mágus lihegve kapaszkodott meg az egyik szék támlájában, az arca rákvörös volt.
– Szerintem éppen ideje volna változtatni a szokásokon – lehelte –, lakjanak a varázslók a földszinten, ne ezekben az átkozott tornyokban!
Azzal nehézkesen lezökkent egy székre, és kotorászni kezdett a köpönyege zsebében a rágni való levelei után.
– Megtaláltad, amit kerestél? – Usara vizet töltött Otricknak.
Az öregember bólintott, fölhajtotta a vizet, majd elővett egy vékonyka kötetet.
– Itt van. De meg ne mondjátok a levéltárosoknak, hogy én emeltem el!
Planir átvette a könyvet, és sietve végiglapozta a megsárgult oldalakat, a nehezen olvasható kézírást betűzgetve.
– Igen érdekes, főként Shiv legutóbbi híreinek fényében – pillantott föl az Ősmágus egy idő múlva. – Hallgassátok csak: „A falakon feketébe öltözött őrszemek járőröztek, és nyilvánvaló volt, hogy vendéglátónk erős magánhadsereggel rendelkezik. Amikor megpróbáltam elhagyni az erődítményt, egyszerűen az utamat állták, nem kérdeztek, nem mentegetőztek, és nem magyarázkodtak.” – Planir lapozott, és folytatta. – „Elég kevés élelmet kaptunk, ráadásul állandóan megbámultak bennünket, és ujjal mutogattak ránk. Nem tudok másra gondolni, mint hogy barna hajunk, szakállunk keltett ekkora feltűnést, hiszen az itteniek mind szőkék, és a bőrük is jóval világosabb a miénknél.”
– Említettem Shannetnek, hogy Gerist valószínűleg szőke férfiak egy csoportja rabolta el – bólintott Usara. – Tulajdonképpen erről jutott eszébe az a régebbi eset Viltreddel meg Azazir történeteivel.
– Vagyis elképzelhető, hogy onnan származnak? – Otrick szeme úgy ragyogott, mint a vadászó macskáé. – Egy szigetről, amely nincs is rajta a térképen? Ezek szerint mágiára van szükségük, ha ekkora távolságot akarnak megtenni az óceánon át.
– Minden jel arra mutat, hogy rendelkeznek ezzel a bizonyos mágiával – bólogatott elgondolkodva Planir. – Jusson eszedbe, amit az a tormalin hűbéres elmondott Shivnek. Szerintem az lesz a legjobb, ha alaposan utánajárunk, mit is tudunk tulajdonképpen arról a szigetről meg az ott lakókról. Úgy tűnik, Shiv és Darni a legjobb nyomon járnak.
– És mi lesz Gerisszel? – nézett föl Usara a könyvből, amelyet az imént sikerült a kezébe kaparintania.
Planir egy ideig nem válaszolt.
– Lehet, hogy kénytelenek leszünk beletörődni, hogy Gerist elvesztettük – mondta végül. – Ideje beismernünk, hogy az éteri mágia nem afféle érdekes régiség, mint aminek kezdetben gondoltuk. Itt egy ismeretlen nép, aki át tudja szelni az óceánt a segítségével, és olyan varázslatokat használ, amelyeket nemhogy befolyásolni, de még észlelni sem tudunk. Képtelenek vagyunk megakadályozni, hogy az ügynökeik kedvük szerint raboljanak és fosztogassanak, bármi legyen is a céljuk ezzel. Több is forog kockán, mint egy ifjú tudós élete Vanam tiszteletre méltó egyeteméről. Különösen, ha számításba vesszük Naldeth legújabb elméletét, meg azokat a birodalmi krónikákat, amelyeket mostanában kutat.
– Nem hiszem, hogy Shiv ilyen egyszerűen belenyugodna Geris elvesztésébe – vonta össze a szemöldökét Otrick. Homlokának ráncai még jobban elmélyültek. – A helyében én sem tenném.
– Egy szóval sem állítottam, hogy bele kellene nyugodnia – vont vállat Planir. – Ami azt illeti, talán éppen ezek a rejtélyes szigetek jelentik a megoldás kulcsát.
– Azt hittem, ez csak afféle találgatás – jegyezte meg kételkedő arccal Usara.
– Bármiféle találgatás a hasznunkra lehet, ha segít előrevinni az ügyünket – csapta be a vékonyka kötetet az Ősmágus. – Ha Azazir valóban megtalálta azt a szigetet vagy szigeteket, hát Shivnek megvan a tehetsége hozzá, hogy ő is megtegye, miután Azazir megfelelően útba igazítja.
– És pontosan hogyan gondolod megvalósítani mindezt – kérdezte Otrick némi iróniával a hangjában –, tekintve, hogy egy emberöltő óta senki sem hallott a jó öreg Azazirról?
– Engedj meg egy aprócska pontosítást, Felhők Ura – felelte Planir egy félmosoly kíséretében. – Én ugyanis szemmel tartottam a vén holdkórost, amióta csak átvettem az ősmágusi gyűrűt. Egyenesen odaküldöm Shivet.
– És ha Azazir nem akar együttműködni? – hümmögött Usara. – Elég rossz híre van az öregnek.
– Majd megzabolázom én a vén csatalovat! – nevette el magát hirtelen Planir. – Ha kell, hát most az egyszer megkövetelem a hivatalomnak kijáró tiszteletet. Legalább Kalionnak lesz min gondolkodnia.

 

 

Inglis

Őszutó 11. napján, este

Mire a nap lenyugodott, már legalább olyan jól ismertem Inglist összes mellékutcájával és sikátorával együtt, mint a szülővárosom, Vanam útjait. Mindez hasznos lehet ugyan, ha valaha úgy határozok, hogy a jókora kockázat ellenére megéri lebonyolítani itt némi tisztességtelen üzletet, Gerisnek azonban nem akadtunk a nyomára, sem a rejtélyes hadseregnek, amely magával ragadta. Amint fáradtan visszaérkeztünk a fogadóba, és elindultunk fölfelé a lépcsőn, már messziről hallottuk, hogy Darni és Shiv között alighanem ismét nézeteltérés támadt az épület távolabbi végében. Fölrohantam a szalonba, és bevágtam magam mögött az ajtót.
– Tényleg azt akarjátok, hogy mindenki tudomást szerezzen az ügyünkről? – vontam kérdőre őket, magam is kissé hangosabban a szükségesnél. – Olyan zajjal vagytok, mint két verekedő kan kutya!
Az asztal két oldalán álltak, és dühödten bámultak egymásra. Amikor beléptem, megpördültek, és most már engem kezdtek bámulni ugyanígy, de legalább csöndben maradtak.
– Mi történt? – kérdeztem valamivel nyugodtabban.
– Utasításokat kaptunk az Ősmágustól. – Shiv egészen elfehéredett dühében.
– Amelyekkel én egy cseppet sem értek egyet! – vágott közbe Darni vörös arccal, erősen zihálva.
– Nem is egyetértened, hanem engedelmeskedned kell! – vágta rá Shiv.
Nem is hittem volna, hogy ilyen hideg és szigorú is tud lenni a hangja.
– Tulajdonképpen mit tartalmaznak ezek az utasítások? – érdeklődtem, miközben letelepedtem az asztalhoz, és mindhármunknak bort töltöttem.
Néhány lélegzetvételnyi feszült csend után Darni és Shiv is leültek, szemlátomást mindketten azon igyekezve, hogy elsőnek tegyék.
– Planir azt akarja, hogy keressünk meg valami hülye öreg varázslót, aki különben is valószínűleg régen meghalt és békében elrohadt már – felelte Darni undorodva.
– Shiv, te mit mondasz?
– Planir azt állítja, hogy hallott már valahol erről a szőke hajú népről. Azazir, a vén mágus váltig erősítgette, hogy két emberöltővel ezelőtt átkelt az óceánon, és ismeretlen földet fedezett fel. Állítólag arrafelé mind szőkék az emberek.
– Ez így kissé ködös, kedves Shiv – jegyeztem meg.
– Nos, a helyzet valamivel bonyolultabb, mint ahogy elmondtam. Planir ugyanis utánanézett néhány bizalmas feljegyzésnek Vakmerő Nemith idejéből. Ezekben is esik említés egy szőke népről, és ha hinni lehet a krónikásoknak, ez a nép mágiát vetett be a régi Birodalom elpusztítására. Olyan erővel rendelkeznek, amelyről nem sokat tudunk.
Megborzongtam, pedig meleg volt a szobában.
– A Tormalin Birodalom azért esett el, mert túl nagy lett, és irányíthatatlanná vált – szögezte le Darni. – Ez egyszerű logisztika, semmi köze a mágiához meg a hókuszpókuszhoz.
– Szóval, pontosan mit akar tőletek Planir? – Ryshad kérdése elismerő oldalpillantást váltott ki Shivvalanból.
– Ha megtaláljuk Azazirt, talán meg tudja mondani, honnan jöttek ezek az ismeretlenek. Ha pedig odamegyünk, megtudhatjuk, kik ők valójában, és mi a szándékuk velünk.
– Egy kicsit túl sok itt a „ha”, meg a kérdés – feleltem kételkedve. – És mi lesz Gerisszel? Azt hiszen, találtunk néhány nyomot, amelyeket meg kellene próbálni követni, ugye, Ryshad?
Ryshad elgondolkodva bólintott.
– Ez igaz, viszont ennél jobb nyomokat is találtam a korábbi helyeken, mégsem vezettek sehová. Ha ez a varázsló útba tud bennünket igazítani, esetleg egyenesen azt találjuk meg, aki a parancsokat kiadja nekik.
– Azazir még a saját orrát sem képes kifújni, hogy ki ne bökné a szemét a mutatóujjával! – csattant föl Darni. – Te is hallottad azokat a történeteket, Shiv! Végeredményben nem más, mint egy félőrült vén gonosztevő, akit rég el kellett volna ítélni, amikor legutóbb bolondot csinált a Tanácsból! Egyébként is, évek óta senki sem hallott felőle még egy sóhajtásnyit sem. Odakint rohad valahol a bokrok alatt, és hála legyen az egeknek, hogy megszabadultunk tőle!
Ryshad meg én néhány bizonytalan pillantást váltottunk. Egy varázsló, akit az Ősmágus vagy a Tanács elítél? Ilyesmiről még egyikünk sem hallott.
– Különben is, hogyan akarod megtalálni? – kérdezte Darni kihívóan Shivtől.
– Planir megjelölt egy bizonyos területet, ahol az elemek igen furcsán viselkednek. Rengeteg víz gyűlt össze olyan módon, ahogyan csak mágia terelhette egybe. Ráadásul mindez Gidestának azon a részén történt, ahol Azazirt utoljára látták. Minthogy vízmágus vagyok, ha a terület közelébe érünk, meg tudom állapítani, pontosan honnan tartják fönn a varázslatot.
Ez az érvelés még az én tudatlan fülemnek sem hangzott valami meggyőzően.
– Erre azonban semmi biztosíték nincs – ellenkezett mindjárt Darni is. – Még az is előfordulhat, hogy valami hosszú hatóidejű varázslatról van szó, és ha oda is érsz, csak a csontjait találod Azazirnak. Na jó, tegyük fel, hogy még életben van. Miért gondolod, hogy szóba áll veled? Különben is, mit mondasz neki? Azt, hogy Planirnak dolgozol? Annak az Ősmágusnak, aki azzal fenyegette Azazirt, hogy elevenen elássa, ha csak a közelébe merészkedik valamelyik nagyobb városnak?
– És mi lesz Gerisszel, Shiv? – kérdeztem ismét, mivel az események ezen fordulata kezdett mind jobban aggasztani. – Már most is egy egész napnyi előnyük van hozzánk képest, nem szabad hagynunk kihűlni a nyomukat!
– Maga Planir próbálta megtalálni Gerist távolbalátás segítségével, és a fele Tanácsot összehívta, hogy erősítsék a varázslat hatóerejét – sóhajtotta Shiv. – Ha ők sem voltak képesek megtalálni, akkor tényleg elveszett!
– Vagyis a legokosabb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megtalálni azt a személyt, aki parancsol ennek a hadseregnek – mondta tárgyilagosan Ryshad. – Az ő révén lesz a legtöbb esélyünk megkeresni a barátodat.
– Téged meg ki kérdezett? – vágott közbe Darni, bár a tekintetét még mindig nem fordította el Shivről. – Nem mehetsz el innen, Shiv! Meg kell próbálnunk Geris nyomára akadni, mégpedig azonnal!
– Nem szeghetem meg az Ősmágus parancsát, és te sem teszed, ha van egy kis sütnivalód! – Shivnek szemlátomást nehezére esett visszafogni a haragját. – Holnap hajnalban indulok. Ryshad, az Ősmágus igen hálás lenne neked, ha csatlakoznál hozzánk. Livak, a te megbízatásod lejárt, de én személy szerint nagyon örülnék neki, ha velünk tartanál.
– Nekem viszont szükségem van Livak segítségére Geris kereséséhez! – kiabálta Darni.
Shiv kinyitotta a száját, aztán megint becsukta, kiviharzott, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, mintha tehetne bármiről is a szerencsétlen szerkezet.
– Még nem fejeztem be! – üvöltötte utána Darni, azzal fölpattant a helyéről, és Shiv után dübörgött. Attól féltem, hogy a boldogtalan ajtó már nem visel el ennyi megpróbáltatást.
– Tudod, Darni szerint a beszélgetés úgy néz ki, hogy egyre hangosabban és hangosabban kell kiabálni a saját véleményünket, mígnem mindenki más föladja, és ránk hagyja a dolgot – magyaráztam, miközben bort töltöttem Ryshadnak.
– Találkoztam már hasonló fickóval – legyintett Ryshad. – Egyébként eldöntötted már, mit csinálsz?
– Hm... És te?
– Aiten meg én csatlakozunk Shivhez, ez nem kérdéses. Nem valami megbízható nyom, de még mindig ez a legjobb, amivel az elmúlt két évszak folyamán találkoztunk.
– Ugye, nem hiszed, hogy megtaláljuk Gerist? – Gyűlöltem a gondolatot, hogy így mondjak le róla.
– Amit meg lehet tudni itt, a helyszínen, azt az őrség meg fogja tudni. Ne felejtsd el, hogy a város öt legbefolyásosabb embere kujtorgott Yeniya nyomában. Ha azt a hadsereget egyáltalán lehetséges megtalálni, hát az őrség elkapja őket, és ők maguk fogják kiszabadítani Gerist.
– Nem hallom a meggyőződést a hangodban.
– Igazad van – ismerte be Ryshad. – Elég régóta gyanakszom már, hogy mágiát használnak. Tudod, Livak, nem akarlak dajkamesékkel traktálni; Gerist valószínűleg már meg is ölték mostanra. Ha még él, az csak azért lehet, mert ki akarnak szedni belőle valamit, ebben az esetben pedig alighanem el kell hogy vigyék a vezetőjükhöz. Próbáld logikusan végiggondolni.
Fölsóhajtottam. Minden idegszálam azt súgta, csatlakozzam Darnihoz, és forgassam föl vele együtt a várost, hátha Geris nyomára akadunk. Józanul szemlélve viszont Shivnek és Ryshadnak sajnos igaza volt. És amikor választásra került a sor, hirtelen rájöttem, hogy sokkal inkább bízom Shivben, mint Darniban, akár mágus, akár nem.
– Hát, azt hiszem, jobb lesz, ha veletek megyek – feleltem nyomorúságos arckifejezéssel.
– Örülök, hogy így döntöttél – karolta át megnyugtatásképpen a vállamat Ryshad. – Most pedig megyek, szólok Aitennek, utána meg el kell még intéznünk pár szükséges dolgot az induláshoz.
Néztem, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, azután azzal próbáltam enyhíteni a bennem dúló feszültséget, hogy a szemközti falhoz vágtam a boroskupámat. Hol van az megírva, hogy csak Shiv meg Darni veszítheti el a türelmét?
A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy hasztalanul próbáltam megtudni újabb információkat a fogadó környékén Geris eltűnéséről. Ahogy leszállt az éj, ráébredtem, hogy ismét magányos éjszaka vár rám hideg ágyamban, nyomorult gondolatok között forgolódva, újra és újra átgondolva a történteket, amíg csak el nem nyom a fáradtság, álomtalan álomba taszítva.
Másnap dideregve indultunk útnak a nyirkos őszi hajnalban. Darni nem mutatkozott, Shiv meg én mogorván szerszámoztuk föl a lovainkat. Ekkor vettem csak észre, hogy Geris lovai eltűntek.
– Hova lett a két pej? – néztem körül vad tekintettel az istállóban.
– Darni intézkedett az elszállításukról – felelte Shiv. – Ha szükség lesz rá, fölfogad valakit, aki visszaviszi őket Vanamba.
Egyikünk sem szólt többet. Shiv arckifejezése meg is tiltott bármiféle kérdezősködést, így hát visszafordultam, és megigazgattam Rozsdás hevederszíját. Különös módon mintha kissé még meg is könnyebbültem volna, hogy nem kell nagyjelenetet rendeznem, ragaszkodva hozzá, hogy gondját viseljék Geris szeretett lovainak, ugyanakkor dühös is voltam, hogy Darni így kivette a dolgok irányítását a kezemből.

 

 

Macskagyökér Fogadó, Inglis

Őszutó 15. napja

– Nos, ez már jobban közelít az elvárásaimhoz! – Casuel levette a kesztyűjét, és kedvtelve nézett körül a pompás berendezésű ebédlőhelyiségben. Kitárta az ablakszárnyakat, és mélyeket szippantott a sóillatú levegőből. Mosolyogva tekintett le a háztetők rendezett soraira. Az ötödik harangütés nemrég halt el a város fölött.
– Jó érzés megint itt lenni, keleten. Tudod, ezek a makulátlan fehér kőházak a szülővárosomra emlékeztetnek.
Rá akart mosolyogni Allinra, ám ehelyett ráncba szaladt a homloka. Allin nyomorúságos pózban állt az ajtóban, és az orrát fújta egy össze-vissza gyűrt zsebkendőbe.
– Mi a pokolnak kellett idejönnünk? – szipogta. – Hadrumalba akarok menni! Arról nem volt szó, hogy végighurcolsz egész Lescaron egy nyavalyás homokfutóban! Mondtam, hogy vigyél el a nagybátyám házába! Hiszen ott mentünk el nem messze tőle, és a vak is láthatta, hogy békesség honol arrafelé! Legalábbis a jövő tavaszig egészen biztosan nem lesznek összecsapások. Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán mágus akarok-e még lenni!
– Azt nem is te döntöd el – vágta rá öntelten Casuel. – Majd ha itt végeztünk, akkor megyünk Hadrumalba.
Kezdett belefáradni ebbe a vitába. Őszintén szólva alig várta már, hogy megszabaduljon a lánytól.
– Különben is, arra nem szól a felhatalmazásom, hogy eliszaposodott holtágakból mentselek ki! – jegyezte meg epésen. – Akármelyik pillanatban kereshetnek Hadrumalból!
Allin beletüsszögött a zsebkendőjébe.
– Menj, feküdj le egy kicsit! – sóhajtotta Casuel. – Majd kerítek egy szobalányt, hogy vigyen neked forró teát.
Allin szörcsögve sóhajtott egyet, és átvonult a szomszédos hálószobába. Casuel megkönnyebbülten pillantott utána, majd sietve elővette a gyertyát meg a tükröt, hogy kapcsolatba lépjen Usarával.
– Még mindig Inglisben vagy? – kérdezte minden bevezetés nélkül a vöröses hajú varázsló.
– Persze, hogy ott – méltatlankodott Casuel –, noha fogalmam sincs, miért kellett idejönnünk!
– Hidd el, kedves Casuel, ha lett volna más választásom, biztosan nem téged küldelek oda – felelte csípősen Usara.
Casuel azonban inkább mentegetőzésnek vette ezt a választ.
– Na jó, nem érdekes – felelte nagylelkűen. – Egyébként mit akarsz, mit csináljak?
Döbbenten látta, hogy Usara apró képmása ásít, és a szemét dörgöli a tükörben. Ez meg mitől lehet ilyen álmos? Hiszen ha itt dél van, akkor Hadrumalban is jóval elmúlt már reggel! Casuel őszintén remélte, hogy Usara nem követi Otrickot az ivászatba és féktelen mulatozásba vezető lejtőn.
Usara csettintett az ujjával, mire az előtte álló kupában gőzölögni kezdett valamilyen folyadék. A mágus belekortyolt.
– Gyilkosság történt a városban – magyarázta sóhajtva. – Egy Yeniya nevű nőt öltek meg, aki gazdag és befolyásos kereskedő hírében állott. Lépj kapcsolatba a helyi mágusok valamelyikével, és tudd meg, hogy áll a nyomozás. És, Saedrin szerelmére kérlek, viselkedj diszkréten! Az ügy igencsak kényes.
– Már megbocsáss – vonta össze a szemöldökét Casuel –, de nem értem, miért ne tudnál te különféle távolbalátási módszerekkel... – Mit gondolsz, nem próbáltuk meg? – vágott közbe Usara kissé dühösen. – Nem, ezúttal olyasvalakire van szükségünk, aki a helyszínen tartózkodik. Légy szíves, tegyél meg minden tőled telhetőt, és a változatosság kedvéért próbálj meg egy kicsit tapintatosabb lenni!
– Hát nem azért tartjátok azokat az ingyenélő ügynököket, hogy kérdezősködjenek helyettetek? – méltatlankodott Casuel. – Szerintem egy varázsló méltóságán aluli az ilyesmi, nem gondolod?
A varázslat fénye hirtelen aranyos ragyogássá változott.
– Mi volna, ha befognád a szádat, és egyszerűen csak megtennéd, amire kérlek, Casuel? – tört ki dühösen Usara. – Azt hiszem, ennyivel legalábbis tartozol nekem az után a legutóbbi szégyenletes eset után Friernben, vagy tévednék? Vagy jobban szeretnéd, ha Planirhoz fordulnék segítségért?
Casuel elvörösödött, és csak remélni merte, hogy ez a tény elkerüli Usara figyelmét a mágia sárgás fényében.
– Bocsánatot kell kérnem – vágta rá gyorsan. – Csak természetes, hogy mi, varázslók segítünk egymásnak. Őrömmel állok a szolgálatodra.
A gyertya lángja megremegett, és Casuel nem értette tisztán, mit is válaszolt erre Usara.
– És még valami – folytatta a földmágus. – Ezen kívül egy csapat szőke hajú fickót is keresünk, azaz lehet, hogy valójában két csapatot. Az átlagosnál valamivel alacsonyabbak, és nem a hajdani birodalom területéről származnak. Kérdezősködj a mágusok között, de ne hívd föl a figyelmet magadra, és maradj diszkrét! Ezt nagyon komolyan mondom, Casuel; nem akarom, hogy bajba keveredj!
– Nos, ha valami veszélyes ügyről van szó, talán keresnem kellene egy ismerős varázslót, aki vigyáz Allinra, amíg el nem visszük Hadrumalba – vetette föl Casuel reménykedő hangon.
– A jelen körülmények között nem javasolnám – felelte rejtélyesen Usara. – Egyébként is te találtad, úgyhogy te vagy felelős érte. Ismered a szabályokat. Most pedig eredj a dolgodra, és tegyél jelentést nekem holnap ilyenkor. Illetve valamivel később, hadd reggelizzek meg békében.
Usara olyan hirtelen szüntette meg a varázslatot, hogy Casuel összerezzent. Egy pillanatig zavartan meredt az üres tükörre, aztán keresgélni kezdte az íróeszközeit a holmija között. Elvégre nem rohangálhat ide-oda a városban mindenféle varázslók után, akiknek még csak be sem mutatták. Különben sem hagyhatja felügyelet nélkül Allint.
– Kinek írsz?
Casuel megpördült; Allin állt az ajtóban sápadt arccal, összekuszálódott hajjal.
– Mikor hozzák már a teámat? – kérdezte nyűgös hangon.
Casuel az ajkába harapott, és a csengőhöz lépett.
– Úgy látszik, az itteni szolgálók a fülükön ülnek – mormogta.
Visszaült az asztalhoz, és magasra tartott tollal bámulta az előtte fekvő pergamenlapot.
– Kinek írsz? – ismételte meg Allin, miután kifújta az orrát.
– Útbaigazítást kérek a város egyik varázslójától. – Casuel elgondolkodva tisztogatta a tolla hegyét.
– Itt is laknak varázslók, nem csak Hadrumalban? – csodálkozott Allin.
Casuelnek emlékeztetnie kellett magát, hogy az eszesebb varázslók távol tartották magukat a lescari háborúk dúlásától. Ezzel együtt, ha Allin ilyen butaságokat beszél, az őrá, Casuelre vet rossz fényt, ha a lány egyszer varázslótanonc lesz.
– Azok a varázslók, akik kutatómunkára adják a fejüket, Hadrumalban maradnak a tanulóéveik végeztével is – magyarázta. – Azok viszont, akik inkább gyakorlati hasznát szeretnék venni a tehetségüknek, visszatérnek a kontinensre, és munkába állnak. Így aztán nekünk, magasabb rangbélieknek szinte minden városban van ismeretségi körünk.
Homlokráncolva tűnődött, vajon kit ismerhet Inglisben, aki hajlandó lenne segíteni neki. Néha bizony hasznát tudná venni Shivvalan tehetségének, aki valamilyen furcsa módon képes nyomban megszerettetni magát az emberekkel. Lássuk csak, volt itt valami Carral nevű fickó... Ő mintha ebbe a városba jött volna, hogy csináljon valamit a folyóval, de lehet, hogy rosszul emlékszik, és gyémántokat keresett. Végül is mindegy, amúgy sem számít. Casuel villámsebesen a pergamenre vetett néhány sort, majd összehajtotta, viaszért nyúlt, és lepecsételte a gyűrűjével.
– Hivatni tetszett? – dugta be a fejét az ajtón egy szobalány.
– Kérem, intézkedjenek, hogy ezt a levelet mielőbb kézbesítsék! – Casuel aprópénz után kotorászott a zsebében.
– Természetesen, uram.
– Nem kaphatnék egy teát, kérem? – vinnyogta Allin, amikor a szobalány már majdnem becsukta maga mögött az ajtót. – Valamit, ami segít a megfázáson...
A szobalány együttérzően mérte végig.
– Persze, mindjárt hozom. Addig is jobban tennéd, ha ágyba bújnál, mert különben csak rosszabb lesz!
Nemsokára visszatért egy idősebb nő társaságában, aki gőzölgő korsót cipelt. Forró teával itatták Allint, és illóolajokkal behintett kendőt raktak a mellére. Casuel véleménye szerint fölöslegesen nagy hűhót csaptak körülötte. Amikor végre elcsöndesedett a futkosás és sürgölődés, a mágus sóhajtva kipakolta a könyveit az ebédlő asztalára. Nagy figyelemmel kezdett olvasni, hátha talál valami utalást, amelyből kiderítheti, mire készül Usara. Vajon mi lehet olyan fontos a Birodalom elestének idejéből? Hiszen tudósok százai töltötték azzal a napjaikat az elmúlt emberöltők hosszú során át, hogy aprólékosan átrágjanak és földolgozzanak minden aprócska részletet az említett korszakkal kapcsolatban. Az ablak alól kiáltozás hallatszott föl, nehéz léptek koppantak az utca kövén, Casuel azonban mit sem hallott a külvilág zajából. Teljesen belefeledkezett a munkájába, homályos utalásokat fejtegetett, párhozamokat vont, észrevételeket jegyezgetett egy darab pergamenre.
Az ajtó hirtelen kivágódott, a sarokpántok panaszosan megnyikordultak, és két megtermett fickó masírozott be a szobába. Kócos hajuk, ápolatlan szakálluk csak tovább rontotta amúgy is rendezetlen külsejüket. Egyenesen Casuelhez rohantak, megragadták a varázsló karját, majd egyikük nekiszorította a falnak. Áporodott lehelete Casuel arcába csapott, hogy nem győzött köhögni és fintorogni. A mágus hirtelen úgy érezte, most az egyszer híjával van nemcsak a levegőnek, de a megfelelő szavaknak is, és ahogy a lába fölemelkedett a padlóról, kezdett mind jobban pánikba esni. Elkeseredetten bámult fogva tartóinak torzonborz, elszánt képébe. A rémület mintha kitörölt volna az agyából minden varázslatot, amelyet valaha tanult: ujja végén fölparázslott, majd nyomban el is halt a sárgás derengés.
Újabb két sötéthajú martalóc rontott be a szobába. Mindketten kopott bőrzekét viseltek, amelyen megszáradt vér nyoma éktelenkedett. Rendetlen ruházatuk alapján prémvadászoknak tűntek, akik nem rég érkezhettek valamelyik folyami hajóval. Mögöttük harmadikként egy magas fiatalember lépett a szobába. Elegáns bársonyöltözéke gyűrött volt és foltos, a drága kelme több helyen is elszakadt. Arca sápadt volt és borotválatlan, szeme karikás. Casuel kétségbeesetten meredt rá. Annyira összezavarodott, hogy képtelen volt egy értelmes mondatot kinyögni.
– Maradjatok az ajtónál! – szólt oda a fiatalember a vele együtt érkezetteknek. – Ti meg nézzetek körül, egyedül van-e.
Kimért léptekkel átvágott a szobán, megállt Casuel előtt, és a szemébe nézett. Tekintetében keserű düh ült; szeme fehérjét vörös erek árnyékolták.
– Ki vagy te, te kis nyomorult?! És mi jogon szaglászol Yeniya után?
– Fogalmam sincs, miről beszél! – Casuel levegő után kapkodott, mint hogy a mellette álló fickó ismét nekiszorította a falnak.
Megrázta magát, és igyekezett visszanyerni az egyensúlyát.
A fiatalember ingerülten meglobogtatott egy pergamendarabot előtte.
– Ne add itt az ártatlant! – sziszegte. – Carral pontosan tudja, kinek köszönheti a szerencséjét, és egyenesen továbbküldte nekem a te kis levélkédet.
Két kézzel megragadta Casuel torkát, és megszorította.
– Gyerünk, beszélj!
Szájából nyál fröcsögött, és Casuel rémülten látta, hogy a férfit annyira elragadták az érzelmei, hogy már-már elveszítette józan ítélőképességét.
– Kérem, ne bántsanak! – sikította Allin a szomszéd szobából.
Casuel maga is éppen ezt akarta mondani, ám az egyik martalóc éppen ekkor rángatta elő a lányt a hálószobából. Allin mezítelen talpa alig érte a padlót. – Nincs is senki más, Evern, csak ez a kis fruska – morogta a vad kinézetű férfi. – Elég ványadt, nem? – Azzal az egyik karosszékbe lökte Allint, és elvigyorodott, kimutatva hézagos sárga fogait.
– Maguk az őrséghez tartoznak? – nyögte Casuel.
– Nem, pedig jobban járnál – húzta el a száját az Evernnek nevezett fiatalember. – Mondjuk inkább úgy, hogy aggódó polgárok vagyunk. Tudod, Yeniya jó ismerősöm volt.
Azzal egy könnycseppet dörgölt ki a szeme sarkából.
– Valami rohadék megölte – acsarogta –, de nem nyugszom, amíg meg nem találom, és ki nem ontom a belét!
– Semmi közöm az egészhez! – Casuel megpróbált kiszabadulni a szorításból, de úgy pofon vágták, hogy beleremegett az agyveleje.
– Akkor meg minek kérdezősködsz utána, te kis patkány?! Miért érdekel annyira, hogy mit tudott meg az őrség?
Casuel csak tátogott, mint a szárazra vetett hal. Evern odaintett az egyik prémvadásznak, aki csontos öklével gyomron vágta Casuelt. A mágus komolyan meglepődött, hogy valami ennyire fájhat, és összerogyott volna, ha a másik fickó nem szorítja satuként a nyakánál. Elkeseredetten próbált összegörnyedni, hátha enyhül egy kissé a fájdalom.
– Minek kérdezősködsz, mi? Aggódsz, hogy az őrség a nyomodban van-e már? Nekem legalábbis ez derül ki a leveledből!
A fiatalember egy pár kesztyűt húzott elő a zsebéből, és hidegvérű gondossággal belebújtatta a kezét.
Casuel erősen pislogott, mert könnyek homályosították el a látását.
– Csak azt szerettem volna megtudni, mi történt valójában... – suttogta.
Evern teljes erejéből szájon vágta.
– Miért?! – üvöltötte magából kikelve.
Casuel szája sarkából keskeny vérpatak indult meg lefelé. Evern most már ököllel vágott az arcába, nem törődve a szertefröcskölő vérrel. Ekkor azonban rohanó léptek zaja hangzott föl a folyosóról, és Casuel reménykedve pillantott az ajtó irányába.
– Te tormalin vagy, nem igaz? – faggatta tovább Evern. – Járt itt néhány hozzád hasonló, néhány nappal ezelőtt. Ők is kérdezősködtek, de aztán nyomtalanul eltűntek. Kik voltak?!
– Tényleg fogalmam sincs – vinnyogta elkeseredetten Casuel. – Azt sem tudom, kiről beszél...
– Ajánlom, hogy jusson eszedbe, te mocsok! – üvöltött Evern. – Tudni akarom, mi közük ehhez az egészhez. Hiszen máskülönben miért tűntek volna el?
A következő ütés a bordái alatt érte Casuelt. Összegörnyedt, és öklendezni kezdett.
Ebben a pillanatban Allinból kitört a zokogás, de hamar el is némult, amint észrevette, hogy a figyelem középpontjába került.
Rosszul tette, hogy megnyikkant, Evern ugyanis most őt fogta vallatóra.
– Van valami mondanivalód, szépségem?! – Belemarkolt Allin fürtjeibe, és durván hátrafeszítette a fejét. – Mondd csak el szépen, amit tudsz! – Egészen közel hajolt a lány arcához, és rávicsorgott.
– Nem tudok én semmit – hüppögte Allin, és kétségbeesetten tördelte a kezét.
Evern fölegyenesedett, és undorral tekintett le a lányra.
– Szóval csak az ágymelegítője vagy, mi?
Hirtelen visszalépett Casuelhez, aki, amennyire tudta, kihúzta magát. Nyakán véraláfutásokat hagyott a férfi keze nyoma, az állkapcsa pedig majd' kiugrott a helyéből.
– Hagyd békén azt a lányt, te disznó! – Casuel hiába küzdött, nem tudott kiszabadulni a kemény szorításból. Gondolni sem mert rá, hogyan fog Usara szeme elé kerülni, ha ez az ostoba tyúk itt megerőszakoltatja magát. – Ő aztán tényleg semmit sem tud erről az egészről...
Evern farkasszemet nézett a mágussal, homlokuk csak néhány ujjnyira volt egymástól. Casuel tisztán érezte a méregdrága illatszereken átütő izzadságszagot.
– Tessék, győzz meg róla – suttogta a férfi.
Casuel lehunyta a szemét, és magában elátkozta a napot, amikor eszébe jutott, hogy elhagyja Hadrumalt.
– A helyzet az, hogy varázsló vagyok... – Nagyon igyekezett, hogy a hangja méltósággal zengjen, de csak szánalmas nyöszörgés hagyta el a torkát.
– És akkor mi van? – Evern kissé távolabb hajolt tőle, arcán megkeményedtek a ráncok. – Talán azt várod, hogy térdre boruljak előtted, ó, nagy varázsló?! Úgy tapasztaltam, hogy a magadfajtákat is csak a munkájukért fizetik. Ne próbálj bolondot csinálni belőlem!
Fénylő ezüsttőrt húzott elő az övéből, és Casuel torkának szegezte.
– Annyit már én is tudok, hogy aki megölte Yeniyát, mágiát használt. Már rég meg kellett volna, hogy öljelek, ahelyett, hogy itt kérdezősködöm!
Casuel megrázkódott, ahogy megérezte a penge hidegét a bőrén.
– Esküszöm, hogy semmi közöm ehhez az egészhez! – ordította. – Nagyon sajnálom önt azért, ami történt!
Evern lehunyta a szemét, mint aki nem képes tovább elviselni a hullámokban rátörő fájdalmat, és szeme sarkából most már patakzottak a könnyek. Elfordult, és intett a martalócoknak, akik brutális alapossággal ütni kezdték Casuelt. Hozzáértésük hosszú évek tapasztalatáról árulkodott.
Casuel igyekezett összegörnyedni, hogy a gyomrát és az ágyékát védje, zúgó füle alig hallotta meg Allin siránkozását. Úgy érezte, a valóság hirtelen lidérces álommá változott, de ez a lidércnyomás túltesz mindenen, amit eddig tapasztalt vagy akár csak elképzelt.
– Szerintem ez az alak tényleg nem tud semmit, uram. Mel, kapd el azt a kis szukát, legalább lesz miért nyivákolnia!
Egy örökkévalóság telt el, mire Casuel a füle csengésén át meghallotta a martalócok szavait.
– Nem az a fajta, aki ennyi verés után még kitartana.
Casuel arcán a megkönnyebbülés könnyei árkokat mostak a vérbe. Némán feküdt a padlón, mozdulni sem mert, de egy kis gondolkodás után elővigyázatosan kinyitotta az egyik szemét. Az ajtó túlfeléről zaj hallatszott, és a bent lévők mindannyian arrafelé fordították a fejüket.
Amint a kilincs megmozdult, az ajtónál posztoló prémvadász fölmordult, és már mozdult, hogy elállja a bejáratot, ám a következő pillanatban úgy vágták a képébe az ajtószárnyat, hogy a falnak tántorodott. Mielőtt még összeszedhette volna magát, izmos testfelépítésű, fekete szakállú férfi toppant be a szobába, és mintegy mellékesen gyomorszájon vágta a fickót. A következő mozdulatával kardot rántott, támadó testtartásba helyezkedett, és fenyegetően farkasszemet nézett Evernnel.
– Ha nem hívod vissza a kutyáidat, én magam fogom föltrancsírozni őket!
– Darni! – Casuel megpróbált föltápászkodni, de amint erőlködve négykézlábra kecmergett, éles fájdalom hasított a mellkasába.
– Lefogadom, sosem hitted volna, hogy egyszer így fogsz nekem örülni, Casuel – vigyorgott Darni gonoszul.
Evern kihasználta az alkalmat, és hátrált egy kicsit, hogy kikerüljön Darni kardjának hatóköréből.
– Ki a fene vagy te? – kérdezte dühösen.
Darni udvariasan odabólintott neki, de a kardját továbbra sem engedte le.
– Úgy hallottam, nagy hibát készülsz elkövetni, fiatal barátom. Egyetlen szerencséd, hogy Carral elővette a jobbik eszét, és értesített engem arról a levélről. Ennek a rakás szerencsétlenségnek itt – bökött az állával Casuel felé – semmi köze Yeniya halálához.
– Azt meg honnan tudod? – Evern tőre emelkedni kezdett.
– Dobd el azt a békanyúzót! – Darni hangja csattant, mint az ostor. – Gyerünk, add ide!
Evern habozott egy darabig, végül engedelmeskedett. Casuel nagy kortyokban kapkodta a levegőt.
– Onnan tudom, hogy semmi köze a halálesethez, mivel ugyanannak a megbízónak dolgozunk. – Darni a prémvadászokra pillantott. – Üljetek le, értelmesen is meg tudjuk beszélni ezt a dolgot. Én legalábbis ezt szeretném, és amíg nekem van itt a leghosszabb kardom, az én szavam érvényesül.
Evern szája keserű grimaszra húzódott, de mivel nem volt más választása, bólintott.
A prémvadászok fölsegítették a földön fekvő társukat, akinek arca egészen szürke volt a kosz és mocsok alatt. Tétova léptekkel az ablak felé indultak, Evernt elővigyázatosan maguk és Darni közé engedve.
– Hadd halljam tehát, kinek dolgozol! – Evern összefonta a karját a mellén, és undorodva méregette Darnit.
– Természetesen a Mágustanácsnak. – Darni meglepettnek látszott, amiért ezt még egyáltalán magyaráznia kell. – Az Ősmágust aggodalommal tölti el a hír, hogy egy ilyen súlyos bűntény véghezviteléhez mágiát használtak.
– Ez a fickó az Ősmágus ügynöke? – Evern hitetlenkedve pillantott Casuel felé.
– Ő nem, de én az vagyok. Gyerünk, Casuel, kelj föl onnan! – Darni keskeny szíjat vont elő az inge nyakából, és Evern elkerekedett szemmel bámult a rajta függő bronzgyűrűre.
– Hadd nézzem!
Darni kiakasztotta a nyakából a szíjat, és átnyújtotta a gyűrűt.
– Honnan tudjam, hogy tényleg valódi? – kérdezte Evern, miután gondosan megvizsgálta és visszaadta.
– Gondolod, hogy valaki megkockáztatná a hamisítását? – pörgette meg a szíjat két ujja között Darni. – Planirt nem jó ötlet átvágni, hidd el nekem.
Mindketten Casuelre néztek, aki fölkapaszkodott az egyik karosszékbe, és két kézzel nyomkodta sajgó bordáit.
– Nem tudom, mit szól majd ehhez Planir – tűnődött Darni. – Péppé veretted szegény jó Casuelt.
– Megvolt az okom rá – tört ki Evern. – Egyetlen varázsló sem fog beleszólni, hogyan intézzem az ügyeimet a saját városomban, akár Ősmágus, akár nem! Jó okom volt azt hinni, hogy ez az elsatnyult bakkecske belekeveredett a gyilkossági ügybe, nekem pedig felhatalmazásom van, hogy kinyomozzam a tettesek személyét! Nyilvánvaló, hogy a mágiának szerep volt Yeniya megölésében, ha pedig így áll a helyzet, megtörténhet, hogy az összes rohadt varázslót belefojtjuk a tengerbe! Ahhoz mit szól majd a ti híres Ősmágusotok, ha egyszerűen nem engedjük be többé a városunkba az embereit? A céheknek nincs szüksége rátok, a várost mi irányítjuk, és ez így is marad!
– A fenyegetőzésnek semmi értelme – csóválta meg a fejét Darni. – Ti magatok fogjátok a legjobban megbánni, ha kitiltjátok a varázslókat innen.
Azzal Evernre mosolygott, de olyan arckifejezéssel, hogy Casuel önkéntelenül összerezzent.
– Egyébként, ha Planir rájön, hogy egy mágus keze is benne volt a gyilkosságban, az a szerencsétlen flótás nem rejtőzhet el előle akár az óceán fenekén, vagy a Sárkánygerinc havában, vagy akár egy aldabreshi tűzhányó torkában sem! Ha szép lassan megfullad a saját ürülékében, az is szebb halál lesz, mint amit a Tanács szán neki. Vagy nincs igazam, Casuel?
A mágus undorodva elfintorodott Darni gusztustalan hasonlata haltatán, és kelletlenül bólintott.
Evern fölemelte a kezét, de a mozdulta félbe maradt, amint Darni kardja megzörrent.
– De hát akkor ki ölte meg Yeniyát? – morogta Evern. – És hol a pokolban keressem azokat a rohadékokat? És mit tesz a te nyomorult Ősmágusod, hogy bosszút álljon érte?
– Ez utóbbi egyébként sem a te dolgod – szögezte le hidegen Darni. – Ami pedig a többit illeti, még az is lehet, hogy segíteni tudunk egymásnak. Én ugyanis keresek néhány fickót, akik tudomásom szerint benne voltak az ügyben, és annak alapján, amennyit tudok, talán nem is lesz olyan nehéz elcsípni őket.
– Ők ölték meg Yeniyát?
– Nem, de elvezethetnek ahhoz, aki tette. – Darni átdobta a kardot a baljába, és kezet nyújtott Evernnek.
– Szavamat adom rá. Segíts, hogy megtaláljuk őket, mi pedig nem hozzuk szóba többet ezt a kis tévedésedet. Fogd be a szád, Casuel! – tette hozzá, amint a mágus ellenkezni próbált.
– Nos, hogyan döntöttél? – sürgette a választ Darni. – Hajlandó vagy együttműködni, vagy jobban szeretnéd, ha elégtételt vennék a barátomon esett sérelmekért?
A prémvadászok kételkedő pillantásokat váltottak egymás között.
Evern fölállt, arcán a bánat halvány reménnyel keveredett.
A hirtelen beállt csöndet hangos csattanás törte meg, ahogy Allin összerogyott, és elterült a padlón.
– Drianon csecsbimbójára! – kiáltott föl ingerülten Darni. – Ki ez a kislány, Casuel? Akármennyit is fizetsz neki, bőven kevés!
A feszültség megtört. Evern lehajtotta a fejét, és szétkent az arcán néhány könnycseppet.
– Na jó – fogadta el sóhajtva Darni kézfogását. – De ajánlom, hogy igazad legyen!
– Bízhatsz bennem – bólintott Darni. – Éppen olyan elkeseredetten kívánom, bár megtalálnánk ezeket a gonosztevőket, mint te!
Ahogy Casuel fölpillantott rá, csodálkozva ébredt rá, hogy a férfi igazat beszél. Szemének vad villanását látva szinte sajnálni kezdte az ellenségeit, bárkik is legyenek azok. Ám ez a gondolat csakhamar elpárolgott, amint sajgó tagjai újfent figyelmet követeltek maguknak.

 

 

A Gidesta felé vezető országúton, Inglis után

Őszutó 15. napja

A lóháton utazás és a szabadban való táborozás hamar elveszítette varázsát, ahogy egyre közeledett a tél. Éjszakánként vacogva gondoltam rá, hogy elkelne még néhány takaró, ha már egyedül kell aludnom, és reggelenként mogorván szerszámoztam föl Rozsdást. Hogyan várhatnám, hogy elfelejtsem Gerist, amikor nap mint nap azon a lovon kell utaznom, amelyet együtt neveztünk el?
Szerencsére mielőtt még végképp búnak eresztettem volna a fejemet, Ryshad és Aiten robogott el mellettem tajtékos barna lovaikon, amelyek úgy festettek, mintha egyenesen Gidesta sztyeppéiről vágtattak volna idáig.
– Nos, hogyan tovább? – Ryshad körbelovagolt, hogy bevárja Shivet.
– Átkelünk a folyón, és ráfordulunk az északi országútra. – Shiv megsarkantyúzta a lovát, Ryshad pedig engedte, hogy elébe vágjon.
Jókora darab utat tettünk meg, mire a nap süllyedni kezdett. A vállam fölött még visszapillantottam, hogy lássam az alkonyi párákba burkolózó óceánt, mielőtt a hegyek koszorúja végképp eltakarta volna a szemem elől. Shiv vezette a csapatot, mi pedig kissé lemaradtunk tőle, mivel úgy tűnt, mintha szívesebben lenne egyedül. Aiten gyanús történetekkel szórakoztatta Ryshadot, én pedig szépen lassan ráébredtem, hogy ezek ketten alighanem a város legkevésbé előkelő sarkaiban kezdték a keresgélést. A történetek nagy részét ugyanis én is hallottam már, de többnyire bordélyházakban és hasonló helyeken. Ami engem illet, ez természetesen még nem jelent semmi rosszat, a bordélyházak ugyanis általában pártolják a szerencsejátékot, mint újabb módszert arra, hogyan lehet valakit a lehető leghamarabb megfosztani lehetőleg az utolsó vasától is. Néhány évvel ezelőtt három izgalmakban bővelkedő évszakot sikerült eltöltenem egy-két ilyen helyen, hozzásegítve a tisztes tulajdonosokat, hogy még tovább növeljék amúgy sem szerény jövedelmüket. Eléggé kiábrándító tapasztalatokat szereztem, amelyek életem hátralevő részére valószínűleg megvédenek attól az ábrándképtől, hogy a szajhák életét valamiféle romantikus izgalommal szemléljem. Mint játékosnak azonban nem jelentett igazi kihívást az az időszak; egyetlen olyan férfival sem találkoztam ugyanis, aki teljes figyelmét a rúnáknak szentelte volna.
Szórakozottan hallgattam, amint Aiten aprólékos részletekkel halmozza el Ryshadot a medvebarlang környékén ismert legújabb aranyköpések születésének körülményeiről. Ryshad nevetett vagy a homlokát ráncolta, ahogy a történet éppen megkívánta, de észrevettem, hogy figyelmét közben egyetlen pillanatra sem fordítja el az előttünk húzódó útról vagy a bennünket körülvevő erdőségről. Aiten szemlátomást hozzászokott már ehhez, és fesztelenül folytatta tovább a mesélést; végre sikerült olyan történettel előhozakodnia, amelyet még én sem ismertem. Úgy látszik, a végelgyengülésben szenvedő sztorik Inglisbe járnak meghalni. Ez sem volt azonban sokkal jobb, mint az előzőek, úgyhogy inkább lemaradtam, és csatlakoztam ahhoz a kis öszvérhez, amely a csomagjainkat cipelte. Arra a következtetésre jutottam, hogy még mindig ő a legszórakoztatóbb társaság közülünk.
Amint egy mellékfolyóhoz értünk, Shiv megálljt intett, leszállt a lováról, és a vízbe mártotta a kezét.
– Erre megyünk tovább. – Arcán most először láttam megkönnyebbülésnek akár csak a leghalványabb jelét, amióta Gerist elveszítettük.
Megsarkantyúztam Rozsdást, és felzárkóztam a varázsló mellé, remélve, hogy annyi idő után végre jobb kedvében találom.
– Ha jól sejtem, a folyók irányát követjük. Azazir tehát vízmágus? – kérdeztem óvatosan.
– Még nem említettem volna? – kapta föl a fejét Shiv. – Igen, egyike a legjobbaknak.
Halványan elmosolyodott.
– És miért... Hm... – Nem igazán tudtam, hogyan fogalmazzam meg a kérdést, amely már régóta motoszkált az agyamban.
– Miért haragította magára a Tanácsot? – Shiv lekormányozta a lovát a sártól latyakos ösvényről, és a valamivel szárazabb fűben haladtunk tovább.
Hagytam, hadd fontolja meg alaposan, mit is válaszoljon nekem. Amikor végül megszólalt, lassan, elgondolkodva ejtette a szavakat.
– Először is azt kell megértened, hogy egy olyan mágus számára, mint Azazir, a saját őseleme a legfontosabb dolog a világon. Valósággal a megszállottja a víznek, ismeri minden rezdülését, éjjel-nappal azon jártatja a fejét, miféle erők lakoznak az áramlatok mélyén, és hogyan lehet ezeket befolyásolni. Az igazán hatalmas varázslók mind ilyenek.
– Azazir hatalmas? – kérdeztem némi aggodalommal. – úgy érted, veszélyes lehet?
– Roppant hatalommal rendelkezik – bólintott Shiv –, de nem hiszem, hogy veszélyes lenne, hacsak nem teszel olyasmit, ami ellenkezik az érdekeivel.
Ettől persze még egyáltalán nem éreztem biztonságban magamat.
– Darni valami olyasmit mondott, hogy el akarták ítélni – kockáztattam meg.
Shiv megvonta a vállát.
– Azazir mindig is afféle magányos farkas volt. Szeretett olyasmiket csinálni, mint például az a furcsa utazás az óceánon át. A Tengeri Csarnokban máig keringenek a róla szóló történetek, és nehéz megmondani, mennyi igaz belőlük. Szeretett lódítani az öreg, sőt, a Tanács egyes tagjai kifejezetten azt állítják, hogy notórius hazudozó volt. De most arra vagy kíváncsi, hogy miért száműzték végül, ugye? Nos, árvizet okozott, és elárasztotta fél Adrullét.
– Hogyan? – szólt közbe Ryshad.
Hátrafordultam a nyeregben, és láttam, hogy Aiten meg ő legalább akkora figyelemmel hallgatják Shiv elbeszélését, mint én.
– Nem volt valami vidám történet – csóválta meg a fejét Shiv, amint látta, hogy Aiten szája mosolyra húzódik. – Nyárelőn történt, és következményképpen abban az évben teljesen tönkrement az aratás Caladhria déli területein. Télen az egekbe szökött a kenyér ára, és egyes városokban lázadás tört ki.
– Miért csinálta? – kérdeztem.
– Kellett neki egy irdatlanul nagy mocsár, hogy tanulmányozhassa – felelte Shiv a lehető legegyszerűbben. – Így aztán gondolt egyet, és eltérítette a Rel folyót, hogy föltöltse a legközelebbi alacsonyan fekvő területet.
– Mennyire apadt le a folyó? – érdeklődtem.
No persze, nem csoda, hogy ennyire tartanak ettől a varázslótól. A Rel folyó széles háta választja el a polgárháborúk dúlta Lescar vidékét Caladhria békésebb földjétől.
– Éppen eléggé ahhoz, hogy Marlier hercege felderítőket küldhessen át rajta – biccentett Shiv.
– És Relshaz? – kérdezte döbbenten Ryshad.
– A Magisztrátusok Gyűlése azonnal hadsereget toborzott, amint a folyó apadni kezdett. Ők kérték legelőször, hogy a Tanács vonja felelősségre Azazirt.
Ezen nem is lehetett csodálkozni. A relshaziak roppant komolyan veszik a függetlenségüket meg a biztonságukat ott a Caladhria és Lescar közötti deltában. Minthogy a folyó oltalmazza meg őket mindkét szomszédjuktól, halálbüntetés terhe mellett tiltják, hogy bárki hidat verjen a Relen, még ha meg is reked az ötlet a tervezés fázisában. Ettől a szigortól eltekintve azonban elég barátságos város, és rengeteg lehetőséget kínál a hozzám hasonlóknak. Hirtelen kibírhatatlanul hiányozni kezdett a meleg délszaki napsütés, a hűvös délszaki borok. Bánatomban el is eresztettem a fülem mellett Ryshad következő kérdését.
– Nem – rázta meg a fejét válaszul Shiv. – A Tanács ugyanis nem fogad el utasítást semmiféle külső hatalomtól. Nos, még az is előfordulhat, hogy ha a relshaziak nem csapnak ekkora hűhót, a Tanács a saját jószántából halálra ítéli Azazirt. Így azonban az Ősmágus nem volt hajlandó olyasmit tenni, ami azt sugallná, hogy engedelmeskedik nekik. A Tanács beérte azzal, hogy Azazirt száműzték.
Még mindig nem tudtam napirendre térni az értesülés fölött, hogy varázslók törvényes keretek között gyilkolászhatják egymást.
– Komolyan fölmerült az ötlet, hogy halálra ítélik?
Shiv komoly arccal rám pillantott.
– A figyelmetlensége rengeteg ember életébe került, még annál is több pénzbe, továbbá három évszak munkájába, amíg a romokat eltakarították. Az ilyesféle dolgok miatt van, hogy a varázslók annyira népszerűtlenek. A hatalmunk megrémíti az egyszerű embereket, úgyhogy jobb, nem fitogtatjuk. Ha jön egy ilyen Azazir-féle, és a maga feje szerint cselekszik anélkül, hogy belegondolna a következményekbe, nem csoda, hogy a lakosság aggódni kezd. Ha pedig a Tanács belenyugszik abba, hogy ilyesmi megtörténjen, előbb-utóbb oda jutunk, hogy a mágikus képességgel született gyerekeket hagyják éhen halni, a varázslókat meg kiseprűzik a városokból. A Tanácsnak azért kell olyan szigorúan felügyelnie a varázslóit, hogy senki másnak ne jusson eszébe jogot formál ugyanerre.
– Lásd még ugyanehhez Otrick előadássorozatát arról, miért nem a varázslók irányítják a világot – mormoltam magam elé.
Shiv meghallotta, és elvigyorodott.
– A legnagyobb részük nem is vállalkozna rá. Az ő szemükben ugyanis ez azt jelentené, hogy nem tudnak kellő időt fordítani kedvelt elemük tanulmányozására. Voltak és lesznek azonban néhányan, akik időről időre megpróbálják, és a Tanácsnak rájuk is oda kell figyelnie.
Ismét olyan helyhez értünk, ahol patakok ömlöttek a folyóba, és Shiv megint leszállt a lóról, hogy megvizsgálja őket. Nem tudtam eldönteni, sajnáljam-e, amiért félbeszakadt ez a beszélgetés. Kissé ijesztő lehetőségeket vázolt föl.
A folyó partján jól kitaposott ösvény vezetett fölfelé. Ahogy egyre meredekebbek lettek a hegyek és sűrűbbek az erdők, lassan már valóban csak itt lehetett közlekedni. Jó iramban haladtunk, és hamarosan elértünk egy kisebb bányásztelepülést a Dalastól néhány napi járóföldre. Az efféle folyton változó hegyi falucskákhoz mérten meglepően állandónak és jól kiépültnek látszott, saját, kőből készült kohója volt és emberséges kinézetű kocsmája. No persze, attól még lehetséges, hogy az itt talált leányzóktól hetekig tartó vakarózhatnékja támad a jámbor utazónak, a fölszolgált szesztől pedig még a foga is elvásik.
Shiv egyenesen egy jókora, gazos területre vezetett bennünket. Fölteszem, ez lehetett a piactér, noha senki nem árult rajta semmit. Foltozott, agyonhordott munkaruhába öltözött nők és férfiak méregettek bennünket elhaladtukban gyanakvó pillantásokkal. Shiv kihúzta magát a nyeregben, és pökhendi arccal bámult vissza rájuk. Ahogy csodálkozva végigmértem, meghökkenten tapasztaltam, hogy az a kutyaházi tetőtől talpig makulátlanul tiszta, holott bennünket, többieket jócskán beborított a viszontagságos utazás különféle mocska. Egy ilyen varázslat nekem is jól jönne, állapítottam meg magamban.
– Az Ősmágus tanácsának küldötte vagyok, és híreket gyűjtök.
Aiten és Ryshad mellém léptettek a lovukkal, és köpenyük szárnyát odébblökték a kardjukról. A három férfi elszánt pillantásokat váltott egymással, miközben azt várták, hogy a helybéliek kinevessék, megéljenezzék vagy lóganéjjal dobálják meg őket, aszerint, hogy milyen hangulatban vannak. Ám legnagyobb meglepetésemre ezek egyike sem történt. Szeretném látni, hogy egy varázsló efféle trükkel próbálkozik Vanamban.
– Miféle híreket? – lépett ki a műhelyéből a falu kovácsa, olajos rongydarabbal törülgetve csontos markát. Magas, izmos fickó volt, arcát és karját apró sebhelyek borították, de a hangja nyugodt volt és magabiztos. Kezdtem hajlani arra a feltételezésre, hogy talán mégiscsak szerezhetünk használható értesüléseket is ebben a faluban.
– Egy Azazir nevű öreg varázslót keresek. Innen északra látták néhány évvel ezelőtt. – Shiv fölemelte a kezét, és a tér közepén halvány kék lángok kezdtek táncolni a levegőben. A lángok hajladoztak, fölcsaptak, és fénylő gömbbé olvadtak össze, amely, mint egy vízcsepp, halvány alakokat tükrözött. A mágikus gömb megrezdült, mint amikor a vízcsepp elpárolog, és a vásártér közepén, a kút fölött lassacskán kirajzolódott egy kép. Cingár figurát láttam mohazöld ruhában, és hosszú, olajzöld köpönyegben. A méretétől eltekintve (minthogy fele volt csak egy élő embernek) egészen olyan volt, mint a valóságban. Gyérülő ősz haja a válláig lógott; görnyedt testtartásával leginkább egy vénséges vén szürke gémre emlékeztetett. Előreugró hegyes orra még csak fokozta ezt a hasonlóságot. Szeme zölden megvillant, ahogy mindannyian rámeredtünk, és a furcsa kis képmás hirtelen megpördült, karját kitárva, köpönyegét lobogtatva, mintha szórakoztatná a tátott szájjal bámuló bányászok látványa.
Szerencsére sikerült elkapnom az államat, mielőtt végképp leesett volna, és igyekeztem lemásolni Ryshad és Aiten hanyag arckifejezését. Majdnem rajtavesztettem, amint Ryshad rám kacsintott, ám a helybéliek annyira a látvány hatása alá kerültek, hogy nyugodtan elvághattam volna a torkukat, vagy lelophattam volna róluk a nadrágot is, azt sem igen vetté volna észre.
– Nos? – Shiv hangja élesen hasított bele a némaságba. – Van itt olyan, aki ismeri ezt az embert?
A tömeg suttogni és mozgolódni kezdett, és csakhamar előretaszigáltak egy vonakodó öregasszonyt.
– Segítesz nekem? – hajolt le hozzá Shiv. A hangja lágy és csábító volt, mint az aldabreshi selyem. Az öregasszony úgy pislogott föl rá, mint az országút közepére tottyant nyúl, majd, amennyire tőle tellett, kihúzta magát.
– Vagy tíz évvel ezelőtt többször is járt itt lisztért, olajért meg hasonlókért – felelte tétovázva.
Shiv elmosolyodott, félig hálásan, félig leereszkedően, és néhány pénzdarabot csúsztatott oda az öregasszonynak, amelyet az szemlátomást többre értékelt a megnyerő mosolynál.
Az arany csillanása hirtelen megoldotta a körülöttünk állók nyelvét is.
– Odafönt lakott az öreg, a nagy tölgyfáknál, ahol olyan meredek a part.
– Ugyan, menj már, az még az apám idejében volt! Amikor legutóbb hallottam róla, egy kunyhóban élt, odafönt a pisztrángosnál.
– Azt már rég otthagyta, idióták! A tónál lakott, amikor Emmer megfogta azt a nagy halat... Tudjátok, amelyiknek zöld volt a háta!
– Három évvel ezelőtt a Nyári Napfordulókor járt itt utoljára. Emlékszem, abban az évben született a kis Nalli; amikor az a méhraj lakott a, zsúpfedélben.
– Sokkal öregebb volt, mint a képen, jóval kevesebb haja volt, és húzta az egyik lábát.
– A bácsikám azt mondja, találkozott vele odafönt, a hóhatárnál, tavalyelőtt télen. Mindjárt gondolta, hogy varázsló, mert csak egy inget viselt, pedig olyan hideg volt, hogy a kutyát se verik ki ilyen időben... Mindenki más halálra fagyott volna.
– Persze az is lehet, hogy mostanra már rég meghalt!
Shiv fölemelte a jobbját, és a fecsegők elnémultak.
– Látta valaki tavaly tavasz óta?
A csődület, amely érkezésünk óta mintha megduplázódott volna halhatóan felsóhajtott; az emberek egyik lábukról a másikra álltak, egymást méregették, de egyikük sem szólt.
Shiv könnyedén meghajolt a nyeregben, majd tekintélyt parancsolóan körbepillantott.
– Köszönöm mindannyiótoknak, az Ősmágus nevében! Van valami, amit megtehetnék értetek fizetségképpen?
Ha eddig döbbentek voltak, ez a fölvetés most teljességgel letaglózta őket. A néma csöndben csak a folyó hullámainak zaja hallatszott. Már éppen azon gondolkodtam, hogy megsarkantyúzom Rozsdást, és faképnél hagyjuk őket, amikor bátortalan hang szólalt meg valahonnan hátulról.
– Nem tudnád megmondani, hol fut az ezüsttelér? – Az önként jelentkezőt azonnal lepisszegték, én azonban láttam, hogy Shiv elmosolyodik, és a hirtelen nevetés majdnem tönkretette méltóságteljes megjelenését.
– Keressetek egy medve alakú szirtet, amely alatt berkenyebokrok nőnek. – Shiv széthintett egy maréknyi tormalin márkát, majd megsarkantyúzta a lovát, és látványosan kiügetett a faluból, nyomában Ryshaddal és Aitennel, akik úgy zárkóztak föl mögé, mint az uralkodó kísérete.
Így aztán egyedül maradtam szegény öszvérrel. Nem volt jobb ötletem, mint hogy fölvettem Shiv méltóságteljes modorát, és a legközelebb álló paraszthoz fordultam.
– Nagy szívességet tennétek, ha el tudnátok látni bennünket egy kis kenyérrel, bármiféle gyümölccsel, amit nélkülözni tudtok, meg némi liszttel, ha van.
Néhányan sietve távoztak, és hamarosan kosarakkal meg zsákokkal tértek vissza. Határozottan úgy tűnt, hogy az öszvér kérlelőn néz rám, én azonban nem is törődtem vele, annyira megörültem, hogy végre friss kenyeret ehetünk.
Végül mégiscsak sikerült meggyőznöm az öszvért, hogy együttműködjön, így aztán méltóságomat megőrizve sikerült távoznom a településről. Úgy tűnik, a legutóbbi földcsuszamlás óta Shiv volt az egyetlen esemény hétmérföldes körzetben.
Az ösvény következő kanyarulatánál Aiten várt rám, ahol a folyó mély medencévé öblösödött.
– El ne veszítsünk, virágom! – vigyorodott el, amint meglátta a megpakolt öszvért. – Nagyszerű ötlet. Mit ebédelünk?
– Fogalmam sincs. Merre van Shiv és Ryshad?
Úgy döntöttem, jobb lesz mindjárt az elején eloszlatni azt a kézen fekvő feltételezést, hogy az egy szál nő egyben automatikusan szakács is. Azon tűnődtem, megmondjam-e neki kerek perec, vagy várjam meg, amíg magától is rájön. Erre az egyre még Darninak sem kellett fölhívnom a figyelmét.
– Shiv szokás szerint a kezét mossa. – Aiten előzékenyen átsegítette a öszvért egy csúszósabb útszakaszon.
– Nem először jársz itt, ugye? – Engedelmesen követtem Aiten példáját, és leszálltam Rozsdás hátáról, hogy átkeljünk a partoldal törésén, amelyet szabadon kanyargó fagyökerek barázdáltak.
– Tényleg nem – ismerte be. – Három évszakot töltöttem valamivel nyugatabbra, egy aranyásó-táborban. De honnan jöttél rá?
Halványan elmosolyodtam.
– Tudod, majd ha három nap, három éjszaka együtt keverjük a rúnacsontot, akkor hívhatsz engem „virágomnak”. Egyébként Livak vagyok, megbeszéltük?
Aiten kissé meghökkent, de megkönnyebbülten láttam, hogy nem vette sértésnek a megjegyzésemet.
– Parnilesse közelében születtem, egy kisvárosban. – A kezét nyújtotta, hogy átsegítsen egy átázott, agyagos részen. – A családom gazdálkodással foglalkozik. Nem fűlött a fogam a kapanyélhez, úgyhogy beálltam inkább a herceg magánhadseregébe. Az egyik évszakban szövetkeztünk Triollével Draximal ellen, a másikban Triolle ellen harcoltunk Marlier oldalán. Hamar rájöttem, hogy őkegyelmessége aligha fogja újraegyesíteni Lescart, ha csak az összes ellenlábasát el nem viszi valami kiadósabb pestisjárvány, úgyhogy elbúcsúztam a szent ügytől. Egy ideig bányászkodtam a környéken, de ebből se könnyű megélni errefelé. Így aztán négy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy lemegyek délre.
Közben kiértünk a folyópartra, ahol Shiv éppen a bükkfák törzsét tanulmányozta, Ryshad meg egy kazal gally között matatott, amelyek föltorlódtak egy kidőlt fa mentén.
– Errefelé még magasabban látszik az árhullám nyoma – állapította meg a varázsló.
– Nézz csak ide! – halászott ki Ryshad valamit a vízből.
Mindannyian odasereglettünk, hogy szemügyre vegyük a törött gerendát, amelyen néhány rozsdás szög még mindig tartotta a kicsorbult zsindelydarabokat.
– Biztos vagyok benne, hogy mindez rendkívül izgalmas, de nem volna kedvetek némi magyarázattal szolgálni nekem, tudatlan városlakónak? – érdeklődtem udvariasan.
– A folyó a szokásos mértéknél sokkal erősebben megáradt, és a víz példátlanul magasan áll – felelte Shiv, mintha ez egyszeriben mindent világossá tenne.
– Miért, nem kellene neki? – kockáztattam meg a kérdést.
– Persze, hogy nem! – felelte méltatlankodva Shiv, aztán hirtelen észbe kapott, és megcsóválta a fejét. – Bocsáss meg. Szóval, nem volna szabad ilyen mérvű károkat okoznia, pláne nem ilyen messze a sodrásvonaltól.
– Nem akarok ellenkezni, Shiv, de éppen eleget élten ezek között a hegyek között – vetette közbe tétovázva Aiten. – Hóolvadáskor errefelé úgy fut ki a víz a folyómedrekből, mint a sistergő teáskannából.
– Ezt is számításba vettem – biccentett Shiv. – Ezzel együtt sem természetes, amit itt látunk. Följebb pedig házakat mosott el! Te is láthattad azt a tetődarabot. Ki lenne olyan őrült, hogy az árvonalon belülre építkezzen?
Személy szerint én olyan agyalágyultat is láttam már, aki a tűzbe rakta a lábát, mert meg akarta szárítani a bocskorát. A faluban történt kis közjáték után azonban be kellett ismernem, hogy Shiv érti a dolgát. Hirtelen eszembe jutott valami.
– Shiv, honnan tudtál arról az ezüsttelérről?
– Planir mondta – nevette el magát Shiv. – Számított rá, hogy meg kell lágyítanunk valamivel az itteniek szívét. Planir eredeti elhivatottsága szerint földmágus, úgyhogy a távolbalátások alkalmával meg tudja állapítani az ilyesmit.
Ez aztán hasznos képesség! Fogadok, hogy amikor még nem ő volt az Ősmágus, akkor sem igen szűkölködött semmiben.
– És azt miért nem tudja megmondani, hol van ez az Azazir?
– Ekkora távolságból a különböző elemek tekintetében bizonyos zavaró hatások lépnek föl. Szóval, bonyolult ügy.
Nem szoktam hozzá, hogy Shiv ilyesfajta válaszokkal intézzen el, és az is feltűnt, hogy nem néz a szemembe. Egyenesen a lovához ment, és nyeregbe pattant. Elgondolkodva követtem, ahogy mind beljebb kerültünk az egyre áthatolhatatlanabb sűrűségbe.
A Shiv által produkált kis látványosság megmaradt a nap fénypontjának. Ezek után már nem sok jóra számíthattunk. Ahogy egyre távolabb kerültünk az embernek való étel és a rendes ágy lehetőségétől, még az eső is rázendített. Nem volt igazi zápor, csak csöndes, kitartó szemerkélés, de hamar rájöttem, hogy legalább annyira képes átáztatni bennünket meg a holminkat. Komoran bámultam a szegény Rozsdás füle körül legördülő esőcseppeket, és mint már vagy tízszer, amióta elhagytuk Inglist, most is azon tűnődtem, mi a csodát keresek itt. Egykedvűen törtünk előre a mind keskenyebbé váló ösvényen, és amikor a leszálló sötétség veszélyessé tette a járást az amúgy is bizonytalan talajon, tábort vertünk. A hőmérséklet úgy esett lefelé, mint egy darab kő; érzéketlenné dermedve, vacogva és közönyösen ébredtem. Már az öszvér is kezdett sértődött képet vágni.
Ahogy tovább haladtunk előre és fölfelé, a dolgok csak egyre rosszabbak lettek. Az idő tovább hűlt, az eső még jobban esett. A kenyér java része megpenészedett, mielőtt megehettük volna, és a gyümölcs maradékát is elveszítettük, amikor az öszvér patája megcsúszott egy iszapos átfolyáson, és szegény állat fölhemperedett, elszakítva a hátán a megnyúlósodott szíjakat. A liszt ehetetlen, szürke masszává állt össze, így jobb híján úgy döntöttünk, hogy puliszkát főzünk belőle. Ezt később megbántuk, minthogy ezután egy szörnyű nap következett, amikor hol egyikünk, hol másikunk tűnt el szitkozódva az aljnövényzetben, erős hasmenéstől űzötten. Az ezt követő két napban az ebédszüneteink arra korlátozódtak, hogy igyunk, és megfelelő méretű leveleket gyűjtögessünk; ráadásul még lassabban haladtunk, mint addig.
Elolvastam egy rakás lescari románcot és betéve fújtam kétannyi balladát dicsőséges küldetésekről a sűrű vadonban, a mágikus amulett vagy az elveszett hercegnő nyomában, de érdekes módon mindegyik elfelejtett említést tenni róla, milyen nyomorúságos egy elfoglaltság tud lenni az ilyesmi. Már azon kaptam magam, hogy arról álmodozom, bár ismét az utcakő kopogását hallhatnám Rozsdás patája alól. Sajnos Gerisről is álmodoztam, és be kell, hogy valljam, ez volt az egyetlen és utolsó dolog, ami visszatartott attól, hogy azonnal visszaforduljak a kellemes meleggel és száraz ruhával kecsegtető város felé.
Shiv azonban szemmel láthatólag tudomást sem vett minderről, és akár meg is esküszöm rá, hogy furcsa módon negyedannyira sem ázott el, mint mi, többiek. Ryshad és Aiten is viszonylag hamar túltették magukat a bennünket ért kellemetlenségeken; no persze, ez leginkább csak a férfiak igénytelenségre és érzéketlenségre való hajlamát bizonyítja. Egy nyomorúságos délutánon azután ők is elveszítették a türelmüket, ettől azonban én egy cseppet sem éreztem jobban magamat.
Ryshad a bosszúságtól keskeny vonallá összeszorított szájjal éppen szokásos napi tevékenységét végezte, azaz megpróbálta letisztogatni a kardjáról azokat az aprócska rozsdafoltokat, amelyek makacsul újra és újra kiütköztek rajta. Aiten az erdőbe indult, hogy megpróbáljon elcsípni ebéd gyanánt egy vigyázatlan nyulat, vagy akár mókust is. Shiv élénk eszmecserét folytatott a környező pocsolyákkal, vagy valami ehhez hasonlót művelt, én meg megpróbáltam rendbe rakni a csomagjainkat, átvizsgáltam az öszvér meg Rozsdás istrángját, és legjobb tudásom szerint kipiszkáltam a patájukból a sarat meg a beletaposott leveleket.
– Szerinted tényleg van értelme cipelni ezt a vacakot? – pislantottam undorral az összetekert láncing rozsdásodó halma felé. Ha csak ránéztem, megfájdult a vállam, ráadásul úgy szaglott, mint egy zsák ócska lópatkó.
– Hát, az öszvér hátán nincs is sok haszna – vont vállat Ryshad. – Vagy vedd föl, vagy dobd el.
– Rettentő mocskos – húztam el a számat. – Megfagyok benne, és nehezebb, mint a hátizsákom. És még büdös is.
– Megtisztíthatnád és beolajozhatnád – vetette föl Ryshad.
Duzzogva a láncingre pillantottam, aztán vissza Ryshadra. Nem jó tanácsokat szerettem volna, hanem egy kis együttérzést, megértést, és ha lehet, némi biztatást, hogy dobjam csak el nyugodtan azt az ócska vacakot.
– Te se viselsz páncélt – feleltem vádlón.
Ryshad válaszul a mellére ütött. Tompa kondulást hallottam. Alig hittem a fülemnek.
– Fémlapok vannak a zekémben – magyarázta, és mindjárt ki is bújt belőle, hogy megtapogathassam a bőr és a szövetbélés közé illesztett lapokat.
– Ez a megoldás sokkal kényelmesebbnek tűnik – ismertem el. – Hol szerezhetnék én is egy ilyet?
– A Dalasnak ezen az oldalán sajnos sehol. Az enyém még Zyoutesselából származik.
– Az a szülővárosod? Nem mesélnél róla egy kicsit? Igaz, hogy egyszerre láthatjátok az óceánt meg a Lescari-tengert? – Erős vágy fogott el egy meleg, civilizált és egzotikus ország iránt, még ha csak valakinek az emlékeiben létezik is.
Ryshad leült, és egy pillanatra megfeledkezett a munkájáról.
– Nos, tényleg láthatod egyszerre a kettőt, ha fölmászol Den Rannion tornyába. Egyébként a város tulajdonképpen két részből áll, ahogy a két kikötő elkülönül egymástól. Középen hegyek húzódnak, ezen keresztül vezetnek a kereskedelmi útvonalak. Mi az óceán felőli oldalon lakunk, édesapám kőműves, Messire D'Olbriot bérlője. A patrónusomé az ottani földeknek legalább a harmada, és ötödvámot szed a kereskedelmi utak forgalmából.
Nos, lehet, hogy mégse lenne olyan rossz ötlet neki dolgozni. Végül is ez a Ryshad se tűnik olyannak, mint aki különösebben számolná a pénzt.
– Sokan kockáztatják meg, hogy inkább megkerüljék az Ezerszél-fokot, mint hogy útvámot fizessenek az átrakodásnál? – Hirtelen eszembe jutottak az Inglisben látott, erős építésű dalasori hajók.
– Nyaranta előfordul, hogy néhányan megkockáztatják, de a többségüket nyomorúságos roncsként mossák partra az őszi viharok.
Ryshad még egyszer végighúzta az olajos rongyot a kard pengéjén, majd visszadugta a fegyvert a hüvelybe. A kard azonban hirtelen mintha megakadt volna; Ryshad elnyomott egy enyhébb szitkot.
– Mi a fene lehet... – Lecsatolta a kardkötőjét, és közelebbről is szemügyre vette a hüvelyt.
– Dastennin fogára! – tört ki, ahogy az ujját végigfuttatta az átnedvesedett alkotmányon. – Ez megvetemedett! Föl tudod ezt fogni?! Öt éve hordom magammal, és Gidesta egyetlen tetves hét alatt tönkreteszi!
Leült a sarkára, és kezdte lefejteni a bőrborítást a fáról, magában átkozódva. Aiten éppen akkor érkezett vissza a tisztásra, azazhogy egyelőre még csak ott tartott, hogy hangos méltatlankodás közepette igyekezett kiszabadítani magát a környező bozót szorításából.
– Egy nyomorult lelket sem találtam! – mondta dühösen. – Még csapásokat sem láttam, csak néhány vízidisznóét, meg egy vadkecskéét.
– Szívesen ennék vadkecskét – vontam vállat.
– Hát, ma este nem fogsz! – Aiten mérgesen kettétört valamit a térdén, és a tűzre vetette, ahol sisteregni és gőzölögni kezdett.
– Hé, az az íjad! – kiáltottam rá.
– Persze. És az egyetlen mód, ahogy megölhetnék vele bármit, az, hogy mögéosonok, és agyonverem vele! – Aiten egy laposüveget húzott ki a nyeregtáskájából, és meghúzta. – Olyan görbe, mint az öszvér lába. Ez is e miatt a rohadt eső miatt van! Hová lett Shiv? Állítólag ő vízi mágus, vagy mi a fene! Miért nem csinál valamit ezzel a nyomorult időjárással?!
Hasztalan próbálta melengetni a kezét erőtlen kis tűzünk mellett. Az íj, ahogy lassan lángra kapott, legalább adott némi meleget. Magukra hagytam őket a nyomott hangulatukkal, és Shiv nyomába eredtem.
A varázsló egy kis mélyedés mellett kuporgott, ahol elég sok víz gyűlt össze, de amint átkukucskáltam a válla fölött, nem láttam mást, csak rubin, borostyán és zafír fénykévéket. Shiv fölegyenesedett, és megdörzsölte a homlokát.
– Akartok tőlem valamit?
– Aiten nem talált semmit vacsorára. Azt kérdi, nem tudnál-e valamit csinálni ezzel az idővel... úgy értem, elállítani egy kicsit az esőt, vagy valami ilyesmi.
– A bocsánatotokat kell kérnem, de attól tartok, az időjárás befolyásolására nem futja a tehetségemből. Ahhoz legalább négy hozzám hasonló mágus egyesített ereje kellene.
– Na jó, legalább megpróbáltam – sóhajtottam. – Egyébiránt tulajdonképpen mit csinálsz?
– Az elemek torzulását tanulmányozom – fordult vissza Shiv a pocsolyájához. – Elképesztő, mennyire megváltoztatták itt a víz természetét!
– Az meg hogyan lehetséges?
Shiv a szokásosnál is körmönfontabb pillantást vetett rám.
– Nos, ez túl bonyolult, nem hiszem, hogy megértenéd.
Összehúzott szemmel méregettem, és hirtelen szörnyű gyanúm támadt.
– Tényleg úgy gondolod? – kérdeztem. – Nincs ennek véletlenségből köze azokhoz a tárgyakhoz, amelyek hirtelen elvetemedtek, megrozsdásodtak vagy elrohadtak?
– Na jó, igazad van – ismerte be a varázsló. – De ez csak azt jelenti, hogy jó nyomon vagyunk. Úgy tűnik, Azazir megneszelte az érkezésünket, és megpróbál elbátortalanítani bennünket.
– Teljes sikerrel, már ami engem illet – mormoltam elégedetlenül. – És van valami elképzelésed arról, meddig megyünk még?
Shiv kilépett a sűrűből a folyópartra, és a távoli hegyek felé mutatott.
– Látod azt az ikercsúcsot, ott a sziklaomlás fölött? Azt hiszem, ott lehet valahol.
Alig pillantottam a hegy felé, láttam, hogy sötét viharfelhők keringenek körülötte. A homlokomat ráncolva próbáltam megállapítani, mi az, ami nincs rendben a látvánnyal.
– Shiv, azok a felhők nem mennek sehová – állapítottam meg végül. – Nézd csak, körbe-körbe mozognak. Ez teljes képtelenség! Hiszen erős északi szél fúj, jól lehet látni a fák koronáján.
– Tényleg? – Shiv meglepett arca nem tévesztett meg.
– Éppen most mondtad, hogy egyetlen varázsló egyedül nem képes befolyásolni az időjárást – mondtam vádló hangsúllyal.
– Nos, tényleg nem képes. – Hangjának bizonytalan csengése nem volt valami szívderítő. – Legalábbis nem volna szabad, hogy az legyen.

 

 

HETEDIK FEJEZET

Részlet Ocarn, a Hullámok Ura följegyzéseiből, aki harmadikként viselte eme tisztséget

Hadrumal alapításának hiteles története

Hecksen tartomány elpusztítása után tovább növekedett a tömegek félelme a mágikus képességgel születettektől. Bármennyire elítélendőnek találjuk is a két mágus, Mercel és Frelt ostoba becsvágyát, mégsem adhatunk hitelt Lord Peorle és Algeral panaszának, miszerint a nevezettek megbűvölték őket. Ám ami még ennél is rosszabb, Col nagybecsű képviselői kapva kaptak az alkalmon, és azt állították, hogy a sajnálatos események oka nem más, mint a varázslók és a papok széles körű összeesküvése a hatalom magukhoz ragadására. Valóságos rágalomhadjárat indult, amely további riadalomra adott okot az egyszerű nép soraiban. A néhány, már meglévő iskolát földúlták és kirabolták, és még az egyszerű írnokokat is megtámadták és megverték az utcán. A hivatásos papságot föloszlatták, a Szentély könyvtárát tűzre vetették. Minthogy a Colban álló Szentély egyetlenként élte túl a Sötétség Korszakát, fölbecsülhetetlen károkat okozott az itt összegyűjtött tudás megsemmisülése. Ezek a rémtettek arra tanítanak bennünket, hogy soha ne becsüljük le a műveletlen tömegek nyers erejében rejlő veszedelmet.
Trydek ekkor Caladhriába utazott, hogy folytathassa a tanítást. Errefelé nem üldözték nyíltan a tudósokat, ám a tudatlanság ennek a vidéknek is rákfenéje volt. A nemesi udvarokban inkább tartottak írnokokat, mint hogy betűvetésre és olvasásra oktassák sarjaikat, a grófi paloták könyvtárait penész és rothadás ette. A mágikus születés már nem csak afféle furcsaságnak számított, hanem egyre inkább szerencsétlen előjelnek, amelyet igyekeztek elfedni, eltitkolni. Emiatt egyre többen estek áldozatul saját föl nem ismert képességeiknek. Ide vezethető vissza ennek a korszaknak néhány súlyos katasztrófája is, mint például Lady Shress esete, akivel gyermekszülés köztien lángra lobbant a mennyezetes ágy. Ha a mélyére nézünk az ebből a korból származó legendáknak és rémtörténeteknek, gyakran akadunk efféle szerencsétlenekre, akikkel saját, rosszul uralt mágikus tehetségük végzett. Triolle hercege egyenesen odáig ragadtatta magát, hogy rendeletben tiltotta meg ezeknek – ahogyan ő nevezte – a „misztikus tudományoknak” a művelését, kínzás és fővesztés terhe mellett, és a többi lescari nemes hamarosan követte a példáját. Ezzel azonban természetesen nem érhettek el mást, mint hogy további szenvedéseknek tették ki azokat az egyébként is halálra rémült ifjakat és leányokat, akiken a mágikus születés jelei letagadhatatlanul megmutatkoztak. Ettől kezdve, ha tűzvész vagy áradás pusztított, vagy ha villám csapott be valahová, mindezt valamely mágikus tehetséggel született gyermek számlájára írták, és azonnal hajtóvadászatot indítottak a boldogtalan lélek ellen. Ha elég szerencsés volt, csak a száműzetést kellett elszenvednie, ha azonban nem volt ilyen kegyes hozzá a sors, meg is ölték.
Trydek maga köré gyűjtött néhányat ezekből a szánűzött, földönfutóvá tett szerencsétlenekből, és hol itt, hol ott próbált megtelepedni velük. Ifjúságomban én magam is hallottan beszélni őt. Hajlott korú volt akkor már, és megrázó erejű szavakkal festette le mindazt a félelmet és megaláztatást, amelyet neki és követőinek el kelleti szenvedniük. Beláthatatlan következményekkel járt, ha valakit azzal vádoltak meg, hogy titokban táplálja és fejleszti a benne rejtező mágikus erőt. Ezzel hozhatók kapcsolatba olyasféle rémségek is, mint például Geril piacterének földúlása, Lord Arbel megvakítása vagy a hírhedt felkelés Parnilesse-ben. Ez utóbbi után határozta el végképp Trydek, hogy megfontolja Vidella, a későbbi legelső Hullámok Úrnője tanácsát, és búcsút mond a kontinensnek.

 

 

Gidesta

Őszutó 19. napja

Esett, esett és esett. Minél közelebb kerültünk a hegy fölött gomolygó felhőgyűrűhöz, annál jobban szakadt. A nyirkosság lassan már a csontunkig hatolt. Észrevettem, hogy Aiten és Ryshad bizonytalan pillantásokat váltanak, és néha kételkedve tekintenek Shiv irányába. Kínlódva küzdöttük magunkat előre – és ezalatt valódi küzdelmet értek. Az ágak, szederinda, folyondár és borostyán szövedéke mind sűrűbbé és sűrűbbé vált, mind több időnkbe került átverekedni magunkat rajta, és egyre kevesebb idő kellett, hogy kijöjjünk a sodrunkból.
Azt hiszem, akkor érkeztünk a mélypontra, amikor a következő táborhelynél egyikünk sem volt képes meggyújtani a tüzet. Elkeseredetten kotorásztam az öszvér hátára kötött zsákokban, hátha találok még némi félig-meddig szárazon maradt élelmet. Éppen egy kis szárított húst akartam, vágni meggémberedett ujjakkal, amikor a nedvességtől síkossá vált kés megcsúszott, és mély vágást ejtettem az ujjamon.
Kis híján elsírtam magam, ám ekkor észrevettem, hogy Ryshad és Aiten éppen jó úton vannak afelé, hogy összeverekedjenek.
– Hagyd, majd én megpróbálom! Teljesen rosszul csinálod.
– Tessék, próbáld csak meg, ha tetszik! Ez a nyomorult kovakő teljesen hasznavehetetlen.
– Nem megmondtam, hogy rakd be az inged alá?!
– Oda is tettem! Pont olyan nedves, mint én magam.
– Persze, mert olajos rongyba kellett volna csavarni.
– Akkor miért nem csavartad be te magad?! Úgyis éppen ideje, hogy valami hasznosat csinálj, ahelyett, hogy folyton csak a szádat jártatod!
– Persze, de múlt éjszaka én aludtam avval a rohadt kovakővel a gatyámban! Amikor odaadtam neked, még teljesen száraz volt.
Úgy gondoltam, éppen ideje, hogy közbeavatkozzak.
– Shiv, nem segítenél meggyújtani ezt az istenverte tüzet?!
– Tessék?
– A tüzet, Shiv! Muszáj valami meleget ennünk!
– Úgy gondolod?
Mind a hárman úgy meredtünk rá, mint akiket képen töröltek. Azt hittem, Ryshad rögtön nekiugrik.
– Hát persze, hogy rohadtul úgy gondolja! Csuromvizesek vagyunk, és majd megfagyunk; legalábbis mi hárman! Tudod, a normális emberekről nem pereg úgy le a víz, mint a kacsa fenekéről, ha még nem vetted volna észre!
Gyorsan közbevágtam, kihasználva, hogy levegőt vesz. Úgy tűnt, olyasmire készül, amit Shiv igencsak bánna.
– Gyújts meg azt a tüzet, Shiv, kérlek!
A varázsló odalépett a szerencsétlen kis farakáshoz, amelyen nagy cseppekben gördült le az eső. Az ajkába harapott, és óvón kitárta a tenyerét. Hosszú, feszült csönd következett.
– Azt hiszem, van egy kis baj – fordult felénk a mágus szomorúan.
– Mégpedig? – kérdezte Ryshad vészjóslóan.
– Úgy értem, az elemekkel. Ebben a térségben szinte lehetetlen tüzet gyújtani. – Mi az, hogy „szinte”? – Örültem, hogy nem nekem kell válaszolnom Ryshad kérdésére.
Ismét az előbbihez hasonló csönd következett.
– Sajnos, ez éppen elég ahhoz, hogy senki se gyújthassa meg ezt a tüzet, sem mágiával, sem a hagyományos módszerekkel.
Behúzott nyakkal vártam Ryshad vagy Aiten dühkitörését, de egyikük sem szólt egy szót sem. Ryshad beérte azzal, hogy jókorát rúgott az aprócska kupac gallyba és gyújtósba, amely szerterepült a tisztáson.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezte valamivel halkabban.
Aiten a varázsló orra alá dugta a kezét. Fehér volt, akár a halotté, és olyan ráncos, mint egy háromnapos döglött patkány.
– Látod ezt? – kérdezte vádlón. – úgy nézek ki, mint aki napok óta áztatja magát az esővizes medencében! Annyira fázom, hogy már vacogni is elfelejtettem. Ha nem csinálsz valamit, akkor mindannyian halálra fagyunk, és egyszerűen nem ébredünk fel többé. Évekig laktam ezek között a hegyek között, Shiv, tudom, mit beszélek!
– Nem kéne visszafordulnunk? – vetettem föl óvatosan. A másik kettő pillantása elárulta, ez a gondolat bennük is felötlött már, de egyikük sem akarta elsőként kimondani.
– Ugyan, menjetek már! – Shiv hangjában vádló élt éreztem, amely őszintén meglepett. – Nem adhatjuk föl ilyen könnyen! Hiszen Azazir éppen azért csinálja mindezt, hogy visszarettentsen minket!
– És sikerült is neki, már ami engem illet. – Ryshadnak sikerült visszanyernie az önuralmát, de arckifejezése még mindig keserű volt.
– Nos? – Aiten kérdése fáradtan lógott a levegőben; mindannyian kerültük egymás tekintetét.
– Tüzet ugyan nem tudok gyújtani, de megpróbálhatom, hogy megszárítsalak benneteket egy kissé, és hogy távol tartsam tőletek az esőt – ajánlotta fel Shiv.
Aiten és Ryshad összenéztek, majd az utóbbi fölsóhajtott.
– Valamit muszáj tennünk, hogy átvészeljük az éjszakát. Ma már úgyis túl késő van ahhoz, hogy visszaforduljunk.
Most, hogy végre volt mit tennünk, valamivel frissebben mozogtunk. Előkerestem a lehető legszárazabb takaróinkat, Ryshad és Aiten pedig valami sátorfélét rögtönöztek egy nagydarab olajos bőrből. Kibújtunk nedves köpenyünkből, és leültünk körben, mindannyian a mellettünk lévőknek dőlve, hogy a lehető legjobban melegítsük egymást. Igyekeztünk alaposan beburkolózni a takarókba.
– Most pedig lazítsatok, és véletlenül se szakítsatok félbe. – Shiv ujjai végén kékes szikrák pattogtak, szemét lehunyta. Most már én is láthattam, hogy valami baj van itt a mágiával. Rendes körülmények között a levegőt uraló mágia fénye azúrkék, ez viszont fáradt türkiznek látszott, mint a drága aldabreshi selymek.
Nem szándékoztam félbeszakítani, de elég hamar rájöttem, miért figyelmeztetett bennünket ilyen nyomatékosan. Pislákoló erővonalak kezdtek körülfolyni minket, kiszorítva a vizet hajunkból és ruhánkból; jól látható gőzpászmák szálltak föl belőlünk. Rettenetesen csiklandós érzés volt. Szorosan becsuktam a szememet, de ettől csak még rosszabb lett, úgyhogy inkább kinyitottam. Mintha százmillió bolha nyüzsögne a bőrünk alatt. Ryshad arcára nézve láttam, hogy ő is hasonló kényelmetlenségekkel küzd.
Kezdtem azt hinni, hogy rosszabbul jártunk, mintha vizesek maradtunk volna, ám ekkor ráébredtem, hogy ismét érzem a lábamat. A lábfejem bizsergett, a lábujjaim fájdalmasan égtek; próbáltam meggyőzni magam, hogy ez is nagy eredmény. Aiten fölszisszent, és halkan szitkozódott az orra alatt, ám Shiv egy szemrehányó pillantással elnémította. Az ajkamba haraptam, és igyekeztem, hogy csak a belőlünk fölszálló páraoszlopra figyeljek, amely meg-meglibbent az alkonyatban. A közelben járó állatok nyilván egy jókora kupac trágyának vélhettek minket. Amint az egyik növekvő hold előbukkant a fák mögül, Shiv mélyet sóhajtott, és a varázslat megszakadt.
– Most már jobb lesz. – Az arcát nem láthattam a sötétségben, de így is hallottam a hangjából áradó bizonytalanságot.
Megtapogattam az ingemet. A kelme durvának tűnt, de többé-kevésbé száraznak, és észrevettem, hogy az ujjam végéről is eltűntek a ráncok.
– Köszönjük, Shiv! – Aiten keresgélni kezdett az erszényében. – Kér valaki egy kis thassint?
Ha víziókat akarok, én rendszerint leiszom magam, de úgy gondoltam, ez most nem is igazán számít.
– Azt hiszem, kipróbálom.
Aiten megkereste a kezemet a sötétben, és egy kis kerek diót nyomott bele.
– Törd fel, és vedd a szádba a belsejét – tanácsolta.
– Kaphatok én is? – Shiv egy fénylő labdacsot gyújtott máguslángból. – Nem gondoltam volna, hogy ilyenekkel élsz...
– Rendszerint nem. – Aiten feltörte a diót a fogával. – Végszükség esetére hordok néhányat magamnál, és úgy tűnik, most erről van szó. Ryshad, kérsz te is?
A kérdezett fölsóhajtott. A halvány, kékes fényben is jól láthattam az arcvonásait.
– Azt hiszem, jobban teszem. Mennyi van nálad?
– Ahhoz épp elég, hogy téged is elringasson – felelte Aiten együttérzően, és átnyújtott neki néhány diócskát.
– Egy időben függő voltam – magyarázta Ryshad, miközben gyakorlott mozdulattal feltörte az elsőt –, két évszakon át tartott, míg leszoktam róla.
– Nem sokan mondhatják el magukról – feleltem meglepetten.
Ryshad elhúzta a száját.
– Most, hogy már tudom, milyen, nem mennék bele még egyszer.
Ültünk körben, és rágcsáltunk, mint négy kérődző tehén, s hamarosan éreztem, hogy a számból a melegség lassacskán átterjed a gyomromba és a lábamba. A mögöttünk álló hideg napok megpróbáltatásai csekélyke, szinte elhanyagolható bosszúsággá olvadtak az emlékezetemben. Kezdtem rájönni, miért használják oly szívesen ezt a vacakot. Legnagyobb meglepetésemre az éhség is visszatért. Tapogatózni kezdtem a lábam körül, azért a soványka vacsoráért, amit sikerült megmentenem.
– Ha valaha visszaérünk a városba, megveszem a legnagyobb tehenet, amit csak a mészáros elő tud hozni – suttogtam átéléssel. – Telerakom almával meg vajjal, és megsütöm. És egy egész cipót megeszek hozzá. Kettőt!
– Jaj, ne csináld! – kérlelt Ryshad.
Szórakozottan rágtuk a megmaradt élelmet, amelynek furcsa ízt adott a thassin, de lassanként jobb kedvünk lett. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ez a megkönnyebbülés csupán mesterséges eredetű, de azok után, amin átmentünk, egyáltalán nem bántak.
– Halljuk, mi volt a legrosszabb, amit valaha ettetek? Eltekintve persze ettől itt... – dünnyögte Aiten, leheletében a dió keserű illatával.
Shiv érzékletesen ecsetelte a diákok kosztját Hadrumalban. Remélem, erősen túlzott. Hogyha nem, akkor Planir minden bizonnyal írásban fogja megkapni a beszámolómat. Nem vagyok hajlandó betenni a lábam olyan helyre, ahol valaki egeret talált a pörköltben.
A gusztustalan ételekről áttértünk a gusztustalan cselekedetekre, és majd' megpukkadtunk a nevetéstől Aiten történetein, Lescarban töltött zsoldosidejéből; Ryshad is előhozakodott katonatörténeteivel. Én pedig föltettem nekik a szokásos kérdést: mit gondolnak, mi volt a legjobb védelem, amellyel valaha találkoztam, hívatlan látogatásaim ellen? Természetesen mind a ketten kutyára, bonyolult zárakra, vagy őrségre tippeltek, ahogy mások is szoktak, pedig én azokra a nyavalyás kis csengőkre céloztam, amelyeket egyesek az ajtajuk vagy az ablakuk fölé függesztenek. Ahányszor fölteszem ezt a kérdést, mindig megnyerem a fogadást.
A hajnal hamarabb megérkezett, mint vártuk volna. Föltápászkodtunk, kinyújtva elgémberedett tagjaikat, és készülődni kezdtünk elkeserítő utazásunk újabb napjára. Ami a magunkon lévő ruhákat illeti, Shiv tényleg megtett minden tőle telhetőt, ám amikor föl kellett húznom viszonylag száraz ingem fölé a megnyúlósodott, hideg köpenyt, a maradék életkedvem is távozott. Talán mondanom sem kell, hogy még mindig ömlött az eső, és sohasem hittem volna, hogy egy állat annyira elhagyatottan és nyomorúságosan tud kinézni, mint a mi öszvérünk.
Újabb napig másztunk a sűrű bozótban, csúszkálva és átkozódva, mígnem elérkeztünk egy hegygerinchez, és amint átkeltünk rajta, meglepő látvány fogadott minket. Tágas völgy feküdt előttünk, melynek alján jókora tó csillogott, de amíg a legtöbb tavat rendszerint egy vagy két folyó táplálja, ebbe több száz is ömlött. Tudom, hogy furcsán hangzik, de a vízfolyás nem a domborzat adta irányt követte, a patakok és vízfolyások egyenesen ide igyekeztek, ebbe a tóba. Biztos voltam benne, hogyha körülsétálnánk ezt a hegyet, még olyan folyót is találnánk, ami egy darabon fölfelé folyik. A völgy meredek oldalain rengeteg víz zuhogott lefelé, alig néhány elszánt növény volt képes gyökeret verni, és úgy tűnt, a fű és föld hamarosan csatát veszt az áradattal szemben. A tó tükre sötétzöld volt, és sűrű köd gomolygott fölötte.
– Megérkeztünk? – kérdezte Aiten, némileg szükségtelenül.
Shiv lassan bólintott, majd körbefordult, hogy alaposan szemügyre vegye a tájat. Követtem a tekintetét, de nem láttam semmit. Kényelmetlenül éreztem magam, és azon tűnődtem, mi lehet a baj ezzel az egésszel. Hiszen a forrás a szerencsehozó rúnáim közé tartozott. Vajon mit akar mondani nekem?
Néhány pillanat kellett csak, és rájöttem.
– Hallotok valamit? – néztem a többiekre. – Csak a fülem csal, vagy tényleg nincs itt egyetlen madár sem?
Mindannyian fülelni kezdtünk, de nem hallottunk mást, mint a sziklán lefutó víz csobogását, és a tó tompa moraját odalentről.
– Gyerünk! – Shiv egyenesen a zaj irányába indult, mi pedig a nyomába eredtünk, óvatosan lépdelve a csúszós köveken. A tarkóm hirtelen bizseregni kezdett, jelezve, hogy valaki vagy valami figyel bennünket.
Rozsdás fölhorkant, és ideges léptekkel haladt tovább előre, amint megérezte karcsú lábain a víz sodrát. Hirtelen megtorpant, és minden tudományomra szükségem volt, hogy rábírjam, induljon a többiek után. Ráadásul mindkét kezem tele volt, minthogy az öszvért is én vezettem: a nyomorult teremtmény, úgy látszik, elhatározta, hogy én vagyok az egyetlen a csapatból, akivel hajlandó együttműködni. Amúgy nagyra becsülöm a női összetartást, de ez már nekem is egy kicsit sok volt. Végül mind a két állatot sikerült rávennem, hogy óvatosan kocogni kezdjenek, ám amint előrenéztem, láthattam, hogy a többiek jócskán lehagytak bennünket.
Lusta ködpászmák lebbentek föl körülöttünk, és akaratlanul is megborzongtam.
– Várjatok meg!
Próbáltam megsarkantyúzni Rozsdást, aki idegesen hánykolódott, a köd azonban pillanatról pillanatra sűrűbbé és átláthatatlanabbá vált. Shiv meg a többiek már csak alaktalan árnyak voltak a fehérségben.
– Várjatok meg! – kiáltottam ismét, de a nehéz levegő úgy nyelte el a hangomat, mint a pehelypárna.
Lepillantottain, hogy ellenőrizzem a víz irányát, de Rozsdás térde már eltűnt a füstszerű ködben. Megtorpant és rémülten horkantott, előbb a fülét hegyezte, majd hátracsapta. Visszapillantottam az öszvért keresve. Nem láttam mást, mint a fejét, de azt még láthattam, hogy ő is hátracsapta jókora bolyhos fülét, olyan vadul forgatva a szemét, hogy a fehérje is kibukkant.
Kihúztam magam a nyeregben, és igyekeztem nyugodtan lélegezni. Közben a fülemet hegyeztem, hátha meghallom, mitől rémültek meg az állatok. A tó irányából tompa suttogás hallatszott; mintha szavak lettek volna, de nem értettem őket. Megborzongtam, és ijedtemben nagyot húztam Rozsdás farára, de eszében sem volt megmozdulni.
Nem messze mögöttünk csobbanó zaj hangzott föl; az öszvér összerezzent, és ugrott egyet, egyenesen neki Rozsdás hátsó felének. A ló rémülten hátrafordult, és kivillantotta a fogait. Az öszvér is vicsorgott és fújtatott, én pedig hasztalanul igyekeztem megnyugtatni őket. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, és jobbnak tartottam, ha simán lecsúszom a nyeregből. A bennünket körülfogó köd olyan sűrű volt már, mint az összement tej. A következő pillanatban Rozsdás fölnyihogott és odébbugrott.
A kötőfék kicsúszott a kezemből, kétségbeesetten kaptam utána, de a ló már eltűnt a ködben. Dühödten néztem utána. Szerencsére az öszvér kantárszárát még mindig a kezeimben tartottam. Ha valami feni ránk a fogát ebben a ködben, még mindig megeheti őt elsőnek... Vajon él errefelé medve? Esetleg farkas vagy valami hasonló?
– Gyere, menjünk! – sóhajtottam fáradtan. Tenyeremmel bíztatóan megütögettem az öszvér borzas hátát, és tettem néhány bizonytalan lépést előre. Szitkozódni kezdtem, mikor megéreztem, hogy térden fölül gázolok a vízben. Hátráltam, és más irányban próbálkoztam, de csakhamar ismét elmerültem. Megfordultam, és ekkor mintha megláttam volna valamit a ködben. Nagyjából embermagasságú volt.
– Shiv, Ryshad, ti vagytok azok?
Lassan megindultam arrafelé, de mindenütt csak ködöt láttam. Mögöttem kő csikordult kövön. Megpördültem, hátamat az öszvér biztonságot jelentő tömegének vetve. Fölkiáltottam, amint egy kezet éreztem a vállamon, de hiába erőltettem a szemem, semmit sem láttam.
Mindaz a félelem és rettegés, amit eddig gondosan az agyam egyik hátsó szögletébe száműztem, most dörömbölni kezdett a tudatomban. Itt volt, mind: a gyerekkori félelem, hogy ki kell lépnem a házból a sötétségbe, hogy rémségek lapulnak az ágy alatt, hogy hirtelen elveszítem a szüleimet a zsúfolt utcán. Azután csatlakoztak hozzájuk a felnőtt-félelmek is: az az éjszaka, amikor majdnem megerőszakoltak, vagy amikor majdnem felkötöttek tolvajlásért, vagy az a zendülés Relshazban, amikor Sorgraddal elkeveredtünk egymástól. Egész testemben reszketni kezdtem, nemcsak mozdulni, de gondolkodni sem tudtam már. Hátamon éreztem, hogy az öszvér is remeg, és úgy verejtékezik, mint hogyha védtelenül állna egy ragadozóval szemben. Fejét ide-oda kapkodta, amint szürke árnyak váltak ki a tejfehér ködből, körülöttünk keringtek, és vérfagyasztó hangon suttogtak. A nagyanyámat hallottam, amint szememre hányja, hogy az Erdők Népének vére csörgedezik az ereimben; aztán bőr csattant a puszta húson, és az emlékeim mélyéről meghallottam egykori támadóm nevetését. Összegörnyedtem, térdre estem, és úgy kapaszkodtam az öszvér kötőfékébe, mint a vízbefúló.
Fogalmam sincs, meddig kuporoghattam ott a ködben, félelemtől bénultan. Egyszerre csak mintha a józanság egy halvány sugara kezdett volna áttörni az agyamban gomolygó rémületen. Amikor már annyira féltem, hogy már szememet sem mertem lehunyni, hirtelen rájöttem, hogy a köd az egyik irányban mintha másféle színű lenne. Egészen addig úgy vett körül a fehérség, mint egy hatalmas szemfedő, most azonban mintha halovány színeket láttam volna. Messze előttem alig észrevehető kékes árnyalat olvadt a fehérségbe.
Csak Shiv lehet az! Lábra kecmeregtem, és remegő térdekkel megindultam, amerről a fényeket láttam, magam után vonszolva a vonakodó öszvért. Most, hogy végre határozott léptekkel haladtam, nagy nehezen sikerült erőt vennem az idegeimen. Nem tudom leírni a megkönnyebbülésemet, amint megláttam Shivet, aki sziporkázó kék szikrák felhőjében állt előttem. Varázslata egyre terjedt és terjedt, s ahogy a ragyogó kék szikrák elértek, a félelem szinte azonnal elpárolgott belőlem. Tarkómban, ujjaimban enyhült a szorítás.
– Mi történik itt?! – siettem oda hozzá, és még mindig gyanakodva tekingettem körül. Némán megrázta a fejét, és igyekezett a varázslatára figyelni. Mind nagyobb világosság támadt körülöttünk, a sűrű köd fokról fokra visszaszorult. Hamarosan ismét megláttuk a tópartot, és a völgy környező falait. Mélyet szippantottam a kristálytiszta levegőből, és igyekeztem benntartani, míg végül teljesen megszűnt bennem a remegés.
– Azazir! – Shiv ordítása halálra rémítette a szerencsétlen öszvért, de sikerült megtartanom a kantárszárat. – A varázslataid remek védelmet nyújthatnak a tudatlanok ellen. Tisztelem a tehetségedet, de kérlek, fejezzük be ezt a játszmát! Sürgős megbeszélnivalónk van veled, hidd el, nem háborgatnánk, ha nem élet-halál kérdése volna.
Mennydörgésszerű hangot hallottunk, és a követező pillanatban a ködnek nyoma sem maradt. Erősen pislogtam, mert könnyek homályosították el látásomat, ahogy fölöttünk újra kibukkant a régen látott kék égbolt, és ismét napfény tűzött a szemembe. A völgy is föllélegzett, és jólesően nyújtózkodott a kristálytiszta őszi napfényben. Ám mindez csupán néhány szempillantásig tarthatott, a felhőt: újra visszatértek, és az eső erősebben zuhogott, mint valaha.
Az esőfüggönyön át láttam, hogy Ryshad és Aiten rohan felénk. Lábuk meg-megcsúszott a fölázott talajon. Ők is elveszítették a lovukat, mindketten sápadtak voltak, és szemük körül sötét karikák éktelenkedtek. Nem is akartam végiggondolni, mi lehetett az, ami még őket is ennyire megrémítette.
– Varázslat volt – intett feléjük Shiv. Kinyújtotta a kezét, mindannyian körbeálltunk, erősen egymásba kapaszkodva, mintha erőt akarnánk meríteni a többiekből. Zihálva, levegő után kapkodva igyekeztünk kiűzni a rémület foszlányait emlékezetünkből.
Ryshad törte meg a hallgatást.
– És most mi lesz, Shiv?
– Továbbmegyünk – felelte a varázsló ellentmondást nem tűrő hangon, és már meg is indult az alant fekvő tó felé. Mit tehettünk volna, követtük őt, de mindhárman igyekeztünk biztonságos közelségben maradni egymáshoz és az öszvérhez. Észrevettem, hogy a két férfi elővonta fegyverét, anélkül hogy megbeszélték volna.
Körülöttünk egyre hangosabbá vált a víz csobogása, és ahogy eltűnt a köd, hirtelen megláttuk, hogy előttünk hatalmas vízesés zuhan alá a sziklákról. Fénylő vízcseppek szökkentek ki a fehérlő tajtékból, és kékes párafüggöny lengte körül a zuhatagot.
– Nézzetek oda! – mutatott Aiten a szikla középpontja felé.
Amit első látásra sziklarakásnak véltem, jobban megnézve túlságosan is rendezettnek tűnt, és ahogy közelebb értünk, észrevettem rajta az ajtót és ablakokat. Kétségtelenül valamiféle lakóháznak szánták az építményt.
– Gyerünk! – Ryshad szaporázni kezdte a lépteit, és Aiten sem akart lemaradni mögötte.
– Csak óvatosan! – kiáltott utánuk Shiv. – Türelmesnek kell lennünk vele.
Nem értettem tisztán, mit válaszolt erre Aiten, de attól tartok, a szavai valami válogatott trágárságot tartalmaztak Azazirral kapcsolatban. Mindenesetre egyenesen az ajtóhoz rohant, és gyakorlott mozdulattal berúgta. A várt reccsenés elmaradt, helyette tompa puffanás hallatszott, és Aiten lába térdig beszakadt a korhadt fába. Átkozódva szabadította ki magát, és fejezte be a kevéssé dicsőségesre sikeredett műveletet.
Shiv mormogott valami kivehetetlent az orra alatt, azután jobb ötlet híján utánuk robogott. Eltartott egy kis ideig, amíg kipányváztam az öszvért, meg aztán nem is siettem különösebben: gondoltam, jobb, ha kivárom, amíg bebizonyosodik, hogy nem lappanganak odalent őrült varázslók, akik bármikor képesek sűrű ködfüggönybe burkolni a gyanútlan járókelőket.
Amint beléptem a kunyhóba, mindjárt láttam, hogy egykor valakinek az otthona lehetett, ám ez a valaki már régen elhagyta. Durván faragott fabútorzat állt gombával benőve, és bármiféle kelme borította is hajdan a székeket, már csak apró darabkák maradtak belőle néhány közelben lakó nádi egér étvágyának köszönhetően. Ryshad kinyitogatta a szekrényeket, de nem talált mást, mint fölismerhetetlen masszává penészedett szemetet. Nedvesség áradt a falakból, a levegő nyirkos volt és dohszagú.
– Ha itt lakott valaha, nyilván már meghalt – összegeztem tapasztalatainkat. – Darni szerint elképzelhető, hogy őrző varázslatokat hagyott maga után. Lehet, hogy ennek tulajdonítható mindaz, amin keresztülmentünk.
Shiv megállt a bűzös viskó kellős közepén, és lassan körbefordult.
– Nem – mondta lassan –, ez a mágia nagyon is élő, ahogy maga Azazir is. Nyilván találunk itt valami nyomot.
– Van itt valami furcsa. – Ryshad a hátsó falat vizsgálgatta, és amint óvatosan végigfuttatta a kezét a körvonalakon, már mi is észrevettük a kőbe vésett ajtót.
– Hadd nézzem!
Shiv és Aiten odatódultak, én pedig a tűzhelyhez léptem. A tűzrakó helyet a falba süllyesztették, középütt rozsdás vasrostély jelezte, hogy itt valaha főztek és sütöttek, kétoldalt lapos kövek szolgálták az étel melegen tartását. Hogy milyen régen nem használták már, azt az is mutatta, hogy a becsurgó eső szinte teljesen elmosta az összegyűlt hamut. Előrehajoltam, hogy bekukucskáljak a kéménybe, de nem láttam semmit. Biztosan eltömte valami, talán egy fészek, amelyet a gyanútlan madarak még azelőtt építettek, hogy végleg elhagyták volna ezt a vészjósló környéket. Futólag eltűnődtem rajta, vajon egy varázslónak több fantáziája van-e, mint nekünk, egyszerű halandóknak, ha az értékeink elrejtéséről van szó.
Arra figyeltem föl, hogy Shiv kékes színű mágusfénybe borítja a kőajtót. Az ajtó kitárult, és a többiek döbbenten meredtek a mögötte ásító feketeségbe.
– Gyertek utánam! – Shiv világító gömböt gyújtott az ujjai végén táncoló kékes fényből, és vigyázva belépett az ajtón.
Fölálltam a tűzhely szélére, és benyúltam a kéménylyukba. Ahogy körültapogatóztam, rozsdás vaspálcákba akadt a kezem. Nyilván ide kötötték föl egykor a füstölni való húst meg a fazekakat. Semmi szokatlant nem találtam, úgyhogy fölgyűrtem az ingem ujját, és könyékig nyúltam a kéménykürtőbe. Jóval följebb, a teteje felé másfajta követ tapintottam ki, simábbat és gondosabban faragottat. Körülsimogattam, aztán nekiveselkedtem, és erősen megnyomtam. Kissé még én is meglepődtem, amikor engedett, mintha valami belső tengely körül fordult volna el. Mögötte lyuk volt. Most már teljesen kinyújtózva dolgoztam, arcomat a rozsdás vasrudakhoz szorítva. Ujjain megremegett, amint valami nyirkosat és csúszósat tapintottam ki, de igyekeztem háttérbe szorítani a fantáziámat, és csak a feladatra összpontosítani. Nagy nehezen előrángattam az átázott csomagot.
Valaha finom, cserzett bőr lehetett, mostanra azonban alaposan eljárt fölötte az idő. Óvatosan széthajtogattam: hosszú, világos színű pálcát találtam meg egy ezüstgyűrűt. Minthogy még mindig egyedül voltam, sietve ráfűztem a gyűrűt a nyakamban hordott szíjra, és gondosan vizsgálgatni kezdtem a pálcát. Hatszögletű minták borították, akár a méhkaptár, és minden cellában aprócska, vésett jelet láttam. Némelyik emberalakra hasonlított, mások vadállatra, pókhálóra, hópehelyre vagy furcsa növényre. Hamar rájöttem, hogy valójában egyben kifaragott, fényezett, hosszúkás csontdarabot tartok a kezemben. A különös pálcát egyik végén drágakövek ékesítették. Lerítt róla, hogy varázsláshoz használják; a kövek az elemi mágia jelképei voltak, borostyán, rubin, zafír, smaragd és gyémánt.
– Nincs itt semmi! – hallottam meg Ryshad csalódott hangját, és nyomban utána a lépteit is, ahogy a csizmája talpa megcsikordult a fölhalmozott hulladékon.
– Én viszont találtam valamit! – siettem eléjük, amint kiléptek a hátsó szobából.
Átnyújtottam Shivnek vadonatúj szerzeményemet.
– Azazir varázspálcája! – Shiv kikapta a kezemből, és csodálattal vizsgálgatta.
– Mi az? – hajolt közelebb Aiten, de Shiv gyorsan elfordult.
– Ha a varázspálcája még itt van, akkor neki is a közelben kell lennie – motyogta Shiv, inkább magának, mint nekünk.
– Mit találtatok? – érdeklődött Ryshad.
– Tessék? Ja, igen, ez itt Azazir varázspálcája. Minden varázslónak kell készítenie egyet a mágikus tanulmányai során, ez is része a felkészülésüknek. Voltaképpen az összpontosítás egy formája. – Shiv tekintete valahová a semmibe meredt, túl a kunyhó málladozó kőfalain.
– Menjünk! – intett Shiv, és kiléptünk a házikóból. Megborzongtam, ahogy az eső újult erővel csapkodta a hátamat.
– Hová bújtál, te vén bolond? – kiáltotta Shiv, a kezével takarva el a szemét a zivatar elől.
– Gyere, Aiten! – Ryshad a tó felé tartott, ám alig tett néhány lépést, a dolgok bámulatos változásnak indultak.
A hideg szinte elviselhetetlenné fokozódott, az esőt pedig hózivatar váltotta föl. Tomboló erejű szélrohamok érkeztek valahonnan, csomóban hordva az összetapadt hópelyheket. Rémülten fölkiáltottam, amint tyúktojás nagyságú jégdarab csapódott a karomnak, és igyekeztem védeni a fejemet, mivel csakhamar több is érkezett. Megfordultunk, hogy visszafussunk a kunyhó védelmébe, ám még mielőtt elérhettük volna, a vihar hirtelen abbamaradt, és fölöttünk ismét kristálytiszta volt az égbolt. Megtorpantunk, és bizonytalanul néztünk egymásra, arcunkról, hajunkból olvadt hólé csordogált. Ryshad arccsontja fölött jókora daganat éktelenkedett.
A bőröm ismét bizseregni kezdett, de ezúttal a szőrszálak is fölborzolódtak csupasz karomon, mintha energiával telt volna meg a puszta levegő. Fölöttünk szürke, majd fekete fellegek gyülekeztek, és fenyegetően torlódtak egymásra.
– Futás!
Shiv kiáltása magunkhoz térített bennünket; így történhetett, hogy szerencsésen beestünk a kunyhóba, még mielőtt odakint egy fénylő villámcsapás kíséretében elszabadult volna a pokol.
– Azazir! – Shiv az ajtóban állt, két karját vádlón tárta az ég felé. – Ha folytatni akarod a játékaidat, ideje lenne megmutatnod magadat! Ha próbára akarsz tenni, elfogadom a kihívásodat, de csak akkor, ha hajlandó vagy nyíltan kiállni ellenem! Gyere ide, és tégy próbára, ha mersz!
Ryshad meg én rémült pillantásokat váltottunk. Részesévé válni két felbőszült varázsló erőpróbájának eléggé biztos módszernek látszott arra, hogyan iratkozzunk föl Poldrion várólistájára...
Csend támadt, amely mintha egy fél napig tartott volna, noha, feltételezem, valójában legföljebb néhány lélegzetvételnyi idő lehetett az egész, A következő pillanatban a feszültség kitisztult a levegőből, és a felhők visszatértek szokásos elfoglaltságukhoz, azaz kövér esőcseppeket potyogtattak alá a nekibúsult világra.
Ahogy Shivre pillantottam, láttam, hogy egyetlen pontra bámul fanatikus tekintettel: a tó távolabbi végén alázubogó vízesésre. Szemében hátborzongató, földöntúli öröm tükröződött, szája széles mosolyra húzódott, és lassan, hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Talán még soha nem láttam ennyire távolinak tőlünk, hétköznapi emberektől, és ez a felfedezés jobban fölborzolta a kedélyemet, mint indokolt lett volna.
Megnyaltam hirtelen kiszáradt ajkamat.
– Mit látsz, Shiv? – suttogtam. – Csak nem egy barlang van a vízesés mögött? Ott rejtőzik Azazir?
– Dehogy! – felelte a mágus alig hallhatóan. – Hát nem látod? Hiszen ő maga a vízesés!
Azzal egyenesen a tó partjához rohant, míg mi, tudatlan többiek meglepetten tátogtunk, és próbáltuk megfejteni szavainak értelmét. Végül én indultam elsőnek utána, fejcsóválva ugyan, de viszonylag határozott léptekkel.
Összehúzott szemmel meredtem a zuhatag ezüstösen csillogó vízfüggönyébe. Vajon tényleg van ott valami, vagy csak képzelődöm? Középütt egy vastag vízsugár furcsa módon mintha állni látszott volna, körbe-körbe forogva ahelyett, hogy lezúdult volna a tóba.
– Azazir! – Shiv tenyeréből zöldes fénysugár villant a zuhatag felé, és amit addig látni véltem, hirtelen eltűnt. Már éppen vissza akartam fordulni a házhoz, ám ekkor egy alak emelkedett ki a habokból, és a víz felszínén sétálva egyenesen felénk tartott. Kezdetben áttetsző volt és folyton változott, mint háta mögött a vízesés, ám amint közelebb ért, körvonala letisztult és kiemelkedett a háttérből. Határozottan emberszerű alakot kezdett ölteni. Mire elérte a partot, csonttá és bőrré aszott öregember állt előttünk. Haja, szakálla színtelen volt inkább, mint fehér, csapzott és csimbókos a víztől, szeme pedig savószínű, szinte áttetsző, tekintete átható, ám az én mércémmel mérve mintha semmiféle értelmet nem tükrözött volna.
– Ki vagy te? – Az idős mágus hangjában a vízesés mormolása hallatszott. Rezzenetlen tekintettel bámult Shivre, akár egy hal.
– Shivvalan vagyok, a Tenger Csarnokának beavatottja, a víz és a levegő adeptusa – felelte Shiv nyugodt és magabiztos hangon. – A nagytanácsot szolgálom, és azért jöttem ide, hogy az Ősmágus akaratából föltegyek néhány kérdést.
– Ki most az Ősmágus? – vonta össze a szemöldökét Azazir.
– Fekete Planir – vágta rá szolgálatkészen Shiv.
– Planir! – Mindannyian összerezzentünk Azazir kiáltásától. – Hiszen emlékszem rá! Bányász fiaként jött közénk Gidesta hegyvidékéről. Az összes holmiját vastagon belepte a szénpor, beette magát a körme alá, a bőre ráncaiba... Még hogy Fekete Planir! A többi növendék ragasztotta rá ezt a csúfnevet, főként a fehérneműje állapotára utalva.
Az öregember kilépett a vízből, és megkönnyebbülten láttam, hogy amint a lába a földet érinti, valahogy szilárdabbá és megbízhatóbb színűvé válik.
– Nos, mit akar tőlem őeminenciája? – Még mindig azzal a halszerű tekintettel méregette Shivet.
– Nem beszélhetnénk ezt meg valami kényelmesebb helyen? – Shiv már a kunyhó felé indult volna, de Azazir lecövekelt a sárban.
– Szerintem éppen elég kényelmesen vagyunk itt is.
Először azt hittem, hogy vállát és mellkasát pikkelyek borítják, később azonban rájöttem, nem más ez, mint apró tetovált képek hálózata, ugyanabban a hatszögletű elrendezésben, mint azt a varázspálcán láttam. Némelyik ábra nem is tetoválással készült: egyszerűen csak belekarcolták a bőrbe, és hagyták behegesedni. Nemcsak az eső hidege tette, hogy megborzongtam.
– Úgy hírlik, fiatal korodban átszelted az óceánt – kezdte óvatosan Shiv –, s találtál egy szigetet, amelyen szőke nép él. Róluk szeretnénk megtudni mindent, amit csak el tudsz mondani.
Azazir odébbrugdosott néhány kavicsot.
– Miért untatnálak a meséimmel? Hiszen senki se hitt nekem. Miért segítsek most a Tanácsnak?
Az egyik kő alól fölkapott egy fekete csigát, és hanyag mozdulattal a szájába dobta. Mindannyian jól hallottuk a ház reccsenését. Aiten összerázkódott, és elfordult.
– Azért, mert ez a nép most hirtelen megjelent Tormalin és Dalasor partjainál. – Shiv lassú, nyugodt, meggyőző hangon beszélt. – Rabolnak és fosztogatnak, megölik, aki az útjukba kerül. Szükségünk van a segítségedre!
– Semmi közöm hozzájuk! – Azazir tovább kotorászott a lábfejével az iszapban, én pedig éreztem, hogy lassan elveszítem a türelmemet.
– Nagyszerű! – kiáltottam. – Azt mondod, nem érdekel ez az egész, miután ekkora utat tettünk meg, csak azért, hogy lássunk téged, és megbirkóztunk a szánalmas trükkjeiddel, csak azért, hogy kikérjük a véleményed?! Hát, én meg azt mondom, menj és süsd meg a tudományodat! Előtte azonban még tegyél meg nekünk egyetlen szívességet: állítsd el ezt a rohadt esőt! Hadd rakjunk tüzet, és hadd együnk végre valami meleget! Utána megyünk a dolgunkra, te pedig kedvedre riogathatod tovább a békákat.
Ahogy Azazir csodálkozva felém fordult, végre mintha emberi villanást láttam volna hideg, halszerű szemében.
– Nos, végül is, azt hiszem, ha elég eszetek volt hozzá, hogy túléljétek a varázslataimat, talán megérdemeltek egy kis figyelmet...
Megrázta magát, és a kunyhója maradványai felé indult. Fintorogva húzta el a száját a tönkretett ajtó láttán. Minél távolabb került a tótól, annál emberibbnek tűnt, és amikor beléptünk a kalyibába, észrevettem, hogy megborzong. Ebben a pillanatban halvány zöldes fénnyel világítani kezdtek a falak, ahogy a kunyhó fölismerte egykori gazdáját.
– Nem gyújthatnánk tüzet? – kérdezte Aiten éhesen. Arcán mindannyiunk megkönnyebbülése tükröződött, amint Azazir lassan bólintott.
– Azt hiszem, a kémény eltömődött – álltam Aiten útjába, amikor gyújtóst akart vetni a tűzhelyre.
Mindketten kimentünk, és megkerültük a házat, hogy kitisztítsuk a kéménykürtőt. Amikor visszaértünk, Ryshad már föl is halmozott egy kis kupac fát a tűzrakó helyen, és éppen az ajtó maradványait aprította föl könyörtelen alapossággal.
Azazir Shivvalan köpenyébe burkolózott, és nagy figyelemmel hallgatta a másik varázslót, aki éppen utazásunk tulajdonképpeni célját magyarázta.
Később elköltöttük szegényes vacsoránkat. Tekintve, hogy addigra már az alsóruhámat is eladtam volna egy tál meleg levesért, igazán nincs jogom panaszkodni. Még az öszvér is kevésbé szánandó ábrázatot mutatott, amint kipányváztuk az ajtó mellé, hogy fedél alatt legyen, és egy ölnyi fűvel kedveskedtünk neki.
– Nos, mesélnél nekünk az utazásodról? – kérdezte végül Shiv.
Mindannyian várakozással meredtünk a vén varázslóra. Az öreg a tenyerébe támasztotta az állát, csontos térdére könyökölve, és vizenyős tekintettel a múltba bámult.
– Az elveszett kolóniát kerestem – kezdte nagy sokára. – Születésem szerint tormalin vagyok, és mi nem feledkezünk meg a családi kötelékeinkről még akkor sem, ha mágikus születésünk messzire sodor bennünket a vérünk diktálta kötelességektől.
– Hogy hívják a családodat? – kérdezte Ryshad, megkockáztatva egy bosszús pillantást Shivtől a félbeszakításért.
– T'Aleonne – mosolyodott el a vén mágus a rátörő emlékektől. – Eredeti címem szerint nagyméltóságú Azazir T'Aleonne volnék, a Kristálytölgy rendjének sarja.
Láttam, amint Ryshad és Aiten összenéznek. Számukra nyilván jelentett valamit ez az értelmetlenség, nekem azonban várnom kellett, hogy egy alkalmasabb időpontban megtudhassam tőlük.
– A családom komoly befolyással rendelkezett még a Régi Birodalom idején – folytatta Azazir. – Rengeteg hatalmunk és pénzünk volt. Rokonságban álltunk a Nemith-házból származó uralkodók egész seregével. Egyes tudósok egészen a Tarlházig vezették vissza a családfánkat... Mi lehettünk volna az új uralkodói dinasztia megalapítói, ám egyik ősöm fogságba esett valahol túl az óceánon, ahol letelepedésre alkalmas területek után kutatott. Úgy ám, amikor Den Fellaemion elindult hajóival az óceánon túlra, Kel Ar'Ayen földjére, a családom egyes tagjai is vele tartottak, és segítettek fölépíteni a Birodalom új városait azon az óceáni szigeten. Őseim Tengerjáró Nemith oldalán ültek a felsőházban, és vele együtt keltek útra az ismeretlen vidékek meghódítására. Az újonnan fölfedezett területek uralkodói lettek volna... Minden joguk megvolt hozzá, és ezt diktálta volna a vérségi kötelék!
Az öregember arcán harag és megvetés tükröződött.
– Vakmerő Nemith! – suttogta undorral. – Igen, így nevezik őt a krónikások. Szerintem az Agyalágyult Nemith jobban illett volna hozzá, de hát mit várjon el az ember azoktól az alamuszi talpnyalóktól! Amikor először tűnt föl a partjainknál az a szőke nép, a Jég Fiai, az embereink a gyarmatról egyre-másra küldözgették az üzeneteket, segítséget kérve. A segítség azonban sohasem érkezett meg... Őfelsége, a legeslegutolsó Nemith túlságosan el volt foglalva azzal, hogy arany és szajhák utáni csillapíthatatlan vágyában fölégesse a Birodalmat! Telhetetlen pökhendiségében inkább nekiment a Hegyek Népének, hogy elvegye tőlük Gidestát! Fogadni mernék, talán még örült is, hogy megszabadult azoktól, akik sokkalta rátermettebbek és méltóbbak az uralkodásra, mint ő! Az őseim igyekeztek erőn felül helytállni. Kisöpörték a kincstárakat, az utolsó koronájukat is elköltötték, de már késő volt. A gyarmat elveszett, a Birodalom szétesett, a családom pedig ínségbe süllyedt, míg a kisebb házak kövérre híztak a hajdani Birodalom dicsőségének romjait fosztogatva.
Azazir keserű arccal a tűzbe bámult, húsz emberöltővel ezelőtt élt ősei vesztén rágódva.
– Honnan tudtad, hol keresd az elveszett gyarmatot? – kérdezte Shiv gyengéden.
– A családi levéltárból. A családom rengeteget veszített, de legalább a történelmünket megtartottuk, nem úgy, mint azok a jöttmentek, akik utánunk következtek. Annyi vérvonaluk sem volt, mint egy sétatéri korcs kutyának!
Azazir hangja ismét felháborodottá vált.
– Senki nem hitt nekünk! – kiáltotta. – A többi család, akik velünk együtt szelték át az óceánt, rég kihalt már, a tudásuk elenyészett. Az apámat szenilisnek és eszementnek kiáltották ki, kigúnyolták, amiért annyira tartja a hagyományt. A tanulóéveim alatt mindvégig az járt a fejemben, hogyan gyűjthetnék össze elegendő tudást ahhoz, hogy nekivághassak az óceánnak, mint az őseim, és visszavegyem, amit örökül hagytak nekem!
Egyikünkről a másikunkra nézett, szemében a megszállottsággal határos, mély meggyőződés tüze égett.
– Arra születtem, hogy jóvátegyem az enyéimen esett sérelmet! – mennydörögte. – Mi másért kellett volna mágussá lennem?
Hirtelen lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, a varázslók egészen mások – suttogta keserűen. – Azt hittem, nyitottak és fölvilágosultak, de rá kellett jönnöm, hogy éppen annyira romlottak és irigyek, mint bárki más. Senki nem akart segíteni nekem, sőt, biztos vagyok benne, hogy titokban ellenem dolgoztak. Nem akarták, hogy az erőfeszítéseimet siker koronázza. Korom legnagyobb mágusa lehettem volna, ha kicsinyes elmék nem akadályoznak meg benne! Akár Ősmágus is válhatott volna belőlem, de nem akarták megérteni a szavamat!
– Ennek ellenére mégis átszelted az óceánt – bólintott Shiv, hogy megszakítsa Azazir végtelennek tetsző panaszáradatát.
– Úgy van! – felelte diadalmas arccal Azazir. – Éveken át tanulmányoztam az áramlatok irányát, a szelek természetét, a mélység titkait! Szóra bírtam a halakat és a tenger ezerféle szörnyetegét, még a déli vizek sárkányait is. Végül sikerült egy olyan növendéket találnom, aki hajlandó volt egyesíteni erejét az enyémmel, és együtt képesek voltunk a csodára!
– Ki volt az? – vágott közbe Shiv.
– Viltrednek hívták – merengett Azazir. – Eljött velem, de a végére összezavarodott, és elvesztette a bátorságát. Amikor valódi mágiára került volna a sor, éppen olyan gerinctelennek bizonyult, mint a többiek. Ó, mindannyian teljesen hasznavehetetlenek! Hiányzik belőlük az az elszántság, amelyre csak a nemesi vér szava sarkallhatja az embert.
Shiv bocsánatkérő pillantást vetett felém, és mindannyian csöndesen vártuk, hogy Azazir méltatlankodása végre visszatérjen rendes medrébe.
– Szóval, végül sikerült átkelnetek az óceánon – vágott közbe Shiv, kihasználva az alkalmat, amikor Azazir éppen levegőt vett.
– Igen. Azt mondták, teljesen lehetetlen, én azonban bebizonyítottam, hogy meg tudom zabolázni a szeleket meg az áramlatokat! – Az öreg varázsló kihúzta magát, és büszkén fölszegte a fejét.
– Kel Ar'Ayen szigetekből álló föld – folytatta –, és a szigeteket csatornák meg homokpadok választják el egymástól. Az egészet körülöleli a mély óceán. Az az idegen nép, a jéglakók... Vagy elietimmek, mert így hívták őket a régi tormalin nyelven, úgy szaporodtak ott, mint a nyulak. Mindenütt ott nyüzsögtek, sivár pusztasággá csupaszítva azokat a szép szigeteket. Nyomát sem leltem a hajdani tormalin városoknak, minden elveszett. Nem találtam mást, csak ezeket a sárga hajú vadembereket, akik folyvást zabáltak és üzekedtek!
A hangjából áradó mélységes szomorúság már-már emberivé tette a varázslót.
– Hogyan lehetsz biztos benne, hogy tényleg Kel Ar'Ayent találtad meg? – kérdezte Shiv óvatosan.
Amint Azazir rápillantott, szemében ismét harag villant.
– Ereklyéket találtan egykori őseimtől, még ha a városaikat el is pusztították. Amikor partot értünk, bejelentkeztem a terület kormányzójánál, aki először rangunkhoz illő tisztelettel fogadott bennünket. Ám mindaz a gazdagság, amelyet fölhalmozott, az ezüstnemű, a fegyverek és egyéb értékek nem származhattak máshonnan, csak a Régi Birodalomból. Az őseik nyilván kirabolták a halottainkat, mint a vadak szokták!
Az öreg varázsló szorosabbra vonta a köpönyeget keskeny vállán, és megint a tűzbe bámult.
– Az a veszett kutya nem tudta sokáig titkolni valódi természetét. Őrizetbe vettek bennünket, nem volt szabad elhagynunk a szobánkat, és amikor tiltakoztunk, azzal fenyegettek, hogy vasra vernek! Ezt nem lett volna szabad megtennie! Mintha valami paraszt volnék, akit csak úgy tömlöcbe lehet vetni! Nem volt joga megfenyegetni bennünket, sem ősi nemesi családok vagyonát birtokolni! Magamhoz vettem, amit csak tudtam az örökségemből, és távoztunk. Nem voltam hajlandó beletörődni, hogy ilyen megszégyenítésnek tegyenek ki, amikor valójában én lettem volna jogosult rá, hogy kormányozzam azt a földet, az ő népük meg legföljebb a földet túrhatta volna, hálát adva nyomorult életéért!
– Magaddal hoztad azokat a holmikat? – kapta föl a fejét Ryshad, Azazir azonban vég nélkül folytatta keserveinek elősorolását.
– Általában nehéz eldönteni egy régiségről, hogy valóban a Tormalin Birodalom korából származik-e – jegyeztem meg hangosan. – A többség csak másolat. – Hangomban az udvarias kételkedésbe sikerült némi szánakozó élt vegyítenem.
Azazir bekapta a horgot. Kihúzta magát ültében, és hideg, zöld szemével végigmért.
– Mit értesz te a régiségekhez, tudatlan szuka?
– Ne háborogj, nagyapó! – intettem le.- Ha neked úgy tetszik, nyugodtan hívhatjuk birodalmi relikviáknak azokat a vacakokat.
Azazir méltatlankodva ugrott föl a székéből, és beviharzott a hátalsó szobába.
– Remélem, tudod, mit beszélsz! – suttogta dühösen Shiv.
Én azonban csöndre intettem, amint a vén mágus visszatért a rejtekajtón át, és egy vastag rongyokba burkolt csomagot hozott. Akárhol is rejtegette, jó helyet talált neki, mivel a rongy még csak át sem nedvesedett, és a csomag nem dohtól vagy rothadástól, hanem tartósításra használt füvektől szaglott.
– Ha ért valamelyikőtök a régiségekhez, tessék, győződjetek meg róla magatok, hogy igazat mondtam-e! – dohogott Azazir, miközben kigöngyölte a rongyot, amely utólag egy régen divatjamúlt köpenynek bizonyult.
Hagytam, hadd folytassa Shiv a kérdezősködést, én pedig szemügyre vettem a köpeny tartalmát. Ryshad mellém lépett, és óvatos kézzel választotta szét egymástól az ékszereket, fegyvereket, egy írókészletet meg más apró, személyes tárgyakat. A holmik meglepően hasonlítottak azokhoz, amelyeknek Gerisszel együtt lába kelt.
– Mi a véleményed? – tartottam a fény felé egy körömápoláshoz használatos készletet.
– Ezek valóban tormalin régiségek, méghozzá a Birodalom utolsó időszakából – futtatta végig ujját Ryshad egy ezüstserleg díszén. – Ez itt a D'Alsenninek pecsétje. Ez a másik itt Den Rannioné lehetett, ez pedig, azt hiszem, Tor Priminale családjának egyik mellékágából származik.
A fölsorolt nevek egyike sem mondott nekem túl sokat.
– Mi van azzal az elveszett gyarmattal? – suttogtam.
– Elég furcsa történet – vonta össze a szemöldökét Ryshad. – Bizonyos legendák, balladák említik, hogy Tengerész Nemith kolóniát alapított valahol, de a történészek szerint ez egyértelműen Gidestára utal. A tudományos álláspont azzal a hadjárattal nagyarázza ezeket a történeteket, amikor Nemith észak felé igyekezett kitolni a Birodalom határait. Én is olvastam afféle régi följegyzéseket a gyarmatokról, és annyit mondhatok, hogy amit leírtak, az nem illik rá egyetlen általunk ismert szigetre sem. Hatalmas erdőket említenek, aranyban és rézben bővelkedő teléreket, meg folyókat, amelyek nyers drágakövet sodornak a kaviccsal.
Némán megborzongtam.
– Ha csak a fele igaz ennek, akkor is érdemes lenne megkeresni azt a helyet! – tűnődtem. – Ezzel meg lehetne törni az aldabreshiek kereskedelmi monopóliumát...
– De még mennyire! – bólintott Ryshad, és egy kardot kezdett vizsgálgatni. – A mesék sohasem hazudnak.
– És mennyit lehet tudni arról, mi történhetett ezzel a bizonyos gyarmattal?
– Azt mondják, az Erdők Népe elfoglalta. Sokkal nagyobb számban voltak jelen Gidestában, mint a gyarmatosítók, és egyszerűen kiszorították onnan a Birodalom képviselőit. Vakmerő Nemith bosszút esküdött, és odaküldött egy hadsereget, akik át is keltek a Dalason, de az ezután következő hadjárat fölmorzsolta őket, és nem értek el számottevő sikert. Az uralkodó annyira a megszállottja volt a gondolatnak, hogy a Birodalomhoz csatolja Gidestát, hogy a többi tartománnyal már nem is törődött, azok pedig csakhamar bomlásnak indultak. A Birodalom szétesett, a mágia pedig feledésbe merült, amíg csak Trydek meg nem alapította Hadrumalt. Gidestát egyébként senkinek sem sikerült az uralma alá hajtania.
Fontolóra vettem a dolgot.
– Ryshad, találkoztál már valaha valakivel a Hegyek Népéből?
– Nem – rázta meg a fejét. – Általában nem jönnek le délre.
– Ismerek egy testvérpárt, aki az ősi vérvonalukból származik, valamelyik távolabb eső völgyben látták meg a napvilágot, egészen Mandarkin határánál.
– És?
– Alacsonyabbak, mint a többség, pedig még a magasabbak is nagyjából akkorák, mint én. Sorgrad vörösesszőke, Sorgren haja azonban jóval világosabb, majdnem olyan szőke, mint ezek a titokzatos katonák, akiket keresünk. Nem tartod lehetségesnek, hogy a történetírók tévednek, és összekeverik Nemith északi háborúit azokkal a harcokkal, amelyeket az óceáni szigetekért folytattak? Hiszen ha a telepeseket tényleg eltörölték a föld színéről, mint ahogy Azazir állítja, nem hiszem, hogy maradt volna hírmondó, aki pontosítja a családi archívumot.
Úgy tűnt, Ryshadot nem lehet ilyen könnyen meggyőzni.
– Ez csak spekuláció, Livak, ugrás a sötétbe. Egyébként sem hiszem, hogy ezek a bizonyos szigetek azonosak lennének a hajdani gyarmattal. A leírás túlságosan eltér.
Mielőtt válaszolhattam volna, észrevettem valamit a köpönyeg rejtekében. Hosszú, keskeny pengéjű tőr volt, azazhogy mindjárt három penge, amelyek gonosz szögben kapcsolódtak egymásba.
– Mi ez? – tartottam Ryshad orra elé a fura holmit.
– Fogalmam sincs. Még soha nem láttam hasonlót.
Erre már Aiten is fölkapta a fejét, és odajött, hogy megnézze, mit csinálunk.
– Micsoda gonosz elme szüleménye! – csóválta meg a fejét, miközben szemügyre vette a rosszindulatú, háromszög-forma sebek okozására alkalmas szerszámot.
– Egy biztos: nem tormalin munka – mormoltam –, és lefogadom, hogy nem is a Hegyek Népétől származik. – Tovább kutattam a holmik között, és előhúztam egy furcsa alakban meghajlított kést. – És ehhez mit szóltok?
– Két azonosítatlan fegyver még nem mond túl sokat – vont vállat Ryshad.
Vitánknak hirtelen támadt ribillió vetett véget.
– Szóval csak azért jöttetek ide, hogy kifosszatok? – kiabálta Azazir, és dühösen hadonászott Shiv felé.
– Dehogy, mindössze annyit kérdeztem...
– Te sem hiszel nekem, most már látom! Nem akarsz mást, csak kicsalni tőlem azt a keveset, ami még megmaradt, és mindezt puszta nyerészkedésből! Ezek a te titokzatos támadóid nem is léteznek! Hazudtál nekem, pont úgy, mint bárki más, akivel valaha összeakadtam!
Shiv feljajdult, amint Azazir csontos kezével arcul csapta. Kiköpött némi vért, és szitkozódva emelte az ujjait vérző orrához.
– Esküszöm, hogy becsületes szándékkal jöttünk! – Ryshad az inge alá nyúlt, és előhúzta a medálját. – Messire D'Olbriot hűbérese vagyok, aki azzal bízott meg, hogy bosszút álljak ezeken a jöttmenteken az egyik közeli rokonát ért súlyos sérelem miatt. Tessék, itt a címere ezen a medálon, amely fölhatalmaz rá, hogy az ő nevében cselekedjek!
– D'Olbriotról beszélsz? Zyoutesselából? Ilyen magasra vitte volna?
– Messire D'Olbriot az uralkodó legbizalmasabb tanácsadói közé tartozik – felelte Ryshad büszkén.
– Hm... Ki most az uralkodó? Tadriolnak sikerült végül megtartania a hatalmat? Melyik fiát választotta utódjául? – Azazir haragja szerencsére olyan volt, mint a nyári zivatar: amilyen gyorsan jött, épp olyan sebesen vége is szakadt.
– Óvatos Tadriol harmadik fia ül a trónon, aki szintén Tadriol néven uralkodik. Egyelőre nincs szó róla, hogy melléknévvel ruháznák föl.
Érdeklődve hallgattam Ryshadot. Ha ilyen pontos értesülésekkel rendelkezik a tekintetben, milyen melléknévvel óhajtják illetni törvényes uralkodójukat a tormalin nemesek, nem lehetetlen, hogy egészen szép összeget nyernénk kettesben Relshaz valamelyik fogadójának játékasztalánál. Lehet, hogy idővel föl is vetem neki az ötletet.
Azazir figyelmét ily módon sikerült elterelni, amíg Shiv vissza nem nyerte a higgadtságát, és együttesen végre le tudták csöndesíteni a vén holdkórost. Cserébe végig kellett hallgatniuk egy rakás értelmetlen zagyvaságot mindenről és mindenkiről, aki valaha az útjába került Azazirnak, vagy netán véletlenül ferde szemmel nézett rá. Elég hamar úgy éreztem, hogy valósággal zsibong a fejem. Mivel sértőnek találtam magamra nézve Azazir azon véleményét, mely szerint a nők mindössze három dologra jók: főzésre, takarításra és bizonyos egyéb szolgáltatásokra, úgy döntöttem, hogy inkább aludni megyek, mert különben esetleg még meg találnám mondani a vén idiótának, nagyjából mi is a véleményem róla. Így aztán átadtam magam annak a kellemetességnek, amit az utóbbi napokban ugyancsak fölértékelődött száraz takaró képviselt a szememben, nem is beszélve a tűzhely parazsának langymelegéről. Néhány perc kellett csak, és már az árnyak földjén kóboroltam.

 

 

Ezüstösvény, Inglis

Őszutó 19. napja

– Ami engem illet, azt hiszem, az én jelenlétem itt teljességgel fölösleges, különösen két egymást követő éjszakán – mormogta Casuel, és beásta magát köpenye szőrmegallérjába.
Darni olyan szenvtelenül bámult a sötétségbe, mint a csípős éjszakában fölöttük hunyorgó csillagok. Azt a keskeny mellékutcát figyelte, amely nem messze nyílt az őrhelyükül kiszemelt szűk kis erkélytől.
– Ne nyavalyogj már, öregem – felelte –, inkább arra figyelj, hogy el ne aludj! – Lehelete fehéren gomolygott a fagyos levegőben. – Nehogy nekem kelljen felrázni téged, ha hirtelen szükség lesz rád! És kérlek, tartsd szemmel azt az ajtót.
– Azt hiszem, megfeledkezel a törött bordáimról – panaszkodott Casuel.
– Egy nyavalyát van neked törött bordád – vágta rá Darni. – Legföljebb csak megrepedhettek. Ha tényleg eltörtek volna, most a hátadon feküdnél, és ordítva követelnél egy csésze tahn-teát! Én csak tudom, jó párszor átestem már rajta.
Casuel erre aztán már tényleg nem tudott mit felelni, úgyhogy inkább befogta a száját az elkövetkező néhány percre.
– Egyre kényelmetlenebb itt szorongani, ebben a farkasordító hidegben – szólalt meg végül, amikor már nem bírta tovább visszafogni magát. – Elmúlt éjfél, egyre álmosabb és éhesebb vagyok. És légy szíves, ne szólíts öregemnek, pontosan tudod, mennyire utálom.
– Nos, ha Raeponin mérlegére tesszük az elmúlt napok eseményeit, azt hiszem, bőven kiérdemeltem, hogy úgy szólítsalak, ahogy csak jól esik. Tudod, öregem, még meg sem köszönted, hogy megmentettem az életedet. – Darni vigyora még jobban fölbosszantotta Casuelt.
– Nos, akkor hát köszönöm, igazán nagyon leköteleztél! – vágta rá dühösen a varázsló. – Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy semmi keresnivalóm itt. A patikárius is mondta, hogy akár belső sérüléseket is szenvedhettem.
– Nem szenvedtél te semmit, öregem – felelte Darni vérlázítóan unott hangon. – Fölteszem, ha vért vizelnél, azzal már telilármáztad volna a fél utcát.
– Ágyban kéne feküdnöm! – Casuel már csaknem kiabált. – A patikárius azt is mondta, hogy...
– És azt nem mondta, hogy fogd be a szád, és ne ordíts? – Darni fél tenyérrel hanyagul betapasztotta a mágus száját, fenyegetően magasodva fölé. – Szerinted minek lapulunk itt? Ami pedig azokat a prémvadászokat illeti, talán próbálj meg magadra szedni némi izmot, mielőtt legközelebb kötekednél velük. Az majd a helyén tartja a nyamvadt bordáidat.
– Csak semmi „legközelebb”! – motyogta a gallérjába Casuel.
– Nos, ez attól is függ, meddig vagy hajlandó nekem dolgozni. – Darni hibátlan fogsora fenyegetően villant meg a holdfényben.
Casuel lába hangosan csosszant a földön, amint ülepének izmai összerándultak arra a vérfagyasztó feltételezésre, hogy valaha az életben még egyszer hasonló szörnyű helyzetbe keveredhet. A mozdulattól az egyik agyagkorsó, amelyet télire zsúfoltak ide a többi lommal együtt, hogy majd tavasszal alkalomadtán virágot ültetnek bele, hangosan a falnak koccant.
– Maradj már veszteg! – vicsorogta Darni.
Casuel a köpenye alá süllyesztette a kezét, és elővigyázatosan végigtapogatta a bordáit. Hirtelen szúró fájdalom akasztotta a torkán a lélegzetét. Ijedten összefonta a karját a mellén, és fölhagyott a további kísérletezéssel.
– Még mindig nem értem, mi hasznunk lenne belőle, hogy itt kuporgunk. Tegnap este óta mondogatod, hogy mindjárt beavatsz a dologba, de úgy látszik, hiába várok!
– Azt akarom, hogy egy megbízható varázsló pecsételje le azt az ajtót – suttogta Darni, tekintetét egyetlen pillanatra sem fordítva el a kiszemelt házról. – Ezek a helyi srácok még csak sejtik, hogy ha átvernek, kitöröm a lábukat, és a saját cipőjükkel fogom agyonütni őket. Te viszont biztosan tudod. – Gonoszul elvigyorodott, és Casuelre villantotta éber tekintetét.
– Én ezt egyáltalán nem találom mulatságosnak – csattant föl a mágus. – Javíts ki, ha tévednék, de még mindig nem magyaráztad meg, mit keresünk itt.
Darni óvatos mozdulattal visszahúzódott az erkély korlátjától, és fél kézzel végigsimított a szakállán, hogy leporolja a szája körül dérré fagyott párát.
– Az ott lent, amiről azt mondtam az imént, hogy tartsd szemmel, egy pénzváltó üzletének ajtaja. Tegnap délután fölkereste egy olyan szőke törpe, hogy váltson be neki egy zsák lescari márkát.
– És, mi a probléma? – dörmögte Casuel. – Talán nem számolták meg rendesen, mennyi van a zsákban? Hidd el nekem, az ilyesmi mindennapos eset manapság. Az ember még a saját öreganyjában sem bízhat, de ez még nem ok arra, hogy összeszedess velem egy alapos torokgyulladást ezen az átkozott erkélyen!
Darni kissé csodálkozva bámult rá.
– Mondd csak, figyeltél te valaha valamire a saját hangodon kívül? Hiszen ott voltál, amikor Evern elmondta, hogy az öreg pénzváltó mellesleg antikvárius is, vagy csak képzelődtem volna? Mindenesetre úgy tűnik, van nála néhány régiség, amelyekre Planir is áhítozik. No meg persze, amint tudjuk, ezek a megveszekedett szőke szörnyetegek is. Most tehát üldögélünk, és várjuk, hogy befussanak.
– Tudod, jobb lett volna, ha előbb elmondjátok nekem ezt az egész ügyet a tormalin ereklyékkel! – Casuel még sajgó bordáiról is elfeledkezett, ahogy a felháborodás új erőt lehelt belé. – Fogalmam sincs, hogyan gondolta bárki, hogy segítségére lehetek Usarának, ha még arra sem hajlandók, hogy közöljék velem a tényeket!
– Miért, mit gondolsz, nekünk talán írásba adják, mi folyik itt? – fortyant föl Darni. – Különben is minél kevesebbet tudsz, annál kevesebbet jártatod a szádat. Nem mondhatnám, hogy kitettél magadért, amikor Lord Armile kastélyában jártál.
– Erről meg honnan tudsz? – bámult rá Casuel. – Hiszen te nem tudsz összeköttetésbe lépni Usarával, nincs meg hozzá a tehetséged!
– Allin mesélte. – Darni közelebb hajolt, Casuel pedig jobbnak látta visszasüllyedni a köpenye gallérjába. – Rettentő érdekeseket mondott. Például azt is, hogy Hanchetben is jártál. Kíváncsi vagyok, ott hogyan boldogultál...
A mágus szólni sem tudott mérgében. Hirtelen összerezzent, ahogy az erkélyre vezető ajtó csikorogva résnyire nyílt.
– Eddig semmi mozgás – surrant ki Evern az erkélyre, és lekuporodott Darni mellett. – Attól tartok, csak az időnket vesztegetjük.
– Az őrség parancsnokának nincsenek ilyen aggályai – felelte Darni. – Engedélyt adott, hogy ha kell, még akár további öt éjszakán át is őrt álljunk, és embereket is biztosított hozzá.
– Azt gondolod tehát, hogy visszajönnek? – kérdezte bizonytalanul Evern.
– Még szép! – Darni tovább bámulta a mellékutcát.
– És elvezetnek bennünket ahhoz, aki megölte Yeniyát?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
– Jobban teszik! Már, ha nem akarnak rövid úton fölkerülni Poldrion bárkájára. – Darni elszántan bámulta az ajtót.
Casuel kényelmetlenül fészkelődött, hogy egy kis életet leheljen elgémberedett alfelébe. Már éppen ismét panaszkodni kezdett volna, ám ekkor Darni hirtelen kiegyenesedett, mint a vadászkutya, ha szagot fog.
– Gyere csak ide, öregem – rendelkezett, és magasra tartott egy elsötétített lámpát. – Gyújtsd meg ezt!
Casuelnek csak második próbálkozásra sikerült a mondott művelet, annyira remegett az ujja.
– Teljesen átfagytam – mentegetőzött, Darni és Evern azonban tudomást sem vettek róla, annyira lefoglalta őket, ami odalent az utcán történt.
A környék ugyanis mintha benépesülni látszott volna, köpenybe burkolózó alakok őgyelegtek látszólag céltalanul, tudomást sem véve egymásról. Amint egymás után befordultak a mellékutcába, egyikük fejéről lecsúszott a csuklya. Szőke haján sápadtan csillant meg a holdfény.
– Nézzétek! – mutatott Evern egy távoli ablakra, ahol fény villant, majd kialudt. Darni egyetértően mormolt valamit, leemelve a kendőt a saját lámpájáról, mintegy válaszképpen, majd ismét gondosan elsötétítve azt. Casuel hasztalanul kapkodta a fejét, nem tudott rájönni, mi zajlik.
– Már megbocsássanak... – bökte meg bosszúsan Evern könyökét. Evern tudomást sem vett róla, ellenben az ajtóhoz lépett, és villámgyorsan eltűnt odabent, a sötétségben.
– Az őrökkel leszek – szólt hátra elmenőben. Darni bólintott, szeme még mindig a mellékutca sötétjét fürkészte.
– Készülj föl, cimbora – vakkantotta oda a varázslónak.
– De hiszen már be is mentek azon az ajtón! – tiltakozott Casuel. – Mi értelme lenne...
Darni fenyegetően emelte föl a kezét.
– Ne magyarázz annyit; csak tedd, amire kértelek, majd, ha szólok!
Casuel összeszorította az ajkát, és a korláton át kikukucskált az ajtóra, amelyből most nem látszott több, mint egy még sötétebb folt az amúgy is sötét falban. Egy apróbb varázslattal segítette látását. Vonakodott beismerni magában, mennyire tart annak következményeitől, ha esetleg cserbenhagyja Darnit.
Mintha mozgást látott volna, de nem volt egészen biztos benne. Igyekezett minden figyelmét a földre összpontosítani, amelyből hatalmát merítette. Engedte, hogy énjének egyik része kilépjen testéből, és végigsurranjon a gyanús mellékutcán. A szemcsés talaj, a hideg kő érintése biztonságérzettel töltötte el, és helyreállította megtépázott önbizalmát. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amint sikerült eljutnia az ajtóig, és föllépdelhetett a három lépcsőfokon. A benne gyülekező energiát az ajtót körülölelő hatalmas faragott kövekbe kényszerítette. Aztán készenlétbe helyezkedett, és várta Darni parancsát.
Casuel agyában léptek visszhangzottak: a kövezeten csizmába bújt lábak közeledtek óvatosan, majd megtorpantak. Csuklyás férfiak fogták körül az ajtót, egy másik társuk a zárral babrált. Casuel valósággal jéggé dermedt, ahogy az ajtó kitárult, hiszen nem hallott sem kulcscsörrenést, sem a zárnyitó készlet zörrenését. Az odakint ácsorgók besereglettek. Az ajtón átlépve a csizmatalpak vasalása fölparázslott Casuel mágiájának fényében.
– Most! – szorította meg a mágus karját Darni.
Casuel néma paranccsal indította útjára a varázslatot, utasítva a holt köveket, hogy engedelmeskedjenek a hatalmának. Csimpaszkodjanak makacsul az ajtó és az ablakok fájába, olyan erővel, amellyel senki sem képes fölvenni a harcot. Mélyen a fa rostjaiba hatolt, acélszilárdságúvá keményítve varázslatát.
– Menjünk! – tápászkodott fel Darni.
– Hé, jobb lenne, ha én itt maradnék, és... – Casulnek nem volt ideje befejezni a mondanivalóját, Darni ugyanis megragadta, és a köpenyénél fogva kihurcolta az ajtón, majd le a lépcsőn.
– Futás! – suttogta Darni, és Casuel komolyan meglepődött rajta, hogy vaskos testfelépítése ellenére milyen sebesen iramodik el.
A mágus egy pillanatig habozott, majd megvonta a vállát, és utánaeredt. Maga sem tudta eldönteni, mitől fél jobban: az utcán lappangó veszedelemtől, vagy attól, ami a házban ólálkodik. Úgy döntött, jobban teszi, ha Darni közelében marad, hátha lesz olyan szerencséje, hogy nem őt támadják meg elsőnek.
Útközben Evern csatlakozott hozzájuk, és Casuel látta, hogy a lefojtott lámpafény itt is, ott is az őrök mellvértjén villan meg, ahogy hátravetik köpenyüket, hogy ne akadályozza őket a futásban. Egy osztagnyi katona már körül is vette az ajtót. Odabentről dörömbölés hallatszott.
– Gyerünk, Casuel, fojtsd le valahogy ezt a zajt! – rendelkezett Darni.
Casuel néhány tétova mozdulatot tett a levegőben, két keze között hirtelen kék láng csapott át, és a zaj elnémult. Megkönnyebbülten fölsóhajtott, de arcára nyomban fájdalmas fintor ült ki, amint bordái tiltakozni kezdtek az óvatlan megterhelés ellen.
– No, látod, azért a varázslóknak is megvan a maguk haszna – vetette oda Evernnek Darni.
– Hé, te ott! – intett oda az egyik őrnek Evern, azután fölmutatott egy ablakra, ahol lámpafény gyulladt. – Bárki is az, mondd meg neki, hogy bújjon vissza az ágyba, minden a legnagyobb rendben van.
– Tényleg? – kérdezte Darni.
Evern ezüst sípot húzott elő a ruhája alól, és rövid füttyjelekből álló sorozatot adott le. Valahonnan a tetők magasságából hasonló sípjelek érkeztek válaszul, és Casuel észrevette, hogy az út túloldalán álló házban újabb kíváncsiskodó gyújt gyertyát.
– Mindenki készen áll – jelentette Evern.
– Akkor indulhatunk! – Darni várakozással pillantott Casuelre, aki remegő kézzel tapintotta meg az ajtó fáját. A mágia máris ott bizsergett ujjai végén, és a következő pillanatban az ajtó kitárult. Tompa csattanás hallatszott, és az odabent dörömbölők hátrahőköltek, amint az őrség zárt alakzatban benyomult a házba. Darni fénylő tőrt vont elő, és megállt a küszöbön, eltorlaszolva Evern útját.
– Úgy csináljuk, ahogy én mondom – figyelmeztette Darni, mielőtt továbbengedte volna. – Casuel, maradj mögöttem!
– Ha nem bánod, én idekint megvárnálak – vágta rá gyorsan Casuel.
– De, nagyon is bánnám! – mordult rá Darni. – Gyere befelé, és gyújts itt valami világosságot!
Casuel az ajkába harapott, és habozva csatlakozott hozzájuk. Együtt léptek be az ostrom alatt álló házba. Fölszisszent a kellemetlen emlékeket ébresztő hangoktól, ahogy ököl csapott a húsba, és a válaszul érkező ütések meglepetten koppantak az őrség mellvértjén. Kapkodó varázslatának kékes fénye megvilágítottá kissé a szobát, miközben Casuel kétségbeesetten igyekezett az ajtó biztonságos közelségében maradni, és gyomra összeszorult a nyers erőszak közvetlen látványától.
Most, hogy már látták is, mit csinálnak, az őrök gyakorlott brutalitással verték tehetetlenné a rablójelölteket. Kettő már a földön hevert, könyörtelenül gúzsba kötve. Casuel nem tudta elfojtani a döbbenet kiáltását, amint egy szőke fiatalembert egy bunkósbot ütése terített le, vérbe borítva arcát és fejét. Egy másik megpróbált még talpon maradni, kétségbeesetten kapaszkodva az asztal szélébe, ám hamarosan ő is eltűnt a mellvértek forgatagában.
Casuel homloka ráncba szaladt az elmélyült tűnődéstől. Ezek a fickók szembeötlő hasonlóságot mutattak azokkal, akiket Hanchetben látott, ám egyelőre úgy döntött, nem lenne okos dolog részletesen beszámolni Darninak arról az utazásról. Most már valószínűleg úgysem érdekes az egész.
– Vigyázzatok rájuk! – vicsorogta Darni. – Azt akarom, hogy beszéljenek!
Legalább egy közülük képesnek tűnt erre, noha a szavát nem értették; nyilvánvalóan gorombaságokat ordított feléjük, miközben négyükkel is hadakozott egyszerre, kezében egy fölkapott székkel Az őrök már rávetették volna magukat, de ő gyorsabb volt, és a legelöl vágtatót úgy vágta arcul, hogy térdre rogyott. Elég volt egyetlen rúgás, és a pórul járt őr valósággal elgáncsolta mögötte haladó társait. Amikor fölült, már harcképtelennek látszott: két kézzel szorította törött állkapcsát, vért és fogszilánkokat köpdösve.
Darni ott ólálkodott az emberei mögött, és most hirtelen előlépett az általános felfordulás közepette, és Casuel határozottan úgy látta, mintha a kezében megvillanna valami. A következő pillanatban dobótőr szelte át süvítve a levegőt, éppen a rémült mágus füle mellett, és megállapodott a harcias fickó torkában. A férfi felüvöltött, de a kiáltása csakhamar bugyborékoló gurgulázássá torzult, és a szájából vér csordult ki. Megingott, térdre esett, és kezével a torkát markolászta, nem törődve vele, hogy a penge összevagdalja a tenyerét. Csakhamar sikerült megragadnia és kirántania, de már hiába próbált föltápászkodni: elcsúszott a saját vérén, amely nyúlós tócsába gyúlt körülötte.
– A jó fészkes fenébe! – Evern odaugrott hozzá, a hajánál fogva megmarkolta, és egyetlen vágással átmetszette a fickó torkát, hogy a csigolyája is kikandikált. A férfi összerogyott, vére sugárban spriccelt Evern köpenyére.
– Élve kellenek, te balfácán! – kiáltott rá dühösen Darni.
– Köpök a parancsaidra, te felfújt hólyag! – üvöltötte Evern. – Engem nem fogsz ugráltatni! Nézd csak meg, mit csinált ez a tetű szegény Yarllal!
Darni egyetlen pillantást sem pazarolt a sebesült őrre, akit egyik bajtársa éppen akkor támogatott ki a házból.
– Élve van szükségünk rájuk, hogy válaszoljanak a kérdéseinkre – dühöngött Darni. – Ha még egy ilyet csinálsz, én magam ütlek agyon!
Egy néma pillanatig minden szem feléjük fordult, várakozva, latolgatva az esélyeket. Casuel a szájára szorította a kezét, és próbálta nem elhányni magát, ugyanis pánikba esett a gondolatra, mennyire fájna ez törött bordákkal.
Végül Evern volt az, aki nem bírta tovább, és elfordította a tekintetét.
– Na jó, gyerünk, tedd föl nekik a rohadt kérdéseidet – bökött a tágra nyílt szemmel bámuló foglyok felé.
Darni óvatosan megkerülte a holttest körül éktelenkedő vértócsát, és a többi fogolyhoz lépett, hogy szemrevételezze az őrség aprólékos kézimunkáját. A megkötözött fiatalember ernyedten hevert kötelékeiben, amíg az egyik megtermett őr ülő helyzetbe nem húzta, és neki nem támasztotta a falnak.
Darni elhúzta a tenyerét a halottfehér arc előtt.
– Hogy hívnak? – kérdezte. – A fenébe, ez nem fog nekünk énekelni, nézzétek a szenét! – tette hozzá undorodva. – Fiúk, túlságosan durva kezetek van az ilyen finom munkához.
Azzal odalépett a következő fickóhoz, aki óvatosan kinyitotta a szemét. Darni kérdésére hadaró, érthetetlen szavakkal felelt, melyek hallatán a másik kettő megmerevedett az őrök szorításában, és arcuk elszürkült. Darni egy gyors pofonnal elhallgattatta, de még Casuel is jól láthatta az elkeseredést a foglyok arcán. Szemük elesett bajtársukra szegeződött, aki a padlón feküdt saját vérében, amelynek nehéz szaga lassanként betöltötte a szobát.
– Csak felelj szépen a kérdésemre, és nem esik bántódásod – mondta Darni lassan, tagoltan, majd hátrált egy lépést, hogy a többi foglyot is szemügyre vehesse. – Ha viszont hallgatsz, azt is megbánod, hogy megszülettél!
Casuel félve pillantott a foglyok felé, azon töprengve, vajon mi fog történni velük, és magában fohászkodva, hogy bármi is az, vagy ne legyen túl gusztustalan, vagy neki ne kelljen végignéznie.
A csöndet csak néhány nehéz sóhaj törte meg, meg a vértezet csörrenése, ha egyik-másik őr megmoccant. A foglyok dacos arccal meredtek Darnira.
Darni megcsóválta a fejét, és hátat fordított nekik. Evernre pillantott fölvont szemöldökkel, kissé félrebillent fejjel. Evern vállat vont, majd lassan bólintott.
– No persze, minek törjük itt magunkat – jegyezte meg csevegő hangnemben Darni. – Hiszen itt van velünk a jó öreg Casuel. Majd ő kifordítja a koponyájukat azzal a kézre álló kis varázslatával! – Azzal röviden fölsóhajtott, mint akinek valami kellemetlen dolog jutott eszébe. – Persze lehet, hogy nem bírják ki ép ésszel a szerencsétlenek. No, mindegy, úgyis elvágjuk a torkukat, ha a mágusunk elvégezte a dolgát.
Casuel méltatlankodva kinyitotta a száját, meghazudtolandó, hogy bármi ilyesmire képes lenne, de Evern még idejében bokán rúgta.
– Nézd azt a fickót ott a jobbszélen! – intett Evern a fogoly felé, akinek arca olyan nyilvánvaló gyűlöletet tükrözött, hogy ahhoz nem volt szükség tolmácsra. – Láttam, ahogy pislant, mintha jelezne, és a többiek mind feléje fordultak!
– Mondasz valamit.
Darni odalépett az alacsony férfi elé, borzas szakállával annak orrát súrolva, és lassú mozdulattal beletörölte vértől ragacsos tőrét a fickó háziszőttes zekéjébe, gondosan megtisztítva előbb az egyik oldalát, majd a másikat. Ahogy fölemelte és megvizsgálta a pengét, arca ördögi mosolyra húzódott.
– Tudod, cimbora, én sem örülök annak, ami most történni fog, de neked még annál is rosszabb lesz.
– Mit akarsz csinálni vele? – Casuel gyomra összeszorult, amint a fénylő pengére nézett.
– Nem többet annál, mint ami feltétlenül szükséges, és épp eleget ahhoz, hogy kedvet csináljak a barátunknak egy kis beszélgetéshez. – Darni lassan végighúzta a tőr hegyét a fickó füle mögött. – Tudod, egy emberen rengeteg olyan kiugró rész van, amelyre nincs is igazán szüksége...
A penge hideg élén keskeny vérpatak indult lefelé. Casuel elszántan kiugrott az ajtón, és nagyokat lélegezve nyelte a hűvös éjszakai levegőt. Elkeseredetten próbálta visszanyerni az irányítást háborgó gyomra fölött. A házból velőtrázó ordítás hallatszott. A varázsló szorosan becsukta a szemét, és mindkét kezét a fülére tapasztotta.
– Hogy a pokolban keveredhettem bele ebbe az egészbe?! – nyüszítette magában. – Nincs az az elismerés vagy előremenetel, amely megérne ennyi szenvedést! – És úgy gondolta, ezt azzal sem lehetne ellentételezni, ha mindjárt felajánlanának neki egy széket a Tanácsban.
Lassanként sikerült visszanyernie önuralmát, legalábbis többé-kevésbé. Még mindig reszketett a hidegtől meg a belső feszültségtől, és kimerülten a ház falának támaszkodott. Valahonnan, egy távoli toronyból a hatodik harangütés egykedvű dallama szűrődött el hozzá, és Casuel megtörten gondolt arra, vajon mikor mehet végre haza, hogy ágyba bújjon. Úgy gondolta, egyelőre jobb, ha itt marad. Úgy tűnik, nem ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy fölbosszantsa Darnit.
– Jól vagy?
Casuel kis híján lepisilte a saját lábát, amint egy tenyér nehezedett a vállára, szerencsére még időben rájött, hogy csak az egyik őr érdeklődik a hogyléte felől. Nyomában kiléptek a többiek is, magukkal hurcolva megkötözött foglyaikat; csizmájuk keményen dobbant az utcakövön.
– Tessék, Casuel, egy kis vásárfia! – Darni kihajolt az ajtón, és egy véres húsdarabot dobott a varázsló lába elé.
Casuel ordítva ugrott hátra, gyomra meglódult, amint fölfedezte, hogy a húsdarab valójában egy emberi fül.
– Csak nem...?! – kapkodott levegő után.
– Ugyan, dehogy! – Darni két ujjal fölemelte a szerencsétlen testrészt, és bedobta a nyitott ajtón. – Bocsánat, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor megláttam, hogy milyen gyomorbajos arcot vágsz. – Úgy vigyorgott és forgolódott, mintha valami jól sikerült estélyen vett volna részt.
– De hát akkor... – Casuel elkerekedett szemmel bámulta az ajtón kilépő Evernt, akinek nyomában egy őr a vállára vetve cipelte az imént vallatóra fogott foglyot.
– Bevittük a hátsó szobába, és azt mondtuk neki, addig vagdaljuk le a testrészeit, ameddig nem válaszol a kérdéseinkre. – Darni elégedett arccal törölgette a kezét egy gusztustalan kinézetű ronggyal. – A kint lévők nem győztek üvöltözni, amikor megmutattuk nekik az eredményt. A bemutatott darabkákat egyébként a halottból vágtuk le...
– Micsoda nyomorult egy gonosztevő vagy te! – Evern hangjában félelem keveredett a csodálattal.
– Én vagyok a legrosszabb, akit ismerek! – felelte büszkén Darni. – Gyere, Casuel, hazamegyünk.
Azzal Darni megindult a néma utcákon át, Casuel pedig kelletlenül kocogott a nyomában. Mindvégig a nyelvén volt, hogy megkérdezze, hogyan vetemedhet valaki ilyesmire, de végül mégsem merte.
A macskagyökérről elnevezett fogadóba érve kialvatlan cselédlány nyitott ajtót nekik, aki rémülten fölszisszent, amikor meglátta Darni ruháján a vérfoltokat.
– Ne aggódj kislány, nem az én vérem! – vigyorgott rá Darni, miközben a lány rémülten elhátrált. – Nem kaphatnánk valamit enni? Elég fárasztó éjszakánk volt.
A lány ijedten bólogatott, és gyors kézzel meggyújtott vagy egy fél tucat gyertyát egy közeli asztalkán, mielőtt eltűnt volna a konyha irányában.
– Tényleg éhes vagy? – hitetlenkedett Casuel. Óvatos kézzel tapogatta sajgó bordáit, és elkeseredetten vágyott az ágya után. – Na jó. Egyébként mit sikerült kiderítenetek?
Darni csöndre intette, mivel éppen ekkor lépett be a szolgálólány, púpozott tálakkal.
– Köszönjük, aranyom! – vigyorgott Darni. – Tessék, vegyél magadnak egy új hajszalagot. Mi meg fölvisszük ezeket a tálakat.
Casuel vezette a menetet, kezében a gyertyatartókkal, és egyre türelmetlenebbül várakozott, miközben Darni egykedvűen rágcsált egy ínycsiklandozó szószban úszkáló hideg szarvassült-darabot.
– Nem fekhetnék le végre? – kérdezte nagy sokára.
Darni megrázta a fejét.
– Bocsánat, de attól tartok, szükségem van a segítségedre – mormogta alig érthetően, mivel a szája tele volt kenyérrel. – Beszélned kell Usarával és Otrickkal.
– Ma este kizárt dolog! – tiltakozott hevesen Casuel. – Különben is, mit akarsz nekik mondani?
– Ezek a kesepofájúak valami szigetről jöttek, keresztül az óceánon – pislantott föl Darni a tányérjából. – Mi a véleményed?
Casuel leült, és sóhajtva töltött magának egy kupa bort.
– Szerintem nagyon érdekes – felelte hosszas gondolkodás után.
– Miért? – Darni tekintete éberen szegeződött a varázslóra.
– Nos, áttanulmányoztam néhány régi följegyzést, és igencsak furcsa megállapításokat találtam. Többségükről elmondhatom, hogy csupán akkor lenne valami értelmük, ha feltételeznénk, hogy egy nagyobb sziget van valahol az óceánban. – Casuel elbizonytalanodva pillantott körbe, a könyveit keresve.
– Nos, ami engem illet, megelégszem annyival, hogy talán sikerült egy olyan szálat találnunk, amely elvezet Gerishez. – Darni nagyot harapott a következő hússzeletből.
– Persze, persze. – Casuel elgondolkodó arcot vágott. – Azt nem mondták, hogy pontosan mit keresnek itt?
Darni csak egy fejcsóválással válaszolt, mivel tele volt a szája.
– Azt hiszem – mondta, amikor sikerült lenyelnie a falatot –, egyelőre nem tudunk többet róluk, minthogy tormalin régiségek nyomát kutatják, és ha meglelik, általában magukkal is viszik. Ők azonban ragaszkodnak ahhoz az állásponthoz, hogy csak a saját jogos tulajdonukat veszik vissza, és mindenféle ősi ellenséget emlegetnek.
– Ha jól értettem, azt mondtad, hogy az a két fickó, akikkel Shivvalan meg az a lány elindult, Mesirre D'Olbriot hűbérese volt. – Casuel közelebb húzta a lámpákat, és egy térképet teregetett szét az asztalon.
– Miért? – Darni eltolta maga elől a tálat, elégedetten fölsóhajtott, és töltött magának egy kis bort.
– Nos, ez azt jelenti, hogy valamilyen érdeke fűződik a vállalkozáshoz. Ám, ami még ennél is fontosabb, az a fickó nem csak gazdag, de befolyásos is. A tormalin hercegek közé tartozik, és végig az óceáni partvidéken vannak érdekeltségei. – Casuel óvatosan Darnira pillantott. – Még az is lehet, hogy kaphatnánk tőle egy hajót.
Darni egy pillanatig rábámult, majd öblös nevetésben tört ki. Casuel fogai összecsikordultak, és elkeseredetten kívánta, bárcsak egyszer letörölhetné azt a magabiztos vigyort az ellenszenves arcról.
– Hé, próbálj meg rám figyelni! – A mágus igyekezett legyűrni magában ellenérzéseit, mivel úgy gondolta, ezúttal valóban fontos ügyről van szó. – Természetesen kikérjük Usara véleményét, de bármit mondanak is Hadrumalban, ha meg akarod menteni ezt a Geris fiút, szükséged lesz egy hajóra, hogy odavigyen. Minél hamarább szerzünk egyet, annál jobb.
Természetesen azzal is tisztában volt, hogy ezzel egyben a saját esélyei is megnőnek, hogy látványos eredményeket mutathasson föl Usara és talán maga Planir előtt is. Eddigi gyalázatos szereplése után ideje volt végre fölmutatnia valamit. Nem lebecsülendő körülmény továbbá, hogy ezzel egyben szolgálatot tehet egy olyan nagyhatalmú embernek, mint Messire D'Olbriot.
Darni megrázta a fejét.
– Nem akarok belevonni több embert, mint amennyi feltétlenül szükséges. Különben is, rámenne egy egész évszakunk, mire lekecmergünk Zyoutesselába.
Casuel az orra alá nyomta a térképet.
– Télelőn az összes herceg fölmegy Toremalba. Ilyenkor szoktak történni a fontosabb politikai események. Elvégre az aratásnak vége, és a tengeri szelek túl veszélyesek ahhoz, hogy kereskedni lehessen. Ha Bremilayne-ig lejutunk, onnan már küldhetünk üzenetet a birodalmi futárral. El se hinnéd, de azok a srácok tizenöt mérföldet futnak egy nap. Tehát akár négy nap alatt a kezünkben lehet a válasz!
Darni a térképre pillantott, de még mindig nem tűnt túl lelkesnek.
– Nem hiszem, hogy a birodalmi futár hajlandó lenne kézbesíteni a levelemet, Planir pecsétje ide vagy oda.
– Én viszont elküldhetem! – lóbálta meg Casuel a saját pecsétgyűrűjét. – Az apám éppen elég adót fizet.
Darni kiismerhetetlen arccal kortyolgatta a bort.
– Mindig megfeledkezem a tormalin származásodról.
– Ha jól sejtem, Messire D'Olbriot már úgyis belekeveredett a dologba – folytatta Casuel. – Mind a ketten hallottunk arról a támadásról az unokaöccse, vagy kije ellen... Szerintem Planirnak előbb-utóbb úgyis föl kell vennie a kapcsolatot vele, ha már az embereik együtt dolgoznak.
– Mire is mennék nélküled, Casuel, öreg cimbora! – vágta hátba kedélyesen Darni, miközben kétértelműen elvigyorodott. – Na jó, meglátjuk, mit tehetünk.
– Komolyan mondod? – pislogott Casuel.
Darni fenékig kiürítette a kupáját.
– Evern éppen az imént mondta, hogy ilyen messze északon már nem kapunk hajót az évnek ebben a szakában. Na, most menj, és aludj egy nagyot! Holnap reggel első dolgunk lesz, hogy kapcsolatba lépjünk Usarával, és beavassuk a dologba. Egy éjszaka ide vagy oda, most már úgysem sokat számít.

 

 

Azazir tavánál

Őszutó 20. napján

Fogalmam sincs, vajon Shiv használt-e valami varázslatot a tűzhöz, de még égett, amikor másnap reggel fölébredtem. Meglepetten pislogtam, amint partot értem a nagy utazás után: csupán Saedrin tudja, merre jártam. Ryshad, Shiv és Aiten még mindig húzták a lóbőrt; Azazir nem mutatkozott. Fölszítottam a tüzet, dobtam rá némi száraz fát, és kerestem egy kannát, hogy vizet melegítsek. Az öszvér nagyjából ugyanannyi lelkesedéssel üdvözölt, amekkorát általában bárki irányában mutatott. Legnagyobb meglepetésemre, ahogy kiléptem az ajtón, Rozsdást láttam meg odalent a vízparton, a többi ló társaságában. Vidáman és kissé bocsánatkérően legelészték az esőben nagyra nőtt füvet.
Úgy láttam, Azazir mégsem szakadt el teljesen a való élettől, a lovakat legalábbis leszerszámozta és nagyjából lecsutakolta. A nyereg meg a lószerszám ott volt egy kupacba gyűjtve, az ajtó mellett. Gyorsan átvizsgáltam őket. Megvolt minden épségben, még ha bogáncs borította, tüske barázdálta is. Azazir talán mágiával csalogatta ide a lovakat, amint rémülten csatangoltak a ködben. Ez mindenesetre kedvező fordulata volt az eseményeknek, hiszen amennyire megijedtek, már attól tartottam, hogy félúton járnak a Dalas felé.
Bizonytalanul szemügyre vettem a tavat, azon tűnődve, vajon okos dolog-e inni belőle; ekkor azonban Shiv lépett ki az ajtón, ásítozva és nyújtózkodva.
– Hová tűnt Azazir? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – Nem sokkal éjfél után tűnt el. Szerintem visszament a vízbe.
Megborzongott, de nemcsak a hidegtől.
– Többször hallottam már olyat, hogy egy mágus megszállottja legyen az elemének – folytatta –, de nem hiszem, hogy valaha el tudtam volna képzelni, mit is jelent ez valójában... Kedves Livak, tegyél meg nekem egy nagy szívességet: ha valaha észreveszed, hogy ebbe az irányba haladok, hát mártsd belém az egyik tőrödet, a gyorsan ölő fajtából! – Azzal undorodva vette szemügyre a vízesést.
– Szóval mi újat tudtatok meg azokról a rejtélyes Jéglakókról? – kérdeztem óvatosan, és nem nagyon volt ínyemre a szemében fölvillanó rettegés.
– Tessék? Nos, azt hiszem, némi további tájékozódással a Tanács alighanem be tudja majd határolni ezeknek a szigeteknek a pontos helyét. Annak alapján, amit az öreg elmondott, szinte biztosra vehetjük, hogy akiket keresünk, onnan érkeztek. Ryshadnak volt egy érdekes elmélete: szerinte a legtöbb tormalin család, akit megtámadtak, leszármazottja azoknak, akik részt vettek Tengerész Nemith felfedezőútján. Vagyis ez a kapocs kötheti össze az egyes célpontokat. Egyelőre azonban fogalmam sincs, hová vezet ez a szál.
– Mit akar tenni a Tanács? És mi lesz Gerisszel?
Shiv válaszát azonban hatalmas csobbanás nyelte el. Azazir emelkedett ki előttünk a tóból, bőre ismét sápadt volt és földöntúlian áttetsző, szemében az őrület lángja égett.
– Vagy hazudtatok nekem, vagy mindannyian őrültek vagytok! – sziszegte. – Hiszen azt állítottátok, hogy ezekre az emberekre vadásztok, valójában azonban ők azok, akik a sarkatokban vannak... Bolondnak néztek engem?!
– Tessék? – rezzent össze Shiv. – Mutasd, mit láttál! – Azzal két karját gyors mozdulattal kinyújtotta maga előtt, és a tó vize fölforrt a lábánál.
Berohantam a kunyhóba, és megrángattam Ryshad egyik lábfejét.
– Kelj föl, társaságot kapunk!
Mialatt a többiek a csizmájuk, ruhájuk és kardjuk után kotorásztak, visszafutottam Shivhez. Úgy tűnt, éppen a tó vizét igyekszik fölhasználni távollátó varázslatához, Azazir pedig segít neki, saját smaragdszín máguslángjának fényével. A víz felszínén megjelenő kép előbb táncolt és remegett, majd tisztulni kezdett.
Mindannyian köréje gyűltünk, és szótlanul néztük a víztükör mutatta képet, amelyen a most már annyira ismerős szőke katonák törtek át éppen az erdő indákkal átszőtt aljnövényzetén.
– Honnan tudták, hogy itt vagyunk? – suttogtam, le nem véve szememet a képről. – Lehet, hogy elrabolták Darnit, és ő elárulta nekik?
– Előbb hagyná elevenen megnyúzatni magát – csóválta meg a fejét Shiv.
Be kellett látnom, hogy igaza van, és Darnival kapcsolatos minden ellenérzésemet félretéve reménykedtem benne, hogy nem fajult idáig a dolog.
– Meglehet, ők is éppen Azazirt keresik – mondta Ryshad rövid gondolkodás után. – Talán azok a tormalin értékek kellenek nekik, amelyeket ellopott tőlük.
– De miért éppen most, ennyi év után? – kérdeztem, és úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor egyszer és mindenkorra elegem lett a rejtélyekből. – Miért pont most, amikor történetesen mi is éppen itt vagyunk?
Erre egyikünk sem tudott válaszolni; szótlanul bámultuk közeledő ellenségeinket. Ugyanazon az ösvényen jöttek, amelyen mi, egyetlen különbséggel: míg mi bizonytalankodva keresgéltük az utat, ők egyenesen és céltudatosan jöttek utánunk saját nyomainkon. Egyetlen pillanatra sem torpantak meg tanakodni, még ott sem, ahol a nyomunk elveszett a köves talajon, vagy elmosta a víz.
– Fogadni mernék, hogy ez megint mágia – dünnyögte Ryshad.
– Ha mágiát használnának, azt meg kellene éreznem ilyen távolságból – hümmögött Azazir, és gyanakvó arccal bámult a képre. – Lássuk, mit szólnak a védővarázslataimhoz!
Megrökönyödve figyeltük, amint támadóink előtt hirtelen tüskebokor nő ki a földből, lábuk köré gyökerek csavarodnak, arcukba ág csap, gallyaival beleakaszkodva hajukba. A szájuk mozdult, de nem hallottuk, mit mondanak. Afelől azonban nem akadt kétségem, hogy amúgy sem lett volna egy hölgy fülének való.
– Várj csak! – intett Shiv, és Azazir leállította a támadást.
Az egyik elietimm – azt hiszem, megállapodhatunk most már, hogy így hívjuk őket – fölemelte a kezét, és minthogyha hangosan énekelt volna valamit, idegen, erőteljes szájmozdulatokkal. Elkerekedett szemmel bámultam, amint az aljnövényzet engedelmesen szétnyílik előttük, és a tüskebokor útjukra engedi őket.
– Mi volt ez?!
Azazir alig talált szavakat.
– Az én mágiámat nem keresztezte – suttogta –, úgy értem, nem ellenvarázslat volt. Mintha közvetlenül a fákkal csinált volna valamit.
Hamarosan azonban ismét összeszedte magát, és így szólt:
– No lássuk, ez hogy ízlik neki!
Mialatt az elvetemült vén varázsló mind több és több akadályt gördített a támadók útjába, igyekeztem szemügyre venni a képen nyüzsgő aprócska alakokat. Az éneklő fickó ugyanúgy volt öltözve, mint a többiek, fekete bőröltözete fölé páncélt húzott, jobbjában kardot lóbált. Úgy tűnt, a fém közelsége a legkevésbé sem zavarja a varázslásban.
– Ryshad, nem tudsz valamit arról, hogyan öltözködtek azok, akiket keresel?
– Általában véve semmi különös, ugyanúgy, mint a helyiek. Később rájöttünk, hogy mosodákból, házak tornácáról lopkodták össze a ruhaneműket. – Összevont szemöldökkel figyelte a képet. – És azok, akik benneteket követtek?
– Akikkel Inglisben találkoztunk, azok ugyanúgy bőrben jártak, mint a mostaniak, a többiek Dalasorban viszont régi, használt háziszőttest és durva vászoninget hordtak.
– Ezek szerint tehát elképzelhető, hogy nemcsak két csapattal állunk szemben? Egyáltalán, hogyan voltak képesek ilyen gyorsan mozogni?
Még a választ fontolgattam magamban, amikor Aiten kiáltása elterelte a figyelmünket Shiv varázslatától. Mialatt mi a képpel voltunk elfoglalva, Aiten továbbra is a tópartot figyelte.
– Odanézzetek!
Tekintetemmel követtem a tó túlsó partja felé mutató karját. Barna ruhába öltözött férfiak egy csoportja bukkant ki az erdőből, és egyenesen felénk tartottak. Bár az öltözetük egyszerű háziszőttes volt, kardjuk veszedelmesen villant meg a gyenge napfényben, és – micsoda meglepetés! –, mindannyian szőkék voltak. Kiáltás szállt át a vízen, s ekkor észrevettem, hogy a másik irányból hasonlóan felszerelt csapat közeledik.
Azazir és Shiv megszakították varázslataikat, és megfordultak, hogy szembenézzenek ezzel az újdonsült fenyegetéssel. Aiten és Ryshad kardot rántottak, és megindultak előre. Azazir ujja végéből zöld fényű villámok csaptak át a vízen; az a két támadó, akiket elért a varázslat, megtorpant, és zöldesen áttetsző jégpáncélba dermedt. Shiv mozgásba lendítette a tó fölött álló levegőt, és hatalmas szökőárat zúdított ellenségeinkre. Hab és iszap fröccsent az ég felé, és amikor visszahúzódott, az elietimmek egy része fekve maradt.
Már éppen kezdtem volna reménykedni benne, hogy a támadási terv megfeneklik, mielőtt elérnének bennünket, ám ekkor Shiv élesen felkiáltott. Karján egy vágásból vér spriccelt, és a varázsló térdre esett, mintha valami láthatatlan erő taszította volna hátba. Oda akartam rohanni hozzá, de megint azt a furcsa, ólmos lassúságot éreztem tagjaiban, ami annak idején, Inglis utcáin akadályozta meg a menekülésemet.
– Rájöttél, ki csinálja ezt? – kiáltottam feléje elkeseredetten. – Állítsd meg őket valahogyan! Hallgattasd el a dalukat!
Azazir karja a levegőbe emelkedett, arcára bizonytalan kifejezés ült ki, amint próbálta megválasztani célpontját. Fölszisszentem, ahogy egy vágás, amely mintha a semmiből érkezett volna, élesen felhasította a kézfejemet.
– Az a fickó, amelyik leghátul halad! – kiáltotta Ryshad. – Az, amelyiknek csuklya takarja az arcát!
Megpördültem, és észrevettem, hogy Ryshad apró látcsövet szorít a szeméhez, úgy tanulmányozza a felénk közeledőket. Szilárd kézzel tartotta a messzelátót, noha inge ujjából vér szivárgott.
A Jég Fiai meginogtak, és néhányuk térdre esett, orrukból és szájukból víz spriccelt elő. Köhögni és csukladozni kezdtek, majd a szemünk láttára a szabad levegőn megfulladtak. Ebben a pillanatban éreztem, hogy a lábam ismét engedelmeskedik. Nos, úgy látszik, Azazirnak sikerült elbánnia a mágiájukkal, azonban a kardjukkal még mindig szembe kell néznünk.
Átkozódva nyúltam a dobónyilaim után. Tessék, itt van, ismét harcba keveredtünk, és az a nyomorult láncing már megint nincs rajtam! Szerencsére Ryshad és Aiten még idejében páncélba bújtak, így meghúzódhattam mögöttük, miközben célpontot kerestem. Úgy tűnt, bárhonnan is jöttek ezek az idegenek, a méreg éppen annyira hatásos ellenük, mint bármely más földi halandó ellen. Az első csoportból alig maroknyian értek csak el minket, hogy közelharcba szálljanak velünk. Egyikük elkövette azt a hibát, hogy egyenesen Azazirhoz rohant, és kardjával átdöfte a kiaszott, öreg testet. Nem az történt azonban, amire számított.
A penge egyenesen keresztülhatolt rajta, mintha a hús magától kinyílt, aztán bezárult volna mögötte. A színtelen bőr úgy hullámzott, mint a víz felszíne a belecsobbanó kavics után. Láttam, ahogy a rémület valósággal jéggé dermeszti a támadót, miközben Azazir egyik vízszerűen áttetsző öklét ledugta a fickó torkán, és az a következő pillanatban szörnyű hangot hallatva megfulladt.
Valamivel hátrébb támogattam Shivet a küzdőktől, és együtt figyeltük Ryshad és Aiten bemutatóját, miféle csodákra képesek a jól kiképzett tormalin harcművészek. Látszott rajtuk, hogy régóta összeszokott társakként dolgoznak. Mindvégig ügyeltek rá, hogy védjék egymást, miközben erős és pontos csapásokkal ritkították ellenfeleink sorait. Lábuk előtt halottak és sebesültek hevertek. Az első, aki elért bennünket, még utolsó sóhaját hörögte az iszapban, mialatt a cimborái legyekként hullottak el a tormalin fegyelemben kiképzett vitézek halálos csapásai alatt.
A második csapat felé pillantottam. Tétovázva ácsorogtak a tó túloldalán. Azazir kezének intésére szélvihar és jégeső csapott le rájuk. Még onnan, ahol álltunk is jól láthattuk a fejüket, vállukat csapkodó hatalmas jégdarabokat. Egyikük leszaladt a vízpartra, és valamit a tóba dobott. Azazir szitkozódva megindult feléjük, belegázolt a vízbe, amely alig gyűrűzött körülötte.
A csapat fölbomlott. Néhányan megfordultak, és elfutottak, a megmaradtak azonban egyenesen felénk tartottak. Ryshad és Aiten várakozó tartásba helyezkedtek, hogy megütközzenek velük, ám erre nem került sor. A tó vize felfröccsent, fehér habot vetve, mintha felforrt volna. Amint a szökőár visszahúzódott, tengerzöld pikkelyek villantak, skarlátvörös tarajú hátgerinc emelkedett ki a habokból: egy vízi sárkány kígyózó teste. A szörnyeteg fölágaskodott, hosszúkás fejét jobbra-balra ingatta, villás nyelvével végignyaldosta csontfehér fogait, amelyek hosszússága és élessége harcosaink kardjáéval vetekedett. A hatalmas lény kibontotta szárnyait, melyek csattanva simultak ki a reggeli szélben, akár egy óceánjáró hajó vitorlázata, kissé a levegőbe emelve a sárlányt, amely most mintha a víz felszínén egyensúlyozott volna. Kihívó rikoltását visszaverte a környező hegykoszorú, még a vér is megfagyott az ereinkben.
Elsőnként Aiten rázta le magáról a dermedtséget.
– Ne essetek pánikba! Lehet, hogy csak egy illúzió – suttogta. – Gyerünk, csapjunk le rájuk, amíg magukhoz nem térnek!
Ryshad meg ő már rohantak is, és kisvártatva Shiv meg én is követtük őket. Úgy véltem, nem árt egy kis elővigyázatosság.
A sárkány sziszegve előrelendült, lecsapva arra az elietimmre, aki a legközelebb merészkedett a tóparthoz. A hatalmas, gonosz tekintetű fej lesújtott, és a ragyogó fogak úgy zárultak össze, mint a medvecsapda. A ragadozó úgy rázta meg az összetört testet, mint valami hatalmas, vészjósló vadmacska, majd elengedte, hogy újabb áldozatra leljen. Megtorpantunk, és döbbenten figyeltük, ahogy a Jég Fiai a rémülettől félőrülten menekülnek. Kicsin múlott, hogy nem csatlakoztam hozzájuk én is, amikor a sárkány felénk fordult és ránk sziszegett, fogai közül véres húsdarabokat potyogtatva. Ragyogó sárga szemével végigmért bennünket; macskaszerűen hosszúkás pupillája fekete volt, akár a bánya mélye. Így meredtünk egymásra egy pillanatig, majd a sárkány összezárta hatalmas szárnyait, és visszasüllyedt a tó örvénylő vizébe.
– Micsoda rohadt egy illúzió – mondta Ryshad kissé reszketeg hangon.
Aiten hitetlenkedve rázogatta a fejét.
– Még a nagyapám idejében ölték meg a legeslegutolsó ilyen szörnyeteget! A nagyapám ugyanis egy sárkányvadász-hajó kapitánya volt. Nem fér a fejembe, hogy élhette túl ez a dög... Ráadásul amennyire tudom, ezek a meleg vizet szeretik.
– Nem lehet, hogy Azazir volt? – kérdeztem Shivtől, aki éppen olyan tanácstalanul álldogált, mint mi, többiek.
A varázsló vállat vont, majd letérdelt, és jobbját óvatosan a víz felszínére fektette, de a következő pillanatban el is rántotta, mintha leforrázta volna magát.
– Nem – rázta meg a fejét. – Azazir itt van bent... de a sárkány is. Egészen határozottan el tudom különíteni őket egymástól.
– Soha nem láttak még vízi sárkányt ilyen messze északon – erősködött Aiten, szemlátomást minden lehetőséget megragadva, hogy szembeszálljon a nyilvánvaló lehetetlenséggel.
– Azt hiszem... – kezdte Shiv habozva. – Azt hiszem, hogy talán Azazir hozta létre valamiképpen ezt a sárkányt. Elvégre az efféle sárkányok elemi teremtmények...
– Hagyjuk most ezt a sárkány-témát! – vágott közbe Ryshad. – Ha nem vettétek volna észre, éppen elvesztegetjük az egyetlen lehetőségünket, hogy leszámoljunk ezekkel a gyilkosokkal!
– A nyakukba kapták a lábukat – bólintottam. – Ha szerencsénk van, egyenesen elvezetnek a főhadiszállásunkra.
– Shiv, próbáld meg tartani a nyomukat, amíg elmegyünk a lovakért – rendelkezett Ryshad.
Shiv közelebb hajolt a víztükörhöz, mi meg visszaszaladtunk a kunyhóhoz, és rohamtempóban fölnyergeltük a hátasokat. Úgy látszik, Rozsdás észrevette, hogy komoly a helyzet, mert szokatlanul kezesnek mutatkozott. Úgy véltem, jobban is teszi, ha van egy kis esze. Egyetlen perc késlekedést sem engedhettünk meg magunknak, hiszen ellenségeink, akik most üldözőkből üldözöttekké váltak, talán elvezetnek bennünket Gerishez, ha még egyáltalán életben van...
Amikor visszatértünk Shivhez, láttuk, hogy a varázsló borostyánszínű fényt terít szét a sziklák között. Fölpillantott, és diadalmasan ránk mosolygott.
– Megjelöltem a nyomukat! Most már nem tűnhetnek el előlünk. – Azzal Ryshadhoz fordult. – Elhoztad a relikviákat?
Ryshad szótlanul bólintott, és gyorsan nyeregbe szálltunk.
– Azazir nektek adta volna a kincseit? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hogyan tudtátok rábeszélni?
– Nos, rámutattam, hogy amennyiben elfoglalom magamat a tanulmányozásukkal, és az Ősmágus velük kapcsolatos parancsainak teljesítésével, aligha lesz időm Planirnak beszámolni arról, mit művelt ez a vén mágus errefelé a folyókkal és patakokkal.
Shiv hangja éppen olyan szenvtelen volt, mint az arckifejezése.
– No persze – folytatta –, ez még azelőtt volt, hogy szembesültünk volna ezzel a sárkánnyal. Arról ugyanis nem vagyok meggyőződve, hogy ezt is titokban tudom tartani.
Megborzongtam, és idegesen pillantottam vissza a tóra.
– Mozognátok végre?
Shiv előrelovagolt, hogy kövesse a varázslata által mutatott utat, én pedig azon kaptam magam, hogy fej fej mellett haladok Ryshaddal. Hirtelen észrevettem rajta valamit.
– Csak nem Azazir egyik kardja az ott az oldaladon?
Bizonytalanul elmosolyodott.
– Shiv szerint ezzel kellene harcolnom, de nem mondhatnám, hogy kellemes érzés több ezer koronás értéket hurcolni magammal. Arról nem is szólva, hogy ez tulajdonképpen valaki másnak az öröksége lenne.
A csodálkozástól a homlokomig szaladt a szemöldököm. Tudtam, hogy a régi kardok értékesek, no de ennyire? Azon tűnődtem, vajon nem kaphatnék-e részesedést az értékéből, ahogyan a tintatartónál is megállapodtunk. Végül úgy döntöttem, nem valószíni, hogy figyelembe vennék a kérésemet.
Hamarosan rendezettebb növésű erdőbe értünk, és Shiv kézjelére mindannyian megálltunk.
– Már majdnem utolértük őket – suttogta. – Jobb lesz, ha teszek néhány óvintézkedést.
A levegő fölszikrázott körülöttünk, mint a csermely felszínéről visszaverődő napfény.
– Most láthatatlanok vagyunk? – kérdezte Aiten tétovázva.
Shiv megrázta a fejét.
– Nem vagyunk láthatatlanok, csak nehéz észrevenni minket. Ha nem megyünk túl közel hozzájuk, és csöndben maradunk, valószínűleg nem figyelnek föl ránk.
Lassan telt a nap, ahogy elővigyázatosan surrantunk zsákmányunk után. Kezdeti, rémület diktálta iramuk csakhamar alábbhagyott, ám a terep adta viszonyokhoz képest még így is meglepően gyorsan haladtak.
– Ha jól sejtem, kelet felé megyünk – fordultam Ryshadhoz, hasztalanul igyekezve megállapítani a nap irányát a sűrű erdő ősztől aranyló levelein át.
– Jelenleg igen – bólintott. – Az a gyanúm, egyenesen az óceán partja felé igyekeznek.
Miközben az alkonyat lassan éjszakává mélyült, már éppen azt találgattam, vajon soha nem fognak-e megállni ezek a fáradhatatlan gonosztevők. Változatlanul sebes iramban haladtak előre, noha mindkét hold elfogyott éppen, és a vaksötét éjszakát csak néhány csillag tétova fénye világította meg. Majdnem fölborítottam Shivet, aki csöndesen várakozott előttünk, arcán némi megkönnyebbüléssel.
Lecsusszant a nyeregből, és közelebb lépett hozzánk, hogy jobban halljuk a suttogását.
– Tábort vernek egy tisztáson a domb túloldalán – lehelte alig hallhatóan. – Egymást váltva fogunk őrt állni, hogy szemmel tartsuk őket, bár azt hiszem, most egy ideig úgysem mennek sehová.
Ryshad is elkezdte leszerszámozni a maga lovát.
– Kezdhetem én az őrködést – pillantott föl –, persze, ha mindenki egyetért.
– Én is jövök. – Megveregettem Rozsdás oldalát, és elindultunk a tisztás irányába.
Ryshad majdnem olyan halkan mozgott az aljnövényzetben, mint én, és amikor sikerült elkapnom a pillantását, elismerően rámosolyogtam. A legszélső fáknál megálltunk, és hasra heveredtünk. Innen a magaslatról remekül szemmel lehetett tartani a tisztást. Az éjszaka kissé hűvös volt, de száraz és csöndes, és nem mondhatnám, hogy különösebb kellemetlenségeink akadtak volna. Ellenségeink aprócska tüzet gyújtottak a tisztás közepén, és mindannyian köréje gyülekeztek. Összehúzott szemmel méregettem őket.
– Nem valami beszédesek, mi? – súgtam oda Ryshadnak.
Egyetértően bólintott.
– Valahogy olyan, mintha mindent parancsra tennének.
Hamarosan már én is láttam, hogyan érti ezt. A tíz túlélő közül egyszerre csak öten ettek, a másik öt azalatt őrt állt. Szabályos váltásokban indultak fát gyújtani, vizet hozni, egyszerre vetkőztek le, és mosakodtak meg, mindig ötösével. Már a puszta gondolattól is borsózott a hátam. Többször a szememre vetették már, hogy túl nagy ügyet csinálok a tisztálkodásból, de ilyen időben még én sem tudnám rávenni magamat, hogy patakban mosakodjak.
A különítmény beburkolta magát takaróiba, szótlanul és egy ütemre mozdulva, kettő közülük néma őrségbe indult, egykedvűen bámulva az éjszakai erdő feneketlen sötétségébe, míg társaik mély álomba merültek. Egy idő múlva valamiféle ösztön, vagy talán a hosszas kiképzés rutinja fölébresztett egy újabb párt, akik átvették az őrséget, de még mindig nem szóltak egyetlen szót sem.
– Úgy látom, elveszítették a tisztjüket – suttogta Ryshad egy idő múlva. – Senki sem ad ki parancsokat, senki sem beszél róla, mit is kellene tenniük. Mintha egyszerűen nem lenne rangidős közöttük.
Elfojtottam magamban egy átkot.
– Elfelejtettük ellenőrizni a holtesteket – mormoltam.
Ryshad vállának sötét árnya hanyagul megrezdült.
– Nem is lett volna rá időnk. Feltételezem, azok voltak a különítmény vezetői, akik azt az átkozott varázslatot ránk küldték. Ezek itt a közkatonák, akik próbálják azt tenni, amire kiképezték őket, ennél többet senki sem vár el tőlük.
– Vajon hová vezetnek bennünket?
Ryshad elvigyorodott, foga megvillant a sötétben.
– Gondolom, most hanyatt-homlok rohannak vissza a vezetőjükhöz, vagyis egyenesen hazamennek. Akarsz fogadni?
Megráztam a fejem, aztán rájöttem, hogy valószínűleg nem is lát.
– Nincs kidobnivaló pénzem – feleltem halkan.
Azon az éjszakán semmi különös nem történt, eltekintve attól, hogy az elietimmek jóval többet aludtak, mint mi négyen. Magamban hozzáírtam ezt is a velünk szembeni tartozásukhoz.
Egy fa alatt üldögéltem, és hideg reggelimet rágcsáltam, mialatt ők odalent a tisztáson készülődtek az aznapi erőltetett menetre, a mieink pedig igyekeztek összeszedni a holminkat. Már éppen azon kaptam magam, hogy unatkozom, de gyorsan az emlékezetembe idéztem, miféle rémtetteket követtek el ezek a látszólag ártalmatlan külsejű fickók. Nem fért a fejembe, hogy ha valakibe ilyen kevés kezdeményezőkészség szorult, az hogyan volt képes ennyire megtervezetten és választékosan elbánni Yeniyával. Ha pedig csupán utasításokat követtek, miféle ember lehet, aki ezeket a parancsokat kiadta? Végül úgy döntöttem, örülök neki, hogy az illető valószínűleg holtan fekszik a tóparton.
Ez a nap is, akárcsak az ezt követőek, ugyanabban az eseménytelen egyhangúságban telt. Tovább követtük a mind érzéketlenebbé váló – vagy legalábbis annak látszó – csapatot kelet felé. Iramuk egyre lassult, a beléjük nevelt fegyelem kezdett széttöredezni. Útközben nem akadt különösebb nehézségünk, az idő hideg volt, de száraz és napos. Nem sokkal később sós illatot sodort felénk a szél: ebből tudtuk, hogy hamarosan megérkezünk az; óceán partjára.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET

Részlet D'Oxire Tengerészeti Kézikönyvéből

„Hogyan hajózzunk az óceáni partvidéken”

Ha az óceáni partvidéken akarunk hajózni, merőben más adottságokra kell fölkészülnünk, mint akár a Lesutri-öbölben, akár az Aldabreshi-szigetvilágban. Mielőtt nekivágyna az óceánnak, a legtapasztaltabb tengerésznek is újra kell tanulnia a mesterséget, különben nyomorultul odavész. A víz errefelé sokkalta szeszélyesebb, a nyílt óceán felől érkező szelek akadálytalanul sodorják idáig a legpusztítóbb viharokat. A hullámok magasabbak és erősebbek, ebből adódóan az itteni hajók keskenyebbek, mélyebb merülésűek, valamint merőben más szerkezetű vitorlázattal és kötélzettel rendelkeznek. Ezekre a vizekre senki nem merészkedne ki gályán, hacsak nem ment el a józan esze, minthogy akármelyik pillanatban számítani lelhet akár a legvadabb viharok minden átmenet nélküli kitörésére. Ennek ellenére, minthogy a szárazföldön nem vezetnek utak a part mentén, a kontinens belsejében pedig hosszadalmas a szállítás, az a tengerész, aki rászánja magút, hogy elsajátítsa az életben maradáshoz szükséges ismereteket, hallatlanul jövedelmező megbízatásokra tehet szert. Ha pedig nem, akkor megfullad.
A partvidéki hajózás legnagyobb veszélyét az óceáni áramlatok jelentik. Ha a tengerész útja során szem elől veszíti a partot, könnyen előfordulhat, hogy az áramlat merszire sodorja eredetileg tetvezett útvonalától, és amint ráébred erre, már túl késő. A sziklát ötlök viszonylag kevés biztos kikötési lehetőséget nyújtanak, és a legtöbb kikötőt kizárólag a halászhajók számára tartják fönn. Mielőtt rászánnánk magunkat az óceánon való utazásra, elsődleges dolgunk, hogy fölfogadjunk egy tapasztalt hajóskapitányt, aki ismeri a partvidék minden zegét-zugát az általuk tartogatott veszedelmekkel együtt, a horgonyzóhelyeket és azt is, hol lehet ivóvizet venni. A legtöbb kikötőhelyet elég nehéz megközelíteni az állandó szembeszél és a homokzátonyok miatt. Megéri megfizetni a gyakorlott legénységet, bármennyit kérjenek is, hiszen az életünk múlhat rajtuk. A legjobban azokkal járunk, akik valaha kalózkodásból éltek; sajnos, ők ma már kevesen vannak.
Ha túlságosan elsodródunk kelet felé, az szinte mindig végzetes következményekkel jár. Az áramlatok igen sebesek, így semmire sem megyünk a puszta számítgatásokkal, ha az eltelt időből próbálunk a megtett útra következtetni. A kikötőmester kérésünkre részletesen beszámol nekünk azokról a hajókról, amelyeknek az elmúlt évszakban nyomuk veszett, és amelyeknek egy részét talán még a téli viharok sem mossák partra. A Bremilayne-től délre keringő áramlatok különösen erőteljesek, és akár több tíz mérföldre is letéríthetnek bennünket a tervezett útvonalról. Ha azonban hajónk kedvező szelet kap, és az áramlatokat is elkerüli, még mindig fönnáll a veszély, hogy nyugatnak sodródunk, és a partközeli zátonyoknak ütközünk, különösen éjszaka. Olyan gyakran történik efféle eset, hogy a part mentén élő halászcsaládok rendszerint szép summát keresnek a partra sodort rakomány eladásából.
Zyoutesselától délebbre az időjárás még mostohább, és az áramlatok még kiszámíthatatlanabbak. Csak az őrültek vagy a végletekig vakmerők kísérlik meg körülhajózni az Ezerszél-fokot, a komoly tengerészeket ilyesmire képtelenség rávenni. Még mindig kevesebbe kerül kirakodni az árut Zyoutessela egyik oldalán, és szára földi úton átszállítani a másikra, ahol újból berakodhatunk, mint elveszejteni hajót és rakományt egyaránt. A kereskedők többsége rögtön úgy állapodik meg a hajósokkal, hogy az átrakodás feltételként szerepel a szerződésben. Senki ép ésszel nem fektet pénzt olyan áru szállításába, amely nagy valószínűséggel az Ezerszél-foktól délre tomboló hullámok martalékává válik.

 

 

Kardhal-öböl, Gidesta

Őszutó 26. napja

Előbb a tengeri madarak összetéveszthetetlen vijjogását hallottuk meg a fákon túlról, azután valamivel később az emberektől származó zaj is eljutott hozzánk: kalapálás, kiáltások, a hajók kötélzetének csattogása az erős szélben.
– Csak óvatosan! – figyelmeztetett Shiv.
Kipányváztuk a lovakat, és a szélső fák felé indultunk, hogy letekintsünk a lankás domboldalon.
Odalent az elietimmek egyenesen a felé a falu felé tartottak, amely az aprócska, szabálytalan alakú öböl mentén feküdt. Az öböl voltaképpen annak a sebes folyónak a torkolata volt, amely itt ömlött a tengerbe, mélyen a partvidék sziklái közé vágódva; Azazir büszke lett volna rá. A sötétszürke kőből épült móló mentén halászhajók táncoltak köteleiken, hálók száradtak a sós illatú szélben, amely iszap, hínár és halbelsőség szagát hozta felénk. Íme, megérkeztünk a tengerpartra.
Összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy ellenségeink egyenesen ahhoz az erős építésű, háromárbocos hajóhoz masíroznak, amely a kikötőmóló legtávolabbi végén ring. Valamivel közelebb, egy másik vízialkalmatosságból mosdatlan külsejű falusiak egy csoportja éppen hallal megpakolt kosarakat rakodott ki. A legénység a kötélzettel szöszmötölt, még csak föl sem pillantottak, amikor az elietimmek zárt, kétsoros menetoszlopban elhaladtak mellettük, mintha a hajójuk láttán ismét fölébredt volna bennük a fegyelem.
– Shiv! – suttogtam. – Nem használnak ezek valamiféle varázslatot, hogy láthatatlanná tegyék magukat?
– Amennyire meg tudom állapítani, nem.
– De hiszen senki még csak tudomást sem vesz róluk, és ők sem szólnak az itteniekhez! Mi folyik itt?
Szótlanul figyeltük, ahogy a szabályos rendben fölvonuló hadoszlop eléri a hajót, jelentkezik az őrségnél, akik szemlátomást ellenőrzik a kilétüket.
– Saedrinre, ez aztán különös! – mormoltam magam elé.
Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást Shiv és Ryshad tiltakozásáról: letértem az ösvényről, és a part felé indultam, igyekezve, hogy a növényzet lehetőleg elfedjen a hajón tartózkodók szeme elől. Csakhamar elértem a legszélső, kőből épült viskókat a folyó mentén. Itt már éppen elegen járkáltak az utcán ahhoz, hogy ne keltsek feltűnést.
Elég hamar megbizonyosodhattam felőle, hogy én mindenesetre nem váltam láthatatlanná. A falusiak többsége ugyanis úgy bámult rám, mintha valami utazó látványosság volnék.
– Jó reggelt! – köszönt rám egy vén lókötő, aki az egyik ház oldalához állított padon terpeszkedve süttette magát a kései napfénnyel, és nem mulasztott el alaposan végigmérni.
Megpróbálkoztam a direkt efféle alkalmakra tartogatott, legragyogóbb mosolyommal, még ha nem is illett igazán rongyos köpenyemhez és nadrágomhoz.
– Nem tudod, honnan jött az a hajó? – mutattam a háromárbocosra.
Az öreg kandúr szemmel látható elképedéssel bámult vissza rám.
– Miféle hajó?
– Hát az a nagy ott a móló végén, a hegyes, zöld zászlóval! – magyaráztam lassan és érthetően, miközben azon tűnődtem, vajon tényleg sikerülte első próbálkozásra kifognom a falu bolondját.
A fickó összehúzott szemmel méregette a kikötőt, ám ahogy követtem ide-oda cikázó tekintetét, láthattam, hogy tudomást sem vesz arról a hatalmas tengerjáróról, amely pedig minden számítás szerint a látómezeje közepén terpeszkedik.
– Azt mondod, egy nagy hajó közeledik? – kérdezte bizonytalanul. – Tudod, a látásom már nem a régi...
– Semmi baj, ne is törődj vele – vágtam rá gyorsan, és már éppen elillantam volna, amikor egy nő kukkantott ki a kunyhó ajtaján. Arca, keze mint a frissen cserzett bőr.
– Kivel beszél, apuka?
Az asszony tekintete éppen olyan éles volt, mint a kezében tartott haltisztító kés, így aztán inkább meg sem próbálkoztam az iménti mosollyal. A nőket úgysem szokott sikerülni ilyen könnyen megtéveszteni.
– Nem tudnád megmondani, jártak-e errefelé idegenek mostanában? – kérdeztem a lehető legudvariasabban.
Az asszony tekintete fölcsillant, akár az az ezüstpénz, amely éppen ekkor bukkant elő az ujjaim közül.
– Kiket keresel? – érdeklődött, most már valamivel békülékenyebben.
– Szőkék, mint a Hegyek Népe. Idegen földről jöttek, és nemigen állnak szóba senkivel a saját társaikon kívül.
A nő alaposan szemügyre vette az ezüstpénzt, de egy pillanat múlva sajnálkozva rázta meg a fejét.
– Sajnálom, de itt nem járt senki, akire ez a leírás illene.
– És mi a helyzet az ismeretlen hajókkal? Az olyan óceánjárókkal, amilyenekkel a dalasoriak hajóznak?
– A legutóbbi Napfordulókor járt itt egy kereskedő Inglisből – felelte elgondolkodva a nő. – Azóta nem láttunk idegen hajót.
Hangjába némi csalódás vegyült, de az őszintesége felől nem lehetett kétségem. Feltétel nélkül hittem volna neki, ha nem látom a saját szememmel azt a hatalmas hajót a kikötőmóló végénél. A fedélzet csak úgy nyüzsgött a tengerészektől, akik bakokat ellenőriztek, csigákat igazgattak, kötéltekercseket hurcoltak ide-oda.
– És az a hajó ott, a móló végén? – kérdeztem óvatosan. – Ők mikor jöttek?
A nő csodálkozó arccal nézett a mondott irányba, majd tekintete megállapodott a halászhajón.
– Ja, hát az csak Machil meg a testvérei. Virradat után tértek vissza a halászatból.
Két márkát nyomtam a nő tenyerébe, nehogy utólag gondolkodni kezdjen, vajon ki is lehetek, azután gyors léptekkel visszafelé indultam. Igyekeztem fontoskodó arcot vágni, hogy idejekorán elriasszam, aki esetleg megszólítana.
Ryshad kissé rosszalló tekintettel mért végig, amint csatlakoztam a többiekhez.
– Nos?
– Különös – feleltem elgondolkodva. – Úgy tűnik, mintha senki sem látná sem a hajót, sem a katonákat.
Ryshad és Aiten zavarodott arcot vágott, Shivnek viszont őszinte döbbenet ült ki a vonásaira.
– Egészen biztos vagy benne? Bocsánat, belátom, ez hülye kérdés volt. – Egészében véve úgy festett, mint akinek épp most döglött meg a kutyája.
– Elárulnád, miért számít ez olyan rossz hírnek?
Shiv egyik kezével megdörzsölte fáradt homlokát.
– A Régi Birodalom idejében az efféle mentális kontroll hozzátartozott a mágia tudományához. Elég gyakran éltek vele. Nekünk Hadrumalban soha nem sikerült eljutnunk erre a szintre. Vagyis erős a gyanúm, hogy olyasmit tudnak, amit mi nem.
Egy percig némán meredtünk egymásra, majd csaknem egyszerre fordultunk mindannyian Shiv felé.
– Nos, akkor most mi a teendő? Meg tudod mondani, hogy Geris ott van-e azon a hajón?
– Ha ott van is, hogyan tudjuk kihozni onnan?
– Nem tudnád kivarázsolni onnan, ahogy engem annak idején abból a fogdából?
– Várjatok már egy percet! – kiáltotta Shiv.
Lehunyta a szemét, homloka ráncba szaladt. Szivárványszín mágusfény villódzott a koponyája körül.
– A francba is! – sziszegte, és csalódottan kinyitotta a szemét. – Nem tudok benézni a hajóba! Mintha valami az utamat állná!
– Szerintem ez is azt bizonyítja, hogy a mágia egy másik válfajával állunk szemben – sóhajtottam.
Határozatlanul ácsorogtunk egy darabig, míg végül Aiten törte meg a csöndet.
– Dastennin fogára! – szitkozódott. – Ezek aztán nem vesztegetik az idejüket! Nézzétek, fölszedik a horgonyt!
Tehetetlenül bámultuk, amint a matrózok eloldják a köteleket a parton álló bakokról, a vitorlák megfeszülnek, és a reggeli szél már kezdi is kisodorni az óceánjárót a mély vízre.
– Gyerünk! – csattant föl Shiv. – Szereznünk kell egy hajót!
Mondhatom, csodálatos! Egyre jobban el vagyok bűvölve a fejleményektől. Ismét azon kezdtem tépelődni, vajon melyik istenséget bőszíthettem föl, hogy sorozatosan ilyesmikbe keveredem.
Lekocogtunk a dombról, és átvágtunk a falun a kikötő felé, tudomást sem véve a helyiek kíváncsiskodó pillantásairól.
– Machil!
A napcserzette matróz lepillantott ránk a hajója fedélzetéről, szemlátomást azon tűnődve, vajon honnan tudhatja a nevét ez a furcsa külsejű vörös fruska.
Shiv megint elsütötte azt a bizonyos „tekintélyt parancsoló megjelenés a helyi parasztok megnyerésére” varázslatát, és a hatást megnövelendő kissé kihúzta magát a nyeregben.
– Fontos küldetésben járok az Ősmágus megbízásából, és szükségem lenne egy járműre. Kibérelhetném a hajódat?
Machilt legnagyobb bánatunkra nem sikerült igazán bámulatba ejteni.
– Nem – felelte, és tovább súrolta a halbelsőséget a fedélzetről.
Ryshad elővonta az amulettjét.
– Messire D'Olbriotnak dolgozom, Zyoutesselában. Igen nagyra értékelné a segítségedet.
– Nincs szerencsém ismerni az illetőt – vont vállat Machil. – Nem hajózom olyan messzire délre, különösen nem az évnek ebben a szakában.
Minthogy úgy látszott, Machil jóindulatára aligha számíthatunk, úgy döntöttem, most én következem.
– Jól megfizetnénk – léptem előbbre, és megzörrentettem az erszényemet. – Azon kívül másképpen is érdekeltté tennénk az üzletben.
Úgy tűnt, mosollyal ezúttal nem is érdemes próbálkoznom. Szerencsére a matróz nem sejthette, hogy a kellemes, csörgő hang csupán caladhriai aprópénztől származik. Őszintén reméltem, hogy Shiv félretett valamennyit a vállalkozásunkra Darni költőpénzéből, mielőtt nekivágtunk volna ennek a meggondolatlan utazásnak.
Ahogy mondani szokás, a fösvény szívéhez a zsebén keresztül vezet az út. Machil ledobta a vödröt, és nagy szemeket meresztett ránk.
– Hogyan? – kérdezte, de még mindig távol állt tőle, hogy elmosolyodjon.
Méregetni kezdtem a hajót, a rakomány méretét, a falu nagyságát; hirtelen eszembe jutott valami.
– Ugye, nem itt adod el az összes haladat?
– Miért? – kérdezett vissza gyanakodva.
– Vagyis besózod, vagy füstölöd, mit tudom én, és elviszed a kontinens belsejébe. Próbáltad már a bányászfalvakban eladni? Szerintem busásan megfizetnék.
Machil egy szót sem szólt, de várakozással nézett vissza rám. A többieknek szerencsére volt annyi eszük, hogy csendben maradjanak, és olyan arckifejezést öltsenek, mintha pontosan tudnák, miről van szó.
– Magad viszed oda, vagy eladod egy közvetítőnek?
A tengerész pillantása egy hosszú, alacsony épületre esett a folyó túlsó partján, és ebben a pillanatban már tudtam, hogy sikerült bekerítenem. Hanyagul a lovaink meg az öszvér felé intettem.
– Ha volna három lovad meg egy öszvéred, nem volna szükséged kereskedőkre, te magad adhatnád el a halaidat, jóval drágábban, mint amennyit ők fizetnek érte. – Most már teljes erőmből vigyorogtam, és legnagyobb megkönnyebbülésemre egy halovány mosoly érkezett válaszul.
– Ha megkapom mind a négy lovat, áll az alku. Amúgy sem engedek föl patásállatot a fedélzetre, úgyhogy mindenképpen itt kellene hagynotok őket.
Vagyis semmi esélyem rá, hogy megtarthassam Rozsdást. Egyébként sem nagyon bíztam benne, és most igyekeztem elleplezni csalódottságomat. Ha valaha megtalálom Gerist, jól ellátom a baját, amiért belerángatott ebbe a szentimentális hülyeségbe.
Vonakodva hátrapillantottam az állatainkra, hadd lássa Machil, hogy nem könnyen adom őket, azután lassan, megfontoltan bólintottam.
– Rendben. Elfogadjuk.
– Nos, akkor vegyétek úgy, hogy megvan a fuvarotok – biccentett. – Az esti dagállyal kifuthatunk. Hová készültök?
Kérdőn pillantottam Shiv felé, aki alig észrevehetően bólintott.
– Majd később megmondjuk – mosolyogtam rá a matrózra.
Nem mondhatnám, hogy kifejezetten örült ennek a válasznak, én pedig máris sejtettem, hogy esetleg akad majd egy kis kellemetlenségünk vele, ha megjelenünk nála délután az összes lehetséges élelemmel és felszereléssel, amit ebben a kis faluban be lehet szerezni.
Szerencsére volt annyi esze, hogy ne bocsátkozzon vitába velünk a legénység füle hallatára. Mogorván végigmért bennünket meg a fölhalmozott holmit, és intett, hogy kövessük a fedélköz egyik szúk kis kabinjába, ahol elhelyezhetjük a ruháinkat és fontosabb felszerelési tárgyainkat.
– Nos, akkor hová is megyünk? – kérdezte kissé türelmetlenül.
– Egyenesen ki a nyílt óceánra – felelte bátran Shiv. – Követnünk kell egy hajót, amely ma reggel futott ki a kikötőből.
Machil levegő után kapkodott.
– Vicceltek? – kérdezte hitetlenkedve. – Mostanra bottal üthetitek a nyomát!
Shiv hanyagul intett, és a kabin deszkafalát a mágia fénye világította be.
– Megtalálom őket – felelte egy félmosoly kíséretében.
– A szeleket meg az áramlatokat is tudod irányítani? – érdeklődött gúnyosan a tengerész.
– Természetesen. – Shiv kissé meglepett arcot vágott, amiért ehhez bárkinek kétsége férhet.
– Már megbocsássatok, de hogyan vegyek föl elegendő vizet és élelmet az utazásra, ha még azt sem tudom, meddig fog tartani?
– Az óceán tele van hallal – válaszolta Shiv kissé éles hangon –, és ha kell, bármennyi tengervízből képes vagyok ivóvizet csinálni.
Machil végigfuttatta ujjait olajos haján, kissé hitetlenkedve, de korántsem elszántan. Mintha vonakodott volna nyíltan szembeszállni a varázslóval. Végül aztán mégiscsak megrázta a fejét, és arcára konok kifejezés ült ki.
– Nincs üzlet. Vigyétek vissza a lovaitokat. Senki kedvéért nem vagyok hajlandó ott pusztulni a nyílt óceánon.
– Milyen messzire szoktatok merészkedni általában? – kérdezte Aiten elgondolkodva.
Miközben beszélt, szórakozottan csomókat kötögetett egy kötéldarabra.
– Az utolsó halászhelyeink úgy háromnapnyira vannak – felelte Machil gyanakvóan némi fontolgatás után, le nem véve a szemét Aiten kézmozdulatairól.
– Nem vinnétek el bennünket odáig? Ha megtaláljuk a keresett hajót, és kedvező az időjárás, akár ott is eldönthetjük, hogyan tovább.
– Azt hiszem, ez jutányos alku négy ilyen remek állatért, szerszámostul. – Úgy véltem, nem árt egy kissé fölfrissíteni a fickó emlékezetét.
– Nos... Rendben van – biccentett Machil. – Kiviszlek benneteket a halászhelyek legszéléig, és azután én döntöm el, hogy megyünk-e tovább.
A kapitány nem adott időt, hogy válaszolhassunk: kiment és bevágta maga mögött az ajtót. A következő pillanatban már hallottuk, hogy parancsokat ordibál az embereinek.
Aiten küldött egy cinkos vigyort Shiv felé.
– Fölteszem, nem fog nehezedre esni rossz irányba fordítani a szeleket, ha az öreg mindenáron haza akarna menni.
Én azonban korántsem voltam ennyire elégedett az ötlettel.
– Ez mind nagyon szép – jelentettem ki –, csakhogy én nem vagyok tengerész. Nagyon is nagy szükségünk van Machil meg a matrózai együttműködésére, elvégre mi magunk aligha tudnánk irányítani ezt az ócska teknőt.
Aiten odadobta nekem az összecsomózott kötéldarabot.
– Többet is tanultam a nagyapámtól, mint vérfagyasztó tengerész-históriákat – jelentette ki vigyorogva. – Mit gondolsz, miért döntött úgy a kapitány, hogy megbízik a szavamban?
Szerencsére ezúttal megúsztam a válaszadást, mivel a talpunk alatt megremegett, majd megdőlt a deszkapadló.
– A jelek szerint elindultunk. – Aiten fölkapaszkodott a fedélzetre vezető létrán, én pedig mély lélegzetet vettem, majd leültem, és erősen összeszorítottam a fogamat.
– Úgy látom, nem vagy valami nagy tengerész – pillantott rám együtt érző arccal Ryshad.
Erőlködve próbáltam viszonozni a mosolyát.
– Eddig összesen egyszer ültem hajón – leheltem alig hallhatóan. – Relshazból Colba kellett átmennem, de egész úton hánytam. És még azt mondják, arrafelé jóval nyugodtabb a tenger...

 

 

Ostrin kápolnájának zarándokszállása
Bremilayne

Őszutó 42. napja

Casuel igyekezett elfojtani bosszúságát, miközben Darni föl-alá járkált a szobában.
– Nem látom az okát, miért kell egész délelőtt itt várakoznunk, hogy ez a fickó hajlandó legyen két szót váltani velünk – mormolta a harcos immáron sokadszorra.
– A tormalin hercegek rendszerint akkor szakítanak időt ránk, ha kedvük tartja, nem pedig a mi elképzelésünk alapján – felelte Casuel lemondó sóhaj kíséretében, érzése szerint aznap már legalább ötvenedik alkalommal.
– De hiszen nem kérünk mást tőle, mint hogy adjon engedélyt, hadd keressük föl az egyik tengerjáró hajója kapitányát, és hadd tárgyaljunk vele a fuvarról – mondta Darni, és kibámult az ablakon. – Nem érem föl ésszel, miért kell ezért idejönnie!
– Én meg aztán végképp nem tudom! – Casuel megtörölgette a tolla hegyét, és óvatosan az asztalra fektette az íróeszközt, bosszúsan állapítva meg magában, semmi értelme azzal próbálkoznia, hogy bármiféle munkát végezzen ebben a fölfordulásban. Lezárta a tintásüveget, és szabályos oszlopban egymásra fektette a könyveit.
– Éppenséggel más dolgom is lenne – dühöngött Darni. Félrerántotta a függöny egyik szárnyát, és az utca másik oldalát is szemügyre vette. – Például megkezdhetném az előkészületeket az utazással kapcsolatban. Különben is utálom, ha mindenféle fölfuvalkodott nemesek vesztegetik a drága időmet, csak mert parancsolgatni támadt kedvük!
– Messire D'Olbriot a tormalin politikai élet egyik vezető alakja! – vágta rá méltatlankodva Casuel. – Egyszerre intézi az egész háztartása ügyeit, a tágabb családi köréét, a bérlőiét, az ügyfeleiét, emellett, hogy mást ne mondjak, a legutóbbi adófelmérések tanúsága szerint ő tartja kézben a kontinens gazdaságának legalább a huszadrészét. Hogyha úgy döntött, hogy találkozni akar velünk, az nyilván azért lehetett, mert úgy ítélte meg, hogy ez fontos, és nem azért, mert túlságosan ráér!
Allin, aki a sarokban kuporgott, egy kisszéken, most fölpillantott a varrásból.
– Akkor ez a Messire D'Olbriot majdnem olyan, mint egy lescari herceg, ugye? – kérdezte elkerekedett szemmel.
– Egy csudát! – horkantotta Casuel. – Sokkal fontosabb személyiség, mint holmi lescari hercegecskék! Ha ő azt mondja, hogy esni fog, mindenki a fejére húzza a köpenye csuklyáját, még az uralkodó is!
A varázsló bosszúsan mérte végig Allint, megállapítva magában, hogy a lány sokat tanult az elmúlt napokban, az szentigaz, de még mindig elég nehéz elviselni. Eredetileg azt tervezte, hogy inkább elküldi a lányt vásárolgatni egy jókora erszénnyel, mint hogy láb alatt legyen, de történetesen éppen aznap tartották a nagymosást a vendégházban, és így nem volt szabad szobalány, aki elkísérhette volna. Természetesen ez is éppen most adódik, az egyetlen alkalommal, amikor Casuel kivételesen még azt sem bánná, hogy Allin mindenféle alantas rendűekkel barátkozik.
– Vélhetőleg ő a legbefolyásosabb ember, akivel valaha lesz alkalmad találkozni – szólt rá a lányra –, úgyhogy maradj nyugton, és főleg ne jártasd a szád!
Ez utóbbit azért tette hozzá, mivel úgy vélte, hogy a leány vaskos lescari tájszólása nem lenne helyénvaló ilyen előkelő társaságban.
– Mondjuk inkább, hogy a legbefolyásosabb tormalin – javította ki Darni. – Attól tartok, Planirt kihagytad a számításból.
Allin idegesen böködte a varrását a tűjével.
– Planirral is találkoznom kell majd?
– Igen, de emiatt ne aggódj, nagyon kellemes ember – mosolygott rá Darni biztatóan. – Ígérem, hamarosan elviszünk Hadrumalba. Bemutatlak a feleségemnek, Strellnek. Tudod, ő alkimista, és rengeteg tűzmágust ismer. Majd ő segít, hogy minél előbb beilleszkedj.
– Köszönjük az ajánlatot, Darni, de én vagyok a felelős Allin tanulóidejének a megszervezéséért – válaszolta kimérten Casuel.
– Persze, de az csak nem baj, ha megismer más lehetőségeket is? – Darni ártatlanul pislogott. – Aztán a segítségeddel kiválaszthatja a legkedvezőbbet.
Allin egyikükről a másikukra nézett, kerek arcán csodálkozás tükröződött, szeme fölcsillant.
– Azt mondod, én magam választhatok?
– Hát persze – bólintott Darni. – Mostanában igen nagy kereslet mutatkozik a tűzzel kapcsolatos tehetségre.
– Azt hiszem, jelenleg nem ártana inkább a megoldandó problémára összpontosítanunk – felelte elutasítóan Casuel.
Allin ismét a varrása fölé görnyedt, de szája sarkában apró, elégedett mosoly ütközött ki időről időre.
Odalent, az ablak alatt a város élte megszokott, nyüzsgő életét: látogatók érkeztek és távoztak, egyesek adományt hoztak Ostrin kápolnájába, a fal túloldalán fekvő piacról néha kiáltozás szűrődött be. Allin végzett az összes javításra szoruló ruhaneműjével, és még Casuel fölfeslett ingéhez is hozzákezdett, Darni pedig egyenként szemügyre vette a szerényen berendezett várószoba minden egyes bútordarabját: a néhány széket, az asztalt, sőt, a falon lógó metszeteket is, amelyek Ostrin álruhás utazásait ábrázolták, abból az időből, amikor az istenség ilyen formában szándékozott meggyőződni a királyok és hercegek vendégszeretetéről. Végre, nagy sokára meghallották a kapuharang kondulását.
– Legfőbb ideje volt – mordult föl Darni.
– Ne feledkezz meg róla, Allin, mit mondtam neked a helyes viselkedésről! – Casuel ideges kézmozdulattal igyekezett megigazítani a hajviseletét, és még egy utolsó rántással kiegyenesítette az asztalon álló könyvkupacot.
Az ajtó kinyílt, és egy libériába öltözött fiatalember lépett be.
– Messire D'Olbriot a fogadószobában vár benneteket – jelentette be leereszkedő hangnemben.
– Csakugyan? – Darni arcán látszott, hogy mindjárt kiszalad a száján valami, ami kevéssé lesz kedvező D'Olbriot úrra nézve.
Casuel sürgősen közbelépett.
– Nagyon köszönjük! – vágta rá gyorsan, és egy pénzdarabot nyomott a lakáj kezébe.
A fickó meglepett arcot vágott, és egy pillanatig csak állt ott zavarodottan, mialatt Casuel, nyomában Allinnal, már meg is indult kifelé. Darni bölcs vigyorral bandukolt utánuk.
– Messire D'Olbriot! – hirdette ki fennhangon a lakáj, akinek arca még mindig feszült volt Casuel iménti megbotránkoztató cselekedete nyomán.
A varázsló fensőbbségesen biccentett a lakáj felé, majd mélyen meghajolt a teremben várakozó négy férfi előtt, akik kényelmes karosszékekben, várakozó tartásban ültek egy fényezett asztal körül, amelyen egy vázában friss virág illatozott.
– Messire, van szerencsém bemutatkozni önöknek: Casuel Devoir vagyok, mágus. A kísérőim: Darni Fallion, az Ősmágus ügynöke és Allin Mere, mágusnövendék.
Allin alsószoknyája a földet söpörte, miközben akkorát pukedlizett, hogy kis híján fölbukott. Darni elkapta a könyökét, és fölsegítette, majd mereven, derékból meghajolt.
A négy férfi fölkelt székéből, és udvariasan bólintott viszonzásképpen.
– Bemutatom önöknek a bátyámat, a nővérem fiát, valamint a kisebbik fiamat – intett a herceg a kísérői felé viszonzásképpen, Casuel legmélyebb megelégedésére.
A varázsló ismételten meghajolt, közben feltűnés nélkül szemügyre vette a nagy hatalmú nemesurat és tanácsadóit.
Messire D'Olbriot erejének teljében lévő férfi volt, noha szürkés haja itt-ott gyérült már telt arca fölött. Vaskos, erőteljes testalkata jól illett természetéhez, ám elkalandozásra hajlamos tekintete megtéveszthette a felületes szemlélőt.
A bátyja szemlátomást benne járt már a korban. A szája két oldalán az arcába vésődő, mély ráncok valamiképpen gyászos kifejezést kölcsönöztek neki, de a tekintete éber volt és éles.
Az unokaöcs néhány évvel lehetett csak idősebb a másik fiatalembernél. Mindketten hízásra hajlamosnak tűntek, de kitűnő szabású, drága ruháiknak egyelőre sikerült elrejteniük ezt az aprócska hibát.
A rokoni kötelékekből adódó feltűnő hasonlóságon túl más is összekapcsolta a négy arcot: ez pedig a tehetős és befolyásos emberekből áradó szokásos magabiztosság volt.
– Devoirt mondott? – szólalt meg az unokaöcs. – Lehetséges, hogy az ön atyja paprikakereskedő Orelben?
– Való igaz – felelte Casuel egy kényszeredett mosoly kíséretében. Nem bánta volna, ha nem éppen az apja foglalkozásával sikerül magára vonnia a figyelmet egy ilyen előkelő társaságban.
– Akkor tehát ön Amalin Devoir, a közismert zeneszerző fivére!
Minden tekintet megújult érdeklődéssel fordult a varázsló felé, aki jobb ötlet híján ismét mélyen meghajolt. Bordái, amelyekről már csaknem elfeledkezett, most ismét megsajdultak, de korántsem ez okozta neki a legnagyobb bosszúságot. Hogy lehet az, hogy eddig nem sikerült összefutnia olyan művelt tormalinnal, aki saját magáért jegyezte volna meg őt, nem pedig a nyavalyás nagyképű öcsikéje miatt?
– Toremalban hallottam a fivére legújabb szerzeményét. Az édesatyjuk nagyon büszke lehet a fiára! – mondta udvariasan Messire D'Olbriot.
– Igaz, hogy az én atyám nevét aligha ismerhetik, fivérem pedig egy sincs, azonban személyesen az Ősmágusnak felelek! – Úgy tűnt, Darni aligha zavartatja magát az udvariasság diktálta követelményektől. – Megtudhatnám, mi a válaszuk a kérésünkre?
Négy kékesszürke szempár fordult a harcos felé. Messire D'Olbriot egy pergamenlapot emelt föl az asztalról.
– A levele meglehetősen váratlanul ért bennünket – felelte. – Már éppen kezdtem aggódni, hogy olyan régen nem hallottam hírt Ryshad felől, de tisztában voltam vele, hogy a megbízatása miatt olyan vidékeken jár, ahol aligha juthat hozzá a Birodalmi Futár szolgáltatásaihoz. Nem tudják véletlenül, merre járhat?
– Nemrég távollátás segítségével megkerestem őt és a segítőtársainkat. – Casuel elővigyázatosan közelebb lépett Darnihoz. – Jelenleg nem tudunk többet róluk, mint hogy egy halászhajó fedélzetén vannak, valahol a nyílt óceánon.
– Akkor attól tartok, önök látták őket utoljára – összegezte sóhajtva az idősebb D'Olbriot. – Talán be kellene jelentenünk a gyászhírt a családnak.
– Ne olyan sietősen! – vágta rá Darni. – A munkatársunk, aki velük van, szintén varázsló, és számottevő tapasztalattal rendelkezik a víz elemét illetően.
– Nem tudják, hová tartanak? – kérdezte az unokaöcs, és érdeklődve előrehajolt.
– Egy szigetcsoport felé, messze keleten. – Casuel megpróbálta feltűnés nélkül beletörölni izzadó tenyerét a zekéje hátába.
– És mire számítanak, mit találnak ott?
– Nos, jó okunk van feltételezni, hogy ez a bizonyos szigetcsoport a hazája egy bizonyos szőke hajú népnek, akik rablások és erőszakos cselekmények egész soráért felelősek.
Messire D'Olbriot a rokonaira pillantott, szemöldökét kérdőn felvonta. A bátyja megcsóválta a fejét, a fia vállat vont, az unokaöccse pedig lebiggyesztette az ajkát.
– Szükségünk volna egy hajóra, hogy követhessük őket – mondta Darni most már nyilvánvaló türelmetlenséggel a hangjában. – Az önök segítségében reménykedtünk.
– Gyerekmesék és egymásnak ellentmondó, homályos legendák egész sora szól azokról a misztikus keleti szigetekről – felelte zordan az idősebb testvér. – Csupán egyetlen kérdésben értenek egyet: hogy szörnyű sors vár mindenkire, aki elvetődik a partjaikhoz.
– Ebben az esetben csupán abban reménykedhetünk, hogy Ryshad és Aiten nem találnak oda – felelte elgondolkodva az unokaöcs. – Nos, akár partot érnek, akár nem, az életük így vagy úgy, de mindenképpen veszélyben forog.
Messire D'Olbriot ismét végigfutotta a levelet.
– Nyilván értesültek a családunkat ért sérelemről, melynek elkövetői ezek a bizonyos szőke férfiak – pillantott föl. – De mi érdekük fűződik önöknek ahhoz, hogy megtalálják őket, természetesen az igazságérzetük parancsán túl?
Hangja nem tükrözött érzelmet, de szeme élénken csillogott.
– Egyik munkatársamat szintén foglyul ejtették – húzta ki magát Darni. Most jóval az előtte ülő herceg fölé magasodott. – Az illető nemcsak tudós és az Ősmágus segítőtársa, de egyben jó barátom is.
D'Olbriot állta a tekintetét.
– Miféle ügyben keresgél az Ősmágus, hogy ennyire létfontosságúak a parancsai? Van ennek valami köze ehhez a szőke néphez?
– Nos, az Ősmágus dolga, hogy eldöntse, kit avat be az ügybe, és kit nem. – Darni hangja mindvégig udvarias maradt, ám Casuel fölszisszent vakmerő szavai hallatán.
– Rendkívül fontos kérdésről van szó, és biztos vagyok benne, hogy Planirnak szüksége lesz az ön tanácsára, Messire – dadogta a varázsló. – Annál is inkább, mivel egyes tormalin területek biztonsága is kockán foroghat, és...
Darni megvető pillantással félbeszakította.
– Egyelőre a legfontosabb kérdés az, hogy sikerül-e hajót szereznünk – mondta. – Ahhoz, hogy megkeressük ezeket a szigeteket, először is valamiféle vízi járműre van szükségünk, csak ezután tudunk azzal törődni, hogy a segítségére siessünk a saját embereinknek és az önökéinek egyaránt, és hogy megtaláljuk az elveszett tudóst. Éppen eleget hallottam róla, miféle eloldozhatatlan kötelék fűzi egybe a tormalin hűbérest és hűbérurát; ennek alapján joggal bíztam benne, hogy számíthatunk az ön segítségére vállalkozásunkban.
– Nem hiszem, hogy neked kellene elmagyaráznod a hűbéri kötelék lényegét egy D'Olbriotnak, mágusbérenc! – csattant föl ellenségesen az unokaöcs.
– Biztos vagyok benne, hogy nem sértő szándékkal mondta... – kezdte Casuel, de el is hallgatott, amint Messire D'Olbriot fölemelte a kezét, és kérdőn tekintett a fivérére.
Az idősebbik férfi mozgolódni kezdett a székén.
– Két hűbéresünk egy halászhajón nem több, mint egyszerű felderítő különítmény, ellenben egy óceánjáró hajó, amely D'Olbriot-lobogót hord az árboccsúcsán, könnyen értékelhető ellenséges lépésként. Kérdéses továbbá, szabad-e megengednünk, hogy a varázslók belefolyjanak a politikába. Véleményem szerint jobban tesszük, ha nem avatkozunk bele az ügybe.
– Döntsenek, ahogy kedvük tartja, uraim, legfeljebb megkönnyítik a dolgát ezeknek a szőke gonosztevőknek – felelte Darni emelt hangon. – De előtte talán nem ártana, ha kérdezősködnének egy kicsit az ismerőseik körében: könnyen rájöhetnek, hogy nem az önök rokona az egyetlen, akit kiraboltak. Biztos vagyok benne, hogy az embereik jelentették önöknek, mi történt Inglisben. Majd, ha meghallják Ryshad beszámolóját, ráébrednek, hogy ez a vérengzés és erőszak még csak a kezdete valami sokkal rosszabbnak.
Casuel maga is meglepődött, hogyan lehet Darni ennyire biztos a dolgában.
– Elköteleztük magunkat, hogy bosszút állunk szegény unokaöcsémért, apám. – A fiú most szólalt meg első ízben. – És való igaz az is, hogy felelősséggel tartozunk a hűbéreseink életéért.
Messire D'Olbriot tűnődve nézett a fiára, azután visszafordult Darnihoz.
– Ha jól értem, önök elszánták magukat, hogy útnak indulnak, függetlenül attól, hogy megkapják-e a segítségemet. – Amit mondott, a kérdő hangsúly ellenére sokkal inkább állításnak hangzott.
– Jól látja a helyzetet – válaszolta Darni. – Nem hagyhatom magukra a munkatársaimat ilyen körülmények között. Már kapcsolatba is léptem Hadrumallal, és megkaptam az Ősmágus hozzájárulását.
– Egyedül akar szembeszállni ezzel az ismeretlen néppel? – kérdezte gúnyosan az idősebb fivér. – Esetleg ezt a kétbalkezes mágust meg ezt a szende szűzlányt szánja segítségül?
Casuel legnagyobb megkönnyebbülésére Darni föl sem vette a sértést.
– Nem, uram – felelte udvariasan –, az Ősmágus éppen az imént biztosított róla, hogy elegendő varázslót és fegyverest küld a támogatásomra. Nemsokára meg is érkeznek. Jobban szeretném, ha addigra sikerülne megfelelő hajóról gondoskodnom, és készen várhatnám öltet a kikötőben, hogy a lehető legkevesebb időt vesztegessük el.
– De hiszen ez kész hadjárat! – figyelmeztette az idős férfi. – Vagy legalábbis háborús fenyegetés.
– Nos, az első támadó lépést ők tették meg, amikor ártatlan járókelőket raboltak ki, például az önök unokaöccsét, vagy amikor magukkal vitték a munkatársamat. – Darni hangja jéghideg volt, de fegyelmezett. – Ezek után úgy értékelem, hogy amire készülünk, csupán méltányos visszavágás.
Messire D'Olbriot hengerré göngyölte a pergamenívet, és távolba meredő tekintettel dobolni kezdett vele a térdén.
– Uraim, azt hiszem, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt, hogy személy szerint is érintettek vagyunk ebben a dologban – jelentette ki végül. – Ha varázslókkal működünk együtt, az kétségkívül bizonyos híresztelésekre adhat okot, de ebben az esetben talán vállalhatunk ennyi kockázatot.
– Camarl őméltósága – intett az unokaöccse felé – nyilván készséggel segít majd önöknek megfelelő időpontot találni, hogy beszélhessenek a kapitányainkkal. Legyen az ő felelősségük eldönteni, útnak indulnak-e, de mindenképpen tudatni fogom velük, hogy támogatom az önök vállalkozását.
– Ez rendkívüli nagylelkűségre vall, Messire... – Casuel kénytelen volt lenyelni pompázatos szavainak maradékát, mivel a herceg folytatta a mondandóját.
– Cserében egyetlen dolgot kérek önöktől, uraim. – Tekintetével csaknem átdöfte Darnit. – Planir vagy valamelyik közeli munkatársa látogasson meg engem személyesen, és ismertesse velem részletesen ennek a vállalkozásnak a lényegét. Szeretném, ha erre még a Téli Napforduló előtt sor kerülne. Nem ártana időben értesülnöm róla, ha bármi veszély fenyegeti a tormalin területeket vagy érdekeltségeket. Ugye, ért engem? Ez a feltétele a közreműködésemnek, erről pedig nem nyitok vitát. Biztosítani tud engem arról, hogy figyelemibe veszik a kérésemet?
– Természetesen, uram. – Darni udvariasan meghajolt, közben pedig megsemmisítő pillantást lövellt Casuel irányába. – Biztos vagyok benne, hogy az Ősmágus készséggel megosztja önnel, amit idáig megtudott.
– Nem hiszem, hogy lenne kapitányunk, aki elég őrült ahhoz, hogy kifusson a nyílt óceánra az évnek ebben a szakában – fonta össze a karját ellenségesen Messire D'Olbriot bátyja.
– Nos, majd a végére járunk, melyikük bízik a legjobban Dastennin kegyében! – Messire D'Olbriot arcán mosoly suhant át, kissé oldva a tárgyalóasztal fölött lebegő feszültséget. – És azt hiszem, önök is jobban teszik, ha visznek nézni adományt a Tengerek Urának szentélyébe, mielőtt nekivágnának ennek az utazásnak.
– Nagyszerű ötlet! – Casuel mélyen meghajolt, megfeledkezve sérült bordáiról, majd a szokás kedvéért kissé fölszisszent.
Darni elnevette magát, és segített kiegyenesedni a mágusnak.
– Föl a fejjel, lesz még ennél rosszabb is! Köszönjük, Messire.
– Camarl őméltósága értesíteni fogja önöket, és együtt elmennek a dokkokhoz. – Messire D'Olbriot udvariasan meghajolt Allin felé, családja többi tagja pedig hűen lemásolta a mozdulatot.
Allin elvörösödött és gyorsan pukedlizett egyet, de Casuel legnagyobb örömére nem jutott szóhoz az elképedéstől.
A varázsló egyik lábáról a másikra állt, mialatt a négy nemes egymás nyomában kivonult a fogadószobából. Darni megvetően pillantott utánuk.
– Nekem is ki kell hajóznom a nyílt óceánra? – Allin valósággal belesápadt az aggodalomba.
– Dehogy, virágszálam! – Darni bátorítólag átölelte a lány vállát, nem törődve vele, hogy közben csaknem fölborítja. – Nemsokára megérkezik néhány igazán megbízható mágus. Majd ők a gondodat viselik.

 

 

Valahol a nyílt óceánon

Őszutó második felében

Hányattatásokkal teli utazásunknak erről a szakaszáról vajmi keveset mondhatok, minthogy a magam részéről többnyire egy vödör fenekét bámultam. A többiek nem osztoztak sorsomban, de a rovásomra elsütött ízetlen tréfáknak hamar végük szakadt, amint ráébredtek, többről van szó, mint hogy a gyomrom nehezen szokja meg a hajó állandó imbolygását. Napok hosszú sora telt el a feneketlen nyomorúság ködébe burkoltan.
Egy este, amint az alkonyat lassan éjszakába mélyült, Ryshad szokása szerint lenézett a kabinomba, hogy ellenőrizze, élek-e még egyáltalán. Sokat javított a közérzetemen, hogyha hányás közben együttérzően simogatta a vállamat, és utána segített egy nedves kendővel megtörölgetni az arcomat. Citromolajat töltött a vízbe, hogy oldja kissé a maró szagot, amely már beleette magát az orromba. Végre lélegzethez jutottam, és sikerült kinyögnöm egy halvány köszönetet.
– Ez csak természetes – húzta végig a pofacsontomon a citromillatú ruhát. – Tessék, igyál egy kis vizet, és utána próbáld meg ezt rágcsálni. Biztosan segít valamennyit.
Miután sikerült néhány óvatos korty víznek lent maradnia a gyomromban, megnéztem a tenyeremben szorongatott, ragacsos darabkát.
– Remélem, nem thassin – mormoltam fáradtan.
– Nem. Cukrozott gyömbér.
Gyanakodva a számba vettem, de nem történt tőle semmi különösebb bajom. Egy ideig kellemes ízt kölcsönzött a számnak, és már éppen föllélegeztem volna, ám ekkor a hajó hirtelen megdőlt, én pedig iszkoltam vissza a vödrömhöz. Nem sok idő kellett hozzá, hogy elveszítsem minden érdeklődésemet a külvilág iránt, és még az sem izgatott föl különösebben, amikor maga Shiv keresett fel a kabinomban. Legalábbis addig nem, amíg rá nem jöttem, hogy ezek ketten alighanem az én bőrömre vitatkoznak.
– Most már a víz sem marad meg benne – mondta éppen Ryshad. – Attól félek, ebből még komolyabb baja lesz.
– Korábban is szólhattál volna – méltatlankodott Shivvalan.
Ha nem lettem volna ilyen nyomorúságos állapotban, talán komolyan meghatódom, amiért ennyire aggódik értem.
– Túlságosan elfoglalt voltál. Egyébként hogy viszonyult a kormányos az általad produkált mágikus jelenségekhez?
– Nos, nekem úgy tűnt, hogy nem zavartatja magát különösebben. Mindazonáltal nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem bánja, vagy csak megjátssza magát, hogy átverje a testvéreit.
Shiv az ágyhoz lépett, amelyen kucorogtam, és két kezét gyengéden a halántékomra helyezte. Le kellett hunynom a szememet a hirtelen támadt borostyánszínű ragyogástól; nem sokat segített, mivel a fény mintha a fejem belsejéből jött volna. Olyan képtelen érzés volt, hogy egy időre még öklendezni is elfelejtettem. A lángolás lassan elhamvadt, én pedig igyekeztem kipislogni a szememből az emlékét.
– Mi volt ez? – csukladoztam.
– Víz van odabent, a füledben – magyarázta Shiv. – Ez összefüggésben van azzal, hogy olyan rosszul vagy. Amit most csináltam, az átmenetileg segíteni fog. Próbálj meg aludni.
Ekkor vettem csak észre, hogy a kínzó hányinger mintha alábbhagyott volna. Mély lélegzetet vettem, de nyomban meg is bántam, amint megéreztem a maró ízt a torkomban, a tompa fájdalmat a gyomromban, a vállizmaim lüktetését, és a fejem azon nyomban sajogni kezdett, mintha Misaen üllőjén felejtetten volna.
– Fogadok, nem is hinnéd, hogy a déltengeri szél a születési rúnáim között szerepel – próbálkoztam meg egy gyönge tréfával.
– Tessék, próbálj meg rágcsálni egy kis gyömbért – nyomott a markomba Ryshad egy pinduri erszényt.
Lassanként mintha kezdtem volna jobban lenni. Ittam egy kis vizet, és amikor a víz úgy döntött, hogy lent marad, megpróbálkoztam némi száraz süteménnyel. Eltelt még egy kis idő, mire úgy véltem, hogy talán már aludni is tudnék. Legnagyobb meglepetésemre fölébredésemkor ragyogó napsütés fogadott, üres kabin és békés gyomor, Drianonnak legyen hála.
Egy ideig csak nézelődtem, azután Ryshad érkezett meg némi szárított kenyérrel.
– Jobb lenne, ha feljönnél a fedélzetre – tanácsolta. – Nem ártana neked egy kis friss levegő.
Remegő térddel másztam utána a létrán, de a fojtó hányinger nem tért vissza, vagyis úgy látszik, Shiv varázslata valóban hatásos volt. Ahogy szétnéztem a fedélzeten, Aitent pillantottam meg, aki a csípős hideg ellenére derékig nekivetkőzve segített a legénységnek összetekerni valami hálófélét. Shiv beszélgetésbe merült a kormányossal.
– Hajó a láthatáron! – harsant a kiáltás valahol fölöttünk, és a vér is meghűlt az ereimben, amint megpillantottam azt a nyurga kölyköt, aki a veszedelmesen himbálózó főárboc tetejében trónolt.
A puszta látvány kis híján elegendő volt ahhoz, hogy a gyomrom ismét őrült táncba kezdjen, úgyhogy inkább a tengerre szegeztem a tekintetemet.
– Merrefelé? – kérdezte Ryshad.
– Idelentről úgysem látod.
Ryshad és Shiv összenéztek, majd a varázsló bólintott, és hirtelen éreztem, amint a hajónk lelassul.
– Megállunk? – kérdeztem kissé nyugtalanul.
Bármerre pillantottam, mindenütt csak tenger és tenger.
– Nem, csak teszünk némelyes elővigyázatossági intézkedéseket, nehogy észrevegyenek bennünket. Ha elég távol maradunk tőlük, az óceán görbülete elrejt.
– Tessék?!
– Az óceán felülete ugyanis nem sík. – Ryshad karjával széles ívet rajzolt a levegőbe. – Nézd csak, ha ennél nem megyünk közelebb, akkor nem lát hatnak. Az ő hajójuk magasabb, mint a miénk, vagyis nyugodtan követhetjük az árbocuk csúcsát.
Teljesen értetlen képet vághattam, mivel Ryshad lekuporodott, és egy víztócsába mártogatott ujjal rajzolni kezdett a fedélzetre.
– Ez itt az óceán felszíne. Vannak, akik azt mondják, a teli poharakban lévő folyadék ugyanilyen görbületet mutat, meg persze akadnak szép számmal olyanok is, akik kételkednek benne, hogy a föld gömbölyű lenne. Nos, akárhogy is...
Fölemeltem a kezemet, hogy elhallgattassam, amint fölpillantott a rajzáról. A beszélgetésünk kezdett kísértetiesen hasonlítani Geris kiselőadásaira, én pedig gyorsan eldöntöttem, hogy annál jobb nekem, minél kevesebbet tudok az óceánok természetéről.
– Jó, jó, elhiszem. Csak annyit szerettem volna megtudni, mikorra várható, hogy szilárd partot érjünk.
Erre egyikük sem tudott válaszolni, de ez szemlátomást nem zavarta őket különösebben. Amint Machil rájött, hogy Shiv valóban az irányítása alatt tartja a szelet és az áramlatokat, kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy folytassuk utunkat a nyílt óceánon. Gondolom, egyébként sem akart bolondot csinálni magából a testvérei előtt azzal, hogy se szó, se beszéd visszafordul. Ráadásul Aiten nagyszerű munkát végzett azzal, hogy beépült a soraikba, és szép lassan a mi oldalunkra állította őket. Egyiküknek sem jutott eszébe kérdezősködni, miben is mesterkedünk tulajdonképpen, és mivel Shiv nem sietett fölvilágosítani őket, mi, többiek is jobbnak találtuk, ha befogjuk a szánkat.
Így aztán az utazásunk mind hosszabbra és hosszabbra nyúlt. Újabb tíz nap következett, majd még néhány, amikor a legnagyobb bajom az unalom volt, minthogy semmi módon nem tudtam hasznossá tenni magamat. A víz mind szürkébb és viharosabb lett, de úgy tűnt, ez rajtam kívül senkit sem zavar, így hát igyekeztem megnyugtatni magamat, nyilván nem fenyeget az azonnali elsüllyedés veszélye. Nekem egyelőre az is elég volt, hogy végre sikerült megszabadulnom az állandó rosszulléttől. Shiv minden idejét és erejét lefoglalta, hogy ne veszítse nyomát az ellenséges hajónak, Ryshad és Aiten pedig a legénységnek segítettek. Néhányszor sikerült rábeszélnem a tengerészeket egy kis rúnavetésre, de amint a hajón található összes aprópénz egy jelentős része az én zsebembe vándorolt, a lelkesedésük kezdett alábbhagyni.
Mire a holdak Télelő érkezését jelezték fölöttünk, már arra kezdtem gyanakodni, nyilván addig hajózunk, amíg meg nem látjuk az elietimm hajót lepottyanni a világ szélén.
Ekkor azonban az árboccsúcson egyensúlyozó suhanc az egész legénységet elképesztette a következő kiáltással: – Föld! Föld a láthatáron!
Machil kissé esetlenül, ám annál hatékonyabban kúszni kezdett fölfelé az árbocrúdon. A szél elsodorta szavait, így nem hallottuk sem őt, sem az őrszemet. Amikor ismét lent állt a fedélzeten, arcán csodálkozás és félelem tükröződött, akárcsak a fivéreién.
– Tényleg földet látni! – ismerte be elképedve.
Ezek szerint nem hitt benne, hogy bármit is találunk errefelé.
A matrózok összenéztek. Látszott, hogy valami lappang a levegőben, de egyikük sem akarta vállalni a felelősséget, hogy hangosan is kimondja.
– Nos, akkor gyerünk, húzzuk föl a teljes vitorlázatot, és nézzük meg közelebbről! – Aiten már indult volna a kötelek felé, de senki nem követte.
– Én ugyan nem megyek! – csattant föl az őrszem elvörösödve. Ő lehetett a legfiatalabb a testvérek közül. A többiek máskor folyton lepisszegték, de most nem tették.
– És miért nem? – kérdezte elővigyázatosan Shiv. A hangján hallatszott, mennyire aggasztja az események ilyetén fordulata.
A fiú keményen összeharapta a fogsorát.
– Ha csakugyan földet találtunk – szólalt meg végül –, nyilván ez az a hely, ahol az árnyak élnek.
Végignézett körülötte álló testvérein, kihívó pillantása azt sugallta, mondjon neki ellent, aki mer. A fivérek egymásra meredtek, egyikük sem szólt.
– Árnyak? – kérdeztem, igyekezve, hogy a hangom ne árulkodjon többről puszta kíváncsiságnál.
A suhanc kinyitotta a száját, de azután mégsem szólt. Kínos csend következett, amelyet végül Machil tört meg.
– Ódon történetek szólnak azokról a szigetekről, ahol a vízbe fúltak lelkei élnek. Azt mondják, ha kikötsz ott, soha többet nem hagyhatod el azokat a partokat.
Dacosan pillantott ránk, és már sejtettem, hogy nagyobb a baj, mint amire számítottunk.
– Csak nem hisztek ezekben a gyerekmesékben? – kérdezte gúnyosan Aiten, nem sejtve, mekkora hibát követ el.
Körülöttünk megkeményedtek az arcok.
– Az árnyak valóban léteznek – szólalt meg most az egyik idősebb testvér. Afféle fickó volt, akiből még annyi fantáziát sem néznék ki, hogy rántsa a halat, ahelyett, hogy sütné. – Néha, ha egy hajó túlságosan messzire fut ki az északi halászmezőkön, az árnyak beleakaszkodnak a hálójába.
– Értem – felelte Shiv komoly képpel. – És hogy néznek ki ezek az árnyak?
– Mint a többi vízbe fúlt – vont vállat Machil. – Onnan lehet tudni, hogy árnyak, mivel nincs semmi színe sem a bőrültnek, sem a hajuknak.
Nem is kellett a többiekre néznem, hogy tudjam, egyre gondolunk. Lehetett volna annyi eszünk, hogy idejében elmondjuk ezeknek az embereknek, mi járatban vagyunk, és megkérdezzük, nem tudnak-e valami hasznosat. Most már hiába próbálnánk megmagyarázni, nyilván azt hinnék, hogy itt helyben találtuk ki a hazugságainkat, miután hallottuk a hiedelmeiket az árnyakkal meg a vízbe fúltakkal kapcsolatban.
Shiv végignézett az elszánt arcokon, és hirtelen elhatározásra jutott. A halászhajó szűk kis mentőcsónakja felé intett.
– Eresszetek bennünket vízre ebben. Ti pedig hazamehettek.
– Még csak az kéne! – vágta rá Machil ellentmondást nem tűrő hangon. – Szükségünk van a segítségedre, hogy a jó irányba fordítsd a szelet meg a vizet!
– Ismerek olyan varázslatot, amely nélkülem is eljuttat benneteket hazáig. – Shiv igyekezett latba vetni minden mágusi tekintélyét.
Machil elfordult, és mintha valami olyasmit motyogott volna, hogy egy egész öszvérkaravánért sem érte volna meg ez a gyalázatos utazás, végül aztán mégis intett két matróznak, hogy oldják el a mentőcsónakot.
Követtem Shivet, aki lement a kabinba.
– Mégis, mi a fenét csinálsz? – kérdeztem dühösen.
A varázsló eközben előhúzott egy darab pergament meg egy tollszárat, és sietősen írni kezdett.
– Nos, abban már a kezdet kezdetén sem bíztam, hogy rávehetem őket, vigyenek ki egészen a partig – pillantott föl. – Egyébként sem lett volna okos dolog feltűnést kelteni. Jobb, ha észrevétlenül szállunk partra, és titokban körülkémlelünk. Egy kicsit messzebb vagyunk annál, mint ahol eredetileg át akartam szállni a mentőcsónakba, de majd' csak megoldjuk valahogy.
– Ebben én egyáltalán nem vagyok olyan biztos! – Túlságosan is nyugodt hangja éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőlem. – És hogyan fogunk hazamenni? Mire egyáltalán kézbe foghatnánk az evezőnket, Machil meg a fivérei már messze járnak!
– Majd erre is kitalálunk valamit. Végül is, miért ne sikerülhetne hajót szereznünk odakint, a parton? Ha pedig bekövetkezik a legrosszabb, amire számíthatunk, még mindig megpróbálhatom varázslattal hazajuttatni magunkat. Valahogy úgy, ahogyan téged is kihoztalak abból a tömlöcből.
Döbbenten meredtem rá. Még szép, hogy el tud bánni egy kőfallal meg néhány lépésnyi távolsággal az utca túloldaláig, de most megszámlálhatatlan mérföldre vagyunk otthonról, ráadásul az óceánon!
Hirtelen összezavarodtam.
– Úgy érted, képes vagy ekkora távolságot áthidalni pusztán mágia segítségével? – kérdeztem hitetlenkedve. – Akkor nem is kellett volna tizenkét vödröt telihánynom ezen a nyomorult hajóúton?!
Shiv megcsóválta a fejét, majd lepecsételte a levelet, és megcímezte, ahogy láttam, Planirnak.
– Elnézésedet kell kérnem, de csak olyan helyre tudok áthelyezni valakit, ahol már jártam. És ha sikerül is, utána egy egész napon át használhatatlan vagyok. Egy ilyen összetett varázslat valósággal kifacsarja az embert.
Újabb érveken gondolkodtam, hogy megakadályozzam Shivet ennek a hirtelen hívogatónak és kényelmesnek tűnő bárkának az elhagyásában itt, a nyílt óceán közepén. Legnagyobb dühömre nem jutott eszembe semmi olyasmi, amire ne tudott volna az előbbihez hasonló könnyedséggel megfelelni. Hirtelen rájöttem, végül is ez az egyik oka annak, hogy mindig is igyekeztem elkerülni a varázslókat.
Így aztán hamarosan vízre bocsátottak bennünket a mentőcsónakon, ezzel pedig sajnálatos módon olyan közel kerültem azokhoz az átkozott hullámokhoz, hogy az már sok volt a lelki békémnek. De legalább végre egyszer már Ryshad és Aiten is ideges arcot vágtak, bár ez összefüggésben lehetett azzal is, hogy kénytelenek voltak vértet ölteni, mivel nem tudtuk, mi vár ránk, ha partot érünk. Ez pedig azt jelentette, hogy nagyjából egy zsák búza hatékonyságával tudtak volna úszni, ha sor kerül rá, de azzal nyugtattam magamat, hogy legalább nem egyedül fogok megfulladni. Minthogy Vanam városa a lehető legtávolabb van az összes tengertől, soha nem volt rá szükségem, hogy megtanuljak úszni.
Nos, legalább eveznünk nem kellett. Shiv a csónak orrában ült, egyik kezét a vízbe mártotta, arca feszült volt az összpontosítástól. A ladik csöndesen siklott a hullámok között, és hamarosan megpillantottam a láthatáron kibontakozó és lassanként alakot öltő, szürkés partvonalat. Tompa, füstös árnyalatú hegyek terpeszkedtek a palaszín lankák fölött, és csöppet sem tűntek hívogatónak. Végül a csónak orra zajtalanul fölszaladt a lapos, kavicsos partra, mi pedig néhány pillanatig csak ültünk és néztünk egymásra, nem tudván, mitévők legyünk.
– Gyerünk! – pattant föl végül Ryshad hirtelen elhatározással, és kilépett a ladikból. – Végül is azért jöttünk, hogy választ találjunk bizonyos kérdésekre, úgyhogy nem árt, ha elkezdünk keresgélni.
Aiten ragaszkodott hozzá, hogy a dagályvonal fölé vonszoljuk a csónakot, és még ki is támasszuk néhány nagyobb kődarabbal. Ha engem kérdeznek, biztos azt mondtam volna, hogy menjünk azonnal haza a lehető legrövidebb úton, Shiv meg aludjon utána akár két napig is, ha tetszik. Ezzel együtt eszembe sem jutott kinyitni a számat; mindnyájan túl feszültek voltunk ahhoz, hogy vitába keveredjünk. Mindazonáltal valahogyan mégiscsak megnyugtató érzés volt végre szilárd talajt érezni a talpam alatt, és örültem, hogy az előttünk álló feladatra fordíthatom minden figyelmemet.
– És most hogyan tovább? – kérdeztem, amint lekuporodtunk egy mélyedésben, amelyet egy kiugró kőperem eltakart szem elől, és összerendeztük a felszerelésünket.
– Előbb meg kellene éreznünk egy kissé a hely szellemét, csak azután kezdhetünk el tervet kovácsolni – vélekedett Ryshad. – Nézzük meg, hogyan élnek az itteniek, és talán arra is rájöhetünk, ki irányítja őket.
Ez az ötlet már jobban megfelelt az elvárásaimnak.
– Ha megtaláljuk a házát, belopózom, hátha kiszagolhatok valamit – ajánlkoztam.
– Szerintem jobb lenne, ha együtt maradnánk... – kezdte habozva Shiv.
Ryshad csöndre intette.
– Majd ha eljutunk odáig, eldöntjük.
Átvágtunk a palaszerű kővel borított partokon, majd egy kényelmetlenül belátható, gyér füvű réten. Szemöldökömet ráncolva körülnéztem.
– Itt aztán nem sok takarásunk van – állapítottam meg.
Az a néhány fa, amely a látóhatáron búslakodott, csenevész volt és az állandó széltől girbegurba. Legföljebb egy éhhalál szélén álló kismalac rejtőzhetett volna el mögéjük.
Ryshad nem vesztegette az időt, hogy válaszoljon. Folytattuk utunkat egy kőzúzalékkal borított, alacsony dombháton, ahol amellett, hogy igen nehéz volt előrehaladnunk, még az eddigieknél is jobban látszottunk. Hosszas kapaszkodás után végre füstöt pillantottunk meg a domb mögött, ez pedig nyilvánvalóan emberi település közelségét jelezte. Innentől kezdve óvatosabban mozogtunk.
– Trágyából rakott tűz – fintorította el az orrát Aiten, én azonban csak vállat vontam. Végül is mi mással fűthetnének errefelé a szerencsétlenek?
Egy szirtfokon megálltunk, hogy biztonságban szemügyre vehessük azt a nyomorúságos kis települést, amely alant, a völgyben kuporgott. Partra vont hajók körül emberek szorgoskodtak, nem messze tőlük hatalmas, sötét árnyék feküdt a szürke homokon, de ilyen távolságból nem tudtam megállapítani, mi lehet az.
Ryshad elővonta messzelátóját, és nem tudott elfojtani egy meglepett kiáltást.
– Dastennin fogára! Hiszen ez egy hal!
– Megnézhetem? – kérte el tőle Shiv a látcsövet. – Nem, úgy látom, ez egy bálna. Tengeri állat, az igaz, de nem hal.
– Olyan, mint a sárkány? – kérdeztem kissé idegesen. Nos, legalább nem akkor jutott eszembe ilyesmiken aggódni, amikor még a hajón voltunk.
– Nos, nem egészen – felelte Shiv. – A testfölépítésük olyan, mint a halaké, de a testük nem pikkelyes, és szoptatják a kicsinyeiket, múlt a szárazföldi állatok.
Odanyújtotta nekem a messzelátót, és most már én is ki tudtam venni, ahogy a szőke fickók egy csoportja éppen a bőrt meg a húst hámozza le egy jókora csontvázról. A gyomrom még mindig nem nyugodott meg egészen, így aztán inkább elfordítottan a látcsövet, és a falu többi részét kezdtem tanulmányozni. Szemlátomást pezsgett az élet: hosszú állványokon bálnahús száradt, gyerekek ástak valamit a homokban, a felnőttek meg hálót javítottak, halat tisztítottak, kötelet tekercseltek szakszerű hozzáértéssel.
Shiv a látcsőért nyúlt. Vonakodva adtam át neki.
– Azazirnak igaza volt, amikor azt mondta, úgy szaporodnak, mint a patkányok – hümmögtem. – Ebben a faluban legalább háromszor annyian laknak, mint abban, ahonnan elindultunk.
Aiten eközben a másik irányba figyelt.
– Ezt nézzétek meg! – pillantott vissza ránk a válla fölött.
A tengerparton, ahonnan éppen levonult a dagály, nők és férfiak tucatjai szorgoskodtak. Volt, aki ehető kagylót gyűjtött, a többiek pedig jókora kosarakat tömtek meg hínárral és egyéb tengeri növényekkel. Egy másik csoport a partra hurcolta a kosarakat, ahol megint mások szétszórták az elhalt növényi részeket a puszta kőbe vésett teraszokon.
– Úgy dolgoznak, mint a rabszolgák – mormolta Aiten. – Szavamra, mintha Aldabreshiben járnánk!
– Ugye, ezt nem a rothasztó melegre meg a dzsungellel borított partokra érted? – piszkálódtam.
– Csakhogy ezek nem rabszolgák – szólalt meg Ryshad. – Láttok akár csak egyetlenegy felügyelőt? Senkinél sincs pálca vagy korbács. úgy tűnik, mintha a saját akaratukból tennék, amit tesznek.
Végigfuttattam szememet a kietlen tájon, és megborzongtam a tenger felől érkező, csípős szélben.
– Azért teszik, mert különben éhezniük kellene – suttogtam. – Misaen nevére, miféle helyeken tudnak egyesek letelepedni!
– Attól tartok, nem volt más választásuk – felelte Shiv, és visszaadta Ryshadnak a messzelátót. – Nincs mód rá, hogy bárki is elhagyja ezeket a szigeteket, hacsak mágia segítségével a maga oldalára nem állítja a szelet meg az áramlatokat.
Ültünk tehát, és néztük, ahogy odalenn a szürke arcú emberek zokszó nélkül végzik egyhangú feladataikat. Nemsokára egész sereg egyevezős halászcsónak érkezett, és a falu élete az eddig látottnál is jobban fölbolydult, amint bogozni kezdték a hallal megrakott hálókat. Később befutott néhány két- meg négyevezős hajó is, amelyekről hatalmas testeket rakodtak le. Először azt hittem, hogy megkötözött emberek, és csaknem fölkiáltottam, amint megláttam, hogy valaki kést vág a legelsőbe, de Ryshad azt mondta, hogy fókák, és találkozott már hasonlókkal Tormalin déli partjain. Úgy döntöttem, utálom, hogy ilyen keveset tudok a tengerről és a benne lakókról, és ráadásul ennek eltéveszthetetlen jelét is adom, ahányszor valami újdonság adódik, ezért inkább elhatároztam, hogy ezentúl befogom a számat, majd' csak kiderülnek menet közben a dolgok.
– Vajon honnan szerezték a hajókhoz a faanyagot? – tűnődött Aiten, miközben végignéztük, ahogy a csónakokat partra cipelik, és hosszú, alacsony épületekben biztonságba helyezik.
Ryshad megint a messzelátóján át kukucskált. Elhatároztam, hogy amint alkalmam adódik, én is szert teszek egyre.
– Nem használnak fát hozzá – állapította meg végül, leeresztve a látcsövet. – Csontból készült keretekre bőrt feszítenek.
Mindannyian a bálna csontváza felé pillantottunk. Most már jól látszottak a hatalmas, fehérlő bordák.
– Káprázatos, ahogyan föl tudnak használni mindent, ami csak a kezükbe kerül – bólintott Shiv félig elismerően, félig aggodalmasan. Magam is osztoztam az érzelmeiben. Ezeknek az embereknek alig jutott valami, mégis sikerül a lehető legtöbbet kihozniuk belőle. A szegénység és a találékonyság együtt veszedelmes párosítás. Óvatosan besurrantunk egy nagyobb szikla mögé. Megkönnyebbülés volt szélvédett helyre húzódni, de még így is fáztunk. Ha még az eső is rákezdi, komoly bajba kerülhetünk.
Elérkezett a dél, és a csípős szél sülő hal ínycsiklandó illatát hozta.
– Éhen pusztulok! – nyüszítette Aiten. – Érzitek ezt a szagot?
Elgondolkodva, féloldalt nézett rám.
– Mondd csak, nincs rá semmi esély, hogy leosonj, és szerezz nekünk valamit?
– Észnél vagy? – mértem végig dühösen. – Képes lennél egy darab döglött hal miatt kockáztatni a vállalkozásunkat?
– Nem is vennének észre.
– Egy csudát nem! Nézz végig rajtam! Kilógnék, mint eunuch a kuplerájban.
– Nem értem, mit bajlódnak folyton ezzel az eunuchhal meg a lógással – vigyorgott Aiten. – A fene érti a nőket.
– Nem fognátok be a szátokat? – dörrent ránk Shiv komor arccal.
Azt hiszem, abban igaza volt, hogy nem a legmegfelelőbb időt választottuk a hülye vicceinkhez.
– Nézzétek csak!
Ryshad még mindig a falut tanulmányozta. Mindannyian követtük a tekintetét.
A szárazföld belseje felé eső oldalon egy csoport férfi gyülekezett. Hatalmas zsákokat emeltek a hátukra, hogy még a puszta látványtól is felnyögtem.
– Azt hiszem, nem ártana követnünk őket.
Óvatosan megkerültük a szirtfokot, és megindultunk a hegygerinc takarásában. Odalent a zsákhordók takaros sorba rendeződtek, és a sziget belseje felé tartottak. Igyekeztünk velük párhuzamosan haladni, és lassacskán valamivel síkabb, kevésbé sziklás vidékre értünk. Hamarosan megint hiányolni kezdtem a biztonságos takarást, és nem tudtunk többet tenni az észrevétlen előrehaladás érdekében, mint hogy bokortól bokorig futottunk, bízva benne, hogy Shiv mágiája elfordítja tőlünk az akadékoskodó tekinteteket.
A zsákhordók feltorlódtak egy folyó partján, ahol mások is várakoztak az áthaladásra, miközben a gázló kövein és a parti iszapban halászok vonszolták hálóikat. Távolabb, egy kőszirten apró alakok másztak fölfelé; szemlátomást madártojást gyűjtöttek a sziklafal fészkeiből, mivel a tengeri madarak rikoltozva csapongtak körülöttük, igyekezvén beléjük vájni csőrüket, karmukat. Megborzongtam. Micsoda elképesztő vállalkozás csúszós sziklákon mászkálni, miközben a kezed tele van tojással, és madarak ülnek a fejeden!
Megvártuk, amíg a zsákhordók épségben átjutnak a túlsó partra, majd óvatosan megindultunk a nedves homokban. Hamarosan már sekély vízben tocsogtunk. Shiv vezette a menetet, hogy figyelmeztessen bennünket az esetleges mélyebb medencékre. A csizmám szerencsére nem ázott át, de mindannyian reszkettünk a hidegtől, így még a vártnál is jobban tudtam örülni neki, amikor végre elértük a túlsó partot. A folyó túloldalán ismét magasabb hegyekkel találkoztunk, amelyek lefogták kissé a tengeri szelet. Közöttük kiépített út vezetett, amelyen jóval gyorsabban haladhattunk, még akkor is, ha a satnya bokrok oltalmába kellett rohannunk minden alkalommal, valahányszor Shiv mágiája jelezte, hogy valaki közeledik.
Amint az egyik ilyen alkalommal egy kisebb szikla mögött kucorogtam, a helyi növényzettel való találkozás nyomán véresre karmolt ujjamat szopogatva, hirtelen észrevettem valamit az út szélén álló egyik kövön. Valaki durva vonalakból álló négyszöget karcolt a sziklába, benne szögletes ábrával, amelyet mintha már láttam volna valahol. Talán a halászcsónakok oldalán? Biztosan azt hittem, csak díszítés.
Folytattuk a gyaloglást, és most, hogy már észrevettem az ábrát, azt is láthattam, hogy végigkíséri az utunkat. Ott volt minden útjelző kövön, és olyan erősen gondolkodtam rajta, vajon mit is jelenthet, hogy csaknem nekimentem Ryshadnak, amint egy útkanyarulat mögül kibukkanva hirtelen házak álltak előttünk. A zsákhordók tehát vélhetően erre a településre igyekeztek. Középütt hatalmas, kétszintes épület terpeszkedett magas faltól körülvéve; a fal külső oldalán kisebb kunyhók lapultak. Itt is éppen akkora nyüzsgés fogadott bennünket, mint abban a halászfaluban, amelyet magunk mögött hagytunk, de a házak valamivel távolabb álltak egymástól. Arra gondoltam, a terület nyilván a gazdagság jele egy olyan vidéken, ahol a legutolsó talpalatnyi földet is igyekeznek fölhasználni. Magasan a kapu fölött kőlapot láttam a falban, rajta pedig azt a jelet, amelyet egészen idáig követtem. A bejárat mellett, kétoldalt barna egyenruhás őrök álltak.
– Nos, úgy tűnik, megtaláltuk a feljebbvalójuk rezidenciáját – mormoltam Ryshad mellé lépve.
Ryshad összehúzott szemmel méregette a települést.
– Nem mondhatnám, hogy jól védhető hely. A támadók egyszerűen fölmásznak erre a dombra, és megdobálják őket kővel, vagy lenyilazzák, akit látnak.
– Nem tudhatjuk, miféle mágikus védelmük van – figyelmeztetett Shiv, bár én meglettem volna az ötlete nélkül.
Lekuporodtunk a sziklák között, egy biztonságos beugróban, és néztük, ahogy a zsákhordók türelmesen várakoznak, még mindig rendezett sorban állva. Egyiküknek sem jutott eszébe leülni vagy letenni a terhet a válláról. Egyenesen álltak, amíg csak elő nem szólították őket, és két fickó, akik a településről kerültek elő, el nem vette tőlük a zsákjukat. Raktárakban és műhelyekben emberek szorgoskodtak, egy kovács ajtaján kalapálás zaja szűrődött ki, és másféle hangot is hallottam, amelyet először nem ismertem föl, amíg meg nem láttam, hogy lisztes ruhába bújt férfiak egy csoportja zsákokat hord ki egy alacsony épületből. Ekkor jöttem csak rá, mi olyan furcsa ebben az egészben: nem hallottam vízcsobogást, és nem szállt föl füst sem a kovácsműhely kéményéből.
– Mivel működtetik ezek a malmukat? – kérdeztem gyanakodva Shivtől.
Shiv lehunyta a szemét és összeráncolta a homlokát, tenyerét a sziklára fektette. Arca egy pillanatig zavartnak tűnt, majd kisimult, amint sóhajtva fölpillantott.
– A föld alól hő árad – magyarázta. – Pára, gőz és forró víz. Ezt használják föl valahogyan. – Tágra nyílt szemmel néztünk egymásra. Ez aztán leleményes egy nép!
– Valószínűleg vulkáni tevékenység hozta létre ezeket a szigeteket – bólintott lassan Ryshad. – Tudjátok, mint az Aldabreshi-szigetvilágot.
Ahogy a zsákhordók lassan elcsoszogtak, hirtelen eszembe jutott, mire is készültem eredetileg. Egy fickó valami följegyzésfélét vésett egy fatáblára. Jól megnéztem magamnak: minden értesülésre szükségünk van, amihez csak hozzá tudunk jutni, úgyhogy nem árt, ha megfigyelem, hol tartják ezeket a táblákat. Végre befejezte a számadásait, és a főépület felé indult. Az ajtónál álló őröknek eszükbe sem jutott föltartóztatni.
– Mit gondolsz, be tudnál jutni oda? – nyomta a kezembe Ryshad a messzelátót, hogy még alaposabban szemügyre vehessem az épületet.
– Ha nem kell másra figyelnem, csak az ablakokra meg a falakra, meg tudom csinálni – vetettem egy kérdőnek is beillő pillantást Shiv felé. – Mondd csak, meg tudod innen állapítani, van-e valamiféle mágikus védelmük?
– Elemi mágiának nem látom nyomát – vont vállat Shiv –, de nem mernék megesküdni rá, hogy éteri védelmük sincsen.
Összevont szemöldökkel latolgattam az esélyeimet.
– Általában nem bánom, ha az átlagosnál nagyobb kockázatot kell is vállalnom, de szeretem tudni, megéri-e egyáltalán.
Ryshadnak egy pillanattal előbb jutott eszébe a megoldás, mint nekem.
– Shiv, meg tudod mondani, odabenn van-e valamelyik az elrabolt holmik közül?
A varázsló máris a zsákjában kutatott a távollátó varázslathoz szükséges olajok után.
– Majd mindjárt kiderül – felelte félhangosan.
Tovább figyeltük a települést, Shiv pedig szokásához illően motyogott és integetett az aprócska ezüstedény fölött, azzal a különbséggel, hogy a biztonság kedvéért most elfojtotta a mágia fényét a tálkában. Végezetül hátba veregetett, én pedig sietve visszafordultam hozzá.
– Úgy tűnik, odabent van Darni néhány könyve, azok a Weral Tandriféle feljegyzések, ha még emlékszel rájuk. Valamiféle dolgozószobában találhatók, amely, ha jól sejtem, az emeleten lehet, az épület túlsó oldalán.
– Gerisnek nincs nyoma? – kérdeztem, botor módon reménykedve benne, hátha a rínák már az első gurításkor szerencsésen estek.
Shiv sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Nem találsz mágikusan elzárt területeket, mint az a hajó volt? – nézett vissza Ryshad a válla fölött.
– Nem. Az egész épületet be tudtam járni.
– Nem tudnád valahogyan megmutatni, mi van odabent? – kérdeztem. – Hihetetlenül megkönnyítené a dolgomat, ha már bejutottam.
– Ha nem ragaszkodsz hozzá, inkább eltekintenék tőle – felelte vonakodva a varázsló. – Az imént éppen csak bepillantottam, de ha részletes vizsgálatot vársz tőlem, ahhoz idő kell és rengeteg energia. Emlékezz csak, ott a tónál is észrevették, hogy mágiát használok, vagyis gyanítom, hogy van valami módszerük az elemi varázslatok kimutatására, még akkor is, ha mi nem tudunk mit kezdeni az övékkel.
Sajnos kénytelen voltam egyetérteni ezzel az érveléssel.
– Ha viszont nincsenek mágikusan lezárt területek, akkor hajlanék a feltételezésre, hogy éteri védelemre sem kell számítanunk – próbált bátorítani Ryshad.
Csak egy kételkedő pillantást küldtem feléje válaszul. Nos, elég gyönge érv, de fölteszem, jobb, mint a semmi.
Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy leüljünk a sarkunkra, és megvárjuk, míg lemegy a nap. Elég unalmas elfoglaltság volt, pláne, hogy kékre-zöldre fagyaink, és majd' meghaltunk éhen. Ismét meg kellett állapítanom magamban, hogy az izgalmas kalandokról szóló balladák jó adagot elhallgatnak a valóságból. Nem hiszem, hogy valaha hallottam volna vándor igricet, aki arról énekel, hogy a hőse összefagyva, zsibbadt tagokkal kuporog, várva, hogy történjen végre valami, vagy a fehérneműjéig elázik egy hirtelen jött záporban. Igaz is, legalább az esőt megúsztuk. Már majdnem oldalba böktem Ryshadot, mondván, milyen szerencsések vagyunk ebben az egyetlen kérdésben, de aztán úgy döntöttem, jobb, ha nem kísértjük Dastennint az efféle megjegyzésekkel.

 

 

Ostrin kápolnájának zarándokszállása
Bremilayne

Télelő első napján

Darni úgy vélte, végre elérkezett a pillanat, hogy fölgyülemlett dühét az ajtócsengőn vezesse le, amely panaszosan jajgatni kezdett.
– Szerezz valami harapnivalót! – kiáltott rá köszönés helyett arra a meglepett templomszolgára, aki volt olyan vigyázatlan, hogy ajtót nyitott neki.
– Jó napot! Kérem, bocsásson meg a társamnak. – Casuel sietősen meghajolt, majd a másik után robogott. Camarl őméltósága ráérős léptekkel, elgondolkodva követte őket.
– Mi a baj? – Allin nyugtalan arccal eresztette az ölébe varrnivalóját, amint a három férfi belépett, átázott köpenyüket a székek hátára terítve.
– Csak az, hogy egyetlen nyavalyás kapitányt sem találtunk, aki hajlandó lenne útra kelni velünk az óceánon át! – válaszolta Darni.
Casuel egy listát nézegetett, amelyen jó néhány név díszelgett.
– Végighallgathattuk az összes létező kifogást, a kiszámíthatatlan áramlatoktól egészen a tengeri kígyókig.
– Be kell vallanom, kissé belefáradtam, hogy folyamatosan idiótának nézzenek olyasvalakik, akik halszagtól bűzlenek. – Camarl igyekezet kirázni a hajából a szél által belehordott tengeri sót.
– Gyáva kutyák mindannyian! – csattant föl Darni.
– Dehogy – rázta meg a fejét Camarl. – Csak elővigyázatosak; ez pedig nem is árt az évnek ebben a szakában. Végül is azt kérjük tőlük, hogy kockáztassák az életüket.
Hirtelen szélroham rázta meg az ablakot, mintha válaszként érkezne az iménti fölvetésre.
– Éppen elég pénzt ajánlunk cserében! – Darni az egyik székbe vetette magát. – Miért nem tudja Messire D'Olbriot egyszerűen csak megparancsolni valamelyiküknek, hogy vigyen el bennünket?
– Ezek az emberek nem a szolgái, hanem az üzletfelei, és a legtöbbjük a saját hajóján parancsnokol – felelte Camarl kissé bosszúsan. – Saját maguk döntenek a sorsuk felől, így Messire nem akarja, de nem is tudná kényszeríteni őket.
– Muszáj hajót szereznünk, mielőtt befutna az utánpótlás Hadrumalból! – Darni felpattant a székből, és idegesen járkálni kezdett.
Camarl Casuelre pillantott, aki morózus arccal üldögélt, és a bordáit tapogatta.
– Van valami sejtésünk róla, hogy ez nagyjából mikorra várható?
Casuel fáradtan rázta meg a fejét.
– Először is, át kell kelniük Hadrumalból a kontinensre. Már ez sem egyszerű, különösen télen. Azután át kell szelniük egész Lescart, bár remélem, az évnek ebben a szakában nem olyan hevesek a harcok arrafelé.
– Az lehet, az utak viszont elképesztő állapotban vannak. – Darni rosszkedve egy csöppet sem enyhült. – Mire ideérnek, Shiv és a többiek talán már nem is lesznek az élők sorában!
– Vagy pedig már éppen hazafelé tartanak – vonta meg a vállát Camarl. – Ami engem illet, én biztosan nem kötnék ki egy ismeretlen parton, ha nem tudnám már előre, hogyan menekülhetek el onnan. Fölteszem, a hajójukat elrejtették valahol.
– Nem hinném, hogy Shivvalannak most az a legfőbb problémája, hogy miképp jöjjenek vissza onnan – jegyezte meg Casuel savanyú arccal.
– Tudják már mi történt a barátaikkal? – Allin befejezte az apró öltéseket, és elharapta a cérnát.
– Nos, Casuel, sikerült kapcsolatba lépned velük? – Darni az asztalra könyökölt, és a varázslóra bámult.
– Hát, nem igazán... Illetve, az hiszem, legutóbb akkor, amikor még a hajón voltak. – Casuel védekezőleg emelte maga elé a tenyerét.
– Minden egyes alkalommal külön kell szólnom?! – Darni dühösen az asztalra csapott.
– De hiszen éppen te mondtad, hogy lépjek érintkezésbe Hadrumallal minden egyes harangütéskor! – vágott vissza sértődötten Casuel. – Hogyan várhatod el tőlem, hogy ennyi mindenre maradjon varázsenergiám?
– Mutass már valami kezdeményezőkészséget, Saedrin rázza ki belőled a lelket! – Darni most már csaknem kiabált.
Halk kopogtatás hallatszott, Allin fölugrott a székből, és ajtót nyitott egy meglepett szolgálólánynak.
– Őméltósága teát rendelt – pukedlizett idegesen a lány.
– Köszönjük. – Camarl megvárta, amíg a lány az asztalra helyezi a tálcát, és sietősen visszavonul. – Nem hinném, hogy a vitatkozás akár egy szemernyit is előbbre vinné ezt az ügyet... – jegyezte meg azután halkan.
Egy apró ezüstkanállal szárított füveket rakott a tálcán álló porceláncsészékbe, majd a jókora fémkannából forró vizet öntött rá.
– Majd beszélek a bácsikámmal – állapította meg végül –, hátha több tengerészt is ismer, akikkel próbát tehetnénk.
– Nem szeretnék több embert beavatni ebbe az ügybe, mint amennyi feltétlenül szükséges. – Darni kiválasztotta magának az egyik csészét. – Tudjuk, milyen sok helyen megjelentek errefelé ezek a szőkék... Honnan tudjuk, hogy nincsenek most is körülöttünk a kémeik?
– Hosszú ideje nem láttak ezen a vidéken egyetlenegy szőkét sem – szólalt meg váratlanul Allin. Visszadobta a varrását a kosarába, és az egyik teáscsésze után nyúlt.
– Honnan tudod? – kapta föl a fejét Darni.
– Beszéltem a szolgálólányokkal. – Allin elvörösödött, és gyors mozdulatokkal kevergetni kezdte a teáját. – Azt mondtam, hogy az anyám szőke hajat szeretne venni parókának, és megkértem őket, szóljanak, ha látnak valakit, akinek születésétől ilyen a haja. Azt mondtam, nem számít, hogy férfi vagy nő, mert ha férfi, még mindig megkérdezhetem, nincs-e egy húga, aki el akarja adni a haját, majd ha férjhez megy.
Félig leeresztett szempillái alól kukucskálva szemügyre vette a három férfit, akik mindannyian őt bámulták. Arckifejezésük igen különböző árnyalatokat mutatott, Casuel dühödt hitetlenkedésétől Darni meglepett elismeréséig.
– Csak segíteni szerettem volna. – Allin igyekezett a csészéjébe temetni az arcát.
– Már többször megkértelek, hogy ne fecsegj a személyzettel! – kezdte dühösen a varázsló.
– Fogd már be a szád, Casuel, és csinálj magadnak egy teát! – Darni megvető mozdulattal eléje lökte a tálcát.
– De hát nem látjátok? Majdnem leleplezett bennünket...
– Tudod, ha egy kicsit több eszed lenne, ketrecben mutogatnának a vásárban – kezdte Darni nagy hangon, de elnémult, amint észrevette Camarl szemrehányó pillantását.
Allin vihogott, és Camarl arcán is árnyalatnyi mosoly játszott. Casuel igyekezett minden figyelmét a teakészítésre fordítani. Hirtelen nagyon hiányozni kezdett neki édesanyja elegáns nappalija, és a teástálca, amelyen mindenegyes porcelánt ugyanaz a motívum díszített. Úgy érezte, ennél mindenesetre jobbat érdemelne.
Camarl őméltósága köhintett.
– Nos, ha nincs is hír az ellenfeleinkről, azért nem hiszem, hogy nyugodtak lehetnénk. Igen hasznos lenne tudnunk, mit csinálnak Ryshad meg bajtársai. Devoir úr, eléggé pihent ahhoz, hogy megpróbálkozzon azzal a bizonyos távolbalátó varázslattal? Ha jól értettem, úgy nevezi.
Casuel hirtelenjében nem tudta eldönteni, mit tegyen. Sértett önérzete azt súgta, tagadja meg az együttműködést, ám szívesen megvillogtatta volna tehetségét egy ilyen befolyásos nemes úr előtt.
– Megpróbálhatom, bár eléggé kimerült vagyok – felelte hosszas gondolkodás után.
– Köszönöm. – Camarl udvariasan bólintott felé.
Casuel összedörzsölte a tenyerét.
– Hideg vízre van szükségem, és egy nagy lapos edényre.
Allin engedelmesen kisietett a konyhába, hogy megszerezze a kért eszközöket.
– Nincs valakinél esetleg valami, ami Shivé volt, vagy azé a nőé? Ha ilyen távolságból kell dolgoznom, jól jöhet egy tárgy, amire az energiát fókuszálhatom.
Darni kotorászni kezdett a zsebében.
– Tessék! – dobott oda Casuelnek egy rúnacsontot. – Livaktól vettem el, amikor egyes dalasori birkapásztorok egy szemernyit megdühödtek rá.
– Mit csinál? – kérdezte Camari suttogva Allintól.
Casuel az edénybe helyezte a rúnacsontot, vizet töltött rá, fölé hajolt, és mély lélegzetet vett. Ez utóbbit szinte azonnal meg is bánta, amint bordái élesen tiltakozni kezdtek.
– Megidéz egy képet abban a vízben – magyarázta Allin, ugyancsak suttogva –, azokról az emberekről, akiket keresünk. Olyasfélét, mint egy tükörkép.
– Te is képes lennél rá? – érdeklődött Camarl.
– Még nem, de egy napon megtanulom. – Allin tekintetében elszánt lángok táncoltak.
– Nem kérhetnék egy kis csöndet? – csattant föl a varázsló.
Az edény alján pislákoló zöld fény gyulladt. Egyre erősebben, tisztábban fénylett, ahogyan tovább terjedt a víz felszíne felé. Bevilágította Casuel megviselt vonásait, majd megremegett, furcsa árnyékokat rajzolva a férfi arcára.
– Megvan! – Casuel összeharapta az állkapcsát, és elmélyülten meredt a képre. – Úgy nézem, partra szálltak.
Darni, Allin és Camarl előrehajoltak, hogy szemügyre vegyék az egyhangúan szürke sziklák sivár halmazát.
– Ott vannak! – suttogta Darni. – Abban a mélyedésben.
Camarl tekintete ide-oda táncolt.
– Rejtőzködnek, de azt nem tudnám megmondani, mi vagy ki elől.
– Geris nincs velük – jegyezte meg Darni, csalódottságtól keserű hangon.
Allin önkéntelenül szorosabbra vonta a kendőt a nyakán.
– Nagyon hideg és szeles vidéknek látszik.
Camarl bólintott.
– Most már csak az a kérdés – mondta –, hogy északon vannak, vagy csak nagyon messze keleten?
– Hadd lássunk egy kicsit többet is, Casuel! – rendelkezett Darni.
– Megpróbálom – csikorgatta a fogát a varázsló.
A kép lassan megmozdult, hogy mind többet mutasson meg a környező vidékből: vad sziklaormokat, kietlen pusztaságokat, meredek völgyek mélyén kuporgó apró házakat, melyek elkeseredetten igyekeznek dacolni a mostoha időjárással.
– Gondolod, hogy azt a települést figyelik? – mutatott Camarl a házak felé.
– Hozzá ne érj a vízhez! – sziszegte Casuel, mire Camarl visszakapta az ujját.
– Vajon Geris valóban ott van valahol? – tűnődött hangosan Darni. – Ha sikerül kiszabadítaniuk, minél előbb el kell hagyniuk ezt a vidéket. Saedrin nevére! Nem valami kecsegtető helyzet.
– Nem tudsz beszélni velük? – kérdezte Allin tétovázva.
– Ahhoz egy másik varázslat kellene, de nem hiszem, hogy működne ilyen távolságból. – Casuel homlokán patakokban folyt az izzadság.
Darni motyogott valamit az orra alatt, amiből csak a „hasznavehetetlen” szót lehetett érteni.
– Esetleg magad akarsz megpróbálkozni vele? – vágta rá sértetten Casuel. A varázslat rajzolta kép megremegett, és halványulni kezdett.
– Valóban figyelemreméltó – jegyezte meg Camarl őméltósága békítő hangon. – Még soha nem volt alkalmam megfigyelni egy varázslót munka közben, és őszintén szólva nem hittem volna, hogy efféle csodákra képes.
Casuel fölszegte az állát, diadalmas pillantást vetett Darni felé, majd visszafordult az edényhez.
– Megnézhetném a sziget partvonalát? – Camarl jegyzeteket készített egy darab pergamenre. – Hasznunkra lehet, ha majd kikötünk ott.
– Kikötünk? – Darni kérdőn pillantott a fiatal nemesre, aki válaszul elvigyorodott.
– Nos, azt hiszem, legjobb lenne, ha magam képviselném a D'Olbriot-érdekeltségeket azokon a távoli partokon. Messire azt várja el tőlem, hogy új lehetőségeket keressek, miképpen aknázhatná ki családunk ezt a helyzetet a lehető leghatékonyabban.
– Az alapötlet a barátaink megmentése volt, nem pedig, hogyan tegyünk még gazdagabbá egyes hercegeket.
– Ám a két cél éppenséggel nem összeegyeztethetetlen – húzta ki magát Camarl. – A tengerpart egy része szemlátomást termékeny, és valószínűleg ásványkincsek is akadnak arrafelé...
– Figyel egyáltalán valaki? – kérdezte sértődötten Casuel, és mindenki engedelmesen visszafordította tekintetét a vízben látható képre.
Jégtől csillogó hegycsúcs tűnt föl, vállát hótakaró borította. Lejjebb jókora sziklagörgetegek, mély völgyek húzódtak. Néhány csenevész bokron, és a ritkás, kopár füvön túl más növényzet nem látszott. Az egyre sötétedő alkonyatban csak néhány halvány fénypont jelezte az aprócska települést a hatalmas sziklák árnyékában. Sem embernek, sem állatnak nem látszott nyoma, nyilván elrejtőztek a sötétséggel együtt leszálló, csontig hatoló fagy elől. A hidegszürke tenger egykedvűen nyaldosta a kietlen partokat.
– Elég nagy óceánjáró hajóra lesz szükségünk – tűnődött Camarl.
Casuel szaggatottan lélegzett. A kép meglódult, mind több és több látszott a partvonalból. Keskeny öböl tűnt föl, szürke kőből épített, hosszú hullámtörő vigyázta a bejáratát. Hamarosan felbukkant egy második sziget, majd mögötte még több kisebb.
– Úgy látom, ez nem csak sziklarakás, hanem egy erőd – bökött Darni a kép felé. – Nézzétek csak, ott egy őrjárat!
Apró figurák kis csoportja kelt át vigyázva a sekély vízen, és az őrtorony felé tartva eltűntek néhány szabálytalan szikla árnyékában.
– Mi van itt, amit ennyire védeni kellene? – gondolkodott félhangosan Camarl. – Devoir úr, követhetnénk tovább a partvonalat?
Casuel némán bólintott. Most már olyan gyorsan szedte a levegőt, mintha egészen idáig futott volna. A tenger meg-megcsillant a két hold fényénél, a szürke partvonal azonban zord és változatlan maradt.
– Nézzétek, hajójavító műhelyek! – kiáltott föl Camarl.
Csakugyan: az egyik földnyelv mögött újabb épületek bukkantak elő, közöttük jókora kupacokban felhalmozott faanyag. Az egyik hosszúkás, lapos építményből mintha egy hajó árboca kandikált volna ki. Körös-körül apró fénypontok mozogtak: nyilván az őrt állók lámpásai. Egy hosszú hullámtörő kőgát mentén karcsú hajók ringatóztak horgonykötélen.
A két férfi sokat mondóan egymásra pillantott.
– Honnan szerezhettek elegendő faanyagot ekkora hajókhoz? – kérdezték csaknem egyszerre.
– Gidesta... vagy Dalasor – találgatta Darni.
– Vették vagy lopták? – folytatta Camarl a megkezdett gondolatot. – Vajon miféle összeköttetésük lehet ott?
A kép leheletnyit megremegett, ahogy felkúszott egy sziklacsúcs magasába. A szirt mögött jégmező látszott, még távolabb vöröses izzás hasított a homályba.
– Tűzhányók – suttogta Darni.
– Mint a Szigetvilágban. – Casuel reszkető kézzel törölte meg a homlokát.
Szemük láttára megremegett a föld, és hatalmas szikladarabok zuhogtak a fortyogó tengerbe. Magasra fröccsent a tengeráradat, s izzó tűzfolyam indult meg a hegyoldalban a hullámok felé. Arrébb a tengeren méltóságteljes szimmetriájú vulkáni sziget eregetett füstpamacsokat az ég felé; szabályos kör alakja éles ellentétben állt a nagyobb, szárazföldön látható kaotikus, éles sziklabércekkel.
– Nisaen nem hagyja nyugodni ezt a vidéket – állapította meg Camarl.
– Érzem, ahogy a föld ereje belém áramlik a varázslaton keresztül. – Casuel kipislogta a szemébe csorgó izzadságot. – Nagyon is élő és változó elemek uralják ezt a helyet, tűz és víz feszül egymásnak.
– Mondd csak, Casuel – szólalt meg Darni –, nincs rá mód, hogy odavarázsolj bennünket?
– Nagyon jói tudod, hogy csak olyan helyre tudnálak elküldeni, ahol már jártam azelőtt! – mérgelődött a varázsló.
A kép feltartóztathatatlanul kezdett halványulni.
– Otrick a távolbalátó varázslattal is meg tudja csinálni! – Darni keze ökölbe szorult a tehetetlenségtől.
Casuel megrázta a fejét. A lapos edényben hirtelen nem maradt más, csak átlátszó, tiszta víz.
– Hogy Otricknak miért nem sikerült eddig megölnie magát, az a modern mágia egyik tisztázhatatlan rejtélye. – A mágus a teáscsészére kulcsolta reszkető kezét.
– Nos, legalább annyit megállapíthattunk, hogy ebben a pillanatban viszonylag biztonságban vannak. – Darni arckifejezése csalódottságról árulkodott.
– Szerintem mindössze az a bajod, hogy előtted értek oda – felelte Casuel gúnyosan.
– Te is pontosan tudod, hogy nem erről van szó! – vágta rá dühösen Darni.
– Nos, uraim – emelte föl a hangját Camarl őméltósága, hogy túlkiabálhassa mindkettőjüket –, egyelőre a legsürgősebb dolgunk gondoskodni arról, hogy szükség esetén a segítségükre siethessünk.
Darni és Casuel abban a pillanatban abbahagyta a vitát, és feléje fordultak.
– Jó, de hogyan? – kérdezték szinte egyszerre.
Camarl elgondolkodó arcot vágott.
– Jelenleg, attól tartok, nincs használható ötletem...

 

 

Az elietimmek szigetén

Télelő első napján

Ahogy leszállt az alkonyat, hamarosan leváltották a kapuőröket. Újabb egység masírozott elő a közeli barakkokból. Meg is állapítottam magamban, hogy ezt a helyet okosabb lesz elkerülnöm. A tisztek átadtak egymásnak valamit, gondolom, a kulcsokat. Az egyik szerencsétlen katonát félmeztelenre vetkőztették, egy fakerethez vezették, és kikötözték. Befogtam a fülemet, hogy ne halljain a korbács csattogását, amelyet a közeli hegyek sokszorozva vertek vissza. Nem kellett hozzá Ryshad látcsöve, hogy tudjuk, a fickónak vér serked a hátából. Amikor végre otthagyták, olyan nyugodtan és mozdulatlanul lógott, hogy nem tudtam eldönteni, meghalt-e, vagy csak elájult.
– És még azt mondod, nem olyan ez a hely, mint Aldabreshi – suttogta Aiten.
Ryshad megrázta a fejét.
– A verés is része a katonai fegyelemnek, bármilyen kegyetlenül is hangzik. Annak nem láttuk jelét, hogy a civileket vesszőznék meg hasonlóan. Ha arra számítasz, hogy majd magunk mellé állítjuk a fellázadt parasztokat, azt ajánlom, felejtsd el.
Ez a néhány mondat ismét emlékezetünkbe idézte elszigeteltségünket és a reánk leselkedő veszélyeket. Mindannyian elnémultunk, csak a szemünk fehérje villogott a sötétben. Egyre hidegebb és hidegebb lett, úgyhogy komolyan elkezdtem aggódni, hogyan fogok zárakat feltörni elfehéredő, jéggé dermedt ujjaimmal. Shiv mintha olvasott volna a gondolataimban, apró követ nyújtott át, amely jólesően langyos volt.
– Nem vagyok igazán otthon a földmágiában, de azért tudok néhány hasznos trükköt – vigyorgott.
A csillagok és holdak állását figyeltem. Halcarion koronája más tájékán állt az égnek, mint ahol megszoktam, de azért hamar megtaláltam, és alaposan szemügyre vettem. Amikor úgy ítéltem meg, hogy jóval elmúlt már éjfél, lassan föltápászkodtam, fájdalmas grimasszal nyújtogatva zsibbadt lábamat, majd könnyű bőrcipőre cseréltem a csizmámat.
– Ha lehet, ne használd a távolbalátó varázslatot, amíg odabent vagyok – mondtam Shivnek. – Nem akarom, hogy fölfigyeljenek rám. Mondd csak, a hallásodat is tudod élesíteni mágikus úton?
Bólintott, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Ha elkapnak, üvöltözni fogok. Ha meghallod, légy szíves, minél gyorsabban hozz ki onnan!
Óvatosan leereszkedtem a völgybe. Vigyáznom kellett, mert a kiálló kövek többnyire lazák voltak, én pedig semmiképpen sem akartam árulkodó zajt kelteni. Kezdetben elegendő fedezéknek bizonyultak azok a szegényes, egyszobás házacskák, amelyek az utat szegélyezték egészen a kapuig. Ezután megpróbáltam az árnyékban haladni, biztonságos távolságban a barakkoktól A falakat kőből rakták, mindenféle kötőanyag nélkül, ez pedig megfelelő kapaszkodási lehetőséget kínált kéznek és lábnak egyaránt. Nem jelentett valódi nehézséget átmászni rajta.
Mókusként kapaszkodtam odafent, és egy ideig csak kukucskáltam befelé a fal tetején, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Semmi mozgást nem láttam, így hát átlendültem a falon, és zajtalanul lesiklottam a túloldalon. Nem hallottam kiáltást; úgy látszik, az őrök mindannyian a kapu köré gyűltek. Kissé irigyeltem őket, amiért melegben lehetnek, fedél alatt, de aztán úgy döntöttem, hogy nem cserélném el az éjszakai látásomat ezért a nem túl nagy kényelemért.
A főépületnek hosszú, keskeny ablakai voltak, amelyeket fakeretbe illesztett szarudarabok fedtek. Csodálkozva csóváltan meg a fejemet: nyilván ez jelképezheti a helyi luxus netovábbját. Igaz, odahaza is csak az igazán tehetős nemesek engedhetik meg maguknak, hogy üveg legyen az ablakukon.
Óvatosan elindultam arrafelé, amerre Shiv azt a bizonyos dolgozószobát jelezte, és megpróbáltam a legalacsonyabb ablakot. Könnyen engedett, de sejtettem, hogy a belső oldalon is vannak ablak-táblák, ha másért nem, talán csak, hogy a csekélyke meleget benntartsák ezen a barátságtalan éghajlaton. Tétováztam egy pillanatig: nem volt sok kedvem bebújni egy ablakon, amikor fogalmam sincs, mi vár odabent. Még a legbutább szolga is képes nagy hűhót csapni, ha azt látja, hogy valaki bemászik az ablakon az éjszaka kellős közepén. Ezért aztán inkább kerestem egy oldalajtót, amelyen nem tűnt túlságosan erősnek a zár. Ezt talán még egy szalmaszállal is ki tudnám nyitni; de minthogy a zárnyitó készletemet tartottam a kezemben, néhány pillanat elteltével már odabent is voltam, és csöndesen becsuktam magam mögött az ajtót.
Sötét, csöndes folyosóra jutottam. Elővigyázatosan lépdeltem, nehogy fellökjek valamit. Ahogy szemem lassan hozzászokott a sötétséghez, láthattam, hogy mindkét irányban széles ablakfülkék és ajtók nyílnak. A lépcsők felé haladva minden ajtó előtt megálltam, de nem hallottam semmit. Még azokat az aprócska zajokat sem, amelyek arra utalhatnának, hogy valaki alszik odabenn. A fülkékben afféle tárgyak álltak, amelyek az itteniek szemében nyilván nagy kincset jelentettek: főként fémholmik, kelyhek, egy vizeskancsó, néhány csúnya külsejű kerámiatárgy. Otthoni viszonyok között csupa olyasmi, amit ellopni sem érdemes, mert még egy korsó sört sem vehetnék az árán. A falakon függő kelmék viszont szépek voltak: puha gyapjúból készültek, és a mintájukban volt valami szabályosság.
Az egyik ajtó tárva-nyitva állt, így hát óvatosan beleskelődtem a szobába. Jókora ládák álltak odabent, én pedig, mielőtt végiggondolhattam volna, már be is léptem. Azt hiszem, ideje beletörődnöm, hogy a lelakatolt ládák ilyen hatással vannak rám. Mi lenne, ha kinyitnék egyet? Megemeltem a tetejét, nem volt lezárva, úgyhogy bekukucskáltam. Megfakult, rozsdaette fémdarabokkal volt tele, régi vas- és bronztárgyak összetört maradványaival. Eszembe jutott a falu, ahol minden kőből és csontból készült, és végignéztem az ócskaságokon, amelyeket otthon még egy kovács is félrelökött volna; itt azonban az uralkodó házában tárolták nagy ládákban, mintha ezüst vagy arany lenne. Ha az itteniek szemében ez számít gazdagságnak, akkor valóban veszélyesebbek, mint gondoltam volna, különösen most, hogy rájöttek, miként szeljék át az óceánt, és hogyan árasszák el a kontinenst.
A lábam azonban már egyáltalán nem fázott, óvatosan megérintettem a kőpadlót. Jeges hidegségre számítottam, ehelyett jóleső langyosságot éreztem. Értetlenül bámultam a lábam elé, míg eszembe nem jutott Shiv magyarázata a föld alatti hőforrásokról.
Kiléptem a szobából, és óvatosan méregetni kezdtem a fölfelé vezető lépcsősort. Halvány világosság szűrődött odafentről. A fényfolt nem mozgott, vagyis nem olyan lámpás vagy gyertya volt, amelyet valaki magával visz, ha azonban éjszaka is égve hagyják, az csakis azt jelentheti, hogy valaki várhatóan járkál még ezeken a folyosókon. Föllopakodtam a lépcsőn, és amint befordultam egy sarkon, csodálkozva vettem észre, hogy szőnyeg van a talpam alatt. Megörültem neki, hiszen sokkal csendesebben járhatok rajta, mint a puszta kövön. Fényesre csiszolt kőasztalon apró olajlámpás álldogált, és a berendezés alapján úgy ítéltem meg, ez lehet a nemes úr lakószobája. Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak, majd gyors léptekkel megindultam arrafelé, ahol a dolgozószobát sejtettem. Igyekeztem eltűnni szem elől, mielőtt valakinek járkálni támadna kedve.
A dolgozószoba ajtaja sem volt bezárva. Megdöbbentő, mennyire bízik ez a fickó a saját biztonságában, különösen azok után, milyen könnyű volt rászedni a kapuőröket. Azt hiszem, az itteniek egyszerűen nem számítanak rá, hogy hívatlan látogatójuk érkezhet, vagy legalábbis nem olyanok, mint mi. Nos, ami engem illet, szeretek minden eshetőségre fölkészülni, úgyhogy gondosan bezártam az ajtót magam mögött. Körülnéztem a szobában: a polcokon nagy rendben könyvek és tekercsek sorakoztak. Aki ebben a furcsa kastélyban lakott nem afféle lusta naplopó volt, mint a Friern-béli Armile uraság, aki az utolsó garast is kisajtolta földműveseiből, hogy a hadseregére meg a szajháira költse... Az itteni parasztok is dolgoztak, halásztak, földet műveltek látástól vakulásig, de ez az ember szervezte meg a munkálatokat, ő működtette a malmot, a raktárakat, a kovácsműhelyt. A túlélés egyetlen módját az összefogás jelentette itt, ez pedig még veszedelmesebb ellenséggé tette őket. A langyos levegő ellenére is megborzongtam, és nekiláttam, hogy alaposan átkutassam a szobát.
Minthogy az égvilágon minden nyitva állt, a ház urának nyilván tudnia kellett, hogy ha bezár valamit, az olyan mintha nagy betűkkel ráfestené: „Itt valami értékes lapul!” Az ősi tölgyfaládát néhány szempillantás alatt kinyitottam, és egy könyvet húztam elő; több is volt még odabent. Túl sötét volt hozzá, hogy beleolvassak, de találtam egy aprócska lámpát, tele halszagú olajjal. Az ablaktáblák zárva voltak, odakint a folyosón pedig szintén égett a lámpa, így aztán azt gondoltam, nem árul el a fénysugár sem az ablakon át, sem az ajtó alatt. Talán érdemes megpróbálni.
A lámpa aranyos fényénél láthattam, hogy a könyveket régi tormalin nyelvjárásban írták, és a kupac felénél megtaláltam azt a kötetet is, amelyet Shiv említett. Nem kellett volna ilyesmivel törődnöm, de egy árnyalatnyit bosszankodtam. Végre egyszer bebizonyosodik, hogy igazam volt, és nincs itt senki, akinek azt mondhatnám: „Na, ugye!” A könyv lapjai között ugyanis pergamenlapokat találtam, jegyzetekkel sűrűn teleírva. Azt az ábécét ismertem föl, amelyet a Hegyek Népe használ, vagy legalábbis nagyon hasonlított hozzá. Sorgrad és Sorgren annak idején megtanított Halice-t és engem az ő hazájukban használt betűvetésre. Igen hasznosnak bizonyult néhányszor, ha azt akartuk, hogy senki a síkságon ne olvashassa el az egymásnak küldött üzeneteinket. Most azonban egyetlen szavát sem értettem a szálkás kézírásnak. Igaz, csak elég jól körülhatárolható szókészlettel rendelkezem a Hegyek Népének nyelvéből: alig tudok többet, mint ami szerencsejátékkal, értékekkel, házakkal és lovakkal kapcsolatos. Tudásom éppen csak arra volt elegendő, hogy megállapítsam, mennyire hasonlít ez a nyelv ahhoz a másikhoz, nagyjából annyira, mint a dalasori a caladhriaihoz, vagy a tormalin a lescarihoz. Ha az egyiket ismered, talán van esélyed nagyjából kibogarászni a másiknak a jelenését is, feltéve, ha lassan és érthetően beszélik.
A könyvek alatt összehajtott térképeket találtam. Úgy gondoltam, érdekesek lehetnek, ezért előhúztam őket, és szétteregettem az asztalon a legfelsőt. Meglepetésemre egy családfát láttam a rajzon, és ahogy nagy nehezen kibetűztem az írást, fölismertem egy pár tormalin nemesi házat, amelyeket Azazir és Ryshad is említett. Néhányuk mellett városnevet is láttam, és egyéb értelmezhetetlen jegyzeteket. Olyan is volt közöttük, amelyet áthúztak – fogalmam sem volt, ez vajon mit jelenthet. Kisebb, sűrűn teleírt papírlapokat is találtam, ezek leginkább valamiféle beszámolóknak tűntek. A fejléceken legnagyobb aggodalmamra mintha aldabreshi hadurak nevét ismertem volna föl.
Igen keveset tudok a szigetvilágról. Arrafelé nem nagyon használnak pénzt, ráadásul megvan az a kellemetlen szokásuk, hogy mondvacsinált okokkal felkötik a jámbor utazót. Mégis, annyit mindenki tud róluk, hogy a haduraik szívesen megtámadták volna a tormalin vagy a lescari partokat, amint megfelelő alkalom kínálkozik rá. Nem szívesen gondoltam arra, hogy ezek az elietimmek esetleg szövetségesekre lelhettek a soraikban. A helyzet egyre inkább úgy festett, mintha sokkal nagyobb baj fenyegetné Fekete Planirt, mint amekkorát legrosszabb álmaiban sejtett. Körülnéztem, íróeszközt keresve, hogy sebtében másolatot készíthessek; rá kellett ébrednem azonban, hogy a tinta meg a pergamen értékes kincsnek számíthat errefelé. Aprócska, gondosan lezárt faládikóban tartották, és arra gondoltam, ha hozzányúlnék, azt minden bizonnyal fölfedezné valaki. Nem mertem ilyen feltűnő nyomot hagyni magam után, így hát az emlékezetemre hagyatkoztam, és megpróbáltam annyit megjegyezni a furcsa ábrákból, amennyit csak tudtam.
Óvatos kézzel kigöngyölítettem a következő térképet is. Azonnal fölismertem: azt a szigetet ábrázolta, amelyen voltunk. Kis keresgélés után megtaláltam a falut, meg az utat, melyen végigjöttünk. Elismerően csettintettem a térkép részletessége láttán: még a legapróbb sziklákat is meg lehetett találni rajta. Az ábra tanulsága szerint a szigeten három birtokos osztozott, és a következő pillanatban azt is láttam, hogy a rejtélyes ábra, amelyet idáig követtünk, valamiféle uralkodói jelkép. Mind a három uradalomnak megvolt a maga sajátos címere. Alaposan megfigyeltem, hol fekszik a három központi település, és hogyan juthatunk el egyikből a másikba. Ha valaha a nyomára akadunk Gerisnek, gyanítom, hogy e három település egyikében lesz.
Végiglapoztam a térképeket, ügyelve, hogy ne keverjem össze a sorrendet, míg ráakadtam egyre, mely nagyobb léptékkel készült, és az egész szigetcsoportot mutatta. A szívem a torkomban dobogott, miközben a szigetek kiterjedését méregettem, és megpróbáltam megbecsülni a lakosságukat, ha minden faluban nagyjából annyian laknak, mint amennyit láthattunk. Végül megállapítottam, hogy a szigetcsoport területe talán a fele lehet a Caladhria földjének, de ha jól számolom, több mint négyszer annyian laknak itt, mint egész Ensaiminban! Az egyetlen, amiben bízhattam, e területek megosztottsága volt. Még a homokpadokat, és a szigeteket elválasztó sekélyebb csatornákat is a birtokosok címerével jelezte a térkép. A határterületeken jól látszott, ahogy többször is átjavították, megváltoztatták ezeket a címereket. Máshol magukat a határokat rajzolták át. Nos, ha egyszer ennyire híján vannak a földnek, talán még egy nyíllövésnyi terület is számíthat. A megosztottság és az állandó határvillongások nyoma volt egyébiránt az egyetlen biztató jel, amelyen megakadt a szemem ezen a számunkra oly idegen és vészjósló térképen.
Ám ez a csipetnyi megkönnyebbülés is hamar elillant, amint észrevettem, hogy a következő térkép bizony dalasori és tormalin partokat mutat, hamar megtaláltam Inglist, és egy másik rajzon Zyoutesselát. Dalasor partvidékének térképe telis-teli volt aprócska betűkkel és jelölésekkel, amelyeken, fölteszem, egy tengerész jobban el tudna igazodni.
Összevontam a szemöldökömet. Azon a vidéken nincs is más nagyobb város, mint Inglis, a helyi hatalmi és igazgatási központ. Így aztán, ha ezek a szigetlakók elhatározzák, hogy hajóra szállnak, hogy a változatosság kedvéért kellemesebb éghajlaton keressenek maguknak új földet, igen nehéz lesz az útjukat állni. Nem reménykedhettem másban, minthogy igen kevés hosszújáratú hajójuk van, talán csak az az egy, amelyet láttunk. Talán először is ezt kellene elsüllyesztenünk, és utána minden más hasonló járművet. Legföljebb majd Shiv mágiáját használjuk föl a hazaúthoz.
Hirtelen jéggé dermedtem. Kint a folyosón ajtó csukódott! Gyorsan összecsippentettem a lámpa kanócát, majd lekuporodtam az asztal mögé, összeégetett ujjamat szopogatva. Senki nem lépett be, úgyhogy föltérdeltem, hogy kikukucskáljak a rosszul záródó ajtó hasadékán. Odakint a folyosón egy kisgyerek lépdelt óvatosan, hogy meg ne botoljon hosszú hálóingjében. Valamiféle gyapjas állatkát tartott a karjában. Kisvártatva beosont egy szobába a folyosó túlvégén, majd felnőtt hangokat hallottam, egy bosszúsat meg egy csitítót.
Mintha egy évszázadon át kuporogtam volna ott, miközben a szívem majd kiugrott a helyéből. Végül úgy véltem, nyilván megbékéltek vele, hogy a gyermek velük alszik, és nem viszik vissza a saját ágyába. De minthogy a kisgyermekek szülei általában rossz alvók, úgy döntöttem, mégiscsak jobb lesz, ha amilyen gyorsan csak tudok, eltűnök innen. A lehető legóvatosabban visszatettem mindent arra a helyre, ahol találtam, és tízszer akkora elővigyázattal távoztam, mint ahogy bejöttem. Szerencsére Drianon úgy döntött, hogy a kisgyerek édesanyja megérdemel végre egy nyugodt éjszakát, így hát sikerült kisurrannom a házból anélkül, hogy bárki is fölfigyelt volna rám.
A legközelebb eső ponton másztam át a falon, és kívülről kerültem meg a települést, hogy visszaérjek a megfigyelőpontunkra. Most, hogy ilyen értékes információkra tettem szert, a biztonság sokkal fontosabbnak tűnt az időnél.
Ryshad már messziről figyelt, ahogy fölfelé másztam a hegyoldalban. Néhány lépést elém jött, és egy köpenyt nyújtott felém. Megörültem neki, mivel erősen reszkettem a hideg szélben.
– El sem fogod hinni... – kezdtem, miközben a zsebemben kutattam valami ehető után.
Ajkamhoz érintette ujját, hogy elhallgattasson.
– Majd később elmeséled. Most muszáj továbbmennünk, amíg ki nem világosodik.
Alig néhány percre volt szüksége, hogy fölébressze Aitent és Shivet. Aiten nem lelkesedett túlságosan az ötletért, Shiv azonban egyetértett, így aztán hamarosan ismét úton voltunk a sovány fű és a göcsörtös bokrok között. Nemsokára újabb hasadékot találtunk, ahol Ryshad meg én végre álomra hajthattuk a fejünket, míg Shiv és Aiten őrködtek. Átfagyva, elgémberedve ébredtem a hajnal első, szürke fényeinél. Mialatt elköltöttük nyomorúságos reggelinket, töviről-hegyire elmeséltem, mit találtam.
– Amondó vagyok tehát, először is keressük meg azt a hajót, amelyik képes átszelni az óceánt, és süllyesszük el – foglaltam össze az elhangzottakat.
– Szerintem pedig muszáj lesz pótolnunk a hiányzó készleteinket, mielőtt bármi másba belevágnánk. – Aiten savanyú arccal rágicsált egy darab szárított húst.
– Legelőször is kapcsolatba lépek Planirral, és elmondom neki, mit találtál – határozta el Shiv. – Ez az információ túl fontos ahhoz, hogy várakozzon!
Erről önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy ha elfognak bennünket, Planir mindörökre elveszíti ezt a fontos értesülést.
Shiv egy kék kristályt tartott a tenyerén, szemét lehunyta, homloka ráncba szaladt az összpontosítástól.
– Nem tudnál valami térképfélét rajzolni nekünk? – kérdezte Ryshad elgondolkodva. – Jó lenne tudnunk, merre találjuk a többi nemest.
– Megpróbálhatom.
Buzgón rajzolgatni kezdtem a talajra, apró kövekkel jelöltem a hegyeket és falvakat. Egészen elfoglaltam magam ezzel a tevékenységgel, ám egyszer csak meghallottam, hogy Ryshad és Aiten száján szitokszó szalad ki, szinte ugyanabban a pillanatban, noha két különböző irányba nézve őrködtek.
– Mi történt? – néztem föl a rajzomból riadtan.
– Emberek közelednek – suttogta Ryshad. – Egy egész csapatnyi!
– Nem lehet, hogy vadászni mennek? – kérdezte Aiten habozva.
– Ugyan, mire lehet itt vadászni rajtunk kívül?!
Ryshad óvatosan megrázta Shiv vállát. A mágus bosszús arccal nyitotta ki a szemét.
– Mi történt? – kérdezte félig méltatlankodva, félig aggodalmasan. – Hiszen éppen csak most sikerült létrehoznom az összeköttetést...
– Baj van – felelte röviden Ryshad, és a vállára lökte a holmiját –, méghozzá elég közel.
Amilyen gyorsan csak tudtunk, végigosontunk azon a sekély völgyön, amely az ellenkező irányba vezetett, mint amerről üldözőinket vártuk. Megkockáztattam egy pillantást hátrafelé, de csak sötét árnyakat láttam, két csoportban. Hangtalanul mozogtak, és a lejtőn lefelé tartva legyezőalakban szétterültek. Noha alig látszottunk a gyér hajnali fényben, és bármelyik isten nevére lefogadom, hogy nem hagytunk nyomot magunk után, egyenesen felénk tartottak.
– Várjatok! – szólt Ryshad, és lekuporodtunk a gömbölyű sziklák közé a patakágyban.
Amíg figyeltük őket, a vadászok egyszerre csak minden irányból támadni kezdték a völgyet, meglepő összehangoltságban. Még mindig nem keltettek semmiféle zajt. Fegyelmük olyan kemény volt, akár a bennünket körülvevő kövek; minden parancsszó nélkül alakzatba fejlődtek, ketten közülük pedig úgy kezdték vizsgálgatni a környéket, mint a szimat után kutató vadászkutyák. Furcsa, ritmikus dal hangzott föl az éles, hideg levegőben, belehasítva a hajnal csöndjébe.
– Gyerünk! – Shiv az élre állt, mi pedig elővigyázatosan követtük lába nyomát a patakmederben. Elmosódó ködpamacsok emelkedtek föl a vízből, és olyasféleképpen örvénylettek Shiv tenyere körül, mintha ő irányítana őket. Olyan átlátszó volt ez az ezüstösen csillogó pára, hogy nem voltam benne biztos, voltaképpen látom-e; mint amikor olyan magas hang süvít át a levegőn, hogy már magam sem tudom, hallok-e valamit. Arra gyanakodtam, ez megint valamiféle rejtő varázslat lehet.
– A fene beléd, virágom, figyelj már a lábad elé! – csattant föl Aiten, amikor vigyázatlanul a sarkára léptem. Suttogva mentegetőztem, mondván, igyekezzünk inkább utolérni Ryshadot és Shivet.
Sajnos, a völgynek hamar vége szakadt, és mi fedezék nélkül maradtunk egy füves síkságon. Ryshad határozatlanul nézett körül, majd egy domb felé intett, amelyen hosszúra nőtt, sovány cserjék kínáltak valamelyest takarást. A hátam kezdett már fájni az összegörnyedve való futástól, de nem mertünk kiegyenesedni, még Shiv rejtő varázslatának védelmében sem. Most már egyre több volt a fény körülöttünk, és a napfelkelte első arany sugara színezte a szirtek élét. Azt nem mondhatnám, hogy rémült voltam, legalábbis nem ebben az értelemben, de mivel tudtam, hogy nagyon is sok okom lenne a rémületre, ez az érzés egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Gyűlöltem a gondolatot, hogy esetleg foglyul ejthetnek egy ilyen távoli és ismeretlen helyen. Úgy éreztem, ez az a helyzet, ahonnan teljesen lehetelten bármiféle menekvés.
– Hasra! – kiáltotta Ryshad, és elsőként vetődött be a cserjésbe.
A domb túloldaláról birkák kolompja hangzott föl. Ryshad előrekúszott, és én is csak igen nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek. Bele kellett nyugodnom azonban, hogy minél többen mozgunk, annál nagyobb az esélye, hogy észrevesznek bennünket. Csodálkozva vettem észre, mennyire megbízom Ryshadban, de ezzel együtt sem szerettem volna másvalaki kezébe letenni a sorsomat. Ez pedig különösen szerencsétlen pillanatnak látszott arra, hogy kiengedjem a kezemből az irányítást.
Ryshad visszafordult, és intett, hogy kövessük. Térden, könyéken másztunk át a sűrű, tüskés bokrokon, nem törődve vele, hogy a ruhánkba, bőrünkbe kapaszkodnak. Ahogy a túloldalon kibukkantunk a cserjésből, egy suhancot vettem észre, aki ásítozott és a szemét dörgölte, miközben egy falkányi borzas birkát terelt kifelé egy durván összeácsolt karámból. Nem messze tőle két asszony fejte a juhokat. A suhanc a nyájával éppen a szemközti lejtő felé tartott, így hát volt valami reményünk, hogy észrevétlenül folytathatjuk utunkat. Örömmel láttuk, hogy távolabb a völgyben nagyobb fák is nőnek, amelyek elegendő fedezéket adnak ahhoz, hogy akár lábra is állhassunk. Közelebb érve azonban arra is rájöttünk, miért nőhettek meg ekkorára ezek a fák, elriasztva maguktól a bárányokat. Ujjnyi hosszú tüskék ágaskodtak rajtuk ugyanis, amelyek minden lépésnél igyekeztek belénk akaszkodni. Tudomást sem vettünk róluk, és igyekeztünk még gyorsabban mozogni.
– Várjatok! – szólt most Aiten, aki leghátul haladt.
Hátranéztem, és megfagyott ereimben a vér. Üldözőink ekkor értek ugyanis a juhkarámhoz, a lehető legpontosabban követve az utat, amelyet végigjártunk. A két asszony fölemelte a kezét, hogy mutassák, nincs náluk fegyver, de amint így tisztázták magukat, egyenesen és félelem nélkül álltak. Senki sem rántott kardot, és tulajdonképpen egyetlen hangot sem hallottunk, miközben a vadászkülönítmény vezetői hozzájuk léptek, hogy kikérdezzék őket. A felkelő nap első sugarai megvilágították a völgyet. Láttam, hogy a két férfi nyakán megvillan valami, mintha acélból készült nyaklánc lenne.
– Látod a jelvényüket? – súgtam oda Aitennek. – Ha harcra kerül a sor, legelőször is azzal a kettővel kellene elbánni.
Ryshad kérdezett valamit Shivtól, amit nem hallottam, csak a választ kaptam el.
– Igazad van – mondta a varázsló. – Mintha érzékelnék az élő testek mozgását, hiszen, amint emberek közé keveredtünk, az üldözőink nyomban megzavarodtak.
– Akkor tehát jobb lenne, ha az emberek közelében maradnánk – állapította meg Ryshad.
– Túlságosan is kockázatos... – mormolta Aiten, én azonban egyetértettem Ryshaddal. Eszembe jutott a réges-régi történet a tolvajról, aki egy korsónyi cukor között rejtette el az elrabolt gyöngyöket. Ósdi mese, az igaz, de hordoz magában valamelyes tanulságot.
Igyekeztem fölidézni magamban a sziget térképét, és dühösen gondoltam rá, miért is nem figyeltem meg jobban, merre jöttünk.
– Azt hiszem, van egy falu valahol arrafelé!
Az élre álltam, és gyors iramot diktáltam. Most már csaknem teljesen világos volt. Hamarosan ritkulni kezdett az erdő, sajnálatosan kevés fedezéket nyújtva. Igyekeztünk a sűrűbb részeken maradni, ám léptünk egyre lassult a csúszós, rothadó leveken.
Nemsokára meghallottuk a fákon át az ébredező falu megszokott zajait. óvatosan közelítettünk, hétrét görnyedve, mint az öregemberek. Durva kőtetőket láttam, alacsony kéményekkel. Ryshad csöndre intett bennünket, és előresietett, kínosan ügyelve minden mozdulatára. Megdermedtem, mint egy kőszobor, tekintetemet pedig Ryshad hátára függesztettem.
Arra gondoltam, hogy ha nem is hallok zajt a hátam mögül, és amúgy sem tudnám megpillantani őket, attól ők még észrevehetnek, abban a pillanatban, amint megmozdulok. Igyekeztem megbízni Aitenben, aki hátul őrködött.
Shivre néztem. Az arca feszült volt, és a következő pillanatban rájöttem, hogy az a halk nesz, amit hallok, fogainak csikorgása. Az aprócska zaj úgy karcolta az idegeimet, mint cserépedényt a kés hegye. Összerezzentem. Amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, Ryshad hirtelen visszafordult és intett, hogy kövesük. Megkönnyebbülten sóhajtottam föl.
Gubancos facsemeték közt folytattuk utunkat, át azon a kis dombon, amely a falut igyekezett megóvni az időjárás viszontagságaitól, nem sok sikerrel. Hosszúkás kövek álltak szabályos csoportozatban; Ryshad egyenesen feléjük tartott. Az utolsó métereket hason kúszva kellett megtennünk, de amint elértük a dolmeneket, elég jó rejtekhelyre leltünk, ahonnan az egész falut beláthattuk, ráadásul a hozzá vezető két utat is: azt, amelyiken jöttünk, és egy másikat. Aiten a kőalakzat távolabbi vége felé kúszott, Ryshad pedig mellém hasalt.
– Megtennéd a kedvemért, hogy még egyszer lerajzolod azt a térképet? – kérdezte. – Meglehet, egy időre szem elől tévesztettek bennünket, de azért nem ártana, ha tudnánk, hová megyünk.
– Amint besötétedik, le kellene jutnunk a tengerpartra – szólalt meg halkan Shiv, hátrafelé nézelődve őrposztjáról. – Ha sikerülne rátennünk a kezünket az egyik hajójukra, gondoskodom róla, hogy hamar hazajussunk!
– Nem lehetne most rögtön, hajó nélkül? – kockáztattam meg a kérdést.
Bárhogy igyekeztem, nem sikerült kihagynom a panaszos élt hangomból. Visszafordultam inkább a porba rajzolt térképem kusza vonalaihoz.
– Tényleg, nem tudnád megtenni? – kérdezte Aiten is, de Shiv bocsánatkérően rázta meg a fejét.
– Most rögtön semmiképpen... De ha mostantól alkonyatig a legkisebb varázslatot sem kell használnom, talán össze tudok gyűjteni annyi erőt, hogy egyikőtöket visszajuttassam.
Aiten bizonytalanul Ryshadra pillantott, aki vállat vont.
– Szerintem menjen Livak – mondta minden köntörfalazás nélkül.
– Szó sem lehet róla! – kiáltottam föl vigyázatlanul, de a többiek gyorsan lepisszegtek.
– Pedig a te fejedben vannak azok az értesülések, amelyekre Planirnak akkora szüksége van! – szögezte le Ryshad.
Nagyot nyeltem, mintha nehezemre esne állni kemény tekintetét. Az igazat megvallva kissé zavarban voltam. Ösztönöm azt súgta, hogy magammal és csakis magammal törődjek, és igyekezzek minél gyorsabban kimászni ebből a kutyaszorítóból. A következő pillanatban rá kellett jönnöm azonban, mennyire megszoktam, hogy együtt dolgozzam, együtt gondolkodjam ezzel a csapattal Nem tudom, minek nevezzem magamat érte, érzelgős szukának vagy Planir szép reményű ügynökének, de sehogyan sem akarózott sorsára hagynom azt a hármat ott, kitéve Poldrion tudja, miféle végzetnek.
Nos, mindegy is, hiszen efelől ráérünk akkor aggódni, ha Shiv kipihente magát, és összeszedte a szükséges energiát a varázslatához. Erre pedig egyelőre nem valami sok esélyt láttam... Mivel fogalmam sem volt, mit feleljek nekik, így hát elhelyezkedtem az egyik homokkő tövében, ahonnan remekül szemmel tarthattam a falut. A feszültség lassanként mintha enyhült volna, de tudtam, hogy végzetes könnyelműség lenne lazítanunk a figyelmünkön.
Hogy éberen tartsam magam, erőltetetten igyekeztem alaposan megfigyelni minden apró részletét a körülöttünk elterülő tájnak. Nem messze tőlünk mintha betűket véstek volna a homokkőbe, és eltűnődtem rajta, vajon miféle különös jelentéssel bírhatnak ezek a szavak, ha ilyen remek termőföldet parlagon hagytak miattuk. Nézegettem őket egy ideig, közben nem mulasztottam el szemmel tartani a falut sem. Végül úgy döntöttem, nyilván neveket tartalmazhat a sziklába vésett, hosszas felsorolás. Agyam hátsó szögletében rettentő sejtés kezdett mozgolódni, míg végül nem tudtam tovább nem tudomást venni róla. Megtapogattam a füvet magam körül, végigfuttatva ujjaimat a nyárról itt maradt, elszáradt gazleveleken, majd négykézlábra álltam, és úgy keresgéltem tovább. Hamarosan meg is találtam, amit kerestem: a gyeptéglákat egy helyütt fölszaggatták, majd gondosan újra visszahelyezték. A gödör, amelyet ástak, nagyjából embernyi hosszúságú és fele olyan széles lehetett. Kapkodva elrebegtem egy fohászt Misaenhez, remélve, hogy a falu egyik lakója sem érez azonnali késztetést, hogy éppen ma jöjjön föl ide, tiszteletét tenni elporladt ősei sírjánál.
Ekkor vettem csak észre, hogy Ryshad kissé zavartan bámul rám. Közelebb surrantam, és melléje telepedtem.
– Úgy tűnik, ez itt a temető – magyaráztam.
Egy pillanatig értetlenül nézett vissza rám. No persze, Dastennin hívei a tengerbe temetkeznek. Mi, többiek, inkább elégetjük a halottainkat.
– Micsoda különös nép – jegyezte meg halkan.
Arca mintha az én saját aggodalmaimat tükrözte volna. Saedrin adja, hogy valamelyest civilizáltabb helyen érjen az utolsó órám, ha már egyszer menni kell! Akkor aztán kapok egy jó, forró kemencét meg egy csinos urnát valamelyik szentélyben, ahol békében pihenhetnek a maradványaim, míg én azt kutatom, vajon mit tud fölkínálni nekem a Túlvilág.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET

Részlet Tóvidéki Argulemin könyvétől

A Tormalin Birodalom
elveszett bölcsessége

Hetedik témakör: A papi mágia

Mielőtt a Nemith-ház bukása a Sötétcég Korszakát hozta volna boldogtalan világunkra, a Tormalin Birodalom papjai megszámlálhatatlan csodálatos képességgel rendelkeztek. Mielőtt azonban elkeserednénk eme nemes tudományok pusztulásán, amelyek virágkorukban kétségkívül hozzájárultak a Birodalom dicsőséges tündökléséhez, nem árt, ha tudjuk, hogy voltak közöttük olyanok is, amelyek talán jobb is, ha rejtve maradnak a Káosz sötétségében.
Az a hír járja ugyanis, hogy ezek a papok képesek voltak belepillantani mások agyába, beleolvasni a gondolataiba. A legtöbbjük csak szemtől szentben volt képes erre az idegborzoló tettre, ám egyes adeptusok megtették másik helyiségben tartózkodva, sőt, bármennyire is hihetetlen, többmérföldnyi távolságból is. Hogy mit tudtak kiolvasni ezekből a gondolatokból, az nagyrészt a gyakorlottságuktól függött. Míg egy növendék mindössze annyit volt képes megállapítani, milyen hangulatban van az áldozata, gyötri-e félelem vagy vágyakozás, addig egy képzettebb pap azt is megtudhatta, pontosan mitől fél vagy mit szeretne elérni, mire irányulnak a vágyai. A képesség valódi mesterei pedig egész szavakat, mondatokat tudtak kiemelni szerencsétlen áldozatuk agyából, kifürkészték legféltettebb titkait, mindazt, amit örökre el akart temetni magában. Behatoltak az álmaiba, átkutatták a vágyait és emlékeit, miközben a kiszemelt alany tehetetlenül vergődött a félelemtől és a fájdalomtól.
Nem csoda, ha ezeknek a kétes eszközöknek köszönhetően egyes vallási tisztségviselőknek – különösen Poldrion és Raeponin papjainak – egyre csak növekedett a hatalma és befolyása. Ha például bűncselekmény elkövetésével vádoltak valakit, aligha akadt olyan vakmerő, aki vette volna magának a bátorságot, hogy a papok szava ellen tanúskodjon. Ha pedig mégis megtette, ugyan ki hitt volna neki, amikor mindenki tisztában volt a papi mágia ellenállhatatlan erejével? Ezek netán hogyan is feltételezhetnénk, hogy soha nem használták rosszra ezt a hihetetlen hatalmat, hogy soha nem jutott eszükbe hamisan tanúskodni a maguk érdekében? Hiszen pontosan tudták, hogy senki nem mer szembeszegülni velük, sem szavaik igazságát kétségbe vonni. Az emberi természet esendősége olyasvalami, ami egy leheletnyit sem változott az elmúlt emberöltők hosszú során át.
Ha pedig egy ifjú ügy döntött, hogy a papság soraiba áll, mindennapjait attól kezdve a papi élet szigorú regulája szabta meg, és tejes engedelmességgel tartozott feljebbvalóinak. Rettenetes esküt kellett tennie olyan rítus szerint, amelyet ma már nem is ismerünk, csak sejtünk: kétségkívül azért nem készült róla följegyzés, nehogy avatatlan szemek elé kerülhessen. Hosszadalmas böjtre, szűkölködésre kényszerítették, hogy – mint mondották – megtisztítsák a testét, de főképpen, hogy megtörjék a lelkét, és akaratát engedelmessé hajlítsák. Ha pedig, megmásítván elhatározását, szökni próbált volna, a papoknak a legkülönfélébb mágikus eszközök álltak rendelkezésükre, hogy felkutassák, és foglyul ejtsék.
Az egykori feljegyzések szerint sokmérföldes távolságból képesek voltak szót váltani egymással, akár egyik templomtól a másikig. Amit egyikük látott vagy hallott, bármikor megoszthatta a többiekkel, így a felkutatandó szökevény arcát néhány napon belül akár az egész Birodalom területén ismertté tehették. Léptei nyomát olyan mágia követte, amelyet nem befolyásolt sem a legmostohább időjárás, sem a mégoly ügyes megtévesztés. Hiszen nem mást, mint lelkének titkos kisugárzását kísérte figyelemmel ez a misztikus tudomány, megtalálva őt, még ha a fold alá próbált volna is elrejtőzni. Nem csoda, ha igen kevesen próbálkoztak meg vele akkoriban, hogy elhagyják a papi pályát.

 

 

Az elietimmek szigetén

Télelő 2. napján

A nap magasabbra emelkedett, de még mindig nem láttuk jelét annak, hogy üldözőink beértek volna bennünket. Ez egyrészről megkönnyebbülést jelentett, másrészt viszont kissé össze is zavart bennünket. A kis település valósággal nyüzsgött az élettől; szerencsére úgy tűnt, a mindennapi megélhetés szorítása nem enged időt a holtak buzgó tiszteletére. Közel jártunk már a Téli Napforduló ünnepéhez, és ilyen messze északon a nappalok rövidebbek voltak, mint gondoltam volna. Hamar eljött és el is múlt a dél, és már azon kezdtem gondolkodni, nem várhatnánk-e be itt az alkonyatot, hogy aztán a sötétség beálltával körülszaglásszunk és megpróbáljunk szert tenni valamiféle hajóra. Csöndesen üldögéltünk, és figyeltük, ahogyan férfiak egy csoportja ekéket vonszolva küzd a makacs földdel a falu határában. Ekkor tűnt csak föl, hogy eddig sehol sem láttam kecskénél nagyobb állatot ezen a szigeten. Ezek után nem csoda, hogy nem volt lovuk azoknak sem, akik odahaza megtámadtak bennünket. Néhány asszony csalánnak látszó növényeket gyűjtögetett, mit sem törődve a szúrós levelekkel, és egy hosszú kővályúba szórták zsákmányukat. Más nők éppen kiürítettek egy hasonló vályút, és olyasféleképpen tilolták a növényeket, ahogyan mi a lent szoktuk, hogy vásznat szőhessünk belőle. Volt valami nyugtalanító a látványban, ahogyan ezek az emberek nagy fáradsággal szövetet készítenek abból a dudvából, amelyet mi odahaza meg sem látunk, vagy legföljebb eltaposunk.
A gyerekek is dolgoztak, még a legkisebbek is: takarítottak, gyűjtögettek, csomagokat hordoztak ide-oda. Beláthattam az egyik házcsoport mögött húzódó takaros udvarokba, ahol kisebb aklokban prémes állatok tanyáztak. Nagyjából házinyúl nagyságúnak tűntek, de mégsem azok voltak: hosszú, bozontos farkuk volt. Minden házhoz apró esővízgyűjtő medence tartozott, meg egy kis veteményes, ahol idősebb fiúk és lányok kertészkedtek. Hátul, ahol a kertek összeértek, tömzsi falú melegházak húzódtak: kéményükből kékes füst göndörödött az égre. Fogadni mernék, hogy nem egzotikus virágokat termesztenek odabent, mint Vanam kifinomult botanikusai! Nem hinném, hogy ezen a földön értéke lenne egy korán nyíló nősziromnak; itt a puszta túlélés a tét. Ám ahogy eszembe jutott Vanam, ismét sürgetően mart belém a Geris iránti folytonos aggodalom, és tétlenségünk még elviselhetetlenebbnek tűnt. Ezzel együtt is tudtam, egyelőre ez a legokosabb dolog, amit tehetünk. A nap kérlelhetetlenül masírozott előre az égen, én pedig kezdtem egyre jobban aggódni, hogy a végén mégiscsak egyedül kell visszatérnem.
Ryshad észrevehette, hogy rágódom valamin, mert közelebb jött, és leült mellém.
– Ezek aztán nem vesztegetik az időt – mormolta a foga között, miközben állával a település felé bökött.
– Valami nem tetszik nekem ebben a látványban, de nem tudnám megmondani, mi az – feleltem, részint, hogy megmagyarázzam a reám telepedő kényelmetlen érzést.
Mindketten lebámultunk a völgybe, és most, hogy már tudtam, keresek valami furcsát, hamarosan meg is találtam.
– Hol vannak az öregek? – suttogtam.
Igaz, láttunk néhány kopasz fejet, őszet is szép számmal, de ezek az emberek is éppen olyan serényen dolgoztak, mint a többiek. Nyoma sem volt a padon üldögélő, széken sütkérező öregeknek, holott odahaza ez a legmegszokottabb látvány még az ilyen aprócska falvakban is.
– Ha már itt tartunk, hol vannak a rokkantak meg a koldusok? – Ryshad most már egészen előrehajolt, hogy jobban lásson. Homlokát ráncolva méregette az elénk táruló képet. Ahogy odaadta a messzelátóját, beismertem, hogy igaza van: sehol egy reszketeg térd, használhatatlan végtag, sem az öregségtől, sem valamilyen balesettől, sem attól a mindennapos balszerencsétől, amelyet Misaen néha a születési rúnák közé kever.
– Nos, ez azt jelenti, hogy vagy nagyon jó orvosuk van, vagy éppen hogy nagyon rossz – csóváltam meg a fejemet.
Valami fölkeltette az érdeklődésemet; elfordítottam a látcsövet, hogy jobban megfigyelhessem. Néhányan a trágyadomb körül szorgoskodtak, és hirtelen mintha valami fehérséget láttam volna a fölhalmozott mocsokban. Kétségkívül csontok voltak, és ahogy erőltettem a szememet, hamarosan úgy véltem, hogy egy kezet formáznak. Annyira elszörnyedtem ezen a fölfedezésen, hogy szinte megkönnyebbülésként hatott rám, amikor a hegygerincen feltűntek az első barna egyenruhások.
– Ne mozdulj! – suttogta Shiv, amúgy teljesen fölöslegesen.
Úgy kuporogtunk a hosszúra nőtt fűben, mint a rémült mezei nyulak.
Amint üldözőink beértek a falu központjába, hirtelen mindenfajta tevékenység félbeszakadt. A két nyakravalós odakiáltott valamit az eléjük sietőknek, és a falusiak ellenvetés nélkül, engedelmesen köréjük gyülekeztek. Ennek ellenére mozdulataik nem árulkodtak félelemről, egyikük sem kapkodott a fejfedőjéhez vagy görnyedt hétrét, mint odahaza megszokott lenne. A két vezető rövid, pattogó szavakat intézett hozzájuk, és megkönnyebbülten láttam, hogy vállvonogatással, fejcsóválással válaszolnak. A különítmény egy feszült pillanatig határozatlanul ácsorgott a falu közepén, majd a katonák vezényszóra szétszóródtak a falusiak között, és megkönnyebbült arccal nagyokat húztak a fölkínált korsókból. A következő pillanatban azt kívántam, bárcsak ne tették volna, minthogy a puszta látványra kínzó szomjúság szorította össze a torkomat.
– Ideje indulnunk – adta ki a parancsot Ryshad.
A temetkezési hely távolabbi vége felé kúsztunk, térden és könyéken.
Shiv érte el először azt a mélyedést, amelyen át lejuthattunk a tengerparti útra, ahogyan korábban elterveztük. Ebben a pillanatban azonban fehér láng villant a sziklák között, amelyek megkondultak, mint a templomi harangok, olyan erővel, akárha maga Misaen csapott volna le rájuk a pörölyével. Shiv szitkozódva hátrahőkölt, karjával próbálva védeni magát, arca összerándult a fájdalomtól.
– Átkozottak! – kiáltotta Aiten, és teljes erőből futott a mélyedés felé, mintha várkaput rohamozna. A következő pillanatban eltűnt a két szikla között, minthogy semmiféle ellenállásba nem ütközött.
Egy pillanatig zavarodottan bámultunk utána, majd Ryshad és én egyszerre pattantunk föl, hogy a vállánál fogva támogassuk Shivet. Kis híján összeütköztünk, majd mindketten hátraléptünk, hogy engedjük a másikat cselekedni.
– A kénköves mennykőbe, gyerünk innen! – kiáltott ránk Shiv, és együtt rohantunk a mélyedés felé.
Odalent megpillantottuk Aitent, aki éppen leporolta magát, miután szemlátomást végigbucskázott a lejtőn. Most azonban egyenesen állt, és magánál volt – ennél több egyelőre nem is érdekelt, úgyhogy elviharzottam mellette, és egyenesen a parti út felé rohantam. Az üldözők zaja lassanként mintha elhalkult volna mögöttem. Ezzel együtt is tudtam, hogy nem ússzuk meg ilyen könnyen: nem kell sok idő, és ismét a nyomunkban lesznek.
Shiv futás közben hangosan motyogott az orra alatt.
– Hogy a csudában történt ez az egész? – tépelődött. – Nem mágia tette, annyi szent, hiszen azok a kövek olyan holtak és mozdulatlanok voltak, akár a csontok, amelyeket alájuk temettek. Ennyit még én is meg tudok mondani, ha nem is vagyok a föld elemének beavatottja. De akkor mégis, hogyan csinálták?
– Kit érdekel ez most? – csattantam föl. – Futás!
Rohanvást befordultunk egy útkanyarulatban, ahol kis híján egy érdeklődő birkát kaptam a nyakamba a vigyázatlan pásztorfiú minden kiáltozása ellenére. Aiten acélos villanással vonta ki a kardját.
– Erre most nincs időnk!
– Hagyd békén! Hiszen úgyis sejtik, merrefelé tartunk.
Ryshad meg én egymás szavába vágva győzködtük. Végül Aiten beérte azzal, hogy dühösen az egyik silány bokorba taszította a fiút.
Ahogy Aitenre tekintettem, úgy láttam, most vélte elérkezettnek a pillanatot, hogy igazán pánikba essen. A magam részéről osztottam ezt a véleményét. Shivet egyelőre jobban izgatta sajgó kézfeje és megtépázott büszkesége, Ryshad pedig megőrizte szokásos hidegvérét, legalábbis a látszat szerint. Jobban megnézve úgy borult rá ez az álca, mint egy hatalmas köpeny, amely a széleinél már itt-ott feslik. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha várok a pánikba eséssel, amíg mindenki meg nem adja magát a félelmeinek.
Lábunk alatt egyre ritkult a fű, homokos, palás talajnak adva helyt. Hamarosan kopár tengerparton álltunk; a lenyugvó nap fénye homokos lankáktól övezett, széles és sekély csatorna vizén csillant meg. Az ár éppen lehúzódott, mintha Dastennin úgy határozott volna, hogy ezúttal megenged Ryshadnak vagy Aitennek egy szerencsés dobást.
– Várjatok egy percig! – kiáltottam oda a többieknek.
Ám hiába tekergettem a nyakamat, nem sikerült megpillantanom semmi olyasmit, ami útba igazíthatott volna. Az elém táruló látkép nagyjából annyira volt megjegyezhető, mint egy kukoricaföld. Átkozódva próbáltam fölidézni magamban a nemrég látott térképet. Kényszerítettem magamat, hogy lassabban, mélyebben lélegezzek, igyekeztem nem tudomást venni zakatoló szívemről, és kínlódva összpontosítottam. Még néhány pillanat, és megtaláltam, amit kerestem. A szemközti hegy fenyegetően fölénk magasodó oldalán kis kőrakásokat fedeztem föl, amelyek mintha szabályos rendben sorakoztak volna; nem messze tőlük, egy nagyobb szikla oldalán megpillantottam a jelet.
– Látcsövet! – rendelkeztem.
Hosszan tanulmányoztam a sziklát. Jól sejtettem: a jelzés valóban elütött az eddigiektől.
– Ha átkelünk ezen a csatornán, más birodalomba kerülünk – összegeztem szárazon a látottakat.
Ryshad szinte azonnal rábólintott.
– Gondolom, nekik sem olyan egyszerű a határon túl is folytatni az üldözést. Még ha nem is fordulnak vissza, meg kell állniuk, hogy hírnököt küldjenek, vagy hogy parancsot kérjenek a följebbvalójuktól.
Miközben ezeket a szavakat kimondta, már indultunk is előre mindannyian. Shiv lépett elsőnek a jéghideg tengervízbe, összehúzott szemmel kémlelve a felszínt, hol találhatna nekünk megbízható átkelést.
– Átkozottak! – dörmögte Aiten.
Örömmel láttam, hogy kezdi visszanyerni hajdani hidegvérét, és átveszi a hátvéd szerepét. A tenyerem mögé rejtettem egy mosolyt, látván, hogy amint a víz szintje ágyékmagasságba érne, a többiek megtorpannak, és nagy levegőt vesznek.
Erőlködve nyomultunk előre. Tekintetemet Shiv lapockájára függesztettem, hogy ne kelljen arra figyelnem, vajon miféle undokságba lépek bele a sikamlós tengerfenéken; így is éreztem, ahogyan az áramlat a combom izmát feszegeti. Még néhány lépés, és a vízszint szerencsére csökkenni kezdett. Sajnos azonban ez sem jelentett túlságos megkönnyebbülést, amint a fagyos alkonyi szellő végigborzongatott bennünket, belebújva nedves ruháinkba, hogy úgy éreztük magunkat, akár a jégre tett hús vékony szövetszalvétában. Szerencsére amint kiértünk az átellenes oldalon a homokos partra, ismét futásnak eredhettünk. Nedves csizmánk cuppogott minden lépésnél, a ruhánk a hátunkra fagyott, de legalább a vérünket fölpezsdítette kissé a vágta.
Hirtelen csizmatalpak csattanását hallottam a túlsó, sziklás partoldalban. Visszanézve meg kellett állapítanom, hogy a rúnacsontok alighanem a rossz oldalukra estek. Kiáltások szálltak felénk a vízen át. A két nyakravalós fickó éppen akkor küldte át az embereit a csatornán, hogy a nyomunkba eredjenek. Arcukon diadalmas vigyor ült; a lábfejem viszketni kezdett, legszívesebben kirugdostam volna a fogaikat. Ekkor azonban a legelöl haladó két katona hangos loccsanással eltűnt a vízfelszín alatt. Még csak annyi idejük sem maradt, hogy fölordíthattak volna.
– Shiv! – kiáltottam, de a varázsló nem nézett rám. Keze még mindig az oldala mellett lógott, leeresztve. Arcán néma rémület ült, és ahogy megfordultam, már azt is megláthattam, miért.
Nem messze tőlünk, a hegygerincen fekete bőrbe öltözött harcosok bukkantak föl, és egyenesen felénk tartottak. Fehér hajú férfi haladt a csapat élén, kezében éjfekete buzogány. Karját a feje fölé emelte, és ahogy megfordult a szél, szaggatott, ritmikus dal hangjait sodorta felénk. A gyomromban gombóccá kövesedett a félelem, ahogy megismertem a szegekkel kivert, furcsa szabású bőrruhákat: ezeket hordták régi ellenségeink Inglisben.
Korábbi üldözőink megriadtak, de rémületük éppen olyan gyorsan el is oszlott. Előrántották számszeríjukat, én pedig ijedten összehúztam magamat, amint az első nyílvesszők elsüvítettek a fejem fölött. Néhányuk célba ért, de a többség hasznavehetetlenül pottyant a földre, mintha valami láthatatlan pajzsba ütközött volna. A fekete bőrruhások hasonló nyílzáporral válaszoltak a támadásra, néhányan pedig parittyát markoltak, ami szintén elég hatékony harci eszköznek bizonyult a kezükben. Ám amint a második támadási hullám megindult, sokan közülük a földre rogytak, mint a letaglózott barom. Fülükből, orrukból vér szivárgott.
A buzogányos fickó fölordított, amire egy másik, alacsonyabb rangú férfi is csatlakozott a kántálásához. Egy zászlóaljnyi embere hirtelen eltűnt mellőle, és a következő pillanatban láttam, amint izgatott kiáltozás közepette megjelennek a túlsó oldalon, dühösen csapva össze a fiatalabbik nyakravalós fickót védelmező barna ruhás katonákkal. Néhányuk szinte azonnal hátrahanyatlott, arcuk eltűnt a vérben és fölszakadó húsban, és az ifjabbik nyakravalós szintén rákényszerült a maga éteri mágia fűtötte ugrására, amely egy jó darabon fölröpítette őt a hegyoldalban. Így azonban védelem nélkül maradt, és a buzogányos férfi máris küldte feléje jókora, vibráló energiapászmáit. Kő és föld röppent a levegőbe, és egy szerencsétlen katonát ízekre szaggatott a robbanás. A fehér hajú fickót azonban szemlátomást egy csöppet sem érdekelte embereinek balvégzete, akiket eközben körülkerítettek és irgalmatlanul lemészároltak. Amint enyhült a szorítás, a nyakravalós megpróbált visszavágni: kékesfehér fénysugarak száguldottak ellensége felé. A buzogányost azonban mintha továbbra is védte volna az a láthatatlan pajzs: a sugarak sorra lepattogtak róla. Körülötte álló emberei kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek a szertezáporzó nyaláboktól. Megborzongtam: az apró karcolások a szemem láttára változtak át mély vágásokká, a horzsolások irtózatos sebekké. Újabb varázslathasználó lépett elő, és csatlakozott az énekhez: hangja vérittas volt és hisztérikus.
– Gyerünk! – vonta elő a kardját Ryshad.
Megindultunk a nyomában a homokpad mentén, miközben a csapatok mindkét irányból közeledtek hozzánk. Kétségbeesetten reménykedtem, hogy jobban érdekli őket egymás lemészárlása, mint a miénk. Lehet, hogy okosabb lett volna, ha nem mozdulunk: szemlátomást fölhívtuk magunkra a figyelmüket.
Hirtelen fölsikoltottam. Éreztem, ahogy láthatatlan kezek ellenállhatatlan erővel fölemelnek a földről. Ryshad utánam kapott, és megragadta a combomat, én meg igyekeztem a vállába és hullámos hajába kapaszkodni. A hajszálaim között kékesfehér szikrák pattogtak, majd egy váratlan, jeges szélfuvallat visszahelyezett a szilárd földre. Éles, fehér fénypászmák vágódtak felém, de a Shiv ujja végéből kicsapó kékes derengés megállította őket. Zöld szikraeső záporzott a közeledő katonákra, talpuk alatt nyúlóssá, süppedékennyé változott a homok.
– Na, most próbálkozz az ócska trükkjeiddel! – hallottam Shiv motyogását a hátam mögött. – Ez itt az én elemem!
Hirtelen mintha elszédültem volna, és meg kellett fogódzkodnom Ryshad karjában. Közelebb húzódtunk egymáshoz, Shiv pedig fénylő energiahálót vont körénk. Aiten dacosan kardot rántott; most már mindkét oldalról körülvettek bennünket a barna és fekete ruhás harcosok. Shiv villámokat zúdított rájuk, hogy a legelöl haladók megfeketedve tántorodtak hátra, elszenesedett, üszkös tagjaik élettelenül loccsantak a homokon fölbugyogó vízbe. Ám ekkor megéreztem, hogy Shiv szitkokat szóró hangja mind türelmetlenebb és mind reményvesztettebb lesz: mindegyik helyébe, akit Saedrin színe elé küldött, két újabbat parancsoltak át a csatorna vizén az éteri mágusok. Egy csapásra fölfüggesztették az egymással való hadakozást, és egyként fordultak szembe a közös ellenséggel. Amint tudatosult bennem az események ilyetén fordulata, elgondolkodtam, hogy talán most jött el az ideje, hogy megadjam magam a rémületnek; a következő pillanatban azonban másként döntöttem.
Vállvetve hátráltunk, szembenézve az elkerülhetetlen halállal, előreszegezett karddal, védekező tartásban. Mintha az egész bensőm elkocsonyásodott volna, és mellkasomat üvöltés feszegette, de a bennem pislákoló büszkeség nem engedte, hogy egészen eluralkodjon rajtam a rémület.
Hogy lélegzethez jusson, Shiv egy pillanatra beszüntette a támadást, ám ellenségeinknek ez a szemvillanásnyi idő is elegendő volt. Mintha láthatatlan kéz csapott volna le rá oldalról, úgy terült el a homokon. Halántékán gyorsan liluló zúzódás éktelenkedett, és akképpen rogyott össze, mint egy tehetetlen rongybábu. Belehanyatlott a lábánál elterülő sekély vízbe, amelyet hamarosan bíborvörösre festett a vére. Rémülten iramodtam felé.
A lábam azonban megbicsaklott, és kicsúszott alólam. Vadul kapálóztam, egészen valószerűtlen tartásba merevedve, és úgy lógtam a puszta levegőben, mint a kibelezett hal, ha a füstre akasztják. A levegő egyre sűrűsödött körülöttem, mintha langyos mézben próbálnám fölemelni a karomat, míg végül már mozdulni sem tudtam. Erőm utolsó maradékával kínlódva elfordítottam a fejemet, hogy legalább láthassam Ryshadot és Aitent. Éppen úgy csapdába kerültek ők is, ahogyan én: tehetetlenül lógtak a levegőben, félúton lépés és elvágódás között. Aiten feje éppen csak egy arasznyira volt a víztükörtől, hogy a lélegzete apró hullámokat vetett a felszínen.
Körülöttünk csatakiáltások harsantak. A valódi harc még csak most kezdődött el, bennünket pedig mozdulatlanságra kárhoztatott valami iszonyú varázslat. A homokot vér festette vörösre, a tenger sós illatába mészárszékek vérszaga vegyült. Magasan fölöttünk tengeri madarak vijjogtak, nyilván fölizgatta őket a várható lakoma. A lábamat megbénító mágia lassanként följebb és följebb kúszott a testemen, és mind távolibbnak éreztem a körülöttem dúló harcot. Anyám egyszer túladagolt nekem valami aldabreshi fájdalomcsillapítót, amikor az orvos kivágott egy kelést a hátamból. Hirtelen fölébredtem az éjszaka közepén, és azt láttam, hogy az ágyam mellett ül, feszült arccal figyelve minden lélegzetvételemet, de az aggodalma akkor éppen olyan messze volt tőlem, mint most a haldoklók sikolya.
Egyszer csak kezdett úgy tűnni, mintha a kiáltások megváltoztak volna: minden értelem és összefüggés hiányzott belőlük. Az egyik barna ruhás a szomszédjához fordult, eldobta a kardját, és úgy támadt rá, mint egy vadállat, a puszta körmével, fogával. Hörögve, marakodva zuhantak a visszatérő dagály fodrozta hullámok közé. Az áradat éppen mellettem vetett partra egy holttestet: ujjai még mindig szorosan kulcsolódtak arra a tőrre, amellyel a saját torkát fölmetszette. Két fickó támolygott be homályos tekintetem látómezejébe, mindketten számtalan halálos sebből véreztek, és mégis, valami megmagyarázhatatlan őrület hajtotta tovább őket, harcolni és ölni.
Durva kezek ragadtak meg, valaki a vállára vetett, éreztem a bőrruha nedves érintését. Fejem tehetetlenül lógott, a fényes szegecsek az arcomba nyomódtak. Mialatt egyikük átadott a másikuknak, egy pillanatra megláttam azt az ösvényt, amelyen nem sokkal azelőtt végigjöttünk. Barna egyenruhás holttestek hevertek, ameddig elláttam, az idősebb nyakravalós pedig a sebesültek között járkált. Néhányukat bekötözte, de amint a fiatalabbik nyakravalóshoz ért, megcsóválta a fejét, és tőrt döfött a másik szemgödrébe, hogy a lehető legrövidebb úton átküldje a Túlvilágra, ha ugyan hisznek errefelé bármi hasonlóban. Véres kezét fölemelte, és iszonyú átkot üvöltött a szélbe, amely még az én kábult és értetlen agyamat is elborzasztotta. A bennünket cipelő fekete bőrruhások azonban még a léptük ütemét sem fogták gyorsabbra, és vissza sem tekintettek, amint higgadtan hátat fordítottak lemészárolt ellenségeiknek. Az útjukban heverő holttesteket egykedvű nemtörődömséggel rúgták odébb.
Tétovázva arra gondoltam, ettől a felfedezéstől nyilván halálra kellene rémülnöm, de amint éppen azt igyekeztem kitalálni, pontosan miért is, a fölfelé kúszó bénultság lassanként elérte az agyamat is, és ernyedten a semmibe zuhantam.
Eltelt egy kis idő, mire végre rájöttem, hogy ismét tudatomnál vagyok. Egyetlen tagomat sem tudtam mozdítani, még a szememet sem, és csak nagy sokára jöttem rá, hogy a mozdulatlan fehérség, amit látok, bizonyára meszelt mennyezet lehet. Ez a fölfedezés lustán körözött egy ideig az agyamban, azután, ahogy öntudatom lassanként kitisztult, már apró repedéseket is láttam, hiányzó vakolatdarabkákat, pókhálót, amely derűlátón függött egy elérhetetlen sarokban. Már éppen kezdett volna érdekelni a mennyezet szerkezete, amikor észrevettem, hogy lassacskán a hallásom is visszatér. Nem mintha különösképpen hiányzott volna egészen odáig. Nem messze tőlem léptek koppantak a fapadlón, majd azonosíthatatlan csattanás hallatszott. Megpróbáltam rájönni, honnan érkezhetnek ezek a hangok, és mit jelenthetnek, ám az agyam olyan használhatatlan volt, mintha három napon át kitartóan igyekeztem volna részegre inni magamat. Ekkor azonban vérfagyasztó ordítás szelte át a levegőt, nyomban utána pedig süket csönd következett.
Gyorsabban magamhoz térített, mintha egy vödör jeges vizet kaptam volna a nyakamba. Kétségkívül egy férfi kiáltása volt, méghozzá nem dühében vagy meglepetésében, hanem félelmében és fájdalmában. Egy pillanatra eltöltött a rettegés társaimért, ám ezt szinte azonnal fölváltotta a saját magamért való félelem. Ahogy meghallottam azt a szörnyű ordítást, legszívesebben fölugrottam és rohantam, rohantam volna, ám a valóságban egyetlen izmomat sem tudtam mozdítani. Rémült és tehetetlen voltam, akár a disznó, ha a böllér késére vár.
Ebben a pillanatban halkan kinyílt az ajtó, és valaki belépett rajta, mintha csak a gondolataim vonzották volna ide. Nem láttam őt, csak a csizmatalpa csikorgását hallhattam. Hasztalan próbálkoztam, hogy legalább egy kicsit elfordítsam a fejemet feléje, de hamarosan már nem is volt rá szükség. A jövevény egyenesen hozzám lépett, és fölém hajolt. Ekkor megláttam az arcát.
Az a fehér hajú férfi volt, akivel a tengerparton találkoztunk, és aki akkor buzogányt lóbált a kezében. Szögletes arcával bizonyos szempontból akár jóképűnek is tűnhetett volna. Hosszúkás pofacsontján egyetlen gramm fölösleges hús sem volt, bőre sápadtan feszült rá: apró ráncok és frissen szerzett karmolások barázdálták. Szeme mély sötétbarnának látszott, vagy inkább feketének; könyörtelen volt és olyan idegen, akár a sólyomé, amely szenvtelenül mered tehetetlen prédájára.
Mondott valamit, de nem értettem a szavait. Hanglejtésük kissé hasonlított a Hegyek Népének beszédéhez, néhány szó is ismerős volt, de mivel igen gyorsan ejtette őket, nem tudtam elkapni a jelentésüket. Hiába próbáltam vállat vonni, nagy szemeket mereszteni, legörbíteni a szám sarkát, hogy értetlenségemet kifejezzem – nem sikerült. Fogva tartóm tekintetében gonosz mosoly bujkált, és megismételte szavait, most már valamivel lassabban. Furcsa módon mintha ismerősnek tűntek volna.
Hirtelen ismét érezni kezdtem a karomat, lábamat. És azt is megéreztem, hogy csuklómat, bokámat szoros kötelek rögzítik le arra a durva faasztalra, amelyen fekszem. Kicsavart izmaim egyszerre tiltakozni kezdtek, és csodálkozva jöttem rá, hogy végre képes vagyok fájdalmas grimaszt vágni. Az agyamban kavargó káosz kezdett lassacskán leülepedni, olyan érzéseket hagyva maga után, mint az elképzelhető legrosszabb másnaposság. Erőlködnöm kellett, hogy ne hányjak; veszélyes dolog lenne, miközben az ember arra kényszerül, hogy mozdulatlanul a hátán feküdjön. A fehér hajú férfi még mindig fölém hajolt, fölényes mosollyal vizsgálgatott, én pedig úgy döntöttem, hogy ha már muszáj lesz elhánynom magamat, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy lehetőleg az arcába kapja a nagyját.
– Nos, üdvözöllek a birodalmamban. Remélem, hogy az ittléted alatt sikerül számottevően közelítenünk egymáshoz az álláspontunkat.
Tormalin nyelven beszélt, de nem a régi könyvekben és tekercseken használatos, veretes nyelvjárásban, hanem a hétköznapi társalgási tónusban, enyhe déli akcentussal, amely leginkább a kereskedők által használt dialektushoz hasonlított. Hirtelen nevetségesnek tűntek az iménti ötleteim, hogyan tudnám fölbosszantani.
– Hívatlanul léptél be a birodalmamba, ezt pedig igen szigorú szabályok büntetik – folytatta csevegő hangnemben. – De akárhogy is van, te Tren Ar'Dryenből jöttél, és ezzel pillanatnyilag az én érdekeimet szolgálod. Ha valóban hasznos értesülésekkel szolgálsz nekem, ki tudja, talán leszállíthatom kissé a büntetésedet.
Összevont szemöldökkel forgattam az agyamban a különös hangzású nevet: Tren Ar'Dryen. Ha jól sejtem, ez valami olyasmit jelent, mint „A Pirkadat Hegye”. Meglepett, hogy ezek az idegenek saját névvel illetik a szülőföldemet.
Bőrbe burkolt öklével hirtelen az asztalra vágott a fejem mellett, kesztyűjének páncéllapjai keményen csattantak a deszkán.
– Ha megkérhetlek, figyelj rám, ha hozzád beszélek! – Higgadt hangja hátborzongató ellentétben állt a mozdulat erőszakosságával. – Egy Hadrumalból való mágussal meg két zsoldossal utazol együtt – folytatta ugyanolyan nyugodtan. – Mit kerestek itt?
Mivel nem tudtam kisütni semmiféle értelmes választ, ezért inkább csöndben maradtam. Csalódott arcot vágott, majd rosszallóan fölvonta a szemöldökét.
– Szóval Fekete Planirnak dolgoztok, és ő küldött ide benneteket. Kifejthetnéd részletesebben, hogy pontosan mi is a feladatotok.
Olyan némán meredtem rá, mint egy sírszobor.
– Vagy úgy! Tehát kapcsolatba léptetek azzal a tolvaj Azazirral. Mit mondott nektek Kel Ar'Ayen földjéről?
Minthogy még mindig nem válaszoltam neki, közelebb hajolt. Szappan és fürdőolaj illatát éreztem a bőrén. Leheletét gyógyfüvek frissítették, foga vakítóan fehér volt; jól láthattam őket, amint fenyegetően rám vicsorgott.
– Hidd el, előnyödre válhat, ha hajlandó vagy együttműködni. Ha viszont ellenállsz, százszor is megbánod, hogy megszülettél, mielőtt engedném, hogy végre megtérj az árnyak közé.
Nos, éppen efféle beszédeket szoktak tartani a fekete köpenybe bújt gonosztevők a lescari rémdrámákban, ő azonban minden szavát komolyan gondolta, és ezt én is pontosan tudtam. Megláthatta a szememben a rémületet, mert elégedetten elmosolyodott, és elfordult, hogy kimért léptekkel járkálni kezdjen a szobában.
– Lássuk, mit tudsz nekem elmondani a jelenlegi tormalin politikáról! Kik azok a nemesek, akik a legnagyobb befolyással bírnak? Ki sugdos az uralkodó fülébe?
Mi értelme lehet, hogy ilyesmiket kérdez tőlem? Nemcsak hogy fogalmam sincs a válaszokról, de még használható hazugságot sem tudok kisütni helyettük.
– És mi a helyzet Planirral? Miféle kapcsolat fűzi a Relshaziakhoz, Caladhria Tanácsához, a Hercegségekhez?
Honnan kellene nekem tudnom minderről? Lehet, hogy Shivnek vagy Ryshadnak van valami ötlete, de nekem...
Alig fogalmazódott meg bennem a gondolat, a csizmatalpak csikorgása hirtelen megszakadt.
– Nagyszerű! Tehát legalább akad olyan közöttetek, aki meg tudja adni a szükséges válaszokat. És mit tudsz te, ami a hasznomra lehet?
Kétségbeesetten próbáltam kiüríteni az agyamat, ám a férfi néhány gyors lépéssel átszelte a szobát, és a keze közé szorította a koponyámat. Ujjai keményen nyomódtak a bőrömbe, leheletének melegét az arcomon éreztem, apró nyálcseppek nedvesítették a homlokomat.
– Ne is próbálj hadakozni ellenem, kislány. Úgy járok ki-be az agyadba, ahogy akarok, és azt veszek ki belőle, ami tetszik. Ha ellenállsz, csak még jobban fog fájni, úgyhogy légy jó kislány, és maradj szépen csendben. Ha jól viselkedsz, lehet, hogy egyelőre nem öllek meg.
Hazugul nyájas szavai leginkább egy öreg szatírhoz tették hasonlatossá, de amit az agyammal tett, az nagyobb kínt okozott, mint ahogy az a perverz gonosztevő Ágasfán valaha is meggyalázhatta volna a testemet. Lehántotta rólam felnőtt életem minden magabiztosságát, míg ott nem állt előtte pucéran az a kislány, aki valaha voltam. Elégedetten vájkált a rémületemben és elkeseredettségemben, amellyel egykor nekivágtam a világnak, tíz körmömmel keresve a megélhetést, míg másokra család és otthon várt. Félredobta a boldog időkből származó értékes emlékeket, amikor még együtt voltunk apámmal és anyámmal, széttépte és kigúnyolta őket. Szipogó gyermekké változtatott vissza, majd tovább kutatott az emlékképek között, azt keresve, hogyan találkoztam össze Darnival és Shivvel. Újra és újra átfésülte az agyamat, hogy kicsavarjon belőle minden értesülést, ami csak a hasznára lehet. Megvetően vette tudomásul, hogy csak nagy vonalakban tudom, mire készülnek a többiek. Éreztem, ahogy érdeklődése hirtelen buja kíváncsisággá változik: szabadon betekinthetett intim játszadozásaimba Gerisszel és a többiekkel, és tudtam, hogy ez fölkorbácsolja kéjsóvár gondolatait. Mocskosnak és szennyesnek éreztem magamat. Az agyam lüktetett, fájt és égett, mint egy nyílt seb, ő azonban még mindig tovább erőltette befelé saját kutató szellemét, mígnem attól rettegtem, hogy elveszítem a józan eszemet. Úgy éreztem, mintha órák óta kínozna, pedig tudtam, hogy az egész talán csak néhány másodpercig tartott.
Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amikor végre elengedett. Egy hosszú pillanatig csak álldogált fölöttem, keskeny ajka körül a kielégültség visszataszító kifejezése játszott. Erősen összeharaptam a fogamat, nehogy könyörögjek neki, hogy ne bántson, ne tegye meg velem még egyszer, ám a szememből patakzó könnyeknek nem tudtam parancsolni, és a fülem mellett már nyúlósra ázott a hajam.
A fehér hajú ismét fölém hajolt, és nyájas szeretőként sugdosott a fülembe.
– Ennél többet is akarok tőled! Most még eldöntheted, hogy elmondod-e inkább te magad. Vagy jobban szeretnéd, ha én próbálnám megkeresni a fejedben? De ha az jobban tetszene, akár át is adhatlak az embereimnek... – Könyörtelen ujjakkal megragadta az egyik mellbimbómat, én pedig fölkiáltottam a fájdalomtól. – Hidd el, rengeteg módja van annak, hogyan bírjunk szóra másokat, én pedig nem szoktam kétszer meggondolni, fölhasználjam-e ezeket a módszereket...
Hirtelen sarkon fordult, és eltűnt a látómezőmből, csak az ajtó csapódását hallottam a nyomában. A következő pillanatban a csuklómat és bokámat tartó kötelékek ellazultak, és amint felültem, hogy megdörzsölgessem elmerevedett tagjaimat, senki és semmi nem próbált visszatartani. Jól láttam bőrömön a vörös csíkokat, ahol a kötelékek belevágódtak, és hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy valójában csak a képzeletemben léteztek. Igyekeztem ellenállni a rám törő hisztériának, szaggatottan lélegezve, mint a sarokba szorított állat. Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott, bénán és süketen, mígnem végül mégiscsak oszladozni kezdett az érzékeimet szorongató rémület, és ismét meghallottam a való élet zajait, amelyek börtönöm keskeny ablakán beszűrődtek. Anyám rendszerint makacsnak titulált, a nagyanyám meg csökönyös szamárnak; én magamban jobban szerettem lelkierőnek nevezni ezt a tulajdonságomat. De bármilyen nevet találunk is ki neki, a lényeg az, hogy végül ez segített lábra állni.
Átvágtam a szobán, és megvizsgáltam az ablakot, de mivel rács volt rajta, sejtettem, hogy errefelé aligha menekülhetek. Különben is legalább négyemeletnyi magasságban lehettem, alattam puszta kőfal. Forgattam a nyakamat, próbáltam a lehető legtöbbet kikémlelni, de csak annyit tudtam meg, hogy nagy valószínűséggel egy szögletes, erős és jól védhető toronyba zártak. Odalent nyüzsgő udvart határolt a külső fal, amelyen mellvéd húzódott gyilokjáróval és ide-oda járkáló őrökkel. Talán valamilyen magaslaton lehetett ez az erőd, távol minden más kiemelkedéstől. Akárki építette, jól értett a védekező hadviseléshez.
Megtapogattam az ablakot borító üveglapot. Egyenetlen volt és elszíneződött, de kétségkívül üveg. Odalent, az udvar egyik végében, a déli fal mentén egész sor melegházat láttam egy aprócska kert körül. Ismét a fal tetején járkáló őrökre néztem, fekete, bőr egyenruhájukon meg-megvillantak a fényezett szegek. Úgy véltem, helyi mércével mérve nyilván valamelyik nagyobb méltóság markába kerültünk, ez pedig egy egész sor aggasztó következménnyel járt. És nemcsak ránk nézve, de talán Planirra, az egész vállalkozásra, sőt, arra a szerencsétlenre is, akinek a kikötőjébe legelőször befutnak ezek a gonosztevők. Ahogy tovább erőltettem a szememet, mintha hajók árbocait véltem volna fölfedezni a messzeségben: magas építésű, óceánjáró hajókét.
Hogyan tovább? Be kell ismernem, igazán közel kerültem hozzá, hogy egyszerűen feladjam. Nem akartam mást, mint elmondani, ami keveset tudok, és aztán reménykedni a megváltó, gyors halálban. Szerencsére nem veszett még ki belőlem a szerencsejátékos ösztön, amely azt súgta, a játéknak sosincs vége, amíg minden rúna kint nem fekszik az asztalon. Hallgatózni kezdtem. Az ajtóhoz léptem, és alaposan megnéztem magamnak a zárat. Elég jó zár volt, de volt egy fogadásom, hogy én jobb vagyok. Már éppen azon voltam, hogy leszerelem az övcsatom nyelvét, amely szükség esetén megfelel zárnyitáshoz, ám ekkor lépteket hallottam a folyosóról. Villámgyorsan bevágódtam az egyik sarokba, összekuporodtam, fejemet a térdemre hajtottam, és átfogtam a lábamat a karommal. Úgy gondoltam, tökéletesen mintázom a félelem és elkeseredés szobrát.
Ezúttal nem a fehér hajú fickó jött, hanem hat katona. Nyilván azért volt szükség ennyire, hogy elbátortalanítsanak, mivel addigra már tudniuk kellett, hogy nem értek a mágiához. Megfelelően rémült arcot vágtam, és ehhez őszintén szólva nem is kellett igazán megjátszanom magamat. Egyetlen szó nélkül kivezettek az ajtón, lekísértek három sor lépcsőn, végig néhány megjegyezhetetlen, fehérre meszelt folyosón. Beléptünk egy újabb üres szobába, ahol egy szürke ruhás öregember személytelen megvetéssel levetkőztetett, és olyan alaposan megmotozott, ahogyan még soha életemben. A katonák vigyorogva figyelték, és egyikük-másikuk szemében láttam a vágy lobbanását. Ebben a pillanatban azonban a megerőszakoltatás volt az, amitől a legkevésbé féltem. Különben is, sokkal kínosabban is éreztem már magamat, például bohó ifjúságom egyik különösképpen balszerencsés napján, amikor föl kellett keresnem a patikáriust egy bizonyos kellemetlen viszketéssel. Amint a szürke ruhás öregember hideg ujjai végeztek velem, a katonák további lépcsőkön kísértek le, majd bezártak egy furcsa helyre, amely kétségkívül a legtisztább tömlöc volt, amit valaha láttam. Még csak meg sem láncoltak; nyilván úgy gondolták, egy anyaszült meztelen, vörös hajú nő elég nagy feltűnést keltene, ha meg találna szökni.
Szemügyre vettem új börtönömet. Nagyjából akkora lehetett, mint egy istálló boksza, és egy rácsos ablak világította meg az egyik fal tetején. A falakat itt is fehérre meszelték, a padlót felsikálták, de így is elárulta néhány barnás folt, hogy nemrég vér gyülemlett össze a mélyedésekben, és a falra is felfröcskölődött. Láttam továbbá egy fémvödröt, egy korsó vizet meg néhány csontpoharat, továbbá egy kosárban sajtot és kenyeret. Hamar észrevettem, hogy itt is meleg a padló. Ezzel együtt úgy döntöttem, sokkal szívesebben lennék egy mocskos lescari tömlöcben, ahol van némi esélyem rá, hogy az őrök nem figyelnek eléggé, és kereket oldhatok. Amikor idáig értem a gondolatmenetemben, nyílt az ajtó, és Aitent taszigálták be rajta.
– Livak! – kiáltotta meglepetten.
Ő is anyaszült mezítelen volt, akárcsak én, de sokkal rosszabb állapotban. Sápadt bőrét friss zúzódások és vágások barázdálták, egyik szeme körül lilás véraláfutás éktelenkedett. Hitetlenkedve bámult rám, majd arcának sebektől érintetlen része is elvörösödött, és kapkodva próbálta eltakarni meztelenségét.
– Ne butáskodj már! – suttogtam. – Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is takargatnivalója volna.
Szinte meg sem lepődtem, hogy Aiten, aki körül rendes körülmények között csak úgy záporoztak a kétértelmű tréfák, a valóságban olyan szégyenlős, mint az a szűzlány, akit éppen Halcarion oltárához vezetnek.
A kínos csendet Ryshad érkezése törte meg. Az ő testén nem látszott nyoma sérülésnek, de a keze reszketett, és az arca halottsápadt volt. Néhány napos borostája furcsán feketének látszott az egészségtelenül színtelen bőrön. Akárcsak én, ő is úgy viselkedett, mintha a mezítelenség valóban a legeslegutolsó dolog lenne, amiért aggódnia kell.
– Jól vagy? – Aiten és én egyszerre szólaltunk meg, majd a falhoz támogattuk Ryshadot, és leültettük. Töltöttem neki egy pohár vizet, de émelygő arckifejezéssel visszautasította.
– Benneteket is az elé a fehér hajú rohadék elé vittek? – kérdezte reszkető hangon, és a tekintete kerülte a miénket.
– Engem igen – feleltem, és én sem tudtam visszatartani hangom remegését.
Ryshad fölnézett rám, és saját szenvedésemet láttam tükröződni meleg borostyánbarna szemében. A közösen kiállt tapasztalat furcsa módon mintha erőt öntött volna belém, és láttam, hogy válaszul az ő tekintetében is az elszántság szikrája lobban.
Aiten rémülten pillantott ránk.
– Úgy hiszem, rettenetes dolgokon mentetek keresztül... – jegyezte meg óvatosan.
– Igen – felelte lassan Ryshad. – És azt hiszem, most éppen azt várják tőlünk, hogy részletesen beszámoljunk róla neked, és így a félelem még megsokszorozza az átélteket. – Hangjában lassanként ismét fölfedeztem a hajdani acélos erőt. – Így aztán az lesz a legjobb, ha egy szót sem mesélek róla. Elég rossz, Aiten, úgy értem, igazán rossz, de semmi olyasmi, amit ne bírnál ki.
Meglepődtem a mélységes meggyőződésen Ryshad hangjában, és mivel Aiten arcán ottmaradt a félelem, arra gondoltam, hogy ő is.
– És veled mi történt? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét, másrészt pedig, hogy tisztában legyek vele, mi vár rám, ha legközelebb az ősz hajú elé visznek.
Aiten vállat vont.
– Legalább egy tucatnyian rohantak rám, és megpróbáltak legjobb tudásuk szerint félholtra verni. Amikor úgy gondolták, hogy már eléggé megpuhítottak, megjelent egy vén szemétláda, és kérdezgetni kezdett, hogy mit keresünk itt. Mivel egy szót sem feleltem neki, levetkőztettek, és... – nyelt egy nagyot – átkutattak, azután meg belökdöstek ide.
– Emiatt nem érdemes bánkódnod, Aiten – mondtam, mivel úgy láttam, hogy a kelleténél jobban zavarja, amit történt. – Az a hat katona rólam is meglehetősen közeli emlékeket őriz. Csak azért csinálják, hogy megtörjenek bennünket.
Ryshad úgy pillantott föl a padlóról, mintha csak most tűnt volna föl neki, hogy mindannyian mezítelenek vagyunk. Egy pillanatig úgy mért végig, mint egy gondos lókupec.
– Nálad is próbálkoztak? – kérdezte Aitentól elgondolkodva. – Lehet, hogy vannak közöttük, akik másféle ízlésnek hódolnak?
– Ryshad! – kiáltotta dühösen Aiten.
– Semmi baj, Aiten – tettem a vállára a kezemet. – Elhiheted nekem, inkább hagytam volna, hogy hatan hatféleképpen töltsék velem a kedvüket mostantól Napfordulóig, ha ez segít, hogy kijussunk innen. De még csak utánam sem nyúlt egyikük sem.
– Nos – vigyorgott rám Ryshad –, ezek szerint a fegyelmük erősebb, mint odahaza bármely hadseregé.
– Annál rosszabb nekünk – feleltem egy halvány félmosollyal.
Ryshad nagy nehezen föltápászkodott, és kezdte aprólékosan szemügyre venni a cellát. Éppen az ablak rácsait nézegette, amikor ismét nyílt az ajtó, és Shivet hajították be rajta. Szerencsére Aiten éppen az ajtó mellett állt, és nem engedte, hogy a padlóra essen. Eszméletlen volt, haja véresen ragadt a fejére, ruháját izzadság foltozta.
– Érdekes, őt nem vetkőztették le – jegyezte meg Aiten, miközben óvatosan lefektette a padlóra, és összecsavart zekéjével igyekezett föltámasztani a fejét.
– Persze – biccentett Ryshad. – Egy eszméletlen embert úgysem tudnak megszégyeníteni ilyesmivel. – Letérdelt a varázsló mellé. – Ez pedig azt jelenti, hogy nem tért magához, amióta idehoztak bennünket.
Feszült arccal megvizsgálta Shiv sebeit, óvatosan félresimítva a vértől ragacsos, hosszú, fekete hajfürtöket.
Önkéntelenül összerázkódtam.
– Attól tartok, valaki nagyon is aprólékosan kitervelte ezt az egészet – jegyeztem meg halkan.
Ryshad visszaült a sarkára.
– Átkozottul okos gazfickó lehet az itteni uralkodó. Mit gondolsz, miért dobtak be ide bennünket egymás után, ugyanarra a helyre? Nagyon is jó úton haladnak afelé, hogy megfélemlítsenek és összezavarjanak bennünket, és ez ellen nem is igazán tudunk védekezni.
Egyből az jutott eszembe, vajon kihallgatnak-e bennünket: akár a szavainkat, akár a puszta gondolatainkat. Nem hiszem, hogy véletlenül történt, de az ajtó ismét kivágódott, és az őrök újabb mozdulatlan testet hajítottak be rajta.
Előbb megismertem a prémmel szegélyezett köpenyt, mint hogy Ryshad hanyatt fordította volna a holttestet, hogy fölfedje, ami Geris kedves, szeplős arcából megmaradt. Éles hang szakadt föl belőlem valahol a sikoltás és a sírás határán, és a számra szorítottan a kezem, hogy ne adjam ki magam a bennünket figyelő pribékeknek.
Ryshad mellém lépett, és egyik karjával átölelte remegő vállamat.
– Geris, ugye? – kérdezte halkan, de már előre tudta a választ.
Némán bólintottam, azután kitört belőlem a zokogás. Tulajdonképpen már régóta rettegtem ettől a pillanattól. A józan ész kezdettől fogva azt súgta, hogy készüljek föl rá, de játékosösztönöm mindvégig nem adta föl a reményt; a reményt valamiféle csodával határos befejezésben, amikor a dolgok váratlanul jóra fordulnak, mint Judal darabjaiban a Kristálytükör színpadán. Megtörtént már velem máskor is, hogy elveszítettem egy közeli barátomat, de a veszély része volt a játszmának, és mindannyian nyitott szemmel néztünk szembe vele. Talán ezért is volt bennem akkora meggyőződés, hogy Misaennek valamiképpen gondját kell viselnie Gerisnek, ahogyan a részegekről meg a kisgyermekekről is gondoskodik. Hiszen túlságosan kedves és jólelkű volt ő ahhoz, hogy bármi igazán rossz történhessen vele.
A Gerisért érzett fájdalom hirtelen forrásként tört föl bennem, és elárasztotta az agyamat. A saját sorsom fölötti kétségbeesésem csak tovább táplálta, akárcsak az átélt borzalmak, vagy a füstbe ment küldetésünk miatti csalódottság. Gondolni sem mertem arra, mi történik majd, ha az a fehér hajú gonosztevő győzedelmesen vezeti át szőke martalócait az óceánon. Hirtelen erős bűntudat töltött el, mintha mindez egyedül az én hibám lenne: hiszen én sokkal jobban ismertem az életet, sokkal többet láttam és tapasztaltam, így hát kötelességem lett volna vigyázni egy olyan ártatlan lélekre, mint Geris. És ebben a pillanatban recsegve omlott össze minden bátorságom, nehezen megtartott önuralmam, a fázós kis reménység, hogy valahogyan még túlélhetjük ezt az egész szörnyűséget. Úgy sírtam, ahogy soha azelőtt, hangosan nyüszítve, mint egy kislány, akinek egész világa összetört a kedvenc játékával. Addig sírtam, amíg már csak lüktető ürességet éreztem odabent. Egész testemben remegtem, a fejem zúgott, szempillám összeragadt a könnyektől, és érzéketlenné váltam minden másra a testemen és lelkemen átviharzó fájdalomtól.
Ezzel együtt tudnunk kell, hogy minden vihar lecsendesedik egyszer. Lassanként én is elérkeztem arra a pontra, amikor a sírás már inkább megerőltetőnek tűnt, és nem hozott több megkönnyebbülést. Ekkor ébredtem csak tudatára, hogy Ryshad erős karja vesz körül, bőrének férfias illatát szívja be orrom, és könnyeim mellkasának selymes, göndör szőrszálait áztatják. Mély, szaggatott lélegzetet vettem, és hagytam, hogy leültessen a fal mellé. Agyam távoli sarkában fölmerült ugyan a gondolat, hogy nyilván rettentő kínos helyzetbe hoztam mindkettőjüket és magamat is, de nem volt erőm ilyesmivel törődni. Ryshad hozott nekem egy kis vizet, Aiten pedig szótlanul átnyújtotta Shiv ingének letépett sarkát. Megtörölgettem az arcomat, és fáradtan hátradőltem. Ez volt az a pillanat, amikor ismét eszembe jutott, vajon figyelnek-e bennünket, és a harag aprócska szikrája kezdte átmelegíteni fájdalomba dermedt bensőmet.
Aitenre pillantottam, és láttam, hogy hol Shivet, hol Gerist nézi, arcán szégyen és dac furcsa elegye. Amikor észrevette, hogy figyelem, az ajkába harapott, de állta a tekintetemet.
– Azt hiszem, nincs szükségük ennyi ruhára – szólalt meg végül nagyon halkan. – Ami engem illet, azt hiszem, sokkal értelmesebben tudnék gondolkodni, ha a hímtagom nem lengedezne a szélben.
– Értelmes ötletnek látszik – feleltem nyugodtan, igyekezvén megfékezni azt a belső hangot, amely makacsul azt ordította, hogy senki ne merjen a barátomhoz és szeretőmhöz nyúlni.
Ryshad olyan arccal pillantott rám, amely elárulta, hogy megérti, mit érezhetek.
– Sajnos, semmiféle módot nem látok rá, hogyan tudnánk eltemetni Gerist – szólt –, de lefektethetjük, ahogy kell, és elmondhatjuk fölötte a halotti rítusokat. Azt hiszem, ennyit mindenképpen megérdemel.
Így történt hát, hogy levetkőztettük Gerist, legjobb tudásunk szerint lemostuk szegény, összetört testét, és beburkoltuk abba a pompás gyapjúköpenybe, amelyen még mindig szívfájdítóan érződött a holmija illatosításához használt kedvenc füveinek illata. Ám ismét nem tudtam visszatartani a sírást, amikor megláttam, mi maradt kedves és gyengéd kezéből, amellyel annyi örömöt tudott okozni nekem. Minden ujját eltörték, az egyik pedig tőből hiányzott. A körmei a kezéről és a lábáról is hiányoztak, tenyerén és talpán csupa vékony, vörös csík, mintha vesszővel ütötték volna. Tüzes vastól származó sebeket és hólyagokat láttam az arcán, a karja belső oldalán, a combján, az ágyékán. Erős, telt szája, amely arra teremtetett, hogy csókoljon, és hogy csókolják, fölhasadt, és alig látszott a rászáradt vértől. Egyik karja több helyen eltört, akárcsak az állkapcsa és arcának több csontja. Fogainak nagy részét is elvesztette, a többi helyén is csak törött csonk maradt. Arcomat könnyek barázdálták, amikor lezártam azokat a kedves, barna szemeket, amelyeket annyiszor láttam éber kíváncsiságtól csillogni, vagy őszinte jó szándéktól izzani.
Fájdalmam semmit sem csökkent, ám dühöm annál inkább lobogott, amikor rájöttem, hogy sehol sem látom testén azt az egyetlen, utolsó tőrdöfést, amely megszabadította volna szenvedéseitől. Ekkor érett bennem elhatározássá az elkeseredés, hogy egyszer még megfizetek ennek a fehér hajú, jégszívű fenevadnak, akinek a lelkén szárad Geris lassú és kínos halála; hogy nem adhatom meg addig magamat a végzetemnek, amíg vissza nem vágtam neki. Még egyszer végignéztem azon a meggyalázott holttesten, amely egykor Geris teste volt, és hirtelen úgy éreztem, nincs esélyünk, hogy élve kijussunk innen.
Minthogy természetesen egyikünknél sem hagytak egyetlen pénzdarabot sem, így sarat kapargattunk le Geris csizmája talpáról, vízzel hígítottuk, és a tenyerére írtuk vele a nevünket, hogy Poldrion tudja, kin kell behajtania az adósságot. Shiv nevét is odakanyarítottam, és egy kis tétovázás után Darniét is. Nem hiszem, hogy bánta volna. Elsuttogtuk fölötte az elbocsátó szavakat, együttes erővel, minthogy Dastennin rítusa eléggé hasonlónak bizonyult Drianon szertartásához, amelyet én is ismertem. Úgy gondoltam, Poldrion amúgy is tudja, mit tegyen vele. Utoljára még befedtem az arcát köpenye csuklyájával, azután csak ültem mellette lecsüggesztett fejjel. Azt hiszem, az volt életem legmélyebb pontja.
Ryshad magára vette Geris nadrágját, majd átnyújtotta nekem Shiv fölsőkabátját, és leült mellém.
– Mesélj róla! – kérte.
Néma fájdalommal ráztam meg a fejemet, de Ryshad megszorította a karomat, és amikor ránéztem, láttam arcán az elszántságot és a könnyeket szeme sarkában.
– Kérlek, beszélj róla nekem! Mondd el, milyen volt, idézd föl a szép időket, a kedves emlékeket! – Nem törődött az arcán legördülő könnyekkel. – Ha nem teszed meg, örökké így fogsz visszaemlékezni rá. Tudom, mert mindvégig ott ültem a nővérem mellett, miközben a betegség lassanként fölemésztette és elpusztította őt, és a végén már nem is voltam képes fölidézni többé, milyen volt azelőtt. Ez az út vezetett a thassinhoz.
Nem tudtam, mit válaszoljak erre, de Ryshad kitartóan győzködött.
– Hiszen nem is ismertem Gerist! – folytatta. – Mit gondolsz, barátok lettünk volna? Milyen volt a természete?
– Nagyon jó fiú volt, csupa vele született jó szándék – feleltem sokára. – Számos dolog tekintetében zavarba ejtő ártatlanság sugárzott belőle. Fogalma sem volt a pénz valódi értékéről, és arról sem, hogy miért nem szabad megbíznia az emberekben. Hűséges volt, és annyira tudott szeretni... – Abba kellett hagynom, mert a hangom megremegett.
– Úgy érted... – Ryshad nem tudta, hogyan fejezze ki magát, de megértettem, mire gondol.
– Igen – feleltem őszintén. – Szeretők voltunk, de inkább a véletlen játéka folytán, mint szándékos elhatározásból. Azt hiszem, Gerisnek sokkal többet jelentett, mint nekem. Nagy családból származott, és úgy vettem észre, hogy odavan a gyerekekért. Már azt forgatta a fejében, hogy megállapodik mellettem, de az én részemről ez a dolog korántsem lett volna így rendben...
Őrült ötlet volt szánakozni valaminek az elvesztésén, amit soha nem is akartam igazán, mégis késként vágott belém a gondolat.
– Saedrin nevére, ki fogja megmondani a családjának? – tört ki belőlem ismét a zokogás. Nem hittem volna, hogy maradt még könnyem.
– Nagyon ragaszkodott hozzájuk?
– Azt hiszem, igen. Legalábbis rengeteget mesélt róluk. – Hirtelen elbizonytalanodtam. Tényleg, valójában mennyit tudok Gerisről? Azelőtt valahogy soha nem tűnt fontosnak. Kétségbeesetten kaparásztam az agyamban a szükségtelenként félrevetett szilánkok után.
Meséltem Ryshadnak Judalról meg a Kristálytükörről, Geris végtelen kíváncsiságáról, a képességről, hogy bármilyen témáról órákon át tudjon beszélni: az évkönyvekről és kalendáriumokról, a királyválasztás különféle eljárásairól, tíz emberöltővel ezelőtt meghalt és eltemetett krónikásokról. Miközben beszéltem, hirtelen bűntudatot éreztem, hogy olyan kevéssé ismertem őt, és hogy soha nem is vettem a fáradságot, hogy jobban megismerjem. Fogalmam sem volt például, miért rajongott annyira azokért az undok gyógyteákért. Eszembe jutott az az összecsapás az Árnyak temetőjében: milyen bátran harcolt, és mennyire megőrizte a hidegvérét a legnagyobb fölfordulás közepette. Vajon hol tanult ennyi önuralmat?
Amikor az érzelmek már annyira fojtogatták a torkomat, hogy nehezemre esett a beszéd, Ryshad vállalta magára a történetmondás sorát. Beszélt a fivéreiről, elvesztett nővéréről, azután a kedvenc lovairól, tudósokról, akikkel valaha találkozott, és úgy fűzte egymásba a történeteket, mint egy láncot, amelynek első szemeit az én elbeszélésem adta.
Nem tudom, milyen sokáig beszélgethettünk. A szoba lassan sötétségbe süppedt, később az udvarról felszűrődő fáklyafény világította meg halványan. Lassanként megnyugodtam, és Geris ismét élt az emlékeim között. Olyannak láttam ismét, ahogy azelőtt, és semmi köze nem volt ahhoz a meggyötört holttesthez ott a szoba túlsó sarkában. Emlékszem, tőle hallottam egyszer azt az aldabreshi közmondást, hogy mindenki addig él, ameddig a legutolsó ember, aki emlékezik rá, meg nem hal. Azt hiszem, most már tudom, mit jelent ez valójában.

 

 

Ostrin kápolnájának zarándokszállása
Bremilayne

Télelő 2. napján

Allin fölsóhajtott, ahogy a háromszögletű szakadást nézegette Darni nadrágja térdén. Az ablakfülke padján üldögélt maga alá húzott lábbal, és időnként kipillantott az esőtől szürke utcára. Pedig mennyire reménykedett benne, hogy megmenekül az olyan egyhangú feladatoktól, mint mindenki holmijának a rendben tartása! Hirtelen hiányozni kezdtek neki Lescar vidékének kemény, tiszta telei, amelyek annyira elütöttek ettől az esőszagú unalomtól. Összerezzent, amikor meghallotta az ajtó felől érkező kopogtatást. Sietve letette a lábát a padlóra, és megigazgatta a szoknyáját.
– Tessék...
– Jó napot! – lépett be egy férfi, akit Allin nagyjából apja korabelinek vélt. Hátralökte köpenyének ázott csuklyáját, hogy elővillant rövidre nyírt, sötét haja és tisztára borotvált arca.
– Ha nem tévedek, Allinhoz van szerencsém – mondta a jövevény.
– Hát persze, hogy hozzá! – furakodott be a nyomában egy alacsonyabb fickó is a szobába, hogy minél előbb megmelengethesse magát a tűz gyér lángjánál. Hanyagul ledobta foltos köpenyét, és nekiállt, hogy megszárogassa rendetlen, őszes haját és kusza, szürke szakállát. Kék szeme kutatva fürkészte Allint.
– Ezt a nyamvadt kis parazsat nevezitek ti tűznek, kislány? Nem ártana, ha hozatnál még egy kis szenet!
Allin nem szívesen ismerte be, hogy már neki is eszébe jutott, de nem merte megtenni.
– Semmi baj – vágott közbe a sötét hajú férfi. Ahogy elmosolyodott, szürke szeme kedvesen megvillant. – Végül is azért jöttünk, hogy találkozzunk Casuellel meg Darnival.
Allin megállapította magában, hogy a férfi legjobban Warrin bácsikájára emlékezteti, leszámítva persze a gidestai színezetű kiejtését.
– Attól tartok, uram, jelenleg egyikük sem tartózkodik a házban. Megmondjam nekik, hogy kereste őket? Ha gondolja, írásos üzenetet is hagyhat nekik.
Allin félrelökte a varrását, mert hirtelen eszébe jutottak azok az udvariassági szabályok, amelyeket anyja próbált a fejébe verni.
– Hozassak bort vagy gyógyteát? – kérdezte sietve.
– Köszönöm szépen, ami engem illet, azt hiszem, innék egy kis bort – felelte a magasabbik férfi.
Mindkettejük köpenyét a falon talált kampókra akasztotta, hadd száradjanak, azután ő is odalépett a tűzhöz, melegedni. Szüksége is volt rá: ujjai már egészen elfehéredtek, körmei szélére kékes szegélyt vont a hideg.
Allin összecsapta a tenyerét, és szaladt, hogy csöngessen a szolgálólánynak. Az érces hangú csilingelés sokáig visszhangzott a szoba csendjében.
– Csak nem tengerészek? – kockáztatott meg Allin egy udvarias, társalgásindító kérdést.
– Végül is fogalmazhatunk így is – vigyorodott el hamiskásan az alacsonyabbik férfi, és Allin kétségbeesve érezte, hogy már megint kerülgeti az az elkerülhetetlen elvörösödés.
– Varázslók vagyunk – mosolygott a magasabbik. A mosolya nem volt gúnyos, de úgy tűnt, hogy jót mulat magában. – Azt is mondhatnám, Darni és Casuel munkatársai.
Szerencsére ebben a pillanatban fölpattant az ajtó, így Allinnak nem kellett válaszolnia.
– Kedves Casuel, ezzel még mindig nem sikerült semmi újdonságot mondanod – robogott be Darni a szobába.
– Jó napot! – lépett elő a tűz mellől a sötét hajú férfi, és Allin meglepetten látta, hogyan fogy ki Darni a szavakból.
– Jaj, ne mondd már nekem, hogy... – Azzal Casuel is elharapta a mondatot, amint a szobába lépett. – Planir!
Sietősen meghajolt, és példáját látva Allinnak is sikerült túltennie magát egy tétova pukedlin, mielőtt térde végképp összecsuklott volna. Jól hallható puffanás kíséretében rogyott le az ablakfülke padjára.
– Ősmágus, Felhők Ura... – Darninak sikerült elkövetnie a legmélyebb és legalázatosabb meghajlást, amelyet Allin valaha látott tőle. – Felettébb örülök, hogy ismét találkozhatunk.
– Sikerült már hajót találni? – noszogatta Otrick.
Darni dühös tekintettel kihúzta magát.
– Senki nem hajlandó megkockáztatni, hogy szembeszálljon az áramlatokkal, a viharokkal, a tengeri szörnyekkel, meg még ki tudja mi mindent föl nem soroltak ellenvetésül...
– Messire D'Olbriot megígérte, hogy utánanéz, mit tehetne az érdekünkben – tette hozzá sietve Casuel.
– Szerintem egyből abbahagynák ezt az ostoba sápítozást, ha Messire D'Olbriot rászánná magát, hogy közvetlenül utasítsa őket – tette hozzá Darni.
– Tormalinban nem így szokás elintézni a dolgokat – csattant föl Casuel, majd hirtelen észbe kapott, és bocsánatkérően pillantott Planirra. – Elnézést kérek, Ősmágus.
Darni azonban tudomást sem vett róla, hanem egyenesen Otrickhoz fordult.
– Hány embert hoztatok magatokkal? Illetve inkább az érdekel, hogy hány fegyverest...
Egyelőre csak mi ketten jöttünk – felelte Planir olyan fensőbbséges arckifejezéssel, amely rögvest Darni ajkára fagyasztott minden további kérdezősködést. – Úgy véltük, hasznos lenne, ha előrejönnénk. Ugyanis erősen aggasztott, hogyan fogunk tudni hajót szerezni az évnek ebben a szakában.
– Valahogyan majdcsak megoldjuk – kottyantott közbe Casuel. – Messire D'Olbriot fölajánlotta a segítségét, és biztos vagyok benne, hogy nem bánja majd, ha más tengerészekkel is megpróbálkozunk, nem csak az övéivel.
– Ha D'Olbriot tengerészei nem hajóznak az évnek ebben a szakában, nem hiszem, hogy a többiek vállalkoznának rá – felelte Planir udvarias hangnemben, Casuel mégis úgy érezte, mintha durván rendre utasították volna.
– Na jó, akkor majd másnál próbálkozunk. – Otrick vidáman dörzsölgette a tenyerét.
– Ugyan, ki jöhetne még számításba? – kapta föl a fejét Darni.
– A kalózok – vágta rá Otrick látható elégedettséggel.
Ám mielőtt bármelyikek is válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, és a szolgáló kukucskált be rajta.
– Egy kis bort szeretnénk – mondta Allin. – Meg némi szenet.
– Ha jól hallottam, éppen a kalózokról volt szó – lépett be a lány nyomában Camarl Őméltósága is a szobába, azután gyorsan elfoglalta magát azzal, hogy ázott köpenyét eligazgassa egy szék támláján.
– Nos, méltóságos uram, a helyzet az, hogy... – Casuel kínos határozatlansággal tekintett hol Otrickra, hol a fiatal nemesre.
– Őméltósága Camarl D'Olbriot – lépett kettejük közé Darni –, hadd mutassam be Planirt, Hadrumal Ősmágusát és Otrickot, a Felhők Urát az új Csarnokból.
Camarl mélyen meghajolt, és Planir hasonlóképpen viszonozta az üdvözlést. Otrick azonban beérte egy kurta bólintással.
– Éppen arról beszéltem, hogy ebben az évszakban nincs más módja a hajószerzésnek, mint hogy kalózokat béreljünk föl. – Otrick szeme kihívóan villogott.
– Figyelemre méltó javaslat – válaszolta Camarl elővigyázatosan.
Időközben megérkezett a bor, és Camarl azonnal gondjaiba vette: mézet és forró vizet kevergetett hozzá. Planir is kivette részét ebből a fontos tevékenységből, Darni pedig azon kapta magát, hogy lassan nincs kihez beszélnie.
– Nos, éppenséggel nem lehetetlen, hogy egy kalóz hajlandó tengerre szállni, amikor a rendes, hétköznapi hajósok már nem mernének – kortyolt bele Camarl az italába. – De attól tartok, borsos árat lennénk kénytelenek fizetni érte.
– A pénz miatt fölösleges aggódni – szólt közbe határozottan Darni, aki úgy döntött, hogy kár lenne vízzel és mézzel elrontani a finom bort.
– Bevallom, sejtésem sincs, hogyan léphetnék kapcsolatba egy kalózzal – csóválta meg a fejét Camarl. – Általában csak akkor találkozom velük, ha a kikötő akasztófáin lengedeznek.
– Majd én elintézem – vigyorgott Otrick. – Többségüket ismerem. Elvégre nem volt olyan régen, hogy ezeken a vizeken vetettem a csáklyát magam is... – Elégedetten figyelte a többiek megütközött arckifejezését.
– Beismerem, kissé riasztó ötlet – pillantott körül Planir –, azonban, hacsak nem áll elő valaki más egy jobb ötlettel, attól tartok, pillanatnyilag nem nagyon maradt más választásunk.
Barátságtalan csönd állott be, miközben az összes jelenlévő kétkedő pillantásokat váltott egymással, és gyászosan rázogatta a fejét.
– És mi lesz, ha ezek a kalózok elfogadják a fizetséget, aztán kihajóznak velünk látótávolságon kívülre, ott szépen elnyiszálják a torkunkat, és lehajítanak bennünket a fedélzetről? – csattant föl hirtelen Casuel. – Elvégre mi akadályozná meg őket benne?
– Például én – vicsorgott Darni. – Saedrin szerelmére, Casuel, miféle varázsló vagy te?
– Elismerem, hogy néha nem árt egy kis elővigyázatosság, kedves Casuel – törte meg Planir a kínos csöndet –, ezzel együtt nem szeretném, ha megfeledkeznél róla, hogy a munkatársaid jelentős veszélyben vannak, és ha meg akarjuk menteni őket, igen gyorsan kell cselekednünk.
– Micsoda? – Darni döbbenten meredt az Ősmágusra, aztán Casuelhez fordult. – Hiszen azt mondtad, ellenőrzöd őket távollátás segítségével!
– Foglyul ejtették őket, te fajankó! – Otrick jóval alacsonyabb volt Casuelnél, a fiatalabbik mágus mégis egészen apróra zsugorodott az öregember megvető hangjától.
– Azt mondtam, persze, és majdnem sikerült is, de hát olyan kevés időm volt, és fáradt is voltam... – Casuel magyarázkodása szánalmas panaszáradatba fulladt.
– Valószínűleg csak nemrégiben történhetett a dolog. – Planir az asztalhoz lépett, hogy leüljön egy székre; ezzel megbontotta a kört, amely fenyegetően zárult a szerencsétlen Casuel köré. – Végül is ez indított arra bennünket, hogy hamarabb idejöjjünk.
– No meg persze az is, hogy ne kelljen felelned néhány kényelmetlen kérdésre a Tanácsban – kuncogott Otrick, miközben újratöltötte a poharát.
Darni és Camarl vele mulattak, csak Casuel vágott rémült képet.
– Sajnos ez is igaz – kacsintott rá Planir Allinra, aki tágra nyílt szemmel figyelte a beszélgetést.
Allin, akit fölkészületlenül ért ez a pillantás, elnevette magát, majd rémülten a szája elé kapta a kezét.
– Nos, ha befejezted a flörtölést a mi ifjú tehetségünkkel, mélyen tisztelt Ősmágus, akár mehetnénk is – jegyezte meg Otrick, miután kiürítette a serlegét. – Jobb lesz, ha te inkább itt maradsz, virágon. Ha ilyen csinos lányt vinnénk magunkkal azokra a szörnyű helyekre, ahová megyünk, a végén még fizetnünk kellene érte, hogy visszakaphassuk!
Otrick a vállára kanyarította a köpönyegét, és kimasírozott az ajtón. Planir sokatmondó pillantással vett búcsút Allintól, és szórakozottan Darni és Camarl után poroszkált. Casuel úgy topogott az ajtóban, mint egy rosszul kiképzett lakáj. Végül megvonta a vállát, és rosszalló pillantást vetett a távozók után.
– Jobb lenne, ha nem csinálnál semmiféle butaságot, amíg távol leszünk – vetette oda Allinnak, azután ő is a többiek után indult.
Allinnak sikerült kivárnia, amíg Casuel kiér a hallótávolságból, és csak azután tört ki belőle a nevetés.
Casuel vadul kapkodta ide-oda a fejét, míg csak meg nem látta Camarl harsányzöld köpönyegét az egyik lejtős mellékutcában. Úgy rohant utánuk, hogy kis híján elcsúszott a nedves kövezeten.
– Erre – intett Otrick egy szűk sikátor felé. Az utcácska házai leginkább szabálytalan kőrakásokra emlékeztettek, amelyek valamilyen rejtélyes okból kéményt növesztettek. A lábuk alatt összegyűlt szemét mind fanyarabb szagot árasztott, helyenként jókora patkányok is feltűntek. Úgy tűnt, errefelé divatjamúlt ötletnek számít cégért akasztani a kocsmákra, ám az az ajtófélfa, amely előtt megálltak, fiatal nőt formázott, mezítelen keblei között egy söröskorsóval. Eléggé félreérthetetlen jelzés volt.
– Itt is vagyunk! – jelentette be Otrick, és barátságosan megpaskolta a szajha fából faragott tomporát.
A többiek a nyomába eredtek: Darni sötét pillantásokkal, Camarl jól begyakorolt semleges arckifejezéssel, Planir mosolyogva, mintha valami mulatságos dolgot hallott volna, Casuel pedig rémülten.
A mormogó beszélgetés hirtelen félbeszakadt. Casuel kis híján Darni sarkára lépett, amint az megtorpant előtte, összefonta a karját, és végignézett az összegyúlt társaságon.
– Ha lehet, ne próbáld egyszerre az összeset fölnyársalni a tekinteteddel – javasolta neki Otrick csípősen. – Ha kutyaviadalt akarnék nézni, egy masztiffot hoztam volna magammal, nem téged.
Darni elfordította a tekintetét a férfiakról, és most a nőket vette szemügyre, akik néhány rozoga szék körül tollászkodtak. A pillantása egy csapásra megenyhült.
Az egyik nő kivált a csoportból, és közelebb lépett hozzájuk. Mélyen kivágott ingvállából kikandikált hanyagul összekapcsolt fűzője, amely éppen csak eltakarta mellbimbója rózsaszínjét.
– Szép jó napot, öregfiú! Már az idejét sem tudom, mikor láttunk itt utoljára! – fordult Otrickhoz. Ahogy kilépett a fényre, arcfestéke nem tudta tovább rejtegetni a finom ráncokat a szeme sarkában.
– Sok dolgom volt, szívecském! – tárta szét a karját Otrick.
Darni egyenes háttal leült egy magas támlájú padra a fal mellett. Camarl meg az Ősmágus két széket szemeltek ki maguknak, és igyekeztek úgy tenni, mint akik teljesen rendjén valónak találják a helyszínt, és egy csöppet sincsenek zavarban. Camarl azonban csakhamar leleplezte magát, amikor valaki megkopogtatta a vállát, és megfordulván egyenesen egy kerek tomporú szőkeség nyakkivágásával találta magát szemben. A lány elnevette magát, és bort kínált neki egy tálcáról.
– Nagyon köszönöm! – vette le a poharat a tálcáról, és egy rézpénzt kínált a lánynak cserében, amelyet az sietve süllyesztett el jókora keblei között.
– Nos, kétségkívül ez az a fertálya Bremilayne-nek, amelyet még én sem ismerek – mormolta Camarl Casuelnek, aki szálfaegyenesen üldögélt, összeszorított térddel, szorosan magára tekert köpenyben.
Casuel bólintott és oda sem figyelve belekortyolt a fölkínált borba. Utálkozó arckifejezését azonban csakhamar mélységes csodálkozás váltotta föl.
– Mégis, mit vártál, Casuel? – mulatott Otrick. – Ha nem tudnád, a szabad kereskedelem annyit tesz, mint megkapni a lehető legjobb árut anélkül, hogy vagyonokat fizetnél a közvetítő kereskedőknek.
Az Otrick ölében üldögélő szajha fölvihogott, és ujjaival belegereblyézett az öregember szakállába.
– Szóval a lehető legjobb árut keresed? – nevetgélt. – Jó helyen jársz!
– Nincs sok időnk, Otrick – emlékeztette Planir az öreg varázslót, bársonysima hangjába némi acélos élt vegyítve.
– Igaz is, szívecském, Albatroszt keresem – karolta át Otrick a nő derekát.
A szajha szemében bizalmatlanság lobbant.
– Járt itt néhány napja, de azóta nem láttam – felelte.
Otrick vigyorogva meglapogatta a nő hátát.
– Mondd meg neki, hogy a Gúnár kereste.
– Megmondom, ha látom – bólintott a nő.
Planir fölkelt ültéből, és udvariasan bólintott.
– Köszönjük a bort, asszonyom – fordult a tálcát tartó nőhöz.
Kiadós marék ezüstöt nyomott a kezébe, amiért egy széles és elég őszintének tűnő mosolyt kapott cserébe, majd a nő hangos alsószoknya-suhogás közepette elmasírozott. Otrick fölemelte és talpra állította a másik szajhát, aki eddig az ölében üldögélt, majd búcsúzóul alaposan meglapogatta a tomporát, és egy hosszadalmas búcsúcsókot is megengedett magának. A többiek eközben már odakint álltak, és szaporán pislogtak a hirtelen napfénytől.
– Mit szólnál hozzá, Darni barátom, ha később visszajönnénk? – Otrick megigazgatta a szakállát, kék szeme csintalanul megvillant.
– Nős ember vagyok, Felhők Ura – nevette el magát Darni. – Nem hiszem, hogy Strell örülne az ajándéknak, amit innen hazavihetek neki.
Nemsokára visszaérkeztek a város azon tájékaira, ahol szélesebbek az utcák, és a házak is ízlésesebbek. Itt már egymás mellett haladhattak.
– Arra volnék kíváncsi, Felhők Ura – szólalt meg habozva Camarl –, honnan erednek és mit jelentenek ezek a különös nevek: Albatrosz, Gúnár... Csupa madár.
– Miért, te talán a saját neveden vágnál bele a szabad kereskedelembe? – vigyorgott Otrick.
Kínos csend következett.
– Pontosan milyen viszony fűzött a kalózokhoz? – kérdezte udvarias arccal Planir. – Azt hiszem, mindannyian kíváncsiak vagyunk, de egyedül az én rangom engedi meg, hogy megkérdezzem, és attól tartok, a válasz nem lenne az ifjú Allin fülének való.
Otrick gonoszul vigyorgott.
– Tudod, nem úgy lesz az emberből Felhők Ura, hogy egy fa alatt üldögél, és leveleket szór a szélbe – felelte a lehető legkomolyabb hangsúllyal. – Odakint a nyílt óceánon többet tanultam a szelekről, mint amennyit más varázslók egy emberöltő alatt sem. E nélkül azt hiszem, esztelenség is volna megkockáztatni, hogy Shiv meg a többiek nyomába eredjünk.
Camarl Planirra pillantott.
– Már többször akartam kérdezni – hümmögött –, hogyan képzelitek, hogy ha ennyivel utánuk indulunk útnak, még időben megérkezzünk arra a szigetre ahhoz, hogy segíteni tudjunk? – Őméltósága arca komoly, sőt gondterhelt volt, szavai szokatlan méltóságról árulkodtak. – Ha jól számolom, legalább huszonöt napra lenne szükségünk az átkeléshez.
Planir hanyagul körbepillantott, mielőtt válaszolt volna.
– Megbízhattok bennünk – bólintott. – A kellő időben ott leszünk.
Hangja határozott volt és magabiztos.
Camarl lassan bólintott.
– Akkor hát mi a következő teendőnk? – kérdezte.
– Reménykedünk benne, hogy Otrick öreg hajóscimborája jelentkezik, és mindent előkészít egy kellemes tengeri hajókázáshoz – biccentett Planir. – Én meg közben kapcsolatba lépek Kalionnal, meg másokkal is a Tanácsból, és megpróbálom minél meggyőzőbben előadni ezt a mi kissé furcsa mesénket. Remélem, lesz kedvük csatlakozni a fináléhoz.

 

 

A Jégúr börtönében, az elietimmek szigetén

Télelő 3. napján

Talán még ma is ott ülnénk és beszélgetnénk, ha Shiv nem kezd el nyögdécselni és mocorogni. Aiten, miután kölcsönvette a nadrágját, csöndesen üldögélt mellette, időről időre ellenőrizve a lélegzetét meg a szívverését, és egy darab nedves ronggyal néha megtörölgette a szája szélét.
– Hogy van? – kérdeztem, és hirtelen ismét hasznavehetetlennek éreztem magamat. Megszorítottam Shiv kezét.
Aiten tanácstalanul csóválta a fejét.
– Nem tudjuk, amíg föl nem ébred. Ez az egyik legnagyobb baj a fejsérüléseknél. – Nyugodt hangja mintha engem is elcsitított volna. – Ezzel együtt azt hiszem, a koponyája nem tört be, és ha már ilyen sokáig kibírta élve, remélem, most már megmarad.
Úgy emlékszem, mintha legalább egy fél nap eltelt volna, mielőtt Shiv végre kinyitotta a szemét. Tekintete homályos és zavaros volt, két pupillája különböző nagyságú, és amikor megpróbált felülni, öklendezni kezdett. Egy kis víztől azonban jobban lett, és igyekeztünk, hogy a lehető legnagyobb kényelembe helyezzük. Így is sok idő kellett, hogy beszélni tudjon.
– Lazíts! – tanácsolta neki Aiten. – Úgy nézem, félúton voltál Saedrinhez, nem csoda, ha kell egy kis idő, amíg visszatérsz közénk.
Amint megláttam a zavart és a csalódottságot Shiv szemében, megszorítottam a kezét, és azt mondtam:
– Egy ideig nem megyünk sehová innen.
Reméltem, egyetlen elietimm katona sem tűnik föl, hogy rövid úton meghazudtolja ezt az állításomat.
– Úgy nézem, valamiféle várbörtönbe kerültünk – köhécselt a varázsló. Tekintetében mintha ismét régi humorának szikráit láttam volna csillanni.
– Nos, ha összehasonlítom az eddigi életem során megtapasztalt tömlöcökkel, nem is olyan szörnyű – vontam vállat –; de az tény, hogy be vagyunk zárva.
Shiv igyekezett Aitenre irányítani a tekintetét, bár ez a művelet csak nagy nehézség árán sikerült neki.
– Vagy egy disznókonda gázolt át rajtad, vagy újdonsült ismerőseink ezt a kézenfekvő módját választották az információszerzésnek – jegyezte meg végül.
– Úgy tűnik, nem nagyon válogatnak az eszközökben – mondta Ryshad. – Még annak is tudják a módját, hogyan hatoljanak be a koponyádba.
Shiv fölkapta a fejét, de a következő pillanatban fájdalmas arccal tapogatta meg a tarkóját.
– Azt mondod tehát, hogy mágiahasználók? Igazunk volt? A nyomára akadtunk az éteri mágiának?
– Attól tartok.
– És most mihez kezdünk? – nézett körül tanácstalanul Aiten.
– Szólhatok? – emeltem föl a kezemet. – Biztos vagyok benne, hogy a Jéguraság, vagyis az a fehér hajú rohadék valahogyan belehallgatott a gondolataimba.
Aiten és Ryshad előbb bizonytalanul egymásra néztek, majd ismét rám.
– Jóval elmúlt éjfél – szólalt meg Shiv lehunyt szemmel, gyenge hangon. – Nem találok senki éber lelket a közelben. Egyébként is mi más választásunk lenne? Semmi kedvem csöndben üldögélni itt, és várni, hogy visszajöjjenek értünk.
– Biztos, hogy nem tudunk kimenni innen? – Aiten az ablakot elzáró vasrácsot bámulta. Most, hogy odalent kialudtak a fáklyák, a vaspálcák már csak világosabb árnyaknak látszottak az égbolt sötétje előtt. – És ha kijutnánk is, hová mennénk? – tette hozzá.
Még egyszer megvizsgáltam az ajtót. Újabb zárat találtam, amely a helyi viszonyok között nyilván biztosnak számított, én azonban érdekes kihívásnak tekintettem, főleg így, hogy nem álltak rendelkezésre a megfelelő szerszámok. Elgondolkodva pillantottam a csontpoharakra, és azon töprengtem, mekkora zajt csapnék vele, ha összetörném az egyiket.
Shiv erőlködve megmozdult, és fájdalmas grimaszt vágott.
– Ha kijutnánk ebből a zárkából, kereshetnénk valami búvóhelyet, amíg föl nem veszem a kapcsolatot Planirral. Ha sikerül elérnem, összehívhatja a Tanácsot, hogy egyesítsék az erőiket. Ha többet nem is tudok elérni, legalább figyelmeztethetem őket.
– Nem tudnál hazajuttatni bennünket? – kérdeztem esdeklő hangon.
– Nem teljesen kizárt – sóhajtott Shiv –, de nem is valószínű. Nem akarlak fölöslegesen áltatni.
Aiten és Ryshad jól leplezték csalódottságukat, én azonban úgy éreztem, mintha kifutna a lábam alól a talaj. Próbáltam emlékeztetni magamat, hogy tulajdonképp ez a halvány esély is jobb a semminél. Elvégre szerencsejátékos lennék, vagy mi a szösz. Amíg be nem fejeződik a játszma, amúgy sem tudom meg, hogy vesztettem-e vagy nyertem. És végül is éppen a hosszú távú stratégiák szokták a legnagyobb nyereséget hozni.
– Shiv, el tudsz rejteni bennünket? – kérdezte Ryshad egy pillanatnyi gondolkodás után.
– Talán – felelte lassan a varázsló. – Sokat gondolkodtam azon, hogyan akadhattak a nyomunkra, és azt hiszem, létre tudok hozni olyan illúziót, amely tévútra csalja őket, legalábbis ideig-óráig.
– Ha a zárkában maradunk, vagy a közelében, valószínűleg nehezebben fedeznek föl bennünket – bólintott Ryshad.
– Ahány erődítményben eddig megfordultam, mindenütt voltak kihasználatlan terek, amelyek remek búvóhelyet kínáltak. – Aiten hangulata is javult kissé, így nem láttam sok értelmét fölvilágosítani őket, hogy ez a terv körülbelül annyira megbízható, mint egy lókupec adott szava.
– Felderítőt kellene kiküldenünk – pillantottam Shivre. – Te egyelőre nem mozoghatsz gyorsan, úgyhogy nem árt, ha rögtön tudjuk, hová menjünk. Ha kijuthatnék, és körülszimatolhatnám ezt a helyet mialatt alszanak, biztosan találnék megfelelő búvóhelyet.
Úgy tűnt, mintha Ryshadot nem sikerült volna meggyőznöm. Féloldalt pillantott rám, mint aki a valódi szándékaimat fürkészi. Nem néztem a szemébe, ehelyett átvágtam a szobán, letérdeltem, és ismét a zárat vizsgálgattam.
– Mit gondolsz, Aiten, el tudnád törni valamelyik poharat? Hosszú szilánkokra lenne szükségem. Ha lehet, ne legyen túl hegyes a végük.
Shiv gyengén köhécselni kezdett.
– Azt hiszem, jobb ötletem is van ennél – suttogta. – Szerintem az ittenieknek nincs nagy tehetségük a börtöncellákból való kitöréshez. Az otthoni őrök egészen biztosan nem hagyták volna rajtam a csizmámat.
Halkan elkuncogta magát, én pedig kissé ijedten pillantottam rá.
– Nézd csak meg a csizmám varrásait, Livak!
Úgy éreztem, lassanként visszaköltözik belém a remény, ahogy óvatos ujjakkal fölfejtettem a csizma belső varrásait, és négy vékony fémpálcát bújtattam elő belőlük. Mind a négynek elhegyesedő, kissé lapított vége volt.
Mindannyian egyszerre fordultunk az ajtó felé, azt várva, mikor ront be rajta valamelyik odakint hallgatózó martalóc, de semmi sem történt. Hosszú csönd után óvatosan megcsókoltam Shiv homlokát.
– Ezekkel a kezemben keresztül-kasul bejárhatom ezt az erődítményt! Még az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak kisétálunk innen.
– Vigyázz magadra! – pillantott rám szigorúan Ryshad.
– Mást se csinálok, amióta megérkeztünk. – Igyekeztem biztató arckifejezést ölteni, de mosolyom csak halvány árnyéka volt a réginek.
A kezem közben buzgón dolgozott, és mielőtt Ryshad válaszolhatott volna, már ki is surrantam az ajtón. Mezítelen lábammal végiglopakodtam egy hosszú folyosón, amelyből mindkét irányban további cellák ajtaja nyílt. Úgy tűnt, pillanatnyilag mi vagyunk a Jéguraság egyetlen vendégei, és ez a felfedezés megkönnyebbüléssel töltött el. Jéghideg légáramlat emlékeztetett rá, hogy még mindig egy szál ingben sétálgatok, ám abban a pillanatban ez számított a legkevésbé. Sokkal fontosabb dolgok is voltak, amelyeket át kellett gondolnom, és Shiv zárnyitóit a kezemben tartva jóval többre voltam képes, mint reméltem volna.
Először is, szerettem volna találni egy alkalmas búvóhelyet, és ami talán még ennél is fontosabb, a lehető leggyorsabb kivezető utat innen. Bármit mondjon is Shiv, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy olyan sokáig elrejt a mágiája. Nem mintha nem bíztam volna a tehetségében, de az itteniek olyan képességekkel rendelkeztek, amelyekről semmit sem tudtunk. Saedrin nevére, hogyan is várhatnánk el Shivtól, hogy ismerje a szükséges ellenvarázslatot? A Jégúr magabiztossága meggyőzött róla, hogy nyilván ő számít itt a legképzettebb mágiahasználónak, mi pedig bizonyára a birodalma kellős közepén csücsülünk. Még ha ki is jutnánk innen, merre induljunk? A vadászkutyái egy fél mérföldön belül utolérnek, főként így, hogy Shiv alig áll a lábán. És azt hiszem, ezután már csak abban reménykedhetnénk, hogy üldözés közben lenyilaznak bennünket, és nem kerülünk ismét a kezébe.
No persze, egy próbálkozást mindenképpen megért a dolog, hiszen bármikor előfordulhat, hogy Drianon ránk mosolyog; én azonban arra gondoltam, nem árt, ha az alvó erőd folyosóin lopakodva megpróbálom a magunk oldalára állítani a szerencsét. Fölsurrantam a hátsó lépcsőn, és torkomat félelem szorította össze, amint ellépdeltem annak a szobának az ajtaja előtt, ahol korábban fogva tartottak.
Most azonban nem volt idő érzelmekre. Minden ajtó előtt megálltam, és figyelmesen hallgatóztam, alszik-e odabenn valaki. Könnyebb dolgom volt, mint általában, hiszen nem kellett kiszűrnöm egy zsúfolt város éjszakai zajait. Hamarosan egészen biztos voltam benne, hogy ezen az emeleten minden szoba üresen áll. úgy látszik, itt csak egyes dolgaikat intézték – sejthetjük, miféléket –, de nem itt laktak. Önbecsülésem lassanként kezdett visszatérni. Szükségem is volt rá, miután olyan sokáig éreztem magamat hasznavehetetlen, beteg lónak, amelyet egy szekér után kötnek.
Shiv a kedve szerint tehet láthatatlanná, és karddal a kézben soha nem veszem föl a versenyt Ryshaddal vagy Aitennel, ám az efféle titkos nyomozati módszerekben nem ismerek magamnál jobbat.
Ezzel együtt nem árt, ha kétszer is meggyőződöm róla, elvégre nem csak az én életem múlik azon, eléggé elővigyázatos vagyok-e. Kínos óvatossággal osontam föl egy újabb lépcsősoron, és észrevettem, hogy a szőnyeg a lábam alatt errefelé már sokkal puhább és vastagabb. Zajtalanul csúsztattam a lábfejemet jobbra-balra, és éreztem, hogy mindkét irányban a falig ér. Micsoda fényűzés! Nos, valószínűleg megtaláltam a lakószobákat. Hamarosan éjszakai látásom is alkalmazkodott a kevéske fényhez, amely a zsalugáterek keskeny résein beszűrődött, és ki tudtam venni a tárgyak körvonalát.
Úgy tűnt, valamiféle fogadószobába jutottam. Hamarosan színeket is érzékeltem: gondosan fényesített fa, kék kerámia, a szemközti falon egy bronztükör. Otthon az efféle berendezés egyáltalán nem számított volna fényűzőnek, ám ezen a távoli és veszedelmes szemétdombon ez a Jégúr tűnt a legerősebb kakasnak. Nemcsak hihetetlenül erőszakosnak látszott, de nyilvánvalóan megvoltak az eszközei hozzá – mágikusak és másfélék is hogy minden körülmények között érvényesítse az akaratát.
Lélegzetemet visszafojtva behallgatóztam a legközelebbi ajtón. Elég sokáig várakoztam, mire végre meghallottam a lepedő zizegését és az ágy nyekkenését: valaki mocorgott álmában, majd ismét elhallgatott. Vajon az a fehér hajú, jégszívű szörnyeteg, aki ezt a helyet uralja? Lassan a derekam felé közelítettem a kezemmel, ahol rendes körülmények között az övemnek kellett volna lennie, de hirtelen rájöttem, hogy nincs nálam fegyver. Bárcsak lett volna legalább egy késem – egy pillanat alatt bent teremhettem volna, hogy gondolkodás nélkül átnyisszantsam a torkát fültől fülig! Talán jobb is, hogy nem így történt, de hát ebbe nem volt beleszólásom. Valószínűleg az életembe került volna ez a bosszú, mégis, egy zsák pénzt adtam volna, ha kést márthatok abba a gonosz torokba; s adnék talán még ma is. Mi volna, ha megpróbálnám agyonszúrni az egyik zárnyitóval, mondjuk a szemén vagy a fülén keresztül? Talán sikerülne, de ez a bizonytalan végeredmény nem ér meg egy próbát. A jó szerencsejátékos mindig tudja, meddig kell kézben tartani a rúnát, és mikor kell eldobni. Egyébként pedig fogalmam sem volt róla, vajon ki más lakik ebben a kastélyban, vagyis megtörténhetett volna, hogy el kell hallgattatnom egy visító asszonyságot vagy néhány bömbölő gyereket. Mindig is viszolyogtam a szükségtelen gyilkolástól.
Igyekeztem túltenni magamat értelmetlen bosszúvágyamon, és leosontam a lépcsőn, éberen figyelve a legkisebb zajra is. Érdekes módon nem találtam nyomát az épületen belül cirkáló őrjáratnak, és amikor lábujjhegyre álltam, hogy az egyik ablak zsalugáterdeszkái között kikandikáljak az udvarra, ott sem láttam mást, mint két unatkozó katonát, akik beérték azzal, hogy mogorván rázogatták a lábukat a hideg ellen. Hirtelen jött ötlettől hajtva megfogadtam magamban, hogy ha élve kijutok innen, egy szép napon visszatérek Halice-szel, Sorgraddal és Sorgrennel az oldalamon, sőt, talán Charoleiával, ha éppen szabadlábon lesz akkor, és az utolsó szögig kirámoljuk ezt a helyet. Csak, hogy fölhívjuk az itteniek figyelmét a kellő óvintézkedések szükségességére.
A határozatlanság még körülöttem lebegett néhány lélegzetvételig, azután sietve munkához láttam. A kiválasztott ajtó amellett volt, ahol először raboskodtam. Ahhoz, hogy a jégúr ilyen pontosan hallja a gondolataimat, és persze néhány szempillantás alatt ott is teremjen a kellő pillanatban, valahol egészen közel kellett lennie. Nos, meglehet, de akkor sem ez a szoba volt az; nem találtam mást, csak furcsa, nagy könyveket, amelyek valamiféle számadások lehettek. Egy kukkot sem értettem belőlük, de hát a számok csak számok, akár tormalin földön írják őket, akár odafönn a nagy hegyekben. A szoba túlsó oldalán lévő ajtó azonban több reménnyel kecsegtetett. A rajta lévő zár a legprecízebb munka volt, amelyet valaha láttam, amióta elhagytam Relshaz földjét: pompás acélból készült, és jól megolajozták. Jó zár volt, én azonban még mindig jobb voltam nála, és erőfeszítéseim csakhamar eredménnyel jártak. A szoba, ahová bejutottam, könyvtár lehetett vagy dolgozószoba. Gondosan bezártam magam mögött az ajtaját, nehogy megzavarjanak.
A falakat festetlen gyapjúból készült tapéta borította, amely szemet gyönyörködtető volt a maga egyszerű módján: árnyalatai a halvány csontszíntől az egészen sötét barnáig húzódtak, mintáit gondos kezek állították össze ízléses választékossággal. Fájdalmassá dermedt lábamat vastag szőnyeg kényeztette, a bútor szépen megfaragott fából volt, és valósággal ragyogott a méhviasztól meg az éveken át tartó fényesítéstől. Jobban örültem volna, ha látok is valamit, és ahogy körültapogatóztam, találtam is egy gyertyacsonkot remek mívű gidestai ezüsttartóban. Úgy gondoltam, megéri a kockázatot, hiszen arra nyilván egyetlen őr sem kapja föl a fejét, ha az uraság dolgozószobájának ablakában fényt lát az éj derekán. Nem, felőlük biztonságban lehetek.
Ám hiába katattam acél, kova és tapló után, nem találtam semmiféle tűzgyújtó eszközt. Tehetetlen dühömben kirángattam az összes fiókot, de csak tollakat, tollkést, tintásüveget érintett a kezem. A legnagyobb tollkést azért magamhoz vetten: a semminél ez is jobb. A méhviasz illata lassanként beférkőzött az agyamba, és hirtelen ötletem támadt. Erősen bámulni kezdtem a gyertyacsonkot, és azt suttogtam: „Talmia megrala eldrin fres”. Elkeserítő helyzetünkhöz méltatlan vidámsággal figyeltem, ahogy a kanóc sercegve lángra lobban. Szerettem volna hangosan fölnevetni, de erőt vettem magamon, és nekiláttam, hogy most már hasznosítsam is a nehezen megszerzett világosságot. Úgy tűnt, hosszú, hosszú idő után ismét rám mosolyog a szerencse.
Most, hogy már jobban láttam, szemügyre vehettem a tömött könyvespolcokat. Legelöl a Tormalin Birodalom történetéről szóló könyvek álltak időrendben, de találtam filozófiai munkákat, etikát, drámai műveket is végtelen sorokban. A szerzők egy része ismerős volt, és rájöttem, hogy még Geris említette őket annak idején. Arra gondoltam, bizonyára itt kell lenniük valahol a tőlünk elrabolt köteteknek is. Sőt, talán a régiségeknek is a nyomára akadhatok... Sajnos, a helyzet egyelőre nem tette volna lehetővé, hogy magammal vigyem őket.
Az íróasztalhoz léptem, letelepedtem a puhára tömött székbe, és vizsgálgatni kezdtem a fölhalmozott pergamenlapokat. Nem érdekelt túlságosan, hagyok-e nyomot magam után – végül is mihez kezdhetnek velem? Elfognak és megkínoznak? Nem újdonság. Még mindig élt bennem a meggyőződés, hogy mindannyian meghalunk. Tulajdonképpen nem akartam mást, csak gyors kézzel kirántani a tengelyszögeket, mielőtt a karaván útnak indulna. Részben Planir kedvéért, részben valamiféle homályos felelősségtudat miatt: sejtettem ugyanis, miféle sors vár a barátaimra és a családomra, ha ezek a patkányok elárasztják a szárazföldet. De a legesleginkább bosszút kerestem: saját szenvedéseimért és Geris magányos, gyötrelmes haláláért. Nem vettem tudomást arról a gyönge hangról az agyam hátsó zugában, amely egyre azt ismételgette, hogy végül is a bosszúvágyam hajszolt bele ebbe az egész, veszedelmes vállalkozásba.
Azon gondolkodtam, ne gyújtsam-e föl mindjárt az egész épületet, aztán úgy döntöttem, jobb, ha várok, amíg meg nem találom a biztonságos kivezető utat ebből az elátkozott erődből. Ki tudja, talán még figyelemelterelőnek is használhatjuk az ötletet. Többet érek vele, ha inkább azt próbálom megállapítani, nem juthatnék-e hozzá itt valami hasznos értesüléshez. Úgy tűnt, a rendszeretet és a kínos precizitás éppúgy elengedhetetlen erénye az ittenieknek, mint versenyagárnak a hosszú láb, és hamarosan már azt is észrevettem, hogy az asztalon lévő pergamenlapok témák szerinti kupacokban fekszenek. Tanúságuk szerint ennek a Jégúrnak legalább annyi értesülése volt Inglis partvidékéről, mint a barna egyenruhások vezetőjének, a tormalin partokról viszont jóval kevesebb. Adott körülmények között már ez is jó hírnek volt tekinthető. Találtam továbbá egy hatalmas lapot, amelyen legfölül ez a cím állt: „A Tormalin Birodalom bukása”; középütt évszámok sorakoztak, kétoldalt pedig események. Azt hiszem, rengeteg időt eltölthetett vele, annál is inkább, mivel a szélei itt-ott már kissé gyűröttek voltak, és a bejegyzések többféle tintával készültek. Úgy tűnt, mintha főleg azoknak a nemesi házaknak a története érdekelné, amelyek Azazir elmondása szerint részt vettek Kel Ar'Ayen provincia megalapításában. Más lapokon családfákat és egyéb feljegyzéseket találtam, amelyeket szemlátomást már hosszabb időszak óta gyűjtögettek.
Egy újabb pergamenen tormalin, dalasori és caladhriai városok nevét láttam. Minden városnév alatt emberek neve állt, egész listányi, és minden névhez számok tartoztak. Első pillantásra semmit sem tudtam kihámozni belőle, úgyhogy félre is löktem, kezembe véve helyette inkább egy másik felsorolást. Ez az itteni elietimm települések nevét mutatta, alatta pedig ismét csak személynevek, legalábbis annak néztem őket. Néhányat áthúztak közülük, és számokat írtak melléjük.
Felváltva nézegettem a két listát, míg végül szörnyű sejtelmem támadt. Lelki szemeim előtt olyasféleképp változott a látvány, mint azok az aldabreshi képek, amelyek egyik oldalról nézve fát, a másikról emberi arcot mutatnak. Ha valaki arra készül, hogy itthagyja ezeket a sivár szigeteket az óceán közepén, és új földet keressen, valószínűleg igyekszik a lehető legtöbbet megtudni a célpontjáról. Jégúrnak bizonyára megvannak a maga informátorai a kontinensen, és a számoszlopokból ítélve busásan meg is fizeti őket. Elgondolkodva nézegettem a második listát. Erős hatalmi harc folyhat ezeken a szigeteken, de nem úgy tűnt, hogy bárki is hajlandó lenne nyíltan szembenézni az ellenségeivel. Azt hiszem, a bérgyilkosság igencsak népszerű problémamegoldási módnak számíthat errefelé. Nos, persze az is lehet, hogy nem, hiszen akkor még a szemöldökfán is őrök lógnának, én viszont nem láttam nyomát effajta óvintézkedéseknek. Talán ennyire megbíznak a mágikus védelmükben. Vállat vontam, és letettem a listát. Az efféle terméketlen okoskodásra most nincs idő.
A következő irathalom után nyúltam: minden egyes lap tetején egy-egy elietimm uradalom neve állt. Egyelőre nem sok értelmét láttam, holott addigra már egészen jól elboldogultam a szögletes hegyvidéki írással. Újabb pergamenkupacot húztam magam elé, amely a tinta árnyalatából megítélve egészen frissnek tűnt. Borzongás futott át rajtam, amint észrevettem Ryshad nevét, és lejjebb kibetűztem a „Zyoutessela”, „D'Olbriot”, „Tadriol” szavakat. A jéguraság módszereit ismerve nem kárhoztathattam azért, hogy kiadta ezeket az értesüléseket, ezzel együtt döbbenten láttam, mi mindent kirángatott ez a gonosztevő Ryshad agyából. Az Aiten nevével megjelölt lapon csupán néhány tömör mondatot találtam, és úgy vettem észre, belőlem sem sikerült semmi használhatót kihúznia, bárhogyan is próbálkozott. Elvégre nem is tudtam semmi igazán fontosat, ugyebár.
Továbblapoztam, és a kezem hirtelen megreszketett a levegőben. A következő oldal tetejéről Geris neve tűnt a szemembe. Nem voltam elég erős hozzá, hogy szembenézzek kihallgatásának jegyzőkönyvével, így sietve még tovább lapoztam, aztán csak dermedten pislogtam arra, amit találtam. Jó néhány pergamenlapot tormalin nyelvű sorok borítottak, és első pillantásra fölismertem Geris gondosan kimunkált kézírását. Vajon mit találhattam?
– Nyugalom! – suttogtam magam elé. Összedörzsöltem reszkető ujjaimat, és kényszerítettem magamat, hogy a szokottnál lassabban és mélyebben lélegezzek, míg csak a táncoló sorok értelemet nem nyertek a szemem előtt.
Amit találtam, gondosan fölépített tanulmánynak bizonyult a Birodalom végnapjairól. Átugrottam a számomra megfejthetetlen hivatkozásokat, olyan szerzők nevét, akikről mit sem tudtam, ám a körültekintő érvelést olvasva szinte hallani véltem Geris lelkesedéstől fűtött hangját, mígnem a könnyek egészen elhomályosították a látásomat. Sietve pislogtam néhányat, azután elkezdtem módszeresen átvizsgálni a tanulmányt, hátha találok benne olyasmit, ami nekünk, élőknek még hasznunkra lehet. Egyszer csak az „éteri” szó villant a szemembe, és megálltam, hogy figyelmesebben is átolvassam azt a bekezdést.
„Ha figyelembe vessük Trel Mithria munkáit, valamint a Misaen Pörölye Rend évkönyveit (noha ezek csak másolatban maradtak fenn, az eredeti elveszett valahol a Nyugati Vidéken), immár szinte bizonyosra vehetjük, hogy a Régi Birodalom idején túlnyomórést a mágiának az a fajtája volt használatos, amelyet ma éteri mágiának nevezünk. Az elenni mágia alárendelt tudománynak számított, amelynek igen kevés gyakorlati hasznát vették. Ez az úgynevezett éteri mágia pedig az egyének agyában rejlő energiából gyűjti hatóerejét; ez a tény megmagyarázza, miért teszi képessé használóit a mentális úton történő kommunikációra és mások szellemének igába hajtására, holott ilyesmire az elemi mágia nem lenne alkalmas.”
– Térj a tárgyra, Geris! – suttogtam, miközben átugrottam néhány bekezdést, amelyek a mentális erőnek a legendákban és mítoszokban játszott szerepéről értekeztek.
„Ez az erő tovább fokozható, ha egyszerre többen összpontosítanak ugyanarra a tárgyra. Argulemin és Művelt Nemith példája bizonyítja, hogy ezt az összpontosító erőt a vallás biztosította mind a Régi Birodalomban, mind az edietimm kultúrákban. Ez pedig megmagyarázza, miért éppen a papság soraiból kerültek ki akkoriban ennek a fajta mágiának a leggyakorlottabb művelői.”
És így már az is érthető, miért romboltak le ezek a nyomorultak minden templomot és szentélyt, ami csak az útjukba került a szárazföldön! Magamban ezredszer is megátkoztam őket.
Ezután bonyolult okfejtés következett, amely némiképp racionalista alapokon nyugodott; Geris azt járta körül, vajon a mi elképzeléseink az istenekről nem gyökerezhetnek-e a hajdani mágiahasználóknak a gyakorlatlan szemlélő számára csodálatos és elképesztő tetteiből. Zavartan tovább lapozgattam, míg végül Kel Ar'Ayen nevén állapodott meg a tekintetem.
„Az elietimm történelem eme kiragadott fejezeteiből kitűnik, hogy nem lehet tovább tagadni egy keleti földrész létezését, sem azt, hogy ott valaha tormalin telepesek vethették meg a lábukat. Amennyiben hitelt adhatunk az itt következő passzusnak a Heriod féle Évkönyvből, heves harcok dúltak ennek a földnek a birtoklásáért, amelyeket át- meg átszőtt az éteri mágia ereje.”
Végigfutottam a részletes indokláson; az érvek nagy része számomra mit sem jelentett, és különben is hajlandó voltam mindenféle magyarázat nélkül elhinni Geris állításait.
„Amennyiben elfogadjuk Gar Pretsen kiegészítéseit, és összehasonlítjuk az elietimm feljegyzésekkel, kitűnik, hogy amikor a tormalin telepeseket végül csapdába csalták, ők nem az elietimmek által alkalmazott varázslatokat igyekeztek kivédeni, hanem annak forrására sújtottak le valahogyan. Ezáltal azonban nemcsak ellenségüket fosztották meg az erőforrásától, de az egész Tormalin Birodalmat is. Az éteri mágia a nyugati területeken soha többé nem nyerhette vissza hajdani hatalmát; a Birodalom széthullását a káosz korszaka követte. Az elietimm klánrendszer azonban továbbra is képes volt biztosítani a megkívánt mentális erőforrást azáltal, hogy feltétlen engedelmességet és alávetettséget követelt meg az alattvalóktól. Igaz, ez az erő is jócskán meggyengült, és használói, akik egyben papok és területük egyeduralkodói is voltak, már aligha büszkélkedhettek olyan mérhetetlen hatalommal, mint elődeik.”
Az ezután következő bekezdéseket nem tartottam túlságosan fontosnak. Nagy részük a tormalinok vallásának részletekbe menő körülírásával foglalkozott. Annyit magamtól is tudtam, hogy ha hithű papokra van szükségünk, akik éteri mágia segítségével megküzdhetnek ezekkel a semmirekellőkkel, máris elveszettnek tekinthetjük az ügyünket, mielőtt az elietimmek egyáltalán partra eveztek volna. Hirtelenjében nem is jutott eszembe senki, aki képes lett volna ájtatosabb cselekedetre, mint hogy korsóval kéregessen az ünnepnapokon és elrebegjen néhány hasznavehetetlen imát ehhez vagy ahhoz az istenséghez. A papoknak nem kellett attól tartaniuk, hogy a racionalisták érvelése elfordítja az embereket a vallástól; hiszen a közöny és érzéktelenség már sokkal előbb megtette nekik ezt a szívességet.
Egyre fojtogatóbb szorongással lapoztam végig Geris tanulmányának hátralévő oldalait. Most tehát választ kaptam a kérdésemre. Mire megyek vele? És Planir? Talán még akkor sem venné sok hasznát, ha végezetül sikerülne is eljuttatnunk hozzá valahogyan a frissen szerzett értesüléseinket. Nem tudom, képes lehet-e megnyerni magának az uralkodó együttműködését. És ha igen: vajon a varázslók meg a tormalin uralkodó együttesen ellenállhatnak-e egy megszálló hadseregnek, amelyet ismeretlen mágia támogat? Hiszen Lescar hercegei bármelyik pillanatban készek lennének szövetkezni az elietimmekkel, vagy akárkivel, csak hogy előnyre tegyenek szert riválisaikkal szemben, és mire az Előkelők Tanácsa Caladhriában napirendre tűzné az ügyet, a megszállók már ott táboroznának a kapuik előtt. Saedrin tudja, mit csinálnának erre az aldabreshiek; fogadni mernék, bármi előbb eszükbe jutna, mint hogy segítsenek nekünk.
Miközben kiegyenesítettem az összezilált iratkupacokat, új gondolat ötlött fel bennem, és ádáz harag gyúlt szívemben, elemésztve hasznavehetetlen tűnődéseimet. Geris rengeteg időt tölthetett el itt, engedték, hogy hozzáférjen ezekhez a könyvekhez, és megkérték, hogy írja le a következtetéseit. Kénytelen volt együttműködni velük. Nem lett volna képes elvégezni ezt a fajta munkát, ha a Jégúr ellenőrzése nehezedett volna a koponyájára. Tekintve a helyzetet, amelyben találta magát, aligha hibáztathatom ezért az együttműködésért. Vajon szabadságot ajánlottak neki a tudásáért cserében? Meglehet, bár azt hiszem, hogy ez a rengeteg könyv, tudás és információ, ami közt kedvére elmerülhetett, már önmagában éppen elég kísértő erővel bírt számára.
Vajon számított rá, hogy megölik, amint elvégezte a rábízott munkát? Reménykedtem benne, hogy nem. Azt hiszem, a helyében én gyanakodtam volna; ennek ellenére talán a végére járok a feladatnak, mindvégig bízva benne, hogy az események szerencsés fordulata majd' csak kijuttat innen. No persze, a Jéguraság nézőpontjából is teljesen indokolható volt Geris megölése: nem lett volna értelme megkockáztatni, hogy kitálaljon valamelyik vetélytársnak, vagy éppenséggel hazaszállítsa tormalin földre az elietimm információkat. Ez eddig rendben is lett volna, de ha egyszer Geris hajlandó volt együttműködni, mi értelme volt a tortúrának? Nem láttam ésszerű magyarázatot rá, hacsak nem tekintem annak egy elferdült, beteg lélek perverzióit. Ó, az égbolt minden csillagára, hiszen nem azért vagyok itt, hogy ilyesmin töprengjek! Összekapkodtam minden iratot, amit csak hasznosnak véltem (mondván, ha egyszer felkötnek, akkor már mindegy, hogy egy kenyérhéjért vagy egy egész sonkáért teszik), és elfújtam a gyertyavéget.
Ácsorogtam egy kicsit a folyosón, töprengve, merre induljak, ekkor azonban újabb remek zárat vettem észre. Tekintetbe véve eddigi tapasztalataimat a lelakatolt ajtók és ládák terén, nem hiszem, hogy komolyabb meglepetést okozok vele, ha elmondom, hogy egy lélegzetvételnyi idő elteltével már bent is voltam. Kiszáradt ajkamat halovány mosoly feszegette, amint rájöttem, hogy megtaláltam a ruhánkat és néhány más holminkat. Azt hittem, ezeket hadizsákmánynak tekintik, de hát a Jégúr szemlátomást nagy fegyelmet tartott a hadserege soraiban, vagy pedig igyekezett eltitkolni a jelenlétünket. Felsőruháinkat átkutatták, föltépték, néhány varrást felvágtak, de az ingek és alsóruhák, úgy látszik, egyformák a világ minden táján, s mint ilyenek, vajmi kevés érdeklődésre tarthatnak számot. Gyorsabban magamra kaptam a nadrágomat meg a csizmámat, mint az a szerető, aki a férj lovának patáit hallja csattogni a ház előtt, azután éppen ilyen sebesen összecsomagoltam Ryshad és Aiten holmiját is.
Saedrin tegye akárhová, egyetlen fegyvert sem találtam! Jobban körülnéztem a szobában, mintha valami titokzatos oknál fogva biztos lennék benne, hogy igenis itt kell lenniük valahol. Az ablakhoz léptem, és kissé széttoltam a spalettákat, hogy jöjjön be némi fény. Langyos tapintású deszkába ütközött a kezem: az ablak-mélyedésben mély faláda állt. Ahogy fölnyitottam a fedelét, acél, ezüst és arany villant meg a csillagok halovány fényénél.
– Köszönet néked, Poldrion! – suttogtam izgatottan.
Nem a saját kardjainkat találtam ugyan meg, de abban a pillanatban bármivel boldog lettem volna, aminek pengéje és markolata van. Két nagyszerű fegyver is a kezembe akadt, mindkettő nehezebb és hosszabb a megszokottnál, meg nem is tudom, hány tőr. Egyikhez sem tartozott sem hüvely, sem kardkötő, és rögtön arra gondoltam, hogy ez kissé megnehezíti a dolgunkat, de hát ez legyen a legnagyobb bajunk. Mindkét kézben kardot markolva valahogy emelkedik az ember harci morálja.
Odakintről váratlan zaj kélt; a csontom velejéig jéggé dermedtem. A zsalugáter résén át láttam, hogy a két őr a mellvédre vezető lépcső aljában találkozik. Egy másik páros közeledett hozzájuk, majd megálltak, nyilván azért, hogy megbeszéljék a legszükségesebbeket, ezután az eredeti kettő sietve elindult a meleget jelentő falak felé, étel és alvás reményében. Kikandikáltam a deszkák között, és addig követtem őket a szememmel, ameddig csak bírtam, míg végül eltűntek a kapu melletti őrfülkében. Szemügyre vettem a csillagokat. Trimon Hárfája éppen fölöttünk volt, vagyis ha jól számítom, a következő őrségváltásnak hajnal környékére illenék esnie. Még nem sikerült hozzászoknom az itteni hosszú éjszakák és rövid nappalok váltakozásához, de azt tudtam, hogy nincs vesztegetni való időnk. Gyors ujjakkal belekotortam a láda alján megbúvó bársonyzsákok közé. Az egyik színültig volt gyűrűkkel, én meg hamarjában minden ujjamra fölhúztam belőle kettőt-hármat; még jól jöhet, ha meg kell kenegetnünk valakinek a tenyerét.
Még egyszer körülpillantottam a szobában, nem feledkeztem-e el valamiről, de nem találtam semmi újat, hacsak nem számítom annak azt a függönnyel elkerített illemhelyet egy beugróban. Már éppen továbbmentem volna, de támadt egy ötletem. Jobban megnézve észrevettem, hogy füles vizeskanna áll mellette, nyilván ezzel szokták leöblíteni. Bekukucskáltam magába a szennycsatornába: a túlsó vége eltűnt valahol a sötétségben. Hallottam már a vízzel működő illemhelyekről, de még soha nem láttam egyet sem. A kocsmákban a legjobb esetben az igen előkelőnek számító fémvödör-faülőke-hamuláda együttes fogadott, rosszabb helyeken meg a bokor alja.
Víz. Akárhogy törtem a fejemet, nem emlékeztem rá, hogy láttam volna utunk során bárhol is nagyobb víztartalékokat. A csermelyekben, amelyeket átszeltünk, alig csörgedezett valami, a legutóbb látott falunak meg esővízgyűjtő medencéi voltak, kúttal vagy forrással azonban nem találkoztunk sem lakott területen, sem azon kívül. Ez itt igen gazdag ház, annyi szent, de ha van is fölösleges vizük, hogy a latrinát leöntsék vele, lefogadom, hogy azért továbbra is óhajtják hasznosítani azt a bizonyos vizet. Úgy döntöttem, hogy követem ezt a gondolatmenetet, és persze a csatornát is.
Hamar megtaláltam az alsóbb szintekre vezető utat. Még mindig óvatosan lépdeltem, nehogy kíváncsi szolgákba ütközzek. Szinte már gyanús is volt, hogy eddig nem találkoztam eggyel sem, de hiába törtem a fejem, nem tudtam kisütni, mi lehetett ennek az oka. Egy bogarakra vadászó macska kis híján a szívbajt hozta rám, amint hangtalanul előtűnt az egyik sarokból, de ettől eltekintve az erődítmény kihalt volt és néma. Nem tudtam eldönteni, merre lehet a konyha, mivel az alsóbb szinteken csak fürdő- és mosóhelyiségeket találtam. Reményeim azonban valóra válni látszottak, a középre lejtő padló mindenütt csatornanyílásban végződött, és egyáltalán nem volt nehéz feladat fölfeszíteni a fedelet. Néhánnyal megpróbálkoztam, míg csak teljesen biztos voltam benne, hogy mindegyik dél felé vezet. Eleinte beletelt néhány másodpercbe, míg összeszedtem a bátorságomat, hogy becsusszanjak a csatornanyílásba, de az idő szorított, így nem teketóriázhattam sokat.
A csatornák elég tágasak voltak nem is csoda egy ilyen helyen, amely ennyire megszállottja a mosásnak és a tisztaságnak. Az iszapban apró tenyérnyomok mutatták, hogy gyermekek vagy szerencsétlen szolgálólányok dolga a csatornatisztítás. Elég könnyen haladtam előre, de egy kicsit aggódtam a többiek miatt. Aiten még csak átfér valahogy, és talán Shiv is aki magas, ám eléggé szikár termettel áldott meg az ég. Ryshad azonban szitkozódni fog. No de mit tegyünk, ha egyszer nem maradt más választásunk? És ha arról van szó, hogy minél előbb kijussunk erről az elátkozott helyről, nyilván ő sem bírálgatja majd a kifelé vezető utat.
Továbbfolytattam utamat, és örömmel tapasztaltam, hogy a csatornák egy idő után találkoznak, és együtt folytatják az útjukat dél felé. Az orrom elárulta, mikor csatlakozott be az áramlatba a latrina kivezető csöve, de most ez sem tudott megállítani. Megpróbáltam a lehető legkevésbé belelépni az összegyűlt mocsokba, és gondolatban megjegyeztem, hogy feltétlenül figyelmeztetnem kell Aitent. Nem kockáztathatjuk meg, hogy a sebei elfertőződjenek ettől a rondaságtól.
A hátamon cipelt teher miatt kétrét kellett görnyednem, a derekam egyre jobban fájt, szememet pedig hiába meregettem a sötétségben. Ekkor azonban beleütköztem valamibe. Először azt gondoltam, csak egy újabb kanyarulat. óvatosan körültapogattam a falakat, de elég hamar kiderült, hogy zsákutcába kerültem. No jó, de hová tűnik a víz? Ahogy vonakodva a vízbe nyúltam, kisebb csöveket tapintottam ki. Akkor meg minek itt ez a hatalmas hely? Már jóval előbb elvezethették volna a vizet ezeken a keskenyebb csöveken.
Úgy tetszett, egy örökkévalóság óta töröm a fejemet, és csak ekkor jutott az eszembe, hogy fölfelé próbálkozzak. Vakon tapogatóztam egy ideig, míg végül megtaláltam, amit kerestem: egy csatornafedelet.
Óvatosan nekifeszültem, de nem tartotta semmi. Éppen csak annyira emeltem föl, hogy kiláthassak, és megállapítottam, hogy a fallal körülkerített kertben vagyok, a melegházak mellett. Igyekeztem magamba fojtani a győzelmi mámort, és arra összpontosítani a figyelmet, hogy alaposan körülnézzek, és kitaláljam, hogyan juthatnánk ki innen. Elég hamar rájöttem, hogy a szokásosnál is óvatosabbaknak kell lennünk. Köröskörül gabonaszárak téltől megtépázott tetemei zörögtek, futóbab elszáradt indái csavarodtak, és a talajt egy számomra ismeretlen növény hosszúkás, szikkadt levelei borították. Úgy látszott, az itteniek valóban minden talpalatnyi földet hasznosítanak a növénytermesztés számára. Más körülmények között csodáltam volna ezt az elszántságot, most azonban semmi más nem foglalkoztatott, csupáncsak az, vajon átkelhetünk-e zaj nélkül ilyen sűrű elszáradt növényzeten. Nemsokára megláttam magam előtt a külső várfalat, és elégedetten vettem észre nem messze tőlem egy kisebb, hátsó kapubejárót. Gondosan elreteszelték, és csapszegekkel rögzítették, gondolom, a hívatlan betolakodók ellen, de ez nem aggasztott igazán, tekintve, hogy mi éppenséggel nem bejönni akartunk, hanem kimenni. A várfal gyilokjáróján csizma sarka csikordult; hirtelen eszembe jutottak az őrök, és ez jócskán lefaragott a lelkesedésemből. Homlokráncolva próbáltam kikövetkeztetni, vajon lehet-e Shivnek annyi ereje mostanra, hogy működjön a rejtővarázslata. Jó volna, legalább csak annyi ideig, míg elrohanunk a falig, és eltűnünk az éjszakában.
Nem késlekedhettünk. Olyan gyorsan rohantam visszafelé a csatornákon át, amennyire csak lehetséges volt anélkül, hogy számottevő zajt csapnék, és szelíden korholtam magamat, érezve, hogy a bizakodás megállíthatatlanul növekszik bensőmben. Miért is ne? Hiszen megtaláltam a kifelé vezető utat, sikerült visszaszereznem a ruháinkat, sőt, még fegyvert is, és kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy talán mégis csak megússzuk élve.
– Maradjunk a realitások talaján! – figyelmeztettem magamat szigorúan. – Tulajdonképpen minek örülsz ennyire? Ez még nem jelent többet, mint hogy állva halhatsz meg, fegyverrel a kézben, de ez aztán tényleg a legteteje annak, amiben egyáltalán reménykedhetsz.
Lehet, de még ez is sokkal, de sokkal jobb annál, mint fekve halni meg annak az átkozott Jéguraságnak a kezében, miközben kegyetlen aprólékossággal átkutatja az agyam minden zegét-zugát, vagy éppen a pribékjei kínpadján. Megborzongtam, amint eszembe idéztem Geris tanulmányának egyes sorait, és jéghidegnek éreztem a kezemben szorongatott iratcsomót, mintha a szavak könyörtelensége mélyen beleette volna magát a pergamenbe.

 

 

TIZEDIK FEJEZET

Részlet:

Geris Armiger utolsó munkájából
(A szerző Vanam Egyetemének tudós munkatársa volt)
Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta barátja és mentora:
Ornale Scrivener

Noha az elietimmek csak napjainkban hatoltak be először a nyugati kontinensre, már ennél sokkal korábban is tudtak létezésünkről, egészen a Kel Ar'Ayenért folytatott csatározások óta. Történeti feljegyzéseik olyan folyamatosságot mutatnak, amelyre mi csak sóvároghatunk. Az alábbi levelet Feketekő klánfőnöke írta Halászpart klánfőnökének; keltezése azon két év egyikére esik, amelyek az utolsó Feorle uralkodását választották el a Vérbárdok fémjelezte anarchiától. Úgy tűnik, az a szemlélet, amelyet a levél mutat, nem sokat változott az eltelt idő során.
„Minthogy a papok és az ő mágiájuk imígyen csődöt mondott, a nép közül sokan még az istenek hatalmában is kételkedni kezdtek, testvérem; te azonban ne engedd, hogy hited meginogjon! Hiszen Misaen Pörölyei vagyunk mi, és igazaknak kell maradnunk. Valóban nehéz felelősség ezeken a szigeteken élni, évek, nemzedékek hosszú sorára bebörtönözve; főként azoknak, akiknek atyái még emlékeznek Kel Ar'Ayen édes és lágy levegőjére. Soha ne felejtsd el, fivérem, azt a termékeny, tágas vidéket, mondd meg inkább nagyatyádnak, hogy tartsa frissen ő is emlékezetét, akárha Misaen tükrébe tekintene. Ne engedd, hogy a kételkedés megmételyezze szellemedet. Hisz Misaen próbára tesz bennünket, csiszol rajtunk, s úgy edz, mint az acélt szokták, hogy kard legyen belőle, kiégetve anyagától mindazt a tisztátalanságot, amely végül vesztünket okozta, és a Virradat Népének átkozott kezébe adott minket. Ám az isteneink mindig megmaradnak nekünk, ahogy Misaent nevezhetjük Teremtőnknek az idők végezetéig. Mindig hányni fogja tüzét a hegyeinkből – hogyan engedhetnénk akkor, hogy a lelkünkben égő tűz kialudjon? Ezt soha nem hagynám, sem a fiaim, sem a fiaim fiai, míg csak vérvonalam el nem enyészik az Utolsó Vihar kihűlt hamvai közt. Bizony, ez a tűz az, amely acélunkat edzi, hogy a tengerek jéghideg foga se foghasson rajta.
Íme, ígéretet teszek neked, fivérem, szent esküvéssel ősatyáim nevére, kik egykoron Kelet aranyszín homokját tapodták. Ígérem, hogy visszanyerjük hatalmunkat az óceánon túli földek felett! Az agy és a szellem hatalmát fordítjuk a papok ellen, akik elárultak bennünket. Elutazunk keletre, és leromboljuk Kel Ar'Ayen városait, hogy kő kövön ne maradhasson többé. Elutazunk nyugatra, és addig pusztítjuk a tormalin betolakodókat, míg puszta hamu marad belőlük, melyet a szél hord szerteszét.
A papok uralnának vége. Nem vagyunk többé gyermekek, akiknek dajkára volna szükségük. Misaen a harcosok korát hozta el nekünk, a harcosokét, akiknek karja és szelleme egyaránt érett a fegyverforgatásra. Vitézekét, akik visszaszerzik az elrabolt földet, és újat hódítanak hozzá; akik benépesítik fiaikkal Kel Ar'Ayen termékeny síkjait, és rabszolgasorba hajtják Tren Ar'Dryen csürhéjét. Ne gondold, hogy Misaen elbánt velünk; nem ez volt a szándéka. Épp ellenkezőleg: megmutatta nekünk a célt, azután hagyta, hadd készüljünk föl rá, mint az atléták a versenyre – így, látod, keményen kell edzenünk magunkat, hogy kiérdemeljük és hogy elnyerhessük a győzelmet.”
Figyelemreméltó, hogy azok a nevek, amelyekkel az elietimmek illetik a tormalin vidéket, mindannyian a hajnalra utalnak. Hiszen az elietimm szigetek a valóságban keletebbre fekszenek, mint a Tormalin Birodalom... Ezzel kapcsolatban lásd eme tanulmány 8. fejezetét, amely további bizonyítékokkal támasztja alá azt a feltételezést, hogy e néptörzs eredetileg a Hegyek Népének földjéről származik.

 

 

A Jégúr börtönében, az elietimmek szigetén

Télelő 3. napján

Gyorsan visszaértem a cellánkba. A többiek szorosan egymás mellett feküdtek, Shiv csizmája meg egy összegyűrt zeke hivatott azt az érzést kelteni a túlságosan kíváncsi őrökben, hogy elegendő számú fej és láb van odabent. Összerezzentek, ahogy kinyitottam a zárat, és beléptem.
– Én vagyok – suttogtam.
Aiten és Ryshad azonnal fölugrottak. Odaadtam Aitennek a ruháit, kezdeti lelkesedése azonban hamar elenyészett, amint rájött, hogy nyirkosak és kellemetlen szagúak.
– Merre jártál? – kérdezte Ryshad, miközben gyors mozdulattal magára kapta a ruháit, tudomást sem véve nadrágja állapotáról.
– A csatornában – feleltem tömören. – Megvan a kivezető út!
Shivre pillantottain, aki éppen a csizmáját húzta fáradt mozdulatokkal.
– Mit gondolsz, vagy már olyan állapotban, hogy elrejts bennünket egy rövid időre? – kérdeztem. – Ugyanis át kellene jutnunk egy kapun.
– Kutya bajom! – Shiv kínlódva elvigyorodott. Megkönnyebbülten láttam, hogy tekintetét immár minden erőlködés nélkül szegezi rám, arca azonban még mindig természetellenesen sápadt volt.
– Nos, akkor akár el is indulhatnánk!
Aiten mozdult elsőnek, kardját kivonva, Shiv pedig olyasféleképpen dörzsölgette az ujját, amiről már tudtam, hogy a varázslathoz való előkészületet jelenti. A folyosó hajlatában várták meg, hogy bezárjam magam mögött az ajtót. Mielőtt kiléptem volna a szobából, még egy utolsó pillantást vetettem Geris letakart testére; hirtelen szorítást éreztem a gyomromban, és jéghideg ujjaim közül csaknem kihullott a zárnyitó. Vajon mit csinálnak most vele ezek a rohadékok? Elássák a hideg földbe, a férgek táplálékául, vagy egyszerűen csak kihajítják a trágyadombra? Lehunytam a szemem. Miért nem képesek a tűz megtisztító erejét használni, mint más, civilizált népek?
Összerezzentem, amikor megéreztem Ryshad kezét a vállamon.
– Livak, az ott nem Geris – szólalt meg lágy, együtt érző hangon. – Ő már megmenekült innen.
Bólintottam, de annyira nem bíztam magamban, hogy válaszoljak is. Gondolatban megráztam magam, és az élre álltam. A legközelebbi mosókonyhába mentünk, ahol résnyire nyitva hagytam a csatornafedelet. Amikor már mindannyian odalent voltunk a csatornában, a fojtó bűz ellenére valahogy könnyebben lélegeztem, és végre sikerült az előttünk álló feladatra összpontosítanom.
Aiten megcsúszott, és dühösen szitkozódott. Hangja fülbántóan visszhangzott a zárt térben. Ryshad sietve lepisszegte, mielőtt még én megtehettem volna, és ettől kezdve többé-kevésbé csöndben haladtunk tovább. Reménykedtem, hogy senki nincs a közelben, aki meghallhatná a lépteinket, vagy éppenséggel a kard csörrenését, amikor Ryshad túlságosan szűk részhez érkezett, de akkor már túl késő volt ezen aggódni.
Lelassítottam, nehogy a többiek irányt tévesszenek a sötétségben; ám amikor elágazáshoz értem, egyetlen gyomorszorító pillanatig magam is úgy éreztem, hogy nem találom a helyes utat.
– Határozd el magad végre, aztán tarts ki a döntésed mellett! – suttogtam.
Elég hamar kiderült, hogy jól választottam, amikor előrenyújtott kezem falba ütközött. Fejem fölött halvány derengés mutatta, hol a nyitva hagyott csatornafedél, amelyet sebtében letépett gizgazzal takartam el.
Hangosan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Azt hiszem, ezek után legalább félévi bevételemmel tartozom Drianonnak.
– Aiten? Shiv? – Ryshad keze a vállamnak ütközött, én pedig segélykérően belekapaszkodtam. A térdem hirtelen elgyengült, de az ő biztonságot nyújtó szorítása elmulasztotta ujjaim remegését, és bátorságot öntött belém.
Egymásra torlódtunk a csatorna sötétjében.
– Mit gondoltok, miféle rejtő varázslatra lesz szükségünk, és nagyjából milyen hosszú időre? – suttogta Shiv alig hallhatóan.
A kapubejárat felé mutattam, majd a gyilokjáróra, ahol ötletszerű gyakorisággal jöttek-mentek az őrök. Shiv alaposan megnézte magának az egész udvart, majd lassan bólintott.
– Egyszerre csak egyikünk mehet át, és nem túl gyorsan – mondta. – Ha egyszer kijutunk, utána akár már futhatunk is. Mit gondolsz, Livak, meddig tart, amíg kinyitod a kaput?
– Meddig tart egy pisilés? Őszintén szólva fogalmam sincs.
– Bocsáss meg, hülyeséget kérdeztem. Na jó, szóval várjuk meg, amíg csinos, bőrruhás barátunk elsétál a fal túlsó végéig.
A lusta disznó csigalassan vánszorgott ki a látókörünkből, de amint végre eltűnt, villámgyorsan kivágódtam a csatornanyílásból, és hasra vetettem magamat az elszáradt bozót között. A nedves, hideg föld friss illata megnyugtatóan szivárgott be orrlyukamba, és kitisztította a tüdőmet. Néhány másodperc múlva mindannyian előbújtunk, és úgy kucorogtunk, mint nyulak a salátaágyásban. Shiv rajzolgatott valamit a porba, majd odabólintott nekünk, hogy indulhatunk. Elég volt néhány elnyújtott lépés a falig. Füleltem, de nem harsant áruló vészkiáltás az éjszaka csöndjében.
Félrehajtottam a nagy vaskallantyút, és már nyúltam volna, hogy elhúzzam a reteszeket, de az utolsó pillanatban valamiféle megérzés megálljt parancsolt. Szerencsémre, hiszen olyan piszkosak és rozsdásak voltak, hogy valószínűleg úgy nyekeregtek volna, mint valami különösen makacs éjjeli bagoly. Tehetetlen dühvel bámultam őket, de csak egy pillanatig, amíg át nem gondoltam a problémát; a következő minutumban sietve munkába vettem a zárat. Hallottam, ahogy Ryshad és Aiten türelmetlenül mozgolódnak mögöttem, de elfojtottam magamban a sürgetést, hogy rájuk ripakodjak.
– Shiv, akárhogy is próbálkozom, ezek a reteszek iszonyatos zajt fognak csapni! Kérlek, csinálj valamit!
Shiv mellém osont, és egy pillanatnyi tűnődés után óvatos kézzel megérintette a fölső reteszt. Magam az alsóhoz nyúltam, és éreztem, ahogy a levegő megsűrűsödik és nyúlóssá válik körülöttük. Fölpillantottam, bólintottam, majd egyetlen mozdulattal, áldásos csöndben hátrarántottuk őket. Futva vágtunk át a várfalat övező, szívszorongatóan nyílt térségen. Fölnéztem a lassan szürkülő égre, és azon tűnődtem, mennyi időnek kell eltelnie, amíg fölfedezik az eltűnésünket. A szabadulás mámora az üldözés rémületével keveredett bensőmben, és furcsa bizsergést keltett izmaimban.
– A francba is! – szitkozódtam félhangosan. – Ahhoz, hogy elkapjanak, először még meg kell találniuk!
Néhány perc elteltével hozzászoktunk a futáshoz, és lépteink lassan mind egyenletesebbé váltak. Aggódtam kissé, nem kellene-e gyorsabban futnunk, de a csontjaimig hatoló fáradtság ekkorra már erősebb volt, mint a menekülés ösztöne. Újra és újra hátrapillantottam, hogy lássam, nem marad-e le Shiv vagy Aiten. Shiv még mindig szokatlanul sápadtnak látszott a hajnal szűrt fényében, Aiten pedig fájdalmas arcot vágott minden újabb lépésre. Nem is csoda azok után, amilyen állapotban voltak. Aiten ingjén sötét csíkok mutatták, hogy egyes sebei kinyíltak a megerőltetéstől.
– Amint lehet, meg kell tisztítanunk a sebeidet – lassítottam, hogy melléje kerüljek. – Azt mondják, a tengervíz remek sebgyógyító.
Kínlódva bólintott, fáradt, karikás szemmel, szája keskeny vonallá szűkült az erőlködéstől.
Ryshad magához ragadta a vezetést, és egyenesen arrafelé vette az irányt, ahol a karcsú árbocok sűrű erdővé tömörültek a láthatáron. Mögöttük a sápadt rózsaszínű égbolt már a nap érkezéséről adott hírt. Letértünk az ösvényről, és bevetettük magunkat a bozót sűrűjébe, amely egészen a kikötőig húzódott. Szabálytalan alakú hasadékba értünk, amely mélyen bevágódott a partba. A közelben kikötött hajók mérete arra engedett következtetni, hogy a sziget belsejébe vezető csatorna elég mély lehet. A korai időpont ellenére a fedélzeten már apró alakok nyüzsögtek, kirakták és osztályozták az árut. A jéghideg levegő evezőcsapások hangját hozta; ebből gondoltuk, hogy kisebb szállítócsónakok mozoghatnak a hajók meg a part között, de látni nem láttuk őket az éjfekete vízben.
Nem voltam olyan jártas az ár és apály kérdésében, hogy tudjam, most éppen melyik fázisában tart, ám gondoltam, hogy fontos szempont lehet, mivel a környező kunyhók ablakában mindenütt lámpavilág gyulladt.
– Nem mernék rá túl sok pénzt tenni, hogy sikerül hajót szereznünk itt – jegyeztem meg kételkedve.
Hirtelen kürtszó harsant, és riadtan figyeltük, amint egy szakasznyi katona lép ki a kocsma ajtaján. Csöndesen lapultunk a bozótban, mialatt ők odamasíroztak egy, máskülönben jelentéktelen külsejű kunyhóhoz, hogy leváltsanak egy másik szakaszt. Halkan átkozódtam az orrom alatt. Ha az a tervünk, hogy bejussunk valahová, nyilván az tűnik a legkedvezőbb időpontnak, amikor az őrség már szolgálati ideje vége felé jár, a katonák unottak és fáradtak, nem pedig, amikor olyan frissek és éberek, mint a kóbor kutya, ha beszabadul a vágóhídra.
Ryshad a szokásos mozdulattal nyúlt látcsöve után, majd elmormolt egy szitkot, amint rájött, hogy az bizony már a Jégúr gyűjteményét gazdagítja odaát, az erődben.
Eleget láttam.
– Itt aztán, ha összetörjük magunkat sem fogunk hajót szerezni – állapítottain meg lemondóan. – Muszáj megpróbálnunk valamelyik halászfaluban.
– Várj csak egy kicsit! – vágott közbe Aiten.
Hátra sem pillantottam; éppen a kikötőből a sziget belsejébe vezető utat figyeltem.
– Minél hamarabb el kell tűnnünk innen – mondtam. – Korábban kivilágosodik, mint gondolnátok!
– Előtte még kellene beszélnünk – mondta Ryshad lassan. – Muszáj, hogy legyen valamilyen tervünk.
Körülnéztem, és gondolatban felsóhajtottam. Egy újabb dolog, amelyben anyámnak nagyon is igaza volt: hogy a férfiak mindig a legalkalmatlanabb pillanatban állnak elő a legképtelenebb ötletekkel.
– Egyelőre az a legfontosabb, hogy eltűnjünk innen! – suttogtam dühösen. – Gyerünk!
– És mi lesz, ha fölfedezik, hogy megszöktünk? – ellenkezett Shiv. – Azonnal a nyomunkba lesznek, és visszavisznek oda, ahonnan elindultunk.
– Elterelő hadműveletre lesz szükségünk – állapította meg Ryshad –, méghozzá nem is akármilyenre.
– Na jó, lehet róla szó, de csak ha nem idézünk vele még nagyobb bajt a fejünkre – egyeztem bele. – Ami azt illeti, már én is gondolkodtam egy jó kis gyújtogatáson.
– Tüzet most ne kérjetek tőlem – rázta meg a fejét Shiv. – Nem ártana, ha összeszedném magamat egy kicsit, hátha nemsokára újabb rejtővarázslatra lesz szükségünk.
– Emlékeztek Harna asztalára? – emeltem föl az egyik kezemet. – Megtaláltam Geris listáját, amelyen kisebb varázslatokat írt össze. Azt hiszem, én is tudom használni őket...
– Azokat az éteri trükköket? – kapta föl a fejét Shiv. – Hol vannak a jegyzetek? És a könyvek? És még mit találtál?
– Ezt majd később megbeszélitek – vágott közbe gyorsan Aiten. – Tudjátok, nem csak egy egyszerű kis tűzvész kell ide! Mindjárt megmagyarázom, mire gondolok. Nem ismeritek a jó öreg lescari hadicselt? Nem elég, hogy felfordulást okozunk, ráadásul el kell hitetnünk velük, hogy az ellenségeik tették. Livak, éppen te mondtad, milyen gyakoriak errefelé a határvillongások majd úgy teszünk, mintha barna egyenruhás barátaink lettek volna a gyújtogatók.
– Ugyan, ez túl bonyolult – tiltakoztam. – Arra most nincs időnk, hogy egymásnak bizonygassuk, milyen okosak és ügyesek vagyunk.
– Volnál szíves végighallgatni? – emelte föl a hangját Aiten, úgyhogy inkább befogtam a számat. Kezdtem sajnálni, hogy visszaadtam neki a csizmáját: ahogy a lába megmelegedett, rögtön a fejébe szállt a vér.
– Amikor Pasnilesse-nél harcoltam, néhányan csapdába kerültünk egy draximali különítmény uralta erőd, és Triolle emberei között. Közeledett a hajnal, és tudtuk, hogy a napvilágnál dióhéjként roppantnak össze bennünket. Így aztán három tapasztalt öreg katona kilopódzott, és megtalálták Triolle seregének táborát. Távolabb, ahogy lenni szokott, ott sátorozott néhány szajha is; ezeket lemészárolták, és a helyszínen szétszórtak néhány draximali pajzsot meg rangjelzést, amiket korábban zsákmányoltunk. Amint a nap fölkelt, Triolle hadserege lerohanta Draximalt, hogy bosszút álljanak állítólagos támadásukért, mi pedig csöndben elkotródhattunk.
– A saját módszerükkel akarsz megfizetni nekik?! – csattantam fel. – A bosszú a bolondok játéka, Aiten! – Minthogy Halcarion nem sújtott le rám képmutatásért, folytattam: – Semmi kedvem értelmetlen mészárlásba kezdeni. Gyűlölök találomra gyilkolni, és ez egyébként is a legjobb módszer lenne rá, hogyan riadóztassuk azonnal az egész erődöt, hacsak nem találok itt rögtön egy vadászkürtöt.
Kényelmetlen csönd következett, amelyet Ryshad tört meg.
– Szerintem nem muszáj megölni senkit – tűnődött hangosan. – Mi lenne, ha túszokat ejtenénk? Magunkkal vihetnénk néhány asszonyt meg gyereket, vagy, ha a szerencse mellénk szegődik, akár egyet a nyakravalósok közül. Azt hiszem, ezek valami tisztfélék lehetnek.
Hitetlenkedve bámultam rá.
– És én még azt hittem, csak Shivet vágták kupán! – mondtam kissé barátságtalanul. – Van fogalmad, mennyi bajjal jár egy ilyen túsz? Az egyikünket teljesen lefoglalja, hogy vigyázzon rá! Egyébként is csak négyen vagyunk, és Shiv még nem is szedte teljesen össze magát.
– De ha van velünk egy túsz, már alkudozhatunk velük – kötötte az ebet a karóhoz Ryshad. – Még ha el is kapnák valamelyikünket, a többiek esetleg kiválthatnák...
– Ha pedig nem kapnak el, és sikerül épségben kijuttatnunk a túszt, értékes információkat nyerhetünk – tette hozzá Shiv elgondolkodva.
Nyugtalanul állapítottam meg magamban, hogy ezek ketten egy követ fújnak. Elérkezettnek véltem a pillanatot, hogy a zekém elejéből elővonjam a magammal hozott iratokat.
– Ezek itt mind éteri varázslatok – lobogtattam meg az orruk előtt az egyik pergamenlapot. – És tudom is használni őket, ez pedig azt jelenti, hogy Geris utasításait követve nagy távolságból is képes vagyok tüzet gyújtani. Mi lenne, ha mindjárt ki is próbálnánk azokon a hajókon? Szerintem az első gondolatuk az lenne, hogy valamelyik vetélytársuk járt erre.
Láttam, hogy nem sikerült megmozgatnom a fantáziájukat.
– Jaj, menjünk már innen! – emeltem föl a hangomat. – Mi az, egyikőtök sem játszott még Fehér Hollót? Ha nem tévedek, ott sem szokás egyszerre kijátszani az összes erdei baglyot. Csak szépen sorban, egyiket a másik után...
A szemem sarkából láttam, hogy az ég alja már egészen fehér. Igyekeztem némi parancsoló élt erőltetni a hangomba.
– Na, jó. Azt mondom, gyerünk innen, aztán majd meglátjuk, hogy kit küldenek a nyomunkba – szólalt meg hirtelen Ryshad is.
Ha közelebb állt volna hozzám, azt hiszem, a nyakába ugrom.
Tőlünk jobbra a folyó hosszú torkolatban egyesült a tengerrel, távolabb kopár kiemelkedés takarta el az öblöt az erőd lakói elől. Sietős léptekkel nekivágtunk a ritkás fűcsomók tarkította domboldalnak, és hamarosan leértünk a tengerpartra. Bizsergő tarkóval vártam a vészkiáltást, de Shiv varázslata gondoskodott róla, hogy a kíváncsi pillantások ne állhassanak meg rajtunk. Amint elértük az alacsony dűnék nyújtotta gyér fedezéket, lekuporodtunk, hogy rendezzük sorainkat.
– Arra! Hátha találunk hajót.
Fogalmam sincs, mitől lett Aiten hirtelen ilyen magabiztos, de hagytuk hadd vezessen, elvégre tenger mellől származik. Lépteit követve átvágtunk az egyre emelkedő dombok között, és leértünk a partra, ahol könnyebben mozoghattunk a kemény homokban.
– Várjatok egy kicsit! – hangzott föl mögöttünk Shiv kérése. – Muszáj kifújnom magam.
Megfordultam, és rémülten láttam, mennyire lemaradt Shiv. Arca halottsápadt volt, noha bennünket, többieket rózsásra csípett a tengeri szél.
– Még mindig fönntartod az illúziót? – kérdezte Ryshad, én pedig némán átkoztam magamat, miért is nem vettem észre, mennyi erőt kivesz belőle a varázslat.
– Meg kell kockáztatnunk, hogy e nélkül menjünk tovább – mondta Ryshad határozottan, Shiv fáradt bólintását látva.
Körülöttünk alig észrevehetően fölszikrázott a levegő, ahogy Shiv megszakította a varázslatot. A következő pillanatban máris kényelmetlenül csupasznak éreztem magamat.
– Menjünk közelebb a dűnékhez! – Most én álltam az élre, és visszavezettem kis csapatunkat az árvonal felé, ahol a puha homok egyre-másra foglyul ejtette a csizmánkat. Shiv még mindig hátul kullogott, és ahogy megláttam, rögtön rájöttem, hogy a saját csapdánkba kerültünk: ha ebben a mély homokban kell gyalogolnia, az talán még jobban kifárasztja, mint a rejtővarázslat fenntartása.
– Dastennin fogára, te aztán kiütötted magad! – csikorogta Aiten, és támogatni kezdte a varázslót a bal karjánál fogva, Ryshad pedig a jobb hóna alá nyúlt. Mind a ketten tanácstalanul pillantottak rám.
– Livak, nem ártana, ha előremennél, és szétnéznél egy kicsit.
Bólintottam, és nekivágtam. Fölmásztam az egyik füves dombocskára, ahonnan valamivel messzebbre láthattam.
Ezzel a módszerrel egy kicsit talán gyorsabban haladhattunk, cserében viszont állandóan aggódnom kellett, hogy ha veszélyt észlelek, nem tudom elég gyorsan értesíteni a többieket. A szemem úgy forgott minden irányba, mint a békáé, ahogy megpróbáltam egyszerre mindenhová figyelni. Akár meg is takaríthattam volna magamnak az erőfeszítést, hiszen végül is az orrom figyelmeztetett a veszélyre. Néhány percnyi gyaloglás után megéreztem ugyanis a trágyatüzek csípősen édeskés szagát a szembeszélben. Megálltam és megvártam, hogy a többiek odalent velem egy vonalba érjenek.
– Azt hiszem, falu, vagy valami hasonló lehet előttünk – szóltam oda nekik. – Gyertek föl ide, én meg előremegyek és szétnézek.
Shiv hálásan kuporodott le a száraz homokon, én pedig aggódó pillantást váltottam Ryshaddal, mielőtt nekivágtam volna a dombnak.
Hason és könyéken csúsztam, fölidézve magamban mindazt, amit az észrevétlen mozgásról tanultam hányattatásokkal teli életem során. A domb tetején alkalmas mélyedést találtam, ahol lekuporodhattam és kikukucskálhattam.
A dombokon túl kanyargó csermely vágott át a homokon; a puszta látványától is megszomjaztam. Igyekeztem a feladatra figyelni, és alaposan szemügyre vettem azt a helyet, ahol a patakocska völgyet vájt a dombok közé, amelyek a túlsó oldalon még magasabbra emelkedtek, távolabb pedig csatlakoztak az egész hegylánchoz. A sziget belseje felé eső oldalon kora reggeli, szinte áttetsző füst szállt az ég felé néhány kunyhó kéményéből. A háztetők talán nádból vagy zsúpból készültek, de az is lehet, hogy abból a kemény, nádszerű fűből, amely a lábam körül ütközött ki a sovány földből. Ésszerű ötletnek látszott, annál is inkább, mivel a hegyek koszorúja itt megvédte a kunyhókat az állandó tengeri széltől. A legjobban az a hosszú kőépület keltette föl az érdeklődésemet, amely a domboknak a tengerpart felé eső oldalán állt. Szinte biztos voltam benne, hogy nem lakik ott senki, hiszen a falu sokkal alkalmasabb és védettebb helyen feküdt. Az épületnek apró, táblátlan ablakai voltak, meg néhány széles ajtaja, amelyek jóformán az egész innenső oldalát elfoglalták. Megnyugtatóan emlékeztetett egy csónakházra. Közelebb kúsztam, közben a szemem sarkából egyre a falut figyeltem.
Ahogy fölértem az emelkedő tetejére, már láttam is azt a három hosszúkás, barnásfekete foltot, amelyek egy kupacban hevertek az épület mellett, valamivel a dagályvonal fölött. Elvigyorodtam: Dastennin igazán kiérdemelte az erszényem tartalmát, és erről nem is fogok elfeledkezni, ha legközelebb valamelyik szentélye közelében járok. Három bálnavadász hajó feküdt ugyanis a homokon, azokhoz hasonló, amelyeket – úgy rémlett, egy egész emberöltővel ezelőtt – befutni láttunk a kikötőbe. Nem látszottak túlságosan megbízhatónak, de nem voltam abban a helyzetben, hogy követelményeket támasszak. A lényeg, hogy hajók voltak, mivel lassacskán már ott tartottam, hogy egy mosóteknőben is vízre szálltam volna.
Visszakúsztam a homokban, a ritkás fűcsomók között a többiekhez.
– Nos, mi a helyzet? – kérdezte Ryshad aggodalmasan.
Egyetlen pillantással fölmértem, hogy Shiv nem lett jobban az eltelt percek alatt.
– Láttam néhány kunyhót a dombok karéjában – kezdtem. – De ami igazán fontos: hajókat is találtam, illetve, azt hiszem, inkább halászcsónakoknak nevezhetném őket. Nem hiszem, hogy mindenféle őrizet nélkül lennének, ezért oda kellene jönnötök a domb tetejére, és őrködni, hogy közelebb mehessek. Majd meglátom, el tudok-e kötni egyet. Addig meg jobb lesz, ha takarásban maradtok.
Visszapillantottam Ryshadra, aki bólintott. Mély lélegzetet vettem, összegörnyedtem, és berohantam a hajók mögé, ahol a domb hajlata is eltakart a kunyhókban lakók elől. Hátam mögött a hullámok csapkodó hangja jelezte a dagály közeledtét.
Lekuporodtam a csontokra feszített bőrből készült csónak mögött, a szívem hevesen vert, a jéghideg levegő fájdalmasan hasított a tüdőmbe. Visszanéztem arrafelé, ahol a többieket hagytam. Összerándult a gyomrom, amikor észrevettem, hogy a hátuk mögött, a derengő égbolton sötéten rajzolódik ki az erőd vészjósló tömege. Halvány vonal szelte át a dombokat: a kikötőbe vezető út, amely nem messze tőlünk kettéágazott. Az egyik ága a faluhoz vezetett, a másik azonban egyenesen felém.
Úgy döntöttem, egyelőre nem érdemes törődnöm vele, úgyhogy inkább a vízi alkalmatosságokra fordítottam minden figyelmemet. Lefordítva hevertek a homokon, és az én hozzá nem értő pillantásommal mind a három tengerre termettnek tűnt. Ez mindenesetre megkönnyebbülést jelentett, hiszen az is elképzelhető lett volna, hogy javításra várva hevernek itt, vagy hogy kiselejtezték őket. Evezőnek nyomát sem láttam, de mivel velünk volt Shiv, reméltem, hogy még ez sem jelenthet problémát. Ennél sokkal jobban aggódtam a miatt az olajos bőrből csavart, vastag kötél miatt, amely mindhármat egy tömzsi kőoszlop vaskarikájához kötötte. Az ajkamba harapva próbáltam fogást találni rajta a tőrömmel, de a csomó túlságosan bonyolultnak bizonyult, ráadásul olyan szorosra húzták, hogy esélyem sem volt meglazítani. Felnyögtem az erőfeszítéstől: a kötelet olyan keményre cserzették, mint a szárított húst, és nagyjából annyira is lehetett elvágni. Ezzel nem bánok el egyhamar.
Ahogy fogást váltottam a tőrömön, hogy jobban meg tudjam markolni, egyszerre csak apró ütést éreztem a fejem egyik oldalán. Csodálkozva fölpillantottam, és láttam, hogy Ryshad a földön térdel, és éppen egy másik kavicsot helyez készenlétbe, hogy valahogy magára vonja a figyelmemet. Amint meglátta, hogy már észrevettem, izgatottan mutogatott a háta mögé, ahol az éppen felkelő nap fémmel kivert egyenruhákon csillant meg. A következő pillanatban már a hajók mögött kucorogtam, és figyeltem, ahogyan a fekete egyenruhás különítmény egyenesen felénk masírozik a kikötőbe vezető úton. Amikor egy közbülső magaslat egy időre eltakarta őket, számba vettem minden lehetőséget, amit szűkre szabott időm kínálhatott.
Nem mehettem vissza a többiekhez; a közelgő ellenség azonnal észrevenne, ahogy átszelem a dombok közötti nyílt területet. Ráadásul, amint elérnek az elágazáshoz, mindenképpen meglátnak, hacsak be nem bújok az egyik hajó alá. Ez viszont elég őrült ötletnek tűnt, mivel fogadni mertem volna, hogy éppen a hajók őrzésére küldték ide őket. Ebből arra következtettem, hogy bizonyára már észrevették az eltűnésünket. Jéguraság börtönének sötét tornya felé pillantottam. Nem láttam nyomát nagyobb felfordulásnak, de hát ez nem is az ő módszere lett volna.
Átszaladtam a csónakház mögé, amely jobb fedezéket kínált, és igyekezetem úgy helyezkedni, hogy az épület mindvégig köztem és a közeledő veszély között maradjon. Ekkor vettem csak észre, hogy az épület innenső oldalán is van egy ajtó, még ha nem is túl nagy. Úgy vágódtam be rajta, mint a macska, ha a környék minden kutyája üldözi.
Valóban csónakház volt: középütt, magas bakokon egy készülő vízi jármű otromba csontváza állt, a fal melletti munkapadokat pedig megfaragott csontdarabok, bőrszalagok, tűk és árak borították. Az elülső ajtók egyikéhez lopakodtam, és kikukucskáltam rajta.
Az elíetimm különítmény egyenletes tempóban közeledett az úton, fegyelmezett mozgásuk jól összeszokott csapat benyomását keltette. Hosszú fekete köpenybe bújt alak vezette őket, akinek már a puszta megjelenése is erőszakosságról árulkodott – most már olyan közel értek, hogy jól meg tudtam figyelni. Köpcös fickó lépdelt a nyomában, szinte árnyékként követve feljebbvalóját; zekéje ujján, felkarja körül ezüstláncok csillogtak. Mindez igen vészjóslóan hatott, és az őket követő négy katona is éppen elég ébernek és képzettnek látszott. Egyvalaki rontotta csak el ezt a fegyelmezett felvonulást: az a hájas kis figura, aki egy fél lépéssel állandóan lemaradt a csapattól. Nagyjából egy viselős tehén kecsességével mozgott, csak annál egy kicsit talán lassabban, és egyre nehezebben volt képes tartani a tempót a többiekkel.
Mialatt figyeltem őket, a csapat megtorpant, és az, akit a vezetőjüknek néztem, ráordított a lemaradozó közlegényre. Erről rögtön eszembe jutott, miért ódzkodtam mindig attól, hogy fölcsapjak zsoldosnak, és egy szervezett hadsereg számára dolgozzam. Néhány kósza hang eljutott hozzám a dühödt üvöltözésből; ebből jöttem rá, hogy a szél éppen felénk fúj. Ez éppenséggel előnyünkre is szolgálhat: ha zajt csapunk, a szél elviszi az ellenkező irányba. A csónakház hosszúkás árnyéka tőlem balra húzódott, ez pedig azt jelenti, hogy ráadásul még a nap is a szemükbe süt. Minden kínálkozó előnyt ki kell használnunk, így aztán gyorsan körülnéztem, találok-e még valamit.
Fölvettem az asztalról egy jókora, szépen kikészített állatbőrt, aztán kerestem egy pengét, hogy levágjak belőle egy darabot. A parittya nem olyan hatásos fegyver, mint a mérgezett dobónyíl, de legalább okozhatok néhány kellemetlen percet a nyomorultaknak, mielőtt kézitusára kerülne sor. Kis gondolkodás után előhúztam egy újabb bőrt, és egy kör alakú lukat vágtam a közepébe, míg éppen olyan lett, mint egy tabard. Úgy gondoltam, mindenképpen jobban ellenáll a pengének, mint az egyszerű gyapjúzeke.
Más hasznos dolgot is találtam: a sarokban egymásra halmozva nehéz lándzsák hevertek, amelyeket nemrég készíthettek fából, csontból és bőrből. Fölkaptam az egyiket, és miközben félszemmel még mindig az ajtót figyeltem, kétkedő arccal méregettem a súlyát. Hamar letettem róla, hogy dobófegyvernek használjam, de úgy gondoltam, ha minden kötél szakad, még mindig megpróbálhatok szúrni vele. Végül is, a lándzsa is hasznos fegyver lehet, feltéve, hogy a megfelelő végén állsz...
Miután sikerült kiékelnem az ajtókat néhány újabb lándzsával, lehajoltam, hogy alkalmas kavicsokat keresgéljek a parittyámhoz. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a különítmény élén haladó bikanyakú tiszt néhány lépéssel a hájas fickó mellett terem, hogy alaposan eltángálja. Mást is láttam: a dűnék tenger felöli oldalán valami mozdult a magas fűben, és a következő pillanatban Ryshad feje emelkedett ki két fűcsomó közül. Elrántottam a rudat az ajtóból, kiléptem, és odaintettem neki, hogy siessen, hiszen az elietimmek nyilván azért jönnek, hogy a hajókra felügyeljenek; és ami engem illet, ha rajtam ütnek, amíg egyedül vagyok, az biztos halált jelent. Négyesben éppenséggel elbánhatnánk hetükkel, azonban Shiv jelen állapotában közelharcban teljesen hasznavehetetlen volna. Nem volt jobb ötletem, minthogy hatásosan összedolgozva föltartsuk őket addig, amíg sikerül vízre tolnunk az egyik hajót, és mindannyian elmenekülhetünk. Nos, úgy döntöttem, hogy most érkezett el az elterelő hadművelet ideje. Reméltem, hogy Ryshad visszatartja Aitent, nehogy útban legyen.
Az egyik oldalsó ablakból éppen ráláttam a kunyhókra, és nyomban a szemembe ötlött egy zöldesszürke zsúptető. A tűzvészokozás mindig is kedvelt cselfogásomnak számított, ha arról volt szó, hogyan kerüljük el a nem kívánatos figyelmet, és még az az előnye is megvolt, hogy az oltás kellő elfoglaltságot jelentett a település lakóinak. Egyáltalán nem örültem volna ugyanis, ha a falusiak vasvillát ragadnak, és a katonák segítségére sietnek.
Teljes figyelmemet a zsúptetőre összpontosítottam, és elsuttogtam a bűvös szavakat, latba vetve az Erdők gyermekeinek minden ritmusérzékét, amelyet apai örökségül kaptam. Egy torokszorítóan hosszú pillanatig úgy tűnt, semmi nem történik, aztán megláttam a halványszürke füstpamacsot, amely óvatosan szállongott az ég felé. A következő percben már vidám narancssárga lángok szaladoztak a tető szélén.
Ismét kinyitottam a hátsó kisajtót, és megpillantottam a többieket, akik egyvonalban kuporogtak a legutolsó ponton, ahol ellenségeink még nem láthatták őket. Saedrin áldja meg őket, hiszen mintha kitalálták volna a gondolatomat – arra készülődtek, hogy egy alkalmas pillanatban kitörjenek.
Fölemeltem a tenyeremet, jelezvén, maradjanak a helyükön, és szemmel tartottam az elietimm különítményt. A tiszt most már alaposan összeugrott a dagadttal: megragadta a zubbonyát a mellkasánál, és erőteljesen rázta, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. A feketeköpenyes büszke távolságtartással figyelte őket, két katona pedig szemlátomást igen jól szórakozott azon, hogy ezúttal nem az ő torkukat szorongatják meg.
Ekkor azonban egyikük észrevette a tüzet, és mindannyian arrafelé fordultak. A lángok ekkor már egészen a tető fölé emelkedtek. A katonák teljesen összezavarodtak, ordítozni kezdtek, és hirtelenjében nem tudták, merre induljanak. Szorongatott helyzetünk ellenére közel álltam hozzá, hogy elnevessem magam. Nekiindultak, ismét megtorpantak, széles mozdulatokkal integettek egymásnak, meg a falu felé, végül mégiscsak megindultak a jobboldali ösvényen.
Ismét kinyitottam a hátsó ajtót, és jeleztem a többieknek, hogy jöhetnek. A szívem hangosan vert, miközben tehetetlenül várakoztam az ajtóban, jobbomban a parittyát szorongatva. Együtt rohantak át a nyílt térségen. Aiten és Ryshad maguk közé vették Shivet, két oldalról támogatták, és néha kifejezetten az volt az érzésem, hogy szerencsétlen varázslónak lába sem éri a földet. Már majdnem azt hittem, hogy megcsinálják, ám ekkor az egyik éber gazfickó hátrapillantott a tenger felé, és észrevette őket, amint a csónakokkal egyvonalban rohannak. A katona vészrikoltása egy pillanatra elhallgattatta az égő kunyhó körül szorgoskodók izgatott kiáltozását.
Mire a többiek elérték a csónakházat, már a katonák is sarkon fordultak, és felénk kezdtek futni. Láttam, hogy a feketeköpenyes arany nyakravalója megcsillan a napfényben.
– Köszönet néked, Tengerek Ura! – suttogta Aiten vad elégedettséggel.
– Ugyan, mit köszönsz?! – kérdeztem idegesen.
Aiten addigra már elő is vonta a kardját, és szeme egészen összeszűkült a haragtól.
– Ez az a rohadék – sziszegte –, aki kiadta az utasítást, hogy verjék ki a vesémet a bordáimon keresztül!
Láttam rajta, mennyire elkeseredetten vágyik erre az összecsapásra, és abban a pillanatban nem is tudtaín hibáztatni ezért.
– Figyelj ide, Aiten! Nincs más célunk, minthogy föltartsuk őket, amíg vízre nem dobjuk az egyik hajót – figyelmeztettem. – Nem rohanhatjuk le őket nyílt harcban!
– Bízzátok rám azt a hajót. – Shiv elgyötörtnek, de ébernek látszott, én pedig biztatóan rámosolyogtam.
– Megyek, segítek. – Ryshad egy lándzsát nyomott Aiten kezébe. – Te meg keserítsd meg egy kicsit az életüket ezzel.
Aiten amúgy jóindulatú arcán olyan düh és elszántság tükröződött, hogy szinte magam is megijedtem tőle. Marokra fogta a nehéz fegyvert, és olyan könnyedséggel lendítette meg, hogy az szívmelengetően hosszú gyakorlatról és tapasztalatról árulkodott.
Időközben sikerült teleszednem a zekém elejét kavicsokkal, és mindketten elvetemülten kuporogtunk az ajtó két oldalán. Ellenségeink mind közelebb és közelebb értek.
– Szerintem nem látnak bennünket – állapítottam meg csodálkozva, hiszen amikor már egészen közel voltak, a bikanyakú megállította őket, és bizonytalan arccal vizsgálgatni kezdte a hajókat meg a csónakházat.
A sikertelenség szemmel láthatóan fölmérgesítette, mert ismét ráordított a dagadtra. Tulajdonképpen ez is a javunkat szolgálta, hiszen így kellőképpen megoszlott a figyelmük.
– Ha nem tévedek, árnyékban vagyunk – suttogta Aiten. – Éppen a szemükbe süt a nap.
Összehúzott szemmel méregette a célpontot, majd hirtelen kiegyenesedett, és elhajította a lándzsáját.
– Nesztek, rohadékok!
Nem tudom, a meglepetés tette-e, vagy a szemükbe tűző napfény, de a legelső csak állt ott szerencsétlenül, míg a nehéz lándzsa föltépte a mellkasát, majd hörögve és vért köpködve hanyatt dőlt. A döbbenet éppen elég időre megakasztotta a többieket, hogy Aiten elhajíthasson egy második lándzsát is, de ezt már észrevették, és futásnak eredtek. Sok hasznuk nem volt belőle; Aitenen jól látszott, hogy nem először csinál ilyet. A következő pillanatban újabb katona rogyott össze, visítva, mint a disznó, és rémülten kapkodott a combjából kiálló lándzsához.
Kiáltozását durva, mégis különösképpen dallamos kántálás harsogta túl: a vezetőjük éppen akkor fogott neki a varázslásnak, amikor Shiv és Ryshad kitörtek a hajók felé. Shiv az egyik csónak kötelét vette munkába, mialatt Ryshad a kardjával átütötte a fenekét a többinek.
– Hülye tyúk! – sziszegtem, csak úgy magamnak. – Hiszen tudtad, hogy a nyakravalósok varázsolnak is! – Ám eközben már készítettem is a parittyámat, amelybe egy tojás nagyságú követ helyeztem. Gondoltam, jobb lesz, ha nem parádézom a szeme közé való célzással, inkább egyenesen a mellkasára támadtam. A kő süvítve repült és hangos puffanással talált célba, a fickó hátratántorodott, majd térdre esett, rekedt kiáltással, amely legalábbis bordatörésre utalt.
– Gyerünk, patkányzabálók, kit öljek meg elsőnek? – rikoltotta Aiten, és kiperdült a nyitott ajtón, jobbjában karddal, baljában tőrrel.
– Várj! – kiáltottam utána, de nem hallgatott rám.
Shiv kezében ezalatt mintegy varázsütésre szétnyíltak a bonyolult csomók. Ryshad segített neki fölfordítani a csónakot, azután visszarohant Aitenhez, aki éppen ekkor végzett egy újabb elietimmel.
– Dastennin fogára! – kiáltottam, és a két vérszomjas idióta után rohantam, látva, hogy Shivnek sikerült rendben vízre tennie a hajót.
Ryshad a bikanyakúval akaszkodott éppen össze, a hájas rémült arccal kuporgott a földön, így aztán inkább Aiten segítségére siettem, aki éppen rést keresett a megmaradt két katona védelmén.
Fojtott, torokhangú suttogás állított meg. Ekkor vettem csak észre, hogy a fekete köpenyes engem néz fájdalomtól torzult arccal, és szeméből sugárzik a gyűlölet. Rábámultam, és ahogy utolért a felismerés, kővé dermedtem a rémülettől. Bár haja fekete volt és bőre sima, arcának minden csontja arról árulkodott, hogyan festhetett a rettegett Jégúr egy emberöltővel azelőtt.
Abban a most már ismerős, ősi ritmusban kántált valamit felém, de mielőtt befejezhette volna, rávetettem magam. A rémület megsokszorozta az erőmet, és teljes súlyomat latba vetve valósággal nekilapítottam a földnek, miközben jobbommal tőrt rántottam. Átkozódva kapkodott a torkom felé, és azt hittem, sikerül hátba szúrnom, de a tőröm lecsúszott a hátát védő páncélról. Elkapta a csuklómat, és egy erőteljes csípőmozdulattal átfordított bennünket, hogy ő kerekedjen felül; én azonban – számos kellemetlen tapasztalatnak köszönhetően – jobb vagyok a test test elleni harcban, mint azt általában beismerem, így sikerült kicsúsznom alóla. Menet közben igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt, hogy szétrúgjam a térdízületét, ő azonban résen volt, és ismét magára rántott. Teljes erőmmel belefejeltem az orrába, és éreztem, ahogy a meleg vér elárasztja a hajamat, az idegesítő kántálás pedig gurgulázásba fulladt. Ugyanebben a pillanatban éles fájdalom hasított a fejbőrömbe, ahogy az a szörnyeteg viszonzásul belém harapott. Szerencsére sikerült kiszabadítanom az egyik kezemet, és a körmömmel elég ijesztően kapkodtam a szeme felé. Szinte görcsben fetrengtünk egymáson, és egy pillanatig úgy éreztem, sikerül lelöknie magáról. Átkulcsoltam a combommal és a lábszárammal, de cserében elvesztettem szabad kezemet acélmarkának szorításában. Vadul pörögtünk egymás körül, szemem, szám, orrom telement homokkal, miközben elkeseredetten próbáltunk egymás fölébe kerekedni.
Nem sok kellett, hogy kifáradjak, és megérezzem, mennyit nyom a latban az ő jóval nagyobb súlya. Már azon kezdtem gondolkodni, hogy íme, farkast fogtam, de nem ereszt; ekkor azonban a szorítása minden átmenet nélkül elernyedt, ő maga pedig csukladozni kezdett, és a torkához kapott. Arca kékes színűre változott, majd elvesztette az eszméletét, és rám zuhant. Ledobtam magamról, és igyekeztem kidörgölni a homokot a szememből. Nem messze tőlünk Shiv álldogált, és feltűnően önelégült félmosollyal méregette az öntudatlan fekete köpenyest.
– Mi történt? – kérdeztem gyanakodva.
– Ó, semmi... Kivontam a levegőt a tüdejéből – felelte Shiv ördögi arckifejezéssel.
– Meghalt? – pillantottam le.
– Még nem – felelte könnyedén Shiv. – Addig nem, amíg nem akarom.
Fölpillantottam, Aitent és Ryshadot keresve. Nyomban meg is láttam őket, kissé tanácstalanul álldogáltak a dagadt fickó előtt, aki térdre vetette magát a lábuknál, látványosan elhajítva a kardját. Két karját segélykérően esedezve feléjük nyújtotta, pocakja úgy lötyögött, mint egy sörrel teli tömlő.
– El fog járni a szája, és elköpi, merre mentünk! – Aiten nyilvánvalóan amellett érvelt, hogy öljék meg a fickót.
– Nem is árt, ha elmondja, hogy elvittük a nyakravalós cimborájukat – ellenkezett Ryshad. – Mondtam, hogy célszerű túszt ejtenünk.
Aiten ráordított a hájasra, aki rémülten kuporodott össze a homokban. Otthagyták, vissza sem pillantottak rá, mi meg Shivvel eközben beemeltük a csónakba a köpenyest.
– Na jó, most aztán Ryshad megkapta a túszát, Aiten meg kedvére öldökölhetett. Remélem, most már elégedettek vagytok, és elhagyhatjuk végre ezt a tetves szigetet!
Mindketten rám vigyorogtak, miközben beugrottak a csónakba. Nem tudtam tovább úgy tenni, mint aki haragszik.
– A szerencse kegyeltje vagy, pedig meg se érdemled – vetettem oda Ryshadnak félig tréfásan, félig komolyan.
– Mit csináljak? – kerekítette el a szemét. – Ha egyszer Dastennin kedveli a magamfajta fickókat...
– Például imádkozz egy kicsikét a te magas pártfogódhoz... Azon kívül az sem ártana, ha egyensúlyban ülnétek végre. – Shiv végigfuttatta tenyerét a hajó oldalán, mire az alkotmány megremegett, és előbb lassan, majd egyre gyorsulva kifutott a nyílt vízre. – Megjegyzem, egy egész nyavalyás óceán áll előttünk, és még azután sem mondhatjuk el magunkról, hogy biztonságban lennénk.

 

 

Bremilayne kikötője

Télelő 3. napja

Casuel átnyomakodott a kikötőben nyüzsgő tömegen. Arcán a fontosság és megközelíthetetlenség kifejezése ült, így még a dokkmunkások is félreálltak az útjából. Dühtől szikrázó szemmel szorította magához a viaszpapírba csomagolt gyógyfüveket és szárított gyümölcsöt. Magában többször is elismételte, hogy egy varázsló igazán nemesebb feladatot érdemelne ennél. No persze, nyilván Camarl őméltósága pólyás korától megszokta, hogy utasításokat osztogasson, mindenféle bántó szándék nélkül. Casuel azonban nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy ő nem valamiféle cseléd vagy szolga, és mélységesen megbántódott az ilyen lealacsonyító feladatokon. Miért nem Darnit küldik, hogy föl-alá rohangásszon a szutykos mellékutcákon, és vacak kis csomagokat cipeljen, mint valami szobalány?!
A varázsló sóhajtva pillantott a kikötő túlvége felé, ahol hatalmas hajót ringattak a hullámok: karcsú árbocú, büszke jármű, meredek tattal és előkelő vonalú orral. A fedélzeten messziről is fölismerte Darni és Camarl alakját, akik parancsokat osztogattak a legénységnek. Minden készen állt a kihajózáshoz.
Egy csapatnyi ütött-kopott rákhalász hajó éppen akkor futott ki a kikötőből a nyílt óceánra. Legyezőalakban szétszóródtak, és hozzáláttak, hogy lebocsássák a hálóikat. Ezzel egy időben a rakparton bámészkodók gyülekeztek hatalmas kosarakkal, akik nyílván azt várták, mikor fut be a friss fogás. A frissen fogott tengeri rák gondolatára Casuel kedve is megenyhült egy kissé. Legalább látja valami hasznát, hogy ennyi időt kell eltöltenie az óceán partján. A vendégház étrendje kellemes meglepetést jelentett számára, még ha a berendezés kissé ódivatú és egyszerű volt is. Köpenyét hanyagul a karjára vetette, és a hóna alá fogta a csomagokat. Nos, legalább az eső nem esik. Az ég olyan tisztára mosott és ragyogóan kék volt, és a tengeri szél olyan megejtően bodros bárányfelhőket kergetett odafenn, hogy a mágus egészen megfeledkezett sérelmeiről. Kissé még mindig szorongva gondolt arra, hogy hamarosan kifutnak a nyílt óceánra, de bízott benne, hogy Otrickkal a fedélzeten a tengeri utazás sem tartogathat valódi meglepetéseket.
– Nahát, Casuel, hát itt van?
Casuel kissé elcsodálkozott ezen a köszöntésen. Megállt, és megfordult. Alacsony, szőke fickó lépett elő egy kupac száradó háló mögül, fülig érő szájjal.
– Részemről a szerencse, uram... – Casuel megpróbált gondtalan arcot vágni, de a gondolatai úgy száguldottak, mint a versenylovak. Hiszen ez itt az ellenség! Hogyan tudna segítséget hívni? Hol van ilyenkor Darni és Camarl?!
– Hanchetben találkoztunk, hát nem emlékszik? – A szőke fickó lelkesen vigyorgott tovább. – Nem is sejti, mekkora segítségünkre volt: az irigység és a kicsinyesség valósággal megnyitja előttünk a szellemet, hogy kedvünkre olvassunk benne!
Casuel levegő után kapkodott, majd megfordult, hogy elfusson, ám a szőke fickó acélujjakkal markolt a karjába. Másik kezében megvillant valami. Casuel fejébe fájdalom hasított, tekintetét fogva tartotta, megbénította, valósággal megfagyasztotta az a jégzöld szempár. Agyát mintha kutató ujjak érintették volna, megvetően, és éppen csak felszínesen.
– Lássuk csak! Tehát ez az a hajó, és rajta a társaid... Köszönöm; ez minden, amit tudni akartam.
– Segítség! – nyüszítette Casuel. – Segítsen már valaki!
Nagy nehezen sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát, hátát a hálókötegnek vetve. Elkeseredetten küzdött, de nem tudott mit tenni a fémes szagú szédülés, és a szeme előtt táncoló vörös és fekete karikák ellen. Ujjai csúszósak és ragacsosak voltak a vértől. Úgy nyüszített, mint egy döglődő kutya, miközben megpróbálta a könyökén és a hátán kivonszolni magát a hálógöngyöleg mögül. Végre sikerült annyit elérnie, hogy a csizmája előbukkant. A vér addigra már tócsába gyűlt körülötte, érezte, hogy az inge a mellén és a hátán is átnedvesedik.
Léptek közeledtek feléje. Casuel megkönnyebbülten pillantott föl.
– Kérem, segítsen...
Értetlenül bámult a halászra, aki előbb megtorpant, azután egyszerűen csak átlépte az útjába kerül lábat, és ment tovább a dolgára.
– Hé, álljon meg – suttogta kétségbeesetten.
A késpenge izzó vasként mélyedt a gyomrába, és mintha egészen a hátgerincéig hatolt volna. Casuel úgy érezte, a teste lassanként elfolyik, ráolvad arra a halált hozó pengére, mint a gyertya a kanócra. Míg gyomra fájt és lüktetett, testének többi része egyre hűlt és zsibbadt, karja, lába érzéketlenné vált, homlokán hideg izzadság cseppjei ütköztek ki.
Már úgy érezte, a tudata lassan búcsúzik tőle, ám hirtelen fájdalmasan fölkiáltott: valaki a lábára lépett, és megbotolva nagyot rúgott a lábszárába. Testének alsó része megrándult és megcsavarodott, gyomrába új, eddig ismeretlen fájdalom hasított.
– Nézz a lábad elé! – korholta társát a halaskofa, amint mindketten elsuhogtak bő szoknyáikban Casuel hitetlenkedő tekintete előtt. Hirtelen szörnyű felismerés hasított belé: ezek nem is látják őt! Egyszerűen nem veszik észre, hogy ott van! De hát hogyan lehetséges ez?! Ha működő mágia lenne a közelében, azt mindenképpen észrevette volna. Casuel rezzenéstelen tekintettel bámult a semmibe, arcának izmait megbénította a rémület. Ekkor számolt először azzal az eshetőséggel, hogy itt fog meghalni.
Eltelt egy kis idő, amíg valami megragadta a tekintetét: mozgást látott a szeme sarkából A rákászhajók kikötöttek, és hatalmas kosarakat rakodtak ki, amelyekben csak úgy nyüzsgött a friss zsákmány. A halaskofák meg a többi bámészkodó odatömörült, és alkudozni kezdtek az árakról. Ám valójában nem ez a látvány ejtette annyira kétségbe a varázslót. Olyasmit látott, ami még a gyomrába fúródó késnél is nagyobb gyötrelmet okozott neki: a tömegben szőke fejek nyomakodtak egyenesen a kifutni készülő kalózhajó felé. Utolsó erejét összeszedve féloldalt fordult, tenyerét a földre fektette, és megpróbálta segítségül hívni őselemét. Bukásra ítélt próbálkozás volt: a testébe hatoló fém megtörte és eltérítette a varázslat erejét, amely a vérével együtt szivárgott ki a nyílt sebből, fájdalmas űrt hagyva maga után.
– Casuel! – Allin halottsápadt arca bukkant föl a hálókupac mellett, szemében mélységes rémület ült. – Halcarion óvjon bennünket!
– Itt az ellenség! – hörögte alig hallhatóan a varázsló.
Szédült, úgy érezte, fejében egyetlen csepp vér sem maradt, és minden érzéke riadtan kavarog a szörnyű vágás körül.
Allin letérdelt mellé, mit sem törődve vele, hogy a köpenye véres lesz, és a kosara kiborul.
– Tarts ki! – parancsolt rá a félájult férfire, és lehasított egy nagy darabot a saját ingéből, hogy kötést készítsen.
Casuel orrát halovány levendulaillat csapta meg, úgy emelkedve a vértócsák vágóhídra emlékeztető szaga fölé, mint a nyár üzenete.
– Így ni. – Allin erősen a sebre nyomta a kötést, Casuel pedig levegő után kapkodott.
Egy kis gondolkodás után megmarkolta a kés nyelét, hátha ki tudná rántani a sebből, Allin azonban keményen megfogta az ujjait, nem törődve a vérrel.
– Még ne! – figyelmeztette. – Jobb lesz, ha előbb megnézi egy seborvos.
Megfellebbezhetetlen mozdulattal eltolta Casuel kezét a sebtől, és körülnézett. Arca sápadt volt, de határozott.
– Nézd! – mutatott a hajó felé a varázsló.
Csak nagy nehézség árán tudta felemelni a karját, és mozdulata reszketeg volt, fakó hangjában azonban elszántság bujkált.
A kalózhajó fedélzetén felfordulás támadt. Mindketten döbbenten bámulták, amint az egyik hatalmas keresztrúd reccsenve leszakad, a vitorlák mennydörgésszerű robajjal hasadnak ketté, és a halálra sebzett emberek jajkiáltása a sirályok rikoltásával keveredik. Két harcoló férfit teljesen beterített egy elszabadult vitorladarab, rángatózó kísértetté formálva kettejük alakját, ők azonban még így sem eresztették el egymást. Odabent, a vászondarab alatt tovább folyt a küzdelem, egy-egy kardcsapás vagy tőrvágás nyomán egy pillanatra fölhasadt a szövet, és napvilágra került egy-egy kar vagy váll, a nehéz vitorla azonban visszahullt, egyre jobban maga alá temetve és gúzsba kötve a viaskodókat. Sötét test zuhant alá a legmagasabb árbocrúdról, nyomában elszabadult kötelek csavarodtak, mint az óriáskígyók. Majd egy második férfi is leesett, de a kötelek felfogták, mielőtt még elérte volna a fedélzetet, torkára gyilkos hurok szorult, és a következő pillanatban úgy lógott ott élettelenül, mint egy nyakaszegett madár.
A szomszédos kikötőhelyre éppen ezekben a percekben futott ki egy újabb rákászhajó, legénysége azonban mintha észre sem vette volna az óceánjáró fedélzetén dúló elkeseredett harcot. Sietve kirakták kosaraikat, és vidám alkudozásba kezdtek a kikötő népével, akik szemlátomást szintén nem vettek tudomást az eseményekről.
– Keresd meg Planirt! – sürgette Casuel Allint, aki éppen akkor erősítette meg a kötést a selyemövével.
– Ne mozdulj – szólt rá a lány –, és Saedrin szerelmére, hozzá ne nyúlj a késhez!
Azzal a nyakába kapta a lábát, és hanyatt-homlok elrohant, mit sem törődve a gyanútlan járókelők rosszalló pillantásaival.
Casuel nekitámasztotta fejét a hálógöngyölegnek, és ziháló tüdővel itta magába a drága levegőt. Félelemtől és elkeseredettségtől tágra nyílt szemmel figyelte a kalózhajó fedélzetén dúló harcot. Csakhamar észrevette Darnit, aki eltéveszthetetlen volt lobogó vörös köpenyében, sötét hajával. A napfény meg-megvillant kardjának pengéjén, miközben ő maga valamiféle láthatatlan ellenséggel hadakozott, jobbra-balra vagdosva, néha meghátrálva, hogy elkerüljön egy csak az ő számára érzékelhető csapást. Hirtelen körbefordult, majd kitört az ellenkező irányban, útközben elsodorva egy vigyázatlan matrózt. Mit sem törődött vétlen áldozatával, megállás nélkül rohant tovább fantom-ellenségei után. Ugrált és hajladozott, kardja szinte táncolt, szemét megingathatatlan elszántsággal maga elé szegezte, az üres levegőbe. Ismét megpördült, de ezúttal már sokkal kevesebb kecsességgel; mozdulatai lassultak, tekintetébe mintha a pánik szikrái költöztek volna. Kapkodott, védekezésbe szorult, fejét ide-oda fordította, mintha egyszerre harcolna két, három, majd egyre több ellenséggel.
Camarl lassan hátrált a hajókorlát mellett, tőrét maga előtt tartva, védekező állásba görnyedten. Baljával maga mögött tapogatózott, hogy el ne tévessze az irányt, szemét azonban le nem vette a láthatatlan fenyegetésről. Hirtelen előreszúrt, majd azonnal meg is hátrált, félrehajolva, hogy elkerüljön egy képzeletbeli csapást. Összerándult, a vállához kapott, nem sejtve, hogy csupán agya vetíti oda a szörnyű sebet; karja bénultan lógott, teste féloldalt furcsa szögbe hajolt. Megmerevedett ujjai közül kihullt a penge. Egyre gyorsabban igyekezett hátrálni, majd egy elkeseredett mozdulattal kibújt rövid, zöld köpönyegéből, és átvetette magát a hajókorláton a testektől nyüzsgő tengervízbe. Casuel a következő pillanatban még látta fölbukkanni a fejét a hullámok között, és dermedten figyelte, hogyan küzd az úszással a fiatal nemes, és hogyan adja föl végül, abban a szilárd meggyőződésben, hogy amúgy teljesen egészséges karja használhatatlan.
A kikötő zöld vizében hatalmas, fehér buborékok jelezték jó néhány szerencsétlen végzetét, akik szintén leugrottak vagy leestek a fedélzetről. Az óceánjáró kötélzete és vitorlái eszeveszetten csapkodtak ide-oda, mintha forgószél tépdesné őket, míg körülötte a kis halászhajók színes vitorlái éppen csak meg-meglebbentek a gyengéd szellőben. Kötelek csavarodtak valószínűtlen ívben, hogy rabul ejtsék az arra járók karját és lábát, deszkadarabok, póznák emelkedtek föl a fedélzetről, hogy lesújtsanak a vigyázatlan matrózokra. Egy hatalmas vizeshordó elszabadult támasztékáról, és kíméletlenül összezúzta az a két fiatal hajósinast, akik a fedélzet felépítmény tövében igyekeztek menedéket keresni. Mindeközben a kikötőben tartózkodók zavartalanul és vidáman folytatták tovább mindennapi tevékenységüket, tudomást sem szerezve az orruk előtt zajló mészárlásról.
– A jó kénköves francba!
Casuel döbbenten kapta föl elnehezedett fejét erre a szitokszóra. Háta mögött Otrick állt, és haraggal vegyes rémülettel bámult le rá. A fiatal mágus erőlködve fölemelte vérfoltos kezét, és a rakpart felé mutatott.
– Nézd... Itt vannak... a szőkék – suttogta alig hallhatóan.
Otrick előrehajolt, szeme összeszűkült, akár a ragadozóké.
– Majd én elkapom a nyomorultakat! – sziszegte.
Néhány asszony, akik nyugodtan tereferélve várakoztak, hogy kosarukat megtölthessék az imént fogott kékesfekete kagylókkal, most csodálkozva pillantottak egymásra, amint hirtelen szélroham cibálta meg kendőjüket és szoknyájuk szegélyét. Két halász zavarodottan bámult föl a rezzenetlen, világoskék égboltra. Széllökések karma akaszkodott a stólákba és köpenyekbe, a kikötőben bámészkodók döbbenten néztek ide-oda, legtöbbjük megindult hazafelé. A tenger hánykolódni kezdett, a tarajos hullámok már a rakpartra is kicsaptak. Egy kofaasszony dühösen fölkiáltott, amint ruháját átáztatta a fölfröccsenő permet, mások keresni kezdték, hol léphettek pocsolyába; volt, aki azt találgatta, vajon a hulladék eldugította-e a kikötőn átvezető csatorna nyílását, és onnan folyik-e vissza ez a rengeteg víz. A macskakövek kilazultak, kifordultak a helyükről, elgáncsolva a szétszaladó járókelőket. Egy asszony megbotlott és elesett, de mielőtt fölkelhetett volna, máris keresztülbucskázott rajta egy másik, kosara pörögve elgurult, hogy újabb vigyázatlan áldozatot ejtsen. A reggeli vidámságnak nyoma sem volt; az emberek rémülten és tanácstalanul pislogtak egymásra, bizalmatlanul méregetve a kikötő háborgó vizét.
– Na jó. – Otrick összedörzsölte a kezét, szemében türkizkék izzás támadt.
A szőke férfiak csoportja csaknem elérte az óceánjárót, de a rakparton támadt lótás-futás jócskán lelassította őket. Ennek ellenére még mindig úgy tűnt, mintha a járókelők meg sem látnák az idegeneket, pedig a szőke fejek és a fekete egyenruhák igencsak kiríttak ebből a környezetből. A tenger sós párája elhomályosította a fémszegecsek csillogását, de az egyenruhák így is vészjóslóan festettek. Egy hirtelen szélroham elragadott néhányat a partnál várakozó halászhajók közül, hullámokat fröccsentve, elszabadult köteleket vágva a bámészkodók közé, akik egy szempillantás alatt szétrebbentek, nyílt teret hagyva a fekete egyenruhások körül. A katonák lába körül víz buggyant föl a kövezetből, a döngölt föld felázott, megcsuszamlott, foglyul ejtve a vasalt csizmasarkakat. A kis csoport fölbomlott, a katonák bukdácsolni, csúszkálni kezdtek, mint aki télidőn vigyázatlanul jégre téved; két asszony azonban sértetlenül, biztos lábbal vágott át közöttük. A hullámok zajába, sirályok rikoltásába segélykiáltások vegyültek. Éjsötét köd gomolygott elő valahonnan, és eltakarta a napot.
– Elég, hacsak ártalmatlanná teszed őket, nem kell ilyen drámai előadás – jegyezte meg Planir, aki ekkor tűnt föl Allinnal a sarkában.
Az Ősmágus Otrick mellé lépett, akinek még mindig türkizszínű szikrák pattogtak az ujja végéből, és fölemelte a kezét.
– Nem akarunk feltűnést kelteni, és egyébként is kellemetlen volna, ha túl sokat kellene magyarázkodnom Messire D'Olbriotnak – folytatta békítő hangnemben. – Éppen elég bajunk van e nélkül is.
Az öreg varázsló méltatlankodva fölhorkant, és a sűrű feketeség lassan oszladozni kezdett. A szőke hajú katonák bizonytalan arccal tápászkodtak föl a sárból. Szörnyülködő, megdöbbent kiáltások harsantak, amint a matrózok és kofák egyszerre észrevették a betolakodókat. Volt, aki elfelé szaladt tőlük, mások éppen hogy közeledtek, fenyegető gyűrűt vonva a föllazult csoport köré.
– A hajó! – intett Allin remegő kézzel az óceánjáró felé.
Csakugyan: a fedélzeten dúló harc nem látszott csitulni, rémült, megzavarodott emberek rohantak egymásnak, megvadult kötelek és vitorlafoszlányok ellen harcoltak, holt tárgyak, deszkák és hordók vadultak meg mintegy varázsütésre, és támadtak rájuk. Néhányan megpróbálkoztak vele, hogy a vízbe ugrálva vagy a partra jutva szabaduljanak a hajóról, ám a deszkák és kötelek mintha éppen őket támadták volna a legvadabbul, és előbb-utóbb mindegyiküket leverték a lábukról.
– Jó lenne tudni, ki csinálja ezt – hümmögött Planir elkeskenyedő szájjal, összeszorított állkapoccsal, aztán megfordult, hogy átvizsgálja a kikötőt és a városig fölfutó emelkedőt.
– Nem érzem nyomát mágiának – dörmögte Otrick hitetlenkedve. – Fogalmam sincs, milyen módszerrel dolgoznak ezek az akasztófáravalók.
– Nézd csak! – mutatott Planir egy jelentéktelennek tetsző figurára, akit félig eltakart néhány egymásra halmozott láda. – Figyelj te is, van-e még valaki, aki nem mozog!
– Valakinek Casuel vére szennyezi a kezét – tette hozzá Allin. – Ezen a nyomon is el lehetne indulni.
– Hopp... Találtam valakit a kocsmaajtó előtt! – dörzsölte össze a tenyerét Otrick.
Egy nő fejhangon fölvisított, amint egy férfi teljes hosszában elvágódott a kövezeten, és kis híján magával rántotta őt is. Jó nagyot rúgott bele félig-meddig véletlenül, és vissza sem nézve elszáguldott. A tömeg sorain lassan pánik lett úrrá, a szaladgálók csaknem agyontaposták a szerencsétlen fickót, akinek sehogyan sem sikerült föltápászkodnia. Mire a tömeg szétoszlott, a fickó mozdulatlanul hevert a földön, köpenye eltépve, sárosan, ruháján jól látható lábnyomok. Szőke haját elsötétítette a piszok és az arca környékén némi vér is.
A kalózhajó fedélzetén hirtelen félbeszakadt a harc. Darni fölemelkedett egy seregnyi földre esett matróz közül, és a kikötőpalló felé rohant, kivont kardja még mindig a kezében. Végigrohant a rakparton, széttárt karral, ordítva, hogy útjából rémülten ugráltak félre a csodálkozó halászok. Darvi tudomást sem vett róluk, egyre a tömeget fürkészte, vajon kin tölthetné ki a haragját, majd pedig a vizet bámulta, azok nyomát keresve, akik a hullámok közé ugrottak vagy estek.
– Darni, itt vagyunk! – Planir nem emelte föl a hangját, a harcos azonban így is meghallotta, noha a fél kikötő hossza választotta el őket egymástól, és tovább mérgelődve megindult feléjük.
– Hol vannak azok az anyaszomorító, csirkeagyú, nyomorult gonosztevők? – mennydörögte vörösre vált arccal, izzadságban úszva, tudomást sem véve a kikötőt borzongató csípős szellőről. – Hadd tépem le a...
– Majd később letéped – szólt oda neki Planir csitítónak szánt hangon, miközben aggodalmas arccal térdepelt Casuel mellett. – Mutasd csak...
Óvatos ujjakkal meglazította a kötést, egyik kezével továbbra is fönntartva a szorítást, nehogy a vérzés erősödjön, mindvégig ügyelve, hogy véletlenül se érintse a kés csontnyelét. Éppen csak egy pillantást vetett az átázott kötés mögé, majd éppen olyan szorosan visszaerősítette.
– Ide seborvos kell, méghozzá azonnal – állapította meg komoran.
– Beszélj Hadrumallal! – erősködött Darni. – Keress valakit, aki együtt dolgozott Gerisszel. Hiszen éppen a gyógyítás módozatait kutatták!
Planir Allinra nézett, aki éppen újabb kötésnek valót hasított ki a saját ingéből.
– Jól csináltad – pillantott rá komolyan.
– Muszáj volt megtanulnom – felelte boldogtalan arccal a lány –, ha egyszer egy egész nyarat töltöttem úgy, hogy bolond férfiak haldoklottak a kert végében. – Azzal letérdelt ő is, hogy kicserélje a kötést. – Attól tartok, nem fogjuk tudni megmozdítani.
– Majd én! – lépett elő Darni, és a földre terítette a köpenyét. – Mindenki megfogja egy sarkát, és lassan fölemeljük!
– Hadd segítsek én is. Mi történt szegény Casuellel?
Casuel még egyszer kinyitotta elködösülő szemét, hogy lássa, amint Camarl őméltósága döbbenten kukucskál át Darni válla fölött. A fiatal nemes haja tincsekbe ragadt, mint a patkányfarok, arcáról, ruhájából víz csöpögött.
Casuel mondani akart valamit: bármit, egy utolsó üzenetet, de nem jött ki más hang a torkán, mint egy elfúló, könnyes sóhaj.
– Mondd meg az anyámnak, hogy teljes szívemmel szerettem őt – nézett esdeklőn Darnira.
– Majd te megmondod, nem vagyok én kifutófiú – felelte a robusztus harcos, és fél kézzel könnyedén megemelte a köpeny neki jutott sarkát. – Nagy szerencséd, öregem, hogy a köpenyem vörös, ha már egyszer összevérezed. De még így is fizetheted a mosatás számláját!
– Hol van itt a legközelebbi seborvos, akit elég megbízhatónak találsz? – kérdezte Camarltól Planir.
– A Konkolyhegyen – felelte Camarl egy pillanatnyi gondolkodás után. – Mutatom az utat!
– A fészkes fenébe! – Otrick fölcsattanó átkaira mindannyian megtorpantak néhány lépés után.
Allin pillantása követte az öregember előremutató karját, és látta, hogy a kalózhajó megmaradt legénysége körülvette a szőke katonákat. Karok lendültek sebtében felkapott szerszámokkal, penge villant, csont reccsent a vasalt csizmák alatt. Két matróz rongyos csomagot cipelt keresztül a rakparton, és széles mozdulattal a vízbe lendítették, hagy úszkáljon a többi hulladék között.
– Saedrin szerelmére! – Planir hitetlenkedve csóválta a fejét. – No, késő bánat... Azt hiszem, ezek úgyis csak parancsokat teljesítettek, nem tudtunk volna meg tőlük semmi lényegeset. Valójában arra a másik kettőre volna szükségünk. Keressünk valamit, amivel megkötözhetjük őket! – Átvette a köpeny sarkát egyik kezéből a másikba, hogy a megfelelő irányba mutathasson.
Casuel halkan morgolódott magában, miközben feje ide-oda billent a rázkódástól.
– Ja, igen, látom őket! – lépett odébb Camarl is, és Casuel hallotta, amint a tormalin nemesekre jellemző pattogó stílusban parancsokat osztogat. – Te meg te, ide figyeljetek! Az a két fickó ott veszélyes bűnöző. Tartóztassátok fel őket! Te meg hozz egy kötelet, de a lábad se érje a földet!... Kapitány, adja kölcsön az egyik futárát, azonnal üzennem kell Messire D'Olbriotnak!
– Közben azért haladjunk is. – Darni nem tudta elrejteni a hangjában bujkáló aggodalmat. – Casuel elég rosszul van.
Lassan és óvatosan megindultak, apró csoszogó léptekkel haladtak előre a csúszósra kopott macskakövön.
– Ne lógassátok az orrotokat! – szólalt meg Otrick, igencsak tapintatlanul. – Fiatal Casuel barátunk, végre egyszer csinált valami hasznosat.
Casuel bambán bámult az öreg varázslóra, miközben feje továbbra is ide-oda billent a köpeny mélyedésében. A háztetőt és felhők kusza vonalakká bomlottak a szemében, az aggódó mondatok értelmetlen hangokká hullottak szét.
– Mi a csudát akarsz? – Planir fegyelmezett hangja is nyugtalanságról árulkodott.
– Egészen idáig azon töprengtél, hogyan győzd meg a Tanácsot, hogy álljanak mögéd. – Otrick megtorpant, hogy kissé kifújja magát, mivel a szűk utcácska itt már erősen emelkedett. – Mostantól nem lesz több kérdésük. Ezek a nyomorultak megtámadtak egy mágust, és még csak nem is valami egyszerű zugfőzetkészítőt, hanem közülük valót... Még akkor is, ha csak Casuelről van szó. Gondolod, hogy szándékukban áll büntetlenül hagyni? Ha jól sejtem, az ilyesmi a Káosz napjaitól fogva példátlanul áll.
Otrick keskeny arca, amely egészen kivörösödött az erőfeszítéstől, most ismét Casuel felé fordult.
– Na látod, Casuel, olyasmit csináltál, amire még az Ősmágus sem lett volna képes. A Tanács most már nem tehet mást, minthogy szó nélkül követ bennünket az óceánon át, és vissza, csak hogy bebizonyítsák, ilyesmit senki sem követhet el büntetlenül! Ne aggódj, kinyuvasztjuk azokat a gonosztevőket.
– És mi lesz a hajóval meg a legénységgel? – kérdezte komoran Darni. – Nélkülük semeddig sem jutunk, és nekem jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy igencsak hasznavehetetlen állapotban vannak. Mit gondolsz, az a madárnevű cimborád tud valamit tenni az ügyben?
– Egy nagy nyavalyát!
Casuel érezte, ahogy a fájdalom lassan hömpölygő hullámai a hátukra emelik, és ámuló szeme előtt ködbe borul a világ, de még így sem tudott úrrá lenni a csodálkozáson, hogy az utolsó hang, amelyet eme földi létben hall, az Ősmágusé, aki történetesen úgy káromkodik, mint egy kiszolgált zsoldos.

 

 

Az óceán habjai között,
az elietimmek szigetének közelében

Télelő 3. napján

Shiv varázslatának sürgetésére a halászhajó kifutott a nyílt vízre. Ahogy eltávolodtunk a parttól, a bárka dióhéjként kezdett táncolni a hatalmas hullámokon, de valamivel távolabb a felszín megnyugodott, és hátára vett bennünket a hatalmas óceán. Megkönnyebbülten pillantottam vissza a vállam fölött: jó volt látni, hogy a sívó homokpartok és a sovány füvű pusztaságok egyre távolodnak mögöttünk. Hamarosan már a jókora, szürke hegyeket is csupán egy-egy pillanatra láthattuk viszont, ahogy bárkánk föl-le emelkedett és süllyedt a fényes, zöld hullámhegyek és hullámvölgyek között. Elfordultam, hogy ne is lássam többé a szigetet: hiszen a puszta gondolata is elég volt, hogy a hideg futkosson a hátamon. Ryshad megnyugtató magabiztossággal kezelte a kormánylapátot, Shiv pedig a hajó orrában térdelt, és feszült arccal a vízbe meredt. Erejének minden maradékát megmozgatta, hogy minél hamarabb eltűnhessünk még a környékről is.
Mondhatom, ez volt a legeslegelső alkalom életem során, amikor boldog voltam, hogy végre hajóban ülhetek. Ez persze csak azt bizonyítja, mennyire rettegtem tőle, hogy ismét foglyul ejthetnek. A szél fölkapta a tarajos hullámokról fölfröccsenő permetet, és hamarosan mindannyian tetőtől talpig vizesek lettünk. Borzongtunk a fagyos szélben, de egyikünknek sem jutott volna eszébe panaszkodni. Shiv mögött ültem, és igyekeztem nézelődni, de az egyhangúan sík óceán föl-le hintázó látványa hamarosan kezdett unalmassá válni. Megfordultam, és azt láttam, hogy Aiten a lába fejével elgondolkodva bökdösi a foglyunkat. Az ájult fickót ugyanis egyszerűen belódítottuk a hajó fenekébe, és ami engem illet, felőlem nyugodtan ott is maradhatott volna egész úton.
– Úgy nézem, még mindig házon kívül van – jegyeztem meg.
Úgy döntöttem, hacsak lehet, nem megyek közel ehhez az arany nyakravalós fenevadhoz, akár magánál van, akár nincs.
– Teljesen kiütötte magát – felelte vidáman Aiten, briliáns mosolyt villantva felém. – Tudod, virágom, végig egy percig sem hittem benne, hogy megúszhatjuk.
– Ami azt illeti, én se – ráztam meg a fejemet hitetlenkedve.
– Még egyáltalán nem vagyunk kint a csávából – figyelmeztetett bennünket csípősen Ryshad. Összevont szemöldökkel figyelte a folyton változó és mégis egyhangú óceánt, hogy egyenesben tudja tartani a hajót.
– Otthagytuk végre azt az elátkozott szigetet, és egyelőre be is érem ennyivel – vágta rá gondtalanul Aiten, és azon kaptam magam, hogy vele nevetek.
– Tudod, Ryshad – folytatta –, az egyetlen meggyőző dolog, amit valaha racionalistától hallottam, ez volt: „akkor élvezd a pillanatot, amikor átéled”. Nos, én ezt a jelenlegit eléggé tudom élvezni.
Erre már Ryshad is elmosolyodott, és amikor Shiv hátrafordult, hogy megkérdezze, miről beszélgetünk ilyen elmélyülten, láthattam, hogy az ő arcán is lassan oldódik a figyelem.
Bármit készült is mondani, félbevágta egy hangos kordulás, amely Aiten gyomra irányából érkezett.
– Dastennin fogára, mindjárt éhen halok!
Most, hogy szóba hozta, láttam, hogy mindannyian ugyanerre gondolunk. Úgy mondják, a félelem megtölti a gyomrot, amíg velünk van, de ha távozik, üresen hagyja. Ennek igazságát most valamennyien megérezhettük, és csakhamar eszünkbe jutott, hogy puszta levegőhól aligha fogunk megélni. Körülöttünk – és főleg előttünk – a végtelen óceán...
Shiv összedörzsölte a tenyerét. A hajó érezhetően lelassult.
– Mi baj? – kérdeztem idegesebb hangon, mint szándékomban állt.
– Nem tudom egyszerre a hajót is hajtani, a barátunkat is eszméletlenségben tartani és halakat is hívni – magyarázta a varázsló. – Még nem vagyok teljesen a régi formámban.
Ryshad elgondolkodva vakargatta a homlokát.
– Azt hiszem, az elsődleges dolog, hogy a hajó mozgásban maradjon, méghozzá olyan gyorsan fusson, ahogy csak lehet – állapította meg. – Ha alaposan összekötözzük – bökött a fogoly felé –, nem tudnál gondoskodni róla, hogy ne bírja kinyitni a száját? Az a lényeg, hogy ne legyen képes varázsolni.
Shiv csillogó szemmel bólintott.
– Azt hiszem, légköteléket tekerek a szája köré – jelentette ki elégedetten. – Ha nem kell ájulatban tartanom, sokkal gyorsabban haladhatunk.
Már nyúltam is az összecsavart bőrkötél után.
– Eddig miért nem szóltál?
Duplán hajtottam a kötelet, hurkot vetettem a közepére, és a fekete köpenyes nyakába akasztottam, azután mindkét szárát rácsavartam a kezére meg a lábára. Minél többet fészkelődik, annál biztosabban megfojtja magát. Azt hiszem, egyáltalán nem is bántam volna.
Aiten csodálattal figyelte ténykedésemet.
– Úgy tekered azt a kötelet, mint aki nap nap után vadállatokat pányváz ki – jegyezte meg elismerően.
Megrángattam a kötél végét, hogy megbizonyosodjak róla, elég szorosan tart-e.
– Nem is sejtenéd, hányféle tehetséggel vagyok megáldva – feleltem titokzatosan.
Magabiztosságomnak azonban egy csapásra nyoma veszett, és nagyot ugrottam ijedtemben: a lábam közvetlen közelében, a csónak fenekén ugyanis egy hatalmas hal fickándozott.
– Na, és halat pucolni is tudsz? – vigyorgott rám Shiv a válla fölött.
Elborzadva meredtem a megátalkodottan kapálózó lényre.
– Nem hiszem, hogy használható lennék ilyesmire – hátráltam egy fél lépésnyit. – Attól tartok, különben sem lenne hol megsütni.
– Megsütni? Egy ilyen friss halat? Fölösleges! – Aiten előhúzta a tőrét, és megpróbálta az élét a körmén. Némi távolságtartással figyeltem, amint néhány gyakorlott mozdulattal kibelezte és megtisztította az állatot. Ezután a középső evezőpadra fektette, és hajszálvékony szeleteket vágott belőle.
– Kóstold csak meg! – nyújtott át nekem egy szinte átlátszó szeletet.
Mit volt mit tenni, begyűrtem a falatot a számba, és igyekeztem rágás nélkül lenyelni. Beismerem, nem is volt olyan szörnyű, mint amire számítottam, de azért nem voltam túlságosan boldog az ötlettől, hogy nyers halon és vízen kell élnem hazáig.
Aiten Ryshadnak is átnyújtott néhány szeletet, aki különösebb grimasz vagy hozzáfűzés nélkül megette. Ám az én arckifejezésem láttán ő is elnevette magát, talán az első alkalommal megmenekülésünk óta.
– Beismerem, hogy némi mártás meg egy kis bor elkelne hozzá, de gondold csak meg, mikor ehetsz legközelebb ennyire friss halat! – biztatott.
– Úgy hallottam, Zyoutessela vidékén rengeteg módja dívik a hal elkészítésének. – Örömmel láttam, hogy Shiv éppen olyan csekély lelkesedéssel nyúl a halhús után, mint jómagam.
– A legjobb persze vékonyra vágva, fűszeres pácban érlelve – ábrándozott Aiten. – Vagy citrussal és savanyú borral párolva. Vagy megtöltve és apró rudacskákba csavarva, feketeborssal... Tudjátok mit, ha egyszer hazaérünk, én magam viszlek el benneteket a legjobb halvendéglőkbe!
Diszkréten köhintettem néhányat, de így sem tudtam szabadulni a tenger mellékízétől a számban.
– Mit gondolsz, Shiv, elő tudnál állítani nekünk némi édesvizet?
Mindannyian ide-oda forgattuk a fejünket, de nem találtunk semmit, amit edényként használhattunk volna.
– Végül is levehetnénk a csizmánkat... – javasolta Aiten némi kétkedéssel a hangjában.
– Ha nincs jobb ötletünk, a markunk is megfelel – biccentett Shiv.
Csészét formáztunk a kezünkből, belemerítetteik a tengervízbe, Shiv pedig kékes fényt bocsátott rá, amely megtisztította a sótól, és ivásra alkalmassá tette. Elég lassú eljárás volt, és a víznek kissé furcsa ízét éreztük utána, de örültünk, hogy van mit innunk. Amint Ryshadra került a sor, hirtelen rájöttem, hogy egészen idáig ő kezelte a kormánylapátot, és talán ideje volna pihennie.
– Leváltalak, ha akarod – ajánlkoztam.
Ryshad tűnődve rázta meg a fejét.
– Ne értsd félre, de azt hiszem, nincs sok tapasztalatod a hajóvezetésben. Majd Aiten meg én felváltva kormányzunk.
Nem volt kedvem vitába szállni vele. A nyers hal és a hideg víz amúgy sem ült valami szilárdan a gyomromban, így aztán inkább lekuporodtam a csónak fenekébe, amennyire tudtam, bebugyoláltam magam, hogy a szél meg a fölcsapó permet ne érjen, és óvatos kézzel széthajtogattam Geris jegyzeteit. Ha jobb ötletem nincs is, még mindig kereshetek valami alkalmas varázslatot, amivel megvédhetnénk magunkat, ha üldözőink feltűnnek a látóhatáron.
Nagyjából ezzel töltöttem el a délelőtt nagyobbik részét. Végre úgy gondoltam, hogy találtam valami hasznosat, ám amint fölpillantottam a pergamenkötegből, azt kellett látnom, hogy a nyakravalós egyenesen engem bámul kényelmetlen, kitekert szögben heverve a csónak fenekében. Elénk, zöld szeméből valósággal sugárzott a néma gyűlölet. Kihívóan visszabámultam rá, és néhány pillanatig farkasszemet néztünk. Nem fordította el a tekintetét.
Ryshadhoz fordultam, aki feldúlt arckifejezésem láttán összevonta a szemöldökét. A fogoly felé böktem az állammal.
– Mit gondolsz, mit csináljunk vele? – kérdeztem csevegő hangnemben.
Ryshad egy pillanatig gondolkodott, azután a szeme sarkából rám kacsintott, és ugyanabban a könnyed stílusban válaszolt.
– Nos, fölvagdoshatjuk halcsalinak, de ha jobban tetszik, mi magunk is megehetjük. Tudom, hogy odavagy a friss, meleg húsért.
– Tessék?! – kapta föl a fejét rémülten Aiten, de tudomást sem vettünk róla. Elégedetten láttam, hogy a fekete köpenyes fickó fűzöld szemében a rémület lángja gyullad, és önkéntelenül a kötelékeit kezdi feszegetni.
– Úgy látom, a barátunk érti a tormalin nyelvet – szóltam oda Shivnek.
– A fülét nem tudnád betapasztani?
– Dehogynem, sőt, már előbb meg kellett volna tennem – harapott bosszúsan az ajkába a mágus.
A fogoly tehetetlen feje körül kékesen vibrálni kezdett a levegő, mintha áttetsző kötél csavarodna rá. Amikor a vibrálás abbamaradt, olyan mélységes rettegés ült ki a fickó arcára, hogy azon még a düh sem tudott átütni. Közelebb hajoltam hozzá, és a pillantásomba sűrítettem minden fenyegetést és minden gyűlöletet, ami csak lakozott bennem. A köpenyes ezúttal nem bírta tovább: félrefordította a fejét és behunyta a szemét.
– No, ezzel megvolnánk – sóhajtottam föl. – Ne hibáztasd magad, Shiv, bármelyikünknek eszébe juthatott volna.
Elégedett arccal visszatértem a jegyzetekhez.
– Figyeljetek csak! – szólaltam meg. – Van itt valami, amit ki kellene próbálnunk. Valamiféle rejtővarázslatnak tűnik, legalábbis a nyomainkat eltűnteti.
– Vízben is lehet használni? – vonta össze a szemöldökét gondterhelten Ryshad.
– Szerintem nem valóságos nyomokra vonatkozik, hanem arra a nem tudom micsodára, amivel az éteri mágiát használók folyton megtalálnak bennünket – meredtem a kézírásra. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy erről lehet szó.
– Ártani nem árthat – vont vállat Aiten.
Öntudatosan megköszörültem a torkomat, és fölolvastam a pergamenre írt sorokat, először csak suttogva, hogy megtaláljam a ritmust.
– Ar mel sidith, ranel marclenae – kántáltam most már hangosabban, de nem látszott, hogy bármi is történt volna.
– Na? Működik? – kérdezte kíváncsian Ryshad.
Kényelmetlenül éreztem magamat, és nem is kicsit.
– Fogalmam sincs – ismertem be vonakodva.
Erre aztán egyikek sem tudott mit felelni.
Egyhangú és unalmas délután elé néztünk. A szürke hullámok egymás után gördültek a látóhatár felé, hogy találkozzanak az égbolt ugyancsak szürke foltjával. A hajó egykedvűen emelkedett és süllyedt. Néhány óra elteltével már mi magunk is kezdtük ennek megfelelően szürkének érezni magunkat, és csakugyan úgy is néztünk ki.
Nem tudom, mikor alhattam el, de egyszer csak reggel volt, és Shiv veregette a vállamat. Kissé csodálkozva és bizonytalanul pislogtam föl rá.
– No nézd csak, mit sodort az utunkba a varázslatom!
Előrenyújtott ujját követve arrafelé pillantottam, ahol néhány jókora hal ugrándozott a vízben. Egyenesen felénk tartottak. Megborzongtam, és azt találgattam, vajon miféle elátkozott vízilényekkel kell megküzdenünk, de Shiv elégedett mosolya eloszlatta az aggodalmamat.
– Dastennin kutyái! – Aiten szemlátomást örömmel köszöntötte az érkező teremtményeket, és Ryshad szemében is vidámság ült, úgyhogy igyekeztem elrejteni iménti tartózkodásomat.
A hatalmas halak vagy micsodák vígan fickándoztak a csónak orra körül, és el kell ismernem, hogy valóban igen barátságos ábrázat jutott osztályrészükül: hosszú, csőrszerű orruk volt és hullámos szájuk, amely mintha mosolygott volna. Különös, nyüszítő-visító hangokat hallattak, kidugták a fejüket a vízből, és megnézték Shivet. Ekkor láttam csal, hogy a szájuk telis-tele van veszedelmes fogakkal. Ismét figyelmeztettem magamat, hogy nincs okom aggodalomra, amíg a többiek ilyen nyugodtak, mégsem állhattam meg, hogy össze ne rezzenjek, amint az egyik ilyen teremtmény éppen mellettem bukkant elő a víz alól, és a feje tetején lévő lyukból telefröcskölt langyos, páraszerű vízzel.
– Mi a csudák ezek? – kérdeztem nagy sokára, amikor már nem bírtam a kíváncsiságommal.
Shiv, aki éppen hallal etette a legnagyobbat, kérdésemre hátrapillantott.
– Delfinek – felelte. – Tengeri állatok, akár a bálna, de jóval kisebbek.
Lepillantottam a vízben sötétlő karcsú testekre, a hullámokat hasító háromszögletű uszonyokra.
– A hívásodra jöttek? – érdeklődtem.
Shiv vidáman bólintott.
– Rengeteget megtudhatok tőlük a környező vizek természetéről. Muszáj megkérdeznem tőlük, mikorra várható, hogy elérjük a főáramlatot, amely délnek fordít bennünket. Ahhoz, hogy ezen átvergődjünk, minden erőmre szükség lesz. Ha előbb belekerülünk, minthogy észrevenném, lesodródhatunk egészen az Ezerszél-fok vidékére.
– Azt hiszem, egyelőre éppen elég egy új földrészt fölfedeznünk az utazás alkalmával. – Ryshad áthajolt a csónak oldalán, és megveregette az egyik érdeklődő fejet.
– Az előbb valami furcsa névvel illetted őket – fordultan Aitenhez.
Addigra kissé hozzászoktam már a vidám teremtmények látványához, de a kezemet még mindig elővigyázatosan a csónakban tartottam, és igyekeztem, hogy elég távol üljek a peremétől.
– Dastennin kutyái – magyarázta Aiten. – Az ő szent állatai. Azt mondják, ide-oda járhatnak a Túlvilág meg a mi világunk között, amikor csak kedvük szottyan. Nem csak a halálukkor, vagy álmukban.
Azzal ő is bedobott egy haldarabkát az egyik rózsaszín szájba.
A következő pillanatban ismét kibukkant mellettem egy hosszú orrú arc, és meggyőző intelligenciával végigmért.
Udvariasan meghajoltam, és a következő kérést intéztem hozzá:
– Ha tényleg van módod rá, hogy beszélj Dastenninnel vagy bármely más istenséggel, kérlek, járj közben az érdekünkben, hogy mielőbb hazajussunk!
A többiek csak mosolyogtak, egyikük sem nevetett ki. Mint Aiten mondta: „Ártani nem árthat”.
Meglepetten láttam, hogy a teremtmények egy csapásra abbahagyják a fickándozást, és egyszerre merülnek alá a mély vízbe. Kérdő arccal Shiv felé fordultam.
– Elküldtem őket, hogy derítsék föl, milyen messze lehetünk a főáramlattól – biccentett a varázsló. – Időről időre visszatérnek, hogy megbizonyosodjanak felőle, jó irányba haladunk-e.
– A fölénk boruló mozdulatlan felhőtakaró felé intett, majd végignézett az egyhangúan hullámzó óceánon. Több magyarázat nem is kellett.
Bármiféle lelkesedés nélkül elfogyasztottam hideg, nyers halból álló reggelimet, közben néhányszor megfordult a fejemben, vajon hogyan élhetjük túl az óceánon való átkelést egy nyitott csónakban ilyen diétán.
Hirtelen megborzongtam, és nem csak a hideg tengeri széltől. Lekuporodtam, igyekezvén menedéket találni a csónak oldalfalánál. Az aranynyakravalósra pillantottam, és érdeklődő pillantást láttam sötétbarna szemében. Láttam már valahol ezt a tekintetet, és a puszta emlék a csontom velejéig átfagyasztott. Ahogy a pillantásunk találkozott, harag gyulladt odabenn, a fekete mélységekben: a düh és a bosszúvágy éjfekete lángjai. Nem is tudva, mit teszek, előrelendültem ültömben, és ököllel állon vágtam a fickót. Nem sajátom ez a mozdulat, és kelönösképpen nem szoktam megütni egy megkötözött embert; most azonban az ujjaimra halmozott gyűrűk különös súlyt adtak az érvelésemnek.
– Livak! – A többiek csodálkozva meredtek rám, én pedig meglepetten görbítgettem az ujjaimat, mivel igencsak megfájdultak az ujjperceim.
– Ez nem ő volt – hebegtem. – Nem lehetett ő! Hiszen neki zöld szeme van, vagyis volt eddig, én meg most barnát láttam, majdnem hogy feketét! Tudom! A Jégúr volt, az az elvetemült fenevad, az erődből! Az apja vagy kicsodája ennek itt!
Mindannyian kényelmetlenül feszengve pillantottak a mozdulatlan testre, én pedig azon tűnődtem, vajon mennyi kárt tehettem benne azzal az egyetlen ütéssel Az ilyesmit soha nem lehet megmondani előre; többeket felkötöttek már hasonló okból.
– Szóval azt mondod, hogy a vezetőjük... – Ryshad egy pillanatra elhallgatott, azután folytatta –, az a férfi, aki kihallgatott bennünket, ennek a fogolynak a szemén keresztül nézett rád?
– Biztos vagyok benne – bólintottam.
– Vagyis tudja, hol vagyunk.
– Azt nem tudom – bizonytalanodtam el. – Egyszerűen csak nem akarom, hogy így nézzen rám.
– Talán ideje lenne kihajítanunk innen – vélekedett komoran Shiv.
– Na jó, de ha mégis elkapnak bennünket, méltó ár lehet a szabadságunkért – emlékeztette Ryshad.
Aiten félig megfordult, kinyitotta a száját, mintha mondani készülne valamit, de nem jött ki hang a torkán, és arcán zavarodott kifejezés suhant át. Szaporán pislogott, és amint ránéztem, láttam, hogy okos barna szemének fénye úgy hal el, mint gyertya lángja a szélben. Tekintetében nem maradt más, mint halott sötétség, arca elernyedt, tudatlan kifejezést öltött.
– Aiten! – kiáltottam fel rémülten, a következő pillanatban azonban alig tudtam hárítani egy szapora kardvágást, amely érett dinnyeként loccsantotta volna ketté a koponyámat.
Megtántorodtam, hátraestem, és a csónak egy billenése odébbhengerített; ez mentett meg az újabb vágástól.
Shiv félreugrott, éppen csak egy szempillantásnyival lassabban a kelleténél. A neki szánt kardcsapás rettenetes erővel vágódott a karjába, száraz gallyként roppantva meg a csontot. A varázsló fölordított a fájdalomtól, én pedig összekuporodtam, átkaroltam az ülésdeszkát, és erősen kirúgtam mindkét lábammal egyszerre. A vérfagyasztó teremtmény, amely néhány perccel azelőtt még Aiten volt, tompa zuhanással bucskázott a hajó túlsó végébe.
Körülöttem kékes fény gyulladt: Shiv varázslatba kezdett, talán puszta ösztönből, és a védőmágia hátrataszított engem is melléje, a csónak orrába. Ahogy kitisztult a kékes vibrálás, láttam, hogy előttünk védelmező levegőfal húzódik.
– Ryshad! – kiabáltam. – Elkapta Aitent! Az a rohadék behatolt Aiten agyába!
Ryshad meg sem várta, amíg szólok: már elő is rántotta a kardját, de az Aitent rabul ejtő teremtmény ekkor már szemtől szemben állt vele, és kardjával nekirontott.
Egy pillanatig csak méregették egymást, ám amikor a Jégúr támadásba lendült, nem az történt, amire számítottam. Nem Ryshadra rontott rá Aiten testét és kardját felhasználva, hanem lefelé, a csónak aljába sújtott vele. Az olajozott bőr úgy szakadt át az éles penge nyomán, mint a selyem.
– Te nyomorult! – ordított feléje Shiv, aki még mindig sebesült karját szorongatta a másik kezével.
Arca megrándult a fájdalomtól, levegő után kapkodott az erőfeszítéstől, ám ekkor már láttam is, hogy zölden világító fénycsíkok csavarodnak a levegőben a hasadás felé, röptükben kötéllé tekeredve, szivárgó réssé fogva össze a jókora vágás széleit. Egyelőre tehát egyensúlyban maradhattunk a hömpölygő víz hátán.
Letéptem az ingem ujját, és kapkodva kötést rögtönöztem belőle Shiv karjára. A mágus ujja végéről vér csöpögött, és belevegyült a lábunknál mind magasabbra emelkedő vízbe.
– Lazítsd el a karodat – suttogtam.
Shiv engedelmeskedett, én meg megpróbáltam minél szorosabbra húzni a kötéssel a tátongó seb széleit. A varázsló fölszisszent, én pedig elkeseredetten mormoltam magam elé:
– Gyerünk, Aiten, szállj szembe vele, vesd ki magadból azt a rohadékot, rajta!
Shiv végsőkig elgyötört arccal nézett vissza rám.
Megfordultam, és láttam, hogy Ryshad kardja csattanva akasztja meg Aitenét, a két penge találkozásánál szikrák pattannak a levegőbe.
Félelemtől összeszoruló gyomorral néztem, amint az a tehetetlen báb, amit a kegyetlen Jéguraság csinált Aitenből, újra és újra lecsap a barátjára. Mozdulataiban nyoma sem volt az Aitentől megszokott finomságnak a vágások szögletesek voltak, mint egy frissen toborzott újoncéi, és magamban fohászkodtam, bárcsak ez azt jelentené, hogy Aiten odabent, a koponyájában harcol a testén való irányítás visszaszerzéséért.
Ryshad arca megvonaglott a fájdalomról, ingét vér foltozta. Csak most lett igazán úrrá rajtam a rémület, ahogy rájöttem, hogy Ryshad egyáltalán nem támad. Igaz, a kardja őrülten táncol ide-oda, de nem más ez, mint puszta védekezés. Ahogy a Jégúr mind szorosabb és szorosabb satuba fogta Aiten agyát, lassanként ura lett minden gyakorlatának és szaktudásának; a mozdulatai egyre gyorsultak, Ryshad pedig túl lassú volt. Érzékeit megbénította a félelem, hogy árthat barátjának, és nem volt képes lecsapni rá.
Tehát nekem kell megtennem. Méghozzá minél előbb, mert ha Ryshad elesik, nem tudok egyedül szembeszállni egy tapasztalt harcos minden szakértelmével, még akkor is, ha valaki más uralja az agyát. Shiv teljesen kimerült, alig volt eszméleténél, és gondolni sem mertem rá, mi történik, ha a varázslatai hirtelen megszűnnek.
Elővontam a tőrömet, és elővigyázatosan a légfal közvetlen közelébe húzódtam. Hátrapillantottam Shivre, aki némán bólintott. Arcát eltorzította az erőlködés – most már, gondolom, leginkább azért, hogy tovább is eszméleténél maradhasson. Mindketten tudtuk, mit kell tennem. Lekuporodtam, egyrészt, hogy egyensúlyomat megtarthassam a billegő hajóban, másrészt, hogy észrevétlen maradhassak, és előrelendültem.
Ryshad előreszúrt Aiten arca felé, aki hátraugrott, és majdnem eltaposott. Ahogy megbotlott, Ryshad az arcába vágott a kardja markolatával: vér fröccsent föl a levegőbe, és hullott rám a tenger tajtékával keverten. Jól láthattam a reménytelen elkeseredettséget Ryshad arcán. Ennek az erőteljes csapásnak legalábbis ájulatba, ha nem egyenesen a Túlvilágra kellett volna küldenie bárki ember fiát; Aiten bizonyára az éteri mágia segítségével állhatott meg a lábán. Ryshad azonban kis híján nagy árat fizetett a tétovázásáért. Aiten kardja a régi sebességével zúdult le rá, és vérvörös sávot hagyott az egyik karján.
Némán markoltam a tőrt, és arra gondoltam, bárcsak velem lenne valamelyik jól bevált mérgem. Leginkább az a kábító hatású főzet, amelytől álltó helyében összerogy az ellenfél... Erre azonban most nem volt idő. Összehúzott szemmel megnéztem magamnak Aiten hátát, de egy szívdöfés túlságosan kockázatos lett volna. Lábunk alatt ide-oda táncolt a hajó, és a harcolók is hajladoztak, hogy elébe menjenek a várható támadásnak. Végül úgy határoztam, hogy megpróbálom a bordái közé döfni a tőrt; az én fogalmaim szerint ez éppen annyira halálos tud lenni. Abban azonban nem lehettem biztos, hogy azonnal végez vele, és tudtam, hogy ha szembefordul velem, aligha tudom kivédeni a csapását a puszta tőrömmel. Csak reménykedhettem, hogy Ryshad észreveszi, mire készülök.
Aiten szétvetett lábbal igyekezett egyensúlyt találni a vadul himbálózó hajóban. Kardja suhogva csapott le Ryshad fejére. Egyszerre mozdultunk. Előrevetődtem a lábai között, és elébe kerülve a combtövébe szúrtam, ott, ahol az ütőér elhagyja a lágyékot. Igyekeztem mély vágást ejteni. Aiten térde megrogyott, Ryshad pedig, látva a testéből spriccelő vért, mellette termett, átfogta, és karját erősen az oldalához szorította. Így maradtak, halálos ölelésben, majd együtt rogytak térdre, és Aiten rángatózása csakhamar elcsitult. Feje félrecsuklott, üveges tekintettel lebiccent Ryshad mellkasára, és láttam, hogy szemében lassan szertefoszlik az a gyilkos feketeség. Helyette visszatért a régi, megszokott, hűséges barna tekintet, hogy mélyen a szívembe vágjon. Szempillája meg-megrebbent, és félig kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit – hogy mit, azt már soha nem fogjuk megtudni. Utolsó, szaggatott lélegzet tört elő a tüdejéből, majd lehunyta a szemét, mint egy fáradt gyermek.
Nem tudtam elviselni a fájdalmat Ryshad arcán, így hát inkább becsuktam a szemem, hogy ne kelljen látnom barátjáért ejtett kétségbeesett könnyeit.
– Te szégyentelen, nyomorult gonosztevő – suttogtam magam elé –, te anyagyalázó kurafi, pestisrágta szuka gyermeke! Gennyes hólyag vagy te a világ ábrázatán, te, aki a döglött disznót is meggyaláznád az útfélen, de ne legyen örömöd benne soha!
Ilyen s még ennél sokkal szabadszájúbb mocsokságokkal igyekeztem könnyíteni a Jéguraság iránt érzett féktelen dühömön, de nem segített. Kinyitottam hát a szememet, hogy szembenézzek a könyörtelen valósággal, de legnagyobb megdöbbenésemre nem láttam semmit.
– Elég irodalmi a szókincsed egyszerű utcarongy létedre. – Összerezzentem a hangtól. – A gyalázkodásod segített, hogy rád akadjak, úgyhogy még csak nem is hibáztatlak érte.
Az engem körülölelő félhomályt hátborzongató, színtelen fény törte át, és a Jéguraság alakját láttam kibontakozni a sötétségből, amint egyenesen felém lépegetett. A rémület kis híján megállította a szívemet, tüdőmből kiszorult a levegő. Mi történt? Hol vagyok? Kétségbeesetten markoltam a tőrömet, és magam elé emeltem, hogy védekezhessek, ám éreztem, ahogy elfolyósodik, anyagtalanná válik a szorításomban. Úgy remegtem, mint a szellőrázta nyárfa. Rájöttem, mi történt: a gazember itt ejtett csapdába, a saját agyamban! Nem tudom, honnan tudtam, de tudtam.
– Ügyes kislány vagy – értett egyet velem a gyűlöletes hang.
Úgy hangzott, mintha közvetlenül mellettem állt volna, és feléje pillantva láttam, hogy mozog az ajka. Dühös tekintettel végigmértem. Most, hogy a kezdeti rémület elmúlt, a harag mindinkább felülkerekedett bennem. Észrevettem, hogy az alak körvonala távolinak tűnik, itt-ott elmosódottnak. Ez adott valamelyes erőt, ám amint tovább néztem, egyre világosabban vált ki a környező sötétségből, még valóságosabban, még félelmetesebben.
– Jobban oda kellett volna figyelnem rád – suttogta. – De hát az a nyomorult Geris annyi fájdalmat kiállt, csak hogy bebizonyítsa, nem voltál más neki, mint egyszerű ágymelegítő. Holtáig bizonygatta, hogy csak bizonyos szexuális szolgáltatásaidért hoztak magukkal, ő meg a barátai... – Hangját hirtelen a félrevezetettek csalódott dühe járta át. – Most, hogy ráhibáztam az igazságra, egy kicsit jobban szét kellene néznem az agyadban, hátha mégiscsak találok ott valami figyelemreméltót, nem gondolod?
A rettegés, amelyet ez a néhány szó kiváltott bennem, messze fölülmúlt minden más félelmet, amit valaha is éreztem. A testemmel csináljon csak, amit akar: hiszen a hús összeforr, begyógyul, vagy ha nem, hát legrosszabb esetben a Túlvilág ölel magához. Azt azonban nem lettem volna képes ismét elviselni, hogy megint érezzem erőszakos behatolását és kutató jelenlétét az agyamban, a szellememben, a személyiségemben.
– Talmia megrala eldrin fres – kiáltottam rá a rémülettől hajtva.
A homály skarlátvörössé sápadt, a kép megremegett és egy pillanatra elhalványodott.
– Arcátlan szuka! – A hangja úgy vágott rám, mint az ostor.
Felvinnyogtam, amint a fájdalom éles hulláma öntötte el az agyamat, de összeszedtem magam, és megismételtem az iménti szavakat, teljes erőmből ordítva. A sötétség ezúttal egy pillanatra teljesen szétoszlott, és mialatt ismét összezárult körülöttem, elkeseredetten törtem a fejemet újabb varázsszavak után, amelyeket ellene fordíthatnék.
– Szánalmas próbálkozás! – sziszegte. – Emlékezz rá, egyszer már benned voltam, és hidd el, akármikor megteszem újra, ha kedvem tartja!
A rosszindulat nyúlós csápjai ismét felém tapogatóztak, én pedig igyekeztem elzárni az agyamat előlük. Tudtam, hogy ismeri az agyamat, de az érem másik oldalát tekintve ez azt is jelentette, hogy én is ismerem az övét. Ösztöneimmel harcoltam ellene, végig sem gondolva, mit miért teszek, de latba vetve minden erőmet, ami még megmaradt. Hiszen végeredményben nem volt mit veszítenem.
Átkoztam magamat, amiért éppen csak végigfutottam azokat a varázslatokat Geris listáján, átugorva a kiejthetetlennek tűnő szavakat. Válogatás nélkül elüvöltöztem feléje minden sortöredéket, ami csak az eszembe ötlött, bár gyanítom, hogy ebben a formában nem sok értelmet lehetett volna találni bennük. Ahogy egymás után rángattam elő emlékezetemből a furcsa szavakat, éreztem, hogy az agyamra nehezedő szorítás kissé enyhül, mint amikor a fuldokló egy pillanatra levegőhöz jut. Az idegen hangzású sorok ritmusa újabb emlékeket csalt elő belőlem, és hamarosan mintha új remény töltött volna el.
– Marmol, edril, senil, dexil, wrem, tedren, fathen, ardren, parlen, vrek!
Kiabálva vágtam az arcába az Erdő Népének szám-dalát, amelynek nagy része ma már nekik maguknak is érthetetlen, de még mindig tanítják a gyerekeiknek, ahogy az apám is megtanította nekem. Amikor a végére értem a dalnak, mindjárt eszembe jutott egy másik is az Erdő madarairól. Nem véletlen, hiszen a Fehér Holló eredetileg az erdeiek kedvelt játéka volt, mielőtt a világ többi része megismerte volna. Elismételtem a sorokat újra és újra, közben kapkodva kutattam az agyamban a gyerekkor feledésbe merült töredékei után, hátha legalább időlegesen távol tarthatnám magamtól a jéguraság kegyetlen szorítását.
Tisztán éreztem a haragját, de még ennél is tisztábban a zavarodottságát. Gondolom, úgy nézhetett rám, mint a dühös szülő az éretlen kisgyerekre, aki a fülébe dugja az ujját, és butaságokat énekel, hogy ne hallja a szidást. Ennél többet valóban nem tehettem, de bármelyik hároméves tanúsíthatja, milyen nehéz szembeszállni ezzel a taktikával.
Az engem körülölelő sötétség mintha visszaszorult volna, és a jégúr félelmetes alakja úgy lebegett, mint füst a szellőben. A lábam jéghideg volt, a mellkasom tűzforró, és megkétszereztem erőfeszítéseimet, amint tudatára ébredtem, hogy ismét ura vagyok saját testemnek.
– Livak! Livak! – hangzott föl mellettem Ryshad kiáltása, és a fejemben egyre halkult a Jéguraság dühödt ordítozása.
Látásom kitisztult, és hirtelen ott állt előttem Ryshad fájdalomtól feldúlt arccal, szemtől szemben, hogy az orrunk szinte összeért. Felkiáltottam, olyan erősen szorította a karomat.
– Hé! – rázott meg. – Te vagy az?
– Az én szememet látod, nem?
Mélyen a szemembe nézett, és a gyanakvása lassan semmivé foszlott.
– Ő volt az?
– Ő. Ha nálad is próbálkozik, mondd el a tűzvarázslatot, énekelj régi balladákat, kotorj elő az emlékezetedből akármit, a nagymamádtól tanult imákat, vagy bármit! A szavaknak hatalmuk van. Hogy miért, nem tudom, de hatalmuk van.
A tengeri szél tetőtől talpig végigborzongatott. Ekkor jöttem csak rá, hogy patakokban folyik rólam az izzadság, és a kimerültségtől reszketek, akár a vadállat, ha az életéért rohant. A térdem megbicsaklott, és le kellett ülnöm az evezőpadra. A vér émelyítően édeskés illata beleette magát az orromba. Nem sodorta el a tengeri levegő, hiába emelkedett és süllyedt a kis hajó fel és alá a hullámokon.
– Ryshad – szólaltam meg halkan. – Meg kellett tennem. Ugye, tudod? Hiszen nem is ő volt az, hanem az a nyomorult féreg, aki ezt tette. Nem volt más választásom.
Esdekelve pillantottam rá, miközben a szavakat keresgéltem, de ő nem nézett rám. Arcán soha nem látott csüggedés és kétségbeesés ült, mint a halálraítéltén, akit éppen most kísérnek a vesztőhelyre. Válla fölött jól láthattam a nyílt tengert, már amikor éppen a magasba emeltek bennünket a zöldesfekete hullámok; messze, a sápadt keleti égen árbocok sötét vonala feszült a láthatárnak. Vitorlák öblösödtek neki a szélnek, s ahogy viharos gyorsasággal közeledtek, már látni lehetett a Jégúr zászlaját az árboccsúcson: úgy csattogott és lobogott, mintha vízikígyó öltögetné nyálkás nyelvét.
– Trimon kegyelmezzen nekünk! – fohászkodott Shiv az utazókat védelmező istenséghez, miközben fehéredő ujjpercekkel markolta a hajó oldalát.
A gyomrom szinte kiszakadt a bensőmből, amint a varázsló erőlködve elfordította a hajó orrát, s most hirtelen rossz felől kaptuk a hullámokat: dobáltak, ráztak, tépáztak bennünket.
– Pered... – suttogta maga elé Shiv, majd feje a vállára csuklott.
Odaugrottam hozzá, nehogy kiessen a csónakból, de amint fölfogtam estében, nem is mertem mozdulni többet, nehogy kibillentsem járművünket a kényes egyensúlyból. A hajót most már teljesen oldalba kapták a száguldó hullámok, erősen megdöntöttél:, és minden pillanatban azzal fenyegettek, hogy átcsapnak rajta. Aiten holtteste tétován lebegett a lábunknál egyre gyülekező vízben. Ahogy Shiv varázslata elvesztette eddigi erejét, hirtelen süllyedni kezdtünk.
– Legalább nem kapnak el mindannyiunkat – kiáltotta Ryshad újonnan támadt haraggal, és megragadta barátja szánalmas holttestét. Ahogy a vállára emelte, a hűlő vér utolsó cseppjei végigperegtek a hátán, karján, azután kemény elhatározással az óceán habjainak adta a tetemet.
– Dastennin legyen veled, Aiten! Utazz jól, és kövesd kutyáit a Túlvilágra, noha tetteidnek híre úgyis megelőz téged. Megőrizzük az emlékedet, amíg csak magunk is nem csatlakozunk hozzád!
Búcsújának utolsó szavait zokogás némította el. Feléje nyúltam szabadon maradt kezemmel, és ő megragadta. Úgy térdeltünk ott egymásba kapaszkodva, s elhagytak a szavak, a segítség és a remény.
Mindketten összerezzentünk, látva, hogy foglyunk egyik pillanatról a másikra eltűnt; nyilván éteri mágia szabadította meg a fogságunkból, de hogy őszinte legyek, már egyáltalán nem bántam. Megmozdultam, és megpróbáltam óvatosan megtámasztani Shiv testét az egyik evezőpadon. A hajónk táncolt a tarajos hullámokon, a víz oldalról és odalentről is elnyeléssel fenyegetett. Végül már arra gondoltam, mennyivel jobb lenne megadni magunkat a tengermély könyörületének, mint hogy ismét a Jéguraság visszataszító markába kerüljünk. Megborzongtam; a halál nem könnyű választás, sem így, sem úgy.
Az árbocok mind közelebb látszottak, s a hullámhegyek között néha már kivehettük három elietimm hajó sötét bordázatát. Járművünk ismét megdöccent, de ezúttal nem a hullámoktól, s nyomban utána újabb rándulás következett. Kihajoltam a csónakból, s karcsú árnyat láttam csillogni odalent, a mélyben.
– Delfinek! – kiáltott fel Ryshad.
Csakugyan, a habzó vízből háromszögletű uszonyok emelkedtek ki, s valami láthatatlan erő emelgette a csónakunkat. Nyugat felé sodródtunk. Shiv öntudatlan teste mellett hosszúkás orr táncolt a víz felszínén, s mivel hiába hívta a varázslót, fölugrálva igyekezett megérinteni. Megijedtem, hogy az erőszakos jószág még ki talál borítani bennünket a hajóból, így aztán vonakodva fölemeltem Shiv lecsüngő kezét, és a delfin orra elé tartottam.
– Saedrin nevére, ki a fene vagy te? – töltötte meg egy felelősségre vonó hang körülöttem a levegőt abban a pillanatban, ahogy a hosszúkás orr a varázsló kezéhez ért.
Vadul körbefordultam, de csak Ryshad döbbent tekintete meredt vissza rám; ebből arra következtettem, hogy ő is hallotta, amit én.
Shiv félrebiccent feje körül vibrálni kezdett a levegő, majd egészen elhomályosodott. Egy öregember arcát láttam magam előtt, akinek borzas haját és szakállát szél cibálta éles vonásai körül. A kép életlen volt és elmosódott, mintha vastag üvegen át néztem volna.
– Ki vagy te? – kérdeztem, mivel hamarjában nem jutott más az eszembe.
– Otrick vagyok – vágta rá az arc olyan hangsúllyal, mintha ez a név mindent elárulna. – Én viszont azt szeretném tudni, hogy te ki vagy, és mit keres egy mágus energiagyűrűje a kezeden?!
Meglehetősen bután bámultam a kezemre, amelyet az erődben szerzett gyűrűk ékesítettek. Ekkor vettem csak észre, hogy az az ódon karika is közöttük van, amelyet még annak idején, a tónál láttam Azazir holmija között.
– Bocsánat, nem vettem észre, hogy...
– Húzd rá Shivvalan ujjára, azután lógasd bele a kezét a vízbe! – érkezett a parancs.
Elég sokat vesződtem a gyűrűvel, mivel ujjaim érzéketlenek voltak a hidegtől, Shiv keze pedig szinte teljesen merev. Ám amint végeztem a rám bízott feladattal, zöld fény gyulladt a vizek mélyén, és mintha láthatatlan erő vette volna hátára hajónkat. Olyan gyorsan kezdtünk suhanni, hogy a csónak orra fehér tarajat hasított ki a vízből, és már a delfinek sem tudták tartani velünk az iramot. Le-lemaradoztak tőlünk, és olyan ugrásokkal igyekeztek utolérni, hogy a hajam szála égnek állt a látványtól.
Ehhez a mutatványhoz már nem volt elegendő a két kezem. Hiszen továbbra is egyensúlyban kellett tartanom Shivet, másik kezemet pedig Ryshad szorította. Hálás voltam neki az erőt adó összetartásért, de nem bántam volna, ha alaposan megmarkolhatom a hajó oldalát. Ryshad megérthette a pillantásomat, mert elengedett, és leült mellém. Egyik karjával átölelt, és igyekezett kettőnk helyett is kapaszkodni. A tornyos hullámok lemaradtak mögöttünk, a hajó valósággal vágtatott előre, a tengeri szél az arcomba vágott; életem legvadabb száguldása volt. Egész testemben reszkettem, bár csoda, hogy még maradt félelem bennem ezek után, és szentül megesküdtem, hogy soha többé a lábamat sem teszem még egy jámbor folyami kompra sem. Keresek inkább egy hidat, még ha le is kell járnom a lábamat miatta.
– Mi az? – kérdezte hirtelen Ryshad.
Kinyitottam a szememet, bár őszintén szólva nem nagyon emlékszem, mikor csukhattam be. Hiába meredtem azonban magam elé, így sem láttam sokkal többet.
– Köd? – találgattam.
– Ugyan – vont vállat Ryshad. – Láttál már te ennyire sűrű ködöt?
Újult érdeklődéssel vettem szemügyre a bennünket körülölelő fehérséget. Hamarosan rájötten, hogy bármi is legyen az, mindenesetre mozog, méghozzá teljességgel figyelmen kívül hagyva a szelet meg a hullámokat. A vállam fölött hátratekintve még éppen láttam, hogy az elietimm hajók változatlan sebességgel közelednek. Most már egyes alakokat is ki lehetett venni a korlátnál, meg a kötélzeten dolgozó matrózok szőke fejét. Elrejthet-e bennünket ez a köd, vagy mindenképpen megtalálnak bennünket? Esetleg lehet, hogy Otrick varázslatáról van szó?
A fehér gomolygás olyan sebességgel száguldott az ellenséges hajók felé, hogy a szavam is elállt a látványtól. Nyomában vihar zúgása hangzott fel könyörtelen morajlással. Az elietimm hajók megtorpantak, mint a megzabolázott lovak, a vitorlák hasznavehetetlenül lobogtak, ahogy a baljós szél ide-oda rángatta őket.
– Nézd!
Nos, úgy látszik, szokásommá vált, hogy mindig a rossz irányba forduljak. Ahogy megfordultam, éppen szembenéztem egy dalasori óceánjáró ragadozóra emlékeztető orrával, amely fenyegetően emelkedett ki a fehér ködből. Kis csónakunk úgy suhant felé, mintha kötélen húznák, s alattunk, a víz mélyén egyre pislákoltak azok a zöld fények.
Halottfehér villámfény hasított át a ködön, és az elietimm hajók ismét meglódultak. Körülöttük kék fényháló táncolt, mintha az égből hullt volna alá, élénk fénye visszavetült a sűrű, szürke felhőkre. Felnyögtem. A varázslat szövedéke mind erősebbé vált, de még mindig jól látszott, hogy az ellenséges hajókat mintha valamiféle pajzs védené. Ha a varázslók nem tudnak áttörni rajta, nem férhetnek hozzá az elietimmekhez.
Csónakunk megreccsent; mellettünk hatalmas hullámtaréj emelkedett, amely mintha az egész óceánt magába gyűjtötte volna, és készült, hogy lecsapjon a bennünket üldöző flottára. A víz ereje smaragd villódzással csattant az elietimm hajók orrán; a következő pillanatban az egyik hajót maguk alá temették a hullámok. Elsodródott a többiektől, kivált közülük, mint ahogy a sebesült madár kiválik a csapatból. Víz és levegő emelkedett a magasba roppant sugárban, és a féloldalra dőlt jármű recsegve kettéhasadt. Árboc tört, vitorla szakadt, a fedélzet deszkái úgy repültek szerteszét, mint forgácsok a fejsze alól; a végtelen tenger holttesteket és ezerféle hulladékot nyelt magába. A hajóorr széles örvényt nyitva süllyedt el, és ahogy a hullámok összecsaptak fölötte, az ordítások hirtelen elnémultak. Habzó víz fröcskölt föl a levegőbe, majd egy vérfagyasztó pillanatig minden elcsendesült, a felszín csalókán nyugodt volt és sima. A következő percben ezerféle néven nem nevezhető roncsot és hulladékot köpött fel az óceán mélye, habzó bugyogással adva vissza a felszínnek, ami a felszíné.
Az elietimm hajók éteri védelme szemmel láthatóan meggyengült. A megmaradt két járművet körültapogató kékes fény végül mégis csak talált egy gyenge pontot a pajzson. A felettünk gyülekező felhőkből villám csapott le, és kettéhasította a második hajó legmagasabb árbocát. A vitorlák szempillantás alatt tüzet fogtak, árboc és kötélzet ropogva égett, akár a fák és folyondár egy erdőtűzben. A tűzvész narancssárga lánggal lobogott, de ezek a lángok nem hamvadtak el, amint a vitorlát porig emésztették. Hirtelen megújultak a mágia izzó, mélyvörös fényével, és kapaszkodó kezekként vették birtokba az egész fedélzetet. Végigfutottak a korlátokon, le a fedélközbe, útjukban lángba borítva, amit csak értek. A tűz hihetetlen távolságokat ugrott át, kötélről kötélre lendülve, deszkáról hajra, ruhára terjedve és vérfagyasztó sebességgel hamuvá rágva mindent, ami csak az útjába került. A szám hirtelen kiszáradt, és nagyot nyeltem, látva, hogyan szorítja halálos satuba a mágikus tűzvész a megtépázott hajót, nem hagyva menekülést még annak a kettőnek sem, aki nagy elhatározással a tengerbe vetette magát, hogy meneküljön a szikrákat fújó pokolból. Ezek ketten elevenen égtek hamuvá, mivel még a víz sem állhatta útját az ordító lángoknak. A felhők a napfelkelte torz kifigurázásaként verték vissza a vöröses fényt, és nem tudtam eldönteni, csak képzelem-e, vagy valóban érzem arcomon a hőség perzselését. A füst sötéten gomolygott az égre, és természetellenesen hajladozott jobbra-balra a varázslók által keltett szélrohamoktól, akik minden erejüket latba vetve igyekeztek megállítani a harmadik hajót, amely még mindig sértetlenül nyomult előre.
– Nézd csak, Ryshad, még mindig itt vannak a delfinek! – mutattam a háromszögletű uszonyokra, amelyek a szemetet és törmeléket ringató vizet hasították.
Ryshad összevonta a szemöldökét, és élesen felszisszent.
– Hm, nos, azt hiszem, tévedsz – mondta végül óvatosan.
Ismét arrafelé néztem, és most már én is észrevettem valami különöset: az uszonyok párosával szelték a habokat, egy nagyobb meg egy kisebb egymás után.
– Cápák! – Ryshad talpra ugrott, és a varázslók hajója felé fordult.
– Hé, dobjatok le nekünk egy kötelet! – kiáltotta. – Gyorsan! Van egy sebesültünk, és már gyülekeznek a cápák!
Csodálkozva figyeltem riadalmát, és nem is igazán értettem, amíg a legnagyobb szürke árnyék közelebb nem jött, csábító vérszagunkat követve a vízben. Egy szempillantás alatt elérte törékeny járművünket, és egy farokcsapással megfordult. Jól láthattam hatalmas halra utaló kopoltyúnyílását, hideg, halott szemét, amelyben a leghalványabb szikrája sem csillant sem értelemnek, sem könyörületnek; ahogy állkapcsát nagyra nyitotta, több sorban ülő tűhegyes fogak villantak felém, bármikor készen rá, hogy megragadják az áldozatot, mint a felajzott csapda.
A csónak megbillent, hánykolódni kezdett. Ekkor láttam csak, hogy a hatalmas cápa jó karnyival hosszabb, mint viharvert kis járművünk.
– Megtámad bennünket? – fordultam Ryshadhoz, aki karddal a kézben állt a kormánylapátnál, hogy szükség esetén lecsapjon a betolakodókra.
– Volt már rá példa – felelte komoran. – Nagy távolságról megérzik a vér szagát a vízben.
Kiáltása nyomán futkosás támadt a mágushajó fedélzetén. Néhány matróz kötélhálót eresztett le a felénk eső oldalon, és láttam, hogy egy durva ruhába öltözött, magas alak kötelet lóbál a feje fölött. A kötél suhanva szelte át a levegőt, Ryshadnak sikerült elkapnia, az evezőpadra csavarta, a matrózok pedig már kezdtek is húzni bennünket. Hátrafordulva láttam, hogy a cápákat jobban érdeklik az elsüllyedt hajó maradványai között úszkáló könnyebb falatok, és szívesen befogtam volna a fülemet, hogy ne halljam az ordításokat és a marcangoló zajokat.
A harmadik hajó még mindig közeledett, tudomást sem véve a vízben evickélő emberekről. Aki vigyázatlanul vagy segítséget remélve közel úszott hozzá, azt örvényeivel egyszerűen maga alá gyűrte. Egyre közelebb és közelebb jött, egy szemernyit sem lassított rajta az az ezerszínű fényháló, amelyet a különféle elemi tehetséggel rendelkező varázslók vontak köréje, hogy áthatoljanak az ellenséges hajó mágikus védelmén. Fenyegetően magasodott fölénk, noha már majdnem elértük a dalasori hajót, ám amikor előrehajoltam, hogy elkapjak egy felém dobott kötelet, láttam, hogy a matrózok úgy hullanak le a korlátról, mint téli fagyban a halott madarak. Pánik tört ki a fedélzeten, a matrózok fejvesztve rohangáltak, mintha látnának valamit, amit mi nem: mindez nyilván az elietimmek éteri válaszcsapása volt.
Mennydörgés hasította ketté a fellegeket, és egy pillanatra megláttam a kék eget az elietimm hajó fölött. A felhők a következő másodpercben már össze is zárultak, és a szemem láttára kezdtek el körözni és örvényleni, süvítve, búgva, mind feketébben és homályosabban, egyre lejjebb és lejjebb, egyenest a hajó felé. Kis híján megsüketültem az újabb mennydörgéstől, majd éles, fehér fénnyel vakító villám csapott le a felhőörvény közepéből.
És akkor megláttam a sárkányt. Hatalmas testét felhők és megsűrűsödött levegő alkotta, amelyet a vihar dühe tornyozott egymásra. Kétszerte nagyobb volt, mint Azazir vízi sárkánya, roppant méretével eltörpítette még az elietimm zászlóshajót is, amely fölött fenyegetően körözött. Ezüstös hasán arany fények csillantak, mint a sápadt, téli napfölkelte visszfénye az égbolt fátyolfelhőin, testének többi része pedig a síkságok fölött gyülekező tornyos gomolyfelhők tömött fehérségét viselte. Lejjebb ereszkedett, és méltóságteljesen lebegett a két hajó fölött. Most már olyan közel volt hozzánk, hogy a saját szememmel láthattam kirajzolódni a bordákat roppant mellkasán, amelyek átlátszónak tűntek, akár a jégcsapok. Ahogy fordult egyet a levegőben, szemembe tűnt a hátgerincén végigfutó pikkelyes taréj, amelynek csúcsait mintha dér borította volna. Azúrkék szeme hirtelen összeszűkült, és a hatalmas lény újult dühvel támadott az ellenséges hajóra. Áttetsző szárnyai vitorlaként fogták be a szelet, egyetlen csapásukkal hihetetlen sebességre lendítve a támadó szörnyeteget, amely elszáguldott az elietimm zászlóshajó fölött, farkának lendítésével száraz gallyként roppantva össze az árbocokat. Recsegő zaj hallatszott, árboc, kötélzet és vitorla fülsüketítő robajjal szakadt szerteszét. A szerencsétlenül járt matrózok halálordítása beleveszett a dörgő hangzavarba és a sárkány diadalmas üvöltésébe. A lény fölemelkedett, egy pillanatig lebegett nagy magasságban, aztán zuhanva csapott le, mint a sólyom, veszedelmes állkapcsát kitátva, hogy szerteszaggassa, ami az útjába kerül. Kardhoz hasonló hosszúságú és élességű fogai ellen mit sem használt a katonák szánalmas védekezése: vérző húsdarabokká hullottak szét mindannyian.
A sárkány szárnysuhogása valóságos szélvihart keltett, amely fölkorbácsolta a hullámokat a hajó körül. Az áradat megtaszította csónakunkat, amely reccsenve csapódott neki a mágushajó oldalának. Fölugrottam, megragadtam a hálót, és úgy lógtam rajta, mint a fösvény az erszénye szíjain.
– Segítség! – visítottam. – Saedrin fenekére, segítsen már valaki!
A korlát mentén arcok tűntek föl, kezek nyúltak értem, hogy a fedélzetre segítsenek. Reszketni kezdtem az éles szélben, ahogy a rémület meg a kimerültség egyszerre követelte a maga jussát testemen. Mégis visszautasítottam a felajánlott takarót meg a segítő szándékot, amely azonnal hurcolt volna a fedélközbe, megérdemelt pihenőre.
– Egy eszméletlen ember van a csónakban! – kiabáltam.
Vacogó fogakkal ejtettem ki a szavakat, de úgy látszik, így is megértették, mert két matróz már kúszott is lefelé majomügyességgel a kötélhálón. Nem sokkal később Ryshad kusza üstöke jelent meg a korlát alatt, és a harcos félig mászott, félig esett a fedélzetre.
– Livak!
Hitetlenkedve fordultam meg, nem tudván eldönteni, vajon álmodom-e, vagy a parancsoló hang tulajdonosa valóban ott áll mögöttem.
– No nézd csak! Darni! – kiáltottam föl, hiszen nem hittem, hogy valaha még viszontlátjuk egymást.
Darni a vállam fölött a matrózokat figyelte, akik éppen ekkor emelték Shiv ájult testét a fedélzetre, és óvatosan egy pokrócra fektették. Valamiképpen megnyugodtam, látva az aggodalmat Darni tekintetében, és tudva, hogy Shiv immár jó kezekben lesz. A fedélközbe vezető csapóajtó kinyílt, és elővigyázatos kezek nyúltak a varázsló teste felé, hogy átvegyék a matrózoktól. Darni némi megkönnyebbüléssel sóhajtott föl, majd közelebb lépett a korláthoz, és összevont szemöldökkel lepillantott kis csónakunk roncsára.
– Geris? – kérdezte éles hangon.
Elcsigázottan ráztam meg a fejemet.
– Megtaláltuk, de... Addigra már halott volt.
Nehezen tudtam kinyögni ezeket a szavakat. Megdörzsöltem a szememet, mivel az éles szél hirtelen könnyekkel árasztotta el.
Darni lehajtotta a fejét, én pedig nem tudtam, mit mondjak neki. Jobb híján az ingem elejébe nyúltam, és előhúztam a féltve őrzött pergamenlapokat, amelyeken tompa foltokat hagyott a tengervíz, vér és izzadság.
– Megtaláltam az utolsó munkáját – mondtam. – Azt hiszem, fontos dologról van szó. A varázslóitoknak minél előbb látniuk kellene.
Darni pillantásra sem méltatta a pergamenköteget.
– Inkább őt magát hoztátok volna vissza – felelte nyersen.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy letömjem a kéziratköteget a torkán, és már éppen készültem megmondani neki a véleményemet a hálátlanságáról, ám ekkor Ryshad jelent meg a hátam mögött, és pokrócot terített a vállamra. Hálásan beleburkolóztam.
– Hogy a fenében lehetséges, hogy éppen erre jártok, amikor a legnagyobb szükségünk van rátok? Ha ez véletlen, akkor átkozottul szerencsés egy véletlen!
Kezét szorosan egy gőzölgő kupára kulcsolta. Körülnéztem, és amikor egy melegen öltözött matróz nekem is kínált egyet, nem haboztam érte nyúlni. Fűszeres forralt bor volt, amelynek melege a torkomtól egészen a lábam ujjáig átjárt.
– Még hogy véletlen! – méltatlankodott Darni öblös hangon. – Hol élsz te, a bárdok balladáiban? – Hangjába lassan visszaköltözött régi arroganciája. – Megmondtam, hogy találunk valami nyomot Inglisben, és igazam is volt! Azok a fekete bőregyenruhás gonosztevők nagyjából ugyanakkor indultak útnak, amikor ti, én pedig arra gondoltam, nem árt föleleveníteni néhány régi ismeretséget Inglisben. Az ottaniak egymás hegyén-hátán tülekedtek, hogy elcsípjék Yeniya gyilkosát, és a felfordulásban sikerült nyomára akadnunk annak a csoportnak, akik a helyiek ruhájába öltözve igyekeztek beolvadni a tömegbe. Ugye, emlékszel rájuk, Livak?
No persze, jól emlékeztem még, hogy nem hitt nekünk, amikor Gerisszel pontosan ezt mondtuk neki. Mégsem szóltam egy szót sem; most már úgysem volt fontos.
– Számítottam rá, hogy elkeseredésükben megpróbálnak ismét lecsapni, amikor rájönnek, hogy szem elől veszítették a másik csapatot – folytatta elégedetten Darni. – Volt néhány értesülésem más tormalin régiségekről is Inglis városában és környékén, így aztán a városi őrség segítségét kértem. Ne felejtsétek el, hogy az Ősmágus ügynöke vagyok, hátam mögött az egész Tanáccsal, és bizonyos esetekben nem is kell mást tennem, mint hogy előhúzom a jelvényemet. A céhek vezetői éppen annyira szerették volna elkapni a nyavalyásokat, mint maga Planir, nem csoda hát, ha késznek mutatkoztak együttműködni velünk. Együtt figyeltük a szóba jöhető célpontokat.
Darni egy kis szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Arcán jól látszott, mennyire büszke az eredményeire, és hogy a hosszas mesélés helyett tulajdonképpen annyival is beérné, ha egyszerűen csak azt ismételgethetné: „Na ugye, megmondtam!” Engem azonban ez ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. Felőlem ugyan lépkedhetett akár olyan peckesen, mint a bóbitás lovak a vásári felvonuláson. Ez mit sem változtatott azon, hogy mi értünk előbb a szigetekre, nem ő, és mi találtuk meg Gerist, még ha túl későn is, mialatt ő valaki más mágiájával ijesztgette a gyanútlan köznépet. Lehunytam a szememet, és a fáradtság könnyei kibuggyanni készültek a szempillám alól.
– Na jó, de hogy lehet, hogy éppen itt voltatok a megfelelő pillanatban? – kérdezte megint Ryshad. Hangja kíváncsi volt, de sajnálatos módon hiányzott belőle az a csodálat, amelyet Darni elvárt volna.
Jóval idősebb és harsányabb hang adta meg neki a választ.
– Shivvalan a növendékem. Onnantól kezdve, hogy tudtam, őt kell keresnem, már igen hamar megtaláltam azokat a szigeteket.
Megismertem a felénk tartó szikár, ősz hajú fickót: ő volt az, aki nem sokkal korábban Otrickként mutatkozott be. Valamivel alacsonyabb volt annál, amilyennek az arca alapján elképzeltem, alig magasabb tőlem. Durva vászonból készült nadrágot és rövid, buggyos köpönyeget viselt. Az én szememben inkább tűnt kalóznak, mint nagyhatalmú mágusnak. Lenyeltem a kérdést, hogy ha olyan könnyű volt megtalálni bennünket, ugyan miért nem siettek egy kicsit jobban. Hiszen ha néhány nappal korábban érkeznek, megmenthették volna Gerist, ha pedig csak egyetlen nappal kevesebbet késlekednek, Aiten is él még. Megreszkettem az eleven emléktől, ahogy meleg vére végigcsordult a kezemen.
– Hogyan találtátok meg a hajónkat? – kérdezte Ryshad, aki szemlátomást örült, hogy talált valaki mást is Darnin kívül, akinek köszönetet mondhat. Teljes szívemből együtt tudtam érezni vele.
– Be kell ismernem, ez már egy kicsit nehezebb volt – felelte Otrick. – Az Ezerszél-foktól idáig az összes bálna és delfin benneteket keresett!
Az öreg varázsló szélesen ránk vigyorgott, de így is elkaptam zafírszínű szemének élénk pillantását.
– Az a sárkány... – kérdeztem hirtelen. – Valóság volt, vagy csak illúzió?
Otrick végigmért, mosolyában ravaszság és vidámság keveredett.
– Ki tudná azt megmondani, angyalom? A lényeg, hogy megtette a dolgát.
Mindannyian a roncsokkal borított tengerre pillantottunk. A haldokló elietimmek kiáltásait most a lakomára gyülekező tengeri madarak éles rikkantásai váltották föl.
– Planir elnézésedet kéri, kedves Otrick, de lennél szíves most velem jönni?
Az idős varázsló könyökét meleg köpenybe burkolózó, sovány kis fickó bökte meg. Modora egyszerre tűnt fennhéjázónak és alázatosnak, és arcára mintha mindörökre rávésődött volna a rosszalló kifejezés, mély vonalakat vágva egyébiránt talán még jóképűnek is mondható ábrázatába. Arcszíne kissé gyomorbajosnak tűnt, és úgy mozgott, mint akinek a hasa fáj, ezért gondolatban utólag megbocsátottam neki kellemetlen modoráért.
– Mit akarsz, Casuel? – fordult feléje Otrick. – Ja, persze, tudom már. Gyertek velem ti ketten, nem is árt, ha megszáradtok kicsit!
Így tehát Ryshad meg én követtük Otrickot, otthagyva Darnit, aki méltatlankodva állt a fedélzeten. Életem legnagyobb élményei közé tartozik az az érzés, amikor a süvítő tengeri szél elől végre ismét fűtött kabinba léphettem; és ez nagy szó, mert ezáltal egyben föl kellett vennie a versenyt a Nyári Napforduló egyik igencsak jól sikerült megünneplésével Relshazban. Izmos termetű, rózsás arcú leányzó sietett a segítségemre, és hamarosan sikerült száraz ruhát kerítenie nekem. Hosszú, barna haja volt, és nagyjából tíz évvel lehetett fiatalabb nálam. Hiába erősködtem, hogy nadrágot szeretnék, be kellett érnem kötött gyapjúharisnyával és, nem túlzok, négy darab alsószoknyával. Panaszkodni azonban mégsem mertem, mivel ez is nagyszerűen védett a hideg ellen. Magamra húztam a több számmal nagyobb inget és szoknyát, és szorosan magamra tekertem a felajánlott bolyhos sálat.
– És most hogyan tovább? – ásítottam.
Amint a félelem felkorbácsolta éberség eltűnt a véremből, egyszeriben fáradtnak és álmosnak éreztem magam. Vágyakozva pislogtam a pehelypaplan felé.
– Azt hiszem, először mindenesetre nem ártana, ha a tiszteletedet tennéd Planirnál – szólt rám szigorúan jótevőm. – Találkozni szeretne veletek.
– Te is varázsló vagy? – kérdeztem kíváncsian. Elvégre a lányt elnézve nem csodálkoztam volna, ha még az iskolapadban üldögél valahol Lescar erdős-bokros vidékén; a kiejtése legalábbis erről a tájról árulkodott.
– Még nem – felelte, és az arca még pirosabb lett. – De nemsokára az leszek.
Nos, fölteszem, az ő korában még engem is izgatott volna az ilyesmi, de azután túlságosan lefoglalt a puszta erőfeszítés, hogy életben maradjak legalább addig, míg be nem bizonyítom anyámnak, hogy nélküle is boldogulok.
– Nos, akkor vezess hozzá, kérlek – feleltem nem túl sok lelkesedéssel, de egyelőre ennél több nem telt tőlem. – Bocsánat, de nem értettem jól a nevedet.
– Allin.
Allin tehát végigvezetett a kanyargásokat is beleszámítva a hajó teljes hosszán, mígnem elérkeztünk egy tágas kabinba, ahol öt alak görnyedt a középütt álló asztal fölé. Mások is voltak a szobában, és ezek udvariasan ácsorogva igyekeztek elkapni, miről folyik a szó. Amint beléptünk a kabinba, ötük közül kettő fölkapta a fejét, és kíváncsian pillantott ránk, egy harmadik pedig azonnal fölkelt ültéből, és elénk sietett.
– Planir vagyok – nyújtott kezet a férfi. – Örülök, hogy találkozhatunk.
Az Ősmágus sötét hajú, nem túl magas, inkább karcsú testfelépítésű férfi volt. Szögletes arcának vonásait meleg, barna szeme és megnyerő mosolya lágyította. Hangján a gidesta-béliek éneklő kiejtésének halvány nyoma érződött, közvetlensége pedig valósággal zavarba hozott. Nyomban a tudatára ébredtem, hogy réges-régen nem fésülködtem, és bizonyára úgy nézhetek ki, mint egy vetetlen ágy. A korát tekintve negyventől hatvanig akárhány éves lehetett: szeme sarkában finom barázdák ültek, és haja itt-ott őszült már, de biztosra vettem, hogy ha kinéz magának egy asszonyszemélyt, az előbb utóbb az ágyának függönyei között találja magát. Tulajdonképpen bármit kinéztem volna belőle, kivéve azt az egyet, hogy ő az Ősmágus.
Igyekeztem az üzletre figyelni.
– Gerist sajnos nem tudtuk megmenteni, de megtaláltam a legutolsó munkáját. Azt hiszem, segítségünkre lehet.
– Usara! – intett hátra Planir az asztalnál ülőknek.
Barna köpönyegbe bújt, nyiszlett kis fickó kelt föl a körből, és óvatos kézzel átvette tőlem a gyűrött pergamenlapokat.
– Pontosan hol... – kezdte volna, de egy másik mágus durván félbeszakította.
– Planir, szükségünk van rád! – kiáltotta.
Mindketten visszamentek az asztalhoz, én pedig követtem őket, mivel senki sem mondta, mit kellene tennem.
Az asztal közepén, a durván megfaragott deszka fölött egy kép lebegett. Nagyot nyeltem. Eddig azt hittem, hogy Shiv meg Harna tava a kacsákkal valóságos csoda; az azonban nem volt más, mint gyerekrajz a homokban ehhez a látványhoz képest. Első pillantásra fölismertem az elietimmek szigetét, ám amit láttam, nem csak egyszerű térkép volt. Minden részlet pontosan a helyén volt, fölismertem a nemrég látott tengerpartokat, falvakat és az erődítményt. Libabőrös lett a hátam, amint megpillantottam az úton haladó aprócska figurákat. Mintha egy istenség szemével láttam volna őket.
– Nos, ha tovább tudod tágítani azt a repedést, Kalion besegít neked a lávával, én meg nekilátok a gleccsernek.
Csodálkozva meredtein a varázslóra, aki ezeket a szavakat intézte Planirhoz. Magas, tagbaszakadt nő volt a caladhriai parasztasszonyok szokásos otthoni viseletében. Megereszkedett hasa, foltos fogai arról árulkodtak, hogy csakugyan ki is vette a részét, vagy még többet is, a gyerekszülésből. Ezzel a ténnyel különös ellentétben állt éber tekintete és mozdulatának parancsoló fensőbbsége, amint a kicsiny, jéggel borított szigetre pillantott.
Planir közelebb hajolt, és összevont szemöldökkel tanulmányozott egy tűzhányót.
– Usara, meg tudnád nyitni nekem azt a csatornát?
Usara magabiztosan bólintott, és a kép fölött borostyánsárga fény kezdett táncolni.
Némán álltam, és néztem, ahogy a mágusok a maguk teremtette miniatűr világ fölé hajolnak, hogy lerombolják az elietimmek birodalmát. A célba vett hegy oldala lassan olvadozni kezdett Planir mágusfényétől, és a sziklatető kínos rándulások közepette leszakadt. Az a varázsló, akit az imént Kalionnak szólítottak, megköszörülte a torkát, és vörös fénynyalábokkal árasztotta el a hegyet. Ragyogó fehér láng csapott ki a sziklából, az olvadt kő bíboran bugyogott elő, és pusztítva hömpölygött le a hegyoldalon. A gyér növényzet hamuvá izzott, a láva azonban folytatta lassúságában is megállíthatatlan útját, és most egy névtelen falucskát vett célba.
– Usara, föl tudnád hígítani egy kicsit? – mormolta Kalion.
Homlokán izzadság gyöngyözött az erőfeszítéstől. Oda sem figyelve letörölte drága vörös bársonytalárjával, amely jobban illett volna egy lescari bankárhoz.
– Ne olyan gyorsan! – szólt rá a nő.
Éppen egy jégfallal volt elfoglalva, amely a távolabbi hegyeket koszorúzta, nem messze attól a helytől, ahol Planir az imént kettérepesztette a sziklát. Döbbenten néztem, amint narancssárga izzás kél a jég alatt, és nem esett jól arra gondolnom, hogy ez a rengeteg víz, amely a felolvadó jégfalból elszabadul, minden erőlködés nélkül elmossa a szerencsétlen parasztok kunyhóit. Csak reménykedni tudtam, hogy keserves munkával fölhalmozott készleteiknek legalább egy része túléli a pusztítást. Akárhogy is, az elietimmek hosszas éhezés elé néznek.
Összerezzentem, ahogy kinyílt mögöttem egy ajtó. Az a fickó nézett be rajta kissé tétovázva, akit az imént Casuelnek szólítottak. Amikor észrevett, úgy tűnt, mintha megkönnyebbült volna.
– Ugye, te vagy Livak? – kérdezte halkan.
– Attól függ, ki kérdezi – feleltem elővigyázatosan. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy mondjuk Darni magához rendeljen.
– Nos, az a helyzet, hogy nagyon szeretném hallani, mit tapasztaltatok azon a szigeten. Kérlek, gyere velem, ha van egy kis időd! Éppen egy beszámolót állítok össze a Tanács számára. Tudod, csak azért, hogy az idejüket megkíméljem.
Bosszankodó pillantást vetett a varázslatuk fölött szorgoskodó mágusok háta irányába, ám ők addigra annyira belemerültek elfoglaltságukba, hogy már tudomást sem vettek rólunk.
Vonakodva fölsóhajtottam. Eszem ágában sem volt beleegyezni, hogy egy újabb varázsló kezdjen el parancsolgatni nekem, pláne nem egy ilyen talpnyaló, mint ez itt. Másrészt viszont nem maradt elég erőm már arra sem, hogy tiltakozzak.
– Nem várhatna egy kicsit a dolog? – kérdeztem fáradtan. – Hiszen úgysem megyek sehová.
Idegesen lebiggyesztette az ajkát erre a válaszra. Kifejezéstelen arccal bámultam vissza rá.
– Hm, végül is várhat – jelentette ki végül kelletlenül. – Ha beszéltem Shivvalannal, visszajövök érted.
– Casuel! – nézett föl a Kalionnak nevezett, kövér mágus. – Lennél olyan szíves, és ideküldenéd Allint? Nem ártana, ha látná, hogyan működik az ilyesmi.
– Hát persze, Lángok Ura – hajolt meg Casuel. Azután vonakodva kezet nyújtott nekem. – Később visszajövök érted!
– Jöhetsz, de úgysem találsz itt! – suttogtam magam elé megvetően, amikor már eltűnt a szemem elől.
Így aztán nekiindultam a jókora hajó gyomrában, és mentem az orrom után, meg az ösztöneim után. Egy idő múlva megleltem a konyhát, és úgy gondoltam, nyugodtan kiszolgálhatom magam egy darab kenyérrel meg némi hússal. Azután fölmentem a fedélzetre, kerestem magamnak egy csöndes sarkot, és letelepedtem.
– Már éppen aggódni kezdtem, mit csináltak azok ott veled odalent – szólalt meg mellettem Ryshad hangja.
A hang gazdája éppen az egyik csapóajtón keresztül mászott föl a fedélzetre, és otthonosan mellém telepedett. Megosztottam vele iménti szerzeményemet.
– Találkoztam ezzel a bizonyos Planirral, de elég elfoglaltnak látszott – jegyeztem meg. – Annak alapján, amit láttam, éppen azon mesterkednek, hogyan tudnák elsüllyeszteni az elietimmek szigeteit.
Ryshad bólogatott, és éhesen rágta a húst. Viszonzásul fedeles ónkupát nyújtott felém, én pedig szórakozottságomban mélyen meghúztam, mielőtt eszembe jutott volna, hogy nem is szeretem a sört.
– Úgy nézem, itt rajtunk kívül mindenkinek rengeteg dolga van – sóhajtottam.
– Szerintem mi bőven megdolgoztunk egy kis pihenésért, nem gondolod?
Ryshad erőltetett vigyorát látva én is félig-meddig elmosolyodtam.
– Nem mondta senki, hová megyünk most?
– A hajó Hadrumalba tart, de gondolom, előbb is kikötnek. Talán Tormalinban – tűnődött Ryshad. – Engem ott ki is tehetnek.
– Hazamész? – kérdeztem nem túl sok lelkesedéssel. Hirtelen furcsának tűnt a gondolat, hogy ne találkozzunk többet. – Azt hittem, egyből Hadrumalba visznek bennünket, és el sem engednek, amíg a legutolsó értesülést is ki nem szedték belőlünk.
– Az egy fél évszakig is eltartana – vélekedett Ryshad. – Nem, én nem vagyok hajlandó parancsokat elfogadni holmi varázslóktól, még ha maga az Ősmágus is az. Legfőbb kötelességem, hogy jelentést tegyek Messire D'Olbriotnak. Ha Planir ragaszkodik hozzá, az írnokok készíthetnek neki egy másolatot.
Ryshad elhúzta a száját, és a söröskupáért nyúlt.
– Azután meg – tette hozzá valamivel halkabban – meg kell vinnem a gyászhírt Aiten családjának.
Percekig tartó csend ereszkedett ránk.
– És veled mi lesz? – szólalt meg hirtelen Ryshad. – Szívesen megmutatnám neked Zyoutesselát, és abban is biztos vagyok, hogy Messire D'Olbriot hálás a neki tett szolgálataidért.
– Miféle szolgálatokért? – kaptam föl a fejemet.
Ryshad a kezemre mutatott.
– Ezek itt az ő gyűrűi. Nézd csak, itt a jelvénye, a lángoló fa! – Tenyerébe vette a kezemet, és gyengéden megfordította rajta az egyik gyűrűt. – Ez a kettő együtt hercegi vagyont ér!
– Ki hinné! – nevettem el magamat.
Gyors mozdulattal lehúztam az ujjamról a két gyűrűt, és átnyújtottam neki.
– Nem is tudom, Ryshad... – feleltem lassan. – Tudod, engem is visszavár a saját életem. Halice már így sem tudja elképzelni, hová tűnhettem, és más barátainkkal is találkozónk volt Colban. Nekem az lenne a legkedvezőbb, ha Relshaz felé mennénk. A varázslók talán ki tudnának tenni a Fűszerparton, onnan pedig fölmehetnék a Fahéj-úton. – Nagyot ásítottam, pedig frissítő szél fújdogált. – Abban egészen biztos vagyok, hogy nem akarok Hadrumalba menni. Hogyisne, más se hiányzik, mint varázslókkal és tudósokkal tölteni a telet, akik módszeresen kiforgatják az agyamat! Fizessék csak ki szépen, amivel tartoznak, bár annyi pénz úgysincs a világon, amiért még egyszer hajlandó lennék vállalni ezt a veszélyt! Azután, ha rendeztük a számlát, megyek a dolgomra.
Ismét csöndesen üldögéltünk egy darabig.
– Ezzel együtt el kell ismernem, hogy nem szívesen hagyok magam után elvégzetlen munkát – tettem hozzá valamivel később. – Ha jól sejtem, a történetnek ezzel még nincs vége.
– Szerintem sincs – sóhajtott Ryshad. – Tudom, mit érezhetsz. Én is gondoltam már rá, de más kötelességeim is vannak.
Kinyújtottam a karom, és megfogtam Ryshad kezét. Aztán csak ültünk ott, és törtük a fejünket, mihez is kezdjünk. A távolból időről időre tompa, mély moraj hallatszott, és nem mondhatnám, hogy kellemesebben éreztem volna magamat tőle.
Egyszer csak Shivet pillantottam meg nem messze tőlünk, aki elgondolkodva sétált a fedélzeten. Odaintettem neki.
– Nocsak! – kiáltott föl Ryshad. – Ki hitte volna, hogy hamarosan már a saját lábadon sétálsz! – Barátságos vigyorral kínálta oda neki a söröskupát.
Shiv mellénk telepedett szélvédett zugunkba, és megdörzsölgette szorosan bekötözött karját.
– Az egyik itteni tudós alaposan elmélyedt a Solurában használatos gyógyító mágiában. Úgy tűnik egyébként, hogy ez is éteri eredetű. De bármi is legyen, a lényeg az, hogy egész rendesen összetákoltak vele, úgyhogy nincs okom panaszra.
Elmélyülten tanulmányoztam az arcát. Valamivel jobb színben volt, az igaz, de még így is elnyűttnek és kimerültnek látszott. És Ryshad sem festett sokkal jobban. Összeborzadtam a gondolattól, vajon mi vár rám, ha legközelebb találkozom egy tükörrel.
– Éppen azon tűnődtünk, mihez kezdjünk most. Van valami ötleted?
Shiv fáradtan rázta meg a fejét.
– Nekem muszáj visszamennem Hadrumalba – mondta. – Rengeteg munkába fog kerülni, míg összeállítjuk az egész történetet azokból az aprócska részletekből, amelyeket sikerült megtudnunk. Ha készen vagyunk, a Tanács töviről hegyire megtárgyalja a dolgot, és eldöntik, mi a teendő. Egyesek nyilván úgy gondolják majd, hogy magunknak kell rendeznünk ezt az ügyet, mások amellett érvelnek, hogy szövetkezzünk a tormalinokkal, és nyilván lesz még egy csomó egyéb vélemény. Tüntessük el az elietimmek szigetének még a nyomát is, vagy üljünk a fenekünkön, és várjunk, hátha elmennek; meg ehhez hasonló ötletek. Planirnak nem kis fáradságába fog kerülni, ha azt akarja, hogy még Tavaszi Napéjegyenlőség előtt döntés szülessen.
Shiv fölsóhajtott, majd legyintett.
– Akárhogy is, ez az ő baja – tette hozzá. – Én egyszerűen csak haza akarok menni Peredhez, és az év hátralevő részére magunkra zárni az ajtót.
Ez már jobb ötletnek tűnt.
– Hazaérünk Téli Napfordulóra? – kaptam föl a fejemet. – Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Azt sem tudom, milyen nap van.
– Haza – bólogatott Shiv. – Mit gondoltok, hogyan kellene megünnepelnünk? Mi lenne, ha benéznénk Relshaz valamelyik játékbarlangjába?
Mindannyian elnevettük magunkat, de a következő pillanatban elkomorodtunk, mivel Casuel savanyú arca jelent meg a legközelebbi feljáratban. Egyenesen felénk tartott.
– Shivvalan, végre megvagy! – kiáltotta. – Gyere gyorsan, szükség van a segítségedre!
Nyomában több más mágus is feltűnt, így aztán mindannyian fölkeltünk ültünkből. Tátott szájjal figyeltem, amint hatalmas hullám érkezett a messzeségből, hogy körülölelje a hajót. A varázslat ragyogó zöld fénybe vonta a fedélzetet. A következő pillanatban az óceánjáró megemelkedett, megdőlt, és rohanni kezdett, amerre a gigászi hullám vitte. A szívem megszűnt dobogni, és kis híján kiszakadt a mellkasomból. A varázslók elégedetten szemlélődtek egy darabig, majd visszatértek a munkájukhoz, bármi is volt az, csodálkozva figyeltem tárgyilagos arcukat.
– Nem ártana, ha a közelben maradnál, Shivvalan! Az Ősmágusnak bármikor szüksége lehet rád – méltatlankodott Casuel kenetteljes hangon.
Azon gondolkodtam, hogy ha sokáig kell együtt utaznom vele, előbb-utóbb halat dugok az ágyába.
– Ne feledkezz meg róla Casuel, hogy Otrick növendéke vagyok – vágta rá Shiv széles mosollyal, amely jobban felbosszantotta a savanyú fickót, mint bármely visszavágás.
Casuel felhorkant, ám ebben a pillanatban Usara tűnt föl a fedélzeten, és a fontoskodó varázsló megfeledkezve rólunk, hanyatt-homlok odarohant hozzá. Shiv megcsóválta a fejét, és azon kaptam, hogy olyasféle mozdulatot tett az ujjával, amelyet Caladhriában egyértelműen a megvetés jeleként értelmeznek.
– Úgy látom, ti ketten nem nagyon jöttök ki egymással – szólalt meg mosolyogva Ryshad, miután mindhárman visszatelepedtünk a fedélzetre.
– Nem igazán. – Shiv a szeme sarkából ránk kacsintott, és a sörért nyúlt. – Nos, valóban nem valami szeretetreméltó fickó, de azért részben az én hibám is.
– Tényleg? – kérdeztem óvatosan, látva a szégyenkező kifejezést a varázsló arcán.
Shiv előbb csak a vállát vonogatta, azután mégis rászánta magát, hogy válaszoljon.
– Néhány évvel ezelőtt történt, Napfordulókor. Egy kicsit túl sokat ittam, és támadt egy ötletem, amely utólag kissé ijesztőleg hatott, amikor kijózanodtam.
Ryshad meg én egymásra pillantottunk, Shivből pedig kitört a nevetés.
– Nos, arról van szó – folyatta –, hogy végül is soha senki sem látta Casuelt hölgytársaságban, mindig olyan visszahúzódó volt, nekem meg jókedvemben hirtelen úgy tűnt, hogy... Hm... Szóval, hogy éppen az esetem. Azt is hallottam róla, hogy a családja racionalista gondolkodású, és azt hittem, ez már jelent valamit.
– Ha a természet úgy akarta volna intézni, hogy a férfiak férfiakkal háljanak, miért teremtett egyáltalán asszonyt a világra, és hasonló elmés megállapítások – bólogatott Ryshad.
Elkerekedett szemmel meredtem Shivre.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy ajánlatot tettél neki?
– Azt azért nem – utasította vissza a feltételezést Shiv méltósággal a hangjában. – Pered meg én soha nem csaljuk meg egymást. Mindössze annyit ajánlottam neki, hogy bemutatom Pered egy barátjának, aki nálunk lakott az ünnepek alatt.
– A fickó persze úgy gondolta, hogy a férfiasságát vonod kétségbe – nevette el magát Ryshad is.
– Az ám! Meg is akart ütni – ismerte be Shiv bűnbánó arccal. – Nem sikerült neki. Nekem viszont igen; aztán egyik dolog jött a másik után, és az események kissé elszaladtak velünk.
– Ütődöttek! – nevettem, és hitetlenkedve csóváltan a fejemet.
– Nézzétek! – mutatott Ryshad a távoli szigetek irányába. Messze a láthatáron hamuval vegyes füstfelhő sötétítette el az eget. A látvány kegyetlenül visszarántott minket a jelenbe.
– Jobb lesz, ha megyek – hümmögte Shiv, és elosont.
– Azt hiszem, Planir meg a többiek most egy időre alaposan elfoglalják ezt a Jéguraságot – kockáztattam meg egy erőtlen tréfát.
Ryshad bólintott, de a tekintete komor maradt.
– Ezzel együtt nem fogják tudni megállítani. Messire D'Olbriot jól teszi, ha a tavaszi szelek idejére őröket állít a tengerpart szikláira, hogy azonnal jelezzék, ha a távolban hajókat látnak.
Megborzongtam. Ryshad kitárta a karját, én pedig belehátráltam az ölelésébe. Arcomat a zekéje meleg, száraz gyapjúszövetére hajtottam, lehunytam a szememet, és végre ellazultam, első ízben, mióta elhagytuk Inglist. Ryshad szorosabban fonta körém a karját, fölsóhajtott, és a hajamba temette az arcát. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy feléje forduljak, és hogy megcsókoljon. Azután csak álltunk ott, igyekezve annyi bíztatást meríteni egymásból, amennyit csak tudunk, miközben a hajó egykedvűen szelte az óceánt, hazafelé menet.

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Részlet Marris Dohalle művéből

Utazások Einarinn föltérképezetlen tájain

Az Erdő Népének szám-dala

Ebből a dalból világosan kiderül, milyen őri faj is az Erdő Népe. Eredetileg arra használták ezt a mondókát, hogy megtanítsák gyermekeiknek a számok réges-régi neveit: marmol, edril és a többi. Ma azonban ezek a szavak már semmit sem jelentenek az ő számukra sem, minthogy nyelvük lassan átalakult az eltelt emberöltők során.

Egy a Nap, mely soha nem pihen,
Marmol, fényes úján tündököl.
Két hold járja táncát odafenn,
Edril, ezüst röptük körre kör.
Három nép él hegyen, réteken,
Senil, s erdőn, melyből vétetett.
Négy a szél, mely üdvöt s bajt terem,
Dexil, vihart hoz vagy életet.
Öt ujj játszik hárfán vagy dobon,
Wrem, a dalnok utadban megáld.
Hat folyó kél át a dombokon,
Tedren, csónakot visz, halat ád.
Hét a Bölcsek száma, kik, ha kell,
Fathen, sorsról, jelről döntenek.
Nyolc hó jő, míg vetésed kikel,
Ardren, Évek Fája irat neked.
Kilenc korra oszlik életed,
Parlen, arcodon barázdát szánt.
Tíz ujjad veszélyes fegyvered,
Vrek – ha kezet nyújtasz, ő se bánt.

Az ősi rigmus eredeti jelentése ködbe vész, annál is inkább, mivel az Erdő Népének nincsen írott történelme, csupán szóban őrzik a hagyományokat. Ezek a szóban élő legendák pedig klánról klánra változnak, hiszen mindegyikük elsősorban a saját őseinek cselekedeteit tartja számon. A változó körülmények és a sok ismételgetés lassan elmossák a hajdani értelmet. Az Erdő Népét azonban mindez egy cseppet sem zavarja: ők úgy tekintik a történelmet, mint a mindennapi élet folyvást változó, egyre táguló keretét. Ezt jelképezi a voltaképpeni Világfa, az Évek Fája, amely a régmúlt hagyományaiban gyökeredzik, és minden újabb évvel újabb ágakat és leveleket hajt.
A terjedés és osztódás a világ legtermészetesebb dolgának tűnik az ő szemükben. A nagycsaládokból álló kisebb-nagyobb csoportosulások keresztül-kasul beutazzák az Öregerdőt, egyes évszakokban egyesülve egymással, másokban ismét szétválva. A kötelékek itt ritkán tartósak, és senki nem ütközik meg rajta, ha a családtagok egy évszaknyi vagy hosszabb időre is megválnak egymástól, hogy egy másik csoporttal utazzanak tovább, vagy végleg búcsút mondjanak az Erdőnek. Ez a szokás teszi, hogy olyan gyakran látjuk az erdő igriceit, énekmondóit az utak mentén, akik kielégíthetetlen kalandvágyalkat – erre a népre oly jellemző – a zene iránti természetes érzékkel ötvözik. Ez is oka talán annak, hogy dalaik és epikus költészetük helyettesíti írott történelmüket.
Az Öregerdő gazdagságának köszönhetően az itt lakók viszonylag könnyen kielégíthetik minden igényüket, így nem szít ellentéteket az egymás közötti osztozkodás. Ezáltal azonban hiányzik belőlük az a természetes gátlás, amelyet más népek fiai születésüktől elsajátítanak, és nincsenek egészen tisztában a tulajdonviszonyok mibenlétével. Ugyanezen okok miatt az Erdő gyermekei általában nem túlzottan jártasak a fizikai harcban: sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a szem és a mozdulatok vadászat során elengedhetetlen megbízhatóságára, mint az egymás elleni erőpróbákhoz szükséges szakértelmekre. Nem is csoda, hiszen soha nem kellett megküzdeniük egymással sem földért, sem más erőforrásokért. Ezzel együtt, ha a vigyázatlan utazó az Öregerdőn áthaladva letérne a biztonságos országútról, könnyen megeshetik vele, hogy mérgezett nyílvessző röppen feléje valahonnan a sűrűből.
Az Erdő Népének fiai igen béketűrőek, minthogy szoros közelségben élnek a természettel. Nagyra értékelik az összhangot – nemcsak a zenében, de az egyes személyek és népcsoportok között is. Ha nagy ritkán mégis előfordul, hogy hatalmi kérdésekben kell dönteniük egymás közt, a legtöbb esetben költői vagy dalversenyre kerül sor: Az ő álláspontjuk szerint sokkal nagyobb véteknek számít megsérteni az ellenfelet, mint akár megölni. Ezzel együtt, ha az Erdő fiai valódi veszélybe kerülnek, olyan kemény elszántságról tesznek tanúbizonyságot, amellyel csak kevés – ősi vagy jelenkori – nép büszkélkedhet.

 

 

Kunyhó a Gyalog-ösvény mentén
Valahol Közép-Rekinben

Télelő 40. napján

Nem kellett sokat gyalogolnom, és őszintén szólva jól is esett, miután hat napig egy kényelmetlen batárban szorongtam. A Zöld Béka csaposa pontosan emlékezett Halice-re meg törött lábára, és útba igazított ahhoz a kis kunyhóhoz, ahol az évszak kezdete óta meghúzta magát.
Köszönetet mondtam neki, és sietős léptekkel átvágtam a kopár szántóföldeken. Az időjárás hidegre és szárazra fordult, a levegőben hó szagát lehetett érezni, és amint az éj leszállt, acélkemény fagy szorongatta a fák törzsét. A délután azonban kellemesebb volt, a szél elállt, és a kora téli nap bágyadtan melengette az arcomat.
Minden újabb lépés hozzásegített, hogy egyre távolabb és távolabb kerüljek kalandjaimtól, amelyekre nem szívesen emlékeztem vissza. Ennek ellenére időről időre belém hasított a bűntudat, és azon tűnődtem, vajon mi lesz ennek a vége. Végül azon kaptam magam, hogy a szívem mélyén reménykedem, Ryshad kedvező fogadtatásra talált a hűbéruránál. Arra viszont gondolni sem mertem, hogyan fog odaállni Aiten családja elé. Talán föl kellett volna ajánlanom, hogy vele megyek... Ez azonban azt jelentette volna, hogy magamban ismét át kell élnem ezt az egész szörnyű kalandot. Éppen elég volt egyszer, semmi kedvem nem volt fölidézni azzal, hogy elmesélem. Nem, Aiten már a túlvilágon jár, és semmi sem tudja visszahozni onnan. A családja az én segítségem nélkül is meggyászolja majd. Az emberek megszületnek és meghalnak; Misaen teremti, Poldrion elviszi őket – ez az élet rendje.
Többször is eszembe jutott, mit csinálhat Ryshad. Vajon gondol rám néha? Vajon a vágy hirtelen fellángolása az ő vérét is annyira átforrósította, mint az enyémet? Ma sem értem, mi is történt pontosan velünk, hogy az a csók egy pillanat alatt átfordította a barátság, a bizalom melegét a vágy égető, sürgető izzásába. No, meg persze azt sem értem, hogyan sikerült egy rohangáló varázslókkal zsúfolt hajón olyan gyorsan kerítenünk egy helyet, ahol kettesben lehettünk, és eleget tehettünk a kéretlen, váratlan szenvedély hívásának. Remekbe sikerült szeretkezés volt még azok között a kényelmetlen és szűkös körülmények között is, aztán nem sokkal később ott álltam a hajókorlátnál, és néztem, ahogy Ryshad partra száll Zyoutesselában. Hibáztam vajon, vagy jót cselekedtem, hogy mindkettőnket megkíméltem valamitől, amit egész életünkben bántunk volna, akárcsak a szüleim? Mivel nem tudtam felelni ezekre a kérdésekre, úgy döntöttem, hogy nem is törődön tovább velük. Amint idáig értem az eszmefuttatásban, fölszisszentem, mivel egy árnyékban lappangó, észrevétlen pocsolya jegesen simult a talpam alá, és megcsúsztam rajta. Igaz, a kora délutáni, soványka napsütés nem volt elegendő, hogy fölolvassza az országút tócsáinak jegét, de jobban is figyelhettem volna. Bosszúsan elmosolyodtam, megállapítva, hogy soha egyetlen férfi sem volt még rám ekkora hatással az elmúlt tíz évben.
Ezzel együtt nem is volt olyan egyszerű lerázni magamról az út porát, ami ezt a váratlan kalandot illeti. Rengeteg kérdés motoszkált az agyamban az elietimmekről, arról az elveszett gyarmatról, a furcsa álmokról, és Planir sajátos kirakós játékának többi bizarr eleméről. Nehéz volt megfékezni a kíváncsiságomat, ezért többször is figyelmeztettem magamat, hogy: – amint anyáin mondani szokta – „Amitetet is a kíváncsiság juttatta akasztófára” Gondterhelten megráztam a fejemet. Majd a tormalin hercegek meg Hadrumal varázslói megoldják a dolgot maguk között, az én nagyrabecsült segítségem nélkül. Ez nem az én harcom – még akkor sem, ha kis híján én haltam bele. Igen, kétségtelenül jó volna legalább egy kicsit megszorongatni azokat a patkányokat Gerisért cserében, de hát a bosszú a bolondok játéka. A bosszúvágy sodort bele ebbe az egész históriába, és most aztán megnézhetem, hova jutottam. Igyekeztem megemberelni magamat, és hátat fordítani az efféle tépelődéseknek. A legjobb, ha vissza sem nézek.
Befordultam egy sötét, sáros ösvényre, ahol a keréknyomok taraját sziklakeménnyé fagyasztotta már az alkonyat. Alacsony, zsúptetős kunyhók kuporogtak egymás mellett; egy bizonyos zöldre festett ajtót kellett megtalálnom közöttük. Azzal biztattam magamat, hogy ha Halice képes gondoskodni magáról, nem lehet akkora baj a lábával. Magamban sorra végigvettem az összes előre kitalált érvet, megmagyarázandó, miért tettem, amit tettem. Sajnos, egyik sem hangzott igazán meggyőzően, leszámítva azt a pénzzel csordultig tömött, kövér erszényt, amely az övemen himbálózott. Óvatosan megtapogattam, azzal a féltő mozdulattal, ahogy egyes terhes nők szokták a pocakjukat. A hátizsákomban egy lepecsételt borospalackot is őriztem, kétségkívül igen értékes tartalommal: ez majd segít, ha Halice-nek esetleg kifogásai lennének hirtelen eltűnésemmel és megkerülésemmel kapcsolatban.
Kopogtattam az ajtón, és választ sem várva lenyomtam a kilincset. Ajkamon elnémultak a köszöntés vidám szavai, amint megláttam Halice-t egy széken; mellette két alacsony, szőke fickó állt fölemelt karral.
– És aztán megkérdeztem, mit gondol, mennyi ideig kellene ütnöm, hogy ne tudjon fölkelni – mondta éppen az egyikük.
Halice öblös nevetését hallva közelebb léptem, a két fickó pedig egyetlen mozdulattal megpördült, hogy lássák, ki merészelt hívatlanul betörni.
– Livak!
Sorgrad és Sorgren odarohant volna hozzám, hogy megöleljenek, én azonban hátráltan egy lépést, és megborzongtam, küzdve az emlékeim közül előtóduló rémülettel. Gondterhelt arccal megtorpantak.
– Jól vagy? – Sorgrad ismerős hangja egy csapásra megtörte a borzongató illúziót.
Így már egy megszokotthoz hasonló mosoly is telt tőlem.
– Semmi bajom... Bocsánat, csak úgy látszik, meglegyintett Poldrion köpenyének szegélye.
– Gyere, melegedj meg! – hívott Halice, de ő maga nem kelt föl ültéből.
Ekkor láttam csak, hogy a székéhez támasztva egy mankó áll. A lábát nem láthattam az ölébe vetett takaró alatt, de ebből már gyanítottam, hogy a törés nem úgy gyógyult, ahogyan szerettük volna. Nos, nyilván nemsokára elmeséli, mi történt vele, és mennyire sikerült összeszednie magát. Azt is észrevettem, hogy fölszedett magára némi fölösleget, amíg tétlenül üldögélt a gyógyulást várva.
A kandallóhoz léptem, és elgémberedett ujjaimat szétterpesztettem az izzó szénparázs fölött. Beszívtam a sülő kenyér ismerős illatát, a pecsenye aromáját, az otthon és a biztonság levegőjét.
– Szóval, merre jártál? – Sorgren bort töltött nekem a kandallórácson várakozó korsóból.
Két tenyerem közé szorítottam a csuprot, és elégedetten szaglásztam a forralt bor fűszeres illatát.
– Ugye, emlékszel arra a játszmára, amiről akkor szoktál beszélni, ha berúgsz egy kicsit? – vigyorodtam el. – Tudod, arra, amelyikkel új életet kezdhetnél...
– Csak nem megtaláltad? – Halice sötét szemében a tűz fénye tükröződött, cserzett arcán a csúfondáros mosolyba némi reménykedés vegyült.
– Azt azért nem – ráztam meg a fejemet, miközben a zekém elejében kotorásztam. – Először azt hittem, ez már az, de aztán kiderült, hogy mégsem. Ezzel együtt legalább jól fizetett.
Az asztalra dobtam a bőrerszényt, amely sokat mondó puffanással érkezett meg az összekaristolt falapra. Sorgren egyik tenyerébe véve méregette a súlyát, arcán csodálkozó kifejezés ült.
– Mennyi van benne?
– Ahhoz pont elég, hogy mindannyiunk számára emlékezetessé tegye a Napforduló ünnepét! Mi lenne, ha kocsit bérelnénk, és elugranánk Colba? – Kiittam a kezemben szorongatott csupor tartalmát, és a korsóért nyúltam. – Még elcsíphetnénk az ünnepségeket.
– Jó ötletnek tűnik – csillant föl Sorgrad szeme. – Elmondod végre, pontosan mit is csináltál? Halice azt állítja, kapott valami üzenetet egy varázslótól, aki szerint te egyenesen az Ősmágusnak dolgozol.
– Hosszú történet – sóhajtottam –, és nem akarok most rögtön belevágni. Nem tudom, talán később... Annyit azonban mondhatok, hogy egyáltalán nem olyan volt, mint holmi félkegyelmű igric balladái! Átkozottul veszélyes volt, és örülök, hogy épségben visszajöttem!
– Ennek én is örülök, meg annak is, hogy ennyi pénzt kaptál – vágta rá vidáman Sorgren, miközben már ki is nyitotta az erszényt, és kezdte csillogó oszlopokba rakni a fehérarany pénzdarabokat. No igen, ő mindig is jobban szeretett a jelenben élni.
– A pénz csak akkor ér valamit, ha életben vagy, Gren, különben nem tudod elkölteni – pillantottam rá komolyan. – Ez itt az én részem, meg egy halott emberé. Ő nem kapott mást a fáradozásaiért, mint egy fuvart Poldriontól.
Hirtelen remegés futott át rajtam; megpróbáltam azzal leplezni, hogy színpadiasan megráztam magam.
– Azt hiszem, tanultam a dologból, és legközelebb előbb szegődöm el mosogatni egy kocsmába, mint hogy még egyszer az Ősmágusnak dolgozzam!
Halice elgondolkodva fürkészte az arcomat. Lehet, hogy úgy néz ki, mintha a falu bolondjának volna a nénje, de azért megvan a magához való esze.
– Akkor hát gyerünk Colba – szólalt meg halkan. – Költsük el az aranyát annak a fickónak, és ne is gondolj rá többet! Ennek a kettőnek itt van néhány ötlete – tette hozzá valamivel vidámabban –, hogyan lehet elverni minél több pénzt minél rövidebb idő alatt.
– Na jó – vágtam rá engedékenyen.
Közelebb húzódtam a kandallóhoz, és fordítottam egyet a nyárson. A lecsurranó zsír sercegett a lángok között.
– Először is együk meg ezt a malacot, közben ráérünk terveket kovácsolni – ajánlottam. – Az igazat megvallva valósággal honvágyat érzek a fűtött ivók után, szeretném ismét a markomban érezni kedvenc rúnacsontjaimat, és igencsak vágyom már néhány gondosan előkészített játszmára egyes hiszékeny gazdákkal. Egyetlen dologban viszont teljesen biztos vagyok: soha, de soha többet nem vagyok hajlandó szóba állni egyetlen varázslóval sem!

 

- Vége az első kötetnek -

 

 

Einarinn térképe: